Iszony

Még emlékszem a délelőttre, melyen a Takaró fiúk újévet köszönteni kijöttek hozzánk. Ünnep hete különösen lágy volt abban az évben. Templomból jövet egy lábnyomnyi száraz maradt a kerítések tövén; azon csúszkáltunk, szorultunk hazafelé, testünk súlyát a nyirkos mohájú lécekre akasztva. Szilveszter azonban keletről hozta az időt. A sár úgy dermedt meg, hogy minden befagyott patavágás, minden lúdbőrös keréknyom megmaradt benne. A nagy pihéjű újévi hó aztán valóban mint feledés és újrakezdés borult a sok megrögzött nyomra, rovátkára.

A két fiú egy érintetlen hómezőn tört be a ház felé. Az én félcipőmén kívül nem volt semmiféle csapás az óriási udvaron. Az istállók üresen korhadoztak az alsó majorban, s attól fogva, hogy édesapám, ahogy megszokta, szőrcsizmáin eltűnt a gazdaságban, csak mi, asszonyok, anyám és én törtünk ki időnként a pulykákhoz s malacokhoz. Most is előttem van még, ahogy a kutyák a két törtetővel szembeúszták a havat. A vizsla föl-fölugrált és hátranézett, mint aki játékra s támadásra egyaránt hajlandó; a komondor hátrább maradt, s a szőrkoloncában forgatta leszorított fejét. A fiúk nem álltak meg nekik; jöttek rendületlen, csak Imre húzódott a Sanyi nyomába, mintha a csatakot unná a lábikrája. Kihúzták és elmerítették nadrágjuk szárát a hóban, s mögöttük akkora krátersor maradt, mintha nem is ők, hanem egy harmadik láthatatlan hagyta volna a nyomukban. Sanyi később is büszke volt rá, hogy a legvicsoribb pusztai kutyát is meg tudja babonázni. Most is csak néhány „piszi kutyám”, „te ronda”, „nem szégyelled” kellett neki. Ameddigre az ólak felől beavatkoztam, a vizsla nyaka már húzódva-hancúrozva vonaglott a kemény tömzsi keze alatt; a komondor pedig vakkantva farolt hátrafelé.

Első pillantásra meg sem ismertem őket. Sanyin rövid bekecs és kucsma volt; azt hittem, apához jöttek az ökrök miatt, vagy az én pulykáimra küldtek Terusék kereskedőt. Húsz szép pulykát neveltem karácsonyra, s nem volt, aki a pusztáról elvigye őket. Csak, hogy olyan állhatatosan mosolygott rám – elébb csak ahogy gázolt, aztán a vizsla meggyömködött nyaka fölött is –, akkor fogtam föl, honnét ismerem én ezt a diónyi, meleg lében forgó szemet, amelyik mindig úgy nézi az embert, mintha valami kettesben elkövetett huncutságra akarná emlékeztetni. A bálban is így nézett egyre. A tömzsi két kezében fogta a derekamat; a fejét kissé félrehajtotta; az emlékeztető szemebarnája csaknem rám folyt, huncutul nyájaskodva. Nem tudom, hogy mosolyoghattam rá vissza. A nagyvendéglő falán volt egy aranykeretes, szalmakoszorús tükör; abba bepillanthattam volna megnézni magunkat tánc közben; őt, amint rám kacsmarog, s magamat, ahogy szintén félrebillentem a fejem, s furcsállásomat leplezve felelni próbálok rája. De a tükröt bepárállta az embergőz, s én magam is csak valami gőzön át néztem mindent ebben a nagy vonszolódásban, zsivajgásban.

S most ugyanez a szem jön felém az újévi havon, s csak nézi, hogy tapadok én oda (mezítlábamon egy elcsámpált félcipő, mellemen egy félrenyújtott kék szvetter) – az ólajtóhoz, amely mögött a pártában maradt pulykáim kapkodják a szemet. Azt a kezicsókolomot is úgy kiáltja maga elé, hogy a „kezi”-ből egy kurta, kötekedő galacsindobás lesz; a „csókolom” kerek óin pedig megint azok a közös emlékek bugyognak elő. Ha tudná, hogy én a polgári olvasó báljából csak a kormos gerendákra emlékszem, amelyek alatt száz vagy kétszáz ember táncolt, füstölt, ivott és izzadt egy átláthatatlan ködben. A polgárfiúk megadóan zötyögtek lárvaarcú választottjaik mellett, a hórihorgas másodtanító azonban letépte elázott gallérját, s akkorákat szökött és kurjintott a tömeg felé, hogy félteni kellett a petróleumfüggőket tőle. Amikor Terussal és a nénivel a fal mellé odaszerénykedtünk, én úgy meg voltam neszülve, mintha egy vad törzs mulatságába kerültem volna. A Sanyi cigányosan kedveskedő szeme meg éppen mintha olvadt magja lett volna ennek a párolgó tömegnek. Jó képet kellett vágni rá, mint a félrészeg, öreg jegyzőre, aki a tánc szélén ült, s a szódásüvegből oda-odafröccsentett az ellejtő párok elé.

S ez a fényiben sülő szem most itt van nálunk a pusztán. Feje félreejtésével, a barátságos hangsúlyával is mutatja, hogy sok kedves jogcíme van a folytatására valaminek, amit ő már akkor is folytatásként űzött, amikor az ugráló tanítótól elkért. Én azonban még el sem kezdtem mindezt, s elég meglepetten nézhettem vissza rája. Akkor már nagyon rég nem fordult meg nálunk semmilyen fiatalember. Amióta ebben a bérletben ültünk, csak az állatorvos volt kinn egyszer édesapánál. Tulajdonképp nem is volt eldöntve, hogy mi nézzük-e le a falubelieket, vagy magunkat szégyelljük egy kicsit, hogy ebbe a sanyarú birtokba jutottunk. Sanyit azonban a legkevésbé sem feszélyezte, hogy énnekem nincs valami nagy kedvem a lilára fagyott lábammal elébük kerülni. Ő veszi a csapását felém, s úgy jön elém a hangja melegével: – Én embere vagyok ám a szavamnak, Nellike. Nézze, még az öcsémet is elhoztam újévet köszönteni.

Ez igaz volt: búcsúzáskor mondott valami olyat, hogy kijönnek. Elébb Lenke néninek, Terus anyjának könyörgött: – Már elmennek? Hol van még a reggel? A kakas most dugja a taréját a másik szárnya alá. – Csakhogy mi nem a kakasokhoz, hanem a kotlósokhoz igazodunk – mondta vissza a tréfát Lenke néni. Csajági lány volt, nagy házból való, ahogy édesanya mondta, de maga már mint özvegy postamesterné öregedett meg, akinek a lánya varrással keres, s épp ezért különös művészettel tudta a rátartiságot a szegény emberek enyelgésével keverni. Ez is elve volt, hogy nekik kell elsőknek hazamenni; bár Terus, szegény, mint afféle nekilódult vénlány, akkor táncolt a legboldogabban az óriás mellével. – De a Dalárda szilveszterén ott lesznek? – búgta Sanyi kinn már az utcán; mintha ez az éjszaka kevés lett volna a közös emlékeink kibeszélésére. Kabát, kalap nélkül, azon csatakosan jött ki velünk az utcára. Ez is valami virtus volt; legyintett csak a féltésre. – Ilyen hamar a vasat sem eszi meg a rozsda, más bajom meg mi lehetne ettől a kis nedvességtől. Így hetvenkedett, s rám nézett, hogy szólok-e rá valamit, vagy féltem-e az egészségét. De én csak azt mondom, hogy édesanyának elég lesz egy időre a mulatságból. – Hátha újévet köszönteni fölmegyek magukhoz? – hajolt oda elváláskor a markában visszatartott kezem fölött, mintha valami nagy titkot súgott volna. – Ha szeret hegyre csónakázni – felelt helyettem kacsintva Terus, akinek a tüdejében még benne volt a tánc zaklatott lihegése. – Nagyon fognak örülni Nellikéék, igazította ki a hallgatásomat Lenke néni szertartásosan. – Ezt jól megbolondítottad, karolt belém Terus, amikor Sanyit közös rimánkodással végre bezavarták. – Ugyan, mit beszélsz, néztem én rá elámulva. – Hagyd csak, egy Takaró fiú: ezt érdemes megfogni – ajándékozta Terus is nagylelkűen, amiből őneki olyan kevés jutott. De Lenke néni rászólt. – Ha egy férfi mulattat is benneteket, nem kell szerelemre gondolni mindjárt… Én azonban azon is csodálkoztam, hogy Lenke néni ezt mulatságnak tartja, s otthon egy szót sem szóltam sem a táncosomról, sem az újévi köszöntésről. Elfelejti azt maga is, harmincszor.

Most azonban mégiscsak itt van a baromfiólnál, s mialatt az én kosárba gémberedett kezemet a magáéba fogja, még az ólba is benéz. – A pulykák, hallottam róluk. Szép dögök. A maga takarékpénztára? Ja, én mindent tudok. Aki érdekel, arról huszonnégy óra alatt mindent megtudok. A kanászuknak az apja nálunk béres. Különben épp itt jár a libaszedő asszony. Már szóltam is neki. Ünnep után persze nem adják meg úgy az árát, mint előtte. – S ahogy elengedte a kezemet, a tekintete is elengedte egy pillanatra az enyémet. De csak azért, hogy az egész alakom beférhessen a szeme gömbjébe. A kék szvetter alatt vékonyan lobogó szoknya, a félrejárt cipő, a jégrózsás lábam szára. – Ej, de kemény lány maga – mondta. S a mosolyába egy kis elfogódottság, majdnemhogy fájdalom vegyült. Mint egy tortát néző gyerek.

Engem az, hogy valamit szégyellni kellett, mindig dacossá tett. Ameddigre elpirultam volna, már meg is sértődtem. Így volt ez akkor is. A helyzet buta is volt: ideszorítva mezítláb, egy szál szoknyában ezzel a bizalmaskodó beszéddel a pulykáimnak. Még vissza sem húzódhatom: az ólba csak nem búvok be. A szoknyám előrecsapott a szélben, s én mint egy lompos, fölül kendős, alul lenge szolgáló álltam a tenyere, a nyájaskodása hatalmában. Közben az is átcikázott rajtam, ami odabenn van. Édesanya az ágy végében a megrándult bokáját borogatja; a likőrös üveg üres; a „szalon”-ban az ágyneműm kidobva. S még azt sem mondhatom, hogy betolakodtak; hisz bejelentették magukat. Én vagyok a hibás, ha így érnek, s belebámulhatnak a szegénységünkbe, mint egy felvágott hasba. Azonban épp ez, hogy énnekem most az emberi törvények szerint el kéne marasztalnom magamat, magunkat, a nyomorúságunkat: egy szempillantás alatt olyan büszkévé tett, hogy nincs az a jeges vízben mosdó germán királylány, aki több önérzettel hordja a pucér lábszárát. – Amint látja: nem vágtam gálába magamat magukért, néztem a szemébe minden fölülkerekedni próbáló gondolatának. Ő azonban nem vette észre hangomban a szegénység kihívását. Valami olyat gondolt, hogy milyen természetes, közvetlen lény vagyok. Aminthogy később is ez volt a kibírhatatlan benne: mindannak, ami bennem oly ziláltan és bonyolultan, sokszor gonoszul is történt, ő a legegyszerűbb és legjobbhiszemű megfejtését adta.

Meg sem néztem jól a másik, nyurgábbik fiút, aki a kutyáktól körülszimatoltan várta, hogy odaérjünk hozzá. Jó merész lépésekkel ugráltam be a ház elé; még a régi nyomokat sem tartottam be: hadd lássák, hogy engem nem feszélyez a kidőlt félcipőn beömlő hólé. Sanyi egy orv cigánypillantást vetett rám, ahogy az alacsony fadúcos tornácban hótól, harmattól megráztam magamat, mint akinek az elfogulatlanságával kell a cipőjét helyre sarkalni, a kasznárház héját megemelni, a szobákban kiszellőztetni. Aztán ő is hozzáfogott a pucolkodáshoz. Bosszankodni vagy nevetni kellett azon, hogy tudott ő egy idegen helyen, mindjárt az első alkalomra, letisztálkodni, göncét lerakni, székbe telepedni. Rövid, izmos kezével még a kifordított könyökét is lehavazta, aztán a bekecset gombolta ki, s a nyakából pucolta ki a havat; a kucsmáját a tornáclábhoz veregette, söprűt kért, majd valami késfélét, mert a hónak az a tulajdonsága, hogy a szobában kezd olvadozni. – Az ember egyszer csak érzi, hogy a háziasszonyok alája-alája néznek. Mi az ördög ez alattam? Hát mindenik talpam alatt akkora tócsa, hogy egy nyolchónapos csecsemőnek is becsületére válnék. Akkor megkezdődik a játék. Az egyik háziasszony olyan képet vág, mint aki ruháért szeretne rohanni, szinte a dereka is meg-megrándul; a másik meg vigyáz, hogy a lábam felé ne sandítson, s persze, annál élesebben kell időnként odanéznie. Óvári akadémikus koromban egyszer formálisan megpucolták a talpamat. Föl kellett tartanom a levegőbe a két lábam, s úgy ültem, amíg le nem takarítottak. Azóta vigyázok az ilyen úri, kisasszonyos helyen. – Hát csak kímélje is a parkettánkat meg a perzsáinkat, mondtam neki gúnyosan, de már jobbkedvűen, mert megtaláltam a hangot, amin ezzel beszélni kell. – Nem a perzsáitól félek én magának, hanem a szemétől. Olyan rendtartó szeme van. Az embernek kéj ül a hátába, milyen jól le tudná az embert gorombítani. Egy olyan éjszaka után, mint ez a mai. – Miért, milyen éjszaka volt ez a mai? – Huh, figyelted, Imre? Milyen anyósosat villant a szeme. Már benne van, hogy haragszik a férfiak éjszakáira. – Nagyon téved. Egyáltalán semmi közöm az éjszakáihoz, kaptam fel a fejemet gőgösen. Ez mégis sok, hogy nemcsak a szemével mosolyog úgy, mintha joga lenne hozzá, de a pillantásomba is féltékenységet akar beléolvasni. Ő azonban rendületlen volt abban, hogy nekünk közös nagy titkunk van, s az öccsének is olyan hunyorítással adta át a hóvakaró kést, mint aki érti már, hogy kell venni az én tiltakozásomat.

Mialatt ők lerakodtak: én előrementem, és egészen kicsaptam a spalettát. Az egyik kihajtott táblájánál még mindig úgy derengett a dívány s az ágyneműm, ahogy hajnalban felugrottam róla. A nagy csapkodásra anya is megnyöszördült odaát. – Nelli, te vagy? – Vendég jött, dobtam be mellé egy nyalábban a paplant és a párnát. – Vendég – tápászkodott volna fel ő a bevetett ágy végéből, ha a lába, amely egy odatolt széken külön betegként pihent, engedte volna. Lehet, hogy el is szundított, java nap, a lábborogatásban. Amióta idekerültünk, ebbe a bérletbe, mindig fájt valamije. Hol az eresz lecsorgásain csúszott meg, hol a foga dagadt föl; ha már semmi baja nem volt, lelkét erősíteni vonult el egy kis imádságra. – A bálbeli fiúk újévet jöttek köszönteni. Édesanya csak borogassa a lábát – húztam be rá a hálószobaajtót. De őt sokkal jobban felkavarta kábult fekvésében a hír, semhogy csöndben elviselhette volna. – Nelli, jajdult el halkan, amikor már a fiúk is benn voltak, úgyhogy vissza kellett hozzá kukkantanom. – Az Istenért, mit adsz nekik? – suttogta, miután az ajtóból nagy ujj-játékkal beljebb idézett. – Ne izgassa az édesanyámat, szóltam rá erélyesebben. Likőrt. – Hát van még? – nézett rám tétován, holott ő is éppolyan jól tudta, hogy nincsen. De ilyen volt: ha én jó erősen mondtam neki, hát ő kételkedni kezdett, hogy nincsen-e.

– Talán gyöngélkedik a nagyságos asszony? – kérdezte Sanyi, amikor visszamentem. Ő addigra már följárta három-négyszer a szobát, összebarátkozott a plafonig fölérő kredenccel, tudta, hogy a bérmaképem a kályha mellett lóg, s úgy ült a díványomon, ahol egy perce még az ágyneműm párállt, mint akinek évek óta ez a kedves cigarettacsavaró helye. Aminthogy anyám után is olyan színleletlen tisztelettel érdeklődött, mint aki egy neki különösen kedves, régen ismert finom hölgy miatt fogja halkabbra a szót. – Ó, édesanya miatt kieresztheti a hangját – nevettem ki ezt az oktalan gyöngédséget. – A bokáját nem zavarja, ha hangosan beszél. Itt csúszott el a ház előtt, ahogy a vedret kiöntötte… Ezt a vedret is azért mondtam, mert a siralmasan összezsúfolt szalonunkban újra szükségem volt egy kis kihívó kérkedésre. Tudtára kellett adnom, hogy mi igenis magunk mosogatunk. Ő azonban ebben sem értette meg a dacot. – Kimarjulás – mondta. – Tettek rá meleg korpát? Azt meg kell próbálni. Én mindig azzal gyógyítom magam, ha megbicsaklom – hunyorított rám. – Mert az ilyen éjszakán, mint a mai, az ember fia, tetszik tudni, könnyen megbicsaklik.

Akármerről indultunk neki a beszédnek, ő csak erre fakadt ki: az éjszakára. Még benne volt az álmatlanságtól megcigányodott bőriben a szilveszteri izzás, s most, mint egy nagy gyerek, azt akarta, hogyha ő kihozta ide: hát én is zötyögjek, forogjak benne, azonmód, ahogy a hóról bejöttem, mint akkor a vendéglő füst-, cigány-, verítékszagában. A szabadságát kérdeztem, meddig tart. Mert azt tudtam már róla, hogy öreg prakszi, aki hét-nyolc évet vesztett háborúban, nemzeti hadseregben s a megszokott duhajságban, és most az utolsó évét tölti Magyaróvárott. – A szabadságom? – nézett ő rám ravaszkásan. – Attól félek, hogy nem soká. Ezen a szilveszteren minden pohár bor alján attól búcsúztam. Az éjszaka attól volt olyan, hogy hol a sírást kellett gyűrnöm, hol egy mellet keresnem, ne ijedjen meg: férfimellet, amit boldogságomban összeropogtassak. Hajnal felé persze csak Lajos maradt, a cigány. Arra borultam rá úgy, hogy a hátamnak kellett támasztani a hegedűjét. Ismeri azt a szép Horváth Balázs-dalt… Itt volt szolgabíró a második járásban. – „Kalapomra egy kéz tűz csak mától fogva violát.” A maga Terus barátnéjával leültünk egymás mellé egy padra: én csak az ujjamat mutattam, hogy „Kalapomra”; ő meg dúdolta már: „Hej nem zörgetem minden éjjel más lánynak az ablakát.”

Ahogy ezt elmondta, nemcsak az ujját emelte föl, úgy mint a Dalárda bálján, hanem a torka búgó mélyében is megzümmögtette a dallamot. – Sajnálhatja, hogy nem volt ott – nézett rám úgy, mintha ettől a zümmögéstől már én is ott ülnék kettejük mellett a padon. – Jó lány azért ez a Terus – nézte aztán tovább egész fesztelenül a báli emlékeit. – Az éveiből meg a tartozékaiból lenne mit lefaragni. De azt ő is tudja, s jópofa módon viseli. Azt is elértette, mért táncolok én véle olyan szilajul egész este. Egy zsebkendő is micsoda? Egy darab vászon, s hogy elzokog rajta az ember. Azért, akinek rajt van az illata… Nem érti? Látom, nem érti – állt meg egy kis öntelt, vizsgáló mosolyban a szája széle, hogy csakugyan nem értem-e. Aztán megint az öccséhez fordult, s nagy diadalmasan annak is elismételte: – Nem érti. – Mintha ez, hogy nem értem, énbelém izgalmas bájt, őbelé meg nagy bölcsességet és erőt töltött volna. – Csakugyan nem értem – mondtam neki gőgösebben, mint ahogy magamban valóban éreztem. Mert volt azért valami furcsa birizgáló az ő brácsázásában. S hogy a szilveszteréjszakából egész kikerüljünk, én is az öccséhez fordultam, aki már előbb engedelmet kért, hogy rágyújthasson a magáéra, s most csendes füstölgésből hallgatott bennünket.

Ez egészen más fiú volt, mint a bátyja. Jóval nyurgább és olyan seszínű. Szakálla is ritkább, a haja is fakóbb, mint Sanyinak, akiből bő, barna sarjadással dőlt minden: szó, hajzat, szemsugár, meleg. A szája körül egy kis kényszeredett mosolygás feszengett, amilyennel vad, szemérmes fiúk szoktak asszonyok közt ülni. A szürke szeme azonban értelmesen, majdnemhogy gúnyosan csillogott a cigaretta fátyolán keresztül. Nehéz volt elhinni, hogy ezek ketten egy anyán termettek. Inkább csak abban voltak testvérek, hogy szépen megosztották a világot maguk között. – Maga is jól mulatott? – néztem meg őt alaposabban. – Na, ahogy vesszük – nevetett ő vissza, és tovább cigarettázott. Úgy látszik, mégis inkább szemtelen volt, mint zavart. A zavart fiúk ilyenkor dadognak, megpróbálnak valamit kivágni; ő azonban nem tartotta fontosnak, hogy válaszokkal kínozna magát. – Imre és a mulatás? – felelt helyette is Sanyi. – Imre nem szokott mulatni. Ő jelen van. Neki ez a sajátossága. Leül egy székre, átdobja egymáson a hosszú lábait, és néz. Néha meggondolja magát, táncol egyet, felszódáz kétujjnyi bort, meghallgatja Lenke néni emlékeit s az öreg jegyző marhaságát. Aztán elmegy egy másik székre, és megint csak jelen van. Ezért olyan eszményi elefánt. Amíg én a kislány ablaka alatt cigányozok, ő nekidől egy távíróoszlopnak, s a holdnak cigarettázgat… Azt hiszem, ennek is vége van, Imre – fordult az öccséhez, de úgy, hogy énnekem játszott: – Pedig sok szép éjszakát bumliztunk így el, amióta a szakállunk kinőtt. Én a fiúra néztem, hogy tán tiltakozik a szerepe ellen. De ő erre is nevetett csak, szégyenlősen és gúnyosan egyszerre. Aztán azt mondta: – Hát igen… Úgyhogy én lettem ingerült helyette is. – S maga nem fél – támadtam Sanyinak –, hogy ezek közül a kislányok közül egyik vagy másik – ha csakugyan annyi van – inkább a távírópózna alatt szeretne hallgatni, mint magával az ablakban suttogni?… Ettől már csak ad valami életjelt, gondoltam. De ő csak hallgatott s nevetett, mint aki vagy bölcsebb, vagy gyávább nálunk. – Ó, attól nem félek, fente fel Sanyi a fogairól nagy nevetésben a kurta bajszát. Mi, Imrével sosem fogunk amerikai párbajt vívni… Még magáért sem, tette hozzá a pajkosság hangján, de egy kapzsi sugárral a szemebogarában. Mintha azt mondta volna: – Nem menekülsz; én vagyok rád betáblázva.

Ettől aztán nekem is fejemnek szaladt a szokásos. Csak a sorrend volt fordított: előbb volt düh, aztán lett belőle zavar. – Szeretik a krumplis palacsintát? – szöktem fel ezzel a hirtelen érzéssel magam is. Az egész idő alatt bennem motoszkált anya siráma: – Az Istenért, mit adsz nekik? – Attól, hogy így felugrottam: egyszerre eszembe jutott a krumplis palacsinta. Van ott kinn föltéve egy fazék krumpli. A nincsből még valami extrát is kapnak; különlegességet. – Csak nem akar a mi begyulladt szilveszteri gyomrunkra még főzni is? – kapott a kezem után Sanyi. De én ettől a kézelkapástól még inkább nekiindultam. – Hallgassa őt helyettem öt percig, kiáltottam vissza az ajtóból Imrének. S csak odakinn csodálkoztam el magamon, hogy mi is bőszít föl annyira ebben a nagyobbik Takaró fiúban. Bőszít-e tulajdonképpen vagy megfélemlít, vagy egyszerűen: idegesít?

De még le sem ülepedett bennem az indulat, Sanyi már nem bírta ott bent: megindult utánam kifelé. Előbb a kis előszobafélénkben (miféle előszoba volt az; a mennyezet deszkáin átporzott az ocsú), hallottam a picit settenkedő, de azért otthonos talpait. A járása is beszélt: mintha csak azt mondta volna: ej, nézzük meg, hová bújt el ez az asszonyocska? S akármilyen együgyű volt ez a járásbeszéd: az én idegeim egyszerre vigyázó éberségbe húzódtak tőle. Először a padlásfeljáróra nyitott be; azt hitte, arra a konyha. Ezen énnekem, miféle parancsra, egy gonosz kárörvendőt kellett mosolyognom. Mintha az, hogy az első lépcsőben megbotlott, s a sarokba támasztott teknővel szembebámult: elégtétel és diadal lenne számomra. Neki azonban a talpa is olyan volt, mint maga: nem vett tudomást az én kárörömömről. Jött feltartóztathatatlanul az idegeim ellen. Amikor az első krumplikat kihámoztam, a konyhaajtó résén dugta be barna mosolyát. – Hohó, nem bújik el – mondta kérlelhetetlen dicsőséggel. – Látni akarom, mit kever a palacsintájába. Mielőtt kiszaladt, olyan pillantást vetett rám, hogy azt még lekváros gombócban sem volna jó megenni.

Látszott, hogy valami szűzi megriadásnak tartja a fölugrásom, s ez roppant tetszik neki. Utánam is azért jött, hogy riadalmamat, dicsősége adójául behajtsa rajtam. – Jó, nem veszem rossz néven – tette hozzá, mintha ez lenne a legnagyobb aggodalmam. – Mások is így vannak velem: meg kell szokni a stílusomat. Kezdetben fejnek vagy bokának szalad tőle a vér: különösen az ilyen dámvadvér… Hé, Imre, erre. Konyhainspekciót tartok – szólt ki az öccsére, aki közben szintén utánunk kószált (talán mert édesanya a szomszéd szobában sóhajtozni és motozni kezdett). – Ez külön inger, amikor az ember fejében még föl-le jár a csárdás, s orrában érzi a táncosnő izzadságát; egy ilyen friss, korán kelt könyököt nézni krumplitörés közben. Elhiszi, hogy én csárdás közben is megérzem, szeret-e az a könyök, amit fogok, mondjuk, szitálni? Magáról például az Olvasó-bálon is éreztem, hogy elsőrangú háziasszony. – Gondolja? – ágaskodott bennem, hogy már megint mint asszonyi portékát merészel taksálgatni. – Föltétlen. Aztán arról sem utolsó meggyőződni: van-e mosatlan edény az asztal alá rúgva. Na, ne nézzen körül olyan ijedten: ha lenne, nem mondtam volna. Annyira azért nem vagyok neveletlen. Ahhoz, hogy ilyen váratlan csaptunk le, nagyon szép tiszta minden. – Kedves. S azt hiszi: én szégyenkeztem volna, ha a tegnapi tepsit a konyha közepén találja? Határozottan szeretném… – Szeretné, de meg lenne rémülve. Mert maga egy született háziasszony – mondta ő rendíthetetlen diadallal. – Maga pedig nem tudja megkülönböztetni az érzéseket. Bennem legalábbis – mondtam neki. S amíg mondtam, az én arcizmaim sem tudták. Ahelyett, hogy bosszúság vagy visszautasítás állt volna beléjük: nevetésre szaladtak széjjel. Később is sokszor voltam így vele. Már majdnem körömmel estem neki, s akkor még valamit mondott vagy csinált, ami még bőszítőbb volt, s azon már, akaratom ellenére, nevetnem kellett.

Sanyi azonban már ekkor is nagyon meg volt elégedve ezzel a nevetéssel. Úgy magyarázta, hogy megvadított egy kicsit, de a tréfájával lassan kézhez is szoktat. Ettől aztán még otthonosabban kuktáskodott a mi piciny, vedlő tetejű konyhánkban. Mialatt én a tojást meg a zsírt a krumplival összegyúrtam – bosszúsan, hogy ide is utánam jöttek –, ő a lángot vette gondozásba. Ez csodálatos volt, hogy tudott ő egy kályhával, tűzhellyel bánni. Csuta, tüdő, piszkavas: minden működött, s közben még enyelegni is ráért. – Minél nagyobb tűzön sül, annál jobb – magyarázta, derékban nekihajolva, ahogy férfiak szoktak kályhában matatni. A lángnak is értett a nyelvén, akár a kutyáknak. Ahogy a tűzhely vörössége az arcába csapott: ők ketten egy világ voltak; Imre meg én: a másik. Mi: a befagyott ablakú konyha; ő, ami bemelegíti. Közben a konyhatudományával is el akart kápráztatni. – Hát a „gyúrom-nyújtom”-ot ismeri-e? – fordította felém, hajlásból, arcának elébb még tűzfényes felét. – Az még gyorsabb étel, mint a krumplis palacsinta. Belever a lisztbe egy tojást, meggyúrja, a vason kiteríti, megzsírozza. Aztán megint összegyúrja, megint megzsírozza. Így egynéhányszor és kisüti. – De megtanulta – mondtam; most már egy kicsit könnyebben nevetve.

Ez jó volt, hogy a főzésben is mester akart lenni: visszaadta a fölényemet. Ha egy férfi a főzésről magyaráz: mindenhogy mulatságos. Ha nem ért hozzá, azért; ha ért, azért is. S nekem szükségem volt rá, hogy nevetni tudjak rajta; bosszantó volt, hogy a brácsázásával úgy kibillentett. – Hát hogyne tanultam volna – mondta –, Erdélyben tanultam. Még most is emlékszem az asszonykára. Tizenhatban ott voltam Falkenhayn mögött menázsmájer. Édesanyámat sokszor föl is bosszantottam vele. „Ebbe én még egy tojást ütöttem volna.” „Ezt a mártást az én tiszti szakácsom egy kis borral csinálta…” – Huh, milyen háziasszonyosat villant már megint a szeme. Maga nem hagyná magát egy férfitól így szekírozni. – Villant a feje – mondottam gorombán. – Na, azért nem szabad gorombáskodni. Egy műértő férj még mindig jobb, mint egy fapofájú kérődző, aki mindent fűnek eszik. Maga különben is főzőtehetség. Látom abból, ahogy a palacsintasütőt fogja. Maga engem egyik elragadtatásból a másikba ejt majd.

– Happá – ütött a szájára; furfangosan, hogy ez az „ejt majd”-ot ilyen jól becsúsztatta. – Ezt akár vallomásnak is vehetné. A kezén láttam: határozottan megrándult a serpenyő benne. Attól a legridegebb amazon is néma lesz egy pillanatra, ha egy férfi lelkében asztalt lát, amelyre ő adja föl az ételeket. – Látod – fordult a kredencnek dőlő Imréhez: – már nem is hurrog le. Kezdi megszokni a stílusomat. – Csakugyan – mondtam egy kis fölényes nevetést erőltetve; bár bosszúságomra ott belül valóban úgy volt, ahogyan ő mondta; ez az „ejt majd” bennem is megcsípett s felfüleltetett valamit. – Pedig igazán nem akartam kiszolgáltatni magamat – folytatta ő. – Nőknél semmi se rosszabb, mint az idő előtti vallomások. Imre, te mindig mondtad, hogy én gyermeteg kedély vagyok: kiböffenem az érzéseimet. S nagy diadalmasan nézett hol rám, hol az öccsére… Abban csakugyan volt valami gyermeki megindító, hogyan tudott ő ilyenkor rám nézni, a tulajdon furfangján szórakozni. Hogy őneki ez így kicsúszott a száján, s persze mégsem véletlen. De azért elég akaratlan formán. S hozzá rám is kacsmaroghat az első palacsinta fölött. – Remélem, nem sértettem meg a dámvad érzéseiben? – Nem – mondtam fölhangoltan. – Maga egy óra alatt elhasználta a dámvad érzéseimet. Már csak nevetni tudok. – S egy kicsit túlságosan is rázott mellel csakugyan nevettem. A házasság: az mégiscsak nagy téma. S nekem még tréfából sem beszélt senki sem ilyesformán. – Kapja be hamar – toltam szája elé a palacsintát. – Egyszerre hármat, ha belé akarja fojtani a szót – mondta Imre a kredenc mellől.

A konyha beillatosodott, s mind a két fiúnak ott volt már a tányér a szája előtt. Imre a távírópózna helyett a kredencnek dőlt, s annál állt úgy, ahogy a bátyja festette le őt az éjszakai bumlizásaikban. Sanyi pedig a szemetesládát húzta a lábam közelébe, s azon falatozott, és mesélt, egy vörös tűzcsíkkal kettészelten. Tömött, szőrös hátú kezében még barnább és ínycsiklandóbb lett a krumplipalacsinta, s bőre alatt és kifényesedett szája körül, a fekete bajuszszálacskákon, a zsír egészséges csillogásban várta a rokon molekulákat. A dicsekedése is ilyen fényes és jóízű volt, akár az evése. Hogy ő milyen káposztalevest habart össze tavaly télen egy hajnalon. S nyáron pinceszeren milyen borjúpörköltet csinált. Egyszer meg kellene őt néznem, mint szabadtéri konyhafőnököt, kék kötényben. Az itt nem megy a férfiasság rovására. Ő már az édesapjától is azt tanulta, hogy van az asszonyfőzés, s azonfelül, egész külön, a férfiak pörköltje. Abba még a paprikacsutkát is másképp kell belevágni.

Én csak fél füllel hallgattam, s nevettem, amint a pince elé a kormos kondért s a holdfénynél szaglászók közé, szakácskodóban, magát is odapingálta. Az a gondolat tette-e, hogy valakinek engem is el lehetne venni, vagy hogy két férfit ilyen körülmények közt kell kiszolgálnom: az ingerültségemnek egy kis hiú, édes színe támadt. A szavak helyett a magam mozgását éreztem: forgásomat az asztal és a palacsintavas közt, a kétágú villát, amellyel a piruló lepényeket meg-megforgattam, s a tányérjukra hátraadtam. Noha háttal álltam nekik: érezhettem, hogy nő vagyok, s két férfipillantás vizsgáztatja a mozgásomat. És azt is tudtam, hogy a férfiaknak tetszőn és mégis tiszteletgerjesztőn mozgok, s ettől egy ruganyos, melegebb lélek szállt belém, aki különben elég ritkán szokott bennem szállást verni. Közben azt is meghallottam, a Sanyi félig figyelt beszédén keresztül, hogy odabenn halkan kikattant az ajtó: anya vonszolta át fájós lábát elébb a „szalonba”, aztán az „előszobába”. A csöndről azt gondolta, hogy elmenesztettem a vendégeket, s meg volt sértve, hogy nem jövök beszámolni. Éreztem, amint az előszobában megáll, s hallgatódzik egy kicsit. Mély megbotránkozásban állt ott, hogy egy Otrubai ivadék a konyhában trécsel a vizitelőkkel. Aztán sértetten visszavonszolódik az ecetes lavórja mellé, az ágy végébe. Még szegénynek ebben a kicsoszogásában is volt valami: ami könnyebb kedvre hangolt. Egy kis lázadás a szokásaink ellen. Kezdtem hálás lenni a fiúknak, hogy ezt a kis konyhai forradalmat anya szokásai s a magam vére ellen kierőszakolták.

Amikorra apa hazaért, már egész meleg és megenyhült volt körülöttünk a konyha. Az utolsó palacsintáknál Sanyi kivette kezemből a vasat; ehessek én is már nyugodtan. Keze szárán feltűrve a kabát s az ing: úgy tartotta a tűzön a palacsintát. Konokul tartotta. Mi meg csak nevettük a kurta és izmos kart, amint a vasat tartja férfi módra, de mégsem szakértelem nélkül. Én lopva-lopva Imrére pillantottam, mintegy cinkost keresve a megtalált fölényemhez és mulatságomhoz, amellyel ezt a zömök, magabiztos palacsintasütőt szemléltem. Imrének is látnia kellett, hogy a természet kifeledt ebből valamit, amitől az ember megnyúlik, ábrándozni kezd és zavaros indulatai lesznek. S hogy Imre is mosolygott rajta: szinte vonzó is volt a gyermeki gyanútlanságában. Hogy mindenhez ért, éppen csak ezt nem tudja önmagáról. Amíg az ujjaim közé csípett palacsintába jó kamaszosokat harapdáltam, s rá-ráhunyorítottam: már-már igazi fiatal lány voltam, azokhoz a férfin vihogó, magukat hányó fruskákhoz hasonló, akiket titokban annyira csodáltam. Ritka érzés volt ez nálam. Amióta itt kinn éltünk a pusztán: alkalom sem volt rá. De azelőtt is réges-rég éreztem; Fehérvárott talán, amikor a kereskedelmi tanfolyamról vonalzóinkkal meg a nagy irkáinkkal néhány lány, összekapaszkodva, hazatáncoltunk. Pedig ezzel az érzéssel mindig valami édes könnyű felszabadulás járt. Mintha valami hiba, tévedés serdült, nőtt volna bennem, s annak ezzel vége volna. Mintha egy ilyen nevetéstől, amilyennel a Sanyi tréfás palacsintadobására ráböffentem: ez a bennem levő vad titok is örökre elhessenhetne.

Apa csendes benyitását alig vettük észre ebben a nevetgőzésben. Pedig a havas csizmát le is kellett dobognia ott kinn, s a kutyákat is visszaszorítani, hogy a lába mellett kétfelől be ne fúrják magukat. Hogy elönt még ma is a könny, ahogy szegény édesapa arcát, amint a konyhába benyit, magam mellé hívom. Olyan távolról jövő s mégis szívrezgető volt az utolsó esztendőkben a rám köszönése. Mindig járt; egész nap járta a birtokot. Amióta ebben a bérletben ültünk, különösen. Nem is volt szükség annyi járásra: az egészet megkerülhette egy óra alatt. De ő kora hajnaltól kinn volt; az alsó majorból föl a felsőbe az állatokhoz, aztán a górék mögött ki, a kommenciófát vágó cselédekhez, vagy le a bozót mellé a nádvágókhoz. Többet gyalogolt, mint amikor sok ezer holdon volt főintéző. Talán hogy az, ami ott vitte – a csizmája meg a botja –, tudomást ne szerezzenek a megfogyott birodalomról. Talán hogy bennünket ne kelljen itt benn bámulnia. Szerette anyát, és fájhatott neki a sok cúgos fog, bicsaklás, panasz, imádkozás. Utólag sokszor úgy gondolom, hogy a végleges eltávozást próbálgatta abban a fölösleges sok menésben. S amikor hazajött, nemcsak a csizmáján voltak sár- meg jégkoloncok, de a feje is soknapi járóföld távolsággal volt beködölve. S az oly szép volt, amikor ebből a magán hurcolt távolságból szelíden rám mosolygott. Ettől egyszerre nagyon munkásnak és nagyon jókedvűnek kellett lenni; kabátját havazni, dézsát löttyinteni, újságot olvasni: nehogy bűntudat konyuljon a csendes szája zugába; értem, az én pusztai lányságomért. Most azonban, hogy fiúk közt talált, még más érzések is játszottak a szeme szivárványában. Száműzött büszkeség, hogy neki egy ilyen kasznárházban kell vendéget fogadni; tanácskozó csodálkozás, hogy mért szorultunk a konyhába, de mégis öröm a leginkább, hogy ebben az elhagyatottságban egy kis szórakozáshoz jutottam.

A fiúkon, mint élő nyomásmérőkön láttam, hogy mennyi tekintélyt terjesztett az ő szikár csendessége. Benne volt a csontjában, hogy minden őse a magáén volt úr, s ő is sok száz embernek parancsolt életében. Azzal a fegyelmezéssel, amivel a vadorzó erdészeket s a munkáslányt leső gyakornokokat tartotta féken, most mind magának parancsolt: hallgatást, büszkeséget. Sanyira különösen nagy hatással volt. Később is mindig mint férfiideáljáról beszélt róla. Akkor is, amikor rég meggyűlölhette volna bennem a természetét. Most is szinte cserbenhagyott érte; annyira sürgős lett, hogy tréfás serpenyőforgatóból férfi mód társalgó gazdatárssá váljék. – Egy kis szilvesztert hoztunk ki ide az újévbe, gyűrte vissza az ing kézelőjét kissé szégyenkezve. Ha már Nellike nem ereszkedik le hozzánk, gondoltuk, mi hozunk ki hozzá egy kis jókedvet tömlőben. Főintéző úr persze megkerülte már a gazdaságot. A múltkor majdnem összetalálkoztunk a hegylábban. Egy róka van ott a bozótszélben… Abba a laposba mi kerül tavaszra? Répa? – Nem. Len, vette át apa némi húzódással a Sanyi palacsintáját, amelynek a fakó felét már én sütöttem meg. – Az jól fog menni – hagyta helyben Sanyi. Itt a bérlők mindig azon vesztettek rajta, hogy kukoricát akartak ültetni, meg sertést hizlalni. Pedig lenn nedves, fönn meg túlságosan köves ahhoz. Mint afféle szétparcellázott nagybirtokból, a leggyengébb rész maradt meg a major körül. Ezt csak ipari növényekkel lehet rentábilissá tenni. Napraforgóra vagy ricinuscserjére nem gondolt, főintéző úr? – S oly komolyan nézett apára, mintha az egész konyha elenyészett volna, s nekem sem ő búgott, brácsázott volna az imént. Csak édesapának akarta gazdasági tudását bizonyítani? Esetleg nekem is megmutatni, hogy az élet komoly oldalán is megbízhatom benne?

Én ismertem édesapát. Neki már az is megaláztatás volt, hogy erről a rongyos bérletről mint az ő birodalmáról beszéljen valakivel. Hát még hogy bennszülött jogon tanácsokkal lássák el, vagy a régi bérlőkhöz vessék. De sokkal jobban ura volt magának, semhogy nemtetszéséből a vendég bármit is észrevegyen. S a szokott önuralmára most még egy kis barátságos lágyság is borult. Ezek a fiúk értem jöttek ide; az én mulatságaim: az ő bűne zsongítói. Sanyi még tán tetszik is neki, ha a mértékét leszállítja. Ahelyett hogy a ricinusra felelt volna, ő tett fel kérdést. – Kedves öcsém akadémista? – Az utolsó évemet nyomom le Óvárott. Egy kicsit csodálkozunk ugyan egymáson: a pad is, meg én is. Hat év katonaság alatt az ember megszokta, hogy a fejét csak tisztelgésre meg káromkodásra használja. S most megint bedugni a könyvbe: anatómiába meg latin nevekbe. Bár ebben is van jó. Az ember feje is javul, ha parlagon hagyják. Az enyimnek ugyan nem volt nehéz megjavulni. Mint diák nagyobb legényke voltam a konviktusban, mint a gimnáziumban; a diákkocsmákban meg még annál is nagyobb. De az eminenseken is ezt láttam. Egész más viszonyban voltak a könyvvel, mint a magamfajta hallott-látott ember. Miránk így-úgy már minden ránk ragadt: talajnemek, növények, állatbetegségek; az ember csak áttekinti és rendszerezi. – Ez igaz – mondta apa, mint aki látja, hogy egy komoly fiatalember rakja elé megérése dokumentumait. Csak az utolsó palacsintát visszatolóban kérdezte meg tőlem: – Hát édesanya?

Más ebből csak annyit értett volna, hogy nem tudja, fekszik-e. Miköztünk azonban az volt a szép, hogy ilyen rövid kérdésből is egész sorát értettük meg a kérdéseknek. Mint: „Mért kell minekünk itt lenni?” „Nincs tán kitakarítva?” „Édesanyád tud erről a konyházásról?” – A lábát borogatja – mondtam. De apáék azért bemehetnek. S mialatt Sanyi és édesapa befelé indultak, a pártában maradt palacsintát Imre elé toltam. Az egész idő alatt bennem volt, hogy egy percre elkapjam, és a szemébe nézzek. Mialatt Sanyival nevetgéltünk, s ő a kredenc sarkáról hallgatott bennünket: folyton izgatott a titka, a jelenléte. – Nem kéri? – kérdeztem. – Nem, köszönöm, tolta vissza ő is. Inkább egy cigarettát – szedte elő a dohányos szelencét. – Magának annyira fontos a dohány? – néztem föl az ujjhegyéről, amelyben a cigarettát sodorta: a szürkéskék szemébe. – Annyira, mondta ő nevetve. – Én pedig azt hittem, hogy maga csak titokzatosságból dohányzik. Hogy az arcát felhőkbe rejtse. Anélkül a legelső szokatlan kérdésre elpirulna, és zavarba jönne.

Magam sem értettem, mért mondom ezt neki oly kihívón. Mintha ez alatt a félperc alatt, amíg négyszemközt vagyunk a küszöbön, csakugyan zavarba szerettem volna hozni. És kiugratni valamit, aminek benne kellett lenni, a zavarából. De őt nem lepte meg különösen a kérdésem. Csak annyit mondott, hogy: – Mond valamit. S közben egész nyugodtan sodort és mosolygott. – Maga minek készül? – kérdeztem váratlan, s messzebbről most már. – Mérnöknek. – Gépészmérnöknek? – Nem, építésznek. S csendben ő is utánuk indult a férfiaknak. Meg sem kérdezte: jövök-e vele. S ettől, meg hogy építészmérnöknek készül, egyszerre még messzebb kerültünk. Azt a néhány lépést, amivel a küszöbön mögötte maradtam: át sem lehetett volna integetni. Az undok, gondoltam, s két-három mozdulattal egy kis rendet csaptam a konyhában.

Amikorra beértem, Sanyi már a helybeli gazdafiúkról értekezett. – Tessék elhinni, egészen más a mostani nemzedék, mint édesapámék korában. Egy egyszerű cigánysori szegény embert előbb be lehet hozni egy gazdasági előadásra, mint ezeket. Ha ötven holdjuk van is. Karácsony előtt a téli takarmányozásról tartottam előadást az olvasókörben…

A kutyák jó messze elkísérték a fiúkat, s amikorra hazakeveredtek: teli voltak villanyossággal. Különösen a vizslát zaklatta föl Sanyi: kötekedő vakkantások közt ráncigálta a lábtörlőt, s a komondor szőrcsomóiban keresett játékszert magának. Ez egyszer a rosszkedvű öreg is kötélnek állt; hátára henteredett, s morogva, de a lábait elengedve hagyta, hogy a szeszesebb vérű a nyaka bojtjait marcangolja. Egy hirtelen visszamarás után azonban ők is visszacsúsztak a régi, álmos kerékvágásba.

Mirajtunk még annyi látszatja sem maradt a látogatásnak. Mintha megállapodás lett volna köztünk, hogy ha forgatunk is a fejünkben valamit, a másik ne érintse azt szóval. Édesanya is csak a korholást ismételte meg az asztalnál apának: – Hallottál ilyen szolgáló tempót? Első vizitelőkkel kézből enni a konyhában? – De édesanya kérem, ha ők kijöttek utánam. – Mi az, hogy kijöttek? Ha én Kárász Nelli vagyok, egy fél szavamba kerül, hogy visszasétáltassam őket. Anélkül hogy udvariatlan lennék. – Én igazán nem tulajdonítottam akkora fontosságot nekik. – Nem is nekik, a házunk hírének. Épp a mi helyzetünkben… – tette hozzá azon a fájdalmas hangon, amely édestestvére volt a cúgos fognak és a lábkimarjulásnak. – Kár ezzel izgatnod magadat – mondta apa, a levest szokása szerint a derekán még egyszer megpaprikázva. – Nagyon kedvesen szórakoztak ott kinn. – Ha ezt te szórakozásnak nevezed – duzzogta édesanya. A sértődésben ő akkor is kitartott még pár percig, ha belül meg is nyugtattuk valahogy. Szólni azonban ő sem szólt többet a Takaró fiúkról.

Annál többet gondolkoztunk róluk; én is, de úgy éreztem, hogy a szüleim is. Nálam nyilván az elhagyatottság tette: mégiscsak természetesebb volt, hogy rájuk gondoljak, mint a pulykáimra vagy a csúcsos hasú béresnére. Bár csak azt döntöttem el róluk, hogy egyiküket sem kívánnám udvarlómnak. A nagyobbikat azért a cigányos modoráért. Mintha be akarná kenni, meg akarná buktatni valamiben az embert. Azért folyatja rá, szeméből, bőréből azt a fényes barnaságot, hogy óvatlan tehesse. Az öccsének meg a hallgatása volt bántó. Így csak egy beképzelt vagy egy hülye tud hallgatni. Azt akarta tudtomra adni, hogy olyan nő vagyok, akivel neki egy kicserélnivaló szikrája sem lehet? Vagy nem is mer arra gondolni, hogy a bátyjával konkuráljon? Azért, hogy a konyha küszöbén otthagyott: kár volt egy jó húsba vágó szó nélkül elengedni. Akkor Sanyi mégiscsak vonzóbb. Ahogy a palacsintasütővel a tűznél állt, azon még nevetni is lehet. Csak biztosabb volna tőle az ember; lenne kivel a háta mögött összehunyorítani.

Így boncoltam én baromfietetés és tésztametélés közben a Takaró fiúkat. Hogy a szüleim miket gondoltak róluk, azt csak édesanya vallásos gondjaiból okoskodhattam ki. Újévet követő vasárnap kétszer is megpróbálta, hogy be tudja-e a lábát a cipőbe fűzni. S amikor az első lépések után éreznie kellett, hogy ő ezen be nem baktat a faluba: tehetetlen siránkozásra fakadt, már a második misét mulasztja el a megcsúszás miatt. Pedig erre a házra őneki kell minden irgalmat lefohászkodnia. Minket apával az Isten csapása sem lágyít meg. Pedig hát mit várhattok itt anélkül?… Megpróbáltam őt vigasztalni: – Édesanya mindent megtesz. Én meg jobban megvagyok itt, semhogy elimádkozzam magamat innét… Ezen, persze, még jobban felháborodott, s hosszú leltárt készített mindabból – bútorból, cihából, lepedőből –, amit ők nem adhatnak meg nekem. Csak akkor fogom ezt megérteni, ha az évek elmúlnak felettem. Nyilván a Takaró fiúk zavarták meg szegényt. Csak az nem volt világos, hogy megkérni szeretné-e Istentől számomra a Sanyit (aki hozzá református is volt), vagy épp elimádkozni rólam. Tudniillik a családját is sokat emlegette ezen a vasárnapon, a nénjei közül kettő is munkája után él, de egy sem ment nem hozzávalóhoz. Valószínű, hogy sem ezt, sem azt nem akarta; épp azért volt nyugtalan. Apa azzal jött meg egy délben a községházáról, hogy Takaró Sanyi is épp akkor járt ott, valami vadászati ügyben. – Hát az még itthon van? – ütötte fel édesanya a fejét. – A jövő héten megy. – Azt, hogy kijön-e még, vagy ez az egy kijövése is szeszély volt: már anya is átallta megfirtatni. De édesapa sem mondott többet arról, amit a községházi találkozásból megértett. Így hát csak tovább hallgattunk, és fosztottuk ott fönn a pusztán a stafírungtollat, a falura bízva, hogy hírt adjon magáról.

S a falunak volt is hírlelni valója. Vízkereszt napján, kora délután Terus szusztatott fel a hegyoldalra. Ünnepnap ő sem varrt, s ebédtől alkonyig a rövid délután különösen alkalmas volt arra, hogy a szekrényben őrzött úrilány kellékeket – a rókát, a fémcsatos retikült, a hócipőt – magára öltve, egy-egy jobb helyen előjogát az úri családok látogatására megerősítse. Ilyenkor télen az emberek is jobban ráértek, s a ráérésben részvétnek és szánakozásnak érezték a kárörömet, hogy szegény Terusnak még mindig nem akadt senkije, s a maga szabta kosztümben a mellei egyre vigasztalanabbul nőnek és hervadnak. Terus pedig szemet hunyt rá, hogy neki csak a rumliszobában adják föl a kávét, s ha más vendég érkezik: vagy búcsúznia kell, vagy megtisztelten hallgatni az egyidős úriasszonyok trécselését. Nem volt sértődékeny, mint én, s nem adta föl könnyen azt a kis élvezetet, ami a megtagadtakból a számára lehullott. A varrató „polgár”-asszonyok előtt is szüksége volt rá, hogy a „jobb helyekre” bejáratos legyen. Így egészen másképp bántak vele. A nyerssonka-tízórait tálcán hozták a varrógép szélére, s a férfiingek „fazonját” nagy, „ugye, jó lesz így, Teruskám”, „hogy gondolja, Teruskám” közt beszélték meg vele. A varrás, főként a szabászat itt még nem volt egészen mindennapi ipar; az úrilány-varrónőben egy felsőbb osztály krajcárokért lehúzható titkait becsülték meg, akik varrattak vele. Arra, hogy hozzánk is kijárt, különösen büszke volt. Minthogy senkivel sem jártunk össze: mindenki kíváncsi volt ránk. S Terus még növelte is körülöttünk a ködöt. Azt hiszem, valami elszegényedett mágnáscsaláddá nőttünk az elbeszélésben; én még nem is rég a magam bricskáján jártam, s a pulykáim közt is az Otrubai nagyanyám derekával királynősködtem. Ezért a legendáért, noha elég félős volt, még az elhagyott téli utakon is kikapaszkodott hozzánk. Pedig a bozóttól az emelkedőt sem szerette, s csiklandós férfiszóra sem számíthatott a háznál. Apa nem volt olyan, mint a doktor vagy az öreg jegyző, akik – nem tudni: élvezetből-e, vagy hogy kicsúfolják – kétértelmű dolgokat súgtak a fülébe, amitől neki elragadtatott hálával kellett a mellét rázni.

Ezen a délutánon a szokásosnál is előbb jött, s már azon is látszott, ahogy a ráugró kutyáktól szabadkozott, hogy rendkívüli dolgok tartották melegen az úton. Alig várta, hogy édesanya Lenke néni szívbajáról elkérdezze, s a hálóablakban, a szürke nap világánál magunkra maradjunk. – Úgy drukkoltam, hogy anyuka elengedjen. Tegnap egész nap rólad kellett beszélnem – oldotta meg melle titkán a zsinórt. – Férfinak, nőnek? – segítettem én mosolyogva. De magamat is meglepett: milyen elfogódottan jön ki a fölényes kérdés. Mintha mégiscsak a sorsomról végeztek volna valamit ott lenn a faluban, s most azt kéne Terustól meghallanom. – Férfinak is, meg nőnek is – bukta meg spórolta is az újságját Terus. – Úgy volt az, tudod, édesem, hogy tegnap a rektoréknál segítettem. Incike az ősszel intézetbe kerül, s Bözsi már most készíti neki az előírtat. Képzeld: csak ágyhuzatot hatot kell bevinni. Arra jön a folyosón iskola után a tanítókisasszony. Tudod: Piri, akinek olyan széles arca van, s mintha egy mázolóecsettel nyomtak volna rá pirosat. Látja, hogy ott gépelek az ablaknál; hát direkt bejön, s elkezd felőled faggatni. Hogy igaz-e, hogy neked egy fehérvári adótiszt volt a vőlegényed, de otthagyott? S hogy vasat kell szedned, mert kevés a véred. És hogy újévkor sült krumplit adtál a Takaró fiúknak. Én persze rögtön láttam: merről fú, s csak annál inkább olyanokat mondtam, amivel tüskét bökök a szíve alá. Dehogy volt vőlegényed, s ha lett volna: azt is legföljebb te hagytad volna ott. Mert az a típus vagy, akibe a férfiak azonnal belévesznek. Te azonban úgy kezeled őket, mintha egy porcikádnak se kellenének. Nem vagy az, aki öt helyen is végigvizitel, csakhogy az illetővel véletlen találkozzék. (Ezt rá mondtam, mert így tesz Takaró Sanyival.) Véred is van elég; sőt nagyon is edzett vagy, látná, hogy jársz a majorban. Csak a családotokban örökletes a halványság; jobb családokban az gyakori. (Ő tudniillik egy pékmesternek a lánya.) S hogy a sült krumplit én is hallottam Sanyitól, de az nem krumpli volt, hanem valami házi különlegesség. Sanyi azóta folyton csak azt sóhajtja nekem: Hej, Terus, maga nem tudja, mi az, amikor az ember éjjel-nappal krumplis palacsintát szeretne enni. Képzelheted, milyen dühös volt. S a boldogtalannak még pechje is volt. Alig fordulunk ki az iskolaudvarról: jön odaátról a szövetkezetből Sanyi. – Maga, Piroska, ugye, hazafelé készül? – kérdezi. Az szegény örül, hogy hazakíséri s persze: rámondja az igent. – Akkor megbocsát, én most Teruskát kísérem haza. Meg kell beszélnünk valamit… Mi tudniillik pont az ellenkező irányba lakunk. Képzelheted: le volt forrázva.

Én nem szóltam egy szót sem, amíg beszélt; csak az ablak alatt néztem a hóval és zuzmarával megrajzolt ákácokat. Nem volt semmi kert sem a ház körül, csak néhány otromba tönk s ezek az ákácok, meg egy-két kedvetlen hüvely az ágaik közt. Hogy ne legyen olyan megszégyenítő az odahallgatásom arra, amit félbeszakítani mégsem volt erőm: apa zoknis dobozát tettem ki magam elé; s vizsgálgattam a lyukakat. Így azt gondolhattam: szegény Terust nem állíthatom meg, de elég mindegy, hogy mivel kábítja a fülem. Ez azonban csak a büszkeségemnek kellett. Valójában magam is csodáltam: milyen vad érzések szorulnak rá a szívemre, s nyargalnak szét megint – a hasam és a stoppolófára meredt szemem közt oda-vissza. Először csak az aggodalom, hogy mi az, amit a faluban kifőztek ellenem. Aztán valami öröm, hogy innen a hegyről is hatni tudok az emberek életében. Ezt a Pirit én is megnéztem benn, amikor anyával misére mentünk. Egy nagy debella, minden lépésnél úgy veti a lábát, mintha azt mondaná: nézzétek, milyen jó vidéki kanca vagyok. Ebben volt valami elégtétel, hogy az a nagy piros fej most meg van zavarodva, és kutat és hazudik, hogy a varázslatomat kiismerje és ellensúlyozza. Ugyanakkor azonban csalódás is volt. Mintha más hírt vártam volna Terustól: nem azt, hogy Sanyi lesz az, aki miattam hazakíséri. – Kár szegény Pirinek izgulnia – mondtam. S a hangom, tán épp e miatt a csalódás miatt, keserűbben csapódott ki, mint magam is akartam. – Énnekem Takaró Sanyi egy csöppet sem tetszik… De Terus ezt nem vette komolyan; hideg nők szoktak így vonakodni. – Ne beszélj: Sanyi nem az, aki közömbösen hagyja a nőket. A legcsinosabb fiú a faluban. Gyönyörű barna szeme van; a rektorné már nem mai csirke, de azt mondta, hogy nem lehet a nézését elállni. S amellett gazdag. Piri, azt mondják, még hajszálat is lopatott tőle a szolgálóval. – Én nem tudom, énnekem nem tetszik. Olyan cigányforma. Az öccse még inkább – tettem hozzá, csakhogy ebbe az irányba is bekiáltsak a faluba, s kapjak valami visszhangot. – Pedig egy kiállhatatlan; nem is tudom, gőgös vagy buta, nyomtam el mindjárt, ami erre a kutaszoló „inkábbra” felszökött bennem. – Imre? – nevetett Terus. – Tán: mulya. Nem is szokás fiatalemberszámba venni. Arra még nem volt példa, hogy őt valaki a bátyja elé tegye. S itt közelebb hajolt, s úgy magyarázta, miféle férfi ez a Sanyi. Hogy ez mit csinált már mint kölyök a masináslányokkal. Hogy volt itt egy színésznő, akit egy kirúgott kanonok vett el. Az állítólag azt mondta, hogy ilyen férfival őnéki még nem volt dolga. Egy ápolónő pedig egy doboz morfiumból csinált altatót miatta.

Én csak hallgattam ezt a Terust, és kissé visszahúztam magamat a fényben fölgyúlt mitesszerei s az arcomba lehelő szája elől. Ez furcsa volt, hogy ő ilyen bennfentesen áradoz valamiért, amiről sem ő, sem én semmit sem tudhatunk. Voltam náluk: össze volt tolva az ágyuk az édesanyjáéval. Mit zagyválhatott össze ez a boldogtalan – a Lenke néni leesett állát és szigorú lélegzetét hallgatva – abban a férfiakról. Arról, amivel a jegyző meg talán Sanyi is dicsekedik neki. Valósággal kigyúl és csuklik, s aprókat liheg attól, amit a színésznő Sanyiban olyan páratlannak tart. Pedig nem is magának kívánja: arra őneki már reménye sincsen. Csak engem akar mint ügynök, rábiztatni. És meggyőzni, hogy milyen nagy dolgok azok, amikbe Sanyi, hogy hozzám továbbítsa, nagy pajtáskodások közt őt beavatta. „El sem képzeli, mit csinált velem a barátnéja. Képes volnék az asztal lábához köttetni magamat érte. Sőt mi több: megkomolyodni.” Ezt mondta Sanyi, amíg a vízmosásforma utcán a kis lakásukba hazahőbölögtek. S még azt is, hogy sajnálja Pirit, de ma már meg sem érti, hogy tudott nemrég egy ilyen nővel szóba állni. A többiért (Terus tudja már, kikre gondol) a legszívesebben lehányná magát. Nekem csak egy kis jóságot kell mutatnom, s belőle egészen más ember lehet. Csak azt az érzést, ami most benne van, el ne hanyagoljam…

Én szinte láttam őket: Sanyit, amint a homályban a brácsázásba egészen belemelegszik, s Terust is, amint a másnak szóló vallomásoktól elvizesedik a szeme, s megilletődötten fel-felnyiheg. – De nagyon sugdolództok. Mit sugdolódzhat két lány annyira? – szólt ránk édesanya, miután már előbb bejött, s a süteményes tálat vette ki a fehérneműs szekrényből, most pedig még közelebb, az éjjeliszekrényben kutatott valamit. Terus máskor megijedt volna erre a szemrehányó hangra; még áldozni is járt, csakhogy anya jó véleményét el ne rontsa. Most azonban tudta, hogy a dorgálás mögött kíváncsiság guggol, s ő itt egy fontos, beavatott lény, akire nem lehet egykönnyen megharagudni. – Nellikét mulattatom vele, hogy milyen nagy hódítást csinált. Felforgatta az egész Fáncsot – emelkedett ki tisztelettudó kacérsággal a sutyorgásunkból. Ez próbára tevő válasz volt; édesanya azonban győzte önuralommal. – Mit tudjátok ti, mikor csináltok hódítást, s mikor megy az is veszendőbe, ami a tietek volt. Halandó ember azt soha nem tudhatja – mondta vallásos intelemmel. – Abban igaza van a kedves néninek. Isten a jót is rosszra változtathatja. Itt azonban épp arról van szó, hogy valaki jó ember szeretne lenni a Nellike kedvéért.

S Terus most édesanyának is beadta mindazt, ami a bögyében volt: persze más stílusban… Hogy Sanyinak mennyire megtetszett az én modorom… Érzi rajtam, hogy másféle nevelést kaptam, mint akikkel idáig volt dolga. Hiába, meglátszik azon a lányon is, hogy káromkodást és civakodást hallott-e maga körül, vagy szép szót és imádságon ért türelmet. Mialatt ő édesanya csendes elhárítgatásai („nagyon messzi dolog az”, „Isten kezében vagyunk”) közt mindezt beostyázta, még Incike kelengyéjét s Piri kérdéseit is: én a másik szobában uzsonnára terítettem. A Terus kávéján – ha mint most is: volt egy kis sütemény – mindjárt a vacsora gondját is el szoktuk verni… Ahogy szalvétahajtás közben a Terus beszédjére edzem a fülem: egyszer csak nyihegnek kinn a kutyák, s mint amikor valaki előtt belökik, hangos férfiszóval bedobban kívül az ajtó. Úgy jöttek be, mint akik legalább hárman-négyen vannak. Én ott maradtam állva egy szalvétával… Az a szorongás, amit az imént a Terus szavára éreztem, most még vadabbul fogta körül a mellemet. Mintha ezen a kicsapott ajtón ugyanaz a valami törhetne be a lakásunkba, ami az imént, amikor Terus azt mondta: egész nap terólad beszéltem… A fülem rendkívüli éberséggel válogatta széjjel a szavakat. Érdekes, hogy a zajból előbb apa csendes hangját választottam ki: „Igen, megenyhült kicsit…” „Nincsen tíz fok, nem csikorog a hó… Énnekem az a hőmérőm, hogy csikorog-e a hó. Tíz alatt a hó csikorog, tizenötnél a fülemet is dörgölni kell.” Ez a nagy tudós persze Sanyi volt. Kellemes mély, de azért fényes hangja volt ajtón keresztül. A harmadikat is szerettem volna megállapítani, de az úgy látszik, a kabátját vetette, mert megint csak édesapa csendes szava szólt: – Tessék csak nyugodtan, kedves öcsém. – S a kopogtatás mögül az újévi szem nyomult be, s itta mosolyogva, hogy én hogy hagyom cserbe a szalvétát, amelyet a kopogtatásra nyomtam gyorsan az asztalhoz. – Már megint itt vagyok; éntőlem nem olyan könnyű megszabadulni; jött felém egy kicsit alázatosabban, mint a múltkor… Apával érkeztek? – fordultam vissza úgy, mintha a terítésben leptek volna meg s azért maradtam volna, nem az izgalom miatt, egy percig háttal, az asztalnak fordultan… – Itt akadtunk össze a ház előtt, jött beljebb édesapa is… Sándor öcsém úgy ért a tornácra, hogy a kutyák nem is vakkantottak. – Én Sanyi és apa közt az ajtóra szegeztem a pillantásomat, hogy ki lesz a harmadik… De hiába fürkésztem a gyorsan szűkülő rést… A fülem vagy a kutyák tolakodása megcsalt; édesapa szép csendben betette maga után az ajtót: nem volt harmadik… – Édesanya, kérem – szóltam be a hálóba, ahol már nélkülem is az ajtó felé húzódtak az összefolyt térdek és hátak, s szinte bágyadt lettem a hirtelen csalódástól.

Minthogy az asztal már meg volt terítve, az én kanapémból lett fogadó… Mi nők arra csomósodtunk rá: mind a hárman; Sanyi meg szembe velünk, mint aki felel nekünk… Csak apa támogatta, külön tőlünk, szokása szerint, a cserépkályhát. Ez más látogatás volt, mint az újesztendei… Sanyi ünnepélyesebb volt. Most nem az a gyűröttre táncolt fekete ruha volt rajta, hanem egy szabószagú sötétkék zakó, a friss kemény gallérja meg szinte kifehérlett a gyorsan szürkülő szobából… Nem lehetett rajta semmit sem kifogásolni: a zoknija színe is az volt, ami a nyakkendőjéé; csak mintha a ruha meg az ember még nem keveredtek volna össze. S ettől egy meleg faggyús bőr meg egy tagbaszakadt test jutott az ember eszébe, kovácsinas nadrágban. Mint a ruhájának: a beszédjének is az volt a törekvése, hogy a múltkorinál komolyabb benyomást ébresszen magáról… Elsősorban anyát akarta meghódítani, akinek múltkor „sajnos nem volt alkalma” ilyen tisztelettudóan a keze fejére hajolni. – Tessék úgy venni, hogy egy külön kosárban hozom a pirulásaimat. Amit újév óta, az első vizitünk miatt összeszégyenkeztem… De tetszik tudni: úgy szilveszter körül az idővel valami baj van, az embernek nincs időérzéke: az előírt tíz perc órákra nyúlhat… – De maguk legalább szilvesztereztek – versenyzett vele finomságban édesanya… Nellikém azonban még a szilveszterrel sem mentheti magát… Gondolhatja, hogy megdorgáltam… Ahelyett hogy amint illik: egy kis likőrrel, pogácsával kínálta volna magukat – kivinni a hideg konyhába: krumplis palacsintát sütni.

Szegény édesanya, amilyen vallásos volt, egyszerre két hibát köszörült ki: nemcsak a konyhai fogadást, de a likőrt és pogácsát is, aminek újév reggelén szaga sem volt a házunkban. Én Terus háta mögé tartottam a fejemet, s indulatosat pirultam ettől a hazugságtól… – Ó, a krumplis palacsinta, azt ne tessék bántani… – kereste Sanyi egy győzelmes oldalpillantással az én elbújt homlokomat… Az a krumplis palacsinta fordulatot jelent bizonyos bűnözők életében. Én legalább egy idő óta azt, hogy „végzetes”, úgy mondom, krumplipalacsintás. – Csak azt tudnám, kik lehetnek azok a bűnözők – böffente közbe Terus, akit Sanyi és anya közt a zsír kacagó rázkódása s az úrilányfegyelem állandó vibrálásban tartott. – Édesanya azonban nem akart tudomást venni erről a frivol hangról és ezekről a célzásokról… – Meddig marad még itthon, Takaró úr? – kérdezte. – Hajnalig… Tulajdonképpen maradhatnék egy hetet, de adós vagyok egy kollokviummal… S kiszabtam magamra: hogy azt le fogom tenni… Nem kis áldozat. Épp most, amikor annyi okom volna itthon maradni… De ezzel akarom bebizonyítani magamnak, hogy végképp a komoly útra tértem. – Szükség volt rá? – kérdezte édesapa a kályhától. – Mi tagadás. De hát megkomolyodni az tud csak, aki a léhaságot is megpróbálta… Én legalább azt tartom… – Van benne valami – mondta édesapa, akiről édesanya mindig azt tanította nekem, hogy mielőtt őt megismerte, meg sem fogta egy lánynak a kezét… Sanyi azonban nem vette észre ebben a hangban a csendes fölényt, s tovább okoskodott az életkorokról; meg hogy mindenkinek meg kell adni a magáét. Nehéz volt eldönteni, mire volt büszkébb. Arra-e, hogy volt mit „kitombolnia”, vagy erre az új komolyságára, amit a Terusék görbe utcájától a mi díványunkig, úgy látszik, az egész faluban meghurcolt…

Én a beszédjével is úgy voltam, mint a ruhájával: a jó szándékaitól még inkább csak arra az alázatos fényességre kellett gondolnom, ami a szemében szinte hogy enni nem kért… És csodáltam a szüleimet, édesapámat különösen, hogy olyan komolyan tárgyal vele… Édesanya Terus hátát most arra használta föl, hogy mögötte utasításokat súgjon a fülembe. A Terus kávés-uzsonnájából húsos-uzsonna lett, s amire a tállal visszaérkeztem, apa is előkerített valahonnét egy finom palack bort… Minthogy maga nem ivott, nyilván számításból szerezte be és dugta el, hogy legyen, ha még egyszer kijönnének. De azért nekem se fájjon, ha bontatlan pókhálósodik be… Énnekem arra kellett gondolnom, amit Terus a színésznőről mondott… Hogy ilyen férfit, mint ez a Sanyi… Vajon mi lenne, ha én édesanyának most odavágnám: Tudja, édesanya, milyen nevezetes fiú ez a Takaró Sanyi, aki itt hámozgatja a szájmókánkat? Egy színésznő szerint: pedig az sokat próbált… Édesanya tán el is ájulna, s holnap mezétláb menne be a plébánoshoz… Pedig azon a virágnyelven, amin ő engedi a világ dolgait magához, Terus bizonyára ezt is tudtára adta. „A Jóisten mindent megadott neki… az asszonyok elkapatták…” S ez a ritka férfi most itt ül vakító kemény gallérban a mi petróleumlámpánk alatt, s mi úgy hallgatjuk a kérkedését és a fogadkozását, mintha ez valami fontos dolog lenne… Édesapa tölt, s közben megkérdi: – Na, Sándor öcsém, mindent tud… Hát mit eszik most! – Valami fűszeresebb kolbászhús – gyomorba töltve… Nagyon finom. – Szájmóka. Tolnából küldte a svábom… S tudja-e, mi az a szájmóka? – Amikor az ember a szájával mókázik… – A fenét, Saumagen… jó tolnaiasan. Ezzel már egy nyelvésznek is örömet szereztem. Ott volt egyszer nálam a feleségem unokaöccse: Otrubai Gábor… – Otrubai Gabó? – kiáltott föl Sanyi… – Az a nagyságos asszony unokaöccse? A legjobb barátom volt a zászlóaljnál… Erre már anya is enged a szertartásosságból. Ő még mindig csak vendégségben volt a maga családjában; az igaziak az Otrubaiak voltak. Öt perc múlva az is kiderül, hogy Sanyi egyik óvári tanára édesapa mellett volt lenn Tolnában prakszi… Sanyi egész mámoros ezektől a kapcsolatoktól. Én csak nézem, hogy lehet ez… Apáék csakugyan bort szereznek be titokban, s hajlandók lennének szép csendesen elfogni hátra az utam? Odaszorítani ennek a parázsban forgó szemnek, amely azóta a bál óta, mintha engem szemelt volna ki rá, hogy jégburkomból valamit, amire szüksége van, magának kiolvasszon…

A mázas süteménynél (mi csak plecninek neveztük) Terus egy polgárista kislány mozdulatával – félig fölállva, félig hátracsúszva – búcsúzkodni kezdett a székétől. – Bocsánatot kérek, hogy asztalt bontok. – Ne siessen úgy – mentette volna a hangulatot Sanyi. – Ma nem kell egyedül vívnia a kísértetekkel. – Igaz is, kedvesem, maradhatsz még egy kicsit – biztatta édesanya is. – Nem, tetszik tudni, milyen szigorú anyuka… S a szíve miatt sem jó, ha nyugtalankodik értem… Maga a világért se zavartassa magát – könyörgött a fölálló Sanyinak. De Sanyi tudta, hogy ő itt vizsgázóban van ma, s inkább lemondott, hogy apával az akadémiai tanárokról s a bozótlecsapolás káráról-hasznáról vitatkozzék, mintsem örökre rajt maradjon az asszonyi bélyeg: lovagiatlan. – Te nem kísérsz el bennünket egy kicsit? próbálta Terus Sanyinál legalább velem enyhíteni az ő öreg kilóiért hozott áldozatot… – Csakugyan, menjél el egy darabot Terussal – bátorított föl anya is. Szegény édesanya aggodalmas is volt tán: nem rosszallja-e majd Csajági Lenke, hogy ő egyedül engedte el a „szigorúan tartott” lányát egy fiatalemberrel. Én magamra dobtam a kis macskaprémes télikabátomat, s mellém szólítottam a kutyákat. Így ballagtunk alá, Terus belém karolva, Sanyi a másik oldalon, a falunak vivő dűlőúton…

A nap nagy piros gömbje réges-rég elenyészett, de az égen még épp elég világosság maradt, hogy a facsoportokat s a télen ritka gomolyagfelhőket sötétlila tömbökként rajzolja körül… A falu túl volt a bozóton, a puszta meg innen, s egy darabon a vágott nád kórói fölött kellett a hegyről leereszkednünk; odáig, ahol egy kis szabad vízér s kurta átkelő maradt a bozótban: nyáron az asszonyoknak sulykolásra, egy forgalomból kiment malomnak a korhadozására. Terus persze úgy vitte a beszédet, hogy az Sanyinak alkalom legyen a férfiúi parádézásra. – Hallja, engem megétetnek ma, ha magával látnak a faluba bevonulni – hajolt át előttem, hogy Sanyi szemébe cinkoskodhasson. – Pláne, ha az illető megtudja, hol voltunk együtt. – Jó, majd jelzem a doktornak, hogy tartsa készenlétben a gyomormosó csövet – dugta Sanyi is elém a fejét. – Az jó is lesz – rázott meg Terus a mellével együtt engem is erre az ötletre. – Miért? Olyan nagy baj az, hogy minálunk voltak? – mentem bele egy kicsit én is a – nekem szóló – játékukba… Gyönyörű, csendes este volt; az ég sötétkék mezőiben egymás után pattogzottak elő a csillagok. A messze körző vizsla a havat falta, s mindenütt talált a farkával valami megzörgetni valót, míg a komondor el-elmaradt, mint aki haza akar már menni, s aztán mégiscsak utánunk lódul… Az este engem is megenyhített kicsit a cinkos fejek iránt, és segítettem nekik, hogy a Terustól négyszemközt már elmondott Pirit, pöccencő, csiklandó célzásokban újból előadhassák. – Nem, nincs semmi. De a világ, tetszik tudni, úgy van megcsinálva – mondotta Sanyi –, hogy ami az egyiknek jó, a másiknak nem olyan jó. – De diplomatikusan kerülgeti – rázott meg másodszor is Terus… – Amit maga úgy mond, hogy nehezére esik, az minálunk megpukkad… – Nem az, ameddig reménye van. S amikorra belátja, hogy nincsen, a gőzét is elhasználta. – De mi lesz addig velem? Tudja, hogy én vagyok a maga rossz szelleme? – Most már igen rejtélyesek vagytok – álltam én meg a birtok aljában… – Semmi – kicsinyelte Sanyi, amire azért büszke volt. Terus túloz. Egy kis féltékenység… Mért állt meg, csak nem akar visszamenni? – A hídig még el kell jönnöd – könyörgött csiklandósan Terus. – Csak nem hagysz itt a bozótparton egy fiatalemberrel?

A hídtól megint tovább kunyeráltak az országútig. S én másodszor is beugrottam. A kettejük szertartása esett-e jól (aminek végső értelme mindig csak az volt, hogy milyen ritka zavarkeverő lány vagyok), vagy a hazamenetelt akartam megnyújtani ebben a fagyottan is enyhe vízkereszt-estben? Bennem is ott lappangott egy nagy gyalogló, mint apában. A háztartás mellől szégyelltem volna elkóborolni, de Terus-kísérések ürügyén mindig öröm volt számomra a szerte kószáló kutyák közt egymagam hazajönni. Azt hittem, most is így végződik ez a vízkereszt-délután. Terus azonban mást forgatott a nyihhenéseiben és rázkódásaiban. – Ni, már itt is vagyunk a kilométerkőnél – mondta, ahogy a dűlőút torkolatánál megálltunk. – Megharagudna, ha lemondanék a további kíséretéről? – kacsintott ki Sanyira a retiküléből, melyet orrfúvás közben az orra elé tartott. Sanyi nem szólt egy szót sem; csak a sunyi mosolygásával biztatta: jól van, mondd tovább, mi értjük egymást ketten… hálás leszek érte… – Tulajdonképp közelebb vagyunk a faluhoz, mint a pusztához. S magának inkább Nellit kellene visszakísérnie, ha már ennyire elcsaltuk. – Köszönöm, énnekem vannak kísérőim – próbáltam én elejét vágni az összeesküvésnek. S most először, valódi riadalom volt a hangom ridegsége mögött. – Itt már nem történhetik semmi, szívóskodott Terus. Ez után a kocogó szekér után is elmegyek… mutatott maga elé az útra. Különben sincs rajtam annyi félteni való… – Én természetesen méltánylom Teruska érveit – emelte rám a szeme barna folyását Sanyi… Én fölháborodva álltam ott közöttük. Bántott, hogy ez a Terus ilyen szolgálatkész hunyorgással tud engem ennek az idegen férfinak átjátszani. Mintha nem is hozzánk járna ki kávézni, s velem sutyorogni… – Nem, azt hiszem, a legjobb lesz: menjen csak mindenikünk, ahol az ágya van.

– Azt kell hinnem, hogy jobban fél a kíséretemtől, mint a rossz emberektől – burkolta Sanyi az ugratást egy meleg, pajtáskodó hangba… – Téved: egyiktől sem félek – mondtam gőgösen. De csak a mondatom sikerült ilyen jól; belül: trappoló vadként futott, Isten tudja, miért, a szívem… Szinte érthetetlen volt: mi riaszt meg, hogy evvel a férfival menjek vissza a pusztáig. Hiszen komolyan sem vettem. – Akkor nagyszerű. Úgyis akartam még mondani valamit magának – vette Sanyi beleegyezésnek ezt a dacos felkiáltást… S már búcsúzkodott is Terustól. – Aztán csak kiáltson, ha baj van: nem fogunk sietni… – S míg ezt mondta, a szemében egy Isten fizesse meg cinkoskodott. Ha nem akartam sírni, rikácsolni, szemrehányást tenni: bele kellett a dologba nyugodnom… Csak Terusra vetettem búcsúzóban egy sértett, lobogó pillantást, amitől annak az arcában a sugárzó furfang egyszerre megzavarodott. „Hisz én mindent csak alázatból teszek. Hogy mint szolgálólány süröghessek legalább akörül, amit ti Szerelemnek hívtok. Azt hittem, neked is jót szerzek, alkalmat”: ilyesmit esdekelt elkomorodóban.

Némán indultunk meg visszafelé. Én először a kutyákat szólítottam magam köré. A vizsla unt már minket, s miután hiába emelte hol egyikünkre, hol másikunkra okos tanácskozó pofáját, az elnyekergő kocsi körül kezdett körözni, s a poroszkáló lovakba kapott bele hol balról, hol jobbról, hol előttünk, majd vakkantón elugorva lesunyított. A komondor ezalatt ottmaradt a hídon; annál tovább ő nem volt hajlandó követni: a rosszallása azonban ott ült egy okos farkon – a palló közepén… Énbennem, emlékszem, még az is megfordult, hogy rá tudom-e ezeket a kutyákat Sanyira ugratni, ha hozzám merne nyúlni… Olyan nagy pecér: egy duruzsoló szóval tán ezeket is maga mellé vonja, mint azt a bolond, rázkódó Terust az imént. Sanyi mintha csak a gondolatomba látott volna. – Más lánynak el nem engedném most, hogy megcsókoljam, szólalt meg csendesen, amikor a bozót befagyott ere fölé értünk. Föltéve persze, hogy tetszik nekem. – És énnekem elengedi? – mondtam oly gúnyosan, hogy kalimpáló szívem csodálkozott rajta a legjobban. „Ne mondja? Elengedni kegyeskedik”, ez volt a hangomban. De Sanyinak nem sok érzéke volt az én gonosz hangsúlyaim iránt. – Magának el… Mert magát meg akarom becsülni…

– Nézze, Nellike, folytatta aztán néhány lépés után, én tudom: hogy maga nem hihet nekem. Épp az tetszik magában, hogy tele van ellenállással. Nemcsak velem szemben, az egész világgal… De én meg fogom lágyítani ezt az ellenállást. Azzal, hogy más ember leszek. Magához talán túlzottan is ért el a rossz hírem… Ez a Terus jó lány, de aki ilyen régóta lány már, s ennyit gondolkozott azon, amit nem tapasztalt: az, ha egy hébért lát, tivornyáról beszél. – Egyáltalán nem beszél. És én egyáltalában nem hallottam rossz hírét magának. Kár befeketítenie magát – mondtam, s ebben megint ott volt az iménti kihívó érc. „Mit dicsekedsz annyit a züllöttségeddel. Talán csak szeretnél züllöttnek látszani, hogy most meghass a megtéréseddel.” De Sanyi szokása szerint ezt sem hallotta meg… Tán még úgy magyarázta, hogy gyöngéd vagyok: törlöm a számlájáról, amit hallottam. – Akkor énnekem kell bevádolnom magamat – mondta Sanyi, s hangja mélyebbre szállt a meghatottságtól. – Én csak azóta tudom, milyen léha alak voltam, amióta magát megismertem… – Ah, megint a megtérés. Mindig csak, hogy ő milyen volt, meg milyen lesz; meg hogy éntőlem mit kapott, meg mit vár. Fölnéztem magunk előtt a dombra, s meggyorsítottam a lépéseimet… De a búgó férfihang tette-e, vagy fönn a Sárkány, melyben már a halkabb csillagok is kigyulladtak – vagy lenn a lápon maradt nádszálak dermedt fülelése: az eszem gúnyos kommentárja alatt is összerázkódtam. Még sosem beszélt hozzám így férfi, s valami meg volt riadva bennem. – Mért siet úgy, állt meg, ahogy én gyorsítottam, Sanyi. – Ez olyan kedves magában, hogy olyan bátor és önálló, mint egy asszony, s amellett olyan vad, mint egy tizenhárom éves kislány. – Nem értem: mit akar tőlem – szóltam én hátra, anélkül hogy megálltam volna. – Egyelőre csak azt, hogy tanúja legyen annak, amit végbevisz bennem. Hogy erről beszámolhassak magának, suttogta a melegen követő hang. Én holnap hajnalban elutazom… – Azt várja, hogy tartóztassam? – Nem, csak azt, hogy gondoljon rám, és gondolkodjon a leveleimen… Már megint mellettem volt. A hó egymásnak feleselve adta tovább talpaink nyikorgását a ház felé… – Pest felé utazik? – kérdeztem végre, nehogy a hosszú csöndben valami új merényletet forralhasson ki. – Igen, Pesten át. – S az öccse persze már elment? – Imre? Nem, ő még itt marad egy hetet. Mért kérdi? – Na csak úgy gondoltam. Hogy most egyedül jött ki… Miből kell tulajdonképp most kollokválnia? – kérdeztem gyorsan, csakhogy erről a témáról ellökjük magunkat. – Mezőgazdasági géptanból. Látom, mégiscsak érdekli a sorsom egy kicsit, nézett rám alázatosan… Na, hallja, nevettem föl. Ezen a pusztán igazán nem tolongnak annyira a sorsok. S magam sem értettem, kinek szól nevetésemben ez a keserű vád. – Milyen tüskés, fogta meg a kezemet Sanyi. Látott szelíd gesztenyét? Hát maga is éppolyan, tüskés a tokja… és belül éppolyan szelíd. – Gondolja? – nevettem föl újra, s egy rándítással jeleztem, hogy a kéz az az enyém… De Sanyi ahelyett hogy elengedte volna, alázatosan a szája elé vonta. – Most vissza kell mennie – mondtam összerázkódva. Nem akarom, hogy ott benn tudják, hogy visszakísért… – Jó: legalább úgy fekszik le, hogy van velem egy titka. Akármilyen pici – engedte el Sanyi a kezem.

Édesanya odabenn a félig szedett asztalnál ült, összekulcsolt kézzel, apa pedig a kályhával barátkoztatta a hátát, szokása szerint… A félbeszakadt diskurzus ott volt még köztük, amikor beléptem. Nyilván énrólam és Sanyiról beszéltek… De énnekem nem szólt egyikük sem. Csak édesapa nézett rám, ahogy rakodni kezdtem. – Na, elmentek? – El, mondtam. S úgy éreztem, hogy sokkal finomabban, mint Terus: de ezek is össze tudnának esküdni Sanyival – az én megejtésemre.

A Takaró fiúk elutaztak, s mi a gyorsan sötétedő téli napokon eztán is sokat hallgattunk róluk. Édesanya ezen a télen különösen sok levelet írt nővéreinek: Szeréna néninek Cencre és Teréz néninek Fehérvárra. Az áhítatos olvasmányok és a templomozás mellett ez a levelezés volt az ő szellemi mulatsága. Amikor a hasogatás miatt bekötött fejével úgysem mehetett ki a majorba, vagy pedig nekem sikerült megnyugtatni őt, hogy a konyhatakarítás énnekem külön gyönyörűségem: ő nagy lopva a hálóba húzódott; a szekrényből egy bársonyfedeles dobozt szedett elő (abban tartogatta Szeréna néni szálas aggleánybetűit és Teréz néni háziasszonyi szépírását), az ablak gyér világában a nővérei régi leveleit olvasgatta. Egy aranykeretes cvikkere volt, amely olvasás közben sosem volt egészen az orrán (a bal sarkát a két ujja közé fogta, mintha éppen csak belenyalt volna az olvasásba), s amögött sétáltatta ártatlan vizeskék szemét, amely ilyenkor – míg a szája az olvasottakon el-elmosolyodott – a családi érzéstől kapott fényt és kedvességet.

Esténként hányszor kísértem ennek a családjába visszapillantó szemnek az útját a sor elejétől a végéig; amidőn apa már lefeküdt, s én sokszor csak azért nyúztam az olvasást vagy az ingjavítást, hogy az én álmom s az egyedül emésztett petróleum miatt a lelkiismeret benne föl ne támadjon. Egy-egy levélen két-három estét is elmulatott; a befejezetlen íveket a ruhaszekrényben tartotta, s úgy hozta ki őket mellém, nagy mentegetődzések közt („Szeréna nénéd már megharagszik rád”, „Teréz nénédnek már sosem készül el a karácsonyi blúzért a köszönőlevél”), mint aki egész nap robotolt, de szórakozását is a család érdekével akarja igazolni. Akkoriban nem értettem az ő nagy hazahúzását, s csodáltam édesapát, hogy nem haragszik meg érte. Ma azt gondolom: ő is úgy fogta fel édesanyát, mint én most; – mint egy örökös kislányt, aki Isten tudja hogy, férjhez és családhoz jutott, de tulajdonképpen még mindig ott élt a gyermekkorában, Teréz és Szeréna mellett, mint azoknak a húga. A Jóistennel is a boldogult apját pótolta; a mi „mennyei atyánk”, az „árvák atyja”: így nevezte legszívesebben, s úgy is félt, remélt és kunyerált tőle, ahogy jó, de szigorú apától szokott a legkisebb. Mit kezdhetett ezzel az ártatlansággal édesapa? Gyöngéd volt hozzá, és magára maradt mellette. Én azonban sokszor föl voltam háborodva rá, amikor a mi tojáspénzből összerakott ajándékunkról úgy számolt be Terusnak, hogy a „Jóisten meghallgatta a kérésemet, nem hagyott az ünnepre felruházatlan”, Teréz néni csekély horgolásáért azonban a családját dicsérte: „Hiába, engem csak nem felednek el a nővéreim.”

Nem tudnám bizonyítani, de egy csöppet sem kétséges előttem, hogy Sanyi neve ezen a télen minden más névnél többet utazott a Fehérvár, Cenc és a mi pusztánk közt szálló kopertákban. Édesanya sosem adta a nővérei levelét a mi kezünkbe, s az sem fordult elő, hogy elejétől végig felolvasta volna. Az Otrubai-levelek az ő külön cukroszacskói voltak, amelyekből időnként oda-odanyújtott nekünk egy szemecskét; ahogy múltak a napok, mind többet; de a bőségszarunak az ő birtokában kellett maradnia. Amikor a levelet föltörte, többnyire csak annyit bízott ránk, hogy Teréz néni csókoltat, Szeréna néni örült a lábmelegítőnek; jó hasznát látja majd a postán (postamesternő volt; innen a barátság Terusékkal). Később azt is elárulta, hogy Béla bácsitól, Teréz néni urától próbareggelit vesznek a kórházban, vagy hogy „Szeréna nénéd félti a tüdődet, s lelkedre köti, hogy derékig mosakodj, s este mély lélegzetet vegyél nyitott ablaknál”. De ha tésztasütésre egy kis tojás gyűlt össze, Teréz néni levelében egy újfajta linzerrecept is volt. Súlyosabb vitákban még Béla bácsi véleményét is megtudtuk a mi bérletünkről, s hogy apának inkább állami állás után kellene törekedni, mint ezen a boldogtalan birtokon sanyargatni a családját. Csak bámulni lehetett: mi minden fért meg az Otrubai-nagynénék levelében, s amikor már igazán azt hittem, hogy minden betűjét ismerem, édesanya egyszer csak föltett cvikkerrel a kezében jön ki a hálószobából: Te, Nellikém, ezt még el sem olvastam neked a Szeréna néni leveléből; pedig ez téged illet; tisztelendő Nikovics megint visszakerült Cencre.

Amit Sanyiról írtak a nővérek, édesanya nem olvasta sohasem föl. A fölolvasás általában ritkább lett ezen a télen; annál lázasabban népesítette ő tele a lapokat tétova betűivel, melyek egymástól elszakadva, mint reszkető fejű gyermekek sóhajtoztak a papíron gyámol után. Én ebből a hallgatásból is arra következtettem, hogy Sanyi az, aki miatt édesanya a feltört levelet egy-két megjegyzés után azonnal eldugja, s később is inkább csak mondogat belőle, ahelyett, hogy fölolvasná. Egyszer mégis elárulta magát. Teréz néni a befőtteim elállásához gratulált, s édesanya furcsa tagoló hangsúlyával (a kívülről tudott részeket is így olvasta, ilyen elemistásan) a kívánatos mondatokon is túllökte magát. „Nagyon örülök egyébként, hogy Nellikének komoly…” Itt elhallgatott. – Na ez már nem érdekes – mondta megzavarodva. – Én azonban úgy egészítettem ki, hogy „komoly ismeretsége akadt”. Máskor a hálóban találtam meg lámpagyújtáskor Szeréna néni egy oldalát; a vakulásig silabizált levélből csúszhatott ki, mielőtt elzárta. „Az nem olyan nagy szerencsétlenség, hogy református, csak…” Ennyit olvastam önkéntelen a fölragadt papírról, s torkomban dobogó szívvel raktam oda az éjjeliszekrényre. Ez fölháborító volt, hogy édesanya így kiad engem a nővéreinek. Tanácsért a templomba megy, a mennyei atyához, de végre is a nővéreitől tudja meg, hogy pártolja, helyeselje-e ezt a házassági álmot. Olyan indulatos lettem, hogy gorombát mondtam Szeréna nénire. Ez azonban nem vette elejét, hogy a levelekben megtárgyalt viszonyba mind beljebb ne csússzam.

Sanyi már az első héten írt; édesapa emelte ki a levelét a postájából. Hogy előttem van még, amint a ház előtt (egy kicsit naposabb délelőtt volt, én a konyhában nyitott ablaknál dolgoztam) a gazdasági reklámokból, újságokból, fizetési felszólításokból álló csomagot forgatja. Még főintéző korában jegyezték meg nevét a kémiai gyárak főnökei, s itt a pusztán ez a posta mindig egy szomorú, megvető mosolyt csalt az orra tájékára. Most is így állt ott, hogy az egészet minél hamarabb az ablakpárkányra csapja, amikor Sanyi levele megállt a két ujja közt. – Te, nézd csak, neked is van valamid – szólt be rám az ablakon, s egy percig még rajtam volt a szeme, ahogy odaadta. Ezek azok a félpercek, amik miatt egy halott arcát, ha szerettük, nem lehet elfeledni; évek múltán még világosabban jön fel belőlünk, mint mikor rája néztünk. Édesapa arca is itt van a lehunyt pillám mögött a kétféle mosolyában. Az egyik mosolya mókázott: hohó, szerelmes levelet kapott a kisasszony. A másik meg mintha mentegetődzne, kérlelne: tudom, hogy mást vársz, más illetne, de vigasztald meg élhetetlen apádat, hogy ennek is örülsz. – Igen? – mondtam én, s utánakaptam a levélnek. De csak a kezem meg a halántékomnak szökő vér volt gyors, megnézni már jóformán meg sem néztem. Ott volt töretlen a konyhakredenc zsírtalan sarkán azalatt is, hogy édesapa a posta hátramaradt részét (a lábához dörgölődző vizslát pacskolgatva) a szokottnál lassabban végignézte. Sosem tudom meg: mit gondolt, amíg ott lapozott, az én sebes zavaromról. Azt-e, ami a legtermészetesebb volt, hogy mégiscsak érik bennem valami a Sanyi számára, s csak a vadságom löki el, amin az első indulat kapott volna? Vagy ő is csak úgy látta, ahogy én most, hogy valami bizonytalan várakozás volt bennem ebben az időben? Ezt dobogtatta meg múltkor a Terus híre s a lakásba becsapó férfihangok, ez után kaptam most is a kezemmel, s ezt dobta a konyhaszekrény sarkára rögtön a belátásom? – Takaró Sanyi írt? – szólt be még elmenőben. – Igen, úgy hiszem, ő – mondtam én a tésztáról a szűrőkanálban a vizet lecsorgatva. S csak akkor rejtettem el a blúzomban a levelet, amikor ő utolsó, ebéd előtti sétára megint nekivágott a majornak. Nem is olvastam el, csak ebéd után, aszalt gyümölcsért menet a padláson – nehogy édesanya olvasás közben rám csapjon, és dugdosnom kelljen.

A levél sokkal kedvesebb volt, mint amilyenre elkészültem. Sanyinak szinte csak az a része szűrődött át belé, amelyiken én mosolyogni tudtam. Már az írása is! Gyönyörű, egy lendületre folyó írása volt, de azért nem az a szépírásleckei szép írás, hanem mint egy egy szuszra kivágott gyönyörű szónoklat; – mintha a tollat meg sem mártotta, meg sem emelte volna közben. Először furcsa volt, hogy azzal a tömzsi, meleg kezével ilyen lendületes betűket tud vetni. Mint egy lírikus, akinek hosszú nyaka és felleghajtója van. Aztán azt is megértette az ember. Az a gyanútlanság, az az ártatlan önhittség volt ez (itt-ott a g-betűk hurkán egy kis tetszelgős hintázás is), amellyel ő az érzelmeit és a palacsintáit csinálta. Persze ott folytatta, ahol a bozótnál elhagyta. Hogy nem írt azonnal: egy nyert csatáról, a sikerült kollokviumról akar először beszámolni. Meg hogy milyen változás ment őbenne végbe. S mennyire tetszik neki a természetem. Az édesanyján kívül én vagyok az első nő, aki áhítatot tud benne ébreszteni. S így négy oldalon: olvasva nem is volt kellemetlen. Egy helyen éreztem csak, hogy elárulta magát: ahol a visszabandukolásunkról írt. Hogy milyen feledhetetlen az az ő számára: a vad amazon-mozdulatok, amint egy rebbent tiszta szív átpiheg rajtuk. Persze, dicsérte ezt a rebbenést meg ezt a pihegést; emlékkönyvbe lehetne írni, amit az ártatlanságról mondott. Én mégis valami fojtott sóvárgást éreztem ki ebből: megrohanni, letépni rólam az amazont, aztán azt a kis pihegő csirkét amúgy igazán kézbe kapni. Ha lében rám emelt szemére gondoltam: ez a gyanú mindjárt erősebb lett, s zavaros iszapként folyt a levél alá. Ha azonban csak a kéken hullámzó mondatokat néztem: mosolyognom kellett, az öregfiú, hogy így elhitetett magával mindent, amit a szerelmesek el szoktak hitetni: lelki szerelmet, megkomolyodást, megtisztult életet.

A levelet nem mutattam meg senkinek – és nem is válaszoltam rája. Nem eltökélés volt, inkább makacsság, mintha valami nem engedte volna. Először még azt is gondoltam: menesztek neki egy levelezőlapot, kielégítem a levélkunyerálását. De aztán csak nem tudtam rászánni magamat, leüljek este anyával szemben, s a másik felől mártsak a tintatartóba? „Kinek írsz?”, „Takaró Sanyinak”. Vagy titokban, mint Fehérvárról a segédtanítónak? Ez hazugság lett volna a szívem ellen; azoknak a vad reményeknek a meghazudtolása. Talán az Otrubai nővérek levelezése is makacsított rajtam. Ekkor már éreztem, hogy a három párka mivel szövöget körül. – Takaró Sanyinak válaszoltál már? – nézett rám édesanya egy este. Akkor is írt épp; a göcsörtös ujjai ott nyugodtak a teleírt levélpapíron, s a fejét félre kellett hajtania kissé, hogy a köztünk álló lámpa mellett a szemembe lásson. Énnekem tulajdonképpen azt kívánkozott megkérdezni: „Honnan tudja édesanya, hogy írt, hiszen én nem mondtam.” De aztán csak beharaptam azt is, s azt mondtam: – Nem, még nem írtam. – S tovább néztem a stoppolófán a kottasort író fonalat. Édesanya látta, hogy nincs sok mondanivalóm erről; a vallásossága is feszélyezte, hogy engem olyasmi felé lökjön, mint a szerelem. Azért csak írás közben jegyezte meg, úgy, hogy föl sem emelte a tollat: – Azzal még nem kötelezi magát semmire az ember, ha egy levélre válaszol. A levél éppolyan, mint a beszélgetés. Arra vigyázzon az ember, hogy olyat mondjon, amit a mennyei atya is meghallhat. Azzal tovább kaparta a papírt (a külön rakott betűk mindmegannyi sercenést okoztak); helyettem meg csak a petróleumlámpa kottyant egy nagyot. Én a lámpa buráját néztem; a stoppolófa helyett egy ideig azon kápráztattam a dacosan elmeredt szemem. Attól, hogy édesanya is biztatni próbált, hozzá ilyen orvul, a húzódozás megkeményedett bennem. Nem fogok írni, azért sem fogok írni, akármiféle hálót szőttek rám: Terus, Szeréna néni s a többiek. A levelet meg kell írni, és én nem írom meg. A döntés mégis az én ujjaimban van, s abba nem tudják a tollat belenyomni.

Hanem a Sanyi levelét azért vártam. Az más volt, hogy ő írjon. Hogy levelem jöhet, van egy férfi, aki az érzései színével fogalmazványokat készít a számomra: ez mégiscsak inger volt. Akármit tökélt el az ember agya, az inger nélkül hagyott idegzete nem tudott lemondani róla. Ha a postásfiú a tornácon megállt: mintha mágnes húzná a szemem, úgy néztem a bádogtáskájára. Ha magam is az udvaron voltam, azon az ürügyön, hogy a bokáját szimatoló kutyákat zavarom el: én vettem ki a kezéből édesanya előtt a postát is. Kicsit langyosabb napokon az is megtörtént, hogy a dűlőúton, csak úgy háziruhában, elébe mentem a harangszónak, amellyel a faluból meg szokott jönni. Így csíptem el, vagy két hét szünet után, a Sanyi második levelét is. Az egyetlen tárgya persze az volt, hogy mért nem válaszolok neki. Aki írta, bánatosnak szánta: szinte dallama volt neki a bánkódástól; itt-ott azonban a méltatlankodás is közbebondult. Hogy én milyen kedves voltam odahaza; az egész ismeretség olyan gyönyörűnek indult. Kvázi: én őt fölbiztattam; annyi, mintha a szavamat adtam volna („mert hisz egy pillantással többet ígér néha az ember, mint sok órás fogadkozással”); nem várta, hogy amikor ő az életét hozzám igazítja: én megszegem, elárulom, amiben a bozóttól hazáig, anélkül hogy kimondtuk volna, csendben megállapodtunk. Jó, ő megteszi, ha úgy kívánom (mert a hallgatásomat nem tudja másra magyarázni), hogy nem ír. Életének ez volt a legnagyobb érzése, de van, ami annak is parancsol: a büszkeség. Takaró Sanyi nem fog tolakodni. Az utóiratban pedig ez: „Most villan csak át az agyamon, édes Nellike, hogy maga talán beteg, s amíg én itt ostobán korholom, maga magas lázban fekszik, a párnákba süppedten. Nem tudom: reméljem ezt, vagy rettegjek tőle. Amilyen szörnyű elgondolni, hogy a maga teste templomába a kór betörhessen, olyan édes lenne elhitetni magammal, hogy nem csapodár lélek, s nem voltam múló élmény a számára.” Egyszóval: mintha gyűrűt cseréltünk volna. Vagy a pillantásaim olvadoztak volna az odaadástól. Hát nem nevetni való? Már csapodár is vagyok, ha nem felelek neki. Mert hisz ő már markában képzelte az amazon-madarat; igazán arcátlanság, hogy nem repül bele. Így háborogtam a mozdulatlan arcom mögött, fölvetve a fejet, amíg (a levél a bögyömben) a házba visszamentem. Hanem a lényeges mégiscsak az volt, hogy Takaró Sanyi nem ír többet. Ez itt a bögyömben: ultimátum. Ha még csak egy kártyát sem küldök neki: énnekem sincs mit lesnem a bádogtáskán. Föltéve, hogy megáll a szaván.

Akármit tartottam Sanyiról: ez az ultimátum azért megbolygatott. Azt tudtam, hogy nem írok, most már még kevésbé írhatok neki. De a makacsságomnak, minél makacsabb lett, annál dühösebb vádbeszédeket kellett tartania – mintha őt is szorongatták volna. Nincs semmi értelme: ezt Sanyival folytatni. A színésznőnek jó lehet: énnekem nem ilyen férfi kell. Mulatni tudok rajt, de ha arra kerülne a sor: valami ágaskodik és borzolódik bennem. Én más vagyok, mint Terus meg a kereskedelmiben a lányok. Azoknak Ernő képét sem mertem volna megmutatni. Pedig Ernő… Igen, a megszorított makacsságom még Ernőnek is utánakapott. Pedig hát hol volt akkor már Ernő? Ő volt az a kis újdonsült tanító, aki a mi pusztai iskolánkat kapta Tolnában kínzóhelyül. Majdnem olyan volt szegény, mint egy leány; akkor dobták ide a preparandiából. A hatodikosai csizmás szörnyetegek voltak a szemében, s ha egy nagyobbacska lány rávigyorgott, elfordította a szemét. Egyszer rájött, hogy énnekem lehet panaszkodni. S attól fogva át-átjárt hozzánk. Én akkor végeztem az első kereskedelmit. Otthon persze haragudtak érte. Emlékszem, édesapa azt mondta a vacsoránál: Tudod, mit mond a doktor? Hogy neki gyanús ez a mi tanítónk; kedve volna átvilágítani: nem fertőzi-e meg a gyermekeket tüdőbajjal. Én lesütöttem a fejemet, s annál makacsabbul vigasztaltam őt, amiért ilyesmivel akartak elrémíteni tőle. Tán meg is csókolom, ha van rá bátorsága. De ő csak illedelmes kártyákat küldött utánam Fehérvárra. Amit én titokban írtam: az mindig sokkal hosszabb volt; levél is néha. Egyszer aztán a kártyái is elmaradtak, s otthon meghallottam, hogy elhelyezték. Én persze úgy magyaráztam, hogy a postáját is édesanyáék sikkasztották el Teréz nénivel; őt magát is ők helyeztették el. Egy ideig nagyon föl voltam zúdulva. Nem akartam többé senkiről sem tudni, ha tőle elszakítottak. Később beláttam, hogy nem vagyok szerelmes belé – nem is voltam. De mint egy nem akarás, mint szívem iránya: Ernő azért megmaradt bennem. Ha őt magát nem is szerettem igazán, másoktól mintha még mindig ő tartott volna vissza. Sanyitól is. Hiába kacagott Terus: hogy lehet a két testvért együtt emlegetni; ha nem olyan utálatos ez az Imre, ez többre ment volna. Ebben volt valami Ernő-féle. A cigarettázó fölénye alól én legalábbis azt szerettem volna kiugratni. Úgy, mint Sanyi énbelőlem a pihegő madarat. Sanyin azonban csak mosolyogni tudok vagy félni tőle. Mi értelme az ilyennel egyre jobban összegabalyodni. Hiszen máris azt mondja, hogy csapodár vagyok.

Hanem az elmaradt levelek azért mégiscsak fájtak. Mintha egy másik, kisebb hitű lélek is volna bennem, amelyik azt rebegi: fiatal lány vagy, úgy illik, hogy leveleket kapjál; ne lökd vissza az utolsó ladikot erről a pusztai szigetről. Egy ideig abban reménykedtem, hogy Sanyi tán mégsem bírja megállni, s ír majd. Ez éppen az lett volna, amit az én két lelkem megkívánt: egy gőgös leány, aki úgy töri fel s várja a leveleket, hogy maga nem válaszol rájuk. Regényben olvastam ilyet. Sanyi azonban ultimátumot küldött, s most már nem mozdulhatott ki a maga tilalmától. Annál többet példálódzott édesanya. Azt nem árulhatta el, hogy a ruháimból kilopta s elolvasta a Sanyi levelét; a lamentálásaiból azonban bizonyosra vettem. A Kárász-természetemet okolta mindenért. Egy rosszul kivajazott tepsi is elég volt neki, hogy arra fakadjon ki. – Mert te nem akarsz tanulni senkitől. Bennetek, Kárászokban, nincs elég alázat. Azért kell a Jóistennek titeket megalázni. Addig keményítitek magatokat, míg az élet elkerül keménységetekkel együtt. Az édes Jézus hiába szenvedett értetek: ti ma is pogányságban éltek. Nem a jó szándékával méritek az embert, hanem a magatok kevélységével. – Mikor mértem én édesanyát a kevélységemmel? Ha olyan kevély lennék, mint édesanya mondja, erre is mást felelnék – untam el én végre a siránkozást. S nem tudtam, a nógatásért voltam-e bosszús, vagy azért, hogy most már még kevésbé lehet Sanyinak válaszolnom. Ahogy Gyertyaszentelő is elmúlt, s minden nap tágabbra nyitotta a szememet, tán nem is bántam volna, ha valaki okosan rábeszél, nem: rászorít, hogy mégiscsak írjak Óvárra egy lapot. Édesanya célzásairól azonban csak az Otrubai-párkák jutottak eszembe, hogy Teréz néni is meg van botránkozva rajtam.

Egyik vasárnap, még február derekán, aztán a kényszerítő is megjött. Olyan nap volt, mikor a hó még nem ereszt vizet maga alól, de az ég friss kékkel keni be, s a színe fényesen nedvezik a néhány órára nekimelegedett napban. Édesanya még nem érkezett haza a plébániáról (a plébános nőegyletet akart csinálni, s arra fogdosta össze mise után azt a néhány katolikus úriasszonyt, a bevándorolt tisztviselőnék közt), én meg ott fönn a béresháznál toldottam egy kis szép beszéddel a konvenciót. A részes föld is gyenge, a cselédház öreg tetejét nem győzzük nádaztatni; egy kis odahallgatással meg gondoskodással sok bosszúságot takarítottam meg édesapának. Most is a legkisebb fején lágyítgattam egy kis lenolajjal a koszmót. Mindig nagy kedvem volt, noha nem tanultam, az ilyen pepecseléshez. A béresné pedig attól a kis vattától, amivel a pörköket leszedtem, meg hogy velem beszélhet (ekkor tudtam meg, hogy a csúcsos hasában, amely állandóan olyan volt, mintha szülés előtt lenne: csakugyan ott rügyezget a hatodik), igazi ünnepnek érezte ezt a vasárnap délelőttöt. Amikor lemegyek hozzánk, hogy az ebédet összeüssem, feltűnik, hogy a kulcs nincs szokott rejtekén a lábtörlő alatt; lenyomom az ajtót: édesapa bekecse ott van a fogason. Ez szokatlan volt, mert ebben az időben, pláne vasárnap, más, mint vendég, nem tudta a lakásban tartani. De a szokatlanságba még egy másik, messzebbről jövő érzés is belesuhintott. Határozottan emlékszem, hogy egy sűrűbb levegőjű, ellenállóbb lakásba léptem be, melyben a lépés lassúbb s a lélegzet nehezebb. Ez okozta – vagy a kábultság, amelyben a sezlonomon feküdt: édesapának nem maradt ideje felugrani. Éppen csak a lábát rúgta le, s úgy meredt rám félig felkönyökölve. Sosem hittem, hogy egy természettől és naptól barna arc így meg tud sápadni. Olyan sápadt volt, hogy szinte elmaradt a kiugró szem mögött, amely riadt-zavarosan egyszerre mintha kétfelé nézett volna: előre reám és vissza a kiállottba. Én nem láttam még soha őt betegnek. Édesanya emlegette, hogy egyszer, még az én pólyás koromban, meghűlt valami tűzoltásban. De ez épp azért volt olyan hihetetlen, szinte mondaszerű história a számomra, mert én még csak a díványra sem láttam őt ledőlni ebéd után. Azt, hogy feküdni is szokott: igazán csak arról tudtam, hogy este eltűnt a hálószobaajtó mögött; érzékszerveim számára most dőlt el először, s ez olyan rendkívüli látvány volt, hogy még odaugrani, aggódni, kérdezősködni sem tudtam, ahogy várni lehetett volna. A rémületembe valami zavar is vegyült, mintha olyasmiben nyitottam volna rá, amiben egy lánynak nem illik az apját meglátnia. Éppen csak a dívány sarkáig mentem.

– Rosszul van, édesapa? – kérdeztem megállva fölötte. A testem az reszketett, de nem mertem hozzányúlni. Ő most már egészen fölült, a szeme is visszajött zavart forgásából; de azt az önkéntelen mozdulatát, hogy fölugorjék a belépő előtt s megint ő, önmaga, a régi Kárász Endre legyen, nem folytatta. – Én nem tudom, mi volt velem – nézett rám először az életben alulról felfelé, s egyszer-kétszer megsimogatta a homlokát, hogy azután a szíve fölé süllyedjen vissza a keze. – A feje vagy a szíve? Csináljak egy kis feketekávét? – nyomultam most már közelebb, de még mindig csak a csuklójára mertem a kezemet rátenni. Ez az érintés elég volt rá, hogy gyöngéden eltoljon s fölálljon; nem bírta ki, hogy mint betegre tegye rá valaki a kezét. – Semmi, már elmúlt, mondta, anélkül hogy a bajáról egy szót is szólt volna. S a sápadtságát elfordítva rólam, az ablakhoz ment, mint aki az eget nézi. – Szép ez a mai nap. Énnekem ez a kedvencem a hónapok közt. A földön még minden télies, de a levegő már teli van tavasszal.

Én elértettem ezt a kinézést – hagyjuk azt, amit láttál; kinn tovább forognak az évszakok: az, amire figyelni érdemes – s nem válaszoltam. Magára hagyni azonban nem mertem. Hogy a szobából ki ne kelljen mennem: terítéshez fogtam, noha még hozzá sem láttam az ebédhez. De, úgy látszik, ő sem bánta, ha vele vagyok, mert nem fogta a botját, és nem hagyott ott. – A postás még nem jött meg? – fordult vissza az ablakból, egy pohárcsendülésre. – Még nem – raktam én a tányérok mellé gyorsan és nesztelenül a szalvétákat, s már másodszor suhintott meg aznap az az előérzet. A szalvétákat is azért hajtogattam olyan idegesen, mert pillanatról pillanatra sebesebben jött felém, úgyhogy szinte felzúgott belé a fejem: édesapa most arról fog beszélni. S csakugyan, a sebesen járó kezemet nézve, egyszer csak azt mondja: – Édesanyádtól hallom, hogy Takaró Sanyi azóta is írt. – Igen, írt – mondtam, s a félelmembe, izgatottságomba most valami feszült figyelem állt be, mintha az, amit édesapa mond, nem is egy ember szava, hanem messze lakó s ritkán szóló hatalmak végzése lenne. – Csakugyan: nem állhatod őt? – kutatta vizsga szomorúsággal, hogy mit lát a szememben. Én visszanéztem; emlékszem: nem volt erőm elfordítani róla a szememet. De Sanyiról abban keveset láthatott; abban csak a kutató várakozás volt, hogy mért épp most kérdi meg tőlem: most, mikor a díványon eldőlve találtam. – Mért? Édesapának tetszik? – feleltem kérdéssel, mert megértettem az összefüggést, s az nem engedte, hogy épp most, ebben a könyörögve tapogatózó reménykedésben megbántsam. – Derék fiú, csak fogni kell tudni. Aki fogja, az támaszkodhat is rája – tette csendesen hozzája. Én befejeztem a terítést; hármónknak nem volt több fölraknivaló, s most csak néztem édesapát, anélkül hogy valamit szóltam volna. Egyszerűen nem tudtam a szeméről leszakadni. Ebben az egy szóban, hogy támaszkodni, puszták nyíltak meg, az árvaság pusztái, az ablakunk alatt. Hát lehetséges, hogy édesapa támaszt keres, nekünk. Akinek átad, nehogy támasztalan maradjunk, ha ő elutazik. S ott tartunk már, hogy Takaró Sanyi… Egy más ember fia, akit háromszor láttam. Meg kellett volna ráznom, átölelnem, és könyörögnöm neki, de ő nem az az ember volt. S ahogy a szemembe forrtan végtelen szomorúan ott állt: mintha nem is a magam szíve, hanem az övé volna a mellemben, s azzal érezném, milyen fájdalmas, megalázó és szent dolog, miután a halál így megsuhintotta az embert, egy idegen férfitól várni, amit magától nem tud várni többé.

Édesanyának egyikünk sem szólt arról, ami idehaza történt. Édesapa nem kért meg rá, de ahogy szegényke furcsa kis cipőjében, mely torokban egy bütyökkel volt széles, s aztán hirtelen szaladt hegybe, mint a káró a kártyában, a házba bebillegett, s a meghatóan elkopott vidéki úrihölgy eleganciájából – a fátyoltalan gyászkalapból s a télivé vatelinozott átmeneti kabátból – kihámozódott: én nem is tudtam volna mást csinálni, mint hallgatni. Így szokott a mi természetünk az apáéval szó nélkül megegyezni. Csak néztem, hogy rakja imádságos könyvét az asztal sarkára, hogy tolja le egyik bütyke sajgásáról a másik sarkával a cipőt, anélkül hogy lehajolna (a hajlás nemcsak a derekának volt nehéz, de a foszló selyemblúz mellfodrára is veszélyes), s világos volt előttem, hogy semmi de semmi értelme sem lenne őt most édesapa rosszullétével megrohanni. Csak azt fullasztanám belé, amit a plébános rám mondott (ej, ej, de furcsa, hogy a koros lábak jobban megtalálják a templomot, mint a fiatalok). Erőtlenül, sopánkodó kérdésekkel kellene maga köré kapkodnia, orvost sürgetne, vagy Szeréna néninek írna teákról – s édesapát venné rá, folytonos hogyvagyaival, hogy makkegészségesnek mutassa magát. Mialatt a mamuszát kihoztam, s piciny, eltorzult lábaira húztam, úgy éreztem: a titok is ott guggol előtte, s lesütött szemekkel hallgatja az egyházközség reményeit s Lenke néni fűszeres borral elvert influenzáját. Aztán, hogy édesapa is bejött, s az ebédnél a reformátusok áskálódásairól beszélgettek, már szinte büszke is voltam rá, hogy fogalma sincs arról, amit én tudok. Mintha édesapa rám-rám tévedő szeme is egy még szorosabb s még némább összetartozástól lett volna árnyékos. Arra nem is gondoltam, hogy édesapát kettesben kapacitáljam. Ő és a betegség: az egészen más viszony, mint a többi betegeké. Azt a sétákon kettesben intézik el. Tolakodás lett volna egy kilesett perc miatt rimánkodni és ostromolni. Végre is mindenki rosszul lehet egy percre, anélkül hogy nagybeteg lenne. Az én képzeletemben ez a rosszullét nem is valami kórképbe kapcsolódott, inkább abba a homályos aggodalomba, amivel édesapa sétáit kísértem a majorok körül s a nádas mellett.

Az, akivel ő a birtokot kerülte, most bejött érte a lakásba, s olyat súgott, hogy attól őneki Sanyiról kell velem beszélnie. Az arcán éppen hogy egy kicsit áttetszőbbek voltak az élek és kékebbek az árkok (édesanya észre sem vett semmit); én azonban az arcában is azt láttam, amit Sanyiról mondott, s ettől úgy megilletődtem, hogy nevetnem kellett, és feszíteni a szemem, nehogy egy forró lökésben a könnyeim kibuggyanjanak.

Alig vártam az estét, hogy a mi közös titkunkat ebben a visszatartott sírásban megfürösszem. Nagyon nehezen tudtam sírni; utoljára Ernőért izgattam bele magamat valami sírásfélébe. Most azonban úgy vontam egész délután a munkát, mint akiben egy jó sírás érik, ahogy a gyerek a cselédnében. Alig vártam a fejemre húzott paplant, csakhogy ettől a terhességtől megkönnyebbüljek. A lesrófolt lámpa s a paplan alatt a zokogásnak elkészített vacok azonban nem húzta ki a sírást belőlem. Helyette izgatott gondolatok settenkedtek elő a begőzölt fejemből, s köztük előbb csak közbevakkantva, aztán mind erőszakosabban, hogy írok-e most már ezután Sanyinak. Nem tudom, érezték-e mások is ezt, hogy az ember lehet egy pillanatban gyilkos világossággal értelmes, s ugyanakkor mégiscsak becsúszik valami vad, csábító értelmetlenségbe. Így voltam én is akkor. A koponyám belseje, mint egy hideg, éber égbolt, kérlelhetetlenül figyelte, mint sompolyog elő belőlem az önfeláldozásnak öltözött csábítás. „Nem szabad. Hogy táncolsz vissza? Egy apáért sem.” Igen: egész jól láttam, hogy valami hazug komédia történik bennem; de az a bizonyos, aki a postát is váratta velem, hangos siránkozással homályosította el az igazságot. Édesapára hivatkozott: neki mekkora megnyugvás lenne. Ki tudja, min fordul meg egy betegség; hátha épp azon a reményen, amit ezzel a levéllel kanalazok belé. Megfutni, szakítani mindig lehet, de egy édesapát megnyugtatni csak egyszer. „Szegény, szegény édesapa. Még zavaros volt a szeme; a halált látta vele, s már rám gondolt, gyámol után nézett. Hátha térden kellene Óvárig elcsúsznod…” Ilyen mondatokkal zaklatott, amíg csak a mondatok rám is át nem ragadtak, s én ideges, de azért jóleső sírásban forgattam az arcom a párnában. Hol a sírást haraptam belé, hol kábulatba szunnyadtan hevertem rajta, hol egy új sírásra duráló gondolaton felzaklatva fúrtam magam belé. Órák múltak el így a csendesen reszkető díványon. Egy hosszabb elkábulás után azt vettem észre, hogy a párnám és a félkarom a földet súrolja, s a behajtatlan ablakon szürkületiesen szivárog be a fény. Kinn zörgött az ajtó: édesapa ment ki anélkül, hogy észrevettem volna. Akkor én is háziruhát kaptam magamra, a kredencen ott volt anya levélpapírja; kisettenkedtem vele a konyhába, s a vasalóruhát a hátamra dobva ott írtam meg, mialatt a nap vörös korongja fölkelt, az első levelem Sanyinak.

Ettől kezdve én is válaszolgattam időnként a leveleire. A holmijai közt, halála után, megtaláltam ezt a levélcsomót. Ott őrizte az ereklyéi közt – a hadnagyi kinevezése s a szülei koszorújáról letépett virág közt; a redőnyös íróasztala piciny fiókjában, melyet állandóan zárva tartott. Egy márciusi szalaggal voltak átkötve, megszámozva; itt-ott egy halvány aláhúzás, felkiáltójel. Lehet, hogy házas korunkban is elő-előszedte, panaszkodott nekik, erőt szítt belőlük. „Akkor még”: mondogatják a papíron maradt széles ujjnyomai. Pedig hát én akkor is csak arra vigyáztam (a leveleimből látom), hogy válaszaimmal a szabadságomat föl ne adjam. A levél betűi között is úgy akartam lépdelni tovább, mint kutyáimmal a dombélen, a havas árnyékú, csöpögő gallyú ákácok alatt. Abban az első levélben is, amit akkor hajnalban a konyhában hamarkodtam össze, ez lep meg. Az ember azt hinné, hogy egy ilyen fölfőtt fej, a nedvesre bőgött párnák közt, ha egyszer a szeretet, önfeláldozás eszméivel gőzösre párolta magát – mártírsága okmányában is zavaros lesz; a megadót játssza, vagy egy-egy tollelcsuklásban próbál tiltakozni. Ebben a levélben nyoma sincs semmi ilyesminek. Utólag tisztán látom, hogy legzaklatottabb érzéseim közt is egy hideg, tiszta szellem vigyázott rám: ezen a hajnalon is ő volt (míg a terítőt didergő vállamra húztam) a diktáló. Egy szónyit sem mentegetőztem, egy csöpp zavart sem mutattam azért, hogy mégis rászánom magam az írásra. Inkább én kerültem fölé a türelmetlensége miatt. Ismerhetne már: nem szenvedhetem a kényszerítést. Még azt sem, hogy mert másnak kedve volt levelet írni, énnekem is azonnal kedvem kerekedjék. A levél az nem váltó. Énnekem semmi kedvem a más betűit, határnapra s utolsó vesszőig visszafizetni. Ez olyan szatócskodás az érzésekkel. Az ember akkor írjon, amikor úgy érzi, hogy most őneki magának van szüksége rá. Lehet, hogy az egyiknek ötször, tízszer jön kedve, ameddig a másiknak egyszer. Én beszélni is úgy szeretek a legjobban, hogy megyek és hallgatok. Édesapával napszám sem cseréltünk egy szót sem, de azért nem lehet azt mondani, hogy nem tartjuk számon egymást. Édesanya más: ő éjfélig is elirkál a lámpafényben a nővéreinek. Sokszor elnézem a félrehajtott arcát; a petróleumfényben még lágyabb és lányosabb. Őrajta meglátszik, hogy most a nővérei közt van, csakhogy ki nem nyílik a szája arra, amit épp leír. Én nem vagyok ilyen. Én inkább a stoppolófát nézem: a fában azt idézem meg, akit akarok. Látja: Szeréna néni megérti ezt. Pedig ő vénlány, s úgy mondják, hozzám vonzódik a legjobban. De azt mondja: ő is ilyen volt fiatal korában, s csak anyán át üzeni meg: Nelli nem olvas-e sok regényt, s kiszellőzteti-e a szobát, mielőtt lefekszik.

Sanyi el volt ettől a levéltől ragadtatva. Tökéletesen ráismert benne az egyéniségemre; én csak az vagyok a levélben is, ami vízkeresztkor, a bozótról jövet. Szinte költővé lett, amíg azt a valamit jellemezte, ami engem állandóan körülvesz. „Hűvös magány” meg „mélázó komolyság”: ilyesmiket írt. Dehogyis akar ő a természetemből kiforgatni. Írjak én csak akkor, amikor nagyon muszáj: így legalább többre szabad következtetnie, mintha egyszerű, sablonos válaszokat kapna. A legjobban annak örül, ha magamról írok. Az a kép, édesanya és én a lámpa alatt: örökre bevésődött a szívébe. Szabad-e remélnie, hogy a stoppolófa olykor-olykor az ő hangján suttog a pusztai csendbe? Hogy mit: azt nem meri leírni, de talán kitalálom. A legszívesebben ő is venne egy stoppolófát, s ő meg azt nézné úgy tíz órától. Olyasmi ez, mint az új találmány, a rádió – csak stoppolófával. Ez a stoppolófa-rádió, emlékszem, a levél csúcspontja volt. A válaszomban egy célzás sincsen rája. Általában így gyilkoltuk a témákat: amin át ő megközelített, arról én nem írtam többet. A magamról szóló képeskönyvet is örökre becsaptam. Mintha egy-egy ilyen képpel, mint az a lámpa alatti, valóban a hatalmába esett volna valami; maga elé parancsolhatna, a vetett ágyú szobánkba férkőzhetne. Kapóra jött, hogy az óvári tanár Sanyin át édesapa felől érdeklődött. Nagyon finoman az is benne volt az érdeklődésében, hogy nem segíthetne-e rajt; az állam mezőgazdasági kamarákat állít föl, esetleg valamelyik földművesiskolánál érvényesíthetné a szaktudását. A legközelebb erre válaszoltam. Nem hiszem, hogy apát ki lehetne mozdítani innen. Ez a puszta: ez kell az ő büszkeségének. Az öreg gróffal ők csaknem barátok voltak. A fiatal eszébe juttatta, hogy alkalmazott. Azért jött el egy krajcár kielégítés nélkül. S ezután, akármilyen kevésen, a maga ura akar lenni. Én nem is közvetítek semmit, úgy venné, hogy én kívánok többet. Pedig én tökéletesen jól érzem itt magamat. Egyetlen gondolatom édesapa egészsége. Ő még csöndesebb mostanában, mint máskor; a minap egy délelőtt rajt értem, rosszul volt.

Sanyi ettől a levelemtől is el volt ragadtatva, meg is illetődött azon felül. Most tárult föl csak egészen előtte az én lelkem mélységes tisztasága. Milyen feleség és anya lesz abból, aki az apjával így tudja azonosítani magát. Én azt hiszem, csak édesapát jellemeztem? Magamról is jellemrajzot adtam. Mert apa és én, mi egy természet vagyunk. Azért is lett őneki édesapa a férfiideálja. A betegsége csak az én aggodalmas szívem rémlátása. Ő nem erőltet semmit, de bízik benne, hogy ha ő a mi apa-leányi szövetségünkbe harmadiknak bekapcsolódhat (s efelé a legjobb úton van), akkor édesapának is több oka lesz a szobában ülni, mint a határt járni. Mit szólnék például egy lovagoltatni való kishuszárhoz, mint orvossághoz… Most már aztán apáról sem írtam. A következő levelem egy iskolai dolgozat volt a tavaszról. Hogy milyen jó a langyosan fúvó szélben a szoknyámat lobogtatni. A nádas szélében már zöldek a fűzfák, s az ember még a sárkoloncoknak is örül, ami az őszi vetés szélén a cipőjére ragad. Sanyi ettől a levéltől maga is csupa zöld hajtás és tapadó göröngy lett. Ez jó jel, hogy most már az ő holdudvaros leánykája is a tavaszról ír. Nagyon beképzelt-e, ha az én pusztai tavaszomban a békák krúgása s az ökrök lánccsörgése közt annak a szellőnek is szorít egy kis helyet, amelyre ő bízza sóhajait.

Nem volnék igaz, ha azt mondanám, hogy én magam is olyan érintetlen maradtam a Sanyi leveleitől, mint a válaszaim. Sőt emlékszem, mulattam, ingerkedtem velük, a zsibongásuk munka alatt is ott járt bennem, mint kislány koromban, ha Béla bácsi ölébe vett, s nagy, konya bajuszát megérinthettem. Édesapának nem jutottam soha a bajuszáig. A vastag, furcsa szőr, amiből nekünk nem is nőhet, mint egy hatalmamba esett, de azért szemmel tartott vadállat mozgott-bökött az éber kis tenyerem alatt. Sanyit is egész kedvesnek találtam volna már, csak maradt volna örökre Óvárott, vagy másutt, de mindig egy levélnyi távolságban. Olyan mulatságos átváltozásokra lett képes a szerelemtől. Az egyik percben olyan volt, mint egy meghatott vőlegény, aki félretolja az eskető papot, s ő tart szónoklatot menyasszonyának a házasságról. Aztán egyszerre csak kitört belőle a dicsekedhetnék. Meg kellett tudnom, hogy egész Óvár oda van az ő átalakulásától. Mit mondanak a fiúk, mit bizonyos kis nők; vagy inkább mi az, amit a mondásaikból nekem is megírhat. Aztán egyszerre csak egy uszoda lett a levél, amelyikbe neki fejest kell ugrani, tótágast állni. Amikor a tavasz leírásával boldoggá tettem, folyton növekvő nyomtatott betűkkel írta a levél alá a nevét: amikor meg nem kapott levelet, széthányta a Sanyi szó betűit, az „a” lehasalt a földre, az „i” az „y”-nak dőlt zokogni. Megint máskor egy egész piciny ja-t ragasztott a Sanyi mögé, mint aki maga is tudja, mennyire tiltakozna bennem az angyal e birtokviszony ellen; őneki azonban megvan az oka és bátorsága odamikroszkopizálni. Még az a kicsit ferde rókapofa is mulattatott, amivel ő mind e mutatványok mögül, talán tudtán kívül is, leste, hogy kiejtem-e végre a sajtot a megdicsért csőrömből. Csak a húsvét ne közelgett volna, amelyet ő annyira várt, és én annyira rettegtem.

Miköztünk otthon szó sem esett az óvári postáról. Azt azonban éreznem kellett, hogy a szüleim számon tartják, hány bélyeg fogy, hány levél érkezik. S hogy én egy tüdő vagyok, amellyel ők előbb pihegve, aztán nekibátorodva némi reményt lélegzenek a világból. Édesanya már nem azzal fenyegetett, hogy a Jóisten fogja a Kárász-természetemet alázatra tanítani. Most már a zárkózottságom volt, amivel a mennyei atyát éppúgy megsértem, mint a földi szüleimet. Ez persze a levelek miatt volt, amiket most már elolvasni sem tudott. Előbb a kamrában tartottam őket a lisztesláda alatt, aztán minthogy onnét szégyelltem előhúzogatni, olvasgatni, a tűzhelyből csináltam halotthamvasztót nekik. Attól fogva a láng volt a sorsuk és az emlékezetem. Édesapa még édesanyánál is félénkebb volt. Sem a rosszullétének, sem annak a beszélgetésnek utána nem lett közöttünk folytatása. Csak a bizonytalan gyöngéd pillantásából éreztem, hogy sem az útitárs nem maradt el a birtokkerüléseiről, sem a kettőnk dolgának a tűnődő figyelése és latolgatása. Egyszer kissé megkésve jöttem be a majorból az ebédhez, a kutyáimat vertem el valami kiásott dögtől. Magam is éreztem, hogy pezsgőbb vagyok a szokottnál; az ég világoskék márciusi tócsákban hömpölygette meg felhőit, s én futva jöttem be az elém vágó vizsla s mögöttem guruló komondor közt a tornácig. Édesapa a párolgó kanál fölött rám nézett, aztán édesanyához fordult. – Nelli jó színben van most. Nem veszed észre? Az őszön nem volt ilyen egészséges színe. – S az öröm mellett egy kis selmásság is bujkált az orra körül (amely egész furcsán száj nélkül is tudott mosolyogni), mint akinek tán gyanítania is szabad, mitől vagyok én most jobb színben, mint őszön. Miközben e ritka megjegyzéstől (édesapa sosem beszélt arról, hogy én ilyen vagy olyan vagyok) elpirultam, a helyemre befészkeltem, édesanya is rám nézett. – Igen, épp tegnap írtam Szerénának. Tudod, őneki mindig az volt a félelme, hogy Nellinek nem elég erős a tüdeje. – S ahogy mindkettőjük szeme rajtam volt egy percig, mintha ők ketten is közelebb kerültek volna, majdnem hogy valódi házasokként ültek ott ebben a gyönyörködésben. Énnekem azonban a megfújt kanalamba kellett néznem. Jaj, ezek egymás kezét fogják, úgy tolnak csendesen maguk előtt, arra, amerről Sanyi jön Óvárról. S őket nem lökhetem vissza; csak Sanyin át van út a kitörésre. „Engem csak az csókolhat meg, akinek a menyasszonya vagyok.” „Magának egyelőre a vizsgái a menyasszonya”, mondogattam magamban a húsvéti verset, ahogy azt Sanyi jogai ellen már jó előre elkészítettem.

Sanyi úgy írta, hogy virágvasárnap érkezik. De ez csak csel volt, hogy meglephessen. Csütörtökön vagy pénteken este magam hoztam be a sajtárt, az aznapi tejjel. Akkortájt jöttem rá, hogy a béresné benne hagyja a tejet a tehénben; hiába vigyáztuk mi a fejést, ő kifejte, amit nekünk szánt, a többi ott várta a második fejést az állat tőgyében. Én nem szóltam otthon. Édesapa úgyis indulatosabb volt mostanában a cselédekkel, mint kellett volna. A ketrecnyi gazdaság tette-e, vagy a sors helyett volt muszáj nekiugrania valakinek; csak járt köztük napszám, egy-egy szóval éppen hogy megpiszkálva a munkát, s egyszer csak, nem is olyan nagy dolgon, nekik esett. Édesanya meg az ilyen mindennapi dologba is mindjárt erkölcsöt meg túlvilágot kevert. Ahelyett hát, hogy zavart csináltam volna, azt találtam ki, hogy énnekem fejni kell tanulnom. Harmadszorra-negyedszerre már többet húztam ki, mint a béresasszony. Őneki meg ott kellett állnia mellettem a tehén faránál. Sajnálkozni a kisasszonyságomon. Egy kis köcsögnyit tandíjul még loptam is neki a magunkéból, a negyedét se persze, mint amennyit ő odáig lefejt. Akkor is épp a zsákmányom meg a mohóságom önérzetével tartottam be a ház felé. Látom, hogy édesapa rám vár az ajtóban. Jól bealkonyodott már; márciusban tud ilyen szép félórákkal jönni az alkony, amikor az egész napon át fúvó szél elpilled, s a világ mélázón töpreng, hogy pirosba vagy szürkébe omoljon-e. Édesapának két foglalatossága is volt a ház előtt: a kezével a térde közé fogott palackból húzta a dugót, a szemével még engem várt, honnét kerülök elő. Ebből én mindjárt eltaláltam, hogy Sanyinak kellett megjönnie. – Menj csak be, vendéged van – nézett meg a levegőbe szúrt dugó mellett engem is gyöngéden. – Látom – vittem be én mellette a sajtárt a konyhába. Aminthogy láttam is, az a palack a vízkeresztinek volt testvére; még egy volt belőlük, a zöldséges pince homokjában. – Nem kéne rendbe szedned magad? – nézett meg édesapa még egyszer, amikor az előszoba homályában újólag találkoztunk. Harisnya nélkül voltam most is, csak a bőrömet meg az újévi szvettert hordtam tavasziasabban. – Minek? – szedtem én össze magam a találkozásra. – Különben is benn van a ruhám. – S öltözködés helyett a tenyeremet simítottam végig a kinyújtott derekamon.

Odabenn édesanya és Sanyi már javában próbálgatta, hogy milyen vő s anyós is lehetne belőlük. Abból, ahogy ők a beszédet félbeszakították, édesapa (igaz, hogy csak a lapockám illetve) maga elé tolt, Sanyi pedig fölállt, és kékre borotvált arcán új sunyi komolysággal a kezemet a szüleim előtt a szája alá húzta: fölmérhettem, hogy mennyire haladtunk. A hátam mögött édesapa nyitott palackja, Sanyin túl édesanya jegygyűrűje, amint az álla alatt összekulcsolt kezén a pillantásával versenyez ünnepélyességben (találgatni lehetett, hogy ez alatt az öt perc alatt mi történt, csak az érzéseit árulta el, vagy egy célzást is tett, vagy mindjárt meg is kért), mind annak a mély tisztelettudó kézcsóknak voltak a szövetségesei, amely elől az ujjamat nevetséges lett volna elráncigálni; a jogot viszont, amit a kezem hátára nedvezett vele, egy gyenge, de határozott visszahúzásban mégiscsak tagadnom kellett. – Nem haragszik, hogy az ünnepeket egy kicsit előretoltam? – nézett rám Sanyi kedélyességében is elfogultan, mint aki a maga érzéseiből csinált a másik ember köré hurkot, s most azon át kell hozzá a természetes hangot megtalálni. – Én ugyanis csak virágvasárnapra ígérkeztem – magyarázta szövetségkeresőn édesanyának, aki fölállt, hogy a palackhoz poharakat készítsen. – Ez a gyengém: szeretem a rajtaütéseket. Nem valami magát ajánló tulajdonság, ugye? – fordította rám szeme mély barnáját, mely most a homálytól vagy az ő érzéseitől sokkal tompább fénnyel csorgott. – Énrajtam nem lehet rajtam ütni, annyira ismer már – mondtam nyugodtabban. A három emberben annyi elfogódottság volt, hogy attól egyszerre fölibük kerekedtem. – Nellikémnek igaza van – fordult vissza édesanya a küszöbről. – Ez a puszta úgy megőriz minket, hogy a Jóistenen kívül senkinek sem lehet rajtunkütni valója. Te maradj csak – hárított vissza engem, amikor a pohárhozásban elébe akartam ugorni. Abban, ahogy azt mondta „Nellikémnek”, meg „maradj csak”, meg ahogy az erkölcseimért jótállt, volt valami új, a beleimben émellyel összefutó. Én csak regényekben olvastam olyan asszonyokról, akik férfiaknak lányokat szereznek, s közben fog nélkül vagy műfoggal, cinkosan mosolyognak rájuk. De mintha az én tejes, imádkozó kislányanyám torkában most egy ilyen próbálgatta volna magát. A pohár sem jött be vele. Helyette édesapáért szólt be. – A béres kér egy percre. – Ami persze megint hazugság volt. A béres csak öreg estével jön meg, kukoricát szállít az állomásra.

– Úgy látom, nem sikerült meglepnem magát – próbálta Sanyi, hogy magunkra maradtunk, a kettőnk közt levő ködöt a hangjával átbúgni. – De, sőt – emeltem én a hangom élét inkább a kinn tartózkodó szüleim, mint Sanyi ellen. – Fejés közben mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy magát itt találom. – Akkor a meglepetés nem olyan, mint vártam. Mintha nem is örülne – keverte a búgó hangját még melegebben a félhomállyal. De énrajtam nem fogott ez az ital. – Tudtommal maga épp azt szereti bennem, hogy ura vagyok az érzéseimnek – mondtam, s oly magasan éreztem magam a brácsázása fölött, hogy egy kis ideges kacintást is kipréseltem a torkomból. De ez már sok volt; Sanyi, ha nem is tudta felmérni mondatomban a gúnyt, a találkozás izgalma érzékennyé tette a hangomból kicsapó fölény iránt. – Maga kinevet engem? – lépett mellém, a csuklómat elkapva. A szívem megállt ettől az indulatos közelségtől, de a hátrahúzott nyakam, a hideg, szikrázó szemem nem hagyta abba, amibe belefogott. – Még nem. De ha így folytatja… Azonban én nem folytathattam, mert Sanyi szabad karja hátulról elállta a visszavonulás útját, s hangja a szája forróságával együtt csapott az arcomba. – És ha így folytatom, akkor? – Idétlenség volt, ami ezután következett. A testem, föl nyakig, vasban volt, csak az arcaink csúszkáltak egymáson ide-oda, az orrom elnyomódott, s az övébe akadt, a szakálla az arcomat égette, a lehelete az államtól a fülemig vándorolt, így álltunk ott egy percet. Iszonyú izomzata volt; de én azért nem estem benn össze; éreznie kellett, hogy én is erős vagyok, minden ponton ellenállok. – Hagyjon most már – téptem ki halkan magamat, amikor egy perc múlva az ő megfeszült izmai mögött is feltámadt a csüggedés, hogy ezt elvesztette, ennek nincsen így értelme. Egy lépést hátráltam, s mintha csak most fedeztem volna föl, hogy a testem, az az enyém, a porcikáimat a magam tetszése szerint mozgathatom, szilajon nyúltam ki a mindenfelől körülvevő levegőben. Noha anyáék hagytak itt álnokul ezzel az idegen férfival, egy hangosabb szót se ejtettem ki. Csak szabadságát visszanyert arcom, karom lobogott Sanyira. – Maga meg tudna őrjíteni egy férfit – ült ő a dívány szélére, s arca gőzei mögött a vadság szégyenkezésbe hamvadt. – Pedig én inkább kijózanítani szeretném – mondtam hidegen, s ahogy édesapa szokta, a kályhának vetettem hátamat.

Így hallgattunk egy darabot. Édesapa ebben a csendben jött vissza. A kint szerzett kedvetlenség még rajta volt az arcán; nyilván sértette, hogy édesanya efféle füllentéssel hívja el mellőlünk. Még ahogy leült is, ebbe a bosszúságba pillantott vissza; csak aztán vette észre köztünk a csendet s távolságot. Különösen Sanyi volt zavart és vörös; szinte szétkenődtek a vonásai, ahogy a dívány legcsücskén ülve az asztalrojtot babráló ujjait szemlélte. Édesapa megütődve nézett maga mögé, hogy hát én milyen arccal támasztom a kályhát. Láttam, nem érti: szétugrottunk-e vagy összekaptunk. S ettől egy új, még sokkal sötétebb kelletlenség borult a magas, kopasz homlokára; látszott, hogy a lehunyt szemhéja mögött szeretné eldönteni: ő az alkalmatlan vénember-e, aki visszatolakodik a turbékoló fiatalok közé, vagy édesanyát hibáztassa-e még jobban, amiért engem ennek a férfinak így kiszolgáltat. A poharak szerencsére benyúltak az ajtón, s én is meg ő is töltés és koccintás ürügyén lophattuk el magunkat egymás szeme elől. Sanyi egy megjegyzést hozott össze az állami pincészet boraira. – Csodálatos, hogy Kecskeméten milyen tüzes borokat állítanak elő; az ember megesküdne, hogy vulkáni talajon szűrték. A Mathiász-fajtákhoz mit szól, Endre bátyám? – Én visszatámaszkodtam édesapa háta mögé, a cserépkályhához, s némán figyeltem őket. Oly hihetetlen volt, hogy ezek most itt ülnek, s mialatt a homoki borok jövőjével kínozzák egymást: sötét férfigondolatokkal köröznek körülöttem, Sanyi az előbbi birkózás miatt nem tudja: fölugorjon és otthagyjon, vagy hozzám sompolyogjon. Édesapa pedig értem és magáért is röstelli magát: egy percre ment ki, s én már összekevertem magam ezzel az idegen fiúval; ő pedig ahelyett hogy örülne, bosszankodik rajta. S mialatt ők ketten a vincellér szavak mögött férfi esetlenséggel rejtik és tapogatják egymást, én, akiért mindez fölkavarodott, percről percre messzebb kerülök tőlük, igen: még apától is; mintha nem is a kályhamester fűzmintás cserepeinek vetném a hátamat, hanem valami szirtnek, fönn a szélfúvott hegyekben, lábam alatt egy lábnyomnyi párkány, s én arról hallgatom hátrafont karral a felhők társalgását.

Hármunk közül, úgy hiszem, édesapa érezte magát a legkényelmetlenebbül. Sanyi egyszer-kétszer föllesett rám a feje mellett; ő el-elfogta a vendég kutató (kicsit szégyenkező, kicsit esengő) pillantását: azt azonban nem tudhatta, és átallta is még egyszer megnézni, hogy én milyen választ adok erre a pillantásra. Visszagondolva rá, sokszor bántott is, mért nem cseréltem akkor helyet, hogy az arcomba lásson, mért nem álltam mellé, a vállára téve a kezem. Ez volt az utolsó estéje köztünk, s én nem szabadulhatok a babonától, hogy ha akkor nem kell így ülnie köztünk, ha egy érintéssel igényt támasztok rája: a Sétálótárs sem vihette volna akkor még magával. Így, mihelyt édesanya az abrosszal, tányérral bejött: ő fölállt, hogy egyszer még körüljár; a góré s a pince nincsen még bezárva. De édesanya is csak addig maradt, ameddig a terítést átvettem. Egy szentesítő s mégis úriasszonyi „maradj csak”-kal („neked vendéged van”) megint utamat állta, nehogy én süssem ki a kolbászt, s én halásszam ki az üvegből a rücskös uborkákat. – Most persze még maga haragszik? – várta be Sanyi, amíg a terítésben az ő díványcsücski posztjához érek. – Olyan nagy jutalom lett volna egy puszi, azért, amit magáért három hónapja csinálok?… Kihasználta, hogy a hátam mögött gubbasztva, egy búgó, meleg hanggá válhatott a térdem magasságában. Majdnem siránkozva mondta, de ebből az egy „puszi”-szóból olyan mulatságosan esengett felém, az ő önkéntelen ferde rókaképe, hogy majdnem elnevettem magam. „Mi az, egy puszi? Csak egy puszi akart lenni; – ne higgy az izmaimnak meg a borostaszúrásnak.” Énbelém egy kicsit belém állt a hideg, hogy a hang irányából most mindjárt egy kéz is nyúlik a meztelen lábam után: de azért tartottam magam, nem léptem el mellőle időnél előbb.

– Megírtam már, mondtam még mindig hátrafelé, hogy tőlem sem törlesztést, sem jutalmazást nem lehet várni. Én senkiért sem csinálok semmit, s másnak az érdemeit sem hagyom magamon behajtani… Főképp erőszakkal. – Ha nem ellenkezik, nem lett volna erőszak – mondta a díványsarkon olyan gyermeki együgyűséggel, hogy most már igazán félútról kellett visszahozni a számat a nevetésből. Sanyi elkapta ezt a rándulást s nekibátorodott. – Tulajdonképp, hogy gondolja ezt maga? Én várjam be, amíg egy csókra magához von? – Olyan legyőzötten, minden veszélyességéből kivetkőzötten gubbasztott ott a dívány sarkán, hogy majdnem belementem a tréfálkozásba. – Márpedig énnálam meg kell várni bizonyos dolgokat – mondtam, helyemet a kályhánál újból elfoglalva. Ezt már-már szülős fölénnyel mondtam. Éreztem, hogy a visszautasítás miatt most felsőbbrendű teremtésnek tart; s jólesett ebből a magasságból nevetni a fenevadra. De ő is érezte ezt, s amennyire a megalázottsága s díványcsücski helye megengedte: iparkodott visszaharapni. – Értem, maga azok közül a lányok közül való, akiket eljegyzés előtt nem lehet megcsókolni. S énnekem még diplomám sincs ebben a pillanatban. – Pontosan azt mondta, amivel védelmi terveimben én akartam őt leszerelni. Most azonban fölháborított ez az „úrilány”-érv, az én viselkedésemre, egy ilyen „tudom a bőröm árát”-magyarázat. – Téved: én semmiben sem szoktam szatócskodni. Legkevésbé a szerelemben. Egyszerűen: magam rendelkezem magammal. – Nagyon helyes – mondta Sanyi. S attól, hogy ülve tartotta magát, még jobban elöntötte az indulat vörössége. – S én még azt sem mondhatom: kérem, csak rendelkezzék. Mert én szeretem magát.

Ezt most egészen szépen mondta. Az a fölháborító igazságtalanság, hogy az ő első komoly szerelmét, amellyel egész Óvárt csodálkozásba ejtette – én így merem visszafordítani, s ő még be sem csaphatja az ajtót, egy marék sarat sem dobhat szakítás jeléül a kutyáinkhoz: valami durcásan hősi elbúsulást vont föl az arcára, amit az embernek meg kellett szánni. Ha egy dicsekvésre meg tréfára termett embernek el kell búsulnia magát: abban mindig van valami megindító. Mintha az életet hatalmukban tartó sötét istenségek olyan területre tették volna be a lábuk, melyet előttük a természet szent berekként elrekesztett. – Ne legyen csacsi – mondtam neki halkabban kicsit, mert édesanya már a kilincsen matatott a kolbászos táltól elvont mutatóujjával. Sanyinak ez a lágyabb és halkabb „csacsi” elég volt, hogy nekikeseredéséből visszahozza. Mialatt édesapát vártuk az ételre, ő a kolbász piros zsírját nézte, s a böllérmesterségről tartott édesanyámnak előadást. Hogy az ő édesapja borsozása miben különbözik a hivatásos hentesekétől. Én aznap este már másodszor hallgattam a szüleimet és őt a kályha mellől. S magam sem tudtam: melyik az igazi érzésem iránta. Az a hadakozó iszony az imént a karjában, vagy az a csaknemhogy anyai részvét, amivel előbb a csacsit mondtam. Éjszaka azonban, hogy még egyszer mindent megforgattam: mégiscsak azt sütöttem ki, hogy vele kell komolyan beszélnem s szakítani, mielőtt mindketten egészen belebonyolódunk.

Másnap délután az új kertben puhítottam a földet a margaréta- és cineamagoknak. Édesapa oda volt egész nap Ángyádon; a kukoricát az állomásról adták el, s ott kellett lennie az átadásnál. Édesanyát a szép áprilisi nap szorította be a spaletta mögé; egy-két év óta náthát és fejfájást kapott az első tavaszi sugárzástól. Az a sok minden, ami ilyenkor keresztül-kasul áramlik, forr a levegőben, őneki az orra gyökerének szalajtotta halvány arcából a nedvet; a szeméből folyt a könny; öt-hat zsebkendőt is telefútt egy óra alatt, s valami részegségszerű fájás ment a homlokán át a halántékának, amelytől hol följajgatott, porokat ostyázott, hol édesen elbódulva borult az ágyfejnek. Sanyitól sem kellett tartanom erre a délutánra. Már előző este elmentegette magát, hogy sajnos, egy volt zászlóaljbeli tiszttársához van paszitába híva. Igazán ne haragudjam: meginná faszeszben azt a keresztelő vizet, csak mindjárt az első nap el ne húznák tőlem, de hát az illető a legjobb komája volt. Most első gazdatiszt Ángyád mellett a hercegi ménesben. Pechjére az itteni jegyzőné nagynénje; azért még kocsit is küld, úgyhogy ha csak el nem bújik, erőszakkal is elrabolják őt Nellikétől. Én szét-szétvertem a gereblye hátával egy nagyobbacska hantot, s hálás voltam a gyönyörű délutánért a csecsemőnek. Ez volt mindig a legnagyobb boldogságom: március végén, alkonyat előtt a friss megdolgozott földbe (amely a messziről jövő levegővel cserélgeti a szagát) barázdákat húzni és veteményezni. A szikár, csendben dolgozó gereblye nemcsak eszköz ilyentájt; szinte barátnő, száraz vénlány, aki velem tud örülni mégis a langyosan belém nyaló s hirtelen nekicsípősödő szélnek, a csendesen szétomló rögöknek. Az új kertet is inkább azért törtem itt a ház körül, hogy legyen mibe a zsinórt kihúzni, fújatnom magam és gereblyéznem. A béresné, aki inni a puszta aljában levő kútról hozott maguknak vizet: lassítva, majd egészen leállva figyelte, mint morzsolom én édesanya régi staniclijából a Tolnából hozott cineafejeket egy út szegélyére. Ahogy egészen megállt, Józsi, a kisfia is odahúzódott, bizalmatlan farkasszemben a komondorral, a másik két kellék: a csúcsos has és a kanna közelébe. Így tünekedtek egy kicsit, hogy csak pihenés legyen-e vagy beszélgetés. De a partra rogyott kasznárház mögött az új kert s a virágmagos zacskók inkább a társalgás felé vonták a szívét. Ebbe a ledöngölt házmögötti talajba emberemlékezet óta néhány vízfolyás merült csak kapaként; az is egy kis satnya paréjnak, csalánnak készített ágyat, vagy a fafölvágók hulladékai közt egy-két gyufásdoboznak, elfújt újságrongynak.

– Virágoskert lesz, látom, tökélte el egy békülő mosolyban a tej miatt a megbocsátást. – Az szeretne lenni, ha az állatok meghagyják. – Az ám, ott van az a reves góré, csak üresen áll. Összeverhetne a tekintetes úr a léciből egy kerítésfélét. Csak így derékig, aztán befuttatná a kisasszony sarkantyúvirággal. Igaz, a jószág még azon is beváj. – Hess te – mozdult ki a gyerek meg a kanna közül egy cinke felé, amelyik az én barázdámba buktatgatta a csőrét. Nem is annyira a cinkének szólt ez a mozdulat, mint a munkának inkább, hogy ő se álljon tétlenül, amíg én dolgozom. Fölemelte a kis kapát, behúzta vele a barázdámat, aztán megállt. – Hát el is kél ilyen helyen a virág; egész másmilyen a ház is, ha az útról érkezik valaki. – Egy darabig várt, mint akinek csak úgy kezében maradt a szerszám, azután ő is szétütött egy nagyobbacska rögöt, fölhúzta az új ágyás szélét, s gyömködni kezdte kapafejjel az utat. A kisfiú, mikor látta, hogy az anyja beáll a munkára mögém: a kutya meg egyre közelebbről figyeli, mindig csak őt; odahagyta a bádogkannát, s a magvasdoboznál keresett „házat” magának. – Ilyen úri hely, s még egy ágacska jázmint se szakíthatna a kisasszony, ha akarna valakinek. – Én elértettem, hogy mit gondol, mért akarok én virágot nevelni, s az arcom mögött elmosolyodtam. Így ismernek ezek, hogy én Sanyinak akarom itt estente a viola tövét locsolni? – Hát maga, Prikkelné, jobban bírja az állapotát? – vágtam én át az ő dolgára, mert utoljára (amikor még jóban voltunk) arról panaszkodott, hogy milyen a természet: öt gyereket úgy hordott ki, hogy a kávé se löttyent vissza; most meg nem győz bújni, pironkodni a gyerekei előtt az erőltetéstől. – Már hála Isten, jobban. Vasárnap éjszaka rúgott egyet, s azóta a gyomromnak nyugovása van tőle. De aztán, mint aki a virágot vette föl teksztusul, s attól még a maga dolgáért sem tér el, megint Sanyira ugrott. – A Takaró tekintetes úr ma nem jön ki? – S úgy pislogott a kendője alól, mint aki bizalmasat mondott, tehát jussa is van egy kis bizalomhoz. – Mért? Jönnie kéne? – nyúltam én fel ridegen a gereblyém mellé. – Csak azért mondom, mert tegnap is itt volt; még viccelt is velem, na Prikkelné, kinn vagy benn van a legkisebb? – Attól, hogy tegnap itt volt, ma inkább nem kéne jönnie, mondtam én röviden. – Mert gondoltam, vízkeresztkor is itt volt – nyomult neki a béresné egyre alázatosabban és sündörgőbben nevetve, az én hallgatásomnak. – Ettől a kanásztól hallom, hogy már a szülők közt is szó volt a kisasszonyról. Mert annak a testvére még most is a Takaróéknál szolgál. – Ha elkezdte, kimondta. De amikorra a végére ért, folyton sötétedő és vörösödő mosolya kínos vigyorgássá mélyült; attól, amit rajtam látott. Ahogy ez a vigyorgás a hátam mögé került, éreztem, el is feketedik, és sértődés lesz belőle.

Így dolgoztunk ott, hallgatva mind a ketten, amikor a postásfiú a telefonüzenettel kiért hozzánk. Először csak a kanna csöve nézte őt, ahogy az út torkából biciklije mellett fölfújtatott; azután a komondor érdeklődő nyelve is feléje fordult; majd a nagy állat hipnózisában álló gyerek is megfordult a magvas doboz mellett, piros nyúlorrát s a szeme üregéből kiugró gombokat a küldöncre meresztve. Kettőnk közül a béresné derekában volt éberebb az érzék, amellyel a dolgozó ember a munkát félbeszakító alkalmat megneszeli. Amikorra én is fölegyenesedtem, nem is annyira a gereblyézésből, mint az iménti bosszúságból – már mindnyájan engem néztek: mit szólok a szokatlan tüneményhez? – Hát ez? – mondta a béresné (az újság és az előbbi sértődés közt) mindnyájunk nevében. Valóban az óra is furcsa volt meg a bicikli is. A bádogtarisznyás legény mindig gyalog járt; ma is úgy ment el a szokásos déli harangszóval. Most azonban egy vadonatúj kerékpárt tartott el magától, hogy a nagy törtetésben bele ne akadjon a szürke félhivatalos pantallója a pedálba. Kipirult arca és patakzó homloka mintha valami augusztusi délből iparkodott volna föl ide a hűvösödő délutánba. Az én első gondolatom, az Sanyi volt. Ami a faluból jött: a Terus híre, édesapa borospalackjai: mind az ő cinkosa, csele. Ezzel a biciklis emberrel is ő koholt ki valamit az én szép, özvegy délutánom ellen. Az, hogy tán sürgönyt hoz – Béla bácsinak lyukadt ki a gyomra – eszembe se jutott. Furcsa, de a béresné volt a legégetőbb gondom; hogy azt elzárjam a Sanyi üzenetétől. Elég volt mára a virágos célzásaiból. Ne tolakodhassék megint belém: „no ugye, hogy mégiscsak virág” egy győztes pillantással.

Elébe mentem nyolc-tíz lépést, gereblyéstől, úgy vártam be, hogy a fényes kormány s a piros arc eleméssze köztem és maga közt a levegőt. Csak amikor már tisztelet és megszólalás zavarában, közvetlen előttem dagadt a közelgő vörösség, akkor borult át rajtam, hogy talán mégis valami nagyobb, sötétebb az, ami ennek az embernek a szájában megnyílik. A nagy felnyíló állkapcák egy zavaros mondattal küszködtek. A postamester úr, meg Takaró tekintetes úr. Hogy a postamester úr biciklit szerzett neki, mert a Kiss gépész épp ott volt a postán, s hogy a fiatal Takaró tekintetes úr telefonált Ángyádról, hogy a kisasszony meg az édesanyja. Ahá: hát mégis Takaró tekintetes úr, villant fel hideg diadallal a küszködő szájra szegzett szörnyű figyelemben. De a mondatnak nagy nehezen a vége is kifordult a verejtékező vörösségből: „Mivel a kedves édesapja rosszul lett”. Nem tette hozzá, hogy kinek a kedves édesapja, a kisasszony vagy a Takaró tekintetes úr édesapja, s ettől egy percnyi légüres tér támadt a megértett hír előtt. Egy menekedő gondolatvillám olyasmi felé is kapott, hogy a Sanyi apja lett rosszul, s ezen a címen akar valamit kicsikarni tőlem. De a postásfiú (inkább a hírvivés, mint a hír fontosságától) rökönyödött szeme: nem hagyott kétséget. Az én „kedves édesapám” – édesapa lett rosszul az állomáson. Úgy mint a múltkor, hullámzott föl az ángyádi másodosztályú váróteremből az én kis sezlonom, ahogy a múltkor félkönyökön ott hevert rajt.

Magam sem tudom, hogy fordultam meg; egyszer csak mentem már be a ház felé, s az ember félig mellettem, félig mögöttem kanyargatva a biciklit: egy új összevissza mondatot zötykölt ki magából – tőlem, a sietéstől és a lelkére kötöttől még jobban összezavarva. „A Takaró úrék hintója, vagy ahol épp otthon lesznek a lovak”, meg „amire a kisasszonyék leérnek az útra”. Én éppen csak hallottam, mert az agyamban azon dolgoztam, hogy rányissak-e ezzel édesanyára. Egy féltékeny láng azzal csapott föl, hogy ne; édesanyának nincs ehhez köze; ez édesapa s az én dolgom, mint a múltkori is. De az idegen lépteimen föl-le himbált fejem egyre azon kínlódott, hogy ehhez a féltékeny lánghoz gyöngéd indokokat költsön. „Édesanya megijedne”, „amilyen fejfájós”, „hátha Sanyi túlozza”, vagy fordítva: „a rosszullét csak előkészítés, ahogy az szokás már”. Mialatt a rongyos szvetterre a kabátot ráhúztam, s a szennyesládából egy levetett harisnyát kiloptam, csak ez az elszánt „anya ne” járt bennem; semmi rémület vagy sírásféle. „Menni kell, apának szüksége van rám.” Ma is elborzadok magamon, ha visszagondolok erre; szörnyű kimenetelű ütközetbe mehetnek így a férfiak, nem: a nők, ilyenféle, igen: lelkesedéssel. A postás mondatát csak akkor állítottam össze, amikor a ház elé kiléptem, s a két ember, a küldönc és a béresné ott állt, köztük a bicikli, halk, gyorsan megszakadó beszélgetésben. Egy pillanatig mereven néztük egymást, hogy igen, én itt vagyok, de hogy is kell ezt most folytatni. Igaz: valami kocsi fog várni az országúton, a fiatal Takaró úr arról is intézkedett, adta föl a fülem az imént hallottat. S megindultam le a ház előtt a dűlőútnak. A postás benézett a házba. – És a kedves édesanyja a kisasszonynak? – Őt hagyjuk, ő beteg… Prikkelné, szóltam vissza a borzalomban ottmaradt kannának, csúcshasnak, gyereknek. Maga csak annyit mondjon, hogy elmentem. S azzal mentem tovább a völgynek, a mögöttem surranó biciklikerék előtt.

Amikorra az országútra leértünk, már ott állt a kocsi. Ettől megint megbokrosodott bennem a gyanú. Új, fekete hintó, a fölvont födele alól szép bársonyplüss-ülés: erre nem számítottam, hogy Takaróéknak ilyen kocsijuk van. Minket édesapa Tolnában is csak a grófék kimustrált batárján engedett járni; itt meg csak egy rossz nádas homokfutó gorvadt a pajtában. Inkább gyalog jártunk a faluba, minthogy abba befogassunk. Mialatt a száraz, munkaruhás kocsis kalapjához emelte a bakon két ujját, nekem be kellett vizslatnom a borító alá: nem Sanyi húzódik-e meg az innenső fészkében, csíny-nyertes szeme barna mosolyban. Hátha csak erre csalt le, együtt himbálni ebben a plüsspárnás borítóban. Még valami lányrablás vagy ilyen romantika is fölvillant a szárazon lobogó fejemben, mialatt pillanatnyi megtorpanásomból a fölhágóra szöktem.

A postás most már, hogy föladatától megkönnyebbül, a kerékpár nyergére dőlve egy kis részvéttel tudott rám beköszönni. A kocsis megmozgatta a lovak tajtékban álló farán a gyeplőt, s én az út lyukait kiegyenlítő rugókon a váróteremre próbáltam gondolni, hogy vitték be a munkások, s hogy fog rám fölnyílni a szeme. A hintó azonban bennem volt tovább is. A lovakat meg a kocsis szakadt kabátujját néztem, vajon összetartozik-e kocsi, ló, ember. A két állat egy vágtába ment, de nem úgy, mint aki megszokta egymást, csálról az nagyon is vén volt, s a nyakán láttam, hogy a csikónak elébe-elébe kap. Vajon mit szólt Sanyi anyja („az asszonyság”, ahogy a béresné mondta) a fia utasítására. „Szó volt köztük a kisasszonyról.” Amíg a fogatot összekapkodták, megint szó lehetett rólam. „Most már a hintónkkal is ők rendelkeznek.” „Ha az öreg Kárász meghal, még jobban rávarrja magát Sándorra.” Szégyenkezve riadtam rá, hová csúszott szegény édesapáról az eszem. Az ülés legszélén ültem, s a jobb lábam csendben, egyre megállíthatatlanabbul reszketett. Ahogy figyelmes lettem rá, akkor láttam, hogy nemcsak a lábam, de mindenem reszket. A számat is bajos volt összetartani a vacogástól. Ez olyan különös dolog, hogy az ember teste ilyen külön tud az agyától szenvedni. Az agyam világosságával szinte beléláttam az ő vacogásába, még csodálkozhattam is rajta.

Ahogy a bozót völgyéből a közbeeső faluba, kicsit lassítva, fölhajtattunk: megint édesapa jutott az eszembe, vajon leszállt-e itt az ökrös szekérről ma reggel. Előttünk is röstellt fölülni a zsákok elé, a béreshez. Én már fönn ástam a kertemben hajnalban; ő előbb ment le a dűlőn, mint akinek csak úgy a botjával van egy kis körülnézni valója a gazdaságban. A puszta lábában vagy a hídnál szállt föl a szekérre. A béresné egyik megjegyzéséből elértettem, hogy a falukban is úgy szokott leszállni. Elképzeltem őt, amint a bozót fölött derengő reggelben valami ürügyön lekószál, s előremegy, mintha a csukott üzletben akarna valamit vásárolni. S ez a kép, ahogy ő, a hajdani jószágkormányzó, a nyekergő szekere előtt így fölbaktat, olyan gyöngéden tódult most föl, hogy még a bozót reggeli szagát is ott éreztem benne. Sanyi megkérdezte az este, nincs-e benn dolga Endre bátyámnak – elvisszük. De ő csak hümmögött, nem szerette a potya fuvart. Csak én hozom azon most haza. S ezen úgy elszorult a torkom, hogy egy ujjal a szemem sarkába nyúltam. Azt hittem, teli van könnyel. De csak a bőr égett, az odaérzett könnycsepp helyén.

Aztán ez a megindultság is elmúlt, csak a lovak gyors patkóvágása, a bódulatszerűen gördülő kocsi s előreszegzett térdemben a remegés maradt meg – s a beszürkülő falucskában a kapuk elől utánunk bámuló arcok – az egymásba áthúzott falormok és kerítések. Ahogy a falun túl a Bozót völgyébe alábukó út, a híd másféle dübörgése fölriasztott, s kikapaszkodva a kereszt mellől a toronyforma ángyádi állomásra, a síneken csúszkáló fényekre odaláttam: egyszerre mindennél bizonyosabb lett előttem, hogy édesapát én abban az épületben nem fogom ott találni. Sok indoka nem volt ennek az előérzetnek; mért hívtak volna olyan sürgősen, ha úgyis meghalt. Én azonban, ahogy fölzaklatva, a lelkemmel utánakaptam, nem itt éreztem őt előttem, a tolató teherkocsikon túl, hanem valami dombok élén a Sétálótárssal, amint a nadrágját becsatakzó hajnalban, szürkületben mind messzebb tűnik el egyenes alakja.

Az állomáson azért egyenesen a váróterembe tartottam. A helyiség üres volt. Kirohantam a peronra: a vadszőlőindák alatt a padok is. Ilyentájt nem ment semmiféle vonat; csak egy motorbicikli állt befordított orral az iroda előtt. Amikorra körülnéztem, a kocsisom is ott jött már (a kijáraton át került elém) a málházóval. – A kisasszony apja? győződött meg, meg sem állva, a lefelé húsosodó ember, hogy úgy van-e, ahogy a kocsis mondta. De nem kellett válaszolnom, már vezetett, s csak mentiben szólt vissza. – Minálunk van az őrházban. Mert épp ott lett rosszul a vagonoknál. – Én nem szóltam, csak mentem utána láb nélkül, mert a kemény, gyors, katonás, idegen, ami a kavicson nyikorgott, nem lehetett az én lábam. Még azt sem kérdeztem meg, hogy él-e hát. Csak az egész rohanásom tűnt fel olyan megfoghatatlannak; mintha az teljesen lehetetlen volna, hogy édesapa ott feküdjék a számtáblás kis házban; annál a sorompónál, amelyen az imént a síneken átzökkentünk. A raktár tövében az ökreinket pillantottam meg: ott állingóztak a lerakott iga mellett. Ez volt az egyetlen, ami a valóság meleg bánatos színét hordta ebben a rohanásban. A házikó szép gyepezett kertjében, az alkonynak piros kérgükkel is visszafelelő cseresznyefák alatt: két gyerek állt s nézett bennünket dermedt halszemmel. A konyhában egy férfi s egy asszony vesződött valami állólámpán; az asszony a tetejét emelte, a férfi a petróleumot csurgatta. A hátáról, a tömött kezéről, ahogy ehhez is jobban értett; a homályban is megismertem. – Nellike – fordult vissza, ahogy a vasutas előreengedett, s alakom a nyitott ajtó tarka, de könnyen elfogható világát elállta előle. A fél kezével az asszonynak nyomta a lámpát, s teste árnyékával már megindult felém, hogy mint egy meghatott, forró olvadó gombolyag – előkészítsen, az utamat elállja, magát a kettőnk dolgába behízelegje. De én elhárítottam, anélkül, hogy a kezemet fölemeltem volna. Védett az egyenes léptem, amivel a szobaajtó felé mentem. – Sajnos, rosszra kell… – használta fel ő testem és lelkem könyöke körül azt a fél másodpercet, amelyre a betett kilincs engem is megállított.

A piciny szoba egy kicsit világosabb volt, mint a konyha; éppen csak az ágyra jutott kevés a hanyatló fényét oldalról beverő napból. Amit láttam, minden: mozgás nyomait mutatta. Az asztalon egy kidobott nagy dunyha; a szabadon maradt csücskén: nyitott orvosi táska; az ablakdeszkán kabát, gyógyszeres doboz, összevissza heverő ampullák – fölötte a fogantyún a vasutas borotválkozó tükre; egy széken más kabát, lavór, vizes rongy; az ágy a faltól előrehúzva; még az ágy fölött a Mária-kép is elbillent valahogyan. Egy fiatal férfi dolgozott háttal nekem a sötétben. A lábán a motorbiciklihez tartozó bricsesz; ő is csupa mozgás, kabátja ledobva, maga az ágy fölött, a könyöke után ítélve, mind a két keze foglalatos. Éppen csak az ágyban az árnyék, a szeszélyesen fehérlő ing s a fekete test: az volt mindent megcáfolóan mozdulatlan. Én ezt a mozdulatlanságot láttam meg először (egy árnyékokból összetett arc, melyen máris kiüt a másodnapos szakáll; a leesett kéz, s az ágy végében a magán csodálkozó cipő), s megálltam tőle. Az én megállásomtól az orvos is visszafordult. S mintha rólam olvasta volna le, amit a fekvőnek izgatottságában nem ért rá, nem akart elhinni; egyszerre rajta is az a mozdulatlanság csüggedt el, ami mirajtunk kettőnkön. A hátam mögött benyújtott lámpánál az arcát is megnézhettem: fiatal, szőke fiú volt, az orra alatt silány kis bajuszka; a pakompartját is lenövesztette, hogy egy kis orvosi tekintélyt szerezzen vele. Az ujján vékony karikagyűrű; ezzel meg a motorbiciklijével indult neki a vidéknek. Most egészen ki volt kelve magából; a homloka vörös; remegő bajuszkája alól nagy cseppekben fakadt a verejték. Tán édesapa volt az első (s hozzá „jobb ember”-féle), akivel egyedül, a kórháztól távol, kellett ilyesmit végigcsinálnia. – Sajnos, mindent megpróbáltam – dadogta mentegetődzve. – A második rohamhoz értem ki; abból még sikerült visszahoznom. Ennél, úgy látszik, szívembólia lépett fel. Én közelebb mentem az ágyhoz. A kicsit elnyílt száj, a tekintet nélkül kifehérlő szem a halál hályogába volt burkolva. – A pulzus az előbb még tapintható volt – suttogta mögöttem az orvos. De én ma is azt hiszem, hogy szegény édesapa akkor már legalább egy negyedórája feküdt ott holtan a pulzusán remegő ujjak alatt.

Most én fogtam meg édesapa lelógó kezét. Mi lett az évek torzításában ebből az érintésből? Az ujjaim valami hidegre emlékeznek, de az mintha az én dermedtségem lett volna; az összeszorult vértelen ujjhegyek hidege, amint a másik testen magára riad. Többet nem tudtam moccanni, még a kezét sem raktam vissza a mellére, csak álltam. Megbénított, hogy emberek voltak a szobában. Történnie kéne – éreztem – kettőnk közt valaminek, de attól, hogy tanúink vannak, csak a kezét tudtam fogni. Így álltam, lét nélkül, szinte fölfüggesztve a magam fagyosságában. A kihúzott ágyon túl az ablak is egy orv bámulás volt. A behozott lámpától odakinn egyszerre sötét lett; csak az égő visszfénye táncolt a fekete üvegben. A káprázó karikák közt azonban, ahogy esztelen forgásukban el-elfogytak, beleső szemek és arcok árnya merült fel; egy elnyomott orr is odalapult az ablakra. Sanyi, miután helyet csinált a lámpának, mögém húzódott. Ott éreztem magam mögött a megindulástól rázkódó meleg zsigereit. – Nellike, sírjon inkább – tört be a hangja is, közelről s mégis messziről abba az időtlen burokba, melyben állnom kellett. A doktor egész csendben az ampulláit, oltótűit kezdte rendezgetni. Az nem való, hogy egy orvos ilyenkor, mint a laikusok, megkövülten álljon; de a reszketését foglalkoztató rakodás csak a kezét vonta el tőlem, a lelke előttem sunyított, mint egy fejét a földre szorító, bűnét tudó kutya. Ellazított ujjaim és édesapa csuklója közé én egyre több ürességet bocsátottam; de szólni nem tudtam. Föl szerettem volna kapni, s elvinni innét, a beleső vasutasék, a lihegő Sanyi, a tapintatosan kattanó fecskendődoboz közül; ahol belenézhetek abba, ami kettőnkkel történt, s nem kell ily bután s hidegen állnom: a legnagyobb előtt, ami idáig történt velem. De ez a mozdulatlanság s az első szó, az első nyakfölvetés közt nem éreztem semmiféle utat. Minden száguldott bennem, csak én álltam ott bénán a pillanat hatalmában.

Sanyinak kellett még közelebb nyomulni, s a könyököm megfognia. Ahogy az érintésre rárezzentem, egy könnyében forgó véreres szem s egy ide-oda ráncigált arc nyomult hozzám, és hívott: zokogjunk közösen. Ha még egy pillanatot várok, a vállam is átfogja, tán rám is omlik a nedves, húsforró, rázkódó részvételével. – Most hogy visszük haza? – állítottam meg én egy gyors, ijedt kérdéssel az értelmét, mielőtt a sírásba alábukik. Még ma is egész világosan látom azt a percet. Az én védekezésül felemelt kérdésemet s az ő szemében: a csodálkozó visszatámolygást ahhoz, amit kérdeztem tőle. – Haza? Majd szerzünk valamit… Egy megfelelő szállítóeszközt… – S a megkívánt gyöngédség újból a könyökömnek nyomult. – Maga csak bízzon rám mindent, Nellike… Mit gondol, doktor úr? Esetleg a vármegyei mentőautó… – Ó, igen… Sajnos… kezdte a szórakozottság, s kapott észbe a kötelesség az orvosban. A tapintattól azután egészen elnémult, s úgy ment másodszor is neki. – Engedély kell hozzá… Más megye is… Sajnos, én nem vagyok hatósági orvos. Különben is zárt koporsóban. – Ez az ellenállás, a gyérbajszú, vékony gyűrűjű ember fontoskodása – engedély, más megye, hatóság – föloldotta bennem azt a szökni, menekülni vágyót, aki mint egy rabolt gyermeket, a karján vitte volna már, futva, a hetvenkilós testet, hogy egy féltékeny anyai vacokban magának eldugja. – Nem vihetem haza? – kérdeztem türelmetlenül, csaknem hogy kihívón. – „Azt akarja mondani, hogy én, a lánya, nem vihetem most azonnal haza”: ez volt a hangomban. – Sajnos, amíg a hivatalos… nem foganatosították – kapaszkodott az orvos a nála erősebb szavakba. – Engedje át ezt nekem, Nellike. Én még ma este mindent elintézek. Maga csak menjen vissza a hintón – foglalta Sanyi (anélkül hogy megérintette volna) a hátamat egy pártfogó ölelésbe. – De én nem megyek. Én nem hagyom őt itt – csapott föl indulatos dacba mindaz, ami a pusztától jövet bennem gomolygott. S úgy fordultam vissza édesapához, mint aki azt mérlegeli, hogy vihetné el innét az ölében. A férfiak szürke foltok voltak a szemem sarkában, de a hallgatásukon éreztem, hogy meg vannak döbbenve.

Az egyik foltban most megrándult valami; Sanyi húzta vissza a kis embert. Ott tanácskoztak az ajtóban, férfi módra. Én újra megszorítottam édesapa kezét, s a szeme sötétségét néztem, borostás arcára meredve. A hangosabb szavakat azonban kivettem. Sanyi most már tegezte az orvost: „Kérlek, te elmégy”, „Slenkai Jóskáért jótállok…” Slenkai a mi körorvosunk volt. Sanyi, éreztem, ki akar tűnni előttem; azért gyömöszöli a nála gyöngébb lelket markával, hangjával – még a becsületével is. Már másodszor mondja „szavamra”, „de öregem, a tiszti becsületszavamra”. Egyszer csak megszűnt a motyorgás; a kis doktornak, úgy látszik, nem maradt ereje az ellenkezésre. Állt, mint egy mártír, akivel úgyis mindegy, hogy mi lesz, s meggyőzetlenül hallgatott. Sanyi megint a könyökömnél forrósította a levegőt: – Nellike, lenne ereje hozzá? Most azonnal. – A maguk kocsiján? – rettentem föl a szemét keresve. Egy pillanatig így néztük egymást. Mindketten ugyanarra gondoltunk, csak egészen másképpen. Én: a délutánra, a hintóba szállásomra. Mégiscsak együtt himbálunk haza az éjszakában a plüssülésen. Édesapa ezt is megcsinálta. És most az egyszer Sanyiban is megmozdult, a tekintetemtől, valami önismeret. Bizonytalanná lett; elszégyellte magát a halott előtt. – Ha képes rá, födte be rögtön az arcán a beismerést, hogy ebből az útból éppúgy, mint a bakterházból is, magának akar valamit kikaparni. Egy kis föllazulást, amelyben hozzám férhet; egy közös, nagy emléket, amelyben mindörökre mellettem lehet. Nem szóltam, csak a fejemet vetettem föl úgy, mint aki méltatlan lenne magához, ha az erejét kéne bizonygatni. Én is befödtem ezzel a fejfölvetéssel valamit. Hogy édesapa csuklójával a kezemben ilyenre gondolok – s hogy félek tőle. – Doktorkám, csak menj el egész bátran – szólt oda Sanyi az orvoshoz, aki mint egy hipnotizált a kabátját, táskáját csendben magára szedte. Aztán ő is utánaindult a kituszkolt bekecsnek. – Egy-két percig itt marad, Nellike – nézett rám vissza, s ahogy egy pillantásban a holttesttel összefoglalt; szerelem, bámulat, borzalom volt a szemében.

Magunkra maradtunk. Édesapa úgy feküdt még, ahogy az orvos fölállt mellőle. A háta és feje mögött annyi párna volt, hogy bontott melle kinőtt az ágyruhából. Egy öreg halásznak lehet ilyen erős, barna, egészséges melle, mint az övé volt, őszes szőrzetével. Amúgy is nagy orra azonban szinte túlvilágin horgadt az elapadt arcon. Minden árok mélyebb és feketébb lett körülötte, maga is valami szürke ködben állt, melyet a félig elnyílt jobb szem még kísértetibbé tett. A dacos, leszámolt arc mögött ez a kék szemhéj s az alóla kicsúszó pillantás olyan volt, mint egy értelmetlen, bánatos visszanézés. Most odaborulhattam volna rá; nem tudott volna védekezni a jajdulás ellen, amely hónapok óta szorul a torkomban. De énnekem azt kellett figyelnem, találgatnom, ami odakint történik. Az ablak mélyében elenyésztek a leselkedők, nyilván a két úrféle szívta el őket; a húsos vasutas és Sanyi tanácskozását bámulják a besötétedett gyepkertből. A kis doktort a motorja ott várja a vadszőlő alatt. Röstelkedve és megkönnyebbedve zötyög-zörög rajt a sötétben; a szembe csapó széllel hűti a kipirult fülét. Sanyi pedig fut, intézkedik; elkapta a szörnyű lelkesedés, amellyel én indultam neki ennek az útnak. Mindezt nem láttam vagy gondoltam, csak éreztem valahogyan. De ez az érzés elég volt, hogy az előbbi bénaságból zilált várakozásba szórja szét a lelkem. A konyhából nem hallatszott egy mukk sem. Ott állt a kitárt ajtajával; lakói átengedték a szerencsétlenségnek. A várakozás megoldotta a zsibbadtságom. Mozgó ujjaimmal kötettem magam vissza a holttesthez. A mellére gomboltam rá az inget, a lógó kezét s a felcsúszott szemhéját igazítottam helyre. Nem ahogy a halál parádéja, hanem ahogy azt a büszkesége és szemérme kívánta. S közben, emlékszem, egyszerre csak olyan idegen lettem magamnak, hogy a viaszos szemhéjhoz érő ujjamnak se hittem. Vagy az volt másvalakinek az ujja, vagy énnekem kell mindjárt felébrednem.

Odakinn tompa gördüléssel elindult még valami a földben. Ahogy szétváltak benne az apró dobbanások és a puha, egyenletes robaj; megértettem, hogy Sanyi áll be a bakterház elé a hintóval. Ez szokatlan volt; még sosem láttam hintót a pályára behajtani. A raktár mellett jött be, ahol az előbb az ökreink állingóztak az iga mellett. Csupa fülként álltam; édesapa öklén a tenyerem. A kocsi nem ment tovább; vártam: hallom-e Sanyi leugrását; mozdul-e a konyhában valaki. De nem hallottam semmit. A képzeletem azonban jól mérte az időt: Sanyi arra a szívdobbanásra lépett be, amelyre gondoltam. Eleresztettem édesapát. – Behoztam a kocsit; maga csak szálljon be, Nellike. – És édesapa? – kerestem szemében a cselt, azt hittem, el akar szakítani. De Sanyi arcán nem volt ravaszság. Mámor inkább, hogy valami esztelent és törvénybe vágót csinálhat értem. – Majd őt is… Csak maga legyen most engedelmes. – Ez az „engedelmes”, ez már az ő díja volt hőstetteiért. De én csakugyan nem is tudtam föllobbant gyanúmmal mit kezdeni. Visszanéztem az ágyra, és engedelmesen kimentem. A konyha üres volt; a ház körül sem találtam senkit. Csak a kocsi állt ott, a fémszínekben kihunyó este előtt fekete ébenfából. A hintó, a lovak, a merev nyakú kocsis, mintha mindet egy lemezből vágták volna ki – egyetlen metszéssel. Megértettem: Sanyi csinált a bakterház körül a vasútival ekkora ürességet. A kocsis a kalapjához rakta két ujját, de szólni nem szólt. Csak a lovak váltogatták a hátsó lábukat, amíg a hintóba beszálltam. Úgy vetettem be magam a túlsó sarokba, mintha egy nagyon testes utasnak kellett volna helyet hagyni. A borító most kétszer akkora volt, mint délután. Széle és a kocsis háta közt egy négyszögnyi szabad ég maradt; abban ki tudja, hová tartó madarak csaptak, csiviteltek át az ostor előtt.

Egyszer csak nyikorog a kavics, s jön kifelé összefolyva Sanyi és a test. Egymaga hozta a karjában. A ház körül most sem volt senki; még a kocsis sem fordította hátra a fejét. Sanyi a földön állt, úgy csúsztatta be a testet a borító alá, mint egy kócbabát, éppen csak a dereka hajolt előre közben. Férfinak is csak az őrülettől lehet ilyen fölös sok ereje. Egy pillanat múlva már ő is ott ült a kisülésen; édesapa combja az ő kemény két térde közt; a bal karja a hóna alatt, ahogy becsúsztatta. Ezzel tartotta s védte, mintha cigarettára kérne tőle tüzet. – Mehetünk, János – szólt előre, hogy a test biztosan ült a sarokban. A kocsis ki volt már oktatva. Nem fordult vissza az állomásnak, a pályán át lopott ki az estébe bennünket. Két rövidet döccentünk; az élők s a halott is: a sínek. Azután egy sötétben fölmeredő pózna: a hazai országút sorompója.

Szép áprilisi este lehetett az is bizonyára. Amelyiken a csillagok mint ma nyílt virágok ragyognak, s a dombok puhábban hajlanak a sok új lélegzet közt. Én azonban abból, ami kinn volt, csak a süllyedésekre és emelkedőkre, egy kis befújó szellőre emlékszem, amely mintha maga is belé lett volna hangolva: dombok, kátyúk, féderek játékába. Még mindig ott vacogtam, ahová beültem. Sanyi, ahogy a test kihűlt, s az ülésbe beleszilárdult: engedett kicsit a kínos előrehajlásból. Én tudtam, hogy nekem kéne édesapához húzódni. Én vagyok a lánya; a derekát tartani. De a felső kabátjába bepólyált test fölött az arc, melyből a fölénk növő holdfény csak kísérteties holdárkokat hagyott meg: a helyemre tapasztott. Amióta hazulról eljöttem, egy érzékemmel folyton keveselltem szenvedésem; most mégis ki voltam merülve tőle. A le-föl himbálásban lassú belső vérzésként öntött el a gyengeségem. – Mégis okosabb így, kezdte meg Sanyi a beszédet. Majd azt mondjuk, az úton jött új roham rá. Slenkai Jóskával én majd elintézem… S hogy az én hintósarkom néma maradt: – Nem borzasztó ez magának? Így hármasban utazni. – Ha már az megtörtént. Mi ez ahhoz képest: ragaszkodtam én növő gyöngeségemben ahhoz, aki akartam lenni. „Ha azt kibírtam, hogy ő nincs, ezt az utat egy ártalmatlan testtel”: a lélek ilyesmit diktált, de inaim bátorsága egyre csendesebb lett. – Bámulom magát – mondta Sanyi egy kis hallgatás után. – Ahogy ott állt az édesapja mellett, mint egy kristály, amelyik akar és nem tud megrepedni. Aki így tud szenvedni, mit lehetne arra… – Elharapta; azt akarta mondani: építeni. De észbe kapott: ez az ő szíve önző számvetése. Már másodszor szégyellte el magát édesapa előtt. Én nem szóltam. Az jó volt, hogy ilyen kemény gyémántnak tart. Nem tolakszik az ajánlkozásával, a gyöngédségével.

A hintó csaknem lépésben ment; így ereszkedtünk alá az ángyádi Bozót-hídnak. Sanyi azonban félt az én csöndességemtől, vagy a drága, gyorsan fogyó szánmétereket sajnálta, mert azt kezdte mesélni, hogy történt. – Pestről is volt vendég a paszitán, az asszonynak az anyja. Azt itt adták föl a délutáni gyorsra. Egyszer csak odaszólt a hivatalnok: Takaró úr, ott kinn a raktárnál rosszul lett egy úr; bérlő maguknál. S már kotorja a szállítólevelet, hogy megmondja a nevét. Az orvost már ott találta. Előszörre csakugyan jobban lett. Fehér volt, de azért mosolygott, s azon volt, hogy fölkel. Még gondolkoztam, ráijesszek-e magukra. Hanem másodszor, akkor már csak a kezemet markolta. S mielőtt egészen elalélt, rám nézett. Nellike, én azt nem fogom elfeledni. Ha volt pillantás, amely egy életre… A legszentebb esküt inkább… Egy ilyen pillantást nem lehet megcsalni.

Elértettem, hogy mit akar kihozni. Engem bízott rá édesapa; én vagyok a mai naptól egy halottnak tett fogadalma. Tiltakozni kéne, mocorgott a béna mélységben valami. De hogyan, amikor itt ül köztünk messze lebegő holdgödrös arcával ő, akinek csakugyan ez volt az utolsó reménye. Sanyi nem hazudik. Csak ellatyakosítja, beérzelmeskedi, ami édesapában olyan éles és túlvilági volt, mint az orra a halottaságyon. Már gyertyaszentelőkor hogy rosszul lett. A kétségbeesésivel, az előérzetével szorított e felé a másfajta férfi felé. Tudta, hogy nem nekem való. De ő ezt a szörnyű árvaságot, ezt a sok kelepcéjű éjszakát is tudta a holttestével döcögő batár körül. S nem ítélt-e jól: mik vagyunk mi édesanyával nélküle? Mi vagyok most már én is ebben a hintózugban? Még szenvedni sem tudok úgy, ahogy kellene. – Igen, még szerencse a bajban, hogy ott volt – mondtam hitem ellen, inkább a halott hallásának. – Igen, és én másban is rajt leszek, Nellike – küzdött Sanyi a hangját befutó könnyekkel. – Engem, higgye el, semmi sem tehetne boldogabbá, mintha a maguk bajában egy kis szerencse tudnék lenni… – S megigazította az édesapa félrebillent fejét.

Amikorra a pusztára kiértünk, a ház szokatlan világossággal fogadott. A szobák felől minden ablak égett, de a tornác kövén is ott állt egy viharlámpa, alulról világítva a széken ülőket. A kocsi orv robajára mindenki fölállt. A lámpa mellől, a földről, alakok nőttek föl: guggoló cselédnék, akik begyűltek hallgatózni az urak bajához. A major torkában az egyik szederfából a béres vált ki, levett kalapjával. Ahogy a kocsi megállt, s a viharlámpa kutatva közeledett a borítóhoz, édesanyával egy fénykörben egy gazdaembert pillantottam meg. A lámpát is ő tartotta, a szegény kis új özvegy szétsírt arca fölött. Ezt az arcot láttam már. S rögtön rá is jöttem, hogy hol. Tehát már erről is be vagyok kerítve. Amíg én a bakterházban édesapa mellett álltam, ő az ő apját iderendelte… előkészíteni.

Amióta édesapát hazahoztuk, hallgatag megállapodásként vett körül a házasságunk. Sanyi nem kért meg, a házban egy szó sem hallatszott esküvőről; én azonban éreztem, hogy minden tiltakozás nélkül eltelt nap egy-egy igenbólintás, amelyet egyre nehezebb lesz visszaszívni. Az is, hogy édesapát Sanyi nyalábolta ki; a viharlámpást az ő apja tartotta; édesanya első jajveszékeléseiben az ő karjukba kapaszkodott, míg én csak álltam s néztem, mint tolják össze szobámban a nyújtópadot: ez mind az én szabadságomnak volt bénán odaengedett darabja. Ha tartani akarom magamat, ki kell vennem a kezükből édesanyát, a halottat; elküldeni őket a hintójukon, magamnak szalajtani a cselédeket. De erre nem maradt erőm. Hagytam, hogy áttuszkoljanak édesanyával a hálóba. Ő az ágy végébe fúrta a fejét, ott nyöszörgött, rázkódott, még nem is a csapástól, inkább a borzalomtól, hogy édesapa halottként van a házban, s ha fölemeli a fejét, meg kell őt látnia. Én ezalatt ott álltam a szoba közepén, kigombolt kabátban. A sapka úgy maradt féloldalvást, ahogy a hajamról lehúztam. Aki benézett, azt hihette, rögtön tovább kell utaznom; de a szomszéd szobában egy férfit mosdatnak, s másfelé nincsen kijárásom.

Kinn a hintó puha zajjal gördült neki az éjszakának; a paták is szinte posztóval bevontan vágták a bozót észrevétlen zümmögését. De a hintón Sanyinak csak az apja ment el a halottkémért; az ő biztos lépései s a béresné loccsanó lavórja tovább beszélgettek az ebédlő csendjében. Az őrháznál még nem tudtam volna elképzelni, hogy ezek ketten mosdathassák őt. De a délutáni út úgy elhasználta az erőm, hogy nem szakíthattam föl az ajtót; édesanyát sem ráncigáltam föl az ágy végéből a mosdatottat visszakövetelni. Sanyi bejött az édesapa ünneplőjéért, s engem is kihántott óvatosan a kabátomból. Azt akarta, hogy odadőljek a bevetett ágyra. Az én erőmből azonban csak arra tellett, hogy az ágy szélén makacsul megüljek. Arra riadtam föl, hogy a községi orvos hozzánk is bejött. Édesanya akkor már a nyitott szekrényajtóban állt; egy régi fekete háziruha volt rajta, s a szétsírt arcán nyomogatta helyre piciny zsebkendővel az elpuhult ráncokat, kivörösödött cimpákat, elmajszolt könnyeket. Én azonban még mindig az ágy szélén ültem, az apáén, ahogy Sanyi odarakott. Azaz csak a testem ült; belül mintha egy új érzék nőtt volna bennem, amely kinyújtja éberségét a tetőn, áthat a falakon; a millárd neszű és csillagú estében hallgatózik. – Én természetesen vállalom a dolgot, már csak Sanyi barátomért is – jött a körorvos dohányszagú torkából egész közelről a hang. A szakállba rejtett száján, a halottkémi tisztelet alatt még egy sunyi, cimborás mosoly is bujkált. – De a hölgyek is vigyázzanak, nehogy elszólják magukat. Tehát az úton történt. A kolléga érdekében kérem elsősorban.

Nekem megint föl kellett volna kelnem s rákiáltani: „Én szöktettem el, vállalom a felelősséget.” De én csak néztem rá, fáradtan, hályogosan, s tűrtem, hogy megfogja a kezem. – Le kell feküdni, kislány. Még szüksége lesz az erejére. Aztán a Sanyi melegebb keze vette át karomon az ő vékonyabb ujjainak a helyét. Én megrándultam alatta, a nyakamat segítségkérőn kapkodtam a válla fölött, de harcolni nem tudtam. Addig el sem képzeltem, hogy ilyen zsibbadás is jöhet az emberre. Akármit csináltak, meg kellett adnom magam. Még az sem bírt erőmre hozni, hogy Sanyi édesanyát is rám uszította. Nyakamra kulcsolta a karját. A nedvben, pirosságban és duzzadásban szétfolyt arcát ő tolhatta az enyémbe anyáskodón. – Le kell feküdnöd, Nellikém. Ha már így meglátogatott bennünket a Jóisten, legalább te ne… – borult rám, ahogy már évek óta soha. Egy kis huzavona után bele is nyugodtam, hogy lefektessenek; csak a béresnét toltam odébb, aki a nagy hasával leguggolt, hogy a cipőmet kifűzze. Tudtam, hogy Sanyi odakinn fekszik le ruhástól. Ketten őrizték a tömlöcömet: édesapa a két gyertya közt, a kikért lepedő alatt, s ez a díványomra rogyott, csendesen horkoló meleg ember, akiben most egy kis diadal is szuszog, hogy ez a nap ilyen szépen oda terítette őt a küszöb elé. Én pedig itt fekszem hanyatt az édesapa ágyában; a sötét mennyezetet néztem s az ajtó fölött a befolyó gyertyafényt. Elképzeltem őket a szomszéd szobában. A béresné is tudja, hogy itt maradt. Meg voltam botránkozva anyán; de változtatni rajt nem tudtam. Csak bámultam, s virrasztottam az én nyújtópadomon, míg az ajtón kialudtak a fénylécek, a spalettán pedig kintről felderengtek. Édesanya néha fölvetette magát s megkérdezte: – Fönn vagy még, Nellikém? – S hogy én végre ráfeleltem: siránkozni próbált. – Istenem, ilyen hirtelen. Talán, ha itthon éri, egy kis ecetes tormával… – De azt már nem mondta meg, hogy mit csinált volna az ecetes tormával. Csak felsóhajtott: – Istenem, te tudod, mi lesz az árvából. – Ezzel azonban már csak az álmossága, a gyengesége ellen küzdött. Mert két ilyen fölhorkanás közt ő is szuszogott, akár az a másik az én díványomon. Ennyi volt minden elégtételem, hogy én még fönn voltam.

Ez a virrasztás s utána a zokogásokkal megszaggatott álom (álmomban bírtam először zokogni) adott erőt Sanyi ellen. Amikor édesanya az alva-sírásból fölrázott (s én vonító hangommal a fülemben olyanformán szöktem fél könyökre, mint édesapa azon a gyertyaszentelő délután), a szomszéd szobában már megint férfiak dörmögtek. – Te, az asztalos – ugrott fel édesanya megszégyenülten. – Pedig csak most bólintottam el – kapkodta magára a ruhát. Közben azért rám is volt gondja. – Fésüld meg magad, ne lássanak így. S én engedelmesen beleakasztottam hajamba a fésűt, ahelyett hogy fölkócoltam volna, tiltakozni. Ott kinn a kabátjából kifogyott, nagy, vörös orrú emberke épp édesapa hosszát mérte az ácsméterrel; – a burnuszába takarózott alakot, amint az első szürkület a lepedőjét elöntötte. Sanyi azalatt az elébe tett gyászjelentés-mintákról másolgatta apáét. Amikor kijöttem, már édesanya is ott állt a háta mögött. A kredenc sarkán iktatták be a szövegbe a Béla bácsiék pontos nevét meg a mi előnevünket. Hogy régimódi számjegyeit a piszkos pepita füzetbe beírta, a temetkezési vállalkozó is odaállt mögéjük tanácskozni, hogy érc vagy keményfa legyen-e. – Teréznek és Szerénának sem sürgönyöztünk még, szipogta édesanya. De Sanyi már arra is gondolt: édesanyának csak helybe kellett hagyni a sürgönyszöveget. Én elhúzódtam; az ablak párkányára támaszkodva néztem a piros pászmákkal átszabdalt bozótot. De senki sem vette észre a sérelmemet. S én nem tudtam erélyesebben a tudomásukra hozni. Olyan ködszerű voltam magamnak is. Egy viaszbabát kellett magamon hordani; az emberek részvevő pillantása is annak szólt. Én magam meg mintha most válnék ki eddigi világomból; eztán valami mozdulatlan nővérekkel kell társalognom, akik túl ülnek a falakon, a hajnal narancsperemű felhői közt. Ha jól figyelek, elér hozzám – nem a hangjuk, mert hiszen némák; hanem a nyelv, amelyen eztán beszélni fogok velük. Csak Sanyinak volt rajtam a barna, meghatott pillantása. Most is ő állt mögém. – Nem lenne jó sétálnunk egyet? – Nem – mondtam – még nem is mosakodtam. De magam is csodálkoztam, milyen megadón hangzott ez az elhárítás. A könyökömet sem volt erőm elhúzni a gyöngéden odahajló melle mellől. Mosdás után azonban összeszedtem magamat, s amikor az ablakból láttam, hogy az asztalos Sanyival lefelé böcöllézik a falunak, fölmentem a felső majorba. A cselédeknek én adom ki a munkát; gazda az én leszek. A béresné akkor jött ki a tehén alól a fejőzsámolyával. – Az ura hol van? Meg akarom mondani neki, hogyan vessék a kukoricát. – Á, ne gyilkolja magát azzal, kisasszonykám. Elrendezte azt a Takaró tekintetes úr. Elindította őket szürkülettel. Még szerencse ebben a bajukban – tette hozzá –, hogy az a jó ember ott van a kisasszonynak… S az ő búhoz szabott arcában is olyasmi játszott, mint az éjjel a községi orvoséban.

Abban a másfél napban, amíg szegény édesapát eltemettük, s a fehérvári vendégek kocsiját is kikísérték a kutyák a pusztából: ez történt minden pillanatban. Akármire szedtem én össze magamat: Sanyi már megcsinálta. Ahogy a majorból jövet a félbemaradt kertemnél megálltam, s átnéztem azon a tenger időn, aminek a túlsó felén tegnap a cineát vetettem, eszembe jutott a koszorúnk. – Elment már Teréz néninek a sürgöny? – kérdeztem anyát, aki a konyhában egy koszló fekete alsót nyalogatott óvatosan a vasalóval. – A koszorút velük kellett volna meghozatni. – Majd hoz azt is az asztalos, Sanyi fölírta neki… Én megzavartan álltam: azt sem tudtam, hogy az asztalosnak a járásszékhelyre kell fölkocsizni a koporsóért. Persze oda is Sanyi adott kocsit alája. – De hát miért nem a magunkén küldte édesanyám? A mi lovaink dolgoznak, Takaróék meg a mi dolgunkban járnak. – Istenem, azért vagyunk emberek, hogy segítsük egymást, nézte édesanya a selyem alsóról fölszálló gőzöket… – Én szótlanul fogtam a piskótacsináláshoz. Ha Teréz néniék holnapra megjönnek, valamivel meg kell kínálni őket. Édesanyának az volt a vigasza, hogy így legalább elfoglalom magam. Ő addig behúzódik édesapáért imádkozni. Hogy az első ijedelme elmúlt, szinte kívánkozott már a holttest mellé. Ebben a zűrzavarban az volt az a hely, ahol a legjobban elimádkozhatta, elpityereghette az időt.

Délfelé megjött a koporsó. A koporsóbatételnél megint csak Sanyi segített az asztalosoknak. Benézett rám is a konyhába; aztán ment ki a cselédek után. – Sanyi azzal biztat, hogy megbánhatta a bűneit szegénykém… – motyogta édesanya, hogy egy kanál rántott levesre kijött hozzám. – Ha a családját olyan szépen a gondjába ajánlotta, azzal biztatom magamat, a lelkére is volt gondja szegénykémnek… Én elértettem: Sanyi már neki is becsúsztatta, amit nekem a hintóban. Hogy szorította édesapa a kezét, hogy bízta rá a pusztát, a családját, engemet. Azóta talán már mondott is valamit édesapa? Abból a kapaszkodó kézszorításból talán már egy megható, egyházi szónoklat lett az édesanya pityergéseiben. Hogy kapaszkodik ebbe a Sanyiba, jobban, mint édesapa a halál partjáról. Én tán szentségtörő, halottgyalázó is lennék, ha azt, ami Sanyi és édesapa közt az őrházban történt, kétségbevonnám. Pedig most kellene elévágni. De nem szólok, csak annak a kanál levesnek az avas szagát forgatom a számban. Nem bírnám ki édesanyát a Sanyiba vetett reménysége nélkül. – Délután bemegyek a plébánoshoz – mondom eltökélten. De Sanyi már a temetést is régen megbeszélte. Ebéd után egy kis cselédlánnyal érkezik; a dobozban fátyol, kalap, még fekete gyászgyöngy is. A jegyzőnének most járt le a gyásza, azoktól kérte el, amíg mi csináltatunk. – Édesanyáméknak mennyi pénzük maradt, ülök föl este elalvás előtt az édesapa ágyán. – Szóltál, fiam? – reccsen meg a másik ágy is. De félig éber fülében még ott találja a kérdést, egy kisvártatva magától válaszol. – Nekünk, fiam, semmi… Sanyi vesz föl a Hitelszövetkezetben a termésre. – De hát mért Sanyi, mért nem mi? – Aztán minthogy nekem is eszembe jut, hogy az ő jótállása nélkül minekünk nem adnának. – Vagy Béla bácsiék? Egyszer ők is kölcsönözhetnének. – Tudod, milyen Béla bátyád – motyorogja a másik ágy. Majd egy kis nyikorgás után: – Az ember köszönje meg a Mennyei atyának, ha bajában ad mellé gyámolítót.

A temetésre csak Teréz néniék jöttek meg; Szeréna néni helyett egy sürgöny érkezett, „Tüdőgyulladásban fekszem, a nagy csapásban számíthattok rám”. Egészséges, szikár vénkisasszony volt (nem olyan, mint édesanya meg Teréz néni); a tüdőgyulladást is azért kapta tán, hogy el ne kelljen áznia a pityergésben. Inkább egy kis pénzt küldött néhány nap múlva, az első zavarokra. Teréz néniék azonban már reggel megérkeztek. Persze őelébük is Sanyi fogadta meg a fiákert. Szinte alászorultak az ölükben tartott két nagy koszorúnak (a Szeréna néniét is ők hozták). Az egész napot velük kellett nyúznom. Béla bácsi is nagybeteg volt már akkor, sötétsárga hindu arca támadt a gyomorbajtól. Attól fogva, hogy leszállt a hintóból, teli volt az állami állással; ha édesapa rája hallgat, ma is élne. De aztán megjött Sanyi, és körülvitte a birtokon. Nem tudom, mit beszéltek, de a Béla bácsi arca egy kicsit nyugodtabban került vissza a sétából. Engem is több tisztelettel nézegetett, Sanyit Sanyi öcsémezte; valahogy úgy voltak egymással, mint régi atyafiak. Édesapám iránt is megengesztelődött egy kicsit; csak a birtokra mondta: – Hát bizony, ehhez ember kell, aki ebből kisajtol valamit. – Odabenn a halottnál ezalatt Teréz néni és édesanya szipogták egybe a titkokat. Szegénykék, úgy hasonlítottak egymáshoz; egyik őszi rózsa a másikhoz, csak Teréz néni egy kicsit teljesebb; különben éppolyan fakó, konyult és gyámoltalan. Amikor a halottnézésből megint visszakerültek: az arcuk is azonhelyt volt a sírástól kivörösödve, felpuhulva; épp hogy az édesanyáé sötétebb, dörgöltebb. Ahogy azonban a visszatérő férfiakra fölpillantottak, a sírásnyomokon egy kis leányos kacérság csillogott. Így hódoltak a Sanyi csodálatos szerelmének. Nem közönséges lovag az, aki ekkora csapásban így kitart az ember mellett.

Míg a vendégek kinn állingóztak a ház előtt a napsütésben, édesanya énvelem tanácskozott a konyhán. – Hol fogjuk most már Béla bácsiékat ebédeltetni? – nézett rám lámpalázasan. – A hideg szobán nem vihetjük át az ételt; a hálóban kellett volna ravatalozni. – Sehogy se bírt belenyugodni, hogy olyan tekintélyt, mint Béla bácsi, ő a konyhánkban ebédeltesse. – Hagyd, majd én fölmetélem, alig állsz már a lábadon – vette volna ki kezemből a deszkán maradt levestésztát. De én szívesebben toporogtam a konyhában, minthogy a vendégeknek felelgessek. Anyu után Sanyi jött be hozzám, s odaállt mögém, amíg én a tésztát a levesbe belekotortam. Ő is gyöngédkedett. Hogy nem fáj-e a fejem; nem szednék-e be egy kevert port? Meg hogy mit kínzom a főzéssel magamat; nem lehetett volna a cselédnét berendelni? Édesanya és vendégei ezalatt a konyhaablakon át figyeltek bennünket. Mindnyájan meg voltak hatva Sanyitól, hogy ilyen ágrólszakadt szegény leányt, mint én, ilyen áhítattal ápolgat, duruzsolgat. Teréz néni ki is fordult az udvar felé, hogy a sírásra rándult arcát a napban helyrefintorogja. Az ebédet is így költöttük el a kihúzott konyhaasztalnál. Sanyi illedelmesen indulni akart, de Teréz néni mihelyettünk is tartóztatta. – Most már mért menne el. Attól, amit fogyasztani bírunk, kerül magának is. Mintha azt mondaná: innen-onnan úgyis a családba tartozik.

Az ebéd jó volt. Egy tyúkot főztem meg levesnek, szép sárga zsír úszott a színén, és a kanálban fölmert sárgarépa is gyöngyös volt a zsírtól. Az agyonutazott rokonok fájdalmas pillantással nézték a levest. Teréz néni le-leeresztette a kanalat; hanem a szép fehér tyúkmell azért csak erőt vett a gyászon. Attól, hogy rostonként kellett beétvágytalankodni, csak az evés tartott tovább. Énnekem a Béla bácsi gyomorbeteg püréjével volt szerencsém; amiatt nem kellett az asztalhoz ülnöm. A tűzhelytől néztem a három rokont, amint Sanyit körülülik. Ahogy komoly, barna arca Béla bácsiról Teréz nénire fordult, a tömött öklében a villáról lógott a tészta: láthatatlan virágok voltak rajta, mint egy áldozati tulkon, amelyet a házasság oltárán fognak föláldozni. Én csak kavartam a krumpliban a tejet, s mintha alattam is kavarta volna valaki a konyhakövet. Olyan hihetetlen messzi volt az egész. Hogy édesapa odabenn nézi a virágok közül kék, viaszos szemhéjjal a mennyezetet; két árkos arca fölött a túlvilágba meredő sasorr. Én egész nap be sem mehettem hozzá, hol a rokonok vizsgálták, hol a faluból hoztak ki csokrokat, a nőegyletét, az uraságét. Idekinn meg ez a másik férfi, aki körül, mint egy új családfő körül, kanalazzák a tyúklevest. Még édesanya vörös szemhéja is szivárványos lesz, ahogy egy-egy szavánál rája pillant. Bennem olyasmi is van, hogy tán oda kéne vágni a Béla bácsi püréjét, s akkor az egész álom cserepekre törne. De be vagyok zárva ebbe az új, szokatlan bénaságba. Szinte belülről tapintom az arcbőrömön a kislányos unokahúgi mosolyt, amellyel a gyomorbajos kását a hindu ember elé (akit közben a tyúkleves is elcsábított) szerényen odateszem.

S ez a némaság, ez a messzeség a temetés alatt csak fokozódott. S vele a Sanyi hatalma körülöttem. Azt sem tudtam, hogy öltöztem föl, hogy került fölém a fátyol, s miféle gyász-zsebkendő az, amelyet a markomban gyömöszölök. Az ebédlőnkben ekkor már nem volt bútor, csak ember és ravatal meg két nagy kandeláber. Az előszobaajtónkról is fekete kárpit lógott, amögött ijedt fejek kukkantak be, virágot tartva oltalmul maguk elé. A tegnapi asztalos most egy még bővebb fekete ruhában settenkedett a ravatal körül; a kezén is fekete kesztyű volt, amivel a benyújtott virágokat elhelyezte. – Hogy tisztelem magát az önuralmáért – súgta oda nekem Sanyi, hogy a felgyújtott gyertyákhoz édesanyával én is odaálltam. Csakhogy énbennem semmi se volt, amit önuralomnak lehetne mondani. Inkább valami merevség, amin változtatni sem tudtam. A derekam kinyúlt, egyenes; az arcom is üveges. A földobott gyászfátyol alatt a gyertyákat szinte visszasugározta. Lelkem meg mintha már nem is volna. Gondolatokat próbáltam kihúzni belőle: ez itt édesapa, már csak néhány percig látom a kedves vonásait. Amit ez a tarka palástos ember odaszór rá: az utolsó útnak a harmata. Ha el akarok búcsúzni tőle, most kell ráborulnom. De a lelkem is meg van üvegesedve, s az ilyen gondolatok csak átszaladtak az ürességén. Édesanya ott fújta mellettem az orrát; a piciny zsebkendője bugyborékolt a belefútt könnyektől. Az én pillám alól azonban nem serkent könny; csak álltam és néztem, hogy srófolják rá a holdárkos arcra a koporsófödelet. A nőegylet tagjai a koporsó túlfelén mégis mind engem néztek. Terus is ott imádkozott köztük, erősen befűzve. Rég nem volt kinn nálunk; tán orrolt is valamiért. De az első bizonytalan pillantása lassan megkeményedett a rémülettől. Időnként egy-egy gyors szemugrással oda-odavágott mögém, ahol Sanyi forró lélegzete járt szaporábban. Nem néztem hátra, de a lélegzetén is éreztem, hogy sír – legalábbis véreres a szeme, s kicsit zihálnia kell a megindultságtól. S láttam, hogy nemcsak Terus ugrott a szemével rólam rája, hanem az édesanya nőegyleti kollégái is.

S ahogy az asztalos halottaskocsija mögött csendesen megindult a menet, ezek az egybefoglaló pillantások is mindjobban körülfogtak. Az udvarból még csak huszonöten-harmincan fordultak kifelé. Hátul lépésben a Sanyiék hintaja, meg még egy ismeretlen fogat, amelyiken majd hazahoznak. A mi lovaink a kopott ezüstű halottaskocsi előtt vetették balra-jobbra a fejüket, a gyászlói szerepen csodálkozva. A két nővér Béla bácsi két karján zokogott lefátyolozva. Édesanya az én oldalamra is ráakaszkodott, a másik, szabadon lógó karom mögött Sanyi jött, a családtól egy fél lépéssel visszamaradva. Előbb csak a felső majorból szegődtek mögénk félénken a mi cselédjeink; aztán, hogy a bozóton átmentünk, itt is, ott is beállt az út széléről egy fekete alak. Amikorra az országútra kiértünk, egyre többen. A temető innét volt a falun; amikorra a sarokvas nélkül odatámasztott kapujához értünk, már egész csapattal voltunk. A tisztelettudók hátul ballagtak s énekeltek, egy csomó gyerek, szolgálóféle azonban a kocsi két oldalán futott, hogy arcul láthassa a gyászoló családot. A magasban kongtak a harangok, s én fönntartott fátyollal a koporsó fényes sárga fáját néztem, amennyire kilátszott a virágok alól.

A kíváncsiak nagyobb része a kiásott gödörnél fogadott bennünket. Ezek mind minket kettőnket bámultak. Hogy Sanyi mennyivel maradt el mögöttem, dörgöli-e a szemét, s odaszámít-e a gyászolókhoz. Minket alig ismert a faluból valaki. Ez a sok nép a Takaró Sanyi jövendőbelijének szólt. Látni akarták, milyen lány, akin a híres fi fönnakadt. Nem volt a bérletnél egyebük, s ez a gazdag gyerek, aki ezerholdast is kaphatna, lám, hogy húzódik mindig a könyökéhez. A sírkörüliek közt ott volt Sanyi apja is; a sírásóknak adott csendes utasítást. A deszkapadlóra is odalépett, amíg a koporsót a kötélre ráhelyezték. A nézőközönség ezt is eltette. Ha az öreg Takaró intézkedik, akkor már a szülők beleegyezése is megvan a szerencsés lánynak.

Én nem tudom, ez a sok tolakvó pillantás morzsolt-e föl végre, vagy az idegen sírok közt fogtam hőköt? Még sosem voltam ebben a temetőben. Édesapát a régibb részében temették, az óriási ecetfák alatt egyre apróbb sírok vesztek a sárga liliom sűrű levelébe. A fák tövén is egész bozóttá nőtt a cserje meg fattyág. A gyorsabb szürkületről is az éjszaka jutott az eszembe. S egyszerre csak abból az üvegszerű állapotomból, mint egy mindent szétrepesztő sötét hullám, iszonyú kétségbeesés kezdett fölemelkedni. Jobbra-balra kaptam a fejemet, s úgy éreztem, odadobom magam a várakozó kék ásók közt a koporsóra. Már benne volt a torkomban a sikoltás: édesapa. De ugyanakkor édesanya, az átázott fátyolban csendesen eljajdította magát: én édes uracskám. S ettől egyszerre megint megdermedtem. Csak csavarogtam a kínban, mint élő fáklyájukban a szurokba öntött keresztények.

Sanyi észrevett valamit a megingásomból. – Csak még egy kicsit legyen hős, Nellike – dörmögte hátulról átkarolva. Olyasmi is volt a rekedt, elázott hangjában: gondoljon reánk, akik szeretjük magát. Én fölvetettem a nyakamat, és hátranéztem rája. Ebben a pillantásomban, magam is éreztem, kellett valami eszelősnek lenni. Mintha azt mondtam volna: mi lehet nekem mindaz, ami nincsen ebben a koporsóban, te szerencsétlen.

A temetés után Sanyi délelőtt, délután kiugrott hozzánk. Most azonban nem folyt úgy körül a jelenlétével, mint édesapa halála előtt. Mintha valami megkerülendő, kivárandó lett volna a mostani állapotomban, ami miatt egy ideig úgy sem tud az ő forró barnaságában megbuktatni. Inkább édesanyával volt összebújni valója. Ha megérkeztekor fönt volt dolgom a felső majorban, nem jött föl utánam, kurta árnyékát az istálló, góré, cselédház-ajtókon kutatón bevetve, hanem édesanyával húzódtak be a szobába. A kredenc fiókja, amelyhez régen csak apának volt kulcsa, az asztalon előttük, s ők a gazdasági iratokból, számlákból, adóívekből, biztosítási okmányokból pillantottak föl rám elhallgatva. Hogy előttem van mindkettőjük arckifejezése! Édesanya a gyász óta egy berlinert hordott mindig, azzal is mélyebben burkolódzott az özvegyi gondba. Az özvegység a pityergésbe belefáradt arcocskáján is csak mint valami gondterheltség bírt állandóan rajta ülni. Ahogy így fölpillantott rám az írásokból: még egy szemerke kislányos büszkeség is volt rajta. Amíg édesapa élt, annyit se tudott semmiről, mint én; ezután azonban ő lesz az, akinek az özvegyi óráit az én sorsommal kell elbajlódnia. Mellette, a másik gyerekben is volt egy kis büszkeség, hogy ő az a világban többet számító férfi, aki két árván maradt hölgy szorultságát gyámolítón tanulmányozhatja. Ő azonban már jobban ismert engem – s ahogy a szeme barátságosan s a gyászom miatt egy kicsit tétován rám csiccsant –, némi sunyítás, félelem is volt benne; nem vetem-e ki őt ebből a hivatalból. Megtörtént az is, hogy Sanyi engem talált a konyhán, s édesanya intette el őt mellőlem a közös dolgaikhoz. Jött, megállt kendőjében a küszöbön, s mialatt én munka közben háttal kerültem nekik, éreztem, hogy jelt adnak mögöttem, amire előbb ő, aztán Sanyi is befelé indul. Hogy ezeket a hátam mögötti sutyorgásaikat, jelváltásaikat megokolják, úgy bántak velem, mint valami kíméletre szoruló nagybeteggel. Nellit nem szabad ezzel is terhelnünk. Eléggé meg van törve szegény – mondhatták még egymásnak is, hogy magukra maradtak. Valójában sokkal kényelmesebb volt így nekik, hogy elhallgassanak, ha beléptem, s részvevő pillantásaik mögött bogozgassák a sorsomat. Sanyi újságpapírba csomagolt viola- és szegfűtöveket hozott a frissen ültetett kertembe, s úgy bánt velem, mint akivel csak virágokról és madarakról szabad diskurálni. Néha körülkísért a birtokon, de ilyenkor se vette komolyan, ha én gazdasági dolgokról akartam tanácskozni. Nem: Nellikének csak azért szabad sétálni, hogy a zsenge vetésről a ruhájába nyaló szellő a bánatát kissé átfújja, elzsibbassza.

Visszanézve, az a csodálatos, hogy ezt a kíméletet én mégis elfogadtam. Hisz éreztem én azt, valahányszor így beléptem, s ők elhallgatnak, hogy ha most nem állok közibük, nem nyúlok a papírjaik közé, nem támadok a gyöngédségükre: körülöttem lesz a sors egy hálóboggal szorosabb, sűrűbb. Ha erőltetem magam, azt is kitalálhatom, hogy mi készül ellenem. Sanyi egyszer a ház előtt talált bennünket, valami varráson vesződve. Minthogy egy hosszú, piros borítékot hozott, amely a zsebébe nem fért be, s a kabátujjához hozzáfogva sem tarthatta sokáig, azt előttem kellett édesanyának odanyújtania. Nem tett egy megjegyzést sem, csak odaadta. – Ezt meg visszahoztam. – Én azonban ismertem a borítékot; édesapa ebben tartotta a bérleti szerződésünket. Tehát nem volt elég, hogy édesanyával feltúrták az írások fiókját, a legfontosabbikat el is vitte magával, tanácskozott róla – a jegyzővel, az apjával, a gazdatiszt barátjával; ki tudja, kikkel nem. Húsvét előtt egy egész napra elmaradt: s másnap valami megjegyzést böffent ki – az uraság feleségére. Az uraság Pesten bankigazgató volt: ő parcellázta ki az uradalmat, s annak fejében maradt meg neki a bérletünk, a hajdani majorokkal. Sanyi elszólásából valami olyasmi villant meg, hogy – likőrtöltés közben, vagy mikor, ő az igazgatóné körmén látott először piros festéket. Ahogy a titok kicsusszant, azonnal elhallgatott, s én már csak azért sem firtattam, nehogy bekéreddzek a szalonba, ahol ő meg a piros körmű asszony együtt likőrözött. Ünnepben a megszokott sétánkon is önkéntelen s nem firtatásból, tettem föl egy kérdést. A birtok tetejében a kedves dombon jártunk, ahonnét egész az ángyádi hegyekig belátni. Én a kutyám szaladgálását kísértem szemmel a vetésben. Sanyi meg az utolsó vizsgájáról beszélt: növénykísérleti intézmény, székács búza, a mi kirágott vetésünk összevissza zúgott a fejemben. – Maga még mindig arra gondol, hogy vizsga után a herceghez megy, a mintagazdaságba? – fordultam vissza hozzá a gondolataimból, csakhogy én se maradjak egészen némán. Lehet, hogy egy halk óhajtó mód is volt a kérdésemben. Sanyi rám nézett. Rövid meghökkenés húzta össze a szembogarát: na, most következik a Nelli ellentámadása. De hogy rajtam semmi ilyen nem volt, titoktudón elmosolyodott. Még egy kis habozás is bujkált a szájszegében: ha most mindent kitálalna. De aztán megint csak a „nagybetegkímélő” arcát öltötte föl, s annyit mondott: – Majd eldől az is, hogy én hová megyek.

Ma már magam sem tudom: összeállítottam-e én ezeket az elszórt jeleket, vagy mindenik külön bökött meg, anélkül hogy az egész értelmét fölfogtam volna. Bizonyára ismerik mások is ezt a bénaságot. Egyetlen erősebb markolásra lenne az agyunknak szüksége, hogy ami már ott is van benne, megragadja. S annak épp erre a mozdulatra nincs ereje, akarata, csak folyatja béna ujjai közt, mint a vizet, a dolgokat. S ez nem azért volt így, mert én csakugyan az a nagybeteg voltam, akire anyáék a túlvilági pillantásukat emelték. Valójában énbennem alig volt valami abból, amitől ezek a pillantások rökönyödtek. Szinte bántott is, hogy annyira nem tudok nekik gyötrelemmel megfelelni. Az ő szemük szerint énkörülöttem vasúti teherkocsiknak, régi tolnai tornácoknak, ravatalnak, a földben szétnyirkosodó deszkáknak kellett volna fölbukniok és alámerülniök – mint vízen a roncsoknak –, s abban mindben apa arcát látnom; hátratántorodva, kinyúlva, levegőért kapva, barátságosan odakoccintva, ahogy épp jobban kínozhatott. Én azonban az ő mindennapi vonásait is alig tudtam magam elé idézni. Magamban sem volt meg a kínnak az a csavarása és csikarása, amelyben a sír mellett álltam, mintha mindenből, ami idáig rost, fonál volt bennem, most készülnének kötelet sodorni. Az igaz, hogy éjszaka anyának többször is rám kellett szólnia, s én magam is hallottam még, amikor fölocsúdtam, hogy milyen iszonyúan zokogtam álmomban. Alvás közben, úgy látszik, feltört a jégpáncél, amibe be voltam zárva; valami folyók a sírásban indultak zajlásnak. Nappal azonban semmi olyasmi nem volt bennem, ami egy fogfájáshoz vagy egy szívelszoruláshoz hasonlított volna. Inkább mintha a világból hiányzott volna egy fontos elem, egy láthatatlanul vándorló nap, amelyről érzékszerveink nem tudnak, de ha egyszer nincs: az ember a tárgyakkal is egész más viszonyba kerül. Sokkal messzebb vannak tőle, s mégis aprólékos részletességgel ugranak a szemébe. A fölemelt szakajtó vagy a konyhaóra lógó súlya valami üveges világvégről néz bennünket, de ugyanakkor a fonat fölfeslését s a számlap cirádáját olyan világosan látjuk, mint előbbre soha. Pedig hát csak az hiányzott, hogy édesapa nem kerülte a határt: az ő kinn kerengő hallgatagsága nem válaszolt többé az én benn rendezgető hallgatagságomnak. Még az érzékenykedésekre sem volt semmi hajlandóságom. Egy szó kellett csak lebeszélni, hogy nagypénteken még ne menjek ki apához a temetőbe; én magam is úgy éreztem, hogy méltatlan színészkedés egy sír mellett állni, virágot dugni a bádogpohárba, s az emlékezést könnybuggyanásig zaklatgatni. Nem az agyam, az a fölvevő készülék érezte így, amelyik régebben tagomból tagomba vándorolt, aszerint, hogy melyikkel voltam édesapa járása-kelése felé fordulva. Anyáék susmogásaiba, a titkon lapozott okmányokban is ez nem engedett beleszólni. Majd csak visszamegy Sanyi Óvárra. Aztán meg úgyis mindegy, hogy hogy lesz. Ebben az üres világban nincs fontosságuk a dolgoknak.

Sanyi azonban nem utazott el. Azaz, ünnep után visszament Óvárra, de három-négy nap múlva már megint idehaza volt. Aztán ugyanígy még kétszer vagy háromszor. A főiskolai évnek ez volt a legrövidebb része; s ő erre már itthonról járt föl a mulasztást megszervezni. Abszenciákat igazolt, a leckekönyvét adta albérletbe, s oda-odakönyökölt „pofafürdőre” az első padba. A mi gazdász Sanyink most az álmatlan zötykölődésekbe vetette hősiességét: ez volt olyasmi neki, mint apa hazahozatala azon az estén. Egy-egy ilyen út után boldogan jelentette nálunk, hogy egy vonattal előbb sikerült a dolgait elintézni; a konflisról egyenesen a vonat fogantyújára akasztotta magát, Pesten a váróteremben aludt egy kicsit, hol a jobb, hol a bal tenyerén; Ángyádig állnia kellett a bumli vonatban; kocsival csak másnapra várták, úgyhogy éjszaka gyalogolt haza; a falukon át ugyancsak szüksége volt a kutyaédesgető tudományára; otthon éppen hogy megmosdott, s már itt van, a kanászt is rajtaérte, hogy elverte a malac lábát. Én néztem a diadalmas arcát, s nem volt erőm megkérdezni: hogy miért. Ha a célját kérdem ennek a hősiességnek, egyszerre rám borul mindaz, amit édesanyával kifőztek – vállalnom kell, vagy küzdenem ellene. Csak akkor hőköltem föl egy kérdésnyit, amikor megmondták, hogy Sanyi veszi át a bérletünket.

Ez is olyan emlékezetes számomra, a két arc, ahogy akkor a Bozót hídjánál reám néztek. Sanyit kísértük le. Édesanya a kendővel együtt ezeket az esti sétákat is megszokta. Arról volt szó, hogy a béreséket meg lehet-e tartani mindszentre. Én védtem őket, édesapának nem volt az emberről rossz véleménye. Édesanya úgy érezte, hogy a hűvös este, a bozót csendes susogása alkalmas a titok kimondására. – Bízzuk ezt már Sanyira; az ősztől úgyis ő veszi át a bérletet. – Ezt is azzal a beburkolódzott özvegyi arcával mondta, mint egy családfő – aki állásához a méltóságot is megkapta. Helyette inkább Sanyi pirult el. Egész világosan előttem van a kicsit sunyi, együgyű nevetése. Akármilyen nevetségesen hangzik: valami szemérmes, igen, hajadonos ömlött el az arcán; mint amikor egy ember a legtisztább érzéseit teszi ki a másik elé: mondjál ítéletet. – Igen? – álltam meg én a két cinkos közt. – És mi lesz akkor mibelőlünk? – Valami nyersebbet kellett volna mondanom. „És ezt most mondjátok? Ezt kotyvasztottátok ki mögöttem. Tán már el is van intézve. Én csak feküdjek be az új bérlő mellé az ágyba.” De mindezt csak a megállt testemmel, a kitágult szememmel mondtam, vagy azzal sem. S ők ketten, úgy látszik, meg voltak elégedve ennyi eredménnyel, nem nyomultak tovább. – Ez, azt hiszem, fölösleges kérdés Nellike részéről – húzódott Sanyin vigyorgássá az a szemérmes mosoly. Majdnem hogy megbánt vele. – Az árvák atyja majd csak gondol ránk is, burkolódzott be édesanya a vallásosságába és a kendőjébe.

Egy kis lázadás nélkül azért mégsem adtam meg magamat. Szeréna nénitől a pénz után csomag is érkezett; a régi fekete holmiját küldte meg, amikkel még nagyapát gyászolta. Szeréna néni nemcsak a siránkozásnak volt nagy ellensége, hanem a fátylaknak, gyászruháknak, fekete szélű zsebkendőknek is. Mint mondta: nem szeret úgy járni, mint egy ravatal. A ruhái elhasználatlan kerültek elő a tízéves kapadohányból: „Abból, amit a moly épen hagyott, összenyírhattok Nellikének egynéhány háziruhát”. A rozsdás varrógépünkön össze is lehetett volna ütni; édesanya azonban azt erőltette, hogy az egyiket legalább Terussal szabassam át. Sanyi szemének akart-e kedvezni, vagy ő is észrevette Lenke néniék duzzogását? Egy szombaton – Sanyi Óvárott volt – annyiszor szólt rám a szétfejtett ruhák miatt, hogy rászántam magamat: bementem a faluba, szembe a rám nyíló szemekkel, amelyek utcahosszat mind ugyanazt mondták. A megnőtt fekete üregükkel: ez az a pusztai kisasszony, akinek most halt meg az apja; a szembogarak sunyi szivárványlásával meg: ez az, akit a Takaró Sanyi fog kivetkőztetni a feketéből.

Lenke néniék kint laktak a Cigánysoron (amely nem egy utca, hanem egy egész falurész volt); ott, mint mondták, nem olyan tűrhetetlen a por. S minthogy csupa kocsitlan-lovatlan szegény ember lakott arra: az utcájuk csakugyan gyepes volt; a földekre is úgy nyílt, hogy dicsérni lehetett a naplementéért meg a határból hűvösen beömlő esti levegőért. A ház is afféle kaputlan, tárt-nyitott, görbe falú szegényember-ház volt. Lenke néni azonban ebben is „tartotta magát”. Az ajtó előtt három nyers akácdúcra spárgákat feszített ki, s valami erre még nem látott nagy kékvirágú futót futtatott föl rá, ami a dúcokról úgy ugrott át az ereszre, hogy az ember egy kis virágos pitvaron át került a konyhaajtó elé. Amellett egy dézsában leander: az ajtón pedig egy levelesláda s egy kis réz-névtábla keltett nagyobb benyomást. A konyhát tulajdonképpen közösben bírták a háztulajdonossal, egy másik özvegyasszonnyal, aki a házhoz ragasztott kamrácskában lakott. De a háztulajdonost Lenke néni úgy megnevelte, hogy a vendégek láttára bögréstől, szakajtóstól azonnal elpárolgott; csak a búcsúzáskor köszönt oda valami személyzetféleként a futó pitvarba. A kis szobának is apró zsellérház ablaka volt, de Lenke néni belülről rendületlenül fölé szegezte a régi „karnizsait” s a földig érő mályvás batiszt függönyt, amitől a szoba nem lett világosabb, de a dali próbababa és a szép régi politúros szekrény (ez még Csajági-maradvány volt) otthonosabban nézhették egymás árnyékát a ködös tükörben. A rossz padló alól felömlő dohszag ellen Lenke néni valami ismeretlen növényt tartott a fehérnemű közt; arról én máig sem tudom, az a bizonyos levendula volt-e, amiről annyit olvasni vagy más valami.

Kivételesen mind a kettőjüket otthon találtam. – Terus a „rádlival” szánkázott ide-oda a pékné kosztümanyagán. Lenke néni a félrevont függönynél olvasott abban az otthoni karosszék-tartásában, amellyel nem tudni, a beteg szívét tartotta-e fölpolcolva, vagy Terust emlékeztette az ő nagy házból való származására. Én a betoppanásommal próbára tettem a tapintatát. Gyászomért kímélnie kellett, de ami bennük volt, nem azért hányták meg annyiszor a hosszú téli éjszakákon az ágyban fetrengve, hogy most éreztetés nélkül elhallgassák. Közben a kibontatlan csomagra is rá-rápillantottak, hogy mekkora munka van benne. „Rég nem láttunk, Nellikém.” „Szegény édesapádnak kellett így járnia, hogy egyszer már kikerülj hozzánk.” „Bizony, szegény Terusomnak nem sok szórakozása volt a télen. Az őszön olyan boldog volt veled.” „A csapás meg a szerencse a barátságot is megpróbálja.” Lassan megértettem, hogy Sanyi nyomta a szívüket. Úgy érezték, hogy Sanyiért, akivel ők hoztak össze, kezdetben a dolgunkat is Terus pártfogolta, énnekem hálásnak kell lennem. Nálam azonban addig a barátság, ameddig az érdek. Megvoltam ott fönn vígan a zsákmányommal. Hallgatag tán az is bennük volt, hogy az Isten nem ok nélkül látogatja meg az ilyen hálátlan teremtést.

A vádat nyilván Lenke néni főzte ki a karosszékben, mialatt Terus a rektoréknál meg a doktorné mellett koptatta az arcát az alázatos mosolygásban. De lassan Terusra is átragasztotta a sérelmét, hiszen neki is jólesik kiválasztani egyszer-egyszer valakit, akire az édesanyja engedélyével a világ helyett megsértődjék. Amíg az anyja benn volt, feszengőn hallgatott-mosolygott; nem merte kivonni magát a családi közhangulatból. A szeme azonban, amivel ijedten rám-rám bámult, a magáé volt, ugyanaz, mint a koporsónál. Nem tudom, édesapa halálát nézte így, vagy a gyász tett rajtam csakugyan akkora változást. A családi mérget mégis ő szúrta belém (ügyetlenségből inkább), amikor Lenke néni kiment beönteni a vendégkávét. – Sanyi sokat van nálatok, ugye? – kérdezte, a kigöngyölt csomagban egy csalódott pillantással mérve föl az „átalakítást”. Nem rosszakaratból hozta elő Sanyit, inkább hogy barátkozzék velem, ameddig Lenke néni kinn van. – Beszélik, hogy ő veszi át a bérletet szegény megboldogult édesapád helyett. – Igen?… Beszélik?… Mióta? – kérdeztem aránylag nyugodtan, kérdéseim közt rövid szünettel. Terusnak fogalma sem lehetett a robbanásokról, a kérdések közt. Azt, hogy a „mióta” mit födött (énnekem csak néhány napja adták be), éppen nem gyaníthatta. – Ó, mindjárt a temetés után hallottam. Mondják, hogy Takarónét borogatni kellett, annyira fölizgatta. Erre nevelte ő a fiát… Ezt sem rosszindulatból mondta, inkább, hogy a szerelmünk hatalmának kedveskedjék. De énbennem már az egész ottlétem alatt dagadt valami. Hogy ezek olyan nagy szerencsének tartják a Takaró fiút. Örökre le vagyok kötelezve nekik. S az anyját borogatni kell miattam. Amikor én csak gyengeségből tűröm, mint a megserétezett madár. – És engem (tudniillik: engem erre neveltek?…) Majd leszek én (tudniillik Takarónéra borogatás)… Ez is valami bénaság volt, hogy gondolataim közül a két utolsót hangosan mondtam ki. Teris értelmetlenül nézett rám. Már meg volt szeppenve, szívesen kimagyarázta volna, csakhogy bele ne keveredjen… De Lenke néni bejött a kávéval, s előtte nem volt szabad Sanyiról beszélnie. Lenke néni számára nincs többet Sanyi, ha én is ott vagyok. Azért hát csak a cenci rongyokat rakosgatta egymás mellé, hogy mi jön ki belőle s mi nem. Hazafelé már úgy mentem, mint aki egy nagy sérelmet talált, s azt nem akarja elveszteni. „Borogatni kellett” – hajtogattam magamban, amit Terus mondott Takarónéról. Olyan alkonyat volt, amelyiken még a Cinánysoron is édes, zöld, kék és lila fátylak úsztak, lombból, levegőből és párákból. Én azonban a magam elé eső árnyékomat tapostam, s a bámuló emberekre mintha nem is én, hanem a gyászruhám nézett volna vissza. „Ennek végét kell vetni.” „Miattam senki se borogassa magát.” „Különösen az ő anyja” – lökődtek föl a lelkemből is, ahogy a térdemben lépésről lépésre tovább rúgtam magam. Egy kis ébrenlét volt az a fölháborodás a nagy zsibbadtságban, s én olyasformán is vigyáztam rá, mint egy fagyófélben levő katona vagy egy álmosságával küzdő sofőr. Mialatt agyamat a dühös eltökéléseimmel zakatoltattam, egy mélyebb zónában valaki azt mondta: ez jó, hogy most föl vagyok háborodva. Csak ezt a fölháborodást el ne hagyjam aludni. Ha ennek a fölháborodásnak elfogy az olaja, örökre végem van. A rám bámulók arcából láttam, hogy majdnem hogy rohanok; hosszú fátyolom is utánam nyúlott. Én mégis sokalltam, hogy ez még mindig csak a templom, a tófenék, a bozót hídja. Olyan félő volt, hogy a menésben elhasználom, ami most bennem van. Még mielőtt valakivel összecsaptam volna.

Édesanya a ház előtt fogadott. Abból, hogy ott kinn ült, s burgonyát hámozott, rögtön láttam, hogy Sanyinak is itt kell valahol lenni. Mi magunkért csak egy kis aludttejet vagy déli maradékot vacsoráztunk. Ha ő ebben a szürkületben, amikor a legjobban esik a pityergés s a dagadt lábak masszírozása, a krumplis szakajtó meg a kottyanó lábas közé villanyozta magát, akkor nagyobb hatalmasság van jelen, mint aminő a mi recsegő bútoraink közt föltámadhat. A bágyadt, szétmosott arcocskáján is ezt mondta a derengő öröm, ahogy halványan fölmosolyodott rám. – Sanyi meg megjött. Alighogy elmentél, csak rám nyit. Majd elállt a szívem ijedtembe: éppen az édesapád régi gallérjait mustrálgattam a hálóban. Azon porosan idejött. Még odahaza sem volt, csak kezet csókolt, és szaladt a majorba… – Ezt már utánam mondta, mert én mentem csak, megállás nélkül, befelé a házba. A bevonulásomban azonban lehetett valami szokatlan, mert édesanya letette a kést, fölállt, s utánam jött az előszobába. – Nincs itthon semmim. Gondoltam, csinálok egy kis paprikás krumplit oldalassal.

Azt azonban vesztére tette, hogy utánam jött. Ahogy ott találtam őt krumplihámozásban a zsámolyon, szürke özvegyi arcán az a kis reménykedő mosoly, nem volt szívem, amint fölkészültem rá, kifakadni. Az elkészített szavak a kalimpáló szívemre szorultak; befelé is azért kotródtam oly gyorsan, mert másról nem akartam beszélni, arról meg nem bírtam. A sötétben könnyebb volt kegyetlennek lenni. Ha most meg nem mondom, hát soha, gondoltam, s már hallottam is a szájamból kibukó szavakat. – Igazán kár volt itt tartani. Egyáltalán, mit járkál ide? Hogy az anyjának megint a szívét kelljen borogatni… Magam is csodálkoztam, milyen nyersen és rekedten szakadtak föl a mellemből ezek a szavak, mialatt a kalapot s a fátylat, fájó fejemből, mint egy töviskoszorút, kiakasztottam. Édesanya egy foltba folytan állta el az ajtó világát; csak a körvonalai bíborlottak. Azt nem láthattam, hogy őbelé hogy nyomul belé, s hogy terjed benne szét, amit hallania kellett; – az ajtóbeli árnyéknak csak egy világosabb folt volt az arca – a hangjában azonban, amikor végre szóhoz jutott, kimondhatatlan megrettenés volt. Na, most mindjárt elromlik minden. Ez a Nelli azonnal nekiugrik annak, amit én kettőnknek jövőül összetoldozgattam. – A Sanyinak az édesanyja? Ezt meg hol álmodtad? – Ezt nem álmodtam. Ezt az egész falu tudja. Kérdezze meg édesanya Terust. Amikor a bérletet meghallotta, borogatni kellett… Hogy egy ilyen lánnyal, mint én…

Az az angyal, aki ennek a kitörésnek az idejére belém szállt, most úgy látta jónak, hogy nyers hangon, mint a fölszakadó köhögés elsírjam magam, s egy szobával beljebb vonuljak. Így oltalmazta magát tőlem, aki közben zsibbadtan figyeltem, mit mível a vonagló arcommal, a rázkódó mellemmel, az ijesztőn kopogó sarkaimmal. – A Terus? Te, vigyázz azzal a Terussal – vittem be a fülemben édesanya megdöbbent szepegését. Bejönni azonban nem mert utánam. Mialatt ott benn a sötétben a ruhámat megcseréltem, éreztem, mint áll ő egy percig a becsapott ajtóra meredten, hogy húzódik ki aztán a világosra; gondolkozik, hogy visszaüljön-e a krumplikat fürdető lábos mellé; aztán újból eldobja a kést, s maga vág neki, Sanyi után, a majornak. Amikor a Szeréna néni bő pongyolájában a ház elé kijöttem, édesanya még mindig fönn tanácskozott.

Sanyi azon az estén be sem jött többé a házba. Amikor édesanya végre a tejünkkel bekerült, egy szót sem szólt, hogy itt van-e még, vagy ha elment, mért nem köszönt be hozzám. Csak tett-vett körülöttem, az orrában valami sírásforma szipogás, s időnként rám-rám nézett, félig megszeppenve, félig megsértődve. A burgonyát nem volt lelkiereje továbbhámozni, de engem többször is megkérdett: mit ennék? Noha máskor én szoktam őt kiszolgálni, most ő szolgálóskodott körülöttem úgy az aludttej fölhozással, kenyérszeléssel, lekvárkínálással, mintha egy szeszélyes, gonosz, hercegnősködő leány volnék, aki körül az édesanyjának is cselédként kell forognia. S én ezen az estén csakugyan konok derékkal ültem meg a konyhaszéket; nyeltem a savanyút, a savanyúra rágtam a száraz, nagy morzsás kenyeret. Nem mozogtam, nem szóltam, még csak nem is néztem. Arra gondoltam, amit édesanya és Sanyi a majorban végeztek. A legtermészetesebb az volt, hogy elszöktette előlem Sanyit; nem akarta, hogy első indulatomban beléje akadjak. Holnapig én is kialszom magam, meg Terust is megdolgozzák, még arra is rákényszeríthetik, hogy kijöjjön ide magyarázkodni. Kegyetlenség volt szegényt kiszolgáltatni nekik. De hátha rosszul képzelem el? Ha Sanyi sokallta meg, s ő hagyott itt bennünket, bérletestől, férfi nélkül, búcsúzatlan. Vagy édesanyában lobbant föl egy percre az elkeseredés. Ha én azt hiszem, hogy az ő kenyerét akarja kikaparni; ám lássa: ő elhajítja. Ez még valószínűtlenebb volt, mint Sanyi elszánása. Amikorra az aludttejet bekanalaztam, még egy kis bűntudatféle is ott lapított a konyhaszékre szegzett konokságomban. Ha tartani akartam magamat, nem volt mit tenni: le kellett feküdni.

Másnap vasárnap volt. Mi, édesanyával egy szó nélkül kocogtunk be a misére. Az ő esti riadalmából egy éjszakán át sértett durcásság lett. A fölsírt és agyonnyomkodott arcocskája mint egy duzzogó lárva takarta el a gondolatát. „Nelli nem látja be az én helyzetemet. Nem elég nekem a magam árvasága; az ő gőgösségét is az én csapásommá tette a Jóisten.” Ilyesmi állt a zsongátlan arcán, amelyben már arcjátékra sem volt erő, csak belepuffadt a gyermekes duzzogásba. S hogy még bénább és üresebb legyen, a szeme is otthagyta a képét, mert azzal meg az utat kellett néznie, tapogatnia, amely mintha minden lépésnél botlasztót, bokamarjítót tartogatna a lábacskájának. Ez csodálatos volt benne: fiatal lánykora óta pusztán élt, s a lába még mindig nem tudott összeszokni a földdel, amelyen járnia kellett. A nevetséges rövid cipőcske (amelynek a hegye üres volt, de torokban egy bütyöktől széles) szinte minden lépésnél megingott, és elszepegte magát: „Hova is tegyem le magam ezek közt az iszonyú lyukak és rögök közt. Jaj, hogy egy ilyen finom kis kínai lábnak is helyet kell keresnie a földön járás közben.” S nemcsak a lába meg a lesütött szeme volt a járással elfoglalva, a térde, a medencéje, a válla is abban küzdött. Mintha egy hal laknék benne, s annak kellene, fölállva, az uszonyán továbblöknie magát.

Én szinte csak az oldalammal figyeltem őt, de azért, ahogy így feketében, össze-összebillenve egymás mellett iparkodtunk, egyszerre csak teli voltam érte bűntudattal. A hallgatásomban meg a menésemben tartottam a tegnap estit; igazabbul: nem tudtam, hogy találjak vissza belőle valami nyájasabbra. Bágyadt és gyönge voltam rá én is, hogy egyik hangulatból a másikba átküzdjem, átdiskuráljam magam. A mellem azonban egyre összébb szorult érte. Olyan embertelen volt, hogy akinek a járása ekkora, minden porcikájára kiterjedő küzdés, annak még ezt a sértett arcot is kelljen hordania, énmiattam. S ha Sanyi csakugyan nem jön ki többet? Ha úgy lesz, ahogy én azt elhatároztam? Akkor ez a bebandukolás nemcsak egy mai, egy-vasárnapi dolog. Akkor mi örökké így fogunk járni egymás mellett, ebben a fekete maskarában. Mint Szeréna néni, én is fel voltam háborodva az emberek ellen, akik ilyen ravatalrongyokba bújtatják a szerencsétleneket. A színekben hempergő májusi táj, a fényben hajladozó gyékény, az akácvirágok pamatából kirebbenő madár riadalmával néztem magunkat. A két fekete kísértet; a hosszú, egyenes, meg a kisebbik, billegő! Vajon miért nem cserélnek hangot? Azért, mert fátylat akasztottak a fejükbe? Az a büntetésük, hogy ilyen fátylasan, szótlanul kocogjanak egymás mellett, s kínozzák egymást.

A faluban azon kaptam magam, hogy nézelődöm, nem látom-e valamerre Sanyit. A jövendő dohával voltam teli: azzal a sok templomba kocogással, kávévacsorával, lábborogatással, reggeli álomelmondással, amiben édesanya mellett fognak az évek eltelleni. Már bántam, amiért a Terus dolgát úgy fölfújtam. Tulajdonképpen nem is hittem egészen azt, amit mondott. Nem is úgy mondta, ahogy én bőszen lobogtatva hazavittem. Már akkor is tudtam, amikor csináltam… De kellett a sérelem; valami, ami szabadulni akart, az tűzte ki hadi lobogóul. Most itt van; meg vagyok rettenve ettől a szabadságtól. Először érzem, hogy az én bőröm sem áthatolhatatlan; azon is át bír szivárogni az ólomecet, a korhadt gerendák, az öreg ruhásszekrények szaga. Édesapában ez volt a nagyszerű: ő csak rám pillantott néha, és én a legnagyobb szegénységben is éreztem, hogy engem sem a kasznárház, sem az ócska kék szvetter, sem az édesanya imádkozása nem kezdhet ki. Valami nyugodt, világos elemmel vagyok teli, ami visszatartja az embertől a dohot. Ezt a biztonságot, úgy látszik, csak férfi bírja az embernek megadni; ha az apja is mindjárt. Ez a védettség nincs többet. Már a gyászruhámtól is félek, hogy megemészti a bőröm csillogását. S amit ő nem, a többi ruhák, amit a Szeréna néniéből meg Teréz néniéből fognak számomra átszabatni, ha a bérletből elmegyünk. Béla bácsi is meghal, s én ott élek Cencen a három nővér közt, az Otrubai házban. Milyen borzasztók: Lenke néni és Terus. S tíz év múlva édesanyával még borzasztóbbak leszünk. Mert Lenke néni az legalább karakter. Az a cigánysori házra is kiszegezi a névtáblát. Terus meg legalább varr, s a megaláztatásban is van ereje hízelegni, a mellét rázni. Én azonban kényes vagyok és magamnak való. Tíz év alatt jobban benne leszek a magam dohában, mint édesanya a kegyességben.

Hallgatni, az lett volna az okos. Elereszteni a Terus hírét a fülem mögött. Legalább addig kellett volna húznom, ameddig az erő visszatér belém, s azt bírom mondani: elmegyek Pestre tejeslánynak. Addig mégiscsak jó volt ez a Sanyi. Ez legalább ránk nyit; kiszellőzteti a szobát. Ha ő ránk mosolyog, a két lábra kelt koporsó leválik rólunk. Lám, most is minden boltmélyből, utcaszegről az ő barna arcát várom. Lehetséges, hogy nem jön ki többet? Nem, ezt nem hittem komolyan. Ezt csak a magam próbálgatására tettem, állítottam, mint tegnap, hogy Takaróné megakadályozhatná a házasságunkat. Ha másért nem, a bérletért még találkoznunk kell. Akkora keménységet nem csinálhatott benne egy éjszaka, hogy én azt egy barátságos szóval el ne olvasszam. De aztán? A mise alatt elnéztem édesanyát. Milyen jó neki: az olvasóval megkötött öklére hajtja homlokát. Csupa kislányos fehérség, köszvényes bütyök és tágult vérér az ökle, s ő ott tanácskozik a Mennyei Atyával, hogy mit kezdjen a földi leányával. Én ilyesmit nem tudok. Itt ülök mellette szokásból a padban, de voltaképp pogány vagyok. Én édesapával sem tanácskoztam soha; csak erőt kaptam tőle valahogyan. Most szétfigyelek az énekbe, csöngetésbe, tömjénfüstbe; de hogy lesz abból erő? Csak annyit érzek, hogy Sanyival ez a dolog rendbe fog jönni. Énbennem azonban továbbra is ott lesz ez: hogy egy ürügyre, amilyen a Terus pletykája, bontott hajjal rontsak ki mátkaságból, házasságból. S amikor kinn vagyok: elrémüljek. Nem is a szegénységtől. A sivárságtól, a jövendő dohától, önmagamban.

Templom után persze hogy Sanyi is fölbukkant mellettünk. Még belé sem meredtem az első csalódott szétpillantásomban, hogy Sanyi nincs itt, mer itt nem lenni: már hallom a teste mozgását mögöttünk. Száz közül is meg lehetett őt ismerni, ahogy a levegőt kavarta, szuszogtatta, forrósította maga körül. Az édesapja nővérénél ült benn, s egyszer csak meglát minket a templom ajtajánál. Nem is gondolt rája, hogy bejövünk; azt sem tudta, hogy mikor van mostanában mise. Egy róka van a nagynénjéék bozótjában; azért már múltkor is lest ült, s most felugrott megkérdeni, hogy megvan-e még, vagy lelőtték már? Ebből persze csak a les volt igaz. Hogy ott várta a nagynénjénél a mise végét, s ahányszor a dióscsókból harapott, vagy a sillerből ivott, a függöny mályvái, az ablak rácsa meg a muskátlik közt, a kis résen, amin csak a falusi ember tud kilátni, oda-odapislantott a templomajtóra. Az elfogódottságának azonban jobb volt, hogy véletlenül találkozzék velünk. Arról, hogy tegnap mért jött el köszönés nélkül, nem volt egy szava sem. Azt sem árulta el, hogy tud a haragomról. Édesanya arcáról akarta kitalálni, hogy kell-e tudni róla. De édesanya a nagy duzzogásban maga sem tudta, hányadán van velem. Az a kis mosoly, amit az arcocskájára kikent, nem adott semmi útbaigazítást; csak a sírásnyomok színesedtek ki rajta az izgalomtól.

Sanyinak az én kézfogásomból kellett megérteni, hogy a Terus dolgát szabad nem tudnia. De az ő forró lélegzetének is nehéz volt a beszéd. Mondókája után a rókáról ő sem tudta, hogy min folytassa. Egy darabig elég volt a lépéseinket összeigazítani, s a lelkiállapotunkat elrejteni. Kémleltük egymást és mosolyogtunk. Mindegyikünkben volt valami, amitől nehéz volt megszólalni. Sanyi barna arcára a megnőtt árkokból új gyötrelmes feketeség terjedt, mióta nem láttam. Később sokszor elmesélte azt az éjszakáját: hogy küzdött este a családjával, aztán a szakítás gondolatával, az öngyilkossággal. S most azzal a belső remegéssel kémlelt engemet, amivel szerelmesek egyeztetik egy átvívódott éjszaka után a gyötrő képet az élő valósággal. Édesanya a legszívesebben tovább haragudott volna rám, de félt a Kárász-természetemtől; Nellikémnek hívott, az összegubancolt fátylamat igazította, nehogy magát kelljen okolnia, ha azt a szálat, amin az életünk függött, egy goromba szóval elszakítom. Közben én magam is tétován tapogattam a kétféle rémület közt; amiben az úton jöttem, hogy mi lesz belőlem Sanyi nélkül, s ami ebből a szenvedélyes arcból tört rám, hogy mi lesz belőlem vele. A tegnapi viselkedésemben az volt a legrosszabb, hogy most már nem lehet semmit halogatni. Akármilyen félénken lépdel most mellettem ez a kérkedni, nevetni szerető ember: ez el van tökélve, hogy még ma vagy legföllebb holnap mindent dűlőre visz. A ráncaiba van írva, amit az éjszaka gyűrt magára. A szeme újféle izzásába.

Alig igazítottuk össze a hebegésünket, már ütötte is a szarvát a haditerve. – Nagyon sietnek? – állt meg a posta sarkán, ahol a Kenderessy-sorra visz föl a köz. Erre kellett a főutcáról őfeléjük is fölkerülni. – Mért kérdi? – pillantott rá édesanya, mint a partnerre szokás a kártyában. – Mert azt mondanám, kerüljünk mifelénk. Ez nem járja: azt sem tudják, melyik a kerítésünk. Édesanyám már mondta is: – Te lassan be is csépelsz a Kárászéknak, s azok azt sem tudják, hogy hol lakunk. – Igen, csakhogy mi azt esszük ám, amit magunk főzünk magunknak, szabadkozott édesanya – csakhogy ne vádolhassam őt a túl gyors ráállásért. – Á, ismerem én az asszonyokat. Ahol nincs férfi, ott az ebédidő is akkor van, amikor épp leülnek hozzá. Inkább hazaviszem a hölgyeket kocsin… – Ez a tréfás „hölgyek” a „nagyságos asszonyék” helyett volt. Azt a Sanyi már elhagyta; de ameddig „mamát” vagy „édesanyát” nem mondhat, újat már nem akart közbeiktatni. – Hát ami azt illeti – nézett édesanya tétován maga elé –, már én is röstellem, hogy az édesapjának még mindig nem köszöntem meg, amit szegény uram halálakor tett. Ha megmondanák, melyik délután nem vagyok alkalmatlan… Ez megint nekem volt mentség. Egy köszönő vizit; avval ő mint úrinő tartozik. Ha én annyira neveletlen vagyok… De Sanyi nevetett. – Csak nem fogunk szertartásoskodni. A legjobb váratlan rájuk csapni. Akkor látni meg, mi van az emberekben. – Hát ha gondolja? – nézett rám édesanya a kapacitálás alatt most először. Az, hogy idáig nem szóltam bele, mindkettőjüket nekibátorította. Én meg hagytam, csak mesterkedjék. Megharcolt az anyjával, s most odavisz engem, hogy lássam a szeretetét. Az ő szelídítői pillantása majd vigyáz, hogy mindenki a menyre mosolyogjon. S azt sem mondhatom, hogy ez kicsinált dolog. Hiszen csak a nénjétől látott meg minket; az anyját is váratlan rohanjuk meg. Ő nem is tud a Terus pletykájáról. Szinte nevetni kellett rajt, ahogy ezt édesanyával kibábáskodták. Az egyszerű emberek furfangjában van valami, ami mindig meghatott engem. Hogy ők is hogy igyekeznek a világból valami kis jobbat kikaparni. Az ember szinte odaadja magát nekik: nesztek, marcangoljatok engem is. Akkor azonban nemcsak ez a furfang szerelt le. Én is megkívántam, hogy lássam ennek a Takaró Sanyinak a folytatását. Az udvart, amelyikből kijött, az asszonyt, amelyiknek azt mondja: édesanyám. Amióta megrettentem attól, hogy otthagyhat, többet akartam tudni róla. Amennyi eldönti: mi a nagyobbik rossz: Cencre menni negyedik párkának vagy megadni magamat őneki. – Ahogy gondolni tetszik – mondtam közömbösen az édesanya fürkésző pillantására. – Hát akkor essünk túl rajta, Nellikém. Ki tudja, mikor jutunk be megint.

Én csakugyan nem találtam volna el Sanyiékhoz. Egy éve laktunk itt, s még nem voltam a Kenderessy-soron. Sem a templomba, se Lenke néniékhez nem esett utunkba. Nem is tudtam, hogy ilyen szép utcánk is van a községben. Régen, úgy látszik, ez volt a nemesség fészke, ahogy a főutca a gazdáké, s a Cigánysor a zselléreké. Ide húzódtak fel az országútról a dombra, itt őriztették a bozontos kutyáikkal a gyümölcsösüket. Az ezerholdasok azóta kivesztek: egy elszegényedett Kenderessy szorongott a meggazdagodott gépészkovács meg a nyugdíját idehúzó vármegyei tisztifőorvos közt. De a régi kertekben új fákkal pótolták a kiszáradtakat, s az új gazdák tovább kontárkodtak az oltással, ágmetszéssel. A Sanyiék gazdaságát is egy régifajta kert takarta el az utca felől. A ház elé nyúló keskeny résziben jázminbokrok, bőrkörték, rózsatövek s pirosra festett vaspadok; hátrább, a szomszéd telek felé: a kerítésen kihajló mogyoróbokrok, diók és almafák sűrűje. Nem messze a bejárattól egy óriási fenyő, amit tán még a falakkal egy időben raktak le a földbe. Azóta mindig nő, annyira, hogy a tető magasságáig nem is érdemes ágat vetni neki, s a java a kémény füstjén is fölülmarad a portalan verőfényben. Annak a vörös törzse mellett egy félzsalu meg egy ablakrács látszik az utcára. Az ablak körül egy darab fehér fal; de sem annak, sem fölötte a mohos nádtetőnek nincs semmi parasztház színe; inkább azt gondolná az ember, hogy pipáznak, s a szép fehér szakállukat fésülik mögötte. Be kell jutni a tornácig; a két oszlopa közt lepillantani, hogy az ember a parasztgazdaságot is meglássa.

Én voltam annyira gazdalány, hogy mialatt a gang kongó kövén bekopogtunk, az udvart is fölmérjem: partján az ólakat; az akolban az üzekvő csikókat, a nyitott gépszínekben a szecskavágókat, darálókat, a szérű szalmatartalékát, a bontatlan répavermeket, a kommenciós fát; mellette a gazban a kimustrált ekéket, alább a vízáros zöldségeskertet. Van egy olyan első érzés, ha az ember egy udvarba belép, mint amikor a kacsának a tollába tapint, hogy sovány-e, kövér-e. Hát itt mindenütt tömöttet, zsírosat fogott a szem. Pedig a nyitott jászol mögött nem is voltak olyan kövérek az ökrök; a kis récék itt is csak most hőbölögtek elő a tyúk alól. A mi majorunkban mégis minden sovány volt: a csalánnal körülnyalt góré, házon a zsindely, a lovak hátán a fényesség. Itt meg mindenen meglátszott, hogy van hozzá pénz, munka, gondoskodás. – Sanyi erőltette, hogy megnézzük magukat, mentegetődzött édesanya Takarónak, aki a tornácon előnkbe jött… Igaz, már én is meg akartam köszönni. Remélem, nem zavarjuk meg nagyon a feleségét… Szegény édesanya, láttam, ő is teleszítta a szemét a két oszlop közt. Már a kerttől meg a zsaluktól is el volt fogódva, hogy a „gazdag parasztok” ilyen úrformán gazdagok. – Á, semmi az… Csak tessék… Már én is mondtam a fiamnak – próbált az úriasszonynak Takaró is visszanyájaskodni. De a nehéz nyelvben bennragadtak a szavak, a mondatai nagyobbik felét mindig ugyanazzal a mosolygással kellett elmondani. Már a gyászesetkor is láttam, hogy ővele nem lesz baj. Ő a szeme csiccsanásával helyeselte a fia választását. Nemhiába éppolyan zömök, kerek fejű, barna arcú kis ember. Éppen csak az idő meg a munka szabdalta jobban össze.

Hanem Takaróné! Sanyi az udvaron keresztül szaladt érte a konyhára; a férfi a besötétített hátsó szobába mondta be halkan a nevét. A lámpalázas futkosásukon, a tapintatos hangjukon érzett, hogy ebben a házban nincs nála súlyosabb személy. Azt tudtuk, hogy tud már rólunk. Egy ilyen nagy ház megjelenti a száz szemével a vendéget. S most számláltuk: mennyit várakoztat. De csak annyi időbe telt, ami alatt egy gyúró asszony a kezéről leveri a lisztet, s a blúz ujját visszatűri. Mikorra a hátsószoba-ajtóban megjelent, még ott toporogtunk az előszobában. Más volt, mint amit vártam. Én az ő képét az urához meg a Terus pletykájához szabtam. Egy középforma parasztgazdáné, aki ha beszél, a foghíjas száján tartja a kezét, ha meg hallgat, a hasán pihenteti. A két úri koldusra majd rámézesmázaskodik, de a gyanakvó szemébe mindent beszí, ami a behúzott kendő alatt mint megszólást és sérelmet tovább forralhat. Annak, aki szembejött velünk, csak a ruhája meg a bokában szűk hosszúszárú cipője volt olyan, amilyet elképzeltem. A viselete az falusi volt, éppen, hogy a hajába nem kötött kendőt, úgyhogy a koszorúban feltűzött fonatja szabadon ülte a fejét; különben a nagygazdánék zsírja is ott volt a lapockáján. S mégis egészen más volt. Nemcsak a nagysága; hogy egy fél fejjel nagyobb volt, mint az ura meg a fia. Volt benne valami méltóság. Mint aki nincs benne egészen abban, amiben tennie-vennie kell. Inkább a másik fiúnak, Imrének az anyja, villant át rajtam, ahogy édesanya után énhozzám fordult. Pedig a vonásaik nem hasonlítottak. De az igazi hasonlóság nem a vonásokban van; abban például, hogy milyen az ember körül a levegő. Ezek mind a ketten egy láthatatlan várban laktak, s titokzatosan hallgattak seszínű bőrükben. Engem annyira meglepett a „nagyasszony” formája, hogy amikorra észrevettem, egy kis guggolás, egy szabályos pukkedli szaladt a térdembe, s csak akkor pirultam el, amikor a kislányos kezicsókolomot is meghallottam a nyomában. Ez olyan meny-jelöltesen jött ki.

Odabenn megint csak Sanyinak kellett erőlködni, hogy a csöndet elverje fölülünk. Újra előadta a rókát; hogy hogy látott meg minket a templomajtóban, meg hogy kapacitált ide ilyen váratlanul. Olyanforma elevenséggel beszélt, mint a gazdászok szoktak, akik most vannak először egy idegen házban, s a háziakat meg akarják győzni, hogy milyen elfogulatlan, jóvérű fiúk ők. Közben ránk-ránk lesett, az anyjára meg reám, hogy milyen szikrákat bocsátunk egymás felé. De Takaróné felállt. A véletlen vizit nagyobb hiteléül ott volt már a kredencen a bor és a mézes. Mialatt a tányérokat egymás felé toltuk, s Takaró elől a poharam letakartam: a szobában is széttekinthettem. A füstös gerendákon kívül itt sem mutatta semmi a parasztházat. A bútorok olyanfélék, mint minálunk; csak a székek támlája volt még magasabb; a párkányok, a tornyocskák, a kredenc sellői vagy mik még cifrábbak. Valami árverésen vehették, vagy egy jobbfajta városi rokontól. A gerendába kampózott petróleumcsillár is akkor volt műremek, amikor még a városokban is petróleummal világítottak. A szoba azonban mégsem volt nevetséges ebben a házban. A furcsa bútorokat a falakhoz szoktatta a sokféle kézimunka: függöny, terítő, futó falvédő, párna. Persze csak afféle „úriasszony” kézimunkák; de akkor még nekem sem volt érzékem ehhez. Csak azt láttam, hogy ez mind a Takaróné kezéből került ki. Ahogy maga is kivett egy mézest, megnéztem a kezét: sok estét tölthetett el a hímzőrámával. Az a természettől szépre metszett kéz volt, amely a munkában is megőrizte magát, jobban, mint az úriasszonyok keze. A többiek a Sanyi rókája után édesapa halálára tértek át, aztán nagy óvatosan a bérletünkre. Nem mondták ki, hogy Sanyi ül be a bérletbe, csak azt vitatták, hogy jó-e vagy rossz-e. Édesanya az urát hozta fel, hogy annak állami állást kínáltak, de ő ehhez a bérlethez ragaszkodott. Sanyi az ipari növényekben bizakodott. Takaró bólintott, mindenből lehet valamit csinálni. Csak mi ketten nem szóltunk közbe. – Hallom, hogy kertet csinált a ház mögé – fordult hozzám halkan Takaróné. – Igen – rezzentem föl, s egy kicsit elpirultam. – Sanyi is hozott violatöveket. Nagyon szépen megfakadtak… – Ettől még pirosabb lettem. Elsőbben, mert ez megint olyan menyes mondás volt; másrészt meg innen hozta-e az anyja tudtával. De Takaróné nem hazudtolta meg. – Augusztusban majd ne felejtsen el hagymákat követelni tőle. Nagyon szépfajta jácintjaim vannak. Szinte mint a viasz. Meg tulipán is.

Félhangon beszéltünk, egymás felé fordulva, mint akik a maguk apró dolgával leszakadtak a társalgásról. A többiek azonban mind bennünket figyeltek. Sanyi a szokottnál is élénkebb volt: de a szeme keresztbe-keresztbe szaladt, hogy belőlünk is elkapjon valamit. A száján is el-elakadt egy pillanatra az olajlen meg a rentábilitás; előbb a gondolat állt ki a fejéből, aztán a szava is elállt, hogy jobban odahallgathasson. Hát szegény édesanya; az ő pörge kis gyászkalapja meg lámpalázas arcocskája hogy előttem van még mostan is! A cipője éppen csak az üres hegyével érte a földet; a szék fölött is csak úgy lebegett izgalmában. Abból, amit Sanyi magyarázott, nem értett egy szót sem, annál elevenebben figyelte. „Hát ha az ember iparkodik, meg a Jóisten áldása is rajt van” – bólogatta sűrűen, s a felénk pirosodó fülén majdhogy szem nem nyílt az odafigyeléstől.

– Ne nézzünk körül egy kicsit, kedvesem? – emelte meg Sanyi anyja kérdően a csípejét. – De igen, hogyne; nagyon köszönöm – pirultam el én most már harmadszor s még jobban, s egy arasszal magasabbra emelkedtem, mint ő, a székem fölött. Sanyiba most már egészen beleszakadt, amit a Sopron megyei pótkávé-termesztőkről mondott. Elnyílt szájjal s felénk fordult nyakkal nézte: mi lesz az elmélkedésünkből. – Megmutatom Nellikének a kertet – magyarázta kikászálóban Takaróné. Én, amíg az ajtót betettem, mind a három arcot megnézhettem. Mindeniken ugyanaz a félelem volt: ez azért viszi ki Nellit, hogy lebeszélje. – Csakhogy minekünk indulnunk kell már – csapkodott utánunk édesanya a szárnyával, mintha egy gyors indítás még menthetne valamit. – Hagyja el, kiérnek még – nyúlt Takaró a kancsó után, s töltésében megnyugtatás volt; akármit végez a felesége, azt most már úgysem lehet megállítani. Sanyinak is ez lehetett a véleménye, mert komor arccal kereste fejében a cikóriát, amelyiknél a fejtegetést az elébb abbahagyta. Lássuk, meg meri-e tenni, nézett – míg az agya erőlködött – az eltökélés a poharába.

Énnekem a gangon Takaróné előtt kellett mennem. Ahogy a könyöklőn át a tágas udvarba lepillantottam: csak a szivattyús kút meg a csikók akla volt előttem; a háziasszony csak egy puha cipő meg a nagy test mozgása volt a hátam mögött. Ha engem most megsért, olyan durva leszek, mint még soha. „Ezért kár volt a kertbe kihívni; elintézhettük volna ott benn. Nem is magával, mert énnekem magához semmi közöm. Hanem a fiával. Már régen tudtára akartam adni, hogy elég volt a tolakodásból.” Attól, hogy csak a mozgását hallottam, s az arcából nem láthattam, miféle kertnézésre visz ki: csupa gőg és idegesség lettem. Most azonban nem esett olyan jól, mint előző este, hogy Teruséktól jöttem; nem pöfögött bennem a szabadulás. Inkább sírni tudtam volna a megaláztatástól, hogy olyan szegények vagyunk.

– Nekünk is van, látja kedvesem, pulykánk – mondta a kertajtóban a hang, amelyre még mindig nem néztem vissza. A kertajtó alatt, a kutyák lyukján csakugyan egy csomó pulykacsibe bújt ki, meg menekült vissza; az anyjának is utánarepesve meg tőlünk is megrettenve. – Jó korai, néztem én vissza megkönnyebbedetten. Az első mondat nem volt rossz. „Tudok ám mindent Szilvesztertől kezdve. Bennfentes vagyok a pulykádban. Sanyi beavatott”: így is lehetett érteni. Ha az arcot is megnézte az ember: azon az egykedvű barátságosság se nem cáfolt, se nem erősített. Leereszkedés lesz, kalimpált bennem, megbocsátás. „Én nem tagadom, jobb partit szántam a fiamnak, de most már magába is beletörődtem, kedvesem. Csak szeresse a Sanyit.” Ha ilyet mond, az még tűrhetetlenebb. Hogy engem éppen csak elszenvedjenek, amikor ebben csak én lehetek, akinek el kell szenvedni. De Takaróné nem szólt semmit, csak a virágait mutogatta. Hogy a floksz milyen hálás, meg ma a dália a divatos, de ő jobban szereti a georginát.

– Nagyon szép kert – mondtam én is, ahogy hátra értünk, s még mindig nem hozta elő a házasságunkat. – Hát iparkodom megtartani meg pótolni. Az ember ne hagyja kárba menni, ami a régiektől maradt. – Látom, a gyümölcsfákra is nagy gond van, mutattam törzsük körül a hernyófogó papírt. Ez is a nénire vár? – Énrám itt minden. Ezektől a férfiaktól prédára mehetne a gyümölcs. Nem eszik, de nem is gondozzák. – Imre sem? – kérdeztem hirtelen, Takaróné egy kis csodálkozással nézett rám vissza a megmustrált körtefáról, amelyen jó gazdaként, vendégkísérés közben is a termést figyelte. Én magam is belezavarodtam a kérdésembe. Amióta ezzel az asszonnyal szemben voltam, állandóan ez motoszkált bennem: az Imre anyja. A két zömök hús- és borpusztító persze hogy nem szereti a kertet; de Imre… Azzal mintha itt lett volna viselős, nem a parasztudvarban. Tán azért is csúszott ki a neve, hogy kitapogathassam: érzi-e ő is? – Az Imre? – mosolyodott el Takaróné, anélkül hogy belépillanthattam volna. Azt sem tudom lassan, van-e ilyen fiam. Aztán megint az előbbit folytatva: – Addig lesz itt valami, amíg én nyúlni meg hajolni tudok. Azt az egy-két cselédet, napszámost is úgy kell kikunyerálnom – tette hozzá, ahogy már szemérmes zsarnokok szokták, ha a maguk kunyerálásáról beszélnek.

Énbennem, éreztem, leszáll lassan az idegesség, s már megint alázatosan, menyesen mosolyogtam a tréfájára. A lépéseimet is olyan kislányformán igazítottam a hömpölygéséhez. – Bennem meg bennem van – magyarázta ő tovább – szegény édesapámról még, a kertészvér. Az, mint olyan kemenesaljai hétszilvafás, akkor volt boldog, ha kilophatta magát a szőlőbe. A házunk körül is gyönyörű diófák meg citromalmák voltak… Én megtisztelten hallgattam a bizalmasságot. Ez a „hétszilvafás” nekem is szólhatott: nem te vagy az első nemeslány a Takaró házban. „Tartsunk hát össze” vagy „ne bízd el magadat”, mindegyiket belé lehetett magyarázni. – Olyan messziről származott ide a néni? – kerültem ki némi hallgatás után a „hétszilvafát”. – Elég messziről. A néném ura volt az uramnak katonatársa. Az kommendált el ide…

Amikorra visszaértünk, édesanyáék már ott vártak bennünket a kertajtóban. – Jaj, most már igazán mennünk kell. Majd máskor, egy délután inkább, ugráltak ki édesanya felélénkült kis testéből a szikrák, amiket a hosszú várakozásban gyűjtött. Sanyi a kerítés jázminbokrán át lesett rám: mit hozok, békét vagy háborúságot? De a búcsúzás mindkettőnk felől megnyugtatta. Ahogy az országút sarkáig lekísért, lépésről lépésre jobbkedvű lett. Már arról is elfeledkezett, hogy ő semmit sem tudott az én sérelmemről; magukhoz is véletlen cipelt el. – Ennek a Terusnak határozottan pechje van. Nem belém botlik ma reggel? Képzelheti, mit kapott. A Hangyától a postáig úgy le nem szedtek még senkit a tíz körmiről. Azt mondta, egy kuncsaftjánál van dolga, csak befordulhasson. Pedig tudom, hogy ő is templomba ment… Édesanyának mondta, mint amit csak ők ketten értenek. De a diadalma, az nekem szólt. – Délután átjövök, lesz egy kis beszédem magával – hajolt a kezemre, ahogy elbúcsúztunk.

Én szinte gondolat nélkül vártam a délutánt. Ismerik tán mások is ezt a kábultságot vagy közönyösséget. Az életünk dől el néhány óra alatt, s évek múlva nincs egy emlékünk, hogy mit tettünk, mit gondoltunk abban az órában. Lenn megvan már a döntés; az agy nem tud mást tenni, mint elerőtlenedni, beszüntetni a gondolkodást. Én persze tudtam, hogy Sanyi a házasságunkról fog beszélni. De ahelyett hogy utolszor még érvek után kapkodtam, az ellentmondó érzéseimet vizsgálgattam volna: még csak azt sem kértem számon magamtól, hogy mért érzem olyan kikerülhetetlennek, ami délután történni fog. Tettem-vettem csak, a mi kis ebédlőnk körül motoztam, mint hogyha ennek a napnak nem is lenne délutánja, s édesanya meg én az idő vak zsákjában topognánk eztán, a világ végéig ezekkel a tányérokkal. Később meggyanúsítottam magamat, hogy talán nem is csak a kimerültség bénított ennyire el. Az igaz, hogy a Terus dolgában azt is elhasználtam, ami kis erő a haláleset óta volt még bennem. De ha a Sanyi anyját meg nem ismerem, a kertjükben nem járok, az utolsó órán talán mégis összeszedem magám. De abban a házban volt valami, ami elzsongított. A gazdag udvar, vagy ez az asszony, akire olyan menyformán kellett mosolyogni? Vagy őrajta is túl valami; egy esztelen remény, gyenge és nevetséges, hogy magamban kimondjam, de elég rá, hogy a tiltakozót, aki idáig bontott hajjal ugrott föl, ha a házasságunk komolyra kezdett válni, koncával lecsillapítsa. Akkor magam sem akartam tudni, hogy mi az, s ma már hogy tudnám megállapítani.

Annyira emlékszem, hogy amikor Sanyi jött, a tornácot söpörtem. Kora délután volt, mert édesanya akkor dobta bele az edényünket a dézsába. Sanyi arcán meglátszott, hogy azóta állandóan azt mondta: ma, ma, ma. Egy kicsit ünnepélyesebb volt, mint amikor a sarkon elváltunk, de az arcán ugyanaz a diadalmasság: a hegyünkre is úgy fújtatott föl, mint egy ostromlott bástyára. Be sem jött, már sétára hívott. Fönn a határ végében volt egy darab kukoricás, azt tegnap este már nem bírta megnézni. Látszott, hogy fél a szobám levegőjétől; ha levettetem a kalapját, ülnie, beszélnie kell, alkalmazkodnia a gyászomhoz: elgyávul. – Vasárnap? Olyan sürgős? Moccant meg bennem idétlenül az ellenkezés. – Igen. Ha kapálni való, reggelre beállítom a napszámosokat. – Menj csak. Rád fér egy kis séta – állt ki a konyhaablakba édesanya is. Ő persze éppúgy tudta, mint én, hogy mért kell nekem a kukoricásba fölmennem. Szegénykének annyi valódi gond, elfogódott remény és fölkényszeredett gyöngédség volt az arcán, ahogy az ablakból kinézett ránk! Mikor elindultunk, még a tornácra is kijött. – Nem kéne egy kendőt vinned, nagyon felhősödik, kiáltott utánunk, csakhogy egy hanggal kérjen, bátorítson. Fásultan, egy kis szemrehányással néztem rá vissza. – Most, májusban? Kimentem én télen is kendő nélkül.

A felső majoron át még csak volt beszélnivalónk; a cselédné gyerekágyat feküdt, az istálló tetejét nádaztatni kellett. Följebb azonban csak a vetésben szaladgált a szél, s mindenikünknek az jutott eszébe, hogy magunk vagyunk, s most mindjárt arról kell beszélnünk. Az utolsó roham előtt Sanyi is elfogódott. Kicsavart egy marékkal a fejét vető rozsból, s láttam, azt latolgatja, melyik mondaton kezdje, az elkészítettek közül. – Na, még mindig azt hiszi, hogy édesanyámnak kifogása van maga ellen? – nézett föl rám a markából. A szemében alázat volt, de cigányos dévajság is. Én összerezzentem. Ezzel a kérdéssel jól berontott a közepébe. Ebben minden benne volt; – hogy köztünk olyasmi van, amit az anyja kifogásolhat; hogy énnekem az volt az utolsó fegyverem, amit Terustól hallottam; hogy ő már azt is kiütötte: csak nevetni lehet rajta. Ha csak azt nem mondom, mit kifogásolhatna rajtam a maga anyja: már meg is adtam magam. – Nagyon barátságos volt a néni – próbáltam én a „néni” mögé bújni, mintha csak arról lett volna szó, hogy egy néni kivetni valót talált a modoromban. De Sanyi észre sem vette. – Na, látja. Nagyszerűen ki fognak jönni egymással. Csak ne lenne olyan bokros valaki. Hogy minden irigy vénlány meg tudja ugratni. – Engem? – húzódtam volna most meg Terus dolga mögé. – Maga téved. Már délelőtt is figyelmeztetni akartam. Terus egyáltalán nem mondott olyasmiket, mint amilyeneket maga gondol. – Ne védje. Ő volt kezdettől, aki köztünk bujkált. Ismerik a maga büszkeségét, s azon át ugratják. Megjósolom: most a névtelen levelek következnek. Hogy azelőtt kivel, meg hogy… De én beléjük taposok. Engem nem fognak a maga érzékenységén át halálra kínozni.

Én szótlanul hallgattam ezt a kitörést. Hogy ez ilyen vakul veti magát erre a nyomorult Terusra! Hát lehet erre válaszolni? „Halálra kínozni.” Mennyi lánggal és korommal jött ki a torkán! Ez egy gyermek, aki nem szokott hozzá a szenvedéshez, s most, hogy szenvednie kell, valami gyermeteg okot, bűnös tárgyat keres, amiben eltaposhassa. Nem tudja, hogy a fájdalom benne van a kettőnk viszonyában. S tart, míg az élet. – Ez ellen csak egy védekezés van – mondta, miután egy darabvást szótlanul kapaszkodtunk a hegyoldalnak. – Egyetlenegy, ismételte meg még egyszer nyomatékkal… Én azonban tudtam, hogy mi, s ahelyett hogy megkérdeztem volna, a lépéseimet szaporítottam. De Sanyi megfogta a csuklómat s megállított. – Hat hét múlva aratás. Aztán cséplés, szántás, kukoricatörés. Nem gondolja, Nellike, hogy ezt túl komplikált bentről a faluból intézni?

Most nincs tovább. A kezem fogja, a szemébe kell nézni, dobolta bennem a riadalom. Ahogy most néz rám, ezt nem lehet meg nem érteni. – Maga tudja, Sanyi, hogy édesapa… rebegtem utolsó oltalomként. – Tudom, Nellike. S nem mondhatja, hogy erőszakos vagyok. Én tisztelem a maga gyászát. Senki sem érti meg úgy, mint én. Magát nem szabad a mindennapi emberek mértékével mérni. Egy ilyen kivételes lény, mint maga, annyira el lehet telve a gyászával, hogy a többi érzéseit… Mintha azzal megbántaná szegény édesapját. S más körülmények közt tán én is azt mondanám: várjuk ki, ameddig mindez elmúlik. De így…

Kétségbeesett aggodalommal nézett rám, mintha egy hozzátartozója életéért könyörögne. Csak a szavait megszaggató zihálás mutatta, mi esdekel benne. Én tudtam, hogy nem szabadulhatok, s csak az arcom sápadtságát tartottam magam elé. – Higgye el, Nellike – zihálta Sanyi –, én ugyanazzal az áhítattal… Úgy fogom magát az új életbe átvezetni, hogy az nem fogja sérteni. De ezt már nem lehet halasztani. A gazdaság miatt meg az emberek miatt… és miattam sem… Hiszen az én szerelmem az már úgyis inkább imádság, mint érzékiség…

Már a másik csuklómat is fogta, s meleg keze mind föllebb csúszott a vállam felé. Én leeresztettem a szempillámat, hogy ne láthasson bele a riadalmamba. Mintha egy idegen tenger zsongott volna át az esdeklő suttogásán. – Beleegyezik, hogy most így menjünk vissza az édesanyjához?… Magam sem tudom már: mondtam-e valamit, vagy csak a fejemet hajtottam le a mellemre megadón. A fölrémülő tekintetem az ő közeledő arcából tudta meg, hogy valami beleegyező mozdulatot tettem. Egy vörös száj botorkált az arcom előtt; előbb a szájamat kereste, de ahogy a szemem fölriadt rá: a homlokomon állt meg. Mind a ketten föllélegezve vonultunk vissza ebből a közelségből. Sanyi, hogy sikerült; én, hogy túl voltam rajta. A felhőkből egy-két pörge csepp hullott ránk. Sanyi nagy óvatosan belém karolt, s mélyen elérzékenyülve lépdelt mellettem, a zihálását csillapítva.

Attól fogva, hogy a hegyről visszajöttünk, észrevehetően megkönnyebbedtem. A sorsom eldőlt; nem volt mi ellen feszítenem magamat. Édesanya, amíg kinn voltunk, a konyhaablak meg a konyha homálya közt sétált; úgy leste, kijöhet-e elénk, vagy még beljebb kell húzódnia, morcosan imádkozni, a szentélyébe. Amikor Sanyi odavitt elé, két keze közé fogta az arcomat, s az öröm és a megkönnyebbedés könnyeit sírta rám mindkétfelől. – Szegény édesapád, neki is jó napja van ma odafönn. Amikor érezte már az Isten határozatát, hányszor mondta, hogy csak ez a házasság tudná megnyugtatni… Sanyi is édesapához fordult. A pincében volt még egy palackkal azokból a borokból, amiket az „udvarló” kedvéért vásárolt a télen. Azt fölhozta: nekünk az ebédlőasztal köré kellett ülnünk, s ünnepélyesen koccintani. Amíg erős térde közt a dugót kihúzta, s most már mint a ház gazdája töltött, előbb anyáéba, aztán az enyémbe, aztán a magáéba; az egész ember csendes boldogságban izzott. Később is sokkal szótlanabb volt, mint rendesen. Látszott, hogy inkább sírni tudna, mint beszélni. S mikor a major aljában elbúcsúztunk, szájon csókolt.

Később, mint asszony, én is ismertem lányokat, akik évekig kapálóztak egy vőlegény ellen; barátnéiknak részletes vallomásokat tettek az izzadásáról vagy ami miatt épp irtóztak tőle; aztán, mikor egy nap menyasszonyaikká lettek, ugyanazoknak a barátnéknak ők bizonygatták a leghevesebben: milyen derék fiú a jövendőbelijük, mennyire megszerették, s milyen ostobák voltak, amíg húzódoztak… Tulajdonképpen nem húzódoztak, csak mórikálták magukat, valójában mindig őbelé voltak szerelmesek. A barátnék ilyenkor hunyorítottak. Miután az élet megmagyarázta, hogy másra úgysem számíthatnak, a legokosabb, ha ők is megmagyarázzák maguknak. Ez azonban, azt hiszem, azokban az egyszerű lánykákban is másképp történik. Az emberek általában úgy képzelik el embertársaik lelki életét, mintha őnekik maguknak nem is volna lelkük. Én például egyáltalán nem prédikáltam magamnak. Nem győztem meg, nem csaptam be magam, hogy édesapának valóban ez volt a kívánsága, hogy édesanya egy kislány, aki azt hiszi, én vagyok az ő gondjára bízva, valójában pedig nekem kell róla gondoskodni; meg hogy Sanyinak mennyi jó tulajdonsága van; valóságos lutri az én árvaságomhoz meg rossz természetemhez egy ilyen szerelmet kihúzni. Én mindebből nem mondtam semmit sem magamnak; ha mondtam volna, vitatkozni is kellett volna az érveimmel. Ami bennem történt: nem a fejemben történt, hanem a szervezetemben. Az ágaskodás állapotából átjutottam a megadáséba. Pontosan, ahogy egy betört ló. Édesapa halála, édesanya gyámoltalansága, Sanyi ostroma nem érv volt, amit be lehet látni, hanem erő, ami megroppantott. Átmenetileg legalább. S amikor egyszer meg voltam roppantva: Sanyiban is inkább azt vettem észre, amibe belé lehet törődni. Így történik ez a sok egyszerű leánykával is. Legföljebb, hogy az ő gyönge agyuk továbbcsúszik a megkönnyebbedésen; azt hiszik, belészerettek, akitől előbb iszonyodtak. Az ösztönt azonban nem csapják be ők sem, csak átmenetileg.

Az én beletörődésemhez különben az is jó volt, hogy minekünk nem kellett, mint más mátkáknak, egymás mellett tétlenkednünk. Én akárkivel is úgy szoktam össze leginkább, ha mellette dolgozhattam. A magányos kószálások a kutyákkal, s ez a csendes egymás melletti munka: ez volt az én titkom; amit az életben kerestem, amiben boldog voltam. Édesapával is ebben értettük meg olyan jól egymást: én az udvarban, ő kinn a határban, de mégiscsak ugyanabban az ügyben. Sanyinak szerencséje volt, hogy az ő munkájába lépett. Attól fogva, hogy akkor hétfőn a kapásokkal kijött, úgy éltünk, mint a házasok; éppen hogy külön feküdtünk le. A reggel már egy kis frisseségi versennyel kezdődött: Sanyi ér-e ki otthonról előbb, vagy én szórom ki a szakajtóbelit a csibéimnek. Majorságot annyit állítottunk be, hogy az már az új háztartásnak is elég legyen. Sanyi maga szállította a hibázó kis récét, kotlóst; két malacot is vett a zsebpénzéből. Míg én a szárnyak tülekedésében szórtam a magot vagy a zöldet (ez gyengém volt, minél több baromfit etetni), ő a tornác kövére ült, a sárvas mellé, s onnét ellenőrizte, a magzáporon át, hogy melyik tyúkalj halad jobban: amit ő hozott, vagy amit én neveltem. Attólfogva nem is igen láttam őt ebédig. A cselédek nyomában járt ott fönn, később az aratókat strázsálta. Még friss volt benne a gazdásztudomány, s a kapásoknak is elmagyarázta, mért nem kell a kukoricának a töltögetés, hogy szakadnak meg a hajszálcsövek meg más ilyesmi. Azonkívül azt is tudta, hogy ő a mi szemünkben most apának az utódja, s nem akart mint gazda alulmaradni. Olykor egy-egy gyerek futott be – mindig a kisasszonyhoz – a górékulcsért vagy napszámkönyvért. Máskor ő maga ugrott be egy pillanatra a konyhába; belisztezte magát a könyökömmel, aztán ment vissza; – úgy kellett utánakiabálnom, hogy várja meg a rántottáját.

Most már ebédre is állandóan nálunk volt, s ez is jó volt, hogy főzhettem valakire. Mi édesanyával csak a maradékokat toldozgattuk a héten át: egy egészséges férfigyomor, amit jó ételekkel kell tölteni, visszahozta a vért a háztartásba. Én óriási élvezettel tudtam a legegyszerűbb ételt is kiápolni. Egy rizses borsóba vagy egy rakott kelbe annyi gondot öltem, hogy aki először ette, mindig az ismeretlen anyagot firtatta, amivel meglelkesítettem. Pedig csak az volt, hogy szerettem főzni. És Sanyira eléggé lehetett. Voltaképpen hálásabb publikum volt édesapánál is. Az szegény csak fölnézett az ételből, s ilyenkor már tudtam, hogy most azt szeretné kérdezni: Ez a te főztöd, Nellike? De aztán csak lenyelte szó nélkül, mert tudta, hogy édesanya megharagszik érte. Hanem arról, hogy mi hogy készül, fogalma sem volt; gazda létire egy főzeléket sem tudott volna tán berántani. Sanyi viszont egy nagy kukta igényével boncolt mindent, s csak azért nem dicsérte túlságosan, mert érezte, hogy nem szeretem. Hanem egy-egy szakértő bókot azért mindig kigondolt. S ha az előző napi túrós gombócot (amit szerinte én habosra csináltam, míg az édesanyja olvadósra) másnap fölvagdalva és megpirítva egy kis szilva resztelttel újra föladtam, akkor ő mindig fölfedezte a bűvészkedést. – Magával élvezet lenne, Nellike, nagyon szegénynek lenni. Ott tündérkedne csak a semmiből.

Később sokszor csodálkoztam rajta, hogy Sanyit nemcsak az anyja, de jó ízlésű asszonyok is szeretetre méltónak találták. Pedig én is meg tudtam volna szeretni őt, csak ne akart volna az uram lenni. Az emberek viszonyát nem az szabja meg, hogy mit érnek, hanem hogy mit akarnak egymás életében. Sanyi afféle prakszinak, amilyen Tolnában több is volt édesapa mellett, egész mulatságos lett volna. Ha ő nem belém, hanem Terusba vagy másvalakibe szeret bele: később elviselhetetlennek érzett tulajdonságai – gyermekes önteltsége, parádés érzelmei, lelki kényelmessége – megbocsáthatónak, sőt kedvesnek tűntek volna fel. Ha mint bizalmasának, nekem gyónja meg azokat az érzéseket, amelyeket egy más pusztán lakó Nellike iránt érez, tán én is azt gondolom: nem is járt olyan rosszul az a Nellike ezzel a Sanyival. Így azonban, hogy Sanyi énrám emelt igényt, nekem kellett a testemet-lelkemet egy életre összekevernem vele: még a jó óráinkban is ott éreztem valami sötétet, szívszorítót, mintha ez a kedélyes, csupa szív Sanyi csak álarca volna egy ismeretlen, félelmes másiknak, akit én csak a házasságban fogok megismerni.

A gyász jó volt arra, hogy ezt az ismeretlent nagyobb óvatosságra, szigorúbb játékszabályokra kényszerítse. Ha édesanya ebéd után magunkra hagyott (Te csak maradj, Nellike, majd én leszedek), és Sanyi közelebb nyomult hozzám a székével, nekem csak el kellett néznem oldalvást, ki az ablakon, s a fekete ruha, a mélázó tekintet, a messze hajladozó bozót egyszerre eszébe juttatta, hogy én csak félig vagyok itt jelen, lelkem egy része a világűrben bolyong édesapa után. Ilyenkor ő a testi közeledés helyett a lelkemhez igyekezett közelebb bújni. Meleg, mély hangján édesapa kiválóságáról, kettőnk mély hasonlóságáról, a szívemben támadt ürességről, meg az ő életcéljáról: ennek az ürességnek a betöltéséről kezdett el brácsázni. Ha pedig el is jutott egy csókig, ahhoz olyan óvatosan kellett a száját használnia, mintha a gyász valami szilvahamv lenne, melyet érinteni szabad, de letörölni nem. Én persze ebben a finomságában is azt a ragadozói tettetést éreztem: csak abban a pillanatban védett, a jövőt még bizonytalanabbá tette. Ábrándos pillantásaiban mintha egy ferde rókakép kacsmargott volna; kímélésem is inger volt neki: egyszer annál édesebb lesz majd nem kímélni. Amikor szinte ellenállás nélkül álltam mellette, elég volt a vastag nyakára néznem, hogy a szívemet valami összefogja, s ha rájuk nyitottam, s édesanya és ő hirtelen elhallgattak, vad félelem fogott el, hogy ez nincs jól, össze kéne magam szedni, mert itt visszaélnek a kábultságommal.

Pünkösd vasárnapján Takaróékhoz voltunk ebédre hivatalosak. Nem ez volt az eljegyzésünk – a gyűrűt Sanyi már előző pénteken kihozta –, de a Takaró család ezen az ebéden vette tudomásul mátkaságunkat. Csak mi voltunk ott, a szülők és Imre – ő akkor tette le utolsó mérnöki vizsgáját, s hazajött egy hétre, tejkúrára. Mind a két családban volt egy kis gyanú a másik iránt. „Na, lejött a két varjú az elátkozott hegyről. Mehetnének koldulni, ha nem volna a fiunk;” mi ilyesmit olvastunk a pillantásukban. Ők meg, hogy mi csak gazdag parasztoknak nézzük őket, s az Otrubai-gőg meg a jószágkormányzói múlt ül olyan egyenesen a gyászruhánkban. Különösen édesanya elevenkedett nagyon. Még nem is láttam őt ilyen beszédesnek. Ott ült a jövendő nászai között, s egész belepirosodott a sok izgatott beszédbe. Ahány tál fölkerült, azt hitte, mindenre kell valamit mondania. – Ó, a lúdgége-leves. Itt ugye lúdgégének hívják? Cencen csiga a neve. Szeréna a zsírba sült borsót (az is levestészta, ismered, kedvesem?) szerette, ő meg a csigát. A boldogult édesanyjuk alig tudott köztük igazságot tenni. A csirke töltelékéből kiérezte a koriandert. Ó, te még használod? A maiak elhagyták a régi jó fűszereket. Fenyőmag, szerecsendió, páfrány: nem marad meg lassan, csak a só és a paprika. Látszik, hogy te még a régi nagy szakácsnéktól tanultál. A fánk laza lyukaiból Otrubai nagypapa, a gróf, sőt egy egész körvadász társaság párolgott elő, a múlttól illatosan. Az izgalom, hogy őneki itt most helyt kell érettünk állnia, nemcsak a beszédjét villanyozta föl, de az emlékezetét is. A litániára járó öregasszonyból kijött a hajdani, nem is ő maga (belőle fiatalabb korában is ritkán futhatta ilyenre), az a környezet, melyben gyermekkorában élt. Sanyi apját egészen megnyerte; bortöltés közben barátságosan csiccsogott rá az eleven szemével, de lassan az asszony is fölengedett; a befőttnél már a kemenesaljai kertjükről beszélt.

Mi, fiatalok, ezalatt Imre rovására szórakoztunk. Sanyi valami képes levelezőlapot hozott neki a postáról. A lapon egy lány Imrét Mókinak szólította. Sanyi minden jókedvét erre a Mókira zúdította. – Na, azt a lányt szeretném én látni, aki az én öcsémet Mókinak szólítja. Mindenre számítottam, csak arra nem, hogy belőled, Imre, Móki legyen. – Tudnia kell – fordult hozzám –, hogy Imrét még szerelemre gyanús állapotban sem látta senki sem. Egyszer a molnáréknál, emlékszel arra a halvacsorára? Akkor egy kicsit többet bámultad a Zsófikájukat. Én, most már bevallhatom, a fiatal mostoha kedvéért voltam ott, de meg kell hagyni, Zsófika is bögyös kislány volt. Hanem azt is a sós halnak tulajdonítottam, mert igen csúszott rá a vörös. Azonkívül azonban Imre és a szerelem csak olyankor találkoztak, amikor nekem elefántkodott. S most: „kedves Mókim”. Azt hittem, káprázik a szemem, tán Miki vagy Maki. De nem: Móki, s a címzés is: Takaró Imre építészmérnök. Hát ez a lány egy delejes fenomén. Ezt meg fogjuk közelebbről is vizsgálni. S még a libacomb mellett is el-elböffentette magát: Móki. Ennek előbb Mókusnak kellett lenni. Egy Móki, az már néhány hetes Mókus. A szerelemben az ember egyre fiatalabb lesz. Móki, Mókili, Mókici… Zsíros szájából boldogan ömlött a tréfa. Úgy tele volt a boldogságával, hogy örült az Imréén is. De meg előttem is jó volt a tapasztalt protektort játszani. Imre még csak újonc, ő azonban a szerelem minden bűvészfogását ismeri, s mint tanult varázsló forgathatja a húsos ujján, a kis szőröcskék közt az aranykarikámat.

Először kissé kényelmetlenül figyeltem Imrét: nem sértődik-e meg. Hisz az ilyen tréfát a férfiak szégyellni szokták. De amikor szokott fanyar mosolyába inkább egy kis derült csillogás elegyedett: én is nekibátorodtam a nevetésnek. Tetszett, hogy nem kényes a férfiasságára. Nem tartja az egészet fontosnak, vagy annyira biztos magában? – Sanyi azt hiszi – fordult felém –, hogy az a kakas, aki kukorékol. Amiben van is valami – tette hozzá nevetve… Utólag semmi szellemeset sem találok ebben a mondatban, akkor azonban ez is tetszett. Mintha egy kis cinkosság is lett volna benne. Amit Sanyi csinál, az – ugye, kis sógornő – csak kukorékolás. „Amiben van is valami.” Mert hát csakugyan, a tyúkok meg a kappanok nem kukorékolnak. A világ már olyan, hogy a kakasok kukorékoljanak benne, akármilyen nevetségesek is közben. Mire a fánkhoz értünk, már egészen vidám voltam. Édesanya ott lelkendezett a jövendő apósom s anyósom közt, s az öreg Takaró úgy szódázta föl a boromat, mint aki meg van elégedve a fia választásával. Meg tudnám szeretni a Sanyi családját – gondoltam. Az nagy dolog, hogy a családja szeretetre méltó, biztattam magamat, a feketét kavarva, s hálás pillantással hárítottam el a cukortartót, melyet Sanyi másodszor is odatolt elém.

– Maguk mikor akarnak megesküdni? – nézett fel Imre a fekete örvényecskéjéről. (Senkit sem láttam úgy színi a cigarettát, s úgy kavarni a feketét. Mintha egy dzsinn lakott volna bennük, s azok lettek volna az ő igazi barátai.) Engem meghökkentett a kérdés, erről még nem volt szó, s én nem is akartam gondolkozni róla. De Sanyi meghallotta, s odahajolt közénk. Előbb még fénylő arca ködössé, s mégis eltökéltté vált. Ezt az arckifejezését már ismertem, ezt vette föl, ha valami fontosat s nélkülem eldöntöttet kellett a tudtomra adnia. – Azt hiszem, előbb, mint eredetileg gondoltuk – mondta megfontoltan. – Nellike, igaz, most vesztette el az édesapját, de a gyászévet az adott viszonyok közt teljesen lehetetlenség bevárni. – S átpillantott édesanyára, akit mintha csak delejütés ért volna, Imre kérdésére elhallgatott. – Bizony, pedig csak úgy volna az rendjén – mondta tétován –, hogy a gyermek az apját kigyászolja. Én szegény szüleim halála után másfél évig hordtam a feketét, s még akkor is szinte nehéz volt megválnom tőle… Most, hogy lelkiekről kellett beszélnie, csak az öregkori kenetes nyelve állt a rendelkezésére, mint elébb a társasági szerepléshez a fiatalkori. – A feketét Nellikének sem kell eldobnia – mondta Sanyi. – Itt a helyzet parancsol, s én ismerem szegény Kárász édesapa (most nevezte így először édesapát) intencióit. Ezt az esküvőt ő tekintené a legkevésbé kegyeletsértésnek. – Hát az igaz. Ti nem azért esküdnétek össze hamarább – mondta édesanya (s én éreztem a hangján az összejátszást) –, mert nem tudnátok, mint sok, parancsolni magatoknak. De azért mégis… S Takarónéra nézett, hogy sokallja-e a segítséget. De csak az ura szólt. – Hát az úgy van, hogy innen egy kicsit bajos oda gazdálkodni. – Itt a helyzet parancsol – ismételte meg Sanyi a maga mondatát nyomatékkal. Nekem most kellett volna magamért fölszólalnom; de a Takaró ház tette-e vagy Imre jelenléte: nem mertem közbeszólni. Hisz a gyászév még hosszú, s ha a végit nem is várjuk ki, még eleget várhatunk. – De mégis, mikor hát? – fordult Imre most már a bátyjához. – Ősszel? Karácsonykor? – A gazdaság érdeke azt kívánná, hogy a nyári munkák alatt már kinn lakjam – mondta Sanyi a csészéjébe… Egy percig mindenki hallgatott. – Hát igen, az bajos, innen oda gazdálkodni, szólalt meg elsőül Sanyi apja. – Ha meg kiköltözik, abból csak beszéd lesz – mondta tétován édesanya. – Sokan azt se tudják még, hogy vőlegény-menyasszony. – Hát hiszen ha egyszer már elhatározták magukat – szólalt meg a morzsababráló ujját nézve Takaróné is. – Akkor tulajdonképpen mindegy.

Az ő szava volt az aláírás, s hogy az megvolt, mindenki megkönnyebbülten siklott más tárgyra. Édesanya a béresékre panaszkodott; Sanyi Imrét ugratta: tán annyira vannak már a Mókijával, hogy egyszerre akarna esküdni? Én megint elszalasztottam egy alkalmat, hogy tiltakozzam. A jókedvem azonban elállt, s a hangom odadagadt a torkomba. „A nyári munkák alatt”; ez zakatolt a fejemben. De hisz a nyári munkák: az Péter-Pál, alig három hét. Erre esküdtek hát össze a hátam mögött. Amikor én még meg sem gondoltam magam! A székem, mint egy elvarázsolt sziget, levált az asztalról, s ködön és zúgáson át vitt mind messzebb a beszélgetőktől. Az ottmaradtak nem is igyekeztek visszahozni. Sanyi meg volt elégedve, hogy nem szóltam ellene, s félt még csak rám is pillantani. Édesanya, a másik bűnös, a nászurával kedveskedett, s csak az mutatta, hogy rám gondol, hogy véletlenül sem pillantott felém. Imre nem szólt, és én sem néztem rá; az volt a benyomásom, hogy a cigaretta füstjibe bagyuláltan egy másik széken egy más világtáj felé csónakázik. Csak a jövendőbeli anyósom szemét éreztem időnként rajta a sápadtságomon.

Takaróék kocsin küldtek bennünket haza. Sanyi, már nem tudom, mivel, kimentette magát: édesanyának szánta a lecsendesítésemet. Szegény ott járt-kelt vetkezés ürügyén a hálójában; hol a nyitott szekrényajtó mögött tűnt el, hol a szekrény oldaláról akasztgatta a háziruháját, hol az ágya alá hajolt le a papucsáért. Nem volt elég tevésbe-vevésbe elbújnia, még a szemem sugarából is igyekezett kihúzni magát. Én a díványomon ültem a szalonban, azonmód, ahogy hazajöttünk. Ölembe szegzett szemmel figyeltem, hogy jelenik meg, s tűnik el a hálóajtó kivágásában. Olyan csüggesztő volt veszekedésbe bocsátkozni vele. – Édesanyáék mikor beszélték ezt meg Sanyival? – szóltam át végre a regények „síri hangja”-ként. – Mit? – bújt ő be megint a szekrényajtó mögé. – Azt, hogy a nyárra már megesküszünk. – Én nem beszéltem meg semmit. A ti dolgotok, rebegte a szekrényajtó. – De én láttam, hogy meg voltak egyezve. Ha meg nincsenek egyezve, ő nem meri előhozni. – Én pedig nem egyeztem meg vele, elhidd. Én neki is csak azt mondom, amit neked: ha nektek jó, nekem is jó. Én már csak az én kis lelki békémet keresem köztetek. – A kenetes mondatai visszaadták a bátorságát; kijött a szekrény mögül, s az ajtórésben állt, anélkül, hogy átjött volna hozzám. – De mégiscsak beszélniük kellett róla – makacskodtam én. – Ő mondta, hogy nincs értelme a várásnak, folyton ezt mondja. Biztosan megvan rá az oka… Az nem bűn, ha egy vőlegény siet, az a hiba, ha oldozkodik. – De én nem akarok a gyászévben megesküdni, egyenesedtem föl a díványon. A hangom, a kinyúló derekam már az indulat örömét kóstolta… Édesanya ijedt jérceként fordult meg ennek a hangnak a ragadozó árnyéka alatt. – Mért nem mondtad ezt ott? Ott te is csak hallgattál, s most énvelem jössz veszekedni – siránkozta megint a szoba mélyiből.

Az ő riadalma elszégyenített magamért. Végre is igaz: mért nem szóltam. – Én azt hittem, édesanya megegyezett, s azért nem tudtam hirtelen szólni sem. – Dehogy avatkozom én a ti dolgotokba. Nekem ne mondd soha, hogy erőszakot tettem a lelkeden. Én akár holnap kezembe veszem a koldusbotot, s elmegyek innét. Szegény édesapád, őneki volt ez a reménysége. Én már a vallásért sem voltam annyira mellette. De hát mért sértsem meg? Tisztességes, iparkodó fiatalember, s hozzád szeretettel van. – Az még nem sértés – mondtam én lankadtabban, mint szerettem volna –, hogy nem akarok két hónappal a temetés után megesküdni. – Édesanya észrevette hangomban a törést, s már megint ott állt az ajtórésben. – Ha egyszer rászántad magadat. Az a hosszú mátkaság sohasem visz jóra. Apád ellen nem vétesz vele, hisz nem a paráznaság hajt rá. – Az nem, böffent ki belőlem a keserűség egy rövid, keserű nevetésben. – Hanem hogy védelmet szerezz magadnak s anyádnak. Mit nevetsz ezen? – fogta föl késve a nevetésem. – Olyan embert vártál, akiért kiugrasz éjjel az ablakon? – A kettő közt még sok van – mondtam az előbbi keserűség indulatával; – az ablakon kiugrani és… – Azt akartam mondani: nem szívlelni. De aztán mégsem mondtam ki. Már tudtam, hogy édesanya megint fölém került az összevissza szepegő harcmodorával. S akkor minek azt elismerni; minek őt s magamat megalázni… Ő ezt a megtorpanásomat is fölmérte. – Ha nem kedves neked, fogta korholóra a hangját, akkor mire volt jó az eljegyzés? Akkor nem lett volna szabad a gyűrűjét fölhúznod.

Elhallgattam. Lehet itt vitatkozni? Itt azt kell eldönteni, rá merem-e emelni erre a megőszült kislányra, mint egy bunkót, az igazságot. Ha nem: minek a beszéd? Aztán meg akármennyire meg is riadtam ettől az esküvőtől, az egész szőttest, vissza szilveszterig, énnekem sem lett volna már bátorságom fölbontani. Mert mi várna ránk, ha el kéne mennünk innen? Ülnék, mint Terus, Lenke néni mellett, s hallgatnám, hogy így bünteti az Isten a fennhéjázást. „Egy derék ember leste volna a gondolatodat, így meg te lesheted a varrató péknéket, nagygazda lányokat.” De hisz én még varrni sem tudok, mint Terus.

Szótlanul tettem az esti munkát, zártam a pincét, berekesztettem az állatokat, s közben alig vártam, hogy a párnámmal magamra maradjak. Az ólak fölött már a kora hold is ott volt, s engem mind nagyobb nyugalom szállt meg. Olyasmit éreztem, hogy az is lehet szép: egyedül lenni a világban. Az ember tesz, és nem érti senki, föláldozza magát, és nem veszi észre senki, boldogtalan és közben olyan kemény és ragyogó, mint feje fölött a csillagok. Beszéljünk keményen, szóltam magamhoz az ágyban is, mintha én lettem volna a sötétség, amelyet merev szemmel néztem, s egy másik Nelli feküdt volna itt alattam. Más lányok is mentek férjhez szerelem nélkül. De te legalább tudod, hogy miért. Gondoskodtál egy tehetetlenről, aki azt sohasem fogja föl. Igaza van édesanyának: ha meg kell lennie, legyen meg minél előbb. Ha megvan az ítélet, hajtsák végre. A halasztás voltaképpen kínzás.

Szép fennkölt szavakat mondtam magamnak, de egyszer csak az csúszott be a fejembe: mit szólna hozzá Imre, ha belém látna, ha neki mondhatnám, amit a párnának mondok. Egész világosan láttam hármónkat Takaróéknál az asztal végén. Sanyi fénylő arcát és Imre mosolyát: Sanyi azt hiszi, az a kakas, aki kukorékol. Ha az a gyors esküvő elő nem kerül, egész jól éreztem volna magamat Sanyiéknál. Ha Imre a sógorom lesz, hozzánk is kijöhet tejkúrára. Ővele megértenénk egymást. Csak azt a fanyar mosolyt kellene leolvasztani róla. Móki! Csakugyan Mókinak szólítja őt? Vajon miféle lány lehet?

Fehérváron az iskola közelében volt egy fényképész; nemcsak az utcai kirakat, de a kapualja is teli fényképekkel. A lányok iskolából jövet sokszor bevonszoltak ebbe a folyosóba. Itt voltak ugyanis a menyasszonyok; egy egész fal tele vőlegénnyel és menyasszonnyal. Aki csak lefényképeztette magát, mind odakerült erre a folyosóra, s minthogy ez a fényképész az esküvői képeiről volt híres, a folyosója olyan volt, mint egy eleven hirdetőtábla; legalább harminc-negyven pár nézte az embert az üveg mögül. Voltak köztük liliomszerű menyasszonyok, akik fátyolban s a lábuk elé dobott uszállyal jöttek a világra, de voltak olyanok is, akik ijedt golyószemmel bámultak ki a mirtusz alól, az ember azt várta: no, most mindjárt elpattan valami rajtuk, derekukon az ingváll vagy a lábukon a rápréselt cipő.

A lányok nem tudtak betelni ezeknek a képeknek a mustrálásával. Az egyiket ez ismerte, a másikat az; de most, hogy az irigyelt ablakból pillantottak rájuk, mintha már nem is az ő ismerőseik lettek volna, hanem üdvözült lelkek, akik ebben a fehér lepkeruhában vesznek búcsút, mielőtt az örök fénybe átrepülnének, a báb-emberiségtől. Áhítatos, sóvár szemmel nézték őket, látszott, hogy ez az állapot – a menyasszonyság – a legcsodálatosabb a számukra a földön. Legföllebb a vőlegényeken vihogtak kicsit, az egyik éppen csak akkora volt, mint a menyasszonya, a másikon a zsír volt több, a harmadik nem nézett elég szerelmesen. Persze voltak olyanok is, akikre csak néztek és hallgattak, hogy azután az utcára kiszabadulva, a maguk esküvőjéről fecsegjenek: ki fog délben s ki este kivilágított templomban esküdni, s vajon Velencében szebb-e a nászéjszaka vagy egy kis közeli fürdőhelyen.

Ezek alatt a beszédek alatt én ott állingóztam a többiek közt, de belül csupa viszolygás voltam. Ezeket a lányokat, azt hittem, elég jól ismerem; tudtam, hol laknak, s hogy tudják a kereskedelmi számtant, ezt a fényképész előtti áhítatukat azonban nem értettem sehogy. Hisz ezek jobban tudják, mint én, hogy mi történik a lányokkal ilyenkor; volt, aki a lexikont s a „Nő mint háziorvos” című művet is végigbújta. Mi némítja el őket, és mi teszi fecsegővé? Épp az? Vagy csak a ruhák, a zene, a nyoszolyók? Nem; – amíg fátylakról, selyem hálóingekről vitatkoznak: annak a csiklandása van bennük; mintha izgató előleget kaptak volna az akkori jóból. De hogy tudják, hogy jó? Elhiszik, vagy van róla valami fogalmuk? Az állatokat láttam. De azt elgondolni is szörnyű volt, hogy én egy férfival olyasmit… Nem a mozdulat, az a néhány lökés a bikáknál, méneknél. A lélekben is meg kell repednie olyankor valaminek. Amíg szűz az ember, a maga burkában él; a levegő külön hűs réteggel veszi körül, s ebbe senkinek sem szabad beletörnie. De akkor egyszerre fölreped a burok; az ember lelke is sebet kap, s azon mocskos, idegen, erőszakos indulatok nyomulnak bele. Történhetik leánnyal iszonyúbb? De ezek, úgy látszik, épp erre vágynak. S ennek kell a normálisnak is lennie, hisz minden asszonnyal megtörténik. Mind készül rá, s úgy tesz, mintha boldog lenne tőle.

Az, hogy én nem vagyok normális, itt, ezek közt a bakfiskori fényképnézések közt ötlött először eszembe. Akárhogy néztem a szembe siető férfiakat, olyan nem bukkanhatott elém, ha ezer kilométer is az utca, akivel én azt megkívántam volna. S hogy mások engem mint valami reszkető áldozati állatot körültáncoljanak! Egy egész falu aznap azzal ébredjen: na, ma a Kárász Nellit is… S a templomban is azzal nézzenek, mint én a menyasszonyokat. Ez valami vademberi maradvány. A Csád-tó melletti négerek, akiket a moziban láttam, ők igen, úgy ugrálhatják körül a nászpárt szilaj dobjukkal. Ott megértem, ha a menyasszony vastag szájára is fölnyomul a vigyor: most mindjárt megteszik velem, nézzétek, hogy forgok örömömben. De hogy az én fehérvári padszomszédaim: Schronk Ilus, Horváth Böbe, ezek is közelebb esnek a vadakhoz… S nem is ők a vadak: én, akin ez a dob nem tud részegen átcsapni.

S most itt volt az én esküvőm! Ha édesapa meg nem hal, tán mi is a fehérvári kirakatból bámulunk ki a vonalzós, nagyirkás kereskedelmistákra; mert Sanyi el nem engedi, hogy le ne fényképezzenek bennünket. Így azonban nem lesz se fehér ruha, se mirtuszcsokor, se orgonaszóra bevonuló koszorúslányok. A násznagy tréfás köszöntője alatt nem fogják az arcomat, mint huszadik kéjenc fogást kóstolgatni; a pörkölt tortát sem kell énnekem eltörnöm, mint ahogy az este engem is eltörnek. Szegény édesapa a halálával is vonja a csöndet körülöttem. Az egész nászmenet két díszítetlen kocsi: az egyiken mi, a másikon a tanúk. Ruhám: a gyász, legalább nem csúfolja a hangulatom. A délutáni gyors már visz is a kíváncsi pillantások közül, föl Pestre valami szállodába, ahol Sanyi még vidám tisztkorában barátkozott össze a portással. A vademberi szokásokból elmarad egy csomó; de maga a dolog, az nem. A vőlegényen, azon át kell esnem. Ez az egy, a vőlegény, ez volt, amit mégiscsak másképpen képzeltem el. Amikor Tolnában azzal a tanítóval valami szerelemfélében voltunk: erre is volt tervem. Őt, úgy gondoltam, rábeszélhetem: hazudjuk azt a felnőtteknek, hogy megtörtént, s háljunk egy szobában, mint testvérek. Esetleg később, amikor már ízről ízre megszoktuk egymást… De azt is úgy, hogy én kezdek mindent; előbb csak a homlokát csókolom meg esténként, aztán a karját is odavonom a magam ágyába, s egyszer, amikor a közös paplan már mint közös burok veszi a testünket, lelkünket körül… De Sanyinak ilyennel nem lehet előállni. Őt csak még jobban vonzaná, birizgálná az én kedves csacsiságom.

Az ösztöneinknek is van képzeletük. Tudom, hogy a képzelethez kép kell, s az ösztönök vakok. De ha a képzeletben nem a kép a fontos, hanem az, hogy valamit, amit még nem ismerünk, megelevenítsünk, akkor van vak képzelet is: az ember minden idegével egy közelgő jelenet felé feszül; szorongásában látja, anélkül hogy fejében képet alkotna vagy csak gondolkozna is róla. Ennek a képtelen képzeletnek a zúgása tompábbá tesz a körülöttünk történőkre, mintha a legédesebb ábrándokba volnánk elmerülve. Olyan ez, mint uszodában fejes után a fülünkbe csapó víz, a világ zúgásként, káprázatként forog kívül és belül a fejen. Igen, ez a zúgás a legjellemzőbb erre az állapotra. A szorongásból motor lesz, az ember egy helyben száguld, s ami történik vele, mint rohanásban elhúzott táj villan a fejébe. Valami regényben olvastam, mit él át a halálraítélt, míg kordéján a guillotine alá viszik. Abban az itt-ott kigyúló ködszerű összemosódásban ráismerek a magam állapotára. Csak ezzel magyarázhatom, hogy életemnek erről a napjáról az emlékeim is olyan különösek, mintha álmodtam vagy a más fejéből kaptam volna.

Reggel, emlékszem, bekerültem valahogyan a plébániára. Gyónni akartam, s a pap nem gyóntatott meg. Be sem jutottam a templomba; ott intézett el a plébániatornác petúniás korlátján keresztül. Ez a jelenet, a pap kopasz feje, a rosszindulatú vörös arc (melyen a kényszeredett udvariasság s fölvett méltóság egészen összekeverte a durva vonásokat), a háttérben a kis szolgáló, akivel kihívattam, mind világosan áll előttem. – Esküszik? Hol? Nekem nincs róla tudomásom – hallom s még néhány szót szentségről, kiszolgáltatásról. De csak ennyi az emlék; a többi okoskodás. Az uram nem adott reverzálist: az egyház nem ismeri el a házasságomat. Ő még az utolsó percben is lebeszél róla. Ezt ő mondta, igen. De az egész bemenetelem rejtély a számomra. Hogy lehet, hogy édesanya beengedett hozzá? Hisz ő olyan járatos az ilyenekben; különben is minduntalan benn ült a plébánosnál. Vagy azokban a hetekben ő sem járt nála? Szimatolta a veszélyt, s otthon lapított. Talán épp ő küldött be, hogy a lelkem is megmossam. Valahogy így kellett történnie, de én csak azt látom, ahogy a templom udvarából reggel kifordulok. Mért nem kapaszkodtam a pap tanácsába? Mért nem toppantam zokogva, mintha föl volnék zaklatva, édesanya elé? Édesanya mindig az üdvösségről beszél. De az én üdvösségem! Már csak nem is gyónhatok ezentúl. Az egyház nyújtotta félelmem felé a kezét. Mért nem fogtam meg? Mért baktattam vissza olyan csendesen, mint megzavart tolvaj, a pusztára? Tudtam, hogy csak időt nyerek, hisz Sanyi holnap vagy holnapután a reverzálist is kicsikarja otthon, s az egészből nincs más hasznom, csak az elmaradt esküvő botránya? Vagy röstelltem, hogy a vallásomban megbántottat játsszam, amikor voltaképp nem is volt vallásom? Vagy egyszerűen fásult voltam, máshova figyelő, s azt, hogy nem gyónhatok, éppolyan süketen vettem tudomásul, mint a parancsot, hogy menjek le meggyónni?

Sanyi a hintójukkal jött ki értem s édesanyáért. Ez ugyanaz a kocsi volt, amelynek a borítója alatt édesapát hoztuk haza az ángyádi állomásról; csak most én ültem a halott helyén s édesanya az enyimén. Sanyi most is a kisülésről hajolt előre; egyik keze az ülés párkányán, a másik az enyimen. Imrére panaszkodott, hogy nem jött meg, még csak egy sürgönyt sem küldött maga helyett. De hát Imre ilyen; belőle hiányzik a családi érzés. A maga házasságát is majd csak akkor írja meg, ha túl lesz rajta. Ő már annál a levelezőlapnál is rosszat szimatolt. Az ilyen tapasztalatlan fiú, ha egyszer belehabarodik… Én nem tudtam, mért magyarázza ezt nekem. Olyan sértés az Imre elmaradása, amiért az egész Takaró ház elégtétellel tartozik? Vagy valami más oka van rája? Istenem, ha egyszer dolga van, mondtam kényszeredetten, s a zökkenőben felém ugró arcát s az erős kezét néztem, amely alól most már sosem húzhatom ki az enyém.

Takaróéknál a két tanún, Béla bácsin és a magtalan Kertész nagybácsin kívül (ennek is Sanyi az örököse) nem volt senki. Énnekem mégis úgy rémlik, hogy csődületbe jutottam: innen is, onnan is arcok és hangok tolongtak felém: az anyósom nagy teste s rózsaszínű bőre, Kertész nagybácsi tokarázó nevetése, édesanya, amint apró vidám hangokkal próbál, mint valami levágott szárnyakkal a levegőbe emelkedni. Mindenki minket néz, mutatja, hogy örül, Sanyi felém fordul, és édesen mosolyog, az én arcomra is kijön egy kényszeredett mosoly, s ugyanakkor mint az egész vígság legerősebb benyomása, a Béla bácsi savanyú, gyomorbeteg csókja kering az orromban, fejemben. Aztán újabb kocsizás, leszállás, fölszállás; a palánkokon két könyök s egy-egy kíváncsi fej. Két öregember beszél hozzám: az egyik az öreg jegyző, kis kecskeszakálla van, s a mellén nemzetiszínű szalag, de olykor mintha a másik öregember, a palástos állán is ott lenne ez a szakáll s a mellén ez a szalag. A boldogságról van szó „Mert ők Isten fiainak mondatnak”. A szakállas is odajön hozzám; ő a világfivá átvedlő hivatalnok hódolatával gratulál; a pap félrehajtott fejjel, a két tenyerével az enyémet rábeszélve. Közben nekem is van valami dolgom: átadják a tollat, megkörmözik a papírt, azután mondok valamit. A puszta templomban fönn egy harmóniumot szuszogtatnak. Sanyi majdnem úgy segédkezik a kocsibaszállásnál, mint a temetésen. Az arcán azonban csend s öröm és elmélyülés. Míg engem csak vonszolnak, ő élvezi, amit csinál.

Az ebédnél mi ültünk ketten a főhelyen. Abban a szobában ettünk, amelyikben a múltkor, de most másképp volt terítve, olyanformán, mint az Utolsó vacsora című képen. Az ablak alá húzott asztal derekán mi ültünk Sanyival; jobbra-balra a vendégek; szemben két hely üresen maradt, hogy a tálat könnyebben hordhassák fel. Erről az ebédről már nem olyan ködszerűek az emlékeim. Az, hogy asztalbontáskor Sanyival kocsira kell szállnom s elutaznom, egy sáv éberséget dobott a tompaságomba. Minden szót megjegyeztem, ami az elutazásunkra vonatkozott. Az a vak várakozás szemet kapott, s gyilkos pontossággal jegyezte meg a rátartozót. Sanyi a levesnél átszólt az anyjának: – A termoszba jó volna egy kis teát melegíttetni. Az mint valami fontos megbízatást azonnal továbbadja a felszolgáló lánynak. A teástermosz: az már az útra kell; Sanyi azzal fog megkínálni, ha megszomjazom. Aztán a pörkölt tortából csomagoltat be egy darabkát; azt Pesten a szállodában fogjuk kettesben szopogatni. – Meddig maradnak? – hajol hozzám a pap ugyanazzal a gyöngéd fejtartással, amivel a templomban is gratulált. A másik oldalról ugyanakkor Sanyi is odahajol. – Sajnos, csak négy-öt napot; hétfőn már aratunk. – S gyengéden megszorítja a karom és mosolyog, mintha én is sajnálnám, s meg kéne vigasztalni érte, hogy csak három napot kurroghatok vele. – Na, csak még ezt a negyedórát bírjuk ki – súgta oda a feketénél. S én egyszerre fogom el az anyósom és édesanya pillantását. Az egyik, úgy érzem, azt kutatja, hogy boldog vagyok-e, megfelelek-e a fia szerelmi búgásának; a másik meg úgy tesz, mintha boldog volnék, most merülnék alá a világi örömökbe, s neki kellene legalább a lelkem tisztaságáért imádkoznia.

Az asztal romjain már csak a borosüvegek voltak talpon, amikor Sanyival a szobából kisurrantunk. Engem bocsátott a fal mellett előre (az apósomat a székiről fölállítva), s míg én szemlesütve igyekeztem ki, ő is boldog árnyékká vált, akinek egyetlen feladata egyik könyökömet, előrenyúlva, valami előreláthatatlan sérüléstől megoltalmazni. Az asztal körül ülők, mintha csak egy tányért szedtek volna le, tovább beszélgettek; a sunyin lekapott szemükben azonban ott volt a kajánság: na, mennek ám, viszi… ezeknek jó lesz máma. Utánunk a szülők is otthagyták az asztalt. Előbb csak az anyósom jött ki egy nagy tállal utánunk; aztán édesanya is kibicegett a fájós bütykén. Amire a kocsi előállt, az öreg Takaró is ott hunyorgott a tornácon. A két násznagy és a pap maguk politizáltak a rengeteg tortaroncs, kávéscsésze, borospohár közt a kiürült szobában.

Minthogy házasok voltunk, az átöltözést már egymás előtt kellett végeznünk az előszobából nyíló kis szobában. Én egy fekete útikosztümöt kaptam (ez volt Sanyi nászajándéka), ő meg egy új szürke zakót csináltatott erre az utazásra. Széttárt két ujjával a színes selyeming is ott várta már az asztalon. A szoba igazán kicsiny; nagy művészet volt úgy átöltözni, hogy egymást a pillantásunkkal ne zavarjuk. De Sanyi meg akarta mutatni, hogy tapintatos férj; a szekrénynek fordulva vette föl az ingét, s féllábon táncolva bújt a nadrágjába. Amíg elfordulva ott állt, egy pillantást vetettem felé, s láttam, hogy a háta is szőrös, két szőrpamacs van a dereka fölött. Később hogy begombolta magát a nadrágba, ő pislantott oda a meztelen vállamra. Őt nem rémítette el, amit látott, mert ahogy kombiném fölvétele közben a pillantásunk összeakadt, ravaszul, mint akiknek közös titkuk van, rám mosolygott. Ekkor már az anyósom is bekopogtatott ránk. Kinyitotta a kis táskát, s újra megmutatott Sanyinak mindent: itt a termosz, ebben a szalvétában van a rántott csirke. Aztán nekem is megmutatta, hova rakta a motyómat, melyben édesanya hozta le nagy titokban a fehérneműmet. Az óvatosan nyíló ajtórésben most már ő is ott állt. – Te, Nellikém, egy percre – s kihívott abba a pitvar- vagy előszobafélébe. – Nem akartam ott előttük elköszönni – motyogta, és nedves arcához dörgölve az enyém, kétfelől összecsókolt. Riadt reménykedéssel néztem föl rá, hogy mond tán valamit. Arról, amiért elutazunk. Hisz ő is érezhette ezt; neki kellett csak éreznie. De az régen volt, s ő a mi dolgunkból is csak annyit látott már, amennyi a mennyországba odalátszhat. – Csak azt akarom mondani – rebegte –, hogy te most már az uradnak vagy alárendelve. S neki tartozol mindenben engedelmességgel…

Ott ültünk megint a kocsiban Sanyival, s az utcán, udvarokban ott állt egy csomó ember – kannavivő asszonyok, a palánknak támaszkodó vének, kúthúzó szolgalegények – egy csomó megmeredt filmkocka; csak falun tudja egy érdekes, elrobogó kocsi az embereket néhány percre így megrögzíteni. Sanyi úgy ült a balomon, a becsuklott borítóra rakva a bal karját, hogy a falu is lássa a boldogságát, meg én is a gyöngédségét. Viszi ám a Takaró Sanyi az asszonykáját, mondta a válla a falu felé néző domborulatával. Most már itt vagy, az enyém vagy – a hónaljával. Én édesanya odakent könnyeit kerestem az ujjam hegyével, mintha még mindig ott nedvesedtek volna az arcomon. Hogy értette azt az engedelmességet? Csak afféle mondat volt? Az ember, amíg él, tartozik; ha asszony, engedelmességgel; Istennek, apjának, urának. Vagy arra gondolt, ami ott a szállodában történik majd velem? Arra figyelmeztetett, hogy abban kell engedelmesnek lennem? Isten is azt kívánja, hogy hanyatt feküdjek, s tűrjem, akármit kezd velem. – Boldog vagy egy kicsit? – eresztette, hogy a faluból kiértünk, Sanyi a hátamra a karját. Most először csúszott ki a száján a te. Én a kocsis háta irányában néztem. Ebből az ereszkedőből, túl a bozóton, odalátni a Huszár-pusztára. Ott jár édesapa a szántásokon. Ha ő élne, most nem a kéménytől kellene búcsúzkodnom; egy lélek, egy gondolat itt volna velem ezen az úton.

Attól fogva, hogy a kocsi visszament, Sanyi még buzgóbban figyelmeskedett körülöttem. Már nem is úgy bánt velem, mint menyasszonnyal, hanem nagybeteggel, akit mentőautó híján vonaton kell kórházba szállítani. Addig nem ment jegyet váltani, amíg engem a váróteremben, a pad sarkába gyöngéden oda nem csomagolt. Mellettem a padon a kis táska, lábamnál a koffer, mint valami párkányok; búcsúzóban még a mosolyát és a keze nyomát is rajtam hagyta, hogy a porköpönyeges meg a felesége lássák, kinek az oltalma alatt állok. A megváltott jegyet is úgy hozta be s rakta a tárcájába, mintha azt csak a vasút vezetőivel ismerős, bennfentes ember tudta volna megváltani. – Ezután a magáé – a tied is nálam lesz – javította ki engedélyt kérőn, a kezem után nyúlva. Majd mellém ülve: – Fázol? – Mert csakugyan borzongtam. A házaspár szemből kimeredt szemmel bámult bennünket; nincsenek bemutatva, nyugodtan bámészkodhatnak. Sanyi azonban ettől még gyöngédebben szorította a könyököm, s cirógatta a kezem. – Talán sikerül egy üres fülkét kapnunk, mondta eltűnődve, mintha az az én borzongásomnak is orvossága volna.

A kalauzzal is azonnal a fülkéről kezdett tanácskozni. – Kalauz úr – vonta őt félre, s egy szivart nyújtott át neki, mint aki tudja, mivel kell az ilyen egyenruhás embereket jókedvre hangolni. A kalauz valóban tiszteletteljesen szalutált, a bal felső zsebébe csúsztatva a szivart, s egy kicsit odább húzódott a folyosón Sanyival. Én a koffer fülére néztem a lábam előtt. Hát lehet az, hogy ez a két férfi most rólam, a velem történőkről tanácskozzék? Kérem, kalauz úr, mondja Sanyi, ez a kis nő az én vadonatúj feleségem. Csinálja ki, hogy magamra maradjak, s kényemre bánhassak vele. Tíz pengőt kap, ha szerez egy fél fülkét. – Talán a kollégája szakaszán lesz – jött vissza Sanyi, miután a kalauz a másik irányban elsietett. – Addig maradjunk itt kinn a folyosón – s bepillantott a legközelebbi fülkébe, hogy ott milyen a helyzet. Énnekem eközben valami szörnyűség jött fel az eszemből. Fehérváron kellett hallanom, tán épp a menyasszonyképek előtt. Azt hiszem, Ilus mondta a nővéréről, hogy Bécsbe mentek nászútra, s az ura már a külön fülkében megtámadta. Törülközőkkel kellett tamponálni. Sanyi is ezt akarja. Bevisz, a kalauz kívülről bezárja a kulcsával az ajtót, s mi világos nappal befüggönyzünk.

A kalauz visszajött, s a két férfi új tanácskozásba merült. A fél fülke, úgy látszik, már odaát sem volt meg, mert Sanyi arca csalódottra vált. – Nem baj, majd beülünk ide – mondta, s egy ezüstpénzt nyomott a kalauz markába, amitől az még merevebben szalutált. – Ez tán üresebb lesz – próbálta az a pénzt legalább jótanáccsal megszolgálni. Az a fülke volt, amelyikbe a porköpenyes meg a felesége helyezkedett be. A harmadik utas egy kövér, alacsony úr, a vastag tárcáján számolt, amihez a hasa szolgált, a szétvetett lábai közt, íróasztalul. Minthogy az ablakot az új fölszállók szállták meg, Sanyi az ajtó melletti sarokba helyezett le engem, mintha más, mint egy sarok meg sem tudott volna tartani. Legalább öt percig eltartott, amíg a két táskát a megfelelő módon elhelyezte. Közben még a termoszra is gondolt, nehogy fejjel lefelé álljon, ha netalán ereszt. Az ángyádi utasok kifejezéstelen úriember-arccal bámultak, de le nem vették a szemüket rólunk. Végre Sanyi is meg volt elégedve a számomra alkotott fészekkel, melyet balról most már csak az ő testmelegének kellett lezárnia. A gyorsvonati fülke az ő boldogságát is lefékezte kissé. Igyekezett halkan, csak hozzám beszélni, de amit mondott, mintha mégiscsak azért mondta volna, hogy aki elcsíp egy-egy szót, irigyelje érte. A fél fülke után most a negyvennégyes szobán tűnődött. Megkapjuk-e a negyvennégyes szobát a szállodában? Ehhez fürdőszoba is van, s az ablaka a Dunára nyílik. – Aztán a szállodát festette le. A Mária Valéria még a régibb, megbízható szállodák közül való. Nem csupa csempe meg cső; inkább mintha régi kastélyban volna az ember. A személyzet sem az a lelketlen, borravalóleső csürhe, van ott egy portás, az őneki még katonakorából jó embere.

A porköpenyes és a felesége arcán semmi sem árulta el, hogy értenek-e valamit abból, amit oly mereven figyelnek. A kövér azonban befejezte a számolást, s új foglalatosságot keresett. Kinyitotta az újságját, s ásítva behajtotta, aztán bennünket vett szemügyre. Minthogy két helyet foglalt el, mindkettőnkkel szemben ült; a hasa is azt diktálta, hogy előrecsússzék felénk az ülés szélire. Miután megvizsgált bennünket, gömbölyű, kékre borotvált arca, melyen előbb a börze és számtan megközelíthetetlen ködei ültek, egyszerre kandi, kerek és mosolygó lett. – Fiatal házasok? – hajolt előre, miután Sanyi néhány mondatát kihallgatta. Sanyi úgy tett, mint aki most veszi észre, hogy mások is vannak a fülkében. Ez a kupecforma alak nyilván nem tetszett neki; az azonban annyi jóakarattal és bizalmassággal mosolygott ránk, hogy válaszolnia kellett. – Csak nem nászutasok? – nyitott még nagyobb szájat mosolyának a kerek fejű ember. – Azok, ha nincs kifogása uraságodnak ellene – tartotta vissza Sanyi ezzel az uraságoddal is közlékenységi kedvét. Még ha a porköpenyesék érdeklődnének! De az a vastagtárcájú! A nászútján nem hagyja magát ilyen alakokkal bezsírozni. A kövér úr azonban természetesnek találta az uraságodat. – S hova utaznak? Valami fürdőhelyre? – Nem, csak Pestre. – Pestre? Ilyen melegben? Mért nem mennek a Mátrába? Ez támadás volt a nászút terve ellen. Sanyinak már csak miattam is meg kellett felelnie rá. – Annyi eszünk nekünk is volt. Bár akkor nem a Mátrába megyek, mert ott meg sem lehet mozdulni a pestiektől, hanem a Mecsekbe például. De sajnos, a mi nászutunk rövidre van szabva, hétfőn már aratunk. – Uraságod földbirtokos? – kérdezte az ember. – Jelenleg bérlő. A boldogult apósom bérletét vettem át egyelőre. – Félóra múlva a kövér úr már mindent tudott rólunk. Hogy apa hogy halt meg, kinél volt jószágigazgató; hogy a jelleme tette tönkre, s ebben a tekintetben én is rá hasonlítok. Kiderült, hogy disznókereskedő korában ő is járt a gróf birtokán, sőt úgy tett, mintha édesapára is emlékeznék. Aztán tanácsokat adott, hogy mit nézzünk meg okvetlenül. A városligeti cirkuszban van egy akrobata család; az megfagyasztja az emberben a vért. Pest felé már az állatidomításról folyt a beszéd. Sanyi rendőrileg tiltotta volna be az efféle kegyetlenséget. A kövér a vállát vonogatta. Ha uraságod minden kegyetlenséget el akar tiltani, zárassa be a Jóistennel az üzemét.

Engem eleinte bántott, hogy Sanyi így kiszolgáltat ennek az embernek. A mosolya mintha kóstolgatott volna: hogy is lenne, ha ő volna nászúton velem. Illő azt, hogy valaki nászutas, beismerni? De ahogy a beszéd mind messzebb körözött a kettőnk dolgától (Sanyi is csak egy-egy alázatos könyökszorítással, az idegen egy-egy rám mosolygással tért vissza hozzám), szinte hálás voltam már ennek a vasúti ismeretségnek. Az akrobata család, a beidomított fókák, a vízsugárral kezelt oroszlánok mind az én szövetségeseim voltak; távoli nyüzsgésükben az én félelmemnek is akadhat egy zug elrejtőzni. A Duna hozta vissza belém a rémületet. – Ez már a Duna? – kapaszkodtam Sanyi karjába ijedten. Hiszen ha ez a Duna, akkor ez Pest is; vége a beszélgetésnek, utazásnak. – Ez igen, a Duna – felelt Sanyi helyett a kövér. Ha csak kettő nincs belőle. – Talán sajnálod? fordult felém Sanyi, ahogy mesébe belefeledkezett gyereken szokás mosolyogni. – Elutaztam volna még, mondtam. – Ez nagyon megtisztelő ránk nézve, nagyságos asszonyom (most neveztek először nagyságos asszonynak) – mondta a kövér –, de én azt hiszem, a nap hátralevő része sem lesz kellemetlenebb ennél az utazásnál. S ahogy Sanyira ránevetett: az összevissza fogai mint cinkos ördögök jöttek elő a szájából. Sanyi bocsánatkérő pillantást vetett rám, de azért visszanevetett.

Az autóban már én is úgy dőltem hátra, mintha betegszállítón feküdnék. A pesti utca akkor pedzegette az estét; a villanyok itt-ott már égtek, de a soká világos ég csak félvilággal hagyta világítani őket. Az autóablakon túl emberek százai fecsegtek, rohantak. Ebből a szűk fülkéből mindenikük boldog kalandornak látszott; mind a maga útján megy, most dönti el, hogy hová; ha az utcasarkon mást gondol, oldalt vág vagy visszafordul; csak én fekszem itt ellenkezés nélkül, mint holttest a hullaszállítóban. Sanyi közelebb húzódott hozzám, s a hónalja alá vett. – Viszem az én királynőmet, valami ilyesmit mondott, miközben fejét a vállamra hajtotta, s a nyakamat csókolta. Úgy tűrtem, mint akin mindjárt nagyobbakat fognak elkövetni. Mialatt Sanyi félig ájultformán a nyakamat gyömiszölte az orrával: én a kis belvárosi utcákra lestem ki; az autó a főútról most ezekbe vágott be. – Azt hiszem, itt vagyunk, érintettem meg Sanyi karját az autófékezésre. – Már? – kelt föl a vállam árkából. – Mintha csak egyet sóhajtottam volna – mondta, s véreres szemmel mosolygott az enyémbe. – De akkor már a sofőr is ott állt az ajtó előtt. A szálloda üvegernyője alól egyenruhás ember kószált elő. – Foglalt szobánk van – adta ki neki a csomagot. Az azonban nem szólt rá semmit, csak a kistáskát vette ugyanazon karja alá, amelyikből a nagyot is lógatta. Sanyit bántotta ez a lomhaság, s utána szólt: – Ernyei úr ittbenn van? – Endrei úr? – nézett rá vissza a háziszolga. – Nem Endrei, Ernyei, az irodavezető – mondta keményen Sanyi. Figyelmeztetni akarta, hogy bennfentes a főnökeinél. De abba Ernyei úr neve nem sok félelmet csöpögtetett, mert csak ennyit mondott: – Ilyenkor nincsen iroda – s mint akire csak a csomag tartozik, ment befele.

Sanyit ez a kis kudarc nem hangolta le. – Ha több esze volna, nem hordana kofferokat, mosolyodott rám megbocsátóan. S úgy vitt be a szálloda előcsarnokába, mintha az az ő kastélya volna, ahol a szállodai ipar vívmányai leigázott dzsinnekként várnák, hogy egy járatos ember a szolgálatomba állítsa őket. Az előcsarnok éppolyan volt, mint a háziszolga: egy kedvetlen ásítás. A portás a kulcsos fal előtt újságot olvasott, a liftes fiú pedig fél lábon a pultnak támaszkodva kitekert nyakkal nézett valami leveleket. Ahogy a hordár mögött bejöttünk, éppen csak hogy abbahagyták foglalatosságukat. – Kérem, énnekem foglalt szobám van – szólt oda Sanyi erélyesen. – Még a hónap elején foglaltam le Ernyei úrnál. Takaró Sándor vagyok, Fáncsról. – Tessék parancsolni – bólintott a portás. Majd magyarázatul, hogy nem kezd a könyvében keresgélni: – Ebben a szezonban van szobánk foglalás nélkül is. – A negyvennégyes szobát foglaltam le. A portás az ívére pillantott. – A negyvennégyes épp foglalt. Az angol tiszteletes… magyarázta a liftesnek. – De a negyvenkettes éppúgy megfelel. – Sanyi elvörösödött a méltatlankodástól. – Én határozottan megmondtam Ernyei úrnak, hogy a negyvennégyesre reflektálok. Más elbánáshoz voltam önöknél szokva. – Kérem, a vendéget nem tehetjük ki. A negyvenkettes ugyanaz. – Dunai oldal? – Sarok. Az egyik ablakból odalátni a Dunára.

Sanyi habozva állt ott. Mielőtt maradt, éreztetni akarta megbotránkozását. A portás csendesen várt, aztán mégiscsak elszánta magát egy kis engesztelésre. – Jól méltóztatik ismerni a szobáinkat… – Igen, mondta Sanyi. Amikor a nemzeti hadseregben szolgáltam, s Piliscsaba táborból bejöttünk, mindig itt szálltam meg. Hogy is hívják az éjszakai portást? Wohlspiegel úr, ő még rám ismert a hajdani időkből. – Sajnos, ma szabadnapos – mondta a portás. – De tessék megnyugodni, a negyvenkettes is meg fog felelni. S átadta a bejelentő lapokat. Míg Sanyi azokkal vesződött, engem is megnézett a szemüvege fölött. – Most nősült a jószágigazgató úr? – kérdezte a lapokat átfutva. – Igen, nászúton vagyunk. Épp azért szerettem volna azt a Dunára néző szobát – mondta Sanyi. Attól, hogy nászúton vagyunk, a portás meg a liftes fiú arca is meglágyult kissé. Szóval ti ketten, mondta a tanáros szemüveg s a fiú vigyora egyszerre. Bár lehet, hogy ezt csak én éreztem így, s csak a nagyobb borravaló reménye tette mozgékonyabbá őket. – Idelenn méltóztatik vacsorálni? – kérdezte a portás a liftajtóban. – Nem, majd küldje föl, kérem, a szobapincért – mondta Sanyi büszkén, hogy ő ennek a dzsinnek is tudja a nevét, s betolt a felvonóba.

Üvegablakok mellett siklottunk el, mint a haltartóban fölfelé lengő halak. De mi nem a fény felé úsztunk, hanem mind nagyobb sötétségbe. Az óriási ház mintha fölfelé egész lakatlan lett volna, meg sem nyikkant, csak a lift lassú zúgása hallatszott, s egy-egy kattanás: az elhagyott emeletek. Nem is szállodába, valami toronyba csúsztattak fölfelé. Most még itt van velünk a liftes fiú és a háziszolga, de aztán azok is visszaereszkednek a mélybe, s én itt maradok Sanyival a nyomasztó sötétben. Mint műtét előtt álló gyerek, ide-oda kapkodó szemmel néztem: ki marad el mellőlünk, ki csatlakozik hozzánk. A liftes fiú azonnal visszasüllyedt, a háziszolga végtelennek tűnő folyosókon tekergett velünk; egy ajtó előtt leállította a csomagunkat, s a szobaasszony keresésére indult. Negyvenkettő, olvastam az ajtó fölött a rossz világításban. Ez az hát, gondoltam, ahogy a beteg betűzi ki a műtőt.

Nagy kulcscsomó s mögötte egy asszony került elő a folyosóból. A köténye fehér, de az arca szürke a félbeszakított nappali álomtól. Míg a szoba dupla ajtaján bevitt, oldalvást engem is végigmért. Hát ez az, ez lesz az, s fölkattintotta a villanyt. Egy székről egy nyaláb ruhát kapott föl s dobott ki a folyosóra; biztosan az előző huzat fehérnemű; a mienk már ott világított a széles dupla ágyon. Sanyi elégedetten állt meg a szoba közepén. Nem akarta dicsérni; a negyvennégyesért még volt benne egy kis duzzogás, de láttam: tetszik neki. Az ablakhoz ment, hogy kilátni-e onnét a Dunára; aztán a két üres szekrényt nyitotta ki; végül az ágyat is megpróbálta kemény tenyerével, hogy elég rugalmas-e. A szobaasszony már ismerhette ezeket a mozdulatokat. – Nagyon kellemes szoba, mondta. Ez itt a fürdő, nyitott ki az ágy mellett egy ajtót. Afféle tapétaajtó volt. Az ember csak akkor vette észre, amikor már kinyílt, de akkor már a fürdőszoba villanya is égett, s a csempéje szikrázott. – Nézd, süllyesztett fürdőkád – hívott be Sanyi a ragyogásba. – Igen, egészen modern; most lett berendezve, magyarázta a szobaasszony. Készítsek talán egy fürdőt? nézett aztán reám. – Nem, köszönöm – szűköltem ijedten, mert elképzeltem magamat a kádban, és Sanyit, amint bedugja az ajtón fénytől csöpögő szemét: – Majd később, előbb megvacsorázunk – mondta Sanyi. – Bármikor el lehet készíteni – s mint asszonynak, nekem kezdte el magyarázni a különös, le-föl csapható csapokat. Én nem értettem semmit, csak néztem a szikrázó nikkelt, odatartottam a hideg és meleg víz alá az ujjam, megrettentem a zuhanytól, s alig vártam, hogy megint a szobában legyünk. – Tetszik parancsolni még valamit? – kérdezte az ajtóból a szobaasszony. – Nem, majd csöngetünk. A szobapincért megsürgetheti – mondta Sanyi, s néhány pengőt nyomott a háziszolga markába, aki a csomagjaitól már rég kimehetett volna, de csak állt, állt.

Ha taglejtésünk és arcjátékunk csakugyan kifejezhetné lelkiállapotunkat, akkor ez a szobaasszony, az utolsó nő, akibe még belekapaszkodhattam, arcomból egy könyörgő sikoltást hallott volna, a háziszolga nem botorkált volna ki olyan unottan, és Sanyinak is össze kellett volna rezzennie, amint rég várt nászának a színhelyén, mint valami kellemes vendéglőben, körültekintett. De semmi ilyesmi nem történt. Az ember a múltját, a szokásait, az önfegyelmét hordja az arcán; abból, ami bennem végbement, ezekhez az emberekhez csak egy félszeg mozdulat, riadtabb tekintet jutott el, s azt vagy nem vették figyelembe, vagy természetesnek tartották ebben a helyzetben.

Sanyi lesegítette a kosztümkabátomat, s ugyanazzal a betegápolói gyöngédséggel, mint a vonaton vagy az ajtón, a selyemhuzatú díványra támogatott. Most már csak a szobapincérben reménykedtem. A szobapincérnek föl kell jönnie, a vacsorát még megehetem. – Az a pincér nem jön? – néztem bágyadtan Sanyira, mikor a díványon mellém telepedett. – Éhes vagy? Éhes az én kis madaram? – duruzsolta Sanyi a vállam árkába dugva a fejét. – Ezt szeretem, ha az asszonykának jó étvágya van. – Azt hiszem, kopogtattak – fejtettem ki magam, noha nem is tudtam igazán, hogy a fejem zakatolása volt-e, vagy valami kinti nesz. – Tessék, emelte föl a fejét Sanyi is. S a pincér csakugyan ott állt az ajtóban.

A szobapincér (valójában az étteremből küldték fel, aki épp kéznél volt) öreg ember volt; deres, rövidre nyírt haja, alázatos mosolygása s roggyant lábai egy csomó bizalomkeltő szomorúságot hoztak be vele. Különösen a harmonika-nadrágja volt rendkívül rokonszenves. Az ember azt hitte volna, hogy a talpa és a térde mostanában rogyott meg ennyire, attól lett a nadrág hosszabb a lábánál. De ahogy Sanyival tanácskozóba mélyedtek, s ő az ételek ajánlgatása közben rám-rám vetette pillantását: a szem elkajánosodott, mosolya (melybe mind több férfigonoszság vegyült) kéjenc ördögarcot rajzolt ki az előbbi szomorú foltra. – Ó igen, sokkal barátságosabb itt fenn. Azonnal fölhozzuk, olyan friss lesz, mintha lenn méltóztatnának elfogyasztani. Vagy inkább hidegtálat készítsünk? Felvágott, lazac, egy kis kaviár, francia saláta, jó pikánsan elkészítve. Hozzá egy palack bor. Kicsit édes (s itt rám pillantott), amilyet a hölgyek is szeretnek. Aztán dobostorta; vagy talán valami friss gyümölcskrém. A cukrászunk nagyszerű habos dolgokat tud: tojás, cukor, gyümölcslé, rendkívül üdítő. Utána déligyümölcs vagy inkább cseresznye… Úgy ajánlotta az ételeket, hogy a tunya szemhéj alól kinövő szemében, mint varázsgömbben, ott volt a jelenet: előbb én dugom Sanyi szájába a vörhenyes szalámiszeleteket, aztán ő tölt a fűszeres borból (ez felpezsdíti a kis nőt, mondta az ördög szeme), a gyümölcsöshabot már egymás ölében nyaljuk, a cseresznyénél pedig a szájunkat is összetévesztjük, annyira össze leszünk keveredve. Fehérváron láttam egy filmet, abban valami ártatlan lányt bevisznek a mulató különszobájába. Először riadoz, de hogy a lapos pezsgőspoharakba belenyalt, ő borul az udvarló mellére. Tán énnekem is le kéne innom magamat. Könyvekben olvasni, hogy az embereken, nőkön is, átcsap ilyenkor valami.

– Finom kis vacsora lesz – mondta Sanyi, hogy magunkra maradtunk. – Az első vacsoránk együtt, ült vissza mellém a díványra. De ő is azt gondolhatta, amit én, hogy a vacsora még közben van, s addig nem érdemes már támadni. Bizonyosan volt haditerve erre az estére; ez a negyedóra azonban nem volt beleszámítva. Csak a kezemet melengette, s a fejét helyezte a vállam árkába, hogy ami meleget már fölgerjesztett bennem, az ki ne párologjon. Közben a pincéren ábrándozott. – Eredeti pofa az öreg. Sok szerelmespárt kiszolgálhatott már. Rémlik, hogy én is találkoztam vele boldogult legény koromban. Azt úgyis gyanítod, ugye, hogy nem te voltál az első. Őrizzen is az Isten az olyan mamlasztól. De akit a lelkemmel szerettem, esküszöm… Fogadni mernék, hogy a Paradicsommadárból ismerem – tért vissza megint a pincérre.

– Mondja, öregem, nem dolgozott maga huszonkettő-huszonháromban a Paradicsommadárban? – támadt rá a megrakott karú emberre is. – A Paradicsommadárban? Nem – pillantott föl az a kis ezüst tálacskákról. – Hát én megesküdtem volna. Kis pipa? Kék lámpás? – kérdezte Sanyi. A pincér nem rázta a fejét, csak sajnálkozva mosolygott. Úgy látszik, ismerte ezeket a vidéki gavallérokat, akik büszkék egy mulatóhelyi pincér ismeretségére. Milyen bennfentesnek kell lennie Takaró Sanyinak a pesti éjszakában; az első elébe akadt pincér már régi ismerőse. Ha akarod, ám rendelkezz a múltammal is, mondta ez a bizonytalan apai mosoly. – Érthetetlen – rázta Sanyi a fejét, s tovább kutatott a barázdáktól jól kivésett arcban. – Tán az Angolparkból? – jegyezte meg jóindulatúan a pincér. Most Sanyi képe vált bizonytalanná. – Angolpark? Várjon csak, volt ott egy Bőröző. Szép kiszolgálólányok voltak ott. Huszonkettőben, ugye? – A pincér nem cáfolt, és nem igenelt, csak nevetett. – A jószágigazgató úr, úgy látom, járatos az éjszakai életben – mondta az utolsó tányérkáját is letéve. – Fölhoztam egyszerre mindent, húzódott vissza az ajtóhoz. Gondoltam, kellemesebb, ha többet nem zavarom az urakat. – Igen, nagyon jó – hagyta helyben Sanyi. Ha valami kell, majd csöngetek.

A palack borra néztem. Ott állt szalvétába csavarva, két metszett pohár közt, a szikrázó tálcák fölött. El sem tudtam képzelni, miért kell szalvétába csavarni. Hogy a tüze szét ne illanjon ebben a kedvetlen szobában? Alig vártam, hogy az első pohár bennem legyen; akkor könnyebben megy minden. Előleget véve a bátorságból: én vettem föl a tálalóvillát, hogy Sanyit kiszolgáljam. Ha millió kis nő elviselte, Kárász Nelli is átesik rajta; jobb katonásan, mint szepegve, biztattam meg magam. Sanyi hálásan fogadta a pödört vaj- és szalámidarabokat. – Úgy, úgy, csak szolgáld ki az uracskádat – kapta el csókra a villás kezemet, viszonzásul ő is jól telerakta salátával, szardellával a tányéromat. – Jaj, olyan szomjas vagyok – mondtam én az első falat után. Sanyi boldogan töltött, felém emelte a villany, az üveg és a bor zöld fényében csillogó poharat. – Egészségedre – mondtam ki én is hősön a te-t, a magam pohara mögé rejtőzve Sanyi fényben úszó arca elől. Mielőtt kiitta volna, egy kortyot megforgatott a szájában. – Azt hiszem, furmint, de nem, szamorodni, annak van valami füstös, leverő íze.

Én nem törődtem az ízével, egyetlen húzásra kiittam. – Bravó – ujjongott Sanyi, s a számon folytatta, amit a poharán elkezdett. Az én szájpadlásomon még ott volt a szalámidarab, amit a bor ivása közben sem tudtam lenyelni; a csók alatt folyton csak arra vigyáztam. Sanyi ezalatt egyre hátrább döntött a felém nyomuló szájával. Igazi hoszú csók volt, amilyet a moziban látni; ott azonban nem érzi az ember az orr szuszogását, mint én a bőrömmel, fülemmel. A szalámi ott állt a torkomban, s arra gondoltam, ha az ember így kívülről messziről elszenvedi, akkor minden csak mozdulatokból, hangból, melegből, egy kis fájdalomból áll; az az egésznek a titka, hogy az ember fölbontsa közömbös részekre. – Most együnk, mondtam gyöngéden, és Sanyi arcába lestem: észreveszi-e, hogy csak most nyeltem le a szalámit. De Sanyi arca gőzölt; nyilván meg volt velem elégedve. – Úgy van, együnk – mondta, s úgy csapott rá az evőeszközökkel a tányérjára, mintha az is elveendő szüzesség lett volna. Én gyűrtem a francia salátát; minden uborka, tojás, sárgarépa darabkát külön rágtam meg és külön nyeltem le, mégsem haladtam előbbre benne. Azt vártam, hogy a hirtelen benyelt bor végez valamit bennem. De csak a sava volt ott a torkomban: a fejem egyre éberebb lett. – Kaphatok még abból a borból? – nyögtem ki mosolyogva. – Egy kis bort? Hogyne. Jó kedve van az én madárkámnak? – kapott rajt Sanyi, hogy itathat. – Boldog vagy kicsit? – gügyögte, hogy karjaink és poharaink egészen összekeveredtek. Azt hitte, azért iszom, mert még beljebb akarok csúszni az ő melegébe. – Tudod, mit fogunk csinálni, húzott a habos krémnél az ölébe. Megfürdünk – súgta, mintha már ő is, én is részegek lettünk volna. S mindjárt meg is indult a fürdőszoba felé. A megeredő víz mutatta, hogy ő megértette a szobaasszonyt.

Ó, ez a vízcsobogás! Mi volt ehhez a két pohár bor? Éreztem én ezt, már amikor az asszony a csapokat magyarázta. Már akkor azt láttam a fölcsiccsanó szemében. Azóta folyton ez motoszkál benne. De hát mit akar? Hogy együtt fürödjünk? Vagy belopakszik majd, s a hátamat, combomat paskolja? Újra telitöltöttem a poharamat, de kiinni már nem volt időm, mert visszajött. Eh, tökéltem el magam, fürödni nem fogok. Cipeljen az ágyra. De hogy kellessem magamat előtte! – Fürödni ugyan csak te fogsz – mondtam neki kényszeredetten. – Miért? Ilyen út után nagyon üdítő. Igazi kánikulai nap volt… Ne félj, tette hozzá csalafintán, nem leselkedem. Vagy legföllebb fél szemmel. – De én nem fürödhetek, mondtam, az ölemet nézve. – Hogyan? pillantott rám Sanyi meghökkenve. Úgy kérdezte, hogy én is megértettem, mire gondol. Mélyen elpirultam, de ugyanakkor már bele is kapaszkodtam ebbe a reménybe, mint csecsemő a teknő szélébe. – Úgy hogy énnekem most nem lehet fürödnöm, ismételtem meg makacson. Sanyi gőzös arca tele lett sötétséggel. Én úgy ültem ott, mint aki mindenét egy kártyára tette. Hátha nem hiszi el? Azt követeli, hogy mutassam meg magam. Joga van hozzá; a férjem. – Ezt nem értem, állt meg előttem Sanyi becsapottan. Édesanyád tudta ezt? – Elszámítottuk magunkat – mondtam, s minthogy mondani már nem tudtam többet, elpityeregtem magamat.

Sanyit a könnyeim észhez térítették. A nászéjszakáján, hallott ő erről, az ember az egész életét elronthatja. Különösen ilyen érzékeny kis teremtéssel, mint Nellike. Ha ő most föl-alá járkál, duzzog, hogy rossz árut kapott, azt én nem felejtem el sohasem. Akkor ő az én szememben szörnyeteg lesz, aki csak a maga élvezetét nézi, s ha abban nem üt be a számítása, jaj a másiknak, akármilyen természetes a mentsége. Már megint mint betegápoló ült mellém, s gyöngéden fútta, cirógatta a kezemet. – Na, jól van, azért nem kell elkeseredni. Azért vagyunk emberek, hogy várni tudjunk. Pedig milyen jól fölhörpintettük azt a kis bort – tette hozzá, a könnyeimet a nagy ujjhegyével, keze hátával gyöngéden elkenve, szárogatva. – Nagyon jó nekünk így – motyogta a nyakam árkába visszahelyezkedve.

– Nem lesz már jó? mutattam én az egyre csobogó víz felé. – Most már nekem is jobb itt; itt fürdök melletted, csukta be ő a szemét, mint aki éteri élvezetekben is tudós, ha tüzét a lovagiasság megfékezte. – De csak fürödjön meg, magáztam én megint. Addig én lefekszem. A szép fürdőkád, meg hogy engem az ágyban talál már, végre fölállította. Néhány perc múlva jókedvű lubickolás, hát- és vállpacskolás hallatszott a fürdőszobából. Gyorsan kibontottam édesanya motyóját, hálóingbe bújtam, s azokból a ruhadarabokból is fölvettem egyet. – Jöhetek? – kérdezte Sanyi a fürdőből, s örömömre nem hálóing, hanem pizsama volt rajta (ez az egy volt neki, rám való tekintettel vette a nászéjszakára). Most, hogy rajtam volt a biztonság öve, kissé nekibátorodtam. Engedelmesen toltam oda a karomat, vállamat Sanyi csiklandós állának. Hogy ezt a napot megnyertem, hála és igyekezet támadt föl bennem. Edzeni, szoktatni akartam magamat. Csak csókolja, akár haraphatja is; ha a végső ellen biztosítva vagyok, ezt majd csak megszokom. Lám, most már a mellemen is ott van az erős tenyere, s ebben sincs semmi rettenetes. – Milyen szép, kemény kis melled van. – S most már azt csókolja. S én ezt is bírom, csak a feje súlya nyomja a mellcsontomat, úgyhogy oda kell tolnom a kezemet. – Te, igaz, amit mondtál? – néz föl Sanyi erre az érintésre. – Mi? – kérdem riadtan. – Hogy nem fürödhetsz. – Ha mondom. Menj, most már haragszom – bontakoztam ki a karjából, s átfordultam a párnán, hogy ne kutathasson az ijedtségemben. Sanyi engesztelve jött utánam. – Na, jó, kisanyám. Én nem vonom kétségbe. Csak épp nagyon jó lett volna. De azért így is elalszunk valahogy – motyogta, a karomon kezdve.

Amikorra másnap a szobából lekerültem, Sanyit a portáspult előtt már egész kis társaság vette körül; ott volt a nappali portás, a liftes fiú, sőt maga Ernyei úr is. Engem mind mint új asszonyt köszöntöttek, frissen és cinkosan, hogy be vagyok avatva az emberek titkaiba. Sőt Sanyi is olyasformán pillantott rám a friss borotválásból, nyilván a nézőközönség kedvéért. A szállodai tanács épp a mi napunkat állította össze. A portás a Szép Juhásznét ajánlotta, a pincér egy budai kiskocsmát, ahol dzsessz van és lampion, Ernyei úr a Kölcsönkért feleség című darabot kötötte a lelkünkre; a sógornője látta, s majd kihasadt az oldala a nevetéstől. Végre is bérelt autón a jánoshegyi vendéglőhöz mentünk fel: ott az autó megvárt, amíg a toronyba fölmentünk s megebédeltünk; aztán a Margitszigetre vitt le fagylaltozni. A körúti színházban megnéztük a Kölcsönkért feleség-et, s utána Sanyi legénykori kávéházában hallgattunk cigányzenét. Én igyekeztem örülni a drága élvezetnek. – Ami ott füstöl, az a Csepel-sziget? S melyik Vác? Az ott! – követtem Sanyi ujját az erdő-, köd- és vízsávos tájon. Megvigasztaltam, hogy a rántott csirke nem rossz, s a fagylalt sem olvadt föl nagyon. A kabaréban pedig nevetni próbáltam a megmagyarázott vicceken. Közben egyre csak őt ajánlgattam magamnak. Hát nem kedves gyerek, úgy jár-kel, mintha az egész Budapest az övé volna. Nem bolondság, hogy mint valami gorillától rettegek tőle? Hiszen már mindenét ismerem: az ujja ott volt a mellemen, reggel a lábával nyúlt át az ágyamba, a mosdásnál újra láttam a hátán a pamatot. Nincs semmi szörnyeteg benne. Akkor sem lesz az; a várakozás rosszabb, mint ami bekövetkezik. De amikor a zenés kávéházban a prímás odahúzódott mellénk, és Sanyi a „Rózseszín kis ruhácskádban” című dal után (melyet búgó hangján félig mondott, félig a fülembe énekelt) azt súgta: De ma már fürdünk, ugye? Elhatározásom ellenére összerázkódtam, s csak a fejemmel mutattam, hogy nem hiszem, talán.

Otthon azonnal a fürdőszobába vonultam. Ahogy kijöttem, Sanyi aggódva pillantott rám, mintha sorsdöntő orvosi vizsgálat eredményét kellene közölnöm vele. Én csak az arcommal mutattam, hogy sajnos, nincs remény. Sanyi olyan mozdulatba fogott, ami dobbantásban vagy egy hamutálca odacsapásban is folytatódhatott volna. – Ezt nem értem, mondta egy percnyi szájrágás után. Édesanyádnak erre gondolni kellett volna. Valakire dühösnek kellett lennie, de az én nem lehettem. Nellike tapasztalatlan lány, de édesanya nem ma bújt ki a világra. A díványra ültem, s szótlanul vártam, mi sül ki a föl-le járkálásából. Sértődött arcom a hazugsággal azonosította magát. Én nem tehetek róla. Megvan és punktum. Durva dolog ilyenért szemrehányást tenni. A szememben azonban, ahogy a föl-le járó férfit kísérte, kandi kíváncsiság is volt. Na, mit csinál? Engedi-e, hogy packázzam vele. A legmélyén mégis a Kárász-természet égett; méltó hozzád, Nelli, ez a kislányos bujócska? Sanyi a járkálás után, melyből megértettem, milyen lelketlen játék folyik itt vele, a tegnapi módszere mellett döntött. Hozzám bújt, a mellemet fogta, duruzsolt, lihegett, közben arról is meggyőződött: rajtam van-e az a ruhadarab. Ha rám támad, durváskodik, tán karmolok, s a székkel védekezem, így azonban egy kicsit mulattam is rajta; az a vad valami, amit cigányos modora mögött éreztem, már nem tűnt föl olyan félelmesnek.

A harmadik nap nyomottabban folyt, mint az előző. A Jánoshegy helyett Aquincumba mentünk ki, és római sírokat néztünk; délután moziban voltunk, s otthon a szálloda vendéglőjében vacsoráltunk. Mindketten az estére gondoltunk; szidtuk a meleget, s szégyenkezés nélkül izzadtunk egymás mellett. Sanyi nem sok jót mondott a filmről; én hallgattam róla. – Ez az utolsó napunk itt – mondta a vacsoránál –, nincs értelme, hogy idefönn lebzseljünk. Erre sem szóltam semmit. A pincérünk, aki egy másik asztalsort szolgált ki, odajött, s érdeklődött: voltunk-e a Kis pipában. De Sanyi a pincér véleményével sem törődött; azt sem bánta már, ha élceket csinálnak a nászútjáról. Én egyre kedvesebbnek találtam őt ebben a duzzogásban. Hanem amikor fölmentünk, megint csak odatérdepeltem a kofferom elé. Sanyi is láthatta, mit viszek magammal a fürdőszobába. Amikor visszajöttem, a kezébe temetett arccal ült az asztal mellett. – Rosszul van? – léptem mellé, s csakugyan beteg, eltorzult arc emelkedett föl a tenyeréből. – Nellike, mondta, ezt énvelem senki más meg nem tette volna. S könnybe fordult a szeme. Olyan volt most, mint egy kisfiú, aki belehal az elvett játékába. – De hát mit tettem én? mondtam csendesen – s a tarkójára tettem a kezem. Ő a lágyabb hangra a szememet kereste, s hogy abban is valami mulatságot látott: fölugrott. – Már nem…? – rebegte. Ó, te! S boldogságában, hogy mégse lányt visz haza, majdhogy elém nem esett. Meglátod, hogy fogok vigyázni, csókolta a kezem, a térdem, s már ott a díványon bontogatni kezdte a ruhámat.

Amikor Pestről hazaérkeztünk, s én a régi munkámba visszasüppedtem, a legfeltűnőbb érzésem a megkönnyebbülés volt. A belvárosi szálloda helyett, melynek az üvegernyője alatt, villamoscsörgésben vártam, hogy Sanyi a trafikban az újságját megvegye, vagy a portással a színház utáni hideg vacsoránkat megbeszélje: most megint a régi baromfiudvar volt körülöttem. Sanyi biztatására ebben az évben sokkal több baromfit eresztettem, s ahogy alkonyattal a magot kiszórtam nekik: a kapkodó csőrökből s égnek billenő fehér és tarka farktollakból két-háromszoros gyűrű is nyüzsgött körülöttem. A tyúkok ugyanazok voltak, amiket itt hagytam – csak a legújabb kotlósalj szaladgált egy kicsit kevésbé pihésen, nyurga kamasz formán. A csalánnal körülvett reves górék, az ól szivárványos teteje, édesanya szöszmötölése a tornácon: minden ugyanaz volt, s ha én mégis sokkal világosabban éreztem a tárgyak vonalait, csendesebbnek az estét, szívemhez tartozóbbnak a magam nevelte állatokat: annak a könnyebbségnek belőlem kellett szétterjedni.

Ha nem is vallottam be magamnak, hónapok óta úgy sodródtam e felé a nászút felé, mint akin erőszakot fognak elkövetni. Ami körülöttem volt: az udvar eperfái, a tornácoszlopok, a magot kapkodó állatok ennek a rettegésnek vették fel a színét. Most túl voltam ezen is. Megmerültem abban, amitől szűköltem. S olyan nevetséges volt az egész. Olvastam, hogy régen érzéstelenítés nélkül fűrészelték le a katonák lábát; éppen csak berúgatták őket. Az én idegeim ebben is kiegyeztek volna: annyira föl voltak borzolva. S most túl voltam rajta, úgy gázoltam át rajta, hogy nem tört meg bennem semmi sem. Igen, még egy kis részvét is volt bennem a Sanyi furcsa szenvedése iránt.

Amikor mint kereskedelmista Teréz néniéknél kosztoskodtam, volt ott az udvarban egy fiatal házaspár. Az asszony alacsony, meleg, csupa macskaorr és macskatalp asszony; az attól fogva, hogy az ura a hivatalból hazajött, folyton rajta lógott. Hol a hasát és mellét dörgölte hozzá, a tarkójára kulcsolt kezénél fogva, hol az ölébe bújt, s a háta, fara, karja domborulataival fészkelt rajta. Sokszor elnéztem őket: kiültek az udvarba, s ott gyömöszölte magát az urába. Vékony, nagyorrú, csupa borosta ember volt, s ő egész fölpuhult, kipirosodott, csupa cimpa és ajak lett, amíg a házasság védelmében mindenki szeme láttára csókolgatta. Mint a galambok, mondta rájuk még Teréz néni is. Én hajlamom szerint inkább utáltam őket. Az asszony azonkívül butának is tűnt föl. A kurrogásukkal mégis némi irigységet, csodálatot, igen: bűntudatot ébresztettek föl bennem, mintha én valami szörny lennék, aki nem is kapható a házassághoz szükséges állati olvadásra. A házasságban ez valahogy kiderül: az első este mindjárt. S én ott állok egy idegen férfi előtt: megszégyenülten, leleplezve. Most ettől a félelemtől is megszabadultam. Kicsit csodálkozva, inkább mulatva, mint undorodva, be voltam avatva az emberek titkába. Én is ember voltam. S ettől egy csöpp jókedv, büszkeség, hiúság is csillogott a megkönnyebbedésemben.

Mindig szerettem dolgozni, de most mintha delej kereste volna a tennivalót az ujjam hegyében. Épp aratásra értünk haza; Sanyinak summás aratói voltak, azokhoz hajnalban kellett kelni, s napközben sem zavarhatott sokat. Ha talált is okot rá, hogy reggelin s ebéden kívül egy percre beugorjon (az aratási szerződést nézte meg, vagy egy fontos levelet várt a postán), engem mindig nagy elfoglaltságban talált, s csak a könyökömet kaphatta el egy csókra. Először csak a házat meszeltem körül, a tornáclábakat festettem ki szép zöldre. Aztán azon az ürügyön, hogy egy-két helyt le volt esve a fal, egy kőművességet értő fiút is odakapattam. Sanyi tiltakozott ugyan, hogy a legnagyobb nyárban pallérkodom, de hogy volt egyszer, aki a maltert hordja, s a nem illő munkát végezze, rögtön nagyobba fogtam. Édesanyának akartam a házat átrendezni.

Első este, hogy megjöttünk, látom: nyomul kifelé a hálóajtón az összenyalábolt ágyneműjével. Az ebédlődíványon, az én régi helyemen fog ágyazni magának. Ilyen kicsiségekben néha jobban benne van az élet fájdalma, mint egy temetési parádés jajgatásban. Ahogy a köszvényes, fogni alig tudó ujjával az ajtórésen a lepedőben összefogott paplant, párnákat kigyömködte; az volt az ő özvegysége. Hozhatta volna két részben a hálószerszámát vagy hívhatott volna segíteni: de ő nem engedte el a vonszolást s abban a panaszt: „Hozom, kis özvegy, a cókmókomat. Ez az öregasszony sorsa: az ágyból a díványra, aztán a tiszta szobából a cselédkamrába.” Én megpróbáltam kérni, hogy maradjon a helyén, de hát bajos volt azt még kérni is. – Hogyne, hogy én fetrengjek a két nagy ágyban; ti meg itt nyűgölődjetek a szalonban. Talán a földre dobott matracon akarod az uradat altatni? Sok mindent megszoktam én ebben az életben, megszokom ezt a díványt is. Tudja a Mennyei Atya, mit mér rám, én megnyugszom az ő próbatételében.

Amilyen cáfolhatatlan volt mondatának első fele, éppolyan biztos volt, hogy szíve a másodikban szólt. Hogy Sanyi sem a földön nem alhat, sem egymaga: azt ő csak látszólag ismerte el. Attól ez a kihurcolkodás csak próbatétel volt, s mi az ő megpróbálói. Beültünk a néhai kedves ura bérletébe, kiűztük őt az anyai bútorok közül, amibe ő (fönntartva ellenünk minden panaszát) csak a Mennyei Atya kedvéért nyugszik vele. Egy-egy alázatos mondásba pakolva emlékeztetett is, ha csak mód nyílott rá, az ő szalonbeli kínpadjára. A dívány közepén lyuk volt, az ablakfában hangosabb szú rágott, mint odabenn. Hiába akasztottam be két kendővel az ablakot: ő a benti spalétához volt szokva. Ha egy kicsit tovább maradtunk fönn Sanyival, megtörten ásított. – Hiába, az ilyen öreg test megkívánja, hogy hamar lebújjon. S amikor tiltakoztam, hogy mért nem szól édesanya, ha fáradt: – Azért ad lelket az Isten az embernek, hogy ő alkalmazkodjék, s ne másokat alkalmazzon magához. Viszont ha korábban mentünk aludni, azt rótta föl: mentek már? Fiatal persze tud aludni. De az öreg itt marad a hosszú éjszakával. Sanyi nem kelhetett olyan lábujjhegyen, hogy édesanya jelet ne adjon a díványon. S hogy néhány perc múlva én is kijöttem: ott ült már réklijében a félreakasztott ablaknál. – Miért kel föl, édesanyám? – Tudod, milyen vagyok: ha egyszer fölriadok, nem tudok többet aludni. – De hisz Sanyi még a cipőjét is kézben vitte ki. – Fönn vagyok én már az első vízcsobbanásra. Itt meg még azon túl is éber vagyok. – Azért mondtuk édesanyának, hogy maradjon meg a helyén; mi fiatalok könnyebben elszűkösködünk. – Ó, az kéne. Hogy elmenjen a híre, milyen telhetetlen vénasszony vagyok. Majd ad nekem annyi álmot a Jóisten, amennyi az én öreg testemnek szükséges… S valóban adott is, mert ahogy egy óra múlva visszajöttem, ott aludt a beeső napban, a párnára borultan.

Én azonban mind törtem az eszem, hogy osszam be, hogy édesanya a derékalját meg spalettáját is visszakapja. Most, hogy ezzel a fiúval (aki az én friss asszonyságom csillogásában a cigarettáját is fürgébben nyálazta) a vakolásba belemelegedtem: ehhez az építkezéshez is megjött a bátorságom. Az előszobából nyílt egy lomoskamra: először azt hoztuk rendbe. Amíg meg nem volt, Sanyinak sem mondtam meg, mi a szándékom vele. Csak mikor már füstlyukat is törtünk a kéménybe belőle, s a friss meszeléstől s a kihordott teknőktől kétszeresére tágult; akkor mondtam meg, hogy a konyhát ide szorítom be. A konyhából meg egy harmadik szobácska lett. Abba is csak akkor engedtem be Sanyit, amikor ágy, dívány, mosdó, meg még a fuksziás cserép is ott volt az ablakában. Volt két hosszú rongyszőnyegünk, amilyet a parasztlakásokban használnak, azzal a köves padlót úgy elborítottam, hogy csak itt-ott csillogott ki egy-egy épebb téglája. Sanyi vadászpuskája külön falra került. A dívány sarkában nekem volt egy festett párnám; a frissen összetákolt állványon mezei virágcsokor állott. Aztán a kamrát alakítottuk át a lomtárból előkerült szapulóval fürdőszobává; míg az új konyha mellé a padláslejáróból választottunk le egy szekrénnyi darabkát kamrául.

Sanyi a legkedvezőbben magyarázta az én tevékenységi lázamat. Jót tett, hogy asszonnyá lettem; amit ő csinál velem, az ég a nappalaimban. Ezt nem merte kereken a szemembe mondani (Nellike, attól, hogy ő szerelmes is lehet, megbokrosodik), hanem azért sokkal gyermekesebben volt boldog, semhogy érdemét az én átalakulásomban valahogy el ne akarja ismertetni. – A legtöbb lány veszít a férje szemében, amikor asszonnyá lesz. Én épp fordítva vagyok veled. Napról napra jobban tetszel. Amíg lány voltál, volt benned, megbocsáss, egy kis hisztérikusság. Szinte kerested, mire üsd föl a fejedet. Hiányzott belőled a végső harmónia. Most ez jön meg lassan. Igazán élvezet figyelni, hogy leszel vidámabb napról napra. Ezért megérte ezt a fél évet átkínlódni.

Volt valami orv férfiteóriája, hogy azok közé a nők közé tartozom, akik sokkal jobban odaadják magukat a férjüknek, mint az ölben kacsmargók, csak nem szabad őket ráébreszteni. A munkalázamat is nagyszerű természeti erőnek amolyan asszonyi kőolajforrásnak tartotta, amelyre ő a szimatával rátalált, a nászéjszakánkkal fölszabadította, s a férfinem irigységére most már halálig aknázgatja. Ahányszor új munkában látott, szörnyülködött. – Már megint egy lekvárt! Nellikém, hozzád nő az a meszelő. Ezt nem lehet: a háztartást ellátni, házat építeni, ennyi állattal gondolni. Legalább egy cselédleányt vennél. De édesanyának vagy otthon az ő szüleinek annál büszkébben magyarázta: – Evvel a Nellikével nem lehet bírni. Mondtam, hogy legalább a nyárra vegyen egy asszonyt. De ő hallani sem akar róla. Nem kerüli a más munkáját. Egy lány dolgát elvégzi ő két óra alatt: a bosszúságot azonban egy nap sem emészti meg.

Ha egyszer-egyszer a faluba bejutottam, ott is azt hallottam: milyen büszke Sanyi a fürdőszobámra, meg hogy már ők is megnézik, milyen ragyogó udvart csináltam abból a dombra ragasztott puszta kasznárházból. Az átköltözés különösen boldoggá tette. A konyhából lett szobácska, az már a mi fészkünk, mi vertük, mi saraztuk ki. Nellike, ha nem is ismeri el, szükségét érzi, hogy elválassza az életünket a múltjától. A belső szobákban édesanya borogatja a lábát, a ravatal gyertyakorma a gerendán; idekinn azonban a magunk frissen meszelt jövőjében élünk. Nellike már jobban húz hozzám, mint a maga családjához.

Nekem persze másképpen mondta, de úgy, hogy ez érződött át rajta: – Meg sem mondhatom, milyen boldog vagyok itt kinn, ült le mellém a dívány szélére. Ez az első este, amelyiken úgy fekszem le, mint a magunkéba. Eddig mindig úgy voltam, mint aki vendégségben hál a feleségével, s fél, hogy recsegni talál az ágy. No, ne nézz rám azért a lánykori szemeddel. Csak azt akartam mondani, hogy ez a szoba a mustármag, amiből én a mi birodalmunkat kinövesztem… Mert azt ne higgyem ám, hogy itt öregszünk meg ebben a bérletben. Jövőre már nagyobba megyünk. Abban ő csodálatos veteményeket fog termelni; holland cégeknek magborsót, a pesti piacra korai krumplit. Négy-öt év okszerű gazdálkodás lehúz a háromszáz bérletből kétszáz sajátot. Akkor énnekem is meglesz a magam asszonyi birodalma: gyümölcsös, konyhakert, fogat; annyi cseléd, amennyi egy régi nagyasszony udvarában.

Én nem hurrogtam épp le; de érezhette, hogy nincs nagy kedvem az efféle ábrándozásokra. Munkaszerető emberek megismerik egymást: a mozgásukról, a beszédbeli mértékletességről, egy hideg övről a tevékenységhez szokott testük körül. Sanyiról az első perctől tudtam, minden ezermestersége ellenére is, hogy nem tartozik közénk. Őbenne nagy hajlandóság volt, hogy amit a kezünkkel kell megcsinálni, annak az előlegét jó bemelegítő beszédben fölvegye. Én azonban csak arra adtam nyugtát, ami értékben előttem volt. Tán a munkalázamban is volt egy kis kényszerítés, ha férfi vagy, nem adhatod alább. Éreztem, hogy most kell választanunk, olyanféle kurrogásra házasodtunk-e össze, mint a fehérvári asszony az urával, vagy arra a páros magányra, amivel édesapa kerülte az én munkám körül a határt. És Sanyi ekkor még iparkodott a diktandónak megfelelni. Rajta volt, hogy előttem keljen, és utánam feküdjék; ott járt a munkások nyakán, s ha nem volt kinn dolga, körülöttem ügyeskedett; megemelt egy szekrényt, gondozta a tüzet; még az asztalleszedésben is segít, ha engedem. Mindez persze még inkább kakaskodás volt, férji tündöklés, mint szokás. Én azonban bíztam benne, hogy az évek majd természetévé teszik, amire a hiúság ráfogta. Hagytam, hogy részletesen elmondja, milyen új vetőmagcsíráztatást vagy tehéntakarmányozást fog ő a gazdaságban kipróbálni. Az én kis körömben is szakértőül hívtam: hogy kell a komposztot kezelni, mért nem érdemes nekünk spárgatelepet csinálni.

Mindjárt az elején kiderült, hogy ő a mienk meg az uraságé között nem akar olyan éles különbséget tenni, mint apámnál megszoktam. Nem mondom, nem voltak nagy dolgok. Egypár fa, amit a béreseknek konvencióba kivágatott, egy-két régi iga, zsák, amit édesapa ott őriztetett a padláson. Én tudtam, hogy ő ezekben a dolgokban nem lehet olyan kényes, mint édesapa; ahhoz elég volt egyszer a cigányos barnaságába belenézni. Most mégis adtam a megütődöttet, mintha föl sem merném tételezni az uramról, hogy ez több lehet veszélyes tévedésnél.

Először védeni próbálta az eljárását. – A bankigazgató úrét félted? Az egész birtokot úgy kereste, hogy észre sem vette. Le sem jött a parcellázásokhoz; egy titkárral intéztetett mindent. – Az mindegy; mi a mi fánkat kivágtuk már. Annak, amit csinálunk, csak az a neve, akárkién csináljuk. – Ha az ember így gondolkozik, fölakaszthatja magát. Ha én ezt a birtokot úgy akarnám tatarozni meg trágyázni, ahogy a szerződés előírja… – Édesapa mindig megtette, amit vállalt. – Jó, ez kegyelet dolga. Világért sem akarlak megbántani; épp édesapádban. Hisz voltaképp egyetértünk. Csak nem lehet a dolgokat olyan mereven kezelni. Én is menjek rá a béresnére, mert a libákat odahajtja az enyémre. – Csodálom a hasonlatodat. A béresnének természetesen én is szemet hunyok; többször, mint gondolod. De ha magam béresné lennék, még szigorúbb volnék az enyém-tiédben mint így. – Nagyon nemes a felfogásod – mondta meghatva. S én boldog vagyok, hogy ennyire félted a becsületemet. Hidd el, nem is tudom pontosan, hogy vagytok ti azzal a fával…

Azt hiszem, abban a percben gondolta is, amit mondott. A jellemgyengeség éppúgy, mint a lustaság, bujkálóbb valami, semhogy öntudatunk minden pillanatban leleplezhetné. Sanyi is meg volt ekkor győződve, hogy az a megkomolyodás, amit annyit hangoztatott, határtalan kezdet, s hogy ő alapjában az, amivé mellettem lennie kell. Persze azt is gondolta, hogy Nellike egy kicsit túlzó; ő örökölte édesapja rátartiságát, s ha én is egészen Kárász leszek mellette, ott végezzük, ahol az apósom. Egy határon túl elég, ha mutatom neki, amíg be nem látja, hogy nekem van igazam. Úgy volt szegény a munkával meg a jellemmel is, mint a mosakodással. Este, ahogy a munkából bejött, már kérte a meleg vizet, s akkor egy órán keresztül mosdott, borotválkozott, kölnizkedett, s vágta a vághatót: körmét, bajusza szélét, a talpa kérgit. Az új fürdőszobámnak ő volt a legnagyobb haszonélvezője. Még az ebédhez sem ült úgy oda, hogy vagy tíz percre be ne zárkózzék az átlucskosodott ingét ledobni, a hónalját kikölnizni, a nyaka faggyúját lepúderezni. Az lehetetlen, hogy ő ezt a sok mosakodást gyermekségitől kívánta volna. Inkább az én érzékszerveimre volt homályos gyanúja, hogy azokban egy csomó riadalomnak kell bujkálnia, s akármilyen természetes dolog egy szőrrel borított s izzadságtól gyöngyöző férfimell, énnekem azt jobb kissé megszelídítve bemutatni.

Ebben a magatisztogatásában, magacsomagolásában, ahogy visszagondolok rá, volt valami megindító. Mostanában, hogy házasságom kínja lassan lecsillapszik bennem: sokszor látom őt a mi tanyai szobánkban. Teréz néni vagy a kislányom mellett ülök, s egyszer csak a víz csobogását hallom, mintha ő készítené magát éjszakára – a fürdőszobában. Sosem nyitottam rá ilyenkor: mégis tudom minden zajnak a jelentését. Ez a csapkodás a pamatos hátnak szól; most az összesodort törülköző hegedüli végig a hajlatait; ez a lassú csoszogás, piszmogás a borotválkozás. A kék bőrét fölhúzza, jobbról is, balról is megnézi magát a tükörben: nem hagyott-e tüskét rajta a beretva. Most a timsókocka szánkázik az állán; aztán egy pamat púder. Ez a lépés a nyakkendő, kabát. Kicsit megkefélve már jön is ki felém, azzal a sündörgő mosolygással, amelyben van valami a lakomára érkező vendégből, de van a vizsgára felöltözött parasztgyerekéből is.

Édesanya a kávé-vacsorájával akkor már többnyire behúzódott a visszanyert hálóba. Az ebédet együtt költöttük el a szalonban (mely kivonulásunk után ünnepélyes senkiföldje lett; a vendégeket várta, s édesanya asztalfői szertartásosságát); az esti kávéját azonban az elhagyatottság és özvegység italának tekintette, azt odabenn kellett bekavargatni a homályos szobaablakban. – Nektek is elég – mondta az ebédnél – a bánatomat nézni. Igazatok is van, az ilyen elhagyatott asszony jobb, ha belebújik a holmijai közé… Édesanya ugyanis a mi kiköltözésünkben is megtalálta a maga koszorútövisét. – Elhiszem, nektek barátságosabb nélkülem. Inkább szorongtok, csakhogy az öreg ott ne köhécseljen a boldogságtokban. De így van ez rendjén, a fiatal egymásnak örüljön, az öreg meg készítse a lelkét a magányosságban. Míg tehát édesanya ott benn a beaprított kávé mellett a lelkét készítette (hússzor is fölkelve közben, hogy a behomályosuló szobában zsebkendőjét, a Teréz néni küldte mézes kekszet s a plébánostól kapott szentképeit megkeresse) mi Sanyival a hajdani konyhában készültünk hozzá, a friss vacsora mellett, hogy „egymásnak örüljünk”.

Orv játék volt ez a vacsorázás. Az edényfölhordások, ételdicsérések alatt mindkettőnk azon fondorkodott, ami utána jön. Én így este még buzgóbb háziasszony voltam, mint napközben. Mindig meleg vacsoránk volt; sokszor még a csirkét is estére vágtam le; a zsírban sülő hús, az elfeledt cékla, a savanyú uborka: mind ürügy volt, hogy Sanyi kölniszagából és elérzékenyüléséből ki-kiugorjak. Vacsora után nem engedtem el a mosogatást; nem tűröm, hogy a konyhámon piszkos edény maradjon. Aztán egy kis friss levegőre jött kedvem; konyha után jólesik egy kis csillag meg nyáreste. Sanyinak tíz-tizenegyig is ott kellett mellettem rostokolni, álmosodó fővel, a tornácra kirakott széken. Utána én vonultam be a fürdőszobába; nem bírok úgy lefeküdni, hogy az ól szaga a testemen maradjon. Majdnem olyan alapos mosdást végeztem, mint Sanyi. Az ő számára ez volt a legnagyobb próba. Nem üti-e el a vérleszívó étel, a szemhéjragasztó kinti levegő meg a várakozás egy széken vagy benn az ágyban már attól, amin borotválkozás óta mesterkedett.

Sanyi nem vette észre a vonakodást ezekben az esti szertartásokban. Azaz, nehéz megmondani: mit vett ő észre s mit nem. Az olyanféle emberek, mint ő, az észrevételeiket is a kényelmükhöz igazítják. De azért a valódi helyzet is ott van, szorongásként, a lelkük aljában. Amit mondott, abból csak úgy csorgott a férfi elégtétel. A vacsora azért jobb az ebédnél, mert a férjet este kell jóllakatni. – Tudod, megtiltanám, hogy egy nap kétszer strapáld magad. De abban bízom, hogy nem tiszta altruizmusból csinálod. Ez a vacsora az egész napból igazán a mienk. Az ebédnél én is két munka közt vagyok; aztán akárhogy tiszteljük: édesanyád is ott ül fölöttünk. Most azonban mintha egy léggömbbe, egy tengeralattjáróba volnánk bezárva. S már hiába, az ember olyan, hogy az étel gőzei közt egymás iránt is jobban fölmelegszik. A mosogatáshoz ő is fölvette a törlőt, s míg tömpe ujjai a vizes tányérokat az asztalon egymásnak támogatták, zsíros mosollyal hárította el a szabadkozást. – Csak ne add a bankot. Omphale asszony óta mindig ez volt az asszonyok diadala: a férfit házimunkára fogni. A tornácon is úgy viselkedett, mint aki összefekvés előtt tartozik egy kis idealizmussal az asszonykájának. Átkarolta a székemet, s a Mindenség végtelenségéről beszélt. Ha az ember így beleszédül az Űrbe, akkor érzi csak: milyen becse van egy másik embernek, akihez odabújhat. Nyilván azt gondolta, hogy az ilyen éteri lény, mint Nellike, elvárja, hogy a férje azt, ami az ágyban következik, olyan szép dolgokkal szentesítse, mint csillagok, Isten, összetartozás.

A kedvező, magabiztos magyarázatai alatt azonban mintha ott lett volna a félelem is. – Még nem fáradt, édesem? suttogta a tornác szenderében, noha maga volt az, akinek föl kellett emelnie a vállamra hajtott fejét. Látom, erőszakosnak kell lennem. Hajnali négytől este tizenegyig: ezt a legerősebb férfi sem győzi. Amikor meg az én mosakodásom alatt ültében elaludt: egy szót sem szólt, csak nézett véreres szemmel. Már a székre is azért ült ki, mert az ágy melege erősebb lett volna nála. S most, hogy a kezébe fogott naptár s az ülőhelyzet is csúffá tette: csak nézte szégyenkezve és rémülten ezt a különös asszonyt, aki úgy mosolyog rá, mintha az ólszaggal a napi fáradtságot is lemosta volna magáról.

A legtöbbször azonban Sanyi mégiscsak kiböjtölt engem, a kínzó éberségemnek meg kellett adnia magát a paplanomba kevert forróságnak, faggyú- és kölniszagnak. Nem mondom, hogy ez akkor is olyan nehezemre esett, mint később, amikor már elvadult köztünk a helyzet. Az a vidámság, hogy én is asszony lettem, ellensúlyozta, ami a testemben feszengett ellene. Ekkor még én is azon voltam, hogy arra, amit Sanyi „házasélet”-nek nevez, ráidomítsam magamat. Az utolsó percekben azt a megszánást próbáltam magamban fölidézni, amivel a Mária Valéria szállodában húztam magamhoz az orrát lógató gyermeket. Amint Sanyinak is, bármennyire bánthatta az az emlék, az akkori ügyefogyottságában kellett előttem megjelennie. Az a játék, kettőnk mosdása közt, sosem volt elég, hogy amire várt, természetesen történjék. S minél közelebb jutott ahhoz, hogy megkérjen rá, annál szánalmasabbakká váltak az ürügyei.

Én nem engedtem abból, hogy a díványon aludjak. Ő a férfi, ő keresi a kenyeret: különben is kinyújtózva alszik, míg én megszoktam már mint lány a gödrit, rugóit. Erre a keskeny díványra azonban bajos volt amúgy házas módra, a kis elalvás előtti beszélgetésre összefeküdni. Oda kellett ülnie mellém, a mandzsettagombját kigomboltatni, a fejem alját megigazítani. („Már megint hogy van az én asszonykám feje alatt a párna”), aztán a karomra, hajamra átcsúszni. Vagy ha ágyban volt, engem csábítani az ágy szélére. Ezt szerette jobban, de ez ment nehezebben. Ehhez föl kellett a helyemről kelteni. – Már megint egy puszi nélkül hagy elaludni – nyöszörögte, hogy én kimosdva, a paplanom alá beugrottam. Vagy még gyerekesebben: nem jönne ide, nem bírok elaludni. A legszívesebben bizonyára rám törte volna a fürdőszobaajtót, s vitt volna fölnyalábolva meztelen. De azt tudta, hogy nem lehet. Beletörődött hát, hogy szepegjen, nyüszítsen. S ha ilyen tehetetlenül, szánnivalóan állt ott előttem, bennem is fölszállt lassan az az érzés, ami az egész dolgot elviselhetővé tette. Gyöngédség, de nem hitvesi, még csak anyai sem.

Másnap reggelre Sanyi a legteljesebb dicsőségben ébredt. Éppen csak annyi szorongást hozott át, lefekvés előtti játékunkból az éjszakán, amennyi időben felébresztette. Első riadt széjjelpillantásával eloszlott az is. „Mi az, már reggel van. Csak nem aludtam el? Nellike, ott van még?” Az első pillantásában ez volt. A két könyökére dobta magát, vastag nyakában megfeszült az ín; jobbról és balról is középre borzolt haja alatt rémülten forogtak a szemek. De hogy az én testem körvonalát a paplanban ott találta: ez a rémület már le is futott az arcáról. Vonásai elernyedtek; nyelt egypárat, krákogott, a szemét dörgölte. Így ült egy-két percig, nyitott hálóingben, a félbemaradt álommal tanácskozva. Csapzott haja, zsongátlan bőre, a cigányos renyheség mind azon könyörgött, hogy dobja magát a másik oldalára. De a körvonalaim után akkor eszébe jutottam neki én magam s mindaz a büszke képzet, amit én jelentettem. Hogy ő egész más ember, mióta én vagyok a felesége. Az ágyból is úgy pattan ki, mint boldog emberek szoktak. No és az elmúlt este, attól őneki egyszerre kell a pantalló két ágába beleugrania. Amikorra az elfordulásból, mely alatt nadrágját begombolta, visszafordult: fényes mosolygás volt a száján és bajszocskáján; azzal mért föl engem, s amit érzékei emlékezetének jelentettem.

Én rendesen fönn voltam már akkor, éberen ittam az éjszaka után a piros sugarakat, csak a pillámat eresztettem le a tekintetem elé; az alól lestem, hogy szemléli a tegnapi lakomáját. „Alszik az asszonyka. Próbáljuk föl nem ébreszteni. Jól megszolgált szegény az éjszaka.” Valami ilyesmi volt cipőtlen sündörgése és selymás mosolya között a groteszk ellentétben. Amikorra a fürdőből kijött, már én is úgy feküdtem a díványon, mint aki végképp fölébredt. – Mégis fölkeltettelek? – nézett rám bánkódva. – Pedig csak úgy simogattam magamat a vízzel. Na, próbálj még aludni – hajolt hozzám a hajamat megcsókolni. Neked most aludni kell – súgta a fülem körül felejtve a száját, mintha azt mondaná: „Nem lehet egy rókáról két bőrt nyúzni, aki olyan jól tartott engem az este, annak joga van még egy kicsit nyújtózni, gömbölyödni.”

S ettől fogva egész nap így járt, ebben a diadalban. A legszívesebben összehívta volna a gépszíjat föltevő masinásokat: hallják, emberek, tudják, mért köszöntem olyan hangosat magukra? De ha már nem kiálthatta világgá, célzásokat tett rá, fűnek-fának dicsért, s hogy früstökre bejött, olyan jelentősen mosolygott, mint a szilveszteri bál után, amikor Imrével először jöttek fel a havon. Hát még ha nézőket toborozhatott volna az ő pompásan sikerült házasságához. A legnagyobb bánata ez volt, hogy senkit sem csődíthetett oda, s engem sem hurcolhatott le, az emberek nyálát elindítani. Amíg a gyászév le nem telt, én kimondtam: nem megyek vizitelni. A gyász persze csak ürügy volt: undorodtam a körbehurcolástól. Na, megtörtént, Sanyi elvégezte rajtam, amit rajtatok a kis uracskátok. És Sanyi nem mert erőszakoskodni. Neki az én gyászomról hamis, de igen áhítatos képzetei voltak. „Nellike rendkívül mélyen érző lélek. Ő, ha nem is mondja: sokat gondol az édesapjára. Én ezt sokszor a kettőnk viszonyán is érzem. Bár nem mondhatom: nem sokat emlegeti azt a szomorú esetet; nem akarja az én hangulatomat rontani. Azt azonban az édesapja iránti hálátlanságnak érezné, hogy néhány hónappal a halál után társaságban mutatkozzék.” S minthogy mi nem mentünk sehová, hozzánk se jöhetett senki. A béresnéhez kihozott doktort kellett egy kis pálinkázásra behívni, hogy dicsekedhessék. – Ez más, ugye, mint az anyósom szalonja, mondta, miután egy pillanatra a mi kis szobánkba is bepillantottak. Barátom, ha ez a kis fészek szólni tudna, azonnal az éneken kezdené. A masinagépésznek is alighanem azért kellett benn ebédelnie, hogy egyszer már falubeli ember, egy volt iskolatársa lásson minket közelről mint férjet és feleséget.

A pusztán azonban ritkán dicsekedhette ki magát a kedvére. Fül sem volt hozzá; az én ellenőrzésem is rajta volt. Ha azonban a faluba bekerült, azt mondta, amit akart. Már az első hónapban észrevettem, hogy neki sokkal többször van adóügye, elszámolni, bevásárolni valója, mint édesapának. Attól fogva meg, hogy szem volt a magtárban: folyton termésügyben járt, kereskedővel, szövetkezettel tárgyalt, vetőmagot cserélt, választmányi tag lett, az apjával volt lovat nézni. A befogott lustaságának is jólesett egy kis elbujdosás, de főként a fiatal férji beszélgetések, postán, Hangyában, egy-egy rokon-kapu előtt. A Deutsch terménykereskedő: „Na, hogy tetszik, Takaró úr, a házasság?” A postamester: „Mi az, Sanyi? Hallom, szék lábához kötöz az asszony.” Egy nagynéni: „Hát a fiatalasszony? Nem is látjuk őt idelenn.” Én mintha távolbaérző készülékkel követtem volna. Ha akartam, a hangja színe is itt volt a fülemben. „Tudja, Deutsch úr, magának legyen mondva, ha egy Lorántffy Zsuzsanna meg a legkitanultabb kujon együtt választották volna: akkor sem lehetett volna jobban eltalálni.” „No, csak lassan a testtel, öregem. Engem még nem állított oda a feleségem kacsasalátát vágni. Én úgy ki vagyok szolgálva, mint egy pasa. Igaz, hogy az ellenszolgáltatás is olyan.” Vagy: „Ó, Nellike most nagyon be van fogva. Csak állatja van vagy kétszáz darab. Aztán a kert. Volt odakinn már, Juliska néni? Rá sem ismerne arra a roskadt házra. Ahogy eljöttem, épp a kerítést festette olajjal. Lenn a bozót mellett is van egy konyhakertje.”

Néha vissza is csapott ezeknek a dicsekvéseknek egy-egy hulláma hozzám. Egy vasárnap, templom előtt, kiugrik hozzánk az apósom; a nászasszonyát jött látogatni. Ahogy az új berendezkedést mutatjuk: a falra néz, s azt mondja: – Aha, emögött van a tölcsér. Hogy a vizet ne kelljen a házon át hurcolni, egy csövet fúrattam a falon át, s abba kintről egy tölcséren át lehetett a vizet betölteni. Abból, hogy az apósom a tölcsérre a falon át ráismert, előttem is fölnyílt egy fal: Sanyi magyarázta az anyjának, mint sosem hallott nagyszerű találmányt, az én tölcséremet. Máskor édesanya hurcolta haza a maga keserűségeként egy ilyen beszélgetés morzsáját. – Ma tudod-e, ki dicsért meg? – fordult a levesnél Sanyihoz. Ez ritkaság volt, hogy ő Sanyit megszólítsa (egy özvegyasszony bevárja, amíg a veje szólítja), úgyhogy számítani lehetett rá, hogy fullánkja is lesz annak a dicséretnek. – A plébános. Azt mondja, milyen nemes lelkű vőt adott magának az Isten. Kihúzódik a konyhába; csakhogy maga a régi helyén háborítatlan maradjon. Azt mondja, tőled hallotta, tette hozzá nyomatékosan látva, hogy Sanyi homloka lángba borul. Magam is elvörösödtem, bár egy kis mulatságot is éreztem, hogy édesanyának épp a plébánostól kellett ezt hallani. Hogy ő, az Úrjézus fájdalomkereső leánya, a maga kényelmére a konyhába szorítja a fiatalokat. – Én igazán nem a magam nemeslelkűségét dicsértem annak a papnak, dobta át Sanyi a zavarát haragba. Én csak Nellikét dicsértem, hogy milyen nagyszerűen oldja meg a legnehezebb kérdéseket. – Az is fölösleges volt – szóltam én közbe szigorúan. Édesanya, mint aki el akarja simítani a köztünk felvillanó viszályt: – Hát én mondtam is: bizony nagy gyámolunk ő nekünk. S én úgy adok hálát érte az Istennek, ahogyan adta.

Az első összeveszésünknek is ő volt a mámorával a szerzője. Egy szombat délután Sanyi lenn volt a faluban, az új magot szállították a Deutsch magtárába; én meg a hagymát szedtem föl a fönti kert végében. Egyszer csak jön haza a béres az igával, s a nagy hóó-król meg teee-kről, amivel az ökröt a ház alatt biztatja, s közben odanéz, látom, hogy az én számomra van mondanivalója. – Tekintetes asszony – kiáltott be rám, amikor már az ökrök is álltak, s ő is beállította ostorát, kalapját, torkát a kert felé. – Győjjön már ide egy kicsit a tekintetes asszony. – Aztán hogy ott voltam az új zöld kerítés mellett, s én is nyugvó állapotba kerültem: fontosan rám nézett. – A tekintetes úr üzent. – S várta, hogy mit szólok ehhez. Hátha én mondanám el, amit neki kell közölnie velem. – Benn marad Takaró úréknál? segítettem neki. – Éppen az, hogy nem marad. – S újra megnézett, hogy mondom-e már. – Hol beszélt vele, a Deutsch előtt? – Az. Épp indultam volna, akkor szaladt oda. Aztán beszállt a fajszi kocsiba, s elmentek arra föl. Legalább úgy néztem, hercegi kocsi volt: ott van az intéző kocsiknak olyan fonatos oldaluk. – Nem látta, nem a Bodolai intéző úrral ment el? – kezdtem én érteni a dolgot. – De éppen az – örült meg ő, mert nyilván elfelejtette. Így mondta, de azért nem ismételte meg a nevet. – Azokkal jön ki; csak előbb fordulnak egyet a faluban. Vagyis én nem tudom, ki volt a kocsiban, egy asszony meg egy úriember. De a nevit azt úgy mondta…

Éntőlem most már indíthatott is; értettem mindent. Bodolai, ez volt a híres Bodolai Ferkó, akiről annyi szó esett a Sanyi katonaemlékeiben. Az ő fiának a keresztelőjéről jött akkor is – tán ugyanezen a fonatos kocsin –, amikor édesapa az ángyádi állomáson összeesett. Most ideát voltak, az öreg jegyzőnét látogatták, akinek az asszony valami húga. – A jegyző úrékhoz mentek, s hazafelé hozzánk is fölhozza őket a tekintetes úr – mondtam ki mindent, ami a zsíros kalapban benn lehetett. – Az – nézett ő rám kissé bizonytalan bámulva, hogy mindent így kitaláltam, s el is tűnődve, hogy elmondtam-e mindent, nem maradt-e valami még neki. – Az. Úgy mondta a tekintetes úr, nem soká maradnak oda. – Jól van, várom őket – jeleztem én a kezemben maradt hagymaszárral, hogy indíthat. – Akkor hát én megmondtam – zárta le ő is a tanácskozást, s egy kicsit még mindig gondolkozva, kibocsátotta torka öbléből a hangjeleket, amiktől az állatok megindulnak. De alig értem vissza a hagymáskosárhoz, az ökrök új jelet kaptak a magasból. – Tekintetes asszony – kiáltott oda, anélkül hogy újból a kerítés mellé szólított volna. – De azt is mondta a tekintetes úr, hogy csak pár percre jönnek. Hanem egy kis uzsonna azért csak legyen. – Jól van, György bácsi, lesz. – Szóval akkor tudja a tekintetes asszony – nógatta meg most már végleg az ökreit.

A béres „hamarosan”-jából másfél óra is lett. Sanyi egy diák lámpalázával ugrott le az idegen kocsiról, s elém szaladt a tornácra megcsókolni. Ebben a csókban egy kis könyörgés is volt: ugye, nem haragszol, ugye, nem rontod el a diadalomat a barátom előtt? – A béres szólt? – nézett rám, mialatt szám után szokása ellenére a kezemet is megcsókolta. Én csak bólintottam, s mosolyogva léptem a vendégek elé. – Meghoztam az urát, kis komámasszony – ugrott le a kocsiról Bodolai. – De majdhogy ott nem fogta ám a Betti néni. (Ez volt az öreg jegyzőné neve.) Fülig belé van szeretve az a vénasszony – pardon, a kocsisom is hallja –, az a kedves öreg hölgy, az én Katókám igen tisztelt nagynénje a maga nagyszájú urába. Nagy darab férfi volt; az ember csak bámulta, hogy lehet valakinek ekkora tömege anélkül, hogy egy csöpp zsír vagy csak egy elleffedt izom is lenne rajta. A hang meg olyan öblösen ömlött belőle, mintha belül csupa garat volna, s az á-i meg az o-i azt mind megbolygatnák, mielőtt a száján kiomlanak. Utána egy szőke cukrászlány-forma asszonyka kószált le a kocsiról. Az arcán két gödör, mely együtt nevetett az ura hangjával, a szemében is két forgó karika, ugyanarra a célra.

– Kezit csókolom, fordított a hangján a nagy ember, hogy az udvar göröngyéről a tornác kövére értek. Ez volt a modora, időnkint apró úriemberi mondatokat szúrt a fesztelenkedő szóáradatába. Így mutatta, hogy alapjában nevelt ember ő, csak sok benne a gőz. Majd a kézcsókból fölnyúlva: – Hát maga az? S kezemet a magáéban felejtve, arcomat végigtapogatta a kíváncsi szemével. – Na, nagy állatszelídítőnek kell lennie. Méltányolom a munkáját. Azt tudja, ugye, hogy a maga ura meg én egy időben együtt kutyálkodtunk… De igazán csak egy percre, szabadkozott, a hangját megint megeresztve az előszoba-küszöbön. Hanem előre már ő ment, s a következő percben a ház mélyiből ömlött a harsogása. – Erre, ugye? Látja, milyen paraszt vagyok. Úgy járok-nyitok itt, mint a magaméban. Megszoktam, tudja, amikor még ágytestvériségben voltunk a Sanyi komámmal. Ha ő rúgott be, én fuvaroztam őt ágyba; ha én, megfordítva. Mellesleg többnyire fordítva volt. Nem mintha ő jobban bírta volna a bort, hanem mert én többet ittam. Igaz, Sanyi komám?

Sanyi boldogan sürgött-forgott a nagy ember körül, aki az érces hangjával búgócsigává tette az öreg házat. Engedelmesen nevetgélt, vagdalódzott; csak a mosolya kínján láttam, hogy érzi a benyomult hang s az én csöndem közt az áthidalandó távolságot. Tulajdonképpen nem volt ellenszenves ez a Bodolai. Tolnában fordult meg több ilyenféle gazdász a házunkban. Olyanok voltak, mint nagy, napon nőtt mezei állatok, akiknek folyton viccelniük kell és hangosan beszélni, nehogy a szűk lakás, az asszonyok nippjei összenyomják őket. Az azonban, ahogy Sanyi egy fejjel rövidebben, ott hehétéz körülötte: egyszerre meggyűlöltette velem. Bodolai öregebb is volt néhány évvel, de különben sem volt kétséges, hogy kettejük barátságában ő volt a mester. Abban, ahogy Sanyi szilveszterkor beállított hozzánk, utólag fölismertem az iskoláját. S az olyan felháborító volt. Egy ilyen hangos medve, s az én uram ennek is csak az utánzója.

Az asztal mellett épp négy szék volt, s mi ott ültünk mellette szép szimmetriában. Két fiatal házas: az egyik ez a zengő gazdász s az ő cukrászlány-forma, gödrös arcú galambocskája. A másik Sanyi meg én. Föl kellett állnom, hogy megbontsam az aránylatot. – Ha annyira sietnek, akkor énnekem is sietnem kell az uzsonnával. Persze fölcsattant a „Világért se”. „Torkig vagyunk.” „Betti néni kuglófja.” Sanyi hálásan támogatott a marasztalásban. – Legalább levizsgáztatjuk a háziasszonyt. Meglátjátok, mi telik ki öt perc alatt a kamrájából, mondta álnok büszkeséggel.

A vége az lett, hogy maradtak. De akkor én is kimegyek vele, gödrözte meg az arcát még jobban a vendégasszonyka. – Jó, jó, csak menjen, biztatta őt az ura. Az ilyen fiatalasszonyoknak mindig van sugdosnivalójuk. Ez, barátom, a mi kiszolgáltatottságunk. Hallottál te olyat, hogy mi a nászéjszakánkról beszéljünk egymásnak? Ezek a kis nők pedig, akik tegnap még csak a kötőjüket vonogatták, összedugják a friss kontyukat: na, hogy volt, s úgy kivallatjuk egymást, hogy én a feleségem barátnői közt úgy érzem magam, mint az uszodában.

Azt hittem, a krémesbaba-felesége elpirul legalább erre a durvaságra. De ő, úgy látszik, elhitte, hogy ez hozzátartozik, mint a dohányszag, a férfiassághoz, s csak kacagott. – Menjen már, ez a maga képzelődése. – Ismerem én az asszonyokat. – Nellike nem olyan. Ő egyáltalán nem közlékeny, vette észre Sanyi az én elborulásomat. – Á, te csak abban ne bízz, hogy a te feleséged nem olyan. Ismered azt a viccet a zsidóról, aki azzal dicsekedett, hogy az ő felesége nem olyan – hallottuk az előszobából.

– Juj, olyan boldog vagyok, nyomta meg a kezemet a kis asszony, amikor a konyhában egyedül maradtunk. Sanyi már annyit mesélt rólad. El sem tudtam képzelni, milyen vagy… Milyen kedves ez a konyha, nézett szét az asztalomon, ahol már minden elő volt készítve az uzsonnához; egy deszkán a főtt sonka, a láboskában kemény tojás, egy tányérkán a frissen vágott torma, a szita alatt a vasárnapi linzer, a gyorsan összegyúrt csokoládérúd. – Jaj, kedvesem, igazán minek strapálod magad. Ha tudom, hogy ilyen gondot okozunk – darálta le a mamájától tanult mondatokat, s hogy a behűtött tejszínt verni kezdtem (addig sem kell ott benn lennem velük), maga öntötte szét a kávét, rakta föl tálcára a csészéket, tányérokat. – Juj, Sanyi olyan szerelmes volt beléd. Én már akkor láttam, amikor a keresztelőn ott volt. Folyton megkomolyodásról beszélt.

– Igen? – néztem én rá a tejszínverő lármájából. Volt valami megindító ebben a gödrös asszonykában, hogy úgy odaadták e mellé a martalóc férfi mellé: most már haláláig ennek kell csengettyűznie. Arra az időre gondoltam, amikor ez a durva ember már rég summáslányokkal fogja őt váltogatni: hogy forognak majd akkor, milyen örvényléssel a gödröcskéi. A háztartásáról kérdeztem, hogy tett-e el egrest, s mikor választja el a fiacskáját. Ő meghatottan fogadta az érdeklődésemet, ahogy a habverésben egy kis szünetet tartottam, ő is megállt a beszédben. Nemcsak ő, a gödrei is; látszott, hogy mélyebb mosolygás készül a tölcsérkéiből. – Mondd, te már úgy vagy? – suttogta aztán bizalmasan. Én egy pillanatig nem értettem, mire gondol. Aztán hirtelen elpirultam. Le kellett hajtanom a fejemet, s verni újra a habot, hogy ne vegye észre a megrendülésemet. – Én nem ismertelek régebben – suttogta a tudós asszonyka. – Akkor biztosan meg tudnám mondani. De így is gyanús vagy nekem. – S már nemcsak a szeme, az arca gödre is szivárványlott, annyi barátsággal nézett. S ahogy a fürkésző nézését el próbáltam állni, egyszerre én is gyanús lettem magamnak. Már néhány hete volt bennem valami, amin nem akartam gondolkozni. S most egy ilyen gyerek mondja a szemembe. – Á, te becsapsz engem – nézett rám ravaszdin, a ravaszságomat keresve. – Ti tudjátok már, csak nem mondod meg. Nem vettél észre semmi gyanúsat? – Nem – mondtam konokul, mert ez alatt a két perc alatt azt is tudtam már, hogy úgy van, meg azt is, hogy nem mondom meg. – Nem volt erőltetésed? – kezdte a magán tapasztalt jeleket. – Nem – mondtam tompán, noha ebben a pillanatban is épp az orrom gyökerének szaladt a fölvert tejszín szaga. A kis asszony azonban nem érte be ennyivel, hanem elpirulva kissé, közelebb hajolt hozzám. – Mondd, mikor volt meg utoljára? Én sértetten fordultam el a fölvert habbal. Ha nem ilyen kislány, tán megütöm. Így bosszúsan elnevettem magam. – Milyeneket beszélsz te – indultam befelé a tálcával. – De csak nem haragudtál meg? – fogott át ő a sonkás tállal. – Én úgy megszerettelek téged.

Amikorra mi az uzsonnával beértünk, a férfiak már édesanyát mulattatták. Bodolai épp akkor sütötte ki, hogy ő ismeri Szeréna nénit. A feleségének van egy cenci nagynénije: Ilka néni. Amikor megnősült, Ilka néniéknek is be kellett mutatniok a boldogságot. Az egész kis utónászutazás volt, amíg a Katóka nagynénikéit végiglátogatták. – Ó, nagyon kedves volt Cencen. Hisz ismeri a nagyságos asszony is az Ilka néni kúriáját. Csupa tuja; az ember előre a sírkertben érezheti magát. No, Ilka néni sem rontja az illúziót; bár be kell vallanom, még ha a feleségem hallja is, hogy olyan kedves hölgyet keveset ismertem. Csak azok a birsalmák ne lettek volna. Lefekszünk a feleségemmel a vendégszobába: hát egyszer csak kezdek én ezzel a nagy orrommal szimatolni. Te, miféle szag ez? Miféle émelybombákat rakott be ez a nagynénéd az ágyunk alá? Hát birsalmák; körül volt velük állítva mind a két nagyszekrény karimája. Katóka a megmondhatója, még arról is megfeledkeztem, amiről akkoriban még nem szoktam. Ne tessék rosszat gondolni; az alvásról. Reggelre azt mondom Katókának: nézze meg már, van-e rajtam minta vagy barázda, mert én magam is egy birsalmasajttá váltam az éjszaka. Fuj, rá ne tegye, az istenért, fogta meg a kezem a tejszínnel. A habbal is úgy vagyok, mint a birsalmával. Hogy fest az, egy férfi, akinek hab van a bajuszán. S hogy megvigasztaljon: nagy fehér fogával hatalmasat falt a tormás sonkából.

– Pompás hely az a Cenc – morogta a torkára nyomott kenyér és sonka mellől. Én csak azt nem értem, honnét gyűjtöttek oda annyi kedves öreg hölgyet. Tetszett hallani az elefánt-temetőkről: No hát én azt gondolom, Cenc is valami olyan; mielőtt meghalna: Tolnából minden öreg hölgy odaköltözik. Szeréna nénit is ismerem – fordult hozzám. – Ő nagyon katonás hölgy. Igazán sajnálom, hogy nem tartozik anyósaim koszorújába. Az én Katókám tudniillik olyan közgyerek. Ahogy vannak közlegelők meg közerdők, őt három-négy család tartja közlányul. Cencen Ilka néni: az egy; itt a drága jó Betti néni, hisz méltóztatik ismerni, aztán Sokorón az öreg Józsika néni. Azokat én mind úgy kell hogy tiszteljem, mint a feleségem anyját. – Legalább örököl utánuk – göcögött édesanya a kislányos vidámságával.

Ezt a Bodolait ő egészen másképp hallgatta, mint Sanyit. Félrehajtotta halvány, savanyú kis fejét, s úgy fenyegette, mint aki a bűn kedves formáiért hajlandó lazítani a maga szigorúságán. A férfikellékek, zengő hang, szép termet iránt ő, minden fejletlensége ellenére sem volt érzéketlen. Meg ennek a Bodolainak úri gyereknek is kellett lennie, sokkal több komiszság, léhaság, vakmerőség és biztonság volt benne, mint Sanyiban. – Huj, kimegy a formájából addig az én pofám – mondta Bodolai. – Annyi kámpicsorodott képet kell vágnom, meg reuma elleni teát meghallgatnom, meg kuglófot megennem. Az szerencse, hogy mindig nagyon kedveltem az öreg hölgyek társaságát. Fiatal koromban sem értettem, hogy miért udvarolnak a barátaim a kávéházi kenyereslánynak. Csak a sokorói nagynénitől félek, folytatta nem is gyanítva, hogy milyen aknára lép, vagy épp azért, virtusból; az állítólag megimádkoztatja az embert. Tessék elképzelni engem, egy szál liliommal, amint félrebillentem a fejem, s elhúzott szájjal valami zsolozsmát énekelek. De édesanya ezen is göcögött. – Ráfér az magára. Csak vidd el őt oda, kedvesem – fordult az asszonykájához. – Nem, annak az egynek inkább csak a hamvaihoz. Különben, amint látom, te sem panaszkodhatsz, komám – fordult Sanyihoz. – Otrubai-lány is van néhány. Az Isten terólad sem feledkezett meg az anyósosztáskor.

Én ellenségesen figyeltem őt. Pedig láttam, hogy elsősorban nekem beszélt; engem akart meggyőzni a nagyszerűségéről. A tekintete a többieken volt; énrám csak néha pillantott, de akkor teli volt gyors, összevont fürkészéssel a szeme. Nyilván a mozdulatlan arcom nyugtalanította, amellyel hallgatom. Mint afféle férfi, azt is gondolhatta, hogy mély benyomást tett rám, ezt rejtem el a komolyan rászögzött arcom mögé. De ugyanakkor gyanakodott is: mit néz rajtam ez az asszony ilyen mosolytalan. Uzsonna végivel Sanyi bort rakott föl az asztalra. Az elébe töltött borról édesanyának is eszébe jutott az özvegysége s a köztünk való elhagyatottsága. Éppen csak belemártotta szájacskáját, s mint akinek eljött az órája, kószált föl az asztal mellől. – De csak nem hagy itt, nagyságos asszony? Most beszélgettünk volna a legjobban – tartóztatta őt Bodolai kacsmarogva. – Most következtek volna a közös ismerősök. Persze, ezt is úgy mondta, hogy a számunkra is volt egy fintorgató hátulja a mondatának. De édesanya, bár érezte, nem sértődött meg. – Á, örülnek maguk, hogy magukra maradnak – mosolygott fölállva. – Legalább még egy pohár bort, a cenci hölgyekre, nagyságos asszonyom – kérlelte őt némi esküdözés után Bodolai. – Nem úgy, fenékig – biztatta, amikor édesanya kislányosan megint csak az ajkát nedvezte meg. – Elmúlt már éntőlem a pohár – mondta édesanya a vértanúk mosolyával, mint aki mondhatna többet is arról, hogy mi az ő sorsa minálunk.

Amikor ő bevonult, s motozásával együtt jelenléte is eltűnt a hálóajtó mögött, Bodolai rögtön hozzáfogott, hogy jó nekünk való házas-meleggel fűtse be a társaságot. Két fiatal házaspár, azoknak ki kell tenniök, versenyezniük kell egymással a boldogságban. – Hány hónapos házasok vagytok ti? Három? rakott bennünket össze a szeme sugarával. Aztán a feleségire csapott a törökös pillantása. – Emlékszel, Kati? – Juj, de régen is volt – nézett ránk a krémesbaba elérzékenyülve. – Azért se sóhajts – rakta széke hátára Bodolai a karját. – Úgy sóhajtasz, mint akinek panaszra lehet oka. Én akkor hallottam a „panasz” szót először így használni, s a férfiak öntelt és komisz teóriája a nők szerelméről lánggal csapott az arcomba. – Ugyan, te olyan bolond vagy, húzódott az asszonyka az ura kitolt karja alá. Ő már megtanulta, hogy az ilyenféle célzásért nem duzzogni kell, hanem hálásan kurrognia. – De az mégsem jön vissza soha – tette hozzá, s még egyszer végigsimított bennünket a pillantásával. – No, csak ne érzelegj – paskolta meg az ura a hátát, s a két szék közelebb rukkolt egymáshoz.

Úgy illett volna, hogy most már mi is összetoljuk a székünket, s én is az uram hónaljából mutassam, mennyire meg vagyok elégedve. Sanyi legalább így érezte; de nem merte a mozdulatot kockáztatni. Ehelyett az elméletével állt elő, amellyel magát is bátorítgatta. – Tudja Isten, én nem hiszem, hogy egy boldog házasságban az első hónapok volnának a legjobbak. Természetesen azok is jók, torkolt le mindjárt minden gyanút, de később még mélyül a viszony. Egy fiatal asszonyban, akárhogy szereti az urát, mégiscsak vannak kis vadságok. Minél értékesebb, annál inkább… „Lassan tüzesedsz, de…” hallottam én át ezen a díványon dadogott szavakat. S mindjárt a versengést is. „Nekem különb feleségem van ám, mint neked. Az nem olvad föl egy spirituszlángon.” A másik férfi is csak ezt hallotta ki belőle. – Lárifári, nem hiszek a lassan olvadó asszonyokban. Már bocsásson meg, kis komámasszony, a parasztőszinteségemért, de én azt tartom, hogy az asszonyt be kell törni, mint a lovat. Mindjárt az elején. Akkor rend van: egy életre rendeztük a dolgot… Nem hisz nekem? – tette hozzá sértőn forró pillantással, látva, hogy bosszúsan elmosolyodom.

Énbennem különféle sérelmek szaladgáltak ettől a pillantástól. Magamért, hogy így mer beszélni rólam; Sanyiért, hogy az uramnak ilyen szerepe van e mellett az ember mellett; Sanyi ellen, hogy ilyen hangot hoz be a házamba. – Én nem kételkedem – mondtam –, hogy maga nagy lóidomító, de mi Sanyival nem ilyen huszársági házasságot kötöttünk. – Márpedig csak olyant lehet, nevetett föl ő nyersen. Az egyik lovas, a másik ló; ha nem a férfi, az asszony. – Köszönöm a felesége nevében. Sanyival inkább igáslovak akarunk lenni. Ha már csak ilyen gazdatiszti képekben tudjuk megérteni egymást. – Tompításul elnevettem magam, mert kicsit éles volt az a „köszönöm a felesége nevében”. A lármás emberben volt önfegyelem, pedig már ivott is. – Szóval maguk egymás mellett húznak. Ez is jó… De ki hajt akkor? – A szükség, a gazdaság, próbáltam én visszatérni fullánktalanabb hangra. Sanyi azonban megérezte, hogy melléje álltam, az ő férfitekintélyét védtem meg, s ettől úgy elöntötte a hála, hogy mindent elrontott. – No, az igaz, sosem hittem volna, hogy egy asszony ennyit elhúzhasson… Voltál itt valaha? Nahát, el sem tudod képzelni, mi volt itt. Mit produkált ez a savószínű kis asszony. Össze kell szednem magamat, hogy szégyenbe ne maradjak mögötte. Csak mi vigasztal, tudjátok? – s barna arcára sunyi fénnyel nyomult a diadal. – Hogy ebben a nagy tevékenységi lázban nekem is kell egy kis részemnek lenni. Ugye, kis igáspárom? s ő is közelebb nyomult hozzám a székével. S ő is mögém rakta a karját. Énbennem azonban ettől a mondattól egyszerre ellene fordult minden sérelem. – Jó, hogy oldalbordámnak nem nevezel – mondtam hidegen, s fölálltam.

A néhány perces látogatás jól benyúlott az estébe. Amikor az uradalmi lovak a bozót felé eldobogtak, a tornácon már a hold rajzolta ki a mi ottmaradt árnyékunkat. Bodolai attól fogva, hogy Sanyi közt és köztem az a néhány hideg szó kiszikrázott, tapintatosabban adta a kedélyest. Nem volt szó többet házasságról; a katonai emlékeikről beszéltek: egy őrmesterről, aki fogkefével mosatta föl a lépcsőházat; a herceg futballszenvedélyéről, hogy futballistákat vesz föl intézőnek. Sokkal kevesebb tolakodás volt benne és sokkal több természetes jókedv, mint eleinte. De az egész mélyén mégiscsak az volt, hogy ő megvizsgálta a házasságunkat, tudja a titkot, őt meg nem téveszti senki sem. Még nem nyekkenhetett át a féder a bozót hídján, s én már láttam, amint összehajolnak a parádéskocsis mögött. „Na, mit szólsz hozzájuk?”; „Láttad Nellit, amikor az ura odahúzta?” „Azt igazán nem volt nehéz látni. Nem szereti Sanyit. Hozzáment, mert nem tehetett mást. Én sajnálom szegény fiút; nem lángész, azt nem lehet mondani, de jó, meleg cimbora. Egy rendes asszony kenyérre kenhette volna.” Ilyesmit mondott, míg az asszonyka a melegébe lapul, s borzongással gondol a szerencsétlenre, akinek rossz, ha mások előtt odahúzzák. „Én azért Nellit is sajnálom.”

Sanyi is érezte ezt; tán nem ilyen világosan, de annál több fájdalommal. Hogy én bejöttem, s mosogatáshoz begyújtottam, ő még kinnmaradt egy darabkát a holdfényben, s a tornácláb éles árnyékával tanácskozott. Azt várta tán, hogy kiszólok hozzá. De én a tűzzel vesződtem, az új kéménylyuk nem a legjobban szelelt; a fa csak bűzöl az alágyömködött csután. Végre ő jött be hozzám, s nagy fejlógatva téblábolt körülöttem. A ládára ült, s a földet bámulva mutatta, hogy tele van nem tetsző gondolattal. Úgy ült ott, mint aki azt várja, hogy én kezdjem el neki, magam ellen a szemrehányást. – Azt hiszem, jó volt az uzsonna – vetettem én hátra a tűz mellől az első szót. – Hogyne – hallottam a hátam mögül tétován. – Az uzsonna ellen nem lehetett semmi kifogásuk. Én a tűzhely előtt térdeltem, s nem láthattam az arcát. Amikor fölemelkedtem, már az a kínos mosoly ült rajta, amelyet alázatos embereken ölt az eltökélés. – És mi ellen lehetett? – vetettem oda könnyedén. – Hát például a háziasszony ellen – húzta szét vigyorra szinte a mosolyt. – Nem voltam elég szíves hozzájuk? – kérdeztem nyugodtan, a vizes vödröt a forraló fazékba belelottyantva. – Hozzájuk? Hát már amilyen a természeted. Én nem kívánom, hogy a barátaimhoz más légy, mint amilyen általában vagy. Hanem… hisz neked is tudnod kell… – Azt gondolod, hogy hozzád nem voltam elég kedves? – álltam meg, mert a víz föl volt téve, az edény a mosogatóban odakészítve. Amíg fölforr: szembenézhetünk.

Sanyi megérezte a hangomban a szárnysuhogást, s szembetámadás helyett egy hanggal édesebben oldalazni kezdett. – Nézd, Nellike, én igazán nem kívánom, hogy te a kedvemért ömlengéseket rendezz. Én tudom, hogy te egész más lény vagy, mint a többi asszony. Hisz épp ezért vonzódtam hozzád. De ez mégsem helyes. Hogy abban a hiszemben menjenek el tőlünk, hogy mi nem vagyunk boldogok. – Kirakatot akarsz? – kérdeztem én indulatosan. A boldogságunknak… Ez a „boldogságunknak” több keserűséggel bukott ki a számon, mint akartam, s mint ahogy tudásom szerint éreztem. Hogy tompítsam, még egyszer nekimentem ugyanannak a mondatnak. – Egy vitrint a fogadóba, ahol ki van téve, kíváncsibb vendégeknek, a turbékolásunk.

Nevetni próbáltam, de Sanyinak csak most ért az előbbi hangsúly a szívéhez. – Na, hisz amennyit te… – mondta, s elhallgatott. Azt akarta mondani: amennyit te turbékolsz, azt kitehetjük. De ő még jobban megrettent attól, ami a szájába szökött. Hisz ez úgy hangzik, mintha ő nem lenne megelégedve az én szerelmemmel. Pedig ő meg van; azzal kürtöli teli a falut. Ijedtében megint engem kezdett igazolni. – Én igazán nem kívánom, hogy mások jelenlétében rajtam lógj; mit tudom: a nyakamat harapdáld, ahogy más csacsi fiatalasszonyok teszik. Nem mondom, hogy nem esne jól. De én belátom, hogy te más vagy. Kárász, mint szegény édesapád. S amit ti elvesztek pillanatnyi melegségben, azt visszaadjátok az érzés tartósságában. Én csak arra kérlek, hogy légy tekintettel kicsit az emberek gondolkozására. Ha boldogságunkat nem akarod kitenni az emberek elé, mért teszed ki az idegességedet?

Majdnem hogy kérlelve mondta, s ha egy megbánó szót mondok, csókba fullad az egész felelősségrevonás. Az én idegeim azonban tán épp ettől a befejezéstől riadoztak. – Én nem tettem semmit – kiáltottam –, engem fölháborított ennek a fajankónak a tolakodása. S én nem is akarom utánozni őket. Sem ma, sem bármikor bármiben… Sanyi ebbe a „fajankóba” jobban belesápadt, mint vártam. Fölfogta, hogy az ő egész világát, szokásait, hajlamait mértem föl vele? – Kérlek – mondta –, Ferkó nem fajankó. Ő az én legjobb barátom – s az arca gyermekesen ünnepélyes lett, amíg azt mondta. Ő a nagy érzéseket, mint szerelem, barátság, fiúi tisztelet, megható áhítattal ápolta magában. Engem azonban vitt a fúriám, s nem tudtam megszánni. – Miért nem mondod, hogy ideálod? Ráismertem benne a virtusaidra. Eddig csak a tanítványhoz volt szerencsém, most már az iskolamestert is láttam…

Az egész látogatásban ez volt számomra a legbőszítőbb, s most ez is kinn volt. Hanem ez szörnyű kegyetlen volt. Sanyi cigányos óvatossága is megfagyott tőle, s látni lehetett, amint fakón, gyilkolni készen emelkedik benne az indulat. Most láthattam, hogy a maga módján ő is eltökélt küzdő. – Abban, amiért te annyira fújsz rá, sajnos nem voltam a tanítványa – mondta remegő szájszéllel. Tudtam, hogy a betörésemre céloz. – De még nem késtél el – egészítettem ki megvetőn. – Még nem – mondta ő. – Énbennem mintha a legnagyobb sérelmet akarta volna kiprovokálni egy angyal. – Megverhetsz, ugye? Amiért a barátaid előtt nem voltam hajlandó a nyakadat harapdálni. Hogy a megyében elmondják: ezért a Takaró Sanyiért hogy meg van veszekedve a felesége.

Sanyi csak állt, fakón a barna bőrében, s zablaként rágta a választ. Az én zilált kitörésem eszébe juttatta, mit veszthet minden kimondott szóval. A fazékban követelőn zubogott, percek óta, a fölforrt víz. A csendben én is megrettentem szavaim visszhangjától. A kiskonyha falai szinte hihetetlen messziről verték vissza a vad, elkeseredett szavakat. Mi értelme ennek? Minek rám vadítani, ami körülfog úgyis? Én magam is olyan távoli lettem magamnak. A legszívesebben elsírtam volna magam, hogy a régi csendes konyhámba visszataláljak. Abban a pillanatban a tejszínverőből megint orromnak szaladt a tejszín szaga. S a következő pillanatban már ott is volt a fejem, az öklendező nyakam a piszkos vödör fölött.

Mindig roppant nehezen hánytam. A gyomromnak valósággal föl kellett nyomulni a torkomba, hogy megszabaduljak. Vitába szállt férj még nem állt ott elképedtebben, mint Sanyi. – De Nellike – dadogta – mi lelt? – S próbálta, ahogy az asszonyoktól látta, a homlokom tartani. Én meg csak a félkezemmel hárítgattam a kezét. A rám szakadó gyengeséggel valami lelki bágyadtság is tört rám. Hogy én most azonnal véget vethetek ennek a veszekedésnek, s ez a dühtől fakó ember, legyőzötten, a maga durvaságait szidva kulcsolja majd a térdemet. – Mi lelt? Hát mit gondolsz, mért hánynak az asszonyok? – böffentem ki két erőltetés között, szám szélén a keserű habbal. Sanyi egy pillanatig a vizesvödör fölé borult arcomat kereste, hogy az van-e a szememben is, ami a fuldoklásomban. Én nem láttam, de éreztem, hogy a pokol feneke és a paradicsom orma közt kell győznie a szállást, az én öklöndözésem alatt. – Nellike, csakugyan? éreztem hátamon a karját. – Azért voltál hát ilyen ideges? Ó, én…

Annyi jelző jött maga ellen a szájára, hogy egyiket sem bírta kimondani. Csak szorított, s a melle vert, mint egy nagy szív az oldalamban. Látszott, hogy mindenre megtalálta a magyarázatot. Az ő könnyűséget szerető lelke fölébe került mindennek, ami közöttünk kifakadt. Egy évig mindent megmagyaráz, hogy Nellike, értitek, ideges mostanában. S kezdődhetnek a faluban a hunyorgatások: öt üveg sörben, hogy fiam lesz. A mai veszekedés a világ legtermészetesebb dolga volt most már. S énnekem, ahogy a konyhaszékre lehanyatlottam, nem volt erőm megcáfolni. Olyan árva voltam a világban. Most először még a keze is jó volt a derekamon…

A második házizivatar édesanya elköltözésekor ütött be közénk. Ez látszólag nem volt olyan heves. Engem az állapotom éppen úgy, mint tavaszon a gyász, megint gyengévé tett: nem is voltam soha olyan gyenge, mint amikor árva és anya lettem. De ennek a második kitörésemnek (vagy inkább a sérelemnek, amely kitört benn) tartósabbak voltak a következményei. Másállapotban mintha az ember az érzéseit is kihordaná. Egy tapintatlan szó, melyet akkor szemrehányni is alig van erőnk, mint vád, ellenszenv ott jár bennünk az egész életen.

Édesanya és Sanyi közt a házasságunk kezdete óta voltak vallási viták. Édesanya akkori elhagyottságunkban elnézte, hogy Sanyi nem ad reverzálist; amióta azonban az „Úr által rendelt gyámol” hajnalban kelő férj lett: egyszerre sok könnyibe, olvasópörgetésibe került az én oltárnál meg nem szentelt házasságom. Sanyi a sok imádkozást, templombújást, kegyes olvasmányt a volt kollégista viszolygásával nézte. Először mint öregasszonyi hóborton próbált mosolyogni rajta, amikor azonban észrevette, hogy az áhítatos célzások alatt ellene is fészkel valami: türelmetlenebb lett. Neki természetesen az Istenről is volt szép tisztelettudó érzése (valakinek kell intéznie az emberek sorsát; Nellikét is az Isten rendelte neki), a pápista szenteskedés azonban jó takaró, azt rá lehet minden hibára – kényelmességre, irigységre, hálátlanságra – szabni. De ha az idegenség ott is volt köztük: egymást azért kímélték kezdetben. Édesanya a „kenyéradóját” tisztelte; Sanyi meg éntőlem tartott. Az első horzsolódások nem is kettejük közt, hanem fölöttem kezdődtek.

Édesanya, amióta asszony voltam, még nagyobb kedvét lelte a korholásomban. Persze ezt is olyan sértődékenyformán: a szobája kilincsén tartva a kezét. – Te, tudom, azt tartod, mit prézsmitál ez a vén. Nem látja, hogy a magam asszonya vagyok. Hanem ahogy te kötelességednek tartod, hogy testiekkel táplálj, én is kötelességemnek tartom, hogy a lelkedről gondoljak… Különösen a templombamenetel miatt esett sok dorgálása. Énnekem egyáltalán nem volt kedvem a faluba lemenni; a templomba meg éppen nem. Nem a pap miatt, aki a gyónástól eltiltott. Tán a boldogságom miatt. Nemigen hittem az Istent, de azért haragot tartottam vele. Azzal a Valamivel vagy Semmivel, ami így rendelte. Akkor persze magam sem tudtam ezt; nem gondolat volt ez bennem, csak egy darab nyers dac. Bennem sokszor helyettesítette ilyen görcsforma érzés a gondolatot. Édesanyámnak azt mondtam, dolgomtól nem megyek. Ő nem fogadta el ezt a kifogást. A dolgot le lehet tenni. Akinek kell a megtisztulás, ha misére nem mehet, elmegy a létániára. A templom a legnagyobb dolog.

Sanyi ilyenkor szokott közbeszólni. – Már én nem tudom, édesanya, hogy képzeli el az Istent, de én szebb imádságnak tartom, ha valaki egész nap dolgozik, a hozzátartozói iránt minden dolgát s még azonfelül is megteszi, mintha templomozás meg holmi egyletek ürügyén minden alól kivonja magát. – Attól még a dolgát is megteheti. Én is megtettem mindig, amivel az uramnak, gyermekemnek, testvéreimnek tartoztam, s Isten szolgálatát sem mulasztottam el. A munka is lehet éppolyan bálványozás, mint a pénz vagy a kicsapongás. Abban is meg kell a mértéket tartani. Sok ember azért menekszik a munkába, hogy a lelke nyugtalanságától meneküljön. – Az még mindig jobb, mintha kegyeskedik, s azzal nyugtatja meg magát a munkája felől. – Látszik, hogy nem ismered a mi egyházunkat. De hát én nem is avatkozom a te lelked dolgába. Én a lányom üdvösségéért alkalmatlankodom, amíg egy födél alatt élek vele.

Én nem szóltam bele ezekbe a vitákba. Ha Sanyi észreveszi, hogy nekem rosszul esik, tán abba is hagyja. Én azonban nem akartam édesanyát, csak mert anyám, védeni. Hisz Sanyinak igaza volt; mindent a kedvére tettünk, édesapa is, s ő mégis vértanú volt köztünk. A tisztítótüzet rótta le, s mint elkárhozottakat dorgált, amiért minden gondtól megkíméltük. Fogalma sem volt róla, hogy édesapa milyen árván élt mellette, s mekkora vallás volt az ő kímélete. Egy idegen férfi most megmondja. Nem kívánhatom, hogy elhallgassa. Tán egy kis káröröm is volt bennem: te hoztad rám, most gyötörjétek egymást. Sanyi azonban a hallgatásomat bátorításnak vette. Még a szövetségesemnek is hitte magát, mert időnkint rám-rám nézett, csaknem hogy hunyorított. S ahogy újra és újra kiállt értem, az összecsapásaikból szokás lett. Amíg a vallásuk pörölt, a kényelmességük megértette egymást. Ebéd után (mert többnyire ebédnél melegedtek neki) egy negyedórácskával tovább lehetett az asztalnál elülni; én már rég kihordtam mindent, s ők még mindig ott ültek egy szál abrosznál, s Lourdes-ról meg az imádság erejéről meg Kis Terézről vitatkoztak.

Attól fogva, hogy az én állapotom nyilvános lett, ezeknek a vitáknak újabb táplálójuk támadt. Édesanyát már az is bántotta, hogy mástól kellett a biztosat megtudnia. – Engem meg milyen meglepetés ért ma templom után – szólalt meg egy vasárnap délben. Bemegyek a plébános úrhoz; a Szív-újságra vittem be az előfizetést, látom, mosolyog nagyon. – Hallom az újságot, nagyságos asszony. Gratulálok… Én el sem tudom gondolni, mi gratulálnivalót tud ő az én állapotomban. – Hát mint jövendő nagymamának. Hallom, családi esemény készül. – Akkor jó, hogy bejöttem a plébános úrhoz, mondom hitetlenkedve, mert azt hittem, fölültette valaki. – Azt akarja mondani, hogy nem tudja? Az egész faluban beszélik, nem is egy helyen hallottam. – Én sem azt nem mondom, hogy igaz; sem azt, hogy nem. Csakhogy énnekem nincs tudomásom róla. – Hát ez érthetetlen – s látom, nem tudja, hogy üsse el a dolgot.

Arról, ahogy hallgattunk, tudnia kellett, hogy igaz. De ő azért úgy mondta ki, mint akiben a jóérzés cáfolatra számít. Ránk sem pillantott; a kanál fénye fölött nézett el mosolyogva. Szinte boldognak látszott, hogy ekkora tövist sikerült a szívére szorítanunk. Én Sanyira néztem. Annak az arca, míg a levest szürcsölte, két pirossággal küzdött: a zavar a nyakából szaladt a fejének; a dühe, hogy zavarba jött, a homlokát foltozta teli piros-fehér foltocskákkal. Sokszor láttam őt így, ha kettőnk közt az összehasonlítás (mint most az én titoktartásom s az ő hetvenkedése közt) hiúságában megalázta. Én meg mintha kettészakadtam volna: az egyik felemmel én is ott ültem a háromsarkú feszültségben, fölháborodottan, hogy így szolgáltatnak ki, és így vonnak felelősségre; a másik felem azonban messziről, bágyadt szomorúsággal borult a leves gőzére: hát ez az ember, ilyen jelenetek közt kell eltelnie az életnek. – Én az uramon kívül nem szóltam senkinek – szedtem össze magamat ellenük egy kis szigorúságra… Anyának: ő az uram, te adtál neki, ne csodáld, ha eléd helyezem. Sanyinak: én csukva tartom a hálószobánk ablakát. Te vagy az, aki minden kis ágybeli diadaloddal lefutsz a cimboráidhoz. – Nem szóltam én sem – kezdte ő zavarában a letagadáson. – Legföljebb otthon céloztam rá… Majd önérzetre kapva: – S ha csakugyan elmondtam volna? Olyan nagy baj az, hogy ép, egyenes, nyíltszívű ember vagyok… Majd hogy édesanya és én is hallgattunk, a plébános ellen fordította a szégyenen égő haragját. – No és mit érdekli az annyira azt a papot, hogy mi lesz nálunk? Bábaasszony ő, vagy a stólát számítgatja? Tessék megmondani, hogy ő arra ne számítson, mert énnekem fiam lesz… Most is látom az elborult, dacos arcát, ahogy ezt a kisfiús mondatát kibökte. Utólag mosolyognom kellett rajta; akkor azonban csak ültünk ott fölötte, mint két bíró. – Annak is meglehet az oka, hogy miért érdeklődik ő annyira – mondta rá édesanya szelíden, de annál jelentősebben.

Mindnyájan tudtuk mi az oka, de erre a napra elég volt a kínlódásból, nem ment az új nyomra senki sem. Annál többet kerülgették a következő hetekben. Szerencsétlenségünkre az ősz is korán állt be. Szeptember végére már amolyan nyárvégi november volt, amelyikben örökös esőzéstől nedves a házoldal, s az ember csak azért nem fűt be, mert sugaras októbert remél az előrehaladt hideg napok mögött. Ebben az időben Sanyi is többet volt benn a lakásban, s édesanya is előre-előrejött hozzánk, kendőjébe beburkolva a melegebb, délies fekvésű szobába. – Na, ma én is találkoztam a plébánossal – szólt a bögréjével beállítóra Sanyi. – Énnekem is előhozta a családi örömet. Mondom, éntőlem ne várjon főtisztelendőséged bárányt, mert nekem fiam lesz, eretnek. Tudja, édesanya, hogy mivel állt elő? Négy családot hozott fel a községből, csupa tanult ember. Slenkaiék, a postamester, Pongrác intéző, meg még egy negyedik, akik vegyes házasságban élnek, s nem adtak reverzálist. A tizenegy gyerek közül nincs egy református sem. Mit akar ezzel mondani, főtisztelendő uram? – kérdeztem tőle. – Hogy a Jóisten reverzális szerint válogat a kromoszómákban? Nem szólt rá egy kukkot sem, csak mosolygott. Majd akinek erősebb lesz az imádsága. Hát ilyen babonaság egy egyetemet végzett ember száján a huszadik században. A mi papjainkról is megvan a véleményem, de azért ilyet egyiküktől sem hallottam.

– Miért? Ha az Istent hiszed, ezt is elhiheted – vette fel édesanya azt a szelíden felülkerekedő hangot, amelyre az igaz tan szabadítja a keresztényt. Mért imádkozol akkor, ha még ennyit sem tételezel föl az Isten hatalmáról? – Épp fordítva, énnekem sokkal nagyobb véleményem van a Jóistenről, semhogy elhinném, hogy az ilyen egymás bárányát orzó imádságok elébe fölérhetnek. – Márpedig én azzal a reménységgel küldöm a magamét, hogy fölér – mondta édesanya állhatatosan. – Az édesanyának a baja. Szerencse, hogy idáig már eldőlt, s abba semmiféle imádságnak nincs beleszólása…

Az imádság erejében nem hitt, de az rettenetesen bántotta, hogy az ő házában valaki, aki az ő kenyerét eszi, ellene, a fia ellen mer imádkozni. – Az Isten mindent megtehet – ingerelte őt édesanya. – Ő meg – mondta Sanyi; de ha én édesanya helyében volnék, s annyira bíznék az imádságomban: azért imádkoznék, ami a lányomnak meg a vejemnek kedvez. Végre is az ő purdéjuk lesz – mondta Sanyi, s rám pillantott, aki egy könyv olvasását tettettem. – Egy anyának azonban a gyermeke igazi érdekeiért kell imádkoznia, s nem azért, amit kíván. – A mi érdekünk pedig, ugye, nem az, hogy egy flóberttel lövöldöző, eleven fiunk legyen, aki a nevünket, vagyonunkat fönntartja, hanem, hogy akit fölnevelünk, az gyónjon és áldozzon, s megtanulja, hogy az apja eretnek, akit rendesebb időkben elégettek volna. – A ti érdeketek az, hogy egy hitben neveljétek föl a gyermekeiteket. – Bízza ránk, édesanya. Ahogy én Nellikét és magamat ismerem, köztünk senki sem fog vallásháborút szítani. – De ahol kétféle a hit, kétféle a lélek is. Elég baj, hogy köztetek már ott ez a válaszfal: a gyermekeitekbe ne oltsátok be a háborúságot…

Sanyit az a gondolat, hogy köztünk választófal van, mérhetetlenül felbőszítette. – Én nem érzek magam és Nellike közt semmiféle választófalat. Ha csak édesanya oda nem tol egyet. – Márpedig a ti dolgotok nincs rendben. A házasság Isten áldásával is nagy próba, hát anélkül. – Mi megkaptuk az Isten áldását. – Te igen, a magad módján. Nellike nem. – Tudom – rúgta magát Sanyi még hátrább a széken. – Édesanya szerint mi vadházasságban élünk… Édesanya egy vértanú dicsfényével állta, a kávésbögre fölött, az eretnek dühöt. – Én nem mondom, hogy miben, csak azt mondom, hogy van okom a gyerekeitek békéjéért imádkoznom.

Ettől fogva a viták mindennaposak lettek. Én leraktam az asztalt, elmosogattam, s ahogy behozom az edényt, még mindig ott vitatkoznak. Délután benéz hozzánk édesanya az újságért. Sanyi is ott van, beszorította az idő, hát csak kérdez tőle valamit, hogy mi van az újságban. S ameddigre újra bejövök: már ott ül a díványon, Sanyi az ablakfán, s a sötétedő délutánban arról vitatkoznak, hogy a gyereket az anyja neveli-e vagy az apja. A leányt Sanyi is meghagyta az anyjának, a fiú azonban csak addig az övé, ameddig füröszti, eteti. Édesanya szerint viszont a fiút is az anyja tanítja imádkozni; később a leckéjét is ő kérdi fel. Az apa csak akkor az apja, ha a vendég előtt kell dicsekedni vele. El lehet gondolni, Sanyi milyen elkeseredetten ostromolta ezt a tételt, s ami bele volt ostyázva. A mi magunk dolgára azonban egyre ritkábban buktak ki. Érezték, hogy akkor össze kell veszniük: jön a nemszólás, s vége a végtelen, esőűző vitatkozásoknak. Ezt később is sokszor megfigyeltem, hogy a folytonos súrlódás, egymás kínzása jobban összekapcsolja az embereket, mint az egyforma gondolkozás vagy a megbecsülés.

Én ki-be jártam, fölmostam a konyhát, megtömtem a récéimet, s még mindig hullottak a furcsábbnál furcsább állítások. Sanyi mindennek az ellenkezőjét szerette állítani, s ha édesanya kárhoztatta a vegyes házasságot: szerinte minden férfinak reformátusnak, és minden asszonynak katolikusnak kellene lennie, mert a nőhöz az illik, hogy mindent elhiggyen, a férfihoz meg, hogy ne higgyen el semmit. Én néha rájuk szóltam: – Még mindig itt tartotok? – Vagy keményebben, hogy édesanya is értsen belőle: – Én nem tudom, mi értelme, vásár után alkudozni… Ahhoz azonban nem volt elég erély bennem, hogy a vitákat elnyomjam. Csak hallgattam a sok fojtott hangulatú beszédet, s csüggedten éreztem mindkettőjüktől a távolságot. – Jól van, kisanyám, hiszen csak kedélyeskedünk egy kicsit – fogta meg Sanyi mellém állva a könyökömet. – Édesanya hitbuzgalmának szüksége van egy kis tornára… S látva, hogy én nem rántom el a karomat, nem fagy meg az arcom, csak állok bágyadtan, megnyugodott, hogy nincs nagyobb baj. Ő főlényes, jó kedélyű vő, aki az anyósát megneveli kicsit, s én mellette vagyok ebben a vitában.

Amikor aztán már nem találtam kinn munkát, vagy az a fura bágyadtság a lábamba állt: én is odaültem édesanya mellé a díványra. Később, amikor már nagy volt a terhem, nem fáradtam olyan hamar, mint akkoriban, harmadik, negyedik hónapban; úgy látszik, hogy az ember teste ilyenkor harcol még a benne csírázó idegenséggel. Hogy ne üljek haszontalan: a foltozódobozom vettem az ölembe, s Sanyi nagy lyukait javítgattam az ablakon bederengő fényben. Ott benn a két nagyszoba, kinn az óriási major ember nélkül őrizte bútorát, góréit, s mi ott szorongtunk a konyhából átalakított helyiség ablakában, néhány négyzetméteren; ők egymást gyötörve s szórakoztatva, én a fán a fonalat szép párhuzamosan rakva s elnyesszentve. Néha egy-egy olyan darabot is odaloptam a dobozba, amit már a gyerekkelengyébe szántam: főkötőt, réklit, pelenkának beszegnivalót. Rendesen más kötött holmik, foltoznivalók közé kevertem: onnét loptam a gyűszűm alá. Nem akartam, hogy Sanyi észrevegye, mert ilyenkor rögtön elérzékenyült. S ennél még a vallási zsörtölődések is jobbak voltak. Magam azonban fülem zúgásában az érveikkel, mégiscsak rá-rágondoltam arra, akinek ezek a haskötők, ujjaskák készültek.

Regényekben sokszor olvasok fiatal anyákról. Én vagyok-e egészen másfajta lény, vagy azok az írók írták csak úgy gondolomra, ami a nem túlságosan boldog anyákban történik? Én sosem ismertem a leírásaikban a magam állapotára. Igen, volt bennem is valami reménységféle. Ahogy ezek itt összeszorítottak, a világosság felől Sanyi, a dívány sötét végéből édesanya, s anélkül hogy tudnám, mit, átbeszéltek rajtam: mintha börtön volna minden, s ebből a börtönből csak a tulajdon testemen át nyílna, amerre a magzat keresi útját, szabadulás. Minthogy az emberiségtől nem várhatom, nekem magamnak kell megszülnöm azt, ami édesapa volt: az én közöm a világhoz. Ugyanakkor azonban borzongás is volt bennem, hogy mi az, ami itt a csontjaim közt, a beleim homályában készül. Micsoda bizonyítékom van arra, hogy valóban az én természetem, az édesapa természete az, ami ennyi öklöndözés, bágyadtság, tenyérizzadás árán a testembe iktatta magát. Nem ül-e itt édesanya, az anyám, s milyen idegen mégis a puha kialakulatlan arcával, amin most egy kislány-mennyország fénye s egy önző gyermek sérelme pirul és ragyog. Milyen idegen lehetett a számára ez az éles Kárász-orrú, keskeny szemöldökű, kérlelhetetlen szörnyeteg, akit a lányául megszült. Az ember sosem tudja, hogy kit szül meg: melyik nagyanyját, nagyapját. Bennem is ott küzdenek, követelőznek az összes Takaró-ősök, azok is, akiknek az anyósom mindszentre őszirózsa koszorút köttet, s azok is, akiknek már a nevüket sem tudja; legfőképpen pedig ez az ablakfán ülő, elégülten vitatkozó húsember, aki újév reggelén jött ki hozzánk, s íme, október sincs: már dugnom kell előle a gyanúsan kicsiny ujjaskákat… Mindezt talán nem is gondoltam, inkább csak ott kóválygott bennem, reménység és félelem különös gomolyában, mialatt ezek az unalomtól pálltan, az elfojtott indulat szavaival kerülgették: melyikük vallásáé legyen a gyermek, akiről én azt sem tudtam, hogy melyikük testéé lesz.

Ki tudja, meddig tart ez így, ha október utolsó napjaiban meg nem hal Béla bácsi. Egy pap barátjának ünnepelték az aranymiséjét. Ott megette a maga gyomorbeteg tejbegrízét, de a sok jó szag a fejének szaladt, egy-két pohár likőr is volt benne; hát a sültnél csak visszahozatja az asszonyokkal a lúdkását. Reggel nyögött, sárga volt, de azért csak bement a hivatalba. Délelőtt üzennek Teréz néninek, hogy menjen a kórházba, gyomorvérzéssel beszállították. Hajnalra már rá is csöndítettek. Édesanya persze (meg sem kaptuk a sürgönyt), pakolt, öltözködött. Hol a szegény jó Bélát siratta (édesapa sosem kapott ennyi szép jelzőt tőle), hol a csatlakozást, hogy csak másnap reggel ér oda. Mit szól az ő testvére, hogy egy éjszakán át magára hagyta. Látszott, fél, hogy Szeréna néni egy éjszakával gyöngédebb testvér talál lenni. Énnekem is fátyolba kellett volta borulnom, s utaznom a boldogult nagybácsihoz, „akinek a házában annyi jó órát töltöttem”. Sanyi azonban nem akarta, hogy utazzak. Nellikét mostani állapotában az út nagyon megviselné. Nincs értelme egy bajból kettőt csinálni. Fölmegy ő inkább, hogy a családot valaki képviselje. Én is maradtam volna: édes pirossággal akkor jött föl a vénasszonyok nyara; olyan kívánatos volt – szívem alatt a teherrel – egy-két napot a majorságban egyedül elrakosgatni. Végül is azt sütöttük ki, hogy mindszentek éppen beleesne az útba, édesapát nem lehet ezen az ünnepen mindjárt az első évben magára hagyni…

Ahogy megjöttek, rögtön láttam, hogy másnak is kellett Fehérváron történnie, mint hogy Béla bácsit eltemették. Sanyi érkezett elébb; édesanyának még ott kellett egy-két napot maradnia, amíg Béla bácsi holmiját benaftalinozza, s Teréz néni is megszokja az öreg hálóban az egyedül hálást. Kérdem, hogy volt; a legényegylet énekelt-e, kik jöttek el a távolabbi rokonok közül? Sanyi máskor nagy bőbeszédűséggel számolt be az ilyesmiről; most csak hümmögött: hát megvolt, mint nagy egyházi embert, maga a püspök szentelte be. Teréz néni? Sírt, hogyne, locsolni is kellett, de ha a nővéreivel meg a kanonok nagybátyjukkal össze lehetett bújni, ő is csak összebújt. Végre is kinyögött annyit, hogy nagyon furcsán bántak vele; mindig a háta mögött tanácskoztak. Ő ott lézengett a temetés után egy napot a házban; aztán elunta s hazajött. Elég volt, hogy mindig elhallgassanak, amikor rájuk nyit. Az arcán azonban láttam, hogy egyéb megmondatlan is van benne. Amikor aztán édesanya kocsikérő sürgönye megjött, a nehezebbje is kifordult belőle. Hát igen, össze is kaptak ők, temetés utáni nap édesanyával. A kanonok is ott ebédelt, s attól meg a nővéreitől édesanya olyan bátorságot kapott, hogy ő meg sem szólalhatott, már letorkolta. De egész másképp, mint itthon. Megint a vegyes házasságról volt szó. Béla bácsit dicsérték, hogy milyen szép összhangban éltek Teréz nénivel, gyónni meg áldozni is mindig egyszerre jártak. Édesanya erre magukat hozta elő. Bizony nagy erősség is az egy asszonynak; én ezt nélkülöztem szegény, boldogult uramban; ezért is nem volt áldás a dolgunkon. Sanyit erre elfutotta a keserűség: azt kezdte hányni, amit édesapa nélkülözhetett édesanyában. Olyan is kicsúszott a száján, hogy sok ember a vallás címén bírónak tolja fel magát, a hozzátartozóit meg valósággal elhanyagolja. Láttam rajta, hogy szurkol az estétől, s ezért mondja el maga, hogy édesanya beszámolója ellen be legyek oltva. Különösen apát hangoztatta sokat. Ő azt nem bírta elviselni, hogy a mellett a savanyú gyomrú Béla bácsi mellett úgy szerepeljen mindig, mint az elkárhozott.

Én nem szóltam egy szót sem; tettem a dolgomat, s vártam vissza a kocsit. Ahogy mindszentekkor a temetőben az őszirózsákat rendeztem: egy kis mozdulatot éreztem a hasamban, alig volt több egy bélkorgásnál, de annak mégis szokatlan. Másnap (Sanyi már ott botorkált körülöttem) megismétlődött, de akkor már éreztem, hogy rúgás. S ettől a szokatlan motozástól még messzebb kerültek tőlem az enyéim, Fehérvár, a kanonok nagybácsi lila öve körüli családi ebéd. Édesanya hiába lábolt le ünnepélyesen a kocsiból (Sanyi kézcsók után rögtön elódalgott); a Teréz néni küldte konyharuhák ürügyén hiába hívott be a maga szobájába: el voltam tökélve, hogy nem adok igazat neki. – És mi történt még? – néztem rá, csakhogy túl legyünk rajta, amikor Teréz néni ájulásairól sehogy sem tudott a maga sérelmeire átkerülni. – Csak az, hogy az urad az asztalnál az egész család előtt elmarasztalt… S hogy nem kérdeztem, maga folytatta. – Őszerinte én rossz felesége voltam apádnak. – Így mondta? – Hát hogy elhagyatott volt mellettem. Nem tettem meg a kötelességemet iránta… S könnybe lábadt szemmel, kipirult orrocskával nézett rám, hogy mint az Otrubai család, én is megbotránkozom-e. De én csendet akartam magamban annak a mozgásnak. – Ebben volt valami igaza – mondtam a ruhákat átvéve. Édesanya egy pillanatig megkövülve nézett rám. Őneki soha az eszébe nem ötlött, hogy az ő boldogult urának keresnivalója lehetett rajta. S attól, hogy ezt én, a lánya, a szemébe mondom, valósággal megjegesedett a kislányos szeme. – Ja, ha tetőled hallotta – motyogta, s a kitárt szekrényajtó mögé bújt, hogy zsebkendőt keressen a könnyeinek.

A kisszobai viták ettől fogva elmaradtak. Édesanya nagyobb társalgást űzött a maga özvegyi szobájában: Cencre és Fehérvárra írogatta a leveleket. Teréz nénitől is majd mindennap megjött a fekete szegélyű boríték, az írása még bágyadtabb volt, mint régen, mintha csak rápotyogtatott könnyek mosták volna szét. Egy héten egyszer Szeréna néni szálas betűi is közbeszóltak: a három nővér megint úgy össze volt fonva, mint az én férjhezmenetelem előtt, az elmúlt télen. Édesanya többnyire szürkülettel írta a leveleit; a tinta az ablakfa mellett, a levélpapír az ablakdeszkán. Ha a nagyszekrénybe tett ruhaneműért bementem, vagy a vasalást beraktam: ott leltem őt, amint – könyöke a levegőben, feje kislányosan félrefordítva – írással kínozza a szemét. Tán jobban tudott így panaszkodni, ebben a vértanúi tartásban, világtalan lopva az írást, mint egy kis szolgálólány. – Mért rontja a szemét? Mért nem gyújt ki? – szóltam rá ilyenkor. – Nem pazarlom a petróleumotokat, nem érdemli meg azt az én levelezésem. – S ha én pár perc múlva mégis beraktam az asztalára az állólámpát: ő leporozta, összehajtogatta az árkusait, berakta a maga szekrényébe, a lepedők fölé, s hozta ki nekem a világosságot. – Itt van neked. Te hasznosabb munkát végzel.

Hogy miről folyt a szó ezekben a levelekben, a Teréz néni bánatán meg a mi hálátlanságunkon kívül, azt még akkor nem tudtuk. Édesanya most még annyit sem vetett oda nekünk a bűvös zacskójából, mint amikor az én sorsomról tanácskoztak. De olyasminek kellett lenni, amitől egyre biztosabbnak és egyre idegenebbnek érezte magát köztünk. Egy idő óta sűrűbben ajánlkozott, hogy mozdít valamit; foltozást vitt be, de azt is úgy tette, mint egy mostohán látott vendég, aki meg akarja szolgálni a kenyeret, ameddig még itt van. Egyszer aztán mégis kijött a három nővér tanácskozásából az első végzés. Édesanya, hogy ünnepélyesebb legyen, az ebédnél adta tudtunkra. Teréz nénétek meg Cencre költözik, Szeréna meg Károly (a kanonok) már a temetésen azt tanácsolták neki. De akkor még nem tudtuk rávenni, hogy az ura sírjától megváljék. Most aztán belátta, hogy minek éljen ő ott abban a nagy lakásban, az ura hűlt helyében, amikor Cencen ott van a régi Otrubai ház. Most látni, milyen okos volt, hogy Szeréna nem vált meg a szüleink fészkétől. Most mind a ketten elférnek benne. Egész más, ha az ember a testvérével osztozkodhat a bánatában, mint egy idegennel…

Én elértettem, hogy édesanya az, akinek az idegennel kell, Sanyival s tán velem is, a bánatában osztozkodni; de nem voltam hajlandó ezt a keservet méltányolni. Hogy mégse maradjon szó nélkül a hír (Sanyi a temetés óta konok elővigyázatossággal hallgatott), a legártatlanabb szereplő, a sír felől érdeklődtem. – Azt is elvállalta a Katolikus Úriasszonyok Egyesülete. Teréz néni annyit tett nekik: tálcaszám sütötte a tésztát a jótékony teákra, most ők veszik szegény Bélát a gondjukba. Mégis más, mintha holmi temetőszolgákra kellene bíznia.

Azzal, hogy Teréz néni gyászkeretes levelei most már a cenci bélyegzővel jöttek (melyet Szeréna néni határozott ökle csapott őrájuk is, mint a többiekre), sem a másnaponkénti postának, sem édesanya nyugtalanságának nem lett vége. A nap nagy részire most is bezárkózott; de ha kijött közénk, akkor is olyat iparkodott mondani, amivel – magának vagy nekünk – az ő tűrhetetlen helyzetét bizonyította. Egyszer az derült ki, hogy ő éhen feküdt le, mert nem volt kávé főzve. – De hát mért nem főzött édesanya? Vagy szólt volna nekem. – Úgyis elég terhetekre vagyok a világi szükségleteimmel. – Máskor azt lopta bele a beszédbe, hogy hála Isten, nem veszett el Szeréna levele, pedig tíz darab levélbélyeg volt belérejtve. – De hát mért küld Szeréna néni édesanyának bélyeget? – Mondom, majd még megsokalljátok, hogy annyi pénzt emésztek el bélyegre. De hasztalan, nekem már ez az egyetlen gyönyörűségem, ha a nővéreimmel így postán át eltársalgok.

Engem bántott ez a beszéd, de aztán elsimult bennem. Napközben most már sokszor oda kellett kapnom a hasamhoz: percnyi kemény dombocska nőtt belőle, hol a májam alatt, hol épp az átlós felén. Nem tudom: ez a mocorgás tett-e olyan megbocsátóvá (amióta mozgott, jobban bíztam benne, hogy az enyimé lesz), vagy édesanya lett annyira gyerek a szememben, hogy az anyaságomat őrá is kiterjesztettem. Sanyi azonban napról napra jobban fűlt ezektől a bökésektől. Ahogy koptunk ki az évből, ő mindjobban elunta magát; édesanya elvonta tőle a vitatkozás időtöltését, én meg az állapotomra hivatkozva az esti játékunkat ritkítottam meg. Nem volt érdemes mosdani, borotválkozni; a baba maga akart a dupla paplan alatt rugódozni. Ettől a kettős megtartóztatástól egyre ingerültebb lett, s előre látszott, hogy nemsoká győzi bekötve a száját. „Mi semmilyen világi szükségletet nem tagadunk meg édesanyától.” „Igazán kár bennünket abban a színben feltüntetni, hogy a bélyeget sajnálom édesanyától. Ha sajnálni akarnék valamit, nem a bélyegen kezdeném.” Egyelőre csak ilyenekre fakadt, de én láttam, hogy kifordul belőle a súlyosabb is. Arra azonban nem volt kedvem, hogy elejét vegyem; mintha mindez nem érdekelt volna eléggé akkortájt.

Egyszer aztán édesapa tolnai gazdálkodásáról volt szó az asztalnál. Hirtelen eszembe jutott, hogy ott mint kislány én is láttam őt nevetni. Nagyra nyílt a szája, mint a holló csőre, ahogyan nevetett. Erre édesanyán is erőt vett az emlékezés. De aztán mintha megbánta volna. – Ti ugyan azt mondjátok, hogy én sosem szerettem apádat, fűzte egy mondatába… Sanyi, tán mert váratlan jött a szúrás (épp amikor engem gyöngédebb hangulat fogott el), jobban fölforrt, mint máskor. – Pardon, én csak azt mondtam, hogy nem úgy szerette, ahogy kellett volna. – Azt mondtad, hogy nem jól teljesítettem a kötelességemet. – Ezt nem egészen így mondtam. Nem: nem teljesítette, hanem nem jól fogta föl. Az lényeges különbség. De ha édesanya sértődni akar, én azt is vállalom. – Arról ítélsz, amit nem is láttál. Hányszor voltál te minálunk a szegény uram életében? Az én uram, amíg élt, nem marasztalt el engemet soha. – Amilyen jó ember volt, most is megcáfolna. Én azonban az után ítélek, amit látok. Édesanya a hozzátartozóit folyton az üdvösségükkel macerálja, ahelyett hogy segítene nekik. Itt van például Nellike. – Engem ne keverj bele – szóltam rá tehetetlenül. – Hát jó, édesanyának szerencséje van a lányával is, mint ahogy az volt az urával. Akkor itt van az unokája. A vallásért, amin most már úgysem lehet változtatni, az egész családi életünket fölháborította. Egy pelenkát azonban még nem szegett be neki… – Sanyi – álltam föl. – Én kimegyek, ha ezt így folytatjátok. – Nem kell kimenned, mert én többet ellene nem szólok az uradnak – mondta édesanya. Kipirosult szemhéján, ahogy az ételt kanalazta, megeredtek a könnyek, s ő diadalmas vértanú arccal folyatta őket a tányérjába. – Az ember igazán csak a legjobbat akarja – morogta Sanyi az asztalra sunyva. – De kihozzák a türelméből.

Karácsony előtt egy héttel édesanya elutazott. A Teréz néni bánata kívánta meg, hogy első elárvult szentestéjét mind a két nővére vele töltse. – A Jóisten tinektek megadta az ünneplőtársat. A nővéremnek meg szüksége van az én erősítésemre… Én nem vetettem ellene egy szót sem. Az „ünneplőtárson” kacagjak, vagy édesapán érzelegjek, hogy nekem is ez az első szentestém, amit nélküle töltök el? Egy nappal fagyújtás előtt megjött Cencről a szokásos karácsonyi csomag; az idén nagyobb a rendesnél, a három nővér egyszerre küldte. Sanyi épp lenn volt a faluban; ő is a Jézuskát igazította. A csomag jó soká ott hevert a konyhaszéken; nem volt kedvem fölbontani. Az idén tán Teréz néni küldi az asztalkendőket és Szeréna néni a szvettert. Édesanya kis filéterítőjét úgyis láttam már, ahogy a ruháit a szekrénybe betettem. Mi hasznom énnekem ezekből az anyagokból? Sodró ujjaim alatt egymás után készültek el a karácsonyi lekváros linzerre a rácsok; a kicsiny rúgott egyet-egyet, s én a jövő karácsonyon tűnődtem. Akkorra már ő is nyolc hónapos lesz; ül s nevet. Vajon visszavisz-e abba az emberiségbe, amely mint Sanyi a faluban, boldogan készül a szentestére? Két gyerekszemet láttam s egy csillagszórót, s ettől könnyebb lett a kezemben a tepsi, pattogóbb a tűz, fényesebb az ereszről csöpögő dara.

A dobozhoz mentem és föltéptem: hátha lesz benne valami, aminek megörülök. A legtetején ott volt csakugyan a filé; erre még rámosolyogtam, ahogy ráismertem. Aztán papírban egy pongyolára való anyag megvarratlan. Tán szoptatóruhának szánták. Aztán még egy papiros, abban fél vég házivászon, megint csak megvarratlan. Ennek a rostjairól ráismertem Szeréna nénire: elpusztíthatatlan, használd föl, amire jólesik. Hanem egy kicsit bántott, hogy nyersanyagot küldtek; semmi nyoma rajt munkának; semmi célzás az állapotomra. Pedig a vászon, az kedvemre jött; de mégis mint egy adó. Egy főkötő vagy pólyaterítő jobb lett volna. A filét is befejezhette volna egy délután édesanya. Igyekeztem őrizni a hangulatomat, de a szeretettel berakosgató öreg ujjak helyett édesanya beszámolója hallatszott ki a dobozból.

Akkor jutott eszembe a konyhaszekrény sarkán a levél. Ahogy a dobozt kibontottam, odatettem. Azt már rossz előérzettel törtem fel. A történtek után feltűnő nyájasan indult. Leírta az útját; milyen boldogan fogadták őt a testvérei; meg hogy árvaságukban mekkora vigasz együtt lenniük a házban, ahol még az édes szüleik körül leánykodtak. Aztán az ajándékokra tért át: az ő ujját fogja a köszvény, de „te Nellikém, könnyebben befejezed”. Teréz néninek nem futotta többre, ő most már a nyugdíjából él; de hát nem az értéket kell nézni. Aztán egy körülményes mondat után a párkák határozata: „Megbeszélték az én nővéreim az én sorsomat, s azt gondolták, ha már Teréz itt talált az ő özvegységének fedelet, én is jobban megnyugodnék, ha az ő kedves körükben tölthetném el a hátralevőt. Itt mi kölcsönösen támogatjuk egymást az öregkor és a világ elviselésében: míg tiköztetek csak bűnbakja lennék minden visszavonásnak.”

A dobozból kicsapó fagy nem csalt meg. Édesanya itt hagyott bennünket. Igazabbul: megszökött, mert aziránt nem volt kétség, hogy ő és az ő kedves nővérei már előbb megbeszélték ezt. Kezdődött a temetésen a Teréz néni sorsával, s folytatódott a levelekben az övével. A kocsiba azért ült fel olyan rejtelmesen. Ő már tudta, hogy a Mennyei Atya megváltotta a fogságától. A levél hátralevő részében az anyagiakról volt szó. „Tudod, hogy az én nővéreim is szűkösen vannak (s itt fölsorolása következett, hogy mi kiadása van Szeréna néninek a postamesterségre), de az Isten úgy megáldott engemet bennük, hogy az én kenyeremet is készek volnának a magukéból kihasítani. Én azonban ezt el nem fogadhatom, s ha ti úgy éreznétek, hogy ezután nem tartoztok nekem, én inkább valami kis fehérvarrást vagy kézimunkát vállalok, s avval szerzem meg a sárház fenntartásához a legszükségesebbet.” A levél alján a másik két nővér aláírása. Teréz néni T-je egy vízcseppben felázva. Szeréna néni szálas betűivel még azt is odaírta a neve alá: „Vigyázz, mozogj sokat az utolsó időben.” Ez a fölösleges tanács volt az egyetlen emberséges dolog az egész közleményben.

Én nagyon csodálkoztam, mért gyöngülnek el a lábaim annyira, amíg ezt a levelet végigolvastam. Édesanya iránt én inkább csak részvéttel voltam, mint szeretettel; az igazságtalanságát is megszoktam, édesapán már. Ő húsz év alatt sem honosodott meg köztünk. S most, hogy édesapa is meghalt, Teréz néni is visszatalált az Otrubai házba, őt is húzni kezdte (hisz csak a bábuit cserélte azóta) az ősz fürtökkel éledő gyermekkora. Bennem mégis mintha egy másik, hidegebb anyag áramlott volna le-föl, amely a sérelem vagy az elkeseredés szobrává fagyaszt, ha minden erembe eljut. Magamtól megrettenve, józanul próbáltam gondolkozni, mintha a bennem levő magzatot kellett volna ezekkel a hideg, okos gondolatokkal megoltalmaznom. Ez így volt természetes. Édesanya azért vádaskodott, hogy magát igazolja. Sanyi nem bűnös ebben. Ha édesanyának odamondott, igaza volt. Én, a lánya, nem tudom megvédeni. Más férfi ennyit sem hallgatott volna egy nyakába szedett öregasszonytól. Nem is teszek neki szemrehányást. Elment, elment. Mi folytatjuk, ahogy tudjuk. Sanyi jó ember. S most már a gyerek is itt van. Csak egy csomó haszontalan beszéd ment ki a házból. Mindnyájunknak jobb ez így: édesanyának Cencen, nekünk itt magunkban. A fejem, mint egy erősítő fecskendő lökte testembe ezeket a gondolatokat. Amíg elmondtam, szilárd is lettem tőlük, de ahogy abbahagytam, s csak dolgoztam gondolat nélkül, azt vettem észre, hogy kezem reszketve babrál a sütő gombján a fogóronggyal, s megint csak áramlik bennem a hideg, s a könnyeim hullanak a kinyitott dobozba. Ez az állapotomtól van, szóltam magamra, s elölről kezdtem a keményítést. Végre azt hittem, hogy az egész testem teli van, az utolsó sejt is, nyugalommal. Most már vártam, hogy Sanyi is megjöjjön. Hogy elmondhassam neki, anélkül hogy egy ige szemrehányás kibukna belőlem.

De Sanyi csak sötéttel jött meg; a jól elrendezett karácsonnyal a szemében. Nem árulhatta el, hogy mivel lep meg; de csókja, a bajusza fénye tele volt célzással. – Van az úgy, így ádventben, hogy a jó férj is elkésik – mondta a kérdésemre. A széken ott volt a csomag. – A cenci ajándék? – nézett bele. – Milyen fantáziatlanok; ahelyett hogy mihozzánk küldték volna, anyámékhoz… Én azonban minél előbb túl akartam lenni a próbámon. – Küldtek még mást is – s odaadtam a levelet.

Sanyi egyre vörösebb lett, ahogy olvasta, s a levél széle fölött ki-kilesett rám. Úgy állt ott, mint aki rossz fát tett a tűzre, s most nem tudja, hogy vágja ki magát. Már régen elolvasta, s még mindig ott tartotta a papírt maga előtt, elbújva s készülődve. – Mit szólsz hozzá? – szóltam rá én. – Hát édes szívem, én igazán ártatlan vagyok ebben. – De az arcán mégis az látszott, hogy erre ő sem számított. Ő egy kenyerére szorult anyóst akart egy kis szekatúrára befogni, s most bántja, hogy ez lett a vége. Mit mond a világ, s mi lehet énbennem?

Én, ahogy eltökéltem, jelet akartam adni, hogy fölösleges mentegetőznie. De ahogy így szűkölt előttem, a rögtöni teljes feloldozás mégsem jött a számra. – Az nem igaz, hogy ezt ott sütötték ki – mondtam –, édesanya már azzal szállt föl a kocsira… Sanyi fürkészve nézett rám: nem tudta, mit remélhet ettől a mondattól. – Hát hogyne, Fehérváron a temetésen már ezt főzték… S rám lesett, hogy mit lesz jó mondania; mekkora ezen a nyomon az ellenállás. Minthogy én hallgattam, ő tovább nyomult. – Ez várható is volt: édesanyának mindig a nővérei voltak a legkedvesebbek. Már szegény édesapa életében is… Újra megvizsgált, hogy helybenhagyom-e? A vizsgálat, noha én nem szóltam, nem volt egészen megnyugtató. – Én természetesen szívesen támogatom őt ott is – mondta nagylelkűen. – Amit te jónak látsz, kérlek, ez a kettőtök dolga, én nem szólok bele. Engem inkább az bánt, hogy ilyen álnokul…

Én ezt is elbírtam. – Majd csak megleszünk nélküle is – mondtam hősiesen. Sanyi félreértette ezt a mondatomat; azt hitte, a „megleszünk” neki szól, a keserűségem pedig édesanya álnokságának. Ettől elöntötte a megkönnyebbedés. – Arról nincs szó, hogy mi meg ne legyünk. Legföljebb a világ: még elhiszik neki, hogy kínoztuk itten. Mi sokkal könnyebben leszünk, mint idáig. Régi szabály: harmadik mindig csak bajt csinál. Édesanya az ő szentségével a szentek vérit is fölforralja… Én nem panaszkodom a mi életünkre, de majd meglátod, ezután még kevesebb baj lesz köztünk.

– Szóval te azt mondod, hogy édesanya volt köztünk? – szóltam közbe én hirtelen. Ezt azon a múltkori, magamat is megdöbbentő hangon mondtam; Sanyi azonban nem hallotta meg benne a vihart. – Nem mondom, hogy volt, de lehetett volna. Ő állandóan irritált bennünket. S az sosem jó, ha egy családban több gyújtószer van, mint kellene. – Szóval te örülsz, hogy elment? – Egyrészt bánt, ment rá Sanyi indulatom aknáira. Másrészt azonban örülök neki. Tulajdonképpen most kezdődik a mi igazi házaséletünk. Kettesben egyedül. Azaz hármasban – ölelt át hátulról, úgyhogy a terhem is benne legyen a karjában.

Ha még egy pillanatig várok, megcsókol; ki tudja, tán az ágyra is bevisz. S ezt nem bírtam, ez lehetetlen volt, hogy ez a nap is az ő felhőtlen diadalával végződjék. Egyszerre nagy, tehetetlen gyöngeség ömlött el rajtam, s mintha kivált volna belőlem valaki, s az zokogná, egyre messzebb az én hátrarohanó hallásom előtt. – Még ki is mondod, hogy örülsz? Elüldözted innen, s most dörzsölöd a tenyeredet. S azt akarod, hogy én összecsókoljalak: milyen jó, hogy az anyámat elugrasztottad. Nem szégyelli magát: egy öregasszonnyal folyton a valláson rágódni.

Csak a számba folyó könnyeken éreztem meg, hogy sírok. Magam is tudtam, hogy fölösleges és szégyenletes dolgokat mondok, de ettől csak a térdem lett gyöngébb és a könnyem sűrűbb, a szavakat már nem bírtam elállítani. Nagyon földúlt és ijesztő lehettem, mert Sanyi nem bírt a szavaimra felelni, csak hápogott körülöttem. A díványra ültetett, s a kezemet dörzsölte. – Az Istenért, Nellikém. Gondolj a kicsinyünkre, térdelt elém, s neki is dőltek a könnyei. – Én gondoljak? De te gondoltál? Itt kínoztok egy fél éve már – rebegtem, mint egy kislány, rázkódó mellel, de kissé megnyugodva már. Közben mintha egy gukker lett volna a fejemben, s azon át is látnám, amint Sanyi meg én a könnyeinket összefolyatjuk: éppen csak tenni nem tehetek a gyöngeség ellen. – De édesanyám, ha gyanítom, hogy ez bánt. Ha akarod, még ma vonatra ülök, s megkövetem anyádat. – Épp azt – duzzogtam én… S ez megint olyan szégyenletes volt, hogy én sem kívánom őt vissza, s mégis ilyen komédiát csapok. Hogy elölről kezdődjék? – igazolta magát a zokogó. – Most már én is azt mondom, hogy jobb így. S egyre kevesebb ellenállással szepegtem mellette.

Sanyi összevissza búgott mindent. Hogy így összesírtuk magunkat, már nem is bánta tán, hogy így történt. Én sem tiltakoztam a duruzsolása ellen. – Én nem is akartam szólni neked – mondtam a teste melegéből. – De amikor láttam, hogy örülsz. – De kisanyám, én esküszöm… – melengette Sanyi a szájával a szilvakék ujjaimat. – Hidd el, ez az állapotodtól van – magyarázta nekem is, magának is. – Az asszonyok ilyenkor idegesebbek. Ez az ára annak, hogy megint hárman legyünk… S ahogy ott ültem a hónaljában: én is igazat adtam neki. Olyan megkönnyebbedett, bágyadtan üde voltam ez után a sírás után. Ezt csakugyan a gyerek hozta rám, hogy így ki tudtam magamat sírni.

Március utolsó napján, épp virágvasárnap volt ebben az évben, megszületett Zsuzsi. Én még aznap is a konyhakertemet készítettem a tavaszra, s néha, ahogy megálltam, éreztem, hogy elnehezedett gereblyézés közben a derekam. A hasamba is belé-beléállt egy csikarás, mint amikor az embernek megtörik egy bele. Csak nem ez az? – tapogattam magam. De ahhoz, amit én a szülésről még diáklány koromban hallottam, ez nem volt semmi sem. Édesanya a szülésről sem beszélt velem, mint másról sem. Azt tartotta; ő is átesett rajta, pedig nem „világosította föl” senki, ahogy manapság hívják szülők és gyermekeik közt ezt a szemérmetlenséget. Így énnekem fogalmam sem volt róla, hogy hogyan folyik le; csak irtózatos fájdalmat vártam, amitől kinyílik az ember medencéje. Hát ez nem volt ilyen: negyedóránkint jött, s a vacsorát is szépen beadtam tőle. Éppen csak enni nem tudtam. Ültem Sanyi mellett és néztem, hogy falatozza a disznóságot. – Na, kisanyám? – fogta ő meg a kezemet. – Elrontottam a gyomromat – mosolyogtam én rá szokatlan bágyadtan. Abban a pillanatban azonban oda is kaptam a hasamhoz: ez most jól belényilallt… Sanyi azzal a reménykedős, ijedt pillantással nézett föl rám a fagyos disznósajtról, amivel férfiak szoktak egy nő nekik fájó fájdalmára. – Mi az? Csak nem? – S minden készenlétben levő aggodalma, szolgálatkészsége, ujjongása föltódult cigányos arcára. – Á, menj, bolond – fordultam én ki a karjából.

Mindig utáltam a színjátszó nőket; az kell, hogy fölverjék a falut valami hamis riadalommal. Pedig most igazán kitartóan fájt; a konyhában is meg kellett állnom a tányérokkal. Hanem azért szülésnek még mindig gyengéllettem. Ahogy azonban behúzódunk a hálóba (amióta édesanya elment, megint ott háltunk), egyszerre csak ellucskosodom, s ahogy álltomban megmeredek, érzem, tócsa nő alattam. – Te, Sanyi – szólok rá az uramra, aki már az ágya szélén ült; mintha ma is látnám: a mellét vakargatta a hálóingben. Énnekem erről sem volt sejtelmem, hogy mi ez: vétettem valamit, vagy a gyerek is itt van már. – Sanyi előbb csak azt látja, hogy ott állok megmerevedve, csak azután alattam a tócsát. – Tyű, a mindenit – kap a fejéhez, mint akire nem várt feladat szakadt. – Ugye, mondtam én? De hát mióta? – Már a kertben is éreztem, de nem gondoltam. – De ilyen könnyelműséget. Most itt vagyunk egyedül… S kétségbeesetten karolt hol innen, hol onnan, hogy az ágyhoz támogasson. – Nem, toltam el őt, mert egy tapodtat sem akartam így lenni, amíg ő itt van, ilyen lucskosan. – Te csak menj – szóltam rá. – Én majd lefekszem magam.

Sanyi csaknem sírt a kétségbeeséstől. – Ugye, hogy kértelek, hogy mutasd meg magad. Most hogy hagyjalak itten? – Menj, szóltam rá, s újra megcirógattam a haját. Sanyi még egy zilált pillantást vetett az ágy felé, aztán ki a világba: megcsókolt s elrohant. Később tudtam meg, hogy az egyik igáslovunkon nyargalt le a faluba, csak úgy nyereg nélkül. Annyira elvesztette a fejét, hogy még mellém sem küldött be senkit. Csak hajszolta a meglepett lovat, amelyiket legföllebb úsztatáskor szoktak a bozót széliben megülni. Ha nyugodtan befog, többet ér. De neki nyargalnia kellett; tán a bábaasszonyt is az ölében akarta elhozni táskástól.

Én reszketve hántottam ki magam a rám tapadt ruhából. Sanyi nem jött vissza és más se; s én ott feküdtem magam a pusztai házban. Most már hatalmas fájásaim voltak, de én szinte nem is értem rá kínlódni velük; az éberségemben az járt, hogy mit csinálok, ha egyszer csak itt lesz a lábam közt a gyerek. Hogy akadályozzam meg, hogy meg ne fulladjon. Vajúdó tehenek bőgése, kékesen fénylő burkok kóvályogtak a fejemben, de nem tudtam belőlük semmit sem kikövetkeztetni. Két fájás közt, ahogy ernyedten elnyúltam, a halál is megkísértett. Milyen jó lenne itt elvérezni. Egyszerre vége volna, megszabadulnék. De aztán, mint erős tengerhullám, újra belém kapott a fájás, s én küzdtem, a derekam fölfeszítve.

Egyszer csak hangot hallok. – Hogy nyög a szegény lélek. – Egy ősz, papné arcú asszony mossa a kezét a Sanyi ágya mellett. Sanyi földúlt arca is ott kémlel mellette. Ijedten húzom a takarót magamra. (Idáig azt sem mertem fölhúzni: féltem, hogy megfullad.) – Az uram menjen ki – súgom a rám hajló asszonynak. Sanyi, mint aki tudja a dolgát; már kotródik is, s kinn zokog, hang nélkül, az öklére borulva. – Nem lesz késő? Nincs baj? – nézek megtörten a paplanom alá nyúló kéz gazdájára. – Dehogy lesz, kedves tekintetes asszonykám – mondja az, hogy ott kinn Sanyi is hallja. – Az első gyereket nem adjuk olyan olcsón. Majd amikorra száz jó erős fájást kiszámoltunk.

Énnekem azonban nincs kedvem számolni: csak fekszem, és tűröm a rám szakadtat. Az asszony szavára emlékszem. – Hogy nyög a szegény lélek. – S vigyázok, hogy ne nyögjek. Innen is érzem, hogy Sanyi minden nyögésemre összerázkódik és fölzokog. S ezt nem akarom. Csak a lepedőt gyűröm az ágy szélén, s lélegzetemmel panaszkodom. Érzem, hogy az asszony leöblít, vizsgál. – Na, hisz már szépen dolgoztunk, drága tekintetes asszonykám. Eltűnt a méhszáj. Nem lesz itt semmi baj. S azok a hullámok, az asszonysors tengerárja, átcsapnak rajtam, s én küzdök, akár akarom, akár nem. Most már magam is érzem, hogy nem lesz baj. A bágyadtan szédítő remény az elvérzéstől egészen elvész vak iparkodásomban. Mintha az egész világ abból az asszonyi parancsból állana, amely elől én sem térhettem ki: meg kell szülnöd.

Ha egy foltot keresek házasságom történetében, amelyen az én emlékezetem is olyasformán állapodhatott meg, ahogy mások szoktak életük egy-egy szélcsendes korára emlékezni; az a fél esztendő lehetne az, Zsuzsika születése s az apósom halála közt. Nem, nem csalom meg magamat azzal, hogy ebben a fél évben boldog, vagy akár csak elégedett is voltam. De mégis, ahogy gondolataim a tavaszi napsütésben úszó majorságra leszállnak, látom az elfüggönyözött gyerekkocsit s előtte Bojtárt, aki a komondorok okosságával ott szemelte ki őrhelyét, aztán magamat, amint a főzéstől kiszaladok, hogy megnézzem, nem férkőzött-e be egy légy a batisztfüggöny mögé: mégsem szökik fejemnek a vér, nem indul meg bennem a kínos emlékek öklendezése, hogy lecsillapodott lelkemet – ez volt az életed! – a régi sérelmeknek visszakövetelje.

Pedig hát az anyaságom nem hozott semmi olyat, amilyet könyvekben vagy magukat ünneplő fiatalasszonyok beszédeiben hallani lehet. Hogy anya lettem: számomra inkább csak egy új tevékenység volt, legbelsőbb munkakör a konyha, az udvar, a majorság körein belül. Eleinte szemrehányást is tettem magamnak, hogy semmi rendkívülit nem érzek, amint oldalt fordítva a fejem, a pólyácskát kissé magam felé emelem, s a kivöröslő arcot nézegetem. Az orrán csúnya sárga grízek voltak, vörös homlokán időnként egy-egy izzadságcsepp serkent, s ha szemhéjait fölemelte, tompa ibolyaszínű szemgolyó bújt elő; szinte összefolyt rajt a szembogár s a szem színes része. S mintha csak a révetegen nyelt fény ébresztené rá a világ keserűségére; vékony szájszéle ráncokba rándult, melléből apró lökések indultak fölfelé, arca kipirult, majd nekikékült, s a nyekergő, nyávogó hangban, melyet végre sikerült megszülnie, minden csúnya indulat együtt volt: követelés, panasz, düh, vád, fájdalom, tehetetlenség. Én sem olyan magasztosat, sem olyan nevettetőt nem találtam ebben a kába, nekikeserült lényecskében, mint Sanyi. Inkább furcsálltam, hogy belőlem került elő, s most már ő az én legközelebbi rokonom. De gondozását még pontosabban végeztem, mint egyéb munkáimat.

A madám már a harmadik-negyedik nap elmaradt; messze voltunk, s neki egy nehéz szülést kellett strázsálnia. Sanyi a béresnét hívta be fürdetni, de én nem bíztam a kezében. Hiába volt annyi gyereke; ahogy a göcsörtös ujjait meg Zsuzsika síkos testét a képzeletem összeillesztette, ijedtemben föl kellett ülnöm. Így csak a lavórt készítette oda az ágyam mellé: a fürdetést már én végeztem. A lábam remegett, egy kis lámpalázam is volt, de mihelyt a tenyerem a tarkója alá került, a göndör fürtök s a karikás nyak alá, egyszerre olyan nyugodt lettem, mintha csak tojásokat vertem volna a tésztába; nem engedtem el egy redőcskét sem a rugdosó combok közt. Sanyi első alkalommal ijedten topogott körülöttem; szemrehányásokat tett, hogy makacs vagyok, és tönkreteszem magam; másnap azonban már büszkén újságolta fűnek-fának: – Az én feleségem! Nincs az a nyolcszor szült béresné, aki strammabbul viselkedne. Negyedik nap fölkelt; ő nem nézi, hogy a gyerekeit más fürdesse. Ha rá nem ripakodom, már túrós lepényt is süt. Mert a túrós lepény a kedves tésztám, s a béresné azt szalonnásra süti.

S csakugyan: egy héttel a szülés után már kinn voltam a konyhán, mint akármelyik cselédasszony. Noha sohasem látszottam egészségesnek, a szervezetem szívós. A másállapot nem változtatott meg úgy, mint más asszonyt; a szülés után egykettőre visszanyertem a régi karcsúságom és mozgékonyságom. Szinte csak a melleim duzzadása figyelmeztetett, hogy mégis más vagyok, mint előbb. Ebben volt valami jó; a bőség szokatlan érzése. Félórával a szopás előtt már pelenkát kellett a mellemre tenni, mert a mellbimbóm eleredt. Sanyi nem győzött dicsérni: – Az én feleségem, az egy egész bölcsődét ellátna. Pesten, azt mondják, két pengőt fizetnek egy deci anyatejért. Barátom, ketten rendesen megélnénk belőle… S akármilyen idétlen volt, hogy a tejelésemért dicsérjen: amíg lehurrogtam, bennem is volt valami büszkeségféle. Ettől eltekintve az anyaság inkább a magányosságomat növelte. Ez volt éppen a jó benne; ennek jöttem rá lassan az ízére. A gyerek kört vont körém, s ebbe a körbe én bármikor elrejtőzhettem; más viszont csak úgy léphetett utánam, ha a szertartásaimhoz alkalmazkodott. Elég volt a pólyát kibontani, a fürdővízbe hőmérőül a könyököm beletartanom, s papnő voltam, akit a beavatatlan tisztelettel elkerült, vagy ha mégis odaállt mellém, a magasba tartott s kitörült combocskákat kellett néznie, a kidomborodó hasacskát dicsérnie.

Ez a kör Sanyi ellen védett a legtökéletesebben. A nagy fiúnemző hamar megvigasztalódott rajta, hogy nem fia született. A cimborák persze eszébe hozták a jóslatait; egy-két napig rejtett dühvel mondta, hogy okos embernek fia születik. Egy hét alatt azonban már annyi csodálatos dolgot fedezett fel Zsuzsikán meg rajtam, hogy önvigasztalása őszinte és határtalan apai kérkedésbe ment át. Zsuzsikának a szokásosnál több gyapja volt a fején. Sanyi ebből természeti tüneményt csinált. – Barátom, én még ilyen gyereket nem láttam. Csupa fekete gyűrű a feje, mintha egy ondolálós üzletből bújt volna ki. Az egyhetes gyerek szája körül valami rángás villant meg. – Akármit mondotok, ez a gyerek nevet. Azt mondják, hogy a gyerek csak kéthónapos korában nevet. Hát ez egész határozottan nevet már most. Már ne haragudj, ezt az egyet nem tőled örökölte. – S hogy meggyőzze magát: az állát birizgálta, kendőt lobogtatott neki, mosolygó barna fejét melléje tolta meg visszakapta, s a bambán bámuló szemgolyón az értelem és tetszés jeleit olvasta. Ha egy erősebb ajtócsapásra vagy tapsolásra a kicsi összerezzent, Sanyi fölkiáltott: látod – már hall is.

Egyik este Ángyádon volt dolga. Onnét egy gyermekmérleggel jött haza: a védőnőtől udvarolta ki. Attól fogva a gyermek mérése lett a legkedvesebb szórakozása. Szopás előtt és után is meg kellett őt mérnem, s ő mindig rácsalt egy kicsit; előtte kevesebbet, utána többet mért, csakhogy nagyobb mennyiség jöjjön ki. – Te, már megint száznegyvenet szopott, mi a kőrösi konviktuson nem kaptunk többet reggelire. A heti gyarapodás mindig kétszerese volt annak, amit az orvostudomány (ebben a kérdésben Slenkai Jóskával tanácskozott a postán) elvárt. – Barátom, ebből valami óriás Kati lesz. Ha így halad, meglesz egy kocsiüléssel.

Zsuzsika általában mindenben csodálatos volt, az emberiségből benne új, tökéletesebb faj fog kiágazni. Persze nemcsak csodálatos, de Takaró is. Ezt eleinte csak óvatosan hangoztatta (a szépsége, anyukám, a tied, hanem a kedélye, az az apjáé), de hogy én nem követeltem a részemet, mind elfogultabban. – Édesanyám azt mondja, én voltam ilyen göndör fekete, amikor megszülettem. Nézd ezt a gödröt az álla közepén, egészen Takaró. Kis, kerek fejű, bogárszemű lányka lesz. Na, azért a te részedet sem vitatom el, anyukám. Van, amiben mindig rád fog hasonlítani. Amikor édesanya gratuláló levele megjött, s benne a hálálkodás, hogy az Isten mégiscsak katolikus unokával áldotta meg, Sanyi már Zsuzsika vallásában is biztosnak érezte magát. Írd meg édesanyádnak, hogy olajjal meghókusz-pókuszolhatják, de csak Takaró lány az. Egy kis pápistaság a lánynak jól is áll; – úgy színre legalább, a magja úgyis pogány annak mindnek.

De nemcsak a maga apaságát élvezte ennyire; az még fennköltebb érzés volt, hogy engem mint anyát tisztelhetett. Gyermekének az anyja az ő szemében olyan, mintha trónuson ülne. Engem ennek a trónusnak elsősorban a nyugalma érdekelt. Hiába keltem föl negyednap, mint akármelyik cselédné, vele szemben nem akartam cselédasszony lenni. De nem, ő nem is olyan brutális: tudja, milyen kímélet jár egy anyának. A lovagiasságot még túlozta is. Ha az asztalhoz leültem, ő készítette oda a széket; húsos ujja a könyököm körül jelezte a támogatást. Ez annál furcsább volt, mert napközben az orra előtt hordtam ki-be a vödröket. Ő azonban nem is valóságos segítséget akart nyújtani, hanem csak határtalan tiszteletét a tudomásomra hozni. S én belementem ebbe a játékba, csakhogy minél messzebb toljam a másikat. Sanyi ugyan érdeklődni próbált, a madám mit mond, meddig kell kímélnem magamat. Ő úgy hallotta, négy héten túl nem ártalmas a házasélet. Én ezeket a célzásokat fennkölt állapotomban mintha meg sem értettem volna. Később már a látogatók előtt ő emlegette a borjúkötelet. Gyönyörű dolog ez az apaság, csak az ember elbődül tőle. Barátom, én már egész borjúnak érzem magamat.

Így ment ez vagy két hónapig. S amikor már sehogy sem bújhattam ki, akkor is annyi tiszteletet kényszerítettem rá, hogy magam is megszántam, amint az ágyban mellém settenkedett, előbb csak egy kis asszonyszagot könyörgött, aztán addig fészkelődött, míg valahogy szembekerültünk, de nehéz lélegzetét még akkor is, mint valami betörő, szorította vissza. Bátrabb kedvében erre is tett valami panaszos megjegyzést. Szép dolog a tej, Zsuzsika egy kis bölény lesz tőle, de az asszonyt, azt lehűti. Az én Nellikém olyan jó tüzes teremtés volt; – kicsit vad, de hisz épp az a borsa a dolognak –, míg most az ember szinte templomgyalázónak érzi magát. Pedig épp fordítva volt. Míg máskor minden idegszálam berzenkedett és borzolódott, most valóban a tej nézte belőlem ezt az óriási, rám tapadt csecsemőt. Máskor sértett, most inkább részvétkeltő volt, amit a férfiak szerelemnek hívnak. Igen, részvét fogott el ez iránt a felnőtt ember iránt, akit a természet arra kényszerít, hogy körém sompolyogjon, alkudozzon, alázkodjon, ezért a semmiért. Egyszer ilyen ellágyulásomban, az alászorult karommal, emlékszem, végigsimítottam a fejét. Az a lihegő, szomorú gomoly erről a távoli szorításról megérezte, hogy itt valami tisztább, igazi, igen: a megváltás szólt hozzá, mert egyszerre fölzokogott, s ő is valami igazit kérdett: – Ugye, azért szeretsz engem egy kicsit?

Sokszor elgondolkozom, mi lett volna a házasságunkból, ha mi akkor odakinn maradunk Huszárpusztán. Sokszor úgy érzem, tán belehangolom Sanyit az én csöndes köreimbe. Évek múlva úgy járta volna a határt, mint édesapa. Gyereken, háztájon, majorságon túl ott tudtam volna az ő gazdalépéseit is; este elkérdeztem volna, milyen a repce, s nem lopják-e a dohányt; elhancúrozhatott volna Zsuzsikával, s kitüntethette volna magát egy polc megszögezésében. A puszta az én elemem volt; a csöndje lassan beszívta volna őt is. De lehet, hogy mindez csak ábránd. Hogy olyanok lettünk volna, mint más, pusztán megöregedett házasok, akiknek öregségükre egyetlen örömük egymás kínzása lesz. Amikorra összeszoktunk volna, beszélni kezd köztünk az elrontott élet: előbb egy-egy csípős szó, aztán átveszekedett éjszakák, gyermekfüllel a sötétben. Mindezen már hiábavaló ma tűnődni. Az életből minduntalan ágazódnak le utak, melyeket nem jár be senki sem. A mi sorsunk az volt, hogy apósom halála után beköltözzünk a faluba, Sanyiékhoz, az ő elemébe, ahol minden őt táplálta; őt és bennem a nyugtalanságot.

Az apósom elmenetele éppoly csöndes volt, mint az egész élete. Még a télen vért hányt. Ez akkoriban volt, hogy Zsuzsikát vártuk. Azt mondták, fekélye lesz, s egy kis diétára majd meggyógyul. Sanyi is úgy mondta el, amit az orvostól hallott, mintha vigasztalná magát: zavarta volna apai örömében az aggodalom. Később hallottuk is, hogy fönnjár. Húsvét után az unokát is kijött megnézni. Sanyi nem volt otthon, s jó órát töltöttünk el együtt. Én jobban észrevettem rajta a betegséget, mint akik napról napra látták: arccsontjai alá árkot festett a soványság, kis barátságos szemébe réveteg pillantás szövődött. Mint mindig, most is jó nyugodt érzés fogott el mellette. Kicsiny, szerény ember volt, de azért tudta, miről mit tartson; magáról is. A felesége árnyéka csak meggondoltabbá tette; az önbizalmát meg az ítéletét nem vette el. Milyen másképp gyönyörködött ő az unokájában, mint Sanyi. Odahajolt a pólya fölé, nézte, s két ujját a gyerek szeme vonalába emelve, csillogó, szemérmes gyöngédséggel azt mondta: te. Amíg a pólyát kibontottam, kissé hátrább állt, mint akire nem tartozik szorosan a dolog. Hanem azért mindent megfigyelt: a popsiráncokból kitörölt túrót, a kendő háromszögbehajtását, s látszott, hogy a gyerekkel és a szertartással is meg van elégedve. – Elég testes a korára – mondta, hogy bekötöttem. Aztán leültünk egymással szembe; én a szoptatós székembe a kicsivel, ő szembe a dívány sarkára. A mellemre a szopó gyerek fölött egy batiszt kendőt terítettem, de ő azért elnézett (előbb még indulni is akart, nekem kellett biztatni, csak maradjon, édesapánk), s a Sanyi bérletéről kezdett beszélni. Még ahhoz adjon neki egészséget az Isten, hogy egy olyan – mondjuk, háromszáz holdas bérletbe beállíthassa. Már arra neveli a jószágot, inkább el is ad valamit, csakhogy az instrukciót előteremtse. Olyan biztonságos volt hallgatni, s lefogyott arcába lesve, olyan szívszorító is. Hirtelen arra gondoltam, mennyivel szívesebben élnék itt vele, a beteg parasztemberrel, mint a híres csupaszív fiával. Szerettem volna valami gyöngédet mondani neki, de csak ebédre marasztottam; most már Sanyinak is meg kell jönnie, várja meg Sanyit. Mire ő: – Vele úgyis találkozom. Csak ezt a kis pesztonkát akartam megnézni… A konyhaablakból még láttam, amint a Bozót szélén, a meggyfabotjával csendesen leballag.

Pünkösd táján aztán megint rosszabbul lett. Slenkai Jóska maga vitte föl Pestre; most már a család is azon volt, hogy minél költségesebben történjék utazás, vizsgálat. Egy vasárnap délután Sanyi maga ment le elébük a hintón; engem is kért, hogy menjek be a kicsivel, amire meghozzák. Szép májusvégi nap volt, az udvarokon az a néhány poros akácfa egész kiszépült a virágzásban. Ősz óta először voltam lenn; csendesen toltam a mély gyerekkocsit (az anyósom keresztelői ajándéka); éreztem, hogy szép és erős vagyok, s élveztem a kiskapu mögül, az ablak alatti padokról az emberek köszöntését. Takaró édesapa már ott ült benn a szobában a család közepén. Ott volt Sanyi, a doktor, Kertész nagybácsi s még egy-két rokon. Most már egész kicsiny és fekete volt az arca, s réveteg a tekintete. Ahogy a gyerekkocsival bekászálódtunk, láttam, megijedt. – A Nellike – mondta. Hát már a Nellikét is berendelték; az volt ebben a Nellikében. A nagy csődületben ráismert arra, amit más halálos betegek körül látott.

Sanyi vitte a szót; hanggal pótolva a meggyőződést. – Édesapámnak nem szabad rémeket látnia. A tanár is megmondta, hogy az volt, fekélye, s most ahogy heged, zsugorodik is. Rossz helyen volt, s most aggatja az utat. Azért bukja a falatot vissza. De ez csak egy ideig tart, aztán megállapodik. Ha nem úgy van, megoperálták volna. Nem hagyják, hogy a gyomorszáj eldugaszolódjék… Orvosnak is olyan tudós volt, hogy Slenkainak nem maradt más dolga, csak koccintani meg bólogatni. – Persze, ha édesapám rémeket lát – tért vissza mindig ugyanarra, mintha a beteg folyton aggályoskodott és ellentmondott volna. Pedig, szegény, csak ide-oda jártatta rajtunk a szemét, s a sógorokat próbálta kínálgatni. – Sógor, tessék – de inkább csak mutatta, mint mondta, maga nem nyúlt a szögletes pohárhoz. – Te, Sanyi – mutatott a korsóra, mint aki már nem is gazda a házában.

Aztán az jutott a család eszébe, hogy bágyadt lehet, s akkor átkísérték lepihenni a másik szobába. – Nyelőcsőrák, mondta Sanyi, mintha a súlyos szótól maga is megsúlyosodott volna. A sógorok elég hamar elbúcsúztak, de a doktor még soká ott borozgatott; toxinokról, hámsejtekről meg áttételekről beszéltek. Búcsúzóban én még bementem Takaró édesapához. Nem vetkőzött le; ott ült a búsulóban, nagy fehér párna az elfeketedett arc mögött. – Elmennek, Nellikém? Az ám, még meg sem néztem a kicsit; pedig itt feküdt mellettem… De láttam, hogy csak tartóztat; a betegségéről szeretne beszélni. Érzi ezt a hazugságrácsot, amely mögé az önző jószívűség rekeszti el a haldoklót… Ebből szeretné a karját kinyújtani. – Remélem, legközelebb már ott kinn nézi meg őt a nagypapa – hazudtam én is, noha ez a hazugság szívem ellen volt. – Már nem bízom benne, Nellikém. Tudja… Megint valami habozás volt az összetört arcán; a szemérme küzdött a félelmével. – Tudja, amikor azt a szondát kihúzták, s a vége véres volt… Ebben a percben belépett Sanyi, s egyikünk sem szólhatott többet. De ahogy elbúcsúztunk, mindkét felől megcsókoltam; az esküvő óta először. Csak kinn a kocsiban bántam már, hátha ebből is rosszra következtet.

Jó este volt, amikor a hintóba beszálltunk. A gyerekkocsi elöl, a kocsis mellett; Zsuzsika a karomon, a puha féderek s a lágy esti levegő ringatásában. Sanyi a szomorú eseménnyel is a maga méltóságát gyarapítgatta. – Azt hiszem, sikerült őt megnyugtatnom – mondta, hogy a faluból kiértünk. – De mért szükséges őt megnyugtatni? – tört fel bennem, a betegre gondolva, a Sanyi nagyhangú beszéde ellen az ellenszenv. Sanyit ez a kérdés meghökkentette. „Ennek a Nellikének vannak mondásai; ha az ember egész komolyan venné, kételkedni kéne a jóérzésiben.” Nyilván ez a kérdés is ezek közé tartozott. – Nem értelek. Hagyjam tépelődni az apámat? – Én nem szeretném, ha nekem az utolsó napjaimban folyton hazudoznának – próbáltam érvet találni a találomra kibukott mondatomhoz. Sanyi megdöbbenését ez az érv csakugyan eloszlatta. „Nellike alapjában véve nagy gyerek, bámulatos, mennyire nincs fogalma sok dologról.” – Ezt azért mondod – magyarázta nagylelkűen –, mert nem vagy hasonló helyzetben. Nem ismered a nagybeteg pszichéjét. Az mind azért könyörög, hogy hazudjanak neki. Nem egyszerű parasztember, híres orvosok képesek elhitetni magukkal, hogy nincs rákjuk. Hallottam egy professzorról, az az összes budai javasokat végigzarándokolta, mielőtt meghalt.

Nem feleltem semmit, mosattam magam a csendes esti levegővel, s Zsuzsika alatt fogtam föl az út durvább lökéseit. A halálra gondoltam, nem is lehet olyan rossz. Szegény édesapa mit vesztett vele? Énnekem sem kéne most e mellett az ember mellett ülnöm, aki olyan büszke rá, hogy ismeri a betegek pszichéjét. Sanyi megérezhette a hallgatásomban az ellenállást, mert más tárgyon át próbált a nádasparti csendes estében a kocsihimbálásban közelebb kerülni hozzám. – Nem sajátságos – mondta, a karomat megfogva –, hogy az én számomra mindig a halottak csinálják a helyet? Huszárpusztát azért kaptam meg, mert szegény édesapád meghalt, most meg az én apámnak kell átadnia a helyét. Ez az ára, hogy emberibb körülmények közé kerüljünk.

Elérzékenyülten hajolt felém; a sötétségbe húzódott arcomat kereste, hogy mit szólok ehhez a szép gondolathoz. Én nem szóltam, csak a kezem rándult meg nagy, húsos keze alatt. Ez a kéz éppolyan zsíros, nyomasztó és elviselhetetlen volt, mint a siránkozó hang, mely nem tudta vagy nem is akarta elrejteni a naiv számvetést mögötte. Ő azonban még közelebb akart férkőzni hozzám; ígérni valamit, ha mindjárt a betegéből is. – Az biztos, hogy sokkal könnyebb lesz az életünk eztán. Főként a tied. Te nem láttad, de engem kimondhatatlanul bántott, hogy az első asszonyéved ilyen nehéz volt. Ez legalább másképp lesz eztán. Csakugyan úgy van, hogy a legrosszabban is van valami jó…

Olyan mélyen hajolt az arcomba, hogy hirtelen törülnivalót találtam a szemem héján, mert féltem, hogy önuralmam és a sötétség önmagában nem elég elrejteni, ami a szememben van. Ugyanabban a pillanatban már el is rémültem: ez még azt képzeli, hogy könnyet morzsolok ki a szememből, meghatott a gyönyörű beszéde, s majd csókban hajtja be a bérét. Elkaptam hát a kezem, s idegesen fölnevettem. Sanyi meghökkenten bámult a foltba, ahol ő megindultságot sejtett. – Mi az? Valami bajod van? – Csak megrázkódtam. Édesapádra gondoltam. Mit mond az orvos, hogy hal meg az ilyen? – A nyelése egyre nehezebb lesz; éhen hal, nem kapja meg a megfelelő kalóriákat.

Az az öröm, hogy taníthat, kárpótolta némileg azért, hogy nem ajándékozhat meg. – Bizony, szörnyű hetek előtt állunk, fejezte be a tudományos magyarázatot. Majd a hegynek kapaszkodó küllők nyikorgását hallgatva, ő is egyeztetni próbált a halál képe és iménti beszéde közt, mert egyszer csak megszólalt. – Inkább még tíz évet kuksoltam volna a hegyen, mint hogy ilyen áron szabaduljak meg innét… Otthon azonban újra elfogta őt a kívánság, hogy a gyász árán valami jót szerezzen magának. A vacsorát eltolta. Nem, ő nem tud enni. Tán nem látszik meg rajta, de egészen tönkretette az apja dolga. Olyan jól megvoltak egymással. Egy jelből is megértették egymást. Most mindennek vége.

Igazság szerint az anyjával volt egy párt, de most maga is elhitte, hogy ha hetekig szó nélkül jártak egymás mellett, az csodálatos mély megegyezést takart. Ezt semmi sem pótolhatta, csak ha a mi kettőnk összhangja még tökéletesebb lesz. Odagubbaszkodott, fejét a két tenyere közé fogta, az ágy sarkára, s várta, hogy leüljek mellé megvigasztalni. Én csendben ágyaztam, vizet készítettem, a gyereket helyeztem el éjszakára. Amikor látta, hogy nincs vigasztalás, odaállt mögénk, látszólag a kibontott gyereket nézte mély meghatottsággal, de közben az én hátamra is rálopta a kezét. – Csak legalább ti maradjatok meg nekem. Csak tinektek ne történjék semmi bajotok. – S fejemet is odaszorította a sütős arcához, melyen mintha még könnyek is görögtek volna. Ebben a kényelmetlen helyzetben fejeztem be a gyerek bekötözését. Akkor odahúzott az ágyára. – Légy egy kicsit jó hozzám. Legalább most, amikor ilyen csapás ért – motyogta, s két mellem közé fúrta a fejét. Az arcomat, amivel én a levegőt néztem, nem láthatta.

Csendesen föl próbáltam állni. – Nem illik most, hogy édesapád… De a fejét már elborította a vér; ő most már nem törődött a hideg kritika tükrével, melyben nem is a lelkem, az idegrendszerem nézte a hazugságait, lihegését, alacsonyságát. – Szegénynek, őneki már mindegy – búgta. – Én azonban csak veled, így tudok felejteni. – S visszanyomott az ágyára. Bennem egy percig úgy volt, hogy tiltakozni, jajveszékelni kezdek. De a tej tehetetlensége bennem volt, s tiltakozásomból ő csak a félperces birkózást érezte, mely még teljesebbé tette boldogságát.

Takaró édesapával a betegség gyorsan végzett. Egy ideig még megpróbált a ház körül tenni-venni, de aztán megadta magát. Kihúzódott a ház mögötti kertbe, odavitték a tejét, lágytojását, abból sok öklendezés közt valamit mégiscsak lefolyatott a gyomrába. Az őszön kivágtak néhány öreg fát a kertből, azoknak a helyén a friss ültetésű gyümölcsfákat napjában többször is megjárta. A látogatóknak is elmagyarázta, hogy mekkorát hajtottak; ez volt az egyetlen jele rajt a halál előtti ellágyulásnak. Kertész sógor meg a húgai időnként meg-meglátogatták; a hagyományos mézes és befőtt is kikerült a fedeles kosarakból; pedig az már inkább csak gúnyolása volt az ő kényszerű koplalásának. Édesapa azért megköszönte, s a kérdésekre is megfelelt. – Hát gyöngén. Nem akar lemenni az étel… Mire ki-ki természete szerint mondott valamit. Kertész sógor, hogy majd csak jobban lesz, Julcsa néni, hogy ki volt már éppen így, Örzsike néni, hogy mivel kéne sikamlóssá tenni. Sanyi a zsugorodást magyarázta. Most megy majd át tágulásba. Az összeesett, bizonytalan arcról senki sem olvashatta, hogy hiszi-e vagy sem. Csak a halála előtti napokban mondott annyit, egy öklendős roham után: – Na, most már alighanem kimegy az egyik ágy. – Az anyósom nem akarta elérteni, úgy tett, mintha nem értené. – Hát csak nem akarsz magad aludni a dupla ágyban? A korholásokra azonban nem makacskodott, elhallgatott.

A halála is egészen csendes volt. Éjféltájban még vizet kért, egy negyedórát kinn üldögélt az ágy szélén; mikor a felesége rászólt, hogy tán valami baja van, engedelmesen visszafeküdt. Úgy egy óra múlva az anyósom arra riadt, hogy valami hiányzik a szobából. A lélegzete. Hozzánk hajnal felé ért ki a lovas legény. Ez Sanyi rendelete volt, hogy egy ló munkaidőben is otthon legyen, ha netán rosszra fordulna a dolog. Nekem is meghagyta, melyik részen jár, hogy átvéve a küldönctől a lovat, azonnal hazanyargalhasson. A falubeliek majd kinéznek: „Te, ki veri úgy azt a lovat, nem a Takaró Sándor? Alighanem odáig van az öreg Takaró.” Arra is volt bizonyosan terve, hogy mit csinál a haldokló mellett. Hogy nyeli a könnyeit, hogy önt bele lelket, hogy borul utolsó lélegzetvételinél a kályhának. Azaz, nem is terve, mert hiszen nem úgy tervelte ki ezeket; a vériben volt, hogy egy Takaró Sándornak mit kell ilyenkor tennie. Most, hogy a kész halálhírt hozták, szinte érzett a csalódása. Kivételesen épp ő kelt előbb (a zabot aratták a hegy tetejében), a fürdőszobában locsolta magára a vizet, amikor a tornácon megzörgették az ajtót. – Tekintetes úr! – Te vagy az, Jani? – ment ki vízcseppekkel a mellszőrén s törülközővel a nyakán. Az ágyból nem hallhattam, hogy a kocsisgyerek mit mond; csak az ő kérdését: – Már meg is halt? Mondtam, hogy üzenjetek értem. – A gyerek válaszát megint nem hallottam; csak őt, amint indul be hozzám. – Nellike, hallod? Édesapám meghalt. Azt sem tudják, mikor, csak elaludt.

Én ott álltam szemben az övig meztelen emberrel. Széles arcában még rángatóztak a vonások; láttam, hogy azonnal odaveti magát az ágyamra, a paplanomban fog fuldokolni, én leszek a kályha. Talán mindjárt potyázni is fog rajtam, velem, amikor az apját elsiratja. – Hát akkor ne sírj, hanem menj le. Édesanyádnak szüksége lehet rád – támasztottam föl a paplanomról a homlokát, s magam is kiugrottam az ágyból. Olyat mondtam, amit tudtam, hogy hat rá, bár csak magamról akartam tovább lökni a gyászát. Arra gondoltam, hogy álltam én édesapa halálos ágyánál az őrházban. Pedig milyen hirtelen jött az, s mit vitt el: az egyetlen embert, akit szerettem. Mi pedig itt hónapok óta tudjuk már; az anyjával mindent megpusmogtak; megkönnyebbedés, hogy ilyen szépen szenderült ki a kínlódásból. S ez, miután öt perce még a mellét paskolta s dúdolt: vonaglik, zokog. Miféle vademberek ezek? Vagy ilyen az igazi ember?… Sanyi nagyot sóhajtva föltápászkodott a paplanról, melyből én már kiugrottam. Csak amíg az inget, nyakkendőt, kabátot odaadogattam, próbált még egyszer rám borulni. – Csak az bánt, hogy el sem búcsúzhattam. De én csendesen eltoltam, s a szoba közepén állva, csüggedten, hálóingben hallgattam a pusztai úton lenyargaló ló patkóvágását.

Sanyi este holtfáradtan, de diadalittasan érkezett haza. Szemfödőkről, koszorúkról, kántusról, kriptabontásról beszélt. Megjárta egy katonai teherautón Fehérvárt is, tárgyalt a pappal, kitanította a sírásókat. Mindent ő vett a legolcsóbban, a legjobbat, a legalkalmasabbat. Az asztalost, aki édesapát is ravatalozta, már jókor figyelmeztette: ilyen embernek, mint maga, Pál úr, mindig kellene egy príma tölgyfakoporsót raktáron tartania. Rokona, a református kántor, új temetési éneket tanított be négy szólamra. Most csak mozgósítani kellett mindezt; találékonysága csak fölverte a gyászt, mint tojásverő a habot. Dicsekvő szóáradata közben csak a szeme csillogott; barna arca őrizte a gyászt, sőt, ami a legfurcsább, valóban megtört volt. Időnként megállt, elmélázott, megcirógatta a kezemet, s azt mondta: – Csak az vigasztal, hogy szép halála volt. Nem kívánok szebb halált magamnak.

Egyik ilyen mélázásából riadt föl azzal: – Na, meglátom, Imre lehozza-e a feleségét. Megtisztel-e bennünket a sógorasszony? Imre nősülése nagy fájdalma volt a családnak. A parti nem lett volna rossz: a főnöke lányát vette feleségül; de ezt is olyan Imrésen csinálta, cinikusan-e vagy félszegen. A család csakugyan csak egy levélből tudta meg, hogy megvolt az esküvő. A menyasszony akart ugyan valami családi vacsorát, de ő nem látja be, mért kell nagyot enni akkor, amikor egészen más élettani feladatra költöznek össze. Karácsonyra majd lehozza, s akkor mindenki meglátja, milyen. De elmúlt a karácsony, sőt a húsvét is, s Imre nem hozta le a feleségét; az apját is csak egyszer nézte meg Pesten a kórházban. – Vannak csodálatos emberek a földön – mondta Sanyi. A természet kifelejtette belőlük az emberséget. S elégtétellel gondolt a maga egésznapi lótás-futására: az Imre emberségporciója nyilván őbelé csúszott. Sanyi kérdésére én hirtelen fölálltam, s meglepve éreztem, hogy elpirulok. Talán azért, mert napközben nekem is eszembe jutott, tízszer is talán, hogy Imréék lejönnek-e. Meg az is, hogy milyen asszony a felesége.

Másnap délre – ez volt a temetés napja – Sanyi nagyot fordult a sógorasszonya irányában. Éjjel már megjött a sürgöny: „a délelőtti vonathoz kocsit kérünk”. Ez elé a többesszám elé Sanyi maga hajtatott le az állomásra. Ameddigre a halottas házhoz értek, megvolt a barátság köztük. – Nagyon eleven asszonyka, egész más, mint amit vártam. Inkább alacsony, a korához képest jól ki van tapétázva. Tudja, megpróbáltam az alakomra vigyázni, mondta. De hogy én ne egyek? Szokja meg az a férj a barokk formámat. Nagyon kedves Imréhez; előttem csókolja, pofozgatja, az meg csak tűri a fancsali módján. Úgy látom, náluk ő: én, s Imre olyasforma, mint te. No, ne haragudj meg, nem akarom a te mimóza finomságodat az Imre szenvtelenségével összehasonlítani. De úgy látszik, minden házasságban kell egy, aki a meleget adja, a másik meg átveszi. Ez az áramlás, ez épp a szerelem. Ő is mindjárt magára ismert bennem. Veled én hamar megérteném magam, mondta, s engem is megpofozgatott. Kérdeztem, hogy mért nem jöttek le idáig? Kiderült, hogy Imre nem akart: a vállalat, a mérnökegylet, a regatta; mindig volt valami kifogása. Őt már majd megette a kíváncsiság. De mutatta is, hogy jó rokon akar lenni. Valahány bajszos ember csak betévedt a halottasházhoz, ő megbökött: ez is rokon? S jobbról-balról összecsókolódzott velük. Alig tudtam megakadályozni, hogy a temetkezési vállalkozót is össze ne csókolja. Terád különösen kíváncsi. Azt mondja, Imre sok szépet mesélt neki felőled. Valóságos ideálul állított oda. – Imre? – haraptam el én a cérnát a kalapon, melyre most varrtam föl a fekete fátylat. Mit tud énrólam Imre? Hisz alig ismertük egymást… S ami az arcomban pír volt: éreztem, mint lesz ingerültség a hangomban.

Délután aztán én is megismertem Rózsát. Amikorra a Takaró házba beértünk, a tornácon már ott ácsorgott egy-két temetésjáró ember; a temetkezési vállalat fekete függönye mögül halottnéző öregasszonyok somfordáltak elő, és virágszag csapott ki. Sanyi anyja a hintógördülésre elém jött, s megcsókolt. Méltóságteljes alázat volt a csókjában; – egy özveggyé lett fejedelemasszony, aki tudja, hogy mától fogva nem ő az első az udvarban. Először a halotthoz vezettek be. A koszorúk fölött a magasban, összekulcsolt kézzel, ott feküdt a kis öregember, aki velem nézegette a tavaszon Zsuzsikát. Oldalt beállított padokon összeguborodott öregasszonyok fogták a zsebkendőt s az imádságoskönyvet. Hogy Sanyi bejött, még mélyebbre dugták a fejüket, s a szájuk még buzgóbban mormolt. Belőlük sem volt soha ennyi egy temetésen. Sanyi gyöngéden átkarolt, s úgy vezetett, földobott fátyollal a koporsó mellé, mintha félni kellett volna, hogy tán összerogyok a megrendüléstől. – Látod, ez lett szegényből – rebegte szétfutott arccal, s szinte engem is buzdított, hogy elsírjam magam. – Elég nyugodt az arca – mondtam inkább az imakönyvek fölül fölleső szemeknek. – Igen, nagyon szép halott – mondta Sanyi büszkén, s a ravatal alá nézett, hogy ott vannak-e a jegesvödrök. S mélabúsan, mintha valami emléket elevenítene fel: – Nincs semmi szaga – mondta –, állandóan váltatom alatta a jeget.

Ebben a pillanatban üde susogást hallottam magam mögött. Könnyű léptekkel egy labdaforma nő került mögém; fekete ruhában piros labda. Amikor az irányába fordulhattam volna, már gyöngéden mellém került, derekamra kulcsolta a kezét, s mint aki velem is elmond egy imát, vagy legalább kivárja az enyémet: keresztet vetett, s egy percig némán állt mellettem. Aztán sóhajtott egyet, s a derekamra kulcsolt kéz, éreztem, húz kifelé. Befelé sorjázó halottnézők közt vitt át a lakószobába. Imre meg az orvos ott ittak és cigarettáztak. – Még eleget állhatsz a koporsó mellett – suttogta útközben, s ahogy behúzta mögöttünk az ajtót, levetette arcáról a maradék gyászt is, jobbról-balról többször összecsókolt, magához szorított, mintha a nővére lennék, s messzi utazásról érkeztem volna haza. Aztán elkezdett gyönyörködni bennem. – Hát ilyen vagy? Mint egy szobor. Kár, hogy az iskolában nem tanultam meg az istennőket, most meg tudnám mondani, melyikhez hasonlítasz. A fekete milyen jól illik neked; kiemeli a halványságodat. Én még pirosabbnak és egészségesebbnek érzem magamat benne. Hanem azt tudod, hogy megismertelek volna. Meg, Pesten, az Operában is. Pont olyan vagy, amilyennek Imre leírt. Elárulom, hogy őrült nagy csodálód. Azt szeretné, ha én is olyan hallgatag meg házias meg előkelő volnék, mint te. De hát mért vett el akkor engem? Nem? Ő a hibás, ha az ízlése annyira más, mint az eszményképe.

Már harmadszor bosszankodtam a pirulásom miatt. Nem is tudom, hogy odapillantottam-e Imrére, de oda kellett pillantanom, különben nem állna olyan világosan előttem a hamutálca fölé görnyedő alak, amint a cigarettáját elnyomja, s bosszúsan nevet. – De sokat tudsz beszélni, mondta. Majd felém fordulva: – Abból, amit Rózsa mond, a felét le kell számítani. Egyáltalán nem szoktam áradozni. Ő faggatott, hát leírtam. – Ó, az alamuszi, aki nem szokott áradozni, paskolta meg Rózsa az arcát. Akkor honnét tudnám, hogy milyen vagy. Hiszen még egy képe sincs rólatok, még a képetekből se kért. Mert ez ilyen hideg teremtés. Na, de most már a kezemben vagy. Most már nem szabadulsz meg tőlem – mondta, s újból összecsókolt… Hát ilyen vagy? Ilyenek vagytok, gondoltam én is, míg fekete selymébe s nehéz illatszerébe volt szorítva az arcom. S újra elpirultam, mert képzeletemben összetettem a két arcot, a kínosan mosolygót, s azt, amelyiknek a csókja az arcomon nedvezett.

Közben az udvar megtelt gyászolókkal. Nekünk is át kellett vonulnunk a koporsóhoz, hogy ott legyünk, amikor leszögezik. Sanyi az utolsó pillantást nagy csuklásokra használta ki; közben vigyázott rá, hogy a szögezés rendben menjen. Az anyósom Sanyi karjára támaszkodva – fél szeme az eltűnő halotton, fél szeme a fián – csak módjával sírt. Amikor azonban az udvarra kivonultunk – egyik karján Sanyi, a másikon a szokásosnál jobban szégyenkezve Imre, ő is fölzokogott. Most viszont Sanyi nem sírt annyira: csupa kar és váll és gyöngédség lett, amivel az özvegyet támogassa. Valóban nagy volt a különbség a csupa emberség Sanyi s a kelletlenül ott lógó Imre közt. Ez az esküvőjén is úgy állhatott ott, jutott eszembe, amíg oldalvást rávágott a szemem. Mi Rózsával egymásba karolva kissé oldalt álltunk, de a gyülekezetből több szem volt rajtunk, mint a koporsó mellé odalépő papon.

Nagy, üres beszéd következett. Az öreg papnak az volt a szokása, hogy a magánhangzókat nagy, nyitott szájjal ejtette, homlokráncait a tar fejére szalajtotta, még a vállával is lökte és nyújtotta a szót, így nyert időt a gondolkozásra. A csizmák és kendők topogtak, húzódtak; az arcok csupa leeresztett redőny, mögöttük a semmi vagy a beszédtől messze járó gondolatok. Még a nap is olyan siváran verte a seprűnyomos udvart. A koporsó mint egy kitett tárgy hevert a napban, a megfeketedett rózsák alatt. A beszéd nagy beszéd volt, de attól csak még nagyobb ásítás ült a mélyén. Az emberek üde foltként várták a búcsúztatót, hogy ki hogyan fog sírni. Az anyósom, ahogy gyanúsra fordult a beszéd, már vörösítette a szemhéját és az orrcimpáját, s csendesen rázta a mellét. De azért a sírásán is érzett, hogy ő a nagy Takaróné; tudja, mivel tartozik az ősi sirató szertartásnak s mivel a maga méltóságának. Sanyi is tudta, hogy itt az első szerep az anyjáé, s mikor „kedves fiaidra, a község, sőt az ország büszkeségeire” került a sor, barna arcáról a falu a férfias küzdelmet olvasta: ez sírna ám még csak, de tartóztatja magát. Imre semmi látványossággal nem szolgált, a szent Mihály lovát nézte, annak is a jobb lábát. A sógornők közül Rózsa törölte meg fekete szegélyű batisztkendőjével a szemhéját. Több sírás aztán nem is volt, csak a vénasszonyok nyomkodták kötelességtudóan az orrukat. Én arra gondoltam, hogy mégiscsak van valami igaza édesanyámnak: ha már vallás, akkor inkább a mienk. A mi régi ceremóniáink és énekeink mégiscsak sok millió embernek vájták föl az idegeit. Ez az ének meg ez a beszéd nem bánik el ezekkel a csizmás tiporgókkal.

Sanyi sem volt megelégedve az udvari szertartással. Később legalább panaszkodott az öreg tiszteletesre: negyven éve ismeri édesapámat, presbitere volt, és semmi emberit s szívrehatót nem tudott a beszédébe szőni, a hangja is megfakult az öregúrnak. A temetőben, anélkül hogy ezt elhatározta volna, ő vette át az irányítást. Itt már a kripta miatt is le kellett szakadnia az édesanyjáról. Takaróéknak családi sírboltjuk volt, s abban Sanyi volt a háznagy: ő tudta, hogy kell kibontani, hol álljon a létra, hol eresszék a kötelet, melyik polcon fekszik nagyapa, melyikre jut édesanya. Az úton már belejött a könnyezésbe, s most felduzzadt arccal állt a kriptalyuk szélére, odébb tolta a létrát, s miközben a könnyei potyogtak, előrehajolva utasításokat adott a leszálló embereknek. Akkorra az utcai bámészkodókkal fölszaporodott tömeg már sűrű felhőben szállta meg a sír környékét. Mindenki azon volt, hogy a másik vállán át a lyukba belelásson. A szomszéd sírok márványperemére, a kivágott ecetfák tönkjére, sőt magukra a fákra is emberek kapaszkodtak. A sír egyik oldalán, a családdal szemben, a dalárda kezdett rendezkedni, s az ecetfák árnyéka elhárította a pallóra kitett koporsó fölül a pléhszínű júliusi napot. A kriptából a papba is felcsapott egy hullám: a lentfekvőkről beszélt, akikhez a fiú is megtér, mint ahogy mindnyájan elmegyünk a dolgok rendje szerint apáink után.

A tömeg csendben állt, elkészülve, hogy meghassák, s Sanyi csak a búcsúztató éneket várta, hogy ennek a hangulatnak megfeleljen. Ott állt a süllyedni készülő koporsó mellett a padlón; barna, megtört arcán könnyek és gondosság, de amikor a sose hallott ének az ecetfák csöndjében fölzendült, s a két sírásó feszült karjában a kötél csúszni kezdett, a széles mellből böffenések és csuklások buktak föl, s az erős ember egy pillanat alatt úgy sírt, mint kis, megvigasztalhatatlan gyerek. Én lesütöttem a szemem, s igyekeztem oda nem nézni, de a falut meghatotta Sanyi sírása. Körülöttem itt is, ott is szipogtak, a sógornőm könyöke is csöndesen rázkódott az oldalamban. A dalárdistákat föllelkesítette az általános meghatottság. Mind öblösebben énekeltek, versenyre kelve a sírással. Az érzelmes búcsúztatón (mely olyan volt, amilyet a színházakban énekelnek) egy ősi szertartás ostorcsapásai hallatszottak át. Takaróné egy lépést tett a fia felé. – Fiam, megszakad a belső részed – mondta. Kertész nagybácsi is odatette a kezét a Sanyi könyökére. Sanyi pedig ettől még jobban rázkódott, zokogott. A hátul álló odaverődött nép jobban meg volt hatva, mint a félig-meddig rokon nagygazdák. Nagyon szerette az apját, mondta egy külsősori asszony, aki az orgonabokrokon át egész a hátam mögé nyomult.

A temetés után még egyszer visszamentünk a halottasházhoz. Imréék másnap visszautaztak, és Sanyi ismerni akarta a felfogásukat a vagyon dolgában. Mi Rózsával a díványra húzódtunk, s onnét pislogtunk az asztalra, ahol borospoharak és füstfoszlányok közt az anyósom, Imre, Sanyi s Kertész nagybácsi, a Sanyi bizalmasa, tanácskoztak. Rózsa még túlozta is, hogy őt mennyire nem érdekli az efféle tárgyalás, folyton csak Zsuzsikát kérdezte. Kire hagytam, mikorra fejezem be az elválasztást, igaz-e, hogy olyan kis fekete, Sanyi azt mondja, a legszebb cigánypurdé az egész vármegyében. Közben azonban ő is odalesett a sógorára. Sanyi ott is főszereplő volt, akárcsak a sírnál: az özvegyi jogról beszélt, a háromszáz holdas bérletről, amelyet Takaró édesapa be akart állítani, meg hogy tőle milyen nagy áldozat, ha átveszi az apai birtok kezelését, föltéve persze, hogy ezt Imre is helyesnek tartja. Sanyi beszédjinek senki sem szólt ellene. Kertész nagybácsi egy bólogatás volt; az anyósom az ő csendes kis szobácskájáról s az ura emlékéről beszélt; Imre pedig, ha volt is megjegyzése, a hamutálca növő hamujába nyomta. Sanyinak azonban elég volt az az ellentmondás, amely állításaira a maga lelkében támadt. Egyre nagyobbakat mondott, s szembeállította magát Imrével, akiben mindig kevesebb volt a kegyelet, mint benne. Imre tán meg sem érti őt, aki az ősi föld összetartásáért képes a karrierjét is föláldozni. – Ezek érzelmi dolgok – mondta Imre. – A mi szempontunkból az a fontos, hogy te tovább viszed a birtokot, úgy, ahogy édesapánk itten hagyta. – Bocsáss meg, Imre, lehet, hogy neked a dolog érzelmi része mellékes, énnekem azonban épp ez a fontos. – S annyira belejött saját nemessége dicséretébe, hogy a végén Imre már vállat vont. – Kérlek, mi nem kívánjuk, hogy tönkretedd magadat.

Én szégyenkezve feleltem Rózsa kérdéseire. Nemigen értettem, miről van szó, de féltem, hogy Sanyi be akarja csapni őket, s ezt Imre, sőt Rózsa is észreveszi. – Kérlek, én nem mondom azt, hogy nem vállalom – táncolt vissza Sanyi. S én ugyanazt a primitív ravaszkodást hallottam ki a hangjából, melyet a szerelemből olyan jól ismertem. Az aggodalmam azonban fölösleges volt, mert Rózsa búcsúzás előtt a kályha mellé vonta Sanyit, s rám kacsintva, hogy féltékeny vagyok-e, mint régi jó pajtásával sutyorgott vele.

– A sógorasszonyt meg egész szerelembe ejtetted – mondta Sanyi, ahogy a kutyaugatással skálázó estében hazafelé gyalogoltunk. – Mind azon kacsmargott, hogy engedjelek fel hozzájuk egy hétre. – Nem, semmi esetre – kiáltottam föl, s éreztem, hogy csupa láz lett a testem. S mint már előbb is, amikor megijedtem, hogy a láz elárul: bosszúságnak öltöztettem izgalmamat. – Hogy is gondoltok ilyet? Épp én hagyhatom itt a házat. Kössem a nyakamba Zsuzsikát, a majorságot? – Nono, ha egyszer komolyan elszánod magad rá. Nem mondom, hogy most. Majd ha Zsuzsikát elválasztottuk, s vége lesz az öregebb munkának. – Minek van azzal vége? Az én munkámnak sosincsen vége. Ne is ingereljetek efféle meghívásokkal.

Magam is csodálkoztam, milyen keserűen fordul ki a számon. Hisz még magamban sem dödögtem soha, hogy én csak itt élek a pusztán, s míg más fiatal asszonyok élveznek, én ki sem látok a munkából. Sőt, éppen a puszta meg a dolog volt a fellegváram. – Dehogynem, mindenre van megoldás – védekezett Sanyi. – Csak az a baj, hogy te magad is szívesebben vagy itthon. – Tudom, tudom, kedélytelen és emberkerülő vagyok. Kényelmes álláspont. Tőlem állandóan utazhatna az asszony, de hát ő olyan emberkerülő, csak a csibeitatók közt érzi jól magát… Ingerültségem olyan elviselhetetlenné vált, hogy kihúztam karjából a karom, s egy lépéssel előtte haladtam tovább. Alattunk csendesen zümmögött-brekegett a bozót, s méla nyári hold vetett elénk valami árnyékfélét. Sanyi elképedve kullogott mögöttem. – De hát miért vagy ilyen ingerült? – lépett mellém aztán, mint akiben a bölcsesség a sérelmen győzött. – Épp ma, néhány órával azután, hogy szegény édesapámat eltemettük. Eddig sosem hallottam tőled ilyesmit. – Te sok mindent nem hallottál – mondtam én. Az önuralmam már visszatért annyira, hogy nem húztam ki a könyököm a békülő kezéből. – Hisz elismerem, ez az első évünk nem volt könnyű. S úgy látszik, te nem bírod olyan jól a magányt, mint képzeltem. Egy fiatal asszonynak, hiába, társaság kell. Most már, hogy a faluba beköltöztünk, neked is több szórakozásod lesz. Édesanyám is ott van; aztán cseléd, bejáró asszonyok. Első asszony leszel a faluban. – S egyre közelebb bújva duruzsolt arról, milyen életünk lesz odabenn.

Bennem már egészen leszállt az előbbi láz. A bozót suhogása, a csendes pusztai hold, az akácfák ismerős árnyéka, mint boldog kikötő várt itt, csak erről a meleg kézről s átforrósodva duruzsoló hangtól kellett letépnem magamat. Nem értettem előbbi panaszomat a puszta ellen, sem azt, hogy mért kell engem a falusi élettel, kártyázó jegyzőkkel és tanítókkal kecsegtetni. Hiszen itt vagyok itthon; édesapám lelke itt kerülgeti a határt, itt tudtam Sanyit is valahogy elviselni. A falu, az az ő eleme. Meglátszott a sírnál, ahogy együtt bőgtek és rázkódtak. Az egész egy zsíros, hazug kocsonya. S én lemenjek közébük? Innen, a váramból, a Takaróné portájára, a Sanyi világába…

Sanyi már lefeküdt, s még ott ültem a díványom sarkán vetkezetlen. – Sanyi – szólaltam meg az utolsó pillanatban, mert a szemhéja már le-lecsúszott. A kétnapos hajszában, szereplésben elfáradt barna test spongyaként szívta magába az álmot. – Sanyi – szóltam rá még egyszer –, te komolyan gondolod, hogy leköltözzünk édesanyádhoz? – Hogy? Mit akarsz, kisanyám? – riadt föl Sanyi fáradtan és szolgálatkészen, mint gyerek, akit egy komoly hang az alvásból visszaszólít. – Azt kérdem, hogy beköltözünk-e? – De hiszen hallottad. Én veszem át a birtokot. – Nem tartom helyesnek. Okosabb volna, ha itt maradnánk, vagy egy bérletet vennél, ahogy édesapád tervezte. – S ezt most mondod, amikor Imréékkel megegyeztem? – Nem kérdeztél meg – feleltem konokul. – De édesanyám, hogy is gondolhattam volna?

Nem szóltam; csak néztem a levegőt. Sanyi látta, hogy itt nincs mentség, egészen föl kell ébredni. Ő is kikószált hát az ágy szélére. – De hát mért ijedtél meg így egyszerre? Édesanyámtól félsz? – Nem. A falu. Nem vagyok odavaló. Én pusztai lány vagyok. Gyerekkoromtól kinn élek, nem tudom megszokni azokat az embereket. Ez a temetés is… engem émelyített. – Előbb meg a pusztai életre panaszkodtál. Hogy csak a munka és semmi társaság. – Nem, nem azt mondtam. Ezt te nem érted… S elakadtam, mert hogy is magyarázzam meg neki, hogy az mi volt és ez mi? – Én elismerem, édesanyám, hogy én nem értelek téged, de valld be, hogy sokszor te sem érted magad. Neked nagyon sok jó tulajdonságod van, de ezek közt a logika nem a legerősebb.

Nem tudtam, mit válaszoljak erre a zsíros fölényességre. Lehet itt érvelni? Hisz ennek mindenre megvan a receptje, s a vége mindig csak az, hogy én egy csacska, szeszélyes, kicsit hisztérikus, hideg teremtés vagyok. Az a szerencsém, hogy neki, a bölcs, meleg, kedélyes Sanyinak szüksége van rám. – Majd meglátod, köztünk is el fog romolni minden – mondtam csendesen. Ez az érv logika nélkül is hatott. – Te, látom, édesanyámtól félsz. Nem mondom, ő is erős egyéniség. De beszéltem vele erről; ő természetesnek tartja, hogy átadja neked a házat. – Jó, de ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek… S föl akartam állni, hogy a beszélgetést befejezzük.

De Sanyi, ha egyszer már fölkeltettem, s itt ült, ilyen közel hozzám, jól akarta befejezni az estét. – Szóval mégiscsak félsz, hogy elromlik köztünk minden? Mégiscsak szeretsz egy kicsit. S derekam átfogva maga felé húzott a díványon. De én teli voltam a nap émelyével, s nem bírtam eltitkolni az undoromat. – Hagyj, elegem van ebből. Ma, ott a sírnál… – Nem fejeztem be, de Sanyi, mintha megérezte volna, mi van a mondat mögött. Erőszakoskodás helyett sértetten visszavonult az ágyára. – Ahogy gondolod, édesanyám. Hozzád néha erős idegek kellenek. S néhány perc múlva mély horkolás mutatta, hogy nála ezek az erős idegek megvannak.

Amikor egy augusztus végi reggel hátrakötött fejjel, kék babos ruhámban először léptem ki a Takaró ház tornácára mint háziasszony: elég tehetetlennek éreztem magamat. A lovakat itató kocsis csendesen köszönve ment el mellettem; hosszú, keskeny arca volt, s nem fordította az ember felé, amikor köszönt. Örzsi, a Takaró ház öreg szolgálója, sompolygó járásával hol itt, hol ott tűnt fel, az ólak közt, kútnál, udvaron. A köszönése is olyan sompolygó volt, az ember nem tudta pontosan, melyik odanézésénél süti majd el. Az anyósom megjelent egyszer-egyszer az előszobaajtóban, de csak a mosdóvizét löttyintette ki. Előző este megmondta, hogy az udvar eztán az enyém, s most száműzetése helyéről, a kisszobából figyelte, hogy veszem át. Én tétován mértem föl a fölsikált gangot, a kimeszelt ólakat, a pince mellett a szikrázó köcsögtartót. A kövér udvaron minden rendbe volt szedve az átadásra, s én úgy éreztem magam, mintha egy megölt ember jószágát kellett volna elfoglalnom.

Odakinn a pusztán szinte minden az én munkám volt. Korhadt ólat, becsurgó tetőt, alkalmatlan szobákat találtunk, s olajkerítéses, befuttatott kis tanya maradt ott a menyecskerózsák virágzásában. Ami ott volt, az nemcsak kő, mész, fa, sokkal inkább: gond, iparkodás. Két évemből a legjobb abba a majorba van beágyazva. Ezen az udvaron kövér, idegen anyag volt minden: a szivattyúkút vasa, az akolban a trágya, a baromfiudvarban a kakasok fényes tolla. A megteremtésében nem volt részem, a megváltoztatásához nem volt kedvem és jogom. Ide-oda őgyelegtem, noha tudtam, hogy a fölkantározó kocsis, a szolgáló, de még az ajtó mögött ülő özvegy is engem figyel, hogy találja magát a szegény lány ebben a birodalomban. Végre megláttam a gyöngyöseimet. A magam baromfiát a nyáron levágtuk, eladtuk; eresztettek itthon nekünk is; de volt néhány gyöngytyúkom, azokat nem hagytam. Most közébük mentem le, nekik kotyogtam, s szórtam, emlékező barátaimnak, a szemet.

Ekkora gazdaság persze nem tűri az ellágyulásokat; én is egykettőre be voltam fogva. A főzés az első naptól az én gondom volt; a kamrában tudnom kellett a fehér meg a barna liszt, a káposztás paprika meg a ringlóbefőtt helyét. A hat tehenet Örzsi meg a béresné fejték, de elszűrni s kimérni már nekem kellett. Harminc-negyven liter is kiment este a házból, s azt nekem kellett félliterezni, a sort álló szegénység köcsögjébe belemernem. A tejföl megtanított rá, hol hibás a pincelépcső, a vaj, hogy kik szedik a tojást. Minthogy Sanyi többnyire a faluban utcázott, a cselédek is hozzám fordultak utasításért. Először az anyósomat kérdezték, de az hozzám küldte őket. – Én nem tudok semmit, kérdezzék a fiatalasszonyt. Kettő közülük bennkosztos volt, azokról is tudnom kellett, hogy kaporral vagy anélkül szeretik-e a túrós lepényt. Lenn a Nagy utcára hajló zöldséges kertben, ahol a lefutó víz iszapja hatalmas répát, káposztát nevelt, a termés már nekem érett: paradicsomot főztem be, káposztát savanyítottam; a tornác alatt kiterített ponyván a behozott bab és mák várt, hogy kiverjék, fölbontsák. A munkám is meglátszott már itt-ott. A kamra polcán, a töppedő szemű, tavalyi befőttek mellett ott voltak az én friss eltevéseim. Az anyósom magával vitte a kisszobába az ágyát s az almáriumot, azok helyébe a mi kinti bútorainkból kellett egy barátságos szobát összecsapni. A konyha melletti nagy fészert, melyben idáig egy limlomos esztergapad s a tyúkokkal rakott mángorló állt, kitakarítottam; ahogy Sanyi csúfolt: egy hallt csináltam belőle. Ott ettek a kosztosaim, ott bontottuk a baromfit, s foltoztuk üres délutánokon a zsákokat. Mai eszemmel csak bámulni tudom az anyósomat, ahogy az ő világát egyik napról a másikra átengedte. A házból csak a kisszobát s a gyümölcsöst tartotta meg (bár ott is nekünk ért a gyümölcs), a vagyonából huszonöt holdat, de azt is felesben művelte Sanyival. Én azonban tudtam, hogy ez az átengedés csak látszólagos. Itt továbbra is az övé minden: hisz az ő munkája, az ő szokásai teremtették meg. S még a kicsorbult köcsögön is elhaboztam: vajon véletlenül maradt-e a többi közt; nem mondják-e, ha kidobom: a koldus, már a köcsög se jó neki.

Különösen Örzsitől tartottam nagyon. Ez a lány, sompolygó járásával, ellenőrző múlt volt az udvaron. Hegyes, ravasz madárfeje volt, de lomha nagy csípői. Az arca után vénlány, a teste után asszony. Mint kislány került még Takaróékhez, s most visszereivel járt orvoshoz. Később olyat is hallottam, hogy az apósomnak dolga volt vele, sőt Sanyinak is ő volt a tanítója. De ez pletyka is lehet. Engem az félemlített meg, ahogyan dolgozott. Az ember sosem tudta, csinál-e hát valamit, vagy csak őgyeleg, leselkedik. Pedig sokat végzett. Aki megszokta, észre sem vette: tett, anélkül hogy feltűnt volna. Azt hiszem, ilyen az eszményi cseléd. Én azonban nem tudtam megszokni. Épp az észrevétlensége idegesített. Noha ugyanabban dolgoztunk, alig szóltunk egymáshoz. Én rábíztam, mint régibb bútorra, hogy végezze, ami jólesik neki; csak akkor szóltam, ha kérdezni vagy tudni kellett. Akkor mindig „Örzsi, kérem”, meg „ugyan már, Örzsi” volt a neve. Őt azonban ez az udvariasság sem fegyverezte le. Csak járt-kelt, kerülte a munkámat, mint én az övét, s estefelé beült az anyósomhoz. A legkisebb változást észrevette. A konyhában másik szögre tettem a szűrőt. Ő visszacserélte. Azért tettem, magyaráztam meg neki, mert jobban a kezemre van. – Ja, mert ott van a helye. Azt hittem, csak eltévesztette – mondta sunyin és kiment. De én attól fogva kényelmetlenül néztem arra a szögre. Az én akaratom csúfolta róla a szokást. Az anyósom ragaszkodott hozzá, hogy ő fizesse, s Örzsi tudtomra is adta, hogy csak segít nekem, de az asszonya nem vagyok. Szinte kereste, hogy állítsa félre az anyósom dolgáért az enyémet. Az anyósom lábai reumásak voltak; esténként meleg fürdőt, korpás pakolást vett. Ilyenkor – hiába voltak vendégeim – Örzsinek a korpás pakolás volt az első. Behúzódott a kisszobába, s az anyósom lába elé ülve a duzzadt inait nyomkodta, s csendesen beszélgettek. Én úgy éreztem: a fiatalasszonyról, a fészer kipucolásáról s a többi újításról. Egészen azonban akkor vadultam el tőle, amikor meghallottam, hogy a gyöngyösömet szidja. Az óltakarító seprűvel ütött felé. Hess, te cifra; a fene a koldus hasad. Ettől fogva lemondtam róla, hogy hozzám szelídítsem.

Az anyósomtól Sanyin idegenedtünk el. Ha ő nem a Sanyi anyja, meg tudom hódítani. Volt benne valami méltóság, ami vonzott. Nem ismertem asszonyt, aki a fákhoz ennyire értett. Ha azokat kell közösben gondoznunk, bizonyára megszeret engem. De hát Sanyit – s a Sanyi szeretetében ő nem ismert kegyelmet. Nem is értem, hogy lehetett olyan vak iránta. Hogy nem érezte: mit kell szenvednem tőle, ha nem is bánt. Hisz én is szeretem, különösen újabban Zsuzsikát, de ha azt látnám, hogy egy nemesebb természet, a férje vagy kedvese, jelentéktelen fekete dorombolónak tartja: nem sértődnék meg. Az anyósomban azonban megvolt az anyák hibbanása: amit Sanyi dicsekvésben magáról összeköltött, ő mind elhitte (azt mondhatnám: a maga tökéletességével kitöltötte), s azt kívánta volna, hogy én is elhiggyem. Én őt próbáltam szeretni, ő azonban azt követelte, hogy Sanyit imádjam.

Az első hónapban még ő is velünk ebédelt. Én minden főzés előtt megkérdeztem: édesanyánk mit enne? A rakott kelt szereti-e édesanyánk? Disznóhússal csináljam vagy csak kolbásszal? Ő ezt a figyelmet mindig elhárította. – Ami nektek jó, nekem is jó, csak ahogy megszoktátok. De azt ritkán mulasztotta el, hogy Sanyi étvágyát a figyelmembe ne ajánlja. – Pogácsát csinálsz? Csináld tejföllel, Sanyi azt nagyon kedveli. Vagy megemelve a födőt: Bableves? Tettél bele cukrot? A bablevest Sanyi cukorral szereti. Én utálom a sósban az édest, s meggyűlöltem a tejfölös pogácsát; de édesanya kívánsága volt: megtettem. Csak legalább Sanyi ne vette volna észre a kedvezést. De ő mindent észrevett, s szerelmi jelt látott benne. – Tejfölös pogácsa? Látom, el akarsz érni valamit nálam. A fejivel marakszunk, de a gyomrának kedvezünk. – Édesanyád kért, hogy így csináljam. – De azért megcsináltad. Tetszik látni – fordult az anyjához –, ilyen asszonyka ez. Még ha valami jót tesz, akkor sem akarja elismerni, hogy jóságból teszi. Tüskés, mint a szelíd gesztenye. Szerencse, hogy olyan férjet kapott, aki kikaparja a tüskéből az édest.

Az igazi az lett volna, ha ilyenkor mosolyogni tudok. De az rosszabb lett volna, mintha hamisan esküszöm. Nem, nem telt tőlem több, mint hogy sötét függönyt göngyölítsek alá az arcomra, s amögé rejtsem a bosszúságomat. De éreztem, hogy az anyósomat nem csaltam meg ezzel. Ő belát a megmerevedő arcbőröm mögé; észreveszi, hogy a fia szerelme nekem rosszulesik. S mosolya mögött ott van az ítélet: az én Sanyim ennek a semminek… Megpróbáltam kibékíteni, s a pártomra vonni. Esténként, mikor a virágait gondozta, kimentem utána a kertbe, s a szüleiről kérdeztem. Ki volt olyan nagy kertész: az apja-e vagy az anyja. Meg hogy nem utazna-e el egyszer a szülőföldjére. De ilyenkor is rendesen Sanyira térítette a szót. Megtudtam, hogy fiúcskaként milyen gödrös arca volt; hogy az állán a forradást a pincelépcsőn szerezte. A képes fiókból is ő került elő; a hat unokatestvér, középen egy nagy karikával, félhosszú nadrágban a gyönki diák Sanyi. A többi gyerek megrettenve bámul a lencsébe; ő azonban ott is nevet, az ember azt mondaná: ehol a nyíltszívűség. Nekem is valami ilyesmit kellene mondanom. Mert hisz van-e meghittebb jelenet, mint amikor két asszony, anya és feleség együtt nézik, hogy milyen volt gyereknek, aki most a büszkeségük. Én azonban nem bírtam ilyesmit mondani erre a gyerekre. Hisz ez már itt is azon töri a fejét, hogy engem a melegségével, a nyíltszívűségével, a szája fölött sarjadó bajuszkájával bezsírozzon. A többieket kérdem: ez a pici itt ki? Imre? Hát ez a nagylány a kétoldalt előretett copfjával?

Sanyi pedig érzi, hogy félek az anyjától, s ennek a félelemnek az árnyékában igyekszik még jobban a hatalmába vonni. Kinn a pusztán két fogás volt az ebéd, s én az utolsó falatnál fölálltam. Most az ebéd is hosszabb: nem elég, hogy a tészta után gyümölcs vagy főtt kukorica kerül az asztalra, Sanyi még egy félórás ejtőzést is kialkuszik. Anyukám, csak ennyit, mutatja már a tésztánál. S akkor én mehetek feketét föltenni. Ez a fekete nagyszerű ürügy, hogy az ebédet megnyújtsuk. Sanyi, hogy a szagát is érezze, Pestről egy jénai gömböt hozat, s most már ott fő a fekete hármónk közt. – Áj, érzed ezt az illatot? Ez olyan, mint az orosznak a szamovár. Olyan családias. – S már húzódik is hozzám, s a székem támlájára veti a kezét. Föl próbálok állni: az edényt lerakni. De ő leint. – Miért te? Ha olyan sürgős, vigye ki Örzsi. Te nagyszerű nő vagy, édesanyám, de nem tudod az életet élvezni. Az ember sürögjön, forogjon – magam is futkosom eleget –, de aztán lebegjen, ringatózzék is kicsit; abban pihenik ki magukat az idegek. Neked az a hibád, hogy sosem vagy egészen kipihenve! Na, ülj meg hát azon a széken, és gyere már kicsit közelebb. Úgy ni. S egészen bevon a hóna alá. Az anyósom ott ül velünk szemben, fekete helyett egy vajkörtét hámoz, s én tehetetlenül tűröm a vállamra nehezedő kezet. Díványnak érzem magam, melyre ez a sziesztázó, magával tehetetlen ember kényelmesen ráhenteredik. Minden ujját, minden lélegzetvételét külön érzem, s minden erőmet össze kell szednem, hogy le ne lökjem, el ne kiáltsam, még csak meg se borzongjak, mert hisz, aki szemben van velem, az a körteleves kés fölött mindent észrevesz, s egy-egy kutató, hideg pillantásából magam is a házasságtörőt látom már magamban.

A rossz házasságban – s melyik nem rossz – az a szörnyű, hogy ami az egyiknek szokás, az a másiknak kikerülhetetlen vértanúság. Most a széktámla, most a nyakamon az ujjak, a hátbapacskolás; az ember tudja, mi következik, s hogy mindez óraműszerűen megjön: ez táncoltatja meg legjobban az idegeit. Egyszer aztán én sem bírtam tovább. – Légy szíves, ne dőlj rám. Ha fáradt vagy, pihend ki magad a díványon, mondtam és fölálltam. Sanyi nem fogta föl mindjárt a hangomban a veszélyt. Az emésztés lehúzta fejéből a vért, s oldalának hiányzott az elbabrálható asszony. – Látod, milyen vagy – panaszkodott nyűgösen. – Egész nap futok, loholok; ez a fél órácska veletek, édesanyámmal, a boldogságom, s te ezt is irigyeled tőlem… Én azonban, ha egyszer már megszólaltam, nem bírtam megállítani magamat. – Ha loholsz, a cimboráiddal loholsz. Ott söröztök a postán: az az egész napi loholásod. A cselédek meg nem tudják, mihez fogjanak.

Nem néztem sem rá, sem az anyjára. Eltökélten álltam az ajtóban, s bár okosabb lett volna indulni, harcszomjasan benn maradtam. Annyi mindent mondtam, hogy Sanyi bágyadt agyának meg kellett gondolnia, hol fogjon bele. – Látod, ez rád vall, édesanyám, kezdte a végiről. Egyszer álltak vagy két órát dolog nélkül, de szétmegy a szekér, megdöglik az ökör, eltemetjük az öreg bérest, s még mindig azt fogom hallani. Egy kicsit kisebb szántanivaló maradt a Studinka részen, mint gondoltam – magyarázta az anyjának – s a cselédek már délelőtt megjöttek. Délig már nem is volt érdemes másba kapni. De ő már úgy látja, hogy a cselédek dologtalan álltak, én meg a postán sörözgettem. Véletlenül nem is a postán voltam akkor, hanem a terményesnél. Ha tudni akarod, kétszáz pengőt szereztem az alatt a fél óra alatt, mert elértem, hogy az árpámat elsőrendűnek vegye át. De te persze csak azt jegyezted meg ebből, hogy a cselédek nem tudtak mihez fogni.

– Te mindig épp akkor szerzed a kétszáz pengőt – mondtam én, noha éreztem, hogy a hallgatás bölcsebb lenne. De a szó szót szomjazott, s nem bírtam elhallgatni. – Csodálkozni fogsz, épp akkor. A modern gazdálkodás nem az, hogy az ember kiadja reggel a cselédeknek a parancsot, aztán elballag megnézni őket. Én nem ispán vagyok, hanem gazda. Ha az üzememet helyesen akarom vezetni, az egész gazdasági életet ismernem kell. S néha ha meg is iszom egy pohár sört a postán; nem azért megyek oda, hogy a postamester vicceit meghallgassam – azokat úgyis kívülről tudom már –, hanem mert oda minden hír befut – állatorvos, jegyző, a környéki gazdatisztek, napilap, hivatalos lap –, nekem azt mind ismernem kell, hogy kalkulálni tudjak. Senki sem becsüli nálam többre szegény édesapádat, de ő jobbára mégiscsak alkalmazott volt; azért tartották, hogy felügyeljen. Az csak a te szívedre vall, hogy a jó gazda képét róla alkottad meg. De engedd meg nekem, hogy ebben más véleményem legyen. – Mi köze ehhez édesapának? – kiáltottam én haragosan. – Ha a magad lustaságát kell mentened, te még a koporsókat is fölforgatod.

Kijött hát ez is. Tudtam én már ezt a pusztán is: Sanyi nemcsak dicsekvő, nagyszájú, de alapjában véve kényelmes is. Tán a többi tulajdonság, a bölcsködése, fölénye, érzelmessége is ebből eredt: a gondolkodást, a komoly érzelmeket kerülte velük. Ha olyan asszony vagyok, már Huszárpusztán is odaszoktattam volna a díványra. De ott még nem bújhatott el előlem: az én munkám őt is kihajtotta. Itthon itt volt bozótnak a modern gazdálkodás; a főiskolán fölcsípett gondolatok: magborsót termelni, traktorral szántani, kupeckedni. Én mindebben csak nagyszájú dologkerülést láttam. Nem attól féltem, hogy elfizeti magát; a Takaró birtok énnekem akkor még nem kívánt aranybányának látszott. Az én félelmem az volt, hogy még elviselhetetlenebbé válik. Egy dologtalan emberrel még nehezebb lesz együtt élni.

Sanyi elhűlve fogadta a hallatlan jelzőt. Lusta, ő, aki sosincs meg tevékenység nélkül? Ha más nem: a régi rossz órákat piszkálja a zsebkésével. – Szóval lusta is vagyok. Jó, nem vitatkozom veled. Csak arra kérlek, respektáljuk egymás munkakörét. Én nem szólok bele, hogy mit főzöl, hány kacsát nevelsz; te is bízd rám az én dolgomat. Az én szüleim három évtizedet éltek egymás mellett, de sohasem hallottam, hogy egyik a másik munkáját bírálta volna. Tartsuk meg ezt a jó szokást mi is. Vagy attól félsz tán, hogy elpazarolom a fejed fölül a házat?

Hogy a szüleit emlegette, még jobban megvadított. Nem elég, hogy a karját az anyja védelmében rakja a nyakamra, még veszekedés közben is neki hízeleg segítségért. – Ha elpazarlod, a magadét pazarlod, kiáltottam. Nem kell arra emlékeztetned, hogy koldus vagyok. – De ki emlékeztet? – kérdezte megszeppenve Sanyi. Először megbántod az embert, aztán érzékenykedsz. Én azt kértem tőled, hogy ha rosszul gazdálkodom, ne szólj bele. Nem kell félned, meglesz mindig a betevőd. – Én nem is a betevőtől félek, hanem tőled, hogy nevetségessé teszed magad. – Márpedig az én fiam eddig még nem tette nevetségessé magát, kedvesem – szólalt meg most az anyósom is, aki az utolsó heves mondatokat már fölállva hallgatta. Majdnem hogy szelíden mondta, de én éreztem, hogy ezzel a szelíd mondattal mindennek vége köztünk. Sanyi is ilyesmit érezhetett, mert most már ő jött a segítségemre. – Nellike nem egészen úgy érti, ahogy mondja. Az ő szája nyersebb, mint a szíve. Végül is megértem: ő nem bízik az újstílusú gazdálkodásban. Félt, hogy kudarcot vallok vele. – Én nem félek, nekem semmi közöm az egészhez – mondtam most már valóban minden logika csúfjára, s kimentem végre a szobából. Keserűségem az anyósom szavára mintha befagyott volna: az előbb csupa láz, indulat volt, most csupa meredtség, súly. Amikorra a szobába visszakerültem, már Sanyi is behúzódott az anyjához.

Az anyósom néhány nap bejött még a közös ebédhez. Harmadik vagy negyedik nap Sanyi félrehívott. – Nellike, édesanyám szólt. Azt mondja, szívesebben főzne külön. Ő már öregasszony, megvan a szokása, a megszokott ideje; meg látja, hogy mi is nagyobb főzést teszünk a kedvéért. A pitvarban ott van a régi nyári tűzhely, azon ő hirtelen összekotyvaszt magának valamit. – Jó – mondtam keményen, bár belül bántott a dolog. – De akkor Örzsit is vigye. Inkább elvégzek mindent, de nem kell, hogy állandóan mögöttem kémkedjen. – Ez megint a te rémlátásod. Különben édesanyám is úgy gondolta, hogy Örzsi vele menjen. – De én fejni sem engedem. Megfejek magam. – Mit mártírkodsz már megint? Mintha azt kívánnám, hogy tönkretedd magadat. Majd veszünk egy kislányt melléd is. Én csökönyös arccal ültem és hallgattam, s vártam, hogy Sanyi kimondja, aminek a kimondása már ott feszengett a száján, igaz, a félelem is, hogy megbánt vele. – Attól félek – kezdte félrenézve –, hogy édesanyám rosszul ítéli meg a házasságunkat. Ő nem tudja a magadfajta nők idegzetébe beleélni magát. Ő a maga házasságán át nézi a miénket is, s köztük harminc év alatt kevesebb per volt, mint köztünk kettőben. Ez persze, nem azt jelenti, hogy a mi házasságunk nem jó… S panaszos kíváncsisággal nézett rám: megrettenek-e attól, hogy a mi házasságunkat mások rossznak tarthatják. De én nem tiltakoztam, nem mentegetődztem. – Megmondtam neked, hogy ne költözzünk ide. Itt még az a kis béke is elromlik, ami megvolt köztünk. – De mért romlana meg? – ijedt meg Sanyi. – Neked az a hibád, kisanyám, hogy mindjárt úgy elcsüggedsz. Azért, mert édesanyám külön ebédel? Öregek és fiatalok külön értik meg a legjobban egymást. Azt ne hidd, hogy ő mondott nekem valamit. Akkor nem ismered édesanyámat. Ő lesz az utolsó, aki ellened ingerel. Igazán nincs értelme ilyenekkel nyugtalanítanod magad. S még soká gügyögött róla, hogy a mi házasságunk milyen jó. Ha van egy kis villámlás, az csak a magasfeszültség jele.

Ettől fogva az anyósom még jobban vigyázott, hogy a kettőnk dolgába bele ne szóljon. A kisszobából ritkábban került elő, én sem mentem utána hátra a kertbe, de ha összeakadtunk, csupa Nellikém meg édesanyánk volt minden szavunk. A kisszobának üvegablaka volt, s ha a pitvaron átmentem előtte a nappalinkból az első szobába, ott láttam őt, amint a csúztól megduzzadt szép kezével kézimunkázgat. Örzsi átvitte hozzájuk a csúszkálni kezdő Zsuzsikát; az eltolt asztal helyére egy kendőt terítettek, s hol az anyósom pillantott a madeira lyukakról a szemüveg fölött a gyerekre, hol az ragyogott rá, hasig kiemelkedve a kendőből, párnákból, mint egy kis cigánysellő. – No látod, milyen kevés bajod van édesanyámmal, mondta diadalmasan Sanyi. S csakugyan, az Örzsi sompolygásán kívül semmi sem emlékeztetett rá, hogy még egy háztartás van a házban. Én azonban tudtam, hogy abból a kisszobából egy másik párt figyel. A cselédeim néha visszamondták, amit Örzsitől hallottak. – „Ahhoz ne nyúlj, az nem a tiétek.” „Már az sem volt jó az asszonyodnak?” Én elnémítottam őket, de szinte a fülemmel hallottam a lavor fölött, lábmasszírozás közben elejtett szavakat (az anyósom vigyáz, hogy semmit meg ne halljon, Örzsi, hogy mindent beadjon), s ha Sanyi néha behúzódott az anyja búsulójába, a szokásosnál is idegesebben jártam a szobákat, s az első megjegyzésre kitört belőlem: ezt is ott sütöttétek ki a kisszobában. Lapító csönd vett körül a házban. Mintha még a régi bútorok is Sanyit oltalmazták volna. A gazdánk beleszeretett ebbe a boszorkányba. Amíg a szerelem tart, szolgálnunk kell neki. De ha Sanyi egyszer azt mondja, megutáltam ezt az asszonyt, a mozsár és a kávédaráló is ellenem peng és recseg itten.

Ez ellen az ellenséges csönd ellen, ha itt akartam maradni, szövetségeseket kellett keresnem. Sosem szerettem a vendégeket. Berontottak nagy mosolygással, a torkukban készen tartott kedélyességgel, esznek-isznak, elrabolják az ember napját, s elvonulnak azzal, amit az életünkből kikémleltek. Édesapáéknak nem is igen voltak vendégeik; a grófnak volt egy öregebb vadásza, azzal találtam őt néha beszélgetésben. A pusztára ki-kihozott egyet Sanyi; de félreestünk a világtól; a Bodolai-félék sem kívánták meg a kedvességemet. Itt azonban itt voltunk a falu közepén; a lótó-futó ember egyik helyről a másikra menet is beugorhatott hozzánk. Sanyinak az volt a legnagyobb öröme, ha valakit elcsípett belőlük. Az előszoba kredencében ott állt a pálinka, s nekem délelőtt főzés közben is be kellett ülnöm harmadiknak. Rendesen volt valami futó ürügye a behozásuknak. Slenkai doktor az anyósom kezét vizsgálta meg. Dányi az istállóba nézett be, ahol árván rázta a fejét a kimarjult lábú Dáma. Az adóügyi valami rendeletre figyelmeztette Sanyit. Sanyi ilyenkor a feje fölé emelte Zsuzsit, s élvezte a házasság varázsmutatványát, hogy hívására egy bekötött fejű asszony perdül be, akinek ő a derekán tarthatja a kezét, míg a többinek vagy nem volt felesége, vagy nem olyan, akiben kedvük teljék.

Ezekben a vendégekben én eleinte csak a Sanyi cimboráit láttam. Egy-egy ellenséges folt volt mindenik. Slenkai, az a dohányszagú száj, melynek még édesapa holttesténél is jólesett közelhajolnia hozzám. Dányi, a vörös arcban vizenyős szem s durvaságának a híre. Az új főjegyző egy illatszer-reklám. A kis adóügyi, hosszú keskeny arcban két ibolyaszem; az egész kompániában tán még ő a legrokonszenvesebb: a többiek állandóan rajta nyargaltak, hogy franciául tanul, s verseket küldözget a folyóiratokba. Sanyi minddel nagyon jó viszonyban volt; ha együtt voltak, minduntalan hátba verték egymást, s versenyt kacagtak a tulajdon szavaikon. Amikor elmentek, furcsa dolgokat mondott el róluk; nem tudom, azért-e, hogy még eredetibb fickóknak tartsam őket, vagy hogy a maga különb voltát bebizonyítsa. Slenkai például, akinek az a finom, koraősz asszony a felesége, minden nőbetegének nekiment. Sanyinak biztos tudomása volt, hogy Örzsit is megostromolta, mikor a fogait csináltatta. Dányi csak a sváb volt; a neve is magyarosított. A lovakkal bánik a legszebben, aztán a parasztokkal, aztán a családjával. Lajoska, az adóügyi, még ártatlan; a postán egyszer összecsukták a kihordónéval, de ő az ablakon kiugrott. A legkevésbé a főjegyzőt szerette. Csak most választották meg; ő volt az első katolikus főjegyző Fáncson, és Sanyi a választékosságát is összefüggésbe hozta a katolikusságával. Avval tüntetett, hogy a többieknél halkabban beszélt, egyforma színű zoknit és nyakkendőt hordott, s önhitten mosolygott; Sanyi szerint selyemfiú volt: egy fehérvári özvegyasszony taníttatta ki.

De nemcsak Sanyi tudott róluk ilyen történeteket, azok is őróla. Az egyre gorombább ugratásokból, háta mögötti beszélgetésekből legalább ez érzett ki. Mind többször történt meg, hogy nem Sanyi hítta be őket, hanem jöttek maguktól, okkal vagy ürüggyel. A legmerészebb természetesen Slenkai volt. – Itthon van az a Sanyi gyerek? Hát hol kujtorog ilyenkor? Ha énnekem ilyen kis feleségem volna, én rántanám be a bablevest. No, nem baj. Mondja, kisnagyságos, van még abból az ánizsos pálinkájukból? Közben Takaró nénit is megnézem. S már indult is befelé az előszobába. S hogy jól a szemembe nézve a likőrét kiitta, mintha csak most születnék meg a szembogarában: csillogón végigmért. – Hogy az ördögben van ez? Dolgozik maga valamit? Vagy csak felöltözik, mint a színésznék, háziasszonynak? – Mért kérdi? – Mert mindig olyan tip-top. Még a kendője sem csúszott félre. S hogy elmondom, mi mindent végeztem: – Hát ez igen. Ez a Sanyi, ez kihúzta a lottón. A szerelemben nem épp ész szerint mérik a szerencsét. Csak ez a gyerek el fogja rontani. – Már mért? – Mert eldicsekszi. A múltkor a postán az egész férfitársadalom előtt bizonygatta, hogy neki hány nővel volt dolga, de eggyel sem esett olyan jól, mint a feleségével. Nem mintha nem hinném el, de okos ember az ilyesmit nem beszéli el. Ha énnekem juttatna ilyesmit az a jóságos teremtő, bekaparnám, mint kutya a koncot.

Dányi előbb az istállókba, ólakba kukkantott be, s onnét jött föl a cseléddel pörölve énhozzám. – Nem vagyok megelégedve, kisnagysága, az állataikkal. Takaró bácsi idejében nem ilyenek voltak a hízók. Az a föltört ló máig sem kapta meg a kenőcsét. Azzal ő is húzódik befelé. – Ennek a Sanyinak folyton magtermelésen meg gyümölcsön jár az esze. De ami készen itt van, azt nem becsüli meg. Hallom, most meg traktort akar venni. Vigyázzanak azzal a traktorral, azon még a föld is elmehet. Ez nem olyan nép, hogy bérbe szántasson. Vagy magát nem érdeklik a gazdasági kérdések? Beéri a szerelemmel… A főjegyző ebben is finomabb volt. Ő a délutáni elöljárósági ülést jött megbeszélni. Azt szeretné, ha a katolikus óvoda dolgában egyetértenének. Sanyiban van egy kis vallási elfogultság: neki csak a református az ember. Folyton azt emlegeti, hogy a katolikusok a pápa papucsát csókolják. Isten büntetése, hogy ő meg egy katolikus asszony papucsa alá került… Lajoska csak akkor mert beállítani, ha külön küldetése volt rá. De ezt a gyengéjét már annyira ismerték, hogy hamis passzusokat szerkesztettek a községházán. – Te Lajos, nem adnád be a Takaróékhoz? Már itt van érte az állatkereskedő. Aztán eljöttek ők is megkérdezni, hogy állta a tréfát a Lajos. Lajos pedig csupa készen hozott mondat volt és csupa zavar. A nyakam Botticelli-vonaláról beszélt, s közben azt mondta: izé.

Érezték ezek a férfiak, hogy én – nem is én, a magányosságom – szövetségest keres az uram ellen? Vagy minden férfi természetes ellenség, ha egy fiatalabb, nehezen elérhető asszony tűnik föl közöttük? Az bizonyos, hogy én csak azért bírtam elviselni őket, mert ott volt szemükben a sandaság, szájukban a tréfának öltözött kritika Sanyi ellen. Ami eddig mint valami veszedelmes robbanószer összepréselve volt a szívemben, most, anélkül hogy nyíltan buzdítottam volna, szétoszlott egy egész társaságon. Bármily furcsa, attól, hogy a bandáját ellene szerveztem, énnekem magamnak is könnyebb volt őt elviselnem. A rossz házasságban az a legrosszabb: gyalázatossá is lesz. Itt éltem egy ember kenyerén, s a barátait csak azért szíveltem, mert az ellenségeivé sikerült tennem. Ha Slenkai vagy Kardos főjegyző úgy beszélnek Sanyiról, mint ő magáról (bár ebben nehéz lett volna utolérni), biztos, hogy a gyűlöletes oldalukba kapaszkodom. „Ilyen embert hozol a házamba, aki az Örzsiteknek is nekiment?” „Megmondhatod a Dányidnak, pucolja le a lábát, nem istállóban van.” Ilyenekkel martam volna őket, amíg el nem emésztem a háztól. Így azonban az értékes tulajdonságaikat is fölfedeztem, s beleszoktam, hogy mint megkezesített fenevadakat, magam körül tartsam őket. Ha arra gondoltam, hogy Slenkai egyszer nekem is odanyomja a dohányszagú száját, akkor persze minden izom megfeszült bennem. De ha mint házigazdát néztem őt, amint a kisasztalkájuk fölött a bort tölti, s konya bajusza alól a fényes száj rám nevet, akkor szinte szerettem ezt a falusi gavallért. Kissé hajlott tartásában sem rokkantság, hanem meleg kényelmesség, forró tapasztalat érzett; szállodai szobák, amelyekbe, fehér virággal a mellén, régi színésznőket vitt fel, falusi özvegyasszonyok, csókkal gyógyított betegek, de nehéz szülések, téli kocsirázások, talán a lelkiismeretében elsüllyedt halottak is. Dányiról az egész környék elismerte, hogy kitűnő szakember. Messzi pusztákra vitték oltani, s ha az ember a díványon egyedül maradt vele, egyáltalán nem volt durva, inkább csak lemondó, s a volt magántanár hangján beszélt félbemaradt főiskolai pályájáról, egy-egy új szérumról vagy a pécsi jezsuita kollégiumról, ahová a fiát járatta. Lajoskával, ha nem izzad úgy a tenyere, s a két elálló füle közt nem olyan nevetséges az a néhány szál bajuszka, tán még össze is melegszem. Ő pesti folyóiratokat járatott; meghozatta a bennük megtárgyalt könyveket, s azt szerette volna, ha én is annak a papírvilágnak a szemével nézem őt, a műveltségét s a többieket, akik könyvei tükrében csupa nyomorékok voltak. A nevetségesen elálló füle s gyér bajuszkája (melyet mégsem borotvált le), azonban elvette a hitelét a könyveinek is; a rám tukmáltakból többnyire csak egy-két ívet olvastam el, hogy éppen konyítsak hozzá. A Franklin Társulat világirodalmi regényei voltak: Unamuno, Turgenyev, Gogol, akiknek az iskolában a nevét sem igen hallottuk. A legkevésbé tán a főjegyzőt szoktam meg; pedig Sanyi egyedül őrá volt féltékeny, s a falu is őt figyelte: na, a főjegyző meg Takaróné. Az igaz, hogy szépen öltözködött, az arca is simább, szabályosabb, s bármiféle tárgy merült föl, egyetemi végzettségű emberekkel is óvatosan és okosan beszélt róla. De a kabátzsebéből batisztzsebkendő hajolt ki, s az ember úgy érezte, hogy a kivállvattázott kabátja is csupa ilyen batisztzsebkendővel van teli. Csak el kéne kezdeni húzogatni belőle, s az egész ember egy üres ruhává csuklana össze.

A férfiak mögött lassan a nők is megjelentek. A doktornénak feltűnt, milyen sűrűn botlanak be hozzánk az uraik. A legényemberek besúgták, hogy gyakran van szó rólam. – Már megint a szép Takarónénál snapszoztatok? Újabban, úgy látszik, nála van a posta. Őket is vallatták, hogy milyen asszony vagyok: szemről nem is látszottam kacérnak. Erőltették, hogy összejárjunk. Így megismerik, ellenőrizhetik a veszedelmet, ha szükséges, mondanak is olyat, amivel elveszik az uruktól a kedvem. A férfiaknak is tetszett, hogy egész estékre a helyükbe mentem; attól napközben csak még bátrabban beállíthattak. Akkoriban a lórum meg a römi volt kártyajáték. Mi is azt rendeztünk a télen át: römi-estéket. Egyik héten Slenkaiéknál, a másikon Dányiéknál, a harmadikon minálunk. Az ember bekapta a vacsorát, kiakasztotta a szekrényből a hosszú ruhát (melyre mindig került egy új fodor, új gallér); a kert alatt már ott cigarettázgattak Lajoska és a főjegyző, együtt mentünk a nyirkos estében a községi doktorházak felé.

A két asszony közül Slenkainét szerettem meg jobban. Szinte lányos teste volt; a három gyerek nyomot se hagyott rajta; az arca is kedves, vékony, s fölötte, mint nem várt hóesés, a koraősz haj. S a fehér haj és a lányos test is összhangban vannak; meleg szemben, könnyű mozgásban még sosem éreztem ennyi rezignációt. A Slenkai Jóska felesége! Mi lehet az más, mint egy szerelem sírja, s egy kis béke, otthon a gyerekeknek. Ahogy gyöngéden megcsókol, érzem, hogy nem én vagyok az első asszony, akit a lakásba így bevezet. Beleszokott a megaláztatásnak ebbe a szertartásába, s szinte derűsen végezte… Marcsa, az állatorvosné, nem volt ilyen rokonszenves, mint Katinka. Babaarca, amikor csak mosolyogni kellett vele, elég szép lehetett. Most a mézédes szívélyesség s a riadt elkomorodás közt nem volt meg rajta az átmenet. Mellét és hasát hatalmas fűző tartotta össze, s ha nem nézett rá az ember, nem kellett kedvesnek lennie: mintha ennek a fűzőnek a szorítása ült volna ki az arcára. Úgy nézett maga elé, mint akinek valami nehéz dologra kell gondolnia, de nem jut az eszébe. A fiúktól hallottam, hogy iszonyú féltékeny. Pedig Dányi nem volt Slenkai; ő inkább gyűlölte, mint csalta a feleségét. Néha elcsíptem a gombszemét, amint a szoba másik sarkából rám meredt: a butaság így nézheti a végzetet. De ha mellém ült: szakadatlan hízelgés volt. Míg Katinka szinte testvéri alázattal kezelt (mint hálátlanabb szerep a látszólag hálásabbat), ő félelmes ragadozóként bánt velem, akit csak állandó tömjénezéssel lehet lekenyerezni. A ruhám, a kezem, a hajam hulláma: mindenre volt dicsérete. Nincs is több ilyen asszony a környéken, mint én. A zöldkeresztes, á, az meg se közelített. Arról ne is beszéljünk, pillantott Katinkára, hogy milyen perszóna volt. Szerencse, hogy elhelyezték. – Nem, nem ismerek senkit a környezetünkben, akit hozzád lehetne hasonlítani. Nem csoda, hogy a férfiak meg vannak bolondulva érted. Lajoska, azt mondják, egy verseskötetet költött össze rólad. De megsúghatom, a főjegyzőnk is lekozmált kissé. A múltkor azt mondta: van benned valami Greta Garbóból; csak szebbek a lábaid. A filmen biztosan nagy sikered lenne.

Ez különösen kedves terve volt, hogy engem Kardossal összeboronáljon. Náluk mindig a főjegyző mellett kellett ülnöm. – Maga menjen Nellikének gibicelni – mondta, s mint valami kerítő, rám hunyorított. Ha a főjegyző; akkor nem az ő ura. Azonkívül Sanyit dicsérte tüntetően. Meglepetésemre őt Katinka is nagyon szerette. – Nagyon derék, aranyos ember az urad, mondta egyszer négyszemközt. Én nagyon szeretem: mint egy gyerek. Azt csinálhatod vele, ami jólesik… A maga házasságának a tapasztalata szólt belőle vagy az önkéntelen szövetség a szerelmi kijátszott iránt? Az asszonyok Sanyinak a férfiak ellen is mindig pártját fogták. A kártya itt nemcsak kártyacsata volt, de szócsata is. A hallgatás nemhogy kötelező nem volt, de a férfiak lapjukkal a szellemességüket is kitették. Slenkai szűkszavú és selma volt, Dányi magábasüppedt és sokszor közönséges; Kardos a hölgyekkel kacérkodott, Lajoska valami francia vagy latin mondást próbált meg elsütni. A legbeszédesebb természetesen Sanyi volt; ő minden lépését megmagyarázta. – Ki fogja azt a zöldet? Na, majd én megpróbálok az illető szívére hatni. Makk… Mit szól a makkomhoz, nagyságos asszonyom? Nagyon ravasz, de én még sokkal ravaszabb vagyok… Ebben is volt valami verseny, hogy ki mit mond, kire pillant és ki nevet neki. Sanyi nagy kártyás volt, főként magyar kártyában, de orákulumnak akart látszani, és sokszor belebukott a jóslásaiba. A férfiak ilyenkor mindig őt szuttyongatták. – Na, Sanyi, tegyél. Passz? Ejnye, Sanyi, neked mindened a markodban marad… Az asszonyok azonban az uraiknak estek. – Ne búsuljon, Sanyi, az irigység beszél belőlük. Nem lehet egynek mindenben szerencséje. Kártyában és szerelemben is. – Ha ez igaz volna, mondta gorombán fás hangján Dányi: akkor én még a keresztlevelüket is elnyerném maguktól.

Ma már csodálom, mi örömet találtam én ebben a sótlan társalgásban, ahol még a kártyák neve is elég vicc volt, pláne, ha „fogni” meg „tartani” lehetett. A szódásüveg kézről kézre járt, a tálakról ropogva fogyott a keksz, s mögöttem két-három gibic is lapított, nikotinos ujjukkal a kártyámba belenyúlva. – Ne azt, kisnagyságos. – De nagyon is azt. Ne féltsd te a szépasszonyt. S hol egy váll, hol egy boros lehelet nyomult a karosszékem körébe. Mi volt a jó ebben? Mért mosolyodtam el még másnap délelőtt is, ha Lajos pirulása eszembe jutott? Nyilván nem a játék, a társaság, a gorombaságok tetszettek. A hatalom volt talán az édes? A befolyás? Ott ültem egy alacsony karszékben, bezárva a bőrömbe, mint villanyégő az üvegjibe, s mégis mindenkin ott volt a fényem, mindenkinek az volt a fontos, hogy én hogy fogom a kártyát, kire nézek, mire mosolygok. Külön senki sem kellett közülük, se udvarlónak, se barátnőnek, meg Katinka iránt is csak részvétet éreztem. Mi volt hát a jó? Hogy minden szemben én voltam? A férfiak versenyző mozgása, az asszonyok kegyelemkérő tekintete részegített meg? Íme, a pusztai lány, akit az apja hallgatása nevelt, lejött a dombjáról, s összekavarta az embereket. Lehet, hogy ez is. De tán csak az, hogy volt megint, az idegen házban, nekem is egy köröm. Harmadik pénteken, amikor minálunk lármáztunk, a kisszoba ablakán át sötét pillantások figyelték, hogy viszem be az elsőszobába a szendvicses tálakat. (A szendvicseket én kezdtem el; örömöm telt, mindeniket egy kicsit másra csinálni. Az egyiken citromszelet volt pástétomon, a másikon sonka volt szivarkába összegöngyölítve, a téliretek kicsipkézve.) A bibliai parázna viszi a tálait, gondolták a lábfürdő fölött. S nekem ez is tetszett. Elvettétek a pusztai házamat, kitagadtál a kemenesaljai gyümölcsösből, de azért nem börtönözhettél be.

Legjobban Sanyi volt megmámorosodva a sikeremtől. Alighogy az utolsó éjjeli lámpás is elvált tőlünk, a Nagy utca kerítései alatt már megkezdődött az ő duruzsolása, a sokaktól megkívánt asszony birtokba vétele. – Elég kellemes este volt – kezdte oldalamhoz simulva, míg én az éjjeli lámpással a tócsákat világítottam új cipőm előtt. Ez a Slenkainé nagyon kedves, finom asszony, és bennünket nagyon szeret. Jóska is jó pofa; férjnek persze nem kívánnám. Mind elég kellemes emberek; legfeljebb ezt a főjegyzőt nem veszi be a gyomrom. Mindenkinél finomabb akar lenni. A römi se jó neki; ő bridzselni akar. Olvasta a Társaság-ban, hogy az előkelő zsidók most bridzselnek. Aztán micsoda? Egy szegény harangozónak a fia. Ne értsd félre, anyukám, nem vagyok féltékeny rá. Te nem az a természet vagy, akire féltékenykedni lehet. Nagyon jól tudom, engem is milyen nehezen szoktál meg. Az emberek éppen azt érzik benned, hogy téged nem lehet megkapni; a férfiakat ez ingerli a legjobban. De hát kiókumláltam én ezt már azon a Szilveszter estén. El kell ismerni, anyukám, hogy asszonyokhoz értek egy kicsit. Akkor sokan mondták: ej, az a fakó, kedvetlen pusztai lány; hisz egy jó szót sem lehet kiszedni belőle. De én már akkor is éreztem: azt nézzétek meg, ha én azt a sápkóros lányt egyszer átmelegítem. Valljuk be, nem kis munka volt. Az olyan piperkőc, mint Kardos, elcsüggedt volna benne; de engem, ha én egy asszonyt szeretek, nem lehet elcsüggeszteni. A karmolástól csak nagyobb kedvem lesz úgy istenigazában megszorítani.

Én szótlanul világítottam a lábunk előtt a göröngyöket, a telkünkön ottmaradt káposztatöveket, a szérűnk répásvermeit, a holdban sárgálló szalmahúzásokat, s a duruzsolás végére gondoltam. Ez hát egy asszony ereje! Fölvesz egy ruhát; fölcsavarja a bőre mögött a villanykörtéket, hallgat és mosolyog. Egy látszatot kártyáztat a lelke előtt, s a férfiak nekiugranak ennek a látszatnak, marják egymást, áldozatokat hoznak, boldogok, a sors kedvencének, nagyszerű fickóknak hiszik magukat; – anélkül hogy bármit is tudnának rólam. Ha azt kívánnám ettől a duruzsoló embertől, hogy holnap állítsa be Terust, s varrasson egy hónapig ruhát nekem vagy dobja ki az előszoba bútort, s hozasson hitelbe pesti szalonbútorokat, rá tudnám őt venni. Nem én, akit nem is ismer, hanem az a látszat, melyet mint valami lázas betörő, mindjárt megrohan, és magánkívül szorongat, míg én idegenül és távolian figyelem őt; – az elmúlt este arcai villognak előttem, reménytelenül válogatok köztük, hogy melyiknek tudnám, ha így feküdnék vele, legalább a nyakát megsimítani.

Minthogy a gyászév még tartott, nagyobb összejövetel – disznótor, hajtóvadász-vacsora – nem volt ebben az évben a házunknál. Sándor napra azonban úgy határoztuk, hogy kibővítjük kissé a szokásos römi-társaságot. A törzstagokon kívül eljött az új katolikus káplán is, egy hízott leányforma ember, aki azonban csintalanul tudott koccintani, anélkül hogy a férfiaknak sikerült volna őt leitatni. A hercegi kocsi meghozta Bodolai Ferkót (a felesége a második fiúcskával feküdt gyerekágyat). A fő vendég azonban Molnár Jóska volt, az ángyádi hitelszövetkezet igazgatója. Azok közt az emberek közt, akiket Sanyi barátjának nevezhetett, ő volt a legtekintélyesebb; szó volt róla, hogy a választásokon is föllép. Sanyi a nemzeti hadseregnél tetuzott vele össze; egy kis katonakedélyesség meg is maradt köztük, de Sanyi ezt mindig úgy viszonozta, mint aki tudja, mi jár a másiknak, s mindig kész egy lépést visszalépni. Ebbe a sündörgő bizalmasságba most egy kis számítás is vegyült. Sanyi az ángyádi takaréktól akart a traktorára kölcsönt fölvenni. Én már láttam a nagy embert egyszer-kétszer; Sanyi őt is becibálta hozzám. Nagy barna ember volt, a diószeme csendesen nyelte akivel beszélt; hagyta, hogy Sanyi beszéljen, ő már volt annyi, hogy nem muszáj a csöndet maga körül telebeszélnie. Ő hozta az első autót az udvarunkba, s ahogy előre ült, s autós-szemüvegét a barna szemére tolta: éreztem már, hogy ez el fog még jönni. S lám, Sanyi hozta is a diadalmas hírt: Molnárék elfogadták a Sándor napi meghívást, a kölcsön alighanem meglesz. Én úgy mosolyogtam Sanyi örömén, mint aki ismeri a bábszínház zsinórait. Ebben is volt egy kis szédület: idehúzni feleségestől egy ilyen autós embert, anélkül hogy ezt Sanyi vagy bárki rám bizonyíthatta volna.

Sanyi kért, hogy amennyire lehet: a vacsorával tegyek ki magunkért. De engem nem kellett rá kérni. Úgy készültem erre a Sándor estére, mint műkedvelő előadásra, melyen az összes szerepeket nekem kell végigjátszani. Ma már nem is egészen értem, mit akartam ezzel az estével elérni? Megmutatni, milyen háziasszony vagyok? Hogy ezek az autós emberek, Molnár Jóska, de főként a felesége, más falukba is elvigyék a hírem? Vagy csak a cél öröme kellett? Becsapni egy hétre a bennem levő találékonyságot, munkakedvet? Ha a házasságom másképp sikerül, az egész életem ilyen lett volna, mint ez a hét: tervezés, láz, építkezés. Így a Sándor nap, a vendégek elragadtatott szeme pótolta egy hétre a komolyabb értelmet. Hogy meghánytam-vetettem az este minden mozzanatát! Terussal órák hosszat álltunk az előszoba állótükre előtt, fehér zsorzsett anyagomat majd így, majd úgy fogva a mellemhez, derekamhoz, hogy esti ruhámat kitervezzük. A férfiaktól s a doktornéktől is sokszor hallottam, hogy van bennem valami szoborszerű. Lajoska hozatott is egy albumot, s majd ezt, majd azt a szobrot mutatta, hogy szakasztott én vagyok. Nekem tetszett ez a rokonság: hisz a szobrok körül is ott van a messzeség, amelyet én csakugyan annyira szerettem. S most azon voltam, hogy ez már a ruhámból kiderüljön. Terus divatlapjában volt egy sima ruha, amin el lehetett indulni. Most ide-oda próbálgattuk, hogy lehet azt egy más mellvágással, a derék eltompításával még szoborszerűbbé tenni.

A szegény vénlány már föladta barátnői sérelmeit; amióta Lenke nénit az agyembólia eltompította, az sem volt, aki ellenem izgassa. A fáncsi házaknál, ahol gyermekruhákat varrt és férfiingeket foltozott, épp eleget hallott az én dicsőségemről, hogy most boldogan térdeljen előttem, szájában a gombostűivel, s tűzdelje, tervezgesse a Sándor napi ruhát, melyről másnap a doktornétől a kántornéig mindenki faggatja majd. Amikor a ruha már elég költői volt: a hajamat csavargattam. Előbb azt gondoltam, hogy nárciszt tűzök bele dísznek; de az ordenáré lett volna. Aztán apró fekete fonatokból igyekeztem valamit összefonni; végül a sima feketeség maradt, nyakamban egy ellapított konttyal.

A legtöbb gonddal azonban a vacsorát tervezgettem. Amióta a faluban laktunk, már nem voltam olyan kitűnő háziasszony, mint kinn a pusztán, ahol minden az én alapításom volt. Itt mindig azt gondoltam: könnyű a Takaróékéből, s ez elvette a kedvem. Annál nagyobb mester voltam az eltevésekben, keltetésekben, a különleges ételekben. Az üvegbe zárt őszibarack, zöldbab, káposztás paprika, a januári konyhában keltetett baromfi, a melegágyi saláta nem anyag volt, hanem munka, az én munkám. Sándor napon is ezzel, nem az udvarunk zsírjával akartam ragyogni. A vacsora elemei ott voltak a kamrában, csak össze kellett állítani. Hallottam valahol, hogy nagy helyen a vacsorát csészében húslevessel kezdik. Az a húsleves azonban igazi nyitány legyen: zsírcseppjeiben, a hús- és zöldségzamatok arányában az egész vacsora hangulata ott legyen már. Első ételül fatálon sültet adtam, s két kisebb tálon a zöldségeimet: a borsó, zöldbab, édeskáposzta az én eltevésem volt, a kelbimbót, karfiolt az uradalmi kertészetből hozattam Sanyival. A nagy ágyú azonban a rántott csirke volt. Rántott csirke március huszadikán, a tulajdon, üveg alatt kelt salátámmal. Mit melengettem én azt a kotlósaljt a konyhakemence mellett. A szárnya, igaz, csak egy jó szopás, de hiszen nem is falni hívtam én ezeket ide, hanem, hogy az ízlésükön át a lelküket elbódítsam. Az apró süteményből is mindenikből csak egy tepsit sütöttem; volt vagy tízféle a tálon, csak asszony értette, mi munka van abban. A torta is csupa levegő; tejszínnel és eperbefőttel töltött tojáshab, egy egész kis várkastély!

Ma már nem vagyok meggyőződve, hogy valóban olyan ízléses és csodás volt minden, mint akkor hittem; de az biztos, hogy a vendégeim el voltak ragadtatva. A nappalinkból kiraktam arra a napra a bútort, néhány szék, dívány és sok-sok díványpárna maradt csak benne. Sanyi itt még a szokásos hátba csapásokkal fogadhatta a gratulálókat. Attól fogva azonban, hogy letettem a kötényt, s szobor ruhámban közébük léptem, egyre kevésbé titkolt áhítatba ment át a fesztelenség. Az első szobában már délelőtt megterítettem az asztalt – oda még Sanyinak sem volt szabad addig belépnie –, s most a rózsába hajtott szalvéta, vakítóra tisztított tányér és üveg, az anyósom ízlésesen fölrakott ezüstje oly elfogódottá tette a belépőket, mintha csak valami grófi banketten lennének. A temetőben édesapa sírja mögött egy ibolyás tisztást találtam; a moha közt hazahozott virághalom most az asztalfutón illatozott, s ügyesen elszórva a tányérok körül. A nagy táltologatásban elég sok aggságot okoztak, az abroszomat is összekenték velük, de első pillantásra nagyon jól mutatott. A húsleveses csésze még növelte a csöndességet. Molnárné is a szomszédját nézte, hogy mit csinál, a tányérjába önti, kanalazza vagy megissza. Általában igen ügyetlen madárfejű asszonyka volt, aki azonnal beállt a két doktorné közé harmadiknak. – Hát ezt hogy csináltad, édesem, kérdezte a zöldséges tálamra. Ez a borsó konzerv? Magad tetted el? Olyan, mintha most szedted volna. – A salátás csirkénél már a férfiak is mint bűvészt ünnepeltek. – De a datolyát és fügét nem maga nevelte, nézett rám a csendes ember a gyümölcsnél mosolyogva. A nyitott ajtón akkor már dőlt be a kávészag. Ott pörköltettem azon frissiben a kávét. Lajoska szerint olyan volt, mint egy szép zárlat, amely nem fejezi be a vacsorát, hanem az álmokba tovább gombolyítja.

Az én ételeim után a Sanyi bora következett; aztán a megszokott römi helyett pénzbe huszonegyes. A férfiak nekizajdultak, a káplán lányarca tüzelt, minduntalan koccintani akart velem – de az én diadalom tovább tartott az egész éjszakán át. A szememet kereső koccintásokban tisztelet volt, a férfiak nem érték be a kártyával, s a szokott szellemességgel: politikáról, tudományról, felfedezésekről vitatkoztak, mindenik a legjobb oldaláról mutatkozott, s én ott ültem köztük fehéren, mintha az a sok növényíz, kávéillat láthatatlan felhő lenne, melyen ez a vidéki kompánia egy magasabb világba próbál utánam emelkedni. – Majd gyere be hozzám a napokban – szólt át Molnár Jóska Sanyinak. – Azt hiszem, megcsináljuk a kölcsönt. – S én éreztem, hogy bár a Sanyi hálatelt arcába néz, ezt is nekem mondta.

Sanyi úgy jött vissza a vendégkísérésből, mint egy fényes szivacs, csak nyomni kellett volna belőle a boldogságot és meghatottságot. – Hát ez gyönyörű volt, anyukám; ezt sosem fogom neked elfeledni. Ez más Sándor nap volt, mint tavaly odakinn a pusztán. Ugye, nem volt igazad, hogy idebenn minden elromlik köztünk?… Én ott ültem az előszoba asztal romjai közt egy széken, s arra gondoltam, hogy a rossz asszonyok ilyenek, mint én vagyok. – Én nem éreztem jól magamat – mondtam lehorgasztva a fejem. – Szégyelltem Molnárék előtt ezt az ócska bútort. Biztos lenéztek bennünket érte… – S amíg ezt mondtam, addig is azt gondoltam, hogy a gonosz asszonyok biztosan ilyeneket mondanak, mint én. – Neked egyáltalán nem kell szégyellned magad, állt mellém Sanyi. Minden gyönyörű volt, és Jóskáék el voltak ragadtatva… Különben nem mondom azt, hogy ne cseréljük ki egyszer a szobát. Ha te egy kicsit jó vagy hozzám, nekem is más kedvem van a munkához. Most, hogy már a traktor is megvan. Hidd el, nekem nincs más vágyam, minthogy téged boldogítsalak…

A mondatai közt egyre nehezebb lett a lélegzete. Én azonban még mindig azt gondoltam, hogy a rossz asszonyok biztosan ilyenek, mint én. S kíváncsian figyeltem magam, hogy a következő percben mit fogok tenni. Ha Sanyi jön azzal, hogy új bútort akar, lehurrogom. Hisz énnekem nem is esett jól, csak amit a semmiből varázsoltam elő. Most azonban látni akartam, mire megyek ezzel a lihegő testtel, mit érhet el egy rossz asszony. – De én most akarom – mondtam hidegen a semmibe nézve. Sanyit ez a komoly hang megállította. – Most? Éppen most? Amikor a traktorra tízezer pengőt veszek föl… – Jó – szakítottam félbe. – De akkor ne hozz nekem ide vendégeket… Pontosan tudtam, hogy gonosz és ostoba vagyok. De élvezetet is találtam benne, hogy az lehetek. A legtöbb asszony, ha módja van rá, ilyen, mint én most. S a férfiak úgy pislognak rájuk, mint Sanyi énrám. – Látod, milyen vagy, nyöszörögte Sanyi. Régebben nem lehetett rávenni, hogy ruhát csináltass magadnak. Most meg erőnkön fölülibe kevernél. A logika nem erős oldala ennek a gyönyörű fejecskének. – Mért nem? – húztam ki a homlokomat a tenyeréből. – Én ott maradtam volna a hegyen. Te akartál hencegni velem. Hát most hencegj. – Jó, jó, azért a remeteség és a pazarlás közt… Én egyáltalán nem mondom, hogy nem. De ezt a Sándor-estét, nem gondolod – suttogta átforrósodva –, hogy ezt mással kellene befejeznünk. Majd, hogy ott feküdtünk már a sarokban a kereveten, melynek a párkányán még ott volt a férfiak telerakott hamutálcája: – Bútort akarsz? Meglesz. Mit tudnék én tetőled megtagadni… Én pedig az asztal poharait néztem a kipirult füle mellett. A rossz asszonyok ilyenkor ruhákra, gyöngyökre gondolnak. Így tán nekem is elviselhetőbb volna. Ha tudnám, mit akarok, s ez az egész, akárkivel, csak az ára volna.

Sanyi a traktorvásárlásból azzal jött haza, hogy Imréék májusban megjönnek. Rózsa csupa tűz, hogy kis sógornőjével együtt legyen, s Imre is ráállt, hogy egy hetet most vesz ki a szabadságából. Én megint úgy éreztem, hogy morcoskodnom kell, különben belém látnak. – Te könnyen hívod meg őket, mondtam félrefordulva. – De ha rosszul érzik majd magukat, a szégyen az enyém. S alig vártam, hogy palántázás vagy fejés ürügyén az új hírrel magam maradjak. Attól fogva ez a hír motoszkált állandóan a fejemben. Egy hétig itt, kiszolgáltatva a háziasszonyságomnak! A lepedőjüket én húzom ki, a párnájukat én verem föl, az én levesem, az én befőttjeim viszik az életet beléjük. Hétszer huszonnégy órát lélegeznek a gerendáim alatt, ezalatt megfigyelhetem, hallgathatom, kirabolhatom, birtokomba vehetem őket. Egy hét az végtelen idő, s háziasszonyságom ezerfortélyú varázslatnak látszott, észrevétlen vehetem őket vele hatalmamba. Reggel tejszínes kávéval köszöntök rájuk; apámék holmijai közt maradt egy rossz függőágy, azt kijavíttatom, s felkötöm a két almafa közé. Sanyinak be kell fogatnia, kivisszük őket a tóhoz, az estét meg a vadludakat nézni. A kártyázásnál Sanyi Rózsának, én Imrének leszek a partnere. Az új bőujjú pongyolám lesz rajtam. Kardos azt mondta, abban gyönyörű a karom, ahogy a teát töltöm. A kártya fölött majd egymás szemébe nézünk, mintha csak a licitjét akarnám kitalálni, s éppolyan elfogulatlanul beszélek vele, mint Slenkaival vagy Lajoskával. Vajon mit szól az átalakulásomhoz? Hisz én nagyot változtam, mióta utolszor látott. – Az ember csak nézi magát, hogy hol tanulta, mondta Dányi. Kész társasági hölgy, a legjobb társaságban is megállná a helyét. Pedig Dányi fiatal korában nagy házakba volt bejáró, egyetemi tanárékhoz és effélékhez. Vajon nekik is ez lesz a véleményük? Rajtuk is beválik az új tudományom? Azon kaptam magam, hogy mondatokat szerkesztgetek. „Maga művészember, Imre. Adjon tanácsot, hogy viseljem a hajam.” „Ne higgye, semmi örömet sem okoz, hogy rajonganak értem. Nézd meg őket (mert már tegeztem is, hisz Rózsa is tegezi Sanyit), egy igazi barát, akit becsülhetnék, többet érne.” Még Lajoska regényeibe is belenéztem, hogy a szép, fesztelen mondatokba belejöjjek.

De attól fogva, hogy a hintó begördült velük, minden másképp sült el, mint reméltem. A kocsival mintha három Rózsa érkezett volna, a sárhányóról ő ugrott a nyakamba, ő ölelt jobbról, ő ölelt balról, az első kézmosást ő nyújtotta ki félórás kuncogó súgás-búgássá. A kocsiból lefanyalgó Imrét szinte csak addig láttam, amíg a kezem megcsókolta. Azaz, nem is csókolta meg, csak lehajolt fölé, mert elrántottam. Az elfogulatlanságomnak ez lett volna az első próbája, hogy én is a számat nyújtom neki, mint Rózsa Sanyinak. Ebből azonban csak annyi valósult meg, hogy a kezemet vadócként elkaptam. Azután csak Rózsa ide-oda sodró szélvészéből pillanthattam ki rá, amint Sanyival az istállókat járta végig, vagy az akol korlátjának dőlve az eget vizsgálta. Nem is hittem, hogy asszony asszonnyal úgy lehessen, mint Rózsa énvelem. Rám nézett, elkacagta magát, aztán elkapta a fejem, hol elölről, hol hátulról fúrta be csiklandó csókjait az állam alá. – Juj, nem is képzeled milyen boldog vagyok. De most, ugye, kibeszéljük magunkat. Ha dolgod van: veled megyek. Fejsz is? Nem baj. A tehén alá is beülök veled. Azért jöttem le, hogy mindent megtudjak rólad. S mintha mindent megtudni rólam valami fura élvezet lenne, a mellemre nyomta piros fejét, s a blúzomat csókolgatta vagy – tudom is én – harapdálta.

– Hallom Sanyitól, hogy nagy társasági életet élsz, kuporodott föl a konyhaszékre, míg én az uzsonnasonkát és szalámit fölszeleteltem. Mikor látom meg a lovagjaidat? Mondd, melyik a legszerelmesebb? Ismerem ám őket, Slenkai az a doktor, akinek minden asszony kell. Aztán valami költő. Sanyi, megsúghatom, a főjegyzőre féltékeny. Na, megnyomhatom az orrod? Egy kicsit sem? Te, hogy ez a Sanyi milyen ideális férj. Egész átszellemülten beszél a sikereidről. Mintha bele lennének megveszve. Az én Imrém agyonmorogna engem. Mondd, hogy csinálod ezt vele? Nagyszerű módszered van férjek kikészítésére. Ugye, te hideg bírsz lenni? Tudom én azt: az a legeredményesebb. De hát ezért, sajnos, csak csodálhatlak. Az tőlem túl nagy áldozat lenne. Éppúgy, mint nem enni.

Az első este nem lehetett leszedni rólam. A tejszűrést is végigbeszélte; a tejhordó asszonyok merev bálványpillákkal nézték, mint valami tüneményt. Alig fejeztük be a vacsorát, már húzott félre a díványra; ott göngyölődött körém, és súgdosott, kacagott. Ha a férfiak odanéztek, kacéran elfordult, s engem is elfordított. Hagyjatok, nem férjeknek való; – mintha én is afféle fiatalasszonyi dolgokat mondtam volna. Amikorra az ágyukat az elsőszobában (ezt rendeztem be nekik) közösen megvetettük: már mindent tudtam róluk. Hogy Imrével már az esküvőjük előtt is viszonyuk volt. Igen, már akkor is, amikor a Móki-lapot írta. Úgy kellett őt elcsábítani. Mert Imrének az a rögeszméje, hogy nem szeretik a nők. Ha Rózsa nem olyan elszánt, meg sem nősül. De ő rögtön érezte: ez vagy senki. Ott dolgozott az apja irodájában, s ő különféle ürügyökön bement hozzá. Fölült a rajztáblája mellé, úgy trécselt vele, s amikor arra sem mozdult, lerúgta a cipőjét, s megmutatta, hol törte föl. – Ez azóta is a gyöngéje: a meztelen láb. Csak az ölébe kell a lábamat tennem, és vége van. Közben még mindig azt hiszi, hogy nem kell a nőknek – én valami különös, perverz ízlésű nő vagyok. Persze, meghagyom ebben a hitében. Nekem így a legjobb: kifele csupa blazírtság s kettesben… Képzeld el, mit kéne különben féltékenykednem… Te persze nem ismered ezt. Sanyi olyan, mint én. Az bármikor kapható. Te csak vonogatod a vállad: most hagyj, fáradt vagyok. Juj, de jó lehet. Csak egyszer tudnék én úgy tenni. Imre azt hinné, megbolondultam. S mondd: gyereket akartok? Mi egy évig még nem akarunk.

Én kicsit röstelltem, hogy Imre vagy az anyósom (aki a vendégek tiszteletére megint benn evett) ilyenféle bizalmaskodásba beburkolózva lássanak. Még túloztam is a vonakodást, amellyel kérdéseire feleltem (ezeken különben is, igen gyorsan átugrott, vagy maga felelt rájuk); voltaképpen azonban magam is csodáltam, hogy milyen szívesen hallgatom. Most történt meg először, hogy mások házaséletébe beleláthattam. S attól, hogy a fecsegő Imre felesége volt, még éberebben szívtam minden szavát. Hát így is lehet ez férj és feleség közt?

– Majd megmondjuk, mit álmodtunk, kuncogott utánam, ahogy a friss ágyú vendégszobából kihúzódtam. S míg az esteli edényt a konyhán ellötyiköltem (az anyósom szervizét nem bíztam másra), Rózsára gondoltam, amint az urához búvik (mert azt is elmondta, hogy ő szokott búni), s mint ott az irodában, elcsábítja. Magam elé idéztem Imre fanyar, kelletlen arcát, s összehasonlítottam azzal, amit Rózsától hallottam. Mi lehet neki ez az asszony? Az, ami énnekem Sanyi? Az nem lehet. Egy férfi, ha nem akarja… Hogy nem tiszteli, az biztos. A vacsoránál egyszer azt mondta neki: menj a csudába. De Rózsa erre is csak kacagott, mintha egy kis ellenkezéssel megcsiklandozták volna. Hogy vannak ezek egymással? Amit Rózsa mond: nem számít. Mit tud Sanyi a mi kettőnk viszonyáról? Mit tud, akinek ő fecseg róla? Azt mindig csak az ismeri, aki szenved tőle. S hogy náluk Imre a szenvedő, ábrándos köddel vette körül a fanyar arcot. Alig vártam a másnapot, hogy én fejtsem meg, minek az álarca ez az arc. A kert, az előszoba, a tornác megint tele lett helyzetekkel és mondatokkal. „Maga, úgy látom, úgy van egy kicsit – sutyorogtam a párnáimnak –, a maga házasságával, mint én az enyimével…”

De a hét, mely messziről végtelennek látszott, nehezen adta ezeket a helyzeteket. Imréék későn keltek. Rózsa hívott, hogy törjek csak rájuk, én magam is elképzeltem magam, amint a pállott párnák közé frissen, sógornői kedélyességgel beállítok; tíz felé mégiscsak a lánnyal küldtem be nekik a reggelit. Ebéd előtt Sándor Imrét vitte ki: a földeket, a traktorját mutatta, a postán voltak sörözni, én meg a Rózsa beszédeit vontam magam után, konyhán, fészeren, udvaron. A hosszú feketézés Sanyi bölcsességéé volt: mit végez egy traktor, hogy tör előre a katolikusság, milyen hiba volt a főjegyzőválasztás. Az ebéd utáni pihenőt páronként kellett eltöltenünk. Imréék a szobájukba húzódtak, vagy hátul a kertben, pokrócokon és függőágyban hancúroztak. Nekem elég volt Sanyit leráznom, aki Imréék példáján fölbuzdulva csak egy „ilyen kis” szundítást könyörgött, s mindjárt függönyözött is.

Estére már egészen elcsüggedtem a balsikerben. Vacsora után vagy a kártyapartnerek gyűltek föl hozzánk, vagy afféle házi bridzs folyt; nem ahogy én gondoltam, hanem én Sanyival s Imre a feleségével. Rózsa nagyszerűen érezte magát a falusi gavallérok közt; azonnal a keresztnevükön szólította őket; egy vacsora alatt már azt is tudta, a főjegyző hol veszi a selyemzoknit. Közben az urát is figyelte; igen, az volt az érzésem, hogy félti tőlem. Hogy feltűnjek, a szokottnál is társaságibb voltam. Bő pongyolaujjam hol itt, hol ott nyúlt be a férfiak válla fölött a feketével; kissé elnyílt szám köré rejtélyes mosolyt kentem, úgy hallgattam Slenkai udvarlását, s ha Lajoskának sikerült egy mondását elsütnie, jelentősen a szemébe néztem, torkomból egy kis göcögő hang tört föl, csakhogy Imre odafigyeljen, s szellemes nőnek tartson.

– Te milyen bestia tudsz lenni – bújt hozzám Rózsa, hogy kikísértük a vendégeket. – Ezek mind meg vannak veszve érted. S már előttem is ugratta most Imrét: na, te még nem vagy szerelmes a sógornődbe? Ó, a képmutató, hogy adja az érdektelent. Én bizony mindjárt összepuszilom Sanyit, de ti… ezek a lassú-víz-partot-mos-emberek… – S kacagott, mint akinek nagy mulatság lenne összeboronálni minket. Kettejük közt azonban, úgy éreztem, mérge is lehetett a tréfának, mert Imre még többször mondta, hogy menj a csudába, s még jobban kerülte, hogy reám nézzen. A házas-kártyások így elég ingerültté váltak. Imre Rózsát szidta, fogalma sincs a licitálásról; én meg Sándor utólagos önigazolásain bosszankodtam. Ha egy játszmát elvesztett, mindig megmagyarázta, mért játszotta ő azt mégiscsak jól, s mért kellett volna megnyernie.

Végre az ötödik vagy hatodik este váltottunk néhány szót négyszemközt is. Sanyi Rózsának valami új pasziánsz-játékot tanított be ottbenn. Imre azalatt a tornácon cigarettázgatott. Én a fészerből megláttam, s noha nem volt szükségem semmire, átmentem az udvaron, végignéztem az ólajtókat, lementem a pincébe, s fölhoztam a túrót és tejfölt, melyet alig egy félórája raktam le oda. A köcsögtartóról még egy köcsögöt is hozzáfogtam. – Ne segítsek? mozdult meg Imre, ahogy a tornácon visszajöttem. – Mért? Máskor mit gondol, ki segít? nevettem én, s a három edényt a tornác párkányára téve megállottam. Imre csendben várta, hogy továbbmegyek-e, s gondolkozott, hogy mit mondjon. – Magának elég sok gondot ad, hogy mi is a nyakán vagyunk. Biztos a pokolba kíván már bennünket. – Látja, milyen nagyszerűen olvas a lelkekben; épp azon gondolkoztam… Úgy próbáltam mondani, mint Slenkainak vagy a főjegyzőnek, de éreztem, hogy rosszul sült el. Imre is ezt érezhette: abból, amit mondott, kitalálhattam a hosszú cigarettaszívás alatt fejében a lépéseket. – Magának odakinn jobb volt, ugye? – szólalt meg csendesen. – Hol? A pusztán? – kérdeztem tiltakozva és megrettenve, s mégis boldog reménységgel. Az, hogy épp ezt a kérdést tette fel, arra vallott, hogy lát, ért, a kezében vagyok, de arra is, hogy foglalkozik velem. – Mért gondolja? tettem hozzá kissé természetesebben. – Az az élet jobban magához illett. Akkor újévkor sokkal természetesebb volt, mint itt. – Most természetellenes vagyok? – próbáltam nevetni, de éreztem, hogy a szégyenkezés könnyei folynak a torkomra. – Ha őszinte szót akar: igen. Maga sosem lesz társasági nő. Ahogy itt az udvaron jár-kel, a tejfölt, köcsögöt hozza: ez maga. – S a maga felesége? – szakítottam félbe keserűséggel. Utólag magam sem értettem ezt a kérdést. Hogy kellett ezt kiegészíteni? Hogy egészítette ő ki? – Rózsa, az más – mondta Imre, s annyi megvetés volt a hangjában, hogy bennem a reménység bongani kezdett. – Úgy mondja, mintha nem is imádná őt – mondtam reszketőn mosolyogva. – Imádni? Furcsa igéik vannak maguknak asszonyoknak. – De hiszen olyan jól élnek. Nem? – kerestem az arcát a sötétben. De Imre arcából most már az is eltűnt, amit a cigarettája világított meg. – Két ember viszonya nagyon sötét dolog – mondta a csutkát eltaposva. – Főként a házasságban. Arról ilyenféle szavakkal bajos okosat mondani. Erről különben magának is lehet némi tapasztalata, tette hozzá, a házba befordulva.

Aznap a kártyánál mindent elrontottam a szórakozottságommal. A bemondásokon, Rózsa nevetgélésén, Sanyi magyarázatain túl azt a néhány mondatot hallottam, annak ugrottam neki a lihegő értelmemmel. Imre itt ült mellettem, dohányos ujjával osztotta a lapot, de bezárt, fanyar arcán nem volt semmi, ami jelül szolgálhatott. „Magának jobb ott kinn” „Rózsa, az más” „Minden viszony sötét” „Erről különben magának is”. Minden hangsúlyának az emlékét külön próbáltam megfejteni. De sehogy sem illettek össze. Csak amikor az eszem már belefáradt az egyes szavakba, akkor éreztem, hogy az egész beszélgetés, anélkül, hogy megfejtettem volna, mint nehéz szomorúság ülepedik a szívemre.

Nem próbáltam megismételni az esteli alkalmat: másnap, mosás ürügyén, még el is húzódtam a vendégeimtől. De uzsonnához új tábla szalonnát kellett a kamrából leakasztanom. A kamra kis likja odanyílt az almafákra, ahol Imréék függőágya lógott. Ahogy fölálltam a lisztesládára, s a rúd felé kinyúltam: épp odaláttam rájuk, a lucerre. Rózsa a fa villájában ült: egyik lába a fán, a másik cipő, harisnya nélkül a levegőben. Imre a függőágy szélén ült, s valamit rajzolt a vázlatkönyvébe. Volt egy kis vázlatkönyve; abba itt is, ott is lekapott valamit: a lovak aklát, egy guggoló cselédasszonyt, néhány fát a temetőben. Az arcát nem láthattam, mert háttal volt nekem, de a hangját azt hallottam, megint valami „menj a csudába”-félét mondott, mert Rózsa a fáról lekapart mohával dobálgatta. Rózsa azonban nem nyughatott, most már a lábát kezdte a vázlatkönyv felé nyújtogatni. Imre elhúzta a könyvet, de Rózsa egy karral kapaszkodva, a csípőjét is lecsúsztatta a fáról s zsupsz, kirúgta a vázlatkönyvet a kezéből. A következő percben mindketten ott hömpölyögtek a függőágyon. Imre dühösen szabadkozott, de Rózsa a száját kissé eltátva mohón nyomult a feje fölé. Most mindkettőjük arca felém volt: Rózsáén a mohó tolakodás, Imréén az elernyedő bosszúság. Végre megértettem: Rózsa az Imre fülét kereste. Annak szóltak a forró harapdáló mozdulatok. Karja az ölében, mohón szopta az ura fülét. S Imre, mintha ez valami kijátszhatatlan varázseljárás lett volna, lassan elnyúlt, arcáról elmosódott a bosszúság, csak az állát ráncolta össze, s mint kisgyerek, aki a szükségét élvezi, csendesen biggyesztett.

Én nem mertem tovább leselkedni. Dobogó szívvel kúsztam le a lisztesládáról, s a szalonnát bámultam, mely felkiáltójelként állott a kezemben. Nem is tudom: min indultam úgy fel? Azon, hogy mások közt ez így megy? Vagy hogy Imre, akit én oly titokzatosnak éreztem… Két ember viszonya mindig sötét dolog, hordtam magamban Imre mondatát, mint ítéletet. S alig vártam, hogy a hintón fönnlegyenek.

Nem tudom, írók és tudósok gondoltak-e rá, hogy a reménynek is van olyan parányi mennyisége, melyet az ember észre sem vesz: az életében mégis ott jár, mint szemernyi fűszer vagy azok a csodálatos anyagok, a vitaminok, melyekről annyit írnak mostanában az újságok mellékletei. Egy asszonynak, aki a férjét már biztos nem tudja megszeretni, de el sem szakadhat tőle: mi reménye van a boldogságra? S idáig ez a remény mégis megvolt bennem. Amikor a Takaró házba kerültem, anélkül hogy tudtam volna, vártam valamit; magam sem fogalmaztam meg, mit. Ott volt előttem az idő, s abban egy picurka, nevetlen remény. Imréék látogatása alatt ez a remény hirtelen összeállt, képet, formát kapott s elenyészett. A házasságom ettől fogva rohamosan romlik; az élet egyre elviselhetetlenebb lesz.

Az után az esti beszélgetés után nem leltem több örömet a téli kártyapartnereimben. Imre azzal a néhány szavával – hogy nekem jobb volt a pusztán, meg hogy én sosem leszek társasági nő –, mintha egy szemet ültetett volna belém, s eztán nekem is azzal kellett volna néznem magam, amint bő ujjú háziruhámban a falusi gavallérok közt forgok és koccintgatok. Az a játék, mely a kártyajátszmákat körülvette, még ostobábbnak tűnt föl, mint a kirakós lórum figurái. Dányi meg Lajoska persze hogy el vannak ragadtatva tőlem. A befűzött feleségek és tapasztalat nélkül lapozott olvasmányok mellől, könnyű nekem nagystílű, izgató asszonynak látszanom. Akinek azonban ízlése van – márpedig Imrének van, hiszen ő félig-meddig művészember, építészeti pályázatokat ad be, szobaterveket készít – az látja tündöklésemben a falusit és hamist… Hát aztán? – próbáltam védeni a magam szórakozását. Minden dicsőség viszonylagos. A csillagokban van egy szem, amelyből a Madame Pompadourok is – vagy hogy hívták azokat a francia dámákat – szenvelgő libák. Lemondtak-e ők ezért a csillagbeli Imréért, hogy az emberek féljenek és megrészegedjenek tőlük s ők maguktól. De ezek a dacos érvek nem hozták vissza az örömet, s míg Slenkai kajánul félrefordított képivel a téli kacarászásaimat próbálta belőlem kiváltani: én megundorodtam tulajdon fölvillanó arcomtól, a jelentősködő ürességtől, mely ahogy végigömlött rajt, már meg is fagyott. „Magának jobb lett volna kinn a pusztán” – hallottam a szívemben. S azon gondolkoztam, hogy értette ezt. Ahogy én is érzem: hogy ott természetesebb, igazibb voltam. Vagy egyszerűen, hogy énnekem csak a cselédmunka való: tejszűrés, csirkehajkurászás?

Hogy valami célt adjak mégis az életemnek, rákaptam Zsuzsikára. A hason csúszó halacskából ő ott lett a nagymamája mellett ide-odakúszó gyíkocska, majd a popsiját föltoló négylábú, míg végül az almárium és az asztalláb jóvoltából az emberszabású életre is rákapott. A nyáron egyszer csak azt hallom, hogy veri a szekrényajtót, és kiabál: tétta, tétta. Úgy kellett megmagyarázniuk, hogy az ajtó mögött lakó mézest követeli. Ez egy kicsit elszorította a szívem. Hát ennyire kiengedtem a kezemből! Az első szavához ez az Örzsi kell tolmácsul? Pedig akkor már volt egy másik szava: éte… azaz édesanyám, de az sem én voltam, hanem a nagyanyja. Ez nagy büszkesége volt a kisszobának; Örzsi még a boltban is elmondta. Az egész falu tudta, hogy a kicsit a nagyanyja neveli; az anyja éppen hogy megszülte. De aközben sem sok formámat vette föl. A Kis gépész lefényképezte őt, azon a képen szakasztott mint az apja, kétéves korában.

Eltökéltem, hogy vissza fogom őt hódítani. Visszaemlékeztem arra az időre, midőn kinn Huszárpusztán ő volt az én fellegváram, s mérése, pólyázása olyan jó falakat emelt köribém magányból. Ezt kellene újra a nagyocskával. Hiszen az ilyen kis okoska kész barátnőjévé lehet az embernek. Letipeg majd mögöttem a kertbe, húzkodja a sárgarépát, neki is lesz kosara, s egy kis deszkán ott vagdal mellettem. Addig mennyi öröm a megfigyelésben! Lajoska olvasta, hogy egy író a gyereke minden szavát lejegyezte. Ahogy a kis lélek kinyílik bennük: az a legérdekesebb regény. Én is vettem egy füzetet, s beleírtam a téttát, édest, meg nénit is, mert ezt is mondta már Örzsinek. Huszárcsókot sütöttem, s este mikor hazavittem a nagyanyjától, megetettem vele. Aztán egy sportkocsit kellett Sándornak vennie, s délutánonkint vittem őt levegőzni. Előbb a temetőbe jártunk, majd ki Terushoz, aki megint a barátnőm lett. Zsuzsika előbb fölállt a kocsiban, minden kutyának, libának utána akart kapni, aztán lassan elpilledt, s mire Lenke néniékhez kiértünk, úgy kellett felébreszteni.

Az, hogy Terusékhoz s nem Dányiékhoz vagy Katinkáékhoz mentem, szintén összefüggésben volt Imre szavaival s az én új énemmel. Terussal még akkor jártunk össze, amikor édesapa is élt; ő volt az egyetlen, akit a faluból ismertem. Most mintha abban az időbe, a lánykoromba szálltam volna le, a kocsija hátán félrehanyatló Zsuzsikával, ahogy a kis cigánysori udvarra beállítottunk. Azóta az a ház még kijjebbre került, és még mélyebbre süllyedt a szegénysorba. Az ajtó előtt a futók közül kettő kiszáradt; csak az üres spárgán játszott, mint gazdátlan húron, a szél. A leánder dézsája szeméttel volt tele; az ajtóról letört vagy ellopták a névjegytartót; a kikukkantó háziasszony ránk is átvitte, amit a lakói iránt érzett, s ellenségesen húzódott vissza a maga szobájába. Terusnak elég dolga volt a varrással, ő különben sem volt soha rendes, a színvonalat Lenke néni tartotta, s amióta őt embólia érte, tehetetlenül haldokolt a szétdobott szabások, a vedlő próbababa s az el nem mosogatott edények közt a karosszékében. De az én hangulatomhoz most ez az elhagyottság, a Lenke néni síró fél szeme, Terus sárga foltos arca illett: ettől volt még olyanabb ez a viskó, mintha nem is falak közé, hanem az emlékezetébe lépett volna az ember.

Szegény Terus, ő folyton a hónom alá, a gyerekkocsiba nézegetett, hogy honnét kerül elő a sürgős varrnivaló. Csak fokról fokra értette meg, hogy én, az irigyelt Takaróné, akiről a kuncsaftjai annyit sutyorognak, látogatóban vagyok nála, a kis Zsuzsikát hoztam ki neki, s most annak az álmosan elnyíló fekete szemét kell dicsérnie. Elfonnyadt arcából kivillogtatni rá az ép fehér fogait, leguggolni, a mellét rázni, szövet- és szabásdarabokat áldozni fel neki. – Mint egy kis angyal! Juj, milyen cukor. S ez a kis göndörség természetes? Az ellágyult agyú öregasszonyhoz is odavinni. – Nézze, anyuka. A Nellike lánya. Nem olyan, mintha az oltárról vették volna le?

Este pedig lekotrom a tintát a szekrényről, s levelet írok Cencre édesanyáméknak. Sanyi kétszer is fölriadt közben. – Mi az, anyukám? Te még mindig írsz? – motyogta féltőn (noha inkább a fény zavarta). – Látod, ilyen kis szeszélyes vagy. Néha hónapokig nem írsz, s most éjjel rontod a szemed. Nem elég egész nap a strapa? Énnekem azonban ez is édes volt most: Cencre írni, hisz Cenc is a lánykorom volt. Édesanya szökése után jó darabig csak a születés- és névnapokat tartottam számon; később is inkább csomagot küldtem, mint levelet; még tréfáltam is rajt magamban: a Jóisten úgy kegyelmesebb, ha csomagot küld általam. Most azonban ez is kívánatos volt; édesanyával az ő nyelvén társalogni. Leírtam látogatásomat Lenke néniéknél; hogy az Isten hogy meglátogatta őket. Meg kellett magyarázni neki, hogy ki vagyok; csak a kis Zsuzsikának sírt, ahogy Terus odatartotta neki. Aztán Zsuzsira tértem át, hogy mit tud, s hogy most már ő az én egyetlen boldogságom. S ebbe úgy beleéltem magam, hogy amikor jóval éjfél után a tollat a szekrény tetejére visszaraktam, még odahúztam a lámpát a kis ágyához, s hosszan elnéztem cigány homlokát, mely mint csecsemő korában, most is kiizzadt az édes, mély alvásban.

Csupa mozgalom volt az álma is; a piros szájacska körül apró nevetések villantak át, aztán morcul a fény elé kapta az öklét, mintha a lámpa valami kotlóssá alakult volna át álmában. Ő az én kicsi rokonom. Ő tartozik hozzám ebben az idegen házban. Benne kell megóvnom az én lánykoromat, a Kárász-nagyapja térdét, amelyen nem lovagolhatott soha. Ilyeneket gondoltam a morcos kis öklöt megcsókolva. Sanyi harmadszorra már föl is ült az ágyban. – Mi az, anyukám, a gyereknek van valami baja? Te sírsz? – ugrott oda mellém, s nem nyugodott meg, amíg húsos tenyerével végig nem tapogatta az izmos kis mellet, s oda nem vont engem is maga mellé az ágyába. – Látod, ilyen vagy te – mondta mellemre hajtva a fejét. – Az ember azt hinné, semmi neked a gyerek, s az ember rajtakap, hogy zokogva gyönyörködsz a kis pofájában.

De az ilyen eltökélt érzések ritkán pótolhatják a valódiakat. Minél jobban ráfogtam magam Zsuzsikára, annál türelmetlenebb lettem iránta. A kisszoba s köztem verseny indult a gyerekért. A szekrényajtó, amely mögött az anyósom tartotta a maga csábításait, Zsuzsikát jobban vonzotta, mint az én találékonyságom. Ha megindultam vele, a karomba kapva, az ólak felé, s a nagyanyja véletlenül kijött a tornácra: Zsuzsika ferdén, zászlóként repesett ki a karomból, úgy nyújtotta mindkét karját az anyósom felé. – Édes, édes – ordította, mintha csak rablók kezéből akarna szabadulni. Én ilyenkor megpróbáltam megnyugtatni. – Majd aztán bemegyünk nagymamához, most megnézzük a bebéket (így hívta a csibét). – De a legszívesebben visszavágtam volna: Menj hát! Bújj beléjük te is.

S nemcsak ilyenkor támadt föl bennem ellene ez a düh: néha, amikor a legnagyobb játékban voltunk, csutaszárból meg krumpliból eszkábáltam össze neki babát, vagy tányérkában különféle fogásokat – aszalt körtét, diót, tésztácskát – tálaltam elé a zsámolyára. Aki meglep bennünket, azt mondja: ni, anya és leánya. Én pedig alig tudtam lenyomni a keserűségemet, olyan ellenszenves, igen: ellenszenves volt a gyerek minden mozdulata: – ahogy a tányérkákat a szájához vitte, ahogy a készülő holmik felé kapott, s cigány mosolyával hol rám, hol a bábura nevetett. Egy másfél-, kétéves gyereknek már kész van a lelke, csak a tudás, a szervek hiányoznak, amelyekkel kifejezze. Nos, a Zsuzsika lelke csupa étvágy volt, csupa gyors megkívánás, csupa önző derű. Kapkodó mozgásában, gyors beborulásaiban és fölragyogásaiban nem volt egy csöpp habozás, tűnődés, dac; semmi, amiből idővel, ábránd, magány, büszkeség lehet. Az iskolában kis bogárszemű lány lesz, aki rosszul felel, de annál bátrabban nevet át a fiúk padsorába. Mint nagylány, az apja fénytől csurgó alázatos szemével bámul egy-egy jobban fésülködő segédjegyzőre. Igazuk van a kisszobában: nincs benne egy Kárász-vonás sem. Csak átment rajtam, a véremen, méhemen, mint valami vezetéken, de nem vett föl belőlem semmit. Ugyanaz az átlátszó, kedélyes, emberforma ember, ami Sanyi. Kis kialakulatlan ujjain ugyanazok a rövid, széles körmök. Milyen alsórendűek lesznek egy lány kezén azok a húsos ujjak. Fürdetésnél, ahogy széles hátán, a síkos barna bőrön az én hosszú mandulakörmű ujjaim ide-oda csúsznak, úgy érzem, hogy ez az élveteg, csiklandós, rázkódó kacagásokban kifaragott hát s az én munkás, boldogtalan kezem soha össze nem békélhetnek. Valószínűleg szőrös is lesz, a keresztcsontján máris csupa pihe. A csípője táján pedig, pont ahol az apjának, ott van az anyajegy: a nagy festékes szemölcsön néhány szőrszál.

Akkor is a gyerekem, korholtam magamat. Az embernek a gyerekeiben meg kell szeretnie, amit az urában nem bírt. Ott van az anyósom; az ő fehér, nagy tagjaitól is idegen lehetett a Sanyi fia. S mégis őt szereti, nem Imrét. Az ember meg sem érti, hogy lehet olyan elvakult, kritikátlan. De talán épp azért. S ha hülye, nyálfolyós lenne: nem kellene-e szeretnem akkor is? Olvastam is erről: anyák hogy megszeretik a hibás gyereküket. Mintha a szeretetükkel kéne pótolni, amit méhük nem adhatott meg nekik. Zsuzsika azonban nem hibás. Éppen csak Takaró. S nem jobb-e, ha az, mintha csak Kárász volna? Hogy nem lesz mély természet, nem lehet megrövidíteni, lealázni: ez csak nekem fáj, őneki soha. A nemesség – ó, azt drágán kell megfizetni. S amellett bizonytalan is. Mért nemes az én természetem, s mért nem nemes a Sanyié?

Így prédikáltam magamban magam ellen. Ezektől a prédikációktól azonban nem lettem semmivel sem türelmesebb Zsuzsika iránt. Sőt, az erőltetett nyájasság csak fokozta türelmetlenségemet; úgy, hogy néha a legnagyobb játék közben dühösen rántottam meg a karját. – Ne kapkodj már olyan esztelenül. S rá is csaptam a kis kacsójára. A gyereket semmi sem rettenti meg úgy, mint az ilyen váratlan indulat. Zsuzsika sem mert sírni sem, csak az álla vonaglott. Csak amikor látta, hogy több nem jön, kezdett a nagyanyja után sivalkodni. Én pedig ott álltam fölötte sápadtan; talpamig reszketve a természet büntetésétől. Szerelem ellen nem lett volna szabad. Én nem szerettem; nekem kellett volna védenem magamat. Most itt van: gyűlölöm a gyerekemet.

Sanyi már a télen célozgatott rá, hogy ő imádja Zsuzsikát, de egy gyerek nem gyerek, s neki fiúcska kellene. Az ujjával mutatta, hogy csak ekkorkája legyen neki, s őrá még a nap is másképp fog nevetni. Őszre ezekből a célozgatásokból állandó könyörgés lett. A traktor nem úgy vált be, ahogy Sanyi sok gazdászműszóval fűnek-fának megjósolta. A cséplés még csak hozott valamit – bár ott is több üzemanyag fogyott, mint gondolta –, bérszántás azonban nem volt; a kommenciós gépész a magunkét meg a Kertész nagybácsiét szántogatta. Sanyi is megunta a játékszerét addigra. Eleinte fogadkozott, hogy csak ezen az egy nyáron lesz neki fizetett gépésze; őszre a traktor minden csínja-bínja a kisujjában van már; maga lesz rajta a Kis gépész inasával. Amikor azonban ősszel kinn az Érben elromlott a gép, két nap sem nézett felé. Ráadásul a gépész is hazament Fehérvárra, ott állt a drága szerszám az eső s az emberek kényére. Én nem álltam meg, hogy rá ne olvassam a fogadkozásait. – Igazad van, anyukám. Én magam is érzem, hogy nem vagyok az, akinek lennem kellene. De erről is te tehetsz. Anyukám, egy fiút. Csak ekkorát! – A traktorral is így voltál. Neked mindig kell valami, amiért nincs kedved. Mért nem a postáról maradsz el, ameddig fiad nem születik? – Te ezt nem érted, anyukám. A Takaró ház nem lehet el fiú nélkül. Minek dolgozom én akkor? Hogy egy vő elvigye mindenem. – S ha lányod lesz megint? – Nem lesz, egész biztosan nem lesz. Nézd meg Zsuzsit, már ő is fiúnak készült, csak csorba lett. Leharapom az orromat, ha lány lesz.

Ha nyáron a Rózsáék látogatása után erőszakoskodik: tán rákap; hisz a másállapot is múlt volt, Huszárpuszta; abban is el lehetett bújni. Anyai kudarcom azonban elborzasztott a gyerektől. Még meg sem szülném, ott rúgna szegény a szívem alatt, s én már a tömpe kis körmére, az anyajegyére gondolnék. Utálnám őt a méhemben. A természet tudja, mért adja a szerelmet; nem lehet jó keverék, ahol az egyik úgy érez, mint én. S ha egészségesek lesznek is, mint Zsuzsi: énnekem nem kellenek. Én nem akarom ilyen kis Takaró purdékkal tarkázni be a világot. – Nem, amíg így vagyunk, nem – fordítottam el az arcom a sutyorgó Sanyitól. Hisz semmink sincs; nem is a magunkéban lakunk. Ez az egy is folyton a nagyanyjánál lebzsel. Hová akarsz te gyereket? Így sem látok ki a munkából. – Látod, itt a hiba, hogy így gondolkozol. Így azok gondolkoznak, akik félnek az élettől. Ha majd meglesz a jólét, jöhet a gyerek. Én fordítva érzem: a gyerek hozza a munkakedvet, a bőséget. – Tenálad szó, az van bőven. Ha a szájadnak keze volna… – S ha bebizonyítom, hogy nemcsak beszélek. Ha megmutatom, hogy jólét meg gyerek egyszerre is lehet.

Én vállat vontam. Sanyi azonban rabja volt az akaratának. Ha ő egyszer elkezdett valamit akarni, akkor akármilyen értelmetlenség volt, nem tudta abbahagyni. Nem is tudom megmondani: élvezet volt-e neki vagy kín? Nyavalygott is benne, majdhogy bele nem betegedett, ugyanakkor azonban élvezettel agyalta, csereberélte keresztülviteléhez a fogásokat. Mintha nem is ő lett volna akaratának a gazdája, hanem az neki. El voltam készülve most is, hogy nem lesz nyugtom tőle. Ahogy járt-kelt, a levelét dugdosta, Katinkával tárgyalt; az messziről kiabálta: hohó, énnekem titkom van. Október végén egy napra felutazott Pestre: állítólag a géphez kellett egy alkatrész. De ahogy hazajött, barna képe annyi titokzatosságot sugárzott, hogy lopva átnéztem a táskáját: mi az, amitől meg kell lepve lennem. De a kofferből nem került elő más, csak öndicséret. – Én mondom, van neked urad. Az ilyen férjet, mint én, államilag kéne szaporítani.

Másnap délután ő Ángyádra ment át; értem pedig Katinka küldte le az urát: nincs jól, jöjjek föl okvetlen, hozzam a babát is. Amikor jó estével Slenkai hazakísért, látom, hogy az elsőszobában ég a lámpa, Sanyi meg kinn téblábol, s rám vár a tornácon. – Mért ég ott a lámpa? – kérdem. – Vendéged volt? – Vendégem? Nem. Azaz várj, gyere csak, nézzük meg… Mindjárt láttam, hogy most sül el a titok. Kényelmetlenül indultam befelé: minek kell örülnöm? Mivel tudhatsz, te szegény, engemet meglepni? Az előszobában Zsófi, az új lányunk kuncogott, s Örzsi is kidugta a kisszobaajtón a fejét. Az elsőszobában a régi tornyocskás-párkányos ebédlő helyén egy frézhuzatú szalon állt, kanapé, hat szék, könyvszekrény, kisasztal. A fája hajlított, citromsárga; modern is, régi is, amilyet a francia királyokról szokás elnevezni.

Én lesújtottan álltam az ajtóban. A házasságom tébolya nézett rám ebből a kéjesen hajló, ide nem illő, pökhendi bútorból. Mibe kerülhetett ez? S mire jó ez nekem? Az anyósom a kisszobában zsoltárokat olvas, s a bibliai paráznára gondol. A küszöbön vigyorgó Zsófi s mögötte a sötét szemű Örzsi mind azt hiszik, hogy én most kaptam valamit. Valami nagy jót csikartam ki az uramból azzal az ördögi művészettel, amihez csak a gonosz asszonyok értenek. És Sanyi is azt hiszi, hogy örömöt okozott nekem, lekenyerezett valamire, amit persze azonnal be is hajt. A múlt télen, igaz, mondtam, hogy ebben a régi lomban nem lehet embereket látni. De azt is miért mondtam? Mért mond itt akármit az ember? Az igazat úgysem lehet kimondani. Csak loholunk egymás hazugságán, s szórjuk a pénzt, amikor a traktorral is szorít a váltó. Micsoda őrültség ez? Mi lehet nyomorultabb egy rossz házasságnál?

– El van ámulva az én kis madaram – lépett hozzám Sanyi. – No, ugye, hogy nem olyan rossz ember a te embered?… Én éreztem, hogy már csak a cselédekért is színlelnem kell; de az kibírhatatlan hazugság lett volna, hogy örömet mutassak. Inkább csak az elkeseredésem okát próbáltam elrejteni. – Sanyi, mibe került ez? Most, amikor annyi adósságod van… – Te azzal ne törődj. Az adósság az enyém, a bútor a tiéd. – De én ennek nem tudok örülni. – Már mért ne tudnál?… Van ízlésem, ugye? Dányi és Lajoska el voltak tőle ragadtatva. – Hát azokat is idecsődítetted? Az egész falunak tudnia kell, hogy te milyen gavallér vagy? – Az is baj már, hogy örülök az örömödnek? – Te az én örömömnek ne örülj – kiáltottam elkeseredetten… Az a nehéz indulat a szívemben egyre kevésbé tűrte a fegyelmet. Már azzal se törődtem, hogy a cselédek mit gondolnak. – De hát nem te mondtad, hogy egy új szalont akarsz? – Meg kellett volna kérdezned. Ezt a fréz színt sohasem bírtam. – Ez gyönyörű szín, Lajoska azt mondta, hogy a velencei festményeken látni ilyet. – Én akkor is utálom… Idehoz egy bútort, anélkül hogy megnézetné. A régi ebédlő legalább hozzánk illett, a mi nyomorúságunkhoz.

Sanyi leforrázottan állt mellettem, s majdnem elsírta magát ennyi gonoszságtól. Az Örzsi sötét szeme eltűnt az én lányomé mögül: majd az is visszahúzódott megfagyott mosolyával az előszoba homályába. – Látod, milyen vagy, anyukám – vetette bele magát Sanyi az új székek egyikébe. – Követelőzöl, s amikor az ember az utolsót kaparja össze, hogy egy kis örömet szerezzen neked, akkor ilyen nyers vagy. Ha az ember nem tudná, hogy a szíved jobb, mint a modorod… Nem fejezte be a mondatot, ahelyett a fejét horgasztotta a tenyerébe. Én ott álltam fölötte, s kínomban elnevettem magam. – Légy szíves, ne rugdosd máris az asztal lábát. Sanyi megérezte ebben a rászólásban az engedékenységet, s felütötte a fejét. – Na, csakhogy nevetsz már. Hát szép ez? Én két hete levelezek, mérek, titkolózom. Csakhogy egy kis kedvet csináljak neked. Hisz tudod: a fiú… – A fiút, azt hagyjuk ki ebből, Sándor – mondottam komolyan. – Énnekem nem lesz több gyerekem. – De hát mért? Nem édes ez a kis Zsuzsika? Gondold el, egy ilyen göndör, gödrös állú kis Sanyi… S úgy nézett rám, mintha valami nagyon csábítót mondott volna.

Másod- vagy harmadnap Katinka is feljött a frézszalont megnézni. – Ez hát a nevezetes bútor? – nézett szét anyai mosolyával, melyben csillogó ősz haja is részt vett. – Szegény Sanyit nagyon elkeserítetted vele. Hogy lehetsz ilyen kegyetlen ahhoz az emberhez? – Mért? Panaszkodott? – kérdeztem kényszeredetten. – Nem; csak kétségbe volt esve. Hogy semmit sem tud a kedvedre tenni. Őneki nincs más gondolata, mint hogy téged boldogítson, s te úgy jársz a tulajdon házadban, mint az operákban a fogoly hercegnők. – Ezt már te teszed hozzá – mondtam gúnyosan. Sanyi sosem volt operában. A rádióban is lecsavartatja; az emberek azzal csak egymásnak hencegnek, hogy tetszik nekik. – Nézd, nyúlt át Katinka az új asztalon a kezem után, Sanyi egyszerű, naiv ember; néha egy kicsit szószátyár; de még mindig derekabb, mint a mi férjeink közül akármelyik. Meg kell becsülnöd őt. Ne azt nézd: mit okoz; azt nézd, hogy mitől kímél meg. Te nem ismered az asszonyok megaláztatását…

Olyan kedvesen beszélt, hogy ha nem Sanyit ajánlja, nekem is könnyek szöknek a szemembe. Így azonban konokul hallgattam. Tehát már panaszkodik is? Eddig csak a hetvenkedését kellett szégyellnem – forraltam magamat –, most már az asszonyokat is rám siránkozza. Elképzeltem, ahogy ott ül Katinkáéknál, a doktorház őszi levéllel behordott teraszán. „Nellike elveszi a kedvemet. Hát olyan nagy kívánság: egy fiú? Maga megértethetné vele.” – Ne várd, hogy én is panaszkodjak – mondtam Katinkának. Én sosem fogok nektek panaszkodni. – De mért mondod ezt? – nézett rám Katinka inkább gyöngéden, mint megbántottan. S hogy nem szóltam: – Én csak figyelmeztetni akartalak. Ma még a szeretete az, ami tűrhetetlen, de ha egyszer a hűtlensége lesz. A szerelem átcsap egyszer. – Mit szerelem! – legyintettem bosszúsan. Zsarnokság. A testemmel is ő akar rendelkezni. Ha ő azt akarja, hogy viselős legyek, énnekem teherbe kell esnem. – S mért nem esel? Mért nem adod meg neki azt a fiút… Mert nem akarok ebből a fajtából többet, volt a torkomon. De aztán erőt vettem magamon, hisz nem Katinka őszfényű arca, a falu az, amibe belekiáltanám.

Amikorra Sanyi megjött, már arról volt szó, milyen függöny illik a szalonhoz. – Szóval, már panaszkodsz is? – álltam meg Sanyi előtt, mikor a vendégkísérésből a nappaliba visszajöttünk. Ő azt hitte, Katinka a szalonnal együtt őiránta is megpuhított: hiszen már a függönyöket tervezgetjük. A kapunál átölelt, úgy jött be velem a tornácon, s most váratlan kihúzom a karom, s ilyen vészjóslón fordulok szembe vele: – Most már ez következik, hogy telesiránkozod velem a falut? A szégyeneden veszel sajnálkozást. Idegen emberekre van szükséged, ügyvédekre, hogy megtegyem, amit a fejedbe veszel. Hát vedd tudomásul, hogy ezt a csatát előre megnyerted… – De milyen csatáról beszélsz? – nézett rám Sanyi. Barna arcán, ahogy visszagondolok rá, megható bűntudatot látok. Ő is érzi, hogy panaszkodott, s ez nem szép. Akkor azonban csak az ostoba hebegést hallottam, s még indulatosabban mondtam tovább. – Ezt a panaszcsatát. Mert én ebben nem fogok visszalőni. Ha te úgy érzed, hogy a mi házasságunknak egy Katinka vagy egy Slenkai József, vagy nem tudom én ki, a bírája lehet, ám mondd csak nekik, én egy szót sem dobok a másik serpenyőbe. Nem azért, mert nincs meg a véleményem rólad. Hanem, mert nem szellőztetem a poklot, amit magam csináltam magamnak. – Micsoda pokolról beszélsz, anyukám? – tiltakozott Sanyi… Ő semmitől sem szeppent meg úgy, mintha én mondtam, hogy rossz a házasságunk. – Ez: amiben élek. – Micsoda túlzás ez már megint, édesanyám. Attól, hogy egyben-másban eltér a véleményünk? Ennyi nézeteltérés minden házasságban van. Nézd meg Slenkaiékat. – Elég énnekem magunkat néznem – mondtam én, az ablakhoz állva. – S honnan szeded azt, hogy én panaszkodtam? – mondta Sanyi a csöndnek, anélkül hogy mögém mert volna állni. Az embernek nincs cipzár a száján. Persze hogy Katinka első kérdése az volt: na, mit szólt Nelli a bútorhoz? Nem mondhattam, hogy a nyakamba borultál. De hol van az még a panaszkodástól? Engem igazán nem kell arra tanítanod, hogy az ember ne vigye ki a házból a bajt. Nem Katinkának, még édesanyámnak sem panaszkodtam rád soha. Pedig hát, valljuk be, volna olykor okom. Noha én még mindig azt mondom: bár mindenkinek olyan kevés oka lenne, mint nekem.

De Sanyi, ha egyszer belekóstolt a panaszkodás enyhületébe, nem tudott róla többet lemondani. Neki csak az első lépés volt nehéz: elismerni, hogy ő nem az a burokban született Takaró Sanyi többé, akinek jó a szeme, a pusztai lányban is meglátta a feleségnek valót, s most már csak nevet a sok fajankó férjen, aki paradicsomkert és házasság közt különbséget tesz. Mihelyt egyszer elismerte, hogy nem olyan boldog, mint nyerseségem és szeszélyességem nélkül volna: az otthoni veszekedések elemzése, kettőnk jellemének a párhuzamba állítása a legkedvesebb beszédtárgya lett. Az asszonyok szívesen hallgatták az ilyet; őket mindig meghatja, ha egy férfi, különösen az ilyen jó vaskos ember, mint Sanyi, bánkódónak mutatkozik előttük. Katinka azonkívül szerette is Sanyit; Sanyi volt a férfinaivitás, melyet ő annyira meg tudott becsülni. Dányiné viszont gyűlölt, amit csak fokozott, hogy félt is tőlem. Ha mód volt rá, ő beverte Sanyinál a tüskét, de úgy, hogy ne legyen mit visszamondani (reménytelen férjek utolsó érvül a más véleményét is visszamondják). Amit pedig Sanyi mondott el neki, azt azon frissibe átcsorgatta a falu fejébe. Senki sem tudta olyan sopánkodással mondani: ó, nagyon rosszul élnek; az a szegény Takaró tele van panasszal. Az ember alig tudja, mit mondjon neki; közömbösnek se akar látszani, de a dolgukba se akar belekeveredni. Terus, aki ott varrt náluk, nem győzött óvni tőle. – Te, az a Dányiné megenne téged. Fűt-fát azzal tart, hogy rosszul éltek. S felháborodást mímelő kíváncsisággal nézett rám, hogy mit szólok ehhez a rágalomhoz.

Énnekem könnyű lett volna Sanyi sirámait ellensúlyoznom. Csak a férfiakat kellett volna rászabadítanom. Egy-két cinkos mosoly; egy kis jel, hogy szolgálat megtépázni, s minden csőr őt kopasztja. Én azonban gőgös voltam. Énnekem nem kellett párt; én magam legyek párt mindnyájuk ellen. Szinte élvezetet találtam önmagam bekerítésében. Magam segítettem elő, hogy Sanyi siránkozásai könnyen szétfolyjanak; hadd legyen mindenki ellenem. Ősztől megint megkezdődtek a kártyaesték. Én felöltöztem most is; a tavalyi cipőm előtt ott lóbáltam a tavalyi lámpást, de már nem az a diadal vitt, mint előző télen. Nem hódolókat kerestem, inkább ellenségeket. Úgy néztem a Slenkai vigéc hozta képei alatt – csupa meztelen kép és meztelen szobor – a füstben és zajban úszó embereket, mintha benn a fejem közepén gyilkos világosság gyúlt volna ki. A kritika elég olcsó tudomány. Az embernek csak bele kell ülnie szíve dermedt hidegébe, s minden torz vonás föltűnik; a hús lüktetése megáll, a meleg elpárolog, a holt bőrön át az ember a meztelen gonosz csontokat látja. Igen, néha úgy néztem szét a szódásüvegek, a zsíros ujjak, a kártyacsúsztató jó mondások közt, mintha őrültek közt ültem volna. S volt lovagjaim ezt észrevették. Eh, nem is igyekeztem eltitkolni.

– Nem kísérteties? – mondtam egyszer Dányinak, ahogy a kisdíványunkon magunkra maradtunk. – Akik itt vagyunk, mind értünk valamihez. Slenkai a betegeiről beszélhetne, maga a főiskoláról, Katinkának szép hímzései vannak, én is tudok, ha mást nem, egy jó savanyúdinnye-receptet. S ahelyett hogy mindenki azt mondaná, amit csak ő tud, beburkolódzunk abba, amit mindnyájan tudunk, a zajba, a semmibe. Dányi reménykedve helyeselt; hogyne, hisz őt sem elégíti ki ez a társaság. De ahogy tovább ült mellettem, megsértődött. – Nellikének már nem vagyunk elég jók. Előkelőbb társaságba vágyik. Slenkaival tavaly is ellenkedtünk, most azonban magam sem tudom, hogy vadult el a dolog – vagdalkoztunk. – Mért néz rám olyan selmásan – kérdeztem –, amíg a szódát nyomja? Nem nehéz mindig olyan csalafintán nézni? Minden szoknyára. Képzelje el magát öt év múlva. Egy szál haja sem lesz, s még mindig olyan csalafintán fog mosolyogni. – Slenkaira ez a fricska úgy hatott, hogy legközelebb megpróbált megcsókolni. – Mi az? A fiatalságát akarja bebizonyítani? – mondtam, miután a dohányos száját eltoltam magamtól. Ettől fogva ő is ellenségem volt. A legjobban azonban a főjegyzőt kínoztam. Minden öltözködési vívmányát – nyakkendőtűt, selyemzoknit, kamáslit – észrevettem, és szóvá tettem. Eleinte hiún mosolygott, később észrevette a gúnyt. – Miért üldöz engem, kisnagyságos? Azt kell hinnem, hogy valamit meg akar bosszulni rajtam. – Csak nem Idukát gondolja? (Ez volt a tisztifőorvos lánya, akinek akkoriban udvarolni kezdett.) Néha, igen, közönséges is voltam. Lajoskával például. Ó, ezért még most is elpirulok. Ő akkoriban egy parasztlánynak udvarolt, akit feleségül is vett. A fiúk azzal húzták, hogy franciául tanítja, s most neki hordja az albumait. – Hogy tetszik Katának Botticelli? – fordultam hozzája hirtelen, csak hogy megbántsak már valakit. Lajoska elpirult, de a szerelem bátorrá tette. – Ó, köszönöm; több érzéke van hozzá, mint eddigi női tapasztalataim alapján remélhettem.

Az ilyenféle szúrások lassan ellenem ingerelték a férfiakat is, akik arra, hogy „rosszul élünk”, felütötték a fejük. Az, hogy rosszul is éltünk, s mégsem kellettek nekem, kettős sértés volt. Ezt az önérzetük is csak úgy tudta megmagyarázni, hogy szeszélyes vagyok, vagy ahogy ők mondták: gőgös és beképzelt. Egy ilyen asszonnyal elég együtt élni! Szegény Sanyi, szegény ördög! S mintha a szerencsétlen házasság okosabbá tenné az embert, most már a gazdaságról és az életről való nézeteit is komolyabban hallgatták. Hát igen, egy fiú, az nagy dolog. Meg az embernek legalább otthon legyen nyugta. Kedvenc szokásuk volt, hogy férjmódra magukat szánassák. De mostanában ez is énrám ment ki, nem Sanyira. – Valljuk be, kisnagyságos, maga sem tartozik a szelídebb elemi csapások közé? Néha, tudja, keresztet vetek a feleségemre. Csak én meg a Jóisten tudjuk, hogy milyen. De nehezebb eset is lehetne, igaz-e?

Dühös elégtétellel éreztem, hogy hisztérikának tartanak. Sanyinak meglehet a vigasza: ő a príma, ő a szívember, én vagyok a kiszámíthatatlan, a kielégíthetetlen, a kegyetlen. – Na, meg vagy elégedve? – támadtam rá hazajövet, a lámpa földön mozgó körébe nézve, míg ő hasztalanul próbált sebesen járó karomba fűződzködni. – Elérted, hogy az egész falu utálatos hisztérikának tart. Nemsokára gyűjteni fognak a számodra… Sanyi úgy tett, mintha megleptem volna. De ahogy fölkapta, láttam, hogy készült rá, s örül neki. – Mit értem én el? Ez a te rögeszméd, kedves, hogy én húzom föl ellened az embereket. Mintha nekem nem az volna jó, ha téged dicsérnek? De hát az embereknek is van szemük. Látják, hogy itt van egy bolond, aki mindent megtesz az életük nyugalmáért. Te meg a legnagyobb áldozatra is csak elbiggyeszted a szádat: kellett ez nekem? S akkor fáj, hogy mások észreveszik.

Úgy akart beszélni, mint egy atya a bajba jutott, meghasonlott gyermekével. De én sunyi diadalt éreztem ebben az atyáskodásban. „A közvélemény velem van; ugye, fáj? Tessék jónak lenni hozzám, s én, a népszerűség hőse, majd leszerelem.” – Mért gondolod, hogy fáj? Egyáltalán nem fáj – mondtam makacsul. – Mért szégyelled? Ez a természetes, hogy fáj. Emberek közt élünk, és törődnünk kell a véleményükkel. – Emberek közt? – álltam meg én az alsókertünk ajtajánál, s fölnevettem. – Mit nevetsz? – kérdezte Sanyi, s ő sem nyúlt a kertajtó kattantójához. – Az embereiden. Te azt hiszed, a szerelem is hajtóvadászat…

Sanyi a kertajtóra tette a karját, és szembefordult velem. Eszelős nevetésem és a hajtóvadászat meglepte, de iparkodott az előbbi modorában megmaradni. – Ezt nem egészen értem, anyukám. Bizonyára van valami mély értelme; de az én értelmi színvonalamat meghaladja. Miféle hajtóvadászatról beszélsz? – Erről, amit te rendezel. Szánatod magad, hogy minden bokorban legyen egy hajtód. Azt hiszed, a mások véleménye megváltoztatja az enyémet terólad?… Éreztem, hogy nincs értelme a beszédnek, de nem tudtam megállni: a keserűség beszélt nélkülem is. – Mindig másokkal tereltél, mindig másokkal akartál megszerezni magadnak. Hogy mások lökjenek bele az ágyadba. Már akkor vízkeresztkor Terus; aztán édesanya, Béla bácsi, a te anyád. Mindenki jó volt, csak hogy megkaphass. És mit értél el vele?…

Ott álltunk a telkünk aljában; Sanyi a kertajtóra dőlve, én a lábát világítva a lámpámmal. Mintha egy idegen ajtó előtt álltunk volna neki veszekedni. – Nellike, retteneteseket beszélsz – mondta Sanyi halkan a megrendüléstől. – Akármi van köztünk most: a múltunkat azt ne bántsd. – Úgy, azt hiszed, hogy a múltunk olyan gyönyörű volt? – Azt. S te is csak azért látod másképp, mert a mostani indulatod… – Na, látod. S most azért vagyok indulatos, mert az emberek rossznak tartanak. Te mindent megmagyarázol. Tőled nem olyan könnyű elvenni valamit. Sem az emlékeidet, sem az önbizalmadat…

Azon az őszön történt különben valami, ami megkönnyítette, hogy társaságunkat, sőt az egész falut magam ellen fordítsam. Új orvos telepedett meg a faluban. Hogy jött, és mért éppen ide: nem tudta senki sem. Azelőtt nem látták; ő sem ismert senkit. Azzal toppant be, hogy itt marad; műszerei a patikán álltak két csomagban, amíg lakást talált. Amikor a főjegyző óvatosan megkérdezte, hogy határozta el magát, hogy épp itt, ahol van már orvos, azt felelte: fölütöttem a címtárat. De ez lehetett elutasítás is, mert rövid modorú ember volt. Olyasmi is hallatszott, ez is a főjegyző révén, hogy sógora a szolgabírónak. Állítólag telefonált is a községházára, hogy kapott-e lakást a sógora. De a főszolgabíró-rokonság láthatatlan pajzs volt; ő nem nyúlt érte soha. Azt sem tudom, hogy meglátogatták volna egymást. Ez az új orvos nem volt valami daliás ember, az arca inkább csúnya, mint szép, de ahol ő volt, sűrűbb volt még a levegő is. Az ember szinte érezte: egy erőcsomó. Pedig nem beszélt, nem hetvenkedett, mint Sanyi vagy Slenkai. Szabatos volt és udvarias (klinikai modora van, ahogy Dányi mondta; az egyetlen, aki egy kicsit húzott hozzá), a rövid mondatai azonban nehézzé tették az ellenállást. A férfiak, ha vicsorogtak is ellene, nem tudták, melyik szavánál mondják föl az udvariasságot; mind fegyelmezett volt, s mind mögött ott érzett egy elszánt „keresztülgázolok”.

Annak is, hogy a társaságunkba benyomulhatott, a föllépte volt az oka, s nem az, hogy a főszolgabíró pártfogoltjaként jelent meg. Slenkaiék egy új orvos feltűnését betolakodásnak, gyermekeik kifosztásának tekintették. Fáncs nem olyan hely, ahol két orvos megélhet. Az új orvos nem is megélni akar mellettük, hanem kitúrni őket. Jókuti azonban (ez volt az új orvos neve) már harmadnap vizitelt náluk. Mint a világ legtermészetesebb dolgát adta elő, hogy ezután fáncsi doktor lesz. Még csak nem is hímelt-hámolt, hogy nagy az orvosbőség, de majd csak megleszünk, a tapasztalat az, hogy a betegek száma az orvosok számával növekszik. Ő semmi ilyesmit nem mondott. Terustól tudom: egy betegükről beszélgettek, egy rákos asszonyról, aki arra a hírre, hogy új orvos van a faluban, első nap fölkereste. Jókuti elmondta, hogy a klinikának mennyi rádiumja van (az egyik szülészeti klinikán volt tanársegéd), s hogy hány éves javulásokat lehetett elérni vele. Slenkai csak utólag kezdte rázni a fejét, amikor már elment: első tanársegéd a klinikán és Fáncs… Emögött lenni kell valaminek. Később ki is nyomozott olyasmit, hogy tiltott műtétet végzett, s az törte ketté a pályáját. De amíg együtt ültek, ő is doktor igyekezett lenni, s hogy hogy nem, épp ő hívta meg a legközelebbi kártyaestélyükre.

Engem ez a Jókuti rögtön az első este kiszemelt magának. Ezt is éppolyan magától értetődően csinálta, mint mindent. Bemutatkozott; egypár szót beszélt Slenkainéval, Dányinéval; aztán, mint akinek eztán ott lesz a helye, mellém húzta a székét, s nézte a kártyámat. De én már akkor tudtam, amikor Slenkaival bejött, s a két erős szeme a küszöbről rám villant, hogy ez most körüljár, köszön, de mellém fog leülni. Nőgyógyászokkal én addig csak regényben találkoztam. Az ember azt gondolná, hogy csupa fodorított hajú, zománcos arcú, brácsahangú masszőr vagy fodrász, akik pontosan tudják, mi kell az asszonyoknak. Jókuti éppen nem ilyen volt. Inkább földesúrnak tartottam volna, aki kastélyában megszokta a parancsolást, a cselédszerelmet; de jó könyvtára is van, olvasott, utazott, s ha egy finomabb nő mellé kerül, hallgatással leplezi ösztöneit. Miközben a lapom mérlegelte, egy-egy rövid kérdést tett fel. Melyik az ittlevők közül az uram? Hány éves házasok vagyunk? Kinél volt az apám jószágigazgató? Nem tejfalusi-e az előnevünk? Majdnem úgy, ahogy a kórházban a betegfelvételnél. De ezekben a kérdésekben mégis mintha egy kéz nehezedne az emberre, s markolná mindig keményebben. Ahogy az uramat fölmérte (az a jóképű barna?), abban benne volt, hogy jelentéktelen, nem vetélytárs, s mindaz, amit Sanyiról én is tudtam. Azt, hogy az ő apja is jószágigazgató volt fönn a Felvidéken, az Andrássyaknál, két kártya kiemelése közben futólag vetette oda, s mégis, mintha átnyúlt volna vele a székem támláján. Amikor megmondtam, hogy nem tejfalusi az előnevünk, nem kérdezte, hogy mi. Azt sem mondta, hogy neki van-e és micsoda. Mégis mintha elválasztott volna vele bennünket kettőnket a többiektől. Mintha azt mondta volna: „Észrevettem, hogy hidegebb körülötted a levegő. Nem vagy ezek közé való. Hozzám való vagy.” Föl kellett nevetnem. – Csak nem ad az ilyesmikre, mint előnév? De ő nem vette tudomásul a kihívást. – Attól függ, mit ért azon, hogy adni. Az ember mindenre ad, ami jellemző valakire. Föltéve, hogy az illető érdekli.

Én ezt a Jókutit az első találkozásra meggyűlöltem. Épp azért, ahogy a kezét azonnal rám tette. Hisz ez olyasmi volt, mint Sanyi első újévi reggele. De milyen gyerekes és kijátszó volt Sanyi követelőzése ennek az embernek az elszántságához képest. Az orrában, a figyelmes szemében volt valami a ragadozó madáréból: néz, kering és lecsap. Sanyi dicsekszik, hányja magát; ennek az önbizalma és biztonsága megvan nézők nélkül. Ez nem a falunak, a postának hódít; a maga étvágyának. Milyen önző, kíméletlen lehet ez a szerelemben. A foglalkozása megtanította, mit tartson az asszonyokról; a jószágkormányzó fia, hogy üssön rájuk. Még semmit sem csinált, s már magam voltam vele; senki sem húzta oda harmadiknak a székét. Mint a nagyobb kutya a csont mellől. Hanem én nem vagyok csont. Énbennem mindig lesz annyi dac, mint benned elszántság. Énnekem elegem van a férfi-zsarnokságból. Nem azért estem abba a nyálas émelygős kelepcébe, ami az uram, hogy most te tarts szolgálódul. Ha komolyan gondolod, amit mutatsz, itt acélba haraptál. Most megszenvedsz mindazokért, akiket megkínoztál.

Az én múlt évi lovagjaim azonban azt hitték, hogy Jókuti „mély hatást tett rám”. Az egész társaság azt figyelte, hogy mi hogy ülünk, mit mondunk, mit nevetünk egymás mellett. Mintha ők is érezték volna, amit Jókuti szuggerált az előnevekkel, hogy mi ketten, két előkelő természet s ezek… Minden szemben az volt, hogy köztünk történik valami. Slenkaiéban mint kaján mulatság, Katinkáéban mint döbbenet, Dányinééban mint kitörni kész megbotránkozás. A férfiak gyűlölték Jókutit, gyűlöltek engem, de most épp azért, csak hogy tönkretegyük egymást, kívánták, amit egymástól irigyeltek. Az asszonyok – főként Dányiné – fejében meg már olyan nagy szavak kavarogtak, mint csalás és rajtaérés. Milyen jó lesz akkor szelíden vagy lángoló dühvel elítélni engem. A második, harmadik találkozón már az egész társaság bennünket kerített. A férfiak elhúzódtak mellőlem, úgyhogy Jókuti szinte légüres térbe ült gibicül; az asszonyok pedig nem győzték magasztalni. – Milyen érdekes férfi ez a Jókuti – mondta Dányiné. – Kevés ilyen szuggesztív egyéniséget ismertem.

Én megpróbáltam kivágni magam ebből a nyilvános kettősből. Arra, amit Jókuti csendben mondott, hangosan s izgágán feleltem. Jókuti, emlékszem, azt kérdezte egyszer, két kárólap fölcserélése közben: nem nagyon elhagyott maga itt? – Én elhagyott? Bár elhagyna kicsit a munka… Maga azt hiszi, csúsztattam föl egy nevetésen a hangom, hogy afféle unatkozó falusi előkelőség vagyok, aki regényeket olvas, s azokból képzeli el, mi kéne neki? Lajoska a megmondhatója, hogy egy év alatt két regényt sem bírt elolvastatni velem. Csakhogy az ilyen kitörési kísérletek többnyire rosszul sikerültek. Lajoska éppen hogy odanézett, s tovább tanulmányozta szerelmi beavatottjának, Katinkának a lapját. Jókuti pedig nem ijedt meg attól, hogy a halkan kezdettet hangosan folytassa. – Munka és elhagyatottság tudtommal nem zárja ki egymást. Sőt, sok ember épp azért dolgozik, mert elhagyott. – Mire Slenkai és a főjegyző orvul egymásra vágtak a szemükkel, mintha azt mondanák, már az elhagyottságnál tartanak. A kártyalapok mögül kilobbant társalgás így megint csak visszahúzódott a pikkek és kárók mögé, s velünk megint csak az elkapott pillantások foglalkoztak. A férfibosszú csak akkor csípett belém, ha Jókuti nem volt ott. – Milyen elgondolkozó mostanában, kisnagyságos, mondta a főjegyző. Nagyon megváltozott tavaly óta. – Hja, mi, barátom – a tarkóra növő homlokunkkal, simította meg a fejét Slenkai (mely különben alig kopaszodott). Kifejlődött az ízlése tavaly óta Nelli asszonynak.

Ezekkel nem lehetett beszélni; ezek el voltak tökélve az összeboronálásunkra. S én nem voltam az, aki örömüket szegi a botránkozóknak. Ez is egy kihívás volt: ülni a kártya mögött egy férfival, s bujtogatni a kárörömet, a megszólást, irigységet. Most már a kedvesebb szavaim voltak a hangosabbak, s a gonoszabbak csattantak el a kártya mögött. – Szóval, maga azt hiszi, hogy vigasztalásra van szükségem? S tán tudna is egy tapasztalt mestert, aki sokat foglalkozott asszonyi bajokkal. Igaz, nem éppen az asszonyok szívével, de hát az nőknél majdnem egyre megy, ugye? De Jókuti nem hátrált meg a vágások elől. Sőt élvezte az ingerültségemet. Inkább dühös légy, mint közömbös, olvastam a hidegen égő pillantásában. S alatta a Sanyi jelmondatát „Lassan melegedsz, de”. – Bocsánat, én sebész voltam. Én nem foglalkoztam nők vigasztalásával. Én magát sem vigasztalom. – Hát mit csinálna velem? Mint sebész… – Kivágnám magát innen. – Ó, ki? Miből? – Ebből az egész környezetéből, a házasságából. – Ó, ez nagyszerű műtét volna. De varrás nem jönne utána? Összevarrás. Mert én, ha egyszer kivágódtam innen, a tökéletes szabadságomat akarom élvezni. – Asszonyoknak a szabadság csak arra való, hogy elvegyék tőlük. – Már megint a szakértő. Tudja mit? Akkor maradjunk meg inkább a mostaniban. A régen elvett szabadság elviselhetőbb a frissen elvettnél. Vagy maga ezt sem hiszi? Egy vad hipnotizőr szemnek óriási élvezet lehet behódolnunk.

Magam sem értem, hogy csúsztunk néhány találkozás alatt ebbe a hangba. Emlékszem, én voltam az élesebb, merészebb; ő csak a nyomomba nyomult. Talán az vitt olyan messzire, hogy biztos voltam magamban. Hisz ezt az embert én, mondhatunk akármit egymásnak, csak gyűlölhetem. Az a természeti vadság, mely az úgynevezett férfias férfiak ellen fölborzolt, mentőöv volt a derekamon ebben a viszonyban. Az lehetetlen volt, hogy ez a gyűlölet, mint ő remélte, egyszer szerelembe csapjon át. Ahhoz elég volt a keselyűforma hüvelykjére néznem. S annak, akit a szeretettől elzár az élet, lassan az is élvezetévé válik, hogy a gyűlöletét nyíltan kimutassa. – Nem fél, hogy meg találom az uramnak mondani – kérdeztem tőle, midőn Dányiéknál a díványon magunkra hagytak. – Szegény Sándor nem az az ember, aki engemet félni tanít. – Pedig erős. – Ha az volna, szeretné. – Honnan tudja, hogy nem szeretem? – Bár csakugyan nem szerettem, fölháborított, hogy a szemembe mondja. – Csak rá kell nézni. – Magának ilyen jó érzéke van az ellenszenv iránt. S mégis jól érzi mellettem magát. – Az más – mondta ő rendületlenül. – Mért más? – Mert az az ellenszenv, kedves, még nincs kilicitálva.

Hogy előttem van még Sanyi pillantása, amint a szoba másik végiből ránk ugrik ilyenkor a szeme. Ő, ő tudja azt, hogy a féltékenység nevetséges dolog. Azzal meg, hogy az ember Takaró Sanyi, épp összeegyeztethetetlen. Ő tehát csupa fény és nyájasság, amíg Dányinénak leckét tart a helyes „sans licit”-ből. Nem, nincs is az asztalnak sarka, a világnak olyan égtája, amely felé mi ülhetnénk: vagy ha van: ő lerombolja azt a tévhitet, hogy ott valami történhetik. Időnként mégis ránk vág a szeme, s akkor olyan nagyot nyel a látottakból, hogy a mosolygó arcban a homloka körül sötétebb karika támad, abban két vad szem, amely arc nélkül talán rémült is lenne, mint ahogy a pupillájában ott is feketéll tényleg a rémület. Sok mindent gondolt ő, de azt nem, hogy engem is kellhet komolyan félteni! Hisz engem úgy körültövisezett a Kárász-természetem! Szűzebb maradtam, mint a legtöbb tizenhat éves lány. Őneki is szinte újra és újra be kell vennie – ez épp a vonzó – a szüzességemet. Az lehetetlen, hogy Nellike egy férfira úgy gondoljon, ahogy a cédák. Ennek előbb-utóbb ki kell derülnie. De micsoda ijedség az is, hogy mások azt gondolják.

Először a régi módszerét próbálta ki; a Slenkai-féle tiltott műtétekről oktatott ki. – Gyanús egzisztencia ez a Jókuti. Nem hiszem, hogy sokáig megmaradjon itt. Jóska utánajárt: egy hajszálon múlt, hogy börtönbe nem került. Azért kellett a klinikát otthagynia. Az ilyen ember nem nyughat. Meglátod, itt is belekeveredik valamibe. Én vigyázok, hogy nagyon össze ne sógorodjunk vele. Ebben szegény édesapáddal tartok. Nem szeretem az olyan embereket, akik körül szaglik a becsület… Később a jóhíremben próbált megriasztani. – Tudod, kivel húztak Jóska meg Kardos? Jókutival. Azt kérdezték, nem érzem-e, hogy nő valami a homlokomon. No csak egy icipicit: tapogassam meg, nem púposodik-e. Én persze letorkoltam őket. Nem sérthettek meg, öregem. Az, hogy föl szeretnének szarvazni, még mindig jobb, mintha senkinek se támadna rá kedve. Én tehát nem mondom, hogy engem nem lehet. Csakhogy van egy privát szerencsém: Kárász Nelli a feleségem. Barátom, ti nem ismeritek a Kárász vért. Előbb elhiszem, hogy a hold lejön paráználkodni, mint hogy az én feleségemhez valaki hozzáérjen. – A legvégén aztán egy komoly szóra is elszánta magát. – Ne értsd félre, édesanyám, én tisztában vagyok vele, hogy neked minden figyelmeztetés fölösleges. De tudod, milyen a falu; itt azt lesik, kit hogyan rágjanak meg. Nincs értelme, hogy téged is kikezdjenek. Ez a Jókuti elég tolakodó. Tudom, neked a legterhesebb…

Az ellentámadás azonban nemcsak szóval folyt ekkor már. Sanyinak volt valami elmélete, hogy kielégítetlen asszonyok csalják meg a férjeiket. Én nem tudom hol, miféle asszonyokon szerzik a férfiak ezeket az elméleteket, de úgy látom, férfiak és nők dolgában (éppen mert egymás lelkébe nem tudják beleképzelni magukat) ezeknek az elméleteknek nagyobb szerepük van, mint a valóságos hajlamoknak. Sanyi tehát tűnődőbe esett: vajon kielégít-e ő engemet, s vajon hogy elégíthetne ki még jobban. A huszárpusztai mosakodások, borotválkozások, kölnizkedések, ahogy belekényelmesedett a házasságba, már nem folytak akkora lelkesedéssel. A szakáll néha kétnapos volt, átizzadt zokniját énnekem kellett elkoboznom. Most újra tisztálkodott, mint egy tanyai vőlegény. Hogy ne rontsa a gusztusomat: a magtárba zárkózott be, onnan hallatszott ki a melldögönyözése, vízcsobogása. Aztán egyszerre három ruhát is rendelt. A legfinomabbat Pesten csináltatta meg, a volt katonaszabójával. Rövid kabátú öltöny volt, amilyet akkortájt hordtak, kényes színén még a vízcsepp is meglátszott. Milyen sunyi büszkeséggel jött ki elém a magtárból, a lábán új körülvarrt cipő, a mellén selyeming; az ülőkéje fedetlen domborodott ki a kabát alól s zömök melle, bár rá volt szabva, szinte tréfát űzött a hosszú divatlap-arszlánokra készült kabáttal.

A traktorváltók akkor már eléggé szorították, én azonban akkor még nem szóltam bele: mire költi a pénzt, csak magamban lázadoztam. A legidegesítőbb mégis az volt, hogy este is tündökölni akart – kielégíteni. Az, hogy neki el kell hárítania valamit: kitartóvá tette. Nem engedett el egyetlen estét sem. Úgy gondolta, ha mindennap jóllakat, nem éhezhetek meg. S most már nemcsak a maga gyönyörűségét nézte; azt akarta, hogy nekem is jó legyen. Ahelyett hogy nekem esett és elnyúlt volna, elfúló hangon az én élvezetem iránt érdeklődött. Holmi fogásokra akart megtanítani. Ez elviselhetetlen volt. Mintha ő mással is kielégíthetett volna, mintha békén hagy, egy hónapig legalább, s jár szótlan, kérkedés, pletykázás, kedélyeskedés nélkül a dolgában. Egy csendben eltöltött ebéd, néhány szó a kinti munkáról, egy kártyatorony, amit Zsuzsikának felrak: ez lett volna a kielégítés. De ő ezt, ha mondom is, nem hiszi el. Őneki ott, éjszaka kellett engem biztosítani magának. – Így most jó neked? – suttogta a fülembe. Én összeharaptam a fogamat, s néztem a sötétet. – Mit törődsz te énvelem – fakadtam ki, mikor már nem bírtam. – Csináld, ahogy eddig, és ne kérdezz.

Az ilyenfajta kifakadásaim után Sanyi mélabús volt néhány napig. Most csapta meg először igazán a gyanú, hogy ő énvelem szemben tehetetlen. S abban volt valami megható, ahogy az ő mosolygáshoz, hetvenkedéshez szokott arca a tartós szomorúsággal ismerkedett. Székről díványra vetette magát, s úgy sóhajtott, hogy muszáj volt rászólnom: mi baja. Homályos célzásokat tett, hogy a mi életünk nem olyan, mint régen. Még valami csillagászati hasonlatot is csinált. Ha a mérések nem vágnak, a csillagászok már tudják, hogy új égitest nyomult bele a látóterükbe. Az új égitest természetesen Jókuti volt. Azaz egy rögeszme, hisz Jókuti nekem még úgy se kellett, mint ő. De ő most Jókuti körül vette észre mindazt, ami a házasságunkban kínos volt. (Ebben egy kis remény is lehetett: hogy Jókutival majd el is tűnik belőle minden.) Nyugtalanító szokásaimat, még ha korábbiak voltak is, mint Jókuti idejött, vele hozta kapcsolatba. Most tűnt föl neki, hogy édesanyától sűrűbben érkeznek levelek. A plébánosuk, egy lelkes fiatal pap, azt mondta neki, hogy ha Sanyi ígéretet tesz a fiai neveltetésére, püspöki engedéllyel megesküdhetünk a sekrestyében. Édesanya válaszul az én közeledésemre ezt a sekrestyebeli esküvőt vette a fejébe. Sanyi azonban ebben a levelezésben is a Jókuti dolgát sejtette… Most az ő neve jár úgy a cenci levelekben, mint az első télen az övé. – De jó levélíró lett édesanyád – mondta bánatosan mosolyogva. – Tán énrám panaszkodtok, hogy úgy összemelegedtetek? S észrevettem, hogy kutatott a szekrényemben. Az is most szúrt szemet neki, hogy Terushoz járok, Terus is ott volt a mi szerelmünk foganásánál. Ki tudja, hátha Jókutinak is éppen akkor van a Cigánysoron dolga. – Nincs neked, kérdezte, jobb barátnőd annál a hírharang Terusnál? Pont most fedezted föl. Két éven át feléje se néztél… S egy délután utánam jött.

Ettől aztán nálam is betelt. – Mért jöttél te utánam? – támadtam rá, alighogy Zsuzsikát Terusék kapuján kitoltuk. – Mért, hat én nem jöhetek utánad? Sétáltam. – Te azért jöttél utánam, mert azt hitted, hogy itt érsz valakivel. A Lenke néni síró szeme előtt tartom a találkáim. Hát énutánam ne kémkedj. Én nem lopom meg a férji jogaidat… Aznap este épp Dányiéknál voltunk. Jókuti szokása szerint húzta mögém a székit. – Miféle törvény az, hogy magának mindig mögöttem kell ülnie, Jókuti? – fordultam szembe vele. – Nem törvény, csak szimpátia, állta Jókuti a szokatlan pillantást éppolyan keményen. Mindenki odafigyelt, hogy mi lesz ebből. – De hátha a rokonszenv egyoldalú. – Az valószínű. De mással nem tud majd ilyen jól civakodni. – S gondolja, hogy magával olyan nagy élvezet civakodni? Dányi, túlságosan nagy áldozat volna, ha mögém ülne? – Ó, dehogy. Sőt… A kártyázó társaság alig bírt szóhoz jutni a megrökönyödéstől, Jókuti volt a legnyugodtabb. – Megengedi, nagyságos asszony – fordult Katinkához –, hogy a maga hátamögét válasszam száműzetésem helyéül? A többiek csendesen latolták, hogy mi is történt itten. Elvették-e tőlük, amire készültek vagy épp ez volt a botrány? – Nem kellett volna ilyen élesen nekimenned – mondta Sanyi, miután a főjegyző lámpása a Nagy utcán elvált tőlünk. – Te mindenben nyers vagy egy kicsit. – Meg akartam nyugtatni a birtokosi félelmedet. Remélem, most látod, hogy ez az ember nem volt fontos nekem.

A kártyaesték nem sokkal ezután megszűntek. Magunk sem tudtuk: hogyan. Dányinak az ő szerdájukon Pesten volt dolga, aztán Katinka volt influenzás. A harmadik szerdáról mindenki hallgatott. Amikor újra szóba került, már azon csodálkoztunk, hogy is maradt abba. Slenkai azt mondta: ez az arrogáns Jókuti az oka. Amióta ez betolakodott közénk: nem úgy volt, mint tavaly. De szegény Jókuti itt is régibb dolgokra volt bűnbak. Ő inkább összetartott bennünket: hátha jóllakik a sok kis bosszúság; hátha kitör a botrány. Amikor azonban a remények után a bosszúságak is hoppon maradtak: mindenki ment a magáé után. Lajoska eljegyezkedett; a főjegyző a tisztiorvosék házasságszámtanában lett kalkulus; Dányi rohamosan vénült, s esténként orvosi folyóiratokat lapozott. Mi is ottmaradtunk Sanyival magunkra; kerülgettük egymást, mint az összezárt rabok.

Sanyi eleinte örült ennek a magánynak. Olyasmit is hitt, hogy az ő hadászati tudománya, a krémszín ruha, selyeming, a Kárász-becsület ügyes fölbujtása: az aratott itt győzelmet. – Én nem is bánom már, mondta, hogy az emberek egy kicsit elszoknak tőlünk. Úgy látszik, kezdem elkapni a te természetedet. Sokszor szinte visszavágyok Huszárpusztára. Emlékszel: milyen kedves volt az első őszön, amikor mi a kisszobában laktunk, te Zsuzsika számára kötötted a réklit, s édesanya is beült hozzánk a bögréjével, a vallásról vitatkozni. – Eh, dehogy volt kedves – szakítottam én félbe. – Sokszor azt hittem, nekifutok a Bozótnak, olyan tűrhetetlen volt a vitatkozástok. – Akkor nagyon nyugodtan ültél köztünk. Emlékszem, néha ok nélkül elmosolyodtál – mondta Sanyi. – Látod, ezért igazán sajnállak. Hogy még az emlékezetedben sem tudsz gyönyörűséget találni… Engem viszont semmi sem bőszített úgy, mint az ő emlékezete. Most ez volt az, nem: rosszabb, mint régen az önteltsége. Hogy ott kullog mögöttem, mint egy őskori hüllő, amilyeneket Lajoska könyvében láttam, s én hiába tiltakozom, hogy nem, nem vállalom, ebben az életben én mindig csak rab voltam: ez a hüllő újra és újra elkap, ezer és ezer Nelli sikoltoz, és megy le a torkán, s lesz belőlük boldog, édeskés pép, egy idegen ember délutáni ejtőzése.

Milyen bámulatosan emésztett ez az emlékezet! Közösen éltünk le éveket, s nem volt egy percünk, amely közös lett volna, annyira másképp rakódott le bennünk a múlt. Azaz, Sanyiban nem is rakódott; ő minden alkalommal újrateremtette. Míg bennem tisztán, igazságuk éles holdfényében álltak a dolgok: neki az emlékezete is képzelet volt, a hangulataihoz teremtett esztendőket. – Igazán nem voltak édesanyával olyan veszedelmesek azok a viták. Egy kicsit elenyelegtünk, annyi az egész. Merem mondani, sokkal jobban megvoltam vele, mint te. Mi legalább kedélyeskedtünk: ti azonban napszám eljártatok egymás mellett egy szó nélkül. Hogy elment tőlünk? Abban énnekem édes kis részem volt. Az Otrubai lányok mindig egymást bújták. Természetes, hogy mihelyt lehetett, egy csomóba bújtak… – Én tulajdonképpen nagyon szerettem édesanyádat – tért rá máskor is erre. – Abban a reverzális dologban az volt a hiba, hogy nem beszélt világosan. Ha megmondja: te, én azt szeretném, hogy a Nellike vallásának is eleget tegyetek, adsz valami nyilatkozatot, s a pap a sekrestyében összeesket – én megértem. Abban van valami, hogy a házasság nagy dolog; az Isten színe előtt is meg kell pecsételni. Egy anya, ha vallásos, nem is gondolkozhat másképp. S főként nálatok, nőknél fontosak az ilyen külsőségek. Engem, tán ha egy bokorban teszem, akkor is köt a fogadalmam. Tibennetek, nőkben, ebben igaza van édesanyádnak, több a miszticizmus. A hiba az volt, hogy nem beszélt nyíltan, csak célozgatott.

Ó, hogy benne van egy ilyen férji szónoklatban – ha Sanyi tudta volna ezt! – egy ember egész gyengesége. A házasságban, ha szerelemtelen, ez a szörnyű: egyetlen mondat a jellem minden öblét, padmalyát átvilágítja. Az embernek mindig az egésztől kell émelyednie. Egy-egy szóban annyi gyűlölt vonás ad találkát, hogy az ember csak hápog, melyik felé üssön. Már az ilyenfajta átcsapás is! Édesanya egy hónappal ezelőtt még az ő legnagyobb ellensége volt; szenteskedő kerítő, aki, ki tudja, csakhogy katolikus férjem legyen, Jókutira is rábiztat. Most egyszerre mint gyermeke házasságáért aggódó anya lép ki abból a huszárpusztai őszből. Mi a szilárd egy emberben, hol a fenék, amire maga is ráállhat, ha az igazság így gomolyog benne? S mért? Mert benyúlt a szekrényembe, s a levelem elolvasta. Abból tudja, hogy édesanya nem Jókutira, hanem sekrestye-esküvőkre biztat. Hogy nem veszi észre, hogy énnekem észre kellett vennem? S hogy nem veszi észre a maga érzéseiben a hazugságot? Nagylelkűnek képzeli magát; ó, ő csak a nők miszticizmusát méltányolja. Pedig csak új láncokat akar rám rakni. Az egyházzal is kész szövetkezni. Mert hátha csak az a baj, hogy az Isten nem kényszerít engem; a mi vallásunk; a szerint az asszonyi miszticizmus szerint, nem tartozom szeretni őt. – Az kell, hogy most komédiázzunk itt holmi esküvőkkel – fakadtam ki, amikor ideért. – Honnan szedsz te ilyet? – Én, édesanyám? – habogott Sanyi, szégyenkezve, de megbotránkozva is, hogy így letagadom. – Én azt hittem, hogy ez a kívánságtok. – Az én kívánságom? – kiáltottam fel vadul. – Épp ilyen kívánságaim vannak. Eltaláltad. – Én egész ésszerű kívánságnak tartom, hogy a magad vallása szerint is… – Megszenteljem – szakítottam őt félbe. – Az én házasságom meg van, köszönöm, eléggé szentelve.

Az ilyen kitörések megtanították Sanyit, hogy nem sokat nyert a győzelmével. S a baj az volt, hogy most már én is rákaptam a veszekedés édességére. Az borzasztó, hogy az embernek a durvaság, az esztelen beszéd, nemcsak a vádolás, de még a ráfogás is könnyebbség, igen: majdnemhogy élvezet lehet. Azt, ami benned van, nem mondhatod ki: találsz hát ezer ürügyet, hogy kimondhass valamit. Az iszony is olyan, mint a bűntudat. Az ember nem árulhatja el egyszerre, hogy ölt, el kell hát árulnia ezerszer. Sőt azt kell mondanom – hisz mind a kettőt megpróbáltam –, hogy az iszony, ha megvallásába egyszer belekóstolt az ember, még mohóbb, mint a bűn. Azért-e, mert a bűn mögöttünk van s az idő is emészti, míg a gyűlölet maga táplálja magát? Vagy mert nem korlátozza a félelem? Ő börtönfalakat ostromol: az igazságtalanságot nem magában érzi, körülötte.

Énnekem is minden jó lett már, egy elöl hagyott kefe, egy dologtalan cseléd, hogy Sanyiba belekössek. Ő csüggedni sem tudott másképp, mint hogy elhagyta magát. A díványokat nyomta, passziánszt rakott, cigarettázott, néha a lehelete is boros volt. Én pedig, noha háziasszonynak is rosszabb lettem, kétszer annyit tettem-vettem, mint eddig. Folyton ott kóvályogtam házban, udvaron, s mintha csak nekem kellene eltüntetnem a földről Sanyi életének a nyomát, minden cigarettavéggel, minden rossz szögre akasztott kabáttal, elgurult sörétszemmel harcba szálltam. Néha magam is ijedten figyeltem magamat, szinte az egész napom egy hosszú monológ lett; búvópatakként hol bennem hányta a vádat, hol feltörve Sanyinak hangosan. És Sanyi, ahelyett, hogy elmenekült volna hazulról, egyre jobban odatapadt hozzám, várva szinte, hol léphet belé ebbe a magánbeszédbe. A hosszú tél után a tavaszi munkát is a cselédekre hagyta; ott ténfergett körülöttem, keresztül a szobákon, udvaron, mintha neki is élvezet lett volna vagy legalább lustaságának önigazolása az én zsémbességem. Én pedig most már a cselédek hallatára is rákiabáltam. Hisz úgyis tudja már mindenki, hogy rossz házasok vagyunk. S ha Sanyi az ő türelemfitogtatásával még itt a cselédei közt is néma híveket toborzott, én szinte belenyargaltam a látszatokba: hadd higgyenek még rosszabbnak, mint vagyok. Nem, sosem voltam ilyen nyers, közönséges, mint ekkor, a szökésem előtti hónapokban. Ez a helyzetek szörnyű hatalma, hogy egy nemes természet is (mert ennyi igazsággal tartozom magamnak) így eldurvulhat köztük. Mi volt például az a gyönyör, ami a kisszoba ajtaja előtt fogott el, amikor Sanyival épp ott, az anyja szobája előtt ortályoztunk, ha nem a legcsúnyább durvaság? Hiába szépíteném, épp az volt számomra az élvezet és kín, hogy az elhúzott függöny mögött, melyen csak a lámpafény sárgállt át, két elborult szempár kerülgeti egymást. Az egyik a lavór fölül vagy a kiszsámolyról az anyósoméba olvas, hogy mit szól, hallja-e; az meg fanyaron néz el fölötte, mint aki a hallást s a kellemetlen lökéseket nem zárhatja ki agyából, de arcával azt igyekszik mondani: nincs közöm hozzá, nem vagyok jelen. A vágásaim ilyenkor még vadabbak voltak, mint magunk közt, mintha méltóságteljes némaságával anyósom az elkeseredésnek még sűrűbb ihletét tudta volna fölgerjeszteni bennem, mint a fia, aki itt a függöny előtt (ezt is éreztem) szintén az anyjának nyöszörög, panaszkodik. Mással nem is magyarázhatom ezt a komiszságot, mint hogy föl akartam idézni valamit; – kihíni azt, ami mindennek véget vet, hogy ez az egész szörnyű burok elpattanjon, s az a fuldokló angyal, aki a lelkemet belülről tépte, végre levegőhöz jusson.

Egyszer aztán – én legalább úgy éreztem akkor – az is megtörtént. Egy este én adtam át a postáját Sanyinak. Volt benne egy levél; nyomtatott borítékján egy pesti ügyvéd címe. – Ez miféle levél? – dobtam oda külön az újságjára. – Miféle ügyvédekkel levelezel te? – Ó, semmi lényegtelen – nézte meg Sanyi. – Biztos valami… De hirtelen nem tudott mit hazudni. Ahelyett az újságot törte fel, s a vezércikkbe mélyedt, mintha megragadta volna a figyelmét. Ez a figyelmet, sőt meglepetést mímelő arc s mögötte a sunyító zavar elég volt, hogy a bőszület minden idegembe belekapjon. – Mondd, mit komédiázol? – kiáltottam rá. – Mit tetteted, hogy olvasol? Mondd azt, hogy semmi közöm hozzá; ez legalább férfibeszéd. – De édesanyám, mit csattansz föl mindjárt, nézett föl Sanyi, mint akire váratlan vihar csap, s nem tudja honnan és miért. Még haza sem jöttem, s már csármázol. Az ember ki sem pihenheti magát…

Én nem szóltam, csak a tányérokat és poharakat vagdostam ki az asztalra a vacsorához. Sanyi végre is okosabbnak találta fölbontani a levelet. – Ügyvédi felszólítás – mondta. – Elfelejtettem kifizetni egy részletet. – S úgy gyűrte a zsebébe, mint akinek igaza volt, bagatell dolog, olvashatja tovább a vezércikket. – Részlet? Miféle részleted van neked? – álltam meg én előtte, pillantásommal leütve az újságot az arca elől. – Jelentéktelen. Az anyagkereskedő. Télen a szövetek. – A ruháid? Hát te azokat részletre vetted? – néztem rá olyan lángolón, mintha valami ótestamentumi bűn lett volna. Ettől a pillantástól Sanyiban is feljött a makacsság. – Részletre. Mit szólsz hozzá? – A reménytelenség már benne is föl-föllobbantotta a durvaságot.

Én szótlanul vagdostam a tányérok mellé az evőeszközöket. Mért bőszített föl annyira ez az ügyvédi felszólítás? Sanyi pénzügyei engem nem érdekeltek. Akkor még nem is álltunk olyan rosszul, hogy megijedtem volna. A Takaró vagyon énnekem akkor még bőségszaru volt. Ha pusztul, csak jó: az pusztul, amibe be vagyok zárva. Magam nem pusztítottam; azt nem engedte a Kárász-büszkeség. De Sanyi? Az övé. Annak, hogy a levelet úgy dobtam oda, hogy a tartalmát kicsikartam, hogy a fölterített asztalnál megálltam, s tovább beszéltem: nem lehetett más oka, mint hogy törnöm kellett az uramat, rábizonyítanom, hogy milyen hitvány, széttépni, ami a húsos, csupaszív bábuból megmaradt. – Mért vetted akkor, ha nem volt elég pénzed? Én meg tudtam lenni egész télen egy átalakított ruhával? Őneki mindjárt három ruhára való kell – hitelre. De majd ha tönkremegy, azon sírtok mind, hogy én tettelek tönkre. A bútort is én vetettem meg veled. A traktor azért vitte el a termést, mert én vagyok a feleséged. – Én azt nem mondtam. Ez a te rögeszméd, hogy én telesírom az embereket. – Az azonban, amit a tönkremenéséről mondtam, leszállt a gyermekes makacssága mögé. – Én legföllebb azt mondom, tette hozzá ellágyulásra készen, hogy a te helyedben…

Nem fejezte be, mintha érezné, hogy úgy sincs könyörület. De én nem akartam elengedni neki a magáét. – Mondd csak: az én helyemben… – A te helyedben nem tennék szemrehányásokat… – Mért? Mért nem tennél? Mert én vagyok az oka mindennek. Én kívántam, hogy olyan kurta kabátban dudorítsd… Ezt a szót mégsem mondtam ki, de Sanyi mintha meglátta volna benne magát, mintha tükröt tartott volna elé az elharapott szó: kétségbeesés vett erőt rajta. Ledobta az újságját, és sápadtan mért föl engem. – A kőszikla tehozzád semmi. Ha egy kősziklát veszek el, az jobban megindul az én szenvedésemen. – A te szenvedésed? – kiáltottam én megvetőn. – Aki szenved, nem fecseg ennyit. Te csak hazudni tudsz: magadnak, másnak. Bűnbakot keresni arra, hogy szájhős vagy; tohonya.

Még ma is érzem, hogy ront előre bennem kibontott hajjal és lobogó fáklyával a kétségbeesés s mondom, ami véget vet mindennek. Sanyi sápadtságában ott játszott a mérleg. A dühé, hogy megüt; a gyávaságé, hogy elveszt. – Te – mondta s megfogta a karom. Már reménykedtem, igen reménykedtem, hogy odalök, az arcomba csap a patkóhajlító öklével. De aztán éppen csak meglódított egy kicsit s eleresztett. – Veled nem lehet emberin beszélni. Te Ábelből is kihozod a gyilkost – mondta, s kiment az előszobába, de úgy, hogy a szobaajtót, tán hogy kérlelni utána mehessek, félig nyitva hagyta. – Az ember mindent megtesz – hallottam kintről –, s mit kap? Egy fúriát, aki tönkreteszi az életét.

Én azt hittem, a sötétnek mondja, engesztelést vár ez is, mint a nyitva hagyott ajtó, s meg akartam felelni mindeniknek. – Ez a legnyomorultabb – jöttem a küszöbre utána. – Egy férfi, aki mindent másra hárít. Milyen lenne ó, de hát Istenem, a felesége nem becézi eléggé. Ő boldogtalan. Ha boldogtalan vagyok, kétszer annyit kell dolgoznom, kétszer olyan férfinak kell lennem. Hát én tán nem vagyok boldogtalan? – nyomultam ki a kinti szöszmötölés után az előszobába is. – S látod, hogy elhanyagolok valamit? Pedig ebben a házban annyi jó sem terem nekem, mint a sínai sivatagban. De azért teszek, és nem nyöszörgök…

Ebben a pillanatban a kisszoba függönye elhúzódott; tán Örzsi nyomta oda a homlokát, s annak a fényinél láttam meg, hogy az anyósom kinn van az előszobában. Ott állt két lépéssel előttem, a zokogó fia mellett. Egypár méterrel volt idébb, mintha a szokott búsulójában ült volna, de hogy itt kinn volt, mégis megrendített. Ha gyűlöltem is (vagy legalább gyűlölni iparkodtam), tekintélye volt előttem. Éreztem, hogy történni fog valami, s a torkomból bugyogó gonoszság egyszerre mint rémület folyott a szívemre. Egy hőkölő mozdulatot tettem visszafelé. S tán ez a mozdulat ugrasztotta ki őt – belőle is az anyaállatot. Maga rég nincs már, s a hangja itt van a fülemben. Nincs az a lemez, amely hívebben eltenné; ma is lázas leszek, föllázadok és megszégyenülök tőle. „Mid nincs neked itt? Az anyád hasában nem volt olyan dolgod, mint ebben a házban.” Arcmozdulat nincs ehhez a mondathoz; csak egy árnyék s egy másik, amelyik felé nyúlik, s a falon egy kabát s a kisszoba függönye, amint hirtelen visszahull. De maga a hang egész tájkép; a fátyolosságában hosszú hallgatások; nyomott rikácsolásában: a sérelem, mint fölcsapó vadmadár.

Nem is tudom már, hogy gabalyodtam ki közülük, hogy jutottam be átellenbe az elsőszobába. Az anyósom ment be előbb, vagy én törtem át rajtuk? S mért épp ide menekültem? Csak azt tudom, hogy belülről magamra zártam az ajtót, s mintha csak vendégségben lettem volna, félfarral az egyik fréz fotelbe ültem. Az ablakon nem volt a spaléta behajtva; a nagy hold körül szinte kék volt az ég, s a bútorok homályhuzatukban is úgy álltak ott, mint megmeredt lélegzetű, ijedt állatok. Odakinn ajtók nyíltak, aztán megszűnt minden mozgás. Emlékszem, attól féltem, hogy Sanyi az ajtóhoz jön, s könyörögni fog. Szinte hallottam már az első óvatos kilincsnyomását. Az borzasztó lenne, hisz akkor nem értem el semmit. Nem hagyhatnám ott érzelegni; akkor az az érzelmes, fortyogó iszap megint csak lehúz. De Sanyi nem jött oda; érezte, hogy nem bánthatja meg vele az édesanyját. S ahogy ez a félelem elmúlt, s rugóként kihúzott derekam a székre visszaereszkedett, lassan előbugyogott belőlem, diadalként szinte a sérelem. Engem itt megbántottak. Én nem maradok itt többet. „Az anyád hasában sem”: én nem szoktam meg ezt a hangot, ebből már elég volt.

Úgy pötyögtettem ezeket a mondatokat, mint megbántott gyerek a durcás könnyeit. Magam is tudtam, hogy hazudok velük – itt más történt –, mégis úgy megtisztultam, megkönnyebbedtem tőlük. A szándék, az volt a tisztító. A végin már nem is gondoltam mást, mint hogy elmegyek. Azonnal, kakaskukorékolás előtt; Szeréna nénihez. Majd baromfit eresztek, tojásból pénzelek, varrok, mint Terus. Vagy a kereskedelmi érettségimmel vesznek föl valahová. Annyi munkából, mint itt, cselédként is eltartom magam. S a magamé vagyok! Nem lehet azon a címen, hogy feleségül vettek, bármikor benyálazni. Attól, hogy ezt így eltökéltem, egyszerre könnyebb lett fölöttem a világ. Szinte kínos volt ülnöm, és őrölnöm az éjjelt. A legszívesebben súroltam, mostam, kapáltam volna most mindjárt. Nem is értettem, hogy mért most szánom rá magamat, mért nem előbb. Az első év, odakinn, hagyján; az ember kísérletezik. De itt? Éppen most vagyok hároméves asszony. Akkor kellett volna, mikor az anyósom először rám szólt.

Már csak egy aggodalom volt bennem: hogy innen a házból hogy jutok ki. Az szinte csoda volt, hogy Sanyi még nem keres. Fogalmam sem volt, hány óra lehet, csak most zárkóztam be ide, vagy az éj nagy részét átvirrasztottam? Az, hogy még történhet valami, amiért itt kell maradnom, elviselhetetlenné tette a várakozást. Fölálltam, kizártam az ajtót, átsurrantam az anyósom szobája alatt, s odatapasztottam visszafojtott lélegzetem a nappalink ajtajához. Nem hallottam semmit: se motozást, se lépéseket: csak a lámpa fénye ömlött az ajtórésen. Benyitottam. Sanyi ott feküdt az ágyon, felöltözötten, arcára borultan. A le nem vetkezéssel nyilván azt bizonyította, magának s nekem is, hogy nem tud elaludni, föl van dúlva; – az álom azonban erőt vett a felindultságán. Visszacsavartam pislogóra a lámpát; a szekrényből kiakasztottam két öltöny ruhámat, a fehérnemű alól kiszedtem a félretett tojáspénzemet. A szekrény mellett a kiságyban ott aludt Zsuzsika. Csak most ötlött eszembe, hogy ő… mi legyen ővele? Regényes képek jöttek az agyamra: a gyereket nem hagyom, viszem, a szegénységbe. S még az is, hogy megszólnak érte, ha itt hagyom. De az a tisztálkodó, szabaduló angyal már döntött is. Nem, maradjon. Legyen a nagyanyjáé. Semmit abból, ami az övék. Csak magam.

Az akácfák még mindig a hold fényében fehérlettek, amikor kinn a Kígyó utcán egy szegény embernél, akiről tudtam, hogy fuvarozni szokott, bezörgettem. Ijedt fej nyomult az ajtórésbe, s zavarta el a sarkom mögül a kuvaszt. – Elvinne-e engem Cencre? – Most? – nézett rám hitetlenkedve. Aztán, hogy jobban szemügyre vett. – Nem a Takaróné tekintetes asszony?… Ez még furcsább volt, hogy éppen Takaróné, ahol tele az istálló. – Az édesanyám nagybeteg – hazudtam. – S az uram nem akarja dologidőn a lovakat hajtani. – A szegény ember tovább tűnődött. – Hát iszen elvihetem – mondta végre, s megvakarta az ingin át a melle szőrit.

Sosem felejtem el édesanya pillantását, mellyel az Otrubai ház tornácán belém botlott. Nagyapámék háza szép, régi kúria volt, amilyet Cencen többet is látni. Az utca felől tuják és fenyők, a fal befuttatva; az udvari oldalon oszlopos folyosó, arról is hol zöld, hol száraz futó koloncok függtek alá. Az évtizedes elhanyagoltság meglátszott a házon: az épület, de az udvar még inkább nagy volt az Otrubai lányoknak. A becsurgó tetejű ólakban és kocsiszínekben néhány tyúk nyaralt csak, a pusztuló górék bokáig csalánban álltak. A háznak két bejárata volt. Egy kis kikövezett járda a postához vitt, a régi ház egyik sarkát alakíttatta át postává Szeréna néni, az udvarra a régi fű felnőtte kocsibejárón került az ember. Ezen jöttem be bőröndömmel én is, hogy a fuvarost kifizettem. Édesanya épp akkor dugta ki fejét a tornácra. A reggeli kávéjához lötyikölt ki valami csészét, s egyszer csak (mintha süllyesztőből merültem volna föl) ott vagyok én is; én és a bőrönd. Ahogy szürke szeme, mely a sok imádkozástól egy kis eszelős zavarosságot is kapott, rólam a bőröndre s onnét megint visszaugrott, abban a megzavart kábulat ijedelme volt. Mi már csak meglettünk volna, eltébláboltunk, ellötyikéltünk volna a nagy lábosból kis lábosba, egyik csészéből a másik csészébe a kávécskánkat, mondta ez a megelevenedő, de ugyanakkor megjegesedő szem, de mit eszelt ki a békénk ellen ez, hogy így idetoppan?

– Hát te? – kérdezte kényszeredetten, meg sem próbálva, hogy meglepetésibe egy kis örömet kenjen. Csak a csészét tette ki a tornác párkányára; ijedtiben-e, vagy hogy a keze az ölelkezésre szabad legyen. Én a szemek rémülete elől ezekhez a szabaddá váló kezekhez menekültem. – Itt vagyok – mondtam, s szinte leguggolva borultam a köszvénytől göcsörtös kézfejre. Majd mindkét kezét megfogva, előbb az egyik, aztán a másik arca mögött rejtőztem el a kérdő tekintet elől. Mindaz, amit a kocsi pokrócai közt, a hűvös hajnalban, mondókául megszerkesztettem, most, hogy szemtől szembe álltam ezzel a kis, megzavart élettel, egyszerre belém ragadt. – Ilyen korán? – bontakozott ki édesanya a karomból, hátrahúzódva, hogy a vizsgálódáshoz távolságot kapjon. – Alkalmam volt – hazudtam gyorsan. S hogy ne kelljen a szemébe néznem, a bőröndömhöz dőrgölőző sovány kutyát cirógattam meg. – Te vagy itt – mondtam – a kutyus? Hogy hívnak? – kérdeztem félig tőle, félig édesanyától. Édesanyát azonban annyira megrémítette a megjelenésem, hogy segítségért futott. – Teréz – húzta el a nyitott konyhaajtó függönyét. S hogy a benti homály visszamocorgott a szóra: egészen eltűnt a függöny mögött. Az én kora reggeli bekukkantásom olyan nagy esemény volt, hogy ő azt nem is merte egymaga, csak mint a három Otrubai nővér egyike, fogadni. – Nellike jött meg. – Nellike? Most? – Valami alkalommal jött – hallottam a függöny mögött, amelyen előbb édesanya háta vetett buggyot, aztán négy kéz is küzdött egyszerre a lengő anyagával, egymást aggatva, a kijutásért. – Az ám, csakugyan a Nelli – jött felém Teréz néni. – Hát hogy kerültél ide ilyen jókor? Isten hozott, kedvesem… S mintha csak elértette volna édesanya szorongását, s az ő feladata lett volna szegényt az Otrubai ház nevében megnyugtatni, azzal a szívességgel ölelt át, és csókolt össze, amelyre édesanyának nem lett volna bátorsága. – Képzelem, hogy össze lehetsz törve. Kocsin jöttél? Az ám, hallottam is, hogy megállt valami. Na, gyere, foglalj helyet. Majd öntünk egy kis reggelit a magunkéból.

Teréz néni szívessége édesanyát is fölbátorította; egy kicsit puhább bizalmatlansággal ódalgott utánunk a belső szobákba, ahol a spalettát Teréz néninek most kellett kitámasztani. A reggeli fény pászmáiban Teréz néni pongyolaujja után ugyanolyan tornyos, faragott bútorok derengtek föl, amilyen a mi szalonunkban volt Huszárpusztán. Az egyik ablaknál még egy megkopott, beteg pálma is ázott a fény porszemesőjében; odébb a zongorán a frissen eltett egresbefőttek dunsztolódtak. – Hát hogyhogy ilyen egyszerre megjöttél? – kérdezte édesanya, míg Teréz néni kiment, hogy a kettejük kávéjából egy harmadik csészében öntsön össze a számomra. – Tegnap kaptam meg a leveledet, amelyikben írod, hogy egy kis lisztet fogsz küldeni. Abban egy szó sem volt róla, hogy megjössz. – S pillantásával megmérte a bőröndömet, ahogy ott állt a szalonasztalnál, a lábam mellett. De a bőrönd olyan könnyű volt, hogy szinte elrepült a belécsapott ruhámmal, az embernek csak rá kellett nézni, s látszott, hogy nincs benne se liszt, se sonka, se semmi ilyesmi. – Majd azt is elmondom, hogy kerültem ide… – S minthogy Teréz néni beért a kávéjával, arra fordítottam minden figyelmemet. – Ó, sose tessék fáradni. Igazán nem vagyok éhes – vettem át a picurka csészét. S aziránt kezdtem érdeklődni, hogy honnét hozatják a tejet.

A két nővér figyelmesen nézte, hogy tűnik el kortyaimmal a kávéjuk egyharmada. Teréz néni ott ült szemben velem, a magas hátú széken, ahogy efféle székeken vendég érkeztekor ülni szokása, édesanya azonban még mindig nem bírta rávenni magát, hogy leüljön; a nővére mögül figyelt, a beporzott kottatartóhoz húzódva. Úgy hasonlítottak, mintha ikrek lettek volna. Ugyanaz a halvány, kialakulatlan arc, ugyanazok a szürke szemek, csak Teréz néni szélesebb talpai itt maradtak a földön; nagyobb volt, nyugodtabb, a gyász is inkább hízásnak indította; míg édesanyáról lassan minden húst lefaragott az üdvösség láza, mely most mint a világ iránti sötét gyanú ült fonnyadt kis arcocskáján. – Szeréna néni hol van? – tettem le a nippes asztalkára a csészét, mert eltökéltem, hogy vele beszélek először. – Benn van, a reggeli postát bélyegzi – mondta a két nővér azzal a tisztelettel, mellyel nővérük hivatására tekintettek – hármójuk egyetlen kapcsolatára a társadalommal.

A lakásból kettős ajtó vezetett át a postára. Ahogy a két ajtó közt egy pillanatra megálltam: csakugyan hallani lehetett a bélyegző csapkodását. Gyors, erélyes csapások voltak; ha száz postás bélyegezte volna a postáját, azt hiszem, kihallom a Szeréna néni csapkodását. Vajon milyen lesz aztán a bélyegző hangja, gondoltam, míg akaratom a tenyeremről a kilincsre, s onnét megint visszaugrott; – dühösebb vagy csüggedtebb-e? Szeréna néni ott ült háttal nekem a rács mögött, az utalványos és bélyeges asztalnál, s nem hagyta abba a bélyegzést, még csak a fejét sem fordította meg az ajtónyílásra. Csak amikor egy percig némán álltam ott, akkor nézett vissza, hogy mi az, mért nem folytatódik a nesz, mint amikor Teréz vagy édesanya nyitnak be rajta. – Nelli – ugrott fel, s a bélyegző fája nagyot koppant az asztalon. Kicsit soványabb volt, mint hat éve, mikor utolszor láttam, s ahogy fölnyúlt, még szikárabbnak látszott. De fekete hajában még alig volt ősz szál, nagy, kiálló szeme csupa láng, a mozdulatai gyorsak, elevenek. A kor nem tompította le nyers virgoncságát, inkább csak – már-már a nevetségesség határán – aláhúzta és kiemelte. Az ember azt gondolta, ennek a vénlánynak külön kell agyonütni a szívét. Az ölelése is olyan volt, mint régen. Nem gyöngéd, nem meleg, semmi női fölbuzdulás, elérzékenyedés nem volt benne, mégis szívet vidámító: egy fiút ölelhet így meg öreg cimborája. – Hadd lássalak – fordította a világosság felé az arcom. – Egy kicsit sápadt vagy. Pedig különben szép, egészséges asszony lett belőled. Az urad is itt van? – Nem, magam jöttem. – Legalább Zsuzsikát elhozhattad volna. Még nem is láttuk a purdét. Tudod, hogy épp ma gondoltam rád. Egy sürgönyt vettem fel, s egyszerre mintha itt állnál a készülék mellett. Emlékszel még rá? Úgy kilenc-tíz éves lehettél: még nagyapádék is éltek. Azt akartad tudni, hogy megy innét hozzátok a sürgöny. Amikor már vagy negyedórája magyarázom a jeleket, egyszer csak azt mondod: igen, ezt mind értem, Szeréna néni, de hogy megy be a drótba a szalag? Csakugyan nem emlékszel rá? Látod, így veszti el az ember a mások emlékezetében, ami a legkedvesebb volt benne.

Hálásan néztem a fekete karikás szembe, mely – ha a mosoly állandóan előre nem dülleszti – bizonyára beesik s kialszik barázdás gödrében. Ez más fogadtatás volt, mint imént odakinn a konyhán. Ettől az együgyű emléktől egyszerre otthon voltam az Otrubai házban. Jól emlékezett Szeréna néni, a posta mindig imponált nekem. A sárga kerékre fölcsavarodó szalag, rajta a pontok és vonalak, melyeket csak Szeréna néni tud kiolvasni. Aztán a leveles emberek a rácson kívül. Mind milyen alázatosan pillantottak be ránk, beavatottakra. Szeréna néni minden mozdulatát megfigyelték, amíg a levelet a kis levélmérlegre dobta, vagy az utalvány szelvényét bádogvonalzójával leszakította. S lám, nemcsak a nagy kassza, a sokfiókos íróasztal, a sárga kerék maradt meg a régi helyiségben, megmaradtam én is, hosszú, derekamig érő copfommal; hisz Szeréna néni épp ma gondolt rám, ma hitt oda a múltból a készüléke mellé, tán rám is szólt, hogy ne rágjam a körmömet, vagy ne tartsam magamat olyan görbén. Nagyot nevettem az együgyű történetre, s a hosszú nevetés alatt a magaméra is bátorságot vettem. – Szeréna néni, édes. Én meg egy nagy kéréssel jövök. A ragyogó szemben komolyabb karika mutatta, hogy vizsgál, figyel. – Itt maradhatnék én két-három hetet? – Két-három hetet?… – A karika megnőtt a sötét, vizsgálódó folt körül; csak a szeme peremén volt egy kis barátságos fény. – Amíg valami foglalkozást találok magamnak. – Otthagytad az urad? – Ott – mondtam én, s lehajtottam a fejem.

A posta még zárva volt; az üres helyiségben csak a sárga féminga ide-odajárása mérte, hogy mekkorát hallgatunk. – De hát mért? – kérdezte Szeréna néni. A kocsi lőcseinek erre is megfeleltem egynéhányszor. Amit az anyósom mondott, különösen nagy részt kapott ezekben a válaszokban. „Az anyád hasában sem volt ilyen dolgod.” Meg lehet maradni ott, ahol így beszélnek az emberrel? A Szeréna néni elkomolyodott szeme azonban rakásra ölte ezeket az érveket. Ez a mély karikás, csupa élet szem egy szűzlány szeme volt. Ez sem arról nem tudott semmit, hogy mért házasodnak az emberek, sem arról, hogy mért mennek szét. Ennek nem kell hazudnom. Ennek megmondhatom, ahogy most a szívemre tódul – az igazságot. – Sokat mondhatnék, Szeréna néni. De elég az, hogy nem bírom tovább. Azt hittem, megszokom. De nem, ezt nem lehet sohasem megszokni. A rab, az legalább maga rendelkezik a testével. A levegőt elfogják tőle, de a bőrében ő az úr. Énhozzám akármelyik percben hozzám lehet nyúlni. A péknél a zsemlyét nem szabad megropogtatni, engem igen. El tudja képzelni, Szeréna néni, mi az: – kiszolgáltatva lenni tíz húsos ujjnak, amely ott nyúl hozzám, ahol éppen jólesik. A szerelmesek, azt mondják, pihétől pihéig ismerik egymás testét. De mi ez ahhoz, ahogy az utálat ismeri, akitől nincs szabadulás. Ha választanom kéne: magam az Óceánon vagy emberek közt vele, lemondanék az emberekről. Ennél szörnyűbbet a pokol sem tud a lélek ellen kitalálni.

Szeréna néni szeme tele lett messzeséggel. Nem tőlem volt messze; attól a szenvedéstől, amelyről beszéltem. – De hát akkor mért mentél hozzá? – kérdezte bizonytalanul. – Tetszik tudni, milyen helyzetben voltunk. El kellett volna mennünk a pusztáról. Azt gondoltam, majd megszokom. De mit tudja azt egy lány: mi az. Belemegy, s csak aztán érti meg, mit vállalt. Énnekem tán nem is lett volna szabad férjhez mennem. Vannak lányok, akik nem arra valók, hogy férjhez menjenek. Szeréna néni miért nem ment férjhez? Megvan nálunk a fényképe: a három Otrubai lány, Szeréna néni a legszebb. S mégsem ment férjhez. Miért? Mert Szeréna néniben is megvolt, ami bennem. A magány. Hogy az emberek közt is maga akart maradni. S mi kára lett belőle? Az csak beszéd, hogy mindenkinek férjhez kell menni. Az ember ne azt nézze, hogy az emberek mit tartanak normálisnak, hanem, hogy ő maga hogy maradhat meg önmagának. Énnekem is egy ilyen posta kellett volna, vagy – mit tudom én – egy baromfifarm, ahol magam vagyok a gazda és cseléd. De ha már férjhez mentem, akkor ne Sanyi. Egy másik magányos mellett talán kibírtam volna. De ez lélegzeni se hagy. Ez mindenfelől körülvesz… a szeretetével. Milyen szép szó és milyen szörnyű. Hogy bepiszkítja az embert. Tetszik tudni, mi a szerelem? A közönségesebbik vágya, hogy a másikat magának falatul benyálazza. Ebbe bele kell halni. Énbennem már nem maradt egy ép gondolat sem. Sokszor magam is elhűltem, milyen gonosz vagyok. Érzem, hogy gonoszat teszek, de muszáj volt megtennem, mert csak a gonoszság csillapította ezt a szörnyűséget. De az is csak egy percre. Édes Szeréna néni, én tán a kést vágom belé, ha el nem jövök. Ne tessék azt hinni, hogy ez valami szeszély. Én nem szeretem édesanya szavait, de ha van üdvösség, most csakugyan az üdvösségemről van szó. S ha Szeréna néniék elkergetnek, én beállok cselédnek. Inkább a más piszkát mosom, mint ebben a piszokban…

Az utolsó szavaknál megjött a sírás is; a megkönnyebbedés sírása, hogy ezt valakinek elmondhattam. Most, hogy kinn volt, olyan egyszerű volt minden. A lelkem is, mint a jól megázott határ. – Arról szó sincs, hogy elkergessünk. Itt maradhatsz; nem három hétig, ameddig jólesik – mondta Szeréna néni elnézve mellettem. A könnyek nem a Szeréna néni itala volt. Azt ő csak a Teréz néni-féle özvegyeknél szívlelte el. Ha egy Kárász Nelli, az ő fajtája sír, azt neki nem illik észrevenni. – Én nem értem ezeket a dolgokat – mondta, mint aki nem is bánja, hogy nem érti. – De ha úgy vagy vele, ahogy mondod, akkor nem kell gyötörnöd magad. Ahol hárman megvagyunk, megleszünk négyen is. – Isten őrizz, hogy én a Szeréna néniék nyakán maradjak. Találok én megélhetést magamnak. Ott van a kereskedelmim; ha azzal nem tudok elhelyezkedni, varrok vagy állatot tartok. Csak az átmeneti időre kérem Szeréna néniék segítségét. A ház előtt kocsi állt meg. A reggeli postát vitték a vonatra. Szeréna néni kinyitotta a vasajtót, és kiszólt a kocsisnak. Aztán lebélyegezte a fönnmaradt néhány levelezőlapot, s adogatta ki a csomagokat. Közben az első sürgönyfeladó is megjött, s kíváncsian bámult bennünket a farácson át. – Menj csak anyádékhoz – mondta Szeréna néni. – Megmondtad már nekik, hogy mért jöttél? – Még nem – feleltem elpirulva. – Hát ne is szólj, míg én nem beszéltem velük – szólt hátra, jobb kezével a rácsablakon át az utalvány után nyúlva.

Megkönnyebbülten mentem ki édesanyáékhoz. A két nővér még mindig ott gomolygott a függöny mögött a konyha homályában. A kávé már megivódott, az én jövetelem is leülepedett bennük, s visszatértek a napi gondjaikhoz. Teréz néni gondja az volt, hogy beáztatta a ruhát, s a mosónő nem jött meg. Az ilyen asszony, ha közben a jegyzőék vagy patikusék hívják, azt mondja, nem úgy volt megbeszélve. Most mit csináljon a ruhával? Édesanya a kedvesnővérekért volt gondban. Négy ferences nővér telepedett meg Cencen; most építik a rendházukat. Addig ott laknak a régi tanítóházban, óvodát tartanak fönn, a szegényháziakat ápolják, betegeket látogatnak. Minden második szerdán édesanya visz nekik ebédet. Őneki most az volt a legfontosabb, hogy mi lesz, és hogy lesz meg az ebéd. Hogy visszamentem közébük, egy percre elhallgattak. Eszükbe jutott, amit kávézgatás közben pöttyentgettek rólam; hogy én is itt vagyok, más bajukon túl, rajtam is gondolkozhatnak. De amikor látták, hogy vígan toppanok közébük, s megnyugtatom őket – igen, beszéltem Szeréna nénivel –, ők is megnyugodtak. – Itt vagyok, mit segíthetek? kérdem meg Teréz nénit. – Jaj, hogy miben segíthetsz? Nem lehet abban segíteni. Ez a Juszti megint füllentett. Itt van a ruha beáztatva. – Hol? – Ez a kis szapuló. – Ne búsuljon amiatt, Teréz néni; eleget teszek én kétszer annyinak is.

Teréz néni szabadkozik: – Hogyne, majd most, amikor végre egyszer elvetődsz hozzánk. De aztán fölvidámodva nézik, mint rakok tüzet, mint hordom meg a nagy főzőedényt. Két friss kar rakodik a tornácon, konyhán, s az ellenséges dolgok, a rossz huzatú tűzhely, a folyatós teknő, az elkeveredett kékítő, mind megjuhászkodik, bedagad, előkerül; – a szapuló reménytelen mélye valóban nevetséges kupac lett az udvaron pezsgő teknővégen. Bennem pedig olyan virgoncul nyargal a munka, mint még soha. Költőkhöz illő szavak, mint új élet, szabadság meg más effélék ugrálnak a szívemben, számban. Mintha egy alagútból bukkantam volna föl, vagy valami szemnyitó műtét után tanulgatnám, milyen a levél, milyen egy virág.

A teknő mellől édesanya ebédjét is elintéztem. Nagyapa galambdúca s a lyukas pajtaalj tele volt garázda galambokkal. Azokból kifogtam kettőt: galambbecsináltat kapnak a nővérek piszkemártással. Édesanyának csak egy kis málnát kellett szednie, hátul a bozótban s a tejfölös levest berántani, fehér kenyeret pirítani hozzá. Tizenegyre már meg is jött az ebédvivésből. Attól fogva oda-odajött a teknőmhöz, nézte a kéken kifolyó habos vizet, s az új kórházról beszélt. A kistisztelendő belgyógyászatot meg gyerekosztályt akar. Negyven-ötven ágy lesz; semmi sincs hozzá, csak ez a négy apáca, de amilyen ügyes ember, elő fogja teremteni. Aztán, hogy az állástól szaggatni kezd a lába, arra panaszkodik, s visszaböcöllézik a függöny mögé a konyhába. De tíz perc múlva már megint ott állt: egy üveg lekvárt, egy zacskóalj mákot hozott ki. – Nézd, ez még abból van, amit az őszön küldtél. Nem herdáltam ám el. Az ilyen szegény özvegyasszonyoknál nagy becsülete van mindennek. Pedig még a kedvesnővéreknek is sütöttem belőle.

Harangozás után aztán nem jött ki többet. Most zárta be Szeréna néni déli szünetre a postát; most beszéli meg a szökött asszony dolgát a két testvérével. Az egész nagy, omló falú ház – a futók és vadszőlők – tele voltak az én dolgommal; az járt benne, mint csigában a búgás. Ettől mind csöndesebben dörgöltem a ruhát, s egyszerre csak Sanyi is eszembe jutott. Amióta a Takaró házból kiléptem, mindig csak előre gondoltam; hogy fogadnak édesanyáék? mit kezdek a szabadságommal? Most riadtam csak rá, hogy ebben a pillanatban nemcsak itt Cencen van dél, de Fáncson is. A hálónak, amelyből éjszaka kiszöktem, ki kellett akasztani a függönyét. Sanyi ráeszmélt, hogy csak Zsuzsika szuszog a rúgásaival összekavart párna-paplan-gubancban. Kinézett az udvarra, bejárta az elsőszobát, a kerteket; ki tudja, tán a padlásra is fölment, hogy nem akasztottam-e föl magam. A kisszobában is megvolt a tanácskozás. Az anyósom kedvetlen járkál: ő is arra gondol, amire Sanyi: „Édesanyám szavát vette a szívére.” De egyikük sem meri kimondani. Délig tán már a határt is megszalajtották. Marekkel bácsi, a fuvaros, most érhet haza. Eddig tán Sanyi is kinn van nála. Maga vitte Cencre a feleségemet? „Ott a postánál tettem le, bement, egy lakk-koffer volt nála.” Ki tudja, tán már fogat, s jön kapacitálni. Borzasztó hiba volt: eljönni, s egy sort sem írni. Így joga, sőt kötelessége nyomozni utánam. Ha legalább innen a reggeli postával küldtem volna egy expressz-levelet. De megírhatom-e én azt úgy, hogy utánam ne jöjjön? Ha azt mondom is, amit a postán Szeréna néninek!

Teréz néni hívott be ebédelni. Ahogy az asztalvégre negyedikül odaültem, a három nővér mintha a sorsomat kanalazta volna a leveses tálból. Édesanya volt a legelkeseredettebb. Szeréna néninek volt szép hivatala, Teréz néninek megvolt a tisztességes nyugdíja, neki azonban az én csomagjaim voltak a hozománya. Most ennek is vége, még én is ideszakadtam, a családja terhéül. S mindennek tetejébe a szégyen, a kedvesnővérek. Mit szólnak azok, hogy szökött asszony a leánya?

Megátalkodottan nézte a tányérát, pedig levesből és sóskafőzelékből is olyan picit vett ki, mintha mindjárt el akarná kezdeni – a vezeklést-e vagy az én porcióm kikoplalását. Teréz néni annál nyájasabban kínált. Ó, ő nem akarta még azzal is törni szegény Milike szívét, hogy énvelem valamit éreztet. Csak kínálás közben nézett el mellettem kicsit, mintha a szemében mégiscsak ott érezne egy kis megbotránkozást, s azt nem akarná az enyémbe átfolyatni.

A legkevesebb nyoma Szeréna nénin látszott a tárgyalásnak. Ott ült az asztalfőn, a nővérei fölött, postai dolgokat beszélt; valami szerelő van itt, motorbiciklin járja sorra a telefonokat. De én tudtam, hogy a másik kettő, főként édesanya, az ő tilalmára hallgat: a szokottnál kissé szigorúbb szemsugara, mint láthatatlan zabla fogja a szájukat. – Te, hagytál az uradnak valami írást? – kérdezte tőlem, midőn főzelék után Teréz néni és édesanya is eltűnt az asztaltól. – Nem, semmit; épp gondoltam is rá, hogy… De nem mondtam tovább, olyan meglepő volt, hogy úgy beletalált a teknő melletti gondolataimba. – Ez az ember Fáncsra is átmegy, ha írsz, este még megkapja. S mintha csak az lett volna a legfőbb gond, hogy hogy ír meg az ember egy levelet, elmagyarázta, melyik szekrényben találok tintát, hol áll a boríték, s egy szót sem szólt arról, ami a levélbe bekerül.

Az én levelem igen rövid volt. Amíg írtam, az volt minden gondom, hogy valahogy Sanyi utánam ne jöjjön. Egy rövid erélyes mellbelökés, attól legalább egy hétig nyugton maradok. „Kedves Sanyi! Itt vagyok Cencen – írtam egy elrontott táviratblanketta hátára. – Remélem, van annyi büszkeség benned, hogy nem jössz utánam. Mind a kettőnknek úgy lesz jobb, ha nem látjuk egymást többet. Ne hozzuk a föld színére a poklot. Zsuzsikát otthagyom édesanyádnak. Egyelőre jobb neki tiköztetek. Üdvözöl: Nelli.” Úgy adtam át Szeréna néninek külön a levelet, külön a borítékot, hogy elolvashassa. De őneki csak a leragasztás volt fontos; a rossz borítékragasztót megsegítette néhány bélyegszélcsíkkal.

Amikor a szerelő elporzott, toltam az órákat, hogy érjen már oda. Hátha elkéstem, és Sanyi már jön szembe a levelemmel. A vacsoránál kocsi állt meg a ház előtt – sápadtan fölálltam. – Mi az? Mi bajod? – néztek rám mindhárman. De én csak akkor ültem vissza, amikor a tengelyek ott kinn (tán az ostorát ejtette le egy elbóbiskolt kocsis) megint megnyikordultak. Az éjszaka legalább tízszer merevítettem ki a fölemelt nyakam a kutyaugatás közeledő stafétáját hallgatva: mit ugatnak, embert vagy kocsit vagy csak az egymás ugatását, s csak akkor ereszkedtem vissza a Szeréna néni díványára (ez is tapintat volt, hogy magánál altatott), amikor a falu másik vége végleg elnyelte a fenyegető hangsort. Két-három napom aztán is abban telt el, hogy minden kapucsendülésben Sanyit vártam. Százszor megfogalmaztam, mit mondok neki, hogy térítem vissza. Csak amikor már egy egész hét telt el, s a tornácbejáró még mindig nem bukta föl, ahogy vártam, az ismerős alakot, akkor mertem elhinni, elhivegetni, hogy mégsem jön utánam.

Eleinte csakugyan csak átmeneti menhelynek tekintettem az Otrubai házat. Isten ments, hogy én legyek a negyedik a három szerencsétlen közt. A postán kibontottam a Pesti Hírlap-ot, s az apróhirdetéseket latolgattam. Föl akartam eleveníteni a gyorsírótudományomat, s minthogy könyvem nem volt, Szeréna néni Mikszáthjait írtam át (ahogy a kereskedelmiből fejemben maradtak a jelek) gyorsírásra. Máskor varrnivalóért zaklattam a házat. A három nővér sifonjában azonban rengeteg fehérnemű gyűlt föl; itt nem szakadt semmi, legföllebb mállott, úgyhogy még a foltozásban sem gyakorolhattam magamat. Azt meg, hogy pénzért varrjak, Szeréna néni nem engedte. Maradt volna a kacsa- és selyemhernyó-tenyészet. De pénzem egyáltalán nem volt. Különben is benn voltunk a nyárban; az ember ilyenkor a dögnek nevel. De ha önállóság nem is termett Cencen, munka az igen. A főzés első naptól énrám maradt. Édesanya most, hogy az én friss karommal volt képviselve a három testvér köztársaságában, szinte az egész napját a kedvesnővérekkel töltötte. Teréz néni régen, Fehérváron, elég eleven háziasszony volt, de amióta Béla bácsi meghalt, a gyásszal járó elszontyolodás utat nyitott testében a kényelmességnek. – Ezt az ebédlőt is ki kell már egyszer porolnom, sóhajtotta a konyhaasztalnál, a munkámnak melléülve. S minthogy ezek a sóhajok az én kezdeményezésemre többnyire teljesedésbe mentek, Teréz néni mind többet sóhajtott. Most a kamrában kellett a polcokra új papír, most a tornác éhezett meg a meszelőnyélre, most egy ólat kellett rendbehozni. Nem azt mondom, hogy kihasználtak. Magamnak is örömömre volt, hogy valamit, ami pusztult, porából-gazából kihámozzak. Szeréna néninek meg éppen boldogan segítettem. A gyakornoka már a tavaszon el-elmaradozott, most meg azzal állt elő, hogy gyenge a tüdeje. Én fokról fokra ennek is belenőttem a munkájába. A szabad időmet szívesebben töltöttem a postán, s hol ezt, hol azt loptam el Szeréna néni munkájából. Ha sokan voltak, bélyeget adtam, csomagot mértem, két hét múlva már a telefont is én kapcsoltam. Szeréna néni nem szerette a szabálytalanságot. A posta az üzem, abban nem szabad kontárkodni. De én láttam, hogy fáradt. Hosszú, vékony ujját kimerülten húzta végig a halántékán; egyenes derekát ki kellett nyújtani, hogy össze ne görbedjen. – Menj, gyakorold magad a gyorsírásban – mondta. Én hoztam a füzetem, s ottmaradtam vele. Itt jobban megy, mondtam. S ha kislány jött bélyegért, én ugrottam az ablakhoz.

Egyszer, ahogy mosogatás után bekészülök a postára: nagy, öblös hang torpaszt meg a dupla ajtó közt. Van két ilyen hang ugyanabban a vármegyében? Az egész posta egy garat lett tőle, amelyet ennek a mezei hangnak kell bebolyogni, megöblíteni. Visszasurranok a szalonablakhoz: csakugyan a hercegi kocsi áll ott, a fonott oldalú. Bodolai Ferkó: ez az uramtól érkezett követségbe. Három hetet kibírt, addig is az anyja tarthatta benne a büszkeséget. De most megkezdődik a madarászat; a pajtások szorítnak már a tőrbe. Jeges rémület szaladt a csontjaimnak. Mintha a szökött asszony szökött jobbágy, vagy nem: adótlan kutya volna. Ez a Bodolai, ha belépek, nem is szól sokat, csak a nyakamba dobja a pecérhurkot. Ijedtemből nem tellett másra, csak menekülni. – Hová mégy? – kérdezte Teréz néni, aki a nádkarosszékben Károly bácsi tanulmányát olvasta Fehérvár múltjáról. – Elmegyek, járkálok egyet – mondtam. S alig tudtam visszatartani magam, hogy lépésben menjek ki a házból.

Teréz néni elhűlve nézett rám; addig kinn se voltam a házból. Most is arra mentem, amerre legközelebb a határ. Csak amikor kinn voltam a kukoricák közt – jobbra a temető, balra a szőlő dombjai –, akkor szedtem magam össze. Mit futok? Ha egyszer nem megyek, nem hurcolhatnak vissza. Ostobaság volt átengedni a házat. Hogy a másik két nővérrel is összekomázhasson? „Kárászné nagyságos asszonnyal nem beszélhetnék? Régi jóismerősök vagyunk még Huszárpusztáról.” Szeréna néni nem tehet mást, mint hogy beküldi hozzája. Eddig már folyik a susmogás. „Sanyinál derekabb gyereket.” „Egy asszony, ahova az Isten állította.” Én meg itt ülök a temető alatt a csihatagban; ahelyett hogy bemennék, és védném magam.

De azért még belekerült jó fél órába, amíg vissza mertem menni. Akkor is fele olyan lassan somfordáltam be a tornáckövön, mint jövet. Bodolainak már híre sem volt, csak Teréz néni és édesanya ültek együtt a konyhában. Szólni azonban nem szóltak semmit. De a vacsora még csendesebb volt, mint máskor. Csak a csend mutatta, hogy volt itt valami. – Nem Bodolai volt itt? – fordultam hirtelen édesanyához. Az ijedten pillantott Teréz nénire: aztán mindketten Szerénára. – Mért gondolod? – kérdezte megszeppenve. – Mert láttam egy hercegi kocsit. – De ő volt – mondta Szeréna néni. A feleséginek van itt egy nagynénje – tette hozzá édesanya. – Hisz tudod… Sanyiról s az én visszatérésemről nem esett egy szó sem.

Énnekem azonban volt egy jelzőkészülékem, amelyen az ilyenféle látogatások hatását lemérhettem. Szeréna néni megtilthatta édesanyának, hogy a szökésem dolgát előhozza, de hogy a keresztény vallás tanításait bölcs mondásokba foglalja, ő sem tilthatta meg. Olyasmiket, hogy az evilági élet a próbatétel helye, s mindenkinek abban kell megállni a próbát, amibe a Jóisten helyezte, szinte az első naptól el kellett hallgatnom. A bűnös ember – ez is gyakori teksztus volt – abban hibáz, hogy a maga boldogságát keresi, pedig nem nekünk van követelni valónk az Istenen, hanem annak mirajtunk. Az efféléket is elég nehéz volt végighallgatni, Bodolai Ferkó látogatása után azonban ezek a bölcs mondások nem maradtak meg a magasban, hanem mind alább köröztek, s rám magamra is lecsaptak. – Minden attól függ, milyen lélekkel viseli az ember. Azt hiszed, én nem zúgolódhattam volna az én uram mellett? De én nem azt néztem, ő miben keresi a kedvemet, hanem hogy én eltalálom-e az övét. – Én nem akarom kisebbíteni édesanyát – szólalt meg bennem az igazságérzet –, de édesanyát már abban is szerette az Isten, hogy könnyű próbát tetszett kapni. Ha még szegény édesapát sem tetszett volna kiáltani! – Mért! Te azt hiszed, apádnak nem volt gyöngéje? Megvolt annak is, mint minden embernek. Ha én is mindig csak azt vigyázom: én mint valami szöges hordóban foroghattam volna a napjaimban. De én mindig arra gondoltam, mennyivel rosszabb lehetne. Nem azon fordul meg, hogy a másik milyen, hanem hogy mi milyenek vagyunk. A te urad elég jó ember, mégis hogy tettél vele? – Édesanyám is elszökött mellőle Huszárpusztáról. – Én nem őmellőle szöktem el. Én nagyon megbecsültem őt ott is mint vőmet; énnekem csak a ti Isten nélkül kötött házasságtok esett nehezemre.

Én többet nem feleltem vissza, hagytam, hogy édesanya árulja el: mit alkusznak a hátam mögött. „A te uradnál nem kell derekabb ember, toldotta meg legközelebb a dicséretet. Aki még most is azon töri a fejét, hogy megengeszteljen. Azután, amit vétettél ellene…” Tehát már engesztel? Édesanya maga mondja, hogy hajlandó a bűnösnek megbocsátani. Meg mertem volna esküdni, hogy a követség után már levelek is járnak. Édesanya és Teréz néni szobájában azért ég estennen a lámpa. Édesanya félrefordított fejjel, szinte a nyelvét csucsorítva, Sanyi kis, tömör ökléből öntve a lendületes betűt: avval töltik az estét, hogy a házasság szentségét dicsérik, s rám panaszkodnak. Szinte a napot is tudtam, amelyiken édesanyának postát kellett kapni. Akkor minden út az én kárhoztatásomhoz s a Sanyi dicséretéhez vezetett. Édesanyának újabban a fogadalomtétel volt a szenvedélye. Minden napra jutott két-háromféle fogadalom. Cukor nélkül itta a kávét, nem ivott délig vizet, nem húzta le a nyomós cipőjét. Ha egy-egy fogadalmáról megfeledkezett, s beleharapott a buktámba, holott aznap sem sültet, sem keltet nem volt szabad magához vennie, egyre azért korholta magát. – Én nem vagyok ám olyan, mint ti – mondta, amikor vigasztalni próbáltam. – Én a legkisebben sem akarom az én Istenem megcsalni. Épp ez a különbség a keresztény és a pogány közt. A pogány azt hiszi, a maga életét éli, a keresztény meg, amire a Jóistennek ígéretet tett. – Édesanya azt hiszi – csúszott a számra, noha tudtam már, hova jutunk –, hogy az Isten holmi fogadalmakkal köt meg bennünket? Nem azzal, amit a szívünkbe olt? – A szívünk! Ki ismeri a szívét? Az embernek azt kell szeretnie, akit az Istennek megfogadott. A vonzalom az lehet az ördögtől is meg az Istentől is, a szentségek, mint a házasság, Istennek köteleznek. Látod, a te urad, pedig nem az igaz hitben nőtt fel, ebben a tekintetben okosabban gondolkozik. Ő nem szerethet más asszonyt, mint akit az ő vallása szerint magának társul vett. S ahelyett hogy bosszút forralna, aggódik: megvan-e mindened. – Az ám, te nem is tudod, milyen ember az – mondta Teréz néni, aki ez alatt az elmélkedés alatt egy kenyeret vajazott, s hol lekotorta, hol visszanyomkodta a vastagon fölvett vajat.

Ez az „aggódik, megvan-e mindened”: bennem azt a gyanút ébresztette, hogy Sanyi pénzt is ajánlott föl, vagy talán küldött is édesanyának. Erre vallott az a beszéd is, amelyre a kormány lemondása fakasztotta édesanyát. Azokban a napokban tört ki teljes erővel a gazdasági válság, s Szeréna néni este a minisztérium lemondásával jött be a vacsorához. – A gazdáknak lesz most nehéz – magyarázta édesanya. – A búzának nincs ára, a bankok meg megkövetelik, csak úgy, mint eddig, a kamatot. Aki befektetett, most forrhat a feje. – Szeréna néni meg én a tányérunkat néztük, nem volt ilyen nagy tudós édesanya a gazdaságtanban. Teréz néni azonban már beletanult a tercelésbe. – Bizony, a te urad is, nem tudom, mire megy most a traktorával – mondta. – Annak is egyszerre jön össze minden. – Hát az igaz. Elmondhatja Jóbbal, hogy megpróbált engemet az Úr. Nem elég a betegség a házban. – Betegség? – kiáltottam fel. Zsuzsikát láttam a kiságyban lázasan forogni. – Hát az anyósod. Nem tudod? – Honnét tudnám? – A szívének ment a reumája. A gyerek, a ház, minden azon a szegény emberen van, s most még a pénzzel is szorítják. Bizony, kijut neki – sóhajtott Teréz néni. – S akkor még azon gondolkozik, hogy te nem szenvedsz-e itt mivelünk szükséget. – Őróla el lehet mondani – nézett a tányérjába édesanya –, hogy a csapások kihozták az ő lelke nemességét. Terólad azonban azt mondják majd, hogy a jóban osztoztál vele, s bajában otthagytad. – Mili – csörrentette meg a villáját Szeréna néni. – Ne szépítsd, Szeréna, így van – vett bátorságot Teréz néni. – Ki mondja meg neki, ha az anyja meg nem mondja? Az édesanyjától elszenvedheti.

Én lehorgasztott fővel ültem ott köztük. Dugtam a sérelmemet, s vigyáztam, hogy el ne kezdjem a beszédet. Hol is állok meg, ha egyszer folyni kezd belőlem a szó. „Ha terhükre voltam Teréz néniéknek, megmondhatták volna. Nem kellett volna az urammal a hazatoloncolásomra szövetkezni. Nem volt elég egyszer Huszárpuszta és Fehérvár közt a nagy levelezés. Másodszor is el akarnak adni? Azért a néhány kiló mákért, lisztért, amit éven át takargathatnak. Milyen egyenes ember a farkas. Az nem az Úrjézus kedviért tép szét.” Még Szeréna nénit sem kímélem, ha most kinyitom a szám. Még őellene is teli voltam keserűséggel. Azt hiszi Szeréna néni, nem tudom, mért nem vehetem én át újabban a postát? Nem akarja, hogy a fáncsi levél vagy az utalvány a kezembe essen. Ha a nővérei már nagyon tuszkolnak, elpirul, de a suskusuknak Szeréna néni is kedvez. Azután, amit első nap mondtam! De ne tessék búsulni: nem soká kell ez a keserves oltalom, elmegyek az Otrubai ház fedele alól. Eddig a cseléd-hirdetéseket átugrottam. Most elszántam magam: ha nem értek máshoz, elmegyek cselédnek.

Másnap este is épp a hirdetéseket böngésztem a postán, mikor Szeréna néni, aki pénztárkönyvet csinált, hirtelen hozzám fordult. – Hirdetéseket nézel? – Igen – mondtam, s tovább néztem, görcsös szemmeresztéssel pótolva az elszakadt olvasást. Szeréna néni feje is a pénztárkönyvben volt, csak a tollszárat tette le melléje. – Eszerint a te véleményed nem változott meg? – kérdezte nyugodt hangot préselve át kínosan feszengő torkán. – Nem, az ilyesmi nem változik meg – próbáltam én is ugyanúgy felelni… De belőlem az indulat hirtelen kibuggyant. – Inkább elmegyek cselédnek. A legszívesebben még ma elmennék cselédnek… Szeréna néni úgy nézett rám, mintha a ruhámat kezdtem volna dobálni magamról. Ez az ijedt pillantás megállított; visszadugtam fejem a Pesti Hírlap-ba. – Azért nem kell cselédnek menned, mondta Szeréna néni. Végezd el a postatiszti tanfolyamot.

Ettől a mondattól az öregebb betűk is összemosódtak a szemem előtt. – Hogy tetszik azt gondolni? – kérdeztem halkan, szinte szemérmesen. Szerelmes lány ismételtet meg így egy lánykérésnek is beillő célzást. – Most kezdődik a postamesteri tanfolyam; fölmennél rá. – De ahhoz nagyon sok pénz kell – mondtam meghatottan. – Majd csak összehozzuk. Legföllebb eladjuk a Lajoshegyen a szőlőt: úgyis csak napszámot terem. Ne hidd, hogy nagylelkű vagyok – hárította el, anélkül hogy odanézett volna, ami fölindult bennem. – Nem tudom, meddig bírom a munkát. Az ember megszokta fiatal korában, hogy egyenesen tartsa magát, hát tartja. De nem vagyok olyan egészséges, mint hiszitek. Természetesen én is azt kívánnám, amit anyád és Teréz, hogy visszamenj az uradhoz, gyerekedhez. De ha ez a lelked ellen van, egy ilyen posta… Nem fejezte be a mondatot, csak körülnézett, s ettől a mozdulattól a csendes hivatali szoba nekem is még kedvesebb lett. – Úgy látom, van kedved a postai munkához. – Ó, nagyon – mondtam. S nyelvemben egymást fojtogatták a szavak: az öröm és hála szavait a szemérem szavai. Szeréna néni észrevette ezt, s valami ürügyön beküldött. – Akkor hát menj, s ágyazz meg. – Nem segíthetnék Szeréna néninek? – Nem, nem; pénzdolgokat csak magam. Na, Isten veled.

Átmentem a mi közös kis hálónkba. Ez a kis szoba a ház másik végében volt, az elhagyott szalonból nyílt, s csorba zsaluján át egy lelógó vadszőlőág s a nyári hold tekintett be az éjszakából. Én a kanapén aludtam, Szeréna néni a néhai nagymama ágyában. A falon túl Teréz néni és édesanya szöszmötölése hallatszott; az ember találgathatta; ez most a kenetlen szekrényajtó, egy leesett könyv, a Teréz néni horkolása. Boldogan fogtam hozzá az ágyazáshoz. A gondolatok, tervek elborították az agyam. Egyszer csak ott álltam a szoba közepén, egy nyaláb paplannal, párnával, s nem tudtam, mit akarok velük. Aztán félig levetkezve ültem tíz percet vagy egy órát a dívány szélén. Az a tanfolyam nem is kerül majd olyan sokba. Ennivalóul innen viszek föl kacsazsírt, levestésztát. Tán valami esti munkát is kapok: varrást, másolást. A szőlőt nem is kell eladni. Csak addig segítsenek, amíg meghonosodok Pesten. Két-három hónapra egy cselédszoba is jó lesz. Ez a posta, ez nekem való. Az ember ott ül a rács mögött: kapcsol, számol, kiszolgál, de mindig a rácson át. Hasznos tagja a világnak, mégis tökéletesen magányos. Esténként mindenki elmegy, ő bezárja a vasajtót, s ottmarad, mint most Szeréna néni, az ő jól rendben tartott birodalmában.

Milyen igazságtalan voltam szegényhez! Alig vártam, hogy egy-két szót szóljak hozzá. Mondatot fogalmaztam mondatra, hogy hálálkodó se legyek, de mégis érezze a hálát. Egyszer csak arra ébredek, hogy jó darabot aludhattam. Átfüleltem a Szeréna néni ágyára, de ott csak párnák voltak és takarók, lélegzet nem. Az ablakhoz mentem és kinéztem. A csorba zsalun túl a vadszőlőág másképp kapta a holdfényt. De hát hol maradhat Szeréna néni? Ennyi baja van a pénztárkönyvvel? Eszembe jutott a boldogságom, s folytatni próbáltam a tervezgetést. Kinn a lombok és rovarok nesze fölött kétségbeesett kutyák vonítottak. Egyszerre bennem is fölébe került a vonító félelem az öröm csendes duruzsolásának. Nem, az nem lehet, hogy velem valami jó történjék. Szeréna néni biztos meggondolta azóta. Vagy…

Kiugrottam az ágyból; magamra kaptam a ruhámat, s lementem a sötét szobákon át a posta felé. Az ebédlőben egy szék feldőlt; meredten figyeltem, mit válaszol e durva zajra a ház. Aztán, hogy a fülem és a falak is beitták a zajt, odasompolyogtam, két kezem magam előtt terpesztve, a posta dupla ajtajához. Percekbe került, amíg a kilincset lenyomtam. Aztán egy hirtelen rántással kihúztam az ajtót. Sikerült. A nyikorgós fa most meg se mukkant. Ott álltam a két ajtó közt és hallgatóztam. Odabenn égett a lámpa, fülemben lüktetett a vér. Időbe került eldöntenem: odaátról vagy a fejemből hallom-e, amit hallok. Nem, a posta teljesen néma volt. Valami ürügyön gondolkozom, hogy mért keltem föl, de nem találok semmit. S benyitok úgy. Szeréna néni háta ott van az íróasztal fölött, éppen csak egy kicsit elcsúszva a bal könyöke felé, s a hát fölül hiányzik a fej. Elaludt, úgy horgadt előre. Odakerülök mellé; majd gyöngéden fölébresztem s lefektetem. De ahogy oldalt kerülök, egyszerre egész bizonyosan tudom, hogy Szeréna néni így, a kezét elvetve, orrát az itatósra nyomva, soha el nem aludhatott. Ez ellenkezett volna a jellemével. S amikor megfogom a kezét, már tudom, amit felsikoltva érzek, hogy hideg…

Szeréna néni halála minden reményemet betemette. Most már szó sem lehetett arról, hogy postás legyek. Hármónk minden jövedelme: a Teréz néni nyugdíja volt. Olyasmit, hogy a szőlőt adjuk el, s én abból végezzek, Teréz néniéknek elő sem hozhattam. El sem hitték volna, hogy a nővérük pont az utolsó este erről beszélt velem. Az akkori tervekből különben is a legfontosabb szög esett ki: a posta. Már aznap ott volt a helyettes, egy gyanakvó, kopasz ember, annak minden gondja az volt, hogy Szeréna néni vagy mi elsikkaszthattunk valamit, s azt neki kell megfizetni. A régi kedves családi postára a lábam sem tettem be többet, nemhogy azt a családnak megtarthassam. Édesanyáékat is csak a bér érdekelte, kiveszi-e, s vajon mennyit ad meg érte az új postamester. Én csak eggyel segíthettem rajtuk, ha visszamegyek Sanyihoz, s az eddiginél buzgóbban küldöm a csomagokat.

Ez volt bizonyára Károly bácsi véleménye is. A temetésre ő is lejött; ebédre érkezett, s a szertartás után azonnal utazott vissza. Az, hogy lejött, majdnem olyan fontos esemény volt, mint hogy Szeréna nénit eltemettük. Kocsit kellett a számára bérelni, temetési ebédet főznöm; arra a kanonok nagybácsi kedviért a helybeli plébánost, édesanya kistisztelendőjét is ott tartottuk. Én a fehérvári éveim óta nem láttam őt. Olyan volt lila övivel, mint egy tagbaszakadt asszony, a durva csontokra, melyek egy mészárosnak is megfeleltek volna, a papi pályán szerzett tejespiros, kenetes bőr borult. Engem különösen ünnepélyesen kezelt. A homlokcsókjában, az óvatos kérdéseiben, az udvarias mondataiban az is benne volt, hogy én rossz útra tért nő vagyok, s az is, hogy ő egy tapintatos, elszomorodott ember. Az ebéd végivel előbb a két vendég, aztán Károly bácsi is eltűnt az asztaltól; a szalonba húzódtak tanácskozni. Én magam maradtam ott a fiatal pappal, s jobb híján a kórházáról faggattam, meglesz-e s mikor. A haláleset óta alig aludtam valamit, a sok lótás-futástól (orvoshoz, bankba, asztaloshoz), nem is volt időm a veszteségemet átgondolni. A testem azonban érezte helyettem is; a nyelvem nehezen forgott, s a mellemből nem akart hang jönni alája, amíg azt a néhány kérdést összehoztam, megint nem az eszemmel, inkább a csüggedtségemmel, azt is tudtam, ami a szomszédban folyik. A pap látta, hogy milyen keservesen beszélek vele, s igyekezett megkönnyíteni a dolgom. Egyfolytában, nyugodtan beszélt (néha a szomszéd ajtóra pillantva); s egyáltalán nem várta, hogy odafigyeljek rá. Nem volt afféle szép pap, amilyet a fiatalasszonyok szeretnek; de a viselkedése rokonszenves, Szinte sajnáltam, hogy épebb állapotomban nem beszélgettem vele.

A rokoni tanács kívánságát édesanya és Teréz néni most már nem is célzásokban, de nyílt prédikációkban adta a tudtomra. Noha a gyászjelentéseket én írtam, Sanyi is kapott belőlük hírem nélkül. Természetes, hogy tőle jött a legmegrendültebb kondoleáló levél. Édesanyához szólt, s a mély megdöbbenés kifejezésével kezdődött. Leírta, hogy (inkább csak az elbeszélések alapján) mennyire tisztelte ő a boldogultat. Szűzi, kemény egyéniségéhez ez a halál illett; munka közben, az íróasztalnál, zokszó nélkül. De milyen nehéz nővéreinek, az ittmaradtaknak. Az ember azt hitte volna, hogy miután a Gondviselés a férjüktől szinte egy esztendőben megfosztotta őket, a szülői házban legalább zavartalan élhetnek egymás mellett. Tudja, hogy ez a haláleset nemcsak nagy lelki csapás, de anyagi gond is a számukra. Ő a sajnálatos félreértések ellenére is rokonuknak, Károly bácsi után legközelebbi férfirokonuknak tekinti magát, s mindig megtiszteltetés lesz a számára, ha a mélyen sújtott hölgyek tanácsát vagy segítségét igénybe veszik. Magáról, sajnos, nem sok jót írhat. Szegény édesanyjának az állapota egyre romlik, a lábai is duzzadnak már. A legnagyobb baj, hogy lelkileg is emészti magát. A gazdasági helyzet változatlanul súlyos. Más bajairól, melyek csak rá és az Istenre tartoznak, nem is akar írni. Zsuzsika egészséges, de nagyon árva mostanában.

Édesanya könnyezve olvasta föl egy vacsora végén a levelet. Rám sem nézett közben, de piruló cimpája, el-elfúló hangja mind Sanyi dicsőségéről s az én kárhozatomról szóltak. – Ezt eltedd ám – mondta Teréz néni, hogy édesanya a levelet összehajtotta. Ez nagyon szép levél. Az ilyen férfit lámpással kell manapság keresni. S terhelő csöndben várták, hogy én mit szólok hozzá. Én az abroszt néztem, s magamat is meglepett, mikor végre megszólaltam, hogy milyen szárazon jön ki belőlem a hang. – Én csak arra kérem édesanyámékat, hogy amíg én itt vagyok, segítséget ne fogadjanak el tőle… Nagyon elszánt lehetett, amit mondtam, mert azok egymásra néztek, s nem tudták, hol s hogy kezdjék ki. – Az ember nem lehet kevély – mondta végre, a fájós kezét nyomogatva édesanya. A segítség bárhonnan jön, Istentől jön… – De énnekem az Isten segítsége se kell, ha az otthagyott uramtól jön. – Elég hiba, elég hiba – mondta Teréz néni. Nem mondta meg, hogy az-e a hiba, hogy otthagytam, vagy pedig, hogy nem kell, de a rosszalló bólogatásából mindkettőre tellett. Édesanya közben megtalálta a magáét. – Látod, ez a pogányság benned. Az Isten még mindig nem alázta meg eléggé a szíved. Fölülsz a kevélység lovára, s ez a ló egyik vétekből a másikba visz. Nemhogy megbánnád, amit vétettél, újabbat követsz el, mert azt elkövetted. Ahelyett hogy azt mondanád, megbántottam az uram, hála neked Jóisten, hogy mégis hozzám hajtottad a szívét, te azt mondod, megbántottam, tehát másodszor is meg kell őt bántanom. – Én nem akarom őt bántani. Én békin akarok lenni tőle. Azt ne higgye, édesanyám, hogy a segítség szívből jönne. Engem akar megvenni rajta. – Isten vagy-e, hogy a szívekben olvasol – mondta édesanya. – Soha nagyobb bűnt el ne kövessen az urad, mint hogy így akar megvenni – duplázott rá Teréz néni.

Én láttam, hogy a könyörület nem itt terem, s elhallgattam. De édesanyánál még hátra volt a legkeményebb. – Igen könnyen dobod el, amit nincs módod pótolni – mondta, s most ő is az abroszt nézte. – Hogy érti ezt, édesanya? – kiáltottam föl elkeseredetten. – Én sehogy. Én már belenyugodtam, hogy hiába voltam hűséges feleség s jó anya, Isten nem adott nekem gyámolt sem az uramban, sem gyermekemben. De ha én a te helyedben lennék, nem ütném ki az anyám kezéből az odanyújtott kenyeret, ha helyette mást nem adhatok. Tudod, hogy most már mind a ketten a Teréz nénéd jó szívén élősködünk. – Hogy mondhatsz ilyeneket? – tiltakozott Teréz néni. – Még az kell, hogy ilyenekkel bántsd magad. Élünk azon, amink van. Majd lesz valahogy. – Ez az Úr kegyelme rajtam, hogy te, Teréz, így gondolkozol. De a más jóságával sem szabad vég nélkül visszaélnünk.

Bennem mint hangyaboly nyüzsgött a sok, vad szó; épp azért nem jött ki egy sem, mert annyi volt belőle. El, el kell mennem innét! Nemcsak a magam kenyerét cselédkedem össze, édesanyámnak is megküldöm, összekoplalom, ami a gyereknevelésért kijár. Csakhogy nem volt olyan könnyű ebből a házból elmenni. Édesanya és Teréz néni új gyászukban a háztartást még jobban rám hagyták. Édesanya a kedvesnővéreknél üldögélt az új óvodában. Teréz néni a régi családi képeket rakosgatta, s csak akkor jött ki hozzám, ha egy-egy elfeledt képre bukkant, amelyen Szeréna néni vagy Béla bácsi is rajta volt. Ilyenkor egy-egy szelet kenyeret is megzsírozott, sőt be is könnyezett, az emléket és az ételt együtt majszolgatva. Ami gond a temetésről visszamaradt, a szemfödő árától a köszönő levelekig, mind engem nyomtak. Megjött a postamester, azzal is énnekem kellett tárgyalnom. Két szobát akart a postához, még konyhát is kellett csinálnunk neki (mindez egy rendes lakás áráért); ha nem: kiveszi az üres boltot a főtéren. Egy hetet alkudtam vele, akkor édesanyámék ijedtükben aláírtak mindent a hátam mögött. Még újsághoz is nehezen jutottam. A gazdasági válság akkor már az apróhirdetésekben is ott volt; tíz álláskeresőre esett egy kínáló. Végre írtam két pesti címre, bár egyik sem biztatott sok jóval. Az egyikben egy özvegyember keresett „anyahelyettest”, a másik egy „tiszta szobát” kínált takarításért. De válasz nem jött tőlük – csak egy látogató…

Ez a látogatás, amilyen rövid volt, olyan sok epés mondatot hagyott maga után. Épp az utolsó üveg kovászos uborkán babráltam az udvari asztalon. A nap már gyenge volt; az uborka csak pállott, és nem ért a rányomkodott kenyér alatt. Egyszer hallom, hogy egy motorbicikli elégedetlenkedik a ház előtt; valaki dudál, kiabál. Egy arra menővel belöketi a nagykaput. Nagy meglepetésemre Jókuti gördül be pontosan az én asztalom elé. Ott megáll, két lábát leteszi a bicikli két oldalán, s úgy ültében-álltában várja, hogy mire megyünk: ottmaradjon vagy beljebb tessékelem. – Hát maga? – bámultam rá, inkább megakadályozva, mint bátorítva a leszállásban. Amióta Dányiéknál leforráztam, alig kétszer-háromszor találkoztunk. Első ijedtemben nem is emlékeztem a régibb dolgokra: csak azt láttam, hogy fáncsi, a Sanyi falujából jön, az uram követe ez is. – Eljöttem megnézni magát – mondta ő. Csak ahogy végigmért, akkor értettem meg, hogy ez magának akar megnézni engem.

A motor még most is berregcsélt alatta. Ahogy ott ült rajt, rövid sportnadrágban, kékes, mélyen megvésett arcával, olyan volt, mint egy rablólovag. – Mit akar meglátni rajtam? – kérdeztem nyersen. Egy pillantása elég volt hozzá, hogy a kártyaesték támadva védekező hangja legyen a torkomban. – Hogy puhul-e – mondta ő a szemembe nézve. – Miért? Hogyha puha lennék? – Azt mondanám, üljön föl ide mögém a csomagtartóra. – Magának elment az esze – nevettem föl én dühösen. – Nézze – mondta ő zavartalanul –, maga csinált végre valami okosat, otthagyta az urát. Én, sajnos, elég későn tudtam meg. Az a kölyök titokban tartja. Még a barátai is elhitték, hogy az édesanyja beteg, rákos vagy mi, ahhoz jött át Cencre látogatóba. Én különben nem járok abba a csürhébe… – De most kipróbálta az új biciklijét; eljött megnézni a szökött asszonyt. – Ahogy mondja. Hátha többre megyünk, mint az elmúlt télen… Maga jó kis tüske – mondta a motorról kissé hozzám hajolva, s a hangja olyan lett, mint a borostája. – Jól belém tört… Látja, ez az igazi: ha egy asszony így, a puszta emlékével forrón tartja az embert… – Az csakugyan nagyon jó lehet, mondtam indulatosan, de engem nem érdekel… – Nana, ne hencegjen, asszonyka. Mert én olyat mondok magának, amitől, akármilyen nagy nő, eláll a lélegzete… – Hogy váljak el az uramtól, s legyek a felesége?

Máig sem tudom, hogy mertem ilyen könnyen, szinte léhán a szemébe mondani. Láttam, hogy ezt akarja mondani, s ezzel védtem magam a vallomás hatása ellen? – Maga ma helyettem beszél… Nézze, Nelli asszony, hagyjuk ezt az ellenségeskedő hangot. Én nem becsülöm túl magam. De azt látja, hogy férfi vagyok. Énmiattam nem kell, főleg ha megismer, önmaga előtt szégyenkeznie. A dolgaim rendben vannak. Ha nem tudná, Slenkait felfüggesztették. Elintézett dolog, hogy én vagyok az új községi orvos. Mit akar az életben nélkülem? Visszamegy az urához? Vagy állást vállal? Mindenhogy egy rongy férfi prédája lesz. Ha fölborzolom az idegeit, ne törődjön vele. Lesz elég időnk marakodni. Csak jöjjön hozzám… – Az ágyába – egészítettem ki, magam sem tudom, miféle nyers indulat sugalmazására… Amit mondott komoly, s a maga módján tisztességes volt. Mégis föl voltam háborodva. Nem a kérő háborította föl az asszonyt, sokkal lentebb, az egyik állat a másikat. – Soha, érti, soha – mondtam halkan (mert észrevettem, hogy édesanya is kinn áll a tornácon, s mint az utolsó ítélet lovasát, úgy nézi a motorbiciklist). Ne is kínozzon ezzel… A pillantásomban lehetett valami eszelős, mert Jókuti nem erőltette. – Jól van, kicsi asszony – mondta, s a motort rákapcsolva, a lábával megfordította a gépet. – Magának még szüksége van egy-két tanulságra. De azt ne higgye, hogy lemondok magáról. – Ki volt ez? Nem az új orvos? – kérdezte édesanya, hogy a tornácra visszamentem. – De az – mondtam én röviden. Többet egyikünk sem bírt szólni. Édesanya a megrendüléstől, hogy Jókutit, akit Sanyi leveleiből ismert, bűnös beszélgetésben találta velem. Én: – mert mit is lehet mondani erről a találkozásról édesanyának.

Napokba került, amíg édesanya ezt a látomást – a motorbiciklis csábító az Otrubai nővérek udvarán – magában földolgozta. Akkor azonban a próbára tett szentek kemény kis szívével vetette rám magát. Sanyi hosszú leveleiben, úgy látszik, a múlton is végigment, s kereste a külső bajt, a csillagok beavatkozását, amely a mi boldog házasságunk rúdját elfordította. Így találhatott Jókutihoz. Nellike azóta nem az, amióta ez a sötét egzisztencia, ez a magzatelhajtó idecsöppent. Az egész falut ez zavarta föl. Slenkai Jóskát, a legderekabb embert, akit ismertem, tönkretette. Ilyen magyarázatokkal vigasztalta magát édesanya most ezt az elméletet dolgozta föl szúrós bölcsmondásokká. – Ne mondja azt egy asszony, hogy nem bírja az urát. Mit nem bír rajta? Egy asszonynak mindent el kell bírni. A „nem bírom” akkor kezdődik, ha más jár az eszében. Az ördög az, aki nem bírja. A „más kéne” hívatja magát „nem bírom”-nak. Én mindig bírtam az uram. Pedig én se voltam utána, még úgy se, mint te, amit az emberek gyönyörűségnek hívnak. Persze, más se járt az eszemben. Pedig én is elgondolhattam volna, hogy ezzel vagy azzal hogy volna… S hogy én a tételt szó nélkül hagytam: – A paráznaságnak – mondta – ezer arca van. Te is vigyázd meg magad, nem az vette-e be magát a kevélységedbe. Tisztességes asszony nem hagyja el az urát. Ha elhagyja, akkor már azon reménykedik, hogy más kerül neki… – Én nem reménykedem. – Azt te tudod. Énnekem, amióta ez a Jókuti itt volt, nincs egy perc nyugtom sem. Mi hozta ezt ide? – Nem az én reménységem, elhiggye, édesanyám. – Akkor mért beszéltél vele lopva az udvaron? – Nem lopva, édesanya is láthatta. Ha behívom, még rosszabb lett volna. – Az ilyen asszonynak, aki ilyen állapotban van, mint te, kétszeresen kell vigyázni magára. Egyhamar szétfut, hogy látogatókat fogadsz.

Az, hogy lopva beszéltem, s ezután is beszélhetek vele, óvó rendszabállyá tette a kínzásomat. – Hová mégy? – szólt utánam édesanya gyanakodva. – Az asztaloshoz… – Nem jártál te eddig el hazulról. – Mert nem voltunk ennyifelé adósok. Csak nem gondolja, édesanyám, hogy odarendeltem valakit… Édesanya nem mondta, hogy gondolja-e, de még a kedvesnővéreket is otthagyta, hogy lelkemért a Rosszal csatázhasson. Hogy szólt-e Teréz néninek Jókutiról vagy sem, azt nem tudom, de úgy tett, mintha az az ő szörnyű titka volna, melyet még Terézzel sem mert megosztani. Küzdeni is akkor állt oda a teknőmhöz, lábasomhoz, amikor kettesben voltunk. Akkor azonban a kínvallatók buzgalma égette szegényt. A leveleimre pedig (hiába írtam még három hirdetésre) nem érkezett válasz. Vagy cím nélkül kellett, lopott pénzen, Pestnek nekivágnom, vagy tűrni, amíg édesanya bele nem fárad. Ekkor állított be egy szeptember este az uram.

– Te, mintha kocsi állt volna meg a ház előtt – szakította félbe magát, édesanya. A két nővér épp Szeréna néni állapotáról beszélgetett; azaz édesanya beszélt, Teréz néni inkább csak sóhajtozott. Füleltünk, de nem hallottunk semmit. Édesanya tovább mondhatta, hogy ő milyennek képzeli el a másvilágot. Szeréna néni ott most valami zenét hallgat, s egy kies kis patak mellett Szűz Máriát várja, hogy a mi bűneinkért könyörögjön neki (itt rám nézett), amint az angyalokkal arra sétál. Most azonban én ugrottam föl. Valaki járkál ott kinn. De már akkor ők is hallottak az előszobából egy botlás- vagy rúgásfélét. Ijedten néztek rám; édesanya sem kívánta túlságosan, hogy a túlvilágról egy lélek ránk kopogjon. – Bezártál? – kérdezte Teréz néni. – Nem, azt hiszem, még nem – mondtam én, s hogy véget vessek a csöndnek, kiléptem az előszobába.

A nyitott ajtón esett be annyi fény, hogy a homályban matató alakot (aki a saját neszére maga is megmeredt, vagy tán a belépés előtt szorult el a szíve) körülrajzolja. Rögtön megismertem. – Te vagy az? – álltam meg reszketve. Ha Szeréna néni szelleme állt volna ott, vakként maga elé nyújtott kézzel, nem rémülhettem volna meg jobban. Sanyi egyszerre kimondta mindazt, ami pajzsa volt ellenem. – Édesanyám haldoklik. Látni akar, azért jöttem el. – Én dermedten néztem a félhomályban a kísértetre. Mögöttem a szobában a két nővér csendje. Ott állnak mozdulatlanul az asztal mellett. Csak annyit hallottak, hogy egy férfival beszéltem, s most várják, hogy mi jön. Itt pedig ez az ember, a kettőnk közt vonagló múlt, a néma indulat. Végre bentről édesanya remegő, de nekibátorodott hangja (benne egy rövid fohász): – Nelli! – Sanyi van itt, szóltam hátra. – Gyere hát be – bátorítottam föl az árnyékot, s visszamentem őelőtte a szobába.

Én a kályhához, a sarok homályába húzódtam, Sanyi az én székemre került a két nővér közé. A gyönge petróleumvilágnál is láttam, hogy nagyon megváltozott. A zakója (az a bizonyos krémszínű zakó) nemcsak gyűrődött és pötyögős, össze is esett benne a test; arcában új árkok voltak, a régi barnaság mint fekete árnyék folyt a mélyükre. Érezte, hogy a két hölgy, leveleinek az olvasója, szánakozva néz rája, s szerény, siránkozó hangjával még fokozni iparkodott a részvétet. Bevallom, hogy én is megrendülten néztem. Ekkora testi pusztulás: ez mégiscsak igaz. S rokonszenvesebb is volt így, letörten, mint duzzadóban és kérkedőben. – Édesanyám – mondta maga elé révedve – nagyon rosszul van. Most már mindene dagad. Slenkai azt mondja, csak napjai lehetnek. De nem tud megnyugodni, amíg Nellikével nem beszélt.

Édesanya nem szólt, csak odanézett felém a sarokba. Én ott álltam, hátam a kályhának támasztva, melyben még nem égett a tűz, a cserepe azonban már észrevehetően hideg volt. Hát még ezt is, még az anyja halálkínját is, lázongtam magamban. A halottak is mind ővele tartanak: haldoklók löknek a karjába. Az anyja is csak azért hal meg, ha ugyan meghal, hogy szívemre köthesse a fiát. De lázongásom alatt is éreztem, hogy hiábavaló az ellenállás. Sanyi váratlan betoppanása, a fáncsi asszony vívódása, édesanyámék szeme erősebb az én fáradságomnál. – Ha Nellinek úgy tetszik – fordult félig a két hölgy, félig a kályha felé –, visszajöhet. Csak meghalni segítsen neki. Amíg meghal, addig mutassa… S mint aki nemcsak a sírásba, de a zokogásba is belefáradt, a melle megrándult néhányszor. – Hát persze hogy elmegy. Keresztvíz van neki is a fején. Hogyne menne el – szólalt meg Teréz néni. S hogy én csak hallgattam, a kocsira, lóitatásra, a kocsis vacsorájára, az útikendőkre tért át a beszéd.

Az úton Sanyi keveset szólt. Nem próbált meghatni, nem magyarázta, hogy mi volt neki az édesanyja. Megkérdezte, hogy jól van-e rajtam a bunda; de még a gondosságot sem vitte túlzásba. Volt benne valami állati szimat, hogy neki most jobb semmit sem csinálni. Abból, ha csinál valamit, csak baj származik. Az ő dolga most az, hogy az anyja elé vigyen; csak addig ki ne ugorjak a kocsiból; a haldokló majd megteszi, amit kell. Az olyan jelenet lesz, hogy örökké kell szeretnem tőle. Hogy mégis szóljon néha, az édesanyja betegségéről beszélt. Az ízületi gyulladás jött rá, azután mindjárt, hogy eljöttem. Harmadszor kapta már meg; a régiből is maradt valami a szívén, de most nem tudott többet lábra állni. – Sokszor azt gondolom, nem is akart – tette hozzá. De itt megállt, mert ez már a mi dolgunkra volt célzás, s hátha fölingerel vele. Egy faluval odébb aztán mégiscsak kimondta (miután a betegség történetét még egyszer elbeszélte). – Magát okolja a mi dolgunkért is. Hogy mért szólt akkor este. Azért akar veled is beszélni.

Én ott ültem a rám terített bundában, s a magas eget néztem. Bizarr, összevissza töredezett ég volt. Itt egy tábla holdfényes kékség, ott jégzajlásként egymásra torlódott és megdermedt felhők. Egy fútt foszlány mögött elkallódott csillagok, aztán megint felhők. S ez alatt az óriási, szétdobált ég alatt, egészen lenn, a feketén lapító dombvidék: egy-egy jegenye s külön holdfényt kapó sürgönypózna. A kocsi harminc kilométert tett meg már idejövet. Most, ha csak rá nem szóltak a lovakra, többnyire nyekergett. A szalmazsákos hátsó ülésben (Sanyi parasztkocsin jött) az ember teste minden döccenővel, a füle minden lőcs-zörrenéssel külön ismerkedett. De ettől a sok külön lökéstől a világ még mindig egyetlen különös álom maradt. Az ember, mint a sírba betolt koporsó, tehetetlenül csúszott benne sorsa felé.

Amíg Sanyi az anyjáról beszélt, én az el nem mondott jeleneteket láttam. Az öregasszony az ágyban, Sanyi a búsulóban. Az elrontott életéről beszél; hogy hol mi volt a hiba. Huszárpusztán s még itt is kezdetben, ők nagyon boldogok voltak. Aztán romlott el minden. Nellike nagyon érzékeny. Nincs rossz szíve, de egy rossz szótól megbokrosodik. A nagybeteg hallgat, s a maga rossz szavára gondol. Ő okolja magát, nehogy amannak kelljen kimondani. Á, dehogy, üti el tétován Sanyi. Ne izgassa magát azzal, édesanyám. De közben kívánja, hogy csak izgassa, mert hátha attól történik meg a csoda. S a beteg eltalálja, amit a másik elhallgat. Nem tud meghalni nélkülem. S most itt van, itt nyekergünk Cenc és Fáncs közt egy parasztkocsin. Engem visznek; ő vár, s mindkettő milyen értelmetlen. Milyen értelmetlen kétségbeesés, milyen értelmetlen az anyaság.

Ahogy az udvarra beértünk, Örzsi dugta ki az ijedt kendőcsücskét a tornácra. Kinn már szürkült az ég alja. S a rám meredt szemben, a bóbiskolás hagyta bágyadtságban ott ült a rémület: megjött, hát visszajött mégis a szörnyeteg. Az istállóból egy kiscsikó nyiherészett ki; az anyja a rúd mellett meg-megrázkódva állta, hogy lekantározzák. – Hogy van édesanyám? – kérdezte Sanyi. – Most egy kicsit elbólintott – sutyorogta a lány. – De az éjszaka nem sokat aludtunk… – S hogy bement, s a kisszoba felsrófolt lángjánál az asszonyát még mindig alva találta, hozzátette: – Most jól alszik, de előbbre minden neszen magukat kereste. – S visszalépett a homályba; onnét leste meredt cselédszemmel a gazdái drámáját.

Én elállt lélegzettel bámultam a nehezen pihegő asszonyt. Ott feküdt vagy inkább ült a magasra fölrakott párnákon; fejét kissé hátratörte az álom. Tán még sosem láttam kendő nélkül. A kíntól lucskos haja itt is, ott is a homlokába, nyakába tapadt. Így, szabad nyakkal, a szenvedéstől megvékonyítva, az arca még fiatalabb volt, szinte leányos. Az a verítékszagú álom volt rajta, amit az átvirrasztott éjszaka ad a betegnek hajnal felé. Sanyi az ágya mellé lépett; gyöngéd némasága mintha biztatta volna az alvót: itt van, elhoztam, kezdhetjük. – Hagyd – húztam én vissza, hadd aludjék. De akkorra már elnyílt a szeme. – Nellikém, hát eljött? – suttogta. Magázott, mint amikor először voltam a Takaró házban. Én nem szóltam semmit. A kezére hajoltam, a kézcsókkal akartam a nyelt könnynek és a késő szónak időt nyerni. A fejem még ott volt a keze fölött, de ő már mondta a magára kiszabottat. – Nagyon megbántam, kedvesem, ne haragudjék a fiamra. S tétova kézzel kereste az ölében rázkódó fejen a megsimogatható hajat.

Sanyi korán jött értem Cencre; az anyósom azután még két hetet élt. A második héten még jobban is lett, kiült az ágy szélére; áttámogattatta magát a búsulóba, az imádságos könyvét kérte. Slenkai azt mondta, akkorra hatott a digitálisz. Sanyi szerint tőlem „könnyebbedett meg”. Egy éjjel aztán fulladozni kezdett, csak úgy dőlt belőle a híg, véres köpés, s hajnalban elaludt.

Én ebben a két hétben jóformán el sem mozdultam mellőle. Éjjel is ott aludtam Örzsi helyén a díványon. Ebben volt egy kis önvédelem is; a beteghez hívtatok, hát itt vagyok a beteg mellett; ez a mentsváram, innen nem mozdulok. Örzsi bizalmatlanul húzódott ki a kisszoba elé az előszobába. Benn kevés volt a levegő; nem aludhattunk hárman. Odadobta a szalmazsákját az ajtó elé, s ott várta, hogy kell-e valami. Ő az anyósom betegségéért is engem okolt. S míg a régi birodalmából kitaszítva a benti neszeket, az anyósom sóhajait, az én halk kérdéseimet hallgatta: fülét az ajtóhoz támasztva, a maga bizonytalan jövője, a világ igazságtalansága kavaroghatott a fejében. A parázna ott ül benn a haldokló lelke mellett; ő meg, a hű kutya, itt kinn fülel a sötétben.

Sanyi időnként a kimerültségemre hivatkozott. Csupa megtörtség az arcom, váltani kellene. Egyik éjjel Örzsi, a másikon én. De én elutasítottam: inkább minden éjjel az anyósom, mint az egyiken ő, a másikon a fia. Nem törődtem sem a gyűlölettel, sem a reménykedő gyöngédséggel; csak a beteg zavarhatott volna el az ágya mellől. De az nem szólt semmit; csak el-elnézett hosszan, mintha most látna először. Itt fekszik a gőzös párnákon, gyengén, magát is elveszítve, s tűnődik, hogy ebben a föléhajló asszonyban mi lakhatik. Egyszer-egyszer meg is szólalt ilyenkor. – Mennyit vesződik velem, Nellikém, s én milyen rossz voltam magához. – Dehogy volt rossz, édesanyánk, az élet rossz mindenkihez. – Mégiscsak azért ment el, mert akkor hibásat szóltam – makacskodott ő, a vigaszomat föl sem fogva. – Nem, nem azért; úgyis elmentem volna. – De ugye, nem megy el többet? Olyan nehéz a szívem a fiamért. Olyan derék ember volt s most… Összeránduló álla fejezte be a mondatot. – Nem, nem megyek. Nem azért jöttem, hogy elmenjek – mondtam halkan, az orvosság után nyúlva.

Háromszor vagy négyszer is megígértem ezt neki. Először elnézve másfelé, utolszor már jól a szemébe mélyesztve a szemem. A nagyságban van valami ragályozó. Ahogy ennek az asszonynak a szenvedését és megalázkodását néztem, amint egyszerre küzdött a fiáért és a lélegzetért, bennem is föltámadt a kedv, hogy a szenvedésben és hősiességben versenyre keljek vele. Most először jutott eszembe, hogy azok a mondatok, amiket édesanyától hallottam, jelenthetnek is valamit. Mielőtt kegyeskedő öregasszonyok elkoptatták, emberek küzdelmét fejezték ki. Itt van például, amit Cencen annyit hajtogatott: mindenki abban álljon helyt, amibe a Jóisten helyezte. Így kimondva semmi; de ha az embernek egy haldokló fölött jut eszébe… Az anyósom tán azt kapta, amit kívánhatott? A Bakony másik oldaláról került ide; parasztlányok nem is szoktak ilyen messze férjhez menni. Az apósom jó ember volt; de csendes, igénytelen. Szerethette ő azt? Eltöltött vele egy életet. Ez a Fáncs éppolyan idegen lehetett neki, mint nekem Huszárpuszta után. De megóvta benne a méltóságát. S amin annyit csodálkoztam: az elfogultsága a fia iránt. Csakugyan a természet vaksága volt az vagy beletörődés, hogy ilyen, hát így muszáj szeretnem? Ő is érzi, a szemiből látom, hogy Sanyi nem úgy viselkedik, ahogy egy ilyen anya a fiától elvárhatná. De ő nem a fiát bírálja; azt Istentől kapta. A maga kötelességinek akar megfelelni. Kit gyűlölhet több joggal, mint engem? Én vagyok a boszorkány, aki a keze alatt kihízott Takaró udvart elpusztította. S nem mondja mégsem: én már egy hetet vagy egy órát élek; a haldoklásommal vagyok elfoglalva; vigyétek innen ezt a boszorkányt, vigyétek a ti földi ügyeiteket. Ő elvisel engem is. Megmérgezteti velem az utolsó óráit, hisz egy gyűlölt ember közelében még nyögni sem merünk úgy, mint máskülönben. De én is hozzátartozok az ő helyzetéhez. Engem is a sors szabott ki rája. Az ő dolga nem az, hogy hadakozzék a próba ellen, hanem, hogy megfeleljen neki. S hátha neki van igaza? Mi haszna, ha az egész élet azzal telik el, hogy a sorsunkkal harcolunk? Az ember zúgolódik, megszökik, új sorsot akar teremteni. S hova jut? Hova jutottam Cencen? S hova jutnék, ha felmennék Pestre cselédkedni? Nem egyszerűbb elfogadni azt, ami van? Azon belül mutatni meg, hogy mit érünk?

Míg a beteg edényét, mosdóvizét hordtam, szinte siettettem a halált, hogy vége legyen ennek az átmeneti állapotnak. Ott legyek, ahonnét majd az anyósomnak is megmutathatom, ki vagyok. A betegség alatt nem sokszor mozdultam ki az anyósom szobájából; de azt éreztem, hogy a Takaró ház az elmenetelem óta is rettenetesen züllött. Amikor mint fiatal lány először léptem a tornácára, olyan volt, mint egy hízott állat, jólesett szemmel a tolla alá nyúlni. Most csupa ösztövérség az egész: rozsdásodó ekevasak, az ácsmunkát kivalló pajtatető. Cencről jövet feltűnt, hogy parasztkocsin hoztak. Egy pillantás a kocsiszín felé mindent megmagyarázott. Nem volt hintó; a hintó is eladódott. Ahogy egy délelőtt az anyósom csészéjével kijövök, valami emberek vannak az előszobában. Egy irattáskás, száraz, fekete s egy esküdtféle. Sanyi arról akarja lebeszélni őket, hogy a kisszobába belépjenek. – Itt édesanyám lakik. Szegény inkább hal már, mint él; itt semmit sem találnak az urak. Különben is az egész félreértés. Én a Molnár igazgató úrral telefonon azonnal rendezem – magyarázta nagy hangon, amikor engemet észrevett. S terelte ki az embereket az udvarra. Nekem később még külön el is magyarázta. – Itt valami félreértés történt. Tudod, milyen gépiesen megy minden egy banknál; ráküldik az emberre a végrehajtót.

A temetés után aztán megláttam, mi van az eladott hintó s a bankbeli félreértés mögött. A hintó, három tehén, az apósom vetőgépe mind arra ment el, hogy a traktor váltója haladékot kapjon. A Hangyában több száz pengő volt a könyvünkön. A cselédek konvenciója már most ősszel nem volt együtt. A leghelyesebb az lett volna, ha a traktort időben eladja. Két hónapja még a vételár felét is megkaphatta volna. Nem volt rá szíve, most már az adósság felét sem törleszthette le vele. A földárakat a válság úgy levitte, hogy tíz hold ára sem adta volna ki – ha egyáltalán vettek volna földet – a hiányzót. De nemcsak az anyagi helyzet volt terhes. Az emberek is, akik rám maradtak. Örzsi egy szőlőt örökölt az anyósomtól; azon duzzogott, hogy azt mikor íratjuk rá; akkor ő elmegy a bátyjához. A másik lány: egy hetyke, szemtelen teremtés; ezt már azalatt szerezték, hogy én Cencen voltam. Ha mondtam valamit, a szemembe nézett (akkor még nem tudtam, miért), s csak aztán szánta rá magát, hogy megtegye. Ez minden fogadalmam ellenére úgy kihozott a türelmemből, hogy majdnem kipofoztam. A kis Zsuzsikát úgy kellett a szutyokból kimosnom; a hajában bogár volt; csúnya szavakat használt, s ha nem tettünk meg neki valamit, levágta magát a földre. A legreménytelenebb azonban Sanyi volt. Amíg újság voltam a háznál, még csak összeszedte magát. A friss gyász összemosta benne a bánatot és a züllöttséget. De ahogy visszazökkent a megszokott napi életébe: kijöttek az állandó hibák. A gazdasági helyzet az ő kényelmességét igazolta. A gazdaember ma hiába termel, érvelt a régi főiskolai szavaival. Ma az ember a termelés költségeit nem kapja vissza; jobban jár, hogyha nem termel. Munka helyett ő is kupeckedésen törte a fejét; üzleten, ami egykettőre kirántja a bajból. A pincében nem volt bor, néha mégis borszagot éreztem rajta. Kertész nagybátyjához s a többi rokonhoz ült be; azoknak magyarázta a világgazdaságot, s itta a borukat.

Az én tervem az volt, hogy fölszabadítom őt minden házi kiadás alól. Ha a föld nem jövedelmez, hát ne is jövedelmezzen. Ami az asztalra kell, a ház körül előteremtem. Ő csak a magot adja (hisz úgyis rajt marad) az állataimnak. Tejhordónk még mindig több van, mint tejünk; amit azok meg a tojásos asszonyok bekrajcárolnak, abból én kiállítom a fűszerszámlát. Húst nem veszünk, vendéget nem hívunk; ruhánk van évekre. Az anyósomtól maradt fehér is rengeteg; Zsuzsikának majd alakítok az övéből meg a magaméból. Sanyinak egyetlen gondja az adósság. Ha a traktort eladja (a Kis gépész hajlandó megvenni), mégiscsak megszabadul egy részitől. Aztán csak lesz valami gazdavédelem; haladék vagy kamatleszállítás. Ha nem; el kell adni egy darab földet. Vannak még államiak meg nyugdíjasok, akiknek pénzük van. Dányi most szerzett mellettünk húsz holdat; a tisztifőorvosról is azt mondják, gazdálkodni akar a nyugdíjából. Az már mindegy, hogy száz vagy nyolcvan, vagy hetven holdon élünk, csak ne járkáljanak ránk a végrehajtók.

Akármilyen furcsán hangzik: az, hogy nincs semmink, engem nemhogy elkeserített, de szinte kedvet adott a házasságomhoz. Most megint ott tartottunk vagy még lejjebb, ahol Huszárpusztán, mikor a kasznárházba kicsöppentünk. Nem a Takaróék zsírja nevelt; magamnak kellett ételt, ruhát, tisztaságot a semmiből előbűvészkedni. Ha Sanyi most, mint én, hozzáfog dolgozni; ebben a kemény fölverekedésben – ez volt az utolsó alkalom – tán megint közelebb kerülhetünk. Megkeményedtem annyira, hogy őt magát akárhogy elviseljem. Csak valami hágcsó legyen előttem, amin van értelme fölfele kapaszkodni. A baj talán összehoz, reménykedtem, amikor a kisszoba lesrófolt égőjénél (mert a petróleummal is decizni kellett) Sanyinak a tervemet elmondtam, s ő hozzám bújva, csókkal és könnyel kente össze a kezem. A baj azonban ritkán hoz össze. Amit összehozásnak néznek, legföllebb összeverődés. A nagy gyógyíthatatlan ellentét a bajban éppen úgy kijön vagy még jobban, mint a túlságos jólétben. Az emberi tökéletlenség is a mérsékelt égövet szereti.

A Sanyi kezemre sírt csókjai nem a Takaró ház szanálásának szóltak (így nevezte a terveimet), hanem hogy a cenci hónapok után megint itt ülök mellette, s terveim vannak az életünk rendbehozására. Akarom, amit nem akartam, s ő összebújhat velem ezeknek a terveknek a melegében. Akármit mondtam volna most neki, arra csak helyeselt volna. Az az állati tapintat, amellyel Cencről jövet hazahozott, megőrizte attól, hogy ellentmondjon. Ez alatt a hálás alkalmazkodás alatt azonban egy pillanatig sem gondolt arra, hogy a terveimben mást lásson, mint megértésem jelét. Nellike alapjában véve nemes teremtés (ő mindig tudta ezt), s most a magábaszállás és erkölcsi felbuzdulás állapotában van. De hát mi fogalma van őneki szegénykének a gazdasági válságról, a termelés problémáiról, az agrárollóról. Azt képzeli, ha öt tojás helyett hármat ver a tésztába, s az elzavart cseléd helyett maga vakoskodik egy kis faggyúmécsnél a mosogatással: azzal lefarag valamit a lavinából. A hozzá hasonló gazdákon csak nagyobb műtét segít. Vagy az állam fagyasztja be az adósságaikat, vagy ők maguk találnak ki valamit (és Sanyi erre készült) a megmentésükre. A szerencsétlenségben koplalni, s ha meztelenül is, de tisztán maradni: ez a Kárászok reflexe. Ezt Nellikének persze nem lehet megmondani; ő higgye csak, hogy az ő sodrófája ment meg bennünket. De furcsa volna, ha egy tanult gazda, számítani tudó ember, ennek a sodrófának a kommandója alá helyezné az eszét.

Sajnos, Sanyi cselekedeteiből hamar kiderült, amit a cigánykodó szája eltakart előlem. Egy délben valami dobozzal jött haza; majdhogy a kabátja alá nem dugta, úgy csúszott be vele az előszobába. Néhány perc múlva kínosan mosolyogva, kissé fölhúzott nadrággal, folyton a lábát nézve jött ki a konyhára. Egy rikító, körülpaszományozott sárga cipő volt az, amit be kellett vallania. – Mit szólsz hozzá? – Megvetted? – kérdeztem én a tésztaszűrő kanálról a vizet lecsurgatva. – A postamestertől vettem át. Tudod, milyen idétlen, hosszú lába van; nekem pedig pont jó… Én a tésztaszűrő kanál gőzébe rejtettem az arcom, s a fogadalmamra emlékeztettem a dühöm. A tűzhelyről gyújtom a lámpát, csakhogy egy gyufaszálat megspóroljak; ez meg… S hozzá milyen undorító cipő; mintha ki volna azzal a sok lyukkal tetoválva. A legszívesebben leköpném; legalább a cipőt. – Sárga cipő ősszel? Ez volt a legfontosabb? Ennyit ki kellett mondanom, de a belső harc meg volt nyerve. Az első döntő perc elmúlt; a kanál a kezemben volt, s a hangommal is meg voltam elégedve. – Énnekem különben mindegy – tettem hozzá, s ez is szinte élvezet volt; a tettetett fegyelem alatt a lávázó szavak. („Hülye ez vagy gyilkos? S ahogy ott áll! Kár, hogy nem tükör a dühöm.”) Sanyi még mindig a cipőt nézte, de most már szégyenkezve és dacoskodva. – Cipő az cipő. Legföllebb befestetem. S majdnem potyán jutottam hozzá. – Jó – mondtam én az önuralom mámorában szinte. – Én nem szóltam semmit. Holott annyira levert ez a cipő, hogy szinte belefáradtam. Ami az előző percben hősiesség volt, ettől a cipőtől értelmetlen vonszolódássá lett.

Sanyi látta a levertségemet, s jóvá akarta tenni. Néhány nap múlva egy kalotaszegi párnával lepett meg. Akkoriban sok kézimunkás asszony jött át a határon; őket is a rossz búzaár hozta, s a szép egyenes derekuk. Ez a párna jobban elkapott, mint a cipő. Az, hogy Sanyi engem akart meglepni, bőszítőbb volt, mint hogy ő maga elcsábult. Az önuralomnak most nem volt ideje bekapcsolódni. – Megbolondultál? – dobtam a szék hátára a párnahéjat. – Ilyenekkel fogsz megveszíteni? – De édesanyám, láttam, hogy orrolsz a cipőmért. Gondoltam, kibékítlek. – Ezzel? Engem? Amikor a tyúk faránál várom a tojást, hogy legyen miből sót venni. – De édesanyám, miért csinálod? Azt hiszed, azzal segítesz rajtunk? Csak agyongyötröd magad, rosszkedvű vagy. Énnekem nem mehet olyan rosszul, hogy egy kis örömet meg ne engedjek magamnak. Ez nem pazarlás, ez bölcsesség. – Énnekem nem kell a te bölcsességed; énnekem úgy légy bölcs, hogy megfogod a garast. – De ez a te tévedésed, anyukám. Olyan összegekért kínzod magad s engem is, ami a mi mérlegünkön sem ide, sem oda nem billent. – Mért nem billent? Mert a te lelkiismereted a mérleg, s annak nincs billegése. Az én mérlegemen egy gombostű is nyom. Az elgurult gombostűt is megkeresem. – Ez nagyon szép, anyukám, s én nagyon becsüllek érte. De jól állnánk, ha én is a te gombostűidet keresgélném. – Mért, tán valami okosabbal foglalkozol? Mondd; hadd hallom. – Majd még azt is meghallod – mondta Sanyi a székről lecsúszott párnahéjat sértetten összehajtva. – Majd azt is meghallod – ismételte meg még egyszer.

Utóbb megbántam, hogy így nekimentem azért a tízpengős párnáért. Nem az ő vásárlásán esett meg a szívem, az éppolyan bőszítő maradt; magamat röstelltem, hogy ilyen gyengén áll rajtam a kámzsa; ilyen kevéssé bírom fegyelmezni magam. Elképzeltem, hogy kellett volna ezt a varrottast fogadnom. – Tudom, hogy jót akartál, Sanyi, mondtam volna, ha ura vagyok magamnak. De máskor, kérlek, ne végy nekem semmit. Énnekem minden rám költött fillér fáj. Ha magadra költesz, a te dolgod. Az én lelkiismeretem azt követeli, hogy ne legyen részem a pusztulásunkban. Lehet, hogy kisstílűen gondolkozom, de bocsáss meg, ilyen vagyok. Így kellett volna beszélnem hozzá, mint a vértanúk, akik annál szebben beszélnek, minél jobban gyötrik őket. Legközelebb – s szinte kívántam már – így beszélek majd vele. Előlegül a legegyszerűbb kérdéseket is, mint hogy „veszel levest” vagy „ne adjak ki inget”, ezen a szelíd vértanúhangon adtam föl neki. A valódi csapást ennyi készület ellenére sem bírtam ebben a modorban kiállani.

Katinkáéktól valami tésztagyúró gépet kaptam kölcsön, azon hajtottam egy délután a makarónit. Olyan gondolatom is volt, hogy makarónigyárat csinálok, csomagokban adom el egy fehérvári vendéglősnek. Sanyi odaállt, s (élcelődve az iparomon) ő is hajtott egy darabot. Láttam, hogy mondani akar valamit; a mondanivaló úgy járt benne, mint gyerekben a féreg. – Látod, van ennek a gazdasági válságnak jó oldala is – mondta a dohányos dobozát elővéve. (Kifulladt a gyors virtuskodó hajtásban, s egy cigarettacsavarás ürügyén szedte rendbe a lélegzetét.) – Az életrevaló emberek élelmesebbek lesznek, ha a haszontalanok tönkremennek. A Zichyek például már beadták a kulcsot. Pálmajort parcellázzák. – Ki tud most földet venni? – mondtam én egy tésztagombóccal az elhagyott géphez állva. – Ki? Vigyázd csak meg. Három-négyszáz forintért – lesz írató sok is. A Cigánysor teli van öt-hat holdas zselléremberekkel. Azokba most esett bele a föld szaga; most tartanak ott, ahol a mi apáink ötven éve. Csak figyeld meg, hogy elkapkodják azt a hétszáz holdat. Szerencsére, a gróf is azt hiszi, hogy a föld nem kell most senkinek.

Én rosszat sejtve megállítottam a gépet. A sok félbemaradt makaróniszál kérdő gilisztaként meredt ki belőle. – Mért szerencse az? – Mert jó feltételeket lehet kicsikarni tőle… Annak, aki a parcellázást elvállalja. Én megkövülten bámultam rá. Cáfolatot kerestem arra, ami fölrémlett bennem. – De Sanyi, csak nem ez az az üzlet… – Na, csak ne ijedj meg mindjárt, édesanyám. Először is… – Sanyi, te akarod Pálmajort parcellázni, kiáltottam, s éreztem, hogy mindjárt sírni fogok. – Nem én, a hitelszövetkezet. Én csak mint szakértő. – A hitelszövetkezetet nem lehet elárverezni. A fáncsi hitelszövetkezet az semmi. Azt mondd meg, kit fognak elárverezni? – De mit kiabálsz, édesanyám. Ez kitűnő üzlet. Kertész Péter bátyám elég óvatos ember; ő is jótáll a vagyonával. – Őt is berántottad? Sanyi, ez iszonyú. Nem is tudom, hogy mit mondjak. S mondás helyett csakugyan elkezdtem keservesen sírni.

Sanyi megdöbbenve állt mellettem. Ő könnyezni is ritkán látott, utoljára az anyja keze fölött – s most mint egy elgyöngült gyerek, akinek ez az utolsó érve a világ ellen: a vállam rángatva nyeltem, szipogtam, ontottam a könnyet. A lábam elgyengült, úgyhogy alám kellett húznom a széket, arról borultam rá a két összekulcsolt kezemmel s homlokommal a tésztacsináló gépre. – Ez rettenetes, ez rettenetes, motyogtam, s a könnyem belefolyt a gép tölcsérébe, a tésztába, a tenyerembe. Nem a parcellázás, nem a tönkremenés volt a rettenetes, hanem, hogy én már soha többé nem csinálhatok semmi értelmeset. Össze vagyok zárva egy őrülttel, minden munkám, minden mozdulatom annak az őrültségibe folyik; egészen mindegy, hogy megszakajtom magam, vagy a hátamon fekszem. A tehetetlenségnek ez a tudata volt az, ami, mint egy kétségbeesett gazda, minden erőmnek, minden izmomnak fölmondott. Úgy éreztem, a lelkem folyik ki a könnyeimmel, s egy elázott pép marad ott, amely a járást is elfedte. Sanyi egyre sötétebben nézte ezt a jelenetet. Huszárpusztán, amikor a másállapotom alatt elővett a sírás, kétségbeesetten topogott, könyörgött körülöttem. Most csak nézett, s az arca lett feketébb, de nem tett egy engesztelő mozdulatot sem. Mi volt benne? Vád vagy lelkiismeret-furdalás? Vagy mindkettő egyszerre? Érezte, hogy mit mond ez a sírás, s ha ember akart maradni, nem volt szabad megértenie. – Neked odavannak az idegeid, édesanyám. Sajnos, az enyimnek is jobb, ha kíméljük egymást – mondta, s kiment az udvarra.

Én tovább sírtam. Addig veszítettem a sírásban az erőm, míg egyszer csak éreztem, hogy ki vagyok pihenve. Akkor abbahagytam a sírást, és nekiültem gondolkozni. Új elméletet kellett kigondolnom, amivel ezt az értelmetlenséget élni lehet. Könnyű volna édesanyám helyében. Ha engem is angyalok néznének; könyv vagy inkább palatábla a kezükben, s zsírkrétával írják: szegény Nelli, cseléd nélkül lát el egy nagy udvart (mert Örzsi ott kotlott az anyósom maradványai közt): száz év hárfazene a szeráfok lugasában. Öt kiló makarónit hajtott le egymaga: testetlen, íz-illat almákat rakunk garmadába a lelke szájának. Mindezt csak a mi szemünknek teszi; az örök dicsőségen kívül sem haszna, sem tanúja: ezerévi dicsfényfürdő Mária lábzsámolyánál. Én azonban nem hiszek ebben a paradicsomban. Az én erényem nem takarékbetét, kamatostul gyűlő. A semmibe dobott erő az, amelyet a századok nem tartanak számon. Miképp gondolkodjam, hogy mégis tenni tudjam? Mivel szerezzek méltóságot a céltalannak? Vagy az épp a rangja, hogy céltalan? Az erény akkor igazán az, ha embertől, Istentől egészen elhagyott? Nagy, romba dőlt vidéket láttam, amelyen én vonszolom magamat egyedül. Senki se lát, senki se hall, de minden erőm összeszedve megyek, amerre küld a kötelesség. A szentek hőstetteit szentek nézik; az enyimét én magam vagy legföljebb az a porló valami, ami egykor az anyósom volt. S ez a szép benne, ezért az enyém, ezért valódi, ezért előkelő.

Megértem már egypár dagályát a munkakedvnek. Fiatalasszony koromban, a nászutunk után, vagy amikor a kártyatársaságunkat vártam vacsorára. Ott a könnyebbedés, vidámság, hogy asszony lettem; itt a kitűnés, az elkápráztatás lámpaláza. De olyan nekibúsultan, olthatatlanul sosem dolgoztam, mint most, amikor az udvar, az ólak, az alsókert szilvafái összebombázott városként vettek körül, melyben csak én mentem, cél, hit és dicsőség nélkül a menthetetlent. Pedig most csaknem mindig fáradt voltam. Nyoma sem volt bennem annak a frisseségnek és delejességnek. Az arcom beesett és ónszürke volt; a lábamat észrevehetőn húztam. Tán még túloztam is ezt a húzást, annyira megfelelt a lelkiállapotomnak. S mégis megállás nélkül tettem-vettem; a reggeli tornácsöpréstől az esti lisztszitálásig. Zsuzsika nem maradt egy nap sem fürdetlen; a konyhakőnek minden délután vörösre mosva kellett párologni; a mángorlóból kigördült ruha még aznap este vasalószagúan került a szekrénybe. A csüggedtségnek és az elszánásnak ugyanazt a kínos keverékét akartam a testemben előállítani, amely a lelkem betöltötte? Vagy be nem vallott öngyilkossági vágy volt ez? Addig törni, hajítani, gyötörni magam, míg egyszer fölbukom?

Sanyi sötét, gyanakvó szemmel nézte ezt a hajnaltól késő estig tartó tevés-vevést. Most nem büszkélkedett vele, nem dicsért érte. De nem is próbálta abbahagyatni velem. Érezte, hogy ez ellene van; tán az ő kényelmessége, spekulációi ellen; ki lát bele egy ilyen makacs, szörnyeteg asszonyba? Ahelyett hogy udvariaskodott, segített volna, dacosan kerülgetett, ha szóra került a sor, az többnyire durvaság volt. Minél engedékenyebben, minél eltökéltebb szelídséggel válaszoltam neki, annál könnyebben jött ki őbelőle a gorombaság. Mintha ezzel akart volna rákényszeríteni, hogy embernek vegyem. Éjszaka azonban sokszor sírt. A kétségbeesése, könyörgése ilyenkor tört ki, amikor, mint egy vadaknak vetett szentet, mozdulatlan tartott a karjai közt. Noha ő is rohamosan romlott – legalább húsz kilóval volt kevesebb, mint amikor összekerültünk – a szerelemben telhetetlenebb volt, mint akármikor. Mindig kivárt, s álmomból is fölvert. Máig sem tudom: az élete zsugorodott össze erre az egy éhségre, vagy a lelkébe vette be magát az esztelen remény, hogy ha most fölkelt, tán sikerül, ami négy év alatt – már tudta – sohasem sikerült. – Mért nem szeretsz engem? Mért fekszel itt, mint egy darab fa? Csókolj meg – hallottam a sötétben. S én, mint magamra szabott vezeklést, tettem, amit kívánt. S a sötétben elnyílott szemem a test forró borzalmait s az önuralom kegyetlenségét mérte kimeredt gömbjiben.

Karácsony után aztán Örzsi is elköltözött a bátyjáékhoz. Eddig legalább Zsuzsikával volt valaki, most már csak miatta is szolgálót kellett vennem. Jó megtelt kislány volt ez az új Juli; a réklije teli volt mellel, a szoknyája ikrával, s ha ránéztek, mintha csak a teltségétől jött volna zavarba, elvigyorodott. Pusztai lány volt, s a falusi nagy élet hozta be, a falu olyasmi volt neki, mint másnak a nagyváros. Egy hete lehetett ott, s egy reggel nem találom a helyin. A szétszedhető konyhaasztalban aludt; én szoktam ébreszteni. Gondoltam, tán friss volt; de nem láttam őt az udvaron sem. Reggelinél Sanyinak is mondom. – Én nem tudom, hova lett ez a lány; az ágya ott van szétdobva s ő sehol. – Tán elfogta a honvágy – mondta Sanyi, s fölállt a kancsóért. Az ilyen pusztai lány olyan: egyszer csak hazaszalad. – A ruhája nélkül? A ládája itt van. – Majd megkerül – vetette oda Sanyi. S hirtelen a térdére csapott s elment.

Délfelé, látom, egy parasztember jön föl a kertünkön. A Juli apja hozta a lányát. – Hát te? – nézek a lányra. De az nem néz föl; nagy szemhéját ráereszti a szégyenlős szemére; a mellét meg az apja válla mögé dugja. – A tekintetes úr itthon van? – kérdi az ember. – Az uram? Úgy hiszem, a Hitelszövetkezetben van… Furcsállom, hogy a lányát hozza, s az urammal akar beszélni. Nem napszámoslány volt ez itt. Értésére akarom adni, hogy nekem is mondhatja. – Visszahozta a Julit? – mondom mosolyogva. – Épp az, hogy el akarom vinni, néz az rám, s nem viszonozza a mosolyt. Én nézem őket; a pusztai cseléd eltökélt arcát, s mögötte a lábfejét szemlélgető lányt. A lesütött szemben fontoskodást, sőt igen: diadalt érzek; ahogy félig kinyitja, az szivárog ki a hosszú pillái alól. Ez a lány tudja, hogy szégyellni kell magát, de azért büszke is, hogy ilyen fontos személy lett; az apja mögül pisloghat az asszonyára. Nyilván azt is tudja, mért a gazdájával akar beszélni az apja. – Jó, akkor várják csak meg – mondom, s indulok befelé. De akkor már koppan a tornácon a Sanyi lába. Ahogy befordulok, még elkapom egy pillantásban az arcát: kínosság van rajta és homály. A legszívesebben sarkon fordulna, de azt már nem lehet; zavar és eltökéltség együtt van egy pillanatig a vonásain.

A konyha van a legmesszebb tőlük; oda veszem be magam, és onnan fülelek. Nem akarom hallani, mi folyik kinn; de nem is tudom megállni, hogy csupa fül ne legyek. Ha kiabálnának, hallanám. De nem; csak Sanyi magyaráz ingerülten. Aztán a lány jön be s megáll. – A ládádat akarod? – kérdem. Ő bólint, s kihúzza a stelázsi alól. Úgy dugja bele a fejét, hogy csak egy mozgó far s a dupla szoknya van felém. Ahogy kiódalog, nem köszön, csak rám néz, s buja mosoly fut szét az arcán. Úgy öt perc múlva Sanyi jön be. Akkorra én már találok valami fogni, tennivalót. – Ostoba hisztérikája – mondja Sanyi. S mintha az volna a fő ügye itt benn, letörüli a cipőjét. Csoda, hogy már ezek közt a béresringyók közt is milyen hisztérikák vannak. Az éjjel kimegyek vizet inni – zsíros volt este a disznóhús –, s megbotlom az ágyában. Mert pont odaágyaz az ajtó elé. Hát nem azt hiszi, hogy… – Elég, nem akarom hallani – kiáltok én rá. – Fölösleges, hogy magyarázkodj. – A kinyúló derekamban van valami, ami Sanyit megrettenti. – Kérlek, ha neked fölösleges – mondja álsértődéssel, hogy a visszavonulását fedezze, nekem is fölösleges. Nem fogok egy hülye dög fantazmagóriái ellen védekezni.

A nap hátralevő részében nemcsak ő bújik előlem, én is őelőle. Erre a képre – Sanyi a cselédágyban – nem voltam elkészülve. Olyan mélyen szenvedtem az ő úgynevezett szerelmétől: el sem tudtam képzelni, hogy másra is futhasson belőle. Sanyit én olyan gépezetnek tartottam, melynek minden íze énrám van fölhúzva. S lám, a lány domborúságai is ott kóvályogtak benne; kihívásnak vette a butaságát, s hajnal felé, ahelyett hogy engem keltene föl, a konyhára megy ki vizet inni. Először olyan valószínűtlen, hogy nem is akarom elhinni. De hirtelen eszembe jut Lidi pillantása. Ez volt az a lány, akit az anyósom halálakor találtam Zsuzsika mellett. Ez már idősebb teremtés volt; azért tudott úgy visszanézni. Most már tudom, mért bántott akkor annyira ez a tekintet, noha nem volt sem dacos, se csúfondáros, éppen csak egy jó erős nézés volt a hallás és megtétel közt. Ennek a lánynak dolga volt Sándorral. Ez a pillantás pillanatnyi egyenlőséget iktatott be a parancs és engedelmesség közé. Hisz valamiben mindketten egyenlők voltunk: ugyanaz a férfi használt bennünket. De hát akkor mért hurcolt haza Cencről? Havonta válthatta volna a szolgálókat. Hogyne, egy Takaró Sanyi! Mi kell neki rajtam, ha azok is jók? A borzalmam? Az ellenállásom?

Na, most dől el, hogy mit ér az én fogadalmam. Meg bírja-e emészteni ezt a fölfedezést a magam gyötrésiben lelt elégtétel. Két kép nézte egymást az idegeimben: Sanyi a cselédágyban és én a mártírpadon. Ha olyan szent vagyok, ezt is kiállhatom. Aki nem szeret, nem lehet féltékeny. Ez a láng a csontjaimban nem lehet féltékenység. Mi hát? Harag, hogy még ezt is meri? Nemcsak magához, a cselédeihez lerángatni. Vagy egyszerűen undor? Hogy ugyanaz a test, amely az én magányom fölhasítja, a bensőmet bepiszkítja, nemcsak a maga piszkát hozza, de a szukáéit is. Egyre megy. Így is, úgy is az emberszenny, a világpiszok, ami belém csap, elönt. Az én próbatételem ezzel nem változott. Valamivel több undor, keményebb láncok a vezeklőruha alatt. Ha ittmaradtam, ez semmin sem változtat.

Mint önuralmam nagy győzelmére, készültem a vacsorára. Az ebédet csak beadtam, de a vacsorához odaültem. Sanyi úgy tett, mintha elfeledte volna azt a semmiséget. A szorongását csak azon lehetett észrevenni, hogy inkább a tányérjának és a levegőnek beszélt, mint nekem. Én ritkán, de nyugodtan felelgettem. Sanyi úgy érezte, hogy rátérhet az éjszakaira. – Remélem, megnyugodtál azóta – mondta. – Ez a ribanc ezt találta ki, hogy felmondás nélkül elmehessen. Kész abszurdum. Ha én ki akarok kezdeni valakivel: előbb kikémlelem… Kamasz koromban sem fordult elő, hogy egy lány megugorjon tőlem.

Én szótlanul hallgattam. A mellem szorult és feszült; az önuralom egyszerre volt kín és diadal bennem. Sanyi azt hitte, csatát nyert; a székét közelebb húzta hozzám, s a könyökömnél fogva maga felé döntött. – Dehogy kell énnekem más asszony. Elég bajom van ezzel az eggyel is, ugye? – S alázatosan az arcomba vigyorgott. Ha meg nem érint, átvészeljük a vacsorát. Így azonban vége volt mindennek. Az elhatározás helyett beszélt az érintés; a könyökömből a fejembe szaladó bőszület. Kirántottam a karom és fölálltam. – A meséidet meghallgatom, de a testemet ne érintsd. Elég volt a te szennyed; a cemendéid piszkát nem fogod rám kenni. Az anyádnak csak azt ígértem meg, hogy itt maradok, és mentem a házadat. Arra, hogy egy legyek a kurváid közt, nem vagyok kapható. Tessék, menj. Én nem kérdem, kivel és mikor. Az én ágyamban azonban nincs helyed. Vedd tudomásul, hogy mától a kisszobában alszom.

Sanyit ez a kitörés annyira meglepte, hogy nem is tudott szembeszállni vele. – Édesanyám, te nem vagy beszámítható. – S még más idegorvosi kifejezéseket is használt, mielőtt kiment. Másnap azonban láttam, hogy készül az ütközetre. Az az éjszaka a bezárt kisszobában nagyon szép volt. Ha állandósítani lehet, igaza volt a fölhördülésemnek. De én tudtam, hogy Sanyi ebbe nem nyugszik bele. Vacsora után szándékosan húztam az időt és vasaltam. Sanyi odaült mellém, valami gazdasági könyvet forgatott, és őrizett engem. Végre is szétdobtam az ágyat. Neki megágyaztam, a magam ágyneműjét meg egy székre tettem, hogy majd átviszem. – Magadnak mért nem ágyazol meg? – szólt ő rám nyersen. – Mert én a kisszobában alszom. – Még mindig nem jött meg az eszed? – ugrott ő fel, de úgy, hogy a széket is kirúgta maga alól. – Még mindig nem – mondtam én. S noha még nem akartam indulni, fölnyaláboltam az ágyneműt, hogy megyek. De Sanyi a párnámnál fogva visszalökött. – Engem nem fogsz egy ribanc hazugságáért kínozni – kiáltotta. – Magad is tudod, hogy nem igaz. De csak hogy ezzel is gyötörhess. – Őszinte, vad fölháborodás volt a hangjában. Ebben a percben tán maga is azt hitte, hogy csak megbotlott a cselédágyban. – Sanyi, én nem élhetek többet veled, mondtam, néhány lépést hátralépve: anélkül hogy az ágyneműt a kezemből kiraktam volna. Hajlandó vagyok dolgozni, rád és Zsuzsikára, de a testemet hagyd meg nekem. – Én pedig hajlandó vagyok szétlőni a fejem – kiáltotta Sanyi. Itt, ezen a küszöbön lövöm szét, aztán lépj át, ha úgy tetszik.

Az előszobafogason ott volt a puskája és tölténytáskája. Egy lépést kellett a sötétben hátrálnia s elérhette. Az ajtó téglalapja egy percig üres volt; a sötétségből ráncigálás, s a vas hangja hallatszott: úgy látszik, megtöltötte.

Én még mindig ott álltam az ágyneműt nyalábolva. Az előbbi vad pillantását latoltam, s elhittem neki, hogy megteszi. – Ez alávalóság, így zsarolni – kiáltottam a küszöbre lépve. – Azt hiszed zsarolok? Elég volt ebből a szenvedésből… Ha most hagyom, egy perc múlva eldől. Vagy gyáván szavalni kezd, vagy csakugyan szétlövi a fejét. De én nem bírtam ki ezt a fél percet. Rettenetes gondolat volt, hogy egy ember énértem elpusztuljon. – Sanyi – kiáltottam –, ne esztelenkedj. S az ágyneműt eldobva, a karja után kaptam a sötétben. A reszkető ember erre az érintésre elejtette a puskát. – Azt hiszed, csak neked szabad esztelenkedni? – mondta, s zokogva borult a nyakamba.

Ez után a jelenet után egy darabig csönd volt köztünk. Sanyi alázatosan járt-kelt körülöttem; a szeme is csak akkor volt rajtam, amikor azt hitte, hogy nem veszem észre. Szégyellte magát a puskáért? Főbelövéssel fenyegetőzni, s tovább hordani azt a fejet: ez nem tartalékos tiszthez méltó. Vagy épp fordítva: azt érezte, amit abban a pillanatban én is, hogy meg tudta volna tenni, s ettől van megszeppenve. Meglátta magában a halált. Magam sem tudtam, hogy mit tartsak felőle. A tapasztalat azt mondta: komédiázás. Kifogyott a valódi halottakból, most már a maga képzelt holttestével szorít az ágyába. De az a félelem, ami akkor a karja után kapott, tovább remegett bennem. Megvetettem: hát még ez a trükk, a főbelövés, ez sem elég olcsó neki? De azért vigyáztam: nehogy még egyszer fölidézzem. Inkább még hosszútűrőbb, még szelídebb leszek; mint az orvosnő, akinek egy erkölcsi nyomorékot bíztak a türelmére. Így aztán mind a ketten hallgattunk, és kerülgettük egymást. Az az este soha többet szóba sem került köztünk. Én odaágyaztam mellé, s ő egy-két hétig ritkábban és finomabban nyúlt hozzám. Aztán újra elkezdődtek a fölébresztések. Helyreállt köztünk a házasélet.

Sanyi „vízivása” azonban nem aludt el bennem. Annak a lánynak a dolgát belőlem nem lehetett többé kitörölni. Amit akkor mondtam, hogy aki nem szeret, nem lehet féltékeny: nem egészen igaz. Az ember nemcsak azt mondja: milyen kedves, jaj, el ne vegyék tőlem. Mondhatja azt is: ó, a féreg, még ezen is osztoznom kell. Ha lehet, bizonyára elélek nélküle, a föld másik végén akár eszembe sem jut, hogy Fáncson ki van vele. De ha már hozzá vagyok kötve, hallgatnom kellett éjjel a szuszogását, tudnom kellett az utait is. A szégyenemet, a poklomat nyomoztam benne. Végigvilágítottam arctól arcig a múltat: ki lehetett az első? Az a lány, akit kidobtam? Vagy már előbbre: Zsófi is? A kocsisunknak fiatal felesége volt. A bőr már megereszkedett rajta a nagy szegénységben; de a barna szemében még volt valami a hajdani masinázások dévajságából. Tavaly, emlékszem, napszámban volt nálunk: tán a babot verték vagy mi, s én elkaptam, hogy Sanyi valami tréfásat odaszólt neki. Akkor azt gondoltam, kedves akar lenni, a kedves Takaró Sanyi. Most tovább szőttem előre-hátra ezt a jelenetet. Kinn a szőlőben, cukorrépakapáláson sokszor volt nálunk ez az asszony. A présházban mindent elintézhettek. Az is eszembe jutott, hogy a Hitelszövetkezetnek könyvelőnője van újabban. Egy lompos fiatal lány, a füstfaragó lánya; Sanyi mindig megvetően beszélt róla; de hátha az is elterelés. Még az is eszembe ötlött, hátha az egész parcellázást azért az Iduért találta ki.

A képzeletemnek ezt a detektívmunkáját, amennyire lehetett, titokban tartottam. Túlságosan nagy dicsőség lett volna neki; elég baj, hogy én nem bírok szabadulni tőle. De egy-egy kérdés csak kiszaladt belőlem. – Hová mégy? – kérdeztem. – A Bozótra, a nádvágókhoz. – Kikkel vágatod? – S hogy ő fölsorolt néhányat – Ágnerné (ez volt a béresné neve) nincs ott? Máskor Idukát kérdeztem meg így. Sanyi dicsekedett, hogy a parcellák felét első nap lejegyezték. A könyveket ki vezeti, Iduka? Újabban a pesti út is sűrűn előkerült. Oda is a parcellázások vitték, a grófnak kellett pénzt vinni, beszélni vele. – Már megint Pestre mégy? – mondtam én, amikor este inget s élelmet kért.

Többet nemigen mondtam, de Sanyinak egy-egy ilyen kérdés is elég volt. Már nem is tudom, az önérzete kapott-e rajt, hogy mint féltékenységgel gyötört férj járjon a világban, vagy csakugyan bántotta a gyanú; látta, hogy új, félelmes szövevény nő ki abból a cselédágyból, s ezt próbálta a kérdéseimnél fogva a napfényre húzkodni. – És ha az Ágnerné is ott van, az mit változtat a dolgon? – Semmit. – Csak nem vagy már arra a szegény tarisznyamellű nőre is féltékeny? – De hisz nem szóltam semmit. – De már ismerem a kérdéseidet. Nemsokára már az öreg Sárónéval is meggyanúsítasz. – Ha meggyanúsítalak, arról te is tehetsz. Te mondtad, hogy Slenkainak az Örzsitek kellett. Én nem tudom, hol van nálatok lefelé a határ. De nyugodj meg, nem gyanúsítalak, tőlem azzal rakatod a nádat, osztod a földet, akivel jólesik. – Most már a földosztás is! Tudom, hogy én a földosztásban is az Iduka kedviért nyargalok. Kész elmebaj, amit csinálsz. Már félek bejelenteni, hogy Pestre kell mennem. Úgy kérdezed: már megint Pestre, mintha szeretőm lakna ott. Csak azt tudnám, kivel vagyok összeszövetkezve, az öreg grófnéval vagy a portásnéval…

S míg én fejés közben Ágnernén és Sanyi pesti útjain gondolkoztam, Sanyinak (ahogy ezt sokszor el is mondta) a fejünk fölé csapó hullámokkal kellett küzdenie. Télen át a helyzetünk egyre romlott. Amikorra a traktor eladódott, jóformán vas ára volt. Egy hónappal tudta az árverést kitolni vele. A nagyhitelezők után jöttek a kicsik, a Hangya, a mészáros, temetés, még az anyósom fejfája sem volt kifizetve. A nagy lyukat sok kis lyukkal tömtük, s ezen a sok lyukon mind a pusztulás ömlött be. A végrehajtó már egész otthonosan itta meg a fréz szobában (az is föl volt írva) a pálinkáját; Molnár Jóskához meg még énnekem is el kellett mennem könyörögnöm. Sanyi orbáncos volt vagy mi, s engem kért, hogy menjek föl, s beszéljek helyette Jóskával. El voltam készülve rá, hogy udvarolni fog. De vagy ő vénült meg, vagy én csúnyultam el: az igazgató úr tapintatos volt. Elbeszélgetett a helyzetünkről, mentette Sanyit; ha rajta állna, ő akármeddig elvárna. Az én kedvemért így is…

Sanyi a haladéktól azonnal meggyógyult. Egy-két hónapig aztán csönd volt a hitelezőktől. De én már ettől a nyugalomtól is rettegtem: nem a parcellázók pénzivel tömi-e a mi ügyeinket? Azon voltam, hogy ebben az adósságözönben egy kis részt, a falubeli tartozásokat legalább, magamnak kerítsek el. Már az őszön is előfordult, hogy fizetővendégeim voltak. Sanyi hozta őket, Hangyából, szövetkezetből. A könyveket jöttek ellenőrizni, terményt fölvásárolni. Jó napidíjuk volt, megfizethették a szállást. Először nehéz volt a pénzüket elfogadni. – Hisz elvégre nálunk is van szállás – sütötte el Sanyi. S úgy tartottuk őket, mint vendégeket szokás, bort hozattunk, s éjfélig elbeszélgettünk velük. A fizetésnél aztán csak lement a pénz; sokszor heteken át ez volt minden pénz a háznál. Amikor ez tudottá lett, a főjegyző is hozzánk küldte a község vendégeit. Másodszor már nem is akartak máshova menni az adóellenőr urak. A koszt jó volt, a kisszoba vendégszobának barátságos; engem magamat is fölvillanyozott, hogy a semmiből jó vendégfogadást üssek össze. A borsós omlettemet úgy ették, mint valami ízkinyilatkoztatást; a hajnali vonathoz pontos volt a keltés, kipucolt cipő, víz, kendő, minden a helyén.

Sanyi azzal vigasztalta magát, hogy nem a pénzért teszi, a parcellázáshoz kell az ismeretség. Én azonban a pénzért tettem, s azt szerettem volna, ha panziómból (a főjegyző nevezte el így) bővebb jövedelem is csurog. Ha két-három állandó kosztost szerezhetek, meglendíti az ügyeinket. A katolikus iskolán volt egy új tanítókisasszony: az hozzám járt tejért. Szűrés közben elpanaszolta, milyen nehezen kosztolja magát; iskola után habar össze valamit a mesterné tűzhelyén. – Tudod mit, próbáld meg, egyél itt nálunk – mondtam neki. – Ó, lehetséges volna? kapott az rajta. S mit tetszik kérni érte? (Mert afféle zárdanövendék volt, aki elébb csak néninek mert hívni, s még aztán is jó soká tetszikezett.) Majd megegyezünk… Négy-öt nap múlva az új malomellenőr jelentkezett. Hallotta Irénkétől, hogy kosztot adok; ő nem ehetne-e nálunk? A sorrend, ahogy azt mindjárt észrevettem, a fordított volt; nem a kosztom hozta őt Irénke mellé, hanem Irénke énhozzám. A kis szőke embernek tetszett a nagy, ártatlan, szőke lány; a szemük és a szájuk egyszerre evett, könnyű volt kielégíteni őket. A malomellenőr dicséretei a főjegyzőt is fegyverletételre bírták. Ő sorra buktatta a lányos házak számvetéseit; agglegény gyomra volt az egyetlen, ami nősülésre bírhatta volna. – Kisnagyságos, tudom, hogy utál engem – állított meg az utcán. De én azért megkérdem, nem vállalna-e el engem is kosztosnak? – Jegyezze meg, hogy egy panziósné mindenkit szeret, aki fizet. – Attól fogva ő is ott evett nálunk. Hogy kényelmesebben legyünk – a beállt tavasz megengedte már – a fészerből csinált hallban terítettem. Déltől a délutáni hivatalig ott trafikálták el az időt. Én is jól jártam: az első hónapban százötven pengőt dugtam be különféle törlesztésekbe. A fizetős adós olyan ritka volt akkor, hogy minden hitelezőm szívesen egyezett meg velem hosszú részletekre.

Sanyinak ez az én panzióm sehogyan sem tetszett. – Jaj nekem – mondta, amikor a tanítókisasszonyt odavettem. – Mit fogok én e miatt a zárdaszűz miatt szenvedni. Ha fölvetem a kanálból a szemem: „Na, szép volt ma Irénke? Látom, bámultál rá.” – Ezt még tréfálkozva mondta. Borsódzásában volt egy kis csiklandás is. Egy lány: az mégiscsak szövetség. Még ha féltékenykedem is: őt erősíti az asztal mellett. De amikor a férfiak is megjöttek, mind mordabb lett. A malomellenőr és Irénke szerelme engem elszórakoztatott. Olyan nagy ellentét volt a mi viszonyunk s az ő tapogatódzó szerelmük közt. Tolnában mi is ilyenek lehettünk a tanítómmal. A bizalmasukká lettem vagy inkább a levélszekrényükké. Ami szépet gondoltak egymásról s magukról, azt nekem mondták meg. A malomellenőr a jogot akarta elvégezni; Irénke a tanárképzőt. Az én véleményemet javítgatták magukról, hogy aztán a másiknak tovább adjam. Sanyi azonban csak az én lágyabb arcomat látta, amint a malomellenőrrel az édesanyjáról beszélgettem. Ővele sosem beszélgetek ilyen ellágyultan. Amikor meg Kardos, a régi vetélytárs is megjelent, mintha a kedveseimmel ültetném le őt ebédelni.

Eleinte a régi célozgató módján próbált elégedetlenkedni. – Én nagyon szeretem a vendégeket; a családi életembe azonban nem engedem be szívesen. A nyilvánosság előtt ebédelni, azt hagyjuk meg a királyoknak. Ez a te panziód megöli a családi életünket. Most már azt az egy-két órát sem tölthetjük intimen. Amit hoz, nem éri meg, amit pusztít. Ilyen toldás-foldással úgysem lehet rajtunk segíteni… De milyen gyorsan mentünk át most a célozgatások övén! Milyen hamar következtek a durvaságok. – A te panziódra rámegy a becsületem. Az emberek nem szokták meg az ilyet. Egykettőre kész a hír, hogy nemcsak kosztot kapnak nálad a vendégek. Meg is értem. Senki se hiszi el, hogy azért az ötven pengőért csinálok kocsmát a házamból. Nem magyarázhatom meg, hogy te ezzel akarsz megszégyeníteni engemet. „Odajutottam Takaró Sanyi mellett, hogy kifőzést kellett nyitnom.” Nem gondolod, hogy egy kicsit erős büntetés, amiért a szerencse pillanatnyilag ellenem fordult? Te a féltékenységeddel folyton ott vagy a sarkamban; magad pedig odadobsz bennünket a falu megvetésének. Tudhatod, hogy Kardossal annak idején is összehoztak. Vagy tán ezt akarod? Ez a bosszúd, mert egy szolgáló hazudott valamit?

Ez a gondolat, hogy én bosszúból a kosztosaim ágyába akarok belebotlani, állandóan ott volt a beszédjében. A vendégeit s főként a főjegyzőt nem merte megbántani. Legföllebb az ebéd végén állt föl túlságos hamar. Engem annál többet kínzott. Este az ágyban – az asztal helyett most már az ágy volt az efféle beszédek mezeje – nagyszerűen lehetett gorombáskodni. Az ember hanyatt fekszik, s csak mondja a sötétnek. S ezek a gorombaságok nem zárták ki a durva átcsapást a vádolásból az ölelésbe. Engem kimondhatatlanul keserített ez az igazságtalanság. Hárommal többet etetek; még a paprikát is tojáson veszem, hogy arra se menjen az övé. Hány ezer lépésből, mártáskavarásból, tányértörölgetésből jön össze az a kis pénz, amit a Hangyában törlesztek! S őneki mindez csak szajhaság. Azért főzök, hogy férfit szerezzek. Őt megbosszulni? Komolyan hiszi ezt? Vagy csak a maga mentségére mondja? Túlságosan nyomja az érdemem; kelletőzést akar látni, ahol összeszorított fog van. Ó, hogy gyűlöltem őt, amíg a mennyezetre, az éjszakára szegzett szemmel a vádjait hallgattam. Ritkán, röviden feleltem. Én szívesen abbahagyom, csak a tartozásaid fizesd ki. Hisz még az anyád koporsója sincs kifizetve. Rágalmazhatsz, engem nem kedvetlenítesz el. Én megtartom, amit vállaltam. Nem fogok a boltok előtt – nehogy utánam kiáltsanak – szökve elsurranni. – Ilyeneket mondtam, de a legszívesebben fogtam volna az éjjeliszekrényemből a kis lámpát, s azt törtem volna széjjel a fején.

Egy éjszaka aztán ezt is meghozta. Sanyi április végén megbetegedett. Az egész falun átment akkor az influenza; ő is ott teáztatta, citromoztatta magát fölfőtt fejjel az ágyban. Jó délután egyszer csak félreverik a harangot; nemsokára a lajtoskocsik is zörögnek már az ablak alatt. Arra alá égett egy ház, Kertész nagybácsiék mellett. Sanyinak a tűz mindig nagy parádézási alkalom volt. Ilyenkor ő akart a szikrát fogó tetőkön állni; a szivattyú csövével a lángot veretni, szivattyúzóknak, csákányosoknak kiabálni: ez majdnem olyan dicsőség volt, mint a sír szélén a zokogók karát vezetni. Most sem tudtam az ágyban megtartani. – A Tüdősék! De hisz az a bátyámék tőszomszédja. S a hálóingre kapott ruhában már tolja is a kocsit – már ott ül a nagy hordó tetején. Milyen jó lesz ezt elmesélni! „Úgy, ahogy voltam, még inget sem vettem, az egyik lábamon volt zokni, a cipőm befűzetlen…”

A tüzet egy jó óra alatt elnyomták. De rá csaknem rádűlt a kémény, a nedves nádon megcsúszott s kis híja, hogy a lángokba nem esett. A Fáncsik tűzoltóparancsnok (akit ő az oltás dolgában tudatlannak tartott), a maga vízsugarával oldalba verette. A szélfele eső oldalam csuromvíz, a másik oldalamban a láng. Ha most tüdőgyulladást nem kapok – mondta lelkesen –, örökké élek. Az éjszaka a láza fölugrott; az oldalát fájlalta. Slenkainak ő mondta: itt van a tüdőgyulladás, komám. Szinte föllelkesítette, hogy a közügyért tüdőgyulladást kapott. Slenkai nézte, hallgatta; úgy láttam, nem tudja biztosan, de nem mondott ellen. Az sose baj, ha az orvos az embert nagyobb bajból gyógyítja meg.

Az első nap még ebben a mámoros hangulatban telt el. A kipirult arca ott úszott a lázban, dicsőségben. Élvezte, hogy keresztkötéseket rakok a kendő ráncával mintázott törzsére, a citromos limonádét (az is hitelre volt, nemhogy a gyógyszer) minden öt percben odakérheti. Ilyenkor a kispárnát is megemeltem a fejével együtt, s kendővel töröltem le a szája szélén kibuggyanó levet. Hanem hogy másnap, harmadnap sem lett jobban, sőt a lélegzete is nehezebbé vált, elromlott a kedve. Szidta a tűzoltóparancsnokot, elégedetlenkedett az ápolással; a párna nincs egész nap fölrázva, Zsuzsikát mért nem némítom el. Egy pénteki nap aztán egészen csendes lett, csak nyögött, s az oldalát fájdította. – Na, most megszabadulsz tőlem – mondta, hogy Slenkai kikíséréséből visszajöttem. – Elég sokáig voltam kinn, s ő gyanakodva leste (pedig Slenkai csak annyit mondott: nagyon levert az öreg, de megússza), mit lát az arcomon. – Nem adják azt olyan könnyen – próbáltam mosolyogni. De a szívem megdobbant. Ó, ha úgy történne. Milyen egyszerű lenne. Sanyit én elpusztíthatatlannak tartottam. Nyálból és húsból: a végzet. De ha a tűzoltócső vagy valamilyen hirtelen betegség… Hallottam, hogy a spanyolnátha éppen az ilyen vaskos embereket viszi el leghamarább. Elszörnyedve figyeltem magamban a reményt. Hát idejutottunk? Büntetésül egész éjszaka nem feküdtem le. Váltogattam a borogatásokat, takartam a lámpát, főztem a feketét. Sanyi minden nyögésére az ágyánál voltam, s vezeklésül meg-megcirógattam a kezét. Ő erre a mozdulatra rám-rám nézett, s láttam: görög szemeiből a könny.

Másnapra jobban lett. Délután, amikor Slenkai átjött, már dicsekedve mondta, hogy meg voltam ijedve érte az éjszaka. – Ilyenkor van egy kis becsülete a férfinak… Amikor a halál kutyái a sarkában vannak. Ilyenkor cirógatják a kezit. Na, majd megmondom én annak a Fáncsiknak… Az öröm, hogy meggyógyult, sorra fölhozta, aminek örülni lehetett: az én kézcirógatásomat, hogy ő mentette meg Kertészéknél a háztetőt; – még a parcellázás is előjött. – A feleségem ugyan már látja a bögrét, amivel koldulni megy, de én egy fél év alatt tiszta leszek minden adósságtól… Föloszlatom a panziót, barátom. – Slenkai is jókedvű volt, kinevezték a Mátrába OTI-orvosnak. Amióta Jókuti kitúrta őt, nem volt maradása. Most végre mehet: jövő elsején foglalja el az állását. Hajnalban indul háztűznézni. – Még ezt a komámat – mondom – meggyógyítom. Nem hagyom annak az abortőrnek a kezére. A végin még fog egy méhkanalat, s kikaparja a tüdődet. Hanem ez az omnadin-készítmény nagyszerű volt. Enélkül nem parcelláznál itt nekem ilyen nagyszájúan. A szíveddel azonban elbánt az influenza – mondta a csuklóját fogva. – Egy csecsemőnek erősebb pulzusa van. S milyen összevissza ver, a szisztole belebotlik a diasztoléba. Egy ideig nem ajánlom, hogy menyecskézz. Legföljebb olyan plátói szempartikat a szép kosztoslányotokkal. – Te, el ne kezdd a feleségem előtt. Egész éjjel ezt hallgathatom… Na jól van, anyukám – húzta oda kérlelve a kezem… Tudom, hogy angyal vagy. Éjszaka, ahogy a citromot csavartad, a szárnyadat is láttam.

Én szótlanul figyeltem, hogy kel ki abból a pállott nyögés-dunszt-láz-csomóból, amit az éjszaka ápoltam, a régi, kérkedő Sanyi. Nem is az utolsó esztendők Sanyija, hanem a két-három év előtti. A barna arca, most, hogy a láz lefutott róla, beesett volt és öreg. A keresztkötés egy lefogyott mellre borult, még a nedves szőr is oly csüggedten tapadt oda a kiálló bordákhoz. Arra az orv pillantásomra gondoltam, az esküvő után, mikor a kisszobában az útra átöltöztünk. Milyen húsos, telt volt ez a mell akkor; a szőr is egy egészséges bozót. De az, ami Sanyit Sanyivá tette, lám, nem változott. Ahogy Slenkaival összedruszálkodnak, ugyanaz a Sanyi, aki Bodolai mellett Huszárpusztán úgy fölkavarta a gyomrom. – Dehogy hal ez meg, gondoltam elkeseredetten. Előbb kihalok én emellől. Az is volna a legjobb, ha bezárkóznám a magtárba; ott van elég rossz istráng, s egy szögre fölakasztanám magamat.

Hogy Slenkai elment, Sanyi egy hosszút aludt. Mikor felébredt, nem volt olyan pajkos. Laposan, hunyorogva nézte, hogy jár a karom a ruha fölött. Ott locsoltam be a ruhát a nappali asztalon, hogy ha kell neki, kéznél legyek. Zsuzsika a konyhában ült a lánnyal; a lány kukoricát morzsolt, s ő a rajtahagyott szemeket kapirgálta le nagy büszkélkedve. Azt hittem, kilázasodott, hogy úgy hallgat. De nem; egész hideg volt a feje, csak a veríték szakadt arról is. – Izzadsz? – kérdeztem. – Csuromvíz vagyok – mondta. – Inget kellene cserélnem. Friss inget tettem az ágyára. – Nem törülnéd le egy kendővel a testem?… Ahogy a paplanát fölemeltem, az izzadságszag gőzként dőlt alóla. Egy pillanatra újra be kellett takarnom, úgy nekem csapott az undor. Amikor letöröltem, elkapta a kezem. – Most maradj itt egy kicsit. Úgy; ülj le ide. S beljebb húzódott az ágyba, hogy a szélére ülhessek. – Most már nem cirógatod a kezemet? – kérdezte. – Mért csak akkor cirógatod, amikor azt hiszed, magamon kívül vagyok? Emlékszel, amikor rajtaértelek, hogy Zsuzsika kezét csókolgattad? Ilyen vagy te, te sünszívű. S behúzta a kezem a paplan alá, úgy, hogy a félkönyökömre kellett dűlnöm.

Az izzadsággal kijött az érzelmessége. Melyiknek van pállottabb szaga, gondoltam, amíg ebben a kényelmetlen helyzetben ott voltam fölötte. – De most kilestelek – folytatta ő. – Ezután nem hiszek neked. Megesküdhetsz, hogy nem szeretsz. Én érezni fogom a cirógatásodat. No, mondd már, hogy nem utálsz! S mért ülsz olyan kényelmetlenül? Tudod mit, gyere, bújj be ide mellém. – S már húzott is befelé. – Sanyi, te megbolondultál – kiáltottam én – s kitéptem magam a kezéből, s mint a borzadály angyala álltam az ágya mellett. De már nagy gyakorlatom volt az önuralomból. – Hallottad, mit mondott Slenkai? – szedtem össze magam. – Csak plátóian, a szemeddel. S már mosolyogni is tudtam. Zsuzsikát küldtem be, hogy szórakoztassa az apját. Mutasd meg apádnak, hogy tudsz kukoricát morzsolni. Magam meg odaültem a kosárhoz, a nagyokat ásító lány mellé.

Zsuzsika ott feküdt már négyfele kirúgott taggal s keresztbe álló paplannal a kiságyban, én meg valami foltozást vettem elő, hogy teljék az idő. Sanyi még mindig fönn volt, a szemhéját leeresztve, egy gyufaszálnyi szemrésen át figyelt. – Nem fekszel még le? – kérdezte néhányszor. – Nem, ezt még meg kell varrnom; Zsuzsika ezt veszi fel. A leselkedő szemhéj végre is lezárult. Én éreztem, hogy csak tetteti az alvást, a túl mély lélegzete elárulta. De azért csak lefeküdtem; az előző éjszaka engem is kimerített. Nyitott szemmel feküdtem az ágyban, s vártam, hogy mikor szólal meg. Tudtam, hogy az ő sunyi szeme is nyitva van; lám, a mély lélegzést is abbahagyta már, csak az illendő időt várja ki, hogy megszólalhasson. Az ilyenféle várakozás az együttélés minden kínja közt a legborzasztóbb. S ahhoz, hogy kikerülhetetlen, most a visszatérés kínja is hozzájött. A betegség egypár napra elnyelte Sanyit, de Sanyi mint az újhold, íme nő, dagad; nem is szabadulhatsz tőle. – Nellike, fönn vagy? – jött meg csakugyan aszó. – Kiszáradt a torkom. – Ott van az éjjeli szekrényeden a limonádé – mondtam magamon uralkodva. Egy kis matatás következett. – Látod, leöntöttem magam. Nincs egy kendő nálad?… Odaadtam a párna alól a zsebkendőt. – De a kezed is hagyd itt – mondta. – Nem tudok elaludni.

Ha nem hagyom ott, vagy fölkelek, nem történik semmi. De én otthagytam. Mérkőztem az idegeimmel, próbára tettem magam, hogy bírom-e. – Mért nem bújtál oda mellém ma délután, sugdosta ő az elkapott kezemmel. Gyere most ide. – Nem megyek, hagyjál – mondtam nyersen már. – Akkor én megyek – búgta ő, s hirtelen ugrással átdobta magát az ágyamba. A délutáni izzadságszag ott volt megint az orromban. S vele, ami ellen már órák óta borzolódtam. Nem, ezt most nem hagyom, ha belehalok is. Most nem engedem magam, éreztem hátrahajolva, s a párnámat kaptam magam elé. De Sanyi már fogta a csípőmet, s húzott maga felé. – Karmolsz is? Hát csak karmolj – hallottam a vad lélegzését a párna másik feléről. A borzalom megduplázta az erőmet. Az arcába nyomtam a párnát, s a lábammal is rúgtam őt magamtól. – Hát sosem lesz tőled nyugtom – kiáltottam. S vadul nyomtam hátra, a magam ágya felé a fejét.

Egyszerre csak azt éreztem, hogy a párna túlsó felén nincs ellenállás, s én ott fekszem fölötte, az ő ágyában; a nagypárna a kettőnk arca között. – Sanyi, ne játssz – kiáltottam, a párnát eldobva. S kétségbeesetten kúsztam vissza az ágyam szélire, ahol az éjjeli lámpa s a gyufa állt. Öt gyufát eltörtem, amíg meggyújtottam, s a kislámpa (melynek a fénykarikájában annyiszor lépdeltünk haza a Nagy utca kerítései alatt) az arcába került. Sanyi nem játszott. Vagy ha igen, akkor kitűnően. Félig nyílt szemmel, mozdulatlanul feküdt az ágyában.

Mindig csodálkoztam a regényhősökön, akik egy-egy bizonytalan, ködös pillanatukban nem tudják, hogy álmodnak vagy ébren vannak-e. Közönséges emberektől is gyakran hallani: azt hittem, álmodom. Vagy: csípjetek meg, nem álmodom-e. Bennem legföllebb álmomban merült föl a gyanú, hogy nem álmodom-e. Ébren mindig tudtam, hogy ébren vagyok. Most is, hogy Sanyi mozdulatlanul feküdt a kislámpa fényében, csak egy rövid pillanatra bukott föl bennem a remény, hogy nem, ez talán csak álom: a másikban már láttam, hogy nem az. Pedig ami történt, igazán olyan volt, mint ami álmában szokott az emberrel történni. Öt perccel előbb még ott hallgattunk egymás mellett a sötétben. Aztán Sanyi támadása, a dulakodás a párnával… Különösen az a hirtelen gyöngülés a párna másik oldalán: ez vallott álomra. Álmában történik meg az emberrel, hogy tornaversenyen vagy más ilyen helyen ugrania kell; nekifut, a levegőben van, s egyszer csak azt érzi, hogy a levegő nem áll ellen neki; ugrásának a lendülete túlvitte a négy, az öt, a tíz méteren, rég megdöntötte a világrekordot, egy titkolt vágy – a dicsőségé, a fölülkerekedésé – eloldotta őt a lehetőségek láncairól, csodálatos világba került, amelyből már csak fölébredni lehet. Így szűnt meg az én kétségbeesett védekezésemmel szemben a Sanyi ereje, mely számomra a levegő ellenállásánál is biztosabb volt. Ha valaha okom volt kételkedni az ébrenlétemben, most volt az. De mondom: ez a kétely vagy remény csak egy másodpercig tartott. A következőkben az éberségem győzött meg az ébrenlétemről. Az a kínos figyelem, mellyel Sanyi első szavát lestem, ha lehet, még fokozódott a veszély tudatától. A holttestet mintha nem is a gyenge lámpa, hanem az agyamban kigyúló kínos éberség világította volna meg.

A következő kapkodó mozdulata a reménynek (azután, hogy én álmodom) az volt, hogy Sanyi csak elájult. Az lehetetlen, hogy egy ember ennyitől meghaljon. Mondják, hogy vannak hosszú ájulások, tetszhalottak a koporsóban felülnek, gyermekkoromban az erdész Kisújság-jában láttam is egy ilyen felült tetszhalottat a címlapon. De mialatt így reménykedtem, az a lélekjelenlét számadásokat is végzett. Orvosért kell futnom, mondta a fejemet betöltő világosság. Hadd lássa, hogy én szalajtottam érte. Ha meghalt, aközben halt meg, míg érte voltak. Ha itt összezárkózom vele, tépelődtem rajta: még azt mondják, én öltem meg. Kifutottam a konyhába, s ráncigálni kezdtem a lányt a csíkos dunyha alatt. Csipás szemű, álomszuszék lány volt; amikor fölvettem, Sándorra gondoltam. Első álmában volt, sehogy sem akart észre térni. – Szaladj a Slenkai doktor úrhoz – ráztam a vállát, amikor végre fölállt. – Mondd meg neki, érted, hogy azonnal jöjjön… A tekintetes úr rosszul van. – A tekintetes úr? – nézett szét a lány, mint aki égő házban ébredt, s nem tudta, hogy bújjék a kabátomba, mert azt adtam rá felsőruha helyett. – Erre te, a kertnek – kiáltottam rá, mert a tornácnak szaladt. – De szaladj ám, azonnal jöjjön a doktor úr. – S meggyőződve, hogy lebukdácsolt a szérűn, visszamentem a halotthoz.

Az bámulatos, hogy ha a veszélynek ez az ébersége, ez a szörnyű lélekjelenlét egyszer kigyúlt, hogy összeszokik az ember percek alatt a legszörnyűbb helyzettel is. Mindaz, amit ebben a helyzetben gondolni illett és lehetett (ez lett hát a házasságunk vége, itt fekszik mozdulatlan az uram, nem fog többet fölébreszteni, az az angyal, amelyiket meg akart törni, ím széttépte), csak később, fokról fokra szivárgott elő a lélek mély gödreiből. Ebben a percben csak egy feladvány volt előttem: ez a mozdulatlan test, melynek mozdulatlanságát, ha nem úgy teszek, ahogy kell, rajtam kérik számon. Nem emlékszem, hogy miféle gondolataim voltak, vagy voltak-e gondolataim egyáltalán, de az egész eszem járt, mint a megszorult állat, mely ide-oda villanó szemmel méri fel, hol nyer egérutat. Ha nem így lett volna, sosem tehettem volna meg azt, amit megtettem. „Slenkai gyűlöl engem. Slenkai rám keni, ha lehet”, tán ilyesmit gondoltam, de erre sem emlékszem. A bizonyos csak az, hogy magamra kaptam az ágyterítőt (addig ingben voltam), s rohantam le a szérűn, a konyhakerten át a lány után. A meztelen lábam goromba hantokra, szúrós kukoricagyökerekre hágott. A kiskert ajtaja nem akart kinyílni: de a Nagy utcán (ahol Sanyival vitatkoztunk egyszer) mégiscsak elértem a lányt. Az utcát nézte, balra is, jobbra is, az álmával tanácskozva, hogy merre menjen. – Bözsi – kiáltottam utána messziről. Azt akarom mondani, ne a Slenkai doktor úrért menj. A doktor úr nincs itthon, elutazott. A Jókuti doktor urat, tudod, hogy hol lakik? – Ott, a kaszinón fölül?… – A Pethes házban. Zörgess, amíg ki nem nyit. Mondd meg neki, hogy én kéretem.

Erre a futásomra még ma is csodálkozással gondolok. Mi volt az bennem, ami szinte egy perc alatt fölmérte az egyetlen utat, amely megmenthetett? Mert bizonyos, hogy az a perc mentett meg. Ha a lány Slenkait veri föl: ő faggatózni, gyanakodni kezd, s akkor a botrány, a boncolás elkerülhetetlen. Pontosan Jókuti kellett hozzá, hogy megmeneküljek. Hol van az bennünk a hétköznapokon, aki ilyenkor is föltalálja a lehetetlent? Hisz utólag könnyű nyomon követni a lépéseket. „Slenkait ne… De hisz Slenkai elutazott. Ha nem utazott volna el, őt kellene, ő volt a kezelőorvosa. Jókutinak jóformán nem is köszönt az uram. Ha őt hívom: bevallás. De Slenkai szerencsére elutazott. Akkor jutott eszembe, amikor a lány már elindult.” Én persze akkor is tudtam, hogy Slenkai nem utazott el. A legkorábban a hajnalival utazhatik el, ha elutazik. De majd azt mondom: úgy rémlett, össze voltam kavarodva. Elég kétes rés, de az egyetlen, melyen megszökhetek. Nem bámulatos, hogy ott a holttest fölött, a viharlámpa világánál rátaláltam? S nem borzasztó, hogy egy asszonyban néhány perccel az ura halála, vagy, mondjuk ki: a megölése után efféle mérlegelések folyhassanak? Igen, ha az életemen azokkal a fogalmakkal gondolok végig, amelyeket az emberek közt szereztem, magamnak is meg kell döbbennem magamon. Beleképzeltem asszonyismerőseimet ebbe a helyzetbe. Mind elrémült, zokogott, világgá ment vagy összevissza hazudott volna. Csak bennem volt meg a keménység hozzá. Keménység? Nem gonoszság erre az igazi szó?

Az első, helyzethez illő érzés, mondhatnám, az első érzés a veszély észvillanásai után akkor fogta össze a szívem, amikor a káposztáskertből a halotthoz visszatértem, és lassan felöltöztem. Ez az érzés a dac volt. Néztem őt, s azt gondoltam: hiába nézel a nyitott félszemeddel. Fölvonultathatod a barátaidat, a halottainkat, mint annyiszor, az elítélésemre én nem fogom vádolni magam. Ha megtörtént, te kerested. Mért hoztál vissza Cencről? Én elszöktem; én Szeréna néninek is megmondtam, hogy beléd verem a kést. Nem tudom, mi történt, de olyan, amivel szemben az akarat tehetetlen. Olyan eleven volt bennem az ágybeli iszony, a verejtékszag – nem is az ő szaga, az egész házasságunké –, hogy a bűntudatnak nem jutott hely mellette. Inkább azt a percet próbáltam újraélni, amíg az én ágyamból az övébe kerültünk. Ennek a kavargó időszaknak az elején az ő forró szavai voltak fölöttem; a végén én térdeltem párnástól őfölötte. Mi történt közben? Főként attól fogva, hogy az az ellenállás gyengülni kezdett? Mennyi idő volt az? Én egész rövidnek éreztem. Meg lehet egy embert ennyi idő alatt fojtani? Vagy csak én érzem olyan rövidnek azt az időt? Nemcsak ő, én is eszméletlen voltam azalatt? A vágy, hogy ne legyen (s ez tagadhatatlanul ott volt bennem az egész betegsége alatt), nemcsak erőt, de önkívületet is adott a megöléséhez… Letakartam őt a lecsúszott paplanával, s kifüleltem az éjszakába. Ez vagy a másik kutyaugatás hozza-e Jókutit?

Végre lépést és egy szót hallottam az udvaron. Kimentem elé, nehogy a lány bejöjjön vele. – Na, mi baj, Nelli asszony? – kérdezte a táskás alak a sárvas mellől… Itt volt hát. Hangja, mely máskor úgy fölborzolt, most erőt adott. – Az uram, azt hiszem nagyon rosszul van – mondtam tétován. Ő egy kutató pillantást vetett felém a csillagok világánál. – Erre? – kérdezte, s megindult befelé. – Én mit csináljak? Lefekhetem? – kérdezte a lány. – Csak feküdj le. Ha kell, majd szólok. – S megvártam, amíg elindul a tornácon hátra a konyha felé.

Jókuti azalatt bekerült valahogy a kiszivárgó lámpafénynél a nappaliba. Én az előszobában is késtem egy pillanatot. Rá kellett parancsolnom az elszorult szívemre, hogy bemenjek utána. Ahogy beléptem, épp oda volt hajolva a test fölé. Én az ajtófa árnyékába húzódtam. Mit szól majd, néztem a hátát, ha visszafordul? Egyszer még fölvillant az is: hát hogyha él. Hátha mesterséges légzést kezd vele. De nem, ő eddig már tudja az igazat. Megkövülve néztem, hogy a hajlott hát csendben fölegyenesedik. Az arcát kerestem, de nem látok belőle semmit. A halottnak hátat fordítva ellép az ágytól, s közben felém sem néz. – Hát evvel nincs sok tennivaló – mondta komolyan. – Nem gyújthatna ki egy rendesebb lámpát? – tette hozzá a kályhának húzódva.

Szótlanul engedelmeskedtem. Azt hittem, nyugodt vagyok, de a lámpaüveg táncolt a kezemben; alig bírtam az égőbe beilleszteni. Amire nagy keservesen kigyújtottam, Jókuti már a díványon ült, s egy cigarettát vett ki a tárcájából. Most nézhettünk először egymásra úgy, hogy láttunk is valamit. Az ő arca mélységesen komoly volt, de semmi gyanút, sem rökönyödést, sem fölháborodást nem láttam rajta. Csak kutató komolyságot, s igen: egy kis csodálatot. Furcsa, de arra kellett gondolnom, hogy vagy nagyon rettenetes vagy nagyon szép vagyok ebben a pillanatban. – Mondja, Nelli, mért hívott maga engemet? – kérdezte egy áthallgatott perc után, s a megpuhított cigarettát (melyet nyilván izgalmában szedett elő) visszatette a többi közé. – Mert Slenkai elutazott – mondtam konokul a szemébe nézve. – Tegnap itt volt, s mondta, hogy a Mátrába utazik. Ott kapott állást valami gyártelepen… Magam is bámultam, milyen eltökélt hangon mondtam ezt a hazugságot. Mintha egy pajzsot tartottam volna hangból magam elé. – Úgy? – mondta ő, s az a komoly, kutató pillantás még nagyobb és még sötétebb bámulattal volt rajtam egy pillanatig. Aztán elfordította a szemét, s nem emlékszem, hogy többet rám nézett volna. – Mióta volt beteg az ura? – kérdezte a tárcáját másodszor is kinyitva. – Egy hete. Meghűlt, aztán kiment a tűzhöz. Úgy mondták, tüdőgyulladást kapott. – Slenkai látta őt tegnap?… Igaz, hisz mondta. Délelőtt? Délután? – Délután. – És akkor hogy volt?… Jobban. Tegnap éjjel volt a legrosszabbul: tegnap már jobban volt. Csak a szívével nem volt megelégedve. Azt mondta, összevissza ver a szíve.

Jókuti végleg eltette a tárcáját. Egy percig csendben ült; aztán azt mondta, anélkül hogy rám nézett volna: – Nyilván szívhalál. Előfordul… Maga hogy vette észre? – S hogy én nem feleltem: – Itt érte az ágyban? – Itt. – Nem tett valami erőfeszítést? Hirtelen mozdulatot? – De igen – mondtam vonakodva. – Néha egy hirtelen felülés is elég… Az éjjeli szekrényre nézett. – Limonádét akart inni? Vagy a dolgát végezni? – Én hallgattam. – Hisz tulajdonképpen mindegy. S fölállt s a halotthoz ment. Fölhajtotta a takarót, széthúzta az ingét, s megnézte Sanyi mellkasát. – Tartsa csak ide kicsit a lámpát… Itt néhány karcolás van – bökött a mell bal oldalára. – Olyan, mintha karmolás volna. Nyilván a biztosítótű… Amivel a kötést rögzítette… S újra betakarta a halottat.

Én megnéztem őt. Arcra volt szükségem ehhez a biztosítótűhöz. Ez a biztosítótű az ő találmánya volt; én nem biztosítótűvel erősítettem meg a kötést, csak begyűrtem a törülköző végét. Mért mondja, hogy a biztosítótűvel sebezhettem meg? Így rágja a szájamba, hogy mit mondjak? Egy körömkarmolás más, mint egy biztosítótű sebe. Ha van ott valami, az csak karmolás lehet. Hiszen a fülemben még ott a hang: „Karmolsz is? Hát csak karmolj.” Az ő arcáról azonban nem lehetett semmit leolvasni. Mit is mondott Cencen? „Ha jobban megismer, nem fog csalódni bennem. Nincs nagy véleményem magamról, de férfi az vagyok.” Ez igaz, ezt el kell ismerni. Akár a gyanúját leplezi így, akár engem akar a legkevesebb szóval kitanítani. De mi hát az igazi gondolata? Mit gondol a komoly, elgondolkozott arca mögött? A szívhalál is csakolyan, mint a biztosítótű? A cinkosom akar lenni, s megmagyarázza a halált, ahogy megmagyarázza a sebet. Énnekem csak az a dolgom, hogy utánamondjam. „Fölült az ágyban, ki akart ugrani, s akkor lett rosszul. Azt a sebet a biztosítótű ejtette.”

Éreztem, hogy feszülten kell figyelnem rája. Arra is, amit mond, s arra is, amit akar. A mondásaiban utasítások lehetnek. Amikor a biztosítótűre hallgattam, nem: amikor a dulakodást elhallgattam: elfogadtam a kezét. Most egy keskeny pallón visz keserves mélységek fölött. Nem lett volna szabad elfogadnom. De érte küldtem, a rémület lélekjelenléte utána kapott, s ő megfogta férfiasan a kezem. Ha kevésbé határozott és tapintatos, tán nem hagyom a kezében, de ez a kéz erősebb volt most nálam. „Ne higgye, hogy én lemondok magáról”, hallom a motorbicikli mellől. Ez az ember nagyot kockáztat (többet, mint azokkal a műtétekkel, amelyekről Sanyi és Slenkai tudott), de be is hajtja az árát. S én az engedelmességem alatt is érzem, hogy nem akarom megadni neki. – Hát itt nincs sok tennivaló – mondja Jókuti, s az órájára nézett… – Negyed kettő. Nincs értelme, hogy fölverjük ilyenkor a falut… Nem akarja a kislányt máshová átvinni? – mutatott a kiságyban kirúgva szuszogó gyerekre, aki épp valami elhadart mondatot nyelt le, s az öklével maga elé ütött; tán a kotlóssal verekedett.

Átvittem a nyöszörgő kisgyereket paplanostul a kisszobába. Ahogy a párnáért visszamentem, Jókuti akkor húzódott vissza a konyhaajtóból. Nyilván a lányt nézte meg, hogy alszik-e. Én átvittem a párnát, odaültem a gyerek mellé a dívány szélére, s hallgattam az álom cikázását követő vadabb-szelídebb lélegzetét. Jókuti nem jött utánam, úgy tett, mintha engem várna vissza; én, mintha neki kellene utánam jönnie. Mind a kettőnknek jobb volt egyedül. Ha együtt hallgattunk, hosszabbak a percek. Külön, cigarettázva, gondolkozva jobban telt az idő. S most – megértettem – az volt a parancs: tölteni, kihúzni az időt. „Negyed kettő. Nem sürgős, hogy felverjük a falut.” Ez megint afféle diómondat. Van egy korrekt héja: most úgy sem lehet semmit kezdeni, fölverünk egy csomó embert. De ha feltöröm a héjat: ott van benne a cinkos üzenete: „Sanyi nem éjjel tizenkettőkor vagy fél egykor halt meg, hanem később…” A lányt is azért nézte meg, hogy alszik-e? De mért fontos az? Tán tudja, hogy hazudtam?… Éreztem, hogy görcsösen fogom ennek az embernek a kezét: teli vagyok bizalommal iránta. Ugyanakkor azonban rettegek is tőle. Mintha leléptem volna valamiről, amin még gyilkosként is én voltam, s tehetetlenül, megfélemedve csúszok valamibe, amiről nem tudom, mi.

Odakinn már szürkült, amikor Jókuti átjött utánam. – Pihen egy kicsit? – kérdezte a búsulóba ülve. Én nem feleltem, csak ránéztem. Miféle kérdés ez? Jókuti egy pillanatig elgondolkozva ült ott. – Mondja, Nellike, biztos az, hogy Slenkai az este elutazott? Éreztem, hogy ez fontos kérdés: erre nekem is pontos, bűntársi választ kell adnom. Hisz mondhatnám azt: én úgy tudom, hogyne, különben őt hittam volna. Így megmenteném előtte a színt. De ezzel elereszteném a kezét, s ehhez most nincs erőm. S anélkül hogy mentegetőzném, azt mondom: – Nem, most hajnalban utazik… Jókuti nagy mester volt abban, hogy egy sötét, áthatolhatatlan foltot hordjon az arca helyén. Semmi jelem nem volt rá, hogy vette ezt a vallomást. Mert hisz ezzel bevallottam, hogy hazudtam. Okom volt rá, hogy őt hívjam és ne a másikat. Nem a gyilkosságot vállaltam el ezzel? Gyilkosnak kell tartania, holott én magam sem tudom, nem is hiszem, hogy az vagyok.

De Jókuti nem szólt semmit, csak fölállt, s az óráját emelte az ablaknál a szeme elé. S ott tartotta egy darabig, mint aki számol. – Nincs itt valaki, akit Slenkaiékhoz el lehetne küldeni? – mondta végre… Slenkaiékhoz? – ismételtem meg a kérdést, hogy időt nyerjek. Közben figyelmesen néztem a homlokát. Mért akar ez Slenkaiékhoz küldeni? Mert ha csakugyan lement a hajnalihoz, most már nem találjuk otthon? S mért kérdi: van-e valaki? Hisz ott a lány, érte is azt küldtem. Mást akart küldeni? Jókuti a habozásomat látva még egy mondatot adott: – Illik a kezelőorvost értesíteni. – A lovaknál ott alszik a béresgyerek – néztem rá kérdőn. S hogy ő nem szólt, és nem mozdult, indultam kifelé. – Csak annyit mondjon, hogy azonnal jöjjön… Egy szót se többet, egészítettem ki magamban már. S hogy az udvar hűvös levegője megcsapott, még ez is átvillant, emlékszem, rajtam: milyen tökéletes gazember egy igazi férfi.

Körülbelül egy félórát vártunk a fiúra. Jókuti közben megint cigarettázott: ott kinn füstölt, és sétált az előszoba kövén. A lépéseiből azt éreztem, hogy ő is ideges. Én is türelmetlenül lestem a kinti neszeket. Hátha nem utazott el? Hátha egyszer csak itt van a lógó bajsza? S megnéz bennünket, engem és Jókutit a halott mellett. Az nagy ütközet lesz köztük. Slenkai azt nem engedi el. Odakinn kopogtak. A kopogás szelíd, szolgai volt. Ha Slenkai vele van, eddig már benyit. Jókuti megállt sétájában a nappali ajtóban… Én mentem ki a gyerek elé. – A nagyságos asszony azt mondja, a doktor úr elutazott. De ha telefonálnak, tán még elérik az állomáson. – Nem, akkor… De nem tudtam, hogy folytassam. „Akkor elküldök Jókuti doktor úrért.” De hát mért nem őt küldöm? S akarja-e Jókuti? Egyre nőtt bennem az elégedetlenség, de éreztem, hogy nem mehetek egy lépést sem nélküle. Nem szóltam semmit, csak bejöttem.

Jókuti az ajtóvágásból hallgatta a választ. – Ki az ura legközelebbi hozzátartozója? – kérdezte, amikor újra behúztam az előszoba külső ajtaját is, s a sötétben magunkra maradtunk. – Itt Fáncson? Kertész Péter… – A murás Kertész? – Az. – Jó lenne értesíteni. Már eléggé kireggeledett. Visszajövet harangoztathat is. S nehogy új kérdést tegyek föl: – Majd én fölébresztem a lányt – mondta. – Itt alszik, ugye a konyhában. Mi is a neve? Bözsi? – S indult kifelé. Én utána mentem, hallani akartam, mit mond neki. A szobában hárman voltunk, a holttest, a szürkülettel versengő lámpa és én. Hárman hallgattuk a nyitott ajtón át a költögetést. – Bözsi… Ki az? – Én vagyok a Jókuti doktor. No, nézd, nem ismersz meg; előbb voltál értem. Jó alvókád van… – Elaludtam egy kicsit, tápászkodott a lány. – Nem baj, az a negyedóra a tied – mondta a doktor. – Egy negyedórát legalább aludtál. Ismered a murás Kertészt? – Az öreg Kertész Pétert arra lenn? – No hát elfutsz hozzá: hogy meghalt a Takaró tekintetes úr… – Takaró tekintetes úr? – hallatszott kinn a lány hangja, s hangjával az elképedt arca is bejött. – Ő, meghalt. Várjuk a Kertész urat. Visszajövet pedig beszólsz, hogy csöndítsenek…

Én ott álltam a nappaliban az égő lámpa mellett, s még mindig az ő lépéseit rendezgettem. A lány legalább három órája jött haza. Tehát Jókuti is csak egy negyedórája van itt. Előbb küldtem Slenkaiért, s csak aztán őérte: erre mentek a lépések. Most mért nem jön be? Biztos a lányt lesi: beszél-e az udvarban valakivel? De hát sikerülhet az ilyen hazudozás? Ha egyszer vallatóra kerül a sor, minden összekavarodik. Persze, ez most is a föllépésére számít. Letorkolni, aki gyanakodni mer. S bennem csak fokozatosan apadt az az ijedt lélekjelenlét; még mindig nem mertem szembeszállni vele. De a kutyafigyelmem mögött, amellyel az apportájt lestem, mind erősebb lett a dac. Ahogy visszajött a halottas szobába, nem szóltam egy szót sem, csak odatámaszkodtam a kályhához. Itt kell lennem, hisz Sanyi most halt meg, mikor Kertész nagybácsi ideér. De már el voltam szánva, hogy hallgatni fogok. Ha kell, az egész haditervét fölborítom; tessék, hívják a csendőröket.

Jókuti oda-odanézett a sarokba. A félhomályban is észrevette, érezte, a növő dacosságomat. De most már benn volt a játszmában. Kiakasztotta a függönyt, s az ablak párkányán az orvosi táskájában rendezgetett. Egy doboz ampullát vett ki; a fecskendőjét húzta át alkohollal, vattát szedett elő, s az egészet otthagyta a kisasztalon. – Ne adjak egy kis erősítőt magának? – kérdezte odavetőleg. – Nem, köszönöm – hárítottam el megvetőleg. Arra alá ebben a pillanatban megszólalt a harang. Ez a Sanyi lélekharangja. A korán kelő öregek a hosszú udvarokon megrettenve összenéznek. – Á, valaki meghalt. Nem tudod, ki halhatott meg?

Jókuti az előszobában fogadta Kertész Péter bácsit. A nyitott ajtón át hallani lehetett a megijedt öreg lihegését. A reggeli ébresztés, a magára kapkodott ruha, egy-egy sebtében megfelelt kérdés az úton, gyors léptei a tornác kövén, a tokás arcban rémülten forgó szemek: mind benn voltak az első dadogó kérdésben. – De hát mi történt? Én nem tudtam semmiről semmit… – Sanyinak tüdőgyulladása volt – magyarázta keményen Jókuti. – Ott kapta maguknál a tűznél. Tegnap, ahogy a feleségétől hallom, jobban volt, de úgy látszik, szívgyengeség lépett föl nála. Slenkai doktor legalább ezt mondta. Ma hirtelen fölült, ki akart kelni az ágyból, talán már valami rosszullétet érzett… A felesége elszalasztotta a gyereket Slenkaiért, de az hajnalban elutazott. Amikor én ideértem, már nem volt érverése. Egy kámforoltást még adtam neki, de késő volt. Talán, ha akkor kéznél vagyok.

Jó hangosan mondott mindent, hogy én is halljam. Ez történt hát! Ennél kell nekem is kitartanom. Akármit mondanak, én maradjak meg ezen. Az most már nem kétséges, hogy mi ketten bűntársak vagyunk. Ő nem most jött ide, a halott nem élt, amikor idejött, nem is adott be kámfort neki. Ezekkel a hazugságokkal bűntársammá avatta magát. S én azzal, hogy hallgatok, elfogadtam. Ez volt a célja, hogy össze legyünk kapcsolva: akár volt bűn, akár nem… Rettenetes kétségbeesés vett erőt rajtam. Ezért dobtam le az egyiket magamról, hogy a másik rám vasalja magát. S mennyivel szörnyűbb bilincsekkel. De hisz én kértem; én küldtem érte s nem Slenkaiért. Most mért vagyok felindulva? Mert vállalta s megmentett?

Kertész nagybácsi megszeppent, forgószemű arcot tolt be az ajtón, a zsír megsárgult, s megárkosodott rajta a nagy ijedelemben… Előbb hozzám jött oda, falusiasan kezet fogott. – Hát hallom – rebegte. Én nem szóltam, csak odanéztem a holttest felé. Erre Kertész bácsi is odanézett. Egy-két lépést tett az ágy felé; arca, mely egyszerre volt puffadt és összeesett, szétszaladt, állán a toka meghatóan remegett. – Sándor – rebegte –, Sándor fiam. – Ebben a fájdalomban, ahogy a zsírban remegni, vonaglani kezdett, nem lehetett kételkedni. – Olyan jó fiú volt. Úgy szerette őt mindenki – fordult az öregember a doktor felé. – Azt hittem, ő lesz az örökösünk… Irigység és önvád csapott belém ettől a fájdalomtól. Ő még most is a jó, a szeretett, s én a gyilkos, a szörny. – Épp azért hívtuk ide Kertész urat, mert Kertész úr a megboldogult legközelebbi rokona – rántotta ki Jókuti az öreget az ellágyulásból. – Az özvegynek a most következő napokban nagy szüksége lesz egy rokon segítségére. Ez a váratlan eset őt is megviselte. – Ó, igen, számíthat rám, Nellike – jött oda hozzám az öreg, és újból megfogta a kezem. Hisz most már maguk lesznek, ami ő. – Jó volna fölravatalozni szegényt – mondta parancsolón Jókuti. – Valami asszonyokat kellene hozni, akik megmosdatnák. A fiatalasszony pedig a legjobb lesz, ha átmegy a kislányához, és összeszedi egy kicsit magát. Még szükség lesz az idegeire. – Igen, én majd mindent elintézek – rebegte Kertész nagybácsi, holott azt sem tudta, hol áll a feje.

Kiadtam Sanyi ingét, ünneplő ruháját, s átvonultam a kisszobába. Nem mintha fáradt lettem volna, vagy össze kellett volna szednem magamat – soha életemben nem voltam ilyen friss és „összeszedett”. De úgy éreztem, hogy nincs helyem a halott mellett. Jókuti az öltöztetés alatt még ott maradt, tán a karmolásért, aztán beköszönt rám, s a temetésig nem láttam. Zsuzsika még mindig aludt, s én a félig kihajtott spaletta fényinél gondolkoztam a történteken. Kertész bácsira idejövet itt is – ott is kiszólt egy-egy ismerős fej a kerítésen, s ő mindnek megfelelt. – Az öcsémékhez. Most üzenik, hogy meghalt. – Takaró Sándor? – Az. – Meghalt? A falu fölött végigjajveszékelő lélekharang azóta megsokszorozta ezeket a beszélgetéseket. Eddig legalább száz házban erről beszélnek. Katinkára, ahogy az orvosház teraszát söpri, az utcáról szólnak be. – Nem tudja a tekintetes asszony, miben halt meg a Takaró Sándor? – Hát meghalt? – Arra csöndítettek. – Voltak itt reggel az uramért, de akkor már lement az állomásra… S most már a falusi telefonok is csönögnek: – Dányiné, a posta, a patika. – Hallottad, hogy Takaró Sanyi meghalt? Most hajnalban.

Szinte érzem magam körül a hír dagályát, amint föltámad, s elönti körülöttem a falut. „Ilyen gyorsan.” „Az a fiatal ember”, hallottam szinte a suttogást is. S mi itt vagyunk ketten a körülvett házban: ő a nappaliban, az asztalból készült ravatalon, én a kisszobában, a fölébredt gyereket ingbe-bugyiba beleráncigálva. „Nem volt rossz ember”, mondják róla az alvégtől föl a Bozót hídjáig. „Szeretett dicsekedni, de különben szíves volt mindenkihez.” „A házasságával nem volt szerencséje. Az asszony, Isten tudja, milyen. Egyszer ott is hagyta. Azóta ez a Sanyi nem volt olyan, mint régen. Csak úgy lógott rajta a ruha.” „Azt mondják, a főjegyző udvarol neki. Most is azt kosztérozza.” „Azelőtt meg Jókutit beszélték.” „Hát akkor nem is csoda, ha szegény Sanyi úgy elapadt. Gondja is épp elég volt. Az asszony nagy költségbe verte: szalonbútor kellett neki.”

Abban biztos voltam, hogy ilyenféle beszédek járnak a faluban, csak azt nem tudtam, hol állnak meg. Össze merik-e kötni Sanyi halálát az én szívtelenségemmel. Mert hiszen folytatni is lehet az iménti beszédet. „A Jókuti? Most is az volt nála. Az ágya fejinél ketten álltak.” „Na, gondolhatott egyet az a nyomorult Sándor. De hát nem Slenkai volt az orvosuk?” „De az. Hanem az éppen most elutazott.” – „Jól kiválasztották, mikor haljon meg szegény.” „Ne beszélj bolondokat, beteg volt Sándor már előbbre is; tüdőgyulladása volt.” „Nem mindenki hal meg, akinek tüdőgyulladása van. Azt mondják, a Sándor már jobban is volt.” „Na, látja. Kár volna azt a fiút olyan gyorsan eltemetni. Szívhalál, szívhalál. Mindenkinek a szíve áll meg. Csak az a kérdés, hogy mitől…” S én itt húzom a gyerek cipőjét, hozzáláncolva ehhez a Jókutihoz egy csomó hazugsággal, s várom, mikor ér föl, mikor nyel el a gyanú. A fülem közben, mint valami önműködő gép, a kinti neszeket elemzi. Ajtók nyíltak; ez asszony, ez férfi, ez most valami vödör. Ez a kicsit hápogó hang a Kertész nagybácsié. Most többen hoznak be valamit: ez már a koporsó lesz. S hozzám nem jön be senki sem. Az apósom húga, Juliska néni kukkant be egy percre; de csak a részvétét fejezi ki; megforgatja bennem a rémült szemét s kicurukkol. Rám van írva a gyilkos név? Attól rémült meg ennyire. Vagy már kintről hozta a gyanút.

Milyen elevenen látom, nem is látom: érzem magamat ott a kisszobában. Kinn a lassan elnyugvó ház, a kialakult halottas szoba. Ideát én, szinte egy másik koporsóban. Ez a szoba, mely az anyósom haldoklását látta, most így lát engemet? Ide vezetett a fogadalmam? Ez lett abból az ígéretből? Nem, ha igaz akarok lenni, még itt az anyósom sóhajaival suttogó szobában, itt sem éreztem egy percig sem önvádat. Tán igaza van édesanya kis tiszteletesének, nincs hajlamom sem a bűntudatra, sem a bűnbánatra. De hát mért is érezném bűnösnek magam? Még ha csakugyan gyilkoltam is? Az, ami történt, úgy történt, ahogy a kő leesik, vagy ahogy a soká hajlított ág egy percben visszarúg. Túlhajlítottak bennem valamit; én magam is segítettem: szentet csináltam magamból, holott keresztény sem vagyok. S egy pillanatban az egész visszaszaladt. Miféle bűnhődést akarnak a számomra kitalálni azon kívül, amit már elszenvedtem? Nem, nem bűntudatot éreztem, csak dacot. Haragot a világ ellen, amely élni lökött, s aztán ezt csinálta velem. Megvetést Juliska néni s a többi gyanakvó iránt, akiknek fogalmuk sincs róla, milyen és mit állt ki az én természetem, s mégis ítélkeznek rajtam. S ahogy nőtt bennem ez a dac, úgy lázadtam föl Jókuti ellen is. Azt hiszed, megvásároltál a magad kockáztatásával? Cinkosságod rabja leszek, a börtön rabja helyett. Csakhogy el ne veszítsem a „társadalom tiszteletét”. Azt hiszed, olyan nagy érték számomra a társadalom tisztelete? Az az első ijedt lélekjelenlét megkeményedett, s vak, dacos készenlét maradt a helyén. Ha támadnak, célozgatnak: odavágom az igazat. Tessék, hurcoljatok csak bíróság elé. Nem ismerem el a bíróitokat, de csak tapostassatok meg velük is.

Délfelé Kertész nagybácsi átvezetett Sanyi ravatalához. Aztán a vén cselédje (a felesége halála óta ez gondozta) hozott kettőnknek becsináltat. Délután Katinka küldött föl Zsuzsiért, a temetésig hadd legyen őnála. Mindebből azt láttam, hogy mégsem fogott úgy körül a gyanú, mint gondoltam. Ez egy kicsit lecsillapított; de azon az eltökéltségen nem változtatott. Folyton vártam, honnan támadnak rám. Gőgösen elzárkóztam minden színleléstől, nem nyomkodtam az orrom, nem sóhajtottam. Rövid és kemény voltam; csak botránkozzanak meg rajtam, csak vegyék észre, hogy nem gyászolom eléggé az uram. Kertész bácsi megkérdezte, hogy az én rokonaim közül kinek sürgönyözzenek. – Senkinek – mondtam határozottan. – Cencre sem? – Nem, minek? Semmi értelme, hogy idejöjjenek. Majd megtudják a gyászjelentésből.

Délután Terus nézett be, hogy nem kell-e alakítani. Előbb a ravatalnál volt; ahogy bejött, ijedt szeme alatt vörös barázdák tarkázták a hervadás sárga foltjait. – Minek? – mondtam neki röviden. Megvan a gyászruhám. – Nem akarod fölpróbálni? – Attól nem lesz más, hogyha fölpróbálom. – Terus rémülten nézett egy darabig, aztán könyörögve mégiscsak megszólalt. – Mért nem sírod el magadat, Nelli? Olyan rettenetesen szenvedsz. Tán jobb volna, hogyha elsírnád magadat… – Mit beszélsz te? – kiáltottam rá, mert épp azt éreztem, hogy egyáltalán nem szenvedek, sőt, mint egy márványdarab ülök itt ebben az idegen gyászban. De az ő arcán nem volt semmi kétszínűség. Megdöbbent szeme, ahogy rajtam függött, valóban nem emberi fájdalmat tükrözött.

Másnap megint mozgalmasabb lett a ház. Halottnézők jártak; egyik-másik (bár Kertész bácsi megpróbálta elterelni őket) hozzám is benézett. Mindnek olyan rémült szeme volt, mint Juliska néninek. Bejöttek megnézni, látszik-e rajtam, gondoltam, amíg fölálltam a keszkenőfogó kezükkel kezet fogni. S ez a gondolat pillantásnak olyan volt, hogy rémülten kotródtak kifelé. Délfelé Imre és Rózsa is feljöttek. Kertész bácsinál szálltak meg; ott is ebédeltek: most csak a halottat jöttek föl megnézni. Rózsa már nem rajongott úgy értem, mint akkor, a másik temetésen. A látogatásuk után hívott egyszer-kétszer, de azért nem olyan sürgetőn, mint előbb. Úgy látszik, veszélyes, kacér asszonynak tartott. Gyereke is született: ettől a járása nehezebb, az erkölcse polgáribb lett. A szökésemen – Sanyitól hallottam – meg volt botránkozva. Most is éppen hogy arcon csókolt. S váltig Sanyit sajnálta, dicsérte. – Szegény, milyen jókedvű fiú volt – mondta, hogy a ravataltól kijött. – Olyan jól megértettük egymást. Már az első nap, az ángyádi állomáson. Neki éppolyan természete volt, mint nekem. Az élet, úgy látszik, elbánik az ilyenekkel.

Ez az élet, ez én voltam. S némileg az ura. Én most vetettem az első pillantást Imrére: na, mit szólsz hozzám? Ebben a szerepben? A gyilkos sógornő szerepében? Hisz ma már legalább százszor hallottad: „Az az asszony” „a házassága, azzal nem volt szerencséje”. „Az aknázta alá az erejét is. Olyan volt már, mint az árnyék.” Mi lenne, ha most előállnék: nemcsak, hogy aláaknázta; párnát nyomott a szájára; elfogta a lélegzetét. Te az öccse vagy, a legközelebbi rokona. Tessék, vádolj. Így kerek, ha te állsz elő, te mutatsz rám ebből a gyanakvó csőcselékből. Imre azonban alig viszonozta a pillantásomat. A fanyarság mellett bú és komorság volt az arcán. S irántam – én legalább úgy éreztem – egy kis megvetés is.

A temetésen, ahogy a menetben mentem, emlékszem, egész furcsa benyomásom volt. Mintha nem is ember lettem volna, hanem szobor; afféle fa-Mária, vagy amilyet az ünneplő vadak hordanak ide-oda a filmeken. A lábam ugyan járt; ha lenéztem, láttam, amint eszi maga alatt az utat, de ez teljesen idegen volt testem himbálásától a tömeg fölött. Óriási tömeg verődött össze: az illemtudók a kocsi mögött, a loholók oldalt, a kerítések tövén. Én Imre mellett lépdeltem; a másik oldalon Rózsa, mélyen lefátyolozva. Engem is úgy indítottak el, de már a koporsónál hátradobtam. Nem bírtam azt a ködöt az arcom előtt. Ám tessék, lássatok. S dacosan álltam, kerestem a rám tapadt szemeket. Az udvaron Dányiné állt a száját elnyitó pap mögött. Gombszeme, úgy éreztem, majd kipattan a gyanútól, s botránkozástól. A főjegyző tapintatosan mögéje húzódott, mintha szégyellné, hogy ott kosztolt nálunk. Ő is egy az udvarlóim közül, mint az, akivel elkövettem. A temető sarkán Örzsi jött szembe a menettel. Ő csak aznap tudta meg, s akkor ért be a bátyjáéktól a pusztáról. Ezt is megölted hát, mondta az elkapott sötét pillantása. A sírnál Katinka ezüsthaja és mélabús tekintete volt szemben velem. Az ő szemében mintha egy sóhaj lett volna: mit tettél, szegény? Mi lesz most már belőled?

Én a pillantásokra pillantásokkal feleltem. Az volt az érzésem, hogy feltűnően dacosan viselkedem. A szememben nincs egyetlen könnycsepp sem; a gőgöm azonban lángolva ver végig az összesúgni akaró csődületen. De milyen rossz kézírása a léleknek az arc! Mennyire más érzéseket olvasnak ki az emberek mögüle, mint amiket mi érzünk magunkban. A temetés minden résztvevője meg volt döbbenve a fájdalmamtól. Ahogy Terustól meghallottam, mások is azt várták, amit ő, hogyha el nem sírom magam, rosszul leszek. Még Dányiné is csak annyit tudott mondani: úgy látszik, bántja a rossz lelkiismeret. Eleget gyötörte szegény Sanyit. Akik azonban nem gyűlöltek annyira, mint ő, még ha volt is bennük gyanú, megenyhültek e nagy, kemény fájdalom láttára.

A temetés után harmad- vagy negyednapon beállított Jókuti. Már vártam őt: tudtam, hogy jön. Ez a várakozás ébren tartotta, sőt, ha lehet, továbbfokozta bennem az első órák készenlétét. A szalonba vezettem be, s úgy ültettem le, mint első vizitjét tartó vendéget. Egy percig egyikünk sem szólt. Ő némán vizsgált, én pedig egy láthatatlan kardot tapogattam a lelkemben. – Már megnyugodott egy kicsit? A temetésen aggódtam magáért. Aki látta, nehezen fogja elfelejteni. – Nem éreztem, hogy olyan borzalmas lettem volna. – Borzalmas? A szó nem egészen rossz. Hogy is mondjam? Mint egy megfagyott villám. Látja, költővé tesz. – Túlságosan is. – A régi rosszakaratú modoromban akartam maradni, de a lámpaláz és a bágyadtság elgyengítette a mosolyomat. – Nehéz napok voltak, de szerencsésen túljutottunk rajta – mondta ő komolyan. – Slenkai megjött. Tudja?… Megráztam a fejem. – Beszélt vele? – Igen, a postán akadtunk össze. Nem volt túlságosan nehéz. Egy rossz orvos legnagyobb félelme, hogy ez kiderül… Kérdőn tekintettem rá, anélkül hogy szóltam volna. – Éreztettem vele, hogy műhibát követett el. Teljes nyugalmat kellett volna elrendelnie. Hisz ő maga mondta, hogy a beteg szív összevissza ver. Úgy látszik, neki is voltak ilyen lelkifurdalásai. De mindjárt meg is védtem. Az ilyesmit nem lehet előre látni, mondtam a postamesternek. Ezer esetben nem történik semmi, az ezeregyedikben… Ez a kollegialitás, úgy láttam, lekötelezte.

Énnekem most kellett volna kinyitnom a számat. De hát hogy is halt meg Sanyi? Maga úgy viselkedik, mintha valamit eltussolna a kedvemért. Az elébb is azt mondta: nehéz napokon mentünk át. Magának mért voltak ezek nehezek? Ezt a postai beszélgetést is úgy mondta el, mint egy fogást. Valakit, akinek joga volt számon kérni, maga szorított kedvemért a sarokba. Ezt kellett volna mondanom. De hiába készültem rá, nem ment. Olyan nehéz volt ebbe a csomóba belevágni. Most, hogy a legrosszabbat megúsztuk, s mint friss özvegy és látogatója ülünk egymással szemben. Ha egyszer szólunk róla, akkor még szorosabban csüggnek rajtunk a bűntársi láncok. Majd akkor, hogyha a számlát benyújtja. Hisz azért van itt.

Jókuti azonban nem nyújtott be semmit. Sanyi ügyeiről kérdezett, hogy ki vette át őket. – Az öreg Kertész, úgy látom, derék ember – mondta. – S magát szereti. Tőle hallom, hogy Pálmajorban sincs akkora baj, mint gondolni lehetett. Én nagyon szívesen támogatnám magát, de egyelőre jobb, ha nem avatkozom bele a dolgaiba. Természetesen, ha átmenetileg megszorul, s a hitelezőit nem tudja másképp elintézni… – Nem, köszönöm, majd Péter bácsi – mondtam hirtelen. Megint itt lett volna az alkalom, hogy mellbe lökjem. De amit mondott, olyan tisztelettudó volt: nem volt mód hozzákezdeni. Az igazi gazember – gondoltam, mindent a korrektség vértjében csinál. Az embernek ott kell őt hagyni, s elgondolkozni, mi is a gazembersége. Ezt gondoltam, de mondani nem mondtam semmit. Ő pedig fölállt, és indult, anélkül hogy a számlát benyújtotta volna. Én csak a tornácajtóig kísértem. – Remélem, most meggyőződött róla, hogy igazi, jó embere vagyok – mondta itt, kezemet egy percig a kezében tartva. S ha néha megjelenek, nem utál annyira. Most harmadszor mondhattam volna valamit. De ameddigre fölgomolygott bennem, már csak a léptei visszhangja volt velem.

Fázósan kotlottam át, egy kendőbe burkolózva, a délutánt. El voltam keseredve magam ellen. Nem elég, hogy egyszer meg hagytam kötözni magam; tűröm, hogy másodszor is csomót csomó után rakjon rám valaki. Még hogy akkor, a gyilkosság váratlan tudatában! De most, amikor minden huroknak tudom a következményét. „Ha megjelenek néha.” Azaz, ha egyre zsarnokibban zsarol és emlékeztet. Eddig a tökéletes lovag volt: hogyne, míg így is megy. De ha egyszer megmakacsolom, lesz ő gonosz és fenyegető is. „Nem utál annyira.” Ez lesz hát eztán az életem: őt nem utálni? Nem, mindent inkább, csak férfit soha. Ha másképp fordul az ifjúságom, én is tudok tán asszony lenni. – De ez után a négy év után! Azzal a verítékszaggal örökre ledobtam magamról, ami engem elboríthatna. Imrén éreztem, most a temetésen. Amióta akkor újévkor kijöttek, ő volt az egyetlen, aki körül az én elnevelt szívem – magam előtt minek tagadnám –, valami szerelemféle ábrándot szőtt. S mégis, most, hogy az ő oldalán léptem a falun végig, karja a karomhoz súrlódott, egyszer-kétszer belé is öltődött, éreztem, hogy hozzá sem tudnék soha hozzája törődni. A gyér szakállú, fanyar arca, ahogy oldalról belelestem, meztelennek és aljasnak tűnt fel. Nem, vele is elmúlt minden. Iránta is csak visszáját éreztem a szerelemnek. Vannak emberek, akik dinnyével vagy mivel elrontották egyszer a gyomrukat, s pusztán a szagától fejüknek szalad az émely. Énbelém ilyen iszonnyal szállt a férfiak s asszonyok dolga. Hiába újítja az én testemet is, mint a többi asszonyét az újhold, a lélek borzadása erősebb, mint a test árapálya. Aki énnálam börtönnel zsarol csókot – ezt nem látja az én zsaroló megmentőm –, kisebb rosszal akar nagyobbra erőltetni.

Most már alig vártam, hogy Jókuti megjelenjék. Egyszer le kell számolnunk, legyen meg minél előbb. De eltelt egy hét, két hét; Jókuti nem jött. Fél a pletykától, vagy engem akar megpuhítani? Egy este ott benn ültem az anyósom szobájában. Amióta Sanyi meghalt, az egész házban csak ezt a szobát bírtam. Itt egy másik magány élt az enyém előtt. Ez a szoba volt még a legépebb házasságom emlékétől. A kerti ablak nyitva volt; a poros muskátlikon túl az anyósom bőrkörtéi lélegeztek az este megkönnyítő hűvösségében. Zsuzsika a lány körül volt az udvaron; én a félsötét szobában, a búsulóban lebegtettem a lelkem. Egyszer csak csendesen lenyomódik mögöttem az ajtó. De olyan csendesen, hogy azt hittem, Zsuzsika. Akkor fordulok hátra, amikor a kilincs kattanásának csak nincsen folytatása. Jókuti állt a küszöbön s nézett. – Megzavartam? – kérdezte szokatlan szelíden. – Nem, tessék, ugrottam föl; azonnal kigyújtok. – Nem, maradjon csak – nyomott vissza a székbe. – Nem akarok én újságot olvasni magának. Nagyon jó ez a szoba. Ha megengedi, leülök a díványra. – Ahogy tetszik – mondtam. Gúnyos próbáltam lenni; lássuk, mire megy a félhomállyal; de a lábamat nem tudtam megállítani a reszketésben. – Itt voltam szemben a gépészéknél. Gondoltam, megnézem magát, özvegy asszony. Már azt hittem, elköltözött. Végigjártam az egész házat; ki lehetne rabolni magukat. – Nem érdemes minket kirabolni – mondtam, s egy fanyarat kacsintottam hozzá, észrevéve, hogy ez a véletlen mondat neki is szólhat. – Jó kis szoba ez – mondta Jókuti. Az öreg néni lakott benne, ugye? – Igen. Özvegyek szobája. – De maga csak nem akar begubózni bele? – Nem, én nem, mondottam röviden, hogy találgassa, mi az értelme ennek a két nemnek. – Gondolkodott már rajta, hogy mihez kezd? – El akarok költözni innen. Mihelyt lehetséges.

Egy darabot hallgatott. – Ez tán nem is rossz. Bár azonnal nem helyeslem. – Mért? Feltűnne? – kérdeztem kihívón. Jókuti nem felelt: nyilván nem akart válaszolni a hangra. – Azt hiszem, meggyőződött róla – mondta végre –, hogy jó barátja vagyok. Aki kockáztatni is mer magáért… Valami komolyat, ünnepélyeset akart mondani, amit már odahaza elkészített. De nekem a bevezető is elég volt, hogy kipattanjak. – Nem kértem rá – mondtam idegen hangon –, hogy kockáztasson… Jókuti némán kereste ehhez a hanghoz az arcot. Aztán csak nekivágott. – De kért rá. Nagyon jól tudja, hogy kért. S én kockáztattam. – Nem kértem, mivel kértem? Azzal hogy magát hívtam? Akkora bűn, két orvos közül a másikat hívni? Nem lehettem megzavarodva? – Maga azért hívott engem, mert félt Slenkai kérdéseitől. S mert tudta, hogy szeretem. – Nem igaz, hogy azért – csaptam át idegesen a vallomásszerűen kimondott szó fölött. – Én azt akartam tudni, mi van az urammal. Maga kezdett el titokzatoskodni és hazudni. Énnekem mindegy, hogy Sanyi éjfélkor halt meg vagy hajnalban. S maga élve vagy halva találta-e. Magának kellett, hogy közös titkunk legyen. Hogy mint cinkosom, idejöhessen és zsarolhasson.

A szó elsült; benne voltunk az ütközetben, s ettől egyszerre elmúlt a remegésem. Jókuti elhallgatta a sértést. – Bocsásson meg, mondta: én azt hiszem, hogy a mi közös titkunk elsősorban a maga titka. – Mi az én titkom? Az, hogy Sanyival dulakodtunk? Dulakodás közben halt meg. Erőszakoskodni akart, s az arcom elé fogtam a párnát. Nem akartam megtenni neki és visszanyomtam. Egyszerre csak elhagyta az erő. De előbb még megkarmoltam. Látja, megmondom. Nem is volt a háznál biztosítótű. Kár volt nagylelkűsködnie azzal a tűvel. Én bárki előtt elvállalom: a körmöm volt. – Előttem könnyen elvállalhatja, mert én úgyis tudom. – Akárki előtt is elvállalom. Ha fontosnak tartja: hozza ide a csendőröket. Inkább azt, mint hogy itt a szolgálataira s az én adósságomra célozgasson. Énnekem nincs szükségem szolgálatokra – mondtam, hol sírva, hol kiabálva. – Ássák ki, s hozzanak ide szakértőket. Ha én öltem meg, öljenek meg. Ha pedig magától halt meg, hagyjanak békén, mind… elsősorban maga.

Jókuti hallgatott, de a növő homályon át is érzett, hogy ő is reszket; az ő önuralma is fölforrt. – Ha akkor éjjel így beszélt volna – mondta –, lehet, hogy én is azt mondtam volna. De akkor egész másképp beszélt. A könyörgésnek nagyon sok formája van. Maga akkor énnekem könyörgött. Igen, könyörgött. Bár én voltam annyira úriember, hogy elébe mentem a könyörgéseinek. Kockára tettem magam, mielőtt kérnie kellett volna. – Már megint a kockáratevés – mondtam szilaj gúnnyal. – Nézze, Nelli asszony, én látom a maga számítását. Maga abban bízik, hogy én nem merem magát följelenteni. S ebben van valami. Akkor följelenthettem volna magát: de maga akkor egy alkuval – mert vannak ám szótlan alkuk is – lefogta a kezem. S most, amikor fizetni kéne, a szemembe nevet. „Mért csinálta? Kértem rá?” Azaz, ha engem följelentesz, magad is odavagy. Ez lehet, hogy így van, lehet, hogy nem. Maga csak egyben téved, hogy én magát a kezemből kieresztem. Ha nem akar a karomba bukni, ám jó, bukjunk együtt a börtönbe. Én nem ijedek meg tőle, hogy magával együtt magam is följelentsem. S biztosíthatom, hogy mellettem sokkal több mentőkörülmény lesz, mint maga mellett. – Menjen hát, s szaporítsa őket – kiáltottam én, fölállva. – Én nem számítottam, egyáltalán semmit sem számítottam. Én szabadon akarok lélegzeni vagy elpusztulok. De ha a számításnál tartunk, tudja meg, hogy maga is rosszul számít. Maga jobban tudja, hogy lehetek-e én gyilkos vagy sem. Arról azonban biztosíthatom, hogy előbb ölelem meg jószántamból az akasztófát, mint kényszerből magát. – Majd meglátjuk. Majd meglátjuk, fiatalasszony – kapta föl ő az orvosi táskáját. – A szavak könnyűek, a csendőrkéz nehéz. – Az lehet, hogy nehéz – kiáltottam. – De engem már az sem fog egy gazember férfinak az ágyába beledobni.

Egy-két hétig vártam a csendőröket. De Kertész Péter bácsin kívül ajtót sem nyitott rám senki sem. Jókuti nem volt bolond, nem tette kockára a motorbiciklijét, csak hogy engem is összetörjön. Csak afféle kitörés volt, később tán szégyellte is. Mielőtt elköltöztem Fáncsról, még találkoztunk egyszer az utcán. Tisztelettudóan köszönt, én is bólintottam. Nemrég Cencen az egyik alorvosunktól hallottam róla. Az Alföldre került, szülész-főorvosnak. A falu, a falusi asszony csak közjáték lett az életében.

De én azért később el-eltűnődtem rajta, hogy gondolkozhatott ő arról az éjszakáról. A cenci kórházban orvosokat is kikérdeztem erről, van egypár orvosi könyvem; körülbelül tudom, hogy kellett annak az éjszakának benne leülepedni. Ő mint orvos, alkalmasint a fordított eredményre jutott, mint én, s a lelkiismeretében (ha volt ilyenje) mind a kettőnket fölmentett. Mert ki is képzelné el, hogy olyan erős embert, mint Sanyi, birkózásban megölhettem volna. Még ha álmában fojtom meg. De hogy nem így történt, arra ott voltak a mellén a karmolásaim. Egy asszony csak egy esetben karmol. S mindenféle megerőltetés közül ez teszi legvalószínűbbé a szívhalált is. Neki tehát a maga orvosi eszejárása szerint föl kellett engem menteni, mint ahogy nagy hercehurcák után a bíróság is fölmentett volna. Engem inkább, mint őt. Én magam viszont, ahogy távolodunk, egyre biztosabban tudom, hogy a Sanyi gyilkosa én vagyok. Az voltam kívánságomban az egész betegsége alatt. Milyen csalódott voltam, hogy meggyógyult! Ez a csalódás, nem a verejtékszag undora állt ellen neki. Nem elég, hogy nem haltál meg, még én is kellenék.

Igen, abban, hogy Sanyit én öltem meg, csak az első napokban kételkedtem. Ezt nem mellveréssel és nem kihívásul mondom. Én aztán igazán nem tartozom azok közé, akik a bűntudat kéjelgésében élnek. Az érzékeny lelkiismeret (édesanyánál látom) néha nem más, mint lelki tubákolás. Az ember elmarasztalja magát, belenyomkodja magába a bűnt, hogy aztán egy nagy vezeklésben kitüsszenthesse. Mióta műveltebb barátaim vannak, én is olvastam néhány híres könyvet, köztük olyanokat is, amelyek a bűn elkövetésével, következményeivel foglalkoznak. Nem hogy nem rendítettek meg, de azt kell mondanom, hogy ezek a legidegenebbek tőlem. Mintha sem a bűnözés, sem a bűnhődés iránt nem volna érzékem. Kizárt, hogy én egy öregasszonyt a pénzéért agyonüssek. De ha már agyonütöttem volna, akkor az a természetemből következnék, és nem bánnám meg. Efféle megbánásokra én nagyon is egy vagyok. Az olyan embert pedig, aki bűnbánatával a társadalomhoz fordul, s a bíróságok hókuszpókuszaitól, a többi ember süketségétől reméli a maga „megtisztulását”: egyszerűen hazudozónak tartom. Sokkal hasonlóbb voltam minden körülmények közt magamhoz, semhogy egyik tettemben bűnösnek, a másikban erényesnek tarthattam volna magamat. Sanyit ugyanaz a Nelli ölte meg, aki Huszárpusztát rendbeszedte, és panziót nyitott. A világ persze az ilyen lelket is hol jobban, hol kevésbé csavarja. Egyszer ének, amit hallat, máskor hörgés, de a törekvés ugyanaz. Az ilyen ember bűnét, ha van, nem lehet kivágni. Az egész ember a bűn, s annak kell kivágódnia.

Az én „büntetésem” – a természetem idegensége – előbb kezdődött, mint a bűnöm, s tart, ameddig élek. Ennek a bűnhődésnek a folytatására készültem én fel az uram halála után, s külső dolognak tartottam, hogy a miatt az éjszaka miatt üldöznek-e vagy sem. A legfőbb kívánságom az volt, hogy Fáncsról elkerüljek. Akkor Jókutinak még csak találomra mondtam – inkább, hogy tőle ellökjem magam: – de hogy egyszer megvolt a gondolat, foglalkoztam vele és megszerettem. Egy-két héttel a temetés után Kertész Péter bácsinak is előhoztam. Az öregben furcsa változást idézett elő az öccse halála. Nyugdíjban pohosodó öregekkel megtörténik ilyen: – egy váratlan megterhelés magukhoz téríti őket. Attól fogva, hogy Jókuti átadta neki a ravatal gondját, állandóan intézkednie kellett. Ő azt mondta: értünk teszi, ebben rója le a gyászát, de lassankint belemelegedett az ügyekbe. A temetés után jöttek a pénzbajok. Sanyi mindent összevissza hagyott; a parcellázás dolgaiban csak Iduka ismerte ki magát; a váltók miatt négy-öt helyen kellett alkudozni. Péter bácsi Bélát, az én malomellenőrömet vette maga mellé; azzal számítgatták, hogy mit lehet nekünk megmenteni. Számomra a legnagyobb meglepetés az volt, hogy a parcellázások jobban ütöttek ki, mint gondoltuk. Sanyinak ebben mégis igaza volt; a kisemberek ebben a nehéz világban is összeguberálták az olcsó földre a garasokat. A másik szerencsénk az volt, hogy a tisztifőorvos megvette Imre részét, s abba nekünk is be volt ékelve tizenhárom holdunk. Az ilyen kezdő birtokos úr kerek földet akar; úgyhogy Béláék jól fölverhették az árát, csak az árvaszéktől volt nehéz az eladási engedélyt megszerezni. Nyár végire azt is kifutkosták. Az árendába adás azonban még elhúzódott egy darabig. Azt Kertész bácsi szándékosan húzta. – Ki vesz ma földet bérbe? – hümmögte. Aztán olyat is mondott, hogy öreg ember létire ő maga is nekilátna; odaköltözne hozzánk, csak én lennék segítségére. De úgy látszik, őhozzá is eljutott valami susmogás, mert egyszer csak azt mondta: – Hát nem bánom, Nellike, talán jobb is, ha maguk elmennek innen. Igaza van, akire ez a falusi nép egyszer rányitja a száját, annak, ha teheti, jobb menekülnie. Az árendába adást majd csak elintézem. Ha egyéb nem: kis tagokban adom ki. Addig majd tőlem kapnak valami havit…

Én nem kérdeztem, hogy miben nyitották rám a fáncsiak a szájukat, de azt tudtam, hogy rágnak mindenütt erősen. Az én kis új házasaimon (a malomellenőrön meg a feleségén) kívül most már senki sem nézett be hozzám. Katinkáék elköltöztek a Mátrába, Dányiné elnézett fölöttem, a főjegyző mélyet köszönt, de úgy, hogy a kalapja szélével mindjárt el is vitorlázott mellettem. Még Terus is elmaradt; ki tudja, tán olyasmi jutott eszébe, hogy ha én közbe nem lépek, az a boldogtalan Sanyi őt veszi el. Nekem azonban nem a sötét szemek miatt nem volt maradásom. Ez még illett is a lelkiállapotomhoz. Fáncs, a ház, ez volt a gyűlöletes; a legszívesebben visszamentem volna Huszárpusztára. Cenc akkor mégis jobb. Ott Szeréna néni lelke sétál a bespalettázott szobában, s az ember nekiállhat mosni, főzni a két öregre és Zsuzsikára.

Édesanyáék nagy örömmel fogadták a jövetelem tervét. Attól fogva, hogy céloztam rá, egymást követték a sürgető levelek: még Teréz is kanyarított hozzájuk utóiratot. Hogyne, hisz most nem úgy szöktem meg; az uramat szöktette meg a halál, s az a bizonyos haszonélvezet is ott volt a hátam mögött. Látod, milyen jó, írta édesanya, hogy akkor hallgattál a jó érzésedre (mert nem akarom az érdemet magamnak), és elmentél Sanyival. Most vádolhatnád magad. Akiket a Jóisten el akar választani, úgyis elválasztja; ne vágjunk önfejűen az ő döntése elé. A levél többi része a cenci élet gyönyörűségeiről szólt; elsősorban a kedvesnővérek kórházáról. Egyszer még a kis tiszteletessel is íratott édesanya egy utóiratot. Az is arról szólt, hogy Isten segítségével megvan, amiről Szeréna néni temetésekor beszéltünk. A gyermekosztály húsz ággyal már megnyílt, télre a belgyógyászati osztály is működni fog.

De én nem a kórházért mentem át Cencre; – a vén ház, a tele teknő, a meszeletlen ól, a munkámat kívánó elhagyatottság: az kellett nekem. Most, hogy nekem is volt egy kis „nyugdíjam”, amiből meszet, deszkát, állatot vehettem, jókedvűen fogtam hozzá a ház kitisztításához. Előbb a szobákat súroltam föl, a falakat pókhálóztam le, az öreg bútorokat poroltam ki. A posta leválasztása után még mindig három szobánk volt: Teréz néni és édesanya szobája, a szalon s azon túl a Szeréna néni elhagyott kamrája. Én ezt rendeztem be magamnak és Zsuzsikának. A szoba után jött a tornác, az ólak, az istállók közül elbontottam egyet, anyagát az ólakba használtam föl. Egyelőre csak egy-két malac s néhány tyúk mocorgott bennük, de tavaszra azoknak is meg kell elleniük, és el kell kotlaniuk.

A két öreg eleinte örült a megcsinosodásnak, aztán megszokták, mint természetest. Teréz néni télen át a cserépkályhájával volt bajban; az egyik oldala, épp amelyik felől a széke volt, nem jól adta a meleget. Sütőt is szeretett volna belé, hogy ne kelljen a kávéját odakinn melengetni. Édesanyának a kórházban volt valami ingyenes hivatala: a raktárt kezelte, s a takarító- és mosogatólányoknak tartott csodálatos előadásokat torkos cselédekről s a mindent látó Szűzanyáról. Otthon is többnyire rájuk panaszkodott. A gyermektápszert is ellopnák, ha ő ott nem volna. A legjobban Zsuzsika találta föl magát Cencen. A postamesteréknél volt két fiú, azoknak nem volt udvaruk, s örültek, ha az én földúlt istállóimba, fölgyújtott gazrakásaim közé beszabadulhattak. A különféle kupacok várakká, bungalókká, kalózhajókká alakultak át, a deszkaszilánkok, náddarabok nyíllá, tomahaukká, Zsuzsika pedig fáradhatatlan elragadtatással ugrált a hason csúszó, rohamozó, nyomot szaglászó nagyfiúk sarkában. A fiúk, ha nem volt senki az udvaron, elzavarták. Te menj innen, Zsuzsika. De ha én kinn voltam, vagy a gyerek sírni kezdett, megfogták a kezét. – Na gyere, fogd ezt, te leszel a pajzshordó. Ez egy pajzs. S odaadtak neki egy rozsdás bádogdarabot. Zsuzsika pedig boldogan vitte novemberi lében, téli hóban a bádogot, s nekem is bejött megmondani. – Nézd, anyukám, ez egy pajzs; tudod?

Énnekem egyelőre elég életcél volt, hogy ennek a három embernek a gyámoltalanságát biztosítsam. Teréz néninek átrakattam a kályhát; megcsináltattam a sütőt; édesanya meghívhatta a kedvesnővéreket és a kis tiszteletest, Zsuzsika pedig nem tottyanhatott bele annyiszor a pocsolyába, hogy a polcon a tiszta váltás ott ne lett volna. Nem vitatkoztam velük, hogy milyenek; – dolgoztam rájuk. Ha zsörtölődnek, zsörtölődjenek. Az ember már olyan, hogy panaszkodjék a gondviselésre. A fáncsi éveim után ez a rendben tartott háztáj a megkönnyebbedés, a megtisztulás volt. Azoknak az éveknek az emléke mint valami komoly ború megmaradt a kedélyemen. Még édesanya is rám szólt néha: – Nem tiszta a te lelked, téged az ember sose lát mosolyogni. Nézd, én meg a kedvesnővérek, mi mindig találunk mosolyogni valót… De nemcsak nem mosolyogtam, szólni is keveset szóltam. Hanem, ha jó hidegben is fölmostam a gangot, s a forró vizes vödör fölött a hódombokon csörtető fiúkra s Zsuzsikára pillantottam: akkor ott belül mégiscsak szikrázott valami kis mosoly, ha nem is jutott az arcomra.

A tavaszon a kis tiszteletes aztán mégiscsak elvitt a kórházába. Én is megszerettem ezt a papot. Ebben nem ette meg az embert a reverenda. Pedig a papoknál, úgy látom, ez a baj. A maguk embersége meg a hagyomány egy életen át sem illik össze bennük. Nála ez igazán Dei grácia, Isten kegyelméből történt. Sötét bőrében, göndör fejiben elég indulat volt, hogy az embereket megérthesse. Csúnyasága külön kapcsolat volt az emberek szenvedéseivel. De ő túl volt azon, ami az emberre a testiből következik. Itt járt a kétezeréves egyház ruhájában, s boldog volt, hogy a maga nyűgölődése helyett a kétezer éves kötelességeket – a szeretetet, irgalmat – teheti. Egyszer megkérdeztem, nem érzi-e rosszul magát a Károly bácsi-féle papok társaságában. Nevetve azt mondta: nem rosszabbul, mint Szent Bernát az enyimében. Az hogy hitte volna mindazt, amit egy papnak hinnie kell, nem gondolnám. De tisztelte mint régi kedves edényt. Úgy tudott tréfálni a csodatételeken, hogy az ember utána komolyabban vette őket. A kórház volt a legnagyobb büszkesége. Az, hogy az emberek szenvednek: elvitathatatlan; könnyíteni rajtuk: biztosan kereszténység. Hiába mondtam, hogy a magam módján én is apáca vagyok, s fogadalmom tiltja: kilépnem a házból; a kórházat meg nem nézni, egy időn túl, sértés lett volna vele szemben.

Ezzel a látogatással új regény kezdődik az életemben. Tiszta februárvégi nap volt; otthon már a mák alá kapáltam. A kórház másfél kilométerre volt a falutól, a ciszterek régi majorjában; szomszédjukban egy folt tölgyliget maradt meg a visszaszorított tolnai erdőkből. A nap a fennjáró gyerekeket odaszívta a kórteremablakba. Kis penészszínű arcukat az üveghez nyomva odatapadtak a tavaszi napra, amely így, az üvegen át, melegebb volt, mert nem vegyült belé a friss, olvadt hó s a szellőzködő föld hűvössége. Édesanya már lázasan várt bennünket a kulcscsomóval az övében. Kiáltozására a kedvesnővérek fapapucsa is előkattogott a folyosóról. A kórház szépen rendbeszedett öreg ház volt, épp csak a boltos szobácskákra volt kiírva, hol főorvos, hol műtő, hol kórterem. Még a gyerekek is inkább megmaradtak Jancsinak, Pistinek, mint a nagyobb kórházakban, ahol a fejlapjuk után a pneumóniás, a meningitiszes lesz a nevük. A szenvedés azonban itt is szenvedés volt, s ezekben a boltos szobákban talán még megindítóbb volt, mint a betegkaszárnyákban, ahol az embernek már a műkő is műérzésekre szedi össze a szívit. A húsz kisgyerek közt volt olyan, aki már lábadozott, vagy a nagy betegséget is aránylag könnyen hordta. Egy csendesen kockázgató gyerekről azt mondták, tébécés, menthetetlen, azt a mosolygó cigánypurdét minden este kirázza a hideg. Voltak azonban szomorú esetek is. Abban a rózsaszínűen szunnyadó angyalarcban először a két szem tűnt föl. Az egyik szem zárva volt, rajt nagy viaszos szemhéj; a másik félig nyitva maradt, s egy kis fény szivárványlott ki belőle. A kedvesnővér megmutatta, hogy már az egész teste béna; a kis lábfeje, ahogy a takaróját fölemelte – csüggedten lógott, mint egy kis keresztre feszített Jézusé. Egy másik ágyban egy kis operált nyögött a jég alatt: ennek a vakbelét vették ki. A benyílóban, a „csecsemőosztályon” három-négy, csont-bőrré lesoványodott kicsi nyöszörgött. Állat nem tud ilyen idétlen lenni. Mintha az anyjukból vágták volna ki szegényeket.

Magam is meglepődtem, mennyire érdekelnek ezek a betegek. Az egyik fiatal ferences nővér odaragadt hozzám, s elmondta, amit maga is tudott. Egyszerű asszony volt, az arca a szerzetesi főkötőben is parasztosan széles, tájszólásában az orvosi szavak frissen, majdnem nevettetően csengtek az orvosságszagú boltok alatt. Alig vettem észre, hogy már két órája vagyok itt; édesanya s a kistiszteletes szóltak be értem hazakészülőben. – Úgy látom, érdeklik a kicsinyeink. – Igen, nem is hittem, hogy ennyire… De nem mondtam ki az igét. Az „érdekel” túlságosan hideg volt, a „részvét” keresztényies. Az igazi ott lett volna a kettő közt, de nem találtam kifejezést. Jóval később is, amikor már sokat forogtam a betegek közt, csak nehezen tudtam leírni ezt az állapotot. A színpadról mondják, hogy sűrített élet. Hát a kórház is ilyen sűrített élet. Az élet nagyobb fele: a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság, a kín: az van benne összesűrítve.

Azon kaptam magam, hogy irigylem a kedvesnővéreket, akik hőmérőikkel, gumicsöveikkel ott surroghatnak azok közt az ágyacskák közt. Ha édesanyám rám szólt: nem jönnél ki értem, összevágtam a munkát, s órákkal előbb ott voltam már. Édesanyát az én megtérésem nagyon büszkévé tette. A kedvesnővérek, különösen Klára nővér, sokat dicsértek neki. Ó, ők nem is gondolták, hogy ilyen vagyok. (Persze, a szökött asszony!) Előttem viszont a kórházára s a maga hivatalára volt büszke: lám, én is hogy megbarátkoztam velük. Még olyat is gondolt tán, hogy én is apáca leszek; ha csak a tisztítótűzbe jut, imáimmal egyengetem az útját az örök üdvösségbe. Én pedig a kórházi munkába is beloptam magam lassan: olyasformán, mint Szeréna néni mögé a postára. Előbb a hányóknak tartottam a tálat, a hőmérőt vettem ki, s a lázat írtam a fejlapra, vagy a sírós piciket raktam tiszta pelenkába. – Na, maga már egész ügyesen katéterez – szólt rám egyszer a főorvos, aki hátulról végignézte, mint emelek föl egy kis bénult leányt, s mint veszem el a vizeletit. Klára nővér, aki akkor lépett a terembe, elvörösödve ugrott oda hozzám; én is elpirultam. De a főorvos leintette. – Hagyja csak a nagyságos asszonyt. Végignéztem, hogy csinálja, hivatásos ápolónőtől is jó lett volna.

Ezen a dicséreten vettem észre évek óta először, hogy van még, ami büszkévé tesz. Magamban is úgy éreztem, hogy tehetségem van az ápolásban. Ahogy a nagy kezű Klára munkáját figyeltem, szinte a kezemben volt, mit csinálnék én máshogyan. S nemcsak a kezem volt gyors és könnyű. Volt bennem valami, éreztem, a született ápolóból. Tán az összetételem, a magányom sugárzása. A gyerekek értem nem rajongtak úgy, mint az öreg, almaarcú kis Rosináért. De mint megbabonázott állatok, szó nélkül bevették kezemből az orvosságot. Az embernek semmi sem okoz olyan örömet, mint amikor egy új képesség kibontakozását figyelheti meg magában. Hisz nekem már a zavartalan házimunka is öröm volt. Hát a kórházi, ahol annyival változatosabb a munka, s kényesebbek a portékák. Nemsokára már az egész délutánomat ott kinn töltöttem. Harangszóra bekaptuk Teréz nénivel az ebédünket; aztán vittem ki édesanyának az övét. Néha egyik-másik kis betegnek a diétás szakácsa is én voltam. Buzgalmamat az orvosok is észrevették. A kórháznak csak két orvosa volt: egy gyermekgyógyász s egy belorvos. Mind a ketten főorvosok, s ahogy tréfásan mondták: egymás alorvosai. Az öreg azon kívül igazgató is. Ha a főorvos elment, az igazgató tartott inspekciót az osztályán. Ha az öreg operált (mert elsősorban gyermeksebész volt), a belgyógyász altatott vagy instrumentált. Engem eleinte csak nézőnek engedtek be a műtétekhez, aztán kisebb kábításokat is rám bíztak; majd, amikor a szigorú Esmeralda nővér, édesanya barátnője, megbetegedett, én lettem helyette a műtős nővér is. A kedvemért lehetőleg délután operáltak; ha sürgősebb eset fordult elő: a postamesterre csöngettek rá, s én a fiúk biciklijére fölkapva, félóra múlva már bemosakodva adogattam az érfogókat. De ez ritkán fordult elő, hisz műtét is csak egy-kettő adódott hetenként; sérv, mandula, s azzal a legtöbbször nem kellett sietni.

Ez az én sebészgazdám igen kedves bácsi volt: orvosban nem is igen láttam olyat. Az egész életét kórházakban töltötte. Operált, laborált, röntgenképeket nézett. Két vagy három szakorvossága is volt, de csak most kapott igazi főorvosságot; addig csak rendelőfőorvos volt. Nem a tudása miatt, bár abból sem csinált nagy dolgot. Őt annyira elfoglalta a kórházi élet, hogy az érvényesülésre nem maradt se kedve, se ideje. Még a sebészkést is olyanformán fogta, mint egy öreg tanár a tollat, vakart, piszkálgatott vele, de a sebei meggyógyultak. Családja nem volt. – Még csak az hiányzott – mondta, ha valaki előhozta. Egyetlen gyengéje az volt, hogy este bezárkózott, és leitta magát. De ezt is csak a kiürült üvegekről tudtuk. Ha ilyenkor mégis fölkeltették, dünnyögve beszélt; de az orvosgép járt benne ilyenkor is. Engem nagyon megkedvelt. Azt szerette volna, ha hivatalossá lesz a segédkezésem. – Tudja, ezeket a kedvesnővéreket én nagyon tisztelem. De ezek többet törődnek az üdvösségemmel, mint a sterilizátorral. Képesek panaszra jönni azért, hogy a beteg káromkodik. Maga tisztafejű, s ami még fontosabb, tiszta kezű asszony. Magával élvezet volna együtt dolgozni. – Hisz itt vagyok, amikor kell. – De én törvényesíteni szeretném magával az eljegyzésemet. – Csakhogy én törvényes viszonyokban nem válok be, főorvos úr. – S úgy is volt. Az tetszett, hogy a műtőben is megálltam a helyem, de a szabadságomat nem adtam oda semmiféle hivatalért. Amikor kedvesnővér Esmeralda helyett új nővért kaptunk, inkább örültem, mint búsultam a megritkult műtéteken.

A gyerekekhez vasárnap délutánonként kijött az anyjuk is. Ezek aztán ott benn a faluban is meglestek s kivallattak. A belgyógyászat öregjei velem üzentek haza ételért, takaróért. Egy-egy gyógyult beteg gondja is énrám maradt, a kikúrált bélhurutosoknak én vigyáztam a kosztjára, s egy-egy műtéti seb átkötését is magamra vállaltam. Így lassan a falu bajai közt is ismerős lettem. Szinte vigyáznom kellett, hogy kuruzslásba ne essek; a szegényebbek és fukarabbak a kelésüket is velem vágatták volna, sőt, előfordult, hogy szülni is velem akartak. Az orvosi bajok mellett előjöttek a családiak; zsarnok öregek, részeges férjek. Nem mondhatom, hogy nagyon érdekelt, amit így meghallottam. Nem úgy estem neki, mint aki bor helyett nyomorba temetkezik. Különösen a lelki bajok: azok az átgennyedt kötéseknél is jobban émelyítettek. De volt bennem valami – tán az, hogy túlestem rajtuk –, ami ezekre a szenvedésekre megnyugtatólag hatott. Megszoktam, hogy úgy járjam végig a falut is, mint egy nagy kórtermet, a sok vinnyogó, szakállas és nagy kendős csecsemőhöz lehajolva. Itt tapasztaltam először, hogy aki az életből kiért, annak hatalma van az életen. A megnyert nyugalom volt, ami gyógyított.

De minél több emberi baj fordult a gondozásom felé, annál nagyobb szükségem volt a szabadságra és magányosságra. A cenci szőlőhegyen túl a papok erdeje kezdődött. A kis tiszteletes engedélyt szerzett a cisztereknél, hogy bóklászhassak benne. Vettem egy biciklit; azt az erdő szélén bedöntöttem a bokorba, aztán gyalog mentem tovább a makkosban. A hatalmas fák őrizték az évszázados homályt. Ha itt-ott egy konda makkolt, azt könnyű volt elkerülni, messziről elárulták a kutyák. Egy-két órai séta után mintha karcsúbb és tisztább lettem volna, mint mikor kijöttem: a talpam, ahogy léptem, rövidebb ideig érte a földet, s könnyebben rúgott odább. Sokszor az volt az érzésem, hogy a szüzességemet kaptam vissza ezekben az erdei járkálásokban: illat és homály vette magát a csontjaimba; mindaz, ami a huszárpusztai séták s a cenciek közt történt, zavaros álomnak tűnt föl, amelyen én szűzen átsétáltam. Az embernek ott van az igazi otthona, ahol a természettől kedvet és bátorságot nyer önmagához. Amióta a papok erdejére odaszoktam, énbennem megfordult a kint és a benn. Nem azt mondtam, hogy az Otrubai házból rándulok ki az erdőre, hanem, hogy az erdőből, az én erdőmből nézek be Cencre, a kórházba, a kislányomhoz. Megtörtént, hogy ezekre a sétákra a kis tiszteletes is velem jött. Egyszer egy ilyen sétán, emlékszem, az esküvőm dolga is előkerült. Bennem volt egy kis csiklandás, hogy az egyháza miatt rápirítsak. Irigyeltem-e vagy lenéztem érte, hogy olyan jól érzi magát egy embernyájban. – Szép dolog volt az, mondtam neki, hogy engemet az a pap elküldött? Az egész házasságom alatt nem gyónhattam. – De most már gyónhatna, mondta ő mosolyogva. – Csakhogy az alatt a négy tilos év alatt megszoktam, hogy magam hordjam a bűneimet. – Azt hiszem, megszokta maga azt előbb is. – Mért? Nekem tán nem voltak bűneim? – Nem, maga pogány, magának nincsenek bűnei, csak természete. Mint ennek az erdőnek…

A kis tiszteletesnek nem volt egészen igaza. Ő sok mindent tanult; azonkívül férfi. A férfiak fogalmakkal néznek a világba. Vannak ilyen szavaik, mind frigid, pogány. Azzal ránk világítanak, s az a fényárnyék-kísértet, amit a sötétből kikapnak, azt hiszik, maga a dolog. Innen a nagy önhittségük és árvaságuk (ezt nem épp a mi papunkra mondom); a fogalmaik megnyugtatják őket; folyton fogalmaznak, és nem fognak semmit sem meg.

Én egyszerűbben látom a dolgomat. Vannak emberek, akik csak félig azok. Hogy többek vagy kevesebbek, arról nem érdemes vitatkozni. Az emberekben van egy mérték, nem is mérték, inkább valami langy, sok testből összefűlt meleg, amelyik azt mondja: mi, emberek ilyenek vagyunk. Én nem voltam ilyen. Annak a riadalomnak volt igaza, Fehérváron, a fényképész előtt: de hisz akkor én nem vagyok normális. Nem, valóban nem voltam az. Hogy miért: ezt nem tudnám megmondani. Az orvosoknak, gondolom, van erre valami elméletük. Hibásak a hormonjaink. De mi hiba volt az én hormonjaimban? Teherbe estem, a szülésem könnyű volt, a tejem sok: az az árapály, amitől az asszonyok asszonynak hiszik magukat, tizenhárom éves koromtól bennem is ott jár. Ők, gondolom, a szépséget is nedvekkel magyarázzák. Hát én a magam módján szép is voltam. S mégis más volt, nem emberi az összetételem. Az apám magános sétái, a Szeréna néni aggszűz lelke: két oldalról is gyűlt bennem a csönd, a holdfény, a riadalom. A testem alkalmas volt mindarra, amire más asszonyé. Sőt, ha hihetek Sanyi összehasonlításának, vonzóbb voltam a legtöbbnél. A lelkem nem tudott elegyedni a világgal.

Az ilyen embert nem szabadna arra kényszeríteni, hogy megmerüljön abban, amitől riadozik. A régiek tudták, mért csináltak apácákat meg papnőket. Ezek valóban arra voltak valók, hogy egy szent ligetben, csendes szentélyben éljenek, mint messze fülelő közvetítők a természet istenei és a halandók közt. Az ilyen lelkeket szentségtörés, csakhogy normálisak legyenek, az emberi nem közös pácában megbuktatni. Ahol egy szüzesség túlságosan sok borzadállyal védi magát, ott valami magasabb tiltja, hogy elvegyék. S ha erőszakot vesznek rajt, a szüzesség megbosszulja magát: mint sértett angyal szaggatja köteleit, amíg csak így vagy úgy – ha kell, gyilkosság árán is – ki nem tépi magát a szabadba.

Szegény Sanyinak az volt a szerencsétlensége, hogy egy ilyen lélekbe akadt bele. Amit ő az ő jó szeme nagy leletének tartott, az a szilveszteri bál jegyezte el a halállal. Ő igazán olyan volt, amilyen az ember: hiú, kényelmes, cigány, igazságkerülő, inkább jobb, mint rosszabb a többinél. Szinte nem is volt Sanyi, úgy folyt össze egy csomó Bodolai Ferkóból, tiszti kantinból, diákkonviktusból. A büszkesége is az volt, hogy az emberek a postán, az apja sírjánál, duhaj csárdásában magukra ismertek. „Ej, ez a Takaró Sanyi!” „A kedves, csupaszív Takaró Sanyi.” „A szegény ördög, Takaró Sanyi.” Mit tudta azt ő: mire vállalkozott, amikor el akart meríteni engem az ő őszinte, meleg, emberi, utálatos szerelmében. A szegény halandó sosem tudja vak nyúlkálásában, hol fogja meg a végzetet. A lehetetlen s a makacsság, mellyel nekirohant: ez volt az ő veszte, s ez – ha a sors rang is – életének szépsége.

Ma már sokkal több részvéttel gondolok rá, mint amíg élt. Ott tartok lassan, hogy megszeretem. Mialatt ezeket a füzeteket írtam, nehéz volt úgy írnom, ahogy akkor éreztem iránta. A legfölháborítóbb jeleneteknél mindig ott volt a kísértés, hogy ellágyulva felejtsem rajta a szememet. Ez nem az emlékezés szépítő hatalma. Nem az az önáltatás, mellyel híres, rossz házasok koszorúzzák mindszentekkor egymás kőoszlopát. Az én emlékeim, ahogy sötéten fölgomolyognak: pontosak. A megenyhítő távolság nem az időben van. És nem is a térben. Az én távolságom ez az emberi dolgoktól. Amíg a mi közös ágyunk volt, amiből fölkeltem s amibe lenyugodtam: a barátainkat, a lányomat, a csillagokat is Sanyi gőzén át néztem. Amióta itt élek Cencen – tele vagyok csönddel és erdővel –, Sanyi is egy lesz lassan a kisdedek közül: mint az irgalom tárgyán nyugszik meg rajta az emlékezetem.

A távolságnak ezt a tisztító erejét a legjobban Zsuzsikán érzem. Hogy fölháborított, amikor az anyaságomba próbáltam belefeledkezni. A Sanyi ujja, az ő szőrszálai, önző kedélyessége nőtt ki az ártatlanból. Az idén iskolába jön már, s pontosan olyan, mint amilyennek elképzeltem. Dicsekvő, mohó, olajos. A fiúkat, ezeket a csodalényeket csorgó barna szemmel nézi; csupa éhség, életkedv, semmi büszkeség – igazi rabszolga. A kis utálatos, gondolom magamban, ahogy fürdetésnél a csiklandós barna bőrén, a pihés keresztcsontján végigsiklik a kezem. De ezt nem váddal, a kihordó anyaméh fölháborodásával mondom, hanem mosolytalan, távoli, biztos szeretettel. Mert mi ő is, ez a kezem közt ficánkoló Sanyi? A lányom tán? Egy darab rám bízott, szegény emberiség.

1947