Bűn – Iszony

 

 

 

 

Bűn

Regény

Lajos, amióta katonáéktól hazajött, úgy élt a falujában, mint az elrekedt utas, akit a hó befútt, de a szép idő majd csak tovább segít. Régi gazdája, a gőzmalmos, visszavette volna, de ő nem szegődött el, mert csak a telet akarta kihúzni idehaza. A rosszkedvű sógorának segített a fuvarozásban, s engedelmes képet vágott a keresztanyja terveihez, csakhogy éves helyre ne kényszerítsék. A keresztanyja egy tehetősebb özvegyet jelölt ki neki, s annyira bízott választásában, hogy az észérvek mellé Lajos édesanyját, az ő boldogult testvérnénjét is odavette: ha élne, az sem engedne ilyen szerencsét elszalasztani. Lajos sosem merte volna az özvegyet elvenni. Nem a hibás, lángfoltos nyakáért, hiszen azt eltakarta a kendő; a néhai uráért inkább, aki idősebb, hatalmas természetű ember volt, ő maga is sokszor hallotta jószágra, cselédre kiáltozni. Hogy léphetne ő, gyerek létére, egy asszonynál annak a helyébe. Sunyított, vonakodott, vigyorgott hát, mint aki hajlamos a dologra, de szemérmeteskedik. Ezzel tartotta ébren keresztanyjában a buzgalmat, amire nem kis szükség volt, ha a mogorva fuvaros célzásai közt békésen akart áttelelni. Hanem amíg a magtalan házaspár benn a földes szobában ingyenélő rokonokról, testvéri kötelességről s az özvegy szándékáról vitatkozott a nehéz szagú cihák közt, az istálló küszöbén ő mátyásföldi barátjára gondolt, s január derekára nagy titokban egy kártyát is útnak eresztett: nem kési-e már le a tavaszi építkezést.

Elmúlt egy-két hét, s a kártyára nem érkezett válasz. Lajos eleinte várt, aztán megsértődött. Ő valóságos önkéntes pucerjává szegődött katonáéknál az „építész úrnak”; jobban megfogadta a szavát, mint a tisztekét. Ha borotvaszappanért, cipőmázért kellett ugrani, a szabadját is feláldozta a kedvéért, sokszor kétszer is megjárta a táborból a városba az utat. A többiek csúfolták is szolgálatkészségéért, hisz az építész úr is legénységbeli volt, ha idősebb korosztály is. Ő azonban bízott az ígéretében: – Ne félj, Lajos, az apósom vállalatánál mindig lesz a nyáron át munkád, s azalatt félretehetsz télire is. – Most mégsem válaszol. Rossz címet írt? Vagy nem akar tudni róla? Hisz ő itthon a biztos helyét szalasztotta el miatta, s abban a reményben, hogy utolsó szó előtt úgyis megszökik, az özveggyel is szorultságba került.

De ahogy késett a meghívó, eszébe jutott, hátha mégis írt a barátja, csak a keresztanyja fogta el a levelét. Nem most akadályozták meg először abban, hogy városra menjen. Kéredzett ő már évek előtt, amikor apjuk halála után a nővére Pestre ment szolgálni. De a Mariska maga írt vissza: aztán a Lajit föl ne engedjék ám, nem nekivaló hely ez. Jóformán ő nevelte mint kisöccsét szegény apjuk mellett, s csak természetes, hogy inkább kívánkozott mellé a jólétbe, mint a gőzmalmosék piszkos istállójába. De ha a Mariskát elragadta a szerencse, Lajos nem kapaszkodik belé. Majd megmutatja, följut ő a maga emberségéből is; az építésznek is ezért lett árnyékává. Minél többet gondolkozott, annál valószínűbb volt, hogy a kártyáját elfogták. Amikor pedig egyik nap a nagynénje megint kiszólt: írt a Mari nénéd is, reméli, kiábrándultál már belőle, hogy Pestre menjél – egészen megbizonyosodott.

A tél korán engedett abban az évben, a kútágason meg-megcsúszott a hó, s reggel a vödörből arcára csapott víz mind barátságosabb lett. Lajos nem tartóztathatta magát többé. Az istállóban a feje alját telerakta kenyérrel, a padlásról lehozta a sógora régi tarisznyáját, s egy lópokrócot is félretett, éjjeli takarónak. Amikor azután a nagynénje egy este a sterc fölött célozgatni kezdett, hogy ha nem nősül, az újévi szerződést kár volt elmulasztani, éjszaka, kurta álom után nyakába akasztotta a tarisznyát a feje alatt gyűjtött kenyérrel, s kilopódzott a faluból. A hold olyan szépen tűzte a templom kopasz tornyát, hogy búcsúzóban valami meghatót szeretett volna csinálni, amiről soká megemlegessék. A noteszéből, amiben a nénjének, az építésznek meg egy katonapajtásának a címe állt, kitépett egy lapot, s valami búcsúzófélét írt a Veronnak, akitől a keresztanyja még évek előtt eltiltotta. Réges-rég nem gondolt már komolyan rá, de most, hogy a faluból kiment, mégis őhozzá fordult a szívében. „Sosem kellett volna ennek így végződni – írta –, ha egy bizonyos mást nem végez. Tudod, kit gondolok”. – S biztonság okáért hozzátette: „keresztanyámat”. De ahogy a levelet megírta, a megilletődése el is múlt. A Veron eldicsekedné a dolgot, s ha a keresztanyja fülibe megy, nem hagyja rá a házacskáját meg a félhold szőlőt az anyai jussuk mellett. Kitépte, szépen visszarakta a papírlapot a noteszba, a lepréselt viola mellé, mint egy másik szép érzelem emlékeztető virágát.

Három nap tette meg az utat; hamarább, mint remélte, pedig a kásás úton vissza-visszacsúszott a bakancs, s a nedves uradalmi kazlakból, ahova éjszakára egy-két órára beásta magát, gyakran kiszalasztották a kutyák. De a katonáéknál megszokta a gyaloglást, s most, hogy komoly teher sem volt rajta, ette a talpa a kilométereket. Ahogy megindult, nagy diadalérzet szaladt a fejének; az eget visszakéklő tócsák s a fényt és vizet permetező levelek közt mintha egy ragyogó hegyre ment volna vele az út, amelyen gazdátlan hangok jártak: most kel a napod, Lajos, most mutatja meg Kovács Lajos a világnak. Ilyenkor nem gondolt sem az elfogott kártyára, sem a mátyásföldi fogadtatásra: útja a jövő tavaszba vitt, s a szabadságot érezte tápláléknak. De ezeket a lelkes emelkedőket a változatlanul lapos földön árnyékos völgyek követték, amelyekben a kártya elsinkófálása vesztett hittétel-erejéből, s a barát vállalata bizonytalan táncolt, mint az éjszakába visszaereszkedő bozótok között a gőzös levegő. Mi lesz belőle, ha nem kap munkát, a kenyere elfogy, s haza szégyenszemre nem fordulhat. Valaki remegő kisfiú-hangon a nénje címét mondta ilyenkor mögötte: „Rózsadomb, Ágnes utca. Egy egyetemi tanárnál szolgál.” De ő bosszúsan leintette: ha az útszélre fordul is, a Marisnak akkor sem lesz alkalmatlansága miatta.

Buda alatt egy somogyi ember szegődött hozzá. Hamar kiderült, hogy az még nála is nyomorultabb; gyönge aratást kapott a nyáron, napszám nincs, s ő nekivágott a fővárosnak, hogy legalább maga ne zabálja el az eleséget a gyerekek elől. Már Fehérvár táján kifogyott az élelemből, s igen köszönte a Lajos istállóban készült kétszersültjét. Lajos nem állhatta meg, hogy a boldogtalan előtt a szerencséjével el ne kérkedjék. Elmondta, hogy árva gyerek, de az anyjától maradt rá egy kis szőlő, az anyja nénje, aki a keresztanyja is, szintén magtalan, az után is örököl; testvére pedig házvezetőnő Pesten, de avval haragban van. Őt egy építész barátja hívta fel, az akarja alkalmazni. A somogyi irigyen nézett rá, amint Kelenföld felől a csöngető villamosok közt a széles úton a városba betámolyogtak. – Hol lakik a maga barátja? – mondta Lajosnak. – Elmegyek én is hozzá, hátha több emberre is szüksége lesz. – Vácon – mondta Lajos, s utóbb maga is csodálkozott, mi hazudtatta vele ezt olyan bölcsen azon pillanatban.

A somogyi ember most már maga vette kezébe kettejük sorsát, levette a kalapját egy-egy jobb arcú ember előtt s: – Kérem, nagyságos uram, ha meg nem sértem – kezdte alázatos jobbágyhangon. Olyan tétovázva állt meg, hogy a kiszemelt sokszor észre sem vette őt, s elrohant, amikorra megszólalt. Mások azt hitték, pénzt kunyerál, és sietést színleltek. Időbe került, amíg eggyel-eggyel megértette, hogy ő csak a váci utat keresi. Az aztán megkönnyebbülten, hogy nem nagyobb dolgot kér, bőven elmagyarázta nekik, merre érik el. Este felé már ott baktattak Újpest fölött. A somogyiban a bizalomtól megjött a lélek, s egész éjszaka gyalogolni akart, hogy hajnalra Vácott legyenek. De Lajos azon törte a fejét, hogy ugorhatna meg tőle; valahogy el kellett altatni még Vác előtt. Panaszkodott, hogy fáradt, a lábán is vérhólyag nőtt, ő hajnalig nem megy már tovább. Az országúton volt egy hidacska, az alá húzódtak be. De csak ülve lehetett szunyókálni, mert akkorka száraz maradt a dagadt erecske szélén, amin az ülepük elfért; a bakancsuk már a pocsolyában állt. A somogyi beszélgetni próbált. A negyvennégyeseknél volt a háborúban. – Ezt érdemeltük, mi frontharcosok – mondta. De hogy Lajos alvást tettetett, az ő agyában is lebukott a világosság, s a Lajos vállára henteredett.

Lajos ott szorongott a vállán horkoló ember alatt, s törte a fejét, mit kezdjen most. Nyilván azért hazudott neki, mert félt, hogy ha még egy éhest hoz a nyakára, az építész úr őt is elzavarja. De ha egyszer hazudott, nem várhatja be, amíg az ember rájön a hazugságra. Megpróbálta óvatosan kihúzni magát alóla, azt remélte, hogy egy ponton az alvó test, amint az övé kicsúszik alóla, visszaegyenesedik. De a somogyi úgy ereszkedett alább-alább, ahogy ő lefelé húzódott. Az alsó karjára támaszkodva, már majdnem fekve tartotta őt; akárha egy hullát tartott volna. Így feküdt ott félig dühösen, félig rémülten negyedórát. Akkor hirtelen, egyetlen ugrással kirántotta magát az alvó alól, s usgyi ki a híd alól. A fejét, amint ugrott, beleverte a híd boltjába, s ettől annyira megszédült, hogy szeme-füle körül egyformán sötét lett. Nem tudta, merre szaladt, később arra sem emlékezett, hogy a somogyi fölébredt, s utána kiáltott-e, csak a rohanás kényszerét érezte s a testéhez csapódó növényzetet. Nádas-bokros éroldalra szaladt ki, s arra józanodott meg, hogy az egyik lábával bokáig a vízbe tottyant. Lehúzta magát egy száraz bokor mögé, s szétfülelt, de nem hallott semmit, csak messziről a kutyák ugatását. A hold alatt nem messze egy széles fémút világított: a Duna; a másik irányban különös sárga tűzvész: Pest. Dombokon-földeken át arra lopta magát útitársa elől. Mit erőszakoskodik, ütött le magában valami önvádfélét, amikor a híd alól kitekintő családapára gondolt.

Másnap déltájban ért ki Mátyásföldre. A tarisznyát a maradék kenyérrel odarejtette a falujelző oszlop közelébe, nehogy csúfolják érte. Az építész úrral épp a házuk előtt találkozott. Az, amikor meglátta, első zavarában Lajos javára hazudott. – Megkaptad a levelem? – kérdezte. – Ha nem, kereszteztétek egymást. Nem akartalak addig biztatni, amíg a munka meg nem indul… Ha egy kis ideje marad felkészülni, lehet, hogy elutasítja Lajost. Mért nem várta ki, amíg hívja. Így azonban olyat füllentett, ami után már nem zavarhatta el. – Várj meg ott a sarkon – intette vissza Lajost –, az apósom nem szereti, ha tapasztalatlan munkást veszek fel – s hirtelen belépett a fonott drótkapun. Lajos, ahogy a sarok felé húzódott, órjás piros orrot észlelt egy kockás nyaksál és egy báránybőrsipka közt, azonkívül valami dadogó kiáltást, amire az építész úr csiggatón felelte: – Semmit, kéregető. – Lajos a sarok felé menekülőben ennyiből is megértette, hogy a ház előtt kendők közt napozgató öreg e számára bemelegíthetetlen márciusban nem a legjobb indulattal viseltetik veje s a veje pártfogoltja irányában.

Amikor már vagy két órája ácsorgott a sarkon, aggodalma támadt, egyáltalán kiengedi-e ez a mérges bálvány az építész urat. Az építész úr azonban, úgy látszik, mégsem volt rossz ember, mert kijött, s elvitte őt az épülethez. – Nézzék, hoztam egy kisegítőt – mondta a végző mesterembereknek, akik épp akkor szedték össze a szerszámaikat. – Kisegítő – morogta a kötényét leoldó kőműves. – Annyi munkája van, hogy ehhez a köpőcsészéhez kisegítőt fogad? – Lajos szétnézett, bizony csak egy kétszobás házikó állt ott, pőrén, ablak nélkül a cserépfödél alatt. Takarékos altiszt építtet magának ilyet olcsó pallérral. Sem fürdőszoba, sem cselédszoba. Katonakorában egész más építkezéseket látott ő, amikor szabadnap a táborból a városba bement. Az építész úr azonban tartani akarta magát volt katonatársa előtt, s rámordult a kőművesre. – Semmi beszéd, öregem. Fölvettem, én tudom, mért vettem föl. – Az igaz – mondta az öreg, amikor az építész a fasoron visszaindult.

Lajos megneszülten nézett a morgó alakokra, akik lassan összerakták holmijukat, a kőműves a vakolókanalat, az asztalos a fűrészt és a mérőt, s elmentek, anélkül hogy egy szót is szóltak volna hozzá. Az eső megeredt, s ő ott ült a gerendán, amire a padlónak kell majd jönni. Arra gondolt, megkéri az építész urat, hogy egy másik épületre helyezze, mert itt igazán nincs sok szükség rá. De eszébe jutott a nagyorrú sipkás, s különben is ki tudja, hányadán állnak a vállalattal. Bánatában megéhezett, kiment a község-oszlophoz, és megkereste tarisznyáját. A kenyérdarabkák az esőben eláztak, s ő a gyérülő permetben odaült a bűvös szó alá, melyet télen át az istálló küszöbén mormogatott, s nagy latyakos pelyhekben tömte be szájába a hazai kenyeret. A kenyérről Mariska jutott az eszébe, s ettől elébb ellágyult, aztán megkeményedett. Újból megfogadta, akármit elvisel, csak őrá ne kelljen szorulnia.

A munkások hamarébb megbékéltek vele, mint a morc fogadtatás után remélte. Az éjszakát ott töltötte az épületen; egy kis gyaluforgácsot kotort a feje alá, s hallgatta az eső suhogását, amely hol elállt, hol megeredt. Akármi várt rá a goromba kőműves mellett, mégiscsak tető alatt volt, s ez megnyugtatta. A somogyi ember, szegény feje, azóta ennyire sincs. Nem győzte bámulni magát, hogy a Vác szó olyan hirtelen a nyelvére szaladt. Tulajdonképp semmit sem tudott arról a városról, a néven kívül, tőle akár a világ végén is lehetett volna. Még nem is szürkült, már fölkelt, nehogy a mesteremberek alva találják. Az eső elállt, s egy-két csillag mielőtt lehervadt, megnézhette még magát a szomszéd gyümölcsös nedves leveleiben. Lajos valami dolog után látott, hogy a mesterembereket megvesztegesse. Először az asztalos hulladékait hordta össze egy kis kupacba meg a padlótartó gerendák közt a sok eldobott, zsíros papírt. Találgatta, mit csinálhatna még, de önálló munkába nem mert kapni, jobb híján a malterhordó ládát tisztította meg az oldalára loccsant maltertól. Már rég kész volt vele, de még mindig ott babrált a láda mellett, hogy észrevegyék a jó szándékát. A láda meg a forgácskupac mögé ásta be magát a haragjukkal szemben.

Előbb a két kőműves jött, aztán az asztalos. Lajos mindenkinek jó reggelt köszönt, de csak az asztalos morgott valamit vissza. A tisztogatást egyikük sem vette észre. – Majd ezzel a fiatalemberrel hordjátok a maltert – vetette oda az öregebbik kőműves a fiatalabbnak, aki úgy látszik, a fia lehetett, mert apuskának szólította. Lajos ebből a megjegyzésből értette el a sorsát. Attól fogva a szolgálatkész tekintetével a fiatalabbhoz kötötte magát. Az átment a szomszédba, úgy látszik, oda rakták be éjszakára az eszközöket. Lajos a lapátot kapta meg, a másik fiatalember a nagy mészmerő kanalat. Amióta az építész úr ígéretet tett katonáéknál, ha tehette, az építőmunkát figyelte. Tudott annyit, hogy neki most a Duna-homokot kell a ládába belemérni. Gyorsan, vigyázva csinálta, a fiatal kőművesnek szólnia sem kellett, már merte a vizet is kötélen az új kútból, melynek betongyűrűi fölül még hiányzott a kútház. A keverést az első ládánál a fiatalember végezte, de amikor pontosan megfigyelte, hogy kell a lukas keverőlapátot használni, azt is ő kaparintotta meg, a másiknak csak a meszet kellett a ládába belemerni. A mész kiporciózását úgy hagyta rá, ahogy serény asszisztensnek engedik át az utolsó rituális mozdulatot az orvostanárok. A ládát sajnos, kettejüknek kellett vinni, s itt nem mutathatta ki mással a szolgálatkészségét, mint hogy előre állt, s fürgén szökött át a gerendákon. – Olyan sürgős magának? – mordult rá a társ, amikor a negyedik vagy ötödik ládánál egyedül fogott hozzá a homoktöltögetéshez. Lajos letette a lapátot, s a fiatalember egy kis bádogdobozt vett ki a zsebéből, s cigarettát pödört. Azért is lassan pödörte, s a papiros nyálas végét külön is odatapasztotta. Lajos megsemmisülten várt, s azzal a tempóval hányta eztán a homokot, amelyikkel otthon vellázta, kocsisgyerek korában a ganéjt. De a fiatal kőműves nem érte be ennyi megalázással. Amikor beértek a malterral, az öregnek is odaszólt: – Mondom ennek a fiatalembernek, úgy látszik, sürgős magának a munka. – Az öreg meg se fordult, csak állt ott, a fallal szemben a hosszú, kék kötényben, s kanalával kente-egyengette a vakolatot, de úgy, mintha az valami papi szertartás volna. – Államtitkárságot kap, ha ezzel elkészül – bökte ki velősen, mielőtt a ládával visszafordultak volna.

Lajos pirosan hallgatott, de nem adta föl a reményt, s iparkodott megfelelni a várakozásnak. Amit tudott, azt ő csinálta, de úgy, hogy a munka minél lassabban menjen. Fölfedezte, hogy a keverést lehet a legtovább nyújtani, s társa azalatt lazsálhat a legjobban. Időnként, amíg a ládával a szobában álltak, át-átpillantott a szomszéd helyiségbe, ahol az asztalos szabogatta egy állványon a fát. Nagy, bozontos szemöldöke volt, s amint ceruzájával, összecsukható mérőlécével a fa fölé hajolt, olyan volt, mint maga a tudás. Még a sűrű füle szőre is az agyában levő mély tudományt szőtte körül jól rejtő bozóttal. Jó annak, aki tanult, gondolta Lajos, amíg tiszteletteljesen át-átpislantott a munkájára.

Ebédnél a mesteremberek egyik pallógerendára telepedtek, s kabátjuk zsebéből kibontották zsíros csomagjukat. Az öregebb kőműves arról beszélt, mi különbség a szájmóka meg a csabai szalámi közt. De ez csak valami emlékezés lehetett, mert ő is meg a fia is kenyeret, szalonnát és uborkát ettek. Lajos áthúzódott a másik szobába az asztalos rámái közé, s a ceruzajeleket tanulmányozta. – Hát maga nem eszik, fiatalember? – szólt neki a vállán át vissza az asztalos. – Én majd este – felelte Lajos megszégyenülten. Azok hárman egy ideig szó nélkül rágták az ételt. – Aki dolgozik, annak enni kell – mondta ki az asztalos tételszerűen. Senki sem nézett rá vissza, de Lajos a hallgatásukon érezte, hogy kicsit megenyhültek. – Mért nem kér előleget tőle, ha már ideszerezte? – csukta össze bicskáját a kőműves, s ahogy fölállt, először pillantott Lajosra. Lajos zavarában válaszolni sem tudott. – Megvárom a vasárnapot – motyogta. Az öreg kicsit gondolkozott, minél kevesebb mondattal akarta kitudni, hogy került a nyakukra ez a legény. – Maga dunántúli? – S hogy Lajos bámulva nézett rá. – Azért, mert vasárnap helyett azt mondja, vesárnap. – Aztán nyújtózott egyet, kinézett az égre, az üres ablaknyíláson, s félvállról vetette oda. – Ezt honnan ismeri? – Együtt voltunk katonáéknál. – Az öregnek ez elég volt, a fia azonban felröhögött. – Magának is hencegett, ugye? A vállalatával dicsekedett. – S megmondta, mit csinálhat a vállalatával. Az öreg nem intette le a fiút, mint aki félig szórakozik, félig szánakozik. Az asztalos nem szólt, annyira beletemetkezett a szemöldöke meg a füle szőrébe, hogy Lajos azt hitte, egészen megfeledkezett róluk, s a tudományán gondolkozik. Mielőtt azonban visszament volna az ablakrámáihoz, még egyszer megismételte tételét: – Aki dolgozik, annak enni kell; koplalni ráér, ha nem lesz munkája.

Ezzel a legrosszabbján túl is volt. A mesteremberek, ha nem is méltatták szóra, de nem is haragudtak már. Az öreg kőműves, ha rávetette szemét, nem őt szidta, hanem az építészt. Haszontalan fickó, nem is építész, csak egy-két év technológiát járt. Amióta az apósa szerencsétlenül járt, az ipar elzüllik a kezén, az ő könnyelműsége, ha a szezon elején kenyér nélkül maradnak. Az asztalos, amikor a fiatalúr kikukkantott a házhoz, még szólt is Lajosért. – Valami előleg kellene ennek a fiatalembernek, éhen még elszédül köztünk. A fiatalúr adott, s Lajos hálásan pislogott a két pengővel a zsebkendő csomójában, a belső helyiség felé, ahol az asztalos fűrésze, kalapácsa úgy járt, mintha abban dobogna az emberiség szíve. Estére kenyeret vett és szafaládét, s tíz perc alatt, ott a hentesbolt előtt, befalta az egyik pengőt. Ettől jó melege lett, s megtelt bizalommal a jövendő iránt. Már azon gondolkozott, hogy megereszt egy tízfilléres lapot a nénjének, s eldicsekszik a keresetével. Lássa, hogy városi munkás lett őnélküle is. De vasárnapig még három ebédidő volt, s nem akart ebéd nélkül pironkodni a mesterek közt; nem szórhatta hát könnyelműen a pénzét.

Másnap reggel a villanyszerelő is megjelent a háznál, s ez a fürge fiatalember is hozzájárult, hogy Lajos szorongó tisztelete a vállalat iránt megcsappanjon. A villanyszerelő nem tartozott az öreg pallér bandájához, s úgy járt-kelt köztük, mintha csak szívességből jött volna ki erre az egyszerű házra. Neki megvolt a komoly vevőköre a községben, a minap is olyan rádiót szerelt be, amelyet mindenik szobában meg lehetett szólaltatni. Nevette csak a dohos, sillabizáló mestereket, akik egy-két hétre munkához jutottak, s olyan fontoskodva álltak neki, mintha maguk értenék csak a szakmájukat az egész környéken. – No, Skrubek bácsi, van-e új gyerek, vagy beszüntették az üzemet? – fordult a tudós asztaloshoz, aki szótlanul viselte el a kérdésben lappangó lenézést, s nagy ácsceruzáját nyálazta válasz helyett. – Olyan vén banya a felesége – mondta Lajosnak, aki a szögeket tartotta neki –, hogy azt hinné az ember, már nem is tud férfira gondolni, de én nem tudom, mit maszatol rajta ez a Skrubek, most is nyakra-főre állapotos. – Hát ez? – mutatott később a kőműves fiára –, hiszen ez suszter volt; ideszorult a melák az apja mellé?… Lajos ijedten nézett át a mesterekhez, de a szerelő nem bánta, ha meg is hallják. Ő olyan magasan állt fölöttük, hogy tőle az is sok volt, ha foglalkozott velük. Amíg a zsinórokat forgatta, valami nótát dúdolt: „Ha tavasz, hát legyen tavasz”, Lajos csak ennyit vett ki belőle, s gyors, ügyes ujjait hasonlítgatta a magáéval. Ellenszenves volt neki a kekk beszéde, de hiába, aki tanult, annak a keze is más.

Amikor elment, az öregebb kőműves, mintha csak a tekintélyt akarta volna Lajos előtt helyreállítani, a békeidőről beszélt, amikor az építész apja, a sipkás pallér meg ő, fiatalok voltak. Nem egy nyaralót húztak ők fel Mátyásföldön meg a Rákoson. A fiában, amíg a fényes regéit hallgatta, nehezen indokolható ingerültség szállt föl, mintha őt meg a feleségét károsította volna meg a hajdani jóléttel az apja. – Eltehetett volna nekünk is egy kis munkát abból. Ha ezzel a kutyaóllal kész vagyunk, nem tudom, hová megyünk – mondta, s ingerültségében Lajosra is csapott egyet a szemével. De az asztalos, úgy látszik, nem szerette sem az indulatoskodást, sem az aggodalmat. – Attól, hogy rágondol, nem lesz jobb – mondta, anélkül hogy a ceruzajelre igazított fűrészről fölvette volna a szemét.

Pillanatnyilag Lajost ez az elv teljesen kielégítette. A házon még annyi hibázott: a falba betett asztalosmunka nem volt körüldolgozva, a malterba rakott tégla pőrén piroslott, rájuk várt a kútkáva, a kerítés, még a meszelést meg a mázolást is rájuk bízta az építész úr. Ahogy azonban a munka fogyott, ráragadt a többiek rossz hangulata. A férfiak nem beszéltek a dologról. De a kőműves menye néha kijött, és noszogatta az urát meg az ipát. – Megkérdeztétek, lesz valami munkája, ha itt végeztetek? – Attól még nem lesz, ha megkérdezzük – ütötte el bölcsen az após. De az asszony megátalkodott; csak kérdezzék, hadd nézzen utána egy kicsit az a szélhámos, elég bajt okozott már idáig is. – Ti munkásemberek vagytok, nem gondolkodhattok olyan könnyen, mint ő. Mi lesz a Skrubek bácsi hét gyermekéből, ha egészen kikoptok a munkából? – Az asszony magtalan volt, s így az asztalos gyermekeit vette kölcsön a maga szorongásához. A férfiak elütötték a dolgot, de az asszony nyugtalansága ott reszketett köztük, s úgy tettek-vettek, mintha ők követtek volna el hibát. A vakolókanál most már olyan óvatosan kenegette a ház külsejét, mintha orvosságot raktak volna fel rá. A vasúti, akinek a ház épült, naponta kijött. – Még csak ennyire mentek; énnekem úgy ígérték, hogy áprilisban száradni fog a ház. – Az építész furfanghoz folyamodott. – Siessünk, öregem, Cinkotán új munkát vállaltam, április elsejére azt el kell kezdenünk. – A mesterek ebédidő alatt hosszan vitatkoztak a bejelentésen. A kőműves, aki büszke volt a vállalat múltjára, hitt a munkában; a fia, aki minden nyomorúságért a vállalatot okolta, nem. Hanem azért délután mind a ketten serényebben láttak a dologhoz.

Másnap gyönyörű meleg idő volt, s a gutaütött is kihozatta magát kocsiban a házhoz. – Mit lopjátok az időt ezzel a vacakkal – dadogta dühösen. – Azért, mert ez a csirkefogó vőm minden munkát elszalaszt, holtig a nyakamon akartok élni? – Lajos ezt persze csak utólag hallotta meg. Az építész úr meghagyta neki, hogy ha az apósa kijön a házhoz, ő illanjon el. Most szidták csak a kőművesek a fiatalurat. Hát mégis becsapta őket a munkával. Nem is lesz annak munkája több, nem bízza arra senki a házát. – Mikor megyünk Cinkotára, fiatalúr? – hozakodott elő egyik nap a kőműves. Akkor már semmi kőművesmunka sem volt a házon, egy kis igazításon kívül. – Előbb itt kell készen lenni – diplomatáskodott az építész. – Attól félek, a holdban van a munka – röffent közbe a fia. – Ha mi itt elkészülünk, kész leszünk egészen. – Úgy gondolja? – mondta élesen az építész úr és sarkon fordult. Azontúl ott állt a sarkukban s szombaton kulcsátadásig volt a ház. Bánatosan vették fel az utolsó fizetést, apa és fiú, együtt negyven pengő körül. Lajos nyolcat. Mikor már elköszöntek volna, az építész úr diadalmasan utánaszólt a kőművesnek. – Igaz, öregem, hétfőn átmegy a Lajossal Rákosligetre, egy mosókonyhát kell építenünk. – Az öreg lefőzötten fordult vissza. Nem tudta, örüljön-e vagy röstelkedjék. – A Lajossal? – jutott végre az agyába, hogy ez az örömhír felmondás lehet a fiának. – Igen, a Lajossal – mondta az építész –, a fiát nem akarom a holdba fárasztani. A kőműves gondolkozott egy kicsit, hogy goromba legyen-e, de azután csak azt mondta: – Igen.

A mosókonyha után még egy kriptát is kitataroztak Lajosék. Valami toronyféléje is volt a kriptának, azon egy óriási kereszt. Egy mészároscsalád sírboltja volt az épület, a kőműves még emlékezett rá, mikor épült, többe került, mint a vasutas háza. Erre kellett most a vakolatot visszaragasztani. A kőműves csodálatosképp nem haragudott Lajosra, amiért a fiát „kitúrta”. Sőt, még el is dicsekedett, hogy mit kell most annak a menyétől hallgatnia. A menye pontosan tudta, hogy hozta ő szóba az építésznél a cinkotai házat, s hogy mordult közbe az ura. Az eredményből végképp meggyőződhetett, melyik kettejük közül a különb férfi. Az öreg legalább, amíg a mosókonyha meg a sírbolt tartott, élvezni akarta ezt a férfimámort, s Lajosban inkább cinkost látott, mint ellenséget. Sajnos, a mészáros sűrűn kiszaladt a temetőbe, s a sírboltnak el kellett fogynia. – No, Jézus – mondta a kőműves a létrájáról a tornyot kenegetve –, több napszámot is engedhettél volna ezen a kápolnácskán. Attól félek, a nyáron neked dolgoztam utoljára. – Aznap este, búcsúzáskor, amit sohasem tett meg, kezet nyújtott Lajosnak. – Isten vele, fiatalember; legokosabb, ha hazamegy a falujába. – Lajos meghatottan rakta belé nagy, fagyástól piros kezét a kőművesébe, s majdhogy el nem sírta magát.

Június harmadika, s nem volt több munkájuk. Az utolsó pillanatig bízott, hogy megint jön valami, egy mosókonyha vagy sírbolt legalább. Ha előre látja, mi vár rá, talán jobban takarékoskodik a fizetésével; azt az ébresztőórát öt pengőért semmi esetre sem vette volna meg. Így három pengője maradt összevissza. De a pénznél is jobban szorította a magányosság. Nem kellene őneki a nénjétől pénzsegítség, csak elmehetne hozzá megkérdezni: nézd, Marink, így vagyok, mit ajánlasz. Persze, arról szó sem lehetett, s Mari helyett Skrubekhez, a jószívű asztaloshoz látogatott el estefelé, hogy ha van munkája, nem ajánlaná-e be őt is ott napszámosnak. Arra is gondolt, hogy amilyen jó ember, tán szállást ad néhány éjszakára. De az asztalosnak nem volt munkája; kinn ült a ház előtt egy zsámolyon, mellette a küszöbön egy korán őszült, hosszú nyakú asszony, most is állapotos. Nyugodtan, elbámulva ültek, figyelembe sem vették a szobából kiözönlő visítást, nyöszörgést, nevetést, kifakadást. Hozzá voltak edzve a gyerekhez. Lajos elmondta, hogy bevégezték a sírt, Skrubek is, hogy leszállította a konyhabútort, amit a múlt hónapban rendeltek nála. – Munka nélkül vagyunk, kedvesem, mi is – motyogta az asszony. Lajos egy ideig nézte őket; bepillantott a kúszó, nyargaló, egymást tépő testekkel zsúfolt szobába, s anélkül hogy kérését előhozta volna, azt mondta: – Nem tartom föl tovább Skrubek urat. – Az asztalos kikísérte, s mielőtt elváltak volna, megfogta a fiatalember karját. – Látja – mondta –, igazam volt. Aki dolgozik, annak enni kell – s borzas szemöldöke alól merőn, szinte igazolást várva nézett az arcába. Lajost ez a tekintet meggyőzte. Még éjszakai nyughelyén is abban a tudatban feküdt le, hogy Skrubek úrnak igaza van.

Ez a nyughely valami szaletliféle volt egy villa kertjében, ahová nem jöttek még ki a nyaralók. Lajos a tarisznya örökébe lépő hátizsákból kirakta az ébresztőórát; a hátizsákot a padra, a feje alá tette, az ébresztőórát meg maga mellé az asztalra. Újból elgondolkozott, hogy miért is vette ezt az órát. Lám, még föl sem húzhatja; ha reggel csöngetni kezd, magára hívja a szomszédok figyelmét. Talán csak azért vette meg, mert meglepte, hogy egy ilyen csodálatos jószág mindössze öt pengőbe került. Ha nem veszi meg, most nyolc pengője van három helyett. De már mindegy: ha nem is csöngethet, itt kityeg mellette; az övé, neki kityeg. Skrubeknek igaza volt, ki tudja, mennyit kell koplalnia; itt a szaletli szőlőindái alatt azonban még testében volt a szafaládék és rozscipók melege, s egyelőre dacosan gondolt a nénjére. Hirtelen zápor vonult át a kerten, s becsapott a kalitkába is, a padra. A halottaknak jobb helyük van a mészárosék sírjában most, gondolta, s a sötétben elmosolyodta magát. Nem furcsa, hogy a halottak olyan jó, védett házban aludhatnak, a szegény ember meg a szabad ég alatt?

Másnap délelőtt ott őgyelgett a sarkon, ahova az építész küldte az első nap, s leste, mikor csípheti el. Délfelé csakugyan arra jött az úrfi. – Ha valami munka lesz, tessék rám gondolni – motyogta alázatosan, s a fiatalúr jólelkűen ráhagyta: – Hogyne, Lajos. – Ez mégiscsak egy kis biztatás volt, s Lajos megnyugodott benne, hogy ő munkára vár. Majdnem olyan volt ez, mintha munkája lett volna. Nappal a villák előtt álló autókat tanulmányozta, a kis, idomított fákat a kertekben, a gyűrűhintán lengő gyermekecskéket, éjszaka pedig a szaletliből hallgatta az ébresztőórát s a tücsköket. Sokszor az volt a benyomása, hogy egyetlen kitartó tücsök adja azt a hangot, sokszor, hogy millió. A tücsökről egyszer még Veron is eszébe jutott, s minden megindulás nélkül töprengett rajt, járt-e hozzá csakugyan a molnárék bérese, ahogy a keresztanyja mondja, s ha igen, mért nem engedte meg őneki soha. Harmadnap újra megleste az építész urat a sarkon. Meg kellett lesni, hisz az nem értesíthette őt másképp. – Van valami munka, építész úr? – somfordált elé alázatosan, mosolyával enyhítve tolakodását. Az építész rosszkedvében volt, s Lajosban mintha a maga bosszúsága sompolygott volna elé. Hát ez már ezután így várja őt a sarkon, mint egy kísértet. – Van-e munka? – utánozta dühös gúnnyal. – Hát ha akarod tudni: van. De nem neked. Az ilyen naplopóból elég volt egyszer. – Lajos elbámult. Nem is a durvaság dermesztette meg, hanem a lehetőség, hogy van munka, s ő nem kap belőle. Figyelmesen nézte az építész urat, s amikor látta, hogy még sincs munka, visszalépett. – Bocsásson meg – mondta –, ha alkalmatlan voltam. – Bement a közeli hentesboltba, s egyszerre elvásárolta a maradék egy pengő húsz fillért.

Este, amikor a kerítésen, melyből egy lécet ügyesen kiemelt már, a kertbe akart surranni, kacagás csapta meg: egy fehér nadrág meg egy fehér ruha imbolygott az almafák közt, összefogózva. A tulajdonosék, úgy látszik, megjöttek, s ő a szaletliből is kicsöppent. Igazán nem volt semmije, csak az ébresztőóra a zsákban, melyet, mint a csiga a házát, egész nap a hátán hordott. Most először nagyon elkeseredett. Ezért mondogatta el annyiszor télen a zabot ropogtató, párolgó lovak közt Mátyásföld nevét éjszakánként, hogy most itt ácsorogjon, munka és barát nélkül, búvóhelyéről is elriasztva. Valami király is volt Mátyás, s a hely, mely az ő nevéről volt elnevezve, a bőség földjének ígérkezett. Egy igénytelen falusi ember, úgy képzelte, Mátyásföldön a maradékon is megél. Most gyűlölte nevestől a helyet, s a munkátlan állapotáért is a kertes-villás kevély községet okolta. Bemegy Pestre; ott elébb kikotor a nagy nyüzsgésből valami munkát, mint itt a vasrácsos nyaralók közt. Ettől, hogy bemegy, felbátorodott, s tüstént neki is lódult a pesti útnak. A hold rásütött a községmutató táblára, amelytől nem messze a hazai tarisznya korhadozott valamelyik bokorban, s megint megszólaltak körülötte a biztató hangok, melyek Abafalváról jövet jelezték Kovács Lajost a világnak. Egyszerre mégis megtorpant. Mintha valaki utánakámpolt volna: Pestre futsz? A nénéd szoknyájához? Megállt, s úgy volt, egy pillanatig, hogy visszafordul. De a lábaiban benn volt már a pesti út, s húzta a gondolatai ellenére is. Végre aztán a gondolatok is igazat adtak a lábnak: Pest elég nagy, megélhetnek benne a nénje is meg ő is, anélkül hogy egymásnak aggságot okoznának.

Hajnalodott, amikorra a Dunához beért. A Gellérthegy kőszikláit hosszú, vörös foltok sávozták, s lenn a vízen egy uszályról fémhordókat görgettek ki félmeztelen emberek. Lajos lenn őgyelgett a rakodóparton, s az átgyalogolt éjszaka után bizakodó melegség szállt föl a masírozásba belegémberedett testében. Most érezte csak meg, mi az, egy nagyváros közepén állni. Ahogy Pest felé közeledett, előbb csak a csillagok sűrűsödtek meg előtte a fekete égen; aztán a ritka lámpák közt az útszélre is mind sűrűbben húzódtak ki a derengő házak, majd siető embereket látott egy-egy bedübörgő teherautó előtt átsiklani; a pályaudvar nagy üvegajtaján túl a kapu előtt ácsorgó házfelügyelők kosarait is végigkutatta már tekintetével, még a kapualj félhomályában is követhette őket egy-két lépésnyire. A Dunánál aztán egyszerre világos lett. Mintha nem is az égtől kapta volna a folyó a fényt, hanem ő maga hozta volna széles medrében: a híd sárga pillére bizakodóan nyúlt föl, s a vörös sávú sziklák és az ébredő vár fényétől csurogva könyököltek fel belőle. A hajókat is az a fényes hajnali ár sodorta a parthoz; sötét torkukból emberek és hordók szálltak föl, s az uszályok fedélzetén, ahol emberek és hordók egymásnak akaszkodtak, Lajos szeme láttára kezdett el csírázni a nagy városon elharapózó futónövény: a munka. Amíg a külváros gyér lámpái s ritkuló csillagai alatt kutyagolt: szinte csak mentségül hajtogatta, akármi lesz, nem megyek a nővéremhez. Most, hogy a Duna-parton meglátta a sziklák piros sávját s az uszályról kifelé görgő hordókat: igazán megnyugodott. A rakodón nemsokára csikorognak a kötelek, fönn az étteremben kőporral dörgölik a kést, körül az épületekben felhúzza az inas a redőnyt. Lehetetlen, hogy ekkora városban a Marira szoruljon.

Odasomfordált az uszály padlójához, amelyiken a hordókat kigurították, s megvárta, amíg a munkás a hengerforma tartályt a kőre, a többi mellé állítja. – Nem tudja, kaphatnék maguknál munkát? – szólította meg hátulról. Az ember első pillanatban észre sem vette, hogy hozzá szólnak. Egy szál fekete gatya volt rajta, valami tornanadrág, a meztelen lábán egy rongyos cipő. A lábaszára inas volt, szőrös és barna; ez a lábszár a fehérsávos nadrág s a bokán megcsomózott cipő közt olyan volt, mint az egész ember: szívós, de elgyötört és türelmetlen. Ahogy félbeszakadt álommal és kedvetlen munkával eltömött fülén végtére beléje ért a mondás, elvigyorodott, s a Lajos vállára rakta a kezét. Ezzel nyert időt, amíg valami vicces válasz eszébe jut. – Dehogynem. Gyújtsd föl, amit mi kihordunk. – S a padlóról még visszakiáltott: – Bregócs. – Lajos fölháborodva állt a petróleumos hordók közt. Mit gondol ez a strici? Tudja ez, hogy ő katonaviselt ember? Azt hiszi, amiért faluról jött, vele így lehet beszélni? Szerette volna tudtára adni ennek az egész nyomorult uszályhajónak, hogy őneki fél holdja van az anyja után, s a keresztanyja után is örököl még. Egy idősebb ember tartott most kifelé a padlón, úgy kullogott a hordó meg a targonca mögött, mint hangya a tojása alatt. Lajos be sem várta, hogy a hordót leállítsa, ezt szólította meg: – Építőmunkás vagyok, Mátyásföldről – mondta. – Nem tudja, hol van itt a közelben építkezés? – A kis ember egy pillanatra megállt a targoncával, de szólni nem volt kedve. A keze el volt foglalva, csak a fejével rándított, ami azt is mondhatta: mit tudja ő, de azt is, hogy odaát, Budán. Aztán leállította a hordót, s visszamenőben még egyszer jól megvizsgálta Lajost, anélkül hogy szólt volna hozzá. Az uszályon találkozott a gorombábbikkal, valamit beszéltek, kinéztek Lajosra és nevettek. Lajos nem akarta bevárni a fiatal gúnyolódását, s tovább lődörgött a parton, lassan, nézelődve, nehogy futás színe legyen. Meg volt zavarodva, de őrizte magát, nehogy elkedvetlenedjék.

Ezek a pestiek haragusznak a falusira, de majd kibánik ő velük, csak munkához jusson. Két dolgot mégis megtanult ott a hajó mellett. Egyik, hogy ő építőmunkás; a másik, hogy az ember inkább nézelődjék, mint kérdezzen. Leült egy vascölöpre, s haditervet dolgozott ki. A háta mögött már ismerte valamennyire a várost, de nem emlékszik, hogy bejövet építkezést látott volna. Átmegy inkább a hídon, s nem szólít meg senkit, amíg építkezést nem talál. Soká őgyelgett odaát, de építkezésnek híre-hamva sincs. Minden utca kész volt ebben a városban, sehol sem látott építeni valót. Arra gondolt, hogy kifelé húzódik, de közbe az irányt is elvesztette. Végre egy egész régi, földszintes utcában meglátta az első állványozást. Deszkaaknában egy liftféle vitte a téglát az emeletre, kerek vashenger keverte a homokot és vizet. Kinézett egy jobb arcú embert, aki téglát rakott a liftbe. – Építőmunkás vagyok, Mátyásföldről – mondta. – Nincs munkásra szükségük? – A téglás kezében egy pillanatra megállt a tégla, de csak addig, amíg Lajost végigvizslatta. – Itt szervezett munkások dolgoznak – mondta, s anélkül hogy Lajossal törődött volna, beleharsogott valamit a liftaknába. Itt is elutasították, de legalább nem nevették ki. Ez is eredmény volt, s elmenőben hálásan köszönt az emberséges felvilágosításért.

Néhány száz méterrel odébb ott volt a második építkezés; aztán egy nagyobb úton egymás mellett a harmadik-negyedik. Úgy látszik, ezt az egész ócska városrészt lebontják s újraépítik. Valamelyik épületnél csak lesz szükség rá. De hátha itt is szervezett munkások dolgoznak? Arra gondolt, egyenesen az építészhez fordul. – Nem tudja, hol van az építész úr? – kérdezett meg egy kocsist, aki épp a homokot lapátolta ki a kocsijából. Az a kizuhogó homok, föl-lejáró vaskocsi, csöngető villamosok zajában nem is értette, mit kérdez; csak bámult rá nehéz szemével. Egy fiatal, vékony bajuszkájú kőműves felelt helyette: – Az építész úrral akar beszélni? Sürgősen? – Sürgősen – kapott a szón Lajos. – Akkor húzza ki az ágyból, mert alszik még. – Lajos megszégyenülten somfordált odébb. – Nem ismeri még az urak szokását – nevette el magát a kocsis is, aki a kőműves válaszából értette meg, mit kérhetett a fiatalember.

Lajos most már nem mert mindjárt a következő épülethez menni; ez a visszaesés, hogy megint kinevették, elvette a bátorságát. Egy kis park volt a közelben, oda húzódott be, s tünekedett az emberek gorombaságán. Mindjárt uraknak gondolják magukat, mert munkájuk van, méltatlankodott, s igen nagy keserűség fogta el a nővére ellen. Mit várjon az emberektől, amikor az édes nénje itt lakik, ugyanebben a városban, a Dunának ezen a partján, megvan neki mindene, s ő éhgyomorral ülhet itt a napban a cifra levelű juharfa alatt. Nem ilyen volt hozzá a Mari, amikor az anyjuk halála után magukra maradtak. Ha egyéb nem volt a háznál, kukoricát hozott haza a kötője alatt; olyat, amelyikben lila szem is volt, mert azt jobban szerette. Látta is a kukorica sima bajuszát, hallotta a lehasított levél vidám harsogását. Milyen édesek voltak azok a sárga meg lila szemek, amint fölrepedten, a gőzölgő fazékból a kukoricafej egy villa végén kiszállt…

Amikorra fölébredt, a kertben már gyerekkocsikat tologattak. Őmellette is ott állt egy, fényes rúdjai vakítottak, mellette egy gyermekecske botorkált kocsitól padig. Ő érintette meg a Lajos térdét is. – Pepe – mondta a gyerek, s Lajos előreesett, megriadt arcába kukucskált. A gyereklány azonban elhúzta, s Lajos megszégyenülten felugrott. A nyakát alig bírta az ügyetlen alvástól. Ha a gyerekek fönn vannak, az építészek is ébren lesznek, gondolta, s odament az épülethez, melyet még szunyókálása előtt kiszemelt. De most óvatosabb akart lenni, s egy ideig szemlélődött a ház körül. Behúzódott a gyalogjárók számára készített durungalagútba, s onnan lesett be, föl s alá járkálva, a kitárt gyomrú házba. A meztelen faldarabok közt nagy vasgerendák látszottak; két helyen is járt a fölvonó csille; a keresztbe-kasba vetett padlókon munkások mászkáltak. Lajos meresztette a nyakát, s töprengett: kibírná-e feje fönn abban a magasságban. El volt szánva mindenre, csak olyan bennfentesen mászkálhasson ő is a padlókon, mint ezek a kőportól, homoktól szürke emberek. A lépcsőházat pótló padlón egy tömzsi úr jött le s utána egy tekintélyesebb pallérforma. Egy deszkával elrekesztett irodafélébe léptek be a földszint sarkában. – Az építész urat keresem – szólította meg Lajos az utcai bejárónál ácsorgó munkást. – A mérnököt vagy a vállalkozót? – kérdezte az közömbösen. Lajos nem bízott a munkásokban, s nem akarta megmondani, hogy amelyik napszámost vesz fel. – Azt, aki oda bement – dadogta, s a deszkairodára mutatott. – Bement? Hát ha bement, menjen utána, s ne faggasson engem, hogy hol van – förmedt rá a munkás inkább türelmetlenül, mint haragosan.

Lajos megkoccantotta a félig betett deszkaajtót, aztán, hogy egy percig nem kapott választ, benyitott. Két állványon egy nagy deszka volt az asztal: annál ült a tömzsi úr. Egy számlaféle papírt nézett, és sorra megpipálta a szélén a számokat. A pallér engedelmesen állt mellette, s várta, hogy kérdezze. – A sejttégla elég lesz? – kérdezte a tömzsi a pallért, s közben Lajoson akadt a szeme. – Maga, fiam, mit akar? – fordult barátságosan hozzá, a mutatóujjával egy pillanatra megállítva a magyarázkodó pallért. – Munkát keresek, nagyságos uram – mondta alázatosan Lajos. Az úr rándított egyet a vállán, s leeresztette a mutatóujját, mire a pallérforma tovább magyarázta a sejttéglát. Lajos konokul várt. – Sajnálom – fordult a magyarázat után Lajoshoz a vállalkozó, s egy másik számlaforma papírba merült. – De nagyságos úr, én olcsóbban vállalom, félbérért – próbálkozott még egyszer Lajos. – No menjen, menjen, ne ízetlenkedjen itt, fiam – szólt rá az úr, s nyugodtan tovább pipálta a papírjait és tovább kérdezett. Lajos odakinn még egyszer fölnézett az üres falak közt a magasba. Milyen szorgalmasan dolgozott volna. Úgy látszik, ez az egész város meg van szervezve a vidéki ellen… Ahogy ott őgyeleg, jön a pallér. – Hallja, ne lássam itt többet, azt mondom – förmedt Lajosra. – Mit akart? – kérdezte alázatosan az a munkás, akit Lajos először szólított meg. – Félbéren munkát. De majd a féloldalát neki! – kiáltott az elódalgó után.

Lajost ez a kudarc kimerítette. Itt állt, egy ébresztőórával a hátizsákban a forró kövezeten. Este óta nemcsak hogy nem evett semmit, nem is ivott. Egyáltalán nem is tudta, hogy juthatna ebben a városban vízhez. Hiszen bemehet valamelyik házba, s beszólhat a házfelügyelőhöz: nem adna, kérem, egy kis vizet; de nem volt ereje hozzá, hogy valakit megszólítson. Ezen a délelőttön egy sajátságos lelki törvényt fedezett fel Lajos: az embereket nem lehet percenként megszólítani. A sok szólogatásban éppúgy elfogy az ember ereje, mint a sok köpködésben a nyála. Ott a rakparton, vagy itt, alvás után megvolt az ereje hozzá, de ahogy kiadta, egy-két órán belül megint gyűjtenie kell, aztán jól megválasztani az emberét, akire pazarolja. Egy pohár vízért nem adja oda, majd csak talál kijjebb egy kutacskát, vagy mit. Kifelé törekedett a városból, ahol ritkább a kő és sűrűbb a növény. Úgy okoskodott, ott vizet is előbb talál. Az építkezés mögött valamelyest emelkedett az út, azt remélte, hogy arra kiér a hegyekbe. Ha ez volna a Rózsadomb, jutott az eszébe, amint a kapaszkodó megindította a homlokáról a verítéket. Ez is valami domb, a cifra kertekben itt is urak élnek, amilyeneknél a nénje szolgál. Olyan izgatott lett ettől a gondolattól, hogy ha van valaki a közelében, talán mégiscsak nekitámad a kérdésével. De a puha aszfalt fölött csak a réteges levegő táncolt és csillogott; az utca üres volt, az úri nép ott benn hűselt a lebocsátott zsaluk mögött. Megnézte az utcatáblát. Bimbó utca: nem az, amelyikben a nővére lakott. De miért is lett volna az? Hány domb van a folyón innen és hány utca. Különben is: ő nem akar a nénjéről tudni. A katonáéknál mondta a tiszt úr, hogy a háborúban néha elmarad a konyha, s három-négy nap is étlen baktat a legénység. Ő tegnap falt utoljára, s ha minden törik-szakad, eladja az ébresztőóráját, azon is kihúzza egy darabvást. Csak a nyál ne csomósodna össze a szájában.

Ahogy így cammogott, elfeketült szemmel, fényes, fehér oszlop tört fel vagy száz méternyire előtte. Jobban oda kellett néznie, hogy hinni tudjon a csobogást halló fülének; csakugyan víz volt. Forrt, ragyogott, habzott, muzsikált az oszlop, s ahogy közelebb ment, egy emberkét talált mellette, T-forma vassal. Lajos odahúzódott az oszlophoz, s nézte, hogy ihatna belőle, de lehetetlen volt hozzáférni. Szemét, nyakát elborítja, mielőtt egy kortynyit kikap belőle. De így is nagyon jó volt a szétfröcskölő cseppek permetében állni. Az egyenruhás kis ember, úgy látszik, megszokta, hogy bámulják a vízoszlopot, mert föl sem vette az ácsorgó fiút. A vízoszlop két oldalán álltak, a szürkeruhás a T-alakú vasra gunyorodva, közömbösen. Lajos szomjasan, a vízcseppeket hívó ajakkal, orrlikkal. Amikor már eleget dőlt a víz, a kis ember oldalról ügyesen bedugta a vízoszlopba a vaskulcsot, s a habzó kút lassan apadni kezdett. Már nem is habzott, éppen csak csobogott. Lajos rémülten látta, hogy mindjárt visszabújik a földbe. – Ihatnék – szólt rá az egyenruhásra, a hirtelen veszélytől erőt kapva. Az egy kicsinyt visszacsavarta a kulcsot, úgy, hogy a víz megint térdmagasságig ugrott, csuklónyi sugárban. A keziben volt, hogy mennyire kell megnyitni a csapot, ha valaki inni kíván. Lajos ráhajolt a vízre, s kinyitotta a száját: garatja, orra, szeme, nyaka tele lett az arcán szétfröccsenő habtól, de ez így még jobban esett, mintha pohárból ihatott volna. A bőre teli volt torkokkal, s mind víz után kiáltott. – Alulról kell – mondta az egyenruhás ember, fekete, aszott arcát elmosolyítva. Barátságból maga is odahajolt a vízsugárhoz, s oldalt fordított fejével olyan ügyesen nyalta a visszacsorgó vizet, hogy éppen csak az alsó arcfele lett nedves. Aztán egészen elzárta a kutat.

Lajost rendkívül felbátorította, hogy az egyenruhás ember is ivott utána. Olyan volt ez, mintha koccintott volna vele. Mégiscsak van mindenütt jó ember, gondolta, amíg tovább ballagott, mint egy hozzá szegődött kutya, a vízvezetékes oldalán. S hogy az nem sietett előre, s nem is maradt el, hanem éppen vele lépett, bátorságot kapott a szólásra. – Maguk ezt mért csinálják? – kérdezte általánosan… Azt, hogy kik a maguk, s mi az, amit csinálnak, a válaszolóra hagyta. – A csatornát öblítjük át – felelte az egyenruhás. – Az a dolguk? – kérdezte Lajos. – Ma az. – S hogy látta a fiatalember tudatlanságát: – Köztisztasági munkások vagyunk. – Ez a tanító toldás egészen meghozta Lajos bátorságát. – Nehéz oda bekerülni? – Az aszottképű bennfentesen mosolygott a bajuszkája alatt… Hogy nehéz-e oda bejutni? Bizony sok fát elfűrészelt ő a méltóságos úréknál, meg a felesége is sok tányért elmosott. S maga a méltóságos úr is hány barátját összetelefonálta, hányszor ígérte, most már meglesz; aztán megint csak várni kellett. Mit tud arról ez a szegény fiatalember. Ez azt képzeli, jelentkezik valahol, s fejébe ültetik a számozott szürke sapkát. – Haj, nem adják azt olyan könnyen – sóhajtott inkább büszkén, mint résztvevőn. – Talán maga szeretne oda bejutni? – Már nekem mindegy, hogy hová, csak valahová bejussak. Építkezésnél voltam Mátyásföldön, de leállt a munka, s idebenn nem tudok épületen elhelyezkedni. – Maga is érezte, hogy ezt jól mondta; építkezés, leáll, épületen elhelyezkedni: ezt csak igazi építőmunkás képes így mondani. A kis szilvakrampusz is komolyan hallgatta, s kulcsával a hóna alatt annyit mondott: – Bizony, sok az ember, tenger sok az ember – s igyekezett elrejteni a büszkeségét, hogy ő azok közé tartozik, akik ebből a tenger emberből nem fölöslegesek.

Új vízcsaphoz értek; a kis ember fölemelte a fedelét, s beillesztette a kulcsot; de mielőtt megcsavarta volna, még egy jó tanácsot vetett Lajosnak. – Nézze, annyit mondok én magának, hogy ha vinni akarja valamire, itt keressen valahol munkát, ezekben a villákban. Mindig kell valamire az ember, teniszpályát hengerelni, utat sóderolni, vízmedencét készíteni. Kár, hogy most már nincs ásás, tavasszal könnyebben kapna valamit. De ha itt egyszer megbecsüli magát, meg van vetve az ágya. Itt csupa nagy úr lakik: cégvezetők, kormányfőtanácsosok, iskolaigazgatók. Akit azok megszeretnek, behozzák valami fixbe. S annak mindjárt más becsülete van a lányok előtt is. – Huncutul pislantott Lajos arcába. Lám, milyen derék, nagykezű, nagylábú legény ez, ő meg milyen vénecske-hitványka, s ha nőtlen volna, akármelyik lány elébb kapna rajta, mint ezen. Megfordította a kulcsot, s a víz egyszeribe felszökött, úgyhogy félre kellett ugraniok előle. Hálás, elérzékenyedett állapotában Lajos úgy érezte, hogy az a sugár az ő mellében száll föl, s az ő agyát önti el habzó reménykedéssel. Nagyon nagy bölcsességnek találta, amit a köztisztasági ember mondott. Náluk is volt az uraságnak teniszpályája, s ő már látta is magát, amint a hengerrel a vörös salakot egyengeti, a méltóságos úr pedig odalép hozzá, s megkérdi: no, Lajos, hova hozzalak be, a villamoshoz vagy a köztisztasághoz. Alig várta, hogy valamelyik villában szerencsét próbáljon. – Várjon csak – mondta a vizes embernek, mielőtt elzárta volna a szökőkutat. Még egyszer odahajolt a vízhez, és félrefordított fejjel ügyesen hörpintett belőle. – Látja, mindig tanul az ember – mondta az öreg. – Ő meg – Isten fizesse, s búcsúzóban szépen összeértették kérges tenyerüket.

Be-belesett a villák rácsán, hogy nem lát-e valahol félbemaradt munkát, amihez ember kellene. De ápolt, régi kertek néztek rá vissza: egyikben csodálatos vízszóró készülék pörgött a sötétzöld gyöp fölött. Végre talált egy újabb házat, ahol lapos kövekkel rakták ki a lejtő teraszait. Némelyik lépcső alján még földolgozatlan állt nagy halomban a kő. Ez neki való munka, gondolta, s megnyomta a vaslevelekkel kidíszített kaput. De a kapu zárva volt. Összeszedte a szívét, és becsöngetett. Egy jóforma, gömbölyű cselédasszony jött ki. – Mi tetszik? – kérdezte a kerítésen át. – Nincs szükség napszámosra? A kőrakáshoz – tette hozzá magyarázatul. – Itt kertész van – felelte kurtán az asszony, és visszament. Bentről egy ingujjas férfi jött elő, tán épp a kertész, s az asszonyt tudakolta, hogy a jövevény mit keres. – Csuda erőszakosak, már be is csöngetnek – hallotta a néni szavát. Befordult a sarkon, s attól kezdve még két következő sarkon befordult, hogy minél messzebb kerüljön a gömbölyű asszonytól. Aztán maga se tudja, hogy történt, olyan erő szállt föl benne, hogy egymás után vagy tíz kapun becsöngetett. – Mit akar? – Munkát keresek. – Mit csönget, hisz nyitva a kapu? – Munkát keresek. – Sajnáljuk, nincs munka, hallotta. – Úgyis több embert tartok, mint amennyire szükségem van – mondták egy helyen, ahol az úr nyitott kaput. – Felsóderolni az utat, teniszpályát hengerelni, medencét betonozni – sorolta föl a lehetőségeket. – Sajnáljuk, nem kell – csapódott be a kapu. – Az egyik sarkon aztán megállt, s érezte, hogy nem tud több házba becsöngetni. Odagugyorgott a kőre, s a két karját beakasztotta háttal a rácsba, úgy csüngött ott; a felső teste egy keresztre feszítetté; az alsó egy guzsgoló vénasszonyé. A nénjére gondolt: a rühes dög, hajtogatta összeszorított ajka mögött. Aztán megállt, s fölnézett a saroktáblára. Az utca neve fölött apró betűkkel az állt: Rózsadomb. Ettől egészen megbokrosodott. Hát mégis a Rózsadombon kószált egész nap. Itt ácsorgott a nénje ablaka alatt a hőségben. Amíg az a puha zsemlyét aprította a föles kávéba, az ő hasában a csatornapucoló víz lotyog.

Minden erejét összeszedve menekült messzibb, följebb a hegyekbe. Olyan helyre ért, ahol már ritkábbak voltak a házak, s a kertekben is gyengécskék a gyümölcsfák. Itt már több helyen látott félbemaradt munkát, de nem csöngetett többet, csak kóválygott reménytelenül a lehetőségek labirintusában. Volt úgy, hogy zokogott az elkeseredéstől, aztán negyedórán át megint mintha csak a lábával gondokozott volna; egy, kettő, egy, kettő: dobogták sajgó térdei. Jól kinn járt már a határban, a közeli hegyecskéről egy fenyveserdő kísérte, s a nap alulról pislantott be a sapkája alá. A szélben egy igen sovány ember jött vele szemben, levetett kabátját panyókára vetve, az arcában nagy orr, nyitott ingében ádámcsutka; ahogy jött, egy könyvből valami idegen nyelven szavalt. Lajos már letett róla, hogy valakit megszólítson. Ez azonban annyira különbözött a többiektől, hogy már csak ezért is bizalmat töltött belé. – Bocsásson meg, nagyságos uram, vidékről jöttem fel, nem tudok munkához jutni. Ha talán van a házában valami dolog: ásás, sóderhordás, mindenre vállalkozom. – A sovány ember egy ujját betette a könyvbe s behajtva, abbahagyta az idegen szavalást. – Sajnos, nincs házam, sőt sódert sem kell hordatnom – mondta, s tanácstalanul megállt, hogy legalább a jóindulatát mutassa. – Ha valamelyik ismerősénél az úrnak – reménykedett Lajos. – Az én ismerőseim többnyire rendes emberek – mondta a sovány, s elmosolyodott… Lajos nézte őt, aztán, hogy ne tartóztassa, tovább akart menni. De az úr nem engedte. – Olyan sietős? Jöjjön csak, kísérjen el az autóbuszig. – Az úton nem szólt hozzá, csak a versét olvasta tovább, a különös zsidóforma nyelven. Mintha csak edzeni akarta volna magát, hogy a nyomorúság szomszédságában is élvezni tudja a költészetet. Lajos karikalátó szemmel, elkeseredetten lépegetett, már-már arra gondolt, mi lenne, ha az öklével jól tarkón kenné a vékony urat. – Engedelmet – mondta lelépőben. – Várjon csak – fogta meg az úr, s beugrott a piciny trafikbódéba. – Munkát nem adhatok magának, de egy napot a nap alatt… – s valami pénzdarabot nyomott a Lajos kezébe abból, amire a trafikos a tízesét elváltotta. Lajos soká nézett utána, s csak akkor nyitotta ki a markát, amikor nem látta többé. Egy ötvenfilléres volt. Azt se tudta, hogy örül-e neki vagy szégyelli. „Kéregető lettél”, „kolbászt veszek rajta”, „ezt látnád, Marink”, ugráltak fejében összevissza a szavak.

De az a kínos feszültség mégis elernyedt, s bágyadtság és könnyek szivárogtak elő minden porcikájából. Kéregető lettél, állapodott meg a legfájdalmasabb mondásnál, de jó édes szomorúság terjedt szét benne, amelyben már a cipó illata is ott lengett. Most, hogy kezében volt az ötven fillér, „egy nap a nap alatt”, ahogy az úr mondta, nyugodtan ballagott vissza a város felé. Látod, Marink, idejutottam, hogy kéregető lettem, emlékezett lankadt szemrehányással a nővérére, s érzékeny agyában millió emlék kóválygott. „Ne, Lajink, lekváros”. „Már meg milyen az orrod, Lajink”. „Krajcár, Laji, eregy a magyar bótba”. „Fütyülős cukrot hoztam, nesze”. – Nem tudja uraságod, melyik itt az Ágnes utca? – szólított meg hirtelen egy arramenő férfit. – Az Ágnes utca? De hiszen ez az Ágnes utca – húzódott az odébb bizalmatlanul. Lajos odament a legelső kapuhoz, s megnézte a számot. A harmadik házban szolgált a nénje.

Most, hogy megvolt a ház, teljesen megfeledkezett markában az ötvenfilléresről. Nem volt ereje sem a városba bemenni, sem a házhoz közelíteni. Ott körözött a bűvös tömb körüli utcákban; hol felülről jött be az Ágnes utcába, hol alulról, de mindig az átellenes oldalon ment végig. Egyszerre csak az jutott eszébe, milyen bámulatos dolog, hogy ő ebben a nagyvárosban, anélkül, hogy tudatában lett volna, idekerült a nénje kapuja elé. Mintha csak az Isten vezérelte volna. Bizonyosan az is vezérelte. S támolygó lábbal hirtelen átcsapott az úton.

A kertkapu nyitva volt, s ő ott állt dobogó szívvel a kis lépcsőházban, az idegen lakásba beharsanó csöngetésétől megrettenten. Ez volt a legcsendesebb ház s a legharsányabb csengő, amivel idáig dolga akadt. A lakás jóideig nem válaszolt semmit, s Lajos már-már megkönnyebbült, talán nincsenek is itthon. De aztán hegyes, gyors lépések indultak meg a tohonya, esti csönd mélyéből, s a fölpattant előszobaajtóban egy vékony, fekete ember ugrott ki Lajossal szemben. Minden csontja hosszú és vékony, a válla szögletes, szeme vastag lencséjű pápaszem mögé bújt. Lajos azt várta, hogy a nővére nyit ajtót, s ez a muzsikus forma úriember, aki csak a méltóságos úr lehetett, beléragasztotta az elkészített mondanivalóját. – Mit óhajt? – kérdezte a méltóságos úr figyelmesen. – A nővéremet keresem, kérem, a Kovács Mariskát. Úgy írta, itt szolgál. – A Mariska öccse? – mondta a méltóságos úr, s barátságos mosolyra rándította a száját. Igen nagy szája volt, s ahogy mosolygott, ujjnyi vörös íny csillant ki a hosszú, sárga fogai fölött. A méltóságos úr benyitott a konyhába. – Mariska – kiáltotta barátságosan. Aztán még beljebb ment. – Mariska – kiáltotta hangosabban. Aztán egészen eltűnt, s csak a kiáltás hangzott. – Mariska, az öccse van itt. – Lajos nem hallotta, hogy valaki válaszolt volna, de a méltóságos úr egy pillanat múlva megint megjelent. – Lenn volt a házfelügyelőéknél – mondta, s jóakarata jeléül, mielőtt visszament volna a szobájába, még egyszer megmutatta Lajosnak az ínyét.

Lajos egy pillanatig egyedül állt az előszobaajtóban, szemben a telefon tízszemű tárcsájával. Aztán megjelent Mari: fekete klottruha volt rajta, a homloka fehér szalaggal átkötve. Lajos nem látta őt, amióta hazulról elkerült, tavaly is épp a katonáskodása alatt látogatott haza. Derék, tekintélyes nő lett belőle, mintha csak itt született volna az előszobában, a fehér fogasfal és a fekete kabátok közt, a ruháján is ugyanazok a színek, mint a telefontárcsán. – Hát te – mondta kényszeredetten, s egy pillanatra ott tapadt a konyhaküszöbön, az előszobát vetve öccse és kedvetlensége közé. Majd hirtelen, nehogy az öccse behatoljon a lakásba, maga is az előszobaajtóba lépett. – Keresztanyád írta, mit tettél velük. Azt érdemelte ő, hogy köszönés nélkül ott hagyd? S hogy nézel ki? Csupa pecsét meg rojt a ruhád. Persze, nincs munkád. Énhozzám hiába jössz, én nem tudok rajtad segíteni. A méltóságos asszony nem tűri, hogy férfiak jöjjenek hozzám, pláne ezzel a zsákkal. Engem is kirúgnak, érted. Szerencse, hogy az úr nyitott ajtót, de az asszony is hazajöhet minden percben. – Halkan, csaknem suttogva beszélt, nehogy benn meghallják, de az ijedelemtől annál ingerültebben. Lajos visszaemlékezett, akkor szokta őt korholni, ha a sógoruk közelben volt, s félt, hogy az öccse hibájáért neki is szenvedni kell. – Csak látni akartalak, Marink – hebegte kárvallottan. – Látni? Üzentem, hogy nyughass. Itt akkor is sok ember volna, ha a felét egy éjjel elemésztenék. – Éhes vagy? – kérdezte szelídebben… Lajos most már el nem ismerte volna semmiért. Egyik öklében még ott volt az ötvenfilléres. Azt tartotta Mari elé, mert a torka összeragadt az elfojtott sírástól. – Keresel? – kutatta őt végig Mari valamelyest megenyhülten. Lajos nem szólt, csak nézte őt elpárásodott tekintettel, s dacosan lesütötte a szemét. – Régen vagy Pesten? Keresztanyád már vagy két hónap előtt írt. Azt tudja, Mátyásföldön vagy, mert ott emlegetted egy barátodat – mondogatta a nővére tanácstalanul. A fiú fényes szeme, pirosodó orra, rázkódó álla alig gyűrte a sírást, ettől ő is elfelejtette a szalagot a homlokán, s úgy jött neki, hogy megtörölje az öccse orrát, mint hátulgombolós korában, a fehér köténnyel.

Ebben a pillanatban fölsikoltott a telefon. Mari kiegyenesedve ugrott a készülékhez. – A méltóságos úr, igen, itthon – s már nyújtotta a kagylót a szöcskelábain kipattanó fekete embernek. Ott álltak hármasban. Lajos az ajtóban szorongott, a méltóságos úr a kagylóba mosolygott, s közben rajtuk sétáltatta a szemét, Mari a készülék mögé húzódott, csupa fehérség és feketeség az arca is. – Maga az, édes?… Igen, én itten… Ahogy parancsolja… Saci a nagymamánál van… Majd taxin… Jó, tehát a pesti hídfőnél – hallotta Lajos a szaggatott mondatokat. Arra gondolt, mi lenne, ha ő most sarkon fordulna. Vajon vetne-e utána a Mari egy szót? Mari meg dermedten figyelt, nem mondja-e be a méltóságos úr: a Mariska? Neki vendégje van, az öccse. De a méltóságos úr nem mondott semmi ilyesmit. Letette a kagylót. – Mariska, moziba megyünk – vetette oda magyarázatul. Aztán mielőtt visszament volna a szobába; még egyszer Lajosra mosolyodott. – Miért nem viszi be a vendéget a szobájába, Mariska? Ne hagyja itt állni. – Az öcsém siet – felelte Mariska –, csak átutazik, s egy pillanatra jött föl. – Igen, átutazik? Hová? – szíveskedett az úr, kezével a kilincsen. – Vácra – motyogta Lajos. Ugyanazt hazudta, amit tavasszal a somogyi embernek.

Az úr bement, s Mariska megfogta, behajtásra készen az előszobaajtót. – Most nem maradhatsz itt, Lajink. Az úrnak látnia kell, hogy te már elmentél. Máshol találkozunk majd. Légy holnap tíz körül a Köztisztviselőknél, lenn a Margit körúton. Odajárok bevásárolni… – Egy pillanatig némán nézték egymást. Mari akart még valamit mondani, amitől kissé gyöngédebbé váljék a búcsú: van-e szállásod, vagy valami ilyet. De a méltóságos úr zsebóráját a mellényébe gyűrve, már kószált kifelé. – No, szerbusz – mondta Mariska, s bevágta az ajtót.

 

 

Lajos annyira eltölt ezzel az előszobai jelenettel, hogy amikor az utcára letámolygott, nem is tudta érzésekre és gondolatokra bontani. Az esze zsibbadtan nyúlkált, hogy merről fogjon neki. Most legalább tudom, mit várhatok a Maritól, kezdte körültapogatni a fájdalmát. A küszöbön sem engedte belépni az öccsét, nehogy szégyenkezni kelljen érte. Pedig neked sem volt mindig ilyen szép fehér szalag a fejeden, Marink. Attól az úrtól beengedhetett volna; nem úgy mosolygott az, hogy be ne engedhetett volna. Ki hallott olyat, hogy egy lány a testvérét a konyhában le ne ültethesse. Katonáéknál is volt egy városbeli fiú, minden szabadnapján a nénjénél uzsonnált. Nem is az a kis kávé kellett volna neki, csak a jó szó. Itt hányódik-rúgódik hajnal óta a városban, s még annyija sincs, hogy a nénjének kipanaszolhassa magát. Most lett csak igazán árva, mióta a Mari is meghalt neki. Lenne valami tanult iparos az öccse, nem félne a háziaktól. A méltóságos úrnak is bemutatja, a házfelügyelőékhez is leviszi; itt a szerelő-öcsém, nősülni való legény, harmincat keres egy héten. Így rejtegeti csak. Pedig amilyen helye van, segíthetne rajta. A kis vizes ember tanácsára gondolt; igyekezzék csak valamelyik házhoz benyalni magát, előbb-utóbb biztos a fix állás. Mi volna a Marinak ehhez a barátságos méltóságos úrhoz beajánlani őt? Az öcsémnek fél holdja van otthon, meg még egy hold néz rá a keresztanyja után; az akárhol elég kezesség, méltóságos uram. Katona is volt már, épületen is dolgozott; az ilyet mégsem lehet közönséges parasztszámba venni. De megkeményítette a Marit a jólét. Egy idegentől több szívességet várhat az ember, mint az édes testvérétől. Bár volna itt a derék köztisztasági munkás, hogy valami emberséget tudna legalább maga mellett.

Lenn a körúton mind az ötven fillérét elvásárolta egy hentesboltban, amelynek már félig leeresztették a redőnyét. Kijövet jutott eszébe, hogy kenyere nincs. Bedugta a kolbászt a zsebébe, s onnan tört egy-egy falatravalót. Úgy érezte, sosem evett ilyen fűszeres kolbászt, egész bors-só-paprika kockák olvadoztak szét a nyálában, testében. Az autóbuszok ide-oda nyargaltak az úri néppel, egyik állomásnál egy kiöltözött asszony szállt föl a lányával. Az asszonyon fekete ruha volt csillámló pikkellyel, a lányon hosszú rózsaszín, amit föllépőben megemelt. Amint föllendült, a vékony harisnya alatt minden inát-erét látni lehetett a földön maradt lábszárának. Egy mozi előtt képek voltak kiragasztva: az egyiken egy vízmedencében meztelen lánykák úszkáltak; oldalról lehetett látni az üvegmedencét, amint ívbe nyújtott testtel, egymás után a víz alá ereszkedtek. Ő még sohasem volt moziban. Katonáéknál egy földije elment. Valami jachtra vagy mire férfiruhában lopódzott be egy milliomos lány. Volt nagy nevetés, amikor a matrózok megmotozták. A Mari biztos lejár ide a kimenőjén, de tőle irigyli, hogy hasonló jó helyzetbe jusson.

Az egésznapi járástól s a sok indulattól holtra fáradt. Máskor egy hónapig sem hányódott ennyit. Megfelelő hely után nézett, ahol az éjszakát eltölthesse. Azt hitte, sokat kell mennie, amíg a városból egy nyugodtabb erdős részre jut, s egyszer csak itt volt előtte a város közepén az erdő. Magas fák alatt kanyargós utak, az út szélén padok. Leült az egyikre, s maga mellé tette a zsákját. De időnként még népek jöttek arra, többnyire párok összeakaszkodva. Ketten nem vették őt észre, s épp előtte akaszkodtak össze; a férfi a lány hátulját fogta magához; az meg a fejét szegte hátra, hogy fölülről kelljen csókolni; csoda volt, hogy el nem estek, meg nem fulladtak. Lajos fölállt, s olyan helyet keresett az erdőcskében, ahol jobban magára lesz éjjel. Már épp megállapodott egy padnál, akkor látta, hogy valaki alszik rajta. A következőn megint. A harmadikra végre lerakodhatott. Kivette az ébresztőórát, nem állította be, csak fölhúzta, hogy a füle mellett kotyogjon. A zsákot párnának akarta használni, az óra nem maradhatott benn; de kiállítani sem merte, hátha ellopják. Mennyivel jobb helyen volt még tegnapelőtt is a szaletliben! Végül is a párnáról mondott le, s a zsákot az órával a pad alá rakta, a feje felől. Átölelte a dúcot, amely a pad hátát tartotta, s fülében egy óra ketyegésével fölfelé kémlelt a magasba, a levelek közt kószáló csillagokra. A Mari most megmutatta, milyen, motyogta, de bágyadt fájdalmába bizonytalan édességek siklottak be, mint azok a lányok a medencében, a pad oszlopa pedig olyanféle lábbá varázslódott, amilyenen a rózsaszínű hölgy lendült az autóbuszra. Odahaza, még katonaság előtt, a Veronnal kapcsolatban sok mindent elgondolt, amíg a jászol végében hánykódott. Most is eszébe jutott, hogy talán evvel a lábbal is… De olyan gyönge volt, hogy miközben a fejét a padoszlophoz nyomta, végképp elszunnyadt.

Azzal ébredt, hogy Marit semmi esetre sem keresi fel a köztisztviselőknél. Teste-lelke fájt a padtól, fölült rajta, de semmi kedve sem volt továbbmenni. A verebek telecsacsogták a vadgesztenyék lombbozótját, s a leszivárgó fény szürkéssárgán ért a padra, mint a templomban. A szomszéd padról is föltápászkodott egy alak; de olyan rongyos, hogy megrettent tőle. Térdén, könyökén, hátán a kiszakadt, rongydarabok mint széles nyelvek lebegték körül, mintha csak szándékosan készítette volna ki magát ilyen szánandóan. Megfogta a gyomrát, nem volt semmit éhes. Az esti kolbász megsavanyodott a szájában, nem kívánt sem mozdulni, sem gondolkozni. Új alakok jelentek meg a ligetben. Egy fiatalember föl-alá járt a gesztenyesorban, valami gépelt füzetből magolt. Pandekták, Institutiók hallotta Lajos. A fiatalember elakadt, belenézett a füzetbe, aztán tovább mondta, majd egy idő múlva egészen elbámult, s a bicskájával egy fa kérgét kezdte kapargatni. Lajos csak ült, és nem merte az ébresztőórát megnézni. Eddig elmúlt már tíz, a Mari láthatta, kivel van dolga – gondolta csalafintán, amikor végre kibontotta a zsákot. Negyed tíz volt. Már negyed tíz! hökkent meg benne az eredeti szándéka, s egy szemvillanás alatt kész volt vele: hogy igenis, megmondja Marinak a magáét; olcsón szabadult volna meg tőle az ajtóbevágással. Az egyszer még találkozniuk kell, viselje a testvérátkot.

Kitörtetett a ligetből, de nem tudta, hol van: este nem figyelte meg az utat. Elindult a villamos mellett, de az esti mozit nem látta semerre. A villanyóra a kövér oszlopon már háromnegyed tízet mutatott. – Kérem, a köztisztviselőket nem tetszik tudni – fordult az oszlop alatt a cipőtisztítóhoz. – Miféle köztisztviselők? – mondta a kenőcsei közt ülő ember, s megvetően pillantott Lajos poros bakancsára. – A Rózsadombnál, kérem… – A cipőtisztító vállat vont, de az újságárus néne odaszólt. – A szövetkezetet keresi, ugye, fiam? – Lajos tanácstalanul nézett rá, bizonyára a szövetkezetet, odahaza a Hangya is szövetkezet. – Menjen csak mindig a villamos után, a huroknál meg jobbra – magyarázta az anyóka. Lajos nem tudta, mi az a hurok, de megindult a villamos után, vissza, amerre jött. Egy nagy téren tíz múlt öt perccel az órán. Talán ez volt a hurok, itt kellett jobbra menni. Kilepte a veríték a gondolatra, hogy a Mari már nem is vár rá. Rohanva törtetett át a villamosra váró kirándulók közt; aztán valami piacra verődött be. Fuldokolva gázolt a tömegben, mögötte pattogott a sok „Paraszt”. „Nem tud vigyázni?” Az egész város szembeáramlott vele, csakhogy oda ne érhessen a köztisztviselőkhöz. Gyerekkorában a búcsún felejtkezett így ott a márcos ember előtt: amikorra körülnézett, nem volt se apja, se nénje. Elkeseredetten nyargalt, mindig a villamos mellett. – A köztisztviselők, kérem – lihegte kétségbeesetten egy férfinak. – Miféle köztisztviselők? Ja, ott szembe… – mondta az, s furcsállva nézett utána, amint a csörömpölő villamos előtt átugrott.

A nénje már várta. A fején szalag helyett most kerek fehér sapka volt, a közepén kis csecs, amilyennel a futballt fújják fel; kezén fonott szatyor lógott, zacskóval, üveggel, zöldséggel. – Csakhogy – mondta, aztán megfordult s visszaszólt. – Gyüjj utánam. – Lajos a nagy riadalom után engedelmesen követte. Mari egy kisebb utcába fordult, a következő sarkon egy még kisebbe. Ott bevárta Lajost. – Már azt hittem, ide sem találsz. Nekem meg sietnem kell, zsúr lesz délután, és tésztást kell készítenem, – Mariska Pesten tésztának mondta a tésztást, de az öccse mellett a hazai nyelv öntötte el a lelkét. – Ne – mondta, s körülnézve egy csomagot nyomott Lajos kezébe, amit a szatyor aljáról húzott fel hirtelen. – Várj, majd én beleteszem a zsákodba. – Nem – szabódott Lajos, mert eszébe jutott az ébresztőóra. Kissé elfordultan oldozta a lekapott zsákot, idegesen rángatva madzagát. Mari ezalatt oldalfelé nézte az utcát. – Nem tud az ember eléggé vigyázni – mondta kissé nyugodtabban, amikor a zsák megint Lajos hátára került. – Annyit gondolkoztam az este, nem esett-e rosszul neked, hogy úgy bevágtam előtted az ajtót. De ha akkor ottmaradsz, a méltóságos asszony kifaggat. „Itt volt az öccse az este, Mariska? Nem is mondta, hogy öccse is van.” Aztán matatni kezd a spájzban: ilyen kevés rumunk van, Mariska? Tegnap mintha tele lett volna még a cukrosláda. Fogalma sincs, mi van a konyhában, de ilyenkor minden úgy jön neki, hogy kevesebb. Különösen, ha a méltóságos úr is kivallja a zsákot a hátadon. Mit tegyem én annak ki magam? Okosabb, ha házon kívül találkozunk. – Lajos könyökére tette a kezét, és szomorúan kutatgatta az arcát. – Te csak nem akarsz megemberesedni – mondta mosolyogva. – Mikor is láttalak utoljára? – Még akkor a molnáréknél voltam kocsis – felelte engedelmesen Lajos. Már elébb, a rohanásban elvesztette minden harcosságát. Most, hogy nénje szépen beszélt vele, s a könyökére is odatette a kezét, csak a testvérmeleget szívta, ami a kézen át belészállt. – Hát Mátyásföldön? – tért át a kényesebbre Mariska. – Onnét mikor jöttél el? – Tegnapelőtt. – Abbamaradt a munka? – Elvégeztük az épületet. Most itt fogunk dolgozni Pesten. Néhány nap múlva – hazudta hirtelen, nehogy a nővére azt higgye, végképp a nyakába szakadt. – Itt Budán? – fürkészte Mariska. – Arra kinn, egy emeletes házon, a Városmajor utcában – mondta hirtelen, mert reggel annak az utcának a nevét olvasta le, amikor a ligetből kijött. – Igen? – kérdezte Mariska, homályos gyanakvással. – Hát amíg nincs munkád, engem ilyentájt minden délelőtt megtalálsz; csak sétálj el tíz óra tájban. De ha nem jövök, azt ne hidd, nem törődök veled. Szerbusz – mondta gyöngéden, s eleresztette a könyökét. – Szerbusz – mondta Lajos, és a levegőben utána kapott az elfordultnak, mintha kezet akarna fogni vele.

Lajos egy óra bóklászás után visszahúzódott a Városmajorba, ugyanarra a padra, amelyen az éjszaka aludt, s kiterítette maga elé a nénje csomagját. Abban a csomagban volt két darab rántott csirke – püspökfalat és nyaka –, egy darab bifsztek a hozzátapadt, hideg zsírral, két száraz kenyérvég, három darab meggyes rétes, egy levél tű, cérna, néhány kapcarongynak való tépés, egy szorosan összegöngyölt férfialsó, egy picurka kefe s egy darab piros pakolópapírban két pengő; a papíroson kívül ez a felírás: vigyázz rá, pénz. Lajos mély megilletődéssel nézte ezt a kis kincstárat, s még harapni is elfelejtett. Az éhségnél sokkal jobban gyötörte a vágy, hogy ennek a kincsnek megbízható rejtekhelyet találjon. Ő maga sem akart padon aludni többet; nem annyira a szabad ég feszélyezte, inkább a toprongyos hálótárs a szomszéd padon. Valami barlangfélében szeretett volna berendezkedni, amelyikben hanyatt fekve hallgatja a zápor zuhogását, s a zsákjának is talál vándorlásai idejére egy rejtekfülkét. Amikor a tábor körül gyakorlatoztak, hárman őrsön egy ilyenben rejtezkedtek fél óra hosszat. Bokrok voltak a barlang szája előtt, s ők csak egymás szemét meg a puskacsövet látták a homályban. A mai napot arra szánja, hogy ilyet keres.

Arra igyekezett, amerre hegyet látott. Előbb, mint gondolta, egy kőbányához ért. Bejárta a környéket, voltak ott kisebb gödrök, de megfelelő ereszes egy sem. Végre egy galagonya bokor mögött egy nagyobb gödröt talált, amiben ülve össze lehetett gugyorodni. Nem valami kényelmes, de a végében vízmosás volt, amire egy nagyobb követ szépen rá tudott hengeríteni. Ez a jó, éléskamrának való lyuk ott marasztotta. Zsákját betette a gödörbe, s maga kiült a galagonya bokor mellé, a régi, búcsúban vett bugylival lekotorta a bifsztekről a zsírt, s rákente egy vékony szelet száraz kenyérre. Így falatozgatott az égen bukfencekkel átsétáló bárányfelhők alatt. Amióta nénje a könyökére tette a kezét, másképp nézte a munkanélküli életet. Nem volt sarkában az idő; ülhetett, bámulkozhatott s találgathatta, mit kezdjen ezzel a nagy várossal. A gondviselés ott várt rá a köztisztviselők mögött a kis utcában, s hozta a mannát, mint a zsidóknak a sivatagban. Márpedig, ha az ennivaló megvan, s a zsákját is elrejtheti, meg az eső elől is elhúzódhat: övé a nyár, őszig majd csak kifog valamit. A Mariska is megpuhítja idővel a méltóságosékat; ő majd rábeszéli, hogy ne legyen olyan félénk.

A lakásul választott hely, meg kell hagyni, kitűnő volt. Az ő hegye körül gugyorgott körös-körül Buda minden hegye: a város felé az, amelyiknek a kopasz tövében előző hajnalban állt, odébb a kisebb, tornyos-kastélyos, alatta egy óriási rét; látta a Rózsadombot is, ahol a nővére szolgál; emerre napnyugat felé is csupa tetővel-fallal hullámoztak a kertes lankák, s ő úgy ült itt középütt, mint a csillogó-hullámzó város pásztora. Hanyatt feküdt: mit is kezdhetne a két pengővel. Jó lett volna, persze, egy ruha, mert ez falusi szabású volt, azért mondták ki rá mindjárt, hogy bregócs. A bakancsa csodálatosmód kitartott; a gatya nem volt le róla azóta, de azt most már kapott. Leginkább ing kellett volna neki; egy használtat ugyan vett a mátyásföldi kőműves menyétől, de a mosással (este építkezés után) mind a kettőt szétrongyolta. Egy ing jó lett volna; de kapni-e két pengőért inget? S hátha kerít azt is Mari. Végül is abban állapodott meg, hogy keres egy kocsmát a közelben, s vesz egy liter ásványvizet, az üveg kedvéért, hogy vizet is tarthasson a hegyen. A vendéglő nem volt messze, s a bor meg ásványvíz ára közt olyan kicsiny a különbség, hogy Lajos mégis inkább bort vett. Visszament a barlangja elé, szép, vékony szeleteket metszett a kenyérből, csontonként szopogatta hozzá a püspökfalatot, s minden csontocska után nagyot kortyintott. Amikorra a második rétessel is végzett, nemcsak a közepe volt az ő hegye a hegységnek, de maga a tengely, amely körül a világ, mint az ellibbenő csiga, csendesen kalimpálva pörög.

A nap nem sütött már olyan mérgesen; gondolta, szétnéz a városban. De levigye-e a zsákot, amikor külön éléskamrája van? Maradt benn boros állapotában is annyi óvatosság, hogy a zsákot, az órával, kefével meg az alsónadrággal magával vitte, s csak az élelmiszert süllyesztette be a Mari papírjában a mészszikla mögé. A Majorban, ahol előző éjszaka aludt, népes teret talált, amelyiken kislánykák szaladgáltak ide-oda a fák közt. Lajos odaült a padra, s nézegette őket. Szemben vele, a tér túlsó partján, egy nagyobbacska lányka ugrálta a kötelet; a szoknyája csak a combja közepéig ért, de messziről is láthatta, hogy jó vaskoska a lába, a melle is megzöttyent a babos ruhában, amint ugrott. Oda-odaszaladt a mamájához, aki a bal kezével egy zsebtükröt tartott maga fölé, s a szemöldökét meg a száját festegette. A mama is jó kemény úrinő lehetett; ahogy ült, az átvetett lába eltűnt a ruhája fodrában, úgyhogy csak egy lába lógott ki a sok fodorból-habból, de az igen szép, erős. Lajosnak erről eszébe jutott a mozibeli vízmedence a lányokkal s a tegnapi láb az autóbusznál. Lehunyta a szemét, s elmosolyodva tűrte, hogy az ereszkedő este himbálódzzék vele. Rég fönnült a fogyó hold, amikorra visszakerült a hegyre. Az elgörgetett kő mögött ott volt a bifsztek és a rétes; a gödör megőrizte a tulajdonát. Kiheveredett a galagonyabokor mögé, fölhúzta az ébresztőórát, s úgy aludt el, mintha a sziporkázó ég meg az eget tükröző csillagfényes város, fölötte s alatta, mind az övé volna.

Másnap az ébresztőóra kukorikulta fel a napot. Lajos átharmatosodott fejjel tápászkodott fel, s ráhasalt az órára, nehogy elárulja a rejteket. Körüljárta a hegyet, s akkor dugta be a hátizsákot a kő mögé, amikor meggyőződött, hogy senki sem leshette ki. A városban, mikorra leért, már csörömpöltek a villamosok. Volt még nyolcvan fillérje, gondolta, vesz egy friss zsemlét magának. Betért a piacra, ahol előző délelőtt, futtában leparasztozták. Ketrecben csirkék veszkődtek, kosarakban meggy, málna, cseresznye virított, asztalokon zöldbab, borsó, karalábé, különös növények is, amiknek a nevét sem tudta, a székekből a hús nyers szaga gőzölgött ki, a pékbódékból édes cipószag. Az asszonyok szatyraikkal már föl-le sodródtak a keskeny utcácskában, s Lajos, a mákosat rágcsálva, hagyta, hadd sodorják őt is. Jó meleg nénik, forró pihéjű csirkék, kibomlott fonatú kosarak, s nagy hé-hó közben előnyomuló tolókocsik lökődtek hozzá. Ez a sok lökdösés kimondhatatlanul jólesett neki, mint katonáéknál, amikor menetelés után egy tavacskában nagy lötykölődések közben megfürödtek.

Már vagy harmadszor söpörtette magát végig a piac utcácskáján, kitanulmányozta a különféle húsnemek és zöldségáruk árát, amikor a gyümölcskofánál egy magaféle fiúra lett figyelmes. – Nagysága, kérem, hazavihetem – érintette meg alázatosan egy asszonyság karját. Az asszonyság fölmérte őt lábtól-fejig, s tárgyalni kezdett vele. Lajos nem tudhatta, mit, mert egy targonca közébük tolakodott, de később látta őket, amint az úton átkocogtak. Az asszonyságnál a földig lógó szatyor; a fiú egyik hóna alatt egy zsákkal bevarrt kosár, a másikban egy kisebb szatyor. A fiúnak kellett elöl mennie; az asszonyság mögötte, hogy szemmel tartsa. Lajos rájött, hogy ez valami szabad foglalkozás, amit ő is megpróbálhat. Hosszas szemlélődés után megszólított egy vékonyka nőt, aki már a második szatyrot töltötte meg, s épp közébük állt, hogy fölemelje őket. – Nagysága, hazavihetem? – Az asszonyka szelíden rávetette a szemét. – Köszönöm, én sem magamnak viszem – mondta mosolyogva. Lajos még egy nőt megszólított, de az is cseléd volt. Az úriasszonyok mögött meg ott ballagott a szolgáló. Ehhez is tehetség kellett, kiszemelni a megfelelőt.

Kissé elkámpicsorodva állt ott, az epreskofa mellett, amikor egy úrinő megérintette a kezét. – Mondja, fiam, nem hozná ezt haza? – s egy láda eperre mutatott. – Az asszonyka egész fiatal, nála is gyerekebb, s volt valami kacagtató és arcpirító benn, ahogy a ripők, helyes kis arcával a szemébe mondta: fiam. – Igenis, nagyságos asszony – hebegte. – És mennyiért? – Húsz fillér nem lesz sok? kérdezte Lajos találomra. – De a Virányosra visszük ám… – Jó, kérem – mondta Lajos, és óvatosan fölnyalábolta az epresládát. Ez az asszonyka nem volt olyan óvatos, mint az előbbi, maga lépdelt elöl, anélkül hogy hátrafordult volna. Lajos nézte a hegyes léptét, meg a himbáló kézitáskáját: kényes kis nőcske volt, a járásával éppen hogy meg-megszúrta a kövezetet. A huroknál villamosra szálltak. – A pótkocsira – figyelmeztette Lajost az asszony, s odamutatott az előtér sarkába. Maga bement a kocsiba, s Lajos egyszer sem kapta rajta, hogy rápillantott volna. A villamos mellett elnyargaló gesztenyefákat tanulmányozta, s a villák kottapapírrá folyó csőerkélyeit. Az eper és Lajos anélkül is ott lebegtek körülötte, hogy ő rájuk hederített volna.

Szép kertek közt kapaszkodtak fel a megállótól, s Lajosnak eszébe jutott a nénje: hátha nem ér vissza időre a köztisztviselők mögé. A homlokáról csurgott a víz, a ládarésen kigyöngyözött az eperlé, s előtte ide-oda himbált delejezőn a kézitáska nikkelzára. Mi lenne, ha odavágná ezt az epresládát, s visszafutna a nénjéhez. Megfordulna-e akkor a nőcske? De a delej jól fogta, még két sarkot verejtékezett mögötte, egész a vadszőlős kert kapujáig, sőt be a bádogborítékos konyhaasztalig, amelyre az asszonyka a húsz fillért két darabban, odanyomta.

A nénje már nem volt a kis utcában, s Lajos meglehetős szorongás közt húzta ki a napot. Hátha nem jön oda többet? Azt hiszi, munkát kapott? Reggel jókor ott ácsorgott már a köztisztviselők körül, s leste, jön-e a csecses sapka a hegy felől. Csak messziről intett a nénjének, s amikor az elfogta a tekintetét, mutatta, hogy ő behúzódik a kis utcába, s megvárja, amíg vásárol. – Már azt hittem, munkát kaptál – mondta Mari, amikor magukra maradtak. – Abban az ügyben jártam – füllentett Lajos. – Hamarosan fölvesszük a munkát – fűzte hozzá habozva. – Hát csak iparkodj – felelte Mari. – Nem tudod, mit állok én ki ilyenkor. Nesze, van benn egy viseltes nyári ing is, – nyomta kezébe a csomagot. – Abban a pillanatban egy pékinas visított el mellettük. A két lábát szétvetette a pedál fölött, úgy rohant le a lejtőn. A kormányt egy kezével fogta, s hátát a kosárral hátravetette. Amikor a testvérekhez került, hirtelen melléjük kanyarodott, s feléjük hajolva hosszút visított; majd visszanézett és röhögött, hogy megrebbentek. Mari elsápadva kémlelt utána. – Nem az, aki nekünk hordja a kenyeret – mondta megnyugodva kissé. S mert látta, hogy Lajosnak nincs hátizsákja. – Hát a zsákod? – kérdezte. – A szállásodon hagytad? – De hogy Lajos csak intett, nem faggatózott tovább, nem akarta a gondját még a Lajos szállásával is tetézni. – Aztán föl ne jöjj ám abban az ingben – mondta a Lajos hóna alól nyugtalanító csomagra pillantva. – Én nem feledkezek azért meg rólad, ha egy-két nap nem is jöhetek le. – Nem megyek én oda föl – mondta csendesen Lajos, elértve, hogy az ing most már a szegényerkölcs szerint is végképp eltiltotta őt a nénje konyhájától. – Csak azért mondom, mert holnap-holnapután az asszony szüleinél vikendezünk vidéken – tette hozzá búcsúzóban Mariska.

Lajos azon a két napon nem is mutatkozott a köztisztviselők körül; nem akarta, hogy mégis ott érje Marit. Ha ő nem akarja, hogy találkozzanak, nem megy. Vasárnap a lányoknak kimenőjük van, talán csak azért találta ki azt a kirándulást, hogy ne vele kelljen a kimenőjét tölteni. Vagy hogy nyughasson kicsit, elébb is hogy megrettent a pékgyerektől. Most már, hogy a Mari mégiscsak gondolt rá, s csomagokat lopkodott le a szatyrában, nem ítélte meg őt olyan szigorúan. Nem akar ő a kimenőjén a nyakára csimpaszkodni. Igaz, megnézné a moziban azokat a fürdőző lányokat – de ki kívánhatja egy ilyen úri szolgálótól, hogy a maszatos öccsét befizesse a moziba. Elég neki, ha biztos benne, hogy nem kell éhen halnia. Negyednap újra találkoztak s azután többször is. A Maritól kapott csomagokban mindig volt valami, az ételen felül is, ami az ő barlangbeli jószágát gyarapította: suviksz, cipőkenő kefe, egy törött tükör, vásott kis olló, gyűszű, madzag, egyszer egy használt pár cipő is, nem kurtább, mint a lába, csak jóval keskenyebb.

Lajos most már nem érte be az egyetlen raktárával az Istenhegyen, hanem fölfedező utakra indult távolabb. Egész délutánokat barangolt, s az utcák, városrészek nevét is megtanulta passzióból. A villamosok mentén kiment a végállomásokig s onnét, amerre barlangot gyanított. Ha talált valami megfelelő lyukat, ott elrejtett egy kisebb értékű tárgyat, a levél tű néhány gombbal úgy maradt ott egy Budaörs fölötti barlangban. A legrégibb ingét pedig az Ördögárok völgyében dugta el egy kitűnő helyen. Ezek a kis rejtekek az egész hegységet az ő birodalmává tették, s a Farkasrétről a Kakukkhegyen át tért vissza istenhegyi székhelyére, úgy érezte magát, mint egy főúr, aki vadászkastélya és székhelye közt egy kis országnézésre használja föl a kerülő hegyi utat. Az idő tartósan derült volt, s ha egy-egy zápor a nyakába szakadt is, mindig tudta, hova kell menekülnie. A hálóhelyeit úgy váltogatta, mint más a ruháját. Amióta az ébresztőóráját is kiköltöztette az Ördögárok fölötti barlangba, szívesebben hált ott, inkább onnan gyalogolt be a piacra. Már nemcsak a Széna téri piacot ismerte, hanem a Krisztina téri födöttet, sőt az újlakit is, s ha a piacot nem kellett a kis utcabeli ácsorgással egybekötnie, e távolabbiakra csapott le, aszerint hogy melyikhez aludt közelebb.

Már az alkalmas asszonyságokat is jobban ki tudta választani. Volt, amelyik két egymásra rakott szatyorral érkezett, esetleg még kristályos üveg, tejfölös kanna is zörgött a szatyrában. Ezeket már a piac bejárójánál megjegyezte, s ha nem is követte, szemmel tartotta. Mindig tudta, merre inog kis zöldtollas kalapjuk, s a hónuk alá szorított mállott retikül. Amikor aztán a belső szatyor megtelt zöldfőzelékkel, s a gyümölcsre, húsra, burgonyára került a sor, odaszorítkozott melléjük, s a döntő pillanatban, amikor lelkük a tehertől elcsüggedt, megtette ajánlatát. Volt úgy, hogy egyszerre két-három bevásárlót is szemmel tartott, s válogatott a portyában. Tíz-húsz, sőt harminc fillért is kapott egy fuvarért, s volt nap, hogy háromszor megfordult. Úgyhogy sohasem volt pénz nélkül, sőt már kisszakaszt is vásárolt, hogy a pasaréti villákból elébb érjen vissza a piacra. Amikor a kis sárga pénzt a megállónál a perselybe bedobta, az emberi társadalom tagja volt ő is, aki képes megváltani a beléptijegyet az élet gyönyörűségeihez. Ott állt a vezető mellett, bámulta a töltés szemberohanó kavicsát, s fájt a szíve, amikor le kellett szállnia. Egyszer még kísérletezett építkezésnél, de inkább csak a nővére kedviért, akit hamarosan munkával kecsegtetett. Valójában jobban tetszett neki a piac, s amikor az épülettől elküldték, a nővérének is célozgatott már, hogy eztán ritkábban találkozhatnak, mert ő a „piacon dolgozik”. Ott több jövője van az embernek. Hogy mi ez a jövő, maga se tudta. Ez a zsíros, jószagú kavargás mindenki elé kivetheti a szerencséjét. Most már ismerte a ritkább főzelékeket is: a rebarbarát, kelvirágot, articsókát, feketegyökeret; a gyöngyöző buborékú medencében meg tudta különböztetni az o-betűket suttogó harcsát a cifra keszegtől, s úgy ismerte, mint akármelyik mészáros a húsfajtákat: a karmonádlit, rostélyost, diót; a krakkóit, párizsit, csabait, szepesi virslit is nevén szólította. Magának a csomaghordásnak is megvolt az érdekes oldala. A kosár vagy a szatyor ritkán volt nehezebb annál, amit katonáéknál ingyen kellett cipelnie, s itt találgatni lehetett, miféle lakás tartozik ehhez a kosárhoz; házvezetőnő-e a kövérkés asszonyság, vagy önálló iparosné, asszony-e vagy lány az előtte libegő úrhölgy. Annyira vitte, hogy a bevásárlott holmiból már körülbelül tudta, kivel okosabb előre meg nem alkudni, s az a fél perc, ami alatt a különféle konyhákban a csomagot berakva szétpillanthatott, elég volt hozzá, hogy az úri lakások s a szemtelenül mustrálgató szolgálólányok szappan- és csipkeszagába beleszagoljon.

Ezek a bóbitás, fehér kötényes nők nagyban hozzájárultak, hogy barlangjai bokros pitvarában esténként valami rendkívüli kísérlet álma töltse el. A gondolatot egy öregember adta, kipottyant gyári munkás, aki kézikocsit tartott az újlaki piac bejáratában, s azon szállította haza a nagyobb mennyiségű befőzni valót. Egyelőre rosszul ment neki, mert kevés volt a barack, de paradicsombefőzés idején öt-hat fordulóra számított, s egy fuvarért, amint Lajossal közölte, hetven-nyolcvan fillért is megkapott. Lajos tisztelettel nézte az öreget, mint a szakmában fölötte állót, de amikor magára maradt, s a dolgot megforgatta, mégis nagyobbra gondolt ennél az alacsony fatargoncánál. Már katonáéknál is kedvelte a gépeket; s ha a gyakorlatozásban lompos volt is, a gépfegyver-alkatrészek miatt egyszer maga a százados is megdicsérte, amikor felmondta. Úgy érezte, hogy az ő kihordókocsijának fémből kell lennie, mint a komolyabb gépeknek általában. A kosarakat két sorban állítja rá, külön kis rekeszekben. Egy fölhúzható és lecsapható vasszerkezet csillogott a sejtelmeiben; ha leereszti, nagyobb darabokat, ládát, kosarat rakhat a kocsira, ha fölhúzza, apróbb csirkésketrecet, gyümölcsösdobozt, szatyrokat. Azt is szívesen vette volna, ha a kocsi, miközben gördül, valami előre-hátra lüktet rajt, mint a vasúti hajtányon. A hajtányról jutott eszébe: miért ne hajthatná ő maga hátulról egy bakról valami bicikliláncfélével a kereket. Nem volt értelme, hogy a készüléket ennyire bonyolítsa, de az az eszme, amely a piacon beléesett s a barlangban csírázni kezdett, így parancsolta. Csillogó, lüktető, föl-lecsapható, egészen szokatlan gép cikázott ki abból a mély technikai homályból, amely egyelőre a részeket takarta. De Lajos bízott benne, hogy ezt a homályt el tudja oszlatni. Nemcsak a kihordó fiúk három- és négykerekű biciklijét tanulmányozta, hanem a délivasútnál a hordárok kocsiját, sőt ördögárki szállása közelében a hajóhintát is. Este, bokrok közé bokornak gugyorodva, a csillagokban küllőt, szeget, tengelyt látott. Rendesen egy-egy technikai részleten kezdte, de csakhamar eloldotta magát az anyag nehézségeitől, s lüktető rúdjai, lécei fölött repült az emeletre rakott baromfiak, főzőkukoricák, átvéresedett húsos csomagok közt. A noteszébe bejegyzett címen lerakta a vásárolt holmit, s csörgő zsebébe süllyesztett kézzel hajtott vissza a piacra. Tíz fillérért akármilyen messze elviheti az árut, hiszen egy fordulóval tíz-tizenkét helyet is megjár. Amikorra a bevásárló asszony hazaér, az áru már otthon van. A finomabb szolgálók is másképp néznek rá. Kikísérik, s ő a kocsi nyergéből beszélget velük, hetykén hátravetve magát, fél kezével a kormányon. Az a kemény szőke is, aki függönyt erősített fel az előszobában; létrán állt, s csak intett, hogy merre van a konyha; meg sem fordította többet a derekát a könnyű kis szoknyájában.

Szívesen beszélt volna erről a kocsiról valakivel. De nem mert barátkozni, nehogy a rejtekhelyeit kilessék. A piacon a csomaghordó fiúk többnyire fiatalabbak voltak, mint ő, azonfelül kikoplaltabbak is, úgyhogy nem merték elzavarni, de mint betolakodóval nem is érintkeztek vele. A Krisztina téren látta egyszer, hogy egyikük egy idősebb, trikós emberrel beszél és rámutogat; akkor egy hétig nem ment arra, nehogy megverjék. Esténként valamelyik gödre felé tartva sokszor szurkolt, mi lenne, ha a piaci fiúk a magas partról hárman-négyen ráugranának. De ahelyett hogy összeereszkedett volna velük, inkább egy bokszert vásárolt, s este úgy ment haza, hogy a kezét a ráhúzott bokszerrel a zsebében szorongatta.

Egyszer aztán mégiscsak akadt barátja. Aznap a hármashatári menedékház környékét kutatta át, s néhány üres szardíniás dobozzal meg egy férfiövvel gazdagabban bandukolt le a Pasarét felé. A Nagybányai úton feltűnt neki egy férfi, aki egy üres telek partján búsan támogatta a fejét, és hangosan sóhajtozott. A telekkel szemben új villa állt, a vörös sóderúton két gyerek marakodott a háromkerekű bicikliért, s egy babosruhás úrinő az elvirágzott rózsákat metszegette le a rózsafákról. Lajos elment a sóhajtozó embertől, s illő távolságból visszalesett rá. Az éppen akkor fölállt, néhány lépést tett, s karját előrenyújtva, arccal a földre esett. Lajos tanulta a katonáéknál az elsősegélynyújtást, de most annyira megrettent, hogy visszakapta a fejét, s ment, mintha nem vett volna semmit észre. De akkor már az asszony is kiáltott: – Jesszus, ottan egy ember fekszik. – A házból, ingujjban egy úr sietett ki; az asszony pedig nem győzte a két fiúcskát az ajtó mögött tartani. Amikor Lajos látta, hogy az már odalépett az elesetthez, s a felelősség az úron van, visszamerészkedett. A szomszéd házból kijött a kékkötényes kertész meg a felesége is, úgyhogy most már egy egész kis csődület támadt a járdán. Lajos azt gondolta, ebben a csődületben ő is kibámulhatja magát. Amikorra odaért, az ember már nyitogatta a szemét s erősen sóhajtozott. Durva, kissé felpuffadt, kékszínű arca volt, hetes borosta rajta. – Hol-hol vagyok?… – dadogta tétován körülpillantva. – Éhes? – kérdezte az úr, s a csuklóját tapogatta. – Nem, nem kérem… – dadogta az éppen olyan tétován. – Előbb, mikor erre mentem, igen sóhajtozott – szólt közbe Lajos. Az ijedelem egy pillanatra eltüntette a rangkülönbséget, s ebben a felolvadásban úgy érezte, ő is kitüntetheti magát az úr előtt. – Én láttam, hogy egy ember ül ott – mondta mentegetőzve az asszony –, de nem tudtam, hogy rosszul van; azt hittem, a gyerekeket nézi. – A kékkötényes kertész nem mozdult, csak állt, s kételkedve vizslatta az ocsúdozót. A felesége félrehúzta az asszonyt. – Nem mindig lehet az ilyeneknek hinni – mondta. Az úr visszatámogatta az embert a partra. – Rosszul van még? Hívassuk a mentőket? – Nem, nincs nekem, kérem, semmi bajom… itt voltam egy régi iskolatársamnál a Nagybányai úton… állásügyben… Pesterzsébetről jöttem gyalog… állást ígért, de nem vett föl, mert nem volt megfelelő ruhám. És nem tudom, mi lelt hirtelen. – Igazolásul a zsebébe nyúlt, s reszkető kézzel egy piszkos tárcát kotort ki. – Kérem, itt van az érettségi bizonyítványom; a Munkácsy utcai gimnáziumban végeztem… Itt az igazolvány, hogy a ruhám miatt nem vettek föl. – S egy gépelt papírt táncoltatott az úr szeme előtt. Majd egy újságcikket hajtogatott ki. – Az Est is indított már akciót értem, tavaly – s mutatta a képét a riport mellett.

Az asszony visszahúzódott a kerítés mögé, s a gyerekeinek magyarázta: – Szegény bácsi sokat gyalogolt, rosszul lett. – A kertész a vizet eresztette az egyformán nyírott fűre. Csak az úr és Lajos hallgatták az embert. – Megint megbuktam, kérem, mert rongyos a ruhám – panaszolta az ember foltos bricsesznadrágjára ütve. – Mindenünnen azért küldenek el. – Mégiscsak ennie kellene valamit – mondta az úr, s visszament a kerítéshez a feleségével tanácskozni. Az asszony azt ajánlotta, küld egy kis levest, de a férfi be akarta hívni a konyhába. Az úr végre is győzött, s maga jött oda a szédelgőt betámogatni. – Hogy én idejutottam! – sóhajtotta bemenőben a férfi.

Lajos kíváncsi volt, most mi fog történni. Száz lépéssel odébb egy másik üres telek volt, arra húzódott be, s találgatta, mire megy benn az ember. Az úrnak biztosan van kicsit használtabb ruhája, ha azt odaadja neki, a szegény ember visszafordulhat az osztálytársához, akitől a gépelt papírt kapta. Ha ő van az úr helyében, ad neki egy öltözet ruhát. A szegény ember előbb kifordult a házból, mint várta, de a hóna alatt nem volt semmiféle csomag. Lajos azt gondolta, az ilyen nyomorult örül, ha valaki beszédbe ereszkedik vele s megvárta. – No, mi volt benn? – kérdezte bizalmaskodó mosolygással. Az ember fölütötte sötétkék arcát: – Mi? Rántott leves. Már a második helyen tartanak rántott levessel. De ott hagytam nekik. – Azt hittem, kap egy rend ruhát – mondta csendesen Lajos. – Ruhát? Azt a nagysága is el tudja adni a törökországiaknak. A szegény ember örüljön a rántott levesnek. S ez a cseléd, hogy rakosgatott mindent a levesük mellől. A kölkeiket bezárták a szobába, nehogy megérintsenek. Ezeket már az sem hatja meg, ha az ember fölfordul előttük. Mielőtt elmentem, az asszony bejött: nem enne még egy kis mákos tésztát. Nem, köszönöm. Örüljenek, hogy a két kanál rántott levest lenyomtam barátságból… Lajos csodálkozva nézett; nem várta, hogy így fog beszélni. – Még rosszul van? – tudakolta kíváncsian inkább, mint részvevőn. – Rosszul? Mikor nem vagyok én rosszul? De nem rántott levesért vagyok rosszul… – Nagyon el volt keseredve; azt sem bánta, ha belátnak a kártyáiba. Lajosban most kezdett csak derengeni a dolog. Habozva kérdezte: – Hát maga nem úgy alélt el? – Elalélt? Elalélt? – bosszankodott az elesős ember, de úgy, hogy a dühébe egy köhintésnyi nevetés keveredett. – Finoman fejezi ki magát. Miért nem mondja, hogy megszagoltam a földet? A humusz illatát. Hát elaléltam én? – röhögött fel hirtelen, a könnyeivel küzdve.

Épp egy kis vendéglőcske előtt mentek el, a magas teraszon árva, színes abrosz. – Tudja mit, jöjjön be velem, maga zöld fiú. Szívesen látom – fűzte hozzá, hogy Lajos habozott. A felszolgáló, alkalmasint maga a tulajdonos, egy asztal sarkán ült, s valami sárga könyvet olvasott. A két gyanús embert végigmérte, de úgysem volt vendége, gondolta, miért ne szolgálja ki őket. Az elesős ember egy fél liter bort rendelt, szódát és két poharat. – Nem csekély dolog ám az – kezdte, az első poharat fölhajtva –, amíg egy érettségizett ember odajut, hogy napjában kétszer-háromszor elvágja magát a kövezeten. Sokat meg kell odáig érnie. Nem is tiszta szimulálás ez nálam. Már diákkoromban is megtörtént, hogy felelés közben egyszerre csak elestem, s rúgódni kezdtem. Igaz, hogy eszemen voltam, láttam az elsápadó tanárt, éreztem, hogy nyolc-tíz gyerek cipelt az orvosi szobába, de azért mégse egészen szándékosan tettem. Abban a szorongatott állapotban mintha fölemelkedett volna valami bennem. Valami könyörgésféle könyörületesség után; attól is zuhantam el. A konjunktúra alatt állásom volt egy banknál, azalatt sosem estem el. De amióta mindenből kipottyantam, anyám is meghalt, a nyugdíj elmaradt (felekezeti tanító volt szegény apám), azóta megint rákaptam az elesésre. Először csak igazi nagy szorultságomban, az éhség szélén. Később egész iparrá fejlesztettem már, de a döntő pillanatban még mindig az a régi valami emelkedett fel bennem. Olyan ez, tudja, mintha nővel van az ember. Akár szerelemből csinálja, akár érdekből, a döntő pillanatban mégiscsak úgy van minden a behunyt szeme mögött, ahogy az első kedvesével. Érti maga ezt?

