1

2

3

4

5

6

Egy közönséges lélek üvöltése ez ezerkilencszázhatvankettőben, a gépgyárak, az épületállványok és a hadseregek között a földbeágyazva mélyen, mint önnön nyomorúságának talpköve valamint a hallgatásé is, mely lassan forgatva szájában a törékeny birodalmakat, úgy emészti meg a térképek pontos tájait, hogy még a meg sem született magzatot is elkábítja kénes leheletével,

egy közönséges test riadt rándulása a bizonytalan földön, a csontoké meg a körmöké meg a féligleeresztett szemhéjaké,

egy közönséges száj közönséges ordítása, tagolatlan mint az állatoké és méltóság nélkül való mint a vas csikorgása és a gyomor reménytelen zörejei és természetes mint a kiherélt csődörök nyerítése és a kutyák vonítása a ház körül,

és mégcsak nem is különösképpen reményteljes, a meghallgattatás vagy a jutalom reménye nélkül, mint a víz örökös hangjai,

a keresztény végzet második és az istentelen idő mit tudni hanyadik évezredében, elszakítva a földtől és a fűtől és eledeléül vetve a kövek hipokrízisének és befalazva a végeláthatatlan egyforma évbe,

mikor a szél elindul a termékeny rögök közül, rémhíreket és gazdasági kimutatásokat sodorva magával a tökéletes ragyogásba,

mikor a felhőtlen levegő tisztasága árnyat vet az újságoldalakra és a szántóföldekre meg a hisztérikus műutakra,

és egy kis ország vidéki égboltján úgy úsznak át a háborúk és lázadások és testvérgyilkosságok éles emlékei, mint valami közönyös mozivásznon, míg csak ki nem merül az emlékezet és ki nem gyúlnak a sötétség paranoid fényszórói, legfőbb világosságul ködös évtizedeinkben,

mikor a felfedezők hiába keresték Mark Twain Amerikáját, az Egyenlőség, Testvériség, Szabadság cirkuszi dekorációit, civilizált dinamókat találtak és az embertelen hivatalok labirintusaiban négymilliárd süket és vak íróasztalt, melyek mögött nem ült soha senki, mert a diplomás ringyók világában személytelenné lett a felelősség és a törvényhozásban se találsz mást, mint egy eleven kísértet árnyékát, egy hülye milliomosét, aki a középiskolai tantervből kiiktatta Faulknert,

mikor egy ötezeréves zsidó dallam felszállt az izzó pusztaság homokjából és a kielégítetlen mennybolt és az undorig betelt föld között kanyarogva elrepült az örökös dombok felett és letekintve Drancy sehol-sincs drótjaira és priccseire, sírni sem tudott, csak még gyönyörűbben hajlongott és csillogott a szikrázó levegőben,

mikor Kievben leszállt az angyal és meghasadtak az oltár falai és Itt vagy? Itt vagy? ilyen lángoló? és gyönyör? csontunkig égető csók? énekelte egy templomnyi kihasznált és elkoptatott öregasszony és tiszta mennydörgés felelt, hogy Itt vagyok! igen! nyisd meg az öled! és fogadj magadba! és szikrák pattogtak Krisztus évezredes szomorú arca körül,

mikor Gandhi hamvaitól öklendezve a tüdőbajos bányavárosokból felrepült a viktoriánus papagáj és trillázva mint egy önműködő koloratúrszoprán, a skót gárda kíséretében berepülte Európát és fenséges kalitkájából fenséges érdeklődéssel megnézett egy épülő vízierőművet,

mikor az autók megették az Arc de Triomphe-t, szétnyalták Dover szikláit, felfalták a Rajna vidékét és megemésztették a lányokat meg a homoszekszualitás emlékműveit és vágyakozva pislogtak, mint valami végtelen vacsorára a keleti szűz földrészekre, ahol viszont őket méregették vágyakozva, ha farukat riszálva végiglejtettek egy napfénytől égő főútvonalon, a rugók és a gumipárnák erotikájába csomagolva,

mikor a megáradt mezők sárga hullámaiban százéves falvak törtek össze és sodródtak a hegyvidék partjáig, nyikorgó háztetők, gyereksírás és tehénbőgéssel vegyes káromkodások örvényében, míg fenn nem akadtak egy letarolt domb tetején, gyökeret nem eresztettek és ki nem nyíltak mint a föld felszakadó torka és ki nem robbant belőlük a rémületesen halk és fémesen tiszta zokogás,

mikor egy katolikus vadásztársaság körvadászatot rendezett a gyógyíthatatlan betegek temetőjében az oltott mészbe döntött sírkövek között és Hermann Göring trófeáival a vállán és a német himnusz dallamára jódlizva szöges bakanccsal a lábán belegyalogolt Erasmus pofájába in nomine Patri et Filii és letaposta ott a szabadság ravasz bölcsességét,

mikor világszerte nyugdíjat szavaztak meg a lágerparancsnokoknak meg a hereletépés teoretikusainak és az osztrák dombok az ancien régime bűvöletében elmerülve és vakító zölden virulva hallgatták az évjáradékából élő turista-tábornok fennkölt cintányérozását és a hősi halottak puha nyögdeléseit, mint valami exotikus zavaróállomást,

mikor a dísztelen tengerekből a szegénység nyomorult vulkánjai emelkedtek ki álmatag és kíméletlen lassúsággal és oldalukon a gyarmati évek lidérces emlékei folytak vissza mint valami koszos árvíz,

mikor egy fekete évezred dührohamaiból felemelkedett egy könyvtárszoba mint a végzet absztrakciója és sápadt nyugalommal nézte végig az éhhalált, a kivégzéseket, az eltűntek listáját és a bejelentéseket és hideg írógépujjaival lágyan simogatva beletúrt egy gyerek sűrű hajába,

mikor a kövek pofája kitárult, a vas torka kitárult, a föld mellkasa kitárult, a mértéktelen ragyogás kitárult és az évszakok egy apokaliptikus étvágy emésztőrendszereként kortyolták a civilizáció cseppjeit és a részeg házak torkán tonnaszámra csúsztak le a hűtőgépek, rádiók és televíziók,

mikor az áhítat sírbeszédet mondott egy tejszagú ipartelep felett és rémülten pislogott keletre, iszonyú jóslatokat eregetve a cigarettafüstbe a vörös és a sárga gazdaság közeli bukásáról, miközben halálra ítélt tőzsdések a szmokingjukba vizelve igyekeztek máris megszervezni a majdani kínai személyautók tökéletes bojkottját,

mikor maga az isten bölcsessége nem tudhatta, mivé lesznek azok, kik kannibál eszméket szoptak anyjuk élveteg melléből, csontok és fogaskerekek csikorgását harapdálták puha, vörös ínyükkel és idióta hadvezérek emlékirataiban laktak barlangi remeteként, sírva anyjuk testének áramütéseitől meg a felhőtlen ég szűnni nem akaró villámaitól,

mikor az országokat kirázták mint a rongyot és tárgyalásokat folytattak a kiszivattyúzott ég alá hajigált fiatal hús esélyeiről és biztosítékot nyújtottak a lezuhanó hegycsúcsoknak meg a megvadult szántóföldeknek és három hónapon át egyfolytában tudtak volna ordítani a soha sehol ki nem okádható idegességtől,

mikor ennyi nyomorúság és nagyság közé ékelve kiszakadt egy maréknyi földből a kiáltás és Szeretlek! szeretlek! szeretlek! visszhangzott magyarul és a hangokban enyhe somogyi ízzel a csupasz idő provinciáiban, a mezők romjai és a hódító fák között és Szeretlek! szeretlek! szeretlek! visszhangzott ismét és a dombok ezer év gombócával a torkukban szólni sem tudtak, csak még mélyebben hallgattak, még keserűbben,

mikor a szegénység elemi igazsága rátört a kisvárosokra és megrázta őket, mint egy mezítlábas földrengés és a gyógyszerésznék undok bánatát úgy söpörte el a tanyasiak rohama, hogy csak egy kísérteties pillanat emléke húzódott hosszan utánuk, mint valami kénkőszagú fátyol és a bor- meg benzinízű főtéri kocsma is mind kevesebbet gondolt a régi szép időkre,

mikor örökös igazságokat meg felejthetetlen hazugságokat erőszakoltak az évezredes éhezéstől részeg nép ajkai közé és ringyóként ébredt a szeretője arcára sem emlékező szűzlány, mert fekete és jeltelen volt az az arc is akár csak a csizmák, miközben ki-ki a maga módján itta fenékig a szennyet és a hajdan jobb napokat látott, függönyös szobákba, a főhelyen lógó obligát fénykép mellé beköltözött a megbocsátás kölni- és kanális-szagú angyala is,

mikor úgy összeszorult a világ a két folyó között, hogy a falvak hártyavékony koronggá lapultak és a hosszú tél, mint valami porcelántányérból, kortyolta ki belőlük a rémült hús meg a lázadó szerelem meleg nedveit és fájdalmas gyanakvással méregette a néptelen utca hófödte gyűlöletét,

mikor a düh kitört az utcára és a múlt század gyönyörű és hősies hülyesége úgy pörgött maga körül, mint egy megveszett búgócsiga, utakat vésve és házakat rúgva fel maga körül és az országos rádiórecsegésben a vérszagtól megvadulva kigyulladtak a házak és maguk alá temették a menekülés verítékében úszó eleven testeket, egy heroikus történelmi operett feltámaszthatatlan áldozatait,

mikor csak: Ó! – ó! – sóhajtoztak sírjaikban a klasszikus költők és fintorogva néztek az ordító költeményre meg a szétdarabolt festményre meg az égigérő városokra, hol lakást kaptak a hajléktalanok és ábécét az analfabéták, és az új terekről meg körútakról utálkozva dőltek vissza a földbe,

mikor a vér meg a csont végső gyűlöletét száraz számadatok teperték maguk alá és a népjólét cáfolhatatlan érveibe meg a részvétlen igazságba öltözve a délelőttök kínzó töprengése megállt a folyóparton és kavicsokat hajigált a vízbe, mivel a tökéletes fényességben azt is hihette, hogy semmi sem történhetett másként és felnézve a friss falakra meg a délelőtti séta egykedvű ringatózására azt is hihette, hogy egyáltalán nem történt semmi,

csak a Nap kelt fel és tíz és tízezer rosszul táplált arc fényétől káprázva nézte, hogy hegyeket és folyókat terelnek tanulatlan pásztorok, bütykös kezekkel és divatos cipőkbe nem férő elálló lábujjakkal,

és hogy te, örökös idő, te csak vonulsz, a gyönyörűség közönyével, mint a szél, mint a zápor, mint a pestis, az elátkozott földön; rozsdás hullámverés kísér meg berúgott présházak hajóroncsai, a tétova dáridóig, hol az ősz részegsége az égig csap fel és aranysárga hegyek testvérnászától iszonyodik a felhőtlen fényesség,

és megcsapja a tüzes szél a lázas arcokat meg a kezeket, melyek a föld ősz tincseit gyűrögetik és az értelmes jövő lehetőségeit körültapogatták, mint a vakok a gyerekek fejét és belemerültek abba a feltétel nélküli éjszakába is, hol egy óra alatt őszülnek meg a tájak és nyom nélkül süllyed el a falánk vegetáció.

Ez volna csak? ez a hosszú pillanat? az égnek ez a vad taszítása?

A kórházak akváriumában úszkáló csecsemők reménytelen tátogásának örökös foglyaként leélni ötven vagy hatvan évet, és közben tudni, mire számíthatunk egy váratlan kapualjban vagy a megszokott íróasztal mögött? – ennyit ír csak a lomb a nyár mögé?

S a többi elsuhan? és tűnékeny még a bizonyosság keserű íze is a nyelv mögött, hogy így van ez, így, hiába minden, ennyi tudás sem érleli meg kezünket a simogatásra, csak a gyűlöletes kíváncsiság lázad a torkunkban: mi lesz még?!

S hogy ilyen egyszerű minden? hogy semmi nem elég a húsra éhes táblázatoknak, az emberevő gépeknek? és egy lépéssel a végső part előtt nincs a világon erő, mely visszaverné a kenőolaj és az uránium sarától részeg évszázad hadseregeit?

Arc! Egyetlen arc! Kéz melege! Egyetlen test melege! Egyetlen ágyé! Egyetlen szerelemé! Egyetlen szájé! Egyetlen lélegzeté!

Gyönyörködő kéz! istentelen hatalom! pogány ragyogás! vacsorák jóíze! esti nyújtózkodások ereje az ágyban! a türelmetlen fűben! szétharapva a keserű göröngyöt!

Fogak fehér izzása! harapás keménysége a simogatásban! harapás a csókban! harapás a sós szélben! tömör ég! kifogyhatatlan vadság! teljes hullámverés!

Falu! jelentéktelen tanítóddal! semmire-se-jó öregeiddel! neve-sincs gyerekeiddel! ócska házaiddal!

Utca! unalmas folyosóiddal! hulló vakolatoddal! örökös veszekedéseiddel!

Elátkozott! egyetlen tájék! Szelek! Kövek! Homok sivatag-íze! és tenger hullámzása a vasárnapi díszekre éhes szikkadt földben!

Hegyek! és az egész szívemhez és csontjaimhoz nőtt város! minden nyomorúságával is az egyetlen! a megismételhetetlen táj! égő vidék!

Át a megveszett levegőn! át az emberi elme összes mocskain! és át a képzeletbe nem férő mezőkön is! soha! soha!!

Soha! a tűzben is! az értelem vigasza nélkül is! lehetőségek nélkül is! a lehetetlenség abszolút pillanatában is!

Tűz! tűz! ezt ne felejtsd! soha! egy nyári óra emléke kísér akkor is! egy kézfogásé!

Végig a füstös délkörön!