Lajos nem egészen értette, de óvakodott elárulni. – S ha annyiszor csinálja, hogy nem ismerik meg? – kérdezte óvatosan. – Hiszen épp ez az ipar. Föl kell osztani a várost járásokra. Nemcsak a várost, az egész külterületet, ahol villák vannak. Az ember észben tartja, hol esett már el, s arra a vidékre abban az évben nem megy vissza. A következőben is óvatosan, lehetőleg új villa elé. Nagy fáradság ez, maga a járás is felér egy negyvenórás munkahéttel. S mennyi vesződség. Némelyik ki sem bújik a házból, hanem a mentőkért telefonál, vagy a rendőrt keríti elő. Akkor tessék elinalni. – És lehet keresni ezzel? – tudakozódott Lajos. – Ahogy vesszük: eleinte jobban ment. Harmadéve hetenként két-három öltözet használt ruhát is eladtam a törökországi kereskedőknek. Tudja, hogy Törökországba meg Perzsiába szállítják innen a használt férfiöltönyt. Most mind többször fogok ki rántott levest.

– Gyanakvóbbak? – Rosszabbak. Higgye el, jóérzésű ember ilyenkor nem tud gyanakodni. Képzelje el, ma ebédre spárgát evett tejföllel, utána bécsiszeletet, sült krumplival, céklával, vajbabbal körítve, aztán piskótatekercset, gyümölcsöt, feketét, rágyújt valami bolgár cigarettára, s a felesége kemény hátára csúsztatja a ruha alatt a kezét, a hizlalt bébije közben az udvaron skirózik. Egyszer csak elesik valaki arccal előre, a háza előtt. A jóérzésű ember ilyenkor nem gyanakszik, hanem megretten, mintha az égből hajítottak volna az asztalára egy hullát. Én idén egyszer elvétettem a dolgot, s olyan ház előtt estem el, amelyet már tavaly is megvágtam. Ahogy a fél szememmel fektemben fölsandítottam, megismertem a tavalyi férfit. Ő is megismert, az asszonyok súgtak-búgtak körülötte, s mégis öt pengőt nyomott a markomba. Érdekelt s utánajártam: orvos volt. Lehet, hogy már először is leleplezett. De azt tartja, elég baj nekem, hogy arcra kell előtte esni. Sokszor kísért, hogy odamegyek, s harmadszor is elvágódom a háza előtt, és ha megint fölemel, olyat mondok neki, amilyet a bibliában tanultunk: igaznak találtattál te ebben a városban, vagy legyen, ahogy a te szívedben mondtad.

Lajos még mindig az első poharacskát szopogatta, az ember azonban már az üveg fenekén járt. A szél megkócolta a terasz fölött a friss-ültetés juharfákat, s a bor teteje lúdbőrzött, mint a víz alkonyatkor. A pincér nem zavartatta magát a sárga könyvben, de fejét, fülét olykor-olykor kiemelte belőle, s elmélázva nézte a Pasarét kigyulladt lámpáit; a feje tartásán azonban látni lehetett, hogy fülel. Az elesős ember tovább bölcselkedett. – A nyomor megrontja a világot. Még csak öt-hat éve tart az igazi nyomor, s az emberek már megszokták, hogy elessünk a házuk előtt. Ahogy a legyek is belehullanak a mennyezetről ősszel a levesükbe; csak bosszankodnak érte. – Lefele bandukoltak már a lejtőn, s Lajos még mindig nem jutott szóhoz, pedig ő is el szerette volna mondani, hogy nem erre született ő sem, s fél hold szőlő szállt rá az édesanyja után. A villamosnál az ember búcsúzkodni kezdett. Csakugyan Pesterzsébeten lakott, villamoson kellett hazamennie. – Ha meg nem sértem az urat – hebegte Lajos –, szeretném visszaadni a vendégséget. Én sem vagyok egészen közönséges születés; a szüleim gazdálkodók voltak; csak árván maradtunk. Van egy kis földem is, de városra kívánkoztam. Amíg munkám volt, egy építővállalatnál dolgoztam, de azért nem vagyok egészen magamra hagyva, van egy néném, az egy egyetemi tanárnál házvezetőnő. – Jó – mondta az elesős ember –, fölkeresem. Hol és mikor? – Megvárnám a hűvösvölgyi végállomásnál: az időt az úr mondja meg. – Vasárnap délután négykor, jó?… – Lajos megfogta a feléje nyújtott kezet.

A leesős ember pontos volt, s Lajos sietett túlesni a szükséges magyarázkodáson. – Nyárra nem vettem lakást; minek költenék? Meglátja, milyen jól berendezkedtem idekinn – s elnézést kérőn mosolygott az úrra. – Igaza van – felelte leereszkedően a leesős ember –, albérletben nyáron át meg kell fulladni. Mindenki piszkos és büdös, s alvás helyett egymás párájában henteregnek. – A barlangban Lajos kikaparta a földből a bort. Még a régi, istenhegyi palackját töltötte meg, s egy üveg szódát is vett. Hűtőfazék helyett a földbe ásta, s avarral takarta el. Délelőtt jutott eszébe, hogy pohara meg nincs, s a pénze elment. Berohant a piacra, elcsípett még egy lekvárt befőző hölgyet. A keresetén két olcsó poharat vásárolt. – No, ez szép, hogy vissza akarja adnia vendégséget – mondta a leesős ember, a barlang előtt egy kövön elhelyezkedve. – Látszik, hogy jobb családból való fiú. – Lajos elértette, hogy a boráért most ő öntheti ki a szívét, s a családjára azért céloz a vendég, hogy el tudja kezdeni vallomását. Hát az ő családjában nem is volt hiba: a szülei, igaz, elhaltak, de a keresztanyja tehetős fuvarozó felesége, azoknál mindig megvolt neki a kenyér meg a szépszó. Nem is a nyomorúság hajtotta őt föl, mint a somogyi embert, akinek a családja fölette tavaszra az aratórészt. Egészen más okból jött ő fel, s jelentősen mosolygott a vendégére. – Asszony? – kérdezte az ember a rosszul működő szódásüveget kotyogtatva. Lajos habozott, hogy melyiket hozza elő, a Veront-e, akitől eltiltották, vagy a golyvás özvegyet, akit a keresztanyja tervbe vett. Sokféle változat jelent meg előtte. Veronhoz más legény is bejárt, ezt vette a szívére. Veron hűséges volt, de szegénysége miatt a család megvetette. Veron nem volt falura való, s ő előre jött szerencsét próbálni. Veron nem sokat számított, de többre tartja magát ő annál, hogy egy özvegy asszonynak adja a fiatalságát. Ha utóbb mást gondol, megtalálja egy év múlva is, miért ne mulassa ki addig magát. Hirtelen nem tudta, melyik tetszene legjobban az előtte ülő úriembernek. Arra, hogy melyik volt az igazi ok, maga sem tudott volna válaszolni. Nyugtalan lett, jöhetnéke támadt; az „okok” tétován röpködtek egy megnevezhetetlen ok körül. Végül is a legléhább változat mellett döntött. – Tudja, van ott egy asszony, nem mondom, elég derék, egy kis földje is van, de mégiscsak özvegy; a keresztanyám arra biztat mindig. Mondom neki: azt az özvegy asszonyt még mindég megtalálom, elébb szerencsét próbálok, mint a mesebeli legény. – Maga csak ne hencegjen a mesével, fiatalember – mondta a leesős ember. – Ha magának ilyen tejjel, mézzel folyó özvegy asszonyt adott az Isten, ne lesse itt Máriaremetén a mesét. Nem fél, hogy amikorra hazavetődik, elszívják? – Nem félek én attól – mondta Lajos magabízó mosollyal takarva el zavarát. – Fiatalember, igaz, könnyen beszél – sóhajtott engedékenyen a leesős ember. – Hány éves maga?… – Huszonkettő. – Huszonkét éves koromban minden este más nővel vacsoráztam a Margitszigeten, a víztoronynál. – Aztán meg volt egy jó barátom a katonaságnál – folytatta Lajos –, egy építész, az is rábeszélt, kár neked, Lajikám, éjjel-nappal a lovak farát szagolni. Amíg az én vállalatom fennáll, adok munkát; közben a kőművességet is kitanulhatod. – No, és fennáll még a vállalata?

Lajos előtt megint több lehetőség jelent meg. Az építész úr hűtlen barát volt, fölcsalta, becsapta. Ez megfelelt volna az építész iránt táplált érzelmeinek, de aggályos volt az új barátság szempontjából. A vállalat munka nélkül maradt, a munkásokat szélnek eresztették. Ez megfelelt az igazságnak, de nem illett a vállalat méltóságához. Fölködlött benne az öreg gutaütött s valami bonyodalom a pallér meg a fia közt, amelyben ő a méltánytalanul elnyomott pártjára állt. Ezt azonban bajos volt oly hirtelen kifejteni. Különben is csak nem hazudik a barátjának. Tétovázásában a gép segített rajta. Hisz voltaképp a gépért hívta ki ő a leesőst. A gép ült egész idő alatt a gondolatai alján, s hogy a vállalat és jelen helyzete közt rés támadt, a gép csúszott be rajt. – Fönn az, Mátyásföldön – felelte. – De tudja, nem volt kedvem az építészethez. Pedig nagyon tanult mesterek mellett dolgoztam, különösen egy asztalos, egy bizonyos Skrubek volt jó szívvel hozzám. Az még maga mellé is vett volna, úgy, hogy fizetéssel tanulhattam volna ki a mesterségét, de én nem maradhattam már. Micsoda az ilyen építőmunkás élete? Dolgozik, szombaton megkapja a bért; aztán megint dolgozik, s megint megkapja. Úgy, mint a ló a takarmányt. Nem azért jöttem városra, hogy azt csináljam, amit otthon. Városon nemcsak napszám van; itt sok-sok pénz van, s könnyebben is hozzáfér az ember. Nézi maga olykor a piacot?

A leesős ember, aki idáig mély megadással nyelte a bort és Lajos élettörténetét, az utolsó mondatokra kíváncsian csillantott barátjára. A literes üvegben már csak egy ujjnyi volt, noha Lajos félig töltötte meg poharát, s éppen hogy nyalogatta. Félős volt, hogy amikorra a géphez érnek, a leesős ember minden érdeklődése bedugul. A bérmunka megvetésében azonban, úgy látszik, ő is osztozott s szabadabb pénzszerzés és piac, egymás mellett említve, benne is megmocorgatták az eszmét, mert még a bor felé vonó természetes nehézkedése is képes volt őt felugratni. – Hogy nézegettem-e a piacot? Mennyire, hogy nézegettem – kiáltott fel Lajost vállon ragadva. – Hát én most a piacon dolgozom – magyarázta Lajos, e vállonrázástól felvillanyozva. – Csomagokat hordok haza, befőzésre, ünnepre valót, tudja… De nem ez az igazi célom, ezt tulajdonképp csak tanulmányból csinálom. Egészen más gondolatom van nekem. – A leesős ember közel dugta hozzá kék arcát, amely most a bortól és eszmétől fénylett. – Szajré? – súgta diadalmasan. Lajos örült a melegségnek, de a kifejezést nem értette. Tovább siklott hát egyenest a kimondásra váró eszme felé… – Egy kihordógépet akarok szerkeszteni. Magam állítanám össze az egészet. Egyszerre tíz-húsz szatyrot is haza lehetne vinni rajta.

A leesős ember kissé csalódottan húzódott vissza Lajostól, de azért nem adta fel mindjárt a reményt. – És mondja, még sohasem lépett meg a szatyorral?… Na, vallja csak be. – Új bizalmasság fénylett fel rajta, s Lajos bordái közé nyomta az ujját. De Lajos meg volt döbbenve. – Nem úgy nevelt engem a néném meg a keresztanyám – mondta csendesen. – Nem úgy nevelték? Olyan nagy bűnnek tartja maga a világ igazságtalanságát kicsit kiigazítani? Nézze, ha egy bolond gazdának van két disznaja, s ő az egyiknek két porció kukoricát ad, a másiknak meg csak fűrészport, rosszat tesz maga, ha egy fej kukoricát dob az éhezőhöz? Maga is csak ezt teszi, ha egy szatyrot ideutaztat. – Igaz – mondta Lajos, de olyan tétován és megütközve, hogy a leesős ember jónak látta visszavonulni. – Nem mintha én valaha megpróbáltam volna. Ki bízná egy ilyen pofájú emberre a szatyrát? Különben is bennem van otthonról az előítélet. Jól mondja: a nevelés. Na, sebaj, majd csak megdöglünk valahogy – fejezte be, s kitöltötte az utolsó ujjnyit is. – Szervusz! A nevem Korányi – mondta Lajosnak, hogy a fiú bizalmatlanságát megvesztegesse. Lajos odanyújtotta a kezét. – Kovács Lajos Abafalváról – mondta illedelmesen.

– Van néhány tantuszod? – kérdezte az üres üveget még egyszer az ég felé tartva Korányi. Lajosnak nemcsak tantusza nem volt, de pénze sem. Korányinak éppoly kevéssé. Elhatározták, hogy a hegyen át mennek be a városba, s Lajos is elkíséri barátját a Margithídfőig. – Hát hogy is van azzal a kihordógéppel? – kérdezte Korányi leereszkedőt ásítva. Az erdei útra mentek, Máriaremete és a Guggerhegy közt. A nappal lankadt madarak megint röpdösni-csattogni kezdtek a megenyhült alkonyatban. Lajosnak már nem volt olyan nagy kedve a gépről beszélni, mint elébb. De azért csak előhozta az állítható rekeszt, a hajtóbakot s a kereket. Önnönmagának is furcsa, hihetetlen volt az egész; mintha egy idegennek hallgatta volna a zavart okoskodását. Korányi egyetlenegyszer szólt közbe. – Áttétellel lesz, szóval – vetette be a keréknél. Maga sem értette talán egészen ezt a műszót, de Lajos, amikor utóbb visszaemlékezett a kifejezésre, úgy érezte, hogy Korányinak világosabb fogalma volt gépéről, mint neki. Az áttétel szótól mintha az egész gépeszme határozottabbá, gépszerűbbé vált volna. Ő maga is így nevezte ezentúl; kihordókocsi, áttétellel.

Beljebb már bőven özönlött a város felé a kiránduló nép. Nadrágos lányok masíroztak előttük, fiúkkal füzérbe fonódva. Berekedt jókedvvel mindig ugyanazt az egy éneket fújták. A Guggerhegyről beömlő oldalfolyóban Lajos a nénjét ismerte fel; szép világos ruha volt rajta, a mellén ide-oda himbáló fodorcsokréta. A fodor vidáman lengett a két erős melle előtt, de a szeme szomorú volt. Mellette egy korosabb férfi jött, jobb iparosféle. Lajos, ha maga van, idejében meglép, de most barátját nem hagyhatta ott, s egy pillanatig az is átcikázott rajta, hogy bemutatja a nénjét Korányinak; lássa, milyen család ő. Ezzel időt vesztett, s már a fejét sem fordíthatta el, úgyhogy a tekintetüknek találkozniuk kellett. Mari megkövülten nézett rá, úgyhogy a kísérője is figyelmes lett, miért torpan ez meg. A lány mondott neki valamit, mire a férfi néhány rohamlépésben lecsörtető cserkészfiúcskát engedett maguk közé. Amikorra a cserkészfiúk elhagyták Marit, a férfi nem volt már sehol.

– Hát te mit csinálsz itt? – fordult a lány egyenest Lajoshoz. – A Korányi úrral sétálunk… A néném – magyarázta a barátjának. Mari jól megnézte Korányit, de semmi hajlandóságot sem mutatott az ismerkedésre. – Jó, hogy előtalállak – mondta szokatlanul ingerült szemmel. – Már üzenni akartam neked. – Valami fontos? – hebegte Lajos. – Igen fontos – mondta Mari határozottan, s még egyszer végignézte Korányit. – Majd én előremegyek, Lajoskám, amíg elintézitek – tágított a leesős, mert családi vitát szagolt. – Miféle alak ez? Ilyen alakokkal csavarogsz te? – támadt rá Mari Lajosra, amikor magukra maradtak. Igaz, hogy Korányi nem volt valami bizalomgerjesztő jelenés, de Mari most látta először, és semmit sem tudott róla. Nem is azért támadta, hanem hogy ő kerüljön támadóba. Nem tudta, hogy az öccse észrevette-e a férfit. Hiába élt évek óta Pesten, éppolyan zavarban volt, mintha otthon a határban látta volna meg őket az öccse. Ezt azonban nem akarta elismerni, ezért sietett úgy nekiesni. Lajos kitalálta ezt. Benne is volt egy kis ingerültség; bántotta, hogy a gépről olyan zavarosan kellett fecsegnie. – Mi bajod a barátommal? – fakadt ki. – Mindegyikünk azzal sétál, akivel kedve tartja.

Maga is meglepődött, hogy ilyen hirtelen felpaprikásodott; de a szó már elröpült s talált. Mariban elborult a világ, s egy ösztön maradt, fájdalomért fájdalmat fizetni. – Igen? Mindegyikünk, akivel akar? De akkor a zabálni valót is mindegyikünk külön keresse meg… – Majd maga is megrettenve a kimondott szótól: – Én megveszekszem a félelemtől, hogy rajt érnek miatta, ő meg ilyen moslék nép közé keveredik… Csakhogy Lajosnak nem volt füle a sértéshez utólag hozzákent gyöngédség iránt; benne csak a „zabált” lángolt; ezt akarta visszaadni. – Ne veszekedj te meg, Marink, nem kell neked engem többet zabáltatnod. – Nem, majd éhen hagylak veszni… – enyhítette a dolgot Mariska. – Ne törődj te avval… Különben is holnap munkába állok. – Mari elcsendesedetten állt ott, mint aki érzi, hogy a másik fölékerült, s most dermedten várja az elkerülhetetlen ütést… Ez előtt a dermedtség előtt, szerencsére, Lajos is meghűlt kicsit, s csak annyit mondott: – Szégyellheted magad, Marink, annyit mondok. – Azzal megfordult, s elindult vissza, az Ördögárok felé, végképp megfeledkezve Korányiról.

Ott feküdt a fűben, a barlangja előtt, s hallgatta, amivel a világ hangosabb volt a csendnél. Az ágak roppanásai, a későn hazasurranó madár nesze mögött mint távoli hangtenger búgott, zümmögött a város, alig kivehetőn. A holdtalan ég fényét a csillagoknak kellett összeadniuk, s a két cser közt beömlő világ új, hazug idomokat írt a homályba húzódott kőkoloncok fölé. Lajos nem bánta meg, hogy barátját faképnél hagyta. A nénjének, igaz, nem volt joga, látatlanba úgy kikelni ellene, de valami azért benne is húzódott a Mari ítélete felé. Korányinak mindenben igazat adott; azzal, hogy Mari „moslék nép”-nek nevezte, mégis elvesztette előtte a becsét. A nénje nem tudta, hogy érettségije van neki, de ha tudná is?… Egy ember, aki elesik s az a „szajré”… Tulajdonképp igaza van: az egyik ember bevásárolja a sok drága sajtot, karfiolt, barackot, vesepecsenyét, a másik meg hazacipeli neki, s dobolhat a hasán. Amikor még a molnáréknál szolgált, volt ott egy öreg béres, az mesélt régi betyárokról, akik meglesték az urak hintóit, s a szegénységnek adták, amit elragadtak tőlük. Nem lehetett az sohasem igaz; de azért elkelne most is az ilyen betyár. Különösen most, hogy a nénjével egészen összeveszett. A mutatóujjával föltúrta maga előtt az avart, s szemére rakta a szétmállott, nedves levelet. – No, magát jól lekapta a nénje – hallotta Korányi csúfolkodó hangját, s elhatározta, hogy még azon éjszaka kiköltözik a szállásából, nehogy itt találja. Nem akart többé találkozni vele.

Kikotorta a behányt borosflaskót meg a szódásüveget. Ezekért betétet kellett adnia; ha visszaviszi őket, utolsó mentségül mindig megkap ötven fillért. A barlangból előkerült a zsák, a cipő, az ébresztőóra, a használt ingek, néhány doboz: ezeket is pénzzé teheti, mielőtt meghal. Most, hogy a testvérével összeveszett, szívesen meghalt volna. Bolondság, hogy a költözködéssel vesződik, ahelyett hogy hanyatt vágná itt magát, s várná nyugodtan, óráról órára a halált. De Korányi visszajöhet borért, ha másért nem, s ő nem akar vele találkozni. Csendesen, ütemesen lépegetett be a villamossín mellett, a keskeny gyalogúton. A bánattól és a halálos gondolatoktól csodálatos könnyű lett a teste, mintha nem is ment, hanem úszott volna, kivérezetten a pártfogó levegőben. Az istenhegyi szállása közelében egy kerülővel találkozott. – Maga mit keres itt ilyenkor? – szólította meg a puskás. Lajos összerezzent, még sohasem szólt rá a kerülő. Éppen most verik fel ezek is, mint a vadat, amikor a nénjével is összeveszett? – Nem bántok én semmit, kérem, csak nincsen szállásom – motyogta elpityeredő ajkával küzdve a sötétben. – No, hát itt nincs szállás, fiam – mondta a kerülő engedékenyebben az arc nélküli hang szorongásától lefegyverezve. – Igenis – mondta Lajos, s ott virradt meg, azon a városmajori padon, ahol az első éjszaka aludt.

Másnap a legtávolabbi fészkébe költözött ki, Budaörs fölé. Egész nap, egész éjjel esett, s ő az eső suhogását hallgatta, s belevéste a neve kezdőbetűit a vörös homokkőbe. A bugyros sváb asszonyok nyomában jött be másnap a városba. Nem volt kedve a régi piachoz; átment a pesti Vásárcsarnok elé. De újfajta lámpaláz fogta el, ahányszor csak valakit meg akart szólítani. Amióta Korányival beszélt, nem volt meg a biztonsága. Végre kiszemelt magának egy kis asszonykát; illedelmes, gyönge arca volt, mint a falujában a református tiszteletesnének. Egy hálószatyrot nyomott a kezébe, nem is volt más benne, csak sárgabarack. Közlékeny asszonyka volt. – Méregdrága az idén a lekvár – mondta vékony hangon –, de télen milyen jó aztán. Ha az embert a gyerekek nyaggatják, csak megken egy kis kenyérkét vele. Várjon csak itt, visszamegyek ehhez a csirkés kofához, hátha odaadja mégis pengőnyolcvanért párját.

Lajos ott állt a barackkal a magas tető alatt a zajos forgatagban. Öt-hat lépésnyire tőle egy kijáró volt; arra húzódott. Az asszony kis kerek kalapja ott ingott messze, a csirkét tapogató asszonyok közt. Lajos maga sem tudta, mi volt ez, mintha benne is „fölemelkedett volna valami”, mint Korányiban; kivágta a kis üvegajtót, és sietni kezdett. Ahány sarkot ért, mindeniken oldalt tért. Amikor a nyakában dobogó szívével végre megállt, maga sem tudta, hol van. A barack ott ült a könyöke hajlatában, futás közben kapta fel, hogy ne tűnjön annyira fel a lábát verő szatyor. Ha akarta, sem vihette most már vissza. Ellopta.

A budaörsi svábok takaros présházain már elhamvadt a hegyekről visszanéző nap, amikor Lajos a barackkal alattuk elsomfordált. Ahogy a ferencvárosi utcasarkon magához tért, első gondolata az volt, hogy eldobja. Ott ült a karján a hosszú hálószatyorban a barack, mint egy meggyilkolt csecsemő. Úgy érezte, mindenkinek feltűnik, hogy jutott ez a fiú a hálószatyorhoz. De eldobni nehezebb volt, mint ellopni. A csatornába öntse? Vagy a villamosjegynek kitett drótkosarakba? Akármelyiket teszi, szemet szúr, hogy a gyönyörű rózsabaracktól valaki így akar megszabadulni. Bevihette volna egy kapu alá. De hátha utánahozzák; rendőrt hívnak? A legegyszerűbb lett volna a Dunába löttyenteni. De a Vásárcsarnok közte és a Duna közt volt; hátha beleverődik az asszonykába, az kiáltozni kezd s ő szaladhat, bukdácsolhat a rakparton, a hídon, a Gellérthegy szikláin; mögötte ököl, kard, bot, esernyő, „fogják meg”, szitkozódás. A legsürgősebb az volt, hogy minél messzebb kerüljön a tett helyétől. Olyan városrészeken nyargalt át, ahol még sohasem járt. Az Andrássy út végén állapodott meg. Azt határozta, hogy leül egy padra, s a barackot maga mellé állítja a pad sarkába. Ül egy darabkát, aztán ott felejti. Ha figyelmeztetik, másik padon elölről kezdi.

Dél volt s a széles út, a kettős fasorral csaknem üres a járókelőktől. Lajos is egyedül ült a padon; a szájában megcsontosodott a nyál a szomjúságtól, rá-rálesett a barackra, de a szatyor összehúzott torka azt mondta: nem. Órák teltek el, amióta a kis üvegajtót kicsapta, s megnyugodott kissé. Igazán nagy szerencsétlenség kellett volna hozzá, hogy még felfedezzék. Minek hagyná itt most már a barackot? Ellopta, aztán elhagyná? A közeli drótkosárban egy újságot látott, kivette, s mintha csak magának gyűjtögetné, egy csákót vagy mit, négy lapjából ügyes zacskót csinált. Óvatlan pillanatban körülnézett, s belenyomta szatyrostól a barackot. A megmaradt oldalt felülről gyűrte rá. Most már, hogy nem barackos szatyor, hanem papírzacskó volt a karján, sokkal bátrabban vitte. Eztán csak arra kellett vigyázni, hogy az asszonykával össze ne akadjon. Nagy kerülővel, a Margithídon ment át Budára. A Rózsadomb alján eszébe jutott a nővére. Ha most akadnának össze, megmondaná: ládd-e, Marink, most pirongathatsz, miféle moslékba keveredtem. De ennek is te vagy az oka.

Végül is ott ült a homokkő barlangban, s bámulhatta a vörös pocsolyát, a kopasz hegy fölött, amelybe a nap alábukott. A barack ott hevert mellette – még a szatyorból sem vette ki. Ha most valaki belép, s megkérdi, hol loptad ezt a barackot, engedelmesen ráfeleli Pesten, a vásárcsarnokban, annyira levert és közömbös lett, mire hazaért. Anélkül hogy kezébe vette volna, a gyűrött újságpapiros kiterített híreit böngészte. „Álarcos rablók egy bukaresti bankban”, olvasta a nagy betűt a szürkületben. Az újság egy hetes, azóta már vagy elfogták őket, vagy biztos helyre szöktek. A maga szánalmas merényletére gondolt és elmosolyodott. Megtapogatta a szatyrot, s a sötétben kinyitotta a száján a karikát. Fanyalogva harapott bele az első barackba; de a jó cukros íz elfutotta a száját-torkát s fölült. A második barackot már két harapásra nyelte le, aztán zabált; rettenetes, mennyi barackot fölevett, mintha csak így lehetett volna a lopás nyomát teljesen eltisztogatni. Amikor végzett a barackkal, sóhajtott és elnyúlt… Ládd-e, Marink, mondta, feszülő hasát védve a köré helyezett többi testrészével, így keresem én meg a magam zabálnivalóját.

Nem most vette el először a másét életében. Gyerekkorában az apja csak nevetett, majdnem hogy bátorította, ha idegen telekről behordta a tojást. Katonáéknál kiásták bokra alól a tábor melletti uradalom krumpliját, s a parázsba rejtették. A nénje a méltóságos úr fehérneműjével ajándékozta meg, a sültekről, sajtról, kenyérről nem is szólva. De a barack mégis egészen más volt. Barlangjaiban úgy aludt el, hogy a mozibeli fürdőző lányokra meg más ilyenfélékre gondolt. Most hiába próbálta. A létrán ott állt az a kis kemény szőke, s ő valami komiszat mond neki; ej, ilyen meleg harang alatt sem álltam még. A lány lemosolyog rá, ő meg fölnyúl, a bokájára kulcsolja a markát. De hiába, a testiben szétfutó melegség összezavarodik valami szorongással. A kis hegyes orrú asszonykára gondol, hogy keringhetett, sopánkodhatott szegényke a köréje csoportosulóknak. „Úgyis olyan drága a barack, de télen, gondoltam, mégiscsak jó, az ember rákeni a kenyérre, s betömte a gyerek száját.”

Amikor felébredt, a szatyor ott hevert mellette a barlang szájában. Gyufát vett elő és elégette. Elégett egészen, csak a karika maradt meg a száján. Azt bedobta a bokrok közé. Délután fölment a közeli repülőtérre. Ott vitorlázó gépeken gyakorlatoztak. A gép orrába egy gumikötelet akasztottak; kétoldalt hat-hat ember állt fel mellé, s jelre nekiszaladtak. A gumi nyúlt, aztán magától lepattant, s a vitorlás a fejük fölött kizúgott a völgybe. Egy férfi az óráján számolta, hogy mennyi időt tartott ki a tanuló a levegőben. Lajos egypárszor járt itt már, be is állt a húzók közé, s boldog volt, hogy a start izgalmában neki is vetettek néhány szakértelmet föltételező kifejezést. Most a húzás sem ízlett. A barackkal elrontotta a gyomrát, s húzás közben olyan gyenge lett, hogy majdnem elájult. Visszavonult a tanyájára, s a holmiját rendezgette. Kiszámította, hogy három-négy pengőt is megkaphat értük. De hogy adja el őket? Az ébresztőórát például? Még azt hinnék, lopta. Ha valaki kilesi, s fölkutatja a lakását, azt hiszik, mindezt úgy lopta össze. Aminthogy csakugyan lopott jószág is a legtöbb; a cipő például. Csak hurcolja ide-oda, és nem megy a lábára. Mogorva gondolatok közt várta az éjszakát. Inkább meghal, mint hogy hazamenjen, s a keresztanyja bocsánatáért ólálkodjék a sövény alatt. A sógora előtt eddig sem volt megállása. Inkább a piacot kezdi újból. Szerencse még, hogy Pesten történt a dolog, Budán újra kezdheti rendesen, s talán a gépre is sor kerül még egyszer. Vigasztalgatta magát, de a barlang szájánál ott állt az éjszaka, s azt mondta, én vagyok a világ.

Másnap azért mégiscsak odaállt a Széna téri piac bejárójához, válogatta az alkalmas érkezőket. Hirtelen az az érzése jött, hogy megismétlődik vele a tegnapi. Akármit fogad föl most, ha kezében a szatyor, lelép és rohan vele, az asszony meg jajveszékel. A barack óta semmit sem evett, s ezektől a gondolatoktól úgy megszédült, hogy át kellett ölelni a villanyoszlopot. – Hát te? Ilyen nagy karó mellett akarsz szőlő lenni? – ütött valaki a vállára hátulról. Korányi volt. – A nénéd lelkemre kötötte, hogy előkerítselek. Nagyon utánad van, attól fél, kárt tettél magadban. – A néném? – hebegte Lajos tétován. – Mi dolgod neked a nénémmel? – Az ember nem hanyagolja el az új ismerőseit, s ez egyszer te is hálás lehetsz érte, hogy számon tartom a rokonságodat. Valami állást szerzett neked. Különben a szokott helyen vár rád, azt mondja.

Lajos egy negyedóra múlva ott állt a kis utcában a Köztisztviselők mögött. A nénje keze a könyökén, de úgy, hogy közben megsimogatta. – Nagyon bántott, hogy nem jöttél. Tudtam, hogy nincs állásod, ha elmaradtál, más oka van, nem az. Közben jön a házfelügyelőnk, az kőmíves, de kitanulta a betonmunkát, s mondja: na, most olyan helyen kaptam munkát, ahol az öccsét is el tudom helyezni… Mert panaszkodtam neki, hogy állás nélkül vagy… – Itt megint alázatosan s kérlelve pislogott Lajos arcába, mintha neki lett volna megbocsátanivalója… – Jaj – gondolom –, épp most tűnt el ez is. Akkor jön ez a Korányi, valami ruhákat kunyerált. Kilesett, hol lakom. Kérdem, látott-e téged? Azóta nem, de tudja, hol szoktál lenni. Hát kerítse meg nekem, meghálálom. Azóta mindennap itt leslek, ma már gondoltam, nem is érdemes várakoznom. De most aztán siess, nehogy mást vegyenek fel.

Lajosnak úgy tetszett, hogy a kövezet Buda különböző részein más-más anyagból készült. A Krisztina körúton, melyen reggel a piac felé támolygott, a kövezet húzott, s a cipő rögein ólmos delejt bocsátott az ember lábába, föl a derekáig, úgyhogy ember és föld közt elmosódott a határ, s a lépcső az egész utcát magával húzta, mint tésztagyúró a ragacsos pépet. A Margit körút kövezetének, melyen Lajos Korányi hírével rohant végig, semmiféle anyagi tulajdonsága nem volt; nem is kockákon ment az ember, hanem egy fejében kattogó motor vitte alacsonyan a járda fölött: „állás”, „Mari”, „nem igaz” s más ilyen pöfögő szavakkal tartva fenn. A Bimbó utcában a kövezet megint jelentkezett a sarok alatt. De ez a kövezet vidám volt, ruganyos. A kapaszkodón fölfelé lökte Lajost, mint egy mozgólépcső; az ember minden lépésnél érezte, hogy van lába, s van a föld, amely ezt a lábat szolgálni kénytelen. A kövezetnek ezek az anyagi tulajdonságai a lábon át, egész a lelkiismeretig fölhatoltak. Egy barackos szatyor, melynek barackrésze rég trágya lett a budaörsi kukoricásban, szatyorrésze pedig füst a levegőben, teljesen eltérőn viselkedett e közbeeső útszakaszokban. A Krisztina körúton a barack zöldes foszlányokra ázva hányódott egy áporodott pocsolyában, melyben azonkívül még a leesős ember kék arca, néhány szardíniásdoboz s egy „zabálást” hörgő, de bedöglőben levő ébresztőóra is ott iszaposodott. A Margit körútra a barackból már csak valami szeszféle, bűzös anyag volt meg, s az égett, mint a purgatórium lángja, egy magát kivágni készülő lélek körül, elszabaduló szárnyainak újból és újból utánakapva. A Bimbó utcában a barack nem volt sehol, a világ megtisztult a baracktól, s a fűszeresbolt kirakataiban fennmaradt kajszi szemek is úgy pillongtak Lajosra, mintha egy tisztelendőné-arcú asszonykát sosem álltak volna körül kíváncsi emberek a Vásárcsarnokban.

Ebben a bűvös utcában a barackon kívül a gép eszméje is visszahúzódott a léleknek valamelyik vízmosásos sötét üregébe. Hiába fejtette ki Lajos Korányinak, az elesős embernek, a bérmunka hátrányait s elkedvetlenedését az építőipartól, amíg az autóbusz jókedvű bőgésével a hátában e mozgólépcsőn fölfelé szökdelt, a hatalmas jármű tülkére nem az ő külön kihordókocsi-szirénája felelt a lelkében, hanem pengő téglák csapódtak össze vidám klim-klammal; ujjhegyei pedig előre érezték a tégla érintése után visszamaradó száraz zsibbadást, amely olyan, mint alma után fogon a vásottság. Barlangjainak a nyirka s az éjszakák árnyéka, harmata, titkos gödrökön mind lefutott a világból, s a teremtés száraz, pengő téglákkal dalolt; a hegyek is betonlábazaton vigyáztak, hogy nyirkos gőzök ne szállhassanak fel alóluk az ég kék harangja alá. A nénje utasítása szerint Vodál úrnál, a betonmunkásnál kellett jelentkeznie. Ez a betonmunka egymaga is elég volt, hogy éreztesse, milyen építkezéshez kerül ő most. A jó Skrubek s emberséges szemei mintha örökre behúzódtak volna a nagy szemöldök alá, a nagy szemöldök vissza a gyereknyávogásos sötét szobába s a sötét szoba vissza az Ördögárok barlangjába, ahonnét gyanakodva kell kilesniök egy betonlapon emelkedő üvegpalotára, rajt Vodálra, a betonmunkásra. Hosszú, karcsú embernek képzelte el Vodált, arcszínében volt valami a beton szürkeségéből, anélkül hogy egészségtelen lett volna, s parancsoló tagjai úgy jártak, mint az acéldugattyúk a Ganz-gyár drótablaka mögött.

A telket már messziről megismerte. Egy kerítetlen cseresznyés volt vele szemben, a szélső fán fölírás: „Telkek háromszáz öltől. Bővebbet a Házfelügyelőnél. Alpár út 33.” Ahogy közelebb ért, lassított kissé. Ujjongása, ily közel a jelentkezéshez, lámpalázba ment át. Mit szól hozzá Vodál? Beveszik-e a többiek? Nem lesz-e baj, hogy szervezetlen? Úgy gondolta, körülszimatolja elébb az építkezést. A munka nemrég kezdődött, csak az alap volt kiásva. Hátrább a kátránypapírral fedett szerbódé állt, körülötte téglahegyek s néhány nyaláb vasrúd, a tetőhöz. A munkások az alapot hordták betonnal tele. Papírzsákokból fordították bele a cementet a sóderba, s lassacskán vizet töltöttek hozzá. A kavics egy deszkakeretben állt, abban keverték össze az egészet. Lajos hallott erről már Mátyásföldön; a keret akkora, hogy egy ötvenkilós zsákkal a megfelelő betont adja. Látatlanban mégsem tudta jól megérteni; most hogy szeme előtt volt, akár maga csinálja tovább. Ettől nagy bizakodás ömlött el benne; valami fogadalomfélét is tett vagy érzett inkább, hogy csak egyszer kerüljön be, megbecsüli magát. Az alap gödrében, övig elmerülve egy férfi állt, valami drótrudat igazított. Lajos nem láthatta az arcát; de sokkal szélesebb ember volt, semhogy ő legyen Vodál, a betonmunkás. Most kiugrott, és előrejött a keverőkhöz; sokallta a cementet: a tervező úgyis akkora alapozást írt elő, hogy abba egy cementbányát beléhordhatnak. Lajos jobban megnézte őt, s a lábába szaladt a vér. Akkor ünneplőben volt, de ő ingujjban, kőmíveskötényben is megismerte a nénje vasárnapi kísérőjét. Ő volt, a Mari embere, ahogy magában azóta nevezte. Tömött, fekete férfi, a haja ősszel vegyes, húsos könyöke a falusi bölléreké. Hát ezért? áradt el benne a szomorúság.

Az egyik munkás kiemelt egy kanálnyi betonkeveréket, és visszacsapta; jó gusztusosat cuppant. Hátul a rudaknál ketten nekivetkőzve győzködtek, s egymás hasa felé kapkodtak. Az épülő háznak csak egyfelől volt szomszédja s mögötte föl a kis fenyvesig mérges, zöld, magas lucerna futott. Lajos e hívó kép előtt reménykedni kezdett, hogy talán mégsem a böllérforma a betonmunkás. Lopva megkerülte a házat, s a szétvált győzködőktől kérdezte meg, akik most a rúdcsomó két végére álltak. – Vodál úr? – mondták, s az árok felé néztek. – Ott van, ni. Vodál úr, keresik. – S már hívták előre a fekete embert. Két diószem pillantott Lajosra. – Mit akar tőlem, fiam? – Kérem, a néném utasított ide, hogy munkát tetszik… – Nem tudta, hogy fejezze be az alázatos mondatot. Az ember jóakaratúan vizsgálta őt. – Maga a Mariska testvéröccse? – Én, kérem… Az ember még egy kicsit gyönyörködött benne, mintha a nénjének tartozott volna ezzel a barátságos szemlével, aztán a betonos ujjával megvakarta a füle tövét. – Nincs nagy szerencséje, fiam. Alighanem sztrájk lesz, s nekünk is le kell állnunk. De azért ne búsuljon, majd… – A meleg diószemével fejezte be a mondatát. – Tudja mit, üljön le, mindjárt jön az építész úr, s aztán meglássuk. – Megfogta Lajos karját, és megszorította. Lajos nem tehetett róla, jólesett neki.

A lucerna hűvös volt, s ahogy Lajos ráhasalt, és bele-belemártotta a fejét, kicsi bogarak döngtek benne egymásnak a nagy világról. Az építész úr, úgy látszik, bevágott még egy pofa sört a sarki vendéglőben, mielőtt az épülethez feljött (a munkások legalább így mondták), s Lajosnak ideje maradt, hogy erkölcsi ítéleteit a körülményekhez igazítsa. Amikor a nénjét azzal az idősebb emberrel a Guggerhegy alatt meglátta, az otthoni szíve szólalt meg. – „A Marinak van valakije”, hallotta az abafalvi mondatot. Amíg odahaza volt, nem mondhatott rá senki semmit, s ő ha katonáéknál kirúgós szolgálókról hallott, nyugodt maradt, nem kellett a nénjére gondolnia. Ahogy azzal az öregebb emberrel együtt látta őket, átugrott minden közbeeső lehetőséget, mint: ismerőse, udvarlója, vőlegénye. Az az ember „valakije” volt: azért volt olyan szomorú mellette a nénje, s azért kellett az embernek a cserkészfiúk mögött eltűnnie. Most, hogy Vodál a vastag, meleg ujjával a karját átkulcsolta: s ott, hogy „majd”, abbahagyta a mondatot, a testét átfutó melegségben új szív kezdte a mellét bökdösni. Tetszett neki, hogy ennél a szép építkezésnél, ahol egy cementbányát tömnek az alapba, a vezetőmunkás megfogta a karját, s azt mondta, „majd”. A nénjének is inkább hálás volt, hogy ilyen nagy szövetségest szerzett neki; akárhogyan szerezte is. Pest nem Abafalva, gondolta, s szegény Mariska milyen szomorúan jött le mellette a hegyről. Megjegyezte, hogy Vodál ujján karikagyűrű volt. Nem szokta az ilyet megfigyelni, most mégis biztosan tudta; a keze feje tetovált, s az ujján karikagyűrű. Szegény Mari, gondolta, de az esze a sztrájkon volt már; kitör-e a sztrájk, s mit hoz az építész úr. Minden erkölcsi aggodalma elhalványodott amellett, hogy az építész rossz hírrel jön, s a munkásoknak el kell széledniök. Meddig tart a sztrájk? Fölveszik-e őt utána is? S mit jelentett a „majd” után Vodál tekintete? Már nem volt olyan virgonc a világ, mint a Bimbó utcában, a házak, kertek, hegyek mögül kipengő téglák muzsikájában. A hegyekből nyirkos sóhajt küldtek utána barlangjai, s e gyönyörű sürgő telek varázsszőnyegként lebegett a napban; jól meg kell kapaszkodni benn, mert ha elereszti, azok a nyirkos sóhajok hányják tovább. Egy kék lepke cikázgatott előtte: vad mozdulat-tékozlással röppent vadrepcevirágról vadrepcevirágra. Lajos rája dobta a sapkáját, de orvul elröpült.

Déltájban megjött az építész; köpcös, tésztaarcú ember volt, a piszkos ráncokkal gyűrűzött ujjaiban friss kiadású újság. A vezető munkások hozzáléptek s olvasták, amit mutatott. Lopva a kisebbek is odaszivárogtak, Lajos is odaállt néhány lépésnyire. – Reggel már itt volt egy ember – számolt be az egyik napszámos –, s megkérdezte: „Maguk még dolgoznak?” Mondom, mi vidékiek vagyunk; ránk nem tartozik a sztrájk. „Nem? Azt csak maga gondolja” s elment. – Az ember örül, hogy munkához jut – igyekezett az építész előtt kitüntetni magát egy másik –, s ezek az izgágák elrontják. Persze, a titkár uraknak benn a szakszervezetben megvan a fizetésük, akár dolgozik a munkás, akár nem. – S mit érnek el? – bátorította az építész. – Ha még elérnének valamit, nem bánom. Minden kutya maga felé kapar. De elérnek huszonnégy fillér helyett huszonnyolcat, s közben elvész tíz-húsz munkanap. Harmadéve is három hétig tartott a sztrájk. – Azt tartják – jegyezte meg Vodál kőmíves társa –, hogy ami ház épül, annak úgyis föl kell épülnie, s ilyenkor fertály előtt lehet legjobban megszorítani a vállalkozót. Sok új házban már ki van adva a lakás, abba a lakó be akar költözni… Ő maga sunyin sem nem helyeselte, sem nem kárhoztatta ezt a felfogást, de a többiek érezték, hogy az is bátorság, az építőmunkások tromfját így kivágni az építész előtt. Egy pillanatra titkos delej futott körbe az építész körül, a kárörvendő arcokat ellenséges gyűrűbe fogva. Egy sánta napszámos, aki Lajosnak már a betonkeverésnél is föltűnt, elvigyorodott: tetszett neki a lakók és a munkások közé került vállalkozók szorultsága. – Maga azt hiszi, hogy a vállalkozó kártérítéssel tartozik ezért? – óvta a tekintélyét az építész. – A sztrájk az vis major. Arról senki sem tehet. – A sánta, úgy látszik, megbánta előbbi gyönyörűségét, mert kárörömből hirtelen az ellenkező hangulatba csapott. – A vállalkozókat nem lehet megfogni – mondta. – Hiába ugrálnak azok a szakszervezetnél, végül is a vállalkozók győznek. – Minket ez az egész nem érdekel – jegyezte meg az építész. – Mi köztünk csak két szervezett munkás van, s amúgy is későn kezdünk… – Az emberek látták, hogy az építész azt szeretné, ha a sztrájk alatt is folytatnák a munkát. – Igen ám, csakhogy ők nem törődnek azzal – jegyezte meg az egyik napszámos. – Minket Rómaifürdőnél tavaly megdobáltak. – S esetleg az épületfát is fölgyújtják – jegyezte meg a kőmíves, aki előbb is az építőmunkások tolmácsa volt. – Az ember dolgozik, de megveretni mégsem hagyja magát – szólt közbe a sánta is. Majd alázatos mosollyal tompítva szemtelenségét: – Az építész úr könnyen folytathatja a munkát, mert elpucol, ha büdös; de mi itt vagyunk egész nap. – Lehetetlent az építész úr sem kíván tőlünk – zárta le Vodál a vitát. – Amíg lehet, dolgozunk, ha nem lehet, leállunk. – Egy nagy nikkelórát vett ki az övéből. – Ehol már dél van.

A munkások elszéledtek a csomagjaikkal. Vodál az építésznek mutatta a végzett alapozást. Lajos tisztelettudóan állt mögöttük, mint egy emlékeztetőjel. Vodál időnként rávetette a diószemét, s amikor a magyarázattal végzett, odaintette Lajost. – Ez az ember, építész úr, akiről szó volt. – Az építész megnézte Lajost, s vállat vont. – Ha vége lesz ennek a hülyeségnek, még négy napszámost veszek fel. Addig, fiam… – s itt vállat vont. – Reméljük, nem tart soká – mondta Vodál, s újból megfogta Lajos karját, a főnök előtt is jelezve, hogy ezzel a bemutatkozással a bandához tartozik. – Köszönöm – motyogta Lajos, mert egy kis hajlítást is érzett a szorításban. Az építész bement a szerkunyhóba, amely éjjel hálóhely volt, nappal meg iroda, Vodál az ebédelők közé ült, a falakat váró faállványokra. Selyempapírból vastag császárhúst csomagolt ki s nagy darab fehér kenyeret. Gyönyörűen fent, hosszú pengéje volt a késének, vitte a császárhúst, akár a borotva. – Magának, persze, nincs ma ebédje – szólt oda az elhúzódó Lajosnak. – Na, üljön csak arra a ládára – s a jószagú kenyér sarkán is átszalasztotta hosszában a csodakést. – Várjon, még megpaprikázom – mondta, s az egyik szelet császárhúst a gyürkén gondosan kiterítve egy kis papírból paprikát szórt rá. De nem elégedett meg vele, hogy ráhintse, gondosan el is nyomkodta rajt, hogy beléivódjék. Aztán egy pergamenpapírból uborkát vett ki, s egyiket a két ujja közt, mint valami szivart, Lajos felé nyújtotta. Lajos szabódott, de el kellett vennie az uborkát is meg a fél gyürkét is a császárhússal. – Majd kapnék én a Mariskától, ha maga éhezne nálunk – mondta mosolyogva. Lajos szégyenlősen visszamosolyodott. Az ember attól fogva nem szólt, csak a császárhúst szeldelte csinos cikkekbe. Lajos megértette a nénjét. Már ahogy az az ember evett, otthonos lett körülötte az állványfa meg a kavicshordó láda. Úgy ült mellette, mintha Abafalváról jött volna fel egy kedves rokon, akiről idáig nem tudott. Lajos rég végzett a maga gyürkéjével, amikor Vodál a csodapengét a vékony gyöngyháznyélbe bekattantotta. – Aztán most már tartson ki itt – mondta –, hogy ha szükség lesz magára, kéznél legyen.

Ebéd után alig kezdték meg a munkát, jön a város felől egy csomó ember. – Hozzák a rendeletet – mondta a sánta, aki először vette őket észre. – Micsoda rendeletet? – bámult rá a betonhordó társa, egy málé, barna ember. – Nem látja, mindenkinél bot van – mondta a sánta, s maga felől letette a ládát. – Gyorsan, gyorsan, emberek, igyekezzünk, legalább ez az oldal legyen meg már – szólt rájuk az árokból Vodál. A sánta újra fölemelte a ládát, de nem szólt semmit, csak visszavigyorodott a társára. Közben többen is észrevették az idegeneket; a keverő fölött megállt a vödör, s a csikorgó sóderdombban bennragadt a lapát. Csak Vodál meg a kőmíves simogatták a betont az árokban. A sztrájkolók megálltak a telekkel szemben az úttesten, és szótlanul nézték a munkásokat. – Nagyon eláll ezeknek a zsebük – jegyezte meg a sánta, de nem nevetett rajt senki sem. Most már Vodál is fölbukott a mélyből, s az árokpartra lépett. Lajos hátrább húzódott, hogy egész különválassza magát a munkásoktól. – Hát maguk mit csinálnak itt? – kiáltott be egy csontos-vörös ember az utcáról. – Mindenki hallgatott. – Látják – felelt végre Vodál a becsület kedvéért. – Látjuk, de nem mi bánjuk meg – kiáltotta a vörös magát dühösítve. – Nem tudják, hogy az építőmunkások kimondták a sztrájkot? – A tekintélyesebbek, mint Vodál meg a másik kőmíves, nem akartak hazudni. A sántának kellett felelni. – Vidékiek vagyunk mi, kérem; nem hallottunk semmit. – Hová valósiak? – Szentendreiek. – Ha szentendreiek is, olvasnak újságot. – Múlt hetit, elvtárs – kiáltotta ki a sánta –, amibe a barackot mérik. A tréfától a kintiek is megenyhültek kissé. Az ostromoltak közül néhány engesztelően nevetkérezni próbált. – No, csak ne vicceljünk – mondta a vörös. – A sztrájkbizottság nevében fölszólítom magukat, hogy hagyják abba a munkát… Vodál a nyakába nyúlt, s a kötényét oldozta. – Megértjük mi, elvtársak, szépen is – mondta a kőmíves. – Én is szervezett munkás vagyok – s ő is odadobta a kötényét a Vodálé mellé. Egy kövér szentendrei rác, aki délelőtt a titkárokat szidta, földhöz csapta a kezében ragadt vasköteget, amelyet társa már előbb elengedett. – Rakok a bizottságotokra – mondta. – Küldjön ki a bizottság egy tepsi kolbászt a családunknak. – Ketten is ugrottak hozzá, hogy csöndesítsék. – Meg ne próbáljanak dolgozni – folytatta fenyegetőn a vezető. – Itt még könnyebben elbánunk a sztrájktörőkkel, mint benn a városban. – Szégyelljék magukat, ez a munkásszolidaritás? – kiáltotta egy vékonyabb alak, aki a lelkiismerethez szólt a fütykösök közül. A munkások csöndben visszahúzódtak az állványok felé. Valakinek eszébe jutott az építész, de az építész már negyedórája elment. – Szerettem volna látni, mit csinál ilyenkor – mondta a sánta. – Jó szimata van, harmadéve is éppilyen ügyesen lépett el. – Van erre még építkezés? – kérdezték az útról. – Egész fönn az Alpár út végén – felelte a többi helyett Vodál. – A sztrájkolók nagy része megindult már, de a vörös még visszafordult. – Aztán magukon a szemünk, elvtársak… Jó estét – bökte hozzá még elmenőben. – Defter beléd – morogta a szentendrei rác. De a kőmíves rászólt: – Maga mit rontja a tüdejét? Nincsen tán igazuk? – Lajos Vodálra nézett, hogy igazuk van-e. De Vodál nem szólt semmit, a simítókanalat szedte föl a partról, s odadobta a betonosládák közé. A munkások a szerszámkunyhó körül gubbasztottak, s vödrök, lapátok, ládák olyan árván hevertek a tűző napban az alapozás körül, mintha a sztrájkolók még mindig ott álltak volna az úton. Nem szólt senki; a beton is némán száradt az árkokban.

A helybeliek összecsomagoltak s hazamentek; a vidékiek úgy határoztak, megvárják a másnapot, hátha viszi valamire a békéltető bizottság. – Majd megmondom Mariskának, hogy itt van – szólt oda Vodál Lajoshoz elmenőben. – Valahogy csak gondoskodunk magáról, ne búsuljon. Aztán a vacsorából ki ne felejtsétek ám ezt a fiatalembert – fordult a többiekhez. – Ha szereti a földben kelt fánkot – vigyorodott rá Lajosra a sánta, s indult a kunyhóba a burgonyáért. Lajos ajánlkozott a hámozásra. A sánta egy lyukas lábast nyomott az ölébe, s figyelmeztette, hogy inkább a héjból maradjon valami a krumplin, mint a krumpliból a héjon. Lajos esetlen ujjai nagy igyekezettel forgatták az apró újkrumplit. Ahogy a fehér gömbök a lábos fenekén egymás után megkoppantak, egész felvidámodott; e hámozással megint tagjává kezdett lenni az emberiségnek. – Ki ez? – hallotta a háta mögött. – A Vodál rokona – mondta valaki, s ettől még melegebb lett a szíve. A szentendrei rác az erdőcskéből hozott rőzsét, egy kis szőke bajszos, fonnyadt képű ember, akiről nem lehetett tudni, hogy csakugyan öreg-e vagy koravén fiatal, a zsíros bögrét kotorta elő a kunyhóba lehányt kabátok alól. A sánta a bográcsnak készített új hintát; két villaforma fát szúrt le, s egy vasdarabot fektetett keresztbe rajtuk. A hagymás zsír szagára a házfelügyelő is átjött a szomszéd kertes házból. Jó negyvenes volt; feje, aminőt botok végére szoktak faragni. Minden dudor meg volt domborítva rajt: a gömbölyű homloka, kiugró pofacsontja, széles orra és bütykös álla közt az orrnyereg, a szem meg az arc gödre igen mélyre húzódott. Különben alacsony, szikkadt ember volt; ezt a gömbölyű kifaragott fejet ijesztésül vagy tréfából csavarták az igénytelen testére. – No, ki vele – kérdezte –, mi lesz a vacsora? Bakafánk? Úgy látszik, nem hallották a rádióban a rendelkezést! – Miféle rendelkezést? – kérdezte az egyik napszámos, tréfára kész szájjal. – A menűt. Bemondták reggel, hogy mit kell enni. Tűzdelt borjúcombot francia körítéssel. – Az emberek jókedvűen szimatolták a hagymát, és röhögtek. – Meg majd elfelejtettem: mogyorótortát eperkrémmel. Mit szól ehhez, főszakács úr? – fordult a sántához. A sánta vigyorogva szórta a füstös kondérba Lajos öléből a burgonyát, de közben azért törte a fejét, mit válaszolhatna úgy, hogy a stílusból ki ne üssön… – Az csak arra kötelező, Dániel bácsi, akinek ingatlanirodája van. – Irodája? – nevetett a házmester. – Ne is beszéljen róla, már megint itt zavargott egy detektív… Az emberek nevettek, tudták, hogy a házfelügyelő titokban telkeket ad el, s a megkárosított ingatlanügynökök időnként meg-megzavargatták emiatt. – Hát a krumplit meg se mossa? – fordult megint a sántához. – Igaz, úgy levesesebb… A krumpliról Lajosra ugrott, akit már rég észrevett, de kivárta az alkalmat, mikor csaphat alkalmasan rája. – Hát ez a fiatalember? Kuktának vették föl? Hallom, úgyse lesz más dolguk, csak lakomázni. – Miért, Dániel bácsi? – szólt közbe egy legény. Nagyon jól tudta, miért; de hallani akarta a Dániel bácsi viccét a sztrájkról. – No hallja; hát ezentúl nem az urak oltják a meszet? Vagy mért sztrájkolnak akkor? – Miért? Miért? – fakadt ki a rác. – Én is azt szeretném tudni. – Majd megtudja, ha egyszer csak megáll maguk előtt Szentendrén a cukrász kocsija, amelyikben a zsúrokra viszik szét a hűtött parfét meg a mazsolás kalácsot. – Megáll a hullaszállító – dohogott a rác, de fehér foga kivigyorodott azért lógó bajusza alól. – Meglátja – erőltette Dániel bácsi a tréfát –, a Buchinger-konyha ellátja magukat, ha mással nem, lapufőzelékkel.

A paprikáskrumpli közben elkészült; híg leve jó vörös, hogy falassa a kenyeret. Akinek csajkája volt, telemerte, s félreült egy ládára vagy deszkacsomóra, magának kanalazgatni; a többiek a kondérba merítették a pakfon kanalat. Egyedül Dániel bácsi nem evett. Ott állt a kanalazgatók fölött, s szipogó pipája a sötétben néha felparázslott. – Én nem bízom az ilyen sztrájkokban – mondta elgondolkozva. – Nem sztrájk köllene ide. – Hát mi? – adták alája a szót. – Valami jó kis mozgás, olyan mint a háborúkor. Hogy egy kicsit fölmenjen a telkek ára. – Maga háborúspárti, Dániel bácsi? – kérdezte a sánta. – Az nem számít, hogy én milyen párti vagyok – mondta Dániel bácsi. – De a négus aligha meg nem teszi a magáét. Nagyon járnak ezek a börziánerek, nagyon járnak, szagolják a telkeket, hogy mibe dugják a pénzüket. Meglátják, háborút csinál a négus. – De akkor magát is lebombázzák innen a hegyről, Dániel bácsi. – Ne féltsen maga engem. A világháborúban is vakbélgyulladást kaptam én. Az anyátokat, gondolom, egyszer pusztítsátok ki a hasamat, nem nő be többet. Még ma is haskéregrepedésem van. Azért nem tudok nehezet emelni. – Nagyot nyújtózott, s a hasához kapott, hogy mutassa, milyen fájdalmas neki az emelés… – Az asszony kedvéért tartja maga azt a haskéregrepedést. Hogy annak kelljen mosni járni – csipkelődött a sánta. De Dániel bácsi tudta, meddig engedheti a fiatalokat. – Tréfán kívül. Addig pancsoltak a hasamban azok a fogorvosok, hogy nyomorékká tettek. Majd megmutatom egyszer magának. – S azelőtt mit csinált? Seftelt maga már az anyja ölében is – nevetett rá a fonnyadtképű félig ingerkedve, félig irigykedve. – Én? Mondja, fiatalember, maga most jött; olyannak lát maga engem? – fordult Lajoshoz. Az emberek Lajosra néztek. Lajos tudta, hogy most eldől, afféle mafla-e ő vagy olyan, aki megfelel a szóra. – Becsületes a pipája – mondta elfogódott mosollyal kérlelve meg Dánielt a vastag tréfáért, amit még odahaza hallott. Az emberek jóakaratúan nevettek a Vodál rokonának. – Jól köhécsel – mondta elnézően Dániel, s mindjárt hozzálátott, hogy a tekintélyét a sok móka után megerősítse.

– Mit tudnak maguk – mondta elgondolkodva. – Azt a cementkását kevergetni? Csak egy nap kellene azt csinálniuk, amit én csináltam tizenkét éven át, maguk alá eresztenék a becsületet. – Hát mi volt maga? – kérdezte a rác. – Én? – Dániel hagyta, hogy egy percig a sötétség beszéljen helyette. – Vágóhídi munkás. – A bőröket adta el – mentette a vicces hangulatot a sánta. – Hetven-nyolcvan marhát ütöttem le egy nap. Tudják maguk, mi az? Az embernek van egy szerszáma, olyanforma, mint a csákány, s megy egyiktől a másikhoz. Olyan gyakorlatom volt, hogy egyet ütöttem rá, s már a földön volt. Az állatorvosok mindig engem mutattak be a vendégeknek, mert ahogy ráütöttem, már a reflexe sem volt meg. – Mije? – kérdezte a hátulsók közül egy, aki nem szégyellt tudatlannak mutatkozni. – A szemiben az élet. Aztán zsupsz, még egyet a homlokára, s be a vasrúddal; jól megvakartam az agyvelejét s a pribékjeim már nyúzták is, én meg mentem tovább. – Mindenki hallgatott. – Az semmi – mondta a rác –, hát az akasztások a Kárpátokban. – De a fiúk nem tudtak olyan gyorsan megszabadulni a zuhanó marhák előtt végiglépdelő Dánieltől. – Aztán csak álltak, s nem ugrottak magának? – A bikák néha veszekedtek. Az ökrök meg a tehenek csak álltak összehúzódva. – Érezték? – Tudja fene. Egy kicsit meg voltak neszülve. – S maga nem sajnálta őket? – Én? Ők sajnáltak engem? A teheneket, igaz, nehezebben szoktam meg. Amikor elestek, maguk alá eresztették a tejet. Arra a tejre nem szerettem odanézni. De aztán azt is megszoktam. – Hát az akasztások a Kárpátokban?… – ismételte a rác. A többiek azonban nem hederítettek rá, megmaradtak a megtört szemű állatoknál s a tőgyéből kicsorduló tejnél. A szomszéd ház teraszára kivitték a rádiót, s a parázsló szivarvégek körül alakok és beszéd hullámoztak. – S ha most mondanák – szólalt meg Lajos –, le tudná még ütni? – Marhát nem – mondta a sötétség a csillagokat bámuló árnyékok fölött, s Dániel bácsi markába verte a pipáját.

 

 

Lajos másnap reggel kiment Budaörsre a zsákjáért; de azonkívül még két helyen maradt holmija: a Hunyadi-orom alatt egy váltás alsóruha és a cipő, az Istenhegyen meg a borosüveg, amiért a körúti kocsmából járt betét. Nagy meglepetésére az üveg nem volt a helyén. Néhány nap előtt megriadt volna ezen a veszteségen, most inkább jókedve kerekedett tőle. Akár minden búvóhelyét felfedezhetik már. Vagy nem a sors kedveltje ő, hogy akkor kezdik a lyukaiból kiönteni, amikor megvan a jó helye, a sánta kondérjai körül, a puha lucernán. Maga is elbámult, milyen púpos zsák dagadt a hátán; katonáéknál sem rakták meg különbül. Legalább nem nézik valami szegénylegénynek a többiek, gondolta menetelőben.

Csakhogy amikorra szakadó verítékben az Alpár útra ért, délután lett, s a többiek nem voltak sehol. Megvárták a déli lapot, s amikor abból azt olvasták, hogy minden egyezkedés meghiúsult, hazamentek. Egyedül a sánta maradt ott őrizni a cementet meg a téglát. – Hát a többiek – kérdezte Lajos. – Hazamentek núdlit gyúrni az asszonynak. – S maga az őriző? – kérdezte Lajos. – Mért, tán maga? – Én nem – felelte Lajos; s a kunyhó mellé henterítette a zsákját. Kicsit nézdelték egymást. Lajos arra gondolt, megtűri-e őt a sánta. A sánta, hogy ő szívesen eltréfál akárkivel, de nem szereti, ha valaki a nyálát csurgatja, ameddig ebédel. Úgyis csak fél napszámot kap az őrizésért, s abból haza is kell adni. De aztán mindeniküknek eszébe jutott Vodál, s attól Lajos bátrabb lett, a sánta meg szívesebb. – Ha abban a zsákban mind kolbász van – mondta a sánta –, akkor nekünk jó dolgunk lesz itten. – Jó, csak kenyeret szerezzen hozzá – felelte Lajos. Nevettek, de azért még mindig gyanakodva kémlelték egymást, hogy is lesz ez a páros őrzés; a szomszéd ház felől magról nőtt vadszilvabozót volt, a sánta odahúzódott, s a mérgeszöld szemeket tapogatta. – Nem rossz – mondta –, csak olajbogyónak kell enni.

Lajos a zsákjában kotort; sokért nem adta volna, ha megkínálhatja valamivel az őrt, vagy legalább vacsoratájt nem kell üres szájjal szembenülni vele, mintha a kínálást várná. De maga is tudta, hogy nincs semmije, s már el is tökélte, hogy vacsoratájt lemegy a városba „harapni valamit”. Akkor eszébe jutott a cipő. Odasandított a sántára, láttomra keskenyebb volt a lábfeje, mint az övé. – Hallja, tegye csak ide a lábát – mondta a szilvát rágcsálónak. – Tán meg akarja operálni – vigyorgott a sánta. Gyerekségétől annyit kínozták a hibájáért, hogy maga is megtanult, már csak önvédelemből is tréfálni rajta. – Nem, hanem úgy látom, vékonyabb, mint az enyém. – Különösen ez a sánta. – Akkor tán használni tudná ezt? – s hirtelen kirántotta zsákjából a cipőt, melybe már ott benn, matatás közben belédugta az öklét… – Nekem keskeny – tette hozzá magyarázatul. A sánta gyanakodva pillantott a Lajos öklén fényeskedő cipőre; azt hitte, valami vicc lesz. De Lajos olyan szemérmetesen ült a nyitott zsákja mögött, mintha a szívét nyújtotta volna felé. – Szép vékony bőr – vizsgálgatta a másik –, idevaló a meszesvödör alá. – Anélkül, hogy átvette volna, megforgatta a Lajos öklével a cipőt, s megkopogtatta a talpát. – Még tart – mondta elismerőn. – A hegyire egy flekket, s még lányt is lehet benn szeretni. Párja is van? – csapta föl a fejét vigyorgásra készen, mint aki nem hagyja becsapni magát. – No, hallja – mondta Lajos sértődötten. – S magának keskeny? – Nekem az – ragyogott Lajos, s odamutatta lepénytalpát s fagyott, kék kezefejét. A sántát ez az érv meggyőzte. Leemelte Lajos kezefejéről a cipőt, s a maga vékony öklén megpödörítette. Aztán hirtelen lerúgta a tulajdon elcsámpált cipőjét s egykettő: belerántotta a lábát az ajándékba. – Még fűző is van benne – ujjongott most már. – Mégiscsak jó, hogy nagy urak is vannak a világon. – Miért? – Ki csináltatna különben ilyen keskeny cipőt ekkora lábakra. – S hirtelen letegezte Lajost. – Te, hordhatom én ezt Pesten is, vagy csak Szentendrén titokban? – Lajos elértette s elvörösödött: – A régi építészemtől kaptam – mondta, de homlokára volt írva a hazugság. A sánta hátradobta magát a füvön, s a lábát a nap felé tartotta: – Az is gazember – mondta vidáman –, aki ilyen cipőt elajándékoz – s visszaülve a fenekére, balról-jobbról mókásan még egyszer jól megnézte.

Akkor látták, hogy egy nő jön feléjük a telken; Mariska volt. Lajos berántotta a hátizsák száját, és fölugrott; a sánta meg elröstellve magát, hogy felemás cipőben van, a megajándékozott lábát maga alá kapta. – Csak maradjatok – kiáltotta Maris az öccsének: – inkább én is odaülök – s nevetett, mert megbotlott egy lucerna közé rejtett vasrúdban. Kicsit erőltette is a jókedvét, ahogy a telken feléjük gázolt; a mellén a hosszú fodorbokréta, amit Lajos a Guggerhegy aljáról ismert, ingerkedőn ide-oda táncolt. – A néném – magyarázta Lajos büszkén, míg a lány a habos ruhát felhajtva, fehér alsójával a lucernára telepedett. – Asszony vagy kisasszony? – kérdezte a sánta. – Csak kisasszony – kacarászott Mariska, az öccsére vetett oldalpillantásba kissé belepirulva. – Hát akkor bocsásson meg, kisasszony, hogy nem ugrottam jobban – szellemeskedett kissé elváltozott, ügyetlen hangon a sánta –, de lesántultam. – Le? Itt, az építkezésnél? – rémüldözött Mariska, örülve, hogy nem kell Lajosra néznie. – Dehogy, még születésemkor – vigyorogta a sánta, aki már két-három éve nős ember volt, de ha lányoknak mutatták be, még mindig ezzel a viccel ütötte el a szégyenkezését. De Mariska a sántaságot is tréfának vette, s még hangosabban rázta a fodrot a kacarászó mellén. – Arra az egy lábára sánta? Hiszen csak egy lába van. – A másik elment orgazdának – vigyorgott Lajosra a csősz… Most már Mariska is az öccsére nézett. – Hát te, Lajink? Hallottam, hogy ezen a héten már nem kezdetek. – Amíg azt mondta, „hallottam”, a guggerhegyi, bánatos pillantásával lesett fel a család férfijára. Lajos méltányolta ezt a tekintetet, s mutatni akarta, hogy ő nem haragszik. – A Vodál úr mondta?… A Vodál úr ott házfelügyelő – magyarázta komolyan a sántának –, ahol a néném szolgál. – Akkor innen a rokonság – nevetett a sánta. – Itt azt mondták, a Vodál úr rokona a Laji. – A másik kettő egy pillanatra elkomolyodott. – Sok rokon nem ér annyit, mint egy idegen – mondta Lajos a lucernára nézve, de úgy, hogy Mariska szemében majdnem kicsordult tőle a hálakönny. Most már igazán megkönnyült szívvel nevetett, ahogy a két fiú elé gördítette a magával hozott csomagot. – Azért bontom most ki, hogy a barátodat is megkínáld belőle. Tudod, sógorunk is mit mondott, ha elveszett egy csirke: aki evett a csirkéből, abban hallgat a csirke. – Bennem minden csirke elhallgat, kedves Mariska kisasszony – nevetett a sánta, s míg Mariska egy-egy kenyérszeletre a maradék sültet kirakta, orvul előhúzta maga alól a lábát. – Mit szól hozzá, jó vásárt csináltam ezzel a cipővel? – kérdezte hirtelen a finom felbőrre csapva. Mariska túl sokszor fényesítette ahhoz a sevrót, hogy meg ne ismerte volna. Az öccsére nézett; az nyelt egyet. – Hiszen mondtam, hogy keskeny nekem. – Mindhárman fergeteges kacajba csaptak fel.

Vagy egy órát enyelegtek, nevetgéreztek már ott a kunyhó mellett, amikor egy úrinő jött a telekre. – Ezé lesz a ház – mondta a sánta, s fölállt a felemás cipőben. Lajos mögéje húzódott, nehogy őt szólítsák meg, Mariska kissé félreállt, mert ő csak vendég volt itten. – Hát maguk? – nézett rájuk az úrinő komikus kétségbeeséssel. Kisebbfajta, erős nő volt. Lajos nem gondolta, hogy ez a sok tégla, állvány, palló, cementeszsák mind egy ilyen egyszerű asszony kedvéért gyűlt ide, házzá épülni. A Mariskán díszesebb volt a ruha, mint rajta. – Itt voltak az elvtársak bottal – vigyorgott a sánta –, muszáj volt egyetérteni. Szerencse, hogy nem tegnap ilyenkor tetszett kijönni. – Ó, tán megijedtem volna?… Olyan gyermekes magabízással vágta ki ezt az ó-t, hogy mind a hárman elnevették magukat. De az asszonyka a házáról akart hallani. – És mit mondtak, meddig tarthat ez? – Mi is csak az újságból tudjuk – mentegetőzött a sánta. Az újságot az úrinő is olvasta, de a házának a sorsát nem tudta a többi épülő ház sorsával összekötni. – Nem gondoltam, hogy maguk is leállnak – mondta szemrehányóan, mintha a sánta egyéni elhatározásának is része volna a leállásban. – Nincs is sok értelme – szólt közbe Mariska. – Épp beszéltük az öcsémmel, hogy úgyis csak a munkásság húzza a rövidebbet… Erről ugyan nem beszéltek, de Mariska tűkön állt, míg értésére nem adhatta az asszonynak, hogy ő nem a kedvese, hanem az öccse kedvéért áll a nagysága telkén. Az asszony elértette a bemutatkozást. – Melyik a maga öccse? – kérdezte. Mariska Lajosra mutatott. Az asszony most megnézte Mariska blúzán a fodrot, aztán a kezén a körmöt. – Helyben van? – kérdezte a durvább „szolgál” és az előkelőbb „állásban van” közé szúrva a diagnózist. – Igen, itt a Rózsadombon, a… méltóságos úréknál. – Itt fönn a Rózsadombon? És, mondja, kedvesem, honnan vásárolnak? – A Köztisztviselőktől, kérem. – Mit gondol, felhozzák azok ide könyvre? – Lehet úgy is. A méltóságos asszony azt tartja, okosabb, ha magunk hozzuk fel, és készpénzben fizetünk. – A két nő közt hosszú kimerítő beszélgetés kezdődött most az áruk áráról, a beszerzési viszonyokról s a méltóságos asszony háztartási elveiről. Egy plutarkhoszi párhuzamban Mariskának a méltóságos úr jellemét kellett a méltóságos asszonyéval egybevetni.

A két fiú elunta az ácsorgást és a hallgatást. A sánta fölhasználta az alkalmat, s levetette az ajándékcipőt. Lajos pedig a kunyhónak dűlt, és a két nőt nézegette. Most, ahogy egymással beszéltek, a mozgásukon mégiscsak látni lehetett, melyik az úriasszony. Mariska többnyire mozdulatlan volt, csak ha az asszony valami tréfásat vagy helyeslésre várót mondott, akkor rázta magát túlságosan. A nagyságos asszony ezzel szemben állandóan mozgott, de sohasem túlságosan s mindig határozottan. Az ő mozdulatai a levegőben folytak, a Mariska mozdulatai valami sűrűbb, aggasztóbb térben. – Szóval, maguk nem akarnak énnekem házat építeni – fordult az asszony Lajoshoz, amikor Mariska tudományának a színét lekanalazta. – Én pedig november egyre felmondtam a lakásomat, s ha maguk el nem készülnek, itt állok az utcán a bútoraimmal. – Lajos igyekezett szánakozó képet vágni. De a sánta tudta már, mit szokás ilyenkor mondani. – November? Hol van még november, nagyságos asszony? Egy hónap alatt nemhogy fölépítjük, de fölénekeljük ezt a házat. – S egy szentendrei építkezésüket kezdte magyarázni… – Maga csak vigasztal engem – sóhajtott az asszonyka elmenőben. A három munkásember szótlanul várta, amíg eltűnik, másról nem volt kedvük addig beszélni, róla meg nem mertek. – Makrancos személy lehet – mondta a sánta elvigyorodva. – Egyszerű kis asszonyka – felelte Mari a méltóságos hely lenézésével. – Na, de esteledik is már – szólt hirtelen összeborzongva, s ő is elköszönt. Lajosnak úgy rémlett, hogy egy alak vár rá lenn az Alpári úti keresztnél. – Nem rossz ember ez a Vodál – szólalt meg hirtelen a sánta. Lajos odanézett, de háttal állt neki is meg az útnak is, amelyen Mari fodros ruhája elhimbálkozott. A maradék ételt göngyölte vissza a zsíros papírba.

Éjszakára behúzódtak a kunyhóba, s maguk alá kotorták a hazautazottak szalmáját is. – Hej, az asszony is maga forog most! – mondta a sánta hosszú, ásításszerű sóhajjal vezetve be az éjszakai együttlétet. – Az ásítás azt mondta: éjszaka van, itt heverünk a vak kátránypapír alatt, azért, amit ezután gondolunk, mondunk, éppoly kevéssé vagyunk felelősek, mint az álmainkért. Jó embermeleg terjedt ott szét ettől a sóhajtó ásítástól az ablaktalan téglák közt; a magában forgó asszony párnái is ezzel az ásítással és ezzel a sóhajtással fúvattak fel. Amint az egyik oldalukról a másikra vetették magukat, szinte érezték az orrukba csapó dunyha- és asszonyszagot. A sánta képzeletébe, mint az egymást követő éjszakákon kiderült, az ihletadó invokáció szerepét töltötte be az a szentendrei, forgó feleség; az orrlyukában visszajáró dunyha- és párnaszagtól a képzelete gomolyogni kezdett, s asszonyi tagok és fátylak vonaglottak meg a belülről táplálkozó szemben. Ha Lajos az első mondatnál azt hitte, hogy egy hű férj hempereg az oldalán: a következő mondatok meglepetést hoztak. A sánta nem választotta el a maga nőjét a női nemtől: a női nem volt a csoda s a feleség, amin át ő ezzel a csodával érintkezhetett.

– Szokta maga a teniszezőket nézni a Széna téren? – kérdezte Lajost. Még a délután szó volt róla, hogy Lajos a piacon dolgozott, s a sánta közös emlékekből akart kiindulni. – Idén szoknya helyett olyan rövid fehér nadrágocskákban ugrálnak ott a nők. Láttam egy szőkét, tudja, szép kerek combja volt, meg olyan melle, mint egy golyó. Amint belerohant abba a labdába, egészen eldőlt, ferdén a levegőbe, s a lábában kinyúlt az izom, mint a húr; a mellei alatt meg majd kiszakadt a vékony, likacsos blúz. Szinte nyújtottam a dereka alá a karom. Érdemes ott a kerítéshez nyomnia az embernek az orrát. – Hej, az asszonynak is jobb dolga volt – kezdte elölről –, amikor még szabóskodtam. Este nyolckor már csak vetkezett, s várta, hogy felhajtsam mellette a dunnát. De mihaszna, a szabóságból nem lehet megélni. Télen dolgozgatok az ismerősöknek, nyáron meg így csurran valami, ha a maltert szabom. Hanem tudja, az lehet egy csoda nagy marha, aki ebben az új magyar filmben a görlöket összeválogatta. Azok a pózna lábak meg azok a dohányzacskó mellek! Hát szabad ezt? Elriasztják a külföldi vendégeket. Higgye el, ez számít a legtöbbet az idegenforgalomban. Ha az a dundi hollandus férfi látja, hogy itt micsoda nők vannak, egyszerre kíváncsi lesz arra a marha koronás kastélyra a várhegyen. Ezt cenzurázná a filmbizottság erkölcsrendészeti szempontból. A világon sehol sem lehet olyan gyönyörű görlöket összeválogatni, mint itt Pesten. Csak ki kell hirdetni: ma görlfelvétel – phű, barátom. Ezért sajnálom, hogy nem vagyok kormányfőtanácsos. Ha én egy ilyen zsürinek az elnöke lehetnék…

A sánta ennél a látomásnál megint elhallgatott egy darabvást; a jelentkezők dereka és lábikrái körül forgott centiméterével. Lajos kissé elhúzódva hallgatta a fecsegést. Örült, hogy a sánta kérdései nem követelték meg a választ tőle. Mit hozhatott volna fel ő ilyen tömérdek emlékkel szemben. Tulajdonképp azt is nehezen tudta volna eldönteni, hogy volt-e már asszonnyal dolga. Kisfiú korában a nagyobb lánykák levetkőztették őt a magtárban, s játszottak vele. De a nénje rájött, s nem engedte többet velük. Amikor a molnáréknál volt kocsis, az öreg szolgáló bevitte néhányszor a cselédágyba, de ahogy most visszagondolt rá, az is csak afféle maszatolás volt. Aztán a Veron következett, s a Veron nem engedte meg neki az utolsót. Katonáéknál a legények emlegettek egy házat a városban, ő körül is ólálkodta, de kisasszonyfélék jöttek ki belőle, s minden ismeretség nélkül bekéredzni hozzájuk, röstellte volna. – Hát azt láttad a moziban, ahol a lányok meztelen úsztak egy nagy üvegkádban? – szólalt meg végre, hogy ő is kiadjon valamit barlangbeli álmodozásaiból. – Csalás volt – mondta megvetően a sánta. – Éppen csak megmutatták, aztán elkapták. Arra volt jó, hogy a férfiakat elcsalják: nem volt benne semmi érdekes. Hanem adtak most egy velencei filmet a Frölichhel; abban öltözködött egy asszony, valami spanyolnak volt a felesége… – A sánta egymás után idézte föl a filmrészleteket, amelyek izgatóbbak voltak a medencében kinyújtott derekú sellőknél. Eleinte részletesen, szaporán, aztán mind ritkábban, a maga elé morgott szavakon elmélázva… – Pompás kis dög az… Olyan platinahaja van. Hát a Dayka, a Rákóczi-indulóban. Micsoda egészséges nő.

Lajos már fönn ült a szalmán, amikor a sánta elaludt. Maga sem értette, miért nehezedett el úgy a melle a sánta beszédétől. Amikor ő maga szorongatta az autóbuszos nő lábát a városmajori padon, jó melegen reszketett mindene… a sánta ábrándozásaitól szomorú lett. Nem bántotta semmiféle kellemetlen gondolat, csak az egész élet nehezedett meg benne: fölhúzott térdére szorította a homlokát, s kikémlelt a kunyhó üres résén. A csillagok úgy néztek rá, mintha a koporsóban ült volna fel. Kikúszott a lucernára, s fölállt. A mélységben ott ragyogott a város. Nem maradt meg semmi belőle, csak ami villanykörte volt, de az is elég hozzá, hogy messze futó, összevissza vetett pontsoraival henteskirakatokra, női harisnyákra, automobilokra, kávéházi pincérekre, csipkés ágyneműre, kékes fényű utakra, esti kioszkokra emlékeztesse. Egy ház tetején óriás reklám ugrált – elsötétedett s kigyúlt, mint az ember mellében a dobogó szív. Lajos a kihordókocsira gondolt s az eszme kicsinységére az élet végtelenségében. Mikor viszi ő annyira, hogy legalább egy saját villanykörtével világítson bele ég és föld tündöklésébe? Nagyon szomorú volt, ahogy itt állt a villanyözön felett, de volt valami nagyszerű is ebben a szomorúságban. A lélek megtelt és kifeszült tőle, mint a mellkas egy mély sóhajtástól.

A következő éjszakákon Lajos alig várta, hogy kiszabaduljon a sánta mellől. Fél füllel hallgatta utolsó, álom előtti röffenéseit, szentendrei kis bérmáló lányokról, s híres úszóbajnoknőkről. Nem akarta megsérteni, ameddig beszélt; de sokszor már térden állva várta első horkolását, hogy minél előbb kikúszhasson. A sötétben ott hevertek a vasrudak és a téglahalmok; az alap árkában keményre fagyva állt a beton s kissé alább, egy régi időkből ittmaradt szőlősgazda-ház fölött magas oszlopon csüggött a tájék egyetlen villanya. Néha egy-egy elkésett úr vagy hölgyike csikorgott végig ruganyosan a salakjárdán; némelyik fütyölt vagy dudorászott is a félelemtől. Lajos ide-oda bóklászott a lucernában; aztán fölállt egy téglahegyre, s ahogy a lábát lógatta, hol jövendőbeli királya volt ennek a városnak, hol egy szegény szerencsétlen horgász az Élet-óperenciás parti szikláján.

A napok az éjszakák közt szunyókálással, bóklászással, beszélgetéssel teltek. Lajos szorgalmasan készült új, építőmunkás korára, s azon volt, hogy a modern épületnél meglepetés ne érje. A sántából úgy szedte ki a tudomány magasabb elemeit, hogy attól az ő mátyásföldi múltja homályba ne boruljon. A mátyásföldi kőműves és Skrubek elbeszéléseiben nagy mesterek voltak (gondolnivaló, egy olyan nyaralóhelyen akármilyen iparos nem maradhat meg), de miközben az öreg famunkáit dicsérte, odavetett egy-egy tudakozódó megjegyzést: ezek itt milyen ablakot csináltatnak, az ablakra milyen zsalu jön, a házra milyen vakolat. Az ismeretlen szavakra, mint esslingeni, szempernova, bólintott csak, hogy igen, ők is csinálták. Lejjebb a lejtőn új épületek álltak; na, meg tudod-e mondani innen, milyen borítása van annak a háznak, s amikor a sánta megvetően odadobta: préselt tégla, ő helyeselt, jó szemed van, s elment pontosan megszemlélni magának. A sántával különben nem volt nehéz a rangot tartani. Neki semmiféle építőmunkási hiúsága nem volt, s Lajosnak a Mariska fodros ruhája s mély, okos szeme úgyis megadták azt a nemeslevelet, amelyet egy szabóból lett napszámos barátaitól megkövetelt. De Lajos óvatosságból csak kitartott a tanítva kérdő módszere mellett. – Hát kriptát építettél-e már? Mert mi azt is vállaltunk. Egy nagy kereszt volt a tetején. Mit gondolsz, a Vodál úr meg tudja csinálni maga a lapos tetőt? Külön szigetelővállalat jön ki? Mátyásföldön is úgy volt, az mégiscsak biztosabb. Te már láttál olyan szigetelést? S a teraszt ezek mivel fogják borítani? Eternitkő? Az is jó. Ezt a nagy vasgerendát a Vodál úr hova rakja be? – Az alapárkok körül heverő anyagokból meg a sánta válaszaiból így épült Lajos fejében a villa: lenn két nagy szoba, az egyikből falépcső visz az emeleti kettőbe s a fürdőszobába. A szobák kockatömbjén oldalt L-alakban lógtak az alacsonyabb mellékhelyiségek; azok fölött nagy tízméteres terasz; az urak vacsora után onnan nézik a kivilágított Citadellát, s találgatják, milyen út az az egyenes, villanyos Mátyásföld felé.

Időnként Dániel bácsi is megjelent a szomszéd telken vagy szemben a cseresznyésben. Amikor telket mutatott, kabát, kalap volt rajt, bot a kezében, parkőrnek is nézhette valaki, csak a színes szalag hiányzott a karjáról. Egy hártyapapírt tartott a kezében, azon mutatta a telkeket törött körmével a mögötte jövő uraknak. A „zsidóknak”, akikről a paprikás krumpli fölött beszélt, ilyenkor nagy tiszteletet adott. „Nagyságos uram, tessék azt fölgondolni”. „Nagyságos uram” volt minden szava. – Lódít a pénzéért az öreg – vigyorgott a lucernára hasalva a sánta. Lajos azonban tanulékonyan mögéjük szegődött a teleknézőknek. – Az autóbusz ősztől itt áll meg a sarkon; egy ugrás az egész, nagyságos uram. A bécsi autóbuszt meg, azt hiszem, tetszik tudni, hogy erre hozzák. Á, istentelen út volt az azon a mocskos Óbudán át. Tessék meggondolni, milyen más annak a külföldinek, ha innen látja meg Budapestet, nem ott a temető alatt a putriknál. Ezek is számításból építkeznek itt – mutatott a Lajosék telkére. – Kilenc szoba lesz benn meg pálmakert. – S ha a vevő gyanakodva nézte a kicsiny alapot, Lajosra mutatott. – Tessék ezt a fiatalembert megkérdezni. Gyönyörű ház lesz, kérem, legújabb összkomfort, valami államtitkár vagy mi építteti magának. – Dániel vigyázott rá, hogy romlatlan magyar embernek lássék a nézők előtt; olyannak, akinek nincs is esze a hazugságra. – Már én csak kimondom, ahogy van; elnézést kérek az én egyszerű paraszt eszemért – bökte a magyarázataiba, ahogy a rádióbeli romlatlan, buta parasztoktól hallani. A vevők megtúrták a telket, meghallgatták Dániel bácsit, aztán elmentek. – No, megvették? – kérdezte a sánta. – Meg? Könnyen vigyorog maga a hasán. Kéne egy félóra alatt annyit hazudnia, mint nekem. Megszagolnak ezek külön minden csöpp hantot, mielőtt egy telket megvesznek. – Jobb üzlet volna magának is téglát hordani meg sztrájkolni, mint nekünk. – Azt már nem – mondta Dániel bácsi. – Ha negyedévenként egy ilyen telket adok el, akkor sem. Tudják, mit kapok én azért? Százhatvan pengőt! – döfte ki büszkén. – Meg sem emelek egy talyigát, csak zsebre vágom. – A két napszámos tisztelettel pislogott rá; iszonyú pénz volt az: százhatvan pengő. – A konjunktúrában én is megkaptam negyven pengőt egy ruháért – sóhajtotta a sánta. – Nézzék a hegyen azt a sárga házat, hétszáz négyszögöl. Azért háromszáz pengőt kellett volna kapni; de aki megvette, azt mondta: hogy akarja maga, hogy én magának ügynöki díjat fizessek, én azzal bűnpártolást követek el; magának nincs bejelentett ingatlanirodája. Na, nekimérgesedtem. S ide mer költözködni az úr erre a kietlen vidékre? – kérdeztem tőle. Jól a szemébe néztem, annyira, hogy egy százalékot mégiscsak megadott. De leadja még a másikat is az ő istenének. – Hát ezek? – mutatott Lajos a maguk telkére. – Ezek? – Dániel bácsi elnyitotta a száját, s megmutatta a sárga, vigyorgó fogait. – Bárányok ezek. Amikorra fölépítik a házat, az árnyékot is ellopják mellőle. Ez az asszonyka annyira sürgött-pörgött, hogy ő ezt köti ki meg azt köti ki, s még azt se nézte meg a telekkönyvnél, hogy szét van-e osztva a telek. Neki kellett az egész parcellatömböt kijárkálni a városházán. Maguk nem tudják, micsoda munka az. Mi meg nem adtunk beleegyezést a szétosztáshoz, amíg az egész összeget ki nem fizették. Egy félévvel utóbb lett az övé a telek, mint ahogy kifizette. Én meg dicsértem őt: semmi az egy ilyen ügyes asszonynak, mint a nagyságos asszony, csak rámosolyog az urakra ott a Városházán. No, dühösködött rám… Bár minden urat így be lehetne csapni, rég nem kellene maguknak sztrájkolniok. – S még egyszer megmutatta az agyarait jókedvében.

Lajosnak szeget ütött a fejében ez a jellemzés. A tulajdonosnő minden második nap kijött; egyszer a gömbölyű kis lánykáját is magával hozta. Lajos nem felejtette el, amit a kis köztisztasági munkás mondott neki a csatorna szökőkútja alatt: csak itt a hegyen iparkodjék, fiatalember, valahol munkát kapni, itt csupa igazgató meg kormányfőtanácsos lakik, akit itt egyszer megkedvelnek, előbb-utóbb behozzák valami fixumba. Ha ő ezekkel az új tulajdonosékkal megkedveltethetné magát, de megköszönné a kis embernek a tanácsot. De amíg a sánta itt volt, röstellt az úrinőnek szólni, csak hallgatta, hogy kecsegteti a sánta az ujjából szopott sztrájkhírekkel. Hanem egy hét után a sánta már nagyon unta a csőszködést, s néhány napra hazaugrott az asszonyhoz. Ígérte, hogy szombaton majd lead valamit a hetibérből, amiért Lajos helyette pásztorkodik. De Lajos akár maga fizetett volna abból az öt pengőből, amit a nénje küldött neki a Vodállal, csak egyedül maradhasson végre. Jól megnézte a szomszéd telket: fönn szép mandula- meg barackfák közt a nagy tornácos úrilak, amin egy serdülő lányka szökdelt papucsban s fehér nadrágocskában; lenn sarkantyúvirágos futókával megszépítve a Dániel bácsi házikója, olyan apró, mint a dunai hajókon a kormányház, előtte egy szeplős, hosszú arcú fiú tanult a teknő fölött dudorászó Dánielné szappancsapkodásai közben. A sarkantyús futóra méhek jártak le a hegyig nyúló telek tetejéből. Ez a gyümölcsfák, futók, lepkék és méhek bozótjában úszó házacska a Dániel bácsi könyvböngésző fiával nagyon megejtette a Lajos szívét. Ha ő is így élhetne az új ház mögött! Dániel bácsi megtanítaná őt a nyesésre, elpermetezné tavasszal az új ültetést, s mint a diákfiú, ő is könyvet vásárolna s fel-felpillantana a nadrágos kisasszonyra! Szerette volna kiszedni Dánielből, van-e már az új tulajdonoséknak házmesterük: de úgy érezte, jobb az ilyen terveket meg nem osztani más szegény emberrel. Hátha Dánieléknek is van valakijük az állásra, s csak eszükbe juttatja. Okosabb az ilyet magától az illetőtől kitudni.

Az első nap százszor is leszaladt, a telek lábába, hogy látja-e a fiatalasszonyt. De nem jött. Éjszaka a csillagok nyugtalanabbak voltak, mint máskor; izegtek-mozogtak s türelmetlenségükben egyre-másra rohantak le az égről, alá a hegyek mögé. Másnap délelőtt Vodál nézett ki hozzá, de Lajos alig várta, hogy elmenjen, nehogy kettesben érje őket a tulajdonosnő. Ebédre csak egy falást vágott a szalonnából. Ha délután ki nem jön az asszony; másnap visszaér a sánta, vége a sztrájknak, s nem beszélhettek bizalmasan. A telek lábánál ült, amikor az asszony a zöldmasnis nyári ruhájában feltűnt. Itt laktak nem messze a völgyben, azonmód háziasan jött, mellette a kislány is szandálban s egy szál alsóruhában. Lajos szépen összetakarította a telket; egy ládában ott volt a kőművesek papírja, szerszáma; állványok, ládák szép rendben egymáson; csak három-négy vödröt hagyott szanaszét, azokat azalatt akarta egymásba rakni, amíg az asszony a telekhez ér. Lássa, hogy ő munkaszünetben sem tétlen. – Egyedül? – kérdezte az asszony barátságosan, s valami sejttéglát kezdett keresni. Ő ma fizetett ki egy számlát kétezer sejttégláról meg egy kocsi homokról, hol van az. De a sejttégla még nem érkezett meg, s a tulajdonosnő ettől gondokba merült. – Menj, szívecském, a bácsival, megmutatja neked a kis házat – lódította oda Lajoshoz a kisleánykát, s maga a fölhalmozott áru tanulmányozásába révedt. Egymás után ment a pallókhoz, vasnyalábokhoz, téglarakásokhoz, cementes zsákokhoz, s emelgette, nézegette őket, mint nagymosásnál a szennyes ruhát.

A gyerek Lajosra vetette világosszürke szemét. – És téged hogy hívnak? – Engem Lajosnak. – És te hol laksz? – Most itten. – De itt mi fogunk lakni – mondta a gyerek, és megütődötten nézett Lajosra. – Majd maguk – mondta Lajos –, most én. – A gyerek ezt nem értette, s megnyugtató tulajdoni megoldás után tekingetett. – Ugye, az a kis ház lesz a tied, a nagy meg a mienk. – Az jó lenne – mosolygott Lajos, s jólesett, hogy legalább a gyereknek kivallhatja a szándékát. – Nézzen csak át oda – hogy is hívják magát? – Zsuzsika! – Zsuzsika… látja azt a kis házat? – A Dániel bácsi kis házát? – Azt. Majd ezt is befuttatjuk olyan sarkantyúvirággal s egy kis kéményt csinálunk rá. – Meg befestjük kékre, ugye? – örült Zsuzsika… Kékre; az ablakát meg pirosra. – De akkor én is veled fogok lakni. – Jó, de anyukája engedi-e majd? – Anyukám, megengeded, hogy én a Lajossal lakjam? – Hogyne, szívecském – mondta szórakozottan az asszony egy téglahalom előtt a köbtartalomszámítás rejtelmein tűnődve. – Lesz egy állatunk is – ütötte Lajos a vasat a gyereknél. – Meg kell tekerni a hasát, és olyan hosszút visít, hogy a kakas sem hosszabbat. – A kakas sem hosszabbat? – tűnődött a lányka. – És a malac sem? – Az sem. – És az elefánt sem? – Az sem. Megmutassam magának? – Jöjjön csak utánam. – Bekúsztak a kunyhóba, s Lajos kikotorta az ébresztőórát a zsákjából. – Ez az állat? Ez egy óra – könyökölt Lajos térdére a kislány. – Majd meglátja, hogy óra-e. Megtekerem a hasát, így a. S most vigyázzon csak… – Az istenért, mit csináltok ti ott benn? – rebbent fel az asszony a köbtartalomszámításból a csengetésre. – Anyukám – rohant ki Zsuzsika a kisházból –, a Lajosnak egy olyan órája van, amelyik egy állat. A hasát kell tekerni. – A tulajdonosnő a sugárzó szem felől a fölvetett nyak felé simította a barna hajat, s ahogy megcsókolta, jó meleget fújt a gyümölcsforma húsba. – Gyere, majd megmutatom neked.

A tulajdonosnő egy darabig hagyta húzatni magát, de aztán tűnődve leragadt az egyik nagy vasgerendánál. – Lajos – szólította oda a fiút, aki maga is kijött az órával a kunyhóból. Ahogy kisujja meg a hüvelykujja közt tartotta az órát, látni lehetett, hogy a piros tenyere semmivel sem kisebb az óralapnál. – Tudja maga azt, Lajos, mennyi harmincnégy mázsa vas? – kérdezte a tulajdonosnő. – Úgy körülbelül – felelte tétován a Lajos. – Hát ez van harmincnégy mázsa? – s rámutatott a különböző méretű vasrudakra. – Lajos húzogatta a nyakát; szeretett volna okosnak mutatkozni, de félt is a vélemény következésétől. – Mert ez a számla harmincnégy mázsáról szól. S nekem kevésnek jön elő. Például ez a nagy vasgerenda mennyi lehet? – Lajos úgy tett, mint aki meg akarja emelni. – Lehet egy-két mázsa… De hol van akkor a harmincnégy – s most már Lajosnak is megmutatta a harmincnégyet a selyempapíron. – Az alapozásban is vannak vasrudak a betonban – mondta Lajos bizonytalanul, mert ő is kevesellte a vasat. – Látja, arról el is feledkeztem… – tűnődött az asszony kissé megkönnyebbülve… – Csak nem írnak hamis számlát, hiszen az unokatestvérem ura a vállalkozó. – S elmondta, hogy neki mindig csak a beépítettet kellett volna megfizetnie; de előleget is adott a rokonának, mert itt Pesten nem volt hitele, s nem tudta volna miből elkezdeni. – S mondja, ha már keresni kellett valakinek az emberen – kérdezte Lajostól egész komolyan –, mért ne egy szegény rokon keressen?

Mind a ketten ott guggoltak a sínforma vasgerenda előtt, s komolyan pillantottak egymásra; az asszony, mint aki aggodalmait osztja meg egy férfiemberrel, Lajos mint aki sorsa létráját fogja meg ezekben a támogatást kereső pillantásokban. – Házmesterlakás nem lesz az épülethez? – kérdezte az izgalomtól berekedten, ahogy a vasgerenda szemléléséből mindketten felálltak. – Házmesterlakás? – ismételte meg az asszony a kérdést képzeteitől elszakadóban. – Szerettem volna; de így is túlléptem háromezerrel, amit az uram engedett. Megöl, ha még több adósságba verem. – Pedig addig nincs rendes kertje az embernek, amíg egy házmesterlakása nincs. Nem kerülhet olyan sokba egy kis épület. Mi kell ahhoz például? – mutatott át a Dániel bácsi házára. – Néhány maradék tégla meg gerenda. – Ismerem én ezt, fiam – sóhajtott az asszony. – Néhány tégla meg gerenda s fütty ezer pengő. – Pedig tudtam volna egy megbízható házmestert – mondta szomorúan Lajos. – Jaj, azt én is tudnék – nevetett az asszony. – Házmester, az akad a mai világban, ezer. De mit csináljak, ha szegények vagyunk. – Lajos a bakancsa orrát nézte. Az asszonyka, aki szeretett minden emberi viszonylatról leltárt fölvenni, ebben az egész akadémikus esetben is föltette a kérdést. – És kijét ajánlaná?… – Akár magamat is – mondta Lajos lángvörösen. – De hiszen magának nincs felesége – kacagott föl az asszony. – Egyedül akar gyermektelen házaspár lenni? – Majd lenne akkorra – dadogta Lajos, szégyenében félrefordulva. A tulajdonosnő jókedvű meghatottsággal nézegette az esetlen kamaszt. – Tudja mit, ha marad ezer pengőm a házból, építtetek magának egy házmesterlakást – mondta neki búcsúzóban. – De az állatot vigyük haza – lökdöste Zsuzsika a mamáját. – Hogyisne, kell a Lajosnak; ez ébreszti őt fel, ha tolvajok járnak éjjel a házunk körül… Nem, oda ne adja neki – szólt rá Lajosra, aki a gyerek felé nyújtotta az órát, mintha a maga hűségre kész, oltalomkönyörgő szívét állíthatta volna be azzal a gazdagok lakásába.

Azon éjszaka, szürkület felé, valami neszre ébredt Lajos a kunyhóban. Mintha valaki a deszkákon taposott volna. Megkövülten ült föl; rablók – súgta az első ijedelme. De hogy a zaj nem ismétlődött, eszébe jutott a tulajdonosnő, s hogy most kitüntetheti magát. – Ki az? – kiáltott a kunyhóból kiugorva. Magában azt remélte, hogy senki sincs ott, vagy ha igen, elinalt már. De Dániel állt közvetlen a kunyhó mellett; a lábánál néhány különválogatott rövidebb deszka. Hogy Lajos kilépett, előhúzta a pipáját a szivarzsebből: gyufát keresett s a marka ellenzőjén rágyújtott. – Maga az, Dániel bácsi? – kérdezte Lajos, egyszerre igen megrettenve. – Én. Egy kis gyújtóst kerestem itt a deszka közt – mondta, s szítt néhányat a rövid pipából. Az arca néhány bronzdudorból s egy szipogó pipából állt; a különválogatott deszka meg ott hevert kettőjük közt. Szeretek így éjszaka kujtorogni – mondta csendesen. – Nem is gondolná az ember, mennyi kutya van még városon is, teliugatják az egész vidéket. Gyermekkoromban, amikor az apám uradalmi béres volt, sokszor kimentem éjjel a hegyre, s hallgattam a falubeli kutyákat. Sötét volt nagyon, csak a kutyaugatás mutatta, merre van a falu… Hát maga? Falusi maga is, ugye! – tette hozzá kisvártatva. – Abafalvai – felelte Lajos engedelmesen. – A pusztán mérgesebb emberek vannak – jegyezte meg pipaszortyogás közben az öreg… Lajos hallgatott, s remegett, mint a levél. – Na, de lerakom még egy kicsit ezeket a vén csontokat – szólalt meg Dániel némi pipázgatás után. – Aztán nehogy csármáljon ám valamit a nagyságos asszonynak. Nem akarom, hogy azt higgye, valami tolvaj szomszédságába került – tette még hozzá az ujját fölemelve. – Az ilyen úrinép minden szegény emberben tolvajt szagol. Jó éjszakát! – Jó éjszakát, Dániel bácsi – köszönt minél melegebben Lajos.

A különválogatott deszkák ott maradtak a kunyhó előtt, s Lajos nem mert hozzájuk nyúlni. Átvillant a fején, hogy most kitüntethetné magát; félrehívhatná a nagyságos asszonyt, tessék ám vigyázni, ez és ez történt a Dániel bácsival. De a kis ember bunkófeje ott maradt, amikor a lába már rég elment s a csákányforma is, amivel marhától marhához lépett. S ahogy a szalmára visszadűlt, ez a csákány már nem is a Dániel bácsi markában volt, s nem is a vágóhíd ökrei felé lengett – hanem valami iszonyú mélységből felnyújtva az egész világ mögött lengett óriási ingaként.

Másnap vége volt a sztrájknak. Elsőül Vodál jött föl a házhoz egy reggeli újsággal; délutánra a szentendreiek is bekarikáztak biciklijeiken. A keretekben a cement és a homok víz után kiáltott, s a téglakupacról a ház felé induló vándoroknak egy jókedvű világ felelt pengő téglahangon.

 

 

Augusztus dereka volt már; a munkával sietni kellett, ha októberig kulcsátadásra akartak lenni. Az építész nagy iparkodást mutatott a tulajdonosnőnek; egy tanultabb kőművest vett fel, s Szentendréről is új napszámosokat hozatott be. A kátránytető alatt ugyancsak büdös volt az éjszaka, a sok munkás egykettőre törekké törte a felfrissített szalmát, s a szentendreiek a lemángorolt földön lökdösték egymást, ha álmukban kinyújtózkodtak. Egy falusi malacbanda kikerült volna a különféle horkolásokból: a kövér rác brácsázott, a satnya bajszú, koravén emberke náthás orrával, mely hol bedagadt, hol kitisztult, a pikulán játszott; egy ismeretlen mellből, a téglafal oldalából, hosszú visítással szaladt ki a hegedű ijedelme. A kunyhó fenekén hánykolódó embermassza hol itt szólalt meg, hol ott, álmában beszélve. Volt, aki a csendőröknek könyörgött a kommün utáni verésért, s volt, aki kutyáját szidta az ellopott szalonnáért. Lajos a kijáratnál helyezkedett el, hogy éjszaka kicsúszhasson, de odakinn hűvös volt már a föld, s akárhogy belegöngyölődött a hazai köpenybe, egy félóra múlva dermedten sompolygott vissza a meleg emberfészekbe: azt sem bánta, ha a rác feneke az áthűlt vállára kerül. A kemény munka is megtette a magáét; tavasz óta nem dolgozott, s az első munkanapok után fönn a csillagok, lenn a lámpák átvették fáradtságát. Nem izgatták már mindenféle bánatos álmodozásra, csak pislogtak, hülyén, mintha ők is egy téglahordó álmos szemgödréből bámultak volna rá. Az első reggeleken csupa kemény, fájó ín volt a lapockája meg a nyaka; alig bírta mosdásnál az alacsony csap alá tartani, melyből az építkezés kapta a vizet. A sánta rálódított egy marékkal a meztelen testére, ő meg vissza, még dulakodtak is vigyázva, hogy a sántának baja ne essék.

Ők keltek elsőnek; mulatság volt a többieket nézni, ingerelni, ahogy a nyitott csap alá oda sorjáztak. A rác szájába szívott egy félkulacsnyit, ide-oda kortyogott, lenyelte, fölszívta, megforgatta a fejével együtt, mintha csupa öböl, padmaly lett volna a feje; aztán a kövér tarkóját tartotta a csap alá, a rácsorgó vizet a hajába dörgölte, kiegyenesedett, a hátára eresztette, rángatózásokkal a válla köré folyatta. Az arca azt kapta, ami a szájából meg a tarkóról rákerült. Mások nem bántak ilyen bőkezűen a vízzel: a satnyabajszú például (akit társai a háta mögött nős ember létére csírának hívtak) a kabátját sem vetette le hozzá; csak a töpörödött kis arcát dörgölte oda, jobbra-balra ingatva a nedves tenyeréhez. Némelyiknek a mellére volt a legnagyobb gondja, azt latyakolta, míg a mögötte álló már kikapott egy marékkal, hogy a hónalját öblítse; a másik a hófehér fogát dörgölte az ide-oda tologatott ujjaival hiúskodón. A víz pedig csurgott, csobogott megállás nélkül, s amikor az utolsó mosdó is otthagyta, ott volt alatta az első vödör: péppé puhítani a malter habarcsát.

Lajos vitte a vödröt, s boldogan löttyentette bele a malteros ládába. Mégis más volt itt, a puha pépbe katonásan beléálló téglák között élni, mint Budaörsön a homokkőbarlangban hallgatni a suhogó esőt vagy a sánta kéjelgő álmaiban párlódni átlézengett nappalok után. A pásztorkodásban szerzett ismeretének most jó hasznát vette, minden anyagot ismert, mindnek tudta a helyét, s ha valamelyik kőműves intett, ő már a kezük állapotából kitalálta, mire van szükségük. Amilyen nehéz kamasz volt otthon a ló fara mögött vagy katonáéknál a gyakorlatokban, olyan könnyen ugrált itten. Vodál csak őt kereste, ha kellett neki valami. „Lajos fiam, a vasat”, „Menj, végy egy embert, s hozzátok ide azt a traverzet”. Közben, akármilyen nagy munkában volt, nem felejtett el a kérés fölött rámosolyogni.

A munka, ahhoz képest, hogy ez volt az utolsó építkezésük az évben, jócskán haladt. A tulajdonosnő, ha délutánonként feljött, mindig talált új néznivalót. A gerendák közt, ahol a kislány elébb a puszta földön botlódott, kátránypapírtekercsek hengeredtek ki, s Vodál a szigetelést magyarázta neki: egy réteg kátrány, egy réteg bitumen; így háromszor. – Pince?… Nem kell ide pince, nincs az a talajvíz, ami ezen feltörjön – nyugtatta meg az asszonyt, akit egy barátnője az alápincézéssel nógatott. Harmadnap már állványok közt száradt a friss fal, s a tulajdonosnő a vasvázat szemlélhette, amelyet Vodál oldalt, a letaposott lucernán rakott össze Lajos segédletével. Ott volt előtte a mérnök terve, aszerint illesztette össze a vasrudakat; volt köztük kisebb-nagyobb: egyik hosszában szaladt, a másik keresztben, s amikor egy félszobányi készen állt, nagy hahózás közt a falakra emelték. – Hát ez a deszka minek a vas alá? – kérdezte a tulajdonosnő. – Az a zsalu – magyarázta Lajos, noha ő is most látta először. – Az tartja majd a betont, amit a vas közé öntenek. Azért vasbeton – tette hozzá azon a hangon, amelyet Vodálnál figyelt meg. A tulajdonosnő jobban megértette a Lajos magyarázatát, mint az építészét vagy a szakmunkásét, s ha valami fúrta az oldalát, őt húzta félre. Kérdései végén, persze, mindig a kész ház állt. – Mondja, mennyi ideig marad ez rajta – jutott eszébe a zsaluzásról is. – Három hétig? Akkor én sohasem költözhetem be. Nem, maga nem tudja ezt jól. – De Vodál is megerősítette: három héten alul a mérnök úr nem vállalta a felelősséget. Hanem azért ne búsuljon, nagyságos asszony, lesz őnekik addig is tennivalójuk. S csakugyan, az állványozás egy-kettőre körülfutotta az épületet, s a tulajdonosnőt másnap már egy vékony padlón kellett az emeletre fölsegíteni. Lajos előrement, és a kezét nyújtotta, Vodál hátulról támogatta a derekát. A malteros vödör pedig ezentúl kötélen szaladt a kád és az emelet közt, s akik a téglát vitték, egyenes derékkal tartották a padlón az egyensúlyt.

Egyik délután, amikor a vakolókanál már kicsúszóban volt a kőművesek kezéből, Mariska is meglátogatta az öccsét. Az emberek nevetve hívták: tessék ide feljönni. Lefelé már támogatni kellett, mert szédült a mélységtől. Vodál hagyta, hogy a sánta meg egy másik napszámos ügyeskedjék körülötte. Hanem mikor lenn volt, ő is csomagolt, mosakodott hamar, s az Alpár úti keresztnél utolérte. Lajos minden harag nélkül nézett utánuk. Azóta látta a Vodál feleségét is; valami adóív miatt szaladt ki az urához. Három gömbölyűségből állt az asszony, egy a hasa a farával, kettő a melle, három az arca. Ez az utóbbi tele piros kivirágzással, igazán nem öröm csókolgatni. Ahogy a nénje magas-telt válla a Vodál széles férfiháta mellett eltűnt a Rózsadomb fele, Lajos inkább szánalmat érzett a két kedves test iránt, mint megütközést.

Így épült az Alpár úti ház. Vasárnaponként a napszámosok hazabicikliztek Szentendrére, s Lajos egyedül őrizte a lyukas téglavárat. A hegyekbe áramló kirándulók egy ugrásra kitértek az útról, bekandikáltak az ajtók, ablakok helyén, s tovább építették-bélelték a félbenálló házat. Egyik az idegen otthon kényszerű kiszolgáltatottságát élvezte, másik a maga otthon-álmához gyűjtött táplálékot. Volt hangoskodó, aki párjának a beosztást magyarázta, s volt műszaki hajlamú, aki letört egy darabkát a téglák közt kicsordult malterből, s a száradó anyagot morzsolgatta az ujja közt. – Kinek az építkezése? – kérdezték Lajost. – Dr. Horváth Endre úré – felelte ő készségesen, mert most már a nevét is tudta a tulajdonosnak, bár őt magát csak az asszony hivatkozásaiból ismerte. Ahogy a ház a „gleihni”-hez közeledett, ezekre a hivatkozásokra mind gyakrabban került sor. A munkások egyre többet sugdostak róla, hogy az építkezésnél valami nincs rendén. A sztrájk utáni második szombaton lettek figyelmesek rá, a hetibér kifizetését megelőző huzavonából. Két órakor kellett volna kapniuk a munkásoknak a bért, s a pénzért az építész maga helyett Vodált küldte le, aki úgyis dolog nélkül maradt egy félórára a teraszbetonozásnál. Vodál csuromvizesen tért vissza, testes törzse alatt a lankasztó melegben ide-oda kanyargott fölfelé jövet a bicikli. Az építész már messziről megszimatolta, hogy pénz nélkül jött. Elébe ment az útra, s ott vette át a levelet, melyet boríték híján két női ujj nyomkodott össze négyszögletes papírrúddá; az ujjainak megfelelő horpadásokkal biztosítva a levéltitkot. – Ezek telefonon küldik a gubát – vigyorgott le a sánta, a malteros vödröt Lajos elé bocsátva az emeletről. De Lajost már hívta az építész. – Tud biciklizni? – kérdezte vörösen a délelőtti sörtől és az izgalomtól. – Hogyne – felelt Lajos, noha csak itt tanult meg az Alpár úton, esténként a heverő bicikliken. – Hát lemegy ide, s megvárja a választ. De vigyázzon, pénz lesz a borítékban… – Egy pillantást vetett Vodálra; az megnyugtatóan bólintott. – Akár ha engem küldene, építész úr… – No jó – mondta, s Lajos kezébe nyomta a levelet. – Dr. Horváth Endréné úrnőnek – mondta a címzés; alatta egy kisebb utca a Budagyöngyénél.

Lajos izgatottan rúgta a pedált, s úgy zúgott le a hirtelen ereszkedőn, mint küldönc egy fontos ütközetben. Azaz, nem is egészen úgy: a tulajdonosnő és az építész közt kezdődő ütközetben őt a maga külön kis megnyernivalója foglalkoztatta. Anélkül, hogy megmondta volna, mért, még a sztrájk utáni napokban megbecsültette Vodállal a ház körül levő vasat: nem volt több húsz-huszonkét mázsánál. A tulajdonosnővel hamis számlát fizettettek ki. Most, hogy az építész levelével a Budagyöngye felé ereszkedett, ez a felfedezés úgy ült a torkában, mint a mesebeli almacsutka; egy zökkenő, s kiugrik. Közvetlen érdeke az volt, hogy mint napszámos társai, ő is megkapja a heti tizenöt pengő húsz fillért; de a közvetlen érdeken túl a Dániel bácsi sarkantyúvirágos házmesterlakása úszott, mint a fixum felé vivő varázshajó. Ha ő most bizalmasan felvilágosítja a tulajdonosnőt!… Gyönyörűség, amilyen a lányok felé hajt, sodorta őt a Budagyöngye felé, hogy a hatalmas nőnek felajánlja a titkot, de ez a gyönyörűség összeszorította a mellét, s elijesztette önmagától. „Igaz dolgot teszek.” „Ne avatkozzon egy napszámos az urak dolgába.” „A tulajdonosnő.” „Csúnyaság ez”, kalimpáltak benne a szavak, míg a bőrnyereg egy-egy kövön felugorva, lovasát a lejtőn előre-előrerúgta.

A kétlakásos kis villában egy hölgy nyitott ajtót. – Kezitcsókolom – mondta Lajos, mert olyan finom holdarca volt, mint egy szentképnek. – Az épülettől jött? – kérdezte a lány, csekély németes árnyalattal a kiejtésében. – Levelet hoztam az építész úrtól. – Nagyságos asszony, egy levél az épületről – szólt be a lány a szobába. Nem úgy mondta, mint aki jelent valamit, hanem egy kis mosolygással a hangjában. Látszott, tudja, miről van szó, s tetszett neki, hogy ilyen hamar megjött a posta a pénzért. Kell a pénz, ugye, csúfolódott ez a hang Lajos felé; nem olyan könnyű ám lerázni ezeket, kárörvendezett az asszony irányába. A szobának, amelybe bekiáltott, üvegajtaja volt, s Lajos láthatta a tulajdonosnőt, amint egy nagy asztalnál a szétdobált papírok közt egy szakállas javakorbeli férfinak magyaráz. Lajos megismerte a férfit: járt már kinn az épületen. A munkások dohogtak is rá: csak kötekedni jó az ilyen ellenőrző mérnök. Most nagyon komolyan nézegette az írásokat. Ahogy egymás mellett ültek, látszott, hogy a tulajdonosnő réges-rég beszél, és mentegeti magát, ő pedig réges-rég hallgat és rosszall. A kiáltásra az asszony vörös foltos nyakkal ugrott ki az előszobába. – Az építész úrtól? – kérdezte, s a kicsiny szürke szem, amely máskor barátságos kedvességben fénylett, száraz és kemény lett, mint a kőgolyó, s úgy járt oda-vissza a sorokon, mint mozogni tudó merev babaszem. – Mit szól hozzá? – hallotta Lajos a nyitva maradt üvegajtó mögött. – Arra kér, ne hozzam ilyen helyzetbe a munkásai előtt? S ő engem az uram előtt?

Az asszony visszajött, és egészen betette az ajtót, úgyhogy Lajos nem értett többet a beszédjükből. A szőke hölgy ezalatt a konyhaajtóban állt, nyilván a napszámost ellenőrizte, nem emel-e le valamit az előszobában. Lajos zavarodottan tekintett rá. Sokkal szebbnek találta őt magánál a tulajdonosnőnél is. De ha úrinő, mért nevezte Horváthnét nagyságos asszonynak. – Mit szóltak az emberek, hogy nem kaptak pénzt? – kérdezte a szőke lány Lajostól, elunva a szótlan ellenőrzést. – Ők még azt tudják, hogy kapnak – felelte Lajos minél ügyesebben. – A nagyságos asszonytól nem. A mérnök úr megszidta őt, hogy többet kifizetett, mint amennyit szabad lett volna.

Most a kis Zsuzsika látta meg Lajost az üvegajtón át. – Elhoztad az órádat? – tört ki az előszobába. – Nem, hanem az alvó babáért jöttem, amit nekem ígért – enyelgett Lajos. A kislány hitetlenkedve nézett rá. – De nem adom ám oda… – Bemegyek és elviszem – ellenkezett Lajos. A kislány arca még hitetlenebb lett, s most már egy kis oktató szigorúság is keveredett belé. – Csakhogy magának nem szabad ám bemenni oda… – Lajos elszégyenülten nézett a szőke kisasszonyra. Az előszobafalon egy nagy állótükör volt, s abban megláthatta a tulajdon gyér pihéjű, vörös fejét és mészfoltos nadrágját. – Miért nem mehet be? – kérdezte kacagva a lány… – De a kislány nem szólt… – Na, mondd, Zsuzsika, mért? – A kislány most már szégyenlősen mosolyogva suttogta: – Mert bepiszkítja a parkettot. – Látja, hogy benne van már – nevetett a lány, de azért hátulról magához húzta a szégyenlősen hozzádörgölődző gyereket.

– Én eleget figyelmeztettem, Emma, ne fizessen ki semmit, csak ami tényleg be van építve – hallatszott a szakállas leckéztetése az ajtón át, melyet Zsuzsika megint nyitva hagyott, s az asszony megint betett. – A kisasszonyt még nem láttam kinn az épületnél – jegyezte meg Lajos alázatosan a beállott csöndben. – Mért, érdekes kimenni? – felelte a lány barátságosan. – Jövő hét végén meglesz a gleihni. – Az micsoda? – Amikor elérték a tető magasságát. – Ja, és bokrétát tűznek ki. Azt nálunk, Sopron megyében is szokták. Már mondta a nagyságos asszony, hogy akkor pörköltet kapnak. Akkor lehet, hogy nekem is ki kell menni. – Lajos még mindig nem akarta hinni, hogy a szőke nem valami úrinő, hanem olyan, aki vele is szóba állhat. – A kisasszony itt micsoda? – kérdezte tétován. – Hogyhogy micsoda? – Hát hogy mi… Ugye, nem szolgáló?… – A szőke lány elhúzta a barátságos arcát, s bosszúsan mérte végig Lajost. – Szolgáló! Milyen közönségesen fejezi ki magát… – De egy szóval sem mondta, hogy nem az.

Zsuzsika megint lekattantotta a szoba kilincsét. – Üzletben, kedves Emma, nincs rokon – hallották bentről. Lajosnak eszébe jutott a vas, s elkapta az a gyönyörűség, amely előbb a hegyről lefelé sodorta. Most a tulajdonosnő helyett a szőke lány elé lökte a titkával. – Bizony, ezt a szegény tapasztalatlan asszonykát jól becsapják ott fönn – tálalta fel alázatos mosollyal, s a háta meleg lett az édes árulástól, hogy ő az építész és napszámosok helyett a szőke kisasszony és úrnője pártján van ebben a párbajban. De a szűzmária-arc, úgy látszik, nem fogta föl az áldozat nagyságát, mert csak azt mondta: – Csodálom, másban olyan élelmes. Én mindig vele vásárolok ruhát. – Tudja, beszélhetnék róla – mondta jelentősen Lajos… – De mielőtt a vasra rátért volna, a lányt behívták. – Teri! – kiáltotta a tulajdonosnő. Most már tudta legalább a nevét. – Ez a számla is! – mordult el most odabenn a mérnök. – Az lehetetlen, hogy arra a házra harmincnégy mázsa vas ment ki. A tételek nincsenek részletezve. Legalább a számlákat küldte volna hozzám. – Lajos nem hallotta, mit felel a tulajdonosnő: a fülében kalimpáló szíve elnyomott minden más hangot. Egy pillanatig haragot érzett a szakállas iránt, hogy ő hízelgi be magát a vassal. De aztán mindjárt tisztább-könnyebb is lett a mellében. Mintha valami veszélytől menekedett volna meg.

A tulajdonosnő meg a szakállas végül is azt sütötték ki, hogy a kért összeg felét küldik el. Lajosnak a hozott nyugta hátuljára kellett ráírnia a nevét, s ők odaírták, hogy négyszáz pengő helyett kétszázat vett át. Annyira röstellte a szanaszét ugró betűit, hogy az aláírás miatt jogi aggodalmak nem is háborgathatták. A négy ötvenpengőst elébeolvasták, aztán berakták azt is a borítékba, a levél mellé. Mielőtt a belső zsebébe süllyesztette volna, a szabad öklével kutatta végig a bélést, hogy nem lyukas-e; a pénzes boríték ezalatt a másik öklében citerázott. Annyira megzavarodott a pénztől, hogy Teri kisasszony felé is elfelejtett a konyhába bepillantani. A kerékpárgumi susogott, s a kétszáz pengő, mint égő anyajegy, ült a mellén, ki tudta volna tapintani a határait. Ha most megfordíthatná a biciklikormányt! Egy hétig urizálhatna. Beülne valamelyik tejcsarnokba, s a fehér ruhás kenyereslánnyal beszélgetne. Persze, új ruhát kéne venni előbb. Esetleg kiszökne a tengerentúlra. Vagy Oroszországba! Az egyik napszámos azt mondta, ott most jó világ van. Tudta, hogy nem fordítja meg a kormányt, s néhány perc múlva átnyújtja a pénzt, de annál biztonságosabban álmodozhatott a kétszáz pengő a szíve fölött. Egy-egy erősebb kapaszkodónál le kellett szállnia; készakarva lassan tolta a kerékpárt, hogy tovább dudorásszék a pénz a szíve fölött.

Hirtelen megdermedt. Hátha nincs benn a kétszáz pengő a borítékban. Úgy olvasták ki, hogy az egyik ötven pengős a tenyerükben maradt. Látott már ő ilyet a vándorcirkuszban. Ha ötven pengő hiányzik, akkor az Isten határozott a becsületéről: a többivel meg kell szökni. Belenyúlt a belső zsebbe, s nagy ökle először semmit sem talált a notesz mellett. Majd kitépte izgalmában a zsebet. Másodszorra éppen hogy be kellett meríteni az ujját, s alatta volt a papír. A közönséges kék koperta nem volt leragasztva: előbb a bankjegyeket számolta meg, aztán a levelet is elolvasta: „Kedves Imre, maga a munkásaival fenyegetődzik. De mivel fenyegetőddzem én? Legalább kétezer pengővel több számlát és munkabért fizettetett ki idáig velem, mint amennyit a házba beépített.” Egy kéményseprő ment el mellette, utolsó pillanatban vette észre, s akkor annyira megrettent a söprűjétől, hogy a levelet gyorsan begyömöszölte. A biciklin igazította ki, fél kezével a kormányon, fél kezével a zsebében.

A tanácskozás ott lenn sokáig tartott, s a munkások, akik szombaton kettőkor leálltak, hogy még estével hazaérjenek, már ott hűsöltek a kunyhó mögött a szilvásban. Ahogy a bicikli föltűnt, egyik is, másik is fölállt, s ellenzőt csinált a szeme elé; mások az építészhez szóltak be, aki a kunyhóban izzadt. Lajos leugrott a gépről, s már nyújtotta is a levelet. Az építész szorongva nézett a fiúra, mintha egy ember homlokát könnyebb volna feltörni, mint egy borítékot. Először a pénzt zilálta szét a kövérkés ujjával, melyen a tömpe körmök s puha húsos ujjpercek úgy álltak egymás mellett, mint fukar természet és falánk élvezetvágy. Amikor az biztos helyen az öklében volt, a levelet futotta át. Lajos figyelte, mit fog csinálni. – Mennyi a heti napszám, Vodál? – kérdezte a tárcájában kutatva. – Kétszáznegyven pengő körül van. – Az építész kivett két húszast. – Úgy látszik, fogytán a pénzük – mondta gúnyosan –, pedig a jövő héten nem toldhatom ki a magaméból. – Az emberek nem szóltak, de Lajost az édes-bűnös örvénylés arra figyelmeztette, hogy a vas örököst kapott: az építész a munkabérrel is becsapta a tulajdonosnőt.

A bér végre is a rongyos tárcákban volt, s a szombati bicikliútra vasárnap hosszú alvás következett. Hétfőre az izgalom elaludt kissé. Sok téglát kell a habarcs közé rakni, amíg a szombati munkabér megint esedékes lesz. De hétfőn kijött a tulajdonosnővel a szakállas, s minden anyagot összeírtak. A munkások hordták a vizet, húzták a kötelet, kenték a betont, de ami szó mellettük esett, megjegyezték, s ebédidőben összerakták. Egyik azt hallotta: „ez a homok alig két napra elég”. A másik: „a tetőbe tíz-tizenkét mázsa vas kell”. A harmadik: „máris túlfizettük az egész kőművesmunkát”. A sántánál üzenetet hagytak: – Az építész urat, mihelyt feljön, küldjék a mérnök úrhoz az irodába. – Az építész az ebédszünet végére ért fel. Néhány munkás kajánul sompolygott köré; mások távolabb mint nézők helyezkedtek el, megfigyelésre készen. – A délelőtt itt volt a szakállas az asszonnyal – kezdte az egyik. Az építész a munkanaplóba jegyezgetett. – Nem esett le az állványról? – mondta némi szünet után, egy lapos pillantással mérve föl az asztalka köré húzódókat. A munkások udvariasan nevettek, s egymásra néztek, hogy most melyik szólaljon meg. – Följegyeztek mindent, homokot, kavicsot, meszet, téglát, vasat, cementet, még azt a három szál deszkát is, amivel a latrinát lefödték. – Az építész belemerítette a fejét a naplóba. – Tőlem jegyezhetnek. – Vodál, aki egy malteros ládán cigarettát sodort, a lábánál ülő pesti kőművesre nézett. – Nagyon számoltak – jegyezte meg hátulról egy legény, aki azt hallotta, hogy „máris túllépték a kőmívesszámlát”. – Hát csak számoljanak – állt föl ütközetre készen az építész. – Azt képzelik, meg lehet csinálni annyiból a kőmívesmunkát, amennyiből ők kiszámították. Maguk látták, mennyi betont raktak bele az alapba. – A betont mindenki sokallta annak idején, s most bólogathattak. Az építész nekibátorodott. – Papiroson lenyomják a fenébe az iparosmunkát; a megszorult iparos mindent ígér, csakhogy munkához jusson. De: tolvaj, csaló, sikkasztó, ha nem jön ki az anyagból. – Ez jó érv volt. – Uzsorás a Zebedeus is – mondta a rác. – De az építész urat rapportra rendelték ám – állt elő az utolsó kártyával a sánta. – Egész keményen kimondta a mérnök úr: amint feljön, azonnal küldjék az irodába. Hát én átadom az üzenetet… De az építész fölül tudta magát: – Megyek, ha kedvem tartja. Elég szégyen egy rokonnak így üzengetni. Azért, mert én szegény embernek vagyok a gyereke, nem vagyok megtisztelve, hogy velük atyafiságba kerültem… – Ennek az utóbbi mondatnak semmi köze sem volt az ügyhöz, de annál több a közvéleményhez. Az építész tudta, mit kell a napszámosoknak mondani. – Maguk tudják, hogy gürcölünk mi a feleségemmel, éppúgy, mint maguk vagy más szegény ember. Engem nem fognak a kis házamból kiforgatni, a mérnök úr elszámította magát. Különben is volt annyi eszem, hogy az öcsém nevére írattam… – Ez a bölcs elővigyázat megnyerte a napszámosokat. – Akkor az építész úron nem lehet semmit megvenni – vigyorgott a sánta. – Fizessenek, ha villa kell nekik – mondta a satnyabajszú is a malterosláda után nyúlva. A munka megkezdődött, az építész ott járkált egy-két órát még, s búcsúzóban jó hangosan mondta Vodálnak: – Sietek, hogy elérjem haza az ötórást. – Így mutatta ki, hogy fütyül ő a mérnök rapportjára.

Másnap egyáltalán nem jött ki az építéshez. A munkásokat a bujkálás megrémítette: még legalább négyheti munkára számítottak, s most itt verik a kanalat ezen az elátkozott épületen gazda nélkül. Az esti szalonnasütésre az egyik kőmíves is ott maradt, sőt Vodál is, a Mariska kedvéért, akinek a gazdái elutaztak. Mindenki tudta, hogy valami tanácskozásféle készül, de azért csak a szomszédból átbotorkáló Dániel bácsinak kellett a dolgot megpendíteni. Odaállt a sánta fölé, aki nyársat hegyezgetett a szalonnasütéshez. A szanaszét heverő árnyékok közt, melyekből a láng egy áll alá felhúzott térdet, egy rezesen világító orrot, egy test nélkül elnyúló kart emelt ki, egyedül ő, az álló volt végig fekete és tömör. – No hívek, hallom, dupla pénzt kapnak ezután. Kétfelől is győzködnek, hogy ki fizesse magukat – kezdte a megszokott hangnemben. Az árnyékok közül egyik-másik megnyikkant; lehetett az a vidámság böffenése, de lehetett a bosszúságé is. – Ma ki sem jött az építész úr – említette fel egy hang a nap szenzációját. – Pedig az asszony nagyon akart beszélni vele. Az ördög tudja, melyik mond igazat – készítette a vitát sunyin a satnyabajszú. – Annak, aki a másik pénzét zsebre tudja vágni, biztos igaza van – bölcsködött Dániel. – Akkor mindenkinek igaza lesz, csak nekem nem – dühösködött a rác. – Hátha – bólintott Dániel. – Összeül a két rokon, és azt mondja: mit vitatkoznak itt rongyos egy-két ezer pengőn; adjuk oda a mi szentendrei testvéreinknek. – Na, azért tudják, a maguk építészéről is megvan a véleményem – mondta az új kőműves, akit itt Pesten vettek fel, s nem tartozott a bandába. – Akinek még az állványfát is kölcsönbe kell kérni. Látszik, sosem épített emeletes házat. – Hohó, mit tudja azt maga – ágaskodott a sántában a bandabecsület. – Nagyon nagyra van – kontrázott neki a rác. – De a kőmíves most már nem hagyta magát: – Nekem ne védjék azt a savószínűt. Az ilyen kiéhezett poloska, ha egyszer vérhez jut, egy bőrön akar három esztendőt beszívni. Nekem mondják, hogy ezek nem voltak így az anyagkereskedővel? – s a két összekulcsolt mutatóujját a láng felé tartotta. – Nekem különben mindegy. Én senkit sem sajnálok, akinek zongorája van. Csak nem értem, minek ide Szentendréről hívni be építészt. – Rokona – jegyezte meg csendesen Lajos –, azt tartja, a rokon keressen.

Lajos jóval hátrább állt a nénje mellett. Mariska az öccse vállára rakta karját, de szemével Vodált ölelte, aki szemben elgondolkozva állt, s alig hederített a beszélgetésre. A munkásoknak nem tetszett a Lajos érve. Rokona? Rokona? Ki tételez fel az urakról ilyesmit. De hallgattak. Azt várták, kinek jut eszébe valami tréfás kitanítás. – Ja, a rokona? – mondta Dániel. – Hát nézze, ha maga félannyiért rakja tele ezt a latrinát, mint én, akkor maga a rokonuk. Az építészüké volt a legolcsóbb ajánlat, hát rokon volt. Az meg most azt gondolja: amit olcsóbban vállaltam rokonságból, visszalopom rokonságból. – De négyszáz pengőt kért tőlük heti munkabérre, s nekünk kétszáznegyvenet fizetett csak – makacskodott Lajos, akit bántott a latrinavicc s a munkások gúnyos nevetése. – Igaza van. Tolvaj ez is. Tulajdon szememmel láttam, hogy húsvétra fejes salátát vett a felesége – fortyant föl a rác, mintha azzal a százhatvan pengővel a munkások károsodtak volna. – Én még nem is láttam akkor fejes salátát; s ez dumál szegény emberekről. Majd átküldöm neki a négy fiam vasárnapi ebédre. – Sok jó pénzt megkerestünk mi az építész úrral – fordult szembe vele a sánta, akiből nem hiányzott a hűség erénye. Lajos nem is látta őt még ilyen harciasnak. – Talán azt kívánjuk tőle, hogy meggebedjen az építkezésben – tüzelt, a szalonnát a parázsból kiemelve. – Ha ő tönkremegy, nekünk nincs munkánk. Nekünk az az érdekünk, hogy minél többet szedjen ki belőlük. Ahol nincs, ott úgy sem szed ki.

Levágott egy szeletkét a szalonnából, s a csöpögő zsírtól átivódó kenyérkén Mariska felé küldte. – A széplábú lovag kedvéért, Mariska. – Mindenki Mariskát nézte most, aki a kenyérért a parázs fényébe lépett, s a szalonna és nyakfodra közé tartotta harapás közben tenyerét. – Talán indulnánk is, Mariska – mondta Vodál a sok fiatal szem előtt a féltékenység pillanatnyi rohamában. – Jaj, bizony – mondta a lány; ő maga is izgatott volt kissé a sok férfiszemtől, s búcsúzóban kacéran megveregette a Lajos arcát. – Pá, öcsike – mondta, ahogy a méltóságos asszonytól látta. A munkások irigyen bámulták a sötétet, amelyben Vodállal eltűntek. – Kurafi még maga a Zebedeus is – mondta a rác, majd hirtelen Lajosra nézett, s megértve, hogy elszólta magát, elódalgott. – Hát tudják, hívek – szólt bele Dániel a kínos csöndbe –, maguk legokosabbak, ha nem szólnak semmit, csak szombaton a pénzüket követelik. Dolgoztunk! Éhesek vagyunk! A bérünket kérjük! Együtt, mint a szavalókórus a rádióban…

Lajos ezt már nem hallotta. Attól a megjegyzéstől nemcsak a rác párolgott el, hanem ő is. Fölment a telken a hegyre, a kis fenyőerdő tövébe, ott csüggette egy kőről a lábát, a nyakát, a szomorú fiatalságát. Szegény Mariska – panaszolta a holdnak, de a szőkén sugárzó csillagról a Horváth Endrééknél szolgáló kisasszony jutott eszébe. Terinek hívják, Sopron megyéből való, s egy kicsit németesen beszél. Talán csak itt Pesten tanult meg magyarul. Ezen sokáig eltűnődött. A Dánielék kis házikóján egy macska felhúzta a hátát, s belenyivákolt a tanácskozásba. Lám, a házmesterlakás! Hova úszna velük egy ilyen kis ház a sarkantyúvirágos oszlopával.

Másnap piros papiros-csokréta került a felvont házfalra, s harmadeste megtartották a gleihnit. A gleihnire a szemben álló felek is fegyverszünetet kötöttek. Az építész és a tulajdonosnő egymás mellett álltak a téglatűzhelynél, s mint rokonok beszélgettek. A tulajdonosnő kitett magáért: egy pesti vendéglőből hozták fel két nagy rézedényben a pörköltöt és a galuskát. Velejött az edénnyel a szakács is, s magas fehér sipkában keverte a zsíros vörös levet, hogy fölmelegítés közben le ne süljön. A kunyhó falánál három nagy kosárüvegben állt a bor, egy ládán az edények, a többi közt Dánielék kölcsön kért, szögletes, vastag poharai és rózsás tányérjai is. A tulajdonosnő Mariskának is üzent az öccsétől: nem volna-e kedve kisegíteni, az uraságok úgyis elutaztak. Mariska kis csomagban hosszú fehér kötényt hozott ki magának, s abban segédkezett a szakácsnak az ételmeregetésnél. Kinn volt Teri is, két-két férfi közt fél mellét s vékony szőke karját be-benyújtva, lerakott egy tányért; a másik azalatt az áldozat behúzott nyaka fölött lebegett paprikás levével. Az asztalt a vakpadló deszkáiból állították össze hordókon-ládákon, s ahogy egy-egy nehezebb könyök az ételnek nekikészült, a pörköltlé itt is, ott is félrefreccsent a felugrott vagy lebillent deszkáról.

Lajos a nénje címén a felszolgáló személyzet közé vegyült, s két tányér pörkölttel cammogott a tűzhelytől az asztal irányába. A tányér tele volt, a talaj likas-hupás, s Lajos ujjhegyei bele-bele csúsztak a lébe. – Hé, én nem körmös kocsonyát akarok ám enni! – kiáltotta felé a sánta. – Juj, hogy viszi maga azt, Lajos – fuvolázott mellé Teri is, s két holdfénykarját átnyújtva az övén, kivette a tányért a kezéből. Alig volt súlya a meztelen keze szárának, amint a Lajosén átfektette. – Menjen, töltsön bort inkább – lökte meg őt még visszafutamodóban, s Lajos engedelmesen emelte föl a hasas boroskorsókat. A tulajdonosnő az asztal végén ült két barátnőjével, akik eljöttek a munkásokat nézni, s maguk is megforgatták a puha kenyeret a Dánielék rózsás tányérjában. – Üljön oda maga is, Mariska, kínálja a szomszédjait – mondta a tulajdonosnő a lánynak, aki nagy nehezen a sánta mellé telepedett. – Egy kis galuskát még a mesternek – mutogatta Terinek a rácot. A rác valóban mohó elégedetlenséggel evett. Vastag bajusza derékig piros volt a zsírtól, s bőrlebernyeges alsó állkapcsa szakadatlan dolgozott, s szemei elégedetlenül jártak ide-oda. A kényesebbeket azonban feszélyezte a három úrinő. – Köszönöm, elég volt – mondta a sánta is. Vodál a felét otthagyta, Mariska meg csak egy kis levet maszatolt szét a tányérján. Őneki elég volt a szaga.

Amikor mindenki el volt látva, Lajost és Terit is asztalhoz ültette az asszony. – Ezt, remélem, nem maga hozta ide, Lajos? – tréfálkozott a lány, kanalát a pörköltbe merítve. – Mutassa a körmét: no, már nem zaftos – mondta a két sugárujja közt a Lajos vörös mancsát megemelve. Igen finoman evett. Ujjainak csak a leghegye volt egy kicsit eldurvulva a mosogatóvíztől, különben akár egy úrinő. A kanál csőrével röppent az ajka szélére, s egy kicsi szellő szívta be a szájába a levet. Tudta, hogy a munkások a vastag üvegpoharak fölött rá-rávillantanak, s noha az asztalnál piszkos emberek ültek, akikkel ő sosem adná össze magát, átdelejeződött a sok tekintettől, s már csak azért is beszédbe ereszkedett Lajossal, hogy akik messzebb ültek, beszédközben is bámulhassák eleven arcát. – Maguk itt micsodák? – kérdezte Lajost. – Mesteremberek vagy napszámosok? – Van ez is, az is – mondta Lajos. – Az aki ott ül, s most föláll, betonmunkás. – Igen? – pillantott Vodálra Teri. – Házfelügyelők az Ágnes utcában. – Nős? – kérdezte Teri. – Nős. – Kár. Ő még a legcsinosabb ember itt. És maga? – Én nőtlen vagyok. – Azt gondolom, de maga is mesterember?

Szerencsére Vodál fölállt ebben a pillanatban, s Lajosnak nem kellett felelnie. – Az a nő ott kicsoda? – kérdezte Teri, miközben az építőmunkások nevében Vodál a munkát és a vacsorát megköszönte, és sajnálkozott, hogy a tulajdonos távolléte miatt nem jelenhetett meg körükben. – Az? Hát nem ismeri a kisasszony? A nővérem – bökte ki büszkén Lajos. – Igen? – nézett érdeklődve Lajosra a lány. – Csinos nő, nem is gondoltam, hogy a maga nővére. Egy kicsit bánatos arca van. Maga is ilyen bánatos? – kérdezte Lajost, mintha már az is mulatságos volna, ha ilyen nagykezű embernek bánata lehet. – Így hát a jelenlevő kedves nejének köszönjük meg hozzánk való jóságát, s kérjük, hogy a hátralevő időben is tartson meg bennünket jóindulatában – fejezte be Vodál minden szónoki erőltetés nélkül, barátságosan. Nagy éljen csapott fel. Még a rác is elmordulta magát, mintha azt mondta volna: eh, éljen, aki bort ad. A tulajdonosnő sorra koccintott az elébe járuló munkásokkal; visszamenet egymás közt is összecsöngtek a poharak. – Egészségére, Mariska! – koccintott oda Vodál a sánta válla fölött a lányhoz, mintha végtére még őt is észrevette volna a sürgés-forgásban. A két barátnő unta már a mókát. – Igaz, az emberek is fesztelenebbül mulatnak, hogyha mi nem vagyunk itt – mondta a tulajdonosnő. A szakács fehér sipkája már vacsora alatt elpárolgott a rézedényekkel, s most az úrihölgyek is elkívánkoztak az asztalvégről. Terike maga rakosgatta egy kosárba az edényt a kunyhó oldalába gugyorodva. Lajos mellégugyorodott segíteni. – A kisasszony már hazamegy? – kérdezte Lajos. – Muszáj… – Mért?… Sajnálja? – kérdezte Teri, mulatva magában, hogy Lajosnak vele kapcsolatban érzései lehetnek. – Most lett volna a legjobb még… – Sajnos – mondta tréfás panaszossággal a lány, a kosarat karjára akasztva. – Ne segítsem el a kisasszonynak – bátorodott Lajosban a három pohár bor. – Isten őrizz, hogy eltörje, csak menjen és mulasson… – Lajos nagy fájdalommal bámult az új falak mögött elúszó tünemény után. Még azt sem kérdezhette meg, kijön-e mostanában.

A vendégek távozása után csakugyan megoldódott a jókedv. Az öblös demizsonok és a téglapiros gégék közt eltűnt minden szemérmetesség. A szájak ha le is bágyadtak a pohárról, a fényes folyadék ott csillogott a lélek fekete odvában, s járt, kotyogott, bolondozott, ha az ivó szünetet tartott is az ivásban. A boroskosarakat már odaállították föl az asztalokra, egyenesen abból töltöttek, botladozó kézzel, az asztalra loccsant bortól éppúgy megmámorosodva, mint a szájukban forgatottól. Akiknek nem volt beszélnivalójuk, gyorsabban részegedtek. A rác karjára hajtotta a fejét, s oldalról nyalta a bort, a poharat döntve meg összekulcsolt kezében. Nem szólt semmit, csak öblös, mord, elégikus hangokat eregetett: eh, ooó, hájjáj, áá – pöfögte, mintha a lelke minden dohos, mord üregét végig akarta volna öblíteni ezzel a hanggal. Az, akit csirának hívtak, a satnya bajszát nyalogatta; időnkint fölegyenesedett, s a magasba emelte két ujját. – Hej – csiccsantott bele legényesen a világba, majd megint hamujába kókadt. Az asztal felső végén, ahol a jobb emberek ültek, igyekeztek formát adni a mulatságnak. Vodál biztatta a sántát, hogy nótázzon. De annak a hangja is kacsintott, mint a szeme. – Ha tavasz, hát legyen tavasz – visította a mátyásföldi szerelő nótáját, de úgy, hogy Mariska nevetve befogta a fülét. Dániel, aki a tulajdonosnő távozása után jött át a mulatókhoz, leintette. – A jerikói kürt azt jobban tudta. – Bütykös ökle egész körülérte a poharat; s komolyan nézte Vodált, aki most, hogy átjárta a bor, Mariska felé fordult, s maga kezdett csendesen dudorászni. – Magának is az a baja, ami nekem – mondta Dániel. – Minden testrésze közül a felesége vénült meg legelőször.

Lajos a pad végén ült, a Teri helyén, ahol az úrinők a teret üresen hagyták. Sosem szerette a bort, de most sűrűn töltögetett. Tetszett neki, hogy maga ül szemben ekkora edénnyel, s mulat, mint a felnőtt, bajuszos emberek, akiknek nagy, mellbődítő bánatuk van. Ez volt az igazi, nem a leesős emberrel az Ördögároknál. Igaz, hogy ő nem mester, csak napszámos, de megláthatja még a világ, mi lakik a kicsiny napszámosban. Kedve jött, hogy felmásszon valahová, a Világgal beszélgetni. Bebotorkált a házba, aztán a padlón négykézláb föl az emeletre. A csillagok szomorúan vigyáztak fenn a mulató napszámosokra, s a kivérzett hold megfelelő hely után nézett, amire ráaléljon. – Hej, te Jehova úristen – sóhajtotta el magát Lajos, s odaült az emelet szabad szélére, ahol valamikor a terasz lesz, kilógatni a lábát a Mindenségbe. Ahogy lenéz, alatta valami mozdul; jobban megnézi: egy asszony leskelődik a ház sarkáról. Az asztal mellől egypáran lehemperedtek már; mások hálóhelyet kerestek. Csak Vodál dúdolása körül volt együtt egy romnyi ember. Dániel bütykös kezével a poháron, a sánta és a pesti kőműves egymásnak dűltek, Mariska pedig időnként föl-fölemelte a két ujját, ahogy a színházban látta, s maga is kapatosan kissé, a házfelügyelőre csiccsentett. Lajos egyszerre eltalálta, ki lehet az a fejkendőbe bújt gyűlölet a ház sarkánál, s meghidegedett a szíve Mariskáért és általában a világért.

Horváthné a gleihnit követő szombaton egészen megtagadta a fizetést. Ők a mérnökkel összeírtak mindent; az építész legalább kétezer pengővel vett föl többet, mint amennyit a házba beleölt; amíg ő az eddigi munkáról el nem számol, nincs semmiféle kifizetés; anyagvásárlásra is csak ő adhat engedélyt. A munkások kissé kábultak voltak még az italtól, a rácot fönn a kiserdőben szedték össze reggel, ott hevert egy bokorba besüppedten, borostás arcát és szőrös mellét ordas hörgések közben vakargatva. A részegségben elázott a puskapor: a sok keserűség és a kalimpáló fej nehezen szedte össze a helyzethez szükséges indulatot. Az emberek ott álltak a téglakunyhónak támasztott háttal, s csak bámulták, mi lesz most. Az asszony nem is írt az építésznek, csak szóbeli üzenetet küldött Vodáltól; azt akarta, hogy a munkások is ismerjék meg az ő érveit. Az építész elvörösödött az üzenetre. – Elfogyott a pénzük, s a más becsületébe gázolnak. De majd beperlem én őt hitelrontásért. Maguk a tanúk, mit üzent. – A tanúk csüggedten kókadoztak a kunyhó és az új fal oldalában. – Hát mért nem számol el velük az építész úr? A szegény munkás igya meg a levét, hogy az urak marakodnak – jegyezte meg a pesti kőműves, aki a szalonnasütéskor is az ellenzék vezére volt. – Minket az építész úr fogadott fel – morogta az egyik napszámos. A szentendreiek hallgattak, de az építész látta, hogy bágyadtságukban most azok is inkább arra haragusznak, aki közelebb van. – Hát maguk nem maradhatnak vasárnapra pénz nélkül. Lemegyek az anyagkereskedőhöz, s attól kérek kölcsön – sütötte ki, miután a megfelelő indulatot nem sikerült fölpiszkálnia. De a rác utánakiáltott: – Aztán visszajöjjön ám az építész úr, mert mi is Szentendrén leszünk estére.

Ez volt-e az oka, vagy valóban pénzszerző szándékkal ment le a városba, nem tudni, de másfélóra múlva csakugyan megjött s valami pénz is a zsebében. – Nem gondolják – lihegte –, micsoda vesződséget szerzett nekem az az ember. Annál is elvették a becsületemet, letiltották a megrendelést. De akárhogy: én haza nem engedem pénz nélkül az embereimet. Én szegény ember gyereke vagyok, én tudom, mi az, ott ülni szombat este az asszonnyal szemben, s kimondani, nincs pénz. – A sok beszédből az derült ki, hogy az anyagkereskedő adott száz pengőt, s a fél bért mindenki megkapja. A munkások dohogtak, lődörögtek egy kicsit, de ahogy a bérkönyv fölött pengeni kezdtek az ezüstforintok, csak oda szivárogtak a kis asztal elé, s némi tanakodás után felkaptak a poros kerékpárjaikra, s hazakarikáztak.

Utolsónak Lajos járult a „kehely”-hez. A gleihniből ő még annyira sem tért magához, mint a többiek. A bérügyből elébb is az izgatta legjobban, hogy Vodált küldik-e a pénzért, vagy őt, s amikor Vodál üresen jött vissza, hogy kell-e még egy küldönc, mint az előző szombaton. Hogy nem kellett, elhúzódott a többiektől, be az épületbe, s ott gunnyasztott a félig lerakott vakpadlón. – Maga mesterember vagy napszámos? – így kérdezte Teri, míg halvány ajkán a vörös zsír valami rózsanedvvé alakult át. De rosszul is tette a keresztanyja, hogy nem valami mesterségre taníttatta, mit ér így az a félhold szőlő, csak kapálja, kötözze. Ha ő most tanult mesterember, eladja, s önálló lehet rajta. Cipészséget vagy cukrászatot kellett volna tanulni, valami kisebb ipart, ahol kevésből lehet üzletet nyitni. Milyen másképp festene, ha ő most azt válaszolhatná a Terinek: egy kis fagylaltosboltot készülök nyitni, nem jönne el kisegítőnek?… Úgyis fehér kötényt meg bóbitát kíván a bőre; az arcán még szebb lenne a pirosság, ahogy a málnafagylaltot nyújtaná.

Így kotlott maga a vakpadlón, amikor egy gyerek botlik be bámészkodva a gerendák közé. A közeli cipész fia, akinél a bakancsát talpaltatta a minap. Súgva mondja: – Egy nő várja lenn a sarkon, a műhely mellett, de csak neki szabad megmondania. – Lajos gyorsan magára ragadta a kabátját; útközben a tenyerével vasalgatta az inge gallérját, s a bakancsát törülgette az átellenes nadrágszárba. A fiúcska fél lépést előtte futott, s futtában felelgetett neki. – Igen, fiatal a nő. Hogy szőke-e? Biztosan szőke. Szép-e? Ő azt hiszi, szép. – Mivel Lajos minden elragadtatása ellenére sem emlékezett a Teri kisasszony több tulajdonságára, ugyanazokat a szerelmes kérdéseket kellett megismételni, s a fiú még hevesebb taglejtéssel s még több bizonyossággal ugyanezeket a válaszokat erősítette meg.

A sarok mögött mégsem a Teri várt rá, hanem Mariska. Azonkívül, hogy barna volt, sem szépnek, sem fiatalnak nem látszott, ahogy Lajost kezénél fogva a mellékutcába vonta. Orra az elfojtott sírástól megdagadt, s az arca a megdagadt orra körül szétesett. Üreges szeme, árnyékos álla, mély halántéka, gödrös orcája, megnyúlt nyaka mind külön morfondírozott és gyászolt, mint elzárkózó öngyilkosok. Lajosnak nem is kellett az éjszakai leskelődőre gondolnia a világmindenségbe kitett lába alatt: ott bújkált ez a gyűlölködő árnyék a Mariska arcában, és ott suhogott az agyát korbácsoló gondolatokban. Az uraságok visszajöttek a külföldről, s mindjárt föl is mondtak neki. A házfelügyelőné „hazudott” valamit. Lajos nem kérdezte, hogy mit hazudott, csak állt a nénjével szemben, és bámulta őt. A sarkon váró Teri sugárözöne után bajos volt ehhez az új problémához s a belőle ömlő sötétséghez hozzászokni. Csak azt látta, ami eltűnt előle, s még annyi emberség sem moccant benne, hogy megfogja a nénje könyökét, mint az az övét a Köztisztviselők mögött, a kis utcában. Mariska szerencsére nem vette észre ezt a bambaságot. Barna szemei elmerültek a vörös szemhéj alól kigyöngyöző könnyben, s amikorra a tekintete újra utat tört Lajos felé, egy szétmosott emberfolt állt az öccse helyén: nem részvevő vagy közömbös, hanem a testvére.

– Hát mit szólsz ehhez, Lajink? – s a szemhéján, orra cimpáján, ajka körül fölhajnalló vörös színekből s ide-odafutkosó rángásokból az a sajátos mosolyszerű valami zokogott fel, amelyet Lajos annyiszor látott otthon, halottasházaknál. – Kapsz te más helyet, Marink – felelte ennek a mosolynak, most végre megszorítva a nénje könyökét. De maga is érezte, hogy pihét dobott bele egy mélységbe, melynek a fenekére csak súlyos kő jut le. – Nekem is lesz most kis félretett pénzem, ha várni köll – motyogta a mélység fölül még jobban visszahúzódva. – Hiszen nem is az… – rebegte Mariska… – De ahogy a könnyei alatt ráakadt magában arra a nehéz, homályos tömbre, ami „az”, egyszerre belátta, hogy nem volt értelme az igazi helyett az öccsét idehivatni, hiszen a Lajosnak arról úgysem beszélhet.

Más lány szaladt volna a férfihoz; ezt tette velem a feleséged; meglátom, hogy állsz bosszút értem; Mariska még azt sem akarta, hogy Vodál tőle tudja meg a dolgot. Minden ér, ideg, izom, szárny azt leste benne, mit szól hozzá Vodál, de épp ezért, mert ennyire várt most valamit tőle, nem merte zavarni: tőle magától kell jönnie annak a maga sem tudta minek. Ezért menekült nagy kínjában helyette ahhoz, ami a családjából megmaradt. De ez a tétova kéz a könyökén nem nyugtathatta meg. Ez csak a Laji keze volt, aki után a halott anyjuk helyett ő mosta, iskolás létére a ruhát. A szeme is mintha megérezte volna, hogy rossz helyen kezdte a könnyet önteni, leszáradt, s ahogy a vizes emberfoltból egy nagy kezű, kissé megzavarodott Lajos lett; szerelmi fájdalma is anyás fájdalmába fordult. Úgy kapta fel az öccse pénzajánlatát, mint kedves együgyűséget, melyről azt kell mutatni a gyereknek, hogy ha nevetséges is segítségnek, jólesik vigasznak. – A te kereseted, szegénykém. Nem szorulok én arra, tettem én félre magamnak, hetven pengőm van a takarékban. De négy éve vagyok már náluk; más ilyenkor már a maga asszonya; az ilyen nem szokik meg olyan könnyen, mint egy csitri. De azért szép volt, hogy megajánlottad, Lajink – fogta meg ő is a karját.

Lajos ott érezte a maga karján a nénje kezét, a nénjéén a magáét. Kényelmetlenül össze voltak keveredve kezek és könyökök, s benne a szomorú pillantása mögött ingerültség emelkedett az ellen a nehéz és homályos tömb ellen, amely egész idő alatt kettőjük közt volt. – Ne búsulj, Marink, majd minden jóra fordul – sietett kibökni a hagyományos vigaszt, nehogy azt mondja: Látod, Marink, kellett ez neked? Néhányan azok közül, akik a fizetést megkapták, s biciklin készültek haza, ott imbolyogtak el jobbra-balra hajtva a kormányt a főúton. Mariska leszárította a szemét, búcsúzott, nehogy meglássák. – Egy levél van a hajadban – mondta Lajos, éppen csak odamutatva a szeptembert jelentő levélre, anélkül hogy megfogta volna. Mariska azzal a bánatában is érvényes mozdulattal vette ki a száraz levelet a hajából, amellyel cselédlányok igazítják ki, ha figyelmeztetik őket, a „toaletthibát”.

Lajos igyekezett bánatos dolgokra gondolni, amíg a telekre visszaballagott: de az ingerültsége egyre jobban elharapódzott a bánata alatt. Nem szabadna egy lánynak olyan könnyelműnek lenni, röffent ki benne az az ingerültség, hogy a félfizetést a Maritól kapott kis női pénztárcába gyűrte. Nem szokott mondatokban gondolkodni, s most olyan fennhangon szólt benne ez a mondat, hogy körülnézett, nem fennhangon mondta-e valóban. A munkások elszéledtek, csak Vodál és a pesti kőműves beszélgetett az építésszel. Lajos látta, hogy Vodál oda-oda pillant rá a malteros ládára, de valahogy most nem volt kedve visszapillantani. Az ingerültsége Vodált is kikezdte. Ennek is másra lehetne az esze, gondolta. Mért nem csinált gyereket a maga idejében, most azzal szórakozhatna. Vodál félfarával melléült a ládára, s hátulról átölelte. Lajos oldala rögzött tisztelettudásból helyet csinált a ládán, de az esze tovább berzengett. – Mi az, túzok – kérdezte Vodál –, tán adósságot csináltál a fűszeresnél, hogy olyan gondban vagy. Ha szorítanak, előlegezek ám egy-két pengőt a cechre… – Fizess te ott, ahol tartozol – gondolta Lajos hidegen a barátságos ölelésben. S ahogy lassan fölvette tenyerébe lógatott fejit, s komolyan Vodálra tekintett: a szemérmes, tisztelettudó homloka mögött az ingerültség az ütést kiszámító kegyetlenséggé vált. – A Mariskának meg felmondtak – ejtette ki csöndesen. – Éppen az elébb hivatott: hazajöttek az úrék, s mindjárt fölmondtak… Vodál kissé visszahúzódott a hírmondótól. Fekete arca csak elborult az ijedelemtől, de az ajkán látni lehetett, amint a megdöbbenés a vért mohó kortyokban leszívja belőle. De uralkodott magán, nem kiáltott, és nem tört ki. Mit is mondhatott volna Lajosnak olyat, amit a kedvese öccse előtt kimondhatott? Csak ült csendesen, szemét sem meresztve, állát sem remegtetve, még csak a karját sem fejtve le Lajosról. Minden tagja egy nyugodtan, kissé elgondolkozva ülő férfié volt, csak az egész ember volt olyan, mint egy ismeretlen fájdalmat ábrázoló szobor. Lajos ingerültsége megdermedt ettől a szomszédságtól. Már csak azt várta, hogy Vodál lefejtse róla a karját, s ő fölszökhessen a kis erdőbe, s ott arccal a fűbe vethesse magát. Csak ott, a haja fölött összecsapó haraszt zümmögésében értette meg, hogy sok nagy bánat van a világon, de ezen a napon mégiscsak az mind közt a legnagyobb, hogy a sarkon nem az a két kar csúszott az övére, amelyiknek kellett volna.

Vasárnap kijött a tulajdonosnő. A szokottnál is nyájasabb volt, s nem sajnálta a szót, csakhogy Lajost szóra bírja. A szombati eseményeket akarta kitudni, kaptak-e bért, mit mondott az építész, milyen a munkásnép hangulata? De a kérdésekkel nem állt elő egyenesen. Nem mintha röstellte volna föltenni őket (alkalomadtán bátrabb kérdéseket is föltett), ösztön volt benne, hogy nem kérdésekkel csalogatta elő, amit tudni akart, hanem a beszélhetnéket indította meg mögötte. Amit a kérdések vödrönként húztak, az így forrásként ömlött elő. – Na, Lajos, néztem ma reggel az újságban, nincs-e valami az Alpár útról – kezdte jókedvűen, a földszint eldolgozatlan ablakrésébe kapaszkodva. – Hátha ölthetem a gyászruhát a szegény rokonomért. – Kiváltotta magát a kezünk közül – mosolygott Lajos. – El voltunk puhulva a gleihnitől, beértük félpénzzel. – Félbérrel? Elég bolondok maguk. Fölvette ő a maguk bérét hússzorosan is. – Azt elhiszem – bólintott Lajos jelentősen. S hiába fogta össze a fogsorát, jött, emelkedett s részt kért mögötte valami… A tulajdonosnő rápillantott, tudta, hogy ilyenkor az a legbiztosabb sürgetés, ha az ember úgy tesz, mintha el akarná bontani a vallomásra alkalmas helyzetet. A titok megijed attól, és kilöttyen. Elfordult, mire Lajos hízelkedőn elmosolyodott. – Tetszik tudni, mit fizetett ki ő nekünk? Jó kétszázat. – És négyszázat vett fel munkabér címén előlegül – kiáltotta az asszony. – Látja, ezt is mondta a tervező mérnök. De nem mertem magamra bőszíteni az ilyen krajcáros ellenőrzéssel. Mégis rokon, s ha magamra haragítom, elspórolja az anyagnál… Tudja, mennyi volt az a harmincnégy mázsa? – Húsz-huszonkettő – felelte Lajos. – Hát maga tudta? – Csak nem akartam a nagyságos asszonyt keseríteni. Az ilyen munkásembernek is van azért szeme meg esze. – De nem fél ő tőle, hogy én megbecsültetem a vasat, s lecsukatom sikkasztásért. Megteszem, meg én! – toppant fel hirtelen haraggal. – Az a számla vagy hamis, vagy máshová vitte az anyagot. – Itt megint Lajosra pillantott, hogy nem pedz-e valamit.

A harag leszaladt belőle, s most megint gyermekes tanácstalansággal nézte a lelógó lábát. – Tudja, ha őszinte akarok lenni, én még mindig nem vagyok képes feltételezni róla. Ő tudja, mit vállaltam érte. Talán más építkezésbe kellett dugnia a pénzt, s vissza akarja tenni… – Csaknem pityeregve mondta ezt. A maga titkos reménysége, hogy talán még sincs olyan nagy baj, s a közvetlen cél, hogy Lajosból minél többet kiszedjen: jól megfértek ebben a pityeri hangban. – Nincs ennek most több építkezése; a sztrájk alatt fejezték be, ami volt, Pomázon… – Hát akkor lóversenyez, vagy nője van, vagy iszik! – pattant föl Horváthné. – A sört, azt szereti. Mielőtt ide följön, mindig megiszik egy üveggel. – De hat hét alatt nem lehet annyi sört meginni. Gazember, gazember. Meglátja, még a munkásai fogják agyonverni. – A munkásoknak azt mondja, hogy olcsóért vállalta. Meg hogy az építtetőknek fogyott el a pénzük… – Ezt meri mondani? Ilyen szemtelenségről fogalmam sem volt eddig… Teljes kétségbeeséssel ült már az ablakban. – Maga azt hiszi, hogy le fog állni? – tárta Lajos elé minden taktika nélkül a riadalmát. – Fenyegetődzik vele, úgy hallom. – De hát meg lehet azt tenni? Nincs erre törvény? – A szentendreiek azt mondják, hogy a háza az öccse nevén van… – kockáztatta meg Lajos. – Még az is? De hiszen akkor énnekem végem van…

A visszafojtott sírástól pirosan ugrott be a szobába, s a félig kész vakpadlót döngette kemény lépéseivel. Nem ismerte az egyhelyben gubbasztó bánatot s most, hogy mindent elveszettnek látott, föl-alá járt, mindent megpiszkált, mindenbe belekötött: ez a vakpadló nincs fölrakva még; a zsalufát mikor szedik már le; az asztalos még nem volt itt méretet venni. – Tudja, az én uram sehogy sem akarta ezt a házat – tért vissza gondjaihoz, miután kifutkosta magát. – S én már a költségvetésnél túlléptem háromezerrel, amit megengedett. Ez a gazember most elvisz kétezret. Ha magunknak kell befejeznünk, még rámegy, tudja Isten, mennyi. Így tegyen jót az ember. – A nagyságos asszony ura is ember! – mondta Lajos az asszony kétségbeesésétől őszintén megszeppenve. Az asszony fölütötte a fejét, s elnevette magát. – Maga téved, fiam. Az én uram nem ember. – S a nagy nevetésben visszatartott könnyei lassan kicsordultak.

– Na, de megyek is – mondta egy újabb vizslató körút után. – Zsuzsika a nagyanyjánál van Csillaghegyen, a kicsit a házmesterékre hagytam. – Hát Terike? – kérdezte Lajos, megrettenten, hogy a bűvös szó, mely gyönyört és fájdalmat egyaránt felidézhet, szájából csakugyan elröppent. – Teri? Neki is most kellett hazautazni a gyerekéhez. – Lajos arcán rajtmaradt az alázatos mosolygás, mellyel a „Hát Terike” könyörgőn és tétován kiröppent. Helyrajzi eloszlását legalábbis nem vesztette el, éppen csak mélyebbre vésődött a vonásokba, s vigyorgássá vált. – A Terike asszony? – törte át végre Lajos riadalmát a szorongás. Ha meg nem kérdi, az asszony megy, s magával viszi egy kérdésekkel teli éj minden feleletét. – Asszony? – nevetett a tulajdonosnő. – Na, pap nélkül. Mért van úgy meglepve? – nézett az elbámult Lajosra azzal a kaján derűvel, amellyel csak nők tudnak egy nagy mancsú, esetlen férfi riadalmába tekinteni.

A tulajdonosnő még el sem tűnt az Alpár úti keresztnél, s Lajos már eldöntötte, mihez tartsa magát a jövőben. Teri nem érdemli meg, hogy ő úgy gondoljon rá, ahogy a budagyöngyi kerékpárút s különösképp a gleihni óta gondolt. Még jó, hogy ilyen korán megtudta, legalább idejében elszabadíthatta magát; megint nyugodtak lesznek az estéi tőle. Valóban nagy, kemény hideget érzett magában, mintha acélt öntött volna csontjaiba az elhatározás. Az is elillan mindjárt, ami egy kicsit még összegornyasztja a testét, mintha kotlani fészket keresne. Dudorászott, a lucernát csapkodta egy bottal, s fölment a kis erdőhöz; mintha a magasban a maga lehúzó érzéseinek is fölötte lenne. Már annyira fölötte volt a szerelmének, hogy évődhetett is: látod, Lajos, kinek akartál te sarkantyús virágot futtatni az oszlopára. De a kis házmester-házat mégsem volt okos emlegetni. Valahol léket kapott tőle a lelke, s virágszag és szomorkodó este csapott belé ríkató édességgel. Egy cemendéért! erősítette magát. De az az esteszag csak ömölt-ömölt belé, s az orvul bezúdult apró szörnyetegek is mozdulni kezdtek, belülről harapó fogaikkal. Nem, azért sem gondol rá! Őt ne lássa még a fa sem egy ringyóért veszkődni. Ide-odaszaladt, hogy kirázza magából az egészet, mint kutya a füléből a vizet.

Mikor megnyugodott, leült. Mégiscsak okosabb, ha egy kicsit gondolkodik felőle. Ilyen nyugodtan, mint most, bátran gondolkodhat. Vajon mennyi idős a gyereke? Az egész lányt sem nézte többnek tizennyolc-húsznál. Nemhiába volt egy kis idegen kiejtése: az ilyen német lányok hamar megesnek. Pedig milyen sárga vére van, mint a holdvilágnak. De csal a látszat; a sánta is mondta, hogy némelyik sovány nőnek ötször-hatszor is kéne egy nap. Megint föl kellett ugrania, mert érezte, hogy egy nagy marás készül ott benn. A gyulladt fog dermeszti így az embert figyelmeztető villámlásával. S ami jelentkezett, csakugyan megjött. Lajos a volt őrsvezetőjét látta. Nem is az egész embert, csak a feszes csípőjét, combját, ahogy egyszer föltette előtte a lábát, a cipőjét letörülgetni. Milyen teste tud némelyik férfinak lenni. Amilyen beteges az egyik, olyan tűzláng a másik. Jó kan, mondták nevetve a fiúk, és tetszett nekik, hogy ilyen ember egyáltalán megnő a világon. Eszik, káromkodik, henceg, parancsol, s játszogat lánnyal, asszonnyal, cseléddel. Mindenhez megvan a fogása. Egy ilyen szolgálónak talán csak a melle alá nyúl hátulról, s az már elveszett a becsületes ember fiának. Megtanulta a különbséget és keresi. Az ura mellett is arra gondol, mint a sánta a mozigörlökre.

Föl-le járt a sötétedő erdőben s a kezeit tördelte, mint az asszonyok. Csakis jobb embertől lehet a gyereke, egy magafajta örül, ha megkap egy ilyen szép lányt. A szél dödögősebben szaladgált a fák közt, mint java nyárban, s a kigyúló lámpák a város fölött szétáztak a füstben és párában. Valami jó okosat kellene kitalálni… valami okosat kellene kitalálni – hajtogatta a marcangoló fájdalma fölött megrettenten. De nem jutott semmi sem az eszébe, csak futkározott. Kifáradtan ért le a kunyhójához. Körültekerte magán a pokrócot, s a feje éppen olyan feketeséggel volt tele, mint a szeme. Egyszer csak azt vette észre, hogy már aludt egy darabot. Eh, az ilyen bukott arra való, hogy szeressék, gondolta zsibbadtan és könnyelműen, s arccal a föld felé fordulva ölelni-fojtogatni kezdte a levegőt, nem maga egyedül abban a városban s abban a pillanatban.

A reggel jótékonynak mutatkozott. Amint szétnyílt szemrései mögött (csipásan, akadozva), tudatában is szétnyílt egy szemrés: először Teri botorkált bele gyermekével. De most nem szorult össze benne semmi; idegen volt a lány, maga csodálkozott a legjobban, hogy egy nő, akit kétszer látott, ennyire fölizgatja. Veront mennyi ideig szerette, s nem veszekedett így érte. Méreg az ilyen fehérbőrű. Pusztuljon, ahol van, az asszonyával. A Teri iránt érzett gyűlöletét átvitte a tulajdonosnőre, át az egész épületre. Vodál kiállította őt az útkereszthez; ha a mérnök vagy az asszony föltűnik, jelezze. Ahá, hígabb betont kevernek. Úgy is kell, csak legyen gyengébb a házuk fedele. Bár megrepedne és beázna. Mert semmi sem jó nekik, lapos tetőt építenek. A lapos tetejű kockaházak és Teri holdsugár karjai összekeveredtek ellenszenvében: flanc az egész, legokosabb volna rájuk gyújtani s bennégetni őket. Mért is nem tanult ő? Akinek tanultsága van, egész másképp beszél. Az tudja, hogy kellene ezeknek megmutatni. De hát olyan öreg ő, hogy nem tanulhat még? Ipart vagy akár iskolát is. Most huszonkét éves. Ha annyit megkeres, amennyiből kenyérre meg valami kis albérleti ágyra jut, esténként az utcán, a villanylámpák alatt is megtanulja, amit az úri fiúk. Azalatt, míg a budai barlangokban heverészett, hány könyvet olvashatott volna el. Hiszen nem volt ő buta. Katonáéknál, igaz, csúfolták a jámborságáért, de ha valamit meg kellett tanulni, megtanulta.

Áttekintett a szomszédba, a hosszú orrú fiú most is ott ült a Dánielék kis háza előtt, s olvasott. Órjási telek volt az, amin a Dánielék házmesterkedtek, hét-nyolcszor nagyobb, mint amin ők építkeztek. Csupa kis utacska, kövecses kert, rózsa- meg szőlőlugas, cifra piros levelű díszfák, nagy szamócaágyak hervadt levelekkel, fürdőmedence, baromfikert. A gyepesen emelkedő lépcsőkerteken eltárt, színes farkával páva sétált, s rövid, fehér nadrágjában, amióta a szürke autó a külföldről visszahozta, megint ott ugrált a göndör leányka. S ez a fiú el sem mozdul a piciny házmesterház elől; még a tulajdon nyulainak sem vetne egy marék lucernát. Oda van szögezve a zsámolyra az ajtófánál, olvas, irogat, s föl sem les a tulajdonosékhoz. Ennek nem jut eszébe az autós fiatalemberekkel versenyezni a nadrágos kisasszonyért; ül a könyve mögött, mint valami fedezékben. De majd megmutatja ő nekik. Szép a Dánieltől, hogy taníttatta, hazudik a zsidóknak, éjszaka a más telkén kujtorog, de a fiú ott ülhet a könyve mögött, s egyszer majd kiugrik mögüle… A keserűsége meg a tanulhatnékja szövetségest gyanított a szomszéd fiúban. S munka után átnézegetett, hogy válthatna szót. De az, amikor már nem látott, hátravetett fejjel a csillagokban kezdett olvasni, éppolyan makacsul, mint előbb a könyvekben. Ha lefekvéskor Teri tódult az agyára, Lajos, mint valami őrangyalt, ezt a vékony arcú, leütött tekintetű fiút idézte meg: ez tanácsot adna, mit kell tennie.

De minél bizonyosabban érezte ezt, annál kevésbé talált utat a megközelíthetetlenhez. Még egyetlenegyszer sem jött át az építkezéshez az apjával; munkásember meg nem tehette be a lábát a szomszédba. Másnap vagy harmadnap aztán magától jött az alkalom. A tanítás megkezdődött. A hegyről lefelé ballagott fehér blúzában néhány lányka; köztük a szomszéd elnökék kisasszonya is. Hónuk alá csapott könyvekkel a fiúk is lefelé fütyörésztek kettesével mezítelen térddel, rövid harisnyában. Lajost épp akkor küldték le az anyagkereskedőhöz a városba. Látja messziről, hogy a Dániel fiú előtte poroszkál. Lábujjhegyen szaladt, amíg egészen mögé nem ért, akkor néhány nagyot lépett, s oldalt elébe került egy féllépéssel. Jó napot kívánok – köszönt a fiúra tisztességtudóan. Az fölnézett a talpa alá futó földről; kurtán visszaköszönt, s folytatta az útját. De Lajos tovább is mellette lépdelt, s tartotta a lépést. Így mentek harminc vagy negyven métert. Akkor Lajos megszólalt: – A fiatalúrnak is megkezdődött az iskola? – Meg – felelte a fiú szárazon. – Ami azt illeti, a fiatalúr is eleget tanult, elnéztem az épületről, mert ott dolgozom a szomszédban. A sztrájk alatt én voltam a csősz. – Igen?… – mondta az elutasítón. De Lajos nem hagyta magát lerázni. – Már nem sok ideje lehet hátra a fiatalúrnak?… kérdezte. – Idén érettségizem. – A gimnáziumban? – Nem, kereskedelmiben… – Az jó – mondta Lajos elgondolkozva, mert erről az iskolafajtáról még soha nem hallott. De nem volt ideje habozni. – Szerencsés a fiatalúr, hogy nem is gazdagok, s az apja mégis taníttatja. – Az anyám mosni jár; ő taníttat – mondta szárazon a vékonyarcú. – Sokba kerülhet az… – tűnődött magának Lajos. – Akinek. Én tanítványt vállaltam, meg tandíjmentes is vagyok, mégis sokba kerül. Más fizet, és nem keres, mégis olcsó neki. – Hogy lehet az? – Úgy, hogy annak törvényszéki bíró vagy nagykereskedő az apja. Az enyém meg házmester – mondta a fiú szárazon fölnevetve.

Lajos egy darabig némán lépdelt mellette, a maga tervéhez kereste a megfelelő szót. A lejtő gyorsan falta a lépéseket, s tudta, hogy a hegy alatt el kell válniok. – Mit gondol a fiatalúr, én még elvégezhetnék valami iskolát, így a munkám mellett? – Magántanuló akar lenni? – pillantott rá a fiú, most először figyelmesen. – Az, magántanuló – örült meg Lajos a szónak. – Mije van, elemije? Az. – A polgárit éppen megpróbálhatja. Az nem osztályiskola. Azt még engedik, abban nem szerezhet semmiféle előjogot. Vizsgadíjban lefizet ötven pengőt, tandíjban másik ötvenet; könyvek is kellenek, meg tanár is, mert különben azt sem tudja, hogy fogjon hozzá. A négy év belekerül minimum ezer pengőbe, s akkor elmehet: borbély- vagy lakatosinasnak. Aminek így is elmehetne, ha nem volna túlságosan öreg, s volna, aki etetné-ruházná közben. – Lajos hitetlenkedőn bámult rá. A hangjában, pedig ingerülten reccsent, volt valami vicces. – És valami másféle iskola, ahol a szegény munkásember… – pedzette Lajos, a tréfa mögött a komoly választ keresve. De az útitárs nem hagyta befejezni. – Munkásegyetem, mi? Jön egy repülőbizottság, megkérdi a munkavezetőt, kik itt az értelmesebb munkásgyerekek, s már utalja is be a munkásegyetemre. Bement mint paraszt, s kijön mint mérnök. – Hátha nem is az – tétovázott Lajos. – De az. Mért ne az? Maga tanulni akar, s nem tanulhat. A másik kretén nem akar tanulni, s leérettségizik, mert az apja is érettségizett. No, mondja csak, mért nem az? – nézett Lajos szeme közé. A kicsapó tűztől olyan volt a szeme, mint a zöld pálinka a gyógyszertárban. – Igaz… – motyogta megzavarodva Lajos. – És mégsem igaz. Nem érti? – kiabált a fiú. – Nemcsak hogy a munkásegyetemet, még csak a polgári iskolát sem fogja elvégezni. Mert nincs ezer pengője. Nincs még egy albérleti ágya sem. Nemsokára állása sem lesz… Lajost annyira meglepte a száraznak látszó fiú dührohama, hogy nem is tudott a terveire hulló ítéleten gondolkozni. Mi a baja neki, amikor neki már jó? Dániel elsóz még egy telket, s ő már leérettségizett, kész úr. Amilyen esze van, kap valami állást. A lejtő már elfogyott, mindjárt búcsúzniuk kell, s talán sosem áll vele szóba többet. – A fiatalúr minek készül? – kérdezte egy néma száz méter után. – Minek? Szociológusnak – nevetett a fiú, hosszú felsőajkát sárga barázdás, satnya fogairól felhúzva. – Ja? – motyogta Lajos, s oly bizonytalanul nézett rá, mintha a felfésült hajú, nagy orrú fiú egy vízfestékfolttá folyt volna szét a szeme előtt.

Lajos megjárta már az anyagkereskedőt a cédulával, s még mindig csak álmélkodott a Dániel fiún, anélkül hogy a napok óta benne bujkáló ingerültség kiújult volna. Mint egy idegen, zöld anyag úszkált lelke vizén a fiú furcsa beszéde, mely a maga mélyebbre került dühével nem tudott elkeveredni. De ahogy múlt a nap, ez a keveredés mégiscsak megtörtént, s utólag maga Lajos csodálkozott a legjobban a viselkedésén. Visszamenet Korányival, a leesős emberrel találkozott. – Ember, csakhogy látlak – tört ki az, kezét megragadva. – A nénédnél többször is voltam, hogy a címedet megtudjam, legutóbb már be sem engedett, s amikor csak azért is csöngettem, a csöngőt is kikapcsolta. Úgy látszik, félt téged a társaságomtól. Mondhatom, nem igazságosan. A csábító szerepét ez esetben a szűz játszotta. Emlékszel barlangodra az Ördögároknál? Amit te ott a földbe hűtött bor mellett a piac szépségéről mondtál, énrám végzetes lett. Mi voltam én addig? Egy szánalomra érdemes, beteg magántisztviselő, aki rossz ruhája miatt nem kaphat új állást, s arcra esik a villatulajdonosok könyörületessége előtt. Színleltem? Ki von határt egy olyan betegségben, mint az enyém, valóság és színlelés közt? Egy lecsípett kézitáska s az én pénztárcám közt a tulajdonjog élesebb határt von, azt hiszem. – Piaci tolvaj lettél? – kérdezte Lajos szárazon. Maga sem vette észre, hogy leütött pillantásával, kurta modorával, éles kérdéseivel öntudatlanul is a Dániel fiút utánozta. – Lettem? Épp az, hogy nem lettem. Aki az lett, virgoncul, bravúrral, lelkiismeretfurdalás nélkül lop. Én pedig minden alkalommal először lopok. Minden új eset ugyanakkora elszánásomba kerül, mint az első. S ha sikerül, úgy húzódom el a retiküllel a kabátom alatt, mint kislány, aki szüzességét siratja. Nem tudom megszokni. Sokszor egészen kitűnő alkalmakat szalajtok el; egy szegényes, hegyes kis kalap van a mámin, amilyet a vizivárosi vénkisasszonyok hordanak, s ez megindít. Én nem tudom, te csakugyan ártatlan maradtál-e szatyorhordó pályád alatt, de ha igen, nem ismered azt a szomorúságot, amely egy ilyen retikülből árad. Gyermekfényképek, zálogcédulák, egy levél Ilontól, aki a nagyságos asszonyékkal Zamárdin nyaral: az ember szinte belebőg ezekbe a rongyos bélésű tárcákba. – Te csakugyan érettségiztél, vagy ez is hazugság? – kérdezte Lajos, mert az után, amit a Dániel fiútól az iskoláztatás nehézségeiről hallott, az érettségi egész távoli tündérkapunak tűnt föl. – Micsoda beszéd ez? – nyúlt Korányi a tárcájába sértődötten. Lajos az ismerős igazolvány mellett, mely szerint Korányi Andort a ruhája miatt nem vették fel, viszontlátta a Munkácsy utcai gimnázium érettségi bizonyítványát. Szép zöld hasa volt a papírnak s a magyar címer is benn, lenn a tanárok aláírása; mögötte a latin fordítás hitelesítve. Lajos irigyen nézte a papírt. Ha ő ezt megszerezhetné. – Gondolod, hogy hamisítvány? – kérdezte Korányi. – Nem érdemes ilyen rongyokat hamisítani. Ahol mi élünk, a bizonyítványok már csak szívindító kellékek, mint a kifolyt szem vagy a kabátujjba csomagolt karcsont. Sokkal többet érne egy egészséges angyalföldi zsebtolvaj lelkiismerete a zekémben. Ismered azt az új városmajori betontemplomot? Abba szaladtam a múltkor egy kis női pénztárcával, mely a kézitáska oldaláról szinte a tenyerembe pottyant. A villatulajdonosok helyett most a templomok tulajdonosa előtt esek térdre. Egészen ritkán követem el. Hét-nyolcszor összesen. S tulajdonképp nem is bánnám, ha elfognának. Csak a felháborodott konyhatündérektől félek. Amilyen arcom van, meglincselnek. Te itt dolgozol? – Igen. Egy-két heti munkánk van még – tette hozzá Lajos, valami rossztól tartva. – Egy-két hét elég volna nekem, hogy az elveszett önbizalmamat megtaláljam… Én őszinte voltam hozzád, barátom, légy te most nagylelkű. Téged is a nénéd segített be, légy te most egy másik ember testvére. Ajánlj be annál, akihez a nénéd beajánlott. Dolgozni szeretnék… – Megfogta Lajos kezét, s megcsuklott előtte. – Ember, az Isten ránk néz – hörögte elfúltan. – Lajos undorodva érezte a derekán a kezét. Nem tudta megérteni magát: hogy barátkozhatott ő össze ezzel a csavargóval. Még bort is hozatott neki, s beásta az avarba, hogy hideg legyen. Most itt van, rátapad, botrányt csinál. – Gyere vissza – mondta – a déli munkaszünetben. Addig beszélek a munkavezetőnkkel. Vodálnak hívják, csak keresd őt. Hacsak lehetséges, megteszi értem. – A leesős ember erre az ígéretre eleresztette Lajost. – Meg akarok tisztulni a munkában – mondta, könnyes szemét hagyva az úton átfutó Lajosban.

Lajos hideglelősen ment föl az állványra Vodálhoz, aki a tető vasmunkáját verte be betonnal. Amióta Mariskának fölmondtak, csak kerülgették egymást. Vodál adósnak érezte magát egy magyarázkodással, Lajos meg rá s Mariskára is haragudott a Teri gyerekéért, mintha azt nem is egy nő meg egy férfi, hanem a föld valamennyi paráznája hozta volna a világra. Néha egymásra mosolyodtak: Vodál jóakaratúan, kérlelőn, Lajos kényszeredetten inkább, mert akármit érzett, az arca csak alázatosságot tudott mutatni. Beszélni azonban a munkáratartozón túl nem beszéltek. De Lajos most meg volt rettenve: egy nedves kar nyúlt utána barlanglakó korából, s Vodál segítségére volt szüksége, hogy mint Pestre jövet a somogyi embertől, ettől is megugorhasson. – Egy régi barátom csimpaszkodott rám, hogy az anyagkereskedőtől jöttem – magyarázta kissé akadozva. – Régen jobb ember volt, érettségije is van, de azóta elzüllött. Erőszakoskodott, hogy beajánljam. Épp ilyen ember kellene ide, gondoltam. Mindenünk elpárologna. Ajánlottam, hogy délben jöjjön vissza s Vodál urat keresse. Gondoltam, addig felvilágosítom. – Bízd csak rám, fiam, lerázom én őt – mondta vidáman Vodál. Örült, hogy kér valamit a Mariska öccse, s mindjárt kibuggyant belőle, amire ő készült. – Úgyis szeretnék beszélni veled. Este munka után bejöhetnél velem egy fröccsre a Weberhez. – Szívesen – nyugodott bele Lajos, még mindig Korányival vajúdva. – De azt mondja ám neki, Vodál úr, hogy én erősen ajánlottam, csak most már nem tehet semmit. Az építész le akar állni, nincs több fölvétel. S ha engem keres, nem vagyok itt, elküldtek… Én majd elhúzódom a szilvabokrok alá. – Jól van, jól, ne aggasszon ez téged, elbánok én vele. Szóval eljössz? – tette Lajos vállára a kezét. – El, hogyne… – felelte az megint a régi hálával.

Harangszó után csakugyan megjött a leesős ember, s Vodált kereste. Lajos akkor már ott nyesegette a kolbászt a szilvák alá rejtőzve. Úgy tűnt föl neki, hogy nagyon soká tart a megbeszélés. A sánta meglátta Lajost, s odatelepedett mellé a maga porciójával. – Mondd, még beszél Vodállal az az ember? – kérdezte Lajos. – Az a kékfejű? Már elkergette. Valamivel nagyon felbőszíthette őt, mert kiabált az öreg: meg ne lássam magát ezután itten. – Úgy – kérdezte Lajos dobogó szívvel; arra fölfelé mehetett el, hogy nem láttam. Ahelyett hogy megkönnyebbült volna, nyugtalan, kedvetlen lett. Igaz, úgy sem vesznek itt föl munkást, meg jobb is, ha az ilyen Korányi-féle svihákok lemaradnak róla, de azért mint valami nyálka hozzátapadt, amit a könyörületességről mondott. Mitől olyan kék annak az embernek a feje, s a szeme is egykettőre elvizesedik. Büdös ez az egész világ; igaza van a Dániel fiúnak. Vodálnak azért nem kellett volna kiabálnia vele. Különben okosan tette, ha kiabált. Mit vacakolt vele ő is, el kellett volna azonmód kergetni.

A sánta vékony karikákra metszette a hagymát, s amíg a lemetszett karikákat a sós-paprikás kenyérre csúsztatta: – Ismered a fűszereséknél a Katót? – kérdezte Lajost. – A Katót? Igen – felelte Lajos mogorván. – Elnéztem: szép vajas húsa van s a tekintete mint egy bérmálkozóé. Azért gyanús nekem valami azon a lányon. Nézted a mellét? – Nézte a fene – förmedt föl a kolbász gazdája. – Nahát, csak nézd meg. Lányoknak is van nagy mellük, de az akkor hájas. Ennek a melle nem hájas. Szinte úgy előreugrik a kötényben. Ilyenre egy mell csak férfi mellett nő meg. – Hagyj engem a marhaságaiddal – ugrott fel Lajos, a bicskát és kolbászt a földre hajítva. Lajost engedelmes mosolyú, kissé málészájú fiúnak tartotta a sánta, s már a kifakadásán is megütődött volna. Az azonban, hogy a kést meg a kolbászt a földre vágta, olyan foka volt az indulatnak, amitől a sánta is elsápadt. Lehetőleg úgy viselkedett, hogy ne kerüljön összetűzésre a sor, de ha mégis kirobbant valami, rögtön a sántasága jutott az eszébe. Ő nyomorék, azért hepciáskodnak vele, s ilyenkor akár össze is zúzatta magát felindulásában. – Meg vagy veszve, te állat – ordította. Lajos maga se tudta, ki ordítoz belőle vissza. Mintha egy idegen ordította volna, de csodálatosmód mégis nagyon jólesett neki, úgy látszik, megszabadult közben valamitől. – Te vagy megveszve. Nős ember és éjjel-nappal disznólkodik. – Disznó vagy magad – ordította a sánta, s ép lábával belérúgott. De amíg az a levegőben volt, a másik kicsúszott alóla. – Azért, mert nyomorék vagyok, nem ijedek meg tőled – kiabálta az elbukott, a földről feltápászkodva. Akkorra már az ebédlők mind odasereglettek. – Mit taposod te azt a hibást? – állt Lajos elé a rác, a sántát fél kezével maga mögött tartva. Ingéből a könyök alatt egy nagy szőrpamacs nyúlt ki, s az ember és Lajos közt egy vörös tenyér indult, öt vastag, dühös kis állattal a fiú inge felé. – Lassan a testtel, öreg – hárította el valaki hátulról a rácot. Annak a szemében ijesztő nagyot nőtt a fehérség, míg mellét fölszíva a beavatkozót kereste. De a közbenyúlt kar gazdája Vodál volt, s ettől a rác kissé félrehúzódott. – Ő ütheti a nyomorékot? – hörögte, s vastag ajka hangosan sípoltatta a kapkodott levegőt. A szentendreiek felindultan állták körül Vodált, érezni lehetett, most mindjárt kirepül a Mariska neve, s emberhalál lesz. De Lajos a szokatlan izgalomtól összeroppanva elsírta magát. – Ki ütötte őt? Mondd, hozzád értem én? – fordult a sántához, akinek két könyökét két szentendrei fogta. – Az kellett volna! – morogta, de a nagy tumultustól meg a Lajos sírásától benne is megcsappant a düh, s ahelyett, hogy ráncigálta volna a könyökét, halványan és verítékesen dőlt vissza azokra, akik fogták. – Nahát, akkor ne marhuljatok itt – mondta a pesti kőmíves. – Hiszen a legjobb barátok voltak. – Kakasok – mondta Vodál is, s erre megkönnyebbült nevetés tört ki. A sántát és Lajost egymásnak lökték, s nagy éljenzés közben össze kellett csókolózniok.

Lajos ezután a dühkitörés után nagyon elcsendesedett. Azzal, hogy a kolbászt és a bicskát földhöz vágta, fölélte minden ellenállását. A szigetelés átszakadt, s szinte érezte, hogy cepekedő vállából, a padlón lebegő lábaiból, a gornyadozó derekából nagy fekete bugyborékban tört föl a bánat, mint felturkált mocsárlé. Vodál az utolsó kanalát is beleverve a tető vasvázába, odaszólt neki: – Menj előre, a belső helyiségbe. Nem akarom, hogy együtt lássanak bemenni… – Lajos engedelmeskedett. Nyúlós gumilábain leimbolygott a vendéglőig. Régi, alacsony kocsma volt a Weber, talán még abból az időből, amikor sváb szőlősgazdák szüretelték a Rózsadomb körüli hátakat. A kerthelyiség kopott zöld rácsai mögött két sofőr hörpölgette a fröccsöt, s a belső teremből egy villanyverkli csilingelte vékony hangon a Duna-keringőt. A kis ablakos szobában előbb lett szürkület, mint ott kinn; Ferenc Józsefet a falon csak a két fehér pofaszakálláról lehetett fölismerni. A kék terítők a piros kockát magukba szívták, s a halott szalmavirágcsokrok éppúgy lehettek bronzdíszek, mint élő margaréták. A lógó frakkos pincér, miután Lajost megpróbálta odakinn leültetni, egy kérdő tekintettel a kapcsolóra tette kezét, de hogy Lajos nem intett, meghagyta a félhomályt, s az asztalt kezdte inkább megszokásból, mint komoly szükségből törülgetni. Lajos félliter bort kért, s a pincér látva, hogy valami búsuló tulok, a „Te hagytál el édes babám” című dalt kapcsolta be előzékenységből a villanyverklin.

Vodál jóvártatva jött, Lajos azalatt ugyancsak belenyalt a borba. Az a gumi-érzése, mely a bánattól már jövet is erőt vett rajta, a bortól még erősödött: a tagjaiban nem volt csont, s ahogy nyúlt-mozdult, minden része lassú ide-oda hömpölygésben volt. Vodál már félkönyökön találta őt, melle is útban az asztallap felé, inkább a derekába állt ernyedtség, mint az ital jóvoltából. – Nekitüzesedtél ma – mondta Vodál az asztal mellé kényelmesen leereszkedve… – Hagyja, kellemesebb – intett a pincérnek, aki az ő számára is a kapcsolóra tette a kezét. Lajos nagyot sóhajtott. – Magam sem tudom, mi lelt. Az a sánta nem rossz fiú, de az ember néha megkeveredik. – Eh, ronda világ – mondta Vodál, sóhajából is kifehérlő fogaihoz sehogy se illő mélabúval… – Ez a tető is bosszant. Az építész úgy csináltatja meg velem a tetőt, hogy húsz centivel vastagabb legyen. Így akar behozni valamit a hamis vasszámlából. Gondolhatod, hogy sem vas, sem cement nincs benne több, mint különben lenne. De mondd, kössek ki vele? A tetőtervet neki adták ki, nem nekem. Ha ő be tudja csapni a szakállast? Én megmondtam neki: kérem, én órabéres vagyok. Azt teszem, amit az építész úr parancsol. De azért ronda dolog, hogy ilyesmibe kell az embernek ártakozni. Nem azért tanultam én ki a betonmunkát. Ez különben köztünk maradjon – tette az asztalon át Lajos vállára a kezét.

Lajos érezte, hogy csak kitüntetésből mondta el az egész tetőügyet. Így akarta megkeresni a jóindulatát ahhoz, amire a nénje dolgában készül. Az egész azért volt, hogy bizalmasabban üljenek ebben a homályos kocsmában. – Ronda dolog ez az egész város – hagyta helyben ő is, mert az ő ernyedt állapota is bizalmasság után vágyakozott. – Amikor feljöttem, az volt a szándékom, hogy dolgom mellett tanulok; elvégzem legalább a polgári iskolát. Akármilyen helyben meghúztam volna magam, csak tanulhassak. De lehet azt? Tudja, Vodál úr, mibe kerül egy osztály? Legalább két-háromszáz pengőbe. S amikor a négy osztályt elvégzi az ember, mit kezdhet? Azt, amit így. Hát lehet ebben a világban annyi pénzt keresni? Most van talán egy-két heti munkám, aztán az sincs. – Látod, ez az – rakta szép öklét Lajos kezére Vodál. – Az ember mindig ki van téve, hogy munka nélkül marad. Tavaly nyolc hónapig voltam munka nélkül. Azt hiszed, ha más világ volna, ragaszkodnék én a házfelügyelőséghez? Minden pillanatban a „méltóságos uram” meg a „kisztihand”. Én fiatalkoromban rendes mozgalmi ember voltam, s most nem győzöm a macskaforma kis kölküket dicsérni. „Hogy a Duduska megint mit mondott fűnyírás közben. A Duduska milyen jószívű, már megint szóba állt a rácsnál ácsorgó napközis gyerekekkel.” Utálatos dolog. De mondd: megvan a lakása az embernek, egy kis mellékes is néhanap, mert nem mondom, az úr elég gavallér. A mai világban az ember nem olyan könnyen ugrik az utcára… – Igaz – bólintott Lajos, elrévedten nézve poharában a fényesebb-feketébb köröket.

Kinn a sofőrök felálltak, fizettek. A pincér a második félliter bornál felgyújtotta a háromágú csillárt, de a beszélgetők felé eső két kart megint lecsavarta. Az ablak alatt a két poros gömbakác az ömlő estében éppolyan szép feketére mosdotta magát, mint hátrább a villa platánjai. Halványabbik ruhájában a hold is kilibbent a villanykörtéktől viola égre. – A legnagyobb baj az asszony, fiam – kezdte el megint Vodál. – Az nem tudott soha a feleségem lenni. Gyereke nem lett a nyomorultnak, s csak strázsál mögöttem. Szólni nem mer, mert fél tőlem, de azért mindig engem köröz a szeme, s az urak meg a világ szájába adja a kívánságát. Mi vagyunk, tudod, a gyermektelen házaspár, amit az újságban keresnek. Az asszony az uraknál mos, segít, nyal, intrikál, a férfi meg nyírja esténként a füvet. S tudod, milyen az asszony: ha beleüt valami, nem retten meg semmitől. Azzal sem törődik, ha elvesztjük az állást. Rohan az asszonyhoz, bemárt előtte. Borzasztó egy ilyen féltékeny állat, barátom. A legártatlanabb teremtést is agyonüldözi, ha a gyanakvás egyszer beleül.

Lajos elértette, hogy ez a legártatlanabb teremtés: a Mariska. De a bor kezdte már elmosni a világnak azt a részét, amely nem az ő bánata volt. – Engem is egy ribanc tett tönkre – bukta fel hirtelen. Nagyon jólesett neki, hogy ezt a szót kimondhatta. Vodál nem tudhatta, kire gondol ő, s valahogy mégis megnevezte, megszégyenítette, megbosszulta rajt magát a szenvedéseiért. – A legszívesebben otthagynám – hajtotta tovább a magáét Vodál. – De mondd, nem az lenne a színe akkor, hogy igaza volt, amiben megrágalmazott?… Nem magamért, tudod… az illetőért… – Vodál egész nagy mellével az asztalra hajolt, s úgy kereste a Lajos tekintetét. Lajos kissé tétován állta a pillantását. Így ültek a terem sarkában egy darabig. Vodál valami helyeslésfélét várt a Mariska öccsétől. De ahogy a fiú csak nézett, benne magában támadt kétely, helyes-e az érve. Talán csak egy vén elpuhult alak ő, aki nem tud a házfelügyelő-lakásból a bizonytalanba menni, ki a szíve után.

Eleresztette a Lajos tekintetét, s poharába bámult. Odakinn már csak három szín volt meg a világból; kert, rács, fa, tető, ház, minden, ami növény és kő: fekete, mögötte minden, ami levegő, éter: sötétibolya s fölöttük a hold: ezüstsárga.

– Felbőszített ma ez az ismerősöd. Ilyen tolakodó fráter: még a Mariska nevét is belekeverte. Hogy a Mariska vele hajszolt föl téged, amikor ott a Guggerhegy alatt összevesztetek… Ha kerülővel is, végre kimondta a Mariska nevét, s tétován lesett fel Lajosra, hogy moccan-e. A Guggerhegyről sok szó esett közte és a lány közt; napokig sírt, hogy az öccse együtt látta őket. Épp ezért most úgy ejtette ki a Guggerhegyet, mint halvány célzást a viszonyukra. Lajos elmondhatja a véleményét most. Korholhatott, követelődzhetett. Talán szerette is volna, ha fenyegetőn lép fel, vagy legalább szemrehányást tesz, s ő kivághatja: kérlek, én szeretem a Mariskát, s tudom, mi a kötelességem vele szemben. De Lajoson, amióta a ribanc szót kimondta, egészen erőt vett az ital. – Mondja, Vodál úr, mi a véleménye magának egy lányról, akinek gyereke van? Elveheti azt egy jóérzésű fiatalember? De egész őszintén mondja meg, Vodál úr? – Mind a két kezét rákulcsolta Vodál kirakott öklére, s melle s két karja most már egészen az asztalra esett. Vodál látta, hogy be van rúgva. De azért valami hajtotta, hogy beszéljen, s vagy a követelődzést, vagy a feloldozást a részegtől is kicsikarja. – Én nagyon sajnálom a Mariskát. Tudod, mintha a félszívem menne ki vele a házból. Olyan derék, bánatos kis személy volt. Jól tudom, hogy a feleségem marta el őt, de hát mondd, mit csináljak? A legszívesebben vele mennék. De mondd, mire jutnánk? Egyikünknek sincs biztos kenyere, s én már nem vagyok fiatal ember. Így talán jobban tudom segíteni őt, ha hely nélkül marad. Meg téged is. Nincs igazam? – S hogy Lajos csak bámult rá, a vállát megrázva rákiáltott. – No, mondd már, hogy nincs igazam! – De Lajosból ez a rázás csuklást és sírást kavart fel. – Dehogy nincs igaza, Vodál úr. Magának van igaza. Ronda, ribanc ez az egész mindenség.

A pincér halkan a terem közepéig csoszogott, aztán illedelmesen visszahúzódott. A fiú sírásától Vodálban is megszakadt valami, s könnyezve emelte fel ökléről a zokogó fiút. – Lajos, te. Föl a fejjel. Én igazán… Vedd úgy eztán, mintha a fiam volnál. – Fizetett, s kitámogatta Lajost az utcára. A hold és a gonosz szeptemberi csillagok hidegen libbentek tovább, fagyos farsangban a fejük felett. Csak a kerítések mögött guggoló bokrok pillantottak ki a két szédelgő fájdalomcsomóra barátságosan.

Pénteken már megkezdődtek a háznál az előkészületek a hétvégi döntő összecsapásra. Reggel az építész jött ki, s diadalmasan mondta. – Elküldtem nekik az ideiglenes elszámolást. Még nekem jár kétszáz pengő. Remélem, ki merik már fizetni a hátralékos munkabéreket. – Délután a tulajdonosnő jött ki az ellenőrző mérnökkel. A szakállas egyenesen az új tetőre ment, s föl-le, mindent végigméricskélt a sárga zsebmérőjével. – Ez nem így volt a tetőtervben – támadt Vodálra. Lajos figyelte a munkást. – Kérem, én az építész úr utasításait követtem. – Értem – kiáltotta a mérnök, magára is bosszúsan, hogy a vasrész feltételekor nem vette észre a csalást. – Vastagabbra csinálták, csakhogy a számlázott vas benn legyen az épületben. De tévednek: a vas így sincs benne, a tulajdonos pedig azt, ami a tervtől eltér, nem köteles átvenni. – Ezt talán tessék az építész úrral elintézni – felelte Vodál csöndesen és határozottan. A szakállas lement, s a munkások az állványról le-lehunyorítva láthatták őt, amint Horváthnéval a kunyhónál tanakodtak. – Tiszta blöff az egész elszámolás – hallotta Lajos, mikor vízért elment mellettük. – A vakpadlón kívül egy deszka sincs a házon, s már asztalosmunkát számolt fel. Még ma expresszlevélben értesítem, hogy az elszámolást nem fogadom el.

Az esti rácpörköltnél a munkások is a másnapi eshetőségeket forgatták. Valaki megemlítette, hogy a tulajdonosnő nagyon el volt keseredve, majdnem sírt, amikor a szakállassal az épülettől elvonult. – Sírt? – mondta Dániel bácsi. – Rajta, hívek, adjunk össze hamar zsebkendőre. Hátha kifogy a negyvennyolc batisztból, amit hazulról hozott. – Én azt se bánom, ha gyászba öltözteti a pénztárcáját – mondta a rác. – Sose búsuljon – ingerelte Dániel –, a bíróság majd eldönti, ki fizet maguknak a házért. A fő, hogy maguk szépen megépítsék közben. – Csakhogy én nem megyek holnap pénz nélkül haza – ordította a rác Dánielre. – Dehogynem megy, maga kotródik legelőször. – Na hát, én nem megyek, érti? – Úgy állt Dániel elé, mintha annál volna a pénze. – Ha nem kapunk bért, le kell menni érte – szólt közbe Lajos is, akit a Teri gyereke a munkások pártjára lökött. – Tudjuk, hol laknak. – A többiek mogorván szívták bajszuk alá a zsíros paprika- és paradicsomkoloncokat. Nem nagyon szerették Lajost. A sántával is hiába ölelkezett össze, nem bocsátotta meg neki a kitörését. – Mi az, már maga is le akar vonulni? – szólt rá Dániel. – Eddig nagyon súgott-búgott az asszonnyal. – Súgott a fene – mondta Lajos, a lecsóba ütve a fejét.

Másnap délelőtt nem nézett feléjük senki sem. Úgy dolgoztak ott, mintha valami láthatatlan alvilági hatalmasságnak rakták volna a házat. A kőmívesek dühösen verték a vakolatot a falhoz, s a napszámosok szótlan jártak ide-oda a terhükkel. Délben megjelent az építész; azonnal leállította a munkát, s hívatta az embereket. – Hallották, idáig az volt a baj, hogy nem számoltam el velük. Hogy ez se lehessen kifogás, tegnap megküldtem nekik az elszámolást. Nem akartam, hogy maguknak munkabér nélkül kelljen hazamenniük, de én magam is szegény ember vagyok, nem előlegezhetek heteken át a bizonytalanba. Most itt az expresszlevél, nem fogadják el az elszámolást. Én ilyen körülmények közt – belátják – nem folytathatom a munkát. Minden fillért, amit a házba ölök, a családomtól vonom el. Idáig is csak maguk miatt tűrtem a szekatúrájukat. Most nem tudok mást mondani, szerezzék meg a bérüket, ahogy tudják… – A munkások ottmaradtak az építésszel szemben, mintha még nem fejezte volna be. – Kérem, építész úr – mondta Vodál –, mi elég sokat eltűrtünk ennél az építkezésnél, de arra nem számítottunk, amikor fölvett, hogy a bérünket asszonyoktól kelljen kiverekednünk. – Kissé erősebben mondta, hogy „fölvett”; így jelezte, hogy nem az asszony, hanem az építész vette fel őket. De a sánta a gazdája pártjára állt. – Nem hallotta, hogy ő nem tehet róla. Akinek majolika fürdőszobára telik, annak munkabérre nem telik? – Igaz. Le kell menni a bérért – morogták a szentendreiek. – Köszönöm – mondta Vodál –, az ilyen botrányból én nem kérek. Van annak más útja is, hogy az ember a munkabérét visszakövetelje. – Törvény? – hörögte a rác. – A szegény ember törvénye itt van – s a karjára mutatott.

Az építész indult. Vodál és a pesti kőmíves vele mentek. A szentendreieket az előmunkások elvonulása még jobban felbőszítette. Fél a házmester, hogy bajunk támad a zsarukkal – mutatott a sánta Vodál után. – Megtudja a méltóságos úr, hogy megszorított egy nagyságos asszonyt – mondta valaki. A nagy tanakodásra Dánielt is átszólították. – Most már megmutatták, milyen jól tudnak fenyegetőzni, nincs más hátra, mint hazaballagni – mondta az öreg. – Eh, induljunk, hol lakik az asszony – durálta magát neki a rác. De senki sem követte. Mindenki abban bízott, hogy van még valami más megoldás. – Előbb talán küldjünk le egyet magunk közül – mondta a satnyabajszú, aki a bajsza szálait számító észben kapta meg –, s fenyegessük meg, hogy lejövünk valamennyien. – Ezt mindenki bölcsnek találta. De hát ki menjen le? – Itt van ez a szemérmes fiatalember – mutatott Dániel Lajosra –, ez tegnap nagyon készülődött. – Mindenki azt hitte, hogy Lajos vonakodni fog. De Lajos csak elsápadt, s azt mondta: – Jó.

Anélkül hogy rágondolt volna, egész héten erre a levonulásra készült. Az ingerültsége a Budagyöngye felé áradt, megmondja ő még egyszer, hogy mit tart az ilyen asszonyokról. Azért állt magában az építész pártjára a Webernél is, azért nevezte ribancoknak őket. Péntek este, hogy a szentendreiek fenyegetőzni kezdtek, mintha az ő haragos szívét etették volna lecsó helyett a nyomorult napszámos-truppal. Ez lesz a mulatság: ennyi fejjel, lábbal és torokkal vonulni le az ablakuk alá. Majd Teri is kidugja a holdvilágbőrét. Ha rendőrök jönnek, és vér folyik, annál jobb; legalább emlékezetes lesz. Az egész szótlan, borult délelőttön az érdekelte csak, lemennek-e. S amikor Dániel rámutatott, mintha a sors jelölte volna meg: indulj, Lajos, vigy üzenetet a paráznáknak. – A múlt heti hátralékot is követeljük – kiáltotta a biciklire kapó után a megkönnyebbült satnyabajszú. – S mondd meg neki, hogy én is lemegyek – bömbölte a rác.

Lajos nem törődött már ezekkel a kiáltásokkal. Az úttól elvált a járda, a járdáról fölemelődött a kerítés, a kerítés fölött szállni kezdtek a lombok. Az egész világ délibáb-rétegekre vált, s fölfelé szaladt a kerékpáros körül; a jánoshegyi kilátó pedig mint kilőtt dugó repült bele a fölfelé húzódó égbe. A küldetés összekavarta körülötte a perspektívát, s megzavarta a súlyviszonyokat. Őneki joga van most odamenni. Ő a téglakunyhó tövén gubbasztó hadak képviselője most. Követeléseket hoz, s ha meg nem hallgatják, egy egész dühös sereg húzódik le összeszorított ököllel a bicikli csapásán.

A villa előtt, ahogy a kerékpárról leszállt, ez a diadalmas érzete egyszerre megszűnt. Az olajfestékes fakapu fehér léceivel fölényesen nézett rá, s a vörös rézkilincs remegő ujjain át elszívta bátorságát. Egy állat szűkölni kezdett a mellében, mintha tudná, hogy ennél a háznál nagyon megrugdoshatják. Követelésekkel jött, s valami könyörögni kezdett benne. Eleresztette a kilincset, s mielőtt újra megfogta, a magas farács egyszer oda s egyszer vissza végigsétált gondterhelt arcán.

A csöngő beleberregett az üres lakásba: asszonyok, itt van Kovács Lajos, az építőmunkások követje – mondta haragosan a csöngő. – Kezit csókolom – dadogta alázatosan a maga szíve helyett a követ. A tulajdonosnő nyitott ki. – Csak nem pénzért jön, Lajos? – nevetett rá, mintha egy ilyen követség a legmindennapibb dolog volna. – De bizony azért – felelte Lajos, s maga is érezte, hogy arcvonásai feltétele ellenére mosolyra húzódnak, s ez a mosoly valami ilyet mond: igen, látod, megint mókáznak ott fönn, s én mit tehetek, küldöncnek kell lennem. – Nahát, Lajos, akkor csak tegye meg fölfelé is az utat, ha lefelé megtette – palástolta izgalmát tréfával az asszony. – Hozott szerelmeslevelet? – Nem, az építész úr nem levelez többet. Leálltunk. – Az asszony arcából egyszerre lefolyt az enyelgés. Utolsó pillanatig bízott, hogy a rokon mégiscsak bevallja: szükségem volt máshol a pénzre, Emma, de visszakaptam, folytathatjuk. – Nahát – mondta elképedve. – A munkásoknak kihirdette, hogy ő benyújtotta az elszámolást, s nem fogadták el. Amíg pénzéhez nem jut, nem dolgozik tovább. – Pénzéhez nem jut? A sikkasztó, s maguk elhiszik ezt? – kiabálta zokogva a tulajdonosnő.

Lajos az asszony háta mögé nézett. A konyhaajtóban ott állt Teri. A derekán igazán nem látszott meg, hogy nemrég nagyfejű gyerek volt benne. Tárgyilagos érdeklődéssel figyelte az asszonyát. Az arca sajnálkozott kicsit, a szeme meg örvendezett, egészben mégiscsak figyelt leginkább, mintha a moziban ülne. – A munkások a pénzüket követelik – mondta Lajos a lány figyelmétől kissé nekibátorodva. – Követeljék azon, aki ellopta. – De ők ide készülnek. Ha meg nem kapják a pénzt, idejönnek követelni. – Ide? Hallottak már ilyen szemtelenséget! – jártatta Horváthné a szemét Teri és Lajos közt. Teri megpróbált sopánkodni kicsit; de a nem mindennapi szórakozás láthatólag felvillanyozta. – Jesszus, nagyságos asszony, még gorombáskodni fognak itt. – Gorombáskodni? Adja a ruhámat, Teri. Majd megmutatom én, kit fenyegessenek.

A két asszony bevonult az üvegajtó mögé, s a fonott szandálcipő, melyet Lajos elébb a tulajdonosnő lábán látott, az útból félrerúgva gördült be az alsó üvegtábla látterébe. Aztán a középtáblában lehetett látni egy nyitott szekrényajtót s egy kezet, amint valamit a fehér nyári retikülbe tömköd. Lajos megállapította, hogy a tulajdonosnő jobb ruhát vett fel, mint máskor szokott. – A nagyságos asszony olyan bátor – mondta viszolyogva Teri. – Én nem mernék közébük menni. – Mondja már, mitől félnék? – kiáltott az asszony, blúzát előttük pattintva össze. Teri mosolyogva nézett az asszonyára. Jobban szerette volna, ha a munkások jönnek le, s ő is látja a cécót. Így azonban drukkolhatott, hogy mi történt ezalatt ott fönn. Indulóban Horváthné kétségbeesésébe is különös vadászizgalom vegyült. Kimenőben a tükör előtt megnyálazta a száját, s végigsimított a szemöldökén. – No, isten vele – mosolygott rá Terire, bár a nyaka és az arca foltos volt az izgalomtól. – Kezicsókolom – nevetett a lány. – Aztán vigyázzon ám az asszonyomra, Lajos – kiáltott még utánuk ki az utcára, az előszoba előtti magas lépcsőpadról.

Az asszony igen gyorsan ment, Lajosnak a bicikli nyergét meg kellett lökni, hogy a kapaszkodón lépést tarthasson vele. De a szaladás mellett még beszédre is tellett az asszonynak; ha nem szalad, talán elcsattan a nyugtalanságtól. – Isten verése van ezen a házon – magyarázta, anélkül hogy Lajosra nézett volna. – Én nem tudom, van-e még egy asszony a városban, aki ezt helyettem végigcsinálta volna. Először a telek: a Közmunkatanácsnál azt mondják, minden rendben van, kifizetem, s kiderül, hogy a telekkönyvnél a parcellázás nincs keresztülvive. Én jártam ki az egész tömb parcellázását. Aztán az építkezés. Mit harcoltam a tervezővel! Ő egy luxus-kastélyt akart építtetni, az uram egy csőszkunyhót… S most ez a gazember! Az uramnak könnyű. Ő helytelenítette az építkezést; ellenkezik a felfogásával. Hátára akasztotta a zsákot, s elutazott tanulmányútra a Dunántúlra. De az én felfogásommal ne ellenkezzék most a munkásokkal ölre menni.

Lajos füle a nagy rohanásban eltompult kissé a külső hangok iránt; csak a Teri haranghangja szólt a fejében, „Aztán vigyázzon az asszonyomra, Lajos”. Nem is jutott hozzá, hogy mentegesse, különféle gondolatokkal tisztára mossa a lányt. Ez a hang angyali szózatként győzte meg őt Teri ártatlanságáról, s ahelyett hogy tapasztalatlan gyereklányok kihasználóiról morfondírozott volna, a keményen szökdelő asszonykára tapadt az aggodalma, akit az angyali szózat egyenesen őrá bízott. A szerkunyhónak támaszkodó munkások, akik jövet mint szövetséges vihar ültek mögötte, most úgy várták őt, mint a mesebeli legényt a megpróbáltatás. – Nem is való az ilyesmi asszonynak – mondta a tulajdonosnőnek, amikor az Alpár útra kikapaszkodtak. – Csúnyául tudnak ám ezek tenni – s kicsit megállt, hogy talán Horváthnénak is kedve jön megállni. Az asszony rávágott az izgalomtól megzöldült szemével. – Hát tegyenek csúnyául – gúnyolta Lajos paraszt szólását. – Velem már a bútorszállítók is megpróbáltak csúnyául tenni meg a szenesek is. Nem ijedek én meg egy férfitől sem. Az apám autója Isaszeg és Gödöllő közt tengelytörést kapott. Másfélórát ültem magam éjszaka az autón. Egy kocsin részeg férfiak jöttek arra, valami vadásztársaság, beszóltak: mucus… – Önmaga bátorítására minden hősi emlékét összeszedte. – Amikor a Zsuzsika született, az uram könnyezett a félelemtől, én meg sziszegtem és mosolyogtam rá, amíg csak nagyon nem kezdett fájni… Aztán nem kell ám széttépetnie magát értem – mondta Lajos könyökét kissé megszorítva, hogy a telekre értek. „Aztán vigyázzon az asszonyomra”, hallotta a fiú, amint a villogó-mosolygó szemet a magáéban érezte.

A munkások, akik közül Dániel már előbb ellépett, amikor az asszonyt meglátták, feltápászkodtak. Azt, hogy maga jött ki, jó jelnek vették és alázatosan ráköszöntek. – Na, mi az, emberek – kezdte nevetve az asszony –, maguk csak nem tudnak nélkülem hazamenni? – Munkások vagyunk, nagyságos asszony – mondta a satnyabajszú szelíden –, dolgozunk egész héten, szombaton a bérünket akarjuk… Mind abban a hitben voltak, hogy a pénz ott ül a fehér táskában; ezért nem bánták az alázatos hangot. Csak a pesti kőműves jegyezte meg. – Elég kellemetlen nekünk, hogy minden héten ilyen huzavona van azért, amit megszolgáltunk. – Hát nekem milyen kellemetlen, hogy azért, amit megfizettem, még ide is ráncigálnak – mondta az asszony. A munkások szótlan álltak; rossz szél csapta meg őket; lehetséges, hogy az asszony idejött, s nem akar fizetni? – Azt üzenték, hogy lejönnek hozzám – mondta az asszony. – Nem fárasztom magukat; itt vagyok, tessék. – A bevezető nyájasság után keményen, támadón ugrottak ki ezek a szavak. – Mi a pénzünket akarjuk – mondta az egyik munkás. – Én fogadtam fel magukat? – De a nagyságos asszony házát építjük. – S ha én egy széket veszek, felelős vagyok az asztalos minden bértartozásáért? – kérdezte az asszony. A munkások komoran álltak. – Ez más, nagyságos asszony – szólalt meg a rác. – Minket ne tartson ilyen viccekkel. Tudjuk mi, mi egy szék, mi egy ház. – Az nem lehet, nagyságos asszony – szólt közbe a pesti kőműves is –, hogy a maguk háborúságát a szegény ember igya meg. Ezek az emberek abból élnek az egész héten át, amit itt keresnek. – S a sok biztosítékcsaló? Ott nem a szegény ember pénze úszik el? Engem is becsapott a maguk építésze. – Azt mi nem tudjuk, nagysága – kiáltott a rác –, mi a pénzünket követeljük. – Én nem tartozom semmivel – mondta az asszony az izgalomba most már egészen belekeményedve. – Akkor itt vér fog folyni – kiáltotta magából kikelve a rác.

Egy legény a rác karjára tette a kezét. Lajos az angyali szózat és a munkások közt állt. A szózat valami eszeveszett hőstettre biztatta, a helyzet azt mondta, ha itt egy férfi közbelép: a verekedés elkerülhetetlen. Az asszony egy lépést tett a rác felé. – Fenyeget?… Maga fenyeget engem? Vén csirkefogó!… – Olyan közel állt, hogy megfoghatta volna. Nem lehetett mást tenni, mint ütni vagy meghátrálni. A finom asszonyi test közele s ez az esztelen vakmerőség a medveembert megtorpantotta. Tétova hátrálását a gyengébb idegűek teljes vereséggé változtatták át. – Ne bántsd a nagyságos asszonyt – mondta vékony hangon a satnyabajszú. Lajos is odalépett a tulajdonosnő és a rác közé. – Az kell, hogy még börtönt is kapjunk ráadásul – legyintett a sánta, s otthagyta az egész társaságot. Hátrament, leült a szilvabokrok alá. – Elég szomorú, hogy egy úrinő ilyennek van kitéve – sírta el magát, veszélyen túl, a tulajdonosnő. A munkások szótlanul állottak körülötte. – Azt hiszik – pityeregte –, én nem tudom, milyen nehéz ez maguknak? De én sem a magamét szórom itt. Amit én itt eldobálok, az mind adósság lesz, s az uramnak kell lerobotolnia. – A megkönnyebbüléstől, hogy túlesett a bajon, nagylelkű lett. – Azért én nem engedem magukat pénz nélkül haza. Ha az a gazember leáll, úgyis magukkal kell befejeznem a munkát. Háromnapi munkabérét mindenki megkapja előlegül… A pénzből, melyet annak ellenére, hogy egy fillért sem akart kifizetni, indulás előtt az életösztöne vett magához, most békesség lett. Lajos váltani szaladt, s az emberek némán írták oda görbe nevüket az előleglistára. Mégsem mentek pénz nélkül haza.

A telek üres volt; az asszony fehér retikülje, az izmos kis hón alá szorítva, visszavándorolt az üvegajtón át látható szekrénybe, s a szentendrei biciklik is ott hajtottak Budakalász táján, pörgetve a pedált a helyiérdekű után, melynek ablakából a rác dőlt ki órjás mellével s szájában hangos hahotával; de Lajos feje még mindig teli volt a kerítésen utánaszálló hanggal, mely ahelyett hogy elhalványodott volna a nap horgadtával: inkább csírázni kezdett ott, mint valami fényes mag, amelynek hang volt a gyökere, de ága és virága: tapintás, szín, illat. Az esték már észrevehetően előrébb csúsztak a napokba, s a szomszéd úri kert gerendákkal áthidalt négy kőoszlopa közt, melynek a rendeltetését Lajos sehogy sem tudta felfogni, két kósza levél is pörgött, a platánfa észrevétlen lazuló lombjából kiválva. A Lajos fejében csírázó hang minderről nem vett tudomást. Ő maga csinált természetet magának, s anyagát a szemben fekvő cseresznyés rozsdálló teteje helyett méhdöngésben úszó házmesterházakból, eperpalántát váró homoktáblákból, csillogó vasú kihordókocsikból s egy fix állásos köztisztasági munkás vaskulcsa nyomán felszökő vízszagból szedte. De nemcsak színeket és fényeket lövellt a közelítő őszbe ez a hang, hanem rendet is teremtett az utóbbi hónapok hányatottságában. A megbízás: „aztán vigyázzon ám az asszonyomra, Lajos”, olyan volt, mint egy fényes, égből esett póráz, amelynek ezután csak engedelmeskedni kell. A bátor szívű nagyságos asszony és szőke bizalmasa ott állnak fönn az előszoba előtti könyöklőn, s Teri utasításokat ad neki: „Aztán szépen nyírja meg a füvet, Lajos, az asszonyomnak”… „Hajtsa föl az asszonyom elföldelt rózsafáit.” „Szégyent ne hozzon, Lajos, az asszonyomra a köztisztaságnál.” Minden, ami gond, veszély, fájdalom volt, ennek a hangnak az árnyékából somfordált elő, s addig csoszogott-botorkált a fényben, amíg a hang valamiképp föl nem kapta, habzó hátán megforgatta, csipkés tajtékjával elborította. Legkönnyebben épp a Teri gyereke illeszkedett bele a hangnak ebbe a lebegő természetébe. Egy gyerek ártatlan kis jószág, s néha egész ártatlan teremtésekkel élnek úgy vissza, hogy gyerekük lesz. Katonáéknál hallotta, hogy az igazi kitanult városi nőknek sosem lesz gyerekük. Ő nem tiltja el Terit a gyerekétől. Ott botorkálhat Lajos mögött fehér harisnyasapkával a fején, lógó bugyogóban. Egy maréknyi szétmállt rózsalevelet nyom az orrához, szagold, öccse, hapci, vagy a rézorrú bábáról mesél neki este, a tűzhelyrésen át megvilágított házmesterlakásban. Lajos hallotta már, hogy az Alpár úti házhoz nem épül házmesterlakás, de ő nem is az igazi jövőt színezte, csak illő képeket keresett ahhoz a jövőhöz, melynek a Teri hangja volt ígérete és illó esszenciája.

Vasárnap, este felé, városba menet, Dániel gombolygott be ebbe a hangvilágba bütykös faragványú koponyájával. – No, fiatalember, hogy végződött a felvonulás? – Fölhoztam a tulajdonosnőt – felelte majdnem hetykén a fiú. – Föl? – rejtette ha lehet még mélyebbre kutató szemét a csonteresz alá a házmester. – Háromnapi előleget adott. – Előleget? Akkor jó. És utólagot nem adott? Az elmaradt másfélheti bért? – Majd meglesz az is valahogy – bizakodott Lajos. – Nem lesz az meg soha. Bárányok ezek: nincsen ezeknek már egy fillérjük sem. Most szaladgálnak banktól bankhoz. Ismeri azt a befejezetlen házat az Alpár út tetején? Az ablaka téglával van berakva. Én megjósolom magának, ez is úgy fog itt állni még jövő ilyenkor is. Ötévi ingyenlakást kínálnak majd annak, aki bolond lesz befejezni. Nem jó gubájú népek ezek. Valahogy összekotortak egy kis pénzt, aztán elálmodják, hogy milyen olcsó a világ. De elég, hogy egy helyütt megcsússzék a ceruza, dől össze az egész álmodás… Na, isten áldja. Megyek verekedni az öreggel, akitől a telket vették. Látja, ennek öt holdja van a Rózsadomb vidékén, s kockánként számolja ki a mamának a cukrot, úgyhogy a családja titokban árusítja ki az asszony telkeit. Ilyen urak is vannak, fene egye ki a bogarukat.

Lajos utánanézett a házmesternek, úgy döccent zömök teste egyik lábáról a másikra, mint otthon a díványhoz, pincézéshez szokott nagygazdáké. Csakugyan kifogyott a pénzéből a tulajdonosnő? Igaz, ő maga is sír, hogy nem mer az ura elé kerülni. De sír-e az, akinek igazán nincsen? Lajosnak fogalma sem volt róla, hogy úri népeknek mennyi pénzük van. A búzakereskedő jajgatott otthon, hogy tönkre kell mennie, de azért jajgatott, hogy ne irigyeljék annyira. A molnár, akinél szolgált, minden évben ráfizetett a gőzmalomra, de a lánya Pesten tanult muzsikát a ráfizetésből. A tiszturakról is hallotta, hogy adóssága van némelyiknek. De mi az, csak olyan virtus, egy-két hétig meghúzza magát, vagy szerez egy hasas apóst, és megint fütyörészik. A pénz ott van az urak mögött, legföljebb titkolják. Mindenik annyit ereszthet belőle, amennyi kell neki. Csak ne sajnálja hozzá a fáradságot. Hallatszik, hogy ez vagy az tönkrement, de még senki sem látta őket aratást kunyerálni vagy kukoricát kapálni. Tízezer-húszezer! Csak az építész kétezerrel csapta be őket. Akit kétezerrel be lehet csapni, az elő is tudja szívni azt a kétezret. Azoknak ne volna pénzük? Milyen szép olajkerítéses villában laknak; az élükkel kifelé álló fehér fahasábok mögött minden fehér; még a bokron a fehér pukkantyú is. Legkivált a Teri kisasszony. Ahol a szolgáló olyan, ott pénz is van. Annak a Terinek nagyon nagy fizetést kell adni. S ez a ház: fürdőszoba, konyha csupa csempe lesz; a terasz meg a ház eleje rakott kő. Hallotta, amikor az építész a burkolókkal tárgyalt. Tiszteletteljes bizalommal simogatta meg kunyhója tövéből a nagy kockát, mely az estében olyan volt, amilyen készen lesz majd. A holdfényben megszőkült falával igazán méltónak látszott, hogy a szegény emberek elől szentélyekbe vonuló pénz kisebbfajta temploma legyen.

Hétfőn reggel a munkások mogorván jöttek be. Az építész fölbiztatta őket, hogy ne folytassák addig a munkát, amíg a hátralevő bérüket meg nem kapják. Ő csak nekik adja oda az állványokat. Ha nem kapják meg a bérüket, bontsák el az állványokat, s jöjjenek haza. Ne féljenek: a tulajdonosnő kétszer is meggondolja, hogy eleressze őket, az állványozás többe kerül, mint a bérhátralék. – De hátha mégis elengednek bennünket? – kérdezte Lajos aggodalmasan. – Akkor hazamegyünk, és szopjuk a körmünket – vigyorodott el a sánta ingerülten. A többiek el voltak szánva, hogy nem engednek. Inkább ne legyen több napszámuk az idén, de nem egyeznek bele a kinullázásba. Lajos meglepetésére Vodál is a szentendreiekkel tartott. – Lássák, mire mennek nélkülünk. A munkabér már maga is zsarolás, ha még azt is elengedjük, magunk tesszük a nyakunk a hurokba. – De szombaton elment maga is? – hányta felé nagy öklét megvetően a rác. Vodálnak csak az ajka beszívódásáról lehetett látni, hogy egy szó ment ki rajt, a lehető legkisebb és legmérgesebb nyíláson. Barna képe megint olyan citromsárga volt a sápadtságtól, mint amikor Lajos a Mariska felmondását belédöfte. De a citromsárga szín fölött a bőr is gyűrött, mintha egy áthempergett éjjel hagyta volna rajt a párnanyomát. Ha ez a hétfői kedve szombaton találja őt, ahelyett hogy kimosakodva hazavonul, alighanem leviszi a szentendreieket a Budagyöngyéhez. Nyomottan, tétlenül várták az urakat. A fényes hang Lajosban is apadozott, mint a köztisztasági munkás szökőkútja, amikor a kulcsot a tövére tették. Mi lesz, hogyha szélnek eresztik őket? Visszatipródik a sárba, mint a szétzilált lombról a levél.

Jött az asszony, s mögötte ott volt a mérnök. Az egyik a Teri hangját hozta a barátságos köszönésben, a másik a gondot az irattáskában. – Arról van szó, emberek – kezdte a mérnök –, hogy a kőművesmunkát maguk fejezzék be, de nem napibérért, hanem átalányban. – A munkások egymásra néztek: az átalány új dolog volt; erre még nem készültek fel. – Beszélhetünk róla – bökte ki a pesti kőműves. – No? – intett a mérnök a hallgatók felé. – A feltételektől függ – mondta okosan az egyik szentendrei. – Hát akkor okoskodják ki maguk közt. Tudják, miről van szó: maguk verik fel a szempernovát, belül hátra van a vakolás, meszelés, asztalos, szerelő után maguk végeznek el minden igazítást. Tessék, beszéljék meg; mi addig leltárt veszünk fel arról, amit itt találunk. Vodál úr jöjjön velünk, mert alá kell majd maguknak is írni.

A munkások elhúzódtak, és tanakodni kezdtek. Fogalmuk sem volt arról, hogy mit lehetne kérni az egészért átalányban. A napszámosok hetibére tizenöt pengő volt, a kőműveseké harminc, ami a fölött volt szám, olyan mint a felhő. – Nyolcan vagyunk napszámosok meg a három kőműves – kezdte a satnyabajszú, aki a számoláshoz legjobban értett. – Az annyi, mintha tizennégyen volnánk, mert a kőműves duplát kap. – Igaz – hagyta helyben a pesti kőműves. – De mennyi idő alatt végzünk az egésszel? – Azt a mestereknek kell kiszámítani – vetette közbe Lajos. Az egyik szentendrei kőműves azt mondta: négy nap alatt, a pesti, hogy tizenöt. – Ez nem napszám, ilyenkor meghúzza az ember a dolgot – bizakodott a sánta. – De a szempernovával sok baj van – mondta a pesti kőműves. Ha tanulatlan emberek csinálják, foltos marad. Dolgoztak már maguk szempernovával? – Még egyikük sem dolgozott. Végre kisütötték, hogy tíz nap megcsinálhatják. A satnyabajszú szorzott-számolt: háromszáz pengő felett jött ki. – Nem vétette el? – kérdezte a pesti kőműves. Ő is szorzott, de belekeveredett. – Mennyit mondott maga? – kérdezte végre a társa papírjába nézve. – Négyszázért amondó vagyok, elvállalhatjuk. – Vodál szaktárs – hívta oda a betonmunkást, aki az urakat kísérte. – Úgy számoltuk ki, hogy négyszázért megcsinálhatjuk. – Vodál kivette a maga kis jegyzőkönyvét, s húsos ujjai közt ide-oda futott a tövig elhegyezett ceruza. Oda se pillantott a pesti kőműves számadására. Lajos aggodalommal leste halvány, szigorú száját. – Négyszáz, nem sok az? Elég lenne talán háromszázötven is – súgta Lajos a sántának, de úgy, hogy Vodál is hallja. Vodál belecsapta a kis ceruzát a jegyzőkönyvébe, s kimondta: – Ötszáz. – Rá se nézett Lajosra, de a fiú mégis úgy érezte, mintha neki felelt volna. Megrettent ettől a számtól, de nem mert szólni. A munkásoknak tetszett a szám, de bizalmatlanok voltak. Roppant nagy összeg az munkásoknak. – Ötszáz? Gondolják – mondta a pesti kőműves tétován. – Nem lehet alább. Majd meglátjátok, mi mindent követelnek tőlünk az igazításnál.

Odahívták az urakat, s a pesti kőműves kimondta a számot. Lajos az urak arcát nézte, de abban ő nem tudott olvasni. Most a szakállas meg a tulajdonosnő vonultak félre számolni, tanakodni, s a munkások sandítottak rájuk. Vodál a leltárba kerülő deszkát dobálta hangos pufogások közben. – Hát jó, a nagyságos asszony megadja, de szerződést kell csinálnunk, s az összeg felét csak a végén kapják meg. – Azt lehet – mondták a munkások a szerződés szótól kissé viszolyogva. – A szerződést megcsinálhatjuk – szólt oda Vodál a deszka mellől –, de a munkát addig nem kezdjük meg, amíg a másfél heti hátralékot meg nem kaptuk. – Lajosban összecsukta szárnyát a lélek. A hátralékról a munkások elfeledkeztek az átalány káprázatában. Ez az elfeledkezés csendes lemondásnak is elment. A végén majd azzal is előállnak, vagy itt, vagy az építésznél, de az átalányt nem akarták zavarni vele. A Vodál követelésétől azonban ők is vérszemet kaptak.

A fiatalasszony mint a láng ugrott fel az asztala mellől. – Én nem tartozom maguknak semmivel. Ezt már egyszer elintéztük. Nem engedem megzsaroltatni magam. – Értsék meg, jó emberek – szólt a szakállas is, nyugodt orvostanári hangján. – A nagyságos asszonynak a legegyszerűbb, ha magukat szélnek ereszti, s új munkásokat fogad fel. De nem akarja, hogy még jobban becsapódjanak. Maguk is tudják, hogy az átalányár a lehető legmagasabb. Ha megmakacsodnak, nem tehet mást, ő is az érdeke után megy. – Igen, de az építész úr nem hagyja itt, csak nekünk az állványait – dobta be sunyin a sánta. Az emberek orv diadallal néztek az urakra; az asszony megérezte a leütött fejű, ácsorgó emberekben ezt a sunyi diadalt, mert egyszerre fölcsapott. – Hát vigyék az állványokat. Én nem hagyom megzsaroltatni magam. Vodál úr, jöjjön, fejezzük be a leltárt.

A három ember eltűnt az épületben; a munkások ott maradtak a kunyhó mellett. Egyikük sem okolta a másikat. Most már, hogy elvetették a szót, nem bánták az átalányt sem. Nem kapnak pénzt, de viszik az állványokat. A dac nagyobb volt bennük, mint a sajnálkozás az elvesztett keresetért. Lajos sem mert egy szót sem szólni. – Téged az új bandába is bevesz a nagyságos asszony – suttogta valahol a magasban a Teri hangja. De most még itt állt a dacoló napszámosok közt, s valami belső szégyen leütötte a fejét, és a fülét is betömte, úgyhogy egész halkan tört süketségén át a hang. A mérnök és a tulajdonosnő ott fönn álltak a terasz korlátjánál. Az asszony sírva-szepegve gesztikulált, s a szakállas, könyökére téve a kezét, nyugtatta-okosította; Vodál mellettük a burkolólapokat számlálta. A munkások föl-fölpillantottak, de egyik sem mert reménykedni. Látják, hogy a mérnök Vodált szólítja; aztán Vodál lekiált. – Hé, emberek, jöjjenek föl egypáran. – Előbb csak a pesti kőműves ment föl, meg a sánta; aztán egyenként mind fölszivárgott. Lajos is ott őgyelgett a terasz melletti szobában. A mérnök fölajánlotta a fele hátralékot. Vodál nem szólt sem igent, sem nemet. A munkások nagy egymásra nézelődés után úgy nyögtek, mint aki igent mond, s Lajos megkönnyebbült szeméből, füléből ezüst áradásként csapott a világra a Teri hangja.

Ekkor folyt le az Alpár úti építkezésnél az a különös közjáték, melyre a többi munkás vállat vont vagy mint a sánta, legföllebb kajánul elvigyorodott, Lajos azonban férfi- és nővilág viszonyának a tanulmányozására fogékonnyá vált állapotában többször is visszatért utóbb. Ahogy a mérnök és az előmunkás hozzáláttak, hogy még ott a teraszon a leltár és a szerződés szövegét papírra vessék (s a többi napszámossal Lajos is ott lődörgött a sorsdöntő eseményt övező zónában), Horváthné, aki alig törölte ki a felháborodás könnyeit szeméből s a könyöklőre támaszkodva hűtötte égő arcát az ide-oda áramló levegővel, egyszer csak azt mondta: – Jaj – s félig örvendezve, félig megrettenve ugrott vissza a korláttól. A tulajdonosnő, ahogy a jajt követő „Az uram!” kiáltás magyarázta, férjét pillantotta meg az Alpár úton fölfelé baktatóban. Dr. Horváth még a sztrájk kitörése előtt vette hátára azt a hátizsákot, melyről a felesége a munkásokhoz rohanóban Lajosnak említést tett, s e hosszú távollét egyaránt lehetett az oka az asszony örömének és megrettenésének. Az öröm pillanatnyi volt, s egy gyors láng jelezte csak az útját, mely a szemben kéken, az orr körül pedig bíborban csapott fel. A megrettenés tartósabb volt, s a határozott asszonyka részéről néhány gyors, rendezetlen cselekedetben nyilvánult. Először is: a szakállast gyorsan maga és a korlát közé tolta, egy kicsit még le is gugyorodott, mintha a szakállába akarna rejtőzködni. Aztán olyanformán mosolyogva, ahogy a munkásoknak köszönt az előző szombaton, azt mondta a mérnöknek. – Na, most végem lesz, Ödön. – Majd az ácsorgó munkásokon tekintett szét, s egyenesen tőlük kérdezte meg: – Mit mondok neki, maguk mért nem dolgoznak? – Majd Vodálhoz fordult, s szájára tette a kezét: – Vodál úr, semmiről, semmit – s tréfásan könyörögve még egyszer végigjártatta megkékült tekintetét a munkásokon. Végül eltolta maga elől a szakállast, s jobb kezét felnyújtva, libegő ujjait azzal a kecses mozdulattal táncoltatta a feje fölött, mellyel Lajos jókedvű kisasszonyokat látott a villanyoslépcsőre felugrott gavallérjaik után integetni. Az arca e kecsesen lengő csukló alatt most már csupa mosolygás volt, mintha csak egy virágos erkélyről lengetné ujjait az érkező felé.

Mindenki abbahagyta az írást, számolást, őgyelgést, tanakodást, s a gyanútlan tulajdonost nézték, aki a dunántúli gyalogtúra porával fülében s cipőjén épülő háza és építkező felesége felé közeledett. Lajos is lebámult a korláton, de a szigorú, sasorrú, kissé már őszülő zsarnok helyett, akit az asszony rémüldözései festettek ki benne, egy fiatalembert látott az Alpár útról a telekre térni. Kihajtott apacsingével s szőke hajával olyan volt, mint egy diák. Az alsó helyiségekben lézengő munkások ráigazították őt a fölvivő pallóra; csakhamar föltűnt ő maga is: előbb egyensúlyozó ujjai, aztán a haja, aztán bosszús, kedvetlen szeme. A munkások csendesen köszöntek; a mérnök barátságos kézrázással sietett felé, hátulról még rá is terítette a fél karját s fél szakállát. Az asszony maradt utolsónak az üdvözlésnél. A korlátnál várta be, s amikor az ura elébe lépett, alulról a nyakába kulcsolta magát, s annyi férfi előtt a szája alá tartotta bíbor-kék mosolygását. De a férfi csak homlokát lehelte meg, s gyanakodva pillantott végig a teraszon.

– Ez a terasz? – kérdezte, tekintetével kétszer is végiglépve. Az asszony nem tagadhatta, hogy ez a terasz. A férfi újra szétnézett. – Valami baj van? olyan csöndben álltok? – kérdezte a feleségét. De csak a tekintete folytatta: mért nem dolgoznak ezek? – Egy kis megbeszélést tartottam az emberekkel – mondta a mérnök. – Kérlek, ne zavartassátok magatokat – intett Horváth, s bement a teraszra nyíló helyiségbe. – Megsoványodtál, öreg – mondta neki az asszony, karját az övébe akasztva, s két ujja közé fogva a férfi arcát, maga felé fordította, hogy megvizsgálja. – A szakállad is másnapos. – A lakásról egyenesen ide jöttem – mondta a férfi. – Legalább ezt is láttam. – S kihúzva a zablaszerűen rátett két ujjból arcát, ide-oda vizslatott a négy vakolatlan fal közt. – Ez itt mi lesz? – mutatott a beugróra, melyben egy jó méter magas padka volt. – Ez lesz az ágyam, lépcsővel, függönnyel persze. – Baldachin nem lesz? – kérdezte szárazon felnevetve. – Az nem – nevetett az asszony is, kissé ingerülten már. A férfi továbbment a fürdőszobába, ahol ott állt már a berakást váró csempe, az egyik sarokban. Lajos utánuk lesett. A férfi kilépte a fürdőt hosszában-széltében. Négy lépés hosszú volt s három széles. Nem szólt egy szót sem, csak megállt, s fölemelt egy csempét. Az asszony a háta mögött maradt; ő sem szólt, de most már ő is indulatos volt. A mérnök közben leigazította a munkásokat, hogy kezdjenek valami tessék-lássék munkát; ő kiszalad még délután a legépelt leltárral s szerződéssel.

A tulajdonos visszajött a teraszra. – No, hogy tetszik? – kérdezte tőle az építész. – Ezen a teraszon pompás gardenpartikat lehet rendezni – mondta a férj, s egy köhintésnyit nevetett. A mérnök a háziorvos meleg mosolygásával nézte őt; de az asszony szeme szikrát hányt. – Valóban – mondta, s ugyanúgy nevetett, mint az ura. Amikorra Zsuzsika nagylány lesz, a fák is fölérnek a párkányig. Holdvilágnál igazán pompás lesz. – Horváth Endre nem szólt: hanem a lejárót kereste. A palló előtt kissé meghőkölt: föl csak följött ide, nyilván nem szokta meg a lejárást rajta. Megfordult, s négykézláb kúszott le. Az asszonyt a mérnök hozta le, egy kézen vezetve elölről, ahogy a régi táncokban szokás. A munkások fölsandítottak, s először aznap, elmosolyodtak az urakon, különösen a férjen, aki négykézláb jött le a pallón.

Lajos, aki az emeleten kapott dolgot, láthatta őket, amint a ház alól hármasban elvonulnak. A sarokig együtt mentek. Akkor a tulajdonos hirtelen elvált a másik kettőtől, s Óbuda felé indult. A másik kettő ott állt egy pillanatig, aztán az asszony indult el az ellenkező irányba, a Budagyöngye felé. A szakállas egy percig kettejük közt tétovázott, s az Óbuda felé nyújtott karjáról látni lehetett, hogy a barátja után szól. De az ment süketen, s a mérnök kénytelen volt az asszony után ódalogni. Lajos soká állt ott; egy nyaláb burkolólappal a kezében, az emberi viszonyokon eltűnődve. Ilyen komisz férfiak is vannak a világon? – gondolta, s úgy érezte, hogy Horváth nemcsak a bátor, talpraesett feleségével volt rideg, de őt is megtaposta a maga alázatos szerelmében.

Aznap délután a susztergyerek, aki a gleihni után is postás volt köztük, üzenetet hozott a nénjétől. A néni odavárja őt munka után a lakásukra. – Jól értetted, a lakásukra? – csodálkozott Lajos. De a gyerek erősködött, igen, ahol helyben van. Még az utcát is tudta. Amióta első pesti napján a méltóságos úrékhoz becsöngetett, Lajos mindig házon kívül találkozott a nénjével. Csodálkozott, hogy éppen most hívatta oda, amikor egy-két nap van hátra a felmondásidőből. De talán épp azt akarta megmutatni, hogy mégiscsak oda meri hívni. Épphogy megnyomta a csöngőt, pattant is a konyhaajtó, a nénje őt várhatta a konyhában sírdogálva. Lajos megkönnyebbült, hogy nem a hegyes vállú méltóságos úr nyitott ki neki. De ahogy a nénje az előszobába behúzta, mégiscsak fölnyílt a lakás felől is az ajtó, s egy sűrű gyűrűkbe sütött szőke hajzat kukkant ki az előszobába. – A testvérem keresett fel, méltóságos asszony – jelentette be Mariska illemtudásában is gőgösen. – Jól van, Mariska, csak vezesse be a szobájába – mondta az asszony, s virágos pongyolája is kijött az előszobába. Elhízott hölgy volt, akinek a lila púderes arcával kellett méltóságot tartania termete helyett. Ott maradt a szobaajtóban, amíg a két testvér a konyhába bekotródott.

A konyhában Mariska megfogta Lajos kezét, s még beljebb vonta őt a cselédszobába. Este volt már, s egyik helyiségben sem égett a villany. A konyha csempefala, a tűzhely és a rezsó vasrúdjai, a sárga vízvezetékcsap, a konyhaszekrényen a porcelán-fűszertartók bágyadt csillogással törtek ki a falba vesző bútorok imbolygásából. De a fölmosott kőről friss vízsugár párált föl, s az ember érezte, hogy hideg és tiszta lények közt halad el, amíg a cselédszobába jutott. A cselédszoba még homályosabb volt, mint a konyha, s fényecskék helyett egy még sötétebb folt tűnt fel benne legelőször: az ágy. Kinyújtóztatott vaságy volt; takaró rajta, de pihájában egy heverő ember nyomta. Ott szipoghatott Mariska, amíg az öccsét várta. A többi bútor az elől az ágy elől lapult a szoros falakhoz; fejtől a szekrény, oldalt egy kis asztal tükörrel. Az ablakon rács volt, mert a cselédszoba mellékhelyiség. A rácson túl egy babiloni fűz bánatos varkocsai lógtak.

Lajos megilletődve nézett szét ebben a helyiségben, melynek minden korty levegője megforgott a nénje tüdejében. Nagyon szépnek találta ezt is meg a konyhát is, amin idehozta a nénje. Még kert is volt az ablak alatt. Nagy biztonság, ha az ember ilyen zugban hajthatja le a fejét. Fájhat most szegénynek a megválás, gondolta, de az ágy fekete mélye újra odavonta a tekintetét, s maga az ágy legszélére ült, de éppen csak egy picit, hegyesen, úgyhogy mögötte az a mély folt olyasvalami volt, amibe bele lehet zuhanni. – Nem mertem hinni a gyereknek, hogy ide kell jönnöm – szólalt meg Lajos, mert a nénje eddig, azontúl, hogy behítta és leültette, még csak sóhajtott. – Most utolszor nem akartam az utcán bujkálni veled… Ha nem tetszik, tegyenek róla – bökött ellenségesen a lakás felé. – Van már helyed? – kérdezte kisvártatva Lajos. – Van – mondta Mariska, de magyarázkodás helyett megint csak sóhajtott. – Itt valahol? – találgatta Lajos. – Szegeden. – Szegeden?

Egy darabig mindketten hallgattak. Lajos csodálkozása alján lassan sajdult meg az elhagyottság. Előbb utána gondolt, hogy jut ez Szegedre, s csak kisvártatva: elmegy Szegedre. Szegedről csak annyit tudott, hogy valahol a Tiszánál van, Mariska sem sokkal többet. S most mégis Szegedre kell mennie, el kell szakadnia a testvérétől. – Az úrnak egy barátja vett fel, az is valami egyetemi tanár, házvezetőnőnek. – Családos ember? – Mariska kicsit habozott. – Egy kislánya van. – Azt nem mondta ki, hogy nőtlen. Lajos az ágy fekete foltjára nézett. Vajon ide járt föl Vodál? Az ablakon rács van, ott nem ugorhatott be; az előszobán az urak miatt nehéz. – Itt ismert meg az úréknál, amikor fölszolgáltam. Mindig ajánlotta, hogy elvisz házvezetőnőnek, de én csak tréfára vettem. Most épp itt volt, s mondtam neki. Ő azonmód kapott rajta.

Lajosnak eszébe jutott Vodál; azért volt olyan fázóskék délelőtt a szája széle. – És nem sajnálod, olyan messzire elmenni? – kérdezte az ágy foltjára nézve. – Hidd el, csak téged sajnállak, Lajink. Más senkit, higgyed el azt a nénédnek. – Majd hirtelen mohó kitöréssel. – Nem ezt vártam én az emberektől, Lajink. – Lajos fejében meglebbent a kocsmai éjszaka Vodállal; talán tőle várt valamit ott az az ember. Ha ő másképp tesz akkor, Maris nem így megy el most innen. S egyszerre megértette, mért kell ennek Szegedre menni. – Aztán meg ne bánd, hogy dacolsz – szalad ki a száján. – Én? Én bánom? – sikított föl Mari.

Valaki benyitott a konyhába. – Vannak még magánál, Mariska? – kérdezték. – Igen – felelte ridegen Mariska. – Akkor mért nem gyújt villanyt? – Már készül az öcsém – felelte a lány, s kitolta Lajost a konyhába. A méltóságos asszony visszahúzódott az előszobába. – Hát nekem rossz lesz, Mariskánk, hogy elmész. S köszönöm a hozzám való szívességedet – rebegte Lajos a konyhában. – Nekem is rossz lesz, Lajink, de ilyen a cseléd sorsa. Onnan talán még jobban segíthetek rajtad. A munkátok tart még? – Egy-két hétig. – A munkáról mindketten Vodálra gondoltak. – No, Isten áldjon – mondta Lajos, s mindkétfelől megcsókolta a testvére arcát. – Kezit csókolom – kotródott el a méltóságos asszony előtt, aki villanyt gyújtott addigra, hogy a néma tekintetével jobban végigmotozhassa az idegen férfit. – Szegény Mariska! – sóhajtott bele Lajos az Ágnes utcába, melyen a szabad hegy levegője sodródott le a város felé a rácsos cselédablakok alatt. Amikorra azonban a bágyatag estében a telekre kikapaszkodott, eltűnt a gyűrött cselédágy, s az estcsillag a Teri szőkeségével szólt hozzá az ibolya égről.

 

 

A jó idő soká kitartott ebben az évben, de a napban sárgálló állványokon a banda éppúgy szétbomlóban volt már, mint a szomszéd kert széteső platánja. Az átalányban végzett munka csak siettette ezt a széthullást. Amíg órabérért dolgoztak, nem volt a munkának biztos határa. Akármilyen kevés maradt fenn a kőművesmunkából, az húzható volt, bizonytalan végű, mint az élet, mely egyszer elfogy, de senki sem tudja, mikor. A szombati bérválságok, a leállás veszélye csak múló betegségei voltak a munkának; le lehetett őket gyűrni, s túl rajtuk megint csak egy korlátolt, de bizonytalan végű munkafolyam látszott, melyet a hétről hétre élő napszámos nem is igen igyekezett előre fölmérni. Az átalány más volt. A munka tulajdonképpen véget is ért már; az ötszáz fele a zsebükben, s ők csak azért kavarnak, vakolnak, cepekednek, hogy a másik felét is kikapják. A kőművesek szívességből csapták oda megint a pépet a válaszfalakra; a ládahordó napszámosok meg hol eszeveszetten szaladgáltak ki-be a dobogó vakpadlón, mint aki végére akar már járni a dolgának, hol a közelítő téli tétlenségből előlegeztek egy kortyot, s az orruk turkálva bámulták az úton fölfelé baktató postást. A beszéd megritkult a ház körül; aki szólt: vagy hazagondolt, vagy türelmetlenkedett. A sánta a hideg éjszakára panaszkodott, melyben a legmelegebb takaró sem pólyálhatta úgy körül az embert, hogy a filmszínésznők combja a vacogásban lúdbőrösen szét ne hulljék, s a sóhajtás a magában forgó feleség után hidegen, szárazon csapott fel, mint farkasvakkantás az éheztető havon. A rác le-levágta magát a szoba sarkába, s kezét mint valami cigánypróféta a feje fölé nyújtva, az asztalosokat szidta, akikre megint várni kell a keretbetétnél. A pestiek és a szentendreiek közt is ellenséges morgások jártak; a felbomló közösség kihozta az elnyomott balvéleményeket. A pesti kőműves a szempernova-borításnál éreztette fölényét. Sohasem láttak nemes vakolatot – morogta –, de azért el merik vállalni. Szeretném tudni, mit csinálnának nélkülünk. Ha mi Vodállal itt nem vagyunk, olyan foltos lesz a ház, mint a lakodalmas lepedő. – A szentendreiek viszont a pesti kőműves részét sokallták, amit az igazításokért, eldolgozásért kapott.

A legjobban azonban Vodálon érezte Lajos a banda bomlását. Ebédidőben szótlanul és rosszkedvűen szelte a császárhúst, a kése nyiszált, a böllérujjai ingerülten reszkettek. Ott állt az állványon, és dörgölte, zsurolta a szempernovát, de sárga foltos arca inkább a kertek fáival tartott rokonságot, mint a körülötte lézengő emberekkel. Hideg utasításnál többet senkinek sem vetett, s Lajosnak lehetőleg még azt sem. Rossznéven vette Mariskától, hogy egy nőtlen tanárhoz ment házvezetőnőnek? Vagy magával volt elégedetlen, s mert magát nem bánthatta, a világot bántotta? Lajos nemigen töprengett ezen. A Vodál szeretete ő iránta a Mariska hozzátartozójának szólt, kedves volt neki, ahogy a Mariskához tartozó papucs vagy stoppolófa is kedves lehetett a guggerhegyi kirándulás korában. Mióta Mariska Szegedre költözött, Vodál szeretete e tárgyak iránt megszűnt, s Lajos bűntudattal húzta el magát előle, nehogy a papuccsal vagy stoppolófával őt is félrerúgja. Visszaemlékezett Vodálra a kocsma homályos sarkában, az elfordult villanykar és a benéző hold közt. Küzdött az az ember, s Mariskának talán nem kellett volna mint egy pipogyát elrúgnia. Máskor azonban örült a nénje durvaságának; s kárörvendezve lesett a fájdalmába belesárguló emberre. A postás, aki mindennap kétszer is elsétált előttük, egy nap betért az építkezéshez, s az ő neve indult meg három-négy munkáson át, hangoskodva, az emeleti szempernovához. A hang után a levelezőlap is megindult ugyanazon az úton, s amikor a napszámosok ujjából szürkén Lajoshoz ért, nagy csendesség támadt az állványon. – Úgy címezték, Alpár úti építkezés, és megkaptam – mondta Lajos. – A posta mindenkit megkeres – felelte Vodál, a szempernováról olvasva a betűket, melyeket egy sandítással a levelezőlapból kiszakított. Egyikük sem szólt róla, hogy a lapot Mariska írta.

Az aranyos szeptembervég így Lajos számára egy omló varázsvilág lett, melynek résein itt is, ott is a régi gond szivárgott be, a réginél feketébben. A kunyhó már az egészen összefolyt embermasszát sem védte meg a lehűléstől. A munkának egy-két nap s vége, s a nagy városban senkije; az utolsó: Vodál is eleresztette a kezét. Azalatt az öt-hat hét alatt alig tett félre valamit. Néha nagy vágy fogta el, hogy finom dolgokat egyék, lement a városba, s meleg sonkacsülköt, körtét, cukroszsemlét vásárolt magának, melyet valamelyik mellékutcában falt be titokban, vagy a lefekvés után eszegetett ki a nadrágzsebből, csámcsogás nélkül szopogatva. A cipője is leszakadt a lábáról; az megette az átalány első felét. S az ébresztőóra mellé is került néhány új útitárs a hátizsákba: egy doboz színes ceruza, amivel a gép eszméjét veti majd papírra s egy öngyújtó, amit alkalomadtán a cigarettázók orra alá dug. Ha megkapja az átalány másik felét: tizenöt-húsz pengője lesz télvíz idejére. Mit kezd abból? A szabadban már nem soká lehet kibírni, s az ágyrajárókat, mondják, kiuzsorázzák a szobaasszonyok. A piacon sincs már befőzéses szatyor; legföllebb karácsonykor segít pulykát meg fenyőfát hazavinni, esetleg a hólapátolásnál kereshet. De hogy húzza ki addig? S ha ki is húzza, elszakadhat-e Teritől? A gond egyre kisebb körre szorította gondolatait, mint nagy tél falvak köré a vadat, s akármerre tért el munkaközben az esze, végül is csak odaszorult a ház alatt ülő asszonyhoz, aki nemsokára e kályhával, étellel, Terivel átfűtött falak tulajdonosnője lesz.

Amióta a munkások átalányban dolgoztak, Horváthné a nap nagy részét fenn töltötte a háznál. Egy meleg gyapjúszvetterben ült ott, kezeit az ellenkező oldali kabátujjba rejtette, s a két kézszárból álló csövet a hasára szorítva, melle melegét az öle fölé nyomta. Nem is annyira a világtól fázhatott, inkább a tulajdon kedvétől, hisz a sugaras ősz délfelé még át is melegítette kicsit a száradó vakolatot, s a szomszéd teleknek dűlő földpartra egy-egy zöld gyík siklott ki, sütkérező rajzos bőre alatt nyugtalan álltak mozgékony, kézforma lábai. A kislánya gyerekszékét hozta ki Horváthné a ház alá, s arról pislogott fel az épületre. Arca fáradt és ráncos volt, mint egy megtöppedt alma. Nemigen tudta, hogy a munkások mit csinálnak jól és mit rosszul, de újabban abból a világgyűlölő feltevésből indult ki, hogy őt mindenki becsapja; ezért időnként felkelt, s kifogásokat és aggodalmakat kockáztatott meg. – Ez így marad, mester? – kérdezte a pesti kőművestől, az ajtó és a válaszfal közé dugva mutatóujját. – Vodáltól: – Nem lesz foltos az a szempernova, mester? – A szerelőtől: – Ezek az előírt méretű csövek, mester? – Mindenki mester volt és mindenki gyanús. Az építész rokon megingatta őt bizalmában. Amilyen mozgékony és lekenyerező volt az első nap, amikor a vas súlyáról tanácskozott Lajossal, olyan mogorván lógatta most tejében az új, szokatlan, pesszimista világnézetet, mely oda-oda vitte őt az átalányban dolgozó munkások mögé, hogy aztán önmaga fölött elszontyolodottan megint csak a kis székbe süppedjen, a jobb időkből ittmaradt két mell és az összetolt kézszárak termoforjával melengetve magát. A munkások megnyugtatták őt; a lyuk még nincs eldolgozva, a szempernova szárazon nem lesz foltos, a cső az előírt méretű. Ha egymás közt zsörtölődtek is, vele egyik sem kötött ki. Amióta a ráccal szembeszállt, nevették is meg tisztelték is a bátorságáért. Asszony volt, aki alkalomadtán eszeveszett is tud lenni; az ilyen előtt a férfi akár lapít, akár durva, mindenképp nevetséges és ocsmány lesz. Lerázták hát magukról, s hagyták, gubbasszon a ház alján. Még leginkább Dániel tréfált el vele, ha az építkezéshez átjött. – A nagyságos urat nem érdekli a háza, nemigen látom kinn – állt oda az asszonyhoz. – Nem – felelte az asszony, elkeseredése alatt szórakozva is kicsit a paraszt sunyiságán. – Azt tartja – folytatta Dániel rendíthetetlenül –, a ház is olyan, mint az ágy, az asszony vesse meg, az ember pedig feküdjék bele. – Maga téved – nevette el magát az asszony –, ő még belefeküdni sem akar. – De nevetésen és közlékenységen kapva magát, már föl is ugrott a kis székből, s a Bergmann-csövek beillesztése körül mondta el szakvéleménynek is beillő aggodalmait.

Lajos visszaemlékezett a furcsa jelenetre, mikor a szakállas, szétváló házastársak közt, bal kezét Óbuda s jobb lábát a Budagyöngye felé vetette, de nem merte megkérdezni, visszajött-e azóta a nagyságos úr. Elég baj volt neki, hogy a hóbortos ember az asszony kedvét elrontotta. Ha akkor, amikor a teraszkorlátnál mosolyogva nyakába akasztotta magát, s a puha asszonyi formáját hozzádörgölte, a férfi végigtáncolja vele az erkélyt, s repdes, hogy ilyen szép kis benyílóban lesz az ágyad, tyhű, de gyönyörű lesz ez a csempés fürdőszoba: most ő is könnyebben fejti ki a házmesterlakásra vonatkozó elméletét a tulajdonosnőnek. Úgy is maradt itt fenn tégla, ahelyett hogy eladnák, elhordatnák, vegyenek kiárusításon egy ajtót, egy ablakot, néhány cserepet, ő maga is ért annyit a mesterséghez, összeállítja nekik. Megtérül az a költség egy-két év alatt a kerten meg a ház körül. Hogy ő fiatalember még, és nincs felesége?… Azon is lehet segíteni. Ha az ura el nem veszi a kedvét, mindent megbeszél ő a tulajdonosnővel. Így persze, elég neki ez az egy ház, nemhogy másikba kapjon. S mit süthetne ki Lajos mást, ami mégiscsak itt ragasztaná őt, a kis konyha körül, melynek falára most rakják föl a kifolyót? Látta a Teri keze szárát, amint a tányérok, lábasok közt ide-oda kavarog, s ő az átvett edényt a szekrény előtt egy puha ruhával szeretetteljesen megtörülgeti. Nagy boldogság, de megvalósulhat-e? Az asszony barátságosabb vele, mint a többi munkással. Egyszer félre is hívta: – Maga látott már szempernovát föltenni? – Lajos nem látott, de bólintott, hogy igen. – S így kell azt? Én bánom már, hogy nem a vállalattal rakattam fel. – Odavonta Lajost a fal elhagyott darabjához, melyen akkor épp nem dolgoztak. – Nézze, csupa folt, nekem ne mondják, hogy ez megszárad. – Lajos igen bölcsen nézte a falat. – Ha eleinte foltos is kicsit, idővel egyszínű lesz az egész – mondta tudósan. – Gondolja? – kérdezte kissé megvigasztalva az asszony. – Én olyan bizalmatlan vagyok már minden iránt, ami a házhoz tartozik. – Így mutatta ki egyszer-egyszer az asszony, hogy őt kiveszi a munkások közül, s a maga szövetségesének tartja. Ettől azonban még nagyon messze volt az, hogy a házmesterlakással megint előmerészkedjék, sőt a kettős mosogatások mennyországa felé sem látszott sehol az aranyhágcsó.

A tulajdonosnő gyanakodva járt körül reggelenként az Alpár úti ház állványain, s egy ilyen körútján még azt a kis reményt is megingatta Lajosban, amit idáig az asszony morc, gyötrődő arca ellenére is megőrzött. – Jöjjön csak, Lajos – hívta ki őt az emeleti szobából, ahol a vakolásnál segédkezett, a teraszra, melyen a nap aranysávjain kívül senki sem tartózkodott akkor. – Mondja, van itt az építkezésnél egy Kovács nevű napszámos? – Lajos megdöbbenten nézett rá. Persze, az uraknak csak Lajos meg Mariska az ember, a családi nevüket a munkakönyv jegyzi meg helyettük. – Igen, kérem – hebegte. – No, hát odajön a lakásomra egy házmesterné a Rózsadombról, s figyelmeztet, hogy azt meg ne tűrjem az építkezésnél. Ők is megjárták a nénjével: a férjét elcsábította, az uraktól lopott. Valószínű, hogy az öccse keze is benn volt a lopásban. – Ezt mondta? – kérdezte Lajos, s tehetetlenül bámult az asszonyra. A felháborodás, tiltakozás egy pillanat alatt leszaladt a fejéből, s a szemébe tóduló könnyek mögött nem volt csak levertség, megsemmisülésvágy.

Az asszony kissé jobban megnézte őt, s egyszerre ráemlékezett a magas, barna lányra, aki a „gleihnin” kiszolgált. Megszánta a sírással küzdő fiút, s gyors darálásba fogott, nehogy tudomásul kelljen vennie, kit hívnak az építkezésnél Kovácsnak. – De én elküldtem őt – hadarta, a cipője sarkáról kotorva a sarat. – Majd bolond leszek az ő családi dolgába avatkozni. Egy hét múlva úgyis vége a kőművesmunkának; elmegy mindenki, az a Kovács vagy Szabó, vagy hogy hívják, éppúgy, mint a többi. Ne irigyelje tőle azt a hetet. – Lajos megkönnyebbülve nézett az asszony után, aki ahogy hadart, indult is kifelé. De ahogy visszamert a vakolattól sötét belső szobába, mintha élete szálát metszették volna el, s itt a hűvös sötétben mindjárt ki is nyújtózhatna.

Ő, a tanulatlan falusi, minden gondolat nélkül megértette a Vodálnét. Mariska elment, Lajos itt maradt, s valakinek fizetnie kell most azért, amit Vodálné a gleihni napján meg más napokon, a ház sarkán meg egyebütt érzett. Hogy az utolsó héten akarta kitetetni? Természetes. Előbb félt az urától. Fölmondatott a Marinak, s meglapult, mi lesz. Most már biztos benne, hogy Vodál nála marad; az ijedtség után kezdődhet a bosszú. Azonnal kell elkezdeni, mert most rágja. Nem az a fontos, hogy az utolsó héten dobhatja-e ki vagy az elsőn, hanem hogy mindenünnen s azonnal kidobassa, ahol munkát talál. Akárhol jut is egy kis kenyérhez, Vodálné bosszúja éppúgy utánanyúl eztán, mint Korányi barátsága. A tulajdonosnő adta a vakot, de azért megjegyzett ő magának mindent, s ha a tündér ráparancsol: építs, Horváthné, egy házmesterházat, a Kovács nevű napszámos akkor sem lesz házmester abban. Este talán már Teri is meghallja: emlékszik arra a Lajosra, aki a gleihnin maga mellett ült, annak volt az a jópipa nénje; az hordta el a cipőt meg a ruhát a rácson át. Abban a sírbolthűvös szobában úgy érezte, hogy nincs értelme tovább erőszakoskodni. Legokosabb, ha ő is elszökik Budapestről, mint Mariska.

Délig ezen rágódott, s munkaszünetben ebéd helyett a Mariska kétrét hajtott levelezőlapját kotorta elő. Amikor megkapta, nem sokat hederített rá; fontosabb volt a lapnál a Vodál szívfogása. Most meghatottan olvasta, mintha nem is egy életlen tintaceruzával, hanem egy barna szem bánatával írták volna: „Kedves Lajink! Tudatlak, hogy szerencsésen megérkeztem Szegedre. A helyem jó, az egészségem is megvan, csak nehezen tudok itt megszokni. Te is nagyon hiányzol nekem, kedves testvérem. Írjál, Lajink. Csókol: Mariska.” Ennyi volt csak a lapon, de Lajos most minden pillanatban új panaszt fedezett fel benne. Arról, hogy nehezen tud megszokni: az Ágnes utcai cselédágy süppedt foltja jutott az eszébe. Hányszor veti most magát egy olyanféle ágyra délután, ha a mosogatással végzett, vagy akár délelőtt, piacról jövet is, mikor nem bír már magával. Az egészsége is megvan: járni, lélegzeni, dolgozni tud, de az étel csak forog a szájpadlása alatt, s inkább letenné magát, mint tovább hurcolja. Érteni kell, mi az, hogy a helye elég jó. Eleinte talán még kedvez is neki az a kappan, de a gyerek gyűlölködőn hallgat, ha a levessel belép a szobába. Még az is milyen árván szólt, hogy szerencsésen Szegedre érkezett. Mi közöd neked, Mari, Szegedhez? Jaj, mit is érezhetett szegény, amikor az állomás előtt az idegen térre szerencsésen kilődörgött. A legjobban azonban mégis az hatotta meg, hogy „te is nagyon hiányzol nekem, kedves testvérem”. Hiszen tudja ő, hogy nem ő, a Lajos hiányzik. Neki sem Mariska fog hiányzani, ha az Alpár úti házra a feszülettől utólszor visszanéz. S valamiképp mégiscsak ők hiányzanak egymásnak. Ha így kiguvad minden reményéből, ő sem a Teri után kap, hanem a nénje karjában szeretné kizokogni magát: milyen szerencsétlenek is vagyunk mi, testvérem.

Ez a lemondás azonban csak egy-két óráig tartott. Estefelé Teri is kijött a házhoz a kisfiúval, s a bánatot, melybe a Mariska emlékével temetkezett, egy izgága, szőke sugár kezdte kavarni, nyugtalanítani. A kis bugyogós, akivel Teri a hegyen megjelent, a Horváthék kisebbik gyereke volt; akkor tanult meg járni, s a tulajdonosnő kívánta, hogy sétául egyszer-egyszer érte jöjjenek. Jövet Teri kezéből szaladt el az anyjáéba, s menet a Teri karján zötyögött le a Budagyöngye felé, az erős levegőn és a futkosástól elbóbiskolva. Második, harmadik alkalomra Lajos már kitanulta az idejüket, s ahogy a nap az Alpár út végéről a telefonpóznák hosszú ibolyaárnyékát végképp maga mögé vetette, úgy helyezkedett el a munkánál, hogy egy sávnyi kilátása maradjon a sarokra, melyen Jézus egész nap ott függött, de Teri csak a nap egy bizonyos órájában jelenhetett meg. Néha leállt a munka, anélkül hogy a kereszt árnyékából előbb egy nő, aztán egy gyerek, aztán a gyerek anyja felé nyújtott keze kivált volna. Szerencsésebb napokon azonban a gyerekkéz elvégezte folyamatos kibontakozását, s félpercnyi ingadozó futás után a széke elé guggolt tulajdonosnő szétvetett karjai közé csapott. Teri ezalatt, a kisfiú kabátjával a karján, kissé hátrább állt s mosolygott. Nem annyira gyönyörködőn, inkább elnézőn, mint aki sokat tud a világról, s nincs ellene az ilyen jeleneteknek. Ezt az elnéző, szelíd mosolyt különben az egész építkezéssel szemben megőrizte. Így mosolygott a fürdőszoba berakott csempéire; így a szerelőmunkásra, aki vasszerszámát egy kis bőrtáskába zárva melléállt, s félvállról, de azért nyájasan nevetkérezett vele. Terinek kicsit hihetetlen s kicsit komikus volt ez az egész épület, s ha a vén burkolómester a konyha csempéire mutatott: „Na, kiraktam a lakosztályát, Teri”, ő rejtélyesen mosolygott, s „Vagy ki tudja” – ennyit mondott. Hogy ő ezekben az összeszaladó téglákban, csövekben, rudakban jövendő lakóhelyüket felismerje, a tudomáson és nyilvánvaló rendeltetésen kívül a hit aktusára volt szükség, de Terinél ez még késett. Épp ezért a körülötte settenkedő iparosokat úgy kezelte, mint kedves csalókat, akiknek, ha tréfálkozik is velük az ember, különösebb hitelt nem kölcsönöz.

Ha Lajos a Teri mosolyát jól érti, ezt a tartózkodást, különösen a zömök szerelővel szemben, föltétlen helyesli. Így azonban Teri körsétája a jövendő konyhában s cselédszobában heves fájdalmat okozott neki. A kopasz burkoló, csempéi előtt guggolva, úgy vetette hátra vigyorgó száját, mintha elmenőben egy darabot ki akart volna harapni a lányból, a szerelő futballfényképeket mutatott neki, mert vasárnap futballista volt. Egyszer még a megsárgult Vodál is keményen a szemébe nézett, mintha arra lett volna kíváncsi, hogy elállja-e a tekintetét. Lajos hiába igyekezett e gyötrelmes gyűrűn át melléje hatolni: ritkán sikerült neki, s ha erőszakoskodott, csak magát tette nevetségessé. Az iparosok tudták, hogy ő csak közönséges napszámos, s ha különben tisztességesen beszéltek is vele, Teri jelenlétében hamar elintézték. A futballista-szerelő egyszer azzal dicsekedett Terinek, hogy ő a csapatával Grácba megy a jövő héten. Grácban Terinek is volt burgenlandi barátnője, s ezen a témán hosszabb és bizalmasabb társalgás indult meg köztük, mint amilyenre a hitetlen mosolyú Teri különben képes volt. Lajost, ahogy a vakolatosláda két szára közé hajolva, az ajtókeretnek dőlt lányra s a kifolyónak támaszkodó szerelőre pillantott, sürgős vágy fogta el, hogy még mielőtt a ládával megfordul, Teri előtt kitüntesse magát. – Hát Mátyásföldön járt-e? – dugta föl a láda szárai közül kócos, vörös fejét. – Mátyásföldön? – bámult rá értelmetlenül a szerelő. – Mert volt ott nekem egy igen jó szerelőbarátom. A nagyúri villákba ő vezette be a villanyt. – Igazán? És hogy hívták a maga barátját? Bregócsnak? – kérdezte a szerelő, s Terire vágott a tréfás pillantása. Lajos nem tudta a szerelő nevét, s hogy szégyenben ne maradjon, Skrubeket vágta ki. – Hogy? Skrubica? – kegyetlenkedett a szerelő, s ettől a „Skrubicától” Teri is elkacagta magát. Lajos leszegte a fejét. – Na, annak a munkáját megnézhette akárki – állhatatoskodott. De a láda másik végéről a sánta is beléavatkozott a mulatságba. – Tudjuk, hogy előkelő barátaid vannak, öregem. Skrubicskáról én is hallottam. Ő rakta fel a Mátyás-templomra a cifra cserepet. – Ja, az a Skrubicsovics – kegyetlenkedett a futballista. – Ez készítette, amikor a pápánál ebédeltem, a pörköltet. – Teri nekivetette a hátát a meztelen ajtófélfának, úgy kacagott. – Skrubicsovicsból ettől a nevetéstől még Skrupulek is lett, s többek közt állami szentkorona-készítő. – Lajos egyre pirosabban hajtogatta: – Na, azt elhiheti akárki. – Ne bántsák már szegényt – mondta némi részvéttel Teri, s a sánta, hogy még egy utolsó böffenésnyi mulatságot szerezzen: – Méltóztassék megemelni, főcukrász úr, ezt a krémesládát – mondta, a láda hátsó felét fölemelve. Lajosnak, mint egy rabszolgának, leütött fejjel, megszégyenülten kellett a láda előtt kikotródnia, s csak a sántát fenyegethette meg véreres szemével.

Aznap, amikor a tulajdonosnő Vodálné látogatásáról beszámolt, a szerelő nem volt kinn a háznál, és Teri is később ért ki a szokottnál. Ahogy a szürkületben anya és fiacskája mellől, akik a külön eltöltött napért nagy „bú”-k és visongások közt kárpótolták egymást, a hihetetlen épület felé tett néhány imbolygó lépést, már csak Lajos és a pesti kőműves dolgoztak az ablaktalan alsó szobákban. Lajost ez az alkalom minden feltett szándéka ellenére is fölcsigázta. Míg a mester az utolsókat simította a vakolókanállal, s kezét a munkakabát ujjába törölte, Lajos a Szegedet és Mariskát beborító ernyedtségéből kibontakozva egy udvarias, de értelmes mondat után kapkodott, mellyel Terit megszólíthassa. Addig kellett valami sorsdöntőt mondani, míg Horváthné a lopott cipőt el nem beszéli neki. A lány, nem lelve iparosait, csalódottan már-már visszafordult a háztól, amikor Lajos melléje állt. – Hogy van megelégedve velünk, Teri kisasszony? Elég szép házat építünk magának? – kérdezte édesen, a burkolómester és a szerelő modorában. – Ahogy vesszük – mondta Teri, aki szerette a rejtelmes válaszokat. – Mért, talán nem tetszik a kisasszonynak? – Na, elhiheti, én szívesebben laktam a máséban. Ott rendbe szedte az ember a konyhát, s legföllebb stoppolt délután. A sajátban mindig találnak valamit, amivel az embert szekírozzák. Majd befognak gyomlálni, öntözni. Az ember tönkreteszi a kezét. – Házmester kell az ilyen helyre – tudóskodott Lajos. – Mondtam is a nagyságos asszonynak, ha a házra tellett, egy házmesterlakásra is telleni kell. Egy házmester még a konyhán is segít. – Teri hitetlenül legyintett. – Dehogyis lesz itt házmester. Csak még a kertet is nehogy velem ásassák fel. Gondolja el, azt a sok gyökeret kiszedni, összesebezi az ember kezét… – Lajos elé nyújtotta vékony és töretlen tenyerét. Lajos csak a szemével érintette meg a kinyújtott kegytárgyat. Teri, mintha máris szaggatnia kellene a hosszú, erős lucernagyökeret, nekikeseredve tiltakozott. – De azt csak ásassák fel napszámossal. Én nem teszem tönkre magam.

Terinek ez a kifakadása egy új eszme fényével lobbant Lajosba. A kert eddig csak mint a házmester birodalma lebegett szellemében. A házmester öntöz, ojt, nyes, bujt, palántáz. Teri mondta neki, hogy a napszámos ás. Amilyen egyszerű volt ez a gondolat, éppoly megközelíthetetlen Lajos számára mindeddig. Neki olyan foglalkozásra volt szüksége, amely amellett, hogy állandó helyet szerez Teri körül, emelkedés is a Terihez vivő ranglétrán. Akárhogy futott neki evvel a követelménnyel a teremtésnek, abból csak egy házmesterség álmát tudta kiszakítani. Az új eszme azt jelentette, hogy az állás nem lesz állandó, nem is lesz emelkedés, éppen csak Teri közelében lesz: a rácsos konyhaablakon bepillanthat rá, amint a sodrófa alatt a tésztát meglisztezi. – Igaza van a kisasszonynak. Itt is találkozna olyan napszámos, aki olcsón elvállalná… Sajnos, Terit épp e fontos pillanatban a tulajdonosnő visszaszólította, s a kis bugyogós, Teri félrehajtott nyakára eresztve buksiját (de a lány vállán át anyjába akasztott kézzel), a holdas Alpár úton csakhamar megindult hálós ágya felé. Lajos magára maradt az új képpel, s míg a satnyabajszú a pesti kőműves aránytalan részesedését hánytorgatta, ő a lobogó tűz mellé heveredve képzeletben egy ásó nyele s vasa köré fonta le-lesüllyedő testét, s a konyhában mozgó fehér kötényt felszelő ablakrácsra függesztette tekintetét. A házmesterlakás álma gyönyörű volt, de ebben a csípősödő őszben, amikor Dánielék oszlopán szárazon zörög már a futó, s a kunyhó téglaréseit fölfedi a szél: egy fölásandó sötét telek mennyország tudott lenni, Teri szőkeségével az esthajnalcsillag helyén.

Már csak három-négy napjuk volt hátra a kőműveseknek; a szerelők meg a tetőszigetelő vállalat emberei morogtak, mit lábatlankodnak még mindig az utukban. Lajos úgy tökélte el, hogy az utolsó órákban fog szólni. Mészoltás közben kis beszédeket dolgozott ki magában, s óráról órára cserélgette a haditervet. „A ház most már megvan, nagyságos asszony”, mondja az egyik terv szerint, az utolsó munkanap után a csap alatt leöblítve a kezét, „de mikor lesz még itt kert? Avval vághatja ám csak meg valami strici.” Volt egy simább megoldás is: „Hát ezzel a lucerrel mi lesz itt?” rúg az eltiport, száradó takarmányon. „Ez a parasztgyom nem illik ilyen szép villához. Felásom a nagyságos asszonynak.” Könnyedén mondja, mint akinek éppen csak eszébe ötlött. Az urak elébb megteszik, ha látják, hogy az ember nem szorult rá. De talán mégis helyesebb lesz alázatosan odaállni? „Nagyságos asszony, nagy jót tenne velem. Valakinek úgyis fel kell ásni a kertet. Nálam senki sem ássa fel olcsóbban.” Akkor majd kibújik, van-e szív az asszonyban. Ha nincs, már megy is Szegedre, a sötétségbe és esőbe, a nénje alamizsnájára. A munkaszünetben néha egész egymaga görbedt a tulajdonosnő a kis székben, ilyenkor valami lökte Lajost, menj, Lajos, lépj oda, kérd tőle. De félelme az elhatározásba kapaszkodott: az utolsó nap fog szólni, úgy határozta. S amíg ő habozott, valamelyik intézkedést kérő szerelő vagy Dániel a tréfáival már ott állt a tulajdonosnő mellett.

A meszesgödör a kis szék mögött volt, s Lajos a meszet kotorgatva meghallott egyet-mást abból, amit a tulajdonosnő tárgyalt. Többnyire csapokról, drótokról, árakról volt szó, de Dániel egyszer a kertet is felhozta. – Sose búsuljon, nagyságos asszony azért. Ha sokba került is a ház; olyan salátát termelünk itt tavaszra, hogy abból megtérül, amit a rokon elvitt. – Salátát? Mikorra lesz itt kert? Nem marad énnekem kertre pénzem – sóhajtott a tulajdonosnő. – Kertet pedig muszáj csinálni. Egy év veszteség, ha a fákat még most őszön el nem ültetik. – Az asszony eltűnődött ezen az érven. – S mit gondol, mennyiért csinálnák meg a kertet? – Dániel fölmérte szemével a telket, s mint aki most foglalkozott először a gondolattal: – Azt a lucert bajos fölszaggatni. Elég egy szálat bennhagyni, az tavaszra olyan gyönyörűen kizöldell, hogy nézheti a nagyságos asszony a petrezselyemvetést, tisztára elnyomta. – No, mégis? – Hát kétszázért én is megcsinálom. – Kétszázért, hol van énnekem kétszáz pengőm? – nevetett föl keserűen Horváthné. – Befektetés az egész. Tessék belegondolni, nem kell lemenni: babja, borsója, krumplija, minden megterem a ház körül. A gyümölcse is öregebb egy esztendővel. Ha egyszer el akarja adni, megnézik… Lajosnak mennie kellett a vödörrel, kiáltottak már érte. De a közvetlen veszély most lebírta félénkségét. A következő vödörnél, fej vagy írás, megállt a tulajdonosnő mellett.

– Hallom, ez a vén Dániel rábeszéli a nagyságos asszonyt a kertre. – Hiába, ha nincs miből – intett a tulajdonosnő kedvetlen. – Megcsinálja azt más olcsóbban is – mondta ki Lajos jelentősen. Az asszony egy pillantással fölmérte Lajost, aztán csak ennyit szólt: – Azt úgyis tudom. – Hallgattak. – Ha a nagyságos asszony rám bízza általában, én negyvenért is fölásom – nyögte ki Lajos, a hallgatástól elkínzottan. – Még a fákat is elültetem – tette hozzá, a Dániel érvére gondolva. Az asszony behúzódott a szvetterébe, mint aki nem nagyon kap a dolgon. – Erről még beszélünk, Lajos, most csak menjen. – Lajos a meszelők alatt kifehéredő fürdőszobából át-átszökött a szomszéd szobába, hogy az asszonyra lessen, s jóslatot olvasson le a homlokáról. De az asszony már iparosokkal tárgyalt, papirosokat írt alá, a mérnöknek mutogatta a foltos szempernovát, semmi sem mutatta, hogy az ő sorsa is ott inog jobbra vagy balra a fejében. Ebéd közben azonban odalépett Lajoshoz. – Tudja mit, Lajos, úgyis szükség lesz októberben egy éjjeli őrre, megkap harmincat, s mellesleg azt is elvégzi. Pénzem nincs több, de egy kis étel, ruha akad közben. – Lajos a bicskáját és a kovászos uborkát maga mellé tette, s kissé fölemelkedett ülőhelyéből. Így guggolva vigyorgott a tulajdonosnőre, amíg el nem fordult.

– Mit végzel te el mellesleg? – kérdezte akkor a sánta, aki a bicska hegyével nagy töpörtyűszemeket böködött ki egy bádogbögréből. – Én? – ismételte meg Lajos a kérdést tettetett semmibevevéssel. Érezte, hogy a sánta haragudni fog rá, amért munkát kapott a háznál; ezért leplezte el a boldogságát. – Ezt a kis lucert forgatom meg nekik egy kicsit – mondta kisvártatva. A sánta visszalökte zsákjába a bádogbögrét, bekattantotta bicskáját, de nem szólt, csak fölállt Lajos mellől. Amióta Lajos ledobta mérgében a kolbászt, egyre jobban elhűltek egymástól.

Lajos egy darabig úgy nézegette az uborka rücskös héján a vékony kovászréteget, mintha valami mégsem volna rendjén ebben a kertásásban. A többiek hazakotródnak Szentendrére, s ő itt marad, dolgozik tovább. Mi ebben a bűn? S lám, mégsem volt egész tiszta az öröme. De Vodál fölöltötte megint a kötényt, és az árnyékos arca (melyen a sárgaság, mintha véraláfutás lett volna, egészen megfeketedett az utolsó napokban) a ház felé indult, a bitang leveleket dobáló őszi napsütésben. Lajos nyúlt, hajladozott, lézengett, emelt, s közben Terire gondolt, hogy adja tudtára a dolgot. „Egy kis időt még a nyakukon leszek, Terike kisasszony.” „Hogyhogy?” „Ezt a kertet vállaltam el átalányban.” „Hát maga a kerthez is ért?” „Nem tudja, hogy szőlősgazda vagyok? Egy hold szállt rám anyámról, s még egy hold néz keresztanyám után. A gyümölcsfákat is én választom majd ki a kertészetben. A maga ablaka alá egy szép babiloni füzet rakok.” „Miért?” „Hogy legyen, aki rám emlékeztesse…”

Így valahogy volt felírva az a beszélgetés a vakolattal és mésszel telefröcskölt vakpadlóra, a valóságban azonban egyáltalán nem került sor rá. A szerelő akkor volt indulóban, amikor Teri a lila telefonpóznák közt gumiköpenyegében a telekhez ért. Még annyi szemérem sem volt bennük, hogy a gyereket a tulajdonosnőhöz vigyék; ott, a telek szélén kezdtek diskurálni, a kis bugyogós maga döcögött a gödrök közt a székig, Teri csak a tekintetével adta őt át az anyjának. Lajost most nem bosszantotta annyira a futballista udvarlása, mint máskor. Sőt kárörömmel pillantott feléjük; mint zsarnok úr, aki megalkudott már anyjával a lányra, s most dühös elégtétellel nézi, hogy falja utolszor a holdvilágot nyavalyás udvarlójával az erkélyen. A szerelő dolgának hamarosan vége, a futballista másutt mutogatja kurta nadrágos fényképeit; ő azonban itt marad, még legalább hat hétig, a munkásoktól megtisztuló háznál. Az Alpár út le a keresztig pocséta lesz, az udvar ragacsos, s a suhogó eső a szomszéd házat is elfödi előlük. Akkor neki is be szabad húzódnia melegedni a konyhára, s Terike őrá mosolyog úgy, mint most, ahogy kezet fognak, a szerelőre.

Az este hideg volt s a munkások tovább lobogtatták a tüzet, mint máskor, csakhogy legyen hol melegedni. Kettesével el-elindult egy patruj, rőzsét lopni a kis erdőbe. Ügyesen kellett keverni a tört ágat s a száraz hulladékot, hogy a tűz a nyirkos fába is belekapjon. – Dér lesz reggelre – mondta valaki a szentendreiek közül. – Az ám, ideje, hogy hazamenjenek – szólt Dániel. – Már a legyek is hullanak, lassan a napszámosokra is sor kerül. – Hazamennénk mi örömest – bölcselődött a satnyabajszú –, csak a szombat is velünk jönne. – Hazamégy te szombat nélkül is – dohogott a rác. – Akinek esze van, nem kell hazamennie – szólt bele a csöndbe a sánta, aki egész vacsora alatt szokatlan hallgatag volt. – Mért? Népkonyhát nyitnak neki? – kérdezte valaki. – Azt nem. De benyalja magát az uraknál, s kertet ás harminc pengőért. Pénz nincs több, de egy kis élelem meg ruha akad tán. – Abból, hogy merre nem nézett, mindenki kitalálta, ki felé fú a sánta szájától a hideg. A tűz egy percre kilibbent a kör közepéből, s a munkások úgy fogták körül a tekintetükkel, hogy Lajos került a helyébe, s az ülő láng is egyike lett a nézőknek. Vasként átizzott, fénnyel félbevágott s a sötétből csonka homlokukkal előmeredő arcok kutatták őt, hogy csakugyan fölássa-e a kertet. Lajos a tűzön át Dánielre emelte megzavart tekintetét. Az az érzése volt, hogyha most kiveszi maga alól a botot, amire a félfarával ráült, s a tűzön át hozzávágja, az egész kör rája ugrik. Lassan a többiek is Dániel felé fordultak, hogy milyen ítéletet mond. Dánielen csak a hallgatás mutatta a sérelmet; időbe került, amíg a megszokott gúnyos hang ezen a sérelmen keresztül utat tört. Horváthék kertjét ő a maga országának tekintette; ki is végezhetné el alkalmasabban a munkát, mint ő a szomszédból? – Harminc pengő? – tagolta. – Annyiba került a Krisztus is. – Lajos megkönnyebbülten látta, hogy a szájak elnyílnak, s jobb és rosszabb fogak villannak ki rövid nevetésre. Mégsem ütöttek hát. De Dániel azért nem adta ilyen olcsón a kertásást. – Az ilyenek törik le a munkabéreket – mondta. – Amennyi földmunka ez, harminc pengőért még a talicskát sem szabadna fölemelni. – De az ám – bökte ki a közhangulatot a satnyabajszú, boldogan, hogy veszedelem nélkül rosszallhat. A többiek hallgattak. A rác sem szólt, csak behúzódott a maga tömbforma árnyába, s kigurgulázta a garatját, torkát, orrát egy sóhajtás levegővel. Lajos megvárta, amíg másról kezdenek tárgyalni, akkor fogta a pokrócát, bement az épületbe. Ott heveredett le a vakpadlón.

Lajost elérzékenyítette ez a kitaszítás. Most, hogy markában volt a munka, már el is szontyolodhatott társai irigységén. Oda-odaengedte magát a durcás fájdalomnak, kapja el, eressze el, mint otthon a sulykoló asszonyok ruháit a patak. A szótlan sánta mellett még az is eszébe jutott, hogy lemond a munkáról. Odaáll este közébük: „Látom, irigylitek tőlem a kertásást, hát itt van, legyen azé, aki sajnálja tőlem. Énnekem nincs ugyan lakásom meg feleségem, mint nektek, s ha kipottyantam innen, csak a lehullott levelet húzhatom dunyhául magamra; de ha ti úgy gondoljátok, hogy én töröm le a ti béreteket, inkább nekiszegem a talpam az országútnak, s kutyagolok a néném után le Szegedre. Az se nagy baj, ha ottmaradok valamelyik deres árokparton.” Ilyeneket mondott magában, de amikor a tulajdonosnő a kis székhez intette, mégis meghidegedett a teste; hátha azt kell megtudnia, hogy nem áll az alku, csomagolhat holnap a többiekkel. Másról volt szó. A tulajdonosnő egy új parkettással alkudott, s szüksége volt a rokonépítész költségvetésére. Lajost küldte le érte a lakásba. – Teri tudja már, ott van az antik szekrényben, a harmadik polcon. – Az üvegajtóval átellenben – mondta Lajos, közös, nagy szombatjukra emlékezve. – Az, az, hogy tudja – mosolyodott rá az asszony, mint valami régi házi cselédre. „Vagy ki tudja”, intette meg magát Lajos a hegyoldalon a Teri szavával. Ki tudja, vállalja-e ő azt a kertásást; nem úgy bántották őt meg a szentendreiek. Hanem közben, mint gyermekkorában a katekizmus, a Teri számára kidolgozott beszéd kattogott fejében. Most látja meg, örül-e, hogy náluk marad még hat hetet. Ha nem örül, akkor nincs kedve az egészhez.

A lány kinyitotta az ajtót, de maga is ott maradt a küszöbön. Egyedül volt a lakásban a kisfiúval, s nem akart idegen férfit beengedni. De hogy a költségvetésért be kellett mennie, nem merte az ajtót becsapni. Így Lajos is utánanyomulhatott a szobaküszöbre. Teri ott térdelt a szekrény előtt, s egymás után szedte ki és böngészte végig az iratok címét. Lajos széttekinthetett addig a szobában. Fényes almáriumfélék álltak a krémszínű falnál; az egyiken faragott angyalok tartottak egy gyertyatartót, a függönyön almák és körték sűrűn lyuggatott kézimunkákból. A parkettről a Zsuzsika figyelmeztetése jutott eszébe: ide magának nem szabad bemenni. – A Zsuzsika nincs idehaza? – kérdezte Lajos, mert nem akarta rögtön a maga újságján kezdeni. – Az úr anyjánál van Csillaghegyen – felelte Teri, az okmányokat silabizálva. – Akkor az úr is ott van, ugye? – Ott. Nem bírja ezt a heccet a házzal. – Most már nincs olyan jókedve a nagyságos asszonynak, mint először. Nem elég neki a ház, az úrral is baja van. Láttam, amikor megjött. – Az építési engedélyt kéri? – hajolt föl az okmányokból Teri. – Nem, a költségvetést. – Milyen az, nem tudja? – Füzet és sok szám van benne – magyarázta Lajos büszkén, de azért nem mert odamenni, mert a parkettára kellett volna lépni. Teri visszahajolt, s egy új okmánycsomó fölött ezt a megjegyzést tette: – Tudja, azért a nagyságos asszonyt sem kell félteni. – Lajost ez a kijelentés meglepte. Ő azt hitte, Teri egy követ fúj az asszonnyal, s most majd együtt ítélik el az urat. – Ha valakinek igyekvő felesége van, meg kell becsülni – mondta Lajos, kettejükre gondolva. De Teri végre megtalálta a költségvetést. Persze, nem a harmadik polcon volt. – Ez az? – s odahozta Lajoshoz. Lajos megforgatta, ahogy a rendőröktől látta, s megerősítette: ez az. Teri visszament, betette a szekrényajtót; aztán az üveges ajtót is behúzta maga mögött. Lajosnak indulnia kellett. – Azt tudja már a kisasszony, hogy megkaptam a kertásást. Általában vállaltam el. – Igen? – kérdezte Teri röviden. Az arca barátságos volt; de az igent úgy mondta, mint akinek nem tetszik a dolog. – Nem is örül a kisasszony, hogy nem magának kell fölásnia a kertet? – kérdezte Lajos szemrehányón. – Én úgysem ástam volna föl. Inkább fölmondtam volna. S mennyit kap az egészért? – Harmincat – felelte Lajos kisvártatva. – Harmincat? – nézett rá Teri. – Az elég szép. Én egy hónapra csak huszonötöt kapok. – Élelmet meg ruhát is ígért a nagyságos asszony. Az éjjeli őr is én leszek, ha a szentendreiek hazamennek. – Igen? – kérdezte megint Teri. Erre az igenre már nem volt mit tenni, vinni kellett a költségvetést, pedig sehogy sem volt megelégedve a Teri viselkedésével: még csak el sem pirosodott az örömtől. Legalább kifaggatta volna, mi lesz a dolga vagy enyeleg: „de nekem is segít aztán szenet hordani”, „ha jó kosztot akar kapni, nekem udvaroljon, ne a nagyságos asszonynak”. Mi mindent mondhatott volna, amit most virgoncan zörögtetne a fejében, mint csörgőben a golyót. De neki csak az a hegyes igene volt. Nem kell ő a lányoknak. Örüljön, hogy az az egy jó nénje van még. Amíg az él, az édesanyját is ott tudhatja a rozsdásodó világ mögött. Megint eszébe jutottak a szentendreiek. Mennyi rosszaság van az emberekben; elemésztenék, mert munkát kapott.

A keresztnél a Dániel fiúval botlott össze. Amióta az anyagkereskedőhöz menet úgy elijesztette őt a polgáritól, nem szólította meg többet. A furcsa válaszait végül is arra magyarázta, hogy lenézi őt. Most azonban elő szerette volna hozni neki a munkásokat. Legyen a Dániel fiú a bíró, hogy letöri-e ő azzal a kertásással a béreket. – Ilyenkor ér haza a fiatalúr az iskolából? – szólt rá, noha mindennap látta, hogy ilyenkor. A Dániel fia nem is felelt az együgyű kérdésre. – A múltkor összeraktam magának néhány polgárista könyvet, ha átjön érte, odaadom. Azon kipróbálhatja, tudna-e tanulni. – Lajos nem tudta, komolyan mondja-e; vagy csak gúnyolódik. Elővigyázatosságból nem köszönte meg, s nem is ajánlkozott, hogy átmegy. – Hát a fiatalúr nem haragszik a kertásásért? – kérdezte a mondat mögé kerülve. – Az apja nagyon megpirongatott, hogy letöröm a munkabéreket. – Igen, hallottam. Maguktól kíván munkásöntudatot? – s megvetően nevetett. – Hova való maga? – Én? Abafalvára. – S mikor jött föl? – Tavasszal. – Most meg ősz van, s futkos, mint az egér. Ahol a sajt, ott a becsület. Tudja maga, mi az a szakszervezet? – Tudom – makacskodott meg e gúnyos hang előtt Lajos. – Na, látja, hogy nem tudja – nevetett a Dániel fiú, s a hosszú vonásai összevissza kuszálódtak a nevetéstől. – Hát csak jöjjön át egyszer a könyvekért – s búcsúzóra odanyújtotta kezét. A kézfogás nagy megtiszteltetés. Lajos úgy érezte magát mégis, mint akit megvertek. Minek is szólította meg? Hogy tisztázódjék a Dánielék előtt? Mi közük azoknak, hogy ő mit csinál, s mit nem csinál?

Másnap estével lebontották az állványokat, s a szentendrei biciklik egy nagy stráfkocsin vándoroltak haza, az állványok fölött. Az utolsó nap megint előhozták a félheti napszámot, s miután az átalány másik felét megkapták, úgy mentek el, hogy meg sem billentették a kalapjukat. Lajos egész délután várta, hogy Dániel átjön, s ő a társaság előtt mégis kibeszélheti magát. Én nem veszem el azzal senki kenyerét, magyarázta magában. Ha én nem vállalom el annyiért, marad az egész. De Dániel nem jött át, s a sánta is úgy ült fel a kocsira, mintha a teraszon senki sem járt volna föl s alá. Este, amíg a kenyerét majszolta, megint eszébe jutott Dániel. Nem volt kedve lefeküdni, amíg ővele meg nem értette magát. De Dániel feléje sem nézett, ott söpörte a levelet a szomszédban, aztán letette a vesszőseprűt, s behúzódott a kigyúló lámpájú házikóba. Mit csinálhatnak azok odabenn ilyenkor? Van egy kis fejhallgatós rádiójuk is, melyikük hallgatja azt ilyenkor? Az öreg, az asszony vagy a fiú? Szerette volna a fekhelyüket is látni. Megnyugtatta volna, ha látja, hova dugja be magát az öreg. De a kis házból csak egy lámpa volt látható, azután az sem. A kihalt kertben a szél csoszogott ide-oda. Lajosnak nem volt kedve lefeküdni. A kunyhóból a mosókonyhába cipelte át a holmiját, ott már le volt rakva a kő, meszelve a fal, csak az ablak hiányzott, hogy kész legyen. Itt fog ő lakni, amíg egy taliga föld és egy ásónyom maradt a kertben. Egy nyolcas fal választja el a cselédszobától, ahol Teri forog majd a színes cihájú vaságyon. Áthallhatják egymás sóhaját, forgását. Kiállt a ház elé, de az úton nem jött egy lélek sem, csak a kutyák ugattak körül a hegyen. A város ki volt világítva, mint nyáron, de a köd letaposta most a fényeket; olyan volt a völgy, mint egy villózó, óriás bozót. Az ég csillagtalan gomolygatta nagy felhőit; csak a kockaház élei voltak sértőn élesek.

Lajos azon kapta magát, hogy fél. Eszébe jutott az éjszaka, amikor a kunyhó előtt Dánielbe ütközött. A pusztai kutyákról beszéltek, emlékszik. Vajon most is azokról beszélnének-e? Behúzódott a mosókonyhába, pokrócát maga köré tekerte, s igyekezett jó melegeket gondolni. Teri kilép a konyhába, s beszól: „Lajos, ébren van még? Úgy félek, megengedi, hogy maga mellé üljek?” Egy rét ingben van, s ő fölül, hogy megoszthassa vele a pokrócát. Ott gubbasztanak a pokróc alatt, egymás melegében… Hirtelen az ébresztőóra jutott az eszébe. Fölhúzta, legalább ketyeg valami mellette. De a ketyegés igen hangos volt, aki a házba lép, azt hallja meg legelőször. Csakhogy a ketyegést nem lehetett többé elállítani. Visszatette az órát a hátizsákba, s körültekerte a piszkos fehérneműjével. Dőljön ide, Terike, hozzám, s a háta mögé bújtatja a kezét. Így most már a túlsó melle is ott van az ujja alatt. Közben alhatott valamit, mert jobban átfázott, mint amennyire ébren át lehet fázni. Hol is van? Itt egyedül az Alpár úti házban, nincs se ajtó, se ablak a házon; senki sem tudja, melyik nesszel osont be a szél, melyikkel egy kutya vagy ember. Magára borította, s a nyakán összefogta a pokrócot; asszonyokat látott így a fölhajtott felsőszoknyájuk alatt záporban hazafutni. Hogy magát ijesztőnek tudta, bátrabb lett. Fölment a létrán az emeletre, ki a teraszra. Kinn csöndesen harmatozott az eső. Az eső az ő szövetségese volt, eldugta a házat, s elvette az emberek kedvét a csatangolástól. De ahogy lefelé lépdelt a létrán, valami reccsent a szobában. Nem mert sem följebb, sem alább lépni. Mintha valaki mögötte volna; ütésre készen. Egy tagló készült a feje mögött; már zsibongott is a tarkóján a pontnyi hely, ahova lezuhan. Jaj, nyikkanja el magát, s fölrohant a létrán. A tarkójához kapott, de nem ütötte meg senki. Hogy megkevert ez az üres ház – mosolyodott el kínosan. Hanem azért nem mert többet lemenni. Odafönn hevert le a fürdőszobában. Abafalván volt a templomtoronyban; egy barátjával szöktek föl a létralépcsőn. Mind a ketten gyerekek voltak még, a barátja egyik lába helyén mankó, azzal kopogott fölfelé előtte. Ahogy fölértek a haranghoz, lenn megdördült valami, becsapták a templom vasajtaját. Érezte, hogy Dániel jön föl a mélységből. Ijedtében félrelökte a féllábút, s hármasával szedte a fokokat föl a harang felé. Ott volt már fönn a harangházban s mögötte, aki kergette. Belekapaszkodott a kötélbe, s átugrott a párkány másik peremére. A harang irtózatosat kondult, s ide-oda lengett a harangházban. A nyelve kilógott a harangagyból; s ahogy járt, az egész harang egy vastag ide-oda futó harangnyelv lett. Ez a nyelv őt kereste. Ahogy jött, átugrott előtte a torony-kút másik peremére; de akkor már arra futott a nyelv. Ide-oda kellett ugornia, s a nyelv egyre közelebb zúgott el a füle mellett. Egyszer elkerülhetetlen össze kellett ütközniük. Verejtékesen feküdt, s hallotta a maga nyögését. Akkor a fejét, ott, ahova a létrán az ütést várta, csakugyan megkoppintotta valami. Kemény, bántó koppintások voltak. Lajos föltápászkodott. A szürkületben egy ember ült mellette.

– Nem háborgattalak volna, de annyira nyögtél, hogy föl kellett ébreszteni… Korányi volt, a leesős ember, csak nagyon lesoványodottan. Lajos révedezve nézett rá. – Mit keresel te itt? – kérdezte a világosodó teraszra kitekintve. – Téged, testvér. Tudom, hogy te zavartattál el olyan gorombán azzal a pallérral; kitaláltam később, de megbocsátottam. Igazad volt, ha féltél tőlem. De most segítened kell rajtam. Tegnap kaptad meg az átalányt… Ne kérdezd, tudom. Tedd lehetővé, hogy kiliheghessem magam. Még mindig nem vagyok igazi piaci tolvaj. Érted, még mindig nem tudom megszokni. Gondolj a gyönyörű délutánunkra az Ördögároknál, és segíts rajtam… – Lajos most tért csak magához egészen. Fölugrott, és kirohant a világosodó teraszra. A ház üres volt még, de a kereszt felől egy árnyék baktatott idefelé. – Hagyj engem – kiáltott az ijedtségtől felpaprikázva. – Nekem állásom van itt; éjjeli őr vagyok. Azt akarod, hogy elkergessenek miattad? Én is szegény ember vagyok; menj azokhoz, akik segíteni tudnak rajtad. – Te tudsz! – fogta át derekát könyörögve Korányi. – Nem tudok. Eriggy, mert felrúglak. – Mint a matrózok, akik lemetszik a vízbefúló kezét – nyöszörgött Korányi. – Micsoda matrózok? Menj innen. – Te benn vagy a mentőcsónakban, de én a tengerben vagyok, s nem eresztelek el. Vágd el a kezemet. – Lajos hiába próbálta lefejteni az öklét; bele volt nőve a derekába. Az Alpár úti árnyék kivehető volt már: a pesti kőműves jött fel a házhoz, aki az igazításokat vállalta. – Várj – mondta Lajos, a pénztárcáját kezdte kutatni a zsebében. Korányi elengedte. – Itt van – mondta Lajos, s odanyomott neki egy kétpengőst. De a kétpengős mögött ott hevert összehajtogatva a tízes is. – Nem ezt, emezt – mondta Korányi, s a tízest kitépve, már bukott is lefelé a létrán. Lajos kábultan állt a kövön. Nem is a pénz rendítette meg, hanem, hogy ezután ez már így lesz: Vodálné és Dániel után még ez a szörnyeteg is ott úszkál mögötte, az éjszakában. – Miféle alak somfordált ki innen? – kérdezte a házba belépő kőműves. – Valami koldus, elzavartam. – Koldus? Korán kezdi – felelte a kőműves egykedvűen.

A későbbi éjszakák bátorságosabbak voltak valamivel, de Lajos még mindig szűkülő szívvel kísérte ki a zsarátos napot a korán ibolyásodó októberi világból. Horváthné régi cselédpaplant hozatott föl neki, úgyhogy a maga pokrócát derékaljnak használhatta. A paplan tetejében a köpönyeg is tartott meleget. Ez a készület ellensúlyozta valamelyest a hűlő éjszakákat, az üres ablakkeretek közt ki-bejáró szél is megkülönböztette már magát az emberi sompolygástól, de a betemetkezés a rongyai közé még korántsem ment olyan könnyen, mint egy egész nap talicskázó, vagy postában rohangáló napszámostól várni lehetett. Amikorra Horváthné és az iparosok eltisztultak, teljes este volt, s ő akár tíz-tizenkét órát hentereghetett volna, amíg éjjeli remeteségén újból kikötnek. Ő azonban nem hevert le, sőt nem is maradt a telken, hanem átment az út átellenes felére, ahol magas dúcán egy villanylámpa virrasztott, s a járda salakja a hazasietők léptét messzire csikordította. Az első melegebb estéken a szomszédoknál nyitva volt az ablak; s rádiózenét hozott vagy kabaréstrófák röhögéseit. Ez a nyitott ablak is biztatás volt a teraszon ülőnek, ha kiált, meghallják a rádió alatt kártyázgatók. Az ablak azonban csakhamar becsukódott, s nem is nyílt ki a későbbi estéken, hacsak egy pillanatra nem, amíg az elnök úr szivarfüstjét kieresztették; evvel a szomszéd ház is elúszott a Lajos tanyájától, s a lámpaernyőtől piros ablaka folyami hajók távolodó lámpásaként világított vissza a messze hegy alól.

Lajos ott botorkált a ház körül a visszamaradt deszkák és gerendák közt, vagy a facér téglarakásra kuporodott, ugrásra készen, mint a macskákat látta otthon a köcsögtartón. Kétszer is behúzódott a házba, s megint kijött egy-egy lépést a háztájnak utánanézni. Amikor pedig végképp ráparancsolt magára, hogy betakarodsz és bennmaradsz, a teraszra kúszott fel, s jobb karját a korlátra vetve méregette, mi lenne, ha át kéne dobnia magát. A hidegség és fájó talpai zavarták be a rég elkészített sarokba. De ahogy elveszett szeme elől az apró Dániel ház, a villanylámpa karikája az úton s a kis hegy magános fákkal megszaggatott íve a telek fölött, a sötétség megtelt alakokkal és jelenetekkel; mintha most csordult volna elő az őszi éjszakából, ami előbb mögüle nyugtalanított. Korholta magát: nem félt ő idáig soha. A sógoránál vagy a molnáréknál a lovak testvéri párolgásában s ropogtatásában édesen aludt, s hajnalban a csalamádét vellázó öregbéresnek vagy a keresztanyjának kellett felráznia. De megvolt ő bátran a mátyásföldi szaletliben is, pedig ott idegenbe lopta be magát, s csak az ébresztőóra meg a tücskök ketyegtek, zizegtek mellette. Most mégis törvényes helyen, emberlakta vidéken hál. Barlangjaiban, a budai hegyekben az csaphatta volna agyon, akinek tetszik, mégsem félt. Sőt, hatalmas úrnak érezte nemegyszer magát, akinek az egész város ott volt a bakancsa alatt. De akkor közömbös volt ő erdőnek-embernek. A nénjén kívül senki sem hederített rá, s ettől a zizzenő bokraiban ülő természet is olyan lett, mint gondoskodó, komoly arcú néne. Most ez a gondoskodás veszett el a lombbal a világból. Akiket szeretett, szétszóródtak. A keresztanyja nem válaszolt a kártyájára: elég bolond voltam, hogy öltem magam vele, mondja a sterc fölött a tűzhelytől megvilágított konyhaasztalnál a sógorának, aki sohasem szívelte őt. A nénje Szegeden hánykolódik a cselédágyban, s a férfit átkozza, aki ideugrasztotta őt a vén kappan tanárhoz. Az a néhány ember, aki, mint Skrubek vagy Vodál, jó volt hozzá, rég elfeledkezett róla. Skrubek ott ül a lyuk előtt, ahonnan a gyereknyávogás hallatszik. Vodál meg a sötét házmesterlakás ajtajában áll, s hűti meztelen mellét, hogy meg ne fojtsa a feleségét. Szétverődtek mind; őrá már csak Dániel vigyáz a kerítésen át, legföljebb Korányi még, aki a fejét megkoccintotta s a bosszútól nyugtalan Vodálné. Még a sánta meg a szentendreiek is közelebb maradtak hozzá, mint a kedvesei. Ott gubbasztottak a három fő rém mögött; mint második öve a gyűlöletnek. Dániellel szitkozódtak a kunyhónál, Korányi tízpengőjét hajtogatták ki vigyorogva a szomszéd dérharmatos telken, vagy Vodálné kedviért állították le az Alpár úti keresztnél holdas biciklijüket.

S mindez miért? Mert ő itt maradhatott a háznál; s egy darab kenyér jut neki a munkája után. Olyan nagy vétek ez? Vagy a házon van átok, ahogy a tulajdonosnő mondja? Rég kész kellene lennie, s ehol, az építész megszökik róla, a munkások köszönés nélkül mentek el, Dániel már előre haragszik a gazdájára, s a szél keresztülfújt rajta, mint valami romhalmazon. Maguk a tulajdonosaik sem egyeznek ki; a férfi feléje sem néz, s az a szikra asszony egész belevénült a töprengésbe-harcolásba. Ahány tégla a falában, annyi szitok, rossz gondolat, jajdulás körülötte. Ő meg itt ül az ablaktalan falak közt, s hagyja, hogy ez a sok settenkedő gyűlölség körülvegye, ijessze, fojtogassa. A hosszú orrú fiú is a munkásöntudatot emlegette. De hát mi az a munkásöntudat? Ad az neki kenyeret, ha innen elzavarják? Amióta a pesti kőműves reggelenként egyedül marad vele a háznál, leereszkedik, s vet neki egy-egy mondatot a régi időkről. Hogy milyen volt azelőtt egy tanonc sorsa és milyen most. Háború előtt, amikor ő tanuló volt, bementek az egyletükbe, olvastatták, képezték őket. Most el vannak tiltva onnan a tanoncok. Kinn lógnak a ligetben, s ők csinálják azt a sok törvénytelen gyereket. A szakszervezetet is a pesti kőműves beszédéből értette meg, aki a nyomdászok dolgát dicsérte. Majd megmondaná ő most már a Dániel fiúnak: tiltson el engem a szakszervezet a kertásástól, s adjon helyette segélyt, akkor követelheti rajtam a munkásöntudatot. De amíg azt eszem, amit az urak vetnek, addig azoknak muszáj engedelmeskedni.

Okoskodásai közben el-elaludt, s amikorra fölriadt, egy-egy álomdarab szakadt a fejébe. Lovat vasaltak, s a kovács kergette őt egy tüzes vasrúddal az üllő körül: erőnek erejével a fenekébe akarta nyomni. Ott feküdt a mátyásföldi szaletliben a padon, s a sógora meg egy köpcös kis asszony azon tanakodtak, hogy ki kellene őt herélni. Szaladt volna, de a verítékes testét a padhoz cövekelte az ijedség. Még a Teri futballistájával is álmodott egyszer: az ébresztőóráját akarta elragadni tőle. Görcsösen markolta, amíg él, nem engedi. Az óra egyre dühösebben ketyegett, az egész feje ezzel a ketyegéssel telt el, s hogy fölébredt, a nyakerei doboltak a fülében. Két álom közt néha egy-egy különös világos perce volt: egy ilyenben a Korányi képét is megértette a matrózzal. Ez a ház a csónak, s aki kimászott rá, elmetszi az utána kapaszkodó kezét. S ha elmetszi, dacoskodott, jól teszi. Az ember magáért él, magának keresi a boldogságot. Terike, dörgölte oda arcát a paplanhoz, mely alatt talán Teri is aludt valaha, s ahogy a dereglye ringani kezdett velük, ő kiköpött a korlátján, s a bal karjával a lány autóduda-kemény melle alá nyúlt. A nagyságos asszony ott ült kis székén egy emeltebb helyen, s mosolyogva mondta: köpünk a németre, Lajos. Nem törődöm Dánielékkel; határozta el a következő ébrenlétben. Ha megtámadnak, itt van fekhelyemhez készítve ez a vasdarab, védem magam; ha nem bántanak, még jobb. Igenis, föl akarok kapaszkodni az urak közé; igenis, ember akarok lenni, akármit gondolnak az öntudatról. De azért a reggeli szürkületben, csuromvizesen a száradó falak párolgásától, idő előtt felkelt, s otthagyta az Alpár úti házat, lenn a Krisztust kipólyázó keresztnél várta az első iparost.

A nappalok egyelőre nem sok gyönyörrel kárpótolták Lajost ezekért az éjszakákért. Amikor a haladó ősz s a fogyó munka a házmesterlakás álmát a kert ásásával cserélte föl, októberibb, múlandóbb alakban ő még mindig azt a régi szép együttest mentette, melyet azon az emlékezetes szombaton a Teri: „vigyázzon ám az asszonyomra” kiáltása hozott össze. Ha Teri nem is volt már a felesége, s ő nem is mint fixumos házfelügyelő vette át tőle fűnyírásra, nyesésre, zsinóros veteménytáblák elkészítésére a tulajdonosnő utasításait, a régi hármas megmaradt, sőt a Teri tulajdon kisfia is pótlást kapott a Horváthné járicskáló bugyogósában. Az új képek szerint Lajos a leégett lucert forgatta, s míg egy-egy ásónyom után lehajolt, s a hosszú lucergyökeret kihúzta s félretette, Teri a tulajdonosnő üzenetét hozta: – Hagyja most abba, Lajos, menniük kell a gyümölcsfakereskedőhöz, magának kell a kis fákat kiválasztania. – Máskor a telek föltöltendő utcai sarkánál magyarázta meg a tulajdonosnőnek, hogy kell a talajt egyenesbe hozni, s Teri gumiköpenyegében útrakészen figyelte az ő tudományát. Megint máskor a jövendő konyhában ácsorogtak mind a hárman, s Teri osztotta ki nekik egy-egy szelet kenyérre a hazulról hozott hideg sültet. Mindezekből a jelenetekből a megkezdett kertásás keveset valósított meg. Pedig a tulajdonosnő most már egész napra kiköltözött a házhoz; még ebédért sem szaladt haza, Teri hozta az ebédet az asszony apjától egy kék éthordóban, piros gumiköpenye fölött kék volt a sapka is: szőke arca és világosszürke szeme világított ebben a kék-piros keretben. Az álom kellékei közül tehát maga Teri is itt volt, akinek főzni sem kellett többé, s néha egész délutánokat töltött az épületnél. Vattás bekecsében a kis bugyogóst is föltelepítették, ott botorkált az emeletre vivő létra tövén, orra nedves, keze piros a szokatlan időben. Minden kellék megvolt, csak összehozni volt bajos őket a bolondházi zavarban, no, meg a csöndesség hiányzott, amely a leveleiből lassan kifogyó októberben a három embert körülzárja. A háznak november elsejére el kell készülnie, s ez a tulajdonosnőt kétségbeesett tárgyalásokba, sürgetésekbe, telefonálásokba kavarta. Terire hol fontos megbízásokat rótt a vonakodó cégeknél, hol egész egyedül feledte őt a dévajkodó iparosok közt, akik ilyenkor magas létráikról, a guggolással járó szögecselésből, de még a bádogburkolatot követelő teraszkorlátról is őfeléje fordultak, s fényes kanvigyorgást csordítottak felé. Maga Lajos, ide-oda nyikorgó talicskájával többnyire egészen kívül maradt az emberi társaságon, máskor mint egy iparos előrántott segédje cepelte fel a létrán az emeletre való anyagot, vagy könnyebb küldöncszolgálatot végzett az anyagkereskedőkhöz, cégekhez, mérnökhöz.

Amikor az építész rokon leállt, a tulajdonosnőnek új megállapodást kellett kötnie az építész iparosaival. Ezek az alkuk hirtelen munkabeszüntetésekkel, vitákkal, fenyegetésekkel jártak. Bizonyos szakmákból egyáltalán nem volt iparos még: parkettást, festőt, bádogost most kellett keresni. A szentendrei lakatos a második ajánlott levélre behozta a vasalást, de a vasalás az előírtnál gyengébb volt, az ablakok lógtak, a mérnök az egészet leszedette. A tulajdonosnő tárgyalt, pörölt, esdekelt; az összevissza kavart iparosmunkák hol megtorlódtak, hol senki sem nézett a ház felé. Hétfők után, melyeken a felcsődített munkások morogva mentek el, keddek és szerdák következtek; amikor a tulajdonosnő „senki sem volt még itt?” kiáltással ért fel a reggeli órákban szorgalmasan talicskázó Lajoshoz, s maga kongatta keserűségtől férfias lépéseit az elátkozott falak közt. A magányosság ilyenkor megvolt, éppen csak a tulajdonosnő hangulata nem illett a Lajos által kiszínezett beszélgetésekhez. Horváthné nem tudott tétlen maradni az ajtótlan szobákban; neki nem volt nénje Szegeden, akihez lekókadt fejét egy kis ölben ringatásra elküldje. Az ő lakását november elsején át kell adni; neki bútorai voltak Budagyöngyénél, egy haragos ura Csillaghegyen, s itt álltak mindenekelőtt ezek a vacak falak a rajtuk majszoló iparosokkal az Alpár úton. A bánat őbelőle ilyen körülmények közt elébb megismételt kérdésekben, aztán járkálásban, aztán segélykérő telefonokban tört ki. A szomszéd elnökék, akiknek a nadrágos lánykájuk a gleihnin is ott volt, megengedték, hogy tőlük telefonáljon, s ő állhatatosan uszította rá a hatalmában levő csöngőket a megközelíthető irodákra, hivatalokra, de legfőképpen a szakállas mérnökre. Egyszer (a szomszédok aludtak még) Lajost is leküldte öt számmal s egy vészüzenettel a rózsadombi automatához. Lajos, aki még sosem szólt bele telefonba, nagy gondok közt ment le, szorongatva a húszfillérest, s ismételten áttanulmányozta az utasítást. Egy öreg úr rákopogott az ajtón, Lajos ijedten fordult vissza, s ki akart menekülni az üvegházból. – Mi az, nem tud telefonálni? – mondta a szemüveges öreg, s már vette ki kezéből a papirost, s mialatt Lajos kinyögte, hogy ilyenen ő nem szokott, már vissza is nyomta kezébe a kagylót a mérnök úr hangjával.

A mérnök ezek után a hívások után többnyire fölhozta az épülethez szakállát és nyugodtságát. – Képzelje el – fogadta az asszony. De ő csak megfogta a karját, s a szakállából rámosolygott. Lajos, ahogy az üres talicskával az ablak felé került, láthatta őket a szobában. A mérnök ott ült az emeletre vivő létrán, egyik felhúzott lábán a kisfiú. A gyerek a szakálla után kapkodott, s ő ide-oda rángatta előle a fejét. Agglegény volt, és szerette a gyerekeket. Az asszony kis távolságra állt tőlük. – A festés mennyi időbe kerül? – kérdezte. – Száradással két hét – mondta a mérnök, s megcsiklandozta a gyereket. – Két hét? De hiszen október hatodika van már. S elébb parkettázni kell, ugye? – Bizony kell. – S a parkettát nem lehet lerakni, amíg az asztalosmunka benn nincs. – Sajnos, nem. – Ahhoz meg a vasalás kell. – Itt egy kifakadás következett a lakatosok, rokonok, Szentendre, az iparosnép s a vidék ellen. A mérnök letette a kisfiút. – Nyugodjék meg, Emma, minden rendbe jön – mondta. – De amikor a falépcső sincs meg az ebédlőből az emeletre. – Meglesz az is. Az asztalosom már benyújtotta rá a költségvetést. – Tudja, én már nem is hiszem, hogy ez a ház elkészül. – Minden elkészül, csak energia kell hozzá, s az magában megvan… – Lajos, ahogy az üres talicskával elszaladt előttük, azt várta, hogy az asszony mindjárt beletörli könnyeit a szakállába. A mérnök kijövetelének, persze, többnyire megvolt azért a foganatja. Az új iparosok közül, akiket ő állított már, egyiknek-másiknak majd mindig tudott dolgot adni, s azt ő kérlelhetetlenül kicitálta. Nagy templomokat és strandfürdőket épített a mérnök, s az iparosai legalább egy segédet felküldtek a tiszteletére, az asszony pedig attól az egy segédtől is megvigasztalódott valamelyest. Ha nem tudtak senkit keríteni, az asszony is hazament, s az ételhordó sem jutott föl a hegyre. Lajosnak, aki elunta az ásást és a talicskázást, a magáéból kellett élnie.

Ritkán történt meg, hogy a mérnök elment, s az asszony valami távolabbi reménységgel lecsillapítva mégis ottmaradt az épületnél. Még az ilyen kis viharszünetek voltak a legalkalmasabbak az álom egy csücskének a szelíd lehúzására. – Jó ember ez a mérnök úr – kezdte el egyszer ilyenkor, a talicskát a nagy földnyelő sarokba fordítva. – Nem mindenki loholna fel ennyiszer a házhoz. – A tulajdonosnő még egyszer utánapillantott a keresztnél lekanyarodó barátnak. – Hát ha ő sem lenne, megszöknék innen – mondta, a nagy izgalom után kissé könnyebben emelgetve szárnyát. Lajos sajnálkozva tologatta ide-oda a földet. Hogy ilyen szép kettesben maradtak a romhalmazforma háznál, nagy jobbágyindulat öntötte el őt az üres szobában ide-oda őgyelgő iránt. Mintha a tulajdonosnő egy pórul járt királynő lett volna, ő meg a kitartó szolga. Szinte bánta, hogy tanulatlanságában nem mutathatja ki úgy a hűségét iránta, mint a miniszterforma mérnök az iparosaival és telefonjával. – Látod, én szorgalmasan hordom neked a taligát – mutatta az alázatos tekintetével. – Egy iparos sem dolgozik a házon, de a Lajos itt jár föl s alá. Ha odafönn kicsit el is időzik a lucer kihúzgálásával, s a földet a telek túlsó végéből hordja az utcai sarokhoz, azért van csak, hogy tovább hűségeskedhessék itt melletted. Az asszony ez egyszer méltányolta a tekintetet, s odaállt a gödörhöz a talicskát kiborító Lajos mellé. – Nagy gond egy ilyen ház – mondta Lajos. – De ha egyszer elkészül, nagy boldogság. Szerencse, hogy a nagyságos asszonyban olyan nagy kitartás van. Sok férfinak nincs annyi kitartása. – A férfiaknak egyáltalán nincs kitartásuk – mondta megvetően az asszony. – Tudja, mijük van a férfiaknak? Elvük van. – Elvük? – Az – nevetett rá a tudatlanságban sunyin hallgatóra. – Tudják, milyennek kellene lennie a világnak, s megbírálják, hogy miben különbözik attól, amilyennek lenni kellene. Ami van, nem egyezik az elveikkel; ami egyezik: nincsen. Így nekik a legkönnyebb: elrendezzük az életüket, ők meg elégedetlenkednek benne. – Félig tréfásan beszélt, ahogy kisgyerekeknek magyarázzák a halált vagy a házasságot, de azért átütött viccén a harag és fájdalom. Lajosnak eszébe jutott, amit Teri mondott: a nagyságos asszonyt sem kell félteni. Hogy értette ezt? Úgy, hogy kivágja az magát akármiből, vagy úgy, hogy ő a nagyobb hibás? – Azt is férfija válogatja – mondta Lajos megfontoltan, nehogy kinevessék. – Az úri embereknél, úgy lehet, ahogy a nagyságos asszony mondja… Az ilyen, mint én, örül, ha egy asszony jól megveti a világban az ágyát. – Azt csak most mondja. Alázatosan jönnek, s a dicsőségben kinyílik a csipájuk… Lajos kételkedve hintázta a fejét. – Nekem mondja? – heveskedett az asszony. – Tudok én valakit, ma két térdén is körülcsúszná egy lányért ezt a házat, de ha egyszer megkapná: ne lássalak többet azzal a futballistával; erkölcstelen személy vagy, ha szóba állsz vele… – Fölpöffeszkedve mondta ezt; két hüvelykének a szvettere hóna táján csinálva gödröt, ahogy a magyar nemest ábrázolták régen az ámbituson. Jó, hogy nevetni lehetett a férfigúnyoló pöffeszkedésén; a nevetésben elbújhatott kicsit a Lajos zavarodottsága. Hát észrevette a tulajdonosnő, ki az, akiért ő ezt a házat körülcsúszná? Éppen ezt a házat. – A szegénység megtanítja az embert – mondta elpirulva, s megindult vissza az üres talicskával.

Amikorra visszatért, a tulajdonosnő a parkettás inasnak írt alá, aki most hozta fel a kötegeit. Lajosnak ez alatt az egy forduló alatt nagyon meggyűlt a mondhatnékja, mintha egy ördög tolta volna ki belőle a Teri nevét. Érezte, nem könnyebbezik meg addig, amíg az asszonnyal róla nem beszélhet. Megvárta, míg végez, s úgy intézte, hogy a talicska útján épp összeakadjanak. – Mit gondol a nagyságos asszony – mondta komolyan a szemébe nézve –, hozzámenne ez a Teri olyanféle emberhez, mint a szerelő; az a futballista tudniillik? – Azért mondta úgy: „ez a Teri”, hogy ne lássék nagy köze hozzá. De az asszonynak egy pillantás sok is volt, hogy a remegő hangjáról, a változatlan vörös orcáit körülfutó sápadtságról, a taliga csüggedt állásáról végképpen kitalálja, amit az építkezés alatt egyszer-kétszer már észrevett, de a nagy kavargásban megint elfelejtett. S egy ügyetlen, szerelmes szív, még ez alatt a sorstól és iparosoktól átok alá vett épület alatt is friss macskakedvet delejezett belé. – Ha esze volna, gyorspostával – mondta komolyan, mintha őt csak a cselédje java érdekelné. – De ennek nincs esze. Ha esze volna, nem volna gyereke… Lajos nem tudta pontosan, jó-e az, hogy a Terinek nincs esze vagy rossz. Az, hogy a szerelő nem kell neki: jó, de ha többre vágyik, mit remélhet ő. – Tetszik gondolni? – kezdte a további beszédet esdeklőn. – Örülhetne, ha egy jó keresetű iparost megfog a fehér bőrével, meg a Szűzmária-arcával. De belekóstolt az urakba, félti a derekát az olajos tenyértől… – Elítélően mondta a tulajdonosnő, de a leütött szemhéja alól egy huncut kis sáv szökött ki hatáslesőn egy pillanatra. Lajos körül föld, rög és gödör lett a világ, maga az ég is. Abba az olajos tenyérbe az ő tenyere is belétartozott. Most már őt sértette legjobban, hogy Teri átall ellenségéhez, a szerelőhöz menni. – Adja még lejjebb is ő – mondta. – Akinek gyereke van, nem sokat beszélhet. – Az asszony megsajnálta a kárvallott piros fejet. – Én is ezt mondom neki. Örüljön, ha egy becsületes ember fölneveli, akit ő összeszedett. – Hány éves az a gyerek? – kérdezte Lajos még mindig komoran, de a becsületes embertől egy kicsit már megengesztelten. – Nem hányja még. Nálunk született a tavaszon. Én raktam be őt egy magánkórházba. – Igen? – mondta Lajos, s le-föl tévelygett a szeme a taliga meg az asszony arca közt.

Abban a pillanatban megcsörrent az ételhordó. Amíg ők beszélgettek, Teri fölért a hegyre. – Épp magáról beszélünk – mondta az asszony. – Igen? – a kék színek Lajosra ragyogtak az utolsókat lángoló őszben. Lajos nekinyomta a talicska kerekét egy lyuknak. Csak nem mondja el az asszony, hogy a megeséséről kérdezte ki. – Azt szeretné tudni a Lajos, hogy hozzámenne-e a szerelőhöz? – Teri kissé ostobán nevetett. – S mért kíváncsi ő arra? Talán különbet tud ajánlani? – Lajos meglökte a talicskát. – Csak beszél a nagyságos asszony – mondta a szemét lesütve. Hogy nagy sokára a ház mögül előkerült, a két nőt még vidám nevetgézésben találta. Amint ő a ház mellett a megpúpozott járművel kinyomult, elhallgattak, de aztán ugyanegy pillanatban mind a ketten feléje pillantottak, majd egymásra, s a vidámság még egyszer kiböffent az arcuk héjára. Mintha nem is lett volna nagyságos asszony az egyik, művelt pesti szolgáló a másik, hanem otthon Abafalván fordult volna meg violával tűzött blúzában két templomba menő barátné. Rá is olyasfélén néztek, s egymásra is úgy mosolyodtak. S ha ez a jelenet nem is hasonlított azokhoz, amelyeket a kertásó magában kiszínezett, mégiscsak az ő hármas együttesük volt, akármilyen buta pofával nyomulhatott ő ki a talicskán járó földpúp mögött. Két huncut nő s az egyikükbe szerelmes legény: szép, emberi helyzet volt, s legalább Teri is tudja, hányadán van vele.

Lajosnak alapjában véve nem is volt oka megbánni, hogy kivették a titkát. Az asszonyi természet olyan, hogy a szerelem minden változatában érdekli, s a két nő, ha mulatott is rajta, legalább törődött vele. Ha az ásásból elővezényelt küldönc gyorsan megjárta a várost, a tulajdonosnő azzal dicsérte meg, hogy „no, ezt elmondom majd a Terinek is”. Ha rossz méretű csavarokat hozott: „Ejjaj, Lajos, ezért kikap a Teritől.” S látva, hogy az asszonya szórakozik a Lajos alázatos szerelmén, őt magát pedig a viszonzás látszata nem fenyegetheti, orvul Teri is odaosont Lajoshoz, s némi piszkálódással gondoskodott, hogy a mulatság abba ne maradjon. Különösen akkor került erre sor, ha a tulajdonosnőnek a városban támadt missziója, s a felügyelet Terire és a vattazekés legénykére maradt. Lajosban volt annyi taktika, hogy a kisfiút odaszoktatta magához. – Nézze, Tibi, most alányomunk ennek a zöldfejűnek; így, most kihúzzuk; nézze, milyen hosszú barna lába volt. – S mielőtt eldobta volna, magasba tartotta a kiásott lucert. – Menj bátyádhoz, anyádhoz, te piciny – kiáltotta, mikor egy kisebbet a csomóba dobott. Némelyiket elmetszette: – Ennek térdből bennmaradt a lába. – Némelyik nagy koloncával az ásónak is ellenállt: – Öreg, neked se kegyelmezünk. – Tibi nem sokat értett a Lajos magyarázatából, de a kihúzástól meg az elhajítástól hősi boldogsággal telt el. – Tibi is – nyomult Lajos térde közt a lucer zöldje felé. Hogy csak a levelét bírta kiszaggatni, Lajosra hagyta a kiemelést, övé csak az elhajítás maradt. – Bátyáhó! – csóválta meg a bűnös lucert, s miután az a tulajdon lábához repült vissza; úgy pillantott Lajosra, mint aki minden eddigi hősöknél különbül küldte a zöldfejűt a lucernagyehennára. Terinek csak a rábízott gyereket kellett visszahozni, hogy Lajosnak a méltóság sérelme nélkül egy tréfás szót vessen. S Teri azért a tréfás szóért néha még a tetőről, villanybiztosítékokról, ablakvasalásból kihajló szatírok meleg köréből is kitört egy „Hol van már meg ez a kölök” kiáltással. Lajos tette ilyenkor, hogy nem veszi észre a szőke oszlop közeledtét, csak a hangja lett susogó. – Most összeszedjük a halottakat, így ni! Mennyi földünk van már. Egy fél hegy, vagy egy egész hegy? Ha egy egész, jön az órjás-Lajos és eltolja. – De órjás-Lajos ekkor már a Teri fényében állt, s didergett, mint a szomszéd kert levelei, akik lassacskán szintén csak az ő fényében álltak.

– Látom, el van foglalva, Lajos? Pedig tanácsot akartam magától kérni, hogy hozzámenjek-e a szerelőhöz. Most már egész komolyan megkért. – Teri közel sem volt olyan leleményes, mint a tulajdonosnő: ő mindig a megkérésből és a szerelőből indult el; ez volt a tüskés-virágos vesszők egyike, amelyikkel a szerelmében mulatságossá vált Lajoshoz odasuhintott. A másik Skrubica-Skrupulek, akivé a szerelő torzította a Lajos barátját. Teri dévajsága megélt ebből a két vesszőből, amint már a gleihnin is a Lajos pörköltbe beleért ujjából. Neki nem az volt a fontos, mint az úrihölgyeknek, hogy minél elmésebben és kényesebb pontra üssön be, hanem hogy állandóan pöccintse-ingerelje ezt a mulatságos szerelem-tömböt, akihez az ő kezében volt a delejes pálca. Lajos tudta, hogy a megkérés tréfa, de ha örült is a kötődő paskolgatásnak, egy kicsit mégis megvérezte az emlegetése. – Ha nem állna ilyen berezelten abban a labdázó-gatyában, azt mondanám, menjen hozzá. De magának úgyis csak az urak kellenek… A tulajdonosnő nyilatkozata óta az olajos tenyérről, az urak voltak Lajos nagyobbik gondja. Teri ahelyett, hogy megnyugtatta volna, tovább izgatta. – Hát nem a legszebb egy szép úriember? – mondta nevetve. – Csak szebb az a vasalt, szürke nadrág meg a fehér betétes lakkcipő a maga topánkájánál. Nem nézte még meg, milyen helyesen áll ki a zsebkendő sarka a kabátzsebükből? – Az igaz – mondta nekibúsulón Lajos. – De nézze meg őket, ha egyszer kipottyannak az urak közül, s úgy kell küszködniük, mint nekünk. Nyomorultabbak nálunk is. Nekem volt egy ilyen barátom. – Kicsoda, a Skrubica? – Csak csúfolódjék, láttam az érettségi bizonyítványát. S tudja, mi lett belőle? Elesik az utcán, hogy megszánják. – Ezt is a Skrubica mesélte magának? – Hiszi vagy sem, itt a háznál is megzsarolt. Mert az ilyen úr előbb megtanul zsarolni meg sikkasztani meg elesni, mint dolgozni. – De ha mégis olyan szépek, Lajos – nevetett Teri, s ellebbent Tibikével.

Csakhogy Tibike néhány perc múlva már megint ott volt a fiúnál. Lajos külön fölösleges fuvart csinált a taligával, csakhogy elcsalja. – Gyüjjön, ebbe bele lehet ülni – s nagy hajrá közt robogott vele a gödörhöz. – Még! – követelte Tibi. – Előbb megrakjuk földdel – s jó kényelmesen rakta, az ásót oda-odakente a földhöz, hogy Terike ott érje. – Te már megint itt bujdosol a násznagyomnál – jött ki Teri a kis totykos, földet érő gumibugyogója után. – A kisasszony csak a színit nézi az embernek – mondta Lajos azzal a feltétellel, hogy komolyra fordítja a szót. – Pedig van ám, aki többet ér, mint amit mutat. – Ki az, Lajos? – Vagy azt hiszi, nekem muszáj ezt a taligát tologatni? Hazamehetnék én akármikor a magaméra. – Akkor mit vesződik ezzel a ragacsos lucerral; nézze, milyen a keze tőle? – Már az én dolgom, hogy mit vesződöm. Hátha egy találmányom van, s azt kell elkészítenem, vagy aranyat leltem, s azt rejtegetem, amíg eladhatom. – Ott van a maga birtoka is, ahol a találmánya. A Skrubicánál. – Nahát, én meghívom a kisasszonyt, akármikor lejöhet, s megnézheti velem a szőlőmet, még újbort is kap dióra… Ezt az ígéretet ugyan bajos lett volna beváltani, de Lajos tudta, mit ajánl fel ő dió képében, melytől pinceszeren a savanyú vinkó is édes olajként húz át a szájon. De Teri, ha egy picit meg is indult a Lajos remegő hangjától, csak a maga vesszőcskéjét tudta suhogtatni. – S ki szüretelte azt az újbort? A Skrupulek, ugye? – Hagyjon engem azzal a Skrupulekkel – fakadt ki Lajos. Egy pillanatig bikaszemmel nézte a lányt, mintha neki akart volna a fejével ugrani. – Akinek gyereke van, kár annyira fennhéjázni…

Maga is meghökkent, hogy bukott ki a száján. A sötét tekintet ott maradt a szemegödrében, de a lelke összecsukódott, s esett, mint a lepuffantott madár. – Mi köze magának ahhoz, maga szemtelen? – kapott a Tibi után Teri kicsit elpirulva. Az utána bámuló Lajos a levegőben úszó gyereken mérte a haragját. Úgy rántotta át a talyigán, hogy még jó darabon nem ért le a kicsinynek a lába. Lajos fölásott egy darab földet, s egyenként, a kezével dobálta bele a minapi esőtől összeragadt hantokat a talyigába. Ahogy föld fele lógó fejjel a hantot eldobta, mintha megnehezedett szíveket hajigált volna ki a felnyílt mellkasából. A koccanások meg a taliga falán a falusi temetések koporsóira emlékeztették, azok dörögtek úgy a dalárda éneke s a fekete kendős asszonyok csuklása közben. Rég megrakta a talicskát, s nem mert a terhével előresettenkedni. Azt se bánta, ha dologtalan látják; ráült a nyirkos földkupac tetejére, s a nénjére gondolt; mégiscsak az lesz a vége, hogy lemegy Szegedre, a bukottak városába.

Ahogy így kotlik: – Lajos! – hallja a ház felől; az asszony jött vissza a vízművektől és hívatta. A vésztörvényszék ítélt is már – gondolta –, kiadják a pénzem. – A Terinek van egy kérése magához – mondta az asszony. – Nem menne el ebédért helyette? – Teri is ott állt és mosolygott. – Magának úgyis bűne van nálam – mondta kérés helyett. Lajos boldogan csörgette meg az Alpár úti Krisztus előtt a kék ételhordó betétlábosait. – Fizetnek ezek magának a sok külön szaladgálásért? – kérdezte a pesti kőmíves, aki fölhúzta a kis rabitzfalat a légfűtés elé az ebédlőben, s most vele kullogott haza. – Egyebet sem hallok, csak Lajos ide, Lajos oda. Ez is benne van a harminc pengőben?… – Lajos ránézett a sovány emberre. Ilyenkor ősszel ki szokott újulni a gyomorbaja. Már mondta is: fizet a Horváthné, ha az OTI-nál elfelejtette bejelenteni. Mit tud ez arról a szolgálatról, amellyel egy fiatalember a nőknek tartozik? – Azért kapom a kosztot – mondta, s még egyszer megzörgette az ételhordót.

De amilyen fölszabadult csörömpöléssel indult el erre az útra, olyan nehéz fejjel tért róla meg. A tulajdonosnő apjának a Nagykörúton volt szűcsüzlete, s a poroszkálás oda-vissza súlyos gyanút keltett ki Lajosban. Ahogy lassan lecsillapodott benne az öröm, hogy Teri és asszonya, lám, mégiscsak megbocsátottak neki; az ingerkedő beszélgetés vesszőcsapásai elébb csak viszketni, aztán megint sajogni kezdtek a lelkén, s elfeledtnek hitt mondatok nemcsak értelmükkel, de a Teri szeme fényével, a közébük pergett levelek színével, a kísérő munkások kiáltásával újultak ki benne. „A legszebb mégis egy szép úriember”, forgatta magában a Margithídról a Sziget megürült sétányaira bepillantva. Nyáron sok szép úriember özönlött ki innen a hídra, a kisasszonyok a piros ernyőjükkel integettek nekik vagy a fürdőruhás szatyrukat tartották a magasba feléjük a híd túlsó feléről, az autók és teherkocsik fölött búcsúzkodva. Most nem látott hirtelen egyetlen szép úriembert sem maga körül. Téglásszekerek nyikorogtak az út közepén, s egy autóból, amint a villanyos és a kocsi közt előreszökött, hájas utas kopogott előre a vezetőnek. Előtte egy diákféle ment; de a bőre pattanásos volt s a csontja vékony. Percekig figyelt, s még mindig nem mutatkozott a szép úriember. Egy kirakatban nyakkendők, színes selyemingek, kalapok voltak kiállítva. A kirakat piciny; a kirakott áru kevés. Annál kényesebben állt ott az a néhány darab előkelő magányosságában; a vastag zöld nyakkendőnek külön kis állványa volt, a három kalap egy egész üvegpolcot kapott, s a sötétsávos kék ing szép selymes ráncokkal hullott alá. Úri divat: ez állt a bolt fölött. Náluk falun csak a gépészek hordtak kék inget, azok is hétköznap, itt meg színes az úri divat, valami ilyet gondolt az esze héjával, de benn a mélyben, nem több idő alatt, mint amíg marok mögött egy gyufa fölvillan: belekapott a gyanú. Az tette-e, hogy az „úr” szót leírva látta, s erről eszébe jutott, kit hív az „úr”-nak Teri? Vagy a sok piperkőcség váltotta ki ellentmondásképp, hogy nem minden úr ilyen?

Amit a szűcsék házában látott, vesztére, tovább táplálta a gyanút. A szűcsüzlet a földszinten volt; a lakás fölötte az emeleten. Aki, mint ő is, a családhoz jött, a lépcsőházból csöngetett be, de az üzletből közvetlenül is vitt egy fakorlátos kis följáró az előszobába. Ahogy Lajos emeletes ételhordójában, mint valami rekeszes bádoggyomorban, szépen egymás fölé került a grízgaluskaleves, a paradicsomos marhahús és a linzertészta, s ő kifele kotródott az előszobán; egy úr szólította meg: – Magát a lányoméktól küldték? – A nagyságos dr. Horváth Endréné küldött az ebédjükért – felelte Lajos tisztelettel. Igen derék ember volt a tulajdonosnő apja, a deres homlokával az abafalvai földesúrra, a báróra emlékeztetett. – Hát aztán épül-e az a ház? – kérdezte Lajost. – Mondja meg a lányomnak, egyszer már fölnézek hozzá, addigra fényesítsék ki a kilincset. – Lajos makogni akart valamit, hogy előbb még a kilincs legyen fenn, de megakasztotta őt a beszédben egy lány, aki a csigalépcsőn az üzletből ugrott fel, s a tulajdonost hívta. Szép magos lány volt, s a testén olyan semmi vékony ruha, mint egy selyemalsó. Ahogy a lépcsőt kettesével szedte, a kerek térde is kibújt. – A nagyságos asszony kéreti a főnök urat – mondta. – A grófnő van itt a biberbundáért. – Megyek már – ugrott a főnök. – Ha te hívsz, tudod, mindig megyek – s Lajos láthatta, hogy a csigalépcsőn lefelé futtában jól megpaskolta a leány fenekét.

Ezeknél ez csak így megy – mondogatta magában a kirakat bundás fahölgyeit szemlélgetve. Az oldalán ott lógott földi illataival a nehéz ételhordó, s az üveg mögül egy babaarc nézett rá közömbösen, a parkettaszerű, tompább-fényesebb sávokból álló pézsmabundában. Az üzlet előtt egy autó állt, a postáskalapos vezető „A négus fölveszi a kesztyűt!” című újságcikket olvasta elmerülve. Ebből szállhatott ki a grófnő. Az a lány valami próbakisasszony volt, aki mint a fababa, azért áll elé, hogy a bunda ne akasztón, hanem emberen lógjon. Mi egy ilyen főnök úrnak egy lány combjához nyúlni? S mit tehet mást az a lány, mint ránevet. Talán még azt is gondolja, amit a Teri: „egy szép úriember a legszebb”. Amióta ennek a nyomakodásnak a csigalépcsőben tanúja lett, esküdni mert volna rá, hogy a Teri gyereke Horváth Endrétől van, akinek a házához ő kilenc héten át hordta a téglát, a betont és vakolatot. Értette már, miért mondta a Teri, azért a nagyságos asszonyt sem kell félteni. Ő titokban most is az úr pártján van. A gyerek is ott született náluk. Nem mondta-e az asszony, hogy ő szerzett neki a kórházban helyet? Majd bolondok különben egy állapotos szolgálót tartani. Hiszen az olyan hasas lány már ablakot sem tud tisztítani. Minden az úr ellen vallott. Még az is, hogy Terit a legégetőbb dologban Sopronba engedték, a fiát látogatni. Egyet nem értett csak: a tulajdonosnőt. Olyat hallott már, hogy meddő asszonyok elnézték, ha az uruk a szolgálóval adta össze magát, sőt még a gyereket is fölnevelték. Ennek azonban két szép családja van, hát még az ilyet is el lehet nézni? S a szűcsné nem nézi-e el, érvelt, hogy a főnök úr a csigalépcsőben nyomkolódik? Vagy talán nem is tudja Horváthné a dolgot, s az ura is becsapta, mint a rokon építész? Az ételhordó számolta a nehezedő lépéseket, s a gőzölgő húsleves, a paradicsom és a finom sült linzer szagából egy új egyetemes szagot kotyvasztott össze, mely az Alpár útiak kihűlt ebédjének szaga lesz majd. A dolog néha egészen alaptalannak tűnt föl. Ilyenkor Lajos a rácsengető villamosvezetőnek adott igazat: minek ilyen marhaságokba keveredni. Majd megint innen is, onnan is körülfogták a jelek, s az Alpár úti ház úgy nézett rá a megeredt esőn át, mint egy leprástelep.

A deres éjszakában őgyelgő szörnyeteghez: Dániel, Vodálné s Korányi mellé (akik a szentendreiek hol fenyegető, hol gúnyos kórusának feleltek a deszkát és faágat reccsentő szelekben), egy újabb gyötrő szegődött hát, akit Teri kifejezésével Lajos is csak az „úrnak” nevezett már. S az „úr”, ha nem is fenyegette az embert elbocsátással, kólintó csákánnyal vagy pumpoló siralmakkal; a többieknél is mélyebbre akasztotta körmét Lajos képzeletébe. A többiek legalább a házon kívül laktak, s a frissen vakolt falak, ha nem is riaszthatták el őket, legalább valami erődítményként zárták körül az alvót, az úr azonban benn volt a házban; itt élt asszonyukban és Teriben, s hiába kerül egyszer Wertheim-zár az előszobaajtóra, ő belül marad a záron, s uralkodni és gyötörni fog, amíg Lajost egészen el nem üldözi innen. Hiába csiggatta magát: hát aztán, mi közöm hozzá; éljék világukat; a képzelet hálóival beleakadt az úrba, s minél jobban rángatta, annál jobban belegabalyodott.

Amikor a szűcséktől visszatért, Teri már nem volt a háznál; korán ment, kimenős volt aznap; azért kérte meg Lajost az ebédhordásra is. Lajos és Horváthné kettesben ebédeltek. A tulajdonosnő egy kis széken ült, s a létra két fokán átvetett deszka volt az asztala. Lajos négy-öt méterre tőle a földön helyezkedett el, s a csajkában kapta a maga részét. A tulajdonosnő gondterhelten merítette az ételhordó leveses lábosába az első kanalat, de a húslevesben levő izgató anyagok lassan ínye és nyelve felé vonták figyelmét, a paradicsommártás pedig már az életöröm vörös tajtékaként lepte be húsos ajkát s erőteljesen őrlő, lapos fogait. A marhahúsból eltett estére is egy darabkát. Előbb ennek egyik felét csípte le, aztán a maradék felét, aztán az egész eltűnt szája műhelyében. Az evés megint belezökkentette őt a létezésének örülő világba, s a víz, melyet Lajos hozott neki, már magukkal eltelt, meleg zsigerek közt futott le a mártás és leves fölé. Lajos miután a vizet az építkezési csapból meghozta, majszolt, maradék húsával kissé közelebb telepedett a tulajdonosnőhöz. – Ez a Teri mikor került a nagyságos asszonyékhoz? – kérdezte a marhahús rostjaira szegezve figyelmét. Horváthnéban az ebéd a komikum érzetét is dagályba hozta, s a szájpadlását gyöngéden csiklandó, de ugyanakkor be is vajazó linzer mellett szívesen szórakozott az étvágytalanságában még mulatságosabb szerelmessel. – Körülbelül egy éve… – S azelőtt hol szolgált? Sopronban? Nem Pesten? – Ezt olyan fontossággal kérdezte Lajos, hogy az asszony visszavette szájából a linzert, csakhogy nevetni tudjon. – Miért? Pesten kellett volna szolgálnia? – Nem, csak azt gondoltam. – S hogy került ide? – A nénje apáméknál próbakisasszony, az ajánlta. – Igen? – Bizony, siessen elvenni őt, mert ő is oda szeretne bejutni, s ott hamar fölcsíp egy urat a bemutatón. – Lajos gondolatoktól megrohantan vizsgálta az asszonyt, hogy hiteles-e, amit állít. A csajkát a pakfonkanállal maga mellé tette. – Fejezze be inkább azt a marhahúst, Lajos – mondta az asszony fölállva, s a morzsát szemezgetve a szvetteréről. A Teri, ki tudja, kié lesz még, a marhahús azonban a magáé.

Lajos nem felelt erre, csak a tányért vette újból az ölébe. Már nem is védekezett a tréfák ellen. Ha úgy is tudott dolog az övé, mit kapálóddzék. Leütött fejjel csak az igazsága érdekelte. Egy éve? számolgatta a fagyástól durva ujjain. A gyereknek akkor júliusban kellett születnie. Július nem tavasz. De az a „tavaly ilyenkor” is lehetett később, novemberben, decemberben. A talicskázás nagy számvetések, találgatások közt folyt délután. Az, hogy Sopronból jött fel, s nem Pesten szolgált, biztató volt. De igaz-e? Hátha ezzel csapták be az asszonyt. Elhitették, hogy Sopronból szökött föl a méhmagzatával. Pedig itt készült Pesten. Hátha épp a kisasszony nénje ajánlotta? Ki ismeri az ilyen személy számítását? Talán éppen azon át ismerte meg az urat? Az úr ott volt a próbakisasszony lakásán, s akkor jött föl vidékről a húga. Persze, kapott az ártatlanságán. Az, hogy a Teri nénje a szűcséknél próbakisasszony, Lajos szemében minden külön okoskodás nélkül is terhelő volt. Ahogy a főnök úr ott a próbakisasszonnyal, úgy itt ez az úr Terivel. A valószínű történet a Sopronból Pestre menekülő lányról, az urak emlegetése meg az a nyomakodás a csigalépcsőben teljesen összekuszálta. Ha akarta, ha nem, tovább kellett nyomoznia.

– Tudja, kivel voltam a kimenőmön? – lépett hozzá másnap a megszokott vesszejével Teri. – A szerelővel. – Nem az úrral? – emelte rá ő süppedő ásójáról komoly tekintetét. – Ja, majd elfeledtem, egy úrral – hallatta Teri vékony kis kacagását, mellyel mintha csak egy félszív öble zengett volna együtt. Még az éjszaka jutott eszébe Lajosnak, biztos azért volt olyan sürgős a kimenő, mert Csillaghegyen találkozott az úrral. – Mondja, milyen ember a maga gazdája? – szólalt meg egy kis szünet után egy új ásónyomnál. A földre rejtette a tekintetét, hogy el ne árulja a szándékát, s csak annyira vágott oda, ami alatt elfoghatta a hatást. A lány arcán nem volt más, mint vonakodás, hogy ilyen általános kérdéssel az eszét gyötörje. Lajos azonban ezt is elkedvetlenedésnek látta. – Hogy érti, milyen? – Goromba, komisz, ugye?… – Szándékosan sértette, hogy fölszisszen-e rá. De Teri csak nevetett. – Látszik, nem ismeri, nem is mer az a cselédnek szólni. – De az asszonnyal goromba volt. – Az más – jelentette ki Teri magyarázat helyett; majd kicsit eltűnődve: – Nem rossz ember, csak különös. – Ezzel a jellemzéssel nyilván meg volt elégedve, mert még utána is tünekedett egy darabot. – Van neki valakije? – Ennél a sorsdöntő kérdésnél Lajos fölnyúlt az ásóról, s egész komoly, piros arcával Teri ellen fordult. – Az úrnak? – nevetett Teri a szokottnál is vékonyabban. – Most mégis el akarnak válni, vagy micsoda? – Akkor legyek én szegény ember, amikor azok elválnak – jelentette ki Teri. – Hát akkor miben különös? Azt mondta, különös – dobta most már el az ásót is Lajos. – Tudom én? – vonogatta a vállát a lány, bosszúsan, hogy az eszét erőltetik. – Én nem értem ezt. Különös szokásai vannak. Például, ha ebédelünk, s nincs a tálban elég, megkérdi az asszonyt, van-e kinn a lánynak. S ha mondja, hogy van: nem hiszi el. Ha csakugyan van, az asszony behozatja velem a lábost. Akkor röstelli magát előttem, hogy ilyenről volt benn szó, és veszekednek. – Hát még miben különös? – falta Lajos mohón. Egyelőre a hallottak minden rendezéséről lemondott, csak minél többet eltegyen abból, amit Teri az úrról mond, s azt is, ahogyan mondja. – Még?… – Látszott, hogy nem tetszik neki a sok faggatás, mert Tibit kiszedte a talyigából, s menni készült. – Például – nem akar új ruhát venni. Meg falun szeretne élni, mint a parasztok… – Lajos elkínzottan figyelte. – Látja, ő megvenné a maga szőllejét; – nyúlt a hosszú társalgás után a megszokott vesszőhöz Teri. – Tavaly egész télen földet nézett. Őt kell elküldeni a Skrubicához, Lajos.

A lány elment, s a rendező munka megkezdődött. De akárhogy illesztgette a Teri feleleteit, az egészből csak az ütött át, hogy az asszonynak be kell hozatni a lábost, annyira félti a Teri hasát. S a tulajdonosnő tűri ezt? Ahogy talicskázás közben bepillantott a szvetterében összehúzódó asszonyra, aki a parkettberakást figyelte, a kijátszás mintha a testvérévé tette volna. A lábos, a főnök úrral cicázó próbakisasszony és Teri mondata: mégiscsak legszebb egy szép úriember: elvesztették színüket, környezetüket, értelmüket. Gyötrő foltokká folytak, melyekből sötét pillérek szöktek fel, lassan egymás felé nyúltak, s mindazt, amit Teriről, a tulajdonosnőről és az úrról hallott, ívnek, falnak, ablaknak kapták maguk közé, míg az egész fekete, nyomasztó építmény legalább körvonalában készen nem állt. Kikezdeni, megbontani nem lehetett többé, csak egészen elrontani. Igaz, vagy nem igaz? aki benne kuksolt, csak ezt kérdezhette. Lajos sokszor megkönnyebbülten nyújtózott ki: nem volt igaz. De ahogy újból ráakasztotta testét az ásóra, egy fájdalmas vonásra emlékezett vissza a tulajdonosnő arcán. „Ha esze volna, hozzámenne. De ennek nincs esze.” Világos most már, ki az az úr, akibe belekóstolt. Majd megint pörölni kezdett ottbenn az asszony. Mégsem lehet az. Aki úgy nekiment azon a szombaton a rácnak… Ha igaz is, ő nem tud róla. De az ura nyakára milyen alázatosan csimpasztotta magát. Kiismerhetetlenek az asszonyok. Figyelte Terit is az asszonyával. „Azért nem kell félteni a nagyságos asszonyt sem” – mondta Teri a Budagyöngyénél, s ez benn volt az egész modorában. Ő nem féltette az asszonyát sem az iparosoktól, sem a közelítő novemberi negyedtől, legkevésbé az urától. Volt benne némi káröröm is, hogy ennyi minden éri, s keserűen jósolta, hogy végre mindenből kicsúszik. De a tulajdonosnő sem lebegett már olyan háborítatlan lélekkel mindnyájuk felett. Megfigyelte őt, ahogy a dévajkodó iparosok közt forgó Teri után tekintett. A jóakaratú lenézésben irigységet fedezett fel. Mint aki rég dévajkodott így, s most már csak emlékszik rá. Az is furcsa volt, hogy annyit foglalkozott a Teri szerelmével. – Lajos, egy új vetélytárs – mutatott be az ablakon, ahol Teri egy munkaruhás fiatalemberrel beszélgetett, akit idáig nem láttak még a háznál. Nagy, szőke arca volt a fiatalembernek, haja hátrafésült, színe beteg; a zubbonya s nadrágja terpentinfoltos. Lajos nem szólt. Hiszen ha ez volna az igazi vetélytárs!

Egyik este aztán megjelent ő maga, az „úr”. Horváthné és az iparosok rég letakarodtak a házról, s Lajos szokott sétájába fogott, a salakjárdán, az épülettel szemben. Az éjszaka hidegnek ígérkezett, de a felhők udvart hagytak a holdnak. A szürke vakolat hol a fekete levegőbe veszett, hol megszőkült a holdsütésben. A kereszt irányából valaki ugyancsak szaporán nyikorgatta a salakot, s mielőtt Lajost elérte volna, kivágott az útra, egyenest az épületnek. – Keresni tetszik valakit? – kérdezte Lajos némi szívfogással. – Miért? Maga az éjjeli őr? – szólt az vissza, de már a bejárattól. Lajos odasietett. – Ismer engem? – kérdezte az idegen, s odatartotta a fejét a hold fényébe. – Hogyne – makogta Lajos meglepetten. – Tetszik parancsolni a doktor úrnak? – Az úr olyan messze lebegett fölöttük az építkezés alatt, hogy amikor megjelent, a féltékenysége még csak át sem rezdült az alázatos készségén. – Erre volt dolgom – mondta az –, gondoltam, megnézem, mennyire vannak?… Hogyan, még ajtójuk sincs? – A többi ajtó már benn van, de ez nehézfából készül – magyarázta Lajos. Az úr egy villanylámpát vett ki a zsebéből, s abból szórta a fényt jobbra-balra az üres épületen. – Hiszen ez festetlen – nyomta oda az ujját az ajtóhoz. Aztán az ablakhoz ment, s kitolta az üvegezetlen ráma közt a kezét. Majd a gyalulatlan parkettát járta be a fénykarika: – S még mindig létrán kell följárniok? De hát, hogy költöznek be maguk a jövő héten? – Hétfőre ígérték a lépcsőt – mondta Lajos. Az úr fölkapaszkodott a létrán, és nem kérdezett többet. Belökte a fürdőszoba záratlan ajtaját. Egy pillanatra ott úszott előttük a majolikakád tündéri sziporkázásában. Aztán az emeleti szobák ablakhíján dugta ki a kezét; világával végigtapogatta az asszony ágya helyét, s kilépett a teraszra. Lajos mindenütt utána.

Az úr keze fényes volt, arcára, szájára is szóródott egy kis derengés, a hátul álló Lajos helyén azonban csak a sötétség volt tömörebb. Ahogy felocsúdott első meglepetéséből, eszébe jutott gyanúja a Terivel. De mintha nem is ez lett volna, akire napokon át gondolt; úgy mutatta neki a házat, mint egy jövevénynek. A terasz küszöbén az úr megállt. A Citadella ki volt világítva, s a sziporkázó lámpák ide-oda futkostak a nyugtalan atmoszférában. Kétszer is megjárta korláttól korlátig a teret. A terasz be volt már burkolva, a korláton csillogott a bádog, s a hold sávjában látni lehetett a vakolat nemes lúdbőrzését. Más volt a terasz, mint amikor utoljára járt itt. Az úr két karjával a korlátra támaszkodott, s egy pillanatig dicsőséges arccal bámult a város felé. Lajosban, ahogy hátulról nézte őt, egy érzés emelkedett fel, amely sem irigység, sem hódolat, sem elragadtatás nem volt, legalább egyik sem egészen. Az ő agya ezzel a szóval fordította le: az övé. A ház, a kilátás, Teri, a világ, nem volt megmondva ebben az érzésben. Egyik emberfaj érzése volt ez a másik előtt abban a pillanatban, amikor természetét egy mozdulattal elárulja. Az úr is rajt érhette magát, mert hirtelen hátat fordított a városnak, s gyerekesen Lajosra mosolyodott. – Hát ez szép innen. Ha maga volna az ördög, most megkísérthetne… – A teraszon fölöslegesen futkosó zseblámpa megkezdte turkáló útját a sötétben. A létrán a fény ment le először, aztán az úr, aztán Lajos, a két férfit csak néhány fok választotta el. Lajosban egy mozikép villant fel, amelyet valamelyik filmpalota kirakatában látott. Két férfi száll le tolvajlámpával egy hajó raktárába, a raktár alján egy nő hever, elvetett lábáról fölcsúszott a szoknya, s tarkója környékét áztatta a vér.

– Hát maga hol alszik? – kérdezte az úr a konyhában. Lajos bemutatott a mosókonyhába. Az úr megkereste lámpásával a vackát. – Nem hideg ez? – Kaptam paplant. – Az úr odament, megtapogatta a takarót, a paplant, a követ, még a kikészített ébresztőórát is felvette. – Mi ez, vekker? Nem jobb volna a parkettán aludni? – kérdezte. Lajos vállat vont. Mi közöd hozzá, gondolta, hogy én hol alszom. Az úr kiment, s kintről még egyszer fölnézett az elfelhőzödött hold alatt egész beborult kockára. Egy-két pillanatig ácsorgott, mint aki beszélgetést szeretne kezdeni, de nem tudja, hogy fogjon hozzá. – Jól megépített ház – mondta Lajos az úr pillantását elismételve. – Holtáig ellakhat a nagyságos úr benn. – Az úr kurtát nevetett. – Ne kívánjon olyat nekem – s már búcsúzott is. Lajos a ház szájában maradt. A salak elvitte az ideges, szapora lábú embert, s ahogy távolodott, a házból, kis hegyről, felhők alól visszajött az ismerős, akivel Teriért győzködött. Most kezdte csak röstellni magát a bárgyúságáért: milyen hűségesen ballagott utána létrán, teraszon. Még a kis vackára is ráirányíthatta a lámpáját, az óráját is megfoghatta. Hiszen jó: ő csak egy éjjeliőr, neki itt van a kenyere; de hagyhatta volna, hogy botorkáljon maga, ő meg a küszöbön várja be, míg végez. Vagy legalább gondolt volna kísérés közben jó mogorvákat, mint a pesti kőmíves vagy a szentendreiek. Ha az ő helyében Dániel jön mögötte a létrán, egy taszítás, és ott fekszik, ahol a nő a moziképen. De hiába, aki cseléd, cseléd, még a haragjáról is megfeledkezik, csak utóbb füstölög. Tik-tak – mintha az ébresztőóra helyén a Dániel taglója ingana ide-oda a világ mögött. De ha a villanylámpáját itt felejtette volna a vízlefolyón, s visszajönne érte, ő megint csak azt mondaná: tetszik parancsolni a doktor úrnak.

Másnap nem mondta el mindjárt reggel az újságot. Terin akarta kipróbálni a hatását, s eltette, amíg ő fölér. Ha kinn járt nála a kimenőjén, arról is tud, hogy ide készült. A meglepetésből látni fogja, van-e köztük egyetértés. – Tegnap éjszaka vendégem volt – kezdte el Lajos Tibit kettejük közé állítva. – Talán valami szép lány? – A gazdája – mondta mogorván Lajos. – A doktor úr? – hitetlenkedett a lány. – Az. – Komolyan mondja? Nagyságos asszony, tessék csak idejönni kicsit! – kiáltott be a ház felé. Lajos hiába kísérletezett; nem tudta az eredményt leolvasni: Teri arcán az a mosoly volt, amely a nem rá tartozó érdekességnek szólt; tarthatta meglepettnek, s tarthatta értesültnek. – Az úr itt volt az éjszaka – mondta az odaért asszonyának. A tulajdonosnő kicsit elváltozott, s egy darabig nem mert kérdést feltenni. Végre a legkevésbé fontosan kezdte el. – Hánykor? – Úgy tíz felé. – Mégiscsak kíváncsi a házra – kottyant közbe Teri. – Mondtam én a nagyságos asszonynak, hogy nem tud ő haragot tartani. – Megnézett mindent? – Meg. – S hogy tudott neki mindent megmutatni a sötétben? – tért megint a mellékesre az asszony. – Egy villanylámpa volt nála. – Villanylámpa? – kiáltott fel az asszony. – Nyolcéves házasok vagyunk, és sosem volt villanylámpája… – Ezzel a villanylámpával egy megváltozott jellem tekintett rá. Ha az urának villanylámpája van, a válás is lehetséges. – S mit mondott? – tette fel Teri az asszonya helyett a kérdést. – Hogy a házon nincs még ajtó. Meg hogy lépcső sincs. Hogy akarnak maguk elsején beköltözni? – Biztos, hogy „maguk”-at mondott? – faggatta az asszony aggodalmasan. – Igen… azt hiszem. Az ablak helyén is kidugta a kezét. – S maga mit mondott neki? – Hogy most már egykettőre meglesz minden – füllentett Lajos, aki a sok faggatás közben kísérletezőből fokról fokra egy fontos esemény hősévé vált, s mint ilyen, okos szerepet igyekezett magának kiosztani. – Elmenet biztattam: – Jó építkezés ez, doktor úr, ellakhat ebben holta napjáig. – Az asszony csak az aggodalmas szemével kérdezett; Terinek kellett közbekottyantani: – S ő erre mit mondott? – Hogy ne kívánjak neki olyat. – Lajos tudta, hogy az egész éjjeli kísértetjárásnak ez a legfontosabb mondata, s konokul mondta a szemükbe, mint az úr árulásának bizonyítékát. Ők megépítették a házat, de az úr nem akar velük megvénülni. Az asszony kifakadt. – Látja, Teri, maga mindig azt mondja, hogy ne féljek semmit. De ez az ember egészen meg van bolondulva. – Kicsit különös a doktor úr, de meg tetszik látni, készen sem leszünk, visszajön… – Lajos sokért nem adta volna, ha a biztatása mögé láthat. Az a kis keserű árnyalat, mellyel Teri asszonya jövőjében bizakodott, a legkülönfélébb lehetőségek fele váltott színt: „Te csak bizakodj, bolond, én megvetem közben az ágyam. Ne félj, a végén úgyis visszakapod az uradat. Bár hagyna ott az urad, de nincs nekem akkora szerencsém.” A legsúlyosabbja után most már a tulajdonosnő vette kezébe a vallatást, s reményt keltő jel után kezdett turkálni a Lajos emlékezetében. – A terasz tetszett neki – jutott Lajos eszébe, de az ördögöt meg a kísértést elhallgatta. Úgy érezte, hogy kicsúfolnák érte. – Hát persze hogy tetszik – tört ki diadalmasan az asszony. – Az egész tetszik neki, csak röstelli. Nem meri elvállalni, hogy örül a házának.

A ház felől több munkás is rohant a tulajdonosnőért: egy úr érkezett autón – a nagyságos asszonyt keresi. – Nemsokára Terit is előrehívták a gyerekkel. Lajos egyedül púpozta a földet. Ez, amivel most megindul, a háromszázadik taliga, ennyi kellett a sarokhoz. Ahogy a cselédszoba alatt tol, látja, hogy a tulajdonosnő az apjával beszél benn; a szűcs jött az autón. Lajos tett még néhány lépést, s aztán leállította a kocsit, mintha pihenne, vagy új fogáshoz venne lélegzetet. Az üres ablakon a halk beszéd is kijött. – Tudod, milyen boldogan éltünk nyolc éven át – lihegte a torkára folyó könnyekkel szemben az asszony. – S ezen a házon, most lehet, hogy szétmegyünk. Ha legalább befejezhetném, de az iparosokat sem tudom kifizetni. Háromezer pengőm hiányzik. – Én figyelmeztettelek erre – mondta a főnök úr –, a te urad szegény ember. – Lajos megemelte a talicskát, s kubikolta a súlyt a földnyelő sarok felé.

Ahogy visszafordítja a megürült ládát: ott áll az úton az autó s mellette Teri. – Nézze csak, Lajos – s hogy Lajos is odaáll mellé: – Szép, ugye? – mondja s a kis tenyerével éppen hogy gyöngéden megsimítja a gépház kék lakkmázát. Úgy simította meg, mint valami versenyló rázkódó fényes bőrét. Lajos is megnézte az autót: gyönyörű hosszú dög volt, csupa nikkel meg lakk meg bársony, szinte belenyúlt az útba, száguldásra készen. – Ilyenről szólított meg múltkor egy fiatalember – mondta Teri inkább elmélázva, mint ingerkedve. Lajos tehetetlenül szemlélte a nagyszerű portékát. Ez a csillogás volt az ő fejében is, amikor a kihordókocsit elgondolta. De mi az a kihordókocsi, ha el is készül, egy ilyen mellett. S lám, ilyenről szólnak le érte. – Nem hallotta, mit tanácskoznak? – mutatott Teri a ház felé. – Azt hiszem, pénzt kér – mondta mogorván Lajos. – S ad? – Lajos vállat von. – Nem ad az. Volt egy próbamamzelük, annak rendezett be drogériát. Örül, ha a felesége mellett azt ki tudja elégíteni. – És az asszony? – Mostoha. Elnézi az urának a lányokat, de a pénzen rajta ül… Hej, Lajos, ha én egyszer oda bekerülhetnék. Egész más az, mint mosogatni. – Ott forgathatják magukat a lányok. – Hát persze hogy forgatják, úgy látják – nevetett Teri. Ott álltak a sportautó két oldalán; Teri rádőlt a gépházra, Lajos mogorván elhúzódott tőle. – Juj, de nagy szamár maga, Lajos – mondta a lány szokatlan melegen és mélabúsan.

A házból már jött is a főnök úr. Finom, szürke felöltő volt rajta, a deres haja alatt is kemény az arca, csupa csont és erő. A tulajdonosnő már nem is piros, hanem kék a kiállott izgalmaktól. Könnyei mintha az egyenetlenül foltos bőrén készülnének kitörni a bámészkodó iparosok közt. A nagyapa, hogy ne kelljen a lányára nézni, Tibivel játszik, de mielőtt az autóba szállna, össze kell csókolózniok. A tulajdonosnő a homlokát tartja, s ahogy az autó uras gumihangon elindul, a megcsókolt homlok alól gyűlöletteli tekintetét is utána engedi. Az Alpár úti paradicsom fölött, melyben Lajos egy házmesterlakást, utóbb egy kertásást kívánt, úgy látszik, vannak még magasabb paradicsomok is. Míg Lajos a taligával visszaindul, az autó nyomán a két nő abba pillant fel; Teri ábrándozva, a tulajdonosnő a kiűzöttek gyűlöletével. A szerelő úr, a doktor úr, a főnök úr: Lajos azt se tudta már, kire kell itt féltékenynek lenni.

Amivel a tulajdonosnő annyira fenyegette magát, itt volt a költözés. Az asszonyka ragaszkodott: ő akkor is beköltözik, ha sem ablak, sem kályha nem lesz a házon. Inkább ott dermed meg Tibivel, de más lakásra vagy bútorraktárra nem költ. Tibit ettől a halálnemtől megmentette a csillaghegyi nagymama, aki egy délben, míg Lajos ebédért járt, nagy rémüldözések közt magához ragadta. A mérnöknek azonban így is gondot adott az elszánt asszony. Az utolsó napokat csaknem állandóan kinn töltötte. Éppen csak a vészes elseje elől utazott le egy vidéki templomépítéshez, mint ahogy két egymásnak szaladó jármű közül a közlekedési rendőr is kiugrik. A háznak voltak falai, volt szigetelt tetőzete, egyszer átfestett ablaka, ajtaja, vize, konyhája, fürdőszobája, gyalulatlan parkettája; utolsó nap vágták be a földszint ablakait. Az emeleten azonban még a szobán át ment ki a teraszról betévedt szél, a légfűtés aknájába nem állították be a kályhát, a földszint és az emelet közt létrán közlekedtek, s öt órától sötét szobában kellett a magasban bóbiskoló utcai lámpát irigyelni.

Lajos még a költözést megelőző nap megkapta a napiparancsot: az első kocsit, melyen a kevésbé kényes bútorok mászták meg a hegyet, ő fogadja majd. A bútorok egy részét a bejáratnál a belső földszinti szobába kell terelnie, a másikat a konyhába és a mosókonyhába. Éjjeliszekrény, kredenc, tálaló, rekamié, sodrony: gomolyogtak benne a bútordarabok, melyek a tulajdonosnő leírásának köszönvén létüket, agyában különös bútor-szörnyetegekké változtak, mint népmesékben az utazók által hírül hozott ember- és állatfajok. Kilenc felé már nem volt türelme az ásójához, csak az utcát leste, mikor fordulnak be Krisztus lábainál az ő bútorállatai.

A tulajdonosnő a lehető legolcsóbban költözött; nem is vett szépen kipárnázott bútorszállító kocsit, amilyet Lajos augusztusban látott óriás hernyóként a körutakon kúszni. Ugyanaz a stráfkocsi járta meg kétszer a hegyet, két vastag hámú muralóval. A bútorok egymásra voltak kötözve rajt, alul a nagy darabok, fönn, mint valami tüskeváz, fölfele s kifele fordított lábbal az asztalok, székek. Három zömök férfi ugrott le a kocsiról, megkérdezték, ide költözködnek-e, s a földön egy kupacba hajították a kabátjukat. Mind a hármon fekete trikó volt s a trikóban az „ember izmai” című öntvény, jó, domború kivitelben. Ketten a kötelet engedték meg a felsóhajtó bútorokon, egy pedig Lajos mellé hatolt a küszöbre, s a tar ház belsejét vizsgálta ellenségesen. – Hisz itt még dolgoznak – mondta Lajosnak rosszallóan. Lajos megmutatta a két szabad helyiséget. Az ember visszament, s egy hatalmas kör alakú asztallal jött vissza. A barátja csak a peremét fogta alulról, hogy le ne csússzék róla. Az ember ott állt az asztallap alatt Lajossal szemben, s dühösen kérdezte, hova vigye. Lajos az asztalokra nem kapott utasítást. A teher azonban nagy volt, az ember félelmetes, s Lajos bemutatott a belső szobára. Csakhogy, mint előre látható volt, az ember nem fért be szélességével az ajtón. Az órjást ez ingerelte. – Mi ez? Kaptár, hogy ilyen kicsi ajtót raknak rá? – A talpalatnyi előszobában a fordulás is nehezen ment. Végre a két ember beronthatott a földszinti szobába; a harmadik a tálalót cepelte mögöttük. A szobában akkor három iparos is dolgozott: a szerelő a mennyezeten, a festő az ablakon, a kőmíves a légfűtés kályháját elrejtő rabitzfalon. A létrásoknak toldott lábukon kellett odébb ugraniok a teherhordók elől. A két csapat mérgesen nézte egymást: az asztalvivők, mint szirtkorongokat dobáló szörnyek, a létrások, mint magasabb istenek, akik ecsetet és vésőt hajítanak a föld nehézkes gyermekeibe. – Menjen már utamból. Azt hiszi, megszakadok? – kiáltotta az egyik asztalvivő. – Itt nem lehet dolgozni. Építsék meg előbb a házat, aztán költözzenek – zúgolódott a magasság. Lajos alázatosan tárta föl a belső szobát, s egy asztalláb megragadásában mutatta ki észre nem vett jóindulatát. A jelenet, bár egyre lanyhábban, minden újabb benyomulásnál megismétlődött. Lajos nem is ért rá a bútorok alaktanával vívódni; ami fehér volt, a mosókonyha felé küldte, ami barna, a belső szobába. A munkások azonban a cepelésben elvakultak, nem sokat törődtek az ő utasításaival, mindenik arra akart menni, amerre az első fordulóknál megszokta, s a visszarendelés annyi káromkodással, falrongálással járt, hogy Lajos végül még azt is tehetetlenül nézte, mint vonul be a konyhaszekrény a belső szobába. – Mint az állatok! – mondta a villanyszerelő, mikor elmentek. – Próbálná maga azt megemelni – védte őket a pesti kőműves. – Tudja, hányszor költöznek ezek most három-négy nap alatt? Legalább nyolcszor. – Lajos megkönnyebbülten bámult a robogásra kényszerített murák után.

A második fuvarnál már ott volt a tulajdonosnő és Teri is. A munkások most még félelmetesebben léptek fel. Már a kocsis is felszólalt: – Ha én tudom, hogy ez ilyen magasan van, nem kínzom fel ide a lovaimat. – Nézze, bácsi, én nem ehetem meg a hegyet – állt fegyverbe Horváthné is. A földszülte férfiak egy órjás dívánnyal vergődtek az előszobában. A dívány beékelődött, és nem mozdult tovább. Az emberek újból elmondták építészeti kifogásaikat. – Ekkora lomok és ilyen kis ajtók! – Az egyik létrás szólt rájuk a szobából: – Miért nem teszik be az ablakon? Nincs annyi találékonyság magukban? – A szobaajtóban küszködő férfi ellenségesen pillantott hátra a jó tanács irányába. De a hatalmas ablakon élre állítva csakugyan befért a lom. Ugyanezen az úton vándorolt be a zongora ládája is. Lajos állt a gürtninél negyediknek. A fényes fekete test alatt izzadó munkásoktól semmi sem volt oly idegen az emelés pillanatában, mint a billentyűk alatt szunnyadó, súlytalan futamok. – Itt több bútor van, mint amennyit a vállalkozó mondott – morogták a munkások. – Zongoráról nem is volt szó. – A tulajdonosnő hallgatott, mint aki nem tartja érdemesnek vitatkozni. Következtek utoljára a ládák. – Meglátja, mi lesz most – mondta Teri. – A könyvekért már ott lenn is haragudtak. – S meghajtott nyakukon a mosókonyhába vándorló könyvesládák valóban minden korábbi bútordarabnál jobban fölingereltek a földszültéket. A kecses versek és elmés tanulmányok majd eltörték a csigolyájukat, s a szájukba szaladó veríték szitkaikkal keveredett. – Jó dolga van, aki ráér ennyi regényt elolvasni – dohogta az egyik. – Ki olvassa el ezt? Csak cifraságnak tartják – elégedetlenkedett a másik. A harmadik egy igen nehéz láda alatt semmit sem szólt, csak elmordult. – Eh – s egész felső testében megrázkódott. De a könyvek ettől nem lettek kevesebben, s a mosókonyha sírkamrája sem nyelte gyorsabban koporsóikat. A munkás, aki a tudomány súlya ellen csak ehhel és rázkódással tiltakozott, egy ilyen rázkódással leejtette a hátáról a ládát úgy, hogy a szétlöttyent deszkák közül százfele dőlt a könyv és a papír. – Ha az uram látná a klasszikusait – nevetett az asszony, aki a rekamié és a zongora sértegetőit komor megvetéssel hallgatta, de a könyvekkel szemben, úgy látszik, osztotta a munkások érzését. Lajosnak kellett egy kosárba nyalábolnia a sok kifordult belű könyvet. Voltak köztük szép, barna kötésűek, tele ismeretlen betűvel, de voltak négy-öt darabba menő fűzött példányok is. Lajos megpróbálta összeilleszteni őket, de a ládahordók káromkodva rugdosták el őt az útjukból, s az asszony is rászólt. – Most nem érünk rá ezekkel a vacakokkal babrálni.

Következett a borravaló. A munkások üres kézzel ácsorogtak az előszobában; a tulajdonosnő izgatottan kereste a kézitáskáját, a létrások pedig lesandítottak létrájukról. Egyikük megkapta a fehér pénzt. – Ezt osszák szét maguk közt – mondta az asszony, s vonult be a mosókonyhába rendezkedni. A férfi megmutatta a markát a másik kettőnek. A földszülte férfiak összemordultak. Nem mozdult egyikük sem. A kis előszoba úgy teli volt izmaikkal, hogy az ember csak várta, mikor tolják szét a falat. – Nagysága! – kiáltott be az egyik a mosókonyha sötétségébe. Horváthné kijött. – Hát ez a borravaló? Ezekért a ládákért? – Igyekeztek lélekrehatóan és panaszosan mondani, de a hangjuk a belekevert édességtől még fenyegetőbb lett. – Mit akarnak tőlem? Nem én fizetem magukat, hanem a vállalkozó. – De nagysága, ezekért a ládákért! – morogták makacsul. – Látják, hogy nincs férfi, és zsarolnak – mondta a tulajdonosnő. – Rosszabb három férfinál a nagysága – morogta az egyik. A tulajdonosnő erre elnevette magát. – Na, vigyék ezt – mondta, s száránál fogva odanyomott nekik egy rumosüveget. A munkások a világosság fele tartották az üveget; félig volt. Kicsit őgyelegtek még, de a rum pörkölt íze ott járt már a torkukban, s megenyhítette őket. – Kezicsókolom – mondta három helyett az egyik, igen röviden. Ahogy az ostor odapördült a murák közé, Lajos úgy érezte, ez a kocsi most végigszaladja velük a határt; tudott barlangszájaknál egy-egy leszáll belőlük, besétál a föld gyomrába, ott alusznak a következő fertályig. Akkor ugyanez a kocsi megint fölszedi őket, s ők néhány nap megint morognak a szörnyű lomok alatt.

A nők megkezdték a rendezkedést, s Lajosra várt, hogy a megkívánt bútordarabokat vagy ládákat a halmazból kiszabadítsa. Újságpapírt tettek a fényes bútorokra, s ő ott járkált rajtuk nehéz tappancsaival. Lassan az iparosok is belemelegedtek a költözésbe: a konyhaszekrényt már a szerelő segített a vitrin mögül helyére hurcolni. Java délután az ebéd is megérkezett; a szűcsüzlet teherbiciklijén hozta a kifutófiú. Míg Teri az ételeket öntötte át a maguk edényeibe, Lajos a kocsit tanulmányozta, s a kifutófiúval próbált szóba elegyedni. Az tizenhat-tizenhét éves kölök volt, de szemtelen válaszú. – Mennyi idő alatt jött ide? – kérdezte Lajos, aki ebből akarta kiszámítani, egy délelőtt hányszor, hány helyen fordulhat meg majd a kihordó kocsijával. – Amennyi alatt az ember a Körútról az Alpár útra ér – szellemeskedett a fiú. – S jó fizetése van? – Miért? A helyemre akar jönni? – kérdezte a fiú. – Nem – felelte Lajos. – Azt gondoltam, nem volna okosabb, ha önállósítaná magát? – Önállósítanám? A magam zsebére adjam el a bundákat? – röhögött a fiú. – A biciklivel önállósítaná magát. Például, amit a piacon vesz valaki, maga hazaszállítaná. – Akkor inkább egy autót vetetek az apámmal – mondta a fiú elkomolyodva –, s faluról fuvarozok. – A kifutófiú csak akkor komorodott el, ha hazudott, mint most is, egy autóvásárló apát csinálva magának. Lajos ezt nem tudta, s tisztelettel hallgatott. – Szeret ott a szűcsboltban? – kérdezte utóbb. – Na, már ott hagytam volna őket, de jó tyúkok vannak, tudja. – Magával is elmennek a kisasszonyok? – El-e? – a fiú sokatmondón füttyentett. Lajos szerencsétlenségére Teri visszahozta a kimosott edényeket, s a fiú sebesen járó fara, a nagy láda mögött, visszairamodott a városba.

Lajos érezte, hogy a kifutófiúval új eszme villant be az Alpár úti kertásás félelemmel és gyanúval nehéz őszi hangulatába, de a költözés napja nem volt alkalmas rá, hogy ezt az eszmét, akár a kocsira vonatkozott, akár a kifutófiúra, továbbfejlessze. A nők terveinek izomerőre volt szükségük, s ez a legszolgálatkészebb alakban, Lajos testében volt jelen. Nagy gondot okozott az is, hogy az üveges délig nem jelent meg az emeleti ablakok bevágására, s amikor végre mégis fölért, nem volt hajlandó hatalmas üveghasábjait a létrán az emeletre fölvinni. Egyik kézzel a rozoga létrát kellett fogni, a másikkal az üveget tartani; ha leesik, minden erét összeszaggatja. – Kérem, a gazdám még az üveget is megfizetteti velem. Azt mondja, miért mentem föl, arra engem senki sem kötelezhet. – Én vállalom az üveg árát – mondta a tulajdonosnő. – De egészségem is egy van: ha a kézizmaim összegörbülnek, mint a barátomé, a nagyságos asszony nem ad új kezet nekem. – A tulajdonosnő elkeseredetten nézte a gyáva embert. Az iparosok süketen végezték a dolguk. – Én fölviszem, nagyságos asszony – mondta alázatosan Lajos. Az asszony intett. – Hogyne, magát meg éppenséggel nekem kell kikúrálnom… – De kinn megeredt az eső, s az emeleti helyiségekben járt, búgott a szél, mint csigában a hang. Lajos továbbra is szolgálatkészen állott. – Igazán fölviszi? – kérdezte az asszony, de Lajos már a fokon állt, s az üveget kérte. – Juj, Lajos – nevetett Teri borzongó nevetéssel, hogy most mindjárt vért lát. Lajos vére azonban kész volt ebben a pillanatban a kiömlésre. Először történt meg, hogy felnőtt férfiak közt ő bizonyult a legbátrabbnak, mégpedig Teri jelenlétében. A tulajdonosnő aggodalmasan fogta lenn a létrát; Lajos bal fele mellett pedig győzedelmesen szállt föl három üvegtábla. A felső inogó részüket a halántékához kellett támasztani. Jó hideg volt a veszélyes anyag. Hűtelek, sziszegte, amíg úr vagy rajtam; pici tőrökre ugrom szét, ha kiszalasztasz. Háromszor hágott föl Lajos a létrán; harmadszor már a megszégyenült üveges ment volna helyette. – Nem, mester – mondta az asszony –, világért sem akarom, hogy az ujjai begörbüljenek.

A kedvező sors úgy hozta, hogy Lajos ezt a diadalt Terivel kettesben ünnepelhette meg. A korán beálló sötét kiszívta a házból az iparosokat, csak a gyáva üveges vezekelt fenn a ház egyetlen petróleumlámpájánál. A tulajdonosnő maga tartotta neki a világot, az üveges megszégyenülten kenegette a gittet fémszerszámával. Míg az asszony az ő opálszínben játszó ablakaiban imbolygatta a fényt, a két cseléd a ládákkal zsúfolt konyhában pihent. A párolgó falú szobákban gyilkos hideg volt, s Terinek itt kellett elgyújtani a tűzhelyben a tüzet. Amíg a kalorifert be nem állítják, a nyitott ablak mellett a falak át nem fűlnek, e körül a tűz körül lesz mindhármuk szállása; cselédszobában, konyhában, mosókonyhában. – Lajos, ha leesett volna! – mondta Teri. – Ott gugyorgott a tűzhelynél, hogyha az udvaron átázott tüzelő füstölögni kezd, megkotorja. A konyhában nem volt más világ, csak ami a tűzhely résein kijött. Valahányszor Terinek kotorásznia kellett, arca és keze föllobbant az ellustult lánggal. Lajos egy nagy ládán volt ezalatt önérzetes árnyék. – Tudja, gondoltam rá, amíg az a vacak reszketett alattam – mondta Lajos. – Eddig már a János-kórházban varrnák a doktorok – nevetett Teri, akit a lehető sérülés a hőstettnél jobban izgatott. – Gondoltam, ne maradjon szégyenbe a férfinép – tért vissza nagy hallgatás után a büszkeségét dagasztó tárgyra Lajos. – Egynek csak föl kell vinni azt a rohadt cserepet… Kéjjel mondott most ilyen szavakat, mint vacak és rohadt; attól is férfibbnak tudta magát. – Sokra megy a szégyennel meg a nem szégyennel – felelte a tűzhely tüzes gombját kicsiny ujjaival fölpöccencő Teri. – Ha elvágja a csuklóin az eret, amire a mentők kijönnek, minden vére elfolyhatott volna. – Nem félek én a haláltól – szólt a láda alapzatáról a guggoló. – A kisasszony talán fél meghalni? – Na, hallja – felelte Teri, mint akitől értelmetlenséget kérdeznek. Lajost megütötte kicsit ez a lenéző hang. Az utolsó hetek gyanúja megint a szívére tódult. – Mit gondol, ha az úr itt van, fölviszi az üveget a létrán? – kérdezte fojtottan. Teri nem értette. – Az üveget, minek? – Megmutatni a felesége előtt, hogy ő is ember. – Hogy maga milyeneket beszél – nevetett fel Teri. – Pont ilyenekkel mutatja azt meg egy úriember. A nagyságos asszony nem is engedte volna neki… – Lajos komoran hallgatott. Attól még azt sem kívánják, hogy az üveget fölvigye, ember az anélkül is. – Igaz, a padlón is háttal jött le a teraszról; kúszott, ahelyett hogy szemben jött volna. – Fájdalmas gúnnyal mondta ezt, azt hitte, Terit is megüti vele. De Teri tárgyilagos maradt, még nevetett is kicsit, ahogy ő az urak dolgain nevetni szokott. – Igen, én is vettem észre, hogy a magasban szédül. Rossz feje van neki. – Ez a „rossz fej” kicsit megnyugtatta Lajost. Talán mégsem szereti, ha azt tartja, rossz feje van.

Az üveges letöltötte közben fenn büntetését, s a petróleumlámpa a tulajdonosnővel a konyhába került. – Hát ennyire vagyunk már, gyerekek – mondta az asszony, cipőjét lehúzva, s dermedt lábát a tűzhelyajtó alatt a kis ereszre téve. Hogy az elátkozott házban mégiscsak kigyulladt a tűz, az ő akaratának diadalma volt. A mosókonyha mélyétől az előszoba ajtajáig ugyan csak kis folyosón mozoghatott az ember, szvetterében is benn volt még a szobák nyirka, melyeken előbb ment át föltartott lámpásával, de a vaslemezek közt égett a tűz, a déli fasírozott alatt megrottyant a felmelegített kelkáposzta, s a zsámolyok és ládák közül kifejtett asztalra odaférkőzött a lábos és kenyér. – Keresek kést és tányérokat – mondta Teri. De a tulajdonosnő meg akarta becsülni munkatársait. – Amíg azt előkotorja! A húst a kenyérre vesszük, a főzeléket meg a lábosból kanalazzuk. Kanalunk az van. Lajos, a bicskáját! – A bugylival lemetszett kenyéren Lajos felé szállt a hús, s a két másik kanál után az övének is bele szabadott merülni a langyos kelkáposztába. – Nahát ilyet – nevetett Teri furcsállón. De a tulajdonosnő jókedvében még tegezte is őt. – Csak ne finnyáskodj, fiam. Ha a magad asszonya leszel, feleszed az asztallapról is. – Lajosnak olyan volt, mintha helyettük merült volna meg az a három kanál a testvériséget jelentő kelkáposztában. – Az igaz – mondta az asszony törülgető kenyerével a vaslábos fenekére jutva –, hogy két hét alatt háromezer pengőt kell kifizetnem, nem tudom, miből. De valahogy majd csak lesz, igaz? – A cselédek igaznak találták. – Aki egy ilyen házat meg tud építtetni, háromezer pengőn nem akad fönn – mondta Lajos. – Ahogy maga azt elképzeli – nevetett az asszony –, sokszor száz pengő indítja meg a lavinát. Én csak abban bízom, hogy nekem még minden sikerült az életben. – Igaz, a nagyságos asszonynak olyan szerencséje van – mondta Teri azon a hangon, amely mögé Lajos sehogy sem tudott odalátni. – Bankkölcsönt nem kapok többet a házra, de az uramnak egy szavába kerül, s szerez pénzt. Csakhogy ő azt tartja, ha sütötted, edd meg.

Megint itt voltak az úrnál, s az üres kelkáposztás lábosból egész más sugallatok szálltak föl, mint elébb. – De hát mit hibáztat az úr ezen a házon? – emelte Lajos az asszonyra illedelmesen arcát. Ha ebben a sivatagi magányosságban ki nem tudja az úr titkát Horváthnéból, hát sosem. – Mit hibáztat? Jaj, ezt maga meg sem érti, Lajos. Én sem egészen. Ő olyan ember, aki röstelli, ha van valamije… Lajos gyötörte az eszét, nem tudta, milyen kérdéssel hatoljon elébb a homályban. – Hát kinek a pénzén épül ez a ház, a nagyságos úrén vagy a nagyságos asszonyén? – Ő örökölt a nagynénjétől egy házat a Tabánban. Romviskó volt, de tavaly kisajátították; kapott érte tizenötezret. Ebből kezdtem el az építkezést. – S az úr nem adta oda a pénzt? – Oda, csak megbánta. – Különös ember lehet – mondta ki Teri ítéletét Lajos, hosszú habozás után. – Bizony, különös. Hol lennénk mi már, ha ő nem ilyen különös. Tavaly, mikor azok a heccek voltak a reformmal, miniszteri tanácsos lehetett volna. Miniszteri tanácsos, vagy államtitkár? – tűnődött el. – Maga tudja, melyik a több?… – Lajos a miniszteri tanácsost nagyobbnak becsülte. – Hát az… – Mind a hárman hallgattak. A tulajdonosnő a maga régi reményeinek utánapillantva, Teri közönyösen és furcsállón, Lajos, mint akinek hazudtak, de nem mondhatja meg. Ki nem kap azon, amit ajánlanak neki? Az úr jó mesékkel tartja a tulajdonosnőt; az ilyen hiszékenyt Terivel is könnyen falhoz állítja.

– Na, nem bánok én már semmit, csak ezzel a házzal rendbe jöjjünk – mondta a tulajdonosnő. – Csak itt legyenek ő is meg a gyermekeim is, lemondok én a miniszterségről… Azt tudja, Teri, hogy ilyen csúnya harag még nem volt köztünk? – Teri legyintett. – Az úr csak dúl-fúl, de ha arra kerül, nem tud senkit elutasítani… – Igaz, ezt maga is tapasztalta. Tudja, mire gondolok? – nézett Terire jelentősen. – Ja – pirult el kicsit a lány. – Én bizony elküldtem volna akkor magát. Az ember nem szeret ilyenbe keveredni. Vigye a kórházba – mondtam a nénjének. De az uram meghallotta. Mi lesz, ha ez a szerencsétlen a Dunának megy. – Emlékszem, slafrokban szaladt utánunk a nagyságos asszony. – A házmester épp akkor csukta a kaput, s nézte, mit kiáltozok. – Juj, nagyon el voltam akkor keseredve… S a végén mégiscsak megmaradt, becsapott az az asszony. – Nem merte, már nagyon előrehaladott volt. Nézze csak, épp holnap lesz egy éve… – Lajos komoran figyelte a két nő titokzatos mondatváltását. Mind a kettő kigyulladt egy kicsit, mint mikor két nő bennfentes asszonyi dolgokról beszélget. Az is izgathatta őket, hogy elharapott, rejtélyes mondataikat férfi hallgatta, s nem volt szabad megértenie. Lajos kapualjat látott, amelyben barna lebernyegében ott áll a kulccsal a házmester; Teri bőgve siklik ki s vele nővére, a próbakisasszony. – Inkább a Dunának, mint a kórházba – zokog a Teri és előresiet. – Akkor a tulajdonosnő papucsban, pongyolában kifut, s félrelöki a házmestert. – Teri – hallatszik a kiáltás. A visszahúzott lány a lépcsőházban tudja meg, hogy ott maradhat éjszakára, az úr azt parancsolta, vissza kell hívni, akármibe keverednek is ezzel. A kapualj sötét volt, és Lajos hiába meresztette bele a szemét; nem tudta az egész beszélgetés értelmét felfogni. Az, hogy a tulajdonosnőt az úr küldte Teri után, úgy megnyomta a képzeletét, hogy az asszonyt, aki becsapta Terit és azt a valamit, ami már nagyon előrehaladt volt, s mégis megmaradt, nem tudta a kapualji jelenetbe bekapcsolni. Érezte, hogy a gyerek is benn van a dologban, de a két nő közt ide-odajáró barna pillantása mögött megállt az űző-fűző okoskodás. – Nem rossz szívű ember a doktor úr – mondta egy árnyalat hálával Teri. – Nem, azt igazán nem lehet mondani – merengett el szeretetteljes mosollyal a tulajdonosnő. Mind a hárman elhallgattak, csak a petróleumlámpa csuklott egyet-egyet emlékeztetőn.

Ahogy így üldögélnek, egyszerre megkoccintja valaki mögöttük a cselédszobaablakot. Elébb egyszer erősen, aztán kétszer röviden. Mindnyájan fölálltak s egymásra néztek. Eljött értünk Dániel, villámlott Lajosban. – Ki az? – kérdezte a tulajdonosnő. De senki sem felelt, csak az előbbi daktilus ismétlődött meg a cselédszoba felől. – Jár ott kinn valaki? – kérdezte a tulajdonosnő, de most már az ő gégéjét is elkerülte a bátorság. – Semmi válasz. – Jaj, nagyságos asszony, mondtam én, hogy ne költözzünk ide – szepegte Teri. Hiszen zár sincs az előszobán, akárki belökheti. – Talán csak viccel valaki – mondta Horváthné, de az ő ajka is reszketett. Mind a két nő Lajos felé húzódott. Teri még meg is fogta a könyökét, s feljebb, a karján a hozzásimuló állkapcsa rázását is érezhette. – Ki kellene menni megnézni – szólt a tulajdonosnő. – Én meg nem alszom itt, amíg nem tudom, ki az. – Lajosnak a tarkója hátul egy bizonyos ponton, ahol Dániel mutatta az ökrök fején a helyet, bizseregni, majd zsibbadni kezdett. A rémek, akik az épülő házat októberben körülülték, most, hogy eljött a fertály, koccintásukkal kiszólították. Ha az üveget felvitte, most is ki kell mennie. – Hát kimenjek? – kérdezte Terit. Talán abban bízott, hogy az lefogja könyökét, reszkető állát a karjához szorítja, s úgy könyörög, „Lajos, ne menjen ki, jaj, Lajos agyonverik.” De Teri nem követett el semmi ilyet. – Én azt hiszem, csak tréfa lesz – mondta Horváthné a kimenésre bátorítva. A hideg kéz leolvadt Lajos könyökéről, s a reszkető áll visszahúzódott Lajos tapintó szervei távolából. Átbotorkált az előszobán, s kinyitotta az ajtót. – Van itt valaki? – kérdezte a küszöbről. De csak az eső sistergett szomorkán. Most teljesen kilépett, s az egész Lajosból egy várakozás-rúd lett. Ha volt bot, dorong, ököl a közelben, azt magára kellett hívnia, mint a villámhárítónak a villámot. Elmúlt egy perc, s a halál nem jött meg. – Ki kopogott? Álljon elő – kiáltott Lajos bátorságra lobbanva. Most már a tulajdonosnő is fölemelte a petróleumlámpát, s mögéje nyomult a küszöbre. – Jaj, engem ne hagyjanak itt – szepegett Teri. De Lajos körül akarta járni a házat. Ő ment elöl s a tulajdonosnő utána. A háznak négy sarka volt; Lajos mind a négyen kis akadályt érzett a levegőben s egy kis zsibbadást a fején. De ő áttörte a sarkok delejes terét, s megkerülve a házat, szerencsésen visszatért Teri elé.

Amikor a lámpa a konyhaasztalra visszakerült, három feldúlt arc nézett egymásra. Egymás riadalmától aztán nevetni kezdtek, Teri egyszerre nevetett, sírt s vacogott. – Azért, ha belegondolok, iszonyú könnyelműség zár nélkül maradni ennyi holmival – mondta a tulajdonosnő. – Maga mit gondolt, Lajos, ki az? – Én? Én erre a Dánielre gondoltam. Ez szokott átjárni. Egyszer legalább rajtacsíptem. Valami motozásra ébredtem a szerkunyhóban. Szólok, mint most: senki. Kijövök, hát ő áll itt, a deszkát válogatta. – S maga mit mondott neki? – borzadott Teri. – Én… – Lajos habozott kicsit. – Én csak azt, hogy: későn látogat meg, Dániel bátyám. – S ő? – Egy kicsit elröstellte magát, s azt mondta, gyújtóst keres. Még a nyáron volt, a legelején. – Hát ez ilyen vén csaklizó? – mondta a tulajdonosnő. – Akkor nem hagyhatunk kinn semmit az udvaron. – De Lajosból most már, hogy megkönnyebbedéssel a titok így kilöttyent, félelmének egész mélysége fölkívánkozott. – Tetszik tudni, mi volt ennek a Dánielnek a mestersége? Az ökröket verte fejbe a vágóhídon. Hej, sokszor gondoltam, amíg itt az épületet őriztem: ha rajtam újítaná fel a mesterségét. Mert a kertásásért is haragudott rám. – Gondolja el, Lajos – mondta Teri –, éjjel kilép és zsupsz, az arcán meg a kezén az agyveleje. – Elgondoltam én azt, elhiheti a kisasszony, nemegyszer. De hát: nem olyan nagy kincs egy szegény ember élete. Nem üzennek háborút érte, mint a Ferdinánd királyfiért. Különben is megszoktam én a magányt otthon a szőlőmben. Anyám után szállt rám, tetszik tudni, egy kis szőlő, sokszor pincéztem én ott egyedül éjidőn. Pedig az ottani berúgott legények csúnyák ám, vasrudakkal szoktak hadonászni.

Lajos megelégedetten látta, hogy Teri nem hozza elő Skrupuleket, a tulajdonosnő pedig valami komoly, megtisztelő kérdés után kutat a fejében. – A maga édesanyja meghalt? – Meg, kérem, még ötéves koromban… A két nő a nagy ijedelem után megilletődötten pillantott Lajosra. Hát az ilyen Lajosoknak is volt édesanyjuk? – S miben halt meg? – kérdezte a tulajdonosnő. – Gyermekszülésben. – Juj, rettenetes – mondta Teri, nem annyira részvétből, inkább mert a szülés szóra tavaszi emlékei újultak ki, s magát képzelte el, órákon, talán napokon át, amíg belereped vagy a csontja megy szét, vagy hogy is halnak meg az ilyen asszonyok. – Sokat szenvedett? – Nem tudom, kérem; gyerek voltam én akkor még, nem beszélték nekem – mondta Lajos szemérmesen. A szülés említése éppolyan kényes, kegyeletsértő dolog volt az ő szemében, mint bizonyos testrészek megnevezése. – S a piciny is meghalt? – Egy hónapra rá. Gondolom, nem tudták táplálni. – S magát ki nevelte? – A néném, amíg az apám élt. Amikor ő meghalt, a néném helybe ment, s én keresztanyámékhoz kerültem. – Hát az apja miben halt meg? – Azt nem tudom. Nem egyszerre érte valami. Kehölt és elgyöngült. – Tüdőbaja volt – magyarázta Teri. – Úgy mondták, megfázott télen nádvágásban. – S maga aztán hová került? – melegedett bele Horváthné. – A keresztanyámék vettek magukhoz. A sógorom fuvaros, eleinte annak segítettem, később inkább elszegődtem. Nem lett volna muszáj, de inkább, mint hogy kegyelemből éljek. Igaz, nagykorúságomig ők bírják a szőlőmet is, ruházhattak volna érte, de ilyen a természetem, mindig az önállóságot szerettem. Most is írnak, jöjj vissza, ne gürcölj ott Pesten, de én már vissza nem megyek, amíg a részemet meg nem kapom. – Nem voltak jók magához? – A néném hagyján, az a maga földjét is rám hagyja, mert gyermektelenek. A sógorom azonban mindig a tányéromat nézte. Hiszen tetszik tudni, hogy van az. – Bizony csak az árvaságtól őrizze meg az Isten az én gyermekeimet is – borzadott össze Horváthné. – Inkább a síromon fojtsák meg őket, mint hogy egy férfira maradjanak. – Bizony, aki anya nélkül nő fel, az tudja csak – mondta Lajos elérzékenyedetten. Tulajdonképp nagyon keveset gondolt ő az anyjára meg az árvaságára, de most, hogy az asszony megsajnálta az árvaságáért, s Teri is elnézőn figyelte, belelógatta nagy piros fejét a petróleumlámpa körül imbolygó részvétbe, s a hálától megharmatosodott a szeme.

– Hanem ebből nem élünk meg, gyerekek. Nem gondoljátok, hogy le kellene feküdnünk? – kiáltott fel a tulajdonosnő. Teri tiltakozott, ő le nem mer itt feküdni. – No, ne ijedezz már, ha félsz, melléd rakom a Lajost. – A lámpában ijedteket kotyogott a láng. Ha nem akartak vetkezetlen a sötétben maradni, sietni kellett ágyat vetniök. Lajos a régi vackán aludt a mosókonyhában. Terinek a konyhában toltak össze két fotelt meg egy magas konyhazsámolyt. – Hogy ébredünk fel mi reggel, azon gondolkoztatok-e? – jutott Horváthné eszébe vetkőzőben. – Amire a parkettások jönnek, rendet kell odafönn csinálnunk. – A petróleumlámpa kijött a cselédszobából, ahova a tulajdonosnővel behúzódott, s a két hálóing tanakodva bújt össze a Teri karosszékeinél. De a sötét mosókonyha behajtott ajtaja mögött nagy diadal öltött emberformát. – Van nekem egy ébresztőórám, azt fölhúzhatom. – Hisz ez nagyszerű, Lajos. – A két nő egy kéz motozását hallotta, ugyanaz a kéz megcsavart valami nyekergőt, s végül az ajtórésen is kinyúlt, a konyhaszekrény felé. A sokat látott ébresztőórát azonban már nem vehették szemügyre, mert a lámpa nagy kottyantással kialudt, s a három forgolódó fölött csak az egyhangú, elállíthatatlannak tűnő ketyegés sietett egy diadalmas reggeli csörömpölés felé. Lajosnak olyan volt ez a konyhakredencre kitett óra, mintha a szívét rakta volna egy sötét zsákból két fiatal lélegzet édes társaságába.

A ház diadalmas bevétele a tulajdonosnőt arra ösztönözte, hogy a költözés után a ház fölött ott függő végzetet is megostromolja. Az iparosoknak egész délelőtt a legszórakoztatóbb válaszokat adta, s egy újonnan bevágott ablak kilyukasztását olyan leányos bájjal nézte el a munkához látó lakatosnak, mint aki kisebb önkéntes áldozatokkal hajlandó megvenni az égiek nagy dolgokban nyújtandó kegyét. Délben aztán bejelentette Terinek. – Úgy vágyok már a gyerekeim után, kimegyek hozzájuk Csillaghegyre. – S mikor jön meg a nagyságos asszony? – Ma már nem. – S én éjjelre vele maradjak? – bökött Teri vállával a ládákat egymásra tornyozó Lajosra. – Ó, kis szüzecske… – lökte oldalba a tulajdonosnő. – Nem ijedsz meg te egy ilyen legénytől. – Lajos úgy tett, mintha nem hallott volna semmit; amikor a tulajdonosnő elment, még kereste is. – Hát nem tudja, hogy elment? Az éjszaka csak ketten leszünk. Mondja, nem fél tőlem, Lajos? – nevetett a lány. – Mit féljek a kisasszonytól – s iparkodott kackiásan nevetni, de úgy érezte, hogy a feje esetlen és buta, mint odahaza a vigyorgó töklámpások. – Na, csak menjen ki, ássa a kertjét, semmi szükség magára itt benn – mondta Teri, s leröppent az iparosok közé.

Lajost most nem keserítette el az a kiutasítás. Goromba volt a szó, de a hang az éjszakai összetartozásukra hivatkozott. Mint amikor a nénje lökte a sógorát: menjen innen a pipával. Már most kezdi a védekezést; ha együtt hálunk is az éjjel, ne várj tőlem semmit, kívül van a te helyed, Lajos. De azért őt is csiklandozta a kettős éjszaka. Máskor gyötörte volna szokatlan dévaj forgása az iparosok közt. A nyitott ablakon minduntalan kihallott magasan kezdett kacagása s ingerkedő felcsattanásai. Most biztos gazdaként mosolygott a sáros ásójára. Nem várt semmi különöset az éjszakától. Elég volt, hogy estére együtt lesznek a nagy házban, lefekvés előtt kettesben beszélgetnek, s amikor már soká húzódott a beszéd, Teri kissé zavartan ránevet: – Nem feküdnénk le, Lajos? – Ha neki akkor ott is kell botladoznia a mosókonyha ládái közt, s csak a falon át érezheti, amint Teri a lecsavart lámpánál derékig a paplan alá bújva inget vált, ez a szomszédság majdnem olyan már, mintha házasok volnának, hisz a házasok sem alusznak mindennap egymással. Eltökélte, hogy ingre-gatyára vetkőzik aznap. Időtlen idők óta nem aludt ruha nélkül, de nem fűtenek-e most állónap a konyhában. Attól, hogy alsóruhában fog feküdni az éjjel, már itt kinn a föld derékba vágott gilisztái közt is borzongani kezdett a háta. Hej, ha megint bekocogna valaki, s a Teri hozzámenekülne. Úgy ülnének ott a közös pokróc alatt, ahogy egyszer már megálmodta. – Mondja, ki ez a bőr? – mutatott a szűcsék kifutófiúja délben a Terire. S hogy megmondta, hunyorított. – No és? – Lajos most visszaemlékezett a nyurga fiú becsípett szemére s a maga kínos vigyorgására. Milyen butaság egy nőt bőrnek nevezni. De azért mégis csuda szavaik vannak ezeknek a pestieknek. Az egész nőből csak a bőrt hagyják meg, aminthogy a sötétben tényleg csak az marad meg a reszketve vándorló ujj alatt. Bőre még az abafalvi szakácsnénak is jó volt, különösen a hasán meg a combja táján, ahol nem ráncosodott el. Azon kapta magát, hogy megverejtékezett képzelete bizonytalan zsibongásában.

– Pszt, testvér – hallotta most. Korányi guggolt néhány lépésre tőle, a szomszéd telek galagonyabokrában. A terveiben megzavart Lajost egy pillanat alatt hasonló indulat fogta el, mint amikor a sánta előtt a bicskát és a kolbászt földhöz vágta. – Nem mégy innen. Nem volt elég? – Csak beszélgetni akarok veled kicsit. – Elmenj, mert beléd hajítom ezt az ásót. – A leesős ember a fölemelt ásó elől visszahúzódott. Lajosban alig állt meg még a reszketés, amikor előszólítják. – Egy barátja keresi – kiáltotta Teri, de ő maga is ott maradt a barát mellett, akinek a postása lett. Megint Korányi volt. Lajosnak mit volt tennie, hozzá kellett bandukolnia. – Szervusz, testvér – nyújtotta a kezét. – Szívesebben diskuráltam volna ezzel a hölggyel, de sajnos, rád van szükségem. – Szervusz – mondta Lajos mogorván. – Megenged a hölgy, egy bizalmas üzenetet hoztam a barátomnak – mondta Korányi. – Esküszöm, nem nőügy – s hunyorított. – Egyáltalában nem félek – nevetett Teri, s visszament a szobába, de az iparosok közül is kipillantott rájuk. – Mit akarsz tőlem? Nem volt elég tíz pengő? – mérgelődött suttogva Lajos. – Azóta is nyomja a lelkemet. Ha nem csücsül olyan csábító kéken az erszényedben, hidd el, eszembe se jut. A pillanat rontott meg. De vissza akarom fizetni neked. Hány iparos dolgozik ezen a házon? – A jó isten számolja össze – mondta Lajos. – Nem így beszéltél velem az Ördögároknál. De hát én elnézem a te fennhéjázásod. Dolgozik, mondjuk, öt iparos. Ha te kiteszel valamit a mosókonyhaablakon; azt az öt közül bármelyik elvihette; egyedül te nem vihetted el, aki a házban maradsz. – Csakhogy én semmit sem teszek ki. Nem vagyok tolvaj. – Tolvaj az, aki a piacon meglép egy szatyorral. Egy költözésnél annyi minden eltűnik. Csak most adj egy hetet nekem, esküszöm, nem zaklatlak többet, sőt a tíz pengődet is visszaadom. – Menj innen! – Mit akarsz? Hogy ezt az ifjú hölgyet kérjem meg, régi barátságunkra hivatkozva? – Lajos elgyötörten nézett befelé. Korányi képes elrontani az estéjüket. – Mi kéne? – Az ezüst például, esetleg egy-két perzsa, értékes könyvek. – Lajosnak eszébe jutott a szétment könyvesláda. – Jó, tízkor visszajöhetsz. A mosókonyhaablak alatt lesz kidobálva… – Te vagy az én Istenem – hálálkodott Korányi. – Hidd el, elég kín nekem ez a büdös gyáva természetem. Ez az oka, hogy a pénztárcás polgárok helyett téged kell szívnom. Szervusz, barátom, kezeit csókolom, szép hölgy – kiáltott be Terire. – Várj kicsit – mondta Lajos a búcsúzó kabátját megkapva. – Amikor visszajössz, éjszaka, tudod (s itt zavarodottan nézett Korányira), zörrentsd meg a cselédszoba ablakát. Ezt, itt a sarkon. – Meglesz, hogyne, bár nagyobb szolgálatot kérnél – fogadkozott Korányi, Lajos tekintetében kutatva a zörrentés értelmét.

E zörrentés értelme tulajdonképp az a pokróc volt, amely alatt egy régi álom szerint Lajosnak és Terinek a mosókonyhában együtt kellett volna vacogniuk. A háztulajdonosnő csillaghegyi útja ennek az álomnak ajándékozta a házat. A mosókonyha, melyben Lajos ingre-gatyára fog vetkőzni, ebben az álomházban egy sűrűbb delejű, gerinctől talpig villanyozó álomteret teremtett, melyben a régi cselédpaplan is ott hevert már, az álombeli pokrócok szerepét eljátszani. A Korányi zörrentéseinek e gyönyörkamra külső kérgét kellett volna szolgáltatnia. A zörrenés a sötétben ólálkodó világveszély, mely a nőt a férfi pokróca alá hajtja. Ott ülnek ketten egy könyvesládán, s egymás melegébe kevert testük fölött a közösség jelképe és sátra: a vállukon heverő pokróc. Tovább nem is gondolt Lajos. Ha ezt a pokróc alatt ülést sikerül összehozni, éppúgy megoldódik minden, mintha a mesében a szerelmesek a rézvirágot hajtó fa alatt egymás mellett ülnek. E varázsülés létrehozása mellett minden más semmi volt. Legkevesebbet a Horváth Endre barna kötésű klasszikusai számítottak, akiket a zörgetőnek kellett a varázskabin ablakán kidobni.

– Mit motoz ott benn annyit? – szólt be a mosókonyhába Teri, miután a maradék levest a tűzhelyre föltette. Az iparosokat rég kisöpörte az este, s a redőnytelen konyhaablak feketeségébe egypár sápadt csillag szivárgott a tűzhely rőt fényénél melegedni. Lajos az utolsó oxfordi antikot nyomta ki a mosókonyha ablakon. – Ezek közt a ládák közt csinálok egy kis rendet – mondta. – Miért? Szükség van rám? – Nekem? Nekem egyáltalában nincs szükségem magára. – Lajos azért kidugta a fejét. – Elég lesz a szén, ne hozzak fel az éjszakára? – kérdezte szolgálatkészen. – Elég, de azért nem árt, ha hoz… – A szenespince egy sötét lyuk volt a mosókonyha alatt. Míg Teri a fényt tartotta, Lajosnak abba kellett a brikettért leereszkednie. – Na, gyorsan, nem tartom itt a lámpát – sürgette a lámpás angyal a szénben botorkáló elkárhozottat. – Képes volna itt hagyni – mosolygott fel Lajos alázatosan. – Hogy képes volnék-e, tőlem örökre ott maradhat – mondta Teri, de attól a védekező csengéstől a gorombasága is bűbáj lett. – Most menjen körül, s nézze meg, nem maradt-e valami szerszám az udvaron. De az ásót is behozza ám, mert ez a Dániel elviszi… Lajos mosolyogva cammogott ki a külső kárhozatba. – Most nézze meg, nem maradtak-e nyitva az emeleten az ablakok? De a lámpát nem viszem maga után a létrán. – Csak az alsó szobában tartsa legalább. – Na, jól van, de lódulás – lökte be őt Teri, s amikor a fiú felkapaszkodott, vihogott egyet, s visszament lámpástól a konyhába.

Lajosnak szinte az altestébe nyilallt ez a sok nézze, menjen, nem tartom ám meg lódulás. Gyerekkorában játszottak így vele nagyobb lányok, akik egypárszor le is vetkőztették. Akit a nénje később megpofozott, az volt a királyné s ő a szolga. Most mintha az akkori fájdalmas kéj szaladgált volna benne. – Az edényt ne mosogassuk el? – kérdezte levesét gyorsan bekapva. – Dehogynem, a déli is ott van. Amíg eszem, tegye föl a vizet. – Teri is belejött a vezénylésbe; a védekező hangsúly goromba hetykeségbe ment át, mintha ő is játszott volna valaha a pajtában hasonlót. Lajos telefolyatott egy nagy bádogedényt, megrakta a tüzet, a lefolyó mellé odakészítette a „hokedlit”, amin a mosogatási szertartás folyni fog. Lehetőleg úgy helyezett el mindent, ahogy még a kertásás előtt elképzelte. Hisz a mosogatás kettesben egy része volt a kertásás álmának, s valami azt súgta, ha ez úgy valósul meg, ahogy ő tervezte, a paplan alatt is együtt kell ülniük még. – Hogy van az, Lajos, hogy magában semmi büszkeség nincs – mondta Teri a meleg mosogatóvízbe merítve ujjait. – Miért gondolja, hogy nincs? – mosolygott a puha törlőrongyot előkészítve Lajos. – Más férfi nem tűrné el, hogy a Skrubicával csúfolják. – Attól én nem leszek kevesebb, s a Skrubek se több. – Persze, Skrupulek már nem is lehet több! – Elhiheti, az nem törülgetne magának ilyen jámboran, mint én. – Hanem mit csinálna? – Mit ám? – No, mit? – Szájon ütné. – Akaratlanul szaladt a nyelvére, de hogy kimondta, jobban esett, mintha valami mást mondott volna; ilyet, mint megölelte, megcsókolta. Teri gyöngédebb dolgot várt Skrubektől. Első pillanatban sértődötten fölsikoltott, de aztán ő is valami mulatságot talált a sérelmében. – Maga szemtelen! Hogy gondolja, hogy a Skrubica engem szájon vert volna. – Ő azt mondta, szájon kell verni a nőket, az urak is azt teszik. – Teri nevetett. – Honnan szedi maga azt, hogy az urak szájon verik a nőket? – Gondolom. A Skrupulektől hallottam. – Most először nevezte Skrubeket gúnynevén. Ő maga is átugrott a valódi Skrubekről a mesebelire. – Maga különben jobban tudja… – s a tányért a fehér ronggyal egész bepólyázva, kíváncsian Terire nézett. Most nem gyötörte Teri és az urak dolga; sőt, jólesett szemébe vágni, hogy neked már volt férfiad, dulakodtál is velük, szájon vertek. – Mondja – hajolt a mosogatóvíz fölött a lány arcába –, ugye, a maga gyermeke az úrtól van? – Nem a sokhetes gyanakvás tört ki most, csak egy kéjes düh kapott valami ütőszerszám után. – Maga pimasz! – mondta Teri, s ellökte a Lajos fejét. Csak azután jutott eszébe, mire is gondolt az tulajdonképpen. – Az úrtól? Na, megadta neki.

Mind a ketten hallgatagon fejezték be a mosogatást. Teri meg volt sértődve, szidta magát, hogy ezt a parasztkölyket ennyire engedte; Lajos a „megadta neki”-n rágódott. Ha a szeretője, nem mondja ilyen keserűen, majdnem megvetőn. Csöppet sem bánta, hogy a lányt megsértette; hisz a pokróc még hátra volt, s addig minél jobban felbőszíti, annál jobb. A konyhaszekrényben ketyegő ébresztőórán elmúlt már kilenc. Nem lehetett soká fönnmaradni, ha azt akarta, hogy Korányi zörgetése Terit ingben találja. – Nem fekszünk még le? – kérdezte Lajos a duzzogót. – Elébb maga fekszik le – rendelte el Teri. – Jó, s maga, ahová kedve lesz – vigyorodott Lajos. Bement a mosókonyhába, s hallotta, hogy Teri a konyhaasztalt odatolja a mosókonyha elé. Elhúzod te még azt onnét, gondolta, míg a cipőt és a nadrágot lerántotta magáról. Beleszagolt a testébe; nem érezte büdösnek. Amikor csak tehette, a csap alatt tisztította magát. Amióta a víz be volt kötve, törzsét is meg szokta mosni a lefolyónál. Az a tudat, hogy ingben-gatyában volt, apró villamos hangyákkal mászta be egész testét. Most már csak a Korányi zörgetése hiányzott. A nyolcas válaszfal túlsó felén megnyikkant a vaságy. Ez az ágy nem volt olyan fekete odvú, mint a nénjéé az Ágnes utcában. Nem is sodrony tartja kifeszítve, hanem holdsugár húzza fel a Teri szétvetett karjába-lábába akaszkodva. Aki erről az ágyról felugrik s idemenekül, arany annak a melle. Ő maga le se feküdt. Pokrócával egy könyves ládát terített le, maga a ládára ült, s még a paplant is a vállára kanyarította. A paplan, a láda és Lajos jobb oldala közt egy pici sátor várta a Teri melegét.

A kopogtatás azonban késett. Lajos nem is tudta már, őneki olyan hosszú a várás, vagy Korányi maradt el. Az óra ketyegését érzékeny füle behallotta, de az asztal miatt nem nézhette meg, mennyi az idő. Ha ő tologatni kezdi az asztalt, Teri már ki is futott az udvarra; bizonyosan ez volt a haditerve. Nem volt gonoszabb ember Korányinál a világban, ezekben a kéjes sátrat lassan kihűtő negyedórákban. Végre hallotta, hogy valaki a feje felől, a mosókonyhaablak alatt matat. Most szedi össze a zsákmányát… Arra gondolt, hogy kinyitja az ablakot, s emlékezteti. De amilyen gyáva, még elszalad. A matatás végre elmaradt, s kisvártatva megkoccant kétszer egymás után a cselédszoba ablak. Lajos várta a sikítást. De csak a holdtartotta sodrony nyekkent, mint amikor valaki átveti magát a másik oldalára. Gyere csak, te marha, kopogj erősebben, szidta magában a leesős embert. De az akkor már a szomszéd telkek harmatában gázolt, egy szíjon lógatva az úr klasszikusait. Lajost teljesen leverte a kudarc, kitalálhatott volna még egy fogást; akár a maga ablakát is megzörgethette volna, de ő megállt a végzet rendelésénél: a zörgetés alva találta Terit. Hiába, az árvának nincs szerencséje – mondta, a kis sátrat összecsukva s öklibe ejtve a fejét. Egy falnyira Teri meleg testétől úgy bólintott el, hogy Mariska, a nénje s Szeged, a bánat városa, járt az eszében.

A tulajdonosnő másnap délután jött meg. Amíg az iparosok a házon voltak, türtőztette magát, de a foltos arca mutatta már, hogy baj van. Azt, hogy „menjen odébb, kedves mester, ezzel a létrával” olyan érzékeny fejhangon mondta, mintha azt kérte volna, „oldozza fel, kedves börtönnagy, egy percre ezt a láncot”. – Nem bírom ezt a kaparást – rázta meg magát a parkettvakaró kapargásában. – Mi az? Mit nem bír? – vetette föl fejét a tulajdon lármájában a bőrtérdes ember. – A maga kaparását – mondta Teri. – Hát kaparjon finomabban – sértődött meg a mester a felharsanó zajba visszatemetkezve. – Még nem láttam ilyennek a nagyságos asszonyt! – mondta Teri, a fejlemények felé irányuló érdeklődéssel. Lajos túlzottnak tartotta a Teri kijelentését. Igaz, behúzta magát a szvetterébe, s noha a kalorifert próbálták, csattogó foggal didergett, de ő, aki az emlékezetes szombaton is látta őt, csak mosolyogta Teri megjegyzését.

Alig húzta be azonban maga mögött az utolsó mesterember az előszoba frissen szögelt Wertheim-zárát, Horváthnéban elszakadtak a gyeplők. – Amíg a vacsorát elkészítik, ledőlök egy kicsit, halottfáradt vagyok – mondta, s már dobta is magát ruhástul a cselédszobaágyra. Onnét nyögte: – Teri, az ajtót. – Az ajtó befordult utána, s röviddel utóbb a Lajost rémületbe ejtő hangok is szivárogni kezdték az ajtó mögül. Előbb csak az ágy rázkódása hallatszott, mintha az egész házból egyedül azt rázta volna egy láthatatlan robogó teherautó. Aztán a takaróba nyomott jajok jelentkeztek, majd egy hangosabb is, mint amikor fojtogatnak valakit, de ő egy pillanatra kiszabadítja a torkát. Ez a birkózás a fojtogató szégyen s a segítségért kiáltó fájdalom közt váltakozó szerencsével folyt; hol a csönd volt fölül, hol a jajok szaladtak föl sűrű egymásutánban egy hosszú vonításban. – Én vártam ezt – mondta Teri, edényeit a sugárzó tűzhelyen tologatva. Lajosnak az jutott eszébe, amit a tulajdonosnő a szüléséről mondott: már vajúdott, s még mosolyogva biztatta a könnyező urát. Nagy lábait ide-oda jártában igyekezett ujjhegyre állítani, de a szokatlan finomságban hol a széket roppantotta meg, hol a konyhaszekrényt. – Nagyságos asszony, a vacsora! – Hagyjatok engem, nem kell énnekem semmi – jött ki a hang a könnyes takaró és a kissé fölemelt száj közül. Teri visszahajtotta a cselédszoba-ajtót, ahogy az ember egy meztelen halottat letakar. A kanala szótlan járt a főzelék és keskeny szája közt, melyen éppúgy ült közöny, mint részvét.

Lajos kiment az előszobába, s intett neki, hogy kövesse. – Kellene valakit hívni – mondta fontoskodva. Őszintén megrendítette a rázkódó nő, de még büszkébb volt rá, hogy Terivel az asszonyuk sorsáról tanácskozhatott. – Kicsodát? – mondta Teri, aki a női kitöréseket a múlékony földi jelenségek közé sorozta. – Nem tartozik ez ránk, magára legkevésbé. – Maga talán még örül is neki – szólt rá Lajos, hirtelen fölcsapó gyanúval. – Hülye! – Na, mert úgy tesz. S ha kárt tesz magában, a hatóság minket vesz elő. – A „hatóság” szó Terit elgondolkodtatta. – Nem tesz kárt magában – mondta mély meggyőződéssel. – Nem olyan, aki kárt tesz magában. – Hogy az ilyen gazember férfit mért nem üti el a vonat! – suttogta Lajos hasonló mély meggyőződéssel. Az asszony megérezhette, hogy nincsenek a konyhában, mert a segítségkönyörgő fele most már az udvarra is kiküldte nyomott sikoltásait. – S kihez akar menni? A szomszédokhoz? – nézett kérdően Lajos a leányra. – Maga okos. Alig ismerik egymást, s kitálalná nekik a családi bajukat. Az asszony minket szidna, ha magához tért. – Akkor a szüleihez? – Ha olyan sokat törődnének vele, most nem kéne ott benn hevernie. – Az urához, Csillaghegyre, csak nem mehetek. Vagy maga oda akar menni? – nézett Terire féltékenyen. – Én sehova sem akarok menni, magának van olyan mehetnékje. – Mögöttük a cselédszoba mint egy rögeszmét forgatta magában az asszony jajait. Előttük az éjszakában a villanylámpa bóbiskolt a magas dúcán, s alatta egy pocsolya kavargatta a sápadt fényt. A két cseléd végre is abban állapodott meg, hogy Lajos a szűcsékhez megy el segítségért.

Hogy megmutassa magának, mire kész ő az asszonyáért, autóbuszon ment, s a színházba siető bundák húzódását s a kalauz rosszalló tekintetét is eltűrte mészfoltos zubbonyáért. A tulajdonosnő apja vacsorától jött ki, szalvétával a nyakán. – Na, mi az, fiam? Mért zavarnak ilyenkor? – A nagyságos asszonyért vagyunk megijedve. Amióta a mesteremberek elmentek, folyton sír meg jajgat. Attól féltünk, kárt tesz magában… Közben egy sleppes ruhájú hölgy is kijött az előszobába. – Te, éntőlem elkérte a pisztolyt – mondta a hölgy, amikor a hírt meghallotta, s kissé petyhüdt álla alatt reszketni kezdett a zsír. – De hogy tehettél ilyet, anyukám? – mondta a főnök úr. – Azt mondta, nincs zár a házon, s félnek éjszaka. – Azonnal vissza kell hozni a pisztolyt. – Okosan tette, fiam – fordult Lajoshoz –, hogy értesített. – A kalapom, anyukám. – Nem engedlek tégedet, Miki, csak fölizgatod magad… És megint kérni fog. Inkább föláldozom a mozit. – Igaz, okosabb, ha te mégy – nyugodott meg a főnök –, vigy kabátot, mi majd kihúzzuk ezzel a fiatalemberrel az autót. – Amikorra a mostoha hosszú, előkelő kabátjában a garázsba ért, Lajos és az ügyeletes csakugyan kitolták az autót. – Na, ugorjon oda hátra – intett Lajosnak az asszony, ő maga a férje felé tolta a lecsavart autóablakon át homlokát. – Vigyázz magadra – kiáltott utánuk a deres, földesúrforma főnök.

Az asszony lassan, de zökkenő nélkül vezetett, s Lajos (ülőgumói hegyével inkább függve, mint ülve a bársonyon) fényes hasú autókat, csillogó cipőjű úriembereket, félrefordult, komor közlekedési rendőröket s a fényt őrült stafétában egymásnak adó lámpákat látott elfolyni maga mellett. A Lánchíd alatt mint vízbe hajított s elolvadt gyöngysorok, összevissza keveredtek csillagok, parti világítás, autóreflektorok és piros uszálylámpák. Ahogy a hegynek nekikapcsolt a hölgy: segítséget hozunk – mondta a megváltozott hangú motor, s Lajos szíve is legyőzött elemekkel szemben dübörgött a cselédágyon pisztolyát szorongató asszony felé. – Ez az? – kérdezte az asszony az Alpár úti kocka előtt. Lajos rángatta a kocsiajtót, de végre is a mostohának kellett őt kiszabadítani. Teri a petróleumlámpát magasra tartva, lépett ki elébük. A mostoha vezette a szűcscéget, ahol ő szil- és cobolybundákban akarta kitárt derekát a látogató urak és hölgyek előtt megforgatni, s e sorsdöntő személyiség föllépte az Alpár utcai küszöbre, Teri száját édesebbé tette, mint amilyennek Lajos idáig ismerte. – Még villanyunk sincs, nagyságos asszony, jaj, el ne tessék botlani, nagy rendetlenségben vagyunk ám! – Na, mi az, Teri? – kérdezte a mostoha, az előszobában, a magasra tartott lámpa alatt megállva. Teri boldog volt, hogy a keresztnevét is tudja már az úrnő. – Kinn volt a nagyságos asszony Csillaghegyen, s azóta folyton sír – csacsogta inkább mosolya üzleti kivitelére ügyelve, mint a helyzet súlyosságára. – Most nyugodt el néhány percre egy kicsit. – Merre van? – Teri átlebegtette a lámpát a konyhán, belökte a cselédszobaajtót, s mint valami drámabeli kriptaőr, a fénnyel félreállt. A cselédágyon szívére tett ökle fölé szorulva feküdt a tulajdonosnő. Arcát a takaró elfödte. Ahogy ott feküdt, olyan volt, mint egy bűnügyi fénykép áldozata. A mostoha nyilván e hasonlóságtól megrendülve, hirtelen melléugrott, s kirántotta öklét a szíve alól.

A tulajdonosnő felnyögött, megfordult, aztán az arcába csapó fény alatt felült. – Na, hagyjanak – s úgy bámult a cselédágyon, mint egy nyűgös, felzavart gyerek. – Hol van a pisztoly? – kiáltott rá a mostoha. – Rettenetes, hogy megijeszti az embert… A tulajdonosnő kiült a cselédágy szélére, s hogy mostoháját felismerte, a vele szemben használt modora is visszatért. – Mi bajod, mért vagy úgy felizgulva? – A pisztolyért jöttem. Apád nem engedi, hogy éjszakára nálad maradjon. – S undorodó kezével matatni kezdett a cselédágy párnája alatt. – Kérlek, ha olyan ijedősek vagytok! – mondta a tulajdonosnő sértő nyugalmat színlelve a mozdulataival. – Teri, keresse csak elő az ezüstretikülöm, benn lesz a belső szobában, a szekrényben. – Az ezüsttáska előkerült, a zsebkendő és a pénztárca közt ott gubbasztott a picurka pisztoly. – Parancsolj. Amint látod, nem volt használatban. – Engedte, hogy a mostohája vegye ki. Az belemártotta kezét a tasakba, s közben szétnézett: – Te itt alszol? – Gondoltam rá, hogy a Gellértben nyittatok szobát – mondta halvány mosollyal Horváthné –, de az otthon mégis a legédesebb, tudod. – A mostoha megnézte a karóráját. – A mozinak már vége – mondta a ház előtt Terinek. – A nagyságos asszony könnyen kipótolhatja – pazarolta Teri a hasas, mogorva felhőkre fénymázas próbakisasszony-mosolyát. – Igazán borzasztó, miket csinálnak ezek – jegyezte meg a tulajdonosnő a gépet megindítva. – Pedig már nem mai gyerekek – jelezte Teri a hangjával, hogy ő mindig és mindenben a mostoha pártján áll. Amikor visszatért, Horváthné már a konyhában állt, s Lajosnak magyarázott. – Ezt a szemtelenséget! Az uram nem akar tudni rólam, s őket csak a pisztoly érdekli. Nehogy az ő pisztolyukkal kövessem el. – Teri az ágyul szolgáló karosszéket húzgálta elő. – Csakhogy haragszik már a nagyságos asszony – mondta bölcsen. – Szegény Lajost annyira megijesztette az elébb, hogy el akart költözni innen. – No, majd bolond leszek megölni magam – mosolyodott el az asszony is. – Nem szabadultok meg tőlem olyan könnyen. Van egy kis maradékod, Terikém? – Egy kis fasírt, de hideg. – Nem baj, fiam, nagyon éhes vagyok – s a hússal az ágyába húzódva, csendes majszolgatás közt újból elszunnyadt.

A tulajdonosnő felébredt, és nem sírt, nem csuklott többet. Vihar után ború jött, a nap még nem sütött, de az eső kieste magát, s ő mint megázott, ide-oda hajló növény kutatta az atmoszféra szándékait. Az a segítséget kiáltó, aki a szemérem fojtogatásaiból ki-ki tépte magát, elérte célját. Nem csődítette-e ide a két ijedt cseléd a mostohát; nem csikarták-e tőle vissza a pisztolyt, mely csakugyan házőrzőnek került át Budára, csuklásaival találkozva azonban kétségbeesésének vált jelképévé? Míg a parkettharsogásban megadón állt szvetterében, s a bőrtérdű férfi szünetét arra használta föl, hogy ennek az alvilági foglalkozásnak a bérviszonyairól tájékozódjék, úgy érezte, hogy Buda – Pest – Csillaghegy, az összes baráti házak és családtagok egy életvédelmi osztállyá alakulnak át, melyben Lajos és Teri szerepét egy egész emberfauna játssza el. A sikításba fölszaladó jajok, melyeknek a szomszédságában a két cseléd a hatóságra gondolt, azóta telefonon és magánbeszélgetéseken át, ki tudja, meddig verődtek szét, s ő akármilyen nyugodtan faggatja a keményfáról göndör forgácsokat gyaluló parkettást, egy tucat ember tudatában most egy cselédágyra borulva vergődik, s a pisztolyt a szívére szorított ökléből kell kicsavarni. – Negyven pengő egy hétre, az szép – mondta a parkettára szögezett élőlénynek. – De hogy bírja ki ebben a lármában? – A magam lármáját megszoktam; de ha otthon a kislányom a körmét reszeli, kiabálok… A tulajdonosnő a maga lármájára gondolt. Némi szégyenkezéssel, hogy leleplezte magát, de bizakodva is, mint a gyermek, aki megkönnyebbülve hagyja abba a bömbölést, mihelyt megkérdik, mi bajod. – Már azt hittem, sosem jönnek, mester – mondta a hátrafésült hajú, sápadt lépcsőépítőnek, aki Teri ideáljai sorában a futballista-szerelőt váltotta föl. Idáig a házépítés Jóreménység-fokának tűnt fel a pillanat, melyben a szekér a lépcsővé rakható tölgydeszkákkal és támfákkal a ház előtt megjelenik, most majdnem csalódást érzett, hogy a jajgatásaival elfoglalt távol csak ezt a lakkszagú embert küldötte neki. Várakozása átragadt a személye körül szolgálattevő cselédekre is. Lajos úgy lődörgött ide-oda az ásójával, mint akit a levegőben lógó nagy események elkedvetlenítenek a munkájától, s Teri, miután a fuvolahangú lépcsőépítő blazírt válaszait kimerítette, maga is le-lepillantott az Alpár útra. – Meglátja, Lajos – mondta –, estére vendégünk lesz.

Ez a várakozás magyarázhatja, hogy amikor este vacsoránál a konyhaablak megzörrent, egyikük sem gondolt Dánielre, és egyikük sem sápadott el. Sőt, a tulajdonosnő igen vörös lett, s a konyhaasztalon áthajolva, mind a tíz ujját, sőt az orrát is odanyomta az üveghez, hogy a zörgetőt felismerje. – Ne ijedjenek meg; nem rabló. – Maga az, Ödön? – kiáltott föl az asszonyka. A mondatot csalódottan kezdve, de örvendezőn fejezve be. Ha a mérnök nem is maga az ura volt még, de abból az életmentő övből érkezhetett, amely az Alpár úti hegyet, testi érzékkel fel nem foghatón, de mégiscsak körülvette. Lajos beengedte a szakállast, s a maga zsámolyát ajánlotta fel neki. – Nem, csak fejezzék be, fiaim – mondta, s a lefolyó kávájának támaszkodott. – Amint látom, maguk egész jól élnek itt! Ez a petróleumlámpa s a három kanál a lábasban gyerekkoromra emlékeztet. Tudja, hogy okosabb volna így élnünk. – Már maga is az uram bolondságait vallja – nevetett a tulajdonosnő. – Én szívesen eszem így, és fekszem a cselédágyon. De csak ha nincs más választásom. Akinek jobbra van módja, s ez után kívánkozik, az tudja, micsoda? Gyáva. Nincs bátorsága vállalni, hogy különbre született. – Maga egész filozófus lesz ebben az építkezésben, Emma. Leküldjük Mussolinihez, ő most úgyis elméletet akar csinálni a gyakorlatához. Hallom, nagy elvi harcok dúlnak a Horváth családban. – Kitől hallotta? – A rossz hír elterjed. – Hát igen – vágta ki az asszony –, én el vagyok szánva rá, hogy elváljak az uramtól. Inkább, mintsem az ő szeszélyeitől tegyem függővé a gyermekeim sorsát… – Lajos visszaemlékezett arra, amit a tulajdonosnő az előző este mondott: „Az uram nem akar hallani rólam.” Most meg már ő válik? Lajos kitalálta, hogy itt a büszkeség és hatalom hazárdjátéka folyik, s őszintén bámulta érte a tulajdonosnőt. Úgy is kell, ne lássa az ott Csillaghegyen, hogy nekik elfogyott a lőszerük, s kapitulálnak. – Örülök, hogy ilyen harcias állapotban találom – mondta a mérnök –, ez az egészség jele. Látom, maradt a lencséjükből, nem adnának belőle? Vagy maguk még ehetnének? – fordult a cselédekhez. Természetes, hogy ők nem ehettek volna, már azóta nem ehettek, amióta a mérnök mögöttük állt, s nézte az evésüket. Teri tányérért, kanálért csörömpölt a kirántott szekrényfiókban, Lajos pedig végérvényesen elmenekült az ülőkéjéről. – Kimeríthetetlenek a maguk hatalmi eszközei – mondta a mérnök, szakálláról beszíva egy-két rajtragadt lencsét. – A lázadó legjobb, ha megadja magát. Én például megértem Ézsaut, aki egy ilyen tál lencséért eladta vagyonát. Olyan bizonytalan értékű holdbeli dolog a férfivagyon, a maguk lencséje meg olyan közvetlen. – Csakhogy a férjek nem olyan érzelmesek, mint az agglegények – nevetett diadalmasan a tulajdonosnő. Megkékült a szeme ettől a nőnek kedves tárgytól, s szép, nagyujjú, mandulakörmű keze ide-oda repdesett az asztal fölött, ahogy beszélt.

Lajos nem egészen értette a finom, fondorlatos beszédet, de ahogy a mérnök ott ült a lencséből kimentett szakállával a tulajdonosnő előtt, s meleg, barna pillantása az asszony röpdöső ujjait követte, mintha a maga alázata ült volna a Teri izgató hetykeségével szemben. Holdbeli férfivagyon, közvetlen lencse: valami költői borzongás futott át Lajoson ezekre az ismeretlen szavakra, amilyet idáig csak a barlangja előtt, a lámpákkal lobogó s eszméket sugalló estékben érzett. – Az agglegények mérge az ábránd, a férjeké a megszokás. Prózaibb, de erősebb. – Szóval nem kell főbe lőnöm magam? – szikrázott macskaként az asszony. A mérnök fölállt, s tréfás megadást mutatott a két medvevállával. – Mutassa meg inkább a kastélyát, asszonyom. Hiszen magának lépcsője van – mondta a kis csapat előtt egy petróleumlámpával az izzadó szobákba lépve. – Na, most már igazán nyugodt lehet – mondta mosolyogva. – Megépítette utódai várát, s elgyújtja kaloriferjében a tüzet, mely halálakor is égni fog, ha történetesen télen hal meg. A többi zagyvaság, elmúlik. – Ezt maga mondja, az építész – nevetett megkönnyebbülten az asszony. – És az építész a legöregebb a mesterek közt – nevetett vissza a szakállas. – Aztán tovább is vigyázzanak a birtokos hölgyre – mondta a cselédeknek búcsúzóban. Azok alázatos mosolygással hálálták az enyelgést. – Kedves ember a mérnök úr; igazán ritkán látni ilyen kedves urat – jelentette ki Lajos, miután a szakállas elment. – Ugye mondtam, hogy visszajön az úr – jelentette ki keserűen Teri. A tulajdonosnő nem szólt, csak egy kanállal pöcögtette a lábas oldalát.

A következő napon az életmentő távol senkit sem küldött az Alpár útra; a tulajdonosnő estére elkedvetlenedett, éppen csak piszkálta a borjúsültet, s a cselédszobából megint hallani lehetett, igaz, halkabban, jajok nélkül, a vaságy rázkódását. Harmadnap délután aztán megérkezett az úr. A bútorok már kezdtek ide-oda költözködni a lakásban; egyelőre inkább csak azért, hogy a festőnek, parkettásnak helyet csináljanak, de némelyik a helyével már sorsot is kapott. – Ez a beeresztés után itt fog állni – jelentette ki a tulajdonosnő. Lajos, a bútorszállítások fő tolattyúja, épp a papírokkal letakart lépcsőn feszítette vállát egy emeletre igyekvő szekrény alá, amikor Teri a szobaajtóban halkan beszólt: – Nagyságos asszony, az úr jön. – Ha nem is az angyali üdvözlet áttetsző örömével tette meg a jelentést, arca kifényesedett az újságtól. Lajos a szekrény alól leste a két asszonyt. A tulajdonosnő előbb hajadoni pírba borult, s Teri arcából igyekezett reményéhez hitet meríteni. – Becsapsz – mondta Terinek, de a tegezésből érteni lehetett, hogy elhitte. – Komolyan – nevetett Teri, ahogy egyik lány nevet a másikra. A tulajdonosnő erre az ajtó felé ugrott; egy széket behozott az udvarról, s visszaállt a szekrényvivők alá. – A sarokra vigyázzanak, Lajos – mondta, majd maga is fölugrott a lépcsőre, s a visszaeső pongyolaujjból kinyúló fehér karjával támasztotta a szekrényt. – Jé, a doktor úr, tessék vigyázni, ragadunk még – hallotta Lajos a súly alatt a Teri szelíd, fogadó viháncolását. Közvetlen mellette, anélkül hogy a szekrénytámasztó kezét levette volna, Horváthné intett a szabad kezével valakinek. A szekrény közben az emeletre ért, Lajosról leszállt a súly, s elveszett tőle a fogadtatás pillanata. Amikorra a lépcsőn visszakullogott: a házastársak a belső szobában a székkel felállított íróasztal szabad csücskénél ültek, számoltak. Az asszony pepita füzete volt előttük, amit Lajos is ismert, aztán számlák, költségvetések, ajánlatok. Hidegen ültek egymás mellett, de nem gorombáskodtak. – A szerelőnek három kétszázötven pengős váltót adtam fedezetül – hallotta Lajos a tulajdonosnő templomi komolyságú hangját. – És az asztalosmunka? – kérdezte hasonlóan az úr.

Teri kinn vinnyogott a konyhában. – Mondja, mit csinálnak? Számolnak? – fordult Lajoshoz. – Mért van annyira odáig – dörmögte Lajos. – Úgy be van sózva azért az úrért… – Méltánytalannak érezte, hogy az úr bevonulását olyan nagy eseménynek tették meg. Éjszaka, amikor a Dániel taglója elé ki kellett állni, bezzeg nem hítták az urat. Akkor: Lódulj, Lajos, járd körül a házat. Most: Mit csinál az úr? Nevet az úr? Elégedett az úr? A franc az úrba! De Terit nem feszélyezte a Lajos pusmogó mérge. – Olyan jó pofák voltak, ha látta volna. Az asszony: „Isten hozta, kedves.” Az úr: „Eljöttem a számadásoknak utánanézni, látnom kell, hogy állunk.” A kis orrát föltartva, vékony síri hangon utánozta őket, s vihogott. – Majd meglátja, hogy bolondoznak ezek itt. Tudja, mit csinált egyszer az asszony. Fölvette az urat a hátára, a két gyerek meg elöl lógott rajt. Azt próbálták, ki tudná-e vinni a családját a várból. Mert valahol olvasta az úr, hogy a király halálra ítélte a férfiakat, de az asszonyok azt vihették ki, ami nekik jólesik. – Akkor a maga gazdájának, az úrnak, jó dolga volna – dörmögte Lajos –, mert az egyik lábát maga kapná a nyakába. – No, a magáét biztos nem, elébb azét a szép szőke műasztalosét, aki a lépcsőt csinálja. – Lajos a lépcsőcsinálóra nem tudott féltékenykedni. Ő csak az úrra volt féltékeny, de arra minden valószínűségen át. Még az sem nyugtatta meg, hogy Teri a családi játékokat is elmondta. Aki egyik asszony nyakába ül, az nyakába ül a másiknak is, gondolta.

Morogva gubbasztott le a konyhazsámolyra. Azzal sem törődött, hogy dolgozni illett volna a kertben. – Lajos, a kályhára én gondoljak? – bökött bele a durcásságába Teri. A kályha Lajos egynapos védence volt. Nyitott ablaknál kellett fűteni a házat, hogy mikorra a gyerekek beköltöznek, kiszáradjanak valamit a falak. A különös kályhát azonban hiába magyarázta el az asszonyoknak a légfűtést készítő mérnök, nem boldogultak vele. Már kétségbeestek, lesz-e egyáltalában fűtésük a télre. A tanácskozásba Lajost is odavonták; ő, mint a mesebeli legény, vállalkozott, hogy új tüzet rak. Színig teletöltötte a vasbendőt koksszal, hogy a tűz színe se látszott. Elébb nagy lélegzetet adott neki, hogy lángra kapjon, aztán egész picit, hogy csak izzani tudjon. A vasállat szerette a Lajos módszerét, s Lajos lett az ápolója. – Aztán hallgassa meg, miről beszélnek – kötötte a lelkére a hosszú kannájával befelé csörömpölő morcságnak Teri, aki maga volt olyan jól nevelt, hogy ilyen kényes helyzetben be ne pofátlankodjék. – Jó, jó, majd gramofonra veszem – dohogott Lajos, de amíg a mély vastorkot egy hosszú vassal tűzokádásra izgatta, mégiscsak odalesett az íróasztalhoz. Az úr hátravetette magát a papíroktól s azon a síri hangon, amit Teri utánzott, így szólt: – Ez bizony azt jelenti, hogy öt-hat évre rabszolgái vagyunk a háznak. Ha meg akarjuk menteni, mindenről le kell mondanunk. – Majd csak megsegít a jóisten – felelte a tulajdonosnő, mintha máris imádkozna hozzá. Épp ő lesz rabszolga; a hajukkal szárítják előtte a sarat, gondolta Lajos, s jól beledöfött az állat torkába úgy, hogy az teleköpte őt lánggal és korommal. – Mentek már valamire? – faggatta kinn Teri. – Rabszolgák lesznek ezentúl – mondta Lajos. – Az úr fűt, én meg a könyveit olvasom a kályha mellett. – Pfuj, maga utálatos. – Majd hogy Lajos az ablak elé került: – Jesszusom, mi történt magával? Lepörkölte a szemöldökét, csupa korom az arca. – Teri szerette az ilyen eltorzulásokat, s most erőltetetten kacarászott Lajos körül. Azt akarta, hogy ő maga is lássa kárvallott képét, s egy törött fél zsebtükröt kotort elő a szekrényből. – Nézze meg magát, Lajos! – De Lajos, ahelyett hogy a tükörben a korommal átszántott, vörös arcot nézte volna, elfordult, s amikor Teri tovább tolakodott, kivágta kezéből a konyhakőre csörrenő üvegdarabot.

Az úr elmenőben még benézett a konyhába s a mosókonyhába is, ahol Lajos a könyvládák közt ült észrevétlen. – Még a kert is szép pénzbe kerül, amíg valami lesz belőle – mondta az asszony a mosókonyhaablakon a szürkületbe kimutatva. – Majd lesz benn, ami lehet. Én magam csinálom – mondta az úr. – Teraszosan fogom kiképezni – tette hozzá a lejtőre még egyszer kipillantva. A tulajdonosnő a telek széléig kísérte a férjét, s ott az ajka alá tartotta a homlokát. A férfi valamit rálehelt. Meg ne ártson neked, morogta Lajos, akit a mosókonyhai látogatás, amely alatt maga észrevétlen maradt, a remekírókat tartalmazó ládáról az előszobába ugrasztott.

Az a csókféle valóban nem árthatott meg Horváth Endrének. A tulajdonosnőnek annál többet használt. Minden tagjába külön lélek költözött attól a nyavalyás lehelettől, s mindenik lélek a sugárzás, mozgás és kacagás lelke volt. Most volt igazán övé a ház, hogy az ura azzal a lehelettel mégiscsak lekötelezte magát. – Gyerekek, ma kirúgunk a hámból – mondta, s Terinek egy újságot kellett a szomszédból kérnie, amelyen ott áll, melyik mozgóképszínházban mit adnak. – Akár hiszitek, akár nem, a nyár óta nem voltam moziban. Lajos, maga is pucolkodjék ki egy kicsit – nyomta a fiú kezébe a kefét. Lajos kezében a kefe, ahelyett hogy a malteros zubbony ellen indult volna, egy kérdéssé vált. Magát a kérdést azonban Teri foglalta szavakba. – A Lajos is velünk jön? – Volna szíved itthon hagyni? – De ki őrzi akkor a házat? – Bezárjuk, a külső ajtón fenn van már a zár. – S nem félti a nagyságos asszony a holmiját? – Ha ellopják, ellopják, legalább nem vernek közben agyon. – Terinek még volt néhány kérdése a Lajos mozija ellen, de a tulajdonosnő letorkolta. – Ne irigyeld szegény Lajostól azt a mozit; elég kokszot felhord helyetted a pincéből. – Az volna szép, hogy én hordanám, amikor ő itt van – pattant föl Teri, mintha a kokszhordás nem a cselédi szolgálathoz, hanem a legpincébeillőbb házbeli személyéhez lenne kötve. Lajos mozija ellen azonban nem szólt többet; a konyhaasztalra rakta a vacsorát, s míg Lajos elszántan kefélkedett, maga is kifésülte hajából a faforgácsot és levert vakolatot.

Vihorászva vágtattak le az Alpár úton. A tulajdonosnő ment középütt, s jókedvében Teribe kapaszkodott. Arra nem is gondolt, hogy a két cselédnek más kedve lehet, mint neki; megvolt a ház, nekik is úszniuk kellett vele. S ők úsztak is. A tulajdonosnő jókedve éppolyan parancs volt, mint az, hogy „hozza ide a létrát”. Ha nem is lelkesen vitte az ember, mégiscsak odavitte. Teri Lajossal incselkedett. – Volt már moziban, Lajos? – Lajos még mindig nem volt, de azért kivágta: – Én voltam. – Akkor mondja meg, hol van a legjobb hely a moziban? – kérdezte a tulajdonosnő. – Ő csak a legrosszabbat tudhatja – szólt közbe Teri. – Mondja, Lajos, Skrupulek nem járt moziba? Elvihette volna magát is. – Elviszi magát az enyvszagú asztalos – mondta tréfásan Lajos. – Azt tudja, hogy felesége van neki, csak eldugta a jegygyűrűjét? – Nem baj, énnekem akkor is tetszik. – Ne veszekedjetek, mert mindjárt összeverem a fejeteket – szólt rájuk a tulajdonosnő. – Te Teri, még azt hiszem, szerelmes vagy Lajosba, hogy mindig csipkeded… A tulajdonosnő ilyen bolondot nem hitt, de jókedvében Lajosnak is akart ajándékozni egy szép hitet. S Lajosnak csakugyan nagy ajándék volt ez a lehetőség. Hiába mondta Teri, hogy „szerelmes a hóhér kötele”, ha már az idegennek is ilyen gyanúja támad, mégsem lehet olyan csillagtalan az ő jövője.

A mozi előcsarnoka kissé lelohasztotta a sötét vágtában támadt önbizalmat. Az előcsarnoknak csupa üveg volt a fala, s akármerre pillantott: egy ázástól kunkor cipő, két löttyedt térd, a kikefélt mésztől kese kabát, legfölül pedig idomtalan nagy, piros fej nézett rá; két szélén igen ritka, de hetes, hosszú szőrszálak. Kissé elhúzódott a két csinos nőtől, akik a pénztár előtt tanácskoztak. Teri a piros gumiköpenyegében talán még szebb volt, mint a tulajdonosnő, aki csak egy nyári gallért dobott a szvetterére. – Mi az, Lajos, csinosítja magát? – kérdezte Teri, a jeggyel hozzálépve. A szemközti tükörből figyelték az ő küzdelmét saját képmásával. Lajos szégyenkezve kullogott be a függöny mögötti sötétségbe. Egy zseblámpa vezette őket előre; olyan amilyennel az úr kutatta keresztül a házat. A két nő mögötte ült, ő egy sorral előrébb előttük. Amikor a szeme megszokta a sötétet, látta, hogy az asszonyok mellett három-négy hely is üres; érezte, hogy Teri vívta ki az ő külön ültetését, de igyekezett a mozgóképre figyelni. Arról volt szó, hogy egy szegény kislány bemegy az autóüzletbe csak úgy tréfából autót vásárolni. Egy nagy úr meglátja, beleszeret, s elküldi neki az autót. Aztán maga szegődik mellé álruhában sofőrnek, és társasvállalatot nyitnak. Horváthné néha előreszólt: – Lajos, tetszik? – Lajos bólintott, hogy igen. Amikor a földesúr mint gépkocsivezető a lánnyal az esti Budapestet nézte, ezt súgta előre: – Gondolja el, Lajos, maga meg a Teri. – Lajos udvariasan belevigyorgott a sötétbe, de a szíve inkább nehéz volt, mint vidám. Teri időnkint felsóhajtott mögötte: – Jaj, de gyönyörűek, ugye, nagyságos asszony? Azért nagyon látni a Törzsön, hogy úriember, ugye? – S valóban a sofőrön látni lehetett, hogy úriember; olyan fellengősen emelte a csillagokra a szemét. Lajos jobban szerette volna, ha egy igazi sofőrrel kocsikázik a nő, akit Teri a Perczelnek hívott, s azt szereti meg. Még jobb lett volna, ha egy kihordó kocsi tulajdonosa nyeri meg a szívét. Nem azt példázza így ez a film: hogy egy vérbeli nő a sofőrruhában is megismeri a vérbeli úriembert, s a sofőr csak akkor méltó szerelemre, ha különben földesúr? Hogy magyarázza ő be akkor a kihordó kocsit meg a házmesterlakást a Terinek, ha a moziban is ilyenre tanítják. Akkor persze hogy próbakisasszony akar lenni. Hátha két bunda közt meglátja a lábát egy ilyen földesúr. Esetleg még kifutófiúnak is beáll a szűcsségbe, hogy a tiszta szerelmét próbára tegye. A tulajdonosnő utolsó „hogy tetszik”-ére már nem felelt, csak fészkelt egyet bánatosan.

Ahogy kivitte őket a nép az autódudát villanycsörömpöléssel keverő térre, a két nő odavolt az elragadtatástól. – Jaj, nagyon szép volt – dörgölte ki szeméből a könnyet a tulajdonosnő. – Nekünk is küldhettek volna egy ilyen meseautót, mi, nagyságos asszony? – borzonkodott föl Teri még a Bimbó utca kapaszkodóján is. Amilyen vadul rohantak lefele, olyan andalogva botorkáltak most haza az egyet-egyet szemező éjszakában. – S mit gondol a nagyságos asszony, ha az a sofőr véletlenül nem földesúr? – tette fel nagy tusakodás után egy kérdésben Lajos a maga szorongását. – Nem földesúr? Olyan sofőrökről nem csinálnak filmet, Lajos – mondotta a tulajdonosnő humoros megértéssel. – Ennek a Lajosnak vannak kérdései, hogy az ember falnak megy – mondta Teri bosszúsan, hogy andalodásába így belerondítottak.

Otthon Lajosnak a fürdőkályhába kellett begyújtani. Horváthné azt akarta, hogy a költözködés után mindhárman megfürödjenek. Először ő maga jött le a fürdőből érdes szövésű fürdőköpenyegében: aztán Teri libbent ki pongyolában. Gyönyörű volt így fürdő után Teri: arca kipirult a hőségben, s lábai mint rózsák hullottak a frissen eszkábált lépcsőre. – Nagyságos asszony – kiáltotta –, a Lajosnak nincs már meleg víz. – Nem baj – kiáltotta lentről az asszony. – Megfürdik ő a tiedben. – De már megeresztettem… Szerencsére a fél fürdővizet még sikerült a kádban fogni, s Lajos levetkőzhetett a csempék közt. Egy friss, vasalt lepedőt is kapott, hogy abba törülközzék. Lement róla a bakancs, a kapcának hasított ingalj, a dupla térdű nadrág, a meszes kabát s az elmocskosodott bolyhú ing. Meztelen állt a kék és fehér kockákon. Amilyen nagyszerű volt a múltkor ingre-gatyára vetkőzni, olyan szomorúan állt itt rég nem próbált meztelenségében. Óvatosan, hogy meg ne csússzék, szállt a sima aljú kádba. A vízen ott úszott a Teri testéről lejött hám meg piszok. Ahogy beült s lecsúszott a kádba, ellepte nyakig a maradék víz. Egy marékkal odavett az orrához, s a Teri szagát kereste benne. Aztán fölrakta a lábát a vízen úszó fejével szembe a zománcos párkányra. Elébb az egyiket, aztán a másikat. Széles lábai voltak, körül kékespirosak a fagyástól; más évben ilyentájt már fájni szoktak. A fogát is megszívta, volt néhány odvas foga, s azokból büdös lé jött, ha megszívta őket. Akárhogy is, jó meleg volt a Teri vize, s ahogy megint visszahúzta belé a lábait, édes méreg járta át őt bódulással. Addig maradt ott mozdulatlan, amíg vacogni nem kezdett. Akkor kiugrott, ledörgölte magát, s a kádat is kimosta, nehogy meglássák a piszkát. Lepedőjébe bugyolálva úgy botlatott el a Teri fekhelye mellett a konyhán át, mint egy lábra kelt liszteszsák. Az asszonyok már aludtak, s ő Teri kinyújtott karjába ütődött mentében.

Másnap Terinek kimenője volt, s arról korán, rosszkedvűen tért haza. – Ha soká tart ez a rumli, megszököm innen – mondta magának az asszonynak is. Az hagyta, hogy dühöngjön, a porcelánjait meg a fehérneműjét szedte ki a ládákból, s vette számadásba. Lajosnak kellett őket a mosókonyhából a szobaasztalra hordani. Egyszerre csak zörgetnek. – Jesszusom, az úr – kiáltja Teri, mintha elfújták volna a bosszúságát, s mosolygott. Mind a két nőn látszott az elfojtott, belső vihogás, hogy az úr estével jött. – Gyűlésem volt, s gondoltam, megnézlek titeket – mentette magát az úr; de rajt is látszott, hogy mulat önmagán. – Tudtok valami hálóhelyet adni? – Teri mindjárt ajánlkozott, hogy becsukják a szobaablakot, Lajos megeteti a kokszevő állatot, s a kályha mellett fölállítják a sodronyt. Amíg ők ezekkel a szolgálatokkal vesződtek, a házastársak a konyhában időztek, többnyire sötétben, mert a lámpa ki-bejárt az ágyvetésben. Lajos úgy hallotta, hogy a gyerekekről beszélnek. Zsuzsika el tudja mondani a Mehemed meg a tehenek című verset, Móricz Zsigmondtól; Tibi köhögött néhány éjjel, de hidropirint kapott.

Az ablakok közben bezáródtak, s Lajos vívódott a vasállat torkában. Aztán egy sodronyt vonszoltak elő a bútorraktárból, s leterítették. A sodronyra paplanok, pokrócok, asztalterítők kerültek. Lajos visszament, s a vasállaton bosszulta meg ezt a gondosságot. – Így ni – mondta Teri, a paplanokba vágva, s kiment a konyhára a jelentéssel. – Egy kicsit hideg lesz, de ami paplan meg takaró kéznél volt, ráraktam – hallotta kintről. Ő maga a sötét szobában állt a lángoló félszáját elnyitó kályha mellett. A tulajdonosnő meg a petróleumlámpa bekísérték az urat. – Magára szükség van itt még? – kérdezte Horváthné. – Megvárom, amíg vékonyra állíthatom – mondta mogorván Lajos. A lámpa visszahúzódott, s az úr vetkőzni kezdett; ott vatyarászott Lajostól néhány lépésnyire. A szénvonó vassal elláthatta volna a dolgát. De Lajos csak a vicsorító vasállat száját fogta egészen össze, s szenesvödrével visszahúzódott a mosókonyhába. Az úr kiszólt: – Emmi, nem jössz be egy kicsit? – A nők odakinn vihogtak. – Azt hiszem, Teri, ma a cselédágyban alhat – mondta Horváthné, és bement.

A lámpa a konyhában maradt. Lajos kedvetlenül húzódott a vackára: milyen nagy dolgot kerítettek belőle megint. Egyszerre csak kinyílik az ajtó, amelyik előtt a minap a konyhaasztal állt torlaszul, s a fényes keretben Teri jelenik meg. A szoknya még rajta, de a mellén csak a melltartó zeke s a lábáról lerúgva a cipő. – Ezeknek már jó, mi, Lajos? – szólt be a megreccsent vacokra. Teri aznap a lépcsőépítő miatt volt ingerült, aki nem jött el a találkára. A torlasszal védett ajtót az enyvszagú ember blazírtsága s a benti nász nyitotta ki egy szeszélyes percre. Lajos azonban csak a pillanat csodáját érezte. Morc hangulata és a csoda közt olyan nagy volt a magasságkülönbség, hogy megijedt, hátha nem tud hangulatából időben a csodához fölkúszni. Talán ebben az igyekezetében vált ügyetlenné a hangja; az is lehet, hogy a mosókonyha mélyéből a fényes előtérbe tolongó ing és gatya hűtötte le Teri szeszélyességét. – Nekünk is lehetne olyan jó, Teri kisasszony – motyogta Lajos, piros ujjaival a melltartó felé nyúlva. – Hozzám ne érjen – mondta Teri elébb még némi lankadással a hangjában. De hogy Lajos tovább nyomakodott, már sziszegte: – Paraszt, nem szégyelli magát. Rögtön bekiáltok a nagyságos asszonynak. – Lajos visszatámolygott odvába. Vackán fölülve hányta-vetette meg a kudarcot. Ő maga is úgy érezte, hogy valami visszahozhatatlant mulasztott el. Nem készült fel úgy a dologra, mint múltkor, amikor Korányi volt a világveszély s a remekírók, a volt cselédpaplan s Lajos teste közt pici sátor várta a Teriben bujkáló meleget.

 

 

Akármi volt az a visszahozhatatlan, amit Lajos a Horváthék második nászéjszakáján elszalasztott, egyelőre nem bosszulta meg magát. Az az egy-két hét, mely a Terivel folyt rövid közeltusát követte, Alpár úti szolgálatának legkedvesebb szakasza lett. Álmaiból (melyek a Dánielék futós dúcait körülzümmögő méhek óta a nyirkos őszi földben elmetszett gilisztákig annyiféle változáson mentek át, egyre közelebb verődve a süllyedő ég s növő éjszakák szorító körében egy konyhai lefolyóhoz), talán ez az idő valósított meg a legtöbbet. A készülő házról egyre több iparos tűnt el végleg az Alpár út alatt csillogó sötétségben, mesterségük címerével, életük néhány munkás hetét hagyva a téglával és betonnal határolt kockában, melynek ajtaja ezután már csak akkor nyílik fel előttük, ha valamelyik itt hagyott, rossz viseletű csinálmányukért hívják fel őket. Elment a vízszerelő, el a bádogos, kályhakészítő, üveges, el az OTI-ba készülő pesti kőműves is, akit Lajos jelentetett be még időben a tulajdonosnővel, miután fekélyét és szándékát a Megváltó keresztje alatt elárulta. Bevonva lakkal a lépcső is készen állt, s a blazírt fiatalember, akinek veszélyes hatása Lajos figyelmét, minden féltékenysége ellenére, csaknem teljesen elkerülte, utolszor rakta össze mázait és ecseteit. – Nézze meg, Terike, s gondoljon rám, ahányszor meglátja magát benne – mutatott tükrös művére a fiatal mester, aki közel egy pengő órabért kapott. – Nincs sok hasznom abból, ha magára gondolok – jegyezte meg a kipirultan forgolódó Teri. A mondat, amelyik az elmaradt találkát szemrehányta, a jóvátételre is kaput nyitott. De az asztalos nem mondta: „Hát mi hasznot szeretne? Ki tudja, lehet még haszna is.” Csak mahagónibarna ujját nyújtotta. – Tartson meg jó emlékezetében – mosolygott fölényes gyöngédséggel. Azok közé a hiú férfiak közé tartozott, akik vidámabban vonulnak le az Alpár úton egy eszményi hódítással az emlékezetükben, mint a garniszálló kókuszlépcsőjén a végrehajtott tett bágyadtságával combjaikban. Utána már csak a bőrtérdű parkettás maradt a házban, de ő is szelídebb munkára fogottan. Nagy, madárijesztő lavórokból terítette a harsogásban megtisztult keményfa lapokra a viaszt. Csak a kilincsek várattak még mindig; Lajosék egy vaskampót dugtak a zárakba, s a beszorultnak negyedórákat kellett dörömbölnie, míg a kampó megérkezett, ha egy ajtó valahol becsapódott. De ez inkább mulatság volt, mint aggasztó hiány (az előszoba Wertheim-zára rég a fában ült), amint a festő sem sok vizet zavart, aki minden másodnap följött, s egy szál pemzlijével tüntette el Lajos szenes markának a nyomát az ajtókon. Maguk a megjelenő iparosok is vendégeknek érezték már magukat, nem úgy, mint a költözés napján, mikor az izmos barlanglakók hátukon az asztallappal létráik alá nyomultak. Működésterük egyre összébb szorult, az ide-oda tolt, egyik szobából a másikba rakott bútorok türelmetlenül követelték végleges helyük, s ők a ködös reggelből közébük lépve, illemtudóan köszöntek, mint szegény emberek szokták, akik tudják, mivel tartoznak egy zongorás, vitrines lakásnak.

S ahogy csöndesedett a ház, s mind korábban kerítette a házat az éjszaka, a konyhai petróleumlámpa is egyre hosszabb együttesekre szedte maga köré a három lakót. Négy után már abba kellett hagynia az ásást, s ők sokszor még tízkor is együtt ültek az ablak alá támasztott asztal három szabad élinél. Lajos a kidűlt ládából egy besározott füzetet kerített elő, s megkérdezte a nagyságos asszonyt, rajzolhat-e bele. Olvashatatlan irkafirka volt benne, évtizedes jegyzetek, itt-ott versek is. Horváthné odaadta. Lajos előkereste a ceruzáit tartó tokot, melyet még építőmunkás keresményéből vásárolt, a füzet elé rakta mind a hatot, a vöröset, sárgát, kéket, zöldet, barnát és lilát, s a kihordó kocsi rajzolásába merült. Amióta a szűcsék kifutója hordta az ebédet, minden részletét kitanulmányozta a kocsinak, s bonyolult tengelyekkel és általvetésekkel kapcsolta bele alkatrészeit a maga elgondolásába. – Mit működik, Lajos? – kérdezte a tulajdonosnő, föltekintve Rachmanova naplójából, melyet a szomszéd elnökné adott kölcsön neki. Lajos elmondta, hogy egy kihordó kocsit tervezett, melyet maga akar megépíteni azon a pénzen, amit a kertásásból kap. Teri elkészült rá, hogy Lajos tervét a tulajdonosnő legparányibb jelére kinevesse, de a tulajdonosnő nem adta meg ezt a jelet, sőt fölemelte s megdicsérte, hogy milyen ügyesen rajzol. – Ki tanította meg gépalkatrészeket rajzolni? – kérdezte. – Egy Skrubek nevű barátom – felelte Lajos, aki valamiképp úgy érezte, hogy jövője Terinél attól függ, helyre tudja-e kitűnő barátja tekintélyét állítani. – A Skrupulek? – kottyant közbe Teri, megint nevetésre készen. – Igen jó rajzoló volt, két ipara is volt, asztalos és szerelő s technológiát végzett – magyarázta Lajos, nem is hederítve a lányra. – Sose csúfold a Lajost, még valami föltaláló lesz belőle – intette le a tulajdonosnő Terit, s mellesleg a maga vidámságát is. – S mit akar szállítani a kocsin? – Piaci árukat. Nyolc-tízszer is megfordul egy délelőtt, s egyszerre több helyre is viheti az árut.

A tulajdonosnő borzongva olvasta tovább a Szibérián át menekülő Kolcsak-nép szenvedéseit, de egyszer csak megint rászólt Lajosra. – S hol állítja össze a gépét? – Van egy barátom, annál – mondta Lajos bizonytalanul. – Annyira szeretne egy ilyen biciklit? – kérdezte a tulajdonosnő a maga visszanyert házi békéjétől s a színes ceruzával vesződő vastag ujjaktól meghatottan. – Mindig a gépek érdekeltek, csak falun nem volt kinél tanuljak – mondta Lajos. – Hát nem volna jobb, ha előbb kifutó lenne valahol, s ott beletanulna? A maga járművét is könnyebben összeállíthatná ott. – A tulajdonosnő Lajos legújabb eszméjén piszkálta szét a bimbólevelet. Amióta az a suhanc idejárt a kerekes ládájával, sokszor gondolt rá, de szívesen ülne a helyén, a bőrnyeregben. – Hiszen, ha a nagyságos asszony be tudna szerezni a Hochwart úrhoz (így hívták a tulajdonosnő apját). – Ha üresedés lesz, miért ne? – mondta a tulajdonosnő. – Ezzel a stricivel úgyis elégedetlenek. – A Hochwart-cég Teri ábrándvilágát is megkavarta. – Nekem is milyen rég ígéri a nagyságos asszony, hogy behoz próbakisasszonynak – szólalt fel irigyen. – Régen? – nevetett a tulajdonosnő. – Hiszen most raktad le a gyereket. Nagy hassal akartál próbálni? – A Teri állapota mindennapi beszédtárgy volt már a petróleumlámpa alatt, s ő maga is nevetett ezen a képen. Forog a szép perzsákban, s elöl csúcsos a bunda a gyerektől. – Csak ne türelmetlenkedj – mondta a tulajdonosnő. – Gondolok én rád, nem fizetsz rá erre a költözésre… Lajost nem vette be az ígéretébe, de a színes ceruzák azért úgy küllőzték a kereket, mintha a gazdájuk már rajta is ülne.

Kinn, igaz, lassan fogyott a föld, naponta két-három órát ha ásott, s a munkája java azalatt is kubikolásra ment, de egyszer mégiscsak kinn lesz a Tibi utolsó zöldfejűje is a csúszós hantból, vagy ha ő nem végez, elvégez helyette a hó. A leglassúbb munkának, leglágyabb ősznek is vége van egyszer, s akkorra kellett az új álom, amely éppúgy leránt magához egy darab valóságot, mint a kertásás ezt a hallgatag hármast a petróleumlámpánál. A varrogató Teri elharapta a cérnát, s Lajosnak a lecsörrent olló után kellett kapnia. Vajon hol s hogyan ülnek egymás mellett, ha Teri majd drága bundákban forog, alvóbaba mosolyával a vevők előtt, ő meg sebesen villogó drótküllőkön röpíti ki a testén megkívánt prémeket a Pasarét és a Rózsadomb hölgyeinek?

Gyönyörű hét volt ez, de a petróleumlámpa fénykörében megvalósult álmon mutatkoztak már a végzetes repedések, melyek az építkezés tündéri szeptembere mögül is álomellenes hatalmaknak engedtek utat, lombbontó fuvalmaknak s hideg éjszakáknak. Aránylag kicsiségek voltak ezek a jelek, de Lajost az öröm mulandóságára emlékeztették. Egyik ilyen baljel a sodrony volt. Amióta az úr itt hált, a sodronyt este a kályha mellé kellett cepelni. Jött vagy nem jött az úr, a tulajdonosnő odabenn hált. Ezzel a bevonulással az előszobából a szobába nyíló ajtó kinőtt a többi ajtók közül, és az urak lakosztálya és a mellékhelyiségek megkezdték a szétválást, mint fény és sötétség egykor az Isten intésére. A tulajdonosnő már csak beszélgetni, olvasgatni járt ki közébük, de a szép közösség a bennhálással szűnőben volt. Az úrnő élete kiszívódott közülük, s ezzel Lajos védettsége veszélybe került a Teri konyhájában. A sodrony szövetségese volt a viasz is, amelyet a bőrtérdű mester a sikált parkettára fokról fokra ráeresztett. Ahol a sárga nedv a parkettát egyszer átjárta, oda a Lajos talpának legföljebb papíron volt bejárása. A bőrtérdű mester külön járdát hagyott az ő szenesvödrének az ajtótól a kályháig. S míg a sárga lében mártakozó mester az ipari tanultság s a maga pályája előnyeit magyarázta a tanulatlan fiatalembernek, Lajos a fogyó járdán állva arra az időre gondolt, amikor nem lesz már egy folt bevonatlan padló sem, a mosókonyhában heverő almás függönyök fölkerülnek a falra, a ládából a tálalóra vándorol az olcsó jáki cserép, a féltett biedermeier porcelán, az ajtón kilincs csillog, s neki legföljebb egy perc szénhordásra szabad nagy cipődörgölések után az urak osztályába lépnie.

De a sodrony és a viasz csak széléről pusztította a szép együttest. Lassan vonták el a petróleumlámpa alól az odaverődött tündérerőket. A villany egy szemvillanás alatt gyulladt ki, s magát a lámpát űzte a benne maradt olajjal a konyhaszekrény tetejére. Először, szerencsére, elromlott. Mihelyt a főváros engedélyezte a bekötést, s az Alpár úti ház falait is átjárhatta az éjszakában millió virágba kihajtó elem (a város fényes nedve), a tulajdonosnő fölakasztotta csillárait, s egymás után csavarta be a villanyvirágokat sárga csészéjükbe. A sebes készületben Lajos is az ebédlőasztal tetején állt, s egy nagy facsillárba illesztette a mintás bura alatt lakó körtéket. Egyik fakarban a meglazult drót akadályozta a becsavarást. – Tolja be egy késsel – utasította Teri, s már hozta is a fanyelű konyhakést. Lajos tömicskélte a drótot, de zsupsz, mintha a kés a könyökébe menekült volna, minden villany kialudt. – Mit csináltak maguk – ordított a bőrnadrágos, aki az asztal alatt kefélt. – Még jó, hogy agyon nem csapta, köszönje a fanyélnek – magyarázta a tanult ember. Sorra próbálták a körtéket, egy sem égett, s ennek a próbálgatásnak az lett a következménye, hogy amikor másnap este a felszólított villanyszerelő a biztosítékot a dugóba zökkentette, az egész ház minden körtéjébe egyszerre lövellt bele a cikcakkban izzó áram. A villanytól megrohant házban őrjöngeni kezdett a csempe, fémrúd, zongorafödél, lámpatartó, lépcsőlap, bútorpolitúr, parketta; maga a kastélya fényétől megbokrosodott tulajdonosnő is ide-oda szaladgált szobáiban. – Ne oltsuk még el – tartóztatta Terit. – Hitte volna ezt még egy hónapja? – fogta meg a szobáról szobára utánamenő lány karját. Amikorra Lajos a konyhába visszakerült, a petróleumlámpa, mint egy fölriasztott macska, már magas polcán ült, s a régi kedves helyiség teljesen szét volt dúlva. A tűzhely, mely idáig a maga vékonyan átszűrt tüzében állt, kiugrott a sötétből, elvesztette vonzó egyéniségét, gombok, lapok, rudak és csövek hivalkodtak a helyén. A lefolyó, mely akár szenteltvíztartó is lehetett a sötétben, árnyas fülkéjével s a kereszt alakú csappal, kimutatta a rostélyán akadt mosogatórongy-szálakat, a szekrény sárga lett, mint az irigység, s a sötét szelencékről akárki leolvashatta, hogy paprika, bors, szegfűszeg. Lajos a mosókonyhába menekült, ahol idáig külön kis gyertyát tartott magának. Amellett tanulmányozta a görög- és cirillbetűs könyveket, melyek a Korányi ládájából itt maradtak. De a mosókonyhában is volt körte, s Lajos idejében elfújta a karácsonyfagyertyát, mely egy papírdobozból hullott ki, nehogy mellette érjék.

A villannyal a vendégek is megérkeztek. A tulajdonosnő alig táncolt végig sziporkázó szobáin, a szomszédból átfutott a kisasszony, akit Lajos a nyáron rövid fehér nadrágban látott. – Mi az, már villanytok is van? – riadással rontott a házba. S mintha a villany visszafelé folyóban a városban lakó rokonokhoz is elvitte volna az újságot, hogy Horváthék bekapcsolódtak a fényes nedvkeringésbe, estére nemcsak a mérnök dugta ki a képét a házhoz, hanem merész nagynénék, unokahúgok, keresztmamák és barátok vágtak át a lépéseket nyekergető salakról a villanyszemű házhoz, s miután kiszörnyűlködték magukat, hogy milyen messze laknak, végigkongtak a parkettán, bebámultak a tulajdonosnő büszkeségébe: a fürdőszobába, ujjongtak az ágy fülkéjénél, s irigyet sóhajtottak a teraszon. A mellékhelyiségek ezen a körúton utoljára maradtak, Lajos mosókonyhája meg éppen legeslegutoljára. – Ez a mosókonyha – mondta a tulajdonosnő. A vendégek, látva a ládákon olvasgató munkásfiút, éppen csak megsétáltatták faltól falig a szemük, s visszaléptek a küszöbről. Odabenn kérdezték csak meg. – Mondd, drágám, ki volt az a fiú a mosókonyhában? – Ja – mondták közömbösen, miután lehúzták a vadász héját, melyet a mosókonyhabeli látványosság az imént hozott fel galoppban a Margit körúti hentestől.

E vészjós jelek közt Lajos legnagyobb gondja mégis az úr volt. Az ő beköltözésével örökre ellobbannak a konyhai esték, s a színes ceruzák is elvesztik kiváltságos helyüket Teri asztalán. A nászéjszakát követő héten dr. Horváth csak kétszer ugrott föl a házba; mind a kétszer lefekvés fele már, s nem maradt tovább, mint amíg reggel a zorduló hegyvidéket tápláló fűszeres a zsemlyét és tejet beadta. Egyik este sült gesztenyét hozott az úr, a másik este egy belsőzsebbe hajtogatott délutáni lapot. A két ajándék együtt harminc fillérbe került, de a tulajdonosnő meg volt hatva tőlük. A gesztenye égett volt és férges, ő azonban boldogan ropogtatta kérgét, s fölhúzott ajakkal, mint fogaival játszó állat rágta körül a férges foltot. Teri két szemet kapott a gesztenyéből, Lajos egyet, s nekik is nagy tisztelettel kellett elfogyasztaniok. Az újságban az abesszin hadjáratról volt szó. A tulajdonosnő az olaszok pártján volt, az úr az abesszinekén. – De nagyságos úr, mi mégiscsak fehérek vagyunk, hogy legyünk mi a feketék pártján – szólt bele a vitába Teri is. A mosolya azonban azt mondta: én ugyan csak egy buta kis nőszemély vagyok, hogy jöhetek én ahhoz, hogy az úrral vitatkozzam, de azért nekem is van egy vágott sárga kis csőröcském, s ha kifütyülöm, ami benne van, jól áll nekem, ugye. Így valahogy vitatkozott a tulajdonosnő is. De ő, ha puha talppal ütött is, mégiscsak az a talp volt az, amelyikben a körmeit hordta. – Sajnálom szegény négust, ha te a pártjára állsz, biztos kikergetik az országából, mert te mindig a vesztesekkel tartasz. – Hanem azért ő is csak úgy fejezte be, hogy az úr nyakára kulcsolta a szőrös szvetterujjat, s enyelgőn gügyögte. – Jól van, föláldozom neked a négust, csak ne haragudjál rám. – Ott Lajos előtt nyalta-falta volna, ha az úr hátra nem húzza a nyakát.

Általában utálatos volt, amit az úrral csináltak. Villanygyújtáskor már megkezdődött a tanakodás. – Na, nem tudom, feljön-e ma a mi urunk – kezdette Teri. – Á, nem hiszem, dolgoznia kell szegénynek – rázta a fejét Horváthné, mint a lány, aki bízik, de nem meri elkiáltani. – Majd meg tetszik látni, nekem az az érzésem, kijön – erősködött Teri. Mindig ő kezdte, s mindig ő volt, aki tovább bízott. Egyrészt mert az ő bizalma inkább keserű világismeret volt (bezzeg más nőhöz ilyen szélben is följár az embere), másrészt, mert a nagy csendességben az is esemény, ha reggel a sodronyon egymás nyakába akaszkodva találja a haragosokat. Ami odabenn a sodronyon történt, a női nem titkos diadala volt, s Teri a cselédi ellenszenven át is osztozott ebben a győzelemben, melyet két alázatos parlamenter ujjkoccintása jelentett be a konyhaablakon, s egy-egy elfojtott jaj tett teljessé a gőzölgő falú, hideg szobában. Lajos persze mindebből csak az úr irigylésre méltó helyzetét értette. – Nem elég, hogy az egyik nő annyi gorombaság után úgy fészkeli magát meztelen mellére, ahogy egyik reggel ő is látta őket, mikor szenesvödrei s a hideg minden illem ellenére utat nyitottak neki a fekhelyük fölött ásító vasállatig; még ez a Teri is milyen sündörgő vihogással hordja be a paplanokat, pokrócokat rájuk, mintha ő maga feküdne le az úrral vagy legalább valamelyik kedves rokonának készítené a gyönyörűségeket. Bárhol lődörgött napközben az úr, neve az Alpár úti házban minden percben fölmerülhetett. A bútorok éppúgy neki csinosították magukat, mint este a nagyságos asszony. A függönytartókat okvetlen föl kellett szögelni, amikorra az úr megjön. Ha az úr hazajön, nem hozhatják többé a szűcséktől az ebédet, az úr elé nem lehetett állott ételt adni. A kilincs helyén a kétségbeejtő lyukak az úr nevével ostromolták a mérnököt: – Bandi már be szeretne költözni, de csak nem fog vaskampóval a klozetre járni. – A négy szoba közül az úr szobáját, a volt bútorraktárt kellett először fölkefélni. A könyvespolcokat, íróasztalt, zongorát négy-ötször is meg kellett Lajosnak cserélni, amíg az úr bal kéz felől kapta a világítást, fölállás nélkül vehette le a leggyakrabban szükséges könyvét a polcról, s a kapcsoló sem került messze a fejealjától, nehogy este olvasás közben „belegabalyodjék a zsinórba”. Lajos ott térdelt a zongora alatt, hátát a fekete bútor hasának támasztva, hogy egy lába, amíg az üvegcsét kikapják alóla, a levegőbe kerüljön. A nagyságos asszony azonban meggondolta magát. A zongora maradjon csak az ablaknál, az úr szeret félsötétben zongorázni. Lajosnak térdről-könyökről megint a lábujjára kellett állni, hogy az üvegcsésze a pici sárga kerekek alá visszacsúszhasson.

Még benn sem volt, csak sürgette, hogy mikor jöhet be már, s az épület mégis őt várja, felé mosolyog, az ő kegyeskedését esedezi, bűbájos nevét forgatja mennyezet és parketta közt. S még ez mondta azon a sírbolti hangon, hogy öt-hat évig a ház rabszolgái lesznek. Lehet az rabszolga, akit ilyen ház vár? Ennyi feléje mosolygó asszonnyal, szőnyeggel, bútorral. Ő a mosókonyhájában is király lenne, csak tudná, hogy örökké ott alhat. Terinek lefekvéskor csak egy barátságosat kellene a nyolcas falon átkopogtatnia. Akárhogy forgatta, nem tudta bevenni ezt az embert. Se derék, se jó, se barátságos: mit ettek rajta. – Mondja, mi a hivatala a maga urának? – kérdezte meg egy reggel Terit, amikor már annyira rendben voltak, hogy a költözésben elrondult cipőit is tisztogatni kezdhették kettesben a nagyságos asszonynak. – Valami kutatóintézetben van – felelte Teri, s a kék lakkcipőt, fejét oldalt hajtva, egyszer-kétszer még utána dörgölte. Ilyen cipőt készült ő is venni a decemberi fizetéséből, s tulajdonképp a maga kimenős lábát simította meg gyöngéden. – Kutatóintézet? – tűnődött el Lajos. – Miféle kutatóintézet? – Honnan tudjam én, hogy miféle kutatóintézet? – türelmetlenkedett Teri. – Úgy mondják csak, hogy kutatóintézet. Sokszor egy hétre is vidéken van. – Ebből Lajos nem lett okosabb, de az, hogy valami kutatóintézetben van hivatala, hozzáillett az emberhez. Más úriember orvos vagy pap vagy bankigazgató, legföllebb egyetemi tanár, mint a Mariska régi gazdája. Ennek kutatóintézetben kell szolgálnia.

Bánatosan vitte be a leterített papírlapokon vasállatához az eledelt. Ezzel a döggel csak ő tudott bánni. Ha kérdezték a titkát, szándékosan rosszat mondott, hogy legalább ebben ne nélkülözhessék. Kinn tisztára fölázott a föld, egy-két nyom után el kellett rúgni a sarokról a sarat, vagy ásóval kellett lekotorni. A szaggatott szélű felhő itt lógott a kishegy fölött, az egész térben néhány átvizesedett falú villa maradt, a lefolyt lomb nyirkos, fekete vázaival. Olyan volt a környék, mintha egy rosszkedvű óriás az Alpár útra tette volna rá süvegét, s addig föl nem emelné onnan, amíg egy Lajos nevű bogarat ki nem adnak neki. Este a konyha nevetkérező csempéi közt a ceruzás tokból egyetlen színt húzott már elő, a lilát, s ha nem varrtak, meg nem olvastak volna mellette, legszívesebben sírdombokat meg kereszteket rajzolt volna a forgó pedál helyett. Most még jó nekem, tűnődött, a kitört ceruzahegyet faragcsálva, s a tulajdonosnő, mintha csak az ő sóhaját olvasta volna a Rachmanova irkucki élményei közt: hirtelen így szólt: – Holnap alighanem megjön, Teri, az urunk. – Igen? – hajolt fel Teri is a lyukait a stoppolófán kígyózó férfizokniból. – Csak legalább a kilincseket is meghoznák.

A lila ceruza, az úr bevonulása meg a hiányzó kilincsek: ezen az utolsó estén különös mélabús hangulatba ülepedtek, mely az első éjféli álmot is túlélte, s két álom közt Lajost egy elég rövid, de annál merészebb kirándulásra ösztönözte. Teri az éjszaka arra ébredt, hogy ki van takarva, s a holdon kívül még valaki szemlélgeti. Ha éberebb, talán kiált, s érdemeket szerez magának az erény és ízlés terén. Így a visszautasítás tapintatosabb faját választotta, mint aki álmában mozdul, nyögött egyet s a falnak fordítva arcát, egy rándítással befedte félmellét s elvetett combjait. Lajosnak ez a mozdulat teljesen elég volt. Az első álom által holdkórossá vált mélabúját e földi holdképig sétáltatva, fagyott lábujjain kisomfordált a cselédszobából, s mint aki élete boldog szakától elbúcsúzott, a ládába zárt remekírók közé feküdt.

Az úr korán reggel, a szemetessel érkezett. Csak egy bőröndöt dobott be, s már rohant vissza a hivatalába, a kutatóintézetbe. Az asszonynak egy szál ingben, kócosan kellett kikukkantania az előszobába, hogy egy pillanatra odavihesse maga mellé a sodronyra, s a megfázott kezét a takaró alatt megmelegítse. Alig ment el, az asszonyok tanácskozásba fogtak. A sodrony, az ideiglenesség jelképe, végleg felköltözött a tulajdonosnő hálóhelyére; az úr fala megkapta rézmetszeteit, s a gyermekek képén kívül egy ifjúkori képet is, amelyen mint vőlegény hajtja össze a fejét a tulajdonosnővel. A kilincsek, sajnos, még ezen a napon sem jöttek meg. Megjelent azonban egy vállalkozó, akit a mérnök küldött föl kerítésügyben. A tulajdonosnő ezzel az emberrel sokáig tárgyalt és alkudozott. Az urával úgy állapodtak meg, hogy egyelőre nem kerítik be a házat; a mérnök ellenben azt állította, hogy kerítés nélkül a ház nem ház. A tulajdonosnő az utóbbi felfogáshoz szított, s csak azt kötötte ki, hogy a dúcokat még ma, a bevonulás napján kezdjék el a munkások leverni. Miután ezt a vállalkozó is megígérte, Horváthné gondja az ebéd felé fordult.

A Hochwart-kocsi ezen a napon már nem jött, s a tulajdonosnő az úr kedvenc apró süteményével próbálta ki a tűzhely sütőjét. Ezek a sütemények nem kerültek sokba, annál több munkát adtak. A tésztát egész vékonyra gyúrták ki, aztán apró szaggatókkal szívecskéket, leveleket, lándzsákat, napokat, csillagokat és holdakat szakítottak belőle. Az ábrák olyan cifrák voltak, hogy egy tábla tésztából a kiszaggatás után a fele visszamaradt, s a maradékot a kis bádogformák még többször is megmunkálhatták. Ugyanez ismétlődött a sütésnél. Egy-egy tepsi csak nagyon kevés süteményt vett fel, de az asszonyok olyan türelmesen cserélték a zsíros belű tepsiket a sütőben, amily alázatosan táplálta Lajos gyújtóssal, fával és brikettel magát a tüzet. A tepsik kizsírozása közben mondatok is hullottak. – Azért a doktor úr is megelégelte már – mondta Teri. – Persze hogy meg, boldog, hogy bejöhet. – Meg tetszik látni, ő szereti majd legjobban a házat. – Sok kitartás kell, Teri, a férfiakhoz. – A nagyságos asszony szerencsés – sóhajtott Teri, majd körülírólag: – Jó órában született. – Ne búsulj, téged is meglát még egy gróf a bundában az apáméknál. – Vagy ki tudja – kapta el ronggyal a tepsi szélét Teri.

Az emeleten a függönyrúd egy felével az ablak fölött, másikkal lenn, egy széken állott; az ablakpárkányon ott maradt a festők fröccsentései ellen küzdő lavór, az asszonyok megfeledkeztek a lakásról, s minden erejüket a sütésre vetették. Délre csakugyan púpozva állt egy nagy tál illatos holdakkal s hajócskákkal; a ki nem tapasztalt sütő jóvoltából Lajos is kapott egy marék félig égettet. Noha csak lisztből, cukorból, tojásból készült s egy kis mogyoróval volt meghintve, egész más volt ez, mint a bundaszállítóban érkező tészták. Csupa könnyűség, édesség, fiatalság, a mogyorórögös lemezekre a tollal odakent tojásfehérje vékony zománcban sült rá. Csillogó és áttetsző volt ez a zománc, mint Teri, ha jókedve van. – Hát a fekete? – jutott Teri eszébe. – Hátha feketét kér az úr? – Azt csak akkor szokott kérni, ha dolgozik – mondta elgondolkozva az asszony. – De tudod mit, nehogy itt álljunk fekete nélkül, leszalajtjuk a Lajost. Lajos drága… – S Lajos tűnődhetett a csípős novemberi szélben, hogy miféle szél ez, menet is, jövet is szembefú. A kávédarálónak nyitva volt a kis ajtaja, s látni lehetett, amint a fekete szemek az őrlőgaratra csúsznak. Kis fényes testük tehetetlenül közelített a megtöretéshez, hogy az úr ínyét olajként illó lelkükkel bepárázzák. – Tessék – mondta Lajos, az asztalra téve a kisládikót a barna púppal, melynek finom hegyébe a maga kövér ujját is benyomta. Az asszonyok ránéztek s összenevettek. Ettől neki az a rossz érzése jött, hogy Teri talán mégiscsak fönn volt az éjjel, amikor ő búcsúzkodóban a testét a holdnak és magának föltakarta.

Amikor az urat a keresztnél meglátta, visszavonult mosókonyhájába. Ott maradt egész mosogatásig. Akkor hallotta meg Teritől, hogy a „nagyságos asszony túl van már a kerítésen”. Ezt úgy kellett érteni, hogy a dúcverő emberek épp ebédnél érkeztek meg. A tulajdonosnő úgy rendezte, hogy a fehérjemázas sütemény s a fekete közt érjenek az ablak alá. – Hát ezek micsoda lyukat ásnak ott kinn? – kérdezte az úr. – Kérlek, az Ödön nem engedi el a kerítést. Azt mondja, kerítés nélkül a ház nem ház. – S miből fizetjük? – rémült el az úr. – Egyévi részletre alkudtam ki, még kamatot sem kell fizetni. – Az úr nem akart mindjárt első nap veszekedni, bánatában még egy feketét kért, s fél tál süteményt megevett. Terinek nagyon tetszett ez a történet. A fél tál süteményt többször is elmesélte, s el-elkoccintotta magát. A nagyságos asszonyt mint cseléd nem szerette, de mint nő együtt tudott érezni vele. – Olyan szodéj a maga gazdája? Tálszámra eszi a süteményt? – morogta Lajos. – Szodéj maga – mondta szigorúan Teri, aki nem szívlelte, ha egy ilyen tappancs bírálta az urát. – Annyit eszik, mint a madár, de ezt a süteményt, különösen, ha dolgozik, elropogtatja. Olyan neki, mint a cigaretta… Lajos szótlanul támogatta le az asztal bádoglapjára a mosogatóvíztől csurgó tányérokat. Milyen elnéző az úrhoz; ővele meg a cipőjéről lehulló sárért is pöröl; pedig az nem eshet le elébb, míg meg nem száradt. Hisz jó, nem korholhatja szemben, de legalább itt mondaná: a fene a belét, hova megy belé a délelőtti vesződségünk.

Ki akart húzódni a kertbe. De a tulajdonosnő kijött: – Lajos, magának a könyveknél kell segíteni. Teri is avizálva lett: – Egyelőre hagyjuk az ablakokat, az úr a könyvtárat rendezi. A ládákról (melyeket a földszülte bútorvivők úgy cepeltek, mint elkárhozottak a gyűlölt s ledobhatatlan súlyokat) lekerült a keresztben rájuk szegezett léc, s a mindent kiegyenlítő por alól egyéniségüket hirdetve ütötték föl fejüket a könyvek. Lajos egy portörlőt kapott, azzal addig kellett törülgetnie őket, míg zöld, barna, piros borítékukon olvashatóvá vált a cím, s ők méltók lettek arra, hogy Teri kis kosarában a szobába utazzanak. A szállítást a két nő végezte. Útjuk kezdetén Lajos állt a portörlővel, a végén az úr egy széken; a könyveket nemük és természetük szerint osztályozva. Sokféle könyve volt Horváth Endrének: kilósak, sűrű, apró nyomással s noteszformák öreg, imádságoskönyv-betűkkel; drága bőrkötésűek s lapokra hullók; durva pakoló árkusokra nyomottak s cigarettapapírlevelűek; egyik fölvágatlan, a másik soronként agyonfirkált; sárga kutyabőr mellett plakátfedél; idegen betűs, magyarbetűs; fölülszámozott, alulszámozott; még zsidó is volt, meg olyan, amelyiken alul ott állt a következő oldal első szava, hogy fordítás közben lyuk ne maradjon az olvasó fejében. Lajos szívesebben törölgette a tányérokat, mint ezeket a könyveket. A tányérba bele lehetett látni, mint valami kristályos forrásba. Ezek sűrűek, átláthatatlanok voltak, mint az eresz alatt a hordóvíz. Mekkorka könyv volt az iskolában a katekizmus. Milyen kis darab papírra fértek el katonáéknál a gépfegyver-alkatrészek. Lehet az jó ember, akinek ennyi könyvre van szüksége, ennyiféle nyelven? Ő egyetlen könyvet olvasott el, még katonáéknál. Egy rablógyilkosságot írt le valaki. Hónapokig nyomozzák az Imperial-szállodabeli gyilkost, az elbeszélő is nyomoz, találgat, gyanúsít, s a végén kiderül, hogy ő maga követte el a gyilkosságot. Nem mondja, érdekes volt. De ennyit ilyesmiből! Talán a kutatóintézetben kell neki, tűnődött. Ha a ládákba nézett, félelmetesnek tűnt föl előtte az úr, ha a féltál cukmisra gondolt, nevetségesnek.

A két nő közben futkosott a kosárral. A konyhában ők is azt mondták: – Jaj, csak ez a sok könyv ne volna. Az úr szobájában: – Hova tegyük, kedves? Hozhatunk még, doktor úr?… Lajos régi lakótársai egymás után ürítették ki bendőjüket, s oly könnyűek lettek, hogy fél kézzel lehetett őket hajigálni. Lajos mogorván porolgatta az utolsó darabokat: legalább egyet szeretett volna visszatartani. Hadd olvasgasson ő is éjszakánként. Megnézte a címüket, „Ha hív az acélhegyű ördög”, a legtöbbet ígérőn ez állt. Gyorsan bevágta a matracai alá (mert a pokróc alá már egy kimustrált matrácot is kapott). – Nincs több – fejtette ki törlőrongyából az utolsó darabot. A nők boldogan futottak be a rakománnyal. Előbb Teri jött vissza. – Az úr azt mondja, kell még lenni. – Lajos ott ült a vackán, pontosan a könyvön, s elfutotta a libabőr. – Nincs több – mondta. Teri megnézegette a ládákat, üresek voltak. Míg ő benn jelentést tett, Lajos bedugta egyik kezét a feneke alá. „Megtalálhatta” volna a könyvet közben; de most már nem akarta odaadni. Elég boszorkányság, hogy annyi közt mindjárt észrevette. Egy villanással a szenespincébe hajította, oda le nem megy senki rajta kívül. Másodiknak a tulajdonosnő jött ki: – Lajos, kell itt még könyvnek lenni. Legalább húsz-harminc kötet hiányzik az uram szerint. Barna fedelük volt. – Lajosnak most jutott eszébe Korányi. Na, kereshetitek. Az asszony ide-oda vágtatott. Kisvártatva az úr is kijött. – Biztos, hogy volt nekünk olyan könyvünk? – kérdezte Horváthné, aki annak, amit őrajta kerestek, a létezését szokta kétségbe vonni. – De kedvesem, hiszen te is emlékszel rájuk – szólt rá Horváth. Az asszony tovább keresett; a férfi az üstre könyökölt s tehetetlenül bámult maga elé. – Ne is keresd – mondta –, úgysem lesz meg. A magyar könyveket a rokonaid kölcsönzik szét; az idegeneket a költözésekkor hagyjátok el. – A tulajdonosnő a rokonait védte, azok mindent visszahoznak. – A legkedvesebb könyveim voltak; a görög klasszikusok – tört ki dr. Horváth, akiben a fél tál sütemény alatt a kerítés is ott dolgozott. – Magának mindig az a legkedvesebb, ami nincs meg – korholta őt kedvesen a tulajdonosnő, akinél a magázás a gyöngéd anyai rosszallás alakja volt. Lajos kárörvendve nézte a matracáról őket. Az a kis köpetős Teri is, hogy elkérdi födelét, színét, nagyságát, betűjét, csakhogy segítsen a bánatoson. Na, csak hajlítsd a derekad. Végre, mikor kitanakodták magukat, ő is fölszólalt hátulról. – Az egyik láda összetörve ért ide; talán abban voltak. S meg is mutatta a ládát. – Biztosan leesett a kocsiról – állapította meg Teri. Az úr kárvallottan forgatta a ládát, melyből a görög klasszikusok Korányi segédletével örökre kirepültek. – Engem igazán nem lehet a szállítómunkásokért is felelőssé tenni – mentegetőzött könnyek közt a tulajdonosnő, s megfogta az ura kezét. – Sosem tudom megvenni többet – sóhajtott a férfi. – Dehogyisnem, édes – vigasztalta meggyőződés nélkül az asszony. A férfi legyintett egyet, átfogta az asszony derekát, s Lajos sötét tekintetével a hátukban, bementek.

A tulajdonosnő, mikor a klasszikust gyászoló urával a szobákba vonult, nem tehette be maga mögött egészen az ajtót, mert az ajtón nem volt még kilincs, s a túl határozott ajtócsukónak a bűvös vaskampóért kellett kiáltozni, melynek rendes helye az árnyékszékajtóban volt. Másnapra azonban a kilincs is fölkerült a celluloid-lapra, melynek a még mindig megjelenő festő vékony ecsetjét kellett az ujjnyomoktól megszabadítani. Különös újmódú kilincs volt, tömött, egyenes sárgarézrúd minden kacér karcsúság nélkül, s különváltan élt attól a kerek sárga laptól, melybe a kulcsnak kellett beülnie. Inkább valami ésszerű fizikai eszközhöz hasonlított, mint kilincshez, s a konyhában eddig összekeverten pangó emberséget mint valami elektromos megosztópálca, csakugyan két ellentétes sarok felé kergette szét. Az egyik sarok az úr íróasztala, lámpája volt, a másik a matrác, amely alól Lajos a vonzó című könyvet a szenespincébe hajította.

Az úr élete a villanylámpa felé húzódott. Efelé tört fel, most már minden délben az Alpár úton a városba járó széllel szemben. Kezét vastag átmeneti kabátjába süllyesztette, s fejét úgy fúrta előre a szélben, hogy az ide-oda lappantott karimájú kalap minden támogatás nélkül is fennmaradjon. Efelé szívódott az ebéd szórakozottan figyelt szertartásán át, a tulajdonosnő utolsó rágómozdulatait az asztalkendő összehajlítására használva fel. Ez alá ment be hozzá a fél ibrik feketekávé, partján a két kockacukorral, melyet előbb helyezett szájába, s csak azután szűrte rajt át az illatos italt, mint szemén a kijegyzett könyvek betűit. Itt kereste fel őt a tulajdonosnő, a biztos figyelemelvonás céljából könyvére ülve, s szép lábait ölébe rakva. Ez alól szökött föl ő éjszaka, a kihűlő szobában elgémberedten, felesége meleg paplana alá, s ez alatt falt bele még egy pillantásnyit írásaiba reggel, mielőtt a házat fehér vesztegzár alá helyező ködbe kicsapott, s Korányival elillant görögjei csapásán a kutatóintézetbe ment.

Az ő új, kilincsen túli góca a tulajdonosnőt is végleg a kilincsen túl szívta. Ha jár is még a házba egy-két mesterember, s a menyasszonykori levelezés és a családi fényképeket potyogtató albumok még nem is találták meg az új házban végleges helyüket: a nagy béke korszaka, melyet Terivel annyit emlegettek, mégiscsak itt volt, s a benyíló, mely előtt Horváth Endre a Dunántúlról jövet Pompadour nevét említette, az íróasztallámpa testvérgóca lett. Három falépcső magasában itt fogadta a tulajdonosnő a ritkábbra húzott redőnyön át a bizonytalan délelőtti napot. Ide szállt terített tálcán a párolgó teáskanna, a teaszemetes szűrő, s kis kristálycsészékben a fényes fonálban csorduló méz, a vizet gyöngyöző vaj s az átlátszó baracklekvár. Innen botorkált át a párna mintáját arcán viselő fölkelő az új fürdőkád ide-oda hajlítható kézi tusa alá, a maga lábfejét helyezve oda, hol mozi után Lajos szemlélte lába fagyásfoltját s kezdődő visszereit. Ennek a lépcsőjére tért vissza borzasan és hálóingben kedves olvasmányához, a Pesti Hírlap apróhirdetéseihez, melyek telek- és villaáraikkal a maga vállalkozásához nyújtottak összehasonlítást, szerelmi üzeneteikkel pedig orv garni frigyek, kockára tett szüzességek és veszélyes házasságtörések borzalmait vetítették fel megtalált házasboldogsága mögé ellentétképpen. Noha az egész ház kezdett átmelegedni, mégis ez a Pompadour-fülke volt az, amelyet az ő életmelege most már teljesen átjárt. Imbolygó körútjain (be-berakva egy fiókot, megpiszkálva ura írásait, vagy egypár hamis hangzattal csapva le a zongorára), innen hordta szét melegét a lakás kifényesedő bútoraira, a felszegezett függönyökre, kiakasztott képekre s kigöngyölődő szőnyegekre. Maga Rachmanova is e magas kereveten érte meg németjével a kiutasíttatást.

E kilincsen túli ikergócokkal szemben a mosókonyhai góc kialakulásához a megosztó kilincsen túl Teri is hozzájárult, aki a tulajdonosnő elvonulása után Lajos ceruzáinak nem adott helyet többé a konyhaasztalon. Amíg hármasban voltak, Terit nem sértette a fiú szomszédsága. Mihelyt ketten maradtak, hangsúlyoznia kellett a különbséget, nehogy Lajos és ő valami konyhai ellenpárjává váljanak a bennélő házasoknak. Először csak a ceruzákat söpörte le a sodródeszka, másodszor már a füzet is kapott a vasalást megelőző ruhabespriccelésből. Lajos elértette a célzást, s vackán rajzolta tovább a kihordókocsit. A lassan fogyó, ragacsos kerten kívül most már itt gubbasztott a legtöbbet, a konyhából csak a tűzhely melegét kapta, s a szekrényfiókot kihúzó Teri karját láthatta egy-egy pillanatra. Este elő-előszólították őt törülgetni, kávét darálni, gyújtóst hasogatni. Az is meg-megesett, hogy Teri egy-egy sürgős észrevételét az urakról a mosókonyhaajtóba lépve Lajossal közölte, de a konyha mint az álom való szállása végképp elveszett, s a matracon ülőnek megint olyan távoli bizonytalan álmokkal kellett vívódnia, mint a kifutófiúság vagy a piaci szállítókocsi.

Minden házbeli élőlény közt Lajos számára volt a szobakilincs a legáthághatatlanabb határ. Amikor ő a kilincsfeltevő lakatossegéddel, akinek a címén utólszor járta be a lakást, az előszobába visszahúzódott, tudta, hogy ezekbe a szép ismerős helyiségekbe neki nincs több bejárása, az emeleti helyiségek olyan magasra libbentek fölé, mint a felhők, s a lakk-korlátos lépcső, amely mellett vödrével a fűtőtest fele hatolt, olyasvalami lett, mint a katekizmusban Jákob lajtorjája. Az egyetlen ürügy, amelyen át ő, igaz, csak egy szobába s egyetlen úton, napjában háromszor, a kilincsen túli világba törhetett, a kokszon élő fenevad volt. Ehhez az állathoz a vödrös embernek három szőnyegen át kellett jutnia. A két kis összekötőn egy-egy lépést tett, a nagyon hármat-négyet. A kályha elé, a kis benyílófélében, parketta-színű színes papírt ragasztottak le, arra helyezte ő szerszámait és talpát. Az urat legtöbbször nem látta ilyenkor. Ajtaja be volt téve, de ahogy a kokszot az állatba zúdította, elképzelte megrezzenését, s a vasat is haragos kéjjel forgatta meg a kályhában, hadd tüszköljön, zörögjön. Ez a zörgés volt az ő egyetlen előjoga a kilincsen túl, s ezt a szükségesen fölül is kiélvezte. Amikor a pincéből hosszú vödörrel s a szeneslapáttal, maga is csupa szén, kikúszott, s vödrét a konyhakőhöz csörrentve komoran a kilincs felé vonult, bádoghangú szerszámai közt olyan volt, mint egy magányos tüntető, akinek sem torka, sem elve, sem pártja, időnként mégis felvonul csörömpölni, hallgatni, tiltakozni.

A legbizonytalanabb helyzete a két góc s a kilincsen túli és inneni világ közt Terinek volt. A cselédágyban hált, a konyhában volt a hivatala, de bármely pillanatban átlebeghetett a kilincsen, különösen most, amikor a késznek látszó szobákban még annyi apró, elvégzésre váró munka volt. Amilyen fenyegető hangok közt tört be Lajos a kilincsen, olyan zajtalan illant át Teri. Megvolt benne a cselédek legfőbb erénye, ott volt, és nem lehetett észrevenni. Előtte semmiféle zár sem volt elég zárt. A tulajdonosnő talpát törülgetve, fürdőkádja szélén beszélte meg vele a napi teendőket. Szidolos dobozával még az olvasgató úr mellé is behatolhatott a szobába. – Nem, a Teri nem zavar, csak csináljátok – mondta az úr a tulajdonosnő tájékozódó kérdésére. S Teri csakugyan ott dörgölte az ablakkilincset, előbb pasztás ronggyal, aztán szárazon, közvetlen az úr feje mellett. Ha lett volna egy ősz hajszála az úrnak, ő fölfedezhette volna, anélkül, hogy annak egyszer is hátába nyilallt volna egy más ember közvetlen jelenléte.

Lajos Terinek ezt az illékony járását-kelését a házban a nehezebb angyalok irigységével és féltékenységével figyelte. Idáig a kimenőn kívül Teri minden percét ellenőrizhette. Ha ott pipiskedett a barna ujjú lépcsőkészítő mögött, akármelyik percben bepillanthatott az ablakon, s a két enyelgőn már rajt is volt láncként pillantása. Most Teri életének a jó része elveszett előle. Sokszor órákra átszállt a sokkönyvű ember országába. Ezek az átröppenések Lajost annál jobban gyötörhették, mert Horváthné a költözést sokkal hamarabb kipihente, mint várni lehetett, s a körsétáival hozzámelegített házból más távolabbi házakba is szétvihette a Pompadour-fülkében erjedő meleget; előbb csak az elnökékhez, később a szűcsüzletbe s a különféle nagynénikhez, keresztmamákhoz és a barátnékhoz is. Amilyen biztos kacagást, zengést, karattyolást vitt ő ezekre a távoli helyekre, olyan nagy csöndesség maradt a helyén a házban, s ez a csönd volt az, melyben a messziről idefútt leveleket áztató, imbolygó kert vagy a gyenge körtével megvilágított mosókonyhafal az űr és Teri közt folyó jeleneteknek lett tétova mozivászna.

Lajos gyanította már, hogy Teri gazdája talán mégsem követi el azt a mozdulatot, mellyel a Hochwart főnök úr mutatta ki tetszését a próbakisasszony iránt. Ahhoz nagyon is tudós és álnok volt ez az úr. De valami más módon, ami jobban meg is felelt a Teri kilincsen átlebbenő lényének, mégiscsak hatalmában tartotta a lányt, s minden különös erőszakoskodás nélkül is meg-megejthette. Amennyire a kilincs engedte, el-elkapta őket együtt s megforgatta magában. Az úr ritkán jött ki a konyhába, de akkor minden szolgálatot elhárított. Reggeli teáját legtöbbször a konyhaasztalnál itta meg, a forró italt kis nyíláson húzva át a száj hűtőberendezésén. – Majd beviszem, doktor úr – pironkodott ilyenkor Teri. De az úr csak intett: – Jó nekem itt. – Ha délután visszament a városba, ő maga kefélte le a cipőjét, Teri csak mellette állt, s a sárkefe után a puha kefét vagy a rongyot nyújthatta legföljebb. A korpás kabátgallérját még csak odaengedte neki, de amikor előre ért, átvette tőle a kefét. A kabátját sem volt szabad föladnia. – Hagyja csak – szabadkozott –, így jobban megy. – Egyszer Terivel együtt nézték az új kerítést, Lajos odament, de csak arról volt szó, hogy festhetnék át házilag míniummal.

A fűtés alkalmat adott rendkívüli betörésekre. Lajos ezzel nem élt gyakran, de jól előkészítette őket. Az a föltevés, hogy a tűz nem ég elég jól, végső esetben mindig fölmentette őt. De ő ismerte az állatát, s ilyen föltevéseket csak akkor koholt, amikor a tulajdonosnő nem volt otthon, s Teri a szobába libbent. Rendesen semmi különöset sem fedezett fel; az úr írt, Teri a vitrázzsal vesződött, vagy a tálalót fényesítette. Egyszer azonban az úr szobája behajtva s Teri sehol. Lajos ahelyett, hogy a vödröt az állatba zúdította volna, hallgatózott. Egy székláb megreccsent benn, de úgy, mintha Terinek kellett volna az úr öle és az íróasztal közt helyet csinálnia. Egyetlen lökéssel zúdította be az egész vödröt a kaloriferbe. Ott benn nagyobbat reccsent a szék, de susogást, lihegést nem hallott. A szíve mint egy jégkolonc, de az esze sebesen járt. Nagy csörömpöléssel lökte ki az előszobába a szenet, az ajtót is bekattantotta, de úgy, hogy ő maga bennmaradt. Kicsit várt, aztán lábujjhegyen visszaosont a kályha elé, mentségül még az elébb ott feledte a szeneskanalat. Most mintha az úr halkan beszélt volna ott benn. Az előbbi kép még élesebben rajzolódott az ajtóra. Odaosont, s már arra készült, hogy benyit. Valamit majd csak kérdez az úrtól. Ekkor szólt rá fölülről, a lépcsőkorláton át Teri. – Lajos, maga mit mászkál ott lenn annyit; nem tudja, hogy az úr dolgozik… Egész idő alatt fönn volt, a fürdőkályhát gyújtotta el.

De ha a rajtaütések nem is sikerültek, a bűnjel ott volt magának Terinek az arcán, amikor az elkésett teáért szégyenkezett, vagy a korpát kefélte, vagy a míniumról tanácskozott. Nem lehet azt mondani, hogy epedve nézett az úrra, vagy talán bánatos szerelemmel. Egyszerűen nyitott volt előtte, mint a könyvek, melyekbe bármikor belelapozhatott. Nem kellett volna ellenállásokat megtörni, lapokat fölvágni. Mind a ketten tudták, hogy nem kerül sor köztük semmire. Teri nem is tett semmit, hogy kerüljön, de az út szabad volt az úr akarata előtt. Lajos elgondolta, mi lett volna, ha akkor este őhelyette az úr botorkál elő a mosókonyhából, s nyúl a melltartó felé. Talán egy pillanatra közberakja a kezét, hogy gyöngéden lefejtsék róla. Talán még ezt sem, csak áll óvatosan, nehogy túl szemérmetlenül engedje magát oda, s jobban részt vegyen a dologban, mint egy cselédhez illik, a megtiszteltetést és a szerelmet végképp összekeverve. S akármilyen illedelmesen állt a két bűnös egymás mellett, Lajos ezt az ijedt-boldog elengedést olvasta Teri minden mozdulatában. Amikor a teáért szabódott, mintha valami öltözködési hiba lett volna a restség, melyen fél melle villan ki, s most nem tudja, megtetszik-e az úrnak. Amikor a korpát kefélte a nyakából, ujjai voltak megtisztelve, melyeket minden ápolás sem őrizhetett meg végükön egy kis kipirosodástól s a körmök alatt egy-egy szálkányi rojtosodástól. Amikor a míniumon tanácskoztak, a szeme ragyogta: lám, úgy hányjuk-vetjük meg az ügyet, mintha házasok volnánk; ugye, nem mondok a szerephez illetlent. S erre a kicsit nyitott szájra, alázattól rózsálló arcra féltékenyebb tudott lenni Lajos, mint a főnök úr mozdulatára lett volna, ha Terit éri. Az a nyomakodás a csigalépcsőn egyszerű, gyors rajtaütés volt, ki lehetett volna védeni, meg lehetett volna másítani; a Teri meddő készségében volt valami megmásíthatatlan, végzettől előírt.

Teri, ha észre is vette Lajos féltékenységét, sosem ingerelte vele, mint a szerelővel vagy a lépcsőfényezővel. Nem is leplezhette le a Lajos féltékenységét anélkül, hogy magát is meg ne szégyenítse kissé, ebben a meddő, öntudatlan készségében. De talán nem is vette észre, csak érezte, ahogy sötétben is tudja az ember, hogy „ott van valami”. – Mondja, Lajos – kérdezte egyszer egy belocsolt férfinadrág gőzében tologatva a vasalót –, még mindig azt hiszi, hogy a fiam az úrtól van? – s mosolyogva kereste az elforduló fiú szemét. Alakilag ez a kérdés nem akart több lenni, mint figyelmeztetés, hogy ő számon tartja ám Lajos értelmetlenségének a bizonyítékait, s alkalomadtán nemcsak „Skrupulekkel” tudja a konyhából kiszekírozni. A kis vihantása azonban elárulta, hogy a kérdés irányában mégiscsak „van valami”. Ha Lajos bírálatait az úrról rögtön le is torkolta, az a nagy homályos valami, amiből ezek a bírálatok kipattogtak, tetszett neki, alkalomadtán még táplálta is. – Azt tudja – mondta az ásó Lajos mellé állva s fázós karjait a könnyű blúzán összefogva –, hogy az úr haragudott a kertásásért. Mit etet még egy idegent is az asszony, amikor ő maga is fölásta volna a kertet. – Ahogy ő fölásta volna – morogta Lajos, de a Teri közlése még engesztelhetetlenebbé tette. Hát ezt a napról napra fogyó sarat is irigyli tőle? Meg a mosókonyhabeli nyomorúságos helyet? Hogy miért is volt fából az a késszár, mellyel Teri kívánságára a csillár drótját megpiszkálta.

A Teri megjegyzéséig Lajos azt hitte, hogy ő levegő az úrnak. Ezentúl védekeznie kellett ellene. Az úr azt szeretné, hogy őt előbb kifizessék, s szélnek eresszék. Akkor oda a kifutóság a Hochwartéknál, a téli szállás egykettőre elviszi a kihordó kocsi árát, s mindenekfölött elvész a mosókonyhából látható Teri, amint ide-oda jár asztal és szekrény közt, késeket húz ki a fiókból, s a porcelán élen megkoccintott tojást a bögrébe löttyinti. Idáig az ég volt az ő egyetlen közvetlen veszedelme. Ha egy húszcentis hó talál esni, s beáll az igazi, kemény tél, őneki a fűtés marad egyetlen hivatala, azért pedig egy embert etetni sok. Szerencsére az időjárás kedvezett, többnyire langyos, latyakos idő járt, s ha egy-két reggel erősebb volt szemben a cseresznyefák alatt a dér, az égen ritkultak meg a felhők; ha pedig a felhők lógatták a lábukat, a hideg engedett fel. – Mit gondol, korán beáll idén a tél? – kérdezte a szemetest, míg szürke hegyi kordélyába a tojáshéjjal és krumplihéj-füzérekkel ékes szemetesbödönyt fölnyújtotta. – Az idén nem – mondta a szemetes indokolás nélkül, de határozottan. A nyomaték kedvéért még várt, és hallgatott is kicsit, csak akkor indította el párolgó lovát. Lajos bízott a szemetes és az idő egyetértésében. Ha az idő kegyes, az ásással ő akár januárig is kihúzza. Még csak nem is kellett túlságosan lassulnia, dr. Horváth maga gondoskodott erről egy meggondolatlan megjegyzésével.

– Az uram azt akarja, hogy teraszosan képezzük ki a kertet – jött ki Lajoshoz, még első nászlátogatása után a tulajdonosnő. Lajos akkor leszúrta az ásót, s kettesben tűnődtek, hogy gondolhatta az úr. Ez a „kiképzés” volt Horváth első szándéknyilvánítása a házzal kapcsolatban; a felesége épp ezért ragaszkodott hozzá, hátha ezen át majd az egészhez is hozzáédesedik. De teraszt csak úgy lehetett csinálni, ha itt lehordják, ott föltöltik a földet. A talicska megint munkába állt, jóformán minden lucernától megtisztított rögöt el kellett hordania a helyéből; akár öt-hatszáz forduló is kikerült a teraszokból, s akkor még mindig tavaszra maradt az egyszer már elültetett fácskák följebb vagy lejjebb ültetése. Lajos emlékezett egy télre, amikor a csizmák januárban is csak a sarat dagasztották. Ha ez a tél is olyan talál lenni, azért a rövid februárért nem kergetik el, kivéve, ha a kifutófiú helyébe csakugyan őt fogadják fel.

A Teri megjegyzése elrontotta ezeket a kilátásokat. Ha az úr haragudott őérte, akkor alig telel ki itt; olyan Óperencián túli dolgokra, mint egy tavasszal fölvonandó házmesterház, még gondolni sem volt érdemes. A tulajdonosnő egyszer még csak megtartotta, de mi lesz, ha az úr tovább is áskálódik. Horváthné napról napra messzebb kerül a hálára intő konyhalámpástól, s gyöngédségében kiszolgáltatja őt. A kertben most már mindig magán érzett két fürkésző szemet. A lépcsőház ablaka hátratekintett, onnét akármikor ellenőrizhették, hogy dolgozik-e. Délben a keresztet figyelte, jön-e már az úr a hóna alá fogott aktatáskával. Abban a pillanatban, amikor föltűnt, megnyomta az ásó vasát, s föl nem vetette többet a szemét. Egyedül délelőtt merte, amíg az úr a kutatóintézetben volt, a taliga körüli időt húzni. Délután legföljebb a taligát rakta meg gyengébben, s a fenekére tapadt araszos sarat hurcolta még visszafele is.

Szólni nemigen szólt vele az úr, legföljebb a fűtésről. – Lajos, kérem – hívta ki őt a mosókonyhából. A „kérem”-et el nem hagyta, a kihívás pedig a kopogtatást pótolta; nem olyan ember ő, aki váratlan tör be más lakosztályába. Lajos kibújt az odvából, aztán együtt mentek le a koksz állását nézni a szenespincébe. – Hány vödör fogy egy nap? – Három. – És mit gondol, mennyi fér egy vödörbe? – Úgy tizenöt kiló. – Kiszámította, hogy egy télen hatvan-hetven mázsa, s kétségbeesve ment be a feleségéhez. Akkor az idézte Lajost a konyhába. – Micsoda szamárságot beszél maga össze, hogy egy vödör tizenöt kiló – kiáltotta haragosan. Horváthnénak az volt a szokása, hogy ha az ura korholta, ő a korholást szidás formájában rögtön a cselédekre utalványozta át. Ez mély emberismeretből leszűrt taktika volt, mert most is azonnal hatott. – Jó, jó, hát honnan tudja azt Lajos, hogy mennyi fér egy vödörbe? – csillapította az úr a tulajdonosnőt. – Igaz, hogy a koksz könnyebb – tűnődött Lajos –, de azért nyolc-tíz kiló megvan – mondta, hogy neki is igaza legyen. – Nyolc, az igen – nyugodott bele Horváthné. Az úr újra kiszámította, s a vasállat téli abraka most már negyven mázsára csökkent.

Butább embert lekenyerezett volna az úr sok „kérem”-e s pártfogása a tulajdonosnő előtt. Lajos nem hitt az úrnak. Inkább hagyja el a kéremet, csak ne áskálódjék. Szemben, igaz, pártját fogta, de a tulajdonosnőt mégis ő izgatta fel azokkal a súlyokkal ellene. Nem szereti ő az ilyen alamuszit: inkább legyen „hallod” meg „lódulj már” az ember, mint hogy a sima kéremek meg köszönömök mögött ássanak aknát alája. Lajos akadémikus kérdéseket vetett fel. Mi jobb? Egy olyan gazda, aki télen át mindennap pofon veri, de tavaszra egy futós dúcú házmesterlakásba helyezi, vagy az olyan, aki a jóreggeltjére is úgy felel, köszönöm, jó reggelt, télen mégis az utcára teszi. A pofonos gazda természetesen jobb volt, s Lajos az úr sima, ostyás modorában a belécsomagolt mérget kereste.

Többször is rajtakapta az urat, hogy orvul őt nézi. Vizet eresztett magának a konyhacsapnál, s a mosókonyhába lesett. A cipőjét kötötte meg a szobabeli lépcsőn, s a lába közt őt nézte, amint a vödörrel becsörömpölt. Egyszer kályhatöltés közben is találkozott a szemük, Lajos az íróasztalnál ülőre lesett be, az meg a kályhatöltögetőre. Félarasznyi résen láthatták csak egymást, de mindkét szem lesésben kapta a másikat, s mind a kettő megzavarodott. A lépcsőházablakban is megállt időnkint egy sötét férfiruha, s Lajos a talyigaszára közé lehajolva láthatta, hogy az ő munkáját kémleli.

Egyik nap a tulajdonosnő kihozta őt a földmunkához. – Na, így gondolta a teraszokat? Most mondja meg, amíg a Lajos segíthet rajta. – Az úr bólintott, hogy igen, ilyenformán akarta, de a tulajdonosnő este azért mégiscsak kijött hozzá: – Az úr csak két lépcsőt akar, azt mondja, így nagyon elaprózzuk a lejtőt. – Másnap már ő maga jött ki, s egy ideig szótlanul figyelte Lajost. Végül is Lajos szólalt meg. – A két közbülső lépcsőt könnyen elsimíthatjuk, s akkor csak három terasz lesz, ahogy a nagyságos úr akarta. – Hiszen nem olyan fontos – intett az úr –, maradjon csak. – Kilépte az egyes lépcsőket, s újra megszólalt. – Magának megszaporította a dolgát ez a lépcsőcsinálás, ugye? – Lajos ármányt szimatolt. Mi köze ennek ahhoz, hogy ő mennyit dolgozik a harminc pengőért? „Megszaporította a dolgát”, azt se szerette, hogy egy úriember ilyen falusi kifejezést használ. Azzal akarja őt elbódítani? – Nem számít az – mondta csendesen. De az úr megvárta, amíg ő a földdel a terasz párkányához megy, s míg odajárt, megkaparintotta az ott hagyott ásót. – Na, pihenjen egy kicsit – mondta a visszasiető Lajosnak, s maga kezdte a gyönge bőrű cipőjével az ásót nyomkodni. Lajos kárvallottan nézte, mintha nem is az ásót, hanem a kertásást csavarta volna ki a kezéből. – Elpiszkítja a doktor úr a ruháját – mondta elkeseredetten. – Háziruha – legyintett ő.

Meg kell hagyni, hogy fürgén ásott, egykettőre tele lett a talicska. Azt akarja megmutatni, hogy kéne énnekem, gondolta Lajos. Csináld egész nap. Várta, hogy mikor pilled el. De az úr lelkesen ásott; beosztotta magának, amíg Lajos a talicskával fordult, ő a helyben maradó barázdát ásta; amikorra a talicska visszatért, abba dobott egy sor kubikolni való földet. Így a terasz töve is apadt, a párkány is emelkedett és sem az ásónak, sem a talicskának nem kellett pihenni; egyedül Lajos ácsoroghatta el a fele időt. De ez az ácsorgás nagyobb megalázás volt Lajosnak, mint amikor katonáéknál egymagát tízszer letenyereltették. Végre is gereblyét hozott, s a rögöket verte szét, mialatt bámészkodnia kellett volna.

– Maga hova való? – kérdezte, anélkül hogy megállt volna az úr. – Abafalvára – felelte éppen úgy Lajos. – A Veszprém megyei Abafalvára? – Arra. – A nyáron ott mentem el a határukban. – Lajos nem kérdezte, mi járatban. Ha te tudsz ásni, én tudok hallgatni. – A Mezőföldet meg a Bakonyalját jártam be. – A Bakony, az messze van tőlünk – mondta Lajos. – Nagy ott a zsellérnyomor – szólalt meg kisvártatva az úr. Lajos jól meggondolta a választ. – Ha már egyszer nyomor van, az mindenütt nagy – mondta, s eldöcögött a talicskával.

Amikorra visszatért, ott volt mellettük a tulajdonosnő. – Na, ízlik az ásás, öreg? – kérdezte az urát. – Bár mindig ezt csinálhatnám. Nézd, mekkora darabot ástam fel egy óra alatt. – Csakugyan szép darab volt, de szakadt is róla a víz. Lajos értette már, mire megy ki az ásás: most mutatja meg az asszonynak, hogy a napszámos csak lustálkodik. Hiszen ha ő napi nyolc órán át ennyit végezne, egy hét alatt megehetné a kertet. – Majd ha egész nap ezt csinálná, másképp beszélne a doktor úr – szólt védekezőn. – Bizony, a földig lógna a nyelved – nevetett az asszony. De az úr megátalkodott. – Nahát, egy vasárnap megmutatom nektek. Százszor szívesebben hordom a földet, mint hogy mindenféle álmunkát végezzek. – Nem is tetszene bírni egy nap az ásót; hólyagot kapna a marka – mondta Lajos. Az úr, látszott, dühös volt, de nem szólt, csak dobálta a földet. – Hagyja, Lajos – mondta a tulajdonosnő –, neki az az eszménye, hogy egyszer földmunkás lehessen. Ahogy maga piaci szállító akar lenni. – Az érzékeny téma azzal abbamaradt, s az úrnak a kert tervét kellett előadnia: középre egy lugasút jön, a teraszok szélére alakfák, birs, ribizli, elöl udvart hagynak a két diófának. – Az alatt lovagoltatod majd az unokáidat – akaszkodott a nyakába az asszony. Minden jóember elmosolyodott volna ezen a képen; az úr meghűlt, mint a kő. – No, be is esteledtünk – mondta Lajosnak, s a talyiga mögött mindhárman beballagtak a világos konyhájú házba.

Ettől fogva az úr, ha csak vissza nem kellett loholni a városba, minden délután kijött Lajoshoz. De noha mind a ketten tudták, hogy ásni ment ki, ő se vette ki az ásót a Lajos kezéből, és Lajos sem nyújtotta; mind a ketten bevárták, amíg Lajos kezének a talicskaszárral kell birkózni, s az ásó gazdátlan marad. Mi lenne, ha beleszúrnám a talicskabeli földbe az ásót, s magammal vinném, gondolta Lajos. De azért nem tette meg. Az úr ásásai egész napon gondot adtak neki. Az a pászta, amit az úrral ástak föl, úgy maradt ott, mint a szemrehányás: látod, Lajos, ha igyekeznél, te is három ennyit áshatnál fel délelőtt. Nem tehet mást: vagy legénykedik, hogy ő is ás úgy, mint az úr, de akkor elfogy a kert, vagy sündörög-mentegetődzik előtte a délelőtti munkájáért, s akkor még mindig elküldhetik. Inkább, mintsem elpazarolja a kertet, amely olyan valami volt a szemében, mint a „megette már kenyere javát” mondásban a kenyér, a kifogásolást, mentegetődzést választotta. Az időjárás délelőtt mindig kedvezőtlenebb volt, mint délután. – Most már könnyű az ásás, de reggel próbálta volna a doktor úr, amíg föl nem engedett… A kályhával is délelőtt volt baj. – Én nem tudom, mi lelte ezt a dögöt, kétszer is ki kellett szednem a kokszot… A legjobb azonban az volt, ha az asszonyok küldték el valamiért; ilyenkor nem kellett mentegetődzni. – Ma délelőtt a városban voltam – mondta egyszerűen. Az úr hol elhallgatta, hol megnyugtatta. – Elég az; senki sem kívánja, hogy úgy ásson, mint én; én sportból csinálom. – De Lajos nem vette igénybe a fölmentést. Rá ne mondhassa az asszony előtt: nézze meg, mit ások én s mit a Lajos. Ha ő nem ás annyit, annak oka van, s ő ezt az okot rendületlenül elébe terjeszti. Semmiféle szívességet sem akart az úrtól elfogadni. El nem küldhette onnét, de tudta, mit tartson a segítségéről meg a barátságáról. Mogorván vitte a talicskát ide-oda, s fölöslegesen is megkérdezte: – Ide jó lesz, ide kívánja az úr? – Mint akinek az egésztől elment már a kedve, s ha annyira a nyakára ülnek, a nyilvánvalót is csak parancsra csinálja.

Az úr beszélgetéseit sem igen segítette a közlékenységével. Igen, nem, ennyi, annyi, az van, az nincs; ilyen válaszokat adott. Az urat azonban ez a vonakodás, úgy látszik, ingerelte, új és új kérdéseket tett fel neki, s a maga nézeteit is hozzájuk keverte. Miután azt már első alkalomra megvallotta, hogy abafalvai, az otthoni dolgok felől faggatta őt ki. Mennyi lakosa van a falunak, hány a katolikus, a református, ki az uraság, mekkora a vagyonuk a nagygazdáknak, kapnak-e aratást az emberek, az iskolában van-e előkérdező gyerek, búzát termesztenek-e vagy kukoricát, az öregek mikor osztják szét a birtokot, hol van több gyerek, a jobb embereknél vagy a szegénységnél. A tulajdonosnő egyetlenegyszer kérdezte ki Lajost az otthoni dolgok felől, a költözés estéjén. De milyen más kikérdezés volt az. Az anyja haláláról volt szó, aztán a nénjéről, apjáról, sógoráról, a szöllejéről. Még most is elfutja a szívét a könny; ha a tulajdon árvaságára gondol, amit soha életében nem érzett olyan fájdalmasnak és szépnek, mint amikor a petróleumlámpa alatt a két nő is elismerte. Ez a sok hány meg honnan, meg ki fia, hogy fizet: mintha csak messziről serétezné azt az ismerős, fél év alatt az emlékezetben kissé megszépült szín-, szag-, hangbozótot, ami a lelkében Abafalva volt. Ki tudja, mi célja van vele az úrnak? Mit kutat föl most is az intézete számára?

– Hány hold a határuk – kérdi most is – s abból mennyi az uraságé? S hány ember él a lakosságból a faluban, hány az uraság pusztáin? – Lajos csak hallgatta. – De csak többen laknak a faluban, mint a pusztán? – Ajaj, sokkal többen. Ha az asszonyok mind bejönnek, akkor sem látszanak meg a templomban. – S a gazdák földje több vagy az uraságé? – Az összes puszták együtt? Az több lehet. – Na, látja – kiáltott fel az úr, de azt nem mondta meg, mit kell látnia. Ehelyett a maga falujáról beszélt. – Az én falum határa tizenhatezer hold, tízezer az urasági s hat a gazdáké. Az uraságén talán ötszáz ember él, a faluban háromezer. – Lajos az egészből azt értette meg, ami az úrnak is a legfontosabb volt: „az én falum”. Hogy őneki is van faluja, nem itt termett az Alpár úton. – Hát a doktor úr faluról tetszik származni? – Fehérből – s megmondta a falut. – Hallottam a nevét – mondta Lajos, s nem tudta, a falut tolja-e ki az Óperenciás-tenger felé, vagy az urat nézze füllentőnek. – Én azt tudtam, a doktor úr csillaghegyi. – Csak szegény anyám húzódott oda a nyugdíjával. Az apám családja vidéki. Az unokatestvéreim szántanak-vetnek ma is. – Különös lelkesen mondta ezt az úr, mintha hercegek lettek volna a rokonai.

Lajos hallgatott. Lehet, hogy csak bolondot csinál magából, ha az úr családja után érdeklődik. Elértette a paraszt unokatestvéreket. Ez afféle ajánlat volt: azok is parasztok, maga is az, szegről-végre atyafiak lehetnénk. Ő azonban nem akart a kutatóintézettel atyafiságba kerülni. Akkor már inkább az uraságról beszéljenek. – S miért tetszik azt kiszámítani – kérdezte egy fűcsomóval a taliga kerekét lecsutakolva –, hogy hány ember él a pusztán és hány a falukban. – Miért? Gondolkozzék, nem jön rá? – Lajos gondolkozott. – Valami kimutatásba kerül… – Az úr nevetett. – Sajnos, idáig csak oda került, vagy még oda sem. No, nézze csak, van magának két hold legelője, az egyik holdra két disznót ver ki, a másikra ötvenet: okos ember maga akkor?… – Lajosnak nem tetszett ez a legelős hasonlat. Disznó nem ember. De azért eltűnődött rajt. – Hogy a pusztán több embernek kellene élni? – Na, látja. – De így is sokan vannak, a külső sor nálunk csupa pusztai; az én apám is a pusztáról költözött be. – Azért kellene a puszták helyén faluknak lenniök.

Lajos megrettent: ilyen beszédért náluk a csendőrök elvittek egy embert. De az egy részeges kovácssegéd volt. Ha igazi úr beszél szegény ember előtt ilyet, célja van vele. Falu a puszták helyén? Elképzelte Külső Topán-pusztát hosszú nyitott jászlaival, az akácok alatt nagy szabad akollal, a végehosszanincs béresház előtt az ingben porozó gyerekeket. Amíg ott utcát nyitnak, házzal megrakják, a két templomot, községházát fölhúzzák, a határt szétdarabolják: irtózatos munka az, s most egyszerre ugyanazt az egész országban. Nincs is annyi tégla, cserépzsindely, ami oda kellene. – Hát hiszen sok ember elférne még a földön – jelentette ki végre, s arra a négy kis cövekre nézett a ház mögött, amelynek az értelmét egyedül ő tudta. Az a négy cövek volt a jövendő házmesterház négy sarka; széltében hat és fél, mélységben négy, a falhellyel együtt.

Az úr, úgy látszik, nem bátortalanodott el a Lajos óvatos válaszától (sőt, talán éppen attól bátorodott neki). Akárhonnan indultak el, mindig csak olyan tárgyhoz értek, amely Lajost a csendőrőrsre fölvitt kovácslegényre emlékeztette. Szóba került az építkezés. Hiszen nem készült volna el olyan későn ez a ház, ha az a bolond sztrájk vissza nem veti – mentette a tulajdonosnőt Lajos. – Miért mondja, hogy „bolond” sztrájk – szólt rá az úr. – Azért, mert két fillér órabéremelést kaptak, s elvesztettek húsz munkanapot. Volt egy társam (Lajos a satnyabajszúra gondolt), az kiszámította, hogy voltaképpen öt fillér órabért vesztettek átaljában. – Csakhogy ezt rosszul számította ki a társa, mert így nem szabad számolni – elevenedett neki az úr. – A sztrájk az háború, s a háború nem szám dolga, hanem hatalomé. A francia nép több halottat vesztett férfiban a háború alatt, mint amennyit a visszafoglalt Elzász gyerekben, öregben, asszonyban számlál. De megmutatta, hogy nagy nép, amelyik meg tudja védeni a határait, s ráver arra, aki az érdekeibe beletipor. Így mutatja meg a munkásság is a hatalmát a sztrájkban. Ha nem merne sztrájkolni, talán fele órabére sem volna… Lajos ezt nemigen értette. – A mi bandánk munkásai többnyire szidták a sztrájkot; azt tartották, a párttitkárok haszna – mondta elgondolkozva. Majd míg az úr egy nagyobb lucertömbbel vesződött: – A doktor úrnak csak kára volt a sztrájkból. – Mint építtetőnek, persze – nevetett az úr. – De én, hála isten, nemcsak építtető vagyok.

Lajos nem kérdezte meg, hogy mi még. Csak Terinek hozta elő ott benn a dolgot. – Beszélget velem a gazdája – mondta a burgonyahámozást átvéve. – Igen? – kérdezte Teri kissé enyhébben, hogy a kézrontó munkától megmenekült. – Falukat akar a puszták helyébe, s dicsérte a sztrájkot. – Látja, mondtam magának, hogy ilyen különös ember. – Hogy a pusztán ugyanakkora földre kevesebb lélek jut, mint a faluban. Mondtam neki: hát mi ketten a Terivel nem kisebb helyen lakunk, mint a nagyságos úrék. – Elment a maga esze, Lajos, tényleg ezt mondta? – Miért? Nem igaz? – hazudta Lajos. – De hogy jövünk mi őhozzájuk? S különben is én nem lakom magával kettesben. – Lajos biztonságban érezte magát a krumplival. – Akkor ő se álljon elő az urasággal. – Á, az úrnak vannak ilyen eszméi. De magától kikérem magamnak – mondta Teri, s sértődötten metélte fel gondosan nyírt körme alatt az összehajtott petrezselymet.

Egy harmadik nap az úr az olvasmányokat hozta elő. Hogy szokott-e Lajos olvasni. – A Hullát az Imperiálban olvastam, az érdekes volt. Meg a János vitézt is, még gyermekkoromban a néném fennhangon. – S mást nem?… – Lajosnak eszébe jutott az úr könyve, melyet ő közben megint visszahozott a szenespincéből. Sajnos, becsapta a címe: csak újsághírek voltak benne. Az öreg Jókai meg a felesége Nagyváradra érkeztek. Szeretni kell a fiatalasszonyt, amiért a költő aggkorát megédesítette. – Egy bizonyos Ady Endréről tetszett hallani? – kérdezte, mert eszében maradt az író neve. – Ady? Olvasott tőle? – kiáltott föl az úr. – Régen már – mondta Lajos elütőn, nehogy a Jókairól az úr szimatot fogjon. – Az nagyon nagy költő volt – mondta az úr. – Egész Európában nem volt nála nagyobb. Nagy barátjuk volt a szegény embereknek. – Igen? – mondta Lajos, s azt hitte, azzal annyiban marad.

De az úr este egy vastag könyvvel állított be a mosókonyhába. – Nem zavarom, ugye? – szólt be előbb a résen. Lajos oda állt a könyvet rejtő matrac elé. – Nézze, behoztam magának azt az Adyt, akit kérdezett. Ennyi verset írt. – Lajos az úr vállán beléjük pillantott a forgó, öregbetűs lapokba. – Elég sokat – mondta. De az úr egy alkalmasat keresett, amit Lajosnak felolvashatna. Többe is belekapott, de az első három sornál elhagyta; látta, hogy nem alkalmas. Végül egy hosszút egészen elolvasott. Lajosnak a szokatlan látogatástól égett a füle, a vers maga túldudálta az értelmét. Egy sor maradt meg az eszében: „Szegény embert ág is húzta.” Ugye, szép? – kérdezte pirosan az úr. Lajos bólintott.

Amikorra az úr kiment, Teri a szavalásra a tulajdonosnőt is előhívta. – Mi az – kérdezte az asszony –, maga a Lajosnak Adyt szaval? – Ő érdeklődött utána – mentegetődzött az úr a nők vihogása közt befele kotródva. Amikor az asszony is bement, Teri állt a mosókonyhaajtóban. – Lajos, mit olvasott magának az úr? – Ami neki tetszett – felelt Lajos, maga se tudta mitől, egy pillantás alatt vérig sértve. – Fogadok, nem tudná elmondani, mit olvasott. El tudná, Lajos? – Igenis, el tudnám. Ha tudni akarja, el tudnám – ugrott föl a fiú, s csaknem sírva fakadt.

Az ásókhoz olykor idegenek is odaálltak harmadik beszélgetőtársnak. Lajos ilyenkor illedelmesen hallgatott, s a földpart egyengetésébe vesztette figyelmét. Sokszor mégis az volt a benyomása, hogy az úr a melléjük szegődővel is úgy beszél, hogy ő értsen belőle. A legelső ezek közül a kontrázók közül Dániel volt, a szomszédék házmestere. – Látom, gyakorolja magát a doktor úr, gazdaembernek úgy kell – mondta a kerítéshez odaállva. – Hiszen tetszik ismerni engem? Én voltam a teleknél a közvetítő – tette hozzá bemutatkozásul. Amióta a kertásást Lajos kapta meg, Dániel haragudott az új házra. De a fürkész lélek erősebb volt benne a haragnál, s most, hogy a különös háztulajdonos a kertben megjelent, ismerni akarta, miféle szerzet. Amikor az ő kerítésükhöz került a két ásó, neki is ott lett gondja a komposztgödörnél. – Hogyne emlékezném – mondta az úr. – Nem olyan könnyű az arcát elfelejteni. – Jól mondja az úr – vicsorította ki fogát Dániel a nevetésben. – Aki engem egyszer meglátott, nem felejt el. A mi urunk is mondja, hogy jellemző arcom van. Serény segédmunkása van, Lajos – fordult most a fiúhoz, látva, hogy az úr nem felel. – Lajossal mi régi ismerősök vagyunk már – magyarázta az úrnak. – Amikor még csősz volt a teleknél, sokszor találkoztunk. Tőle megkérdezheti a doktor úr, hogy milyen szomszédot kapott bennem… – Egész ártatlanul mondta ezt, tréfás, recsegő hangján, de Lajosnak mégis úgy rémlett, hogy visszakerült már hozzá az ő pletykázása. Az úr fölnézett kicsit az ásásból, egyikről a másikra villantott, s látva a Lajos elszomorodását, visszamerült a szótlan ásásba.

De Dánielt hallgatással nem lehetett elküldeni. – Sok élelmes embert ismertem meg ennél az építkezésnél – mondta. – A tudatlan csak bámul, hogy mennyi élelmes ember terem e közt a szegény nép közt is. Ez a Lajos, például, meg tetszik látni, ebből főrendiházi tag lesz… – Lajos ijedten nézett az úrra, hogy az mit ért a Dániel jóslatából. Az úr leszúrta az ásót, s ráakaszkodott az összekulcsolt két kezével. – Mért éppen főrendiházi tag? – kérdezte nevetve. – Miért? Tán nem tetszik tudni, hogy napszámos ember is van a főrendiházban? – nézett rá Dániel komolyan. – No, én ha a Lajosnak volnék, nem kívánnék odakerülni – mondta az úr. – Miért? Nagy dolog az. Tessék elgondolni, mennyi szegény ember van az országban. Talán poloska sincs annyi. Faluhelyen még öt család is szorul egy házba s az a sok ronda gyerek. Nem szép dolog, hogy abból épp őt válasszák meg maguk közé az urak? – S mért gondolja, ahogy a Lajost is megválasztják? – Látom én abból, ahogy az urak körül szemeskedik. Alig volt itt, s már ő hordta a nagyságos asszony után a fehér ridikült. S lám, a doktor úrral is hogy elfondorkodnak… – A fondorkodás a Dániel szótárában tanácskozást jelentett. Az úr elgondolkozva horgászott a Dániel mozdulatlan, átjárhatatlan arcában. – Hát Lajos, ez nem valami hízelgő magára – mondta. De Dániel nem vesztegetett több szót Lajosra, hanem az új kerítést kezdte kifogásolni. – Magasan húzták ki a drótot, minden kutya bejárhat alatta. Ki ne fizesse addig a doktor úr, amíg a dúcokat meg nem igazítják.

– Úgy beszél, mintha a doktor úr javát akarná – mondta Lajos, amikor elment –, s ő a legnagyobb kárörvendő. – Roppant elkeserítette a Dániel gúnyolódása. Nem tudta pontosan, mi az a főrendiház, de érezte, hogy a tréfás mondatok mögött a szentendreiek kitaszító hallgatása ül, s az apró, mélyen ülő szemből annak az utolsó estének a táborlángja szikráz, amelynél ő a Dániel botját várta, mikor repül hozzá. Hiába bújsz össze az úrral, mi átlátunk a kerítésen, és szemmel tartunk, ezt üzente a házat körülülő gyűlöletből a Dániel tréfája. – A kétszínűség – mondta az úr – csak azoknál bűn, akiknek módjuk van hozzá, hogy egyszínűek legyenek. Ha ez a Dániel kimutatná, mit érez, még a házmesterségből is kitennék. Azt meg kívánhatjuk-e, hogy másképp érezzen abban a széljárta putriban, állás nélkül, egy kétholdas úri kert közepén. Kétszínű, mert a helyzetének is két színe van. De amellett jó figura. Akinek esze van, annak megmondja ő a magáét, aki meg buta, azt kapja tőle, amit vár.

Lajos nem követte ezt az okoskodást. Ha első mérge Dániel ellen fröccsent, csakhamar az úr ellen fordult. Fondorkodik vele az ördög. Ideáll mellé dumálni, s ezek odaát azt hiszik, ő tartja jól hízelgéssel meg árulkodással. – Elég jó ház az – mondta a szomszéd házmesterlakásra pillantva, melyet Alpár úti álmai közül a legmerészebb futott körül lepkével, sarkantyúvirággal.

Egy másik alkalommal a mérnök állt oda mögéjük az urat szórakoztatni. A tulajdonosnő hívta ki, hogy egy beázásra gyanús foltot megvizsgáljon. Utána az urat is kijött megnyugtatni. – Meg lehetsz elégedve a házaddal, Bandi. Három nemzedéket kitart. – Az egész világ sem tart ki három nemzedéket – morogta ásója nyomába az úr. – Minekünk mindenesetre úgy kell építkeznünk, mintha még soká tartana. – Ronda dolog egy ilyen mai ház – mondta az úr. – Egy épület minden időben a legszebb dolog – mosolygott vissza az építész. – Nemcsak falból meg fedélből áll, hanem dacból is. S ez a dac a legszebb az emberben. – Minek építeni, ahol dőlni kell? – Mindennek dőlni kell. Az ember azért csak épít, ahogy a felperzselésnek kitett paraszt is vetett s aratott a törökidőkben. Ez a kultúra. – De a háznak nemcsak a földben, hanem a lélekben is kell alapjának lenni – tört ki az úr. – Én nem hiszek ebben az épületben. Nem hiszek a pénzben, amellyel megvásároltam a telket. Nem hiszek az utakban, amelyeken hozzám folyott a pénz. Én úgy járok ebben a házban, mintha loptam volna. – Ledobta izgalmában az ásóját, s hátralépett; de Lajosnak úgy tűnt föl, hogy a pillantása közben őrá siklott, aki oldalt a taligánál állt. – Ezt elébb kellett volna meggondolnod – jegyezte meg a szakállas. – Egy házépítés komoly dolog, éppen olyan komoly, mint a családalapítás. Akinek nincs hite hozzá, az törjön, zúzzon, harapjon, de ne egyezzék bele. Aki házat építtet, az igent mondott a világra. – De én nem mondtam igent. Én csak fáradt voltam, menekültem a felelősség elől, s ezt dobtam oda Emmának. Tudod, hogy neki mindig van legalább egy nyolcad-osztálysorsjátéka. Az én pályám is ilyen osztálysorsjáték-cédula volt az ő szemében. Mindig abban bízott, hogy egyszer csak kihúzzák. Hisz ő hitt bennem, érted? S ahogy te kifejezted magad, a világra is igent mondott. Miben állt tehát az ő hite bennem? Hogy egyszer a világ kihúz engem. Ezért imádkozott a Szűzanyához, Páduai Szent Antalhoz és Kis Terézhez. – Itt az úr egy keserűt nevetett, s Lajos megint úgy érezte, hogy rápillantott. – A moziban, ha valakiből hirtelen nagy ember lett, megszorította a kabátzsebemben, a közös kabátzsebünkben az öklömet. S most képzeld el ezt: kihúztak. Ötször, tízszer annyi jövedelmem lehetett volna, mint most van. S én azt mondom: nem és nem és nem. Kis Teréz megsegített bennünket, s én visszadobom az ajándékát. A rokonok fel voltak háborodva. Hochwart apa, a szűcs, megjósolja, hogy szegényházban halunk meg, s Zsuzsikát, a lányomat tizennégy éves korban kisütött hajjal az utcára küldjük. A legbolondabb a dologban, hogy ezek a jóslatok nem is olyan bolondok. Tudod, hogy odáig köztünk a rossz szó is ritka volt. Akkor jött ez az örökség. Egész más tervem volt vele, hisz beszéltünk erről már, de én részvétből, szerelemből odaengedtem. Kis Teréz nem hozott kétezer pengő havi jövedelmet, de hozott egy kis családi házat. A rokonoknak is meg lehet mutatni, hogy még nem kérünk protekciót a szegényházba. Így egyeztem én bele, s ti megcsináltátok ezt a palotát.

Lajos nem tudta, ki az a Kis Teréz, de érezte, hogy az úr többet beszélt és hangosabban, mint amennyire a mérnök felvilágosításához szükség volt. Mi köze neki mindehhez? Ő egy földmunkás; túrja a sarat, s hogy az úr szereti-e a házát vagy nem: neki mindegy. Az úr azonban, úgy látszik, nem így gondolta. A mérnök a palotára köhintett: – No, no – de különben nem szólt. – Én rég ismerem a feleségedet – mondta hosszú szünet után, melyben csak az ásó munkája s a dolgozó testen a ruhadarabok súrlódása hallatszott. – Könnyelmű városi lány volt, az apja vére. Ha ő ma ilyen betonvárat emel a jövő ellen, a gyerekei oltalmául: az a te hatásod már. Mondjuk, a te hatásod és az apai vér kereszteződése. Te tanítottad meg őt a család szóra, s ő így értelmezte. – Az úr kezében megcsendesedett a fanyél. – Ez igaz – mondta. – Hisz ő alapjában nagyon derék nő. Ezer közül egy van ilyen – mondta, s a meghatott hangjából könnyek folytak. – De mégiscsak börtönbe zárt. Be vagyok falazva egy ellenséges elembe. Idáig, ha igaz volt, ha nem, azt képzeltem, hogy a házasság az én család-ideálomat valósítja meg fokról fokra. Amióta én bebizonyítottam, hogy élhetetlen vagyok… méltatlan Terézke ajándékára, azóta nem kímél. Ez a ház az ő elszántságának jelképe. És sikerült ide visszahozni.

Az úr most nem pillantott Lajosra, s a szavai minden kacérságon, hiúságon túlról jöttek. Lajos a rázkódó cselédágyra gondolt: lehetséges, hogy az úr is így rázkódott akkor egy másik ágyon? A mérnök nagy medvemellével az ásó mögé állt, s anélkül hogy hozzáért volna, a szakállával, a teste melegével átölelte. – Én nem egészen értelek téged, Bandi. Én kővel dolgozom, ti szellemmel. A kő jó anyag, legföllebb fejére esik az embernek, a szellem azonban csupa kényszerképzet, fóbia, látomás. Olyan rendes emberi dologból, mint egy családi ház, kínzókamrát tud csinálni. Az azonban, hogy visszajöttél ide, sőt a szívedben sosem mentél el komolyan, azt bizonyítja, hogy a világ e ház nélkül s ami benne van, még nagyobb kínzókamra volna a számodra. Tibennetek sokszor lázong az eszme, amikor a szív, a tüdő, a gyomor kitűnően érzi magát. – A mérnök nagy, meleg markában fogta az úr keskenyebb kezét, s elment. Lajos a fél tál süteményre gondolt. Nem sokat értett a mérnök beszédéből, de abban igaza volt: a gyomra bírja a bánatot. Emlékszik ő, mikor tíz után tolvajlámpával kúsztak az emeletre, s ő az úr dicsőséges arca előtt azt gondolta: az övé. Tetszik az úrnak a sok sárga kilincs, viaszos parketta, csavarható zuhany, csempés árnyékszék.

Állt oda melléjük egy délután még egy harmadik beszélgetőtárs is, akit a háznál nem látott soha, valahonnan mégis ismerős volt neki. Vékony hosszú ember volt, csupa tűz, a beesett mellét mintha a sok tüzes beszéd ette volna ki. A szemétől húszéves is lehetett volna, az ősz hajától s korán fonnyadó bőrétől akár hatvan. Az urának ez lehetett a legjobb barátja, mert ha ellenkeztek is, egyre mosolyogtak. – Munkában? Munkában? – állt az úr mellé nevetve. – Gyakorolod a teljes ember erősebbik felét? – Lajos átadja a talyigát – biztatta őt az úr. – Rád fér, néhány fordulóra. – Isten őrizz. Én nem vagyok teljes ember. Én a fizikai munkának csak a gyümölcseit szeretem. Ez a különbség köztünk. Te meglátsz egy szép kertet, és kertész akarsz lenni, én is meglátom, s egy hintaágyon kívánok az ápolt magyalbokrok közt lengeni. Hanem a környezeteddel meg lehetsz elégedve: mi lett ebből a Budából húsz év alatt. Európának egyik legcsodálatosabb kultúrája. Szereted a virány szót? Kicsit Kazinczy-ízű. Nekem Budáról mindig ez a három szó jut eszembe: kert, lanka, virány. – S nekem fagyöngy, aranka, pióca – mondta az úr egy szemrángásnyi villanással Lajosra pillantva. – Beteg szószaporítás – nevetett a kék szemű barát. – Az aranka és fagyöngy még menthető, mert fa, gyöngy és arany. A pióca menthetetlen. – Én, aki a vidéket járom, tudom, mibe kerül ez a „kultúrtáj” – mondta az úr. – Ezek a villák itt fönn állnak, de a vidéken szívnak. – Ismerem az elméletedet – mondta unatkozóan a vendég. De az úr, talán mert nemcsak ő hallgatta, tovább magyarázott.

– A takarékos tisztviselőnép paradicsomot varázsolt ide villáival – olvassuk az újságokban. A paradicsom megvan, s a főtisztviselő, aki ötszáz pengőből százat félretesz havonta, takarékosnak érezheti magát. Tudják is ők, mi az ötszáz pengő ma odakinn. Mondom is zúgolódó barátaimnak a hivatalban. Ti sírtok? Hiszen egy-egy falutok van a Bakonyban vagy a Mátrában, mint a régi nemeseknek. Egy tisztviselő egy mezőváros adóját teszi zsebre. S a régi nemesnek rá kellett menni bottal, hajdúval a dézsmáért a parasztra. Vállalni kellett az embertelenséget. Itt az embertelenséget átveszi az állam: ő szív, mi csak a vért kapjuk. S a tisztviselő, persze, angyal egy bankvezérhez vagy egy egyetemi rektorhoz képest! Iszonyodom ezektől a lankáktól és virányoktól. – Barátom, a kultúra mindig hasonló virányokon tenyészett. Ami új itt, az a ti betegségtek. Könyvet írnék erről a betegségről, ha a világ betegségei annyira tudnának érdekelni, mint a szépségei. – Betegség? Én egyszerűen lelkiismeret-furdalásnak tartom. – Lehet így is becézni. De nem furcsa, hogy a kultúracsinálók ezrei s százai, emberek, amilyenek ma nem is élnek már, fel sem szisszentek ettől a lelkiismeret-furdalástól. Pedig több okuk lett volna rá. Ma pedig már az újságírók is ezzel a lelkiismerettel kérkednek. Jó, náluk foglalkozás ez, de mi nálatok, a többieknél, akik még demagógok sem vagytok? Megroppant benneteket az az ellenállás, amely a más nyomorának az elviseléséhez kellett? Mert hogy ilyen ellenállásra szükség van, beláthatod. S éppen a szép élethez van szükség rá. Mentél el már este a János-kórház alatt? Én minden este arra sétálok. Minden ablaka kivilágítva. Mennyi nyomor ezekben a világos termekben! Felkönyöklő szívbetegek, a fulladás haláliszonyában; öngyilkosságra készülő melankóliások; fölmart nyelőcsövű kisdedek; hüvelysipolyos nők; egy korty folyadéktól öklöndöző nyelvrákosok; üvöltő vesekövesek, halálos műtétre készülő aggastyánok; a maláriaoltástól földhöz vert paralitikusok; vágyban és izzadságban fogyó tüdővészesek. Ennek a fiatalembernek – s Lajosra mutatott – egész életében nem volt még annyi baja, mint a haldoklónak egy órában. Ki lehet ezt bírni? Ki kell bírni. Ez az élet. A haldokló elé lepedőt akasztanak, s mi magunk tovább lélegzünk. Így volt az egészséges korokban a nyomorral is. Valami ispotályfélét csináltak neki, de nem hányták ki az ebédjüket, mert másnak gyomorrákja van. Kegyetlenül hangzik; de világra hozni egy embert, megkérdezése nélkül, minden szociális iszonynál százszor nagyobb kegyetlenség. – Aki hallgat, azt hiheti, bérpalotáid vannak, s azok mellé használod ezt a kemény filozófiát – jegyezte meg az úr feszélyezetten. – Nem, barátom, akinek bérpalotája van, ritkán mer így beszélni. Én véletlenül koldus vagyok. Még előtted is úgy állok, mint tücsök a hangya előtt. (Ne ijedj meg, nem ilyenkor ősszel, hanem nyaranta – vetette közbe két rossz fogát kivillantva.) De ez nem tartozik az elméletre. Ez természet dolga. Úgy vagyok teremtve, hogy a legbűbájosabb helyen sem jut eszembe: bár házam volna itten. A zsebem is ereszt; mint a tábeszesek hólyaga. De ha vagyonom volna, nem röstelkednék érte. Ötleteim és szeszélyeim szolgálatába állítanám, valószínűleg hónapok alatt elfüstölném. De nem mentegetőznék érte. Úgy tekinteném, mint egy szép szeretőt, akiért talán leütik az embert, talán bolondházba viszik. Vállalnám a kockázatot, s élnék vele. A többiek dolga, hogy agyonüssenek.

Szaporán, hevesen beszélt, s Lajosban most még erősebbé vált az emlék, hogy valahol, valami bánatos bódulaton át látta már ezt a követhetetlen szájat – ide-oda röpködő ujjat, fürge kék tekintetet. – Szerinted tehát mi egyszerűen gyávák vagyunk? – kérdezte az úr elkomolyodva. – Félünk vagyonosnak lenni? Megriasztott az, hogy a többieknek, akik agyon akarnak ütni érte, erre több reményük van, mint régen? – Talán nem ilyen egyszerűen van; de lényegében mégiscsak így. A ti lelkiismeretetek válasz egy morgásra, melyet a régiek nem hallottak. A ti fületek érzékeny lett iránta; hegyez s bokrosodik. Én, bevallom, hősnek tartom azt az embert, aki hallja ezt a morgást, és mégis parádézni mer vagyonával. Aki nem hallja, azt csak irigylem a butaságáért… Az úr beledobta az ásót az üres talicskába, és a barátját karonfogva befelé indult vele. – Az elméleted, bevallom, nagyon tücsökelmélet nekem. Mi hangyák házépítő állatok vagyunk. Én például igenis szeretnék egy házat magamnak, a könyveimnek s a családomnak. De ezt a házat olyan rend ossza ki nekem, amelyet igazságosnak érzek. – A házakat nem a rend, hanem a rendetlenség osztja – mondta a vendég bemenőben.

Lajos ott maradt a bejáró előtt, s a köddel megtelő esti levegőt nézte. Amikor a vendég kijött, megállította. – Bocsánat, nagyságos úr, ha meg nem sértem, nem a nagyságos úr sétált erre a nyáron? – Erre? Bizonyára sétáltam. – Valami verseket szavalt? – Miért kérdi? – Mert egy úr ötven fillért adott akkor nekem; nagy szorultságomban munkát kértem tőle. – S az én lettem volna? – nézte meg Lajost az úr. – Hát nem hallotta, hogy én meg vagyok a nyomor ellen edzve? Ötven fillér? Tőlem nem, barátom. – Lajos csodálkozva pillantott utána, amíg fedetlen, ősz feje el nem keveredett a köddel. Csakugyan nem ő volt? Vagy letagadja.

Az Alpár úti kert napszámosa nem sokat értett meg az urak finom beszédéből. A hallott kifejezések nagy része, ha beléjük gondol, csak elgyötri az eszét. Mit értett például az építész azon, hogy a háznak a lélekben is kell alapjának lenni, vagy hogy egy igazi ház dacból épül? Az ember lelke őneki elsősorban a lehelete volt, mely télen beléfagy az emberbe, s a halál óráján kiszáll belőle. Azonkívül valami jó anyag is, amilyen a nénjét a Köztisztviselők elé lehozta. Skrubek mogorva szemöldöke mögött különösen sok volt belőle. „Van lelke rá”, „nincs lelke annak”, hallotta. E miatt a jóság miatt emlegették a lelket a papok, meg az imádságok is. Azonkívül strammság is volt a lélek; a Vodál például derék, lelkes ember volt, amíg Mariska el nem utazott. Sok meleg lehelet járt benne, az tette olyan barátságossá a vállára rakott karját, az szerzett tekintélyt neki a munkások közt. De hogy a háznak a lélekben van az alapja? Vagy hogy a ház dacból épül? „Csuda, micsoda dac van benne már meg.” Lajos a dac szót csak ilyenféle összefüggésben hallotta. A dac valahogy benn volt a dacosban, s nem lehetett kivenni, s mint a vizet a malterba önteni. Azon is hiába törte volna a fejét, hogy miért nem hisz az úr a pénzben. Amelyik pénznek nem hisznek, hamis. De hogy lehet a pénz általában hamis? Nem adnak-e töpörtyűt, harisnyát, anyacsavart érte? Még az egyszerűbb szólások is nagy fejkínzást jelentettek volna számára. Az embernek megroppant a dereka. De az „ellenállás” mellett ez a „megroppan” egyszerre elvesztette minden zsákhordás vagy nyújtózás szagát. Az ellenállás valami katonai szó volt, rajvonal, fedezék kígyózott mögötte s a zsákok, falusi viaszos díványok, a táborban ásott fedezékek tanácstalan bámultak volna egymásra, ha Lajos a vékony vendég mondatába egyáltalán belé akar tekinteni. „Ötleteim szolgálatába állítani”: ez is egy hosszú folyosó volt, amikorra a végére látott volna az esze, a vagyon, amit a vendég ötletei szolgálatába akart állítani, rég elveszett mögötte. Az, hogy „vállalni kell a behajtás embertelenségét”: ködlött, de a különös fűzése riasztotta meg. Az olyan túl finom beszéd meg, hogy a ti „lelkiismeretetek válasz egy morgásra”, ugyanazt a sötét örvényt támasztotta csak benne, mint amikor a lányok, akik a szalmakazalban levetkőztették, a maguk titkos „ko”-nyelvén karattyolták: kone komondd koa kola kojos koe kolőtt.

Csakhogy Lajos egyáltalán nem kínozta magát az úri madárnyelvvel; az ő agyán olyasféle hártya volt, mint a tyúkok szemén. Amikor egy ilyen kifejezéshez ért a beszéd, egyszerűen ráfordította. A figyelme így egy különös pislákolás lett, ami külső magatartásában is megmutatkozott. Hol úgy állt ott az ásócsinálta, csipkés parton, mint aki idegen égalj alatt áll magában, érdeklődését éppúgy a föld alá húzva, mint a szomszédban a kopasz-fekete fák, hol megrezzent benne valami, s anélkül hogy mozdult volna, a perifériák felé futó kíváncsiság érzett az egész emberen. Ahogy egy idegen nyelvben nem azt kapjuk el, amit nem értünk, hanem amit értünk, Lajos esze is le-lekapott egy-egy elérhető mondatot az urak beszédéből, s kifáradva, erre a biztos koncra feküdt rá, csak a pisla szemével hunyorgott föl az ugrató kézre, mint a csontokkal agyonhoppáztatott kutya. S ha a talpa alatt nyugvó zsákmány nem is volt sok, vackán rajzolgatás vagy az Acélhegyű ördög lapozgatása közben Lajos megforgathatta, elmarcangolhatta, s végül mégiscsak szimatot fogott az egészről.

Abban igazat kellett adnia az eleven vendégnek, hogy az úr dolga valami betegség volt. Csak meg kell nézni őt a másik két úriember mellett. A mérnök olyan volt, mint egy szakállas kemence, a másik vékony, mint a kalapács alatt áttüzesedetten szikrázó szög. Csak őbenne nem volt se tartós meleg, se szapora szikra. Lába, amíg járt, nem a menésre gondolt, s az arca előtt vékony, elmosó fátyol volt szórakozottságból. Mindene megvolt neki. Odafönn az az okos, kemény asszony, aki boldog volt, ha a nyakán megpuhult, s kissé széles, erős arcát hozzányomva piros, lágy, csikóorrszerű hússal dörgölhette, szaglászhatta, csókolhatta az ő bánatos képét. Ha van is gondja a házzal, megvan. A kilincs ragyog rajt, a parketta vidáman hordja léptét és képe mását; nemsokára hazajön a két gyerek is, a tölgyfalépcsőn lesz várjáték, föl-lerohanás, puff és veszekedés. S a szolgálatkész bútorok közt nem áll-e ott Teri, sárga pasztájával a fogantyúkat fényesítve, néma és reménytelen kínálkozással, mint a pohárszék ezüstkosara, a falon a rézmetszet aktja vagy a nyitott zongorabillentyű? Itt vagyok, kedves gazdám, nem kínálom magam, de használhatsz. Mi lehet más, mint betegség, ha valaki ennyi szépség közt bánatos marad? A mesében vannak ilyen királyok meg királykisasszonyok: a hopmester bohócokat és hangászokat vezet elébük, az étekfogó vadkanfejet ad fel gombamártással, a kincstárnok tengerből búvárolt drágakövet aggat rájuk, s ők ott ülnek az udvari nép közt mogorván, hangtalanul. Az úr is ilyen. Nem tudja jó dolgában, mit csináljon. Majd megbecsülné magát, ha a tél meg a csavargás várna rá is, mint őrája.

Hanem ez a betegség mégiscsak megenyhítette egy kicsit az úr irányában. Volt egy kis elégtétel abban a két asszony becézéséért meg a neki épült házért, hogy nem tudott élni velük. Nem fogadta még el a Teri elméletét, hogy nem rossz ember az úr, csak különös, de már a különösségét kutatta inkább, mint a rosszaságát. Úgy piszkálta, mint egy összeesett szörnyeteget, akinek nem kell hinni; de pillanatnyilag csakugyan nyomorult helyzetben van. Nem felejtette el neki, hogy „haragudott érte”, de azt is látta, hogy most már inkább kedvében jár. A mosókonyhában neki szaval, a vendégurakon át hozzá is szól. Riadozik is tőle, meg húzódozik is hozzá, mintha nála volna, tőle akarná kicsalni az orvosságát. „Úgy járok ebben a házban, mintha loptam volna”, ezt a mondatát jól megjegyezte Lajos, de nem tudta hova tenni. Arra gondolt, hogy talán csakugyan valami suskussal szerezte a házhoz a pénzt. A tabáni örökség nem egészen úgy csöppenhetett le, ahogy a tulajdonosnő elmondta. Az a kutatóintézet is gyanús hely maradt. Mit kutatnak ezek ott? Talán aki nem jelenti be az adóját, s abból építette a házat, ami a bánatpénzből hullott le neki. Ki tudja, aki kutat, az zsarol is, s most rágja belül a lelkiismeret. De miért jön ki akkor ásni? Mit hízeleg neki a pillantásával? Mire szeretné lekenyerezni…? Egyet érzett: az úron őneki hatalma van, s bár biztos volt, hogy a hatalma csak addig tart, amíg valamit kiszed belőle, ez a hatalom mégis birizgálta, ingerelte, ahogy a pénz is ugrál az ember erszényében, amíg csak ébresztőórát, színes ceruzát és öngyújtót nem vesz rajta. Próbát kellett tennie, hogy maga is megismerje a természetét. Min épül, meddig tart, ügyes fogással áthúzhatná-e általa mégiscsak a telet? Az öreg pecsét ebben a házban, igaz, az asszonynál volt, de ha ő az úr hóbortjába jól begubózza magát, talán mégis áttelelhet benne, s tavaszra a házmesterlakásra is sor kerül.

Már nem faggattatta magát, sőt ő nyomult előre az úr titka felé egy-egy jól megfontolt kérdéssel. – A nagyságos úr, ugye, örökségből építette ezt a házat? – kérdezte a letett talyiga két szára közül nagy komolyan fölemelkedve. – Igen, volt egy vénkisasszony nagynéném, az hagyta rám a házikóját – felelte az úr. – Itt Budán? – A Tabánban. Tudja, hol van? – Az a csupasz hely a Gellérthegynél. – Igen. Tavaly még egy kis faluforma volt ott. – Én azt hittem, a doktor úr rokonai falusiak? – próbálta ki keresztkérdését Lajos. – Csak az apám családja, az anyám budai, tulajdonképp az ő nagynénje, nem is az enyém, a vénkisasszony. – Igen? – hallgatott el Lajos gyanakodón. De odabenn a Teri megerősítette, hogy a nagyságos asszony mutatta is neki a bontás alatt levő házat. Olyan kis lebuj volt, az udvarán kút meg barackfa. Lajosnak ezzel az első elmélete félig megdőlt. Bár lehet, azért a lebujért nem kapott eleget, s a többit kellett sikkasztani. Talán azt, amit az építész elvitt. Ezek az urak láncban sikkasztanak, ahogy a téglát adják a kőművesek. Amit a kisebb ellop a nagyobbtól, annak vissza kell lopnia egy még nagyobbtól. Máskor meg fordítva: a nagyok kezdik a lopást, s a kicsinyek folytatják. Nem mondta-e az asszony, hogy az úr, ha akar, szerezhet pénzt? Vagy gazdag ember valaki, s akkor van pénze, vagy szegény, s akkor szerezni sem tud. Ha akar, szerez? Érti ő ezt. Ilyenekből kerülnek ki az orgazdák meg a sikkasztók.

– A nagyságos úr mit csinált volna az örökségével, ha rajta áll? – kérdezte egyszer, megint csak a talicska két szára közt emelkedve fel, mert ez volt a legalkalmasabb pillanat egy fordulásnyi távollét után egy új kérdés felvetésére… – Mivel ugye, a házat a nagyságos asszony akarta, legalább tőle úgy hallottam – tette hozzá kisvártatva. (Illetlenség lett volna tudomásában a jelenlétében lefolyt beszélgetésekre célozni, azért hivatkozott az asszonyra. Az úr tárgyalhat előtte, ami jólesik, ő sem a vendégei mondását nem jegyzi meg, sem az övét.) Az úr tovább ásott, mint aki nem is akar felelni a kérdésre, csak gondolkozni rajta, de a szája körül kis szégyenkezés meg egy másik kellemesebb érzés verődött össze cseppnyi mosolygássá. Csaknem olyan lett most a fátyolos arca, mint egy szemérmes, húzódó, de azért hajlamos leányé. – Hogy én mit kezdtem volna az örökséggel? – mondta jóvártatva, mint aki utánakap az indulónak, nehogy benneragadjon a beszéd, melyet kívánt, de elkezdeni nem tudott. – Azt nem olyan könnyű megmagyarázni. Látja, a feleségem sem értette meg. – Az úr megint hallgatott, s Lajos megemelte a talicskát. – Birtokot akartam venni – szólalt meg hirtelen az úr, mintegy megálljt kiáltva. – Lajos a fölemelt súllyal csaknem megállt. – Birtokot? – kérdezte. – Azt. De nem szántóföldet. Legföljebb négy-öt holdat tartottam volna fenn takarmánynak és kukoricának. A többi gyümölcs lett volna meg szőlő meg konyhakert.

Lajos megindult a földdel. – A gyümölcs itt, a város körül, jól fizet – mondta visszatérve. – Én Kecskeméten akartam. Már ki is néztem egy húszholdas gyümölcsöst, a fagy után olcsón megkaptam volna. Termőben levő fák voltak rajta s egy hatszobás ház; az egész sem került volna annyiba, mint ez a kocka. – S az őszi szürkületbe besüppedő házra mutatott. Lajos elgondolkozva tördelte az összetapadt rögöt, s kihajigált a kupacra egy-két lucernagyökeret meg vékonyabb tarackot. A házmesterlakás futója szétkúszott, a dúcot körüllengő méhek szerteszéledtek, és Teri meg ő egy pillanatra egy nagy dongós, indás kert közepén laktak a hatodik, legkisebb szobában. – Az ilyen is csak akkor hoz, ha a gazda ott lakik – mondta. – Különben mindenét széthordják. – No, hát én éppen ezt akartam; odaköltözni mindörökre. – Lajos a kutatóintézetre gondolt; csak volt ott valami szajré, hogy ez úgy futna tőle. – A hivatal mégis biztosabb – mondta. – Nem veri el a jég. – Ott meg más baj van – mondta kedvetlenül az úr. Lajos lassan cihelődött neki a talicskának. Azt várta, hogy valamit kinyög a hivatalról. De nehéz lehetett a titka, mint a mellbe ragadt, sűrű köhögés, mert nem tudott fölszakadni. Gondolta, nem kínozza őt, s eldöcögött.

A következő forduló néma volt. Már alig-alig láttak; a köd mind sűrűbben gomolygatta a fehér gyapjúszálakat a fekete estében. Máskor ilyenkor az úr kimondta már: no Lajos, bemenjünk. Most küzdött valamivel. Csak kínozták a talyigát a sötétben, de végül is nem mondott semmit. Lajos leste, hogy másnap ugyan mi lesz. Az úr már csak egész szürkülettel jött ki, mintha időben is ott akarta volna folytatni, ahol este abbahagyta. – Arról a kecskeméti tanyáról beszéltünk tegnap – szólalt meg, miután egy darabot mukktalan dolgoztak. – Tulajdonképp nem is magamnak akartam én azt megvenni… Majd, hogy Lajos kérdőn hallgatott: – Nem ilyen tulajdon lett volna, mint ez a ház. Az én nevemre kellett volna íratni, mert a törvény ma csak ezt ismeri el, de én nem tekintettem volna a magaménak. A családoménak sem – tette hozzá, a fiú gondolatát mindjárt kiigazítva. – Nem? – kérdezte Lajos. Többet ennél igazán nem kérdezhetett a beálló csöndben. – Valamikor az egyházi jószágra mondták, hogy az a szegények vagyona – szánta rá magát végre a magyarázkodásra az úr. – Én ezt a birtokot akartam a szegények vagyonának. Igaz, nem nagy, de többet érhetett volna szegényeknek egy régi püspökségnél. – Lajos megállt a gereblyével, és meg sem mert mukkanni. Az úr igen nagy zavarban beszélt, föl nem nézett volna az ásójáról. Az ásó aprókat és szaporákat fogott, inkább reszelte, mint vágta a földet. Olyan volt az ásás, mint a reszketés vagy a kapkodás, s Lajos akaratlanul is elnémította minden mozgatható porcikáját, hogy egyszerű, szenvtelen tartályává válhassék annak, amit az úr magából kivet. Az ösztöne azt súgta, hogy halálos veszedelemben van most. Egy köhintéssel olyan ellenségévé teheti az urat, hogy még akkor is arról kódul, amikor innen rég elkerült már.

Föl nem érte, mit ért az úr azon a szegények vagyonán. Hogy a szegényeknek osztja ki a termést? Vagy konyhát tart nekik a városban? Az egyik pályaudvaron, a vendéglő mögött látott már ő ilyet. Az ebédről visszamaradt ételt, tésztát, pörköltet, főzeléket beleöntötték a maradék levesbe, s egy nagy kondérban hátravitték a tulajdonos fészere elé. A szegénység sorban állt, kanállal-bögrével, a magas sapkájú szakács előtt, s a kondér gőzébe egymás után nyúltak bele edényeikkel a kezek: faágforma banyakezek, mohó, figyelmes szemektől kísérve, barna, szőrös férfimancsok, lesoványodott asszonykezek, melyek a bögre fülét ügyesen csak két ujjal fogják, alázatos gyerekkezek, melyeken érzik a kapaszkodó derék nyújtózása. Az utasok, akik arra özönlöttek be a pályaudvarra, láthatták a népkonyhát. Amikor Lajos ott ácsorgott, a tulajdonos épp az autóját húzatta ki a fészerből. A szegény emberek félreugrottak, hogy a dudáló gépnek helyet csináljanak, s ahogy mögötte megint sorba ugrottak, az előretörtetők és a hátramaradtak csúnyán összevesztek. Ilyesmire gondolt volna az úr?

Az úr azonban nem szólt, s Lajos úgy érezte, hogy tőle vár biztatást. De mit kockáztathat ő ebben a veszélyes helyzetben? – Nagyon sok szegény ember van a világon – mondta végre. Ebből azt is értheti: annyinak úgy sem tudsz te vagyont adni; de azt is, bizony nagy a szegénység, szép dolog segíteni rajta. – No, én nem is etetni vagy ruházni akartam őket – nevetett az úr –, hanem hatalmat adni nekik. Nézze, egy ilyen birtokon úgyis kell kapás meg kertész, az iparosféle is elkel, aki építsen, barkácsolgasson, üvegezzen. A szakáccsal együtt magamon meg a családomon kívül legalább öt-hat embert kíván egy ekkora gyümölcsös. Mért legyenek azok közönséges cselédek vagy bejáró napszámosok? Arra gondoltam, csupa fiatal, értelmes munkásembert veszek oda. Öt-hat órán dolgozunk, a többi időn át beszélgetek velük, tanítom őket, használhatják a könyveimet. A birtok eltart mindannyiunkat, helyiség van elég, s ők amellett, hogy a kenyerüket megkeresik, művelődnek is.

Az úr zavara oszlóban volt, s most, ahogy az ásásból diadalmasan Lajosra emelte tekintetét, mintha egy pici nap vágta volna ki magát piros felhőiből. Lajost kicsit meglökte az úr terve. Vajon ő is azok közül a fiatal, értelmes munkások közül való, akiket az úr emleget? Az iskolában, igaz, rest volt, s a nénjének külön kellett nyaggatni vele a babiloni fogság meg Jób történetét, de a katonáéknál, ha egyébhez nem is, a gépfegyveralkatrészekhez nagy hajlam volt benne. Még most is tudja őket… Egy ilyen kis birtokon, öt-hat óra munka mellett (a küldözgetéssel meg a sok „Lajos, kérem”-mel lesz abból nyolc is) talán még a polgárit is elvégezhetné, ahogy a nyáron tervezte. – Szóval olyan iskolaféle volna – kérdezte habozva. – Iskola, iskola, csak nem arra nevelne, amire a többi iskola. Nem az uraknak nevelné a munkást, hanem önmagának. – S mennyi ideig lehetne ott az ember? – Egy évig, kettőig; aztán megint újak jönnének… Lajos nem tudta, hogy hozza elő a maga polgáriját. – Annyi idő alatt akár le is vizsgázhatna egyik-másik – mondta. – A polgáriból, teszem. – Az úr még ennek az együgyű válasznak is örült. Azt mutatta, hogy belekapott az álmába. – Nincs nekünk polgárira szükségünk – mondta lelkesen. – Mi nem állami alkalmazottakat nevelünk, hanem munkásvezetőket. Sőt, meg sem engedem, hogy vizsgázni próbáljanak; nehogy kedvük támadjon a szamárlétrára. Hat-hét ember, igaz, nem sok, de hatvan-hetven már sok, s ha csak tízen utánoznának az országban, az hatszáz. Ezekkel később is érintkezne az ember, meg-meglátogatnák, beszámolnának neki. Hatszáz ilyen emberrel fel lehetne szabadítani a magyar népet.

Az úr nem ásott, hanem Lajost nézte. Lajos nem mert gereblyézni: vörös fejéből kissé ijedten lesett az úrra. Csak nem valami kolomposokat akar az úr toborozni. Ijedtében még a horvátok dolga is átvillant a fején, akik a szerb királyt megölték. Azokat is egy bérleten tanították. – De gránátdobást meg céllövést nem tanítana a doktor úr? – kérdezte őszintén megrettenve. Tudta, hogy ha azon pillanatban ki nem böki a gyanúját, később nem meri, s csak rágódik rajt. Az úr fölkapta a fejét, s most ő pillantott rá rémülten. – Gránátvetésre? – kérdezte. Úgy vizsgálta Lajost, mint aki csak tettette idáig a butát, s most valami nagyon is éleset és szíventalálót mond neki. – Nem, gránátvetésre nem. Én magam még előbb, ha arra kerül a sor. Másokat csak szellemi fegyverekkel… – Nem fejezte be a mondatát, csak ásott elgondolkodva.

A beszélgetésük alatt egész besötétedett. Lajos a kézigránátok felől megnyugodott. Elébb megeszik az úr egy tál süteményt, mint egy kézigránátot elhajítson. De nem vétett-e ő is a válaszában? Ni, milyen kedvetlen nyomkodja az úr az ásót a sötétben. Mintha egy helyben álló ólombiciklin pedálozna. – Lassan megyünk előbbre ezzel a kerttel – jegyezte meg tapogatózva. – Egyszer majd csak elvégezzük, Lajos – szólott a sötétség a bánat hangján, s a földre dobott ásó elvált gazdájától.

Lajost másnap reggel leküldték a szenesükhöz fát rendelni. Úgy intézte, hogy akkor kelljen indulnia, amikor az úr még öltözik, de a szomszédból a Dániel fiú már elindult. Amíg a házbeliek láthatták, nem akart hozzászegődni, azt ne higgyék, valami lopásban játszik össze velük. A keresztnél azonban rákapcsolt, s egykettő beérte. Az úr terve a nép vagyonával ott motoszkált benne egész este, s ma is azzal ébredt. Kíváncsi volt egy tanultabb ember véleményére, mi rejtőzhet e mögött. – Mi az? Még maga is létezik? – fordult meg a Dániel fiú az ő köszönésére. – Azt hittem, elvégezte a polgárit, s azóta papi internátusban tanulja Fédruszt a grófgyerekek közt. Vagy valami színésznőnek csapja a szelet. – Lajos türelmesen mosolygott. Ez a gúnyolódás volt a taksa, amit a tudásért fizetnie kellett. – Kíváncsi vagyok, tudja-e az ifjúr, mi az a kutatóintézet? – rukkolt ki egyenest. A jó előre elkészített kérdéssel ő maga is a tudós fiú vallató, fölényes modorához alkalmazkodott akaratlan. – Micsoda kutatóintézet? – förmedt rá a másik. – Tán detektívekkel akarja őriztetni az ideálját? – Ez a Horváth van egy kutatóintézetben, a szomszédjuk. Vidékre jár tanulmányozni. Tudja az ifjúr, mi az? – Ja, olyan kutatóintézet? – szaladtak szét a csúnya, nevető arcon a vonások. – Gazdaságkutató, konjunktúrakutató, társadalomkutató, népkutató, nyomorkutató, bélféregkutató intézet. Tudom, hogy micsodák. – De ő nagy tudós, sok könyve van, mindenféle nyelven. – A kutatáshoz az kell; mindenféle nyelv – nevetett a fiú. – Szóval kutató a maga gazdája? Én azt hittem, valami egyenes, becsületes prókátor, fogalmazó vagy zsebmetsző. – Az ifjúr ismeri ezeket? – nyomta el Lajosban a tudományszomj a fölény ellen védekező fölényt. – Már mondtam, hogy ismerem. Ezek a kutatók írják azokat a füzeteket, melyekben száz oldalon az áll: reggeli kenyér, ebéd répa, vacsora semmi, reggeli répa, ebéd semmi, vacsora kenyér, reggeli semmi, ebéd kenyér, vacsora répa, s a százegyediken Krisztus következik: e szomorú viszonyok közt az ő szellemének kell áthatni a társadalmat. A kolbászosokét majdan, ha a reform ideje eljött, a répásokét azonban addig is. – De ez a Horváth a szegényeknek szeretné adni a vagyonát – bökte ki Lajos… Úgy mondta, ahogy falun szokták, ha a miniszterelnökről van szó: Bethlen megígérte a revíziót, a Gömbös most le akarja az adót szállítani. Én nem hiszem, ha te se hiszed, ugrattalak csak; ha te mégiscsak hiszed, jó, beszélhetünk róla: – ez volt ebben a hangban. A fiú ugrott: – Báltermet rendez be nekik a lapos tetőn? Vagy az egészet népfürdővé alakítja? A nagyságos asszony fogja a lepedőket osztogatni? – Épp az a baj, hogy ebből nem tud olyasmit csinálni. Ezért bujdokolt a felesége elől is el. Ő földet akart, ahol a munkások nappal vele dolgoznának, este meg tanítaná őket. – Vasárnapi iskolát tartana nekik? Halleluja, halleluja! – A fiú szíjas könyveivel a hóna alatt a Bimbó utca partján vonításra formálta a száját és fejét, s az áhítatosak énekét utánozta. Közben meg is állt s dudált, mint egy hold elé tütülő kutya. Lajos félt, hogy a járókelők megszólítják őket. De azok nem értették a halleluját, s azt hitték, valami iskolatársat, tanárt vagy állatot utánoz. – Hagyjon engem az ilyen marhaságokkal – mondta, s dühösen Lajos elé lépett. Lajos félig megszégyenülten, félig szórakozva kullogott utána. Mégiscsak jó feje van, gondolta, ennek a Dániel-gyereknek. Nem mondta-e az úr, hogy régen az egyházi jószág volt a szegények vagyona. S ez, ahogy a tervét hallja, mindjárt hallelujázni kezd. – Hát maga nem hiszi, hogy ő a szegénységen akar segíteni? – kérdezte, nem kíváncsiságból már, csakhogy még egy ilyen mulatságos halleluját ugrasszon ki belőle. – Dehogynem. Rendezze be a földszinti sarokszobát magának, s adja oda elsején a fele fizetését. A másik felét akkor még mindig kutatta. – S ahogy azt mondta: kutatta, tolvajlást jelző mozdulatot tett a kézfejével. Még nagyobbat lépett előre, mint aki igazán unja az ilyen haszontalan fecsegést, s Lajos zsákmánya birtokában csakugyan el is maradt tőle. De vagy száz lépésről látta még, hogy a Dániel fiú visszafordul, s a mögötte baktatót keresi.

Mikor aznap délután az úr kijött hozzá, Lajosnak a házmesterfiú visításforma hallelujájára kellett gondolnia. Az úr arról beszélt, hogy ő nemcsak tanítani akarná ott a napszámosokat, hanem azok is tanítanák őt, kovácsmunkára, gyalulni, kertészkedni, később még talán egy kis házinyomdát is berendeznének. Halleluuuja – incselkedett Lajossal az ördög. – Igazi önképzés ott van – melegedett bele az úr –, ahol mindenki tanító s mindenki tanítvány. – Az ő birtokára minden ember másvilágból verődne, egyik gyárból, a másik a pusztáról, a harmadik a gyalupad mellől. Mind szerzett tapasztalatot, ügyességet, ismeretséget. Mit tanulhatnának ott egymástól, ha komolyan akarnának. Az egyetemen csak négy fakultás van, az életben száz. Az ő birtokán annyi fakultás volna, ahány ember, ő legföllebb az egymásét megbecsülni tanítaná meg őket… – Ezek csak olyan eszmék – ismételgette Lajosban az asszonyok szavát a hallelujázó ördög. Az áhítatosan hallgató bőre mögött packázó kedv ugrált. Úgy érezte, hogy ő, a tanulatlan napszámos, ahogy itt hallgatja, fölényben van az úrral szemben. Ha akar, kibabrál vele. A Dániel fiú üzenetét nem merte volna átadni neki, már csak az összejátszás gyanúja miatt sem, de készült benne valami hasonló; érezte ezt, ahogy a talyigával szemlesütve forgott.

Az úr tovább folytatta kedves elméletét: minden értelmes munkásembertől lehet tanulni annyit, mint egy egyetemi tanártól. Ő például már Lajostól is tanult, amióta együtt dolgoznak. – Tőlem mit tanulhatna a doktor úr? – ütődött meg Lajos. – A rejtőzködését. Ahogy a gondolatát a beszéde mögé eldugja, s két szó közt mégis kivillantja. Esetleg meg is vág vele. Tegnap például, azt hiszi, nem értettem el? – s kissé zavart ravaszsággal pillantott Lajosra. – Hogy mit akart azzal a kézigránáttal mondani – szuggerálta tovább Lajost az úr… Lajos szégyenkezve piszkálgatta ki a gereblyefogból a követ és tarackot. Kitalálta a horvátokat a szerb királlyal? – Csak vallja be, azt gondolta: – mondta az úr – te csak nevelgetnéd a munkásvezetőket, de az igazi változást csak a fegyver hozhatja meg. Ismerem én az ilyen szószátyárokat… – Lajos megdöbbenve pillantott fel a gereblyéről. Csakugyan ezt tételezi fel? Hogy ő ezt gondolta? Mibe akarja ez őt becsalni, hogy ilyesmit tukmál rá. Talán mégsem „csak olyan eszmék” az úréi. – Ezt csak azért mondom, hogy mutassam, mennyit lehet még magától is tanulni – mondta az úr. – Pedig maga bizalmatlan természetű ember, nehezen nyitja meg a szívét. – Lajosban a fegyver emlegetésétől az a packázó kedv megbokrosodott. Most már oda akart szúrni a függöny mögé, jajgasson, ami mögötte van. – Ha a doktor úr annyit tanult a szegény embertől, mért haragudott érte, hogy én ásom fel a kertet? – kérdezte azon a hangon, melyen Vodálba szúrta egyszer a Mariska felmondását. Erre a kérdésre a talicska két szára közül állt föl, de most nem olyan alázatosan, mint máskor. – Én haragudtam? – riadozott az úr, mint akit váratlanul felelősségre vonnak. – Ki mondta azt magának? – Csak, tudom. Haragudni tetszett – átalkodott meg Lajos. Az úr ingatta a fejét. – Maga téved – s lassan az ő arca is dacos lett, mint Lajosé. Úgy dolgoztak némán, egymás mellett.

Ilyen beszélgetések közt ásták Horváth és Lajos az Alpár úti lucert. A kert hátsó részére, ahol Lajos és az úr dolgoztak, a homályos üvegű fürdőszobán kívül két ablak nyílott: egy a mosókonyhából, egy a lépcsőházból. A tulajdonosnő és Teri ezen a két ablakon át ellenőrizték időnként a házbeli férfiakat, egymást is meg-meghíva a mulatságos látványossághoz. – Teri, itt van? – kiáltott le a tulajdonosnő a földszinti motoszkálásba. Ilyenkor Teri szaladt föl a lépcsőn asszonya mellé. Máskor a leány szólt ki Lajos vacka mellől a konyhába: nagyságos asszony, tessék kicsit idejönni. Ilyenkor Horváthné ment oda a mosókonyhaablakhoz. Az úr ásáshoz felgyűrt nadrágja, saras házicipője s Lajos méltóságos vörös feje egymás mellett még csiklandozóbbak voltak, mint külön-külön, de az el-elpöttyenő fontos szavak, melyekhez ők nem férhettek hozzá, titokzatossá is tették, ami kívülről csak komikus volt. – Biztos a Lajos gépéről beszélnek – nevetett Teri. – Dehogy. A faluról. Az úr meg akarja mutatni Lajosnak, hogy mennyire ismeri a falut. – Biztosat azonban egyikük sem tudott, mert beszélgetéseikről egyik férfi sem nyilatkozott kimerítőn.

– Na, megtárgyalták Lajossal a mezőgazdasági helyzetet? – kérdezte Horváthné, amikor az ura elrondult cipőjét lerúgva, bőrpapucsában a légfűtés rostélyára rakta a lábát. De a férj legföllebb Lajosra ejtett egy-egy kedvező megjegyzést. Kint ezalatt Teri ingerkedett: – Elmondta az úrnak a találmányát, Lajos? Miről tud magával az úr annyit beszélni, Lajos? – Lajos ezekre a kérdésekre igyekezett tekintélykeltő válaszokat adni. – A terveiről beszélt az úr – mondta. Vagy egyszerűen: – A helyzetről beszéltünk. Még egyszerűbben: – Politizáltunk. – A helyzet Lajos szójárásában éppolyan általános fogalom volt, mint a világ vagy emberiség. A helyzet a minden dolgok állása volt, politizálás pedig bármely beszéd, mely nem az ásást, vagy a közvetlen házkörüli dolgokat illette. Teri nevetett. – Ugye, mondtam magának, hogy az úr ilyen különös.

Az úr azzal, hogy Lajossal beszélgetni tudott, az ő szemében minden korábbi különcségét megtetézte. Ebben a felfogásban Lajos személyének nem kis megvetése foglaltatott. Lajos azonban a viszonylagos előnyöket is megbecsülte, s Teri kíváncsisága életének egy hozzáférhetetlen zuga iránt olyan helyzeti előny volt, melyet nagy körültekintéssel használt ki. Gyanakvó állóharca az úrral s Teri sejtelmei e harcról két egészen különböző dolog volt az ő számára, s ennek megfelelően a két hadszíntéren, a kertben és a konyhában eltérő eszközökkel küzdött. A kertben az úr titkát tapogatta, a maga hatalmát próbálta megismerni, s anélkül hogy kelepcébe essék, gyakorolni. A konyhában az egyetlen cél: Teri tiszteletének felköltése volt. Erre egyrészt a rejtélyt kellett sűrítenie, másrészt a maga részét a rejtélyben növelnie. Egy köd, amelyből időnként fényjelek törnek ki, sokkal ködebb köd, mint a jeltelen és mozdulatlan. Lajos fényjelei bizonyos kérdések voltak. Milyen mellékese van az úrnak a kutatóintézetben? Ismeri-e Teri az úr horvát barátait? Volt-e katona az úr? Ő előtte nem akart-e mást is már „rábeszélni” az úr? Mindezt úgy kérdezte Lajos, mint aki a dolog nagy részét tudja, csak apróbb körülményeket kíván még tisztázni. A mellékes, Kecskemét, a horvátok, a rábeszélést kívánó ügy mint Lajos és az úr közös titkai libegtek ezentúl a novemberi földásók körül, sűrűbb párakörrel véve körül őket magánál a gőzölgő ősznél is. A kérdéseket kurta megjegyzések követték. Lajos mindjárt tudta, hogy az úr nem volt katona. Aki ismeri, sejtheti, hogy őt nem olyan könnyű rábeszélni. Lajosnak általában megvolt a véleménye Kecskemétről és a horvátokról és a mellékesről. Nem volt ő olyan mindenre kapható alak, mint azt Teri, a maga tapasztalatai után elképzelte. Lajos barátságának nagy ára van, de az úr azt alighanem hajlandó is megfizetni.

Egy nő ítéletét nem olyan könnyű megváltoztatni, s mindaz, amit Lajos az úr és az ő dolgáról sejtetett, nagyobb mértékben növelte Teri szemében az úr különösségét, mint Lajos tekintélyét. Valami kis tétovázás mégis megjelent a lány szemében, amikor az ásásról bejövő Lajosra pillantott. Társasági hölgyek pillantanak így egy nagy művészre, akivel negyedórája beszélnek már abban a hitben, hogy az egy savanyú filiszter, s az igazat megtudva, nem magukon ütődnek meg, hogy ilyen rosszul ítéltek, hanem a világon, amely az ép női érzék elé ekkora tévedéseket vet. – Figyelmeztetni kellene az urat – mondta Horváthnénak –, hogy ne beszéljen ki bizalmas dolgokat a Lajosnak. Még bajba keveredik. – De a tulajdonosnő csak mosolygott. – Hadd szórakozzék vele. Az úr dicséri, hogy értelmes fiú; okosabb, mint a külseje. – S ha ez a kijelentés az okosságnak többet ártott is, mint amennyit Lajosnak használt, abból a tétovázó tekintetből, mint valami forrásból, mégiscsak jótékony zavar folyt szét a konyhában, melyben Lajos, ha a petróleumlámpa alatti órákat nem is találta föl többé, átmenetileg mégis önérzetesebben mozoghatott.

Teri tétovázásának a nevelőnő megjelenése vetett véget. November utolján a felhők, a szél és köd egy-két napra feloldották még vesztegzáruk alól az Alpár úti házat, s a salakot, melyen dr. Horváth Endre a kutatóintézetből jövet otthona felé kapaszkodott, póznák halovány árnyai s méla fénypászták csíkozták megint. Egy ilyen fénypásztába, mely a baktató csüggő feje számára abban a pillanatban a láthatár volt, elébb egy kétágú órjás pillangó, utána egy nagy kör mellett két repeső kisebb madár csapott bele. Mikor az úr e fürge s közelítő lényektől megzavarva, tekintetét a csikorgó láthatárról felkapta, az órjáspillangó piros lett, mint egy masni, a gömb gesztenyebarna, mint egy gyermekfrizura s a két repeső madár édes, mint két kacsó. Zsuzsika, a csillaghegyi száműzött, rohant apja elé, s a lehajtott nyak két erős kis kar szorításába került, melyből nem oldatott fel, amíg a kerítés mögött lelkére kötött puszik az apa rosszul beretvált orcáira el nem helyeztettek. Miután a meglepetésszerű kirohanás ilyen szépen sikerült, s Zsuzsika az apa kiegyenesedése után is az arc közelében maradt, mind a ketten az új kerítés felé néztek: a kislány, hogy győztes tekintetével az akció végrehajtását jelentse, Horváth Endre, hogy a jelenet megrendezőinek magát a meglepett apa örömében bemutassa. A kerítésnél azonban nem a tulajdonosnő állt, csak Teri, ő támogatta két hóna alatt a kapura fölkapaszkodó Tibit, aki közelítő apja helyett azokat az ingamozgásokat élvezte, melyeket egy eresztékében ide-oda forgó nyitott ajtó tud nyújtani. Terinek erőszakkal kellett őt a míniumos vasrudakról leválasztani, s apja szabad vállára akasztani.

Így ért a három fej a két lábon az Alpári úti ház ebédlőjébe. Abból, hogy a tulajdonosnőt ennél a fogadtatásnál Teri helyettesítette, az úr kitalálhatta volna, hogy a jelenet gyökere mélyebben van, mint a Tibit gyönyörködtető vaskapu, s a két hazakerült gyermeken kívül más meglepetés is vár rá, mielőtt az igazi főrendezővel szembekerül. Az úr azonban, talán mert e pillanatban három szorosan összesimult fejjel gondolkozott, nem mérte föl kellően a helyzetet, s épp ezért kissé meghökkenten eresztette le két oldalán két gyermekét, mikor az ebédlőben egy idegen hölgyet talált a felesége helyett. Ez a hölgy néhány évvel idősebb lehetett a feleségénél, de még egészen karcsú, úrias megjelenésű, s a terítés műveletével foglalkozott. A tiszta szalvétákat kúpokba csavarva állította a tányérokra, ahogy a vendéglőbeli banketton szokás, s a tányérok mellett fekvő nagypár evőeszközön kívül még egy kispárt is helyezett a tányérok elé. Az abrosz patyolat volt, közepén vendéget jelentő futó. Az úr zavarában nem tudva mást tenni, bemutatkozott, – Ich freue mich – mondta a hölgy, mire az úr az ajtó után pityergő Tibi ürügyén a szobából kimenekült.

Felesége a konyhaasztalnál állt, s egy cifra fonatú csörögefánkdarabot emelt ki a sercegő zsírból. Rövidujjú háziruhájában pirosan s bájosan végezte ezt, míg Lajos egy zsámolyon a tésztára kívánkozó kockacukrot zúzta a pengő sárgarézmozsárban. – Olyan boldog vagyok a gyerekeimmel, most érzem csak igazán itthon magam, hogy a nagyanyjuk behozta őket – csacsogta a tulajdonosnő. Egyik kezében a tányér volt, másikban egy villára szúrt csöröge, s kéz híján csak a piros, csikópuha szája táját nyújtotta az ura felé. Horváth megcsókolta, de közben a szoba felé nézett. – Igaz, láttad már a németünket? – kérdezte az asszony csevegőn. – Én azt hiszem, jól jártunk vele. Egy osztrák gyár megbízottjának a felesége. Az urától elvált, s most akármilyen áron eljön, csak családi bánásmódot kapjon. Franciául is tud. Zsuzsikával franciául fog beszélgetni. – Az úr lesújtottan állt a csörögefánk illatában. Lajos a mozsárral a térde közt sunyin leste őt. – Nem vagyunk elegen? – tört ki az úrból keserűn. Így haragudott értem is, gondolta Lajos, miközben a megtört cukrot óvatosan egy tányérba öntötte. – Mi az, hogy elegen? – kérdezte a tulajdonosnő, mint aki beteghez szól. – Lajost, remélem, nem számítod. Azt meg magad sem gondolhattad komolyan, hogy Teri ekkora házat s még két gyermeket hozzá elvállal. Nemcsak ő nem, semmilyen lány sem. Különben is elintézett ügy volt köztünk, hogy a gyermekek mellé német kisasszonyt veszünk. – Az úr megszorítottan jártatta körül a konyhában tekintetét.

Lajos az üres mozsárral kezében háttal állt neki, de ez az elfordult hát csupa leselkedés volt. Teri kissé elnyílt szájjal, mosolyogva figyelt, akár a moziban. A tulajdonosnő a sercegő zsír gőzében szakácsnői felhevülés mögé rejtette izgalmát. A két cseléd volt az ő legjobb szövetségese ebben a nehéz pillanatban. Ezért vonta bele az „elegen”-be Lajost, s ezért hivatkozott Teri megnőtt munkakörére. Az úrnak tudnia kellett, hogy ha tovább nyomul, az „elegen” irányában előre, még kínosabb érvek csattannak el, mint: „ha sokallod a háznépet, Lajost elküldhetjük már most”, vagy „igazán nem értelek téged; mindig a szociális érzésről szavalsz s képes volnál egy fiatal lányt agyondolgoztatni”. „Ha a doktor úr annyit tanul a szegényektől, mért haragudott érte, hogy én ásom föl a kertet”, olvasta Horváth Lajos elfordult hátán. Akármiképpen támad, megerősíti a fiú gyanúját. – Tudod, hogy nyakig ülünk az adósságban – mondta végre inkább szomorúan, mint haragosan. A tulajdonosnő még szelídebben igyekezett őt megnyugtatni. – Meglátod, nem kerül így sem többe. Teri öt pengővel kevesebbet kap, ő önként mondott le erről, ha német kisasszonyt veszek. A mosást is magunk végezzük ezután, s ahol öten esznek, egy hatodik nem számít. A nő különben nevetséges összegért jött el. Nincs bizonyítványa még, s így minden ár jó neki. – Az úr nem túlságosan bízott az ilyesféle számvetésekben, neki különben sem a kiadás volt elviselhetetlen. – A német kisasszony egyáltalán nem volt elintézett ügy köztünk – szólalt meg utolszor tiltakozva. A tulajdonosnő befejezte a csörögesütést, s úgy fordult az úr felé, mint aki soká volt szelíd ápolónő, a türelme azonban kezdi már elhagyni. – Én úgy tudtam, az volt – mondta nyomatékkal. – De ha te azt akarod, hogy a gyermekeid műveletlenek maradjanak, én nem bánom. Azonnal felmondok a németnek; van olyan úriasszony, hogy ha az okot megmondom, még ma összepakol és elmegy. – Krisztin, bitte – kiáltott be a nyitott konyhaajtón az ebédlőbe. A két cseléd sunyin figyelt, mi következik most. Felmondásra azonban nem került sor. Az úr megrettenten fogta meg felesége könyökét. – Nem lehet első nap felmondani. Ha fölvetted, maradjon csak. – De a tulajdonosnő meg akarta büntetni az urát. A német nevelőnő már kérdőn nézett a hívóra, s ő magyarul még mindig fenyegetődzött. – Igenis felmondok. Csak nem hallgatok azért, mert a gyermekeimnek műveltséget akarok adni. – Az úr, akinek a felmondás bármily körülmények közt nagy izgalom volt, a nevelőnő csodálkozó tekintete előtt hamuszürkévé vált. – Ha szólsz, rögtön veszem a kalapom – suttogta rekedten. Így Krisztinnek csak a csörögefánkot kellett bevinnie, s a tulajdonosnő megint elővehette azt az ápolónői hangot, amely a rohamon túlesett gyermeknek dukál.

Az államcsínyen, mely a német nevelőnőnek a zöldbútoros gyermekszobában egy vaságynyi fekvőhelyet küzdött ki, csak Teri szórakozott zavartalan. Amióta a tulajdonosnő egy másik hölggyel tért vissza a városból, s Teri az újsággal kijött hozzá, Lajoson rossz sejtelem vett erőt. Minél többen laktak a házban, annál messzebb toldott az ő mosókonyhai vacka a házbeliektől. Az úr a tulajdonosnőt ragadta el tőle végképp. Nem húzza-e el most ugyanígy a nevelőnő Terit? Amíg a nevelőnő be nem nyomult közébük: a házban csak urak és cselédek voltak. Akárhogy lenézte őt Teri, ők mégiscsak ketten tartoztak együvé, ha a házbelieket osztályozni kellett. A nevelőnő helyzete nem volt ilyen világos. Ő urak és cselédek közt lebegett, s Teri ahelyett, hogy dacosan elzárkózna tőle, nem igyekszik-e majd az ő lebegő osztályába fölkapaszkodni. Akármilyen mélyre szaladt bele az úr kitörése, hogy „nem vagyunk elegen még”, csalódottan látta Krisztint felmondás helyett egy tál csörögével a szobába vonulni. Ez a csöröge véglegesítette a nevelőnőt, s ideiglenesítette őt. Délután, noha otthon volt, az úr sem jött ki hozzá. Ettől olyan elhagyottan meregette az ásóját a sáros földbe, mint aki puszta szokásból ás csak, de tulajdonképpen régen kívül van a kerítésen.

De bármilyen bánatos, csüggedt gondolatok szaladoztak keresztül-kasul a fején, ösztöne még ilyen kiszolgáltatott helyzetben is védekezni próbált. Elsősorban az új hatalmasságot igyekezett lekenyerezni. Még ebédidőben megajánlotta, hogy sötéttel felhozza a kofferjeit a városbeli hónapos szobából. Este pedig Teritől vett német leckét, előbb a kezicsókolomot tanulta meg németül, aztán a kérem szépent, aztán a köszönöm szépent. Sajnos, reggelre a három kifejezés összekavarodott az agyában, s amikor a német a gyerekek reggelijéért a konyhába kilépett, Lajos hangos „I pitte sén”-nel üdvözölte őt. Krisztin megállt a sáros nadrágú ember előtt, s némi várakozás után egy érthetetlen kérdést vetett a megzavarodott arcba. – Csak köszöntem, hogy „I pitte sén” – magyarázta Lajos. A nevelőnő kiszólította Terit: – Was will der Mann? – kérdezte. Lajos Terinek is elmagyarázta szándékát. Teri nagyot nevetett, s ahelyett hogy neki magyarázta volna meg a tévedést, a nevelőnőnek kezdett, nagyokat vihogva, németül hadarni. Lajos megszégyenülten állt a két nő derültségében. A Teri vihogása is bántotta, a nevelőnő félig szórakozó, félig megvető pillantása azonban még inkább. Hidegen állt ott fölötte, mint aki elé egy különös állatfajta került. Lajos, anélkül hogy magyarázatot kért volna, kikotródott a kertbe. De Teri utánajött csúfolódni. – Hogy mondja azt, Lajos, hogy kezicsókolom? – kérdezte. A megunt Skrubek helyett ebben a pitte sénben új virgácsot talált. Lajos mogorván elfordult. – Szép dolog maguktól, mondhatom – jegyezte meg végre, a német nyelvtől elundorodva.

Ez az első kudarc nem törte meg Lajost. Tibi, a zöldfejű lucernagyökerek hóhéra, kis fehér gyapjúsipkájában ismerősként üdvözölte őt, s Zsuzsika is emlékezett még az ébresztőórára. Lajos a talicska minden bűvös tulajdonságát kipróbálta rajtuk, csakhogy magához édesgesse őket, s szórakoztatásukkal a nevelőnő tetszését is megnyerje. A talicska hasra feküdt, s akkor cséplőgép volt, kereke dob, abba szórták kéve gyanánt a kiszaggatott lucert, máskor oldalt állították, s kis boltot lehetett berendezni az üregében, hanyatt pedig pompás szállítóeszköz volt, melyből vesszővel lehetett verni Lajost, a nyargaló igást. De a gyermekek mulatsága a nevelőnőt nem bájolta el. Kiállt a ház sarkához, s onnan szólította a gyerekeket. – Mit kiált a kisasszony? – kérdezte Lajos Zsuzsikát. – Hogy sárosak leszünk – s visszakiáltott, hogy a Tibi nem akar menni. A nevelőnő erre maga gázolt feléjük; pici papucsforma cipő volt a lábán, s ahogy nagyokat ugorva arra igyekezett, beleragadt a sárba, úgyhogy egy lábon ugrálva kellett a harisnyás talpát a leragadt cipőbe visszabújtatni. Lajos elfogta neki a menekülő Tibit, de magamagát a szidástól nem menthette már meg. A nevelőnő egyik kezében az engedelmes Zsuzsival, másikon a rángatódzó Tibivel, még visszamenet is megfordult, s nyilván az út nehézségeiért tett szemrehányást neki. Amikorra a ház sarkához értek, Zsuzsika is az ő pártjára állt: – Igaz is, Lajos – kiáltotta –, minek csaltál bennünket ide, neked dolgozni kell.

Amikor délben a házba bement, Krisztina, aki épp a konyhán volt, rögtön őrá fordította a szót. – Der Mann – hallotta Lajos, s már tudta, hogy a Der Mann, az ő. Azonkívül a spielt és az arbeitet kifejezések tértek vissza újra és újra, de úgy, hogy Lajos legalábbis ördögvigyének értette őket. Megértette, hogy a nevelőnő előtt elbukott, Terit iparkodott most már a betolakodó ellen fölizgatni. Büszke asszony ez a német – pedzette Teri előtt, mikor este a konyhában egyedül maradtak. – Nem veszi észre, magával is milyen félvállról beszél? A nagyságos asszony nem tartja ki úgy magát, mint ő. Pedig tulajdonképpen ő is csak cseléd, éppúgy, mint mi. – Teri egy pillanatra elgondolkozott, hogy csakugyan olyan félvállról beszél-e ővele a német, mint Lajos mondta. Idáig nem ütődött meg a modorán, de egy szemvillanásra azért fölébredt az érzékenysége, s maga is úgy találta, hogy lenézőn beszél vele. A közös cselédsors emlegetésével azonban mindent elrontott Lajos. Ez a „mint mi” a mosókonyhai vacokra húzta volna le Terit is. – Egy kis különbség van azért, nem gondolja – jegyezte meg elutasítón, s elhatározta, hogy ezentúl még távolabb tartja magától a tolakodó napszámost. Az kellene, hogy a német nevelőnő még a kedvesének gondolja. Lajos még egyszer-kétszer megpróbálkozott Teri nekivadításának, de ez egyre kevésbé sikerült már. – Kijöhetne magának törülgetni az úriasszony. Kitisztíthatná a maga cipőjét az úriasszony. De nagyra vannak az úriasszonnyal, hogy az asztalnál etetik. Annyi erővel maga is ott ehetne. – Ilyen megjegyzéseket szúrt Teribe Lajos, az azonban napról napra többre tartotta a nevelőnőt, s egyre gorombábban kergette el az izgatót.

A nevelőnő ezt a sikerét két dolognak köszönhette. Annak a megvetésnek, mellyel a Horváthék viszonyait szemlélte, s annak a nyájasságnak, mellyel ezt a megvetést Teri tudtára adta. A nevelőnő szeretett összehasonlítást tenni az ő régi háztartása s a mostani közt, amelybe balsorsa vetette. Ő meg nem tűrt volna a házában olyan fölugrott rugójú székeket, mint Horváthné. Ő a padlójára csak perzsát terített, ahova az nem jutott, inkább üresen hagyta. A függönyökre csak egy kézlegyintése volt, s kifogásolta, hogy a falon eredeti festmények helyett tucatjával másolható rézmetszetek függtek. Maga a tulajdonosnő sem volt elég jó neki. A modora nyers, ruhája, fehérneműje közönséges, púdere nem finom, németül rosszul beszél. Ő ismert igazi magyar úrinőket, de azok mind kitűnően tudtak németül. Az úrra egy szava volt: jelentéktelen. A nevelőnőnek ezt a megvetését nagyban hitelesítették a bőröndjei, melyekből az újonnan vett sifonáruk mellett néhány szép régi darab is került elő: egy szürke róka, csipkebetétes selyem kombiné s igen sok zálogcédula. Míg a tulajdonosnő városbeli rokonait látogatta, s Teri egy rakás friss gyermekfehérneművel a karján a gyermekszobába szökött, a kiterített zálogcédulákból a nevelőnő magyarázatai nyomán bűvös bazár táncolt elő. Aranyretikül hevert gyöngyházzal kirakott színházi látcső mellett, a családi gyűrű briliáns nefelejcse egy perzsabundára gurult, óriási strucclegyezők, velencei kameák, kétrét gyöngysorok s remek, pihés paplanok libegtek egymásba kavarva a tintaceruzával átfirkált szennyes papír fölött. Teri nem volt zálogházi becsüs, s nem tudhatta megfelel-e az ékszerekre adott összeg a nevelőnő káprázatos leírásainak. Előtte már e tárgyak neve is fényes vibrálást indított meg, a bűvös cédulák pedig (egyaránt névjegykártyái balsorsnak s reménynek), arany, toll, gyöngy, prém érzéki közelével zaklatták fel. A zálogcédulák túlsó felén ülő úrinő (akinek magyarázat közben egy nyugtalan kis kölök ráncigálta a könyökét) a végzet félelemtelibb tiszteletére kényszerítette őt, mint bármi, amibe idáig bepillanthatott. E cédulákra váltott tárgyak mindenike új szakát jelentette volna életének, ha valamiképp birtokába jut. Mit szenvedhetett ez a nő, amíg sorra megvált tőlük, s ujja olyan meztelen maradt, mint ahogy most babrál e gyászjelentéssel fölérő papírokkal. Másrészt ezek a tárgyak nem vesztek el még végleg. Krisztin azért ment helybe, hogy legalább a kamatokat fizethesse utánuk. Egyszer megfordul a sorsa, s egymás után visszavándorolnak hozzá. Ez a félbírása ennyiféle kincsnek talán még jobban izgatta Terit, mint a balsors, mely elvette őket. A maga fizetését is lekötötte volna hónapokra, csakhogy kiszabadíthassák őket. Ő megadna kétszer annyit, mint a zálogház; így a nevelőnő is gyorsabban szerezhetné vissza tárgyait, s neki is lecsöppenne egy-egy gyűrű vagy prém a kisebb kincsek közül. Krisztinának nem merte előhozni ezt az álmát, de ragaszkodásával előkészítette. A gyermekruhát a németnek kellett volna bevasalni; ő este, munkája után, elvégezte helyette. A cipőjét gondosabban takarította, mint az urakét, s ha egymás közt németül beszéltek, nem kisasszonynak hívta, ahogy foglalkozása után tartozott, hanem a múltjára emlékezve Gnédigének.

Krisztina jóakaratú leereszkedéssel fogadta Teri hódolatát. Zálogcédulái mögött nem sopánkodott, s a Teri sopánkodását is rejtélyes mosollyal hallgatta. Minek siránkozni azon, ami úgyis csak átmeneti? Azzal, hogy siránkozik, véglegesnek ismerte el állapotát. Az ő modorát pedig épp az szabta meg, hogy mindaz, ami e háznál történt vele, csak átmeneti. Olyan készséges volt, mint aki puszta játékból cseléd. Csurgott a szájáról a sok „Wie wünschen Sie, Herr Doktor.” „Bitte schön, so, wie Sie befehlen, gnädige Frau.” De e nagy készség mögött szigorú önérzet állt résen. Az asztalnál ijesztő előkelően evett, ha a tulajdonosnőt az ura térdén találta, gyors Entschuldigunggal húzódott vissza. Fésületlen, cipő, harisnya nélkül ki nem bújt a gyerekszobából. Asszonykorában nem volt ő ilyen pontos és fegyelmezett; férje, a kártyás zsidó ügynök elé sokszor rakta loncsosan, pongyolában és mosdatlanul az elkésett ebédet; itt azonban az úriasszonyság volt legfőbb védenivalója, s hogy védhesse, mereven hordta, mint rosszul fércelt jelmezt. Szolgálatkészen, hidegen és egyenesen illant át a lakáson, mint szótlan fegyelmező, akinek csak a gyerekeket van joga megdorgálni, de mellesleg a szülőknek is eszükbe juttatja, mivel tartoznak a magasabb illemnek.

Lajos az első meghiúsult engesztelő kísérletek után úgy bámult rá, mint különösen ártalmas istenségre, aki minden életet elszív körüle, s neki sem imája, sem varázsszava ennyi kártétellel szemben. Amióta a pitte sénnel felsült, nem köszönt neki többet; Tibi szökése óta a nevelőnő sem szidta le őt újból. Ha találkoztak, Krisztina tekintete a feje fölött szállt el, Lajosé a nő lába előtt akadt meg. De Lajos tudta, hogy ő rontotta meg végképp az Alpár úti házban az életet. A szobák tőle lettek még tilalmasabbak, a konyhából ő szívta ki a petróleumlámpa itt feledt utolsó melegét, a lucskos, magányos kertet ő szolgáltatta ki a dérnek és hidegnek. Ha vacsora vége felé szenesvödreivel a kokszállathoz behatolt, három szótlan ember vesződött késsel és villával a párizsi héján, s ha az étellel együtt ő is visszatért a konyhába, Teri nem engedte meg, hogy mellette egyék a konyhaasztalon. Nem is a friss ételből adott neki, hanem többnapos maradékokat kotort össze. Száraz kenyérsarkat, megzöldült hússzeletet, rosszul fölmelegített főzeléket vetett elé, melyen még a hideg kéreg sem olvadt föl. Nagy kegy volt már, ha ezeket a hulladékokat az alacsony zsámolyon fogyaszthatta el. Legtöbbször a mosókonyhabeli vacokra kellett visszahúzódnia. Ott forgatta kedvtelen szájában a szívós anyagokat. A kötődő virgácscsapások teljesen elmaradtak. Skrubekről nem hallott többet a nikkelgombos tűzhely, a Lajos tévedését gúnyoló „pitte sént” is belepte a csend, mellyel Teri a maga társadalmi tekintélyét óvta. Oly előkelően törülgette a pecsenye alól a zsírt, mintha maga is vicenevelőnő volna. Nem ujjába fogta a kenyeret, mint régen, hanem villára bökte, s a mosogatáson felszaporodó edény sem bírhatta rá, hogy közvetlen a tálból egye a húst. Lajos egy ideig legalább a mosogatás ürügyén próbált valami közösségbe kerülni vele, de Teri, mintha csak elértette volna szándékát, a törülgetésből is elmozdította őt. – Nem kell nekem a maga segítsége. Nézzen maga csak arra, hogy a kerttel végezzen. Mit gondol, meddig tartjuk itt? – Visszahúzódva a mosókonyhába, ott sem rajzolhatott már. Az egyik vacsora után egy kicsit tovább égette a villanyt, Teri belépett, s kicsavarta a körtét. – Én nem hallgatok azért, hogy sok villany fogy. – Lajos tudta, hogy Terinek nem kellett volna az ő gyönge kis villanyáért hallgatnia. Azért csavarta ki, hogy ezzel is mélyebbre taszítsa őt magától, a világtalan éjszakába. Ettől a tudattól a sötétség még sötétebb lett, mint amilyen amúgy is volt, a párolgó falak pedig még nyirkosabbak. Itt, az arasznyira nyitott konyhaajtó gyér világában s a lábát húzó lucskos kertásásban lett ő igazán az az alaktalan, bánatos Der Mann, akinek a német nő tette meg, amikor alázatos köszönésével elébesietett. Már az úrnak is örült volna, ha kijön hozzá ásni, de az úr keveset volt mostanában otthon, s megint szökött előle, mint a beköltözés körüli időben.

Ilyen állapotban kapta meg Lajos a nénje levelét. „Kedves Lajink – mondta a levél –, tudatom veled, hogy már nem vagyok a… tanáréknál. Itt fekszem a nőgyógyászati klinikán, a lábam már második hete föl van polcolva. Ezt a levelet is egy jóravaló asszonyság írja neked, aki maga is itt feküdt, de már fönnjár, s hallotta, ahogy téged emlegettelek. Bizony nagybeteg voltam, Lajink, rettenetes, mit kellett kiállnom, s a doktorok a betegség mellett még mással is ijesztettek, amit neked nem írhatok meg. Szegény édesanyánk, ha látott onnan föntről, sírhat értem. Most már bízok benne, hogy mégiscsak jobban leszek, bár az Isten tudja, mire gyógyulok meg. Hát te hogy vagy, kedves öcsém? Még mindig a régi helyedben vagy? Becsüld meg magadat, nehogy télidőn hajléktalan maradj. Szomorú vagyok, hogy nem segíthetek rajtad, de a bajban engem is cserbenhagyott mindenki. Ami kis pénzem volt, elment. Addig örülj, amíg egészséged van. Ha teheted, írjál. Sokszor csókol szerető nénéd: Mariska.” Nem levelezőlapot íratott, hanem borítékos levelet, ezzel is mutatta, hogy bajba jutott, s nem szem elé való dolgokra céloz levelében. Az öccse nem érti el ezeket a célzásokat, de egy kitanultabb elérthetné.

Lajos rémülten forgatta az idegen írást. Attól fogva, hogy a nőgyógyászati klinikát a papírról lebetűzte, elgyöngült, mintha vért látott volna ömleni. Már a kórházra sem tudott úgy gondolni, hogy meg ne émelyedjék. Katonáéknál egyszer őt is beutalták egy keléssel, de majd elállt a lélegzete attól a nehéz szagtól. A nőgyógyászat szóban ez az émelyítő szag gyermekkori emlékekkel keveredett. Vértől átlucskosodott női ingek szagával, melyeket az ágy alól vagy a sarokból véletlen fölemelve, az asszonyi lét titka, bűne és borzalma meredt rá. Ha Teri halvány, rakosgató karját bámulta a villanyfényben, vagy a nénje komoly sugarú szemére emlékezett, az asszonyi létnek ez a vérlucskos lényege mint valami tilalmas dolog, melytől gondolkodása egészen elszokott, föl sem merült benne. Teri, Mariska, a tulajdonosnő csodálatos, magasabb élőlények voltak, akik egy külön, férfi számára megközelíthetetlen szertartásba buknak alá, mintegy adóul szépségükért, ebbe a véres, közös női fertőbe, melyet még a legkanosabb férfi sem emleget szívesen. A nőgyógyászat szó Lajost a női létnek erre a beteg, homályos, elállíthatatlanul ömlő felére emlékeztette, s a hír, hogy nővére a nőgyógyászati kórházban fekszik, borzalmasabb volt számára, mintha akármilyen más osztályra kerül. A kartörésről, szívbetegségről, tüdőbajról aránylag tiszta fogalma volt, a női bajok egyetlen borzalmas betegségbe folytak össze. Ha Mariska a nőgyógyászati klinikán fekszik, akkor a közös női rossz, lány létére, olyan mélyre húzta őt, amilyen mélyre egy egész falu asszonya közül is ritkán süpped egy-egy.

Míg a levelet akadozó figyelemmel tovább olvasta, a lucskos ingekkel körülaggatva az Ágnes utcai cselédágy jelent meg előtte, melyen a hegyesen ülő Mariska mögött egy sötétebb folt rajzolódott ki a belényomódott embertestből. Nem is mint ok és okozat jelentek meg a cselédágy és nőgyógyászati klinika egymás mellett, inkább mint egy sötét női nyomorúságnak közép- s felsőfoka. Már akkor elkapta Mariskát a női rossz, amikor Vodállal olyan bánatosan lépegetett alá a Guggerhegyről. A cselédágy gödrét ez a rossz vájta ki mögötte, s a nőgyógyászati klinikán emiatt kell most mozdulatlanul feküdnie. „A lábam már második hete fel van polcolva”: akadt meg a figyelmében ismételt olvasásra. Mért polcolják föl egy asszonynak a lábát? Talán, hogy a sok vér ki ne tudjon folyni belőle? Csigákat látott, amilyenekkel a törött lábat emelik a kórházban magasba; ilyenekben van a nénje lába is kipeckelve. S mit állt ki, amíg úgy kicsigázták. Ki tudja, miféle vaseszközökkel dolgoznak benne. Egy katonatársától azt hallotta, hogy óriási vaskanalakkal vájkálnak ilyen helyen a nőkben. Szegény édesanyjuk igazán sírhat a Mariért. Anélkül hogy elértette volna a nénje célzását arra a „másra”, amivel a doktorok betegségén kívül ijesztették, tétova körvonalakban az egész női pokoljárás ott gomolygott benne, a Guggerhegytől a fölpolcolásig. A kapualji jelenet jutott eszébe, melyre Teri s a tulajdonosnő célozgattak a beköltözés estéjén. Terit is a kórházba küldte az asszonya, s már az éjszakai utcán kongott a sarka, mikor az úr a tulajdonosnőt utánaszalasztotta. Így rohanhatott ki Mariska is, azzal a különbséggel, hogy őutána nem küldtek senkit. A kappan tanár eleresztette, talán még el is hajszolta. – Beláthatja, fiam, az én házamnál ilyennel nem maradhat. – Így volt biztosan, hisz írja szegény, hogy a bajban mindenki cserbenhagyta.

A fájdalom úgy megszorította a mellét, hogy össze kellett zsugorodnia a mosókonyhai matrácon, mintha csikarása lett volna. Abban a mindenkiben, aki a Mariskát cserbenhagyta, ő maga is benne volt. Itt járkált mellette a bánatával, s ő nem segített rajta. A csomagjait meg a kis keresetét eltette, de amikor az építkezéstől elhívta, s szólni kívánt vele, csak makogott, bambáskodott, egy jó szava sem volt hozzá. Emlékezett: azt remélte, hogy Terit találja a keresztnél, s attól, hogy nem Teri volt, csak a nénje, vak, süket, hülye lett a testvérfájdalomra. Ha akkor egy kicsit foglalkozik vele, minden másképp lesz; ő sem megy el Szegedre, s Vodál is másképp gondolkozik. Kimondhatatlanul gyötörte ez az emlék. Egy ilyen szívtelen, cifra után futó személyért feledkezett meg a testvérnénjéről, aki anya helyett nevelte, s itt Pesten az éhhaláltól mentette meg, a maga biztos állását kockáztatva. A konyhaajtó arasznyi világossága elveszett bőven görgő könnyeiben. Kabátujjával csak akkor dörgölte szét arcán a nedvességet, amikor eldugult orra alatt már a kissé nyitott száj is tele volt a fájdalom sós ízével.

Arra lett figyelmes, hogy a konyhában egy ismeretlen hang viszi a szót. Bővebben, jobbkedvűen folyt, mint a Terié, s nem volt olyan nyers, magabiztos, mint a tulajdonosnőé. Egy diadalmas madár csicsergett, egy ággal magasabban a többi madárnál. Lajosnak minden fájdalma ellenére is találgatni kellett, ki lehet az. Ahogy kivette, a diadalmas madár egy olasz pilótáról dalolt, aki minden két-három hónapban jön meg Budapestre, s akkor csoda gavallér gyerek. Teri ritkán akasztotta meg egy-egy kérdéssel ezt a dicséneket. Lajos az ő halkabb szavából alig vett ki valamit, inkább csak a másik szünetei mutatták, hogy most ő kérdez, de ezek a szünetek irigy álmélkodással guggoltak a magasan trillázó beszéd alatt, úgyhogy Lajos szinte megszánta Terit, míg a konyhai jelenetet elképzelte. Mit tartozik ez énrám? korholta magát. Az én nővérem fölpolcoltan fekszik Szegeden a nőgyógyászati klinikán. Szegény, azzal biztatja magát, hogy meggyógyul még; de ki tudja, nem úgy vette őt nyakába a szerencsétlenség. Ahogy a cselédágy gödre után a fölpolcolásnak kellett következnie, úgy áll a csigák mögött a koporsó. Szegény édesanyjuk nem soká siratja föntről, együtt lesznek fönn hamarosan. Hajszolta, erőltette a gondolatait, csakhogy távol tartsa vackától a kinti dicsekvő csicsergést, de a füle csak ott volt a konyhában. Végül is azt találta a legokosabbnak, ha kimegy vizet inni, mert a konyhába most már ezen az ürügyön szokott behatolni. Ha látta, ki az, zavartalanabbul temetkezik vissza Szegedbe és az önkínzásba.

A konyhaszéken egy csinos hölgyike ült; rövid, barna bundáját éppen csak annyira gombolta ki, hogy a szövetruhának a felső piros betétje is lássék. Kis macskafején félrecsapott prémkucsma ült, s a magas, csizmaforma cipőjének is prémkarimája volt. A szénnel vont szemöldök alól kikéklő szeme s átvetett combjai alatt gömbölyödő, selyemszürke lábaszára úgy kacérkodott elő ebből a sokféle prémből, mint hízelgő női száj egy összecsókolt férfiszakállból. Teri sokkal szebb volt nála, ő azonban sokkal szerencsésebb. Bele volt írva a szerencse minden mozdulatába. Lajos jó estét köszönt, kivett a szekrényből egy bögrét, a csapnál teleeresztette, fenékig itta, s visszament magánzárkájába. A vendég szünetet tartott a csicsergésben, s megbámulta az odvából előimbolygó élőlényt. Amikor Lajos visszavonult, egy rövid kérdésnek s egy rövid feleletnek megfelelő csönd támadt, majd apró vihogás mutatta, hogy az élőlény fajtáját odakinn megállapították.

Dögöljetek meg, motyogta Lajos, s Vodálra igyekezett gondolni. Mit szólna ő, ha megtudná a Mariskát? Teszem ő, Lajos előfogná: tudja, mire jutott, Vodál úr, a néném? A nőgyógyászati klinikán fekszik fölpolcoltan. Vajon megremegne-e benne az emberség? Volna-e lelke elfordítani a fejét, hogy itt hagyott; semmi közöm hozzá? Hiszen nem volt rossz ember a Vodál, csak a feleségéhez nem volt ereje. Kapóra jött a gyávaságának, hogy Mariska elment a tanárral. Mintha nem tudta volna, hogy csak dacból teszi. Hiszen még ő is észrevette; meg is mondta neki: ne dacolj, Mariskánk. A szemérmes természete volt szegénynek a hibás. Ahelyett hogy elébe állt volna, ezt tetted velem, mutasd meg most már, hogy férfi vagy: Vodál első habozására elmenekült.

A konyhába most a nevelőnő is kijött, s hármasban németül beszélgettek. A vendég is tudott németül, rokona lesz a Terinek, talán a testvére éppen, aki Hochwartéknál próbakisasszony. Erre a gondolatra föl kellett ugrani a vackáról. A lányból, akivel a főnök úr a csigalépcsőn nyomakodott, már csak egy átlátszó nyári ruhára emlékezett, most mégis őt öltöztette bele a kinn csevegő hölgyike divatos kurta bundájába. Idejön dicsekedni a szemtelen; elszédíteni a nénjét, hogy mit kap ő az olasz pilótájától. Lásd, mennyivel ügyesebb vagyok én nálad, mondja ez a sok beszéd. Te csak gyereket szedtél össze, s mosogatni tudsz, engem munka után finom, idegen urak hurcolnak taxin bárba. Különben mit törődöm én velük? Egyik olyan dög, mint a másik, intette le magát a Teri iránt támadó részvétéért. Nekem egy gondom most: a néném. Hogyan könnyíthetnék azon.

Ebben a pillanatban Teri a nevét kiáltotta. – Lajos, csapott be a hang a mosókonyhába, s a mosókonyha még dermedtebb és némább tudott lenni ettől a hangtól, mint amilyen addig is volt. Miért idézheti őt Teri maga elé, amikor a kokszállat jóllakott, s a konyhának finom hölgylátogatója van. – Lajos, nem hallotta? – szólította fel Teri újra az ajtó mögött ülő csöndet, s erre a másodszori hívásra Lajos, mintha nem is izom, hanem a hívásnak esze közbejötte nélkül is engedelmeskedő mágnesség vinné, megmoccant s előbotorkált a sötétből. – Azt tudja, Lajos, hogy a Hochwartéknál új kifutófiú van. A nővérem mondja, hogy már ő jár a kocsin. Tegnap volt elseje, ugye? – kérdezte meg pontosság kedvéért a vendégétől. Lajos a gond, sötétség, lelkiismeret-furdalás után kissé káprázva nézett Terire; hirtelen nem is tudta, hová tegye a Hochwarték új kifutófiúját. – Igen? – kérdezte meghatottan, hogy szóba álltak vele. Csak a Teri további beszédje alatt jutott eszébe, hogy annak a kifutófiúnak neki kellett volna lenni. Új fiú jött, s a tulajdonosnő nem teljesítette ígéretét.

Terit sokkal jobban felbőszítette ez a hitszegés, mint a Szegedről visszatámolygó Lajost. A nővére kurta bundájától a cselédsors minden bánata a szívére szorult, s abból, hogy Lajos nem kapta meg az állást, a maga jövőjére is baljelet olvasott. – Csak kecsegtetik az embert, hogy iparkodjék nekik, s amikor be kellene váltaniuk az ígéretüket, nem bolondok az olcsó munkást elereszteni. Itt van ez a fiú is. Két hónapja túrja nekik a kertet rongyos harminc pengőért. S mi mindent végeztetnek vele! Még az üveget is vele vitették fel a létrán az emeletre: ha leesik, örök nyomorék lesz. S most, hogy egy jobb állást szerezhetnének neki, ki se nyitják a szájuk. – Lajos még a régi, szebb időkben sem hallott Teritől ilyen rokonszenvező beszédet, mint most, hogy az új kifutófiú az ő próbakisasszony-reménységét kétségessé tette. A tulajdonosnő szószegése annál nagyobb volt, minél hívebben szolgálta őt Lajos, s ez az összefüggés Lajos erénye s Horváthné álnoksága közt rég feledésbe ment hőstetteket kotort ki; az üvegtáblák fölvitelét például s a kopogtatást követő házkerülést. – Így járom meg én is velük. Sosem hoznak be ők engem. Akkor leszek próbakisasszony, mikor ő római pápa. – Teri vendége ezt a jóslatot nem cáfolta meg. A próbakisasszonyság a testvére helyzetéhez csakugyan igen magas polc volt, s minél jobban elkeseredett miatta Teri, annál csudálatosabbnak találta ő maga. – Bizony, azzal ne is biztasd magad, nem ilyen lányokat vesz fel a főnök úr, nem vagy te odavaló. – A következőt már németül mondta, a sértődötten visszahúzódó nevelőnő kedvéért, akinek Teri is újból előadta sérelmét.

Lajos a mosókonyha-ajtóból hallgatta a karattyolást; senki sem hederített rá többé, de őneki azért nem volt ereje visszahúzódni a helyről, ahol olyan szép szavakat ejtettek az ő szolgálatairól és megcsalatásáról.

Ahogy ott ácsorognak négyen, kinéz rájuk a tulajdonosnő. Mintha csak azért jött volna ki, hogy szétcsapja annak a bizonytalan többesnek a ködét, melyben Teri emlegette az elébb. A sok „ők”-ből, „nekik”-ből, „kecsegtetik”-ből és „végeztették”-ből mint határozott, kemény csontú, egyes számú személyiség robbant a konyhába. A zúgolódó cselédcsoport egy szemvillanás alatt tökéletesen átalakult körülötte. A nevelőnő a karjára kapta a vasalt gyerekágyneműt, s ment már; őt a dolga hozta a konyhába, semmi köze a cselédpletykákhoz. Teri a vacsorára szánt húshoz menekült; besózta, s abba verte bele egy rovátkás húsverővel elkeseredését. Lajos még egyszer kinyitotta a konyhaszekrényt, s egy újabb bögre vízzel igazolta jelenlétét. A vendég maga maradt a tulajdonosnővel szemben. Úri megjelenése és valóságos helyzete közt az ellentétet egy negédes kezicsókolommal egyenlítette ki. Megadom neked a kezicsókolomot, mert a főnököm lánya s a testvérem úrnője vagy, de te is látod, ugye, hogy az utcán egész szépen elmehetnénk karonfogva a ruhánktól – ezt mondta a kezicsókolom.

– Irén, te napról napra elegánsabb leszel – forgatta meg a felálló lányt maga előtt a tulajdonosnő. Rendesen nem tegezte őt, s ez a te most olyan volt, mint egy gyönyörködő, bizalmas arccsípés: takaros dög vagy, meg kell hagyni, Irén. S mindjárt hozzá is tette: – De ezt a bundát nem a fizetésedből vetted, remélem? – Irén senki előtt se szokott takargatódzni, a tulajdonosnőről meg tudta, hogy előtte kérkedni is szabad. Horváthné gyönyörködött a lány könnyű, trillázó romlottságában, s ahányszor találkoztak, kifaggatta viszonyairól. Mulatságos, kuszált élete volt a Teri nővérének. Volt egy könyvelő vőlegénye, akit ő tartott el, s bár egyszer már húsz gramm aszpirint vett be érte, minduntalan megcsalta. Nemcsak olyan komoly legényekkel, mint a pilóta, hanem egy-két harisnyát jövedelmező szállodai kalandokban is. – Mit tetszik gondolni? – nevetett Irén. – Hol keresek én annyit? – Azt te tudod, fiam, hogy hol keresed – mondta a tulajdonosnő. – Én legföllebb azt gyanítom, mivel. – Lajos elégedetlenül rakta vissza a vizesbögrét a helyére: egy úrinőtől nem várt ilyen beszédet. Mire legyen akkor Teri esze, ha az asszonya is csak viccel az ilyesmin? De a vendég kacarászva rázta magát. – Aztán ki a legújabb? Valami földbirtokos? – kérdezte a tulajdonosnő. – Egy olasz. Pilótatiszt. Egész fiatal fiú – adta be dicsőségét adagokban Irén. – No, ne beszélj – hüledezett tréfásan Horváthné, de a szeme sarkában egy kandi sugár a tisztességes asszonyé volt, aki a jó mellé egy második életet kíván magának, hogy abban meg kalandornő lehessen. – A mucusa kezéről csaptam le, nálunk vett neki boát. Van is nálam egy fényképe – magyarázta Irén, a retiküljében matatva. Teri egyre lankadtabban csapkodta a húst, mint akinek a haragja mélabúra fordul. Egy pillantást ő is odavetett a kézitáskából kibúvó fekete fiúra, aki a tulajdonosnő tetszését is megnyerte. Lajos nem akart a mosókonyhába húzódni; úgyis csak kilesne a próbakisasszony dicsekvésére, s az sehogy sem illett a nénje állapotához. Kifele kotródott inkább; járkál egyet a ház előtt, amíg a hölgyike el nem billeg.

Odakinn valami daraforma esett: az úttest pocsolyájában gyorsan elolvadt, de a salakot vékony fehér penésszel futotta el. A szél hatalmas dudákkal nyargalt le az Alpár úton, s az üvöltő hang előtt ide-oda ugráltak a pelyhek. Lajos fölkémlelt oda, ahol máskor a csillagok vannak: csak nincsen vége a kertásásnak? A próbakisasszony beszédjétől olyan gyöngeség öntötte el, hogy már a havat sem bánta; legalább végleg el kell mennie ebből a Sodomából. Ahelyett, hogy föl-le járkált volna a ház előtt, sodortatta magát a vihartól. A kereszt bádogívén komoly hópihék ültek. Túlságos kövérek a hozzájuk keveredett víztől, de mégiscsak igazi pihék. Mi lenne, ha vissza sem fordulna többet, otthagyná nekik a hátizsákot, színes ceruzát, ébresztőórát, még a köpenyét is, s egy szál zubbonyban nekiindulna Szegednek? De a nőgyógyászati klinikától megborzongott. El is alélna talán, ha Mariskát ott kellene meglátnia a többi vérfolyásos közt kicsigázva. Nem írta-e, hogy mindenki cserbenhagyta?

Azon kapta magát, hogy az Ágnes utcában jár. Egy-két házmester kiállt söprűjével a kapuba; inkább csak a telet fenyegették, s vesszőfegyvereiket gyakorolták a leheletnyi darán. Néhányat húztak az aszfalton, aztán a kapuba álltak, beszélgetni. Vodál is ott volt köztük; Lajos a másik útparton elfordította a fejét. De ahogy az utca tövébe ért, mégiscsak visszafordult, s most már úgy jött fölfele, hogy bátran átnézett a beszélgetőkhöz. Vodál mintha felvágta volna a fejét. Lajosban minden rossz emléket elmosott a kívánság, hogy Mariskáról szólhasson vele. Megfordult, s még egyszer elsétált Vodál előtt, de most már az út közepén. Vodál akkorra visszahúzódott a maga kapuja elé, s a tiszta járdán harsogatta a friss vesszőt, talán csak, hogy a nyugtalanságát ledolgozza. Ahogy Lajos az úttesten elhaladt, megállította a seprűt, s a kövér hópihék közt feléje fúrta a tekintetét. Lajos erre a tekintetre megállt. – Te vagy az, fiam? – szólalt meg a két szoboralak közül a seprűs. – A Vodál úr? – felelt kérdéssel Lajos. – Nem mentél már elébb is erre, mintha téged láttalak volna – mondta Vodál. – De igen – vallotta be kisvártatva Lajos. – Eszembe jutott, hogy megnézzem szegény néném helyét. – Vodál a kerítéshez támasztotta a söprűt, aztán lelépett a járdáról. – Valami baj van? – kérdezte halkan. – Benn fekszik a nőgyógyászati klinikán, Szegeden. A lába már föl van polcolva – bukott ki zokogásszerűen Lajosból az újság. – Írt? – kérdezte hosszú csend után Vodál. – Itt van a levele nálam – ütött Lajos a zubbonyára. – El akarja a Vodál úr olvasni? – Vodál bepillantott a ház fele. – Ereggy a sarokig, majd utánad megyek.

Lajos ott méltatlankodott magában a sarkon. Ez meghal, s ő még mindig attól a másiktól tart. Eh, mit is vár itt rája? Nincs annyi büszkeség benne, mint a nénjében? De az a zokogásforma néhány szó olyan jólesett az elébb, hogy a folytatásáért bevárta Vodált. Amikorra odaért, a kinyújtott levélen a vizes pihék már szétmostak egy-két tintaceruzás betűt. Vodál a lámpa alatt olvasta el a levelet. Házmester-lebernyegben állott, s hogy láthassa az írást, magasabban kellett a fejénél tartania. Alulról betűzte a papírt, amely fölött a pelyhektől körültáncoltan szőkéllt a villanyégő. Szótlanul adta vissza Lajosnak a levelet, s úgy figyelte a ki- s begombolódó zubbonyt, mintha az lett volna a legfontosabb kérdés most, hogy a tárca egy nyitott gombon jár-e ki-be vagy kettőn. – Szóval, két hete van már benn? November dereka óta? – kérdezte Lajost. Látszott, hogy számol valamit; éppúgy, mint Lajos, amikor Teri s a tulajdonosnő arra a lépcsőházi jelenetre célozgattak. Szeptember közepétől november közepéig: két hónap; Vodál nyilván ezt a két hónapot mérte föl hátulról előre, elölről hátra. Az arcáról csak átkot meg sötétséget lehetett olvasni, de Lajos kitalálta, hogy a tanárra gondolt. Ő-e vagy a tanár? – Nem szabad annyiban hagyni – mondta végre. – Pihennie kell, ha meggyógyul. A legokosabb, ha hazamegy egy hónapra keresztanyádhoz… Lajos nem ezt várta, s most csalódottan hallgatott. – Gyere le holnap ide, ilyentájt, addigra szerzek pénzt, amiből elutazhatsz. Húsz pengő egyelőre elég lesz.

Lajos nem felelt. A másik oldalon, lenn az Ágnes utcából egy asszony osont fölfelé a túlsó kerítésnél. Ahogy egy lámpa körébe ért, egész nekilapult a kerítésnek. Úgy csúszott föllebb, mintha valaki másnak lett volna az árnyéka csak. Lajos nem akarta Vodált figyelmeztetni, de most mintha az is észrevette volna. Egy mozdulattal sem mutatta, de búcsúzni kezdett. – Akkor holnap ilyentájt, fiam – mondta s kongó, bátor lépéssel visszament a házhoz, éppen csak a túlsó oldalra nem nézett, ahonnan a felesége leselkedett.

Lajos lassan indult neki a hegynek. Érezte, hogy az asszony futva követi, s be akarja érni. – Hát gyere csak, gondolta s megállt. El volt keseredve Vodál ellen; nem azt a nyomorult húsz pengőt várta ő tőle, amikor mint a ringyó elsétált előtte. Higgye el akárki, nem azt. – Dolga van velem az asszonyságnak? – támadt a melléje lépő asszonyra. Az nem várt tőle ennyi elszánt gorombaságot, s kissé visszahőkölt. Az elkészített mondata is tétovábban jött ki, mint szerette volna. – Te, azt ajánlom, ne lógj az uram után, mert… – Lóg az öregisten – förmedt föl Lajos. – Elteheti pácba az urát. Az ilyen rongyembernek maga való. – Nemcsak az asszony nem számított ilyen kitörésre, de maga Lajos sem. Mindketten megdöbbenve hallgatták a közéjük hulló szavakat, amelyek mintha nem is Lajosból jöttek volna. Olyan szokatlan volt ez a kitörés, hogy nem is tudták folytatni, csak nézték egymást, s amikor eleget nézték, leváltak egymásról, mint kilincsről a kéz. Vodálné, amikor a lakásba besomfordált, azt vonta le a Lajos kifakadásából, hogy az ura végképp leszámolt Mariskáékkal. Lajos ugyanezt magáról. Pénzem nekem is van, azért nem megyek hozzád, motyogta a darában, melyből fokról fokra megint csak permetező eső lett, a kopogó házmesterseprők s a csendes kerti ásók pörét még egyszer az ásók javára döntve el.

Mialatt Lajos lenn járt, az Alpár úti házban is felfordult a világ. Már messziről gyanús volt az épület; mintha valami villanytűzvész ütött volna ki benne, minden ablakán dőlt a világosság. Fönn az emeleten akkor eresztették le nagy zajjal az első redőnyt, amikor Lajos a kapuba ért. Az udvari ajtó nyitva volt, s a küszöbön Teri vigasztalta a szipogó Zsuzsikát. Nem szokott a kislány ilyen késővel kinn lenni; Teri sem szokta nyitva tartani télidőben a külső ajtót. Mintha szerencsétlenség riasztotta volna ki a kicsit a lányokhoz, s Terinek azért kellett volna a sötét küszöbön ácsorogni vele, hogy alkalomadtán elmenekülhessenek. – Baj van? – kérdezte Lajos a szepegő gyerek és vigasztalója előtt megállva. – Az úr kiabál – mondta Teri, aki a szokatlan viharban sem vesztette el azt a szórakozott tárgyilagosságot, mellyel az urak dolgát kísérte. Lajos belépett az előszobába. Ott már hallani lehetett a házat betöltő hangot, mely a villanytűzvészt felkavarta, s Zsuzsikát a cseléd szoknyájához űzte. Valaki csakugyan kiabált, de Lajos nem akarta hinni, hogy az úr az. Rekedten, üvöltésszerűen járt a hang a házban. Nem is annyira szavakból állt, mint lökésekből, amelyek egy bedagadt gége szennyét, kormát, könnyét lökték fel mocskos és nyúlós hangköpetben. Lajos sosem hallott ehhez hasonló ordítást. Legföllebb az a szegény etető ordított így, aki Abafalván féllábával belelépett a dobba. De az hamarosan elalélt, ennek azonban mintha egyre új lábait szaggatták volna ki, vagy azt az egyet törnék újra és újra alaposabban össze.

Lajos megkövülten állt az előszobában: sosem hitte, hogy az a csendes ember ilyenre képes. Ahogy a füle hozzászokott a hanghoz, s az ajtóhoz is közelebb került egy arasszal, mondatokat választott le a tagolatlannak ható ordításból. – Nem volt elég ez a börtön? A kölkeimmel akarsz szétrágatni? Hogy ők is ezt folytassák? Hát mi a család? Kényszerzubbony? A legszebbet ölitek meg az emberben. Rongy, cafat, flitter – az életből… Ami egyszer van. Rosszabb a gyilkosságnál… Inkább szúrj le most mindjárt. Darabokban akarsz megrohasztani? Erre esküdtél? Ezért adtam az ifjúságom… Az asszony egy ideig az erélyével próbálta letorkolni. – Elvesztetted az eszedet. Kétségbe vagyok esve: mi lesz a gyermekeimből, ha ilyent kell látniuk. – De a férfit már nem lehetett érvekkel lecsillapítani: – Te vagy kétségbeesve? És én? Hogy nevezed, amibe én estem? Itt rohadok szét előttetek. S már nem is néztek másnak, csak egy darab rohadéknak, amit kiástok s elfödtök, mint takarékos kutyák a részletben falt dögöt. – Bandi! – sikoltott az asszony, s ezentúl már ő is csak szepegni tudott.

Lajos bement a konyhába, s a konyhaszéken várta a tünemény végét. Nemsokára a nevelőnő is lejött, s Teri behúzódott a gyerekkel a világosságra. – Schreit er immer so? – kérdezte tőle a német, jegesen és rosszallón, ekkora ordenáréságban. Benn a kisgyerek is fölriadt, s sikítozni kezdett az ágyában. – Krisztina, bitte, das Kind – dugta ki a szerteszét futó könnyek alatt foltosan piros arcát a tulajdonosnő. A német még készségesebben ugrott, mint máskor, s a készsége mögött még több megvetés ült. A gyerek sírása lassan az úr elborított agyához is hozzáfért. Nagyobb időközben böffente panaszát, s ahogy csendesedett, a vádból mentegetődzés lett: – Állatot csinálnak az emberből. Tehetetlen velük s amikor sok, bömbölni tud csak, mint a verembe esett állat. Hogy miért is nem halok meg!… – A gyér böffenések már szégyenkeztek magukért, a hang visszaszállt odvába, ahonnét szökőárszerűen feljött, Lajos a konyhaszéken tűnődhetett, hogy miképp fulladt el. A dívány sarkába vetette magát, s ott nyomta el, száját a kárpitnak szorítva, vagy fölvetett arccal ül egy karosszékben, s csak a könnyei dőlnek ellenőrizhetetlen? Teri befele indította a kislányt. – Most már bemehetsz. Apuka nem kiabál. – De a kislány hátrafeszítette a húzó kezet, s riadt szemét Terire akasztva csak annyit mondott. – Még nem.

Az úr kifakadása után nagy csöndesség következett. Az Alpár utcai ház, mint egy jajveszékelésben elrekedt torok, napokig csak suttogni tudott. Az úr bekapta az ebédet, s már lábalt is vissza a sáron a hivatalába; a többiek ágyban voltak, amikor Teri este beeresztette. A dolgozóban vetettek neki ágyat; onnan jött ki reggel csaknem érintetlen a tálcán betett tea és felvágott. Nemcsak hogy a tulajdonosnővel nem váltott szót, a személyzet sem merte fölöslegesen megszólítani: még a gyerekek is csak bámulták s elhúzódtak. A kirekesztettség jégövét érezték körülötte. Ez a jégöv a tulajdonosnőnek nem került semmiféle rendelkezésébe vagy tilalmába. Veszekedés után emberek és dolgok egyszerűen az ő oldalára álltak, még azok is, amelyek, mint Teri, az úrral rokonszenveztek. Az úr maga mondott le róluk, amint arca felhői mögött vakon és süketen járkált. Bútorok, cselédek, gyerekek egy világsérelembe eltemetkezett lelket láttak, s a merő életösztön is afelé terelte őket, aki érintkezésben maradt velük. Ez az érintkezés alig észrevehető volt, de a háznál senki sem kételkedett benne. A tulajdonosnő délutánra eltűnt ezekben a napokban; rácsimpaszkodó gyerekeinek szánalomkeltő sírbolthangon könyörgött. – Ne kínozzátok anyut, a feje fáj szegénynek. – A legkülönösebb az volt, hogy az uraknak ez a kísértetjárásos hangja és mozgása azokra is átterjedt, akiket a családi veszekedés nem érdekelhetett. Zsuzsika lábujjhegyén jött ki a konyhába vizet kérni, s Teri suttogva szidta meg Lajost a kövön elszórt szénért. Míg előbb elveszett a házban a német beszéd, most ami gyér szó pottyant, majd mind német volt. A tulajdonosnő németül tördelte könyörgő, fejfájós parancsait, a nevelőnő németül adta tovább azt Terinek, s a feszültségben Zsuzsika németül beszélt babáival. Mintha az úr kitörésével a ház végképpen a nevelőnő befolyása alá csúszott volna. Az ebédnél a hideg evőeszközök őfeléje villogtak a három pár néma kézben; a pohárszék fénymáza az ő hűvös szemét tükrözte, s a friss asztal- és díványterítők kemények voltak, mint az ő naponként vasalt csipkezsebkendője.

Lajos következtetések nélkül működő logikája (mely a Guggerhegyet, az Ágnes utcai cselédágyat s a nőgyógyászati klinikát is oly meggyőző sorba állította) a nevelőnő hirtelen megnőtt befolyása s az úr bömbölése közt kapcsolatot látott. Teritől hiába tudakolta, hogy min vesztek össze az urak. – Mit tudom én? – húzta a vállát. – Valami semmiségen. Az úr az i betűt mutatta az újságban Zsuzsikának. Egyszer csak vitatkozni kezdtek, hogy milyen elemibe járjon a kislány. Az úr az állami elemibe akarta járatni, a tulajdonosnő az apácákhoz. Az úr egyszer csak lelökte Zsuzsikát a térdéről, hogy neki nincs is gyereke. Mindig ilyen szamárságon veszekednek – vonta le a tanulságot Teri. – Van jó dolguk; mikor kerül még a Zsuzsika iskolába!… – Lajost a Teri magyarázata nem világosította fel, de épp ezért bátran nyomozhatta tovább az eseményeket a maga szimata szerint. E szimat szerint az úr és a nevelőnő két ellentétes hatalom volt a házban. Azért kellett már olyan nagy fifikával becsempészni, nehogy az úr akkor azonnal, a csöröge fölött kiáltozni kezdjen. Az urat akkor meglepték, az asszony kihasználta a különös betegségét, de a féltékenység az új, betolakodó erő ellen azóta is gyötri. Már mindegy, hogy az apácák vagy az i betű címén-e, ebben a házat átható új levegőben kezdett el üvölteni. Lajos nagyon jól megértette ezt, sokszor (csak az előző este, az olasz pilóta kalandjai alatt is) ő is bömbölni tudott volna a petróleumlámpa elpusztított varázsáért, ha őt a bömbölésért azonnal ki nem dobják. Abban a kiáltozásban az úr valamiképp mégis vereséget szenvedett. Ellőtte a puskaport, s most olyasformán gugyorog esténként a dívány szélén, mint ő a villanytalan mosókonyhában. Az a kígyó nevelőnő pedig hidegen siklik le-föl a tölgyfalépcsőn, hol itt, hol ott üti fel gonosz nyakát, s az egész házat a maga sziszegő nyelvére kényszeríti.

A nevelőnő diadalma folytán most először került az úr a Lajos szívéhez egy kicsit közelebb. Mégiscsak jobb volt, amikor a mosókonyhában a szegény emberről szavalt, akit az ág is húz, s ő az úr horvát barátai felől kérdezhette Terit, a kertásás közös rejtélyébe burkolódzva. A tulajdonosnő is okosabban teszi, ha az urának kedvez, nem ennek a vízisiklónak. Az úr kitörését követő éjszakán sokat gondolkozott a Hochwarték új kifutófiújáról is. Igaza van Terinek, a szegény embernek tett ígéretet nem szabad megszegni. Nem tudta eltalálni, miért nem szólt érte az apjának az asszony. Elfeledte, vagy átallt előhozakodni, vagy csak a maga kertjére gondolt, hogy az legyen befejezve? Lajos az utolsó feltevést fogadta el, s érezte, hogy nem tud soha többet olyan szívvel gondolni Horváthnéra, mint előbb. Más napszámos is befejezte volna neki a kertet, tavasszal is időben lett volna még, úgysem ér ez a pacsmagolás már semmit. Ő pedig el van látva ott egész életére. Lám, mégis Teri ismerte jobban az asszonyát; az már elsőbben is megmondta: azért a nagyságos asszonyt sem kell félteni. Igaz, az úr is haragudott őérte eleinte, de amikor megszokta, majdnem hogy pironkodott a módjáért, és sosem szólt, akármilyen keveset végzett. A tulajdonosnő eltalálta a szegény ember nyelvét. Az úr sohasem tudott volna olyan szépen kérdezősködni az édesanyjáról, de mit ér a szép beszéd, ha azt is csak ott szórja, ahol a fizetést akarja elspórolni. Amióta Vodálról is kimondta a feleségének, hogy rongyember, gorombábbul tudott a házbeliekről ítélkezni. Az úr beteg volt, a nevelőnő kígyó, Teri „személy”, a tulajdonosnő olyan, mint az apja: szép beszédű és számító szívű, mint az üzletesek általában. Amilyen örömmel hordta a maltert ehhez a házhoz, úgy megcsömörlött tőle. Csak egy kicsit megcsillapodjék a viszály, kikéri a pénzét, s maga viszi le, ami a vasútköltség után fennmarad, Szegedre. Egyszer borulhasson a nénje kezére, azt sem bánja, ha ott hal meg a nőgyógyászati klinika kapujában.

Miklós napot megelőző délután az a jeges előkelőség, mely az úr kiáltozása után fagyott vékony jégmázként az Alpár úti házban lakó szekrényekre és személyekre, itt is, ott is repedezni kezdett. Azért, mert az úrék összevesztek, Zsuzsika és Tibike nem maradhatott Mikulás nélkül. A felérkező csomagok pedig postagalambjaiként röpültek be a városból ide készülődő vendégeknek. A Hochwarték új kifutófiúja még a délelőtt feljött a Párizsi Áruházban készen kapható nagy celofán zacskókkal. Az egyik keresztmama két piros ruhácskát küldött, piros pomponos papucsokkal. A mérnök az Alpár úti házat csináltatta meg marcipánból a mamának; emeleti ablakán két pici porcelánbaba nézett ki, kapujában pedig az ördög állt kéményseprőlétrával. Ezek az ajándékok érkezésük rendjében a tulajdonosnőt előbb bájos mosolyra, aztán gyönyörteljes szemlélődésre, majd boldog kis kacagásokra bírták. Elképzelte a két gyerek szepegését a Mikulás előtt; a rémült szemek felvillanását a puttonyból elővándorló csokoládé ördögre. A készülődés izgalma elpattantotta arcán a tragikus lárvát, s a sírbolthang az apró, gyors parancsok közben egy vendégségre készülő háziasszony hangjává melegedett.

Lajos a készülődést a magyar nyelv váratlan felgyöngyözéséről vette észre. A tulajdonosnő kijött a konyhába, s közvetlen adta az utasítást a tepsi kikenésére. Teri magyarul tette meg Lajost a tepsik tüzelőmesterének s Zsuzsika, elégedetlenül a gyermekszobában kotló nevelőnő magyarázataival, az anyja után szivárgott a konyhába, s a Mikulás természetrajzát mondatta fel vele. A tepsik még ki-be jártak a zománcos oldalú tűzhelyben, amikor az első vendégek kikötöttek. Terin fehér kötény volt, fején is fehér szalag, úgy ugrált ki elébük egymás után. Egyedül az úr nem jött haza. – Pedig idáig minden évben ő volt a Mikulás – találta el Teri Horváthné gondolatát. A tulajdonosnő nem szólt; a készülődésben már az urának is megbocsátott. Az öltöztetés a legjobb alkalom lett volna, hogy néhány közömbös szót, mint „szorít” vagy „tud azért lélegzeni”, „ez a kisebb csokoládé ördög a Tibikéé ám”, vessen neki. Még mindig nem tudta elhinni, hogy az ura erre a tisztségre vissza ne érkezzék. Az úr azonban nem jött, s hat óra tájban megérkezett autón a Hochwart család: a főnök úr, a mostoha és a tulajdonosnő mostohahúga, egy kis serdülő lány. Az autósoknak más programjuk is volt még az este; a Mikulásnak, akár jön az úr, akár nem, mielőbb ki kellett ürítenie a puttonyát.

– Lajos, nincs más hátra, magának kell a Mikulásnak lenni – mondta a tulajdonosnő. Lajos abban a pillanatban ütötte fel egy fával a tűzhely meleg gombját, s ahogy visszafordult, néhány parázsszem kigurult a tűzhelyből. – Nekem? – kérdezte elbámulva. Éjszakai elhatározása szerint azt kellett volna mondania: nem vagyok én arravaló; értsd: maskarázzatok az ángyotokkal. De ez a berántás az este címszerepébe oly hirtelen érte, hogy dacossága helyett csak megtisztelt zavarodottságot mutatott: hogy felel ő meg ilyen ismeretlen feladatnak. – Nálunk csak a betlehemes volt szokásban – dadogta szégyenkezve. – Csak ne féljen. Nem olyan nagy tudomány az – biztatta őt a tulajdonosnő. – Én majd mindent elmagyarázok. Teri, adja csak ide az álarcot. – Teri nevetve kereste ki a ruhacsomóból a vigyorgó vörös pofát. A Horváthék Mikulása ugyanis nem fehér szakállú püspök volt, hanem kaján, fekete szarvú ördög. Nem elvi okokból, hanem mert épp egy ilyen jelmez volt a család tulajdonában. Az álarcon gumiszalag volt; a tulajdonosnő annál fogva pattintotta Lajos képe elé az ördögpofát. Az álarc kissé kicsi volt, a száj és az orr félrekerült, úgyhogy Lajosnak, Teri nagy vígságára, levegőért kellett kapkodnia. – Na, most a kapucnit – vezényelt a tulajdonosnő. A kapucni óriás vörös selyemrongy volt; az arcot kivéve az egész fejet beborította, s ha az áll alatt összekapcsolták, hatalmas lebernyeg maradt övig a mellre és hátra. Lajos nyaka azonban vastag volt a kapucnihoz, a kapocs két része közé hiába csípte oda Horváthné a nyakbőrét, ha meg nem akarták fojtani, tágítani kellett rajta. Terinek a kapocs helyébe egy vörös paplangombot s messziről gombolható hosszú fonálhurkot kellett varrnia. A tulajdonosnő azalatt övön alul készítette el Lajost. A kosztüm hiányos lévén, vörös krepp-papírból csinált gombostűkkel szoknyát neki.

Lajos ott állt a konyha közepén, s tűrte az álla alatt és a lebernyeg alatt a derekán dolgozó ujjak matatását. A konyhatűzhely egész nap ette a fát, az álarc alatt most jó meleg volt, Lajos a nyakán érezte az ördögpofa alól futó izzadságcseppeket. Míg az asszonyok őrajta dolgoztak, a tulajdonosnő kishúga az ajtót őrizte a készülő ördögre vissza-visszavihogva. – Nem akarja megnézni magát, Lajos? – kérdezte Teri, s ugyanazt a törött üveget tartotta elé, amelyet egyszer már, mikor a szemöldöke lepörkölődött, kiütött a kezéből. Most nem volt olyan nagy legény az ördög; alázatosan belepillantott a vak üvegbe, s látott is egy nagy dinnyefejen egy szarvba, állba kihegyezett kicsiny ördögpofát, melyből tétova szemfehér pislogott elő. A lebernyeg alól kibújó vörös reverendát azonban már nem láthatta, sem az otromba bakancsot, mely azt, ami ördögnek indult, bálványnak fejezte be. A puttonyt egy ruháskosár pótolta; ezt a Mikulás a biztosabb mozgás kedvéért kinnhagyja, s Teri hozza be utána, ha majd szükség lesz rá.

Lajos izzadságtól ellepetten várta az utasítást. – Na, most ide figyeljen, Lajos. Már az előszobában megkérdi, jó helyen jár-e? itt laknak a Horváthék? De elváltoztassa a hangját. Így ni. – S leeresztve a szája fenekét, morgott egyet-kettőt. Utána Lajosnak is morognia kellett. – Egész jól csinálja – serkentette dicsérettel a tulajdonosnő. – Ahogy bejött, a gyerekeket keresi. Itt vannak-e? Milyen viseletűek? Nem feleseltek-e a mamájukkal? A Tibi még nem nagyon érti, annak legföllebb a bilit emlegetheti. Aztán elkérdi a Zsuzsikától, hogy szeret-e mindenkit. De a mostohámat, a Hochwartné nagyságos asszonyt ki ne hagyja. Egy francia verset is tanult a Zsuzsi, azt elmondatja, meg még imádkoznia kell. Akkor behozhatja Terivel a kosarát. Amiből kettő van, mind a két gyereké, amiből egy, a Zsuzsikáé. A vendégeknek szánt ajándék papirosban van, a papírról leolvashatja, kit szólítson. Ezeknél a nagy stanicliknál, amelyek az apáméktól jöttek, mondja, hogy a Hochwart nagypapa mikulásától kapta, a ruhát meg a keresztmama mikulásától. A házat a dobozban az utolsónak hagyja. Ha az úr közben megjön, adja neki, s mondja: a mikulás édesebb házat épített neki, mint a felesége. Ha nem jön, nekem adhatja.

Mialatt beszélt, az ajándékok meg is töltötték a ruháskosarat, elég volt megemelni. Amibe ez került, abból hazavitethetné a nénjét Abafalvára, meg tartást is fizethetne érte, amíg megerősödik. A Hochwarték kinn türelmetlenkedő autója azonban nem hagyott ilyen szomorú gondolatokra időt. A tulajdonosnő fölrohant az emeletre. – Jaj, gyerekek, én úgy hiszem, hogy a Mikulást láttam erre jönni; kis szamárfogaton jött, a szamár szerszáma csupa csöngő volt, a kocsin púpozva a kosár. – Tibike, aki az egészből csak annyit értett, hogy az anyja nevet, és ráncigálja őt, boldogan böcöllézett le a lépcsőn, Zsuzsika azonban a tavalyi ördögpofára emlékezett, s félve pislogott le az ebédlőbe. Mosolygott is, meg menekült is. Lajos ezalatt már az előszobában állt, s fekete pamuk kesztyűjében ott szorongott hegyesen a vesszővirgács. Meg volt hagyva neki, hogy csak néhányat lépjen, s benn a küszöb közeléből ne mozduljon, nehogy lecsússzék róla az ördögreverenda. Amikor a gyerekek lekerültek a vendégek közé az ebédlőbe, Teri megnyomta a Mikulás mögött az előszobacsengőt, s kinyitotta, aztán megint becsapta a kaput. – Jaj, én úgy hallottam, hogy csöngettek – lelkendezett benn Horváthné. Majd az előszobaajtón is kikukkantott. – Teri, nem a Mikulás jött meg? Dehogynem. Jó napot, Mikulás úr, kit tetszik keresni?… Teri jól meglökte a Mikulást. – Beszéljen már, ne legyen olyan mafla – amire Lajos is elmordulta magát. – Jó estét. Kérem, itt laknak a Horváthék? – Hogyne, tessék csak bejönni, Mikulás úr. – A gyerekek is itthon vannak? – Hogyne, várják már a Mikulás urat, itt ülnek az ebédlőben – hajladozott a tulajdonosnő éppolyan formán, mint kislánykorában, amikor először vették be a mikulás-játékban hivők helyett a becsapók szövetségébe.

Lajos bakancsa csosszantott néhányat, s a szegény ördög ott állt a vendégek színe előtt. Az urak félkaréjban ültek az ajtóval szemben, a karéj közepén a mérnök ölében Zsuzsika, a Hochwart nagyapáéban Tibi. Lajos a szokásosnál is csúnyább ördög lehetett, mert maguk a vendégek is mozdulatlanul maradtak egy percig vele szemben. Tudták, hogy a kertásó fiú a Mikulás, de erre a vörös szörnyetegre nem számítottak. A kapucni és a papírreverenda egyetlen vastag tömbbe folyt. A piciny vörös álarc nyilvánvaló csalás volt, kívülről rája varrt jelvény; az igazi ördög ott vergődött a zsákban, melyből csak az ormótlan bakancsa lógott ki alól. A felnőttek a hátul gomolygó vörös gólemet nézték, egyedül a gyerekek tapadtak az előretartott ördögmaszkra. Zsuzsika tudta, hogy a hang ilyenkor nem segít; elsápadt, s a mérnök szakállába húzódott. A készületlen Tibike azonban egyhuzamban visított, amíg az anyja a maga ölébe nem kapta; ott belefúrta fejét a mindent elfödő anyamellbe, s csak akkor kukucskált ki szipogva egy-egy pillanatra, ha a Mikulás morgása elállt, s ő azt hihette, hogy a szörnyű jelenés eltűnt közben.

Lajos, amennyire a szemrését beszűkítő álarc s a szoros kapucni engedte, körüljártatta szemfehérjét az urakon. Több ismeretlen is volt köztük; egy idősebb, reszkető fejű asszonyka a csillaghegyi nagymama lehetett; az az úriember a keresztmama férje; az az egymás kezét fogó két fiatal: gyermektelen házaspár, akik idekéredzkedtek gyerekboldogságot nézni. Még sosem nézett Lajosra egyszerre ennyi úriember. Némelyik nyárvasárnapon a papjuknak sem volt mise után nagyobb gyülekezete. Itt most kivághatná magát, mondhatna valami nevezetest, kapta el egy futó szédülés. De a Mikulás helyett csöngető Teri, aki mögötte nyomult a szobába, hátulról újból meglökte, hogy beszéljen. – Jó estét kívánok – köszönt újból, s a rábízott sok mondanivaló után kapkodva, a Zsuzsika elnyitott kék karikás szemén állapodott meg. Az előírt „Itt lakik a Horváth Zsuzsika?” helyett csak annyit morgott: – Látom, a Zsuzsika is itt van – s várta, hogy most a kislány beszéljen. De ha a Mikulás úgyis látta őt, Zsuzsika nem erősíthette meg, amint szájába rágták, hogy igen, itt lakik. Csak bámult a vigyorgó vörös arcra, s a mozdulatlan szemfehérből próbálta kiolvasni, mit kellene tennie. S mivel az mást nem tett, csak várt, az imádság jutott eszébe: a Mikulásnak imádkozni kell. S még mielőtt a felnőttek meglökhették volna a párbeszédet, kibújt a szakáll eresze alól, s a kezét összetéve, a miatyánkot kezdte rebegni. A vendégek mind meg voltak hatva, a csillaghegyi nagymama arcán a könnyek egy erős hosszanti ráncban kitűnő lefolyást találtak. Ritkán lehetett ilyen őszintén esdeklő miatyánkot hallani. Amikor a mérnök súgásaival az ámen is lement, Lajos megköszörülte a torkát. – Na, most a franciát mondja fel – s Zsuzsika a Mikulás mögött szurkoló „nevelőnő” tekintete alatt valami érthetetlenséget is eldarált. Ilyen gyors eredménye volt a francia tanulásnak.

Lajos a két lecke alatt kissé megszokott az urak előtt, s a francia vers után a tulajdonosnőhöz fordult. – Aztán jól viselkednek a gyerekek, nagyságos asszony? – S fölfedezve a kacsintó félarcát gyorsan visszakapó Tibit. – A Tibike is? – Jól, Mikulás úr, kérem – élvezte a testébe fúródó gyerek háláját az anya. – A bilivel nincs baj? – A morogva érkező vészjós szóra Tibike még széjjelebb vetette a karját, hogy még szorosabban belekapaszkodhassék az anyjába. A bili szó fölismerése helyreállította ugyan Tibi fejében az ördög megjelenésével megzavart okságláncot, megnyugtatásnak azonban nem volt jó. – Hát a zöldfejűekre emlékszik-e még? – kérdezte Lajos, csakhogy a nevelőnőt, aki a gyereket eltiltotta tőle, megbosszulja. A Mikulás ennél a kérdésnél elfeledt morogni, úgyhogy Tibi az eddigieknél bátrabban fordult vissza a kellemes emlékekkel derengő szóra. S ha az ördög láttára megint visszabújt is, most már sűrűbben, majdnem kacérkodón pislogott vissza. A felnőttek persze nem tudták, kik azok a zöldfejűek, akik Tibibe ennyi bizalmat lövelltek; Lajosnak azonban tetszeni kezdett ettől a titokzatos sikertől a mikulás-szerep. – Na, szolgám, hozd be a kosarat – fordult packázón Terihez. Teri nem utasította rendre, hogy szolgád az ördög, bosszúságában csak az előírásra figyelmeztette. – Nem kérdezte még, hogy kit hogyan szeret – mordult rá halkan, de mérgesen. – Ja igaz, Zsuzsika – neszült meg a Mikulás –, aztán a mamáját szereti-e? – Zsuzsika rárebegte az igent. – Hát a papáját? A nagypapáját? A csillaghegyi nagymamát? A keresztmamát? – A tulajdonosnő, anélkül hogy a fejit elmozdította volna, a mellette ülő mostohát mutatta a szemefehérjével. De Lajos nem tudta, hogy nevezze őt. Hochwartné nagyságos asszonyt vagy mostohát nem mond. Továbbment hát, a nevelőnőt átugorva, Terikére. Zsuzsika mindenkit szeretett, s Lajos mindenkinél külön meghagyta, hogy nagyon kell szeretni. Teriről önmaga jutott eszébe. – Hát a Lajost szereti-e? – kérdezte morgásnak kissé ellágyult hangon. A vendégek nevettek a fiú érzelmességén. Zsuzsika a nevetést félreértette. – A Lajost? – ismételte meg habozva a kérdést, s az anyjára pillantott, hogy milyen választ várnak tőle. – Mondd, kicsim, hogyne, a Lajost is szereted. – A kislány utánamondta. De Lajost a habozás már megbántotta. – Azért – mondta a természetes hangján – őt is szeretni kell… Ő is ember. – Majd a tulajdonosnő felé fordulva: – S amit ígérnek neki, meg kell tartani… Az előbbi jóakaratú nevetésből zavart vigyor lett a vendégek száján. Túlságba viszi az ördög. Szerencsére egy érkező jó erősen belecsöngetett a csendbe. Teri ajtót nyitott, s az útban levő mikulás-kosarat is belökte közben. – Mondd, Zsuzsikám a Mikulás bácsinak, hogy a Lajosból elég volt már, lássuk a puttonyt inkább – intette le bosszúsan nevetve Horváthné a beszédes Mikulást. De Zsuzsika szeme az ajtón volt, remegő szemhéja újabb mikulásokat várt a csengetéstől. Ördögök helyett az apja jött, s az ajándékozás alatt már ő is ott ült, tenyerébe eresztett fejjel, egy karosszéken.

Teri egymás után adta Lajos kezébe a kosárból kihúzott csokoládé ördögöket, babákat, ruhadarabokat. Zsuzsikának az ördögpofa és az elébe rakott ajándéktárgyak közt járó tekintete tízszer is megtette az utat mosoly és rettegés közt, s az úrnak még mindig nem jutott eszébe, mivel tartozik a vendégeinek. A kintről behozott felhő odatelepedett rá, s mint egy bokáig érő ködcsuklya, szétkente bánatos arcát és elvetett tagjait; az eleven, mozgékony társaságban úgy nyúlt el, mint egy eldobott emberrongy. A marcipánházat rejtő skatulyáról közben lekerült a pár piros ruha, s a keresztmama is megkapta piros szalaggal átkötött kölnijét. Teri, aki segédkezés címén csaknem teljesen átvette a sérelmében teljesen elernyedt Mikulás szerepét, hátraszólt az úrhoz: – A doktor úrnak is hozott valamit a Mikulás, de mekkora dobozzal. – Igen? – riadt föl az úr halvány mosollyal. A Mikulás őneki, akármiféle dobozban, csak a felesége békehajlandóságát hozhatta: „ha a gyerekeink örülnek, ne veszekedjünk mi sem”. S akármilyen elhibázottnak érezte az úr ott a karosszékben a családi életét, ettől a békeajánlattól mégiscsak elmosolyodott, s összeszedve magát, maga lépett a Mikulás elé.

Lajos már előbb megfigyelte őt az álarc mögül, s hálás volt neki, hogy ebben a piros papírban és fekete csokoládéban úszó társaságban éppolyan bánatos, mint ő a vigyorgó bálvány klepetyusában. Mintha neki is lett volna egy Mariskája Szegeden. Nem engedte, hogy Teri emelje ki a dobozt, lerakta virgácsát a tálalóra, s ő maga húzta ki fekete kesztyűjében. Ahogy lehajolt, a kapucni és a papírreverenda közt egy araszra kibújt zubbonya. Felhajtotta a doboz tetejét, s a nyitott dobozt két tenyerén az úr elé tartotta. Az úr megütődötten nézett a marcipánházra. A vendégek nevetni próbáltak, de szájukra fagyott a nevetés; ha valaki meg nem magyarázza a dolgot, gúnynak veszi. De a tulajdonosnő a harag miatt nem szólhatott, a Mikulásnak pedig valami más gyötörte épp ekkor az eszét. – Édeset a keserűért – mentette meg Teri a helyzetet, az emlékező súgásban a tulajdonosnő mondatát ügyesen összegezve. – Amikor építettük, úgyis az ördögöt kívánta a doktor úr – szólalt meg a Mikulás a maga hangján. Az úr kérdőn pillantott rá. – A teraszon, amikor éjszaka mögötte álltam – magyarázta a vigyorgó pofa. „Ha ördög volna, most megkísérthetne”, emlékezett Lajos az úr különös szavára, melyet a faggató asszonyoknak sem mondott el akkor. Az úr kissé elpirult: most már benne is ott volt a jelenet. A piros résben villogó fehérjét kereste. Mi ez: egyszerű játék vagy pokoli irónia? A vendégek értelmetlenül figyelték a farkasszemet: – Úgy állsz ott – nevetett a mérnök –, mint régi képeken a szent, aki az alapítandó templomot veszi át Szűz Máriától. – Pedig csak egy házat az ördögtől – húzta el mosolyra az arcát az úr. – Hogy félre ne értsd; a házat az én mikulásom hozta. A feleségednek szántam, de ő neked ajánlotta fel.

A puttonynak tisztelt ruháskosár kimerült, s a megizzadt Mikulás kikotródhatott. A vetkezésnél már nem mozogtak rajt azok az ujjak, amelyek az öltöztetést olyan édessé tették. – Bújjék ki belőle, ahogy tud – mondta a segítséget kérőnek Teri, s hogy Zsuzsika hangja az előszobában fölcsattant, gyorsan továbbnyomta őt a mosókonyhába. Ott kellett magáról a sötétben a rongyokat lelökni; a paplangomb megszorult a nyakán, s ő vakon küzdött a feje fölött kifordult lebernyegben, mint egy állat, akinek zsákot húztak a fejére. Zsuzsika pedig épp őt kereste. Egy tábla csokoládét hozott az ördög védencének. – A Mikulás azt mondta, hogy magát is szeretni kell – nézett rá tisztelettel a mosókonyhából kilépőre, a csokoládétáblát feléje nyújtva. – Nem élek én olyannal – mondta mogorván Lajos. – Miért nem veszi el, ha egyszer magának akarja adni? – förmedt rá Teri. – Mert – tette hátra a kezét Lajos. Bántotta, hogy azt hiszik, holmi cukmisért emlegette ő az embervoltát. – Csak tegye le, kedvesem, ide, elveszi később – nyugtatta meg Teri a meghökkent leánykát.

A különös Mikulás mögött azonban, úgy látszik, hiába csapta be Teri nagy jóestétek közt az udvari ajtót, a piros reverenda és az ormótlan bakancs ott maradt valamiképpen a szobában. Abból a néhány mondatból legalább, amit Lajos uzsonna-vacsora után, a kokszállat abrakoltatása közben elcsípett, ilyesmi tűnt ki. Erős vitára ment be, melyben a tulajdonosnő és az úr vitték a szót. Még nem beszéltek egymással, de a többieknek tett általános kijelentésekkel egymásnak felelgettek. A tulajdonosnő rendkívül szerette az ilyen falon át folyó vitákat, melyeknek élessége mögött már az elkerülhetetlen csókok melege bujkált. Arca és foltos nyaka egyetlen piros ajak lett a szerelmes izgalomtól; fricskaszerű tromfjaihoz aprókat kacsintott. – Megértem azt, aki az ilyen beszéddel valami fondorlatra spekulál – kiáltotta túl idegesen a többi beszélőt. – De ha fordul a kocka, meglátják, az én uramat kötik fel először. Nekem kell majd kiprotezsálnom. – Mindenki nevetett a magabízó asszony realizmusán. Amilyen menyecske, otthon is lesz minden fordulatban. Az úr hiába szavalta mellette a maga magasabb eszméit. – Az lehet, hogy fölakasztanak, de legalább ártatlanul nézek a szemükbe. Nem az a fontos, hogy az embert mások meg ne öljék, hanem hogy a lelkiismerete meg ne ölje. – S ha most akasztanának föl, nem néznél ártatlanul a szemükbe? – szólt közbe a mérnök. – Hagyják, ez betegség nálunk – szégyenkezett és diadalmaskodott az asszony. – Még a levegőt is úgy szívja, mintha lopná. – Lopom is – vadult el az úr. – Az ember nemcsak akkor lop, ha elcsen valamit, hanem akkor is, ha elfogadja, ami érzi, hogy nem dukál… – Senki sem akarta tovább ingerelni a házigazdát. – Ábrándozás az egész – ásított bele a kínos csöndbe a cihelődő Hochwart nagyapa. – Mi már megpróbáltuk azt, s nem kívánjuk vissza. – El kell olvasni Rachmanova naplóját – mondta Horváthné. Valaki észrevette a bödönyével kifelé induló Lajost s rámutatott. – Előtte lehet, nem tudja ő, mi fán terem az – nyugtatta meg halkan, de hallhatóan a háziasszony.

Lajos visszamerült a mosókonyhai csendbe, s gondolkozott, amíg a sötétben el nem bólintott. Kinn a berregtetett autó gyorsuló susogással röpítette vissza a városba a főnök úrékat, s a tulajdonosnő a konyhába jött új szendvicsekért. Csakugyan megfordulhat a világ? Lehetséges, hogy az ilyen embereket, mint az úr, egyszer felakasztják? Nem a Hochwart úr tudja jobban, hogy az egész ábrándozás?

Elképzelhetetlen volt ez a fordulat, nem is tudta kívánni vagy nem kívánni. A népek fejében is megfordul olyasmi, mint az övében, amíg vigyorgó pofában az urak előtt izzadt? Hogy lekapja a maskarát, s a virgácsot Hochwartékhoz vágja, a papírreverendában az asztalra ugrik, bakancsával a csillár felé rúg, s ha a zuhanó villany alatt sötét és jajveszékelés lesz, elvetett karjával a függönyt szaggatja le. Ilyet is gondolt tán egy pillanatig, de aztán mondta, amit előírtak neki, legföllebb a zöldfejűekkel aratott egy kis diadalt, s a maga emberségével jutott szégyenbe. Végül is komédiázott nekik, s elfeledkezett Szegedről, a nőgyógyászati klinikáról, a kicsigázott nénje combjai közt a halálos rothadásról.

A Mikulás az úrnak a marcipánházon kívül egyebet is hozhatott, mert másnap ebéd után megint megjelent az ásásnál. Lajos még sosem látta őt ilyen jókedvűnek. Valami közlenivalója is volt, csak nem tudta, hol kezdje. – Na, talán mégiscsak hasznát látom az ásótudományomnak, amit maga mellett szereztem – jegyezte meg néhány vidám nyom után. – Igen? – kérdezte Lajos lanyhán, de azért bátorítón. Már nem fészkelődött, hogy hol talál ő munkát, amíg az úr a főszerszámot, az ásót lefoglalja. Talyigázni való nemigen volt már, s ő teljes flegmával ácsorgott körülötte, legföllebb egy-egy nagyobb göröngyöt vert szét a gereblye hátával. Az úr titkára sem volt kíváncsi többé, s az örömétől sem várt semmi különöset; inkább csak baráti szánakozásból vetette oda azt a nógató igent. – Megkötöttük a feleségemmel az egyezményt. Egy év alatt rendbe hozzuk annyira a házat, hogy ki lehessen adni. A bér törleszti az adósságot, mi meg kihúzódunk a környékre, egy három-négyholdas birtokra. Jövő őszre már elültetem ott kinn a gyümölcsfáim. – S a hivatallal mi lesz? – kérdezte meg Lajos, éppen csak hogy ne hallgasson. – Egyelőre úgy van, hogy bejárok az intézetbe. Valamiből élni kell ott is. De én bízom benne, hogy két-három év alatt attól is megszabadulok. Üvegházat tartok, primőröket nevelek, aztán a gyümölcsfák is termőre fordulnak. Mennyit robotol az ember azért, hogy mint a hernyó, egyre jobban beszője magát a boldogtalanságába. Hát akkor a szabadságáért mire nem képes. Ismeri Jákób történetét Lábánnal. Hát ezek az évek lesznek az én szolgálatom évei. – S a nagyságos asszony megígérte? – tapogatta a valóságot Lajos. – Meg. És el is jön velem. Érzi, hogy itt elpusztulok. Az ember lelke is fölbomolhat, megfertőzheti a levegőt, akár egy dög. Azt a kitörést a múltkor röstellem, de talán szükséges volt. Ő nagyon kedves teremtés, de vakmerő. Nincs érzéke a veszély iránt. Későn ijed meg, amikor már jóvátehetetlen.

Lajos eltűnődött. Hozza elő neki a kifutóságot? Hogy neki is ígért, s nem tartotta meg. Az ígéret jó, hogy lelkesebben dolgozzék a kuli, aztán kuss; itt ül a mosókonyhában, s a prémeket vivő láda mögött végül is más rádlizik. Az úrral is rendbe kell szedetni a háztájat. Kifesteni a kerítést, a préselt téglából megépíteni a házlábat, felszóratni vörös sóderral a kertutat, körülrakni muskátlis ládákkal a teraszt. Lajos jól ismerte mind e terveket a konyhai tanácskozásokról. Ha az asszony egyenesen előáll velük, az úr megint fölbömböli a házat. Csörgessük meg hát előtte a cukroszacskót: elmegyek veled paradicsomot karózni. Akkor a háztájat nem magunknak szépítjük, hanem hogy az új lakó kivegye. Persze, amikor arra kerülne a sor, az új lakó nincs, s a kiköltözést megint el kell halasztani. Ismerte Lajos már ezt, amióta őt is becsapták. Azt csodálta csak, hogy az úrnak annyi idő alatt ki nem nyílt az esze. De ha már ilyen kedve van, nem rontja el szegénynek.

– S a ház mennyi idő alatt fizeti ki magát? – kérdezte, csakhogy figyelmet mutasson. – Négy-öt év alatt. – Olyan hamar? Akkor annak a jövedelme is segít a birtokon. – Azé nem – nevetett az úr szemérmesen. – Abból internátust csinálok fiatal munkásoknak. – Igen? – mondta Lajos, s most már egészen elhallgatott. Épp a tulajdonosnő adja majd oda a csempéit meg az újmódi kilincseket. Magát csapja be ez az ember, vagy csakugyan ilyen együgyű? Az úr leolvasott valamit Lajosról, mert a gondolataira felelt. – Egyelőre persze óvakodom ezt a feleségemnek megmondani. Ma csak megbokrosodna; idővel tán ő maga ajánlja fel. Majd érezve, hogy ez is magyarázatra szorul: – Asszonyokat ilyen dologban csak a szívükön át lehet meggyőzni. Hiába bizonyítom én, hogy ez az egész állapot, amiben élünk, bűnös, ő nem hiszi el. Nem is hiheti el, mert nem látja a bűnt. Ő nem követte el, én nem követtem el, s ha egyikünk sem követte el, miért viseljük a bűnbánatot érte. Akármit hozok fel, nem győzhetem meg. Itt csak az segít, ha az ember föltárja a szerencsétlenségét. Boldogtalan vagyok itt, tönkremegyek itt, elpusztulok itt. Mindegy, hogy betegnek tartasz. A betegségemen csak éghajlatváltozás segít. Én rémeket látok s te nem. Ne azt bizonygasd, hogy rémek, amiket látok, hanem gyere el oda, ahol én sem látom őket. Nem arról kell meggyőzni, hogy az úri élet bűnös, hanem, hogy osztoznia kell a többi szegény ember életében, ha meg akar tartani. Asszonyokkal ilyen dolgokban csak így lehet boldogulni; föltéve, hogy szeretik az embert.

Lelkesen beszélt, mint aki hosszú keresés után megtalálta az igazi kulcsot, amelyre a boldogság nyílik. Lajos kissé megtorpant ítéletében. Kételkedhetett-e abban, hogy a tulajdonosnő szereti az urát? Nem mozgott-e vele az ágy azon az éjszakán, mintha egy láthatatlan teherautó rázta volna? Ha egyszer csakugyan választania kellene; meghal az urad, vagy elmégy vele akárhova: ki meri azt mondani, hogy nem menne el? De kerülhet-e ő ilyen választás elé? Nem hunyná-e le a szemét a választás előtt az utolsó pillanatban is? Az ura haldokolna, s ő még azt mondaná: betegség, elmúlik, keménynek kell lennem az ő érdekében. S nincs-e igaza? Nem nyafogás az egész? Ha ő egy ilyen házat kapna s egy kutatóintézetet hozzá, boldog volna, csak Terit odaédesgethetné. Bezzeg neki nincs módja ilyesmiken rágódni. Vele sehogy sem jön el a Teri, akár él, akár meghal, legföljebb ha bundát vagy aranyretikült vesz neki. Ezt az embert szerették. Akárhogy becsapta őt a tulajdonosnő, az urát szerette. S van-e ennél nagyobb dolog? Szabad-e ezzel könnyelműsködni?

Beszélgetés közben a gyerekek is kijöttek hozzájuk. Nagy télire öltözötten engedték csak ki őket; Zsuzsikán mackó volt s egy új, több évre előirányzott bő télikabát. Tibike a nénjétől örökölt sarkig érő bundácskában botorkált mögötte. Olyan vastagon és esetlen ballagtak elő, mint két kis eszkimógyerek a hómezőkön. Az úr rájuk is szólt: – Mozogjatok, burzsujkák, nem baj, ha sárosak lesztek. – S hogy Tibi is értse a biztatást, felé fordította az ásó nyelét, s ő maga a vasát fogva, a sáros földön száguldani kezdett. Tibike belemelegedett a vágtába; bundájában fel-felhömpölyödve, hol állva, hol hanyatt húzatta magát, de az ásónyelet el nem engedte. Zsuzsika már jobban vigyázott a ruhájára. Félig gyönyörködő, félig rosszalló mosollyal nézte a hancúrozást, de, amikor őt is hívták, visszahúzódott. – Neeem – mondta megokolás nélkül; s a ház felé pillantott, hogy a bentiek nem avatkoznak-e be ebbe a különös mulatságba, melyet a szokásjog elítélt, de egy jókedvű apa szentesített. Bentről azonban most nem rohant ki senki, nem úgy, mint amikor Lajos csábította magához Tibit, s a nevelőnő kiáltozva lábalt feléjük le-leragadó cipőjében. Ebből már Lajos is arra következtetett, hogy odabenn fordulat ment végbe. A nevelőnő olyan állat volt, akinek a gyerekeket be kell terelni. Ha most mégsem teszi, valaki láncot rakott a természetére. Úgy figyelte a Tibi gyorsan piszkolódó fehér bundáját, mint egy fölkelés zászlaját, melyet a kígyó ellen emeltek fel. – Menjen maga is – biztatta a mellé húzódó Zsuzsikát, de Zsuzsika nem állt be olyan könnyen a felkelők közé, mint Tibi. – Piszkos lesz a mackóm. – Nem baj. Hadd keféljen a német – hintette a forradalmi tanítást Lajos.

Az ásót fia martalékául hagyva, az úr is visszatért leányához; ő más oldalról kezdte a puhítást. – Szeretnél egy kis kertet? Ősszel, ha kiköltözünk a farmra, külön kertet kapsz. Mindenféle növényből lesz egy bokorral: bab, krumpli, paradicsom, egy pici tábla sóska. Lesz kis ásód, kis gereblyéd, öntözőkannád, és abból magad öntözöl minden reggel. – Zsuzsika gyanakvó érdeklődéssel hallgatta a rendbontó vágtából visszatérő apa ígérgetéseit. – De én színésznő akarok lenni. Anyuka beírat a balettiskolába, s a gyermekszínházban fogok föllépni. – Á, az nem jó – alakoskodott az apa. – Ott sokat kell tanulni. A kertedben ültetek egy cseresznyefát; arra nem szabad senkinek fölülni, csak neked. Két ága közé deszkadarabot fektetünk, amilyen a hintán van. Ahogy a fa nő, mindig magasabbra rakjuk az ülőkét. S amikor a cseresznye virágzik, összehajlítunk koronára egy ágat, s a fejedre tűzzük. Ott fogsz gugyorogni mindenkinél magasabban. A virágokból ki-be járó méhek azt döngik: Zsuzsika ül köztünk, a cseresznyehercegnő. – De a méhek szúrnak – ellenkezett még Zsuzsika, bár a forradalmi igék elnyitották már a szemét. – De a te kertedben piskótavirágot is ültetünk, s akit annak a levelével bekennek, arra a méhek nem szállnak rá. – A piskótavirág megnyerte Zsuzsikát. – S kis talicska is lesz a kertben, földet hordani? – Hogyne, hiszen te leszel a kertész, Tibi meg a kertészbojtár. – Zsuzsika megnyerten mosolygott. – Na, nem leszel színésznő? – Zsuzsika habozott: – A kertben nem lehet színházat csinálni. – Dehogynem. Én leszek a diókirály, anyu a mandulakirályné, te meg a cseresznyehercegnő. – És Tibi? – Ő a pajzstetű lesz – nevetett az apa a fiút lehajolt nyakába akasztva. – Látja, milyen könnyű meghódítani őket – mutatta az úr a rácsimpaszkodó két kar közt Lajosnak. – Annak, amivel meggyötörtetjük magunkat, a tizede is elég volna, hogy megszerettessük.

A következő napok nem cáfoltak rá erre a bizakodó igére. A tulajdonosnő ígérete, úgy látszott, csakugyan felszabadította az urat a gyötrő befolyás alól, mely a mások boldogításától elvonta. Az a „tized” szétfolyt a házban, beleszökött a falakba, a bennlakók érezték is a lüktetését. Mintha a Horváthék második nászéjszakája utáni napok tértek volna vissza, amikor az úr még nem lakott náluk, de Teri és az asszonya egész nap őneki készülődtek. A tulajdonosnő megint meghonosodott a konyhán, s a laktató mikulási tésztákra emlékező tepsik az úr igénytelen, de munkás süteményeivel jártak ki-be a sütőben. A tulajdonosnő tunyaságot párolgó pongyolái helyett fodros aljú, buggyos ujjú, fehér ruhában mozgott a konyhán, melyet a régi, félretett rongyai közül kotort elő, s igazított össze néhány öltéssel. Ez a ruha tulajdonképpen nyári ruha volt, s igen régen, még lánykorában kapta. A ruha válla, lányos buggya és az éretten kigömbölyödő karok közt lebegett is egy kis időbeli ellentmondás (mintha a gyümölcs alján a fehér virágpárta feledkőzött volna ott), de a konyhában elég meleg volt ahhoz, hogy a fodros ruha háziruhának elmenjen. A női tapintat azt súgta a tulajdonosnőnek, hogy ez a leánykori ruha jó szövetségese lesz a csiggató ígéretnek férje felderítésében. Horváth gyűlölte a felesége esti ruháit; lapos szabásuk meghamisította a karjai emlékezetében hordott asszonyt. Ahogy a nyúlánk öltözet által parancsolt hamis modorban, száján egy vonás pirosító tilalmával dolgozóasztalánál színházba menet elbúcsúzott tőle, önuralmába került sokszor, hogy mint egy szökni készülő árulót, el ne lökje. A fodros ruha, minden divattól független őszinteségében és üdeségében, ahelyett hogy hölggyé hazudta volna, hatalmas asszonytermészetet engedte beszélni. A menyasszonya mellett sétáló Horváth ebben a ruhában érezhette leginkább patriarkális családálma s a kisorsolt nő közt a titkos megfelelést. A tulajdonosnő, mikor ezt a szétszabdalt ruhát, melyet csak a véletlen óvott meg tőle, hogy ablaktörlő ronggyá váljon, néhány toldással, eresztéssel megint összeállította, anélkül hogy tudta volna, férjének ezekre a régi „fodros ruha” hangulataira hivatkozott. – Megint a fodros ruhában vagyok melletted – mondta a ruhacsere –, kissé teltebb a karom és a mellem, de a lányos hajlandóság még ép, nézd, a ruhát is visszaállítottam, te se add fel, ha nehéz anyag is a nő, a vőlegénykori reményedet. – Az eszében persze a ruhaalakítás alig volt több, mint hogy „ebben a ruhában szeretett Bandi”. A nő azonban épp azzal több az eszénél, amivel a fodros ruhában foglaltatott álnok kerítés és könyörgő szerelem Horváthnak annál, hogy „tetszeni akarok neked” többet fogadott. Amikor a kutatóintézetből jövet a konyhában ezt a fodros ruhát megpillantotta, s az asszony az elfoglalt kéz helyett a ruhahabokból kinyúló meztelen nyakát dörgölte oda az övéhez: megértette, hogy titkos konkordátum van köztük, a ruha: program a napra, ígéret az életre. A férj számíthatott rá, hogy amikor a kertásás hidegével a szobába berobban, egy stoppolófa szárát látja a fodros mellnek szorulni, fölötte a szokatlan munkától kancsin összeszaladó két szem erőlködik a fonállal. Az új, bérelt rádióból ennek a pörgő ruhának fogják ki este kedves táncukat, a keringőt, melyet ők még bosztonnak hívtak, s ha a mögöttük forgó két gyereket a nevelőnő az emeletre már visszacitálta, ez a fodros ruha adja ölébe a testet, melyet a lélek zűrzavarai sokszor eltiltottak tőle, anélkül hogy az egymást ismerő porcikák közt a begyakorlott cinkosságot megbonthatták volna.

A szenesvödör, Lajos hatalmas zörgő kulcsa az urak világába, egyszer-kétszer bevitte őt ezek elé a ruhafodrokból kikelő életképek elé. Egyik alkalommal a két földszinti szoba minden lángja égett, s a mozgó szoknyából, melyet a rádióból ömlő hangok édes örvénye vitt, két álló derék nőtt ki, s a minapi kiáltozók, az igyekezettől komolyan, de a páros mozgástól elfeledkezetten hajtották össze az arcukat; míg Zsuzsika a kis Tibit rángatta körben, a nyomukban. Másik alkalommal egészen sötét volt a szoba, s ő is csak akkor vette észre, hogy közvetlen mellette ülnek egy karosszékben, amikor a kályha ajtaját fölcsapta, s az izzó állati torok vörös világosságot vetett a férfit betakaró fodrokra. Meg se mozdultak, amíg ő benn járt, a lélegzetük nem lett gyorsabb, mint azoké szokott lenni, akik szeretkeznek. Csak ültek, s elheveredtek az ölelésre nem szoruló szerelemben, mint a szerkunyhóban háló napszámosok, ősz fele, a nyomorúságban. Ezeknek már jó! mondta kitakarodóban Lajos, ahogy a halottakra szokás a temetőben. Annyira jó volt nekik, hogy nem is lehetett őket irigyelni. Nem megkívántató gyönyöröket szakítottak egymásról, gyönyörök és fájdalmak teljes szünetét élvezték csak, mint a temetőjáró képzeletében a halottak.

A fodros ruhából kiáradó új szellem legtöbbet a nevelőnőnek ártott. Amióta a mikuláscsomagok a tulajdonosnőt a konyhába kicsalták, a német egyre vesztette a teret. Horváthné abban a lelkes állapotában, mely a fodros ruhával járt, csak magyarul tudott beszélni. A fehérjezománcos sütemény kellékeit magyar szó terelte egybe a bádogszaggató alá, s Krisztina csakhamar sértődötten vonult vissza a konyhából, mint aki észrevette, hogy róla beszélnek. Ugyanez az illetlenség ismétlődött az asztalnál: a házasok a leves gőzébe magyar szavakat mondtak, s míg ő illő távolban ült tőlük, azok egymás mellé húzták a tányérukat, s a szabad kezüket, mintha csak maguk lettek volna, időnként egymás könyökére rakták. A nevelőnő nem szerette a kiforratlan embereket, akik egyik nap üvöltöznek, a másik nap egymást falják. Mint Terivel közölte, félt már lejönni a gyerekszobából, mert nem tudta, ölik-e egymást, vagy egymás ölében hemperegnek. De odafönn sem volt teljes a hatalma. A gyerekeket maga a tulajdonosnő küldte ki a sárba az apjuk után, s ő nem tudja többet visszafogni őket. Maga gubbaszt odafönn, s fájdalmas arccal kér valami kézimunkát az asszonytól, nehogy tétlenségen érjék. A sötét behajtja ugyan a gyerekeket, de lenn a rádiónál vagy a könyvespolcról előhozott Larousse képei mellett tovább folyik a kajláskodás. Amikorra fölcipeli őket, fáradtak, álmosak, a német nyelv ellen megátalkodnak, nem beszélnek, örül, ha a tejberizst beléjük diktálja. De akkor miért van ő? Minek az ilyen népeknek a német–francia nevelőnő? Mindezt Terinek is ritkán mondhatja el már. Amióta az urak otthonülők lettek, a konyha és emelet közt megnőtt a távolság, s Teri jobban megtalálja a mulatságát ott lenn. Valóságos vesztegzár alá került fenn a gyerekszobában, s ha a villanykörtéjét egyelőre nem is csavarták ki, s ahelyett hogy egy sötét vackon kotlana, a díványon madeirázhat, a helyzete a Lajoséra emlékeztetett. A gyermekszobából egy emeleti mosókonyha lett, amelybe a jeges befolyás ellen védekező ház úgy rekesztette fel a németet, mint a nyomor és a bűntudat ellen védekező ház a lenti világtalanságba Lajost.

Ellenségének a visszavonulását s a házat elöntő melegebb áramlatot Lajos arra akarta fölhasználni, hogy előleget kérjen. Ha a harmincból legalább tizenötöt megkap, éjszaka kiteszi zsákját az ablakra, melyen a görög klasszikusok is elmentek, s hajnalban, mintha csak a szemetes elé kelne, lesétál zsákostól az Alpár úton, s vissza sem néz a vasútállomásig. A szemetestől már megtudakolta: tizenöt pengőből nemcsak a jegy van meg Szegedre, de még a nénjének is vihet le valami ajándékot. Hogy mihez kezd ott, az a szerencséjétől függ. Ő azért lingálta magát a Vodál előtt, mert arra számított, hogy ha elolvassa azt a levelet, együtt utaznak. Egészen más lett volna úgy; a nőgyógyászati klinikára is másképp mehet be egy idősebb nős emberféle. De ha a Vodál rongy ember, ő nem hagyhatja, hogy a nénjét mindenki cserben hagyja. Akár ezen az éjszakán elindulna, csak a pénz a markában volna. De akármilyen sürgős volt is a pénz, átallta elkérni. Mit mondjon, mire kell egyszerre. A fele munka, igaz, rég megvolt, a tizenöt pengő járt neki, de csak nem találta el soha az időt, amikor alkalmasan szólhatna érte. Nincs olyan bizalma a tulajdonosnőhöz, mint régebben, amikor a szószegése miatt meg nem utálta. Úgy határozott, hogy az úrtól kér. De ez a kérés sem akart kicsúszni a száján. Pedig a közös ásás tele volt alkalmakkal. „Ha ezt a barázdát befejezi az úr, s egy pillanatra megáll a sor végén.” „Majd ha a munkásinternátus beosztását elmagyarázta, s egy kis időt csöndben dolgozhatunk.” De az úr nem állt meg a sor végén, s az internátusterv kitartott szürkületig. Túl szorosan írta elő Lajos, hogy milyen körülmények közt böki ki a tizenöt pengőt, s amikor a kívánt szertartás nem következett be, megvolt a felmentés. De most bemenet megkérem, parancsolt magára. Akkor meg a gereblyét feledték kinn, s ő bosszankodva ment vissza, azaz csak a gondolataival bosszankodott, a lelke megkönnyebbült.

Egyszer aztán mégiscsak kiszedték belőle a kívánságát. Az urat újból meglátogatta az a barátja, akit Lajos az ötven fillér idegen nyelven szavaló adományozójával forrasztott össze meggyőződésében. A hantokat szétnyomkodó fiú feje fölött megint ott folyt az urak magas beszéde, mint amikor Horváth elsőbben járt ki hozzá ásni. – A te betegséged az – mondta a szikár ember (amikor az úr neki is elújságolta az örvendetes eseményt) –, hogy nem látod a társadalomtól a világot. Miniszterek, bankárok és munkásvezérek közt élsz, csillagok, fák és szőlőtövek helyett. Pedig az ember mielőtt polgár, élőlény: Kronosz, Uránia s a titánok tartják világát; ősibb feleinkkel nem a polgártársak, hanem istenek diskurálnak. Veled a társadalom építtet házat, s a társadalom ugrat ki a házból, melyet ösztönzésére felépítettél. Én belenyugodtam, hogy bizonyos csürhék áramlásában részt kell vennem, mint csillagoknak a csillagnyájakéban, de azontúl élek a levegőnek, amely anyásan körülleng, a fénynek, amely bőrömet a nők bőrével összeházasítja. – Igazad van – felelte az úr –, de hogy társalogjak én az éggel, ha ködben ülök, s hogy ringathassam magam a levegővel, ha teli van csatornagázzal. Ti, akik azt mondjátok, nincs köd, csak ég, nincs bűz, csak levegő, becsapjátok magatokat. Nincs erőtök az igazi csillagok alá, az igazi éterbe kiverekedni magatokat, s úgy szökdeltek, mintha az igazi venne körül. Én azonban nem csapom be magam. Én azért költözöm ki innen, hogy az istenek igazi intelmét halljam. – Az ég és a levegő mindig igazi istenek – mondta a szikár. – Nem, nem mindig. A mennyben élőt nem méltatják szóra. – Bedőltél a demagógoknak. – Én? – Te tudhatod a legjobban, nem vagyok forradalmár. Kátéik egyenesen bosszantanak. De érzem, hogy ebből a szennyből nincs jogom többé beszélnem. Nem tudhatom, mennyire járt át, mikor szól belőlem az igazság, mikor az önvédelem. Gyanakszom az ellenállásomra, hogy talán nem is én, hanem a helyzetem áll ellen. S gyanakszom az engedékenységemre, hogy talán azért engedek, mert a ragaszkodás az igazsághoz önvédelemnek tűnne fel. Ki akarok jutni a szabadba: Kronosz, Uránia és a titánok közé, ahogy mondod. A tiszta ég alatt akarom hallani szívemből az igazságot.

Az úr lelkesebben beszélt, mint bármikor idáig, de Lajos értelme nem ugrált már föl vizslaként egy-egy szava után, mint amikor az úr titkára volt kíváncsi. Arccal a málló göröngyöknek, a nénjére gondolt: lemegy este a pályaudvarra. Mégsem adhat a szemetes szavára, egy vasútitól kell pontosan hallania, mennyi az útiköltség. A vendégnek feltűnt a gereblyézgetőnek ez a teljes emberi távolléte, s míg Horváth ismert s kissé meg is unt érveit hallgatta, oda-odapillantott a gondfelhős, lefele csüggő orr alá. – Maga miért olyan bánatos, legény? – fordult hozzá a kozmosz vagy társadalom elsőbbségét vitató kitörés gondolatterhes szünetében. A vendég szeme olyan égformán csillant meg fölötte ebben a felhős világban, hogy Lajosból kilottyant a bánata. – A néném nagybeteg, kérem. Szegeden fekszik a nőgyógyászati klinikán. Már a lába is fel van polcolva. – Az úr kissé megzavarodva ütötte fel a fejét fejtegetései belső visszhangjából. Röstellte magát a barátja előtt, hogy amíg az egész társadalom bajától csillagvak lett, a mellette élő ember bajáról tudomása sincsen. – Miért nem mondta ezt nekem? – támadt gyengéden Lajosra. – Gondoltam, nem érdekli a doktor urat! – Ahogy kimondta, maga is meghatódott a szegény ember bánatán: ej, kit is érdekel az. De meghatottságán átcsapott a vád: épp a doktor urat érdekli az. – Az a nénje ez, aki nevelte? – kérdezte tanácstalan Horváth. – Nincs több – rebegte Lajos, s ez a „nincs több” olyan röviden foglalta össze a helyzetét, bánatát, hogy a szeme teli lett könnyel. A két úr szótlanul nézte a könnyező fiút, akinek most már gyérszőrű, piros képére is kicsordult egy gömbölyű könny. A vendég találta föl magát elébb. – No, ne sírjon. Trombózisa lesz neki. Az én édesanyámnak is volt, hat hétig feküdt vele, s ma is jár. Meg szeretné látogatni? – Lajos sóhajtott, s válasz helyett a könnyet kente szét szemének fordított csuklójával. – A költség ne aggassza – biztatta az úr. – Dolgozott maga itt eleget, mennyi járandósága van? – Benn van, kérem, az egész. – Nézze, húsz pengőből megjárhatja. Holnap leutazik, s vasárnap visszajön. Aztán majd akad itt még munka, amiből a harmincat megint kiegészítheti. – Hát nem tudom – motyogta Lajos. De az úr nyúlt a tárcájáért, s a kis női bugyelláris, melyből Korányi a tízpengőst kiragadta, már szívta is be a kék pénzt, mint éhes élősdi a vért.

Éjszaka Lajos kinyomta Korányi ablakán a rács közt a hátizsákot. A házbeliek tudták ugyan, hogy ő másnap reggel Szegedre utazik, de ha látják, hogy minden cókmókját magával viszi, gyanút fognak. Attól, hogy visszatartják, tulajdonképp nem kellett félnie. Lajos is érezhette, hogy a házbeliek nemigen bánják a kertet, csak tőle szabaduljanak. De a szökés már benne volt a tervében, s egész állapotához is jobban illett, hogy a zsák az ablakon át menjen ki. Reggel, amikor Teri fölkel, ő már nem lesz sehol. Ej, ez a Lajos nem is köszönt, gondolja majd, s ha benyit a mosókonyhába, nem találja a zsákját. „Nagyságos asszony, a Lajos alighanem egészen elpucolt”, jelenti a tulajdonosnőnek, ha fodros ruhájában a konyhára kijön. „Hogyan? Mondta magának?” „Nem, abból gondolom, hogy a zsákját is magával vitte.” Egy-két napig még tanakodnak. „Na, Teri, a Lajost még nem hozta vissza a szíve. Úgy látszik, most már igazán nem jön meg a Lajos.” Aztán egészen elfeledkeznek róla. Legföllebb a költözéssel kapcsolatban emlegetik meg. „Emlékszik, Teri, amikor este bezörögtek. Máig sem tudtuk meg, ki volt. De azért nem volt gyáva fiú a Lajos, ki mert menni a sötétbe.” Hej, de szívesen kimenne még egyszer, csak megint ott rajzolgathatna köztük a petróleumlámpa alatt a beizzadt ablakkal szemben. De ami elmúlt, vissza nem jön, akár a nótában.

Hirtelen megtorpant. Az ébresztőórát nem csomagolta be. Az a költözés óta is ott áll a konyhaszekrényen; hajnalban kell elemelnie onnan, amikor kisurran. Az ébresztőóra volt az egyetlen, amit Teri belőle meg a dolgaiból a konyhában megtűrt. Mi lenne, ha itt hagyná neki? Valami szépet is írhatna mellé egy papírra. „Terikének, emlékezetül.” Így túlságosan egyszerű volna. Olyat szeretett volna, amiben benne van, hogy abból az órából voltaképp az ő szíve ketyeg felé. De azért a Teri megharagudna, ki sem tudta pontosan fejezni, hogy is gondolja a kétféle ketyegéssel. Végül egy szelídebb búcsúban állapodott meg: „Ezt magának hagyom, Terike. Ha ránéz, gondoljon arra a rossz Lajosra.” Igaz, erről rögtön megtudják, hogy egészen elszökött, de hát nem baj, s különösen a „rossz Lajos”-t nem engedhette többé el. Egy noteszlapra írja, s odateszi az ébresztőre, az óra fogantyújával rászorítja, nehogy elfújja az ajtónyitás. A mosókonyha-ablakhoz húzódott, hogy az éjszakából beszűrődő világosságnál a búcsúlevelet elkészítse. Akkor vette észre, hogy nincs írószere, a kis tintaceruzáját a színesek dobozába rakta be, az elhegyezett lila mellé. Megpróbált lenyúlni a zsákjáért a rácson, de úgy elhenteredett, hogy nem érte el. A levélről le kellett mondani. Visszaült a matracra, melyen nem volt ott többé az abafalvai pokróc. Jobb is tán, ha nem búcsúzkodik el. Nem marad itt utána hiány senkiben. Az búcsúzkodjék, akinek megemlegetik az utolsó szavát.

Lassacskán kószálni kellett. Eltapogatott a sötétben régi lakótársa, az üst mellett, s szelíden kihúzta az ajtót. A ketyegés irányáról rátalált az órára, egy pillanatra ráfektette a tenyerét, aztán átbotorkált az előszobán, s kilépett a szürkületbe. Csúnya, ködös hajnal volt, a kapunál egy bödönyfélében ott állt a szemét, az utacska mellett meg a két törpe körte, amit már ő ültetett. Hátrakerült a zsákjáért. A Teri ablakánál Korányi jutott eszébe: ha az akkor időben kopog! Visszafordult, s fölpillantott a házra. Zárt redőnyökkel, komolyan őrizte a benne járó hat lélegzetet. Talán a nénjének is jobb volna, ha a húsz pengőt küldené le maga helyett. Hisz írta, hogy nincs pénze. Ha ő maga utazik le, csak eléli, amivel rajta segíthetne. Habozott kissé, hogy jól okoskodik-e, vagy ő is csak úgy tesz, mint a Vodál, aki a pénzét küldené maga helyett. A ködből már hallatszott a szemetes talyiga nyekergése. Bemenekült a házba, s a katonásan fölpakolt zsákot visszadobta a cselédpaplanra. – Na, mikor utazik el? – kérdezte a szemetes, míg a bödönyt átvette tőle. – Tudja Isten, azt gondoltam, inkább az útiköltséget küldöm el szegénynek. Többre megy avval, mint velem… – Reggel ugyanezt mondta Terinek s délután ugyanezt az úrnak.

Az Alpár úti ház nem szolgálta meg Lajos ragaszkodását. Az asszonyok már nagyon ráuntak, s ha akkor hajnalban a szemeteskocsi nyekergése vissza nem fordítja, néhány keserves élményt takarít meg a szökéssel. Még aznap délelőtt kiderült, hogy a tulajdonosnő is ellene fordult már. Amikor jelentette neki, hogy lemegy a postára a pénzzel, kereken kimondta sérelmét. – Hallja, Lajos, ha magának előleg kell, mért az uramtól kéri, mért nem éntőlem? – Lajos elértette a tulajdonosnőt: attól fél, hogy kihasználja az úr gyengéjét, s a nénje betegségével a járandóságán túl szívja meg. – Csak azt kértem, ami jár – jegyezte meg dacosan. Horváthné nem felelt, de Teri megértette az arcáról, hogy Lajos kicsöppent a védettségből. – Mi jár magának? Hiszen csak lazsál odakinn. Bár esne már vagy egy méteres hó, hogy magát is elvinné.

Lajos hiába lapult meg, még aznap újra maga ellen izgatta a ház bosszús nemtőit. Az úr megkérdezte, nem akar-e valami olvasmányt. Az esték hosszúak, s ha az embernek olyan izgalma van, mint neki, jobb elfoglalni magát. – Köszönöm – mondta Lajos –, nem tudok én most olvasni. – A nénje miatt? – Amiatt is, meg különben is. – Mi az a különben?… – Végre kinyögte, hogy nincs körte a mosókonyhában; a konyhában meg útban van. Az úr elképedt. – Nincs égője? Egész este a sötétben kuksol? – Az ajtó nyitva van egy kicsit… Az úr, mikor bementek, maga nyalábolta fel a szerszámokat, s egyenest a mosókonyhába tartott velük. – Hogyan, Teri, itt nincs körte? – kiáltott ki a kapcsolót megkattantva. Teri az úr mögött besündörgő Lajosra pillantott, s a bűnös arcról azt olvasta le, hogy a körte kicsavarásáért ő tett rá panaszt. – Igen, doktor úr, én csavartam ki – fogadta el bátran az ütközetet. – Maga? Miért? – Mindig az a baj, hogy sok villany fogy. – Azonnal hozzon ide a csillárról egy körtét. Nem szégyelli magát, így kínozza a szegény munkástársát? – Nem kínoz engem, kérem; szívesen elüldögélek én a sötétben – hebegte Lajos mentegetőn. De Terinél ez már nem sokat használt. Amíg az ebédlőasztal kálváriáját megjárta, s a körtével a mosókonyha ajtóban álló úrig visszatért, Lajos feje fölött az utolsó pálca is eltört. A fiók ki-bejárt aznap este, s a riadt kések hol előre, hol visszacsúsztak a hirtelen utazásban. Zörgő tanácskozásuk olyan hangos volt, hogy Lajos szíve is belerezzent ott benn, rajtuk kívül a tűzhelyen ide-oda szánkázó lábosok is mázpróbát tartottak aznap. Lajos hiába oltotta le a béke jeléül a villanyt, Teri haragja, mialatt magában az árulkodás bűnéről elmélkedett, percről percre nőtt, s a vacsora után néző tulajdonosnőt már fölmondással fenyegette meg. – Ha az úr annyira védi ezt a parasztkölyköt, inkább én megyek el. – Horváthné máskor talán az úr ellen fordul, hogy mit mérgesíti ellene a jó cselédeket; a fodros ruhában azonban inkább Terit csiggatta. – Ne bomoljon, most már majd csak elmegy. – A sötétben fülelő Lajos mellett azonban ő sem ejtett egy kukkot sem.

A következő napokban tovább romlott a helyzet. Lajos itthon maradt Szegedről, de az úrnak el kellett utaznia. A kutatóintézet küldte ki ádvent utolsó hetében felvilágosító előadásokat tartani. Teri ezt az utazást azzal szentelte meg, hogy este a sötétben ülő Lajosra behúzta az ajtót. Lajos fölvetette a tenyerébe lógatott fejét: lehetséges, hogy már a meleget is sajnálja „a szegény munkástársától”? Talán csak azt hitte, kinn jár, vagy – a huzat rántotta be. Odabotorkált az ajtóig, s mint akit tévedésből bezártak, a tésztát kifőző Terire pillantott. – Terike, én is itt benn vagyok ám. – Úgy? – szólt ki a lány a szűrőkanál gőzfelhőjéből. – Becsapta rám az ajtót. – Na és? Majd megveszekszem a szobámban éjszaka; a maga barlangja minden meleget elszív. Fűttessen magának az úrral az üstbe… Hát mégiscsak szándékos rosszakarat volt! Lajos nem tudott szólni a fájdalomtól. Minden lázadása abban állt, hogy nem bújt vissza az üregébe. Akkor már inkább kiáll a ház elé a szél alatt visító fákat s a zengő villanyoszlopot hallgatni. Hisz nem mondja, hidegebb van valamivel. De akkor kérje meg: „Lajos, lefekvés előtt nem csukná be az ajtót, hogy azalatt az én szobámat fűtse a tűzhely.” De így? Behúzni az ajtót: nem kapsz több meleget. A kutyát sem rekesztik ilyen sötét jégverembe.

Amikorra visszatért, a német is ott forgott már a gyerekek darakásájával. – Nézze, Terike – fordult a lány felé, mert szó nélkül mégsem akart a hidegre visszasompolyogni –, egy-két nap múlva úgyis elmegyek, addig szenvedhessen valahogy. – Egy-két nap? Nem megy el maga, amíg ki nem lökik – förmedt rá Teri a rendesnél is indulatosabban, nehogy a nevelőnő valami barátságos tereferének nézze a beszélgetésüket. – Mit gondol maga, melyik lány nyugszik bele, hogy hónapokon át egy ilyen lom-embert kerülgessen. Baj, hogy ráhúzom az ajtót. De énnekem egész éjszaka zárt ajtónál kell aludnom a kályhátlan szobámban, különben oda is besétálgat. Mondja, hogy nem igaz? – kiáltotta fölülkerekedve. Lajos szégyenkezve pislogott a németre, nem érti-e mégis. Hát ébren volt? S idáig elhallgatta. – Nem úgy van az – motyogta, csakhogy szabódjék valamivel. – Nem úgy volt? Hát hogyan volt? Két hónapja tisztogatom a sarat, amit a bakancsán behord… Ahogy a konyhaszekrényből egy poharat leemelt, karja az órát érintette. – A büdös órája is éjjel-nappal itt ketyeg nekem – fakadt ki aránytalan dühében, s karja egy mozdulatával a konyhakőre sodorta az ébresztőt. Az óra előbb a széttört üvegjével visított egyet, aztán az érce bondult meg a kövön. Végül annyira megállapodott, hogy Lajos fölszedhette. A ketyegése megállt, de különben egészben volt. – Na, ezt nem vártam magától, Terike – mondta Lajos szigorúan, s hogy a vermébe bement, becsapta az ajtót. – Most mondhatjátok: Der Mann – morogta a kinti dühös karattyolás ellen, sérült órájával a matracra kuporodva. Ha el nem küldte volna a húsz pengőt, azonnal itt hagyná őket.

Másnap még vaksötétben látott neki a munkának; ásta-kínozta a földet, csak három-négy napot tartson ki hó nélkül az idő, mindent bevégez, ahogy nekirugaszkodott. Kiszolgálja a bennlevő tízpengőst, s még a füle is süket lesz, ha az Alpár utat hallja valahol. De egy-két órai dühös munka után az ásó megcsendesedett a kezében, rákönyökölt a végére, majd átfont térddel a tövébe telepedett, s a fölfújt hasú felhőket bámulta. Azt sem bánta, ha a teraszon porolgató asszonyok egymásnak mutogatják a lustaságát.

Szenteste előtti nap is úgy sztrájkolt a leszúrt ásó alatt, mikor a tulajdonosnő kiszólt hozzá. – Látom, unatkozik, Lajos; jöjjön le velünk, hazahozza a fenyőt. – Máskor elszégyellte volna magát, ha munkaidőben azt mondják neki, hogy unatkozik; most közömbösen rúgta le lábáról a sarat, s köpenyével vesződve cammogott le a két asszony után. Hagyta, hadd maradjanak előre, nem a moziba viszik őt most, mint amikor összefogódzva rohantak le a hegyoldalon. Becsukták azt a mozit, amelybe ők együtt mehetnének.

A Széna téren töméntelen nép a bódésikátorban. Szegény asszonyok a hónuk alá fogott, összekötözött fenyőfácskákkal jöttek ki, míg a másik kezükben a karácsonyi szatyor lógott. Volt több olyan spárgaszatyor is köztük, mint amilyennel ő lógott meg a hegyes kontyú asszonyka mellől a vásárcsarnokban. Akkor könnyű volt a világ; az erdők szabadok, a nénje a tanáréknál. Most nem élne olyan könnyen; a hideg ideszorítaná a piacra vagy a pályaudvarok közelébe, s előbb-utóbb a toloncházba kerülne. – Nézze, Lajos, a barátja – szólt rá Teri, ahogy a bódésorba betértek. S csakugyan Korányi állt két bódé közt a résbe behúzódva. A bricsesze rongyos, a szakálla előrehaladt, kékebb arcszínétől az arcszőre is sötétkék, maga jóval soványabb, mint a nyáron vagy még utoljára a költözéskor. Abban a pillanatban ő is észrevette őket, s előrejött kissé az őrhelyéről. De Lajos szemében kinyílt a kés, amelyet a zsebében megmarkolt, s Korányi vagy elértette ezt a villanást, vagy nagyon gyáva lett közben, mert visszahúzódott. – Miért nem ismeri meg a barátját, Lajos? – mondta Teri. – Ez az ember, aki a költözéskor kihívatta. – Dehogyis az – ellenkezett Lajos. – Nekem mondja? Csak most szégyenli, hogy ilyen csavargó barátja van – kegyetlenkedett Teri, s a tulajdonosnőnek is megmutatta az embert. A csavargónak rossz lehetett a lelkiismerete, mert a mutogatás elől egy testes asszonyság mögé menekült.

Legalább egy órát szorongtak a bódék előtt s a szabad útszélen kiáltozó karácsonyfaárusok közt, míg végre a Teri szatyrában is benn ült a pulyka, s Lajos vállán ott volt a nagy, mennyezetig érő fa. Ahogy a síneken hazafelé indultak, a piacra nyíló kis közön át nagy csődületet látnak; néhány hadonászó asszony magából kikelt arca villogott az örvénylő hátak közt. – Mi történt? – tudakolta meg Teri egy kifelé tartó asszonyságtól. – Egy tolvajt csíptek el. Egy asszony retiküljét húzta le a cekker tetejéről. Megjárta, mert jól ellazsnakolták. – Azért én mindig a hónom alá szorítom a tömegben a kézitáskám – jegyezte meg a tulajdonosnő. Lajos a Korányi félelmére gondolt. – Ha ő az, eddig túl van a verésen. Most már kitelelhet a gyűjtőfogházban. Micsoda világ, hogy amit büntetésnek eszeltek ki, szinte jólét sok ember életéhez képest. A tulajdonosnő beszaladt még egy üzletbe kávét venni. Míg ők a Terivel a bolt előtt ácsorognak, elkerüli őket egy piacról járó asszony, de mindjárt vissza is fordul a csirkefészekké alakult szatyrával. Vodálné volt. – Maga az? – támadt Lajosra, jól az arcába nézve. – Elbántak a barátjával, mondhatom. – S észrevéve, hogy Teri is hozzátartozik: – Most fogták el a barátját. Megismertem. Többször járt nálunk, amikor az a jópipa ott szolgált. Olyan pofája van, nem lehet elfelejteni. Egy banda az egész. De még maguk is megjárják vele. Én már akkor intettem az asszonyukat. Az a kurva is, Isten tudja, mit hordott el tőlünk. – Lajos egy ideig tehetetlenül tűrte a szóárt, csak a szeme járt vadul, Teri, az asszony s a kávéüzlet üvege közt. De aztán, hogy a járókelők is figyelni kezdtek, s a sok szitkozódásban a nőgyógyászati klinika is eszébe jutott; a riadalomból egy pillanat alatt vad düh lángolt ki. – Ne kurvázd itt nekem – kiáltotta, ahogy odahaza a lőcsszaggató, bajuszos férfiaktól hallotta. Az asszony két-három lépésre állt tőle, de ő a levegőbe rúgott, s a karácsonyfát is úgy kapta meg a vállán, mint aki fejet akar törni a keresztforma talpával. Az asszony meghátrált, de a nyelve megrettent teste visszavonulásában is támadó maradt. – Te rúgsz meg engem, büdös – kiáltozta. – Mindjárt rendőrt hozok rád. Igenis, az volt a nénéd, tudd meg, az volt. Az ment át rajta, aki akart.

Amikorra a tulajdonosnő az illatos csomaggal kijött, a hátráló asszony már csak a közébük sodródott hátaknak szitkozódhatott, s miután talált egy ismerős cselédlányt, akinek vele egy útja volt, Lajos helyett előbb lármázva, majd fokról fokra megcsillapodottan ahhoz intézte felháborodott fejtegetését. Horváthné nem láthatott a jelenetből semmit, de ott volt tanúnak Teri, s Lajos érezte, hogy azt csak az ő előbbi állati indulata meg a zavartalan előadás reménye tartja vissza az azonnali beszámolótól. Hát csak újságold. Ne aggasszalak én téged – gondolta a fenyőt helyére zöttyintve a vállán. Akár mindjárt itt hagylak, lefetyöld csak el, hogy miféle szerzetek vagyunk. – Előremegyek – fordult vissza az asszonyhoz. – Ezzel a fával úgysem vesznek fel a rózsadombi autóbuszra. – Isten áldja – mondta kedélyesen az asszony, s ő a hátával is látta Teri odahajló arcát: „Képzelje el a nagyságos asszony, mi történt, amíg benn tetszett lenni. Ez az Ágnes utcai házmesterné”… A bekötött karácsonyfának egy kisebb, zöld gallya odafordult az arca elé; illatos tüskéi az orra táját böködték, s a szaglását balzsamozták. Eh, mordult rá Lajos az ágacskára, s egy vállrándítás, egy kézmozdulat s egy tüsszentés folyt össze, hogy a kedveskedő gallyat elzavarják.

Az asszonyok az autóbuszon előbb hazaértek, mint ő. A gyúródeszka fölött készülődtek a karácsonyi tésztasütésre. A nevelőnő a gyerekeket tartotta fönn, hogy meg ne lássák a Jézuskát, aki a karácsonyfát hozza. A karácsonyfának, amíg a tulajdonosnő elő nem szedi a dobozokból az angyalhajat, Lajos mellett a helye a mosókonyhában. Némán ment be az asszonyok közt, anélkül hogy rájuk pillantott volna. A fát a sarokba lökte, s maga odaült a matracra, élete hajóroncsára. Nem törődött vele, hogy fényes nappal volt, s ki illett volna mennie munkára. Kuksolt csak órák hosszat. Ezóta Horváthné, de a kígyó Krisztina is tudnak a barátjáról. „Egy rablóbanda az egész”, ahogy Vodálné mondta. „Egyiket ma a piacon elfogták.” „S látták volna, milyen csúnyául tett a Lajos annak a házmesternének. Ha el nem ugrik, fejbe veri a fával.” „Jó lesz vigyázni ezzel az emberrel. A legokosabb volna rendőrért telefonálni.” Amíg a növő karácsonyfaszagban a fejét előreejtette, az egész mosókonyhán túli világ ilyen mondatokkal ülte őt körül. Ezek futottak ablakán a rácsban, ajtaján a küszöbben. Ha kilép, belecsapnak, mint a börtönök körül a villannyal átjárt drótsövények. Az önérzetét nem bántotta már, mit gondolnak felőle, de ebbe az ellenséges áramterületbe nem volt ereje kilépni. Arcára szorított vastag ujjait nézte s hézagukban a mosókonyha kövét. Micsoda büdösséget csinál ez a fenyő. Még fejfájást kap tőle.

Hosszabb csönd után mintha a nevét hallotta volna. Azt hitte, a tegnapi húsmaradékért szólítják ki. Egyétek meg, gondolta, s nem felelt. De a hang kitartó volt. – Lajos! A postás hozott magának valamit. – Kitámolygott a világosságra, Teri állt ott egy feléje nyújtott levelezőlappal. Arca csodálatosképp nem volt olyan kemény, mint az utolsó napokban. A hangját is azért nem ismerte meg bentről, mert rég nem ejtette ki a nevét ilyen engedékenyen. Lajos előbb ránézett, aztán a levelezőlapra, amelyet kinyújtott karral, erősen eltartott magától, mintha addig is, amíg átveszik, messze akarta volna tudni a testétől. A konyhában nem volt senki rajta kívül, pedig a konyhaasztalon a tésztaszaggató mellett a habverő is ott állt egy fehér lével teli rézüstöcskében. Az imént még ketten dolgoztak itt. Lajos átvette a kártyát. A maga betűi néztek rá. – Hogyan, hisz ez az én lapom – motyogta. Ahogy forgatta, el is olvasta a végit. „A mielőbbi viszontlátás reményében csókol hű öcséd, Lajos”. A pénz után írta magyarázatul, hogy miért nem ment ő maga. A pénzt pénteken adta föl, a levelet rákövetkező szerdán. Hibásan címezte? Szeged, Nőgyógyászati klinika, megvolt rajt pontosan, ahogy a nénje írta. Csak most vette észre, ahogy a címzést forgatta, a bélyeg alatt s a Mariska szó közt a tintaceruzával írt szót. Lehet, hogy épp azért nem ugrott mindjárt a szemébe, mert visszájáról volt írva; meg kellett fordítani hozzá a lapot. A szó mellett még egy római számos dátum is volt s amellett a szegedi postás egybetűs kézjegye. Időbe került, amíg Lajos agyában, melyet a tulajdon hivatalokon át visszaérkezett írása közlekedési és közigazgatási problémákra készített elő, ez az egyszerű szó áttört, s szája körül az izmok, mint vihar előtt a madarak, összevissza cikázni kezdtek.

Utolsó érzése, melyet a visszajött levél fejgondja szakított félbe, a kellemes meglepetés volt, hogy az az aránylag szelíden kiejtett „Lajos” s a levél mögött rászegzett engedékeny tekintet Teriből jött ki. Most, hogy a kihegyezett postásbetűk érzelmeibe végre leértek, a meglepetés még elég erős volt, hogy az új, emelkedő érzés mozdulatának irányt szabjon. Hát ezek tudták már? Elolvasták azt a szót, s a tulajdonosnő azért hagyta ott a habverést, hogy a halálhír hatását ne kelljen látnia. Amikor az arcát azzal a tétova, táncoló mosollyal, mely Mariskánál is a szívet rázó zokogás jöttét jelezte, a lapról fölemelte, első pillantásával a szelíd asszonyi elemet kereste, mely a visszajött kártyát Teri gégéjén és karján át olyan gyöngéden vetette elé. Adj többet belőle, meghalt, tudod, árván állok a világban, nem lehetek meg vigasztalás nélkül – könyörgött a táncoló ajkak mögött az első csuklás. A külön játszmát játszó szerelem számítása is ott volt ebben a könyörgő csuklásban, a részvéttől esdekelve, amit a rokonszenvtől nem kaphatott meg. De Teri már megint a karácsonyi tésztánál állt, s bár mozgó karjai s vékony kis arca lágyabbak voltak, mint máskor, a gyászálcás szerelmi reménykedésnek éreznie kellett a rugalmas korlátokat. Szó sem lehetett róla, hogy odaüljön hozzá a konyhaszékre, s a tészta mellé esett fejét-vállát addig rángassa a sírással, amíg a Teri gyönge ujja a hajába ereszkedik. – Mit gondol, miben halt meg? – kérdezte Teri, szelíden, a tésztán tartva a szemét. Az ő furcsa kíváncsisága, mely az ablaküveg hősi fölvivésekor sem a fölérkezett Lajos bátorságára, hanem a leesett Lajos csurgó vérére tapadt, a halálban sem a csapás, hanem a halál boncnoki képe felé fordult. Semmiféle kérdése nem lehetett alkalmasabb rá, hogy Lajosban a részvétkönyörgő vihart a rázkódó mellbe visszaparancsolja. A halál oka megint fejgond volt. Az úr vendége megmondta a betegség nevét, s ő amíg a szó után kutatott, egy pillanatra otthagyta arcán félbe a kibukó sírást, szanaszét feledve a zokogásra készülő vonásokat. – Trombózis, úgy mondta az úr barátja – mutatta föl végre az emlékezetéből a föltépett szót. De a megállított érzés ez alatt az egy pillanat alatt megértette magáramaradtságát, s Teri karjai helyett a mosókonyhai vacok után kezdett nyöszörögni. – Érdekes, hogy az édesanyja is gyermekszülésben halt meg. Nem? – kérdezte Teri az ácsorgó fiútól végtelen messziről. Lajos hallgatott egy kicsit. Amíg Terinek mondanivalója volt a számára, nem illett itt hagyni: de hogy a lány nem szólt többet, csak a szőke karjai jártak a süteménytészta fölött, csendesen visszahúzódott a nyitva maradt ajtón, melyet, a Teri szelídebb hangulatát kímélve, halkan betámasztott maga után.

A szenteste nem volt olyan népes Horváthéknál, mint a Mikulásnap. Csak a mérnök jött föl harmatos szakállával a szélben, a csillaghegyi nagymama meghűlt múltkor, s maga teázgat majd karácsonyon át. Az úr délután ért vissza a felvilágosító körútról, s a fát díszítgette a dolgozószobában. Rendkívül sápadtan ért haza, a tulajdonosnő panaszkodott is a konyhában, hogy összetörte az út. A gyerekeken már délután kitört a Jézuska-láz. Zsuzsika le-föl rajcsúrozott a lépcsőn, hol a nevelőnőt számoltatta el fenn a gyermekszobában a felhők és cukorkaüzletek közt cikázó útjáról, hol a tepsik aggodalmas kivételénél vett előlegeket az ostyafenekű karácsonyi tésztákból. A tészták közt volt haboscsók, londoni rúd, csokoládérolád, nugat-szelet; a paraszti diós-beigli már nem is számított tésztának. E süteményeső, melyhez égi hozzájárulás nem is volt szükséges, percről percre növelte tiszteletét a zárt dolgozószobaajtó iránt, amely mögött a körútjáról visszatért apa végezte a Jézuska beszállásolását. Tibi a Jézuskából még semmit sem értett, de száguldozó nénjén s a tilalmas magasságokban emelkedő tésztástálakon át érte is lenyúlt az ünnep. Az ajtókat rugdalta, kilincsért kapaszkodott, szaladt, elesett, sírt, a hangulatának megfelelő dombok helyett az elérhető székekre, asztalokra és felnőttekre kapaszkodott.

Az angyali jel, egy három kerekű ajándékbicikli csengője, végre megváltotta a recsegő lépcsőt s megbomlott konyhát a felforgató gyermekektől. Zsuzsika az izgalomba belesápadtan lépett be a varázs alól feloldott ajtóba. Az íróasztal mellett ott állt a mennyezetig érő fa; gyertyaláng helyett a mennyeiek maradisága ellen szóló kis villanykörték égtek rajta, ágain vattából ott volt Lajos félelme: a hó; a csillagszórók vakító szikrázásában lantalakú passziánszok olvadoztak, az ezüstbe csomagolt szivarok, teniszütők, kakasok, hordók csodálatos mennyországról beszéltek, ahol még a szentek is csokoládéból vannak. Zsuzsika szemébe a csillagszóró mögül egymás után hatoltak be a szikrázó javak hátsóbb és hátsóbb rétegei; a visszaküldött tavalyi dísz mögött a szaloncukrok és a marcipán gyümölcsök, míg a lefelé sikló tekintet találkozása egy pici konyha parányi reszelőivel és az angyalként szóló biciklicsengővel fel nem fedte, hogy a karácsonyfa tulajdonképpen szemfényvesztés, az igazi nagy javak a mélyebb rétegekben lapulnak meg, ahova a csillagszóró sem tud bevilágítani.

A kívánt tárgyak ilyen hirtelen özönlése előtt Zsuzsikát őszinte áhítat rázta meg, s izgalomtól és mesterséges fénytől halovány kéken esett a karácsonyfa alá, a betanított Mennyből az angyalt énekelni. A tulajdonosnő és az ebédlőből betekintő Teri, de még a Tibit visszatartó nevelőnő is meghatottan nézték a térdeplő gyermeket, amint reszkető hangjában a csoda ijedelmén át lassan utat tör (az összekulcsolt kezek helyett tapintó ujjakként szétjáró szemek jóvoltából) a hála. Amikor a kifulladt gyerek fölállt, a tulajdonosnő térdelt le a fa alá, és sorbacsúszva az ajándékok előtt, egyenként hívta fel rájuk a kisleány figyelmét. – Hát ez micsoda, nézzük csak? – Skiró – ismerte fel Zsuzsika. – Hát ez a sok minden? – Babakonyha. – Ni, még ide is tett valamit a Jézuska. – Az meg a golyókirakós volt. Míg Zsuzsika így a meghallgatott kívánságok közt járt révedt mosollyal, Tibike egy csokoládépipára összpontosította a figyelmét, melyet a nevelőnő csak a mérnök segítségével tudott a magasból leszedni. Az úr, miután a csillagszórók körül elvégezte a tisztjét, egy karosszékbe dőlt, s onnét nézte, arca elé tartott ujjain át, bágyadt mosollyal a gyermekeket. Teri a dolgozó küszöbéig jött előre, Lajos pedig a nyitva hagyott ajtóban téblábolt, közbülső helyen a sértő visszavonulás és a szemérmetlen tolakodás közt. Amikor Zsuzsika belekábult végre a maga holmijaiba, anyja a felnőttek ajándékait osztatta ki vele. – Nézzük csak, ezt a nyakkendőt kinek hozta a Jézuska? Talán Ödön bácsinak. Hát ezt a selyeminget? Én azt gondolom, apukának. A személyzetnek Jézuska hasznos textilárukat hozott. A küszöbre visszavonuló Teri után még Lajost is beszólították; neki is hozott valamit a Jézuska, egy darab újságpapírban. Ő elébe Zsuzsika majdnem az ebédlő közepéig ment, úgyhogy éppen csak egy pillantást vethetett a szikrázó fára. – Köszönöm – suttogta, s zavarodottan somfordált vissza őrhelyére.

Mikor a vacsorát beadta, Teri odatartotta anyagát a konyhabeli villanyhoz. – Elég jó – mondta. – A Párizsiban négy pengő métere. – Maga mit kapott? – fordult Lajoshoz. Lajos akkor már a mosókonyha ajtófelénél állt, hátravetett fejét a fának támasztva. – Én? – kérdezte, s maga is belepillantott még egyszer a markában összecsukott papirosba. Három darab gyászszélű férfizsebkendő volt. A tulajdonosnőnek a nagy kapkodásban utolsó pillanatban jutott eszébe Lajos. Akármit is csinált, az ő házánál ne álljon senki ajándék nélkül a fa alatt. Kirántotta a fehérneműs szekrényt, s átfutotta az ura holmiját, hátha akad egy selejtesebb darab. A gyors kutatásban egy zsebkendős oszlop kiesett a szekrényből. Abban volt a három gyászszélű zsebkendő, amelyet még az apósa halálakor vettek. Ez épp jó lesz, s már oda is csapta Teri és a nevelőnő rég megvásárolt anyagához.

 

 

Fekete karácsony után csakhamar leesett a hó. Ez nem olyan vízzel kevert hó volt, amilyen olvadékony pillangóival egyszer-kétszer megülte már a kerítésdrótot, s csak az enyhén induló tél lucskát növelte a csatakos úton. Amikor Lajos ünnep után a szeméttel a kapuba kiállt, a páráiban közelgő szemetesló vastag hámján is megtapadtak a pihék, s a szemetesbödöny tetején a kokszsalakot és burgonyahéjat fehér penész lepte be tőle. – Na, most már igazán itt a tél – jegyezte meg a szemetes az alacsony, lilaszürke felhők alatt széttekintve, s belefújt a gyeplőszárat tartó tenyerébe. Lajos nem válaszolt, csak visszahúzódott a mosókonyhájába. De az ottani alacsony ablakra is sűrű csomók tapadtak, s a vízszintes piros rács fölé még egyet vont fehérből az ég. Erre fújja a szél, s az árnyékban megmarad – gondolta Lajos, s riasztóul kihurcolta a ház elé szerszámait. Ahogy átzörgött velük a konyhán, Teri épp kelt: az ajtaját már kizárta, s hallani lehetett rendezgető mozdulatait. Lajos megállt a ház ereszes előterén, s ahogy állt, a fal mellé eresztette a szerszámokat, elébb a gereblyét, aztán az ásót. A hó hatalmas erőre kapott, mióta kinnjárt; a villanyoszlopnak hó mutatta a széltől védett felét, s a kerítés rajza is hóból volt már. Szemben a salak még ki-kifeketéllt, de amin előbb a hó volt fehér szeplő, fehérnek számított már, s az áttetsző feketeségtől szeplősödött. Lajos megkerülte a házat, s megnézte munkahelyét. A kis hegyről lesüvöltő szél a szomszéd havát is az ő barázdáiba hordta; egy-két óráig tartson az esés, és senki sem állapíthatja meg, hol van fölforgatva a föld és hol töretlen. Visszament az ajtó elé az előtérre, s a fedél alól kinyújtotta a hóba nagy, kékespiros kezét. A pihék elég sűrűn érték, de egy kis lingózás után elolvadtak rajta. A hideg föld azonban nem volt senkinek a keze, azon minden szem rajt maradt.

Lajos bement a konyhába, s egy söprűt kért Teritől, amivel a kijárót eltakaríthassa. De sem falapátjuk, sem vesszőseprűjük nem volt, egy derékig elkopott cirokseprűt kapott csak. Azzal tisztogatta a kis ösvényt, de hiába, mert amikorra a kapuhoz ért, mögötte már hüvelykujjnyi hó állt. Néhányszor végigment rajt, aztán visszahúzódott a lapos eresz alá a kőkockára. Ide-oda cikáztak a hópelyhek, mintha megbolondultak volna, s egyre többen lettek. Ahogy a szél hozta őket, nem is felhőkből hullottak, hanem szapora fehér rovarhadban rajzottak át a kishegyen. A levegő lila lett tőlük, s szemben a cseresznyés ágai elvesztek a csombékosan rájuk telepedő téli kártevők alatt. Háta mögött a házban már megmozdult az élet, de Lajos didergő zubbonyában háttal maradt a háznak, s a lila hórajzást nézte. A kis Tibi is fönn volt már, fölmászott az ebédlőablaknál álló karosszékre, s kikopogtatott neki: – Lajó! – Lajos visszanézett, s kényszeredetten odamosolyodott. Egy kis enyelgő fintort is megpróbált, de aztán csak visszafordult a hónak. A gyerek zörgetett, s egyre hangosabban ismételte: – Lajó! Lajó! – De amikor Lajos újra visszanézett, valaki leszedte a székről.

Érezte, hogy itt is, ott is félrehúzódik mögötte a függöny, s a háziak ki-kilesnek rá. Mindenki tudta, hogy a hó az ő személyes baja, s most figyelik, hogy viseli. – „Nagyságos asszony, tessék nézni a Lajost, hogy szomorkodik a hó miatt” – hívta oda a hálószobai ablakhoz Teri az asszonyát. Talán egy kicsit sajnálja is, amíg mosolyog rajt. A Pompadour-fülkéből hálókabátjában kikelt tulajdonosnő megnézi, s vacogva ugrál vissza az ágylépcsőkön. Szegény fiú, gondolja a takaró alatt. A nevelőnőnek elégséges lehet, amíg Zsuzsika után ágyat vet, s lepillant rá. Most lett csak Der Mann a Der Mann. A bizsergő hátával valamiképpen érezte ezt Lajos, de még mindig jobb volt itt kinn a havat nézni, mint bemenni s kerülni az őt kerülőket. A mozdulatlan állásban annyira átfázott, hogy piros arca s elkékült kezei megkívánták a tűzhelyt. Egyszer végigsöpörte még a cirokcsonkkal a kijárót, s bement.

A konyhában maradt, nemcsak a meleg miatt, a hó miatt is. Azzal, hogy a hó leesett, új helyzet állt elő; a házbelieknek talán mondanivalójuk lesz hozzá, nem illik elbújni előlük. Oldalról, hogy Terit ne aggassza, a tűzhely fölé nyújtotta a kezét. – Megjött a tél – mondta. – S hogy fúj – felelte a lány. Berobogott a fűszeressegéd is, s az előszobában a kőhöz csapkodta havas sapkáját. A tulajdonosnőnek ki kellett jönnie, hogy a könyvbe a megrendelést beírja. – Ejnye, Lajos – mondta a tűzhelynél ácsorgó fiúnak –, már az ünnepek előtt ki akartam adni a maga pénzét, de elfelejtettem. Ugye, tíz pengője van benn? – Teri kihozta a szobából a kézitáskát, s a tízpengős a Lajos markába került. Várt még, hogy talán szól valamit a tulajdonosnő, megmondja, hogy most már el kell mennie, vagy kiszabja, meddig maradhat. De Horváthné nem szólt semmi többet; egyelőre, úgy látszik, rábízták, mit csinál. Begyúrta zubbonyába a pénzt, s a kis cirokcsonkkal kiment megint a hó elé. Már ünnepre ki akarta adni a pénzt, hányta-vetette az asszony szavát a csapó hóviharban; nem a hó miatt adta éppen most. Ha akarja, úgy is értheti, hogy jó ünnepet akart neki szerezni a tíz pengővel. Elég, hogy amit a nénjének küldött, elillant, legalább az ünnepekre ne álljon pénz nélkül szegény. Csak elfeledte odaadni, a zsebkendőket adta helyette, s most, hogy meglátta Lajost, eszébe jutott. Lehetett így is magyarázni, de ő már nem hitt neki. Ő tudta, hogy a hó juttatta eszébe. Igaz, nem vethet semmit ellene; még gavallér is volt, az egész pénzt kiadta, mikor a kert föl sincs ásva. Tavasszal napszámost kell venni hozzá, vagy az úrnak megy rá néhány délutánja. De legalább mondta volna ki, mit akar. Azonnal pucoljon? Vagy várhat még egy hetet, amíg az idő megcsendesedik. Hisz az is lehet, hogy ez a hó is elolvad azalatt. Látott már ő olyan januárt, amelyikben egész szépen lehetett ásni. Nem volt helyes, hogy a tíz pengőt csak úgy odanyomta a markába. Nem lehet egy szegény ember becsületére bízni, hogy az hajtsa ki az ítéletidőbe. Bele kell lökni, mint a kutyát a vízbe. Ahogy megint visszahúzódott melegedni, a szoba felől furcsa neszt hallott. Bádog zörgött a vason, aztán egy öblösebb hang is megkondult. Krrr – mondta most a hosszú vas a megkotort kokszon. Ez az ő állatának a morgása volt. Besietett a mosókonyhába: a szenesbödön s a lapát nem volt az üst mögött. Igaz, elfeledkezett a fűtésről, de máskor hívták őt, ha szellőztetés után abrakoltatni kellett a kályhát. Most a Teri inkább maga fűtött be. Még a pincébe is ő ment le; pedig a pincétől mindig félt, mert egy élére állított láda pótolta a lépcsőt. Lenézett a lyukba. Rögtön megismerte, hogy járt lenn valaki, az új gyújtófaköteg ki volt bontva, s ahogy Teri húzkodta, legurult a helyéről, s szétesett. Így adják tudtára, hogy már a kályhafűtésnél sincs szükség rája. Épp most, amikor keményre fordult az idő. De hát mért félnek kimondani? Azt hiszik, rájuk hozza a rablóbandát, amiről Vodálné fecsegett? Vagy a nénje miatt kímélik, ha ugyan kímélet az ilyen? Amióta a Széna térről feljöttek, egész más volt hozzá mindenki. Teri nem förmedt rá, nem löködte az útjából; ha szólt, szelíden tette. Éppen csak nem szólt. Kitért neki, mintha a leheletivel borzalmat fúna maga köré, amelyben elalszik a szó, mint a mustos pincében a gyertya. A tulajdonosnő is úgy beszélt vele, mint egy beteggel vagy egy gyilkos gondolatokat forgató elmebajossal. Nem tudta megmondani, hogy sajnálják, vagy rettegnek tőle. Talán nem is különbözik a kettő, ha egy ilyen idegen földönfutóról van szó. A bánatától éppúgy félnek, mint a „társaitól”. Mindenik gond és nyűg nekik. Akármi áron, csak kinn tudnák, de nem mernek erőszakoskodni: hisz a Vodálnénak is felé rúgott. Az is lehet, hogy az úrtól tartanak. Az úr idegei nem bírják, hogy egy szegény embert a hóba kihajítsanak. Bömbölne, ha megtudná, mint akkor az apácákért. Azért célozgatnak neki a tízpengőssel. Azért veszik ki a szenesvödröt a kezéből. A mosókonyha-ajtón rés nyílt, s a vödör és a lapát kis zörrenéssel becsúszott rajta. Teri azt hitte, kinn van, s amikor ott a résen meglátta őt, amint a pincetorokba lebámul, hirtelen visszahúzódott. Mit fél ez tőle? Bántotta valaha? Az ijedelmükkel, a kerülgető tekintetükkel, a borzadó kíméletlenségükkel akarják elhajtani. Hatalmas düh szállt fel benne. Azért sem győz a számításuk. Ha becsületesen kimondják: megkaptad a pénzed, itt a hó, menj Isten hírével; elmegy. De most ő is megköti magát. Beszél az úrral, megfogja a gyengéjit, s addig kapaszkodik belé, amíg merő bömbölés, könny és rázkódás lesz ez a korhadt villa.

De aztán ez is elmúlt, s csak a kis befútt ablak maradt ott a feje fölött. Most már egy szürkeség volt a rátapasztott hótól. Délben Teri karácsonyi pulykamaradékot adott be neki az üstházba. Lajos visszavitte. – Ameddig itt vagyok, privát kosztolom magam. – Abban a szemvillanásban jutott erre az elhatározásra, mikor Teri benyúló karján az ételt megpillantotta. Addig nem is gondolta, hogy ebéd is van. Ő benne is van vér. Neki nem kell a szenesbödönön át beszélni; elérti ő anélkül is, mit várnak tőle. Az a pulykahús, ha ő meg nem eszi, megzöldül, s holnap vagy holnapután a szemétbe kerül. De ő, ameddig itt van; a magáén él. Teri csodálkozva nézett rá: az első szemvillanás a régi volt: „mit komédiázik maga itt nekem”. De aztán meglátta Lajoson a „borzalmat”, s csak a vállát rándította meg kicsit.

Hogy a privátkoszt komolyságát mutassa, Lajos mindjárt el is ment ebédelni. A hó még javában táncolt, s a szél őt is hatalmasan tuszkolta maga előtt. Hócsomók cuppantak a fákról, s új csomók pofozódtak hozzá. Egy szél ellen fordult házfal tele volt hófoltokkal, mintha órjások bombázták volna meg hógolyóval. A lépéstől érintetlen szőnyeg, a salak helyén, bokáig süppedt, s átáztatta a kapcaruhát. Ahány lépés, annyi lökés a hátán s annyi tottyanás a bakancsban. Boldog volt, amikor olyan utcákba ért, ahol a házmestersöprők hajnal óta munkában voltak. Semmi kedve sem volt az evéshez. A tíz pengőt is rosszul esett elváltani. Az volt az élete: amíg az egész, ő is egészben van. A villanyos-hóekéket nézegette s az új filmpalota képeit. De még azok is mások voltak tavasszal, amikor az üvegfürdőbe merülő, homorú lányokat mutatták. Amikor a lába jól átfázott már a lucsokban, mégiscsak vett egy fél kiló kenyeret, hadd lássa Teri a kezében a „maga kosztját”. Visszafelé már csendesebben hullongott a hó, s a szél is ritkábban bömbölt el a beléfúródó test mellett. A szél szüneteiben olyan szelíd volt a János-hegy és Hármashatár közt horpadó világ, mintha csak egy gyanútlan marsoló, lerongyolt hadsereget akart volna becsalni fehér szemfödője alá. Lajos kenyerén a selyempapír elázott, de a nedves tésztakolonc megfelelt küldetésének; a vasalgató Teri láthatta a mosókonyhába húzódó privátkosztját.

Másnap egész délelőtt „állás után járt”. Az álláskeresés lényegében ugyanaz volt, ami előző nap az ebédelés. Csak a régi istenhegyi luka felé tett közben egy kis kitérőt; persze, azt találta arra, amit várhatott: a bokrokat is hepehupává borító havat. De amikorra hazaért, mégiscsak megvolt az állás. Nem Terinek, hanem a tulajdonosnőnek jelentette be, aki már megint a fodros ruha előtti pongyolában segített a zsíros hasú kacsát felbontani. – Nagyságos asszony, kérem – kérdezte alattomosan –, meg tetszik engedni, hogy elsejéig itt maradjak még? – Miért? Elsején hazamegy? – felelt kérdéssel a tulajdonosnő. – Egy üzletátalakításnál segítek a pesti kőművesnek, aki a háznál dolgozott. – Annak, aki az OTI-val akart megzsarolni? – Annak. – Az OTI-s kőmíves pontos adatnak látszott, a tulajdonosnő nem kutatott tovább. – A kosztomat addig magam veszem majd – fűzte hozzá alig észrevehető szemrehányással. – Az már igazán nem számít – intett a tulajdonosnő. – Örülök, hogy kapott munkát. Főtt a fejem maga miatt, hogy engedjük ki munka nélkül a télbe… Ha már csakugyan elmegy a Lajos, jó véget kívánt az ismeretségükhöz. De Lajos alázatosságában is makacs volt. – Akkor meg tetszik engedni? – Na, hallja – nevetett az asszony, mint akit rosszabbnak néznek, mint amilyen. – Csak nem verjük ki a hóba. Hisz maga volt a lovagunk egyidőben. Igaz, Teri? – De Teri ugyanazzal a szelíd borzadállyal pillantott a levakart kacsabélről Lajosra, amellyel az utolsó napokban általában szemlélni szokta.

Este felé Lajos megint kiment havat szagolni, vonzotta őt a hepehupás hótenger, kiállt a szélére, megmártakozott benne, mielőtt egészen ráereszkedik. Most nem esett, s ő egyre kijjebb merészkedett belé. Elébb a kapu vasáról törölt le egy ujjnyit, aztán az úttesten tanulmányozta a fényes keréknyomot, majd a salakot próbálta ki, nyikorog-e. Már sokkal keményebb volt a hó, s a hegylakók széles ösvényt tapostak benne. Azon sétálgatott le-föl; aztán kiugrott a töretlen hóba, s néhány lépés után visszanézett, hogy milyen mélyen szakadt be. Megfútta az öklét, s keresztbe rázta a két karját, ahogy a kocsisoktól látta. Meg akarta figyelni, meddig ad meleget az ilyen mozgás.

– Maga tornázik itt? – szólt rá a villanylámpa alól egy árnyék. Az úr csapott át észrevétlen az úton, városba menet. Lajos köszönt, és abbahagyta a kardobálást, de az ikráig érő járatlan hóból nem jött vissza. Az úrnak kellett a vékony félcipőjével egy-két lábnyomnyit felégázolni. – Hallom, hogy elmegy tőlünk? – mondta az úr. – El, elsején. Sajnos, ilyen hóval nem fejezhettem be az ásást – mentegetődzött Lajos szemrehányással. – S az állás… valami olyat mondtak, hogy állást kapott? – Lajos egy picit hallgatott. Most megmarkolhatná a gyöngéjét. Gyötörhetné őt is meg a bentieket, de nem teszi. Sohasem tudják meg a nagylelkűségét, de van ő olyan ember, hogy nagylelkű lehet, ha ezen a bóbiskoló villanyon kívül nincs is tanúja. – Igen, egy üzletátalakításnál – felelte csendesen. – Az benti munka, ilyenkor is lehet csinálni. – Most az úr hallgatott picit. – Biztos ez, Lajos? – Biztos. – Mert ha talán mégsem kapná meg, ne mondjon ám mást szégyenkezésből. A tél nem ismer szégyent. – Bizonyos a munka, doktor úr. – Hát jó – mondta az úr, s visszament a kijárt ösvényre. – Addig különben beszélünk még. Elsején megy el, ugye? – kérdezte visszafordulva. – Igen, elsején. – Ahogy távolodott, a hó kicsit már nyikorgott alatta. Nagy szőrbéléses csizmákban vadászaton nem is lehet rossz ilyen csikorgó csapáson lépegetni. Lajos szeme elkísérte az urat egy darabon a hó világosságában, aztán a zsalui mögé behúzódott házra szállt. Látjátok, még nekem van adnivalóm. S újrakezdte kísérletét a karlóbálással.

Szilveszterre Horváthéknál nagy csődület támadt. A tulajdonosnő bennjárt délelőtt a városban az apjánál; a húgának estére nem volt még programja. – Tudod mit, gyere hozzám, áthívom a szomszédból az elnökék kislányát, s összetelefonálunk néhány rokonfiút. – De a rokonfiúknak nővéreik is voltak, s a nővérek is hívtak fiúkat. Kik azok? Kiderült, hogy azok is ismerősök. – Hozzátok át azokat is, legalább megtartjuk a házszentelőt… A házszentelővel nyugtatta meg a tulajdonosnő magát a konyhában is, míg a városból sebbel-lobbal felszítt anyagokat a szendvicskenyér szeletkéin szétosztotta. Öt felé már rázkódtak az előtér kövén az első vándorok, s a kőhöz vert kalocsnik a megrakott előszobafal alá sorakoztak. Tizenegy kalocsni és húzózáras hócsizma került a fal alá; egy-két szegényebb egyetemi hallgató a puszta cipőjében érkezett azonfelül. Az ebédlőben szabadjára eresztették a rádiót; a szőnyeget földobták, az asztalt félretolták, s a szendvicses tál citromkarikás szardíniáit és vajas májasait már a faarccal és merev derékkal tangózó ifjak közt kellett a kipirult Terinek a büfévé kinevezett dolgozóba vinni.

Ott minden a szilvesztert szolgálta. A zongorán likőrös tálcák és pirinyó töpörtyűs pogácsák várták a tánc közben odanyúlt diákmarkot. Az íróasztal a hidegtálakat látta vendégül; egy huszárcsókos tányérka a könyvespolc peremére került. Szilveszter becsapott a csendes dolgozóba, s világos lányruhákat, különféle ételt, cigarettafüstöt és tánczajt hagyott az elöntött bútorok fölött. A tulajdonosnő az ura piciny díványán ült, az elnökné és a rokonmama közt, s a táncoló lánykák közt vont párhuzamot. Amikor forgó, sötét férfiakat s szerelmi gondjaikba bonyolódott lányokat látott, a maga lánysága jutott eszébe, s habzó, jókedvű beszéddel pumpálta egykori elevenségét s élelmességét a jámborabb rokonlányokba.

Az úr elég későcskén ért haza, lehetett vagy nyolc. Amikor az előszobában az ijesztően sok lábbelit s a lányok kényes ruháit szállító bundákat meglátta, a lakás helyett a konyhába ment. – Mi van itt? – kérdezte Terit. – A Pici kisasszony jött ki a Gelencsér fiúkkal. A szomszédból az elnökék s két ismeretlen fiatalember, aki még nem volt itt – kezdte Teri tárgyilagosan, de kissé kajánul a seregszámlát. – Jó, de minek? – szakította félbe ingerülten az úr. – Hát, szilveszter – vonogatta a vállát Teri. – A nagyságos asszony azt tartja, legalább megvan a házszentelő… Az úr nem szólt többet, leült a konyhaasztalhoz, s a fennmaradt vadászból vacsorázgatott. Terit a közelben zajló tánc egy üveg kristályvízzel az ebédlőbe szívta; ott nézte, kínálgatva közben, a csinos fiatalembereket. A nevelőnőnek le volt szabad jönnie a tánchoz, a fiúk fel is kérték. Néhány fordulón át tartotta magát, hogy ő éppen csak a felkérést nem akarja visszautasítani; de a rég nélkülözött férfimelegen meggondolta magát: okosabb mulatni, mint úrinőnek lenni. Éleseket kacagott már, ráomlott a fiúk vállára, merészen odadőlt a belépéseikbe, úgyhogy a faarcú fiúk az utasítást „táncoltassátok meg a németet”, az együgyűbb rokonlányok rovására kezdték értelmezni.

Az úr, miután Teri magára hagyta a konyhában, fölugrott a vadász mellől, s a követ mérte heves lépteivel. Egyszer csak megállt, s benyitott a mosókonyhába. Csak a sötétség nézett vissza rá, de a sötétségnek emberszaga volt. Fölgyújtotta a villanyt. – Megint sötétben ül? – kérdezte a vackán gubbasztó Lajost. – Szeretem a sötétséget – motyogta Lajos, s illedelemből fölállt. De az úr visszaültette. – Maradjon. A lárma elől menekülök… Behúzta az ajtót, s az üstháznak támaszkodott. – Az ember nem állhat egyik lábával jeges vízben, a másikkal melegben – szólalt meg, mert Lajos csak hallgatott. – A hivatalom azt rendeli, hogy tudjam, mi van az országban, az állásom pedig, hogy egy legyek azokkal, akik odabenn táncolnak. A kettőt tisztességes ember nem bírhatja soká. Vagy egészen ki a hóba, vagy be a pezsgős vödörbe. – Kezdi szegény a bónáját – gondolta Lajos. – Kár, hogy nem győzlek sajnálni. – Ha nem volna az az állása – folytatta az úr –, azt mondanám, vágjunk neki együtt a télnek. Maga is zsebre vág húsz pengőt, én is, aztán meglátjuk, mire megyünk? – Szemérmesen nevetett, mint aki elébemegy a maga nevetésével a másikénak. Jobb is, ha nevetsz, gondolta Lajos. Könnyű gondolatban a hóval játszani. Próbálnád ki, ne csak így eszmében, hamar megjönnél belőle. Érezte, hogy bántót mond, ha másról nem kezdenek beszélni. Azért ő állt elő a problémájával.

– Ismer a doktor úr olyanokat, akik orvosnak tanultak? – Hogyne – felelte meglepetten az úr. – Azoknak jól meg kell tanulni a testrészeket? – Persze; azért boncolnak. – S igazi embereket boncolnak fel? – Természetes. Minden medikus végigboncol egyet-kettőt az első években – magyarázta az úr. – S minden kis ízét szétszedik? – A bőrön kezdik, aztán az izmok meg az inak következnek, az izmok közt az erek, idegek; végén annyira lefaragják, hogy csak a meztelen csont marad. – S azzal, amit lefaragtak, mit csinálnak? – Kis tálakban összegyűjtik. – A csontvázat meg abból csinálják, ami csont visszamarad? – Abból. – Szóval azok igazi csontok? Én azt hittem, valami papírmasé. Igaz, csak lerajzolva láttam… Ezen elgondolkozott kicsit. – S hogy áll el olyan soká a tetem? Vagy egy nap lefaragják? – Nem, néha hetekig is tanulnak rajta. Azalatt nagy formalinos kádakban tartják, s már előbbre is beléjük fecskendeznek, hogy elálljanak. – A doktor úr látott már ilyet? – Láttam. – Csúnya dolog lehet… De a doktor úr nem orvosdoktor? – Nem. – Hallgattak kicsit. Az úr a maga gondjától még mindig nem vette észre, hova akar a fiú kilyukadni. – S hogy engedik meg – kérdezte Lajos – az illetők rokonai, hogy szétdarabolják őket? – A bonctani intézetbe csak azokat adják, akikért a rokonuk nem jelentkezik… Azokat sem mind – igazította ki az úr, mert a maga mondata közben megértette a vallatás célját. – Nekem azt mondták, hogy mindet. Hogy még így is kevés a tanulóknak a test. – Ki mondta azt? – Egy bizonyos – felelte Lajos, mert nem akarta a szemetest kiadni. Ez a hullaszabdalás talán afféle úri titok, amit szegény embernek ki sem szabadna adni. A szemetes is onnan tudja, hogy a veje szolga a klinikán. – Kérdeztem tőle, hogy akinek nincs rokona, s kórházban hal meg, miből temetik el? Azt mondja: azt temetik a legolcsóbban, odavetik a tanulóknak. A csontját meg dróttal összekötözik, s kiállítják a múzeumban. A szolgák is jól keresnek az összeállításon. Akinek van rokona, s olyan helyen hal meg, azt is fölpusztítják, de megint összevarrják, hogy a koporsóban semmi sem látszik. A többinek azonban nem kell temetés. – Hát nem egészen úgy van az – védekezett az úr. – Különben is a maga nénjének rokonai voltak; azokat bemondta, s amikor meghalt, tudatták őket, s számítottak rájuk. – Nem mondott az be, kérem, senkit – ingatta a fejét bizonyosan Lajos. Nem, nem olyan lány volt az ő nénje, hogy ha már egyszer a nőgyógyászatra jutott, a rokonait is belekeverte volna. Hanem az a farigcsálás bántotta. Azért vallatta ki az urat, mert bízott benne, hogy mást mond, mint a szemetes. De amíg észre nem vette magát, teljesen úgy mondta. Csontváz lesz Mariskából valami üvegszekrényben. Nagy üregszemével nézi a rávigyorgó gyerekeket. Már az életében is olyan volt néha a szeme, mint egy szomorú, fekete üreg. Ha akkor hajnalban a ribanc sugallat vissza nem tartja, legalább ezt megmásíthatta volna. De már azon romlott el szegénynek a dolga a Vodállal is.

– A doktor úr szavalt nekem egyszer egy verset – emelte föl sötét tekintetét az üstháznál támaszkodóra Lajos. – Az volt benne, hogy szegény embert az ág is húzta. – Igen, Adytól. – Attól. De tovább nem emlékszem már. – Az úr az emlékezetében kotorászott. – Húzta, gúzsba, motyogta. Majd hangosabban: – „De nem így volt ezer évig. Szegény embert ág is húzta. Néhányezer úr kötötte Millió jobbágyát gúzsba.” Ez a versszak megvan, de a többi nem akar meglenni. – Ez is szép – mondta Lajos, s látszott, hogy erősen gondolkozik. – Tulajdonképp tán nem is az urak a leghibásabbak – mondta végre. Az úr elébb szorongva, aztán reménykedve nézett rá, mintha az élete függött volna a véleményétől. Mért nem ők a leghibásabbak? Mert egy úr ül mellette, s ő nem akarja megsérteni? Vagy mert érzi, hogy sem ő itt az üstnél, sem a felesége a szobában, de talán még a táncolók sem gonosz emberek, s ha a Mariskának ez lett a vége, a bűnt nem egyes urak követték el. A bűn az uraknak is fölöttük van; csak egyik nem érzi, s táncol, a másik érzi, és tönkremegy benne?… Aggódva várta a folytatást, de Lajos nem szólt többet; ő meg nem merte faggatni.

A konyha most megtelt zajjal. – Jaj, de helyes kis konyha – rikított ki a lármából egy nőhang. A tulajdonosnő vezetett végig egy csapatot a házon; olyanokat, akik most voltak először kinn. Már látták a havas teraszról a kibújt csillagokat, kacagtak a Pompadour-ágyon, suttogtak az alvó gyerekek fölött, jaj de gusztusos, kiáltották a fürdőszobában. Utoljára a mellékhelyiségek maradtak. Valaki a mosókonyhába is benyitott, olyan vendég volt, aki ismerte a házigazdát, s nem húzódhatott vissza, hanem zavart vigyorral üdvözlésére sietett. Közben a többiek is odasorakoztak. A tulajdonosnő, aki nem tudta, hogy az ura idehaza van, lángvörös lett a meglepetéstől és szégyentől. – Hát maga, kedves, elmenekült előlünk? – mentette a helyzetet erőltetett kedélyességgel. – Beszélgettem itt a barátommal – mondta fakó hangon az úr. A vendégek odasorakoztak a mosókonyhaajtó elé, megrázták az úr kezét; az újak bemutatkoztak, s mialatt az ajtó előtt elvonultak, egy pillantással végigfürkészték a helyiséget, a barát után. – Remélem, látjuk, kedves – kérdezte a tulajdonosnő, s kissé jobban sikerült fölénnyel visszavezette a táncolókhoz a lakásnézőket.

Egy perc múlva egyedül jött vissza, behúzta maga után a mosókonyhaajtót, s sutyorogva mondta el a véleményét. Kiabálni nem lehetett a vendégek miatt, s így a susogáson átfütyülő rekedt zörejben kellett kiadnia a haragját. Nagy vendég- és rokonbolond volt, s az úr viselkedése egyszerre sértette törzsi büszkeségét s vendéglátó nyájasságát. – Mondd meg, mit akarsz? – Nem bírom ezt a pazarlást; én gyalog járok – nyöszörögte az úr. – Nem vagyok kíváncsi. Járhatnál autón, ha eszed van. Az Isten őrizett, hogy botrány nem tört ki. Itt hagyom a házat, ha rögtön be nem jössz. A vendégek úgyis tudják eddig, hogy mialatt ők utánad kérdezősködnek, te egy csavargóval trafikálsz. – A csavargóra az úr megmozdult: ez a sokszor kipróbált ostorcserdítés most is hatásos volt… Megyek azonnal – mondta szárazon, s kinyitotta az asszonynak az ajtót.

– Tehát mikor indul? Holnap reggel? – kérdezte az úr menőben Lajost. Kabátjához kapott, a belsőzseb helyéhez, de a tárcája, úgy látszik, nem volt nála. – Mielőtt elmegy, akárhogy is, nézzen be hozzám. Akármilyen korán, keltsen fel… – Habozott, majd bágyadtan s mégis ravaszkásan rámosolyodott. – Ki akarom keresni magának azt az Ady-verset. A végén valami biztatás van, azért felejtettem el. – Azzal bement a vendégekhez. Lajos hallotta a rádiót, úgy látszik, nyitva maradt közben egy ajtó. Ki-be jártak a pohárral, kávéval, kistányérral. Tehát mégiscsak igaza volt a szemetesnek. No, Mariskánk, most aztán megírhatod, mint amikor Pestre jöttél szolgálni, hogy a Lajos ne jöjjön utánad, nem nekivaló hely ez.

Későig hallgatta a kiszivárgó zenét, és hajnalfelé még vaksötét volt, amikor a zsákot, pokrócot, köpenyt összecsomagolta. Közben szundikált egyet, a vendégek azalatt tisztultak el; félálomban hallotta a nevetkérezésüket az előszobában. Nem akarta kivárni, amíg a házbeliek fölébrednek; köszönés nélkül megy el, ahogy először eltervelte, csak a csomagját nem dugja ki az ablakon. A zsák egyik szíját a félvállára akasztotta, s kibotorkált az előszobán. Egy-két csillag még vacogott az égen, de a hó szép csendben megint szállingózni kezdett. Büszke volt, hogy meg sem szorult Teriért a belső része. Nem visz el ő innen semmit, s nem hagy itt semmit egy félesztendején kívül. A néma ébresztőóra is a zsákjában van. Az úr pénzt akar neki adni, de elmegy ő innen pénz nélkül. Vele ne nagylelkűsködjék, ő nem akar az orvossága lenni. Az a vers csak ürügy volt tőle, nem akarta egyenesen kimondani a pénzt. A versről eszébe jutott a könyv, amely ott benn maradt, a matrácba rejtve. Ha szétszedik a vackát, megtalálják. Mondják majd: mit lophatott el ez, még a matraca is teli volt lopott jószággal. Kiállította a zsákját az eresz alá, s visszament a könyvért. Magával nem viszi, inkább berakja a polcra a dolgozószobába. Lenn nem aludt senki, nem kellett félni, hogy meghallják. S legalább elmegy még egyszer az úton, amelyen a szenesvödröt hurcolta.

Óvatosan topogott előre a sötétben; a redőnyt a mulatság után elfeledték lehúzni, s ő kapott egy kis világot kintről a szétdobott szobában. A dolgozószoba küszöbén elakadt a tapogató keze; az ajtó csukva volt. Máskor nem szokott ez csukva lenni. Egy horkolásforma neszre lett figyelmes, melyről eddig, ha hallotta is, azt hitte, fentről érkezik a légaknán át. Az úr, úgy látszik, odalenn aludt. Vagy valami részeg vendég ragadt itt? Odafordította a fülét az ajtónak. Különös horkolás volt; sosem hallott még ilyet. Mint amikor a disznót ölik, s már hörög. Egyszerre megjegesedett rajta a zubbony. Elosonjon vagy benyisson. De hisz az úr mondta, keltse föl, akármilyen korán; ha arra kerül, kivághatja magát. Melléhez fogta a könyvet, és benyitott. Az ajtó be volt zárva, de a reteszt nem tolták fel, s így az előrenyomódó kéz alatt mégiscsak kinyílt. Az ajtóból látta, hogy az úr a szék előtt fekszik; a feje még rajt van az ülőkén, onnan csúszott le az elvetett lábaival. Az arcát nem vehette ki, de a horkolásról most már biztosan tudta, hogy hörgés. Ahelyett hogy villanyt gyújtott volna, bevágta a könyvet az íróasztal irányába a sötétbe, s visszamenekült. Ott állt a táncra kiürített ebédlő közepén dobogó szívvel. Elmenekülni – kiáltozott a szíve, de a parasztösztön azt mondta, veszedelmes egy ilyen házból, ahol valakit baj ért, köszönés nélkül elmenni. Lábujjra állt, és fölment a lépcsőn. Mióta fénymázzal bevonták, nem tette rá a lábát. – Nagyságos asszony! – mondta középhangon. Majd erősebben: Nagyságos asszony! – Az asszony az esti izgalom után ébren alhatott, mert hallani lehetett, megnyekken alatta az ágy, s kiugrik a Pompadour-lépcsőre. – Mi az? Maga beszél, Lajos? – kérdezte, de nem lehetett hallani, hogy előbbre jött volna. A hangja egy fölriadt, a sors elé egy ingben álló asszonyt rajzolt ki. – Valami baj van az úrral – mondta Lajos a lépcsőház tetejéről. – A széke előtt fekszik, és hörög. – Kicsoda? Az úr? – sikította el magát az asszony, s az inges rémület a felkattant villanyban Lajos előtt állt. – Épp készültem elmenni, mert elseje van, dologba kell állnom. Akkor hallottam meg a hörgést – tisztázta a maga szerepét Lajos, míg a lépcsőn az asszony után lefelé rohant. Amikor Lajos leért, a dolgozószobában égett a villany, s a tulajdonosnő az ura mellett guggolt. De a megérintett kéz nyirkos és hűvös volt. – Bandi! – kiáltott rá a lecsúszott s nyitott szájjal hörgő eszméletlenre. Aztán körüljárta tagjait a tekintetével, hogy melyiken fogjon hozzá az élesztéshez. Az óriásra elhúzott száját csak most feszítette ki egész a rémület. – Jesszusom, ez megmérgezte magát, vagy én nem tudom, mi van vele – kiáltotta sikoltozás közben fölugorva. – Lajos, fusson az elnök úrékhoz. Azonnal a mentőket. De zörgessen jól, ne hagyja magát… S hogy az első rendelkezést megtette, megint visszaguggolt az ura mellé, és a fejét leemelte a székről a szőnyegre. – Bandi – hallotta még Lajos kirohanóban a jajveszékelést. – Bandikám, ha én ezt gondoltam volna.

A két ház kapuja közt nem volt járda, félméteres havon kellett átgázolnia. Az alacsony vaskapu csukva volt; a kilincsére tette a lábát, s átugrotta; a túlsó oldalon a térdére esett. – Magának meg de sürgős – jött elébe Dániel, aki a messze bennülő ház felől tisztította a bejárót a maga előtt tolt falapáttal. A kis ház küszöbén a tudós fiú jelent meg az esés zajára. Lajos most volt először az elnökék telkén; most látta közelről a kis házmesterlakást, melynek tetejére második tetőt rakott a hó. A szerencsétlenség utat nyitott neki mindenhova; még rettegett ellenségének a tartományába is. – Telefonálni jövök, az úr megmérgezte magát! – kiáltotta megütött térdével föl-le bukdácsolva. – Ki? Horváth? – kérdezte Dániel, és megállt a hólapáttal. Néhány lépést tett visszafelé az úton, de aztán elmaradt, s a lapátra támaszkodva kiáltotta utána. – Ott zörgessen azon a rácsos ablakon; ott alszik a lány… Kuszált hajú, összekavart fehérnéppel állt szemben. A zörgetésre szerencsére kijött pizsamában az elnök úr is. – Hogy? Mi? – köhögte szét maga körül az álmot. Mögötte az elnökné rémüldözött az ajtórésben, aztán a kislány is előkerült, aki nyáron rövid nadrágban szökdelt a kertben. – De hisz egész éjfélutánig együtt voltunk – mondta tárcsázás közben az elnök. – Én nem láttam rajta semmit. – Ó igen, nekem feltűnt, hogy milyen szótlan – emlékezett az asszony. Lajos mehetett a hírrel, hogy a mentők elindultak. A kis ház előtt a tudós fiú fogta el. – S miért? Szerelmi bánata volt? – kérdezte, egyszerre mutatva ki megvetését az öngyilkos polgár és a szerelmi bánat iránt. Lajos vállat vont. Nem szerette ezt a szociológust. Sok mindent nem tud ez még, s azt hiszi, mindent tud.

Amikorra visszaért, a másik két nő is ott volt a dolgozószobában. A nevelőnő kócosan állt a hörgő-zokogó házasok felett, s a megbotránkozásból, hogy neki ilyen heccekkel kell az idegeit rontania, ki-kinyújtotta, s a tulajdonosnő rángatódzó vállára tette a kezét. Teri egy csésze hideg feketekávéval rohant be, s az orra alja és az álla piros volt a ki-kibukó sírástól. Tán mégis volt dolga az úrral? – ütött át a Lajos fején. Ő maga nem akart bemenni, elegen rontják körülötte a levegőt, csak Terivel üzente, hogy a mentők jönnek már, s leült a konyhaszékre. Talán ki is hallgatják még, azt meg kell várnia itt, s igyekezett rendbe szedni az emlékeit. A könyv a polcról eshetett le. Elébb, amikor az urát rázták, odasandított, pontosan a polc alatt feküdt. Különben a könyvre senki sem gondol most, a többi meg érthető: elkészült, hallotta a hörgést, s bement. Ki tudja azt megmondani akkor már, hogy ő nem hallhatta ide a hörgést. Kérem, mind a két ajtó nyitva maradt… De az állás! Hátha megkérdik, miféle állásba készült. A legjobb lesz, ha behozza a csomagját, s azt mondja, fölkelt, szétnézett, nem csönget-e még a szemetes.

Ahogy kiment a csomagjáért, már pöfögött is föl a mentőautó a havon. Bedobta a csomagját a konyhába, s ment az autó elé. – Ez a harmincegy? – kiáltott le a sofőr. – Igen, csak álljon meg, ide hívták. – Egy mentőorvos meg két szolga kószált le az autóról, s eltűntek benn a dolgozóban. Teri kijött, s a nagy főzőedényben vizet tett a tűzre, melyet már az elébb elgyújtott. – Gyomormosást csinálnak – mondta Lajosnak –, megmérgezte magát. – A gyomormosás elterelte figyelmét az úr jóságáról, melyet az elébb megsiratott. – Nem tudom – mondta rettentő kíváncsisággal –, hogy fogom végignézni. A meleg víz bekerült a szobába, s a nyitva maradt ajtón az asszony aggódó kérdése hallatszott: Ezt tartsam? Lajos ott maradt a konyhaszéken; a szék alatt a csomag. – Szegény féreg, ugyan miért tette – tűnődött magában. – Csakugyan azért, mert a többiek táncoltak, s neki kellett a bűnt viselnie.

A mentőszolgák behozták a hordágyat, s Teri is kiért a lavórral. – Nem hiszi – újságolta –, az egész víz átment a gyomrán. – De Lajos nem felelt. A kis közjátékban elvesztette a gondolatát, s többé nem tudott rátalálni. A hordágy nagy nehezen kifele is átvergődött a szűk előszobán, melyre költözéskor a bútorhordó óriások annyira haragudtak. Lajos egy pillanatra láthatta a tulajdonosnőt: bunda volt rajt, az arca a sírásban szinte szétrongyolódott: csupa bibircs, folt, ránc, rángás. – Mondom, nagyságos asszony – erősítgette a mentőorvos –, én bízom benne, hogy megmarad. – A hordágy becsúszott az autóba, az orvos Horváthnét is föltámogatta. A duda egy hosszút sírt a hóba. A szomszédból átjött a kislány, s Teri fölvezette a riadt gyerekekhez. Azokat babusgatták, csiggatták, siratták hárman.

Lajos egyedül maradt a földszinten. Most már igazán vehette a sátorfáját. Vállára dobta a zsákot, s megindult. Odakinn alaposan megindult a havazás. De most nem fújt a szél, a kövér pihék föntről egyenletesen hullottak, az ég megfontoltan és állhatatosan küldte a pelyheket, mint akinek kitartással kell megfojtania az eltakart világot. Lajos a beesett csapást kereste a túloldalon. A köpenyzsebébe dugott kezét a hasán összefogta, s a fejét földre szegte. Lám, egyszerre hajtotta ki őket a bűn, amelyről az úr beszélt. Őt gyalogosan, az urat mentőautón. De a kalocsnis fiatalemberek tovább táncolnak ebben az évben is. Az Isten tudja, hány esztendőben még.

Pillanatra megállt. Egy rándítással a másik vállára is ráigazította a zsákot, s lenyalta a szája szélén ülő nedves hópihéket. A feje fölött az Alpár úti kereszt állt. Az ájtatos nénikék őszről ott maradt száraz csokrait fölismerhetetlen kolonccá formálta térdeplőjén a tél, s a hóval megült ereszív alatt meztelen csüggött a kopott bádog Jézus. Ő váltotta meg a világot a bűntől. De az másféle bűn lehetett, mint amiről az úr beszélt, mert Lajos csak a terhét igazította meg alatta, s továbbment.

 

1936

 

 

 

Iszony

Regény
Első rész
Az esküvőig

Még emlékszem a délelőttre, melyen a Takaró fiúk újévet köszönteni kijöttek hozzánk. Ünnep hete különösen lágy volt abban az évben. Templomból jövet egy lábnyomnyi száraz maradt a kerítések tövén; azon csúszkáltunk, szorultunk hazafelé, testünk súlyát a nyirkos mohájú lécekre akasztva. Szilveszter azonban keletről hozta az időt. A sár úgy dermedt meg, hogy minden befagyott patavágás, minden lúdbőrös keréknyom megmaradt benne. A nagy pihéjű újévi hó aztán valóban mint feledés és újrakezdés borult a sok megrögzött nyomra, rovátkára.

A két fiú egy érintetlen hómezőn tört be a ház felé. Az én félcipőmén kívül nem volt semmiféle csapás az óriási udvaron. Az istállók üresen korhadoztak az alsó majorban, s attól fogva, hogy édesapám, ahogy megszokta, szőrcsizmáin eltűnt a gazdaságban, csak mi, asszonyok, anyám és én törtünk ki időnként a pulykákhoz s malacokhoz. Most is előttem van még, ahogy a kutyák a két törtetővel szembeúszták a havat. A vizsla föl-fölugrált és hátranézett, mint aki játékra s támadásra egyaránt hajlandó; a komondor hátrább maradt, s a szőrkoloncában forgatta leszorított fejét. A fiúk nem álltak meg nekik; jöttek rendületlen, csak Imre húzódott a Sanyi nyomába, mintha a csatakot unná a lábikrája. Kihúzták és elmerítették nadrágjuk szárát a hóban, s mögöttük akkora krátersor maradt, mintha nem is ők, hanem egy harmadik láthatatlan hagyta volna a nyomukban. Sanyi később is büszke volt rá, hogy a legvicsoribb pusztai kutyát is meg tudja babonázni. Most is csak néhány „piszi kutyám”, „te ronda”, „nem szégyelled” kellett neki. Ameddigre az ólak felől beavatkoztam, a vizsla nyaka már húzódva-hancúrozva vonaglott a kemény tömzsi keze alatt; a komondor pedig vakkantva farolt hátrafelé.

Első pillantásra meg sem ismertem őket. Sanyin rövid bekecs és kucsma volt; azt hittem, apához jöttek az ökrök miatt, vagy az én pulykáimra küldtek Terusék kereskedőt. Húsz szép pulykát neveltem karácsonyra, s nem volt, aki a pusztáról elvigye őket. Csak, hogy olyan állhatatosan mosolygott rám – elébb csak ahogy gázolt, aztán a vizsla meggyömködött nyaka fölött is –, akkor fogtam föl, honnét ismerem én ezt a diónyi, meleg lében forgó szemet, amelyik mindig úgy nézi az embert, mintha valami kettesben elkövetett huncutságra akarná emlékeztetni. A bálban is így nézett egyre. A tömzsi két kezében fogta a derekamat; a fejét kissé félrehajtotta; az emlékeztető szemebarnája csaknem rám folyt, huncutul nyájaskodva. Nem tudom, hogy mosolyoghattam rá vissza. A nagyvendéglő falán volt egy aranykeretes, szalmakoszorús tükör; abba bepillanthattam volna megnézni magunkat tánc közben; őt, amint rám kacsmarog, s magamat, ahogy szintén félrebillentem a fejem, s furcsállásomat leplezve felelni próbálok rája. De a tükröt bepárállta az embergőz, s én magam is csak valami gőzön át néztem mindent ebben a nagy vonszolódásban, zsivajgásban.

S most ugyanez a szem jön felém az újévi havon, s csak nézi, hogy tapadok én oda (mezítlábamon egy elcsámpált félcipő, mellemen egy félrenyújtott kék szvetter) – az ólajtóhoz, amely mögött a pártában maradt pulykáim kapkodják a szemet. Azt a kezicsókolomot is úgy kiáltja maga elé, hogy a „kezi”-ből egy kurta, kötekedő galacsindobás lesz; a „csókolom” kerek óin pedig megint azok a közös emlékek bugyognak elő. Ha tudná, hogy én a polgári olvasó báljából csak a kormos gerendákra emlékszem, amelyek alatt száz vagy kétszáz ember táncolt, füstölt, ivott és izzadt egy átláthatatlan ködben. A polgárfiúk megadóan zötyögtek lárvaarcú választottjaik mellett, a hórihorgas másodtanító azonban letépte elázott gallérját, s akkorákat szökött és kurjintott a tömeg felé, hogy félteni kellett a petróleumfüggőket tőle. Amikor Terussal és a nénivel a fal mellé odaszerénykedtünk, én úgy meg voltam neszülve, mintha egy vad törzs mulatságába kerültem volna. A Sanyi cigányosan kedveskedő szeme meg éppen mintha olvadt magja lett volna ennek a párolgó tömegnek. Jó képet kellett vágni rá, mint a félrészeg, öreg jegyzőre, aki a tánc szélén ült, s a szódásüvegből oda-odafröccsentett az ellejtő párok elé.

S ez a fényiben sülő szem most itt van nálunk a pusztán. Feje félreejtésével, a barátságos hangsúlyával is mutatja, hogy sok kedves jogcíme van a folytatására valaminek, amit ő már akkor is folytatásként űzött, amikor az ugráló tanítótól elkért. Én azonban még el sem kezdtem mindezt, s elég meglepetten nézhettem vissza rája. Akkor már nagyon rég nem fordult meg nálunk semmilyen fiatalember. Amióta ebben a bérletben ültünk, csak az állatorvos volt kinn egyszer édesapánál. Tulajdonképp nem is volt eldöntve, hogy mi nézzük-e le a falubelieket, vagy magunkat szégyelljük egy kicsit, hogy ebbe a sanyarú birtokba jutottunk. Sanyit azonban a legkevésbé sem feszélyezte, hogy énnekem nincs valami nagy kedvem a lilára fagyott lábammal elébük kerülni. Ő veszi a csapását felém, s úgy jön elém a hangja melegével: – Én embere vagyok ám a szavamnak, Nellike. Nézze, még az öcsémet is elhoztam újévet köszönteni.

Ez igaz volt: búcsúzáskor mondott valami olyat, hogy kijönnek. Elébb Lenke néninek, Terus anyjának könyörgött: – Már elmennek? Hol van még a reggel? A kakas most dugja a taréját a másik szárnya alá. – Csakhogy mi nem a kakasokhoz, hanem a kotlósokhoz igazodunk – mondta vissza a tréfát Lenke néni. Csajági lány volt, nagy házból való, ahogy édesanya mondta, de maga már mint özvegy postamesterné öregedett meg, akinek a lánya varrással keres, s épp ezért különös művészettel tudta a rátartiságot a szegény emberek enyelgésével keverni. Ez is elve volt, hogy nekik kell elsőknek hazamenni; bár Terus, szegény, mint afféle nekilódult vénlány, akkor táncolt a legboldogabban az óriás mellével. – De a Dalárda szilveszterén ott lesznek? – búgta Sanyi kinn már az utcán; mintha ez az éjszaka kevés lett volna a közös emlékeink kibeszélésére. Kabát, kalap nélkül, azon csatakosan jött ki velünk az utcára. Ez is valami virtus volt; legyintett csak a féltésre. – Ilyen hamar a vasat sem eszi meg a rozsda, más bajom meg mi lehetne ettől a kis nedvességtől. Így hetvenkedett, s rám nézett, hogy szólok-e rá valamit, vagy féltem-e az egészségét. De én csak azt mondom, hogy édesanyának elég lesz egy időre a mulatságból. – Hátha újévet köszönteni fölmegyek magukhoz? – hajolt oda elváláskor a markában visszatartott kezem fölött, mintha valami nagy titkot súgott volna. – Ha szeret hegyre csónakázni – felelt helyettem kacsintva Terus, akinek a tüdejében még benne volt a tánc zaklatott lihegése. – Nagyon fognak örülni Nellikéék, igazította ki a hallgatásomat Lenke néni szertartásosan. – Ezt jól megbolondítottad, karolt belém Terus, amikor Sanyit közös rimánkodással végre bezavarták. – Ugyan, mit beszélsz, néztem én rá elámulva. – Hagyd csak, egy Takaró fiú: ezt érdemes megfogni – ajándékozta Terus is nagylelkűen, amiből őneki olyan kevés jutott. De Lenke néni rászólt. – Ha egy férfi mulattat is benneteket, nem kell szerelemre gondolni mindjárt… Én azonban azon is csodálkoztam, hogy Lenke néni ezt mulatságnak tartja, s otthon egy szót sem szóltam sem a táncosomról, sem az újévi köszöntésről. Elfelejti azt maga is, harmincszor.

Most azonban mégiscsak itt van a baromfiólnál, s mialatt az én kosárba gémberedett kezemet a magáéba fogja, még az ólba is benéz. – A pulykák, hallottam róluk. Szép dögök. A maga takarékpénztára? Ja, én mindent tudok. Aki érdekel, arról huszonnégy óra alatt mindent megtudok. A kanászuknak az apja nálunk béres. Különben épp itt jár a libaszedő asszony. Már szóltam is neki. Ünnep után persze nem adják meg úgy az árát, mint előtte. – S ahogy elengedte a kezemet, a tekintete is elengedte egy pillanatra az enyémet. De csak azért, hogy az egész alakom beférhessen a szeme gömbjébe. A kék szvetter alatt vékonyan lobogó szoknya, a félrejárt cipő, a jégrózsás lábam szára. – Ej, de kemény lány maga – mondta. S a mosolyába egy kis elfogódottság, majdnemhogy fájdalom vegyült. Mint egy tortát néző gyerek.

Engem az, hogy valamit szégyellni kellett, mindig dacossá tett. Ameddigre elpirultam volna, már meg is sértődtem. Így volt ez akkor is. A helyzet buta is volt: ideszorítva mezítláb, egy szál szoknyában ezzel a bizalmaskodó beszéddel a pulykáimnak. Még vissza sem húzódhatom: az ólba csak nem búvok be. A szoknyám előrecsapott a szélben, s én mint egy lompos, fölül kendős, alul lenge szolgáló álltam a tenyere, a nyájaskodása hatalmában. Közben az is átcikázott rajtam, ami odabenn van. Édesanya az ágy végében a megrándult bokáját borogatja; a likőrös üveg üres; a „szalon”-ban az ágyneműm kidobva. S még azt sem mondhatom, hogy betolakodtak; hisz bejelentették magukat. Én vagyok a hibás, ha így érnek, s belebámulhatnak a szegénységünkbe, mint egy felvágott hasba. Azonban épp ez, hogy énnekem most az emberi törvények szerint el kéne marasztalnom magamat, magunkat, a nyomorúságunkat: egy szempillantás alatt olyan büszkévé tett, hogy nincs az a jeges vízben mosdó germán királylány, aki több önérzettel hordja a pucér lábszárát. – Amint látja: nem vágtam gálába magamat magukért, néztem a szemébe minden fölülkerekedni próbáló gondolatának. Ő azonban nem vette észre hangomban a szegénység kihívását. Valami olyat gondolt, hogy milyen természetes, közvetlen lény vagyok. Aminthogy később is ez volt a kibírhatatlan benne: mindannak, ami bennem oly ziláltan és bonyolultan, sokszor gonoszul is történt, ő a legegyszerűbb és legjobbhiszemű megfejtését adta.

Meg sem néztem jól a másik, nyurgábbik fiút, aki a kutyáktól körülszimatoltan várta, hogy odaérjünk hozzá. Jó merész lépésekkel ugráltam be a ház elé; még a régi nyomokat sem tartottam be: hadd lássák, hogy engem nem feszélyez a kidőlt félcipőn beömlő hólé. Sanyi egy orv cigánypillantást vetett rám, ahogy az alacsony fadúcos tornácban hótól, harmattól megráztam magamat, mint akinek az elfogulatlanságával kell a cipőjét helyre sarkalni, a kasznárház héját megemelni, a szobákban kiszellőztetni. Aztán ő is hozzáfogott a pucolkodáshoz. Bosszankodni vagy nevetni kellett azon, hogy tudott ő egy idegen helyen, mindjárt az első alkalomra, letisztálkodni, göncét lerakni, székbe telepedni. Rövid, izmos kezével még a kifordított könyökét is lehavazta, aztán a bekecset gombolta ki, s a nyakából pucolta ki a havat; a kucsmáját a tornáclábhoz veregette, söprűt kért, majd valami késfélét, mert a hónak az a tulajdonsága, hogy a szobában kezd olvadozni. – Az ember egyszer csak érzi, hogy a háziasszonyok alája-alája néznek. Mi az ördög ez alattam? Hát mindenik talpam alatt akkora tócsa, hogy egy nyolchónapos csecsemőnek is becsületére válnék. Akkor megkezdődik a játék. Az egyik háziasszony olyan képet vág, mint aki ruháért szeretne rohanni, szinte a dereka is meg-megrándul; a másik meg vigyáz, hogy a lábam felé ne sandítson, s persze, annál élesebben kell időnként odanéznie. Óvári akadémikus koromban egyszer formálisan megpucolták a talpamat. Föl kellett tartanom a levegőbe a két lábam, s úgy ültem, amíg le nem takarítottak. Azóta vigyázok az ilyen úri, kisasszonyos helyen. – Hát csak kímélje is a parkettánkat meg a perzsáinkat, mondtam neki gúnyosan, de már jobbkedvűen, mert megtaláltam a hangot, amin ezzel beszélni kell. – Nem a perzsáitól félek én magának, hanem a szemétől. Olyan rendtartó szeme van. Az embernek kéj ül a hátába, milyen jól le tudná az embert gorombítani. Egy olyan éjszaka után, mint ez a mai. – Miért, milyen éjszaka volt ez a mai? – Huh, figyelted, Imre? Milyen anyósosat villant a szeme. Már benne van, hogy haragszik a férfiak éjszakáira. – Nagyon téved. Egyáltalán semmi közöm az éjszakáihoz, kaptam fel a fejemet gőgösen. Ez mégis sok, hogy nemcsak a szemével mosolyog úgy, mintha joga lenne hozzá, de a pillantásomba is féltékenységet akar beléolvasni. Ő azonban rendületlen volt abban, hogy nekünk közös nagy titkunk van, s az öccsének is olyan hunyorítással adta át a hóvakaró kést, mint aki érti már, hogy kell venni az én tiltakozásomat.

Mialatt ők lerakodtak: én előrementem, és egészen kicsaptam a spalettát. Az egyik kihajtott táblájánál még mindig úgy derengett a dívány s az ágyneműm, ahogy hajnalban felugrottam róla. A nagy csapkodásra anya is megnyöszördült odaát. – Nelli, te vagy? – Vendég jött, dobtam be mellé egy nyalábban a paplant és a párnát. – Vendég – tápászkodott volna fel ő a bevetett ágy végéből, ha a lába, amely egy odatolt széken külön betegként pihent, engedte volna. Lehet, hogy el is szundított, java nap, a lábborogatásban. Amióta idekerültünk, ebbe a bérletbe, mindig fájt valamije. Hol az eresz lecsorgásain csúszott meg, hol a foga dagadt föl; ha már semmi baja nem volt, lelkét erősíteni vonult el egy kis imádságra. – A bálbeli fiúk újévet jöttek köszönteni. Édesanya csak borogassa a lábát – húztam be rá a hálószobaajtót. De őt sokkal jobban felkavarta kábult fekvésében a hír, semhogy csöndben elviselhette volna. – Nelli, jajdult el halkan, amikor már a fiúk is benn voltak, úgyhogy vissza kellett hozzá kukkantanom. – Az Istenért, mit adsz nekik? – suttogta, miután az ajtóból nagy ujj-játékkal beljebb idézett. – Ne izgassa az édesanyámat, szóltam rá erélyesebben. Likőrt. – Hát van még? – nézett rám tétován, holott ő is éppolyan jól tudta, hogy nincsen. De ilyen volt: ha én jó erősen mondtam neki, hát ő kételkedni kezdett, hogy nincsen-e.

– Talán gyöngélkedik a nagyságos asszony? – kérdezte Sanyi, amikor visszamentem. Ő addigra már följárta három-négyszer a szobát, összebarátkozott a plafonig fölérő kredenccel, tudta, hogy a bérmaképem a kályha mellett lóg, s úgy ült a díványomon, ahol egy perce még az ágyneműm párállt, mint akinek évek óta ez a kedves cigarettacsavaró helye. Aminthogy anyám után is olyan színleletlen tisztelettel érdeklődött, mint aki egy neki különösen kedves, régen ismert finom hölgy miatt fogja halkabbra a szót. – Ó, édesanya miatt kieresztheti a hangját – nevettem ki ezt az oktalan gyöngédséget. – A bokáját nem zavarja, ha hangosan beszél. Itt csúszott el a ház előtt, ahogy a vedret kiöntötte… Ezt a vedret is azért mondtam, mert a siralmasan összezsúfolt szalonunkban újra szükségem volt egy kis kihívó kérkedésre. Tudtára kellett adnom, hogy mi igenis magunk mosogatunk. Ő azonban ebben sem értette meg a dacot. – Kimarjulás – mondta. – Tettek rá meleg korpát? Azt meg kell próbálni. Én mindig azzal gyógyítom magam, ha megbicsaklom – hunyorított rám. – Mert az ilyen éjszakán, mint a mai, az ember fia, tetszik tudni, könnyen megbicsaklik.

Akármerről indultunk neki a beszédnek, ő csak erre fakadt ki: az éjszakára. Még benne volt az álmatlanságtól megcigányodott bőriben a szilveszteri izzás, s most, mint egy nagy gyerek, azt akarta, hogyha ő kihozta ide: hát én is zötyögjek, forogjak benne, azonmód, ahogy a hóról bejöttem, mint akkor a vendéglő füst-, cigány-, verítékszagában. A szabadságát kérdeztem, meddig tart. Mert azt tudtam már róla, hogy öreg prakszi, aki hét-nyolc évet vesztett háborúban, nemzeti hadseregben s a megszokott duhajságban, és most az utolsó évét tölti Magyaróvárott. – A szabadságom? – nézett ő rám ravaszkásan. – Attól félek, hogy nem soká. Ezen a szilveszteren minden pohár bor alján attól búcsúztam. Az éjszaka attól volt olyan, hogy hol a sírást kellett gyűrnöm, hol egy mellet keresnem, ne ijedjen meg: férfimellet, amit boldogságomban összeropogtassak. Hajnal felé persze csak Lajos maradt, a cigány. Arra borultam rá úgy, hogy a hátamnak kellett támasztani a hegedűjét. Ismeri azt a szép Horváth Balázs-dalt… Itt volt szolgabíró a második járásban. – „Kalapomra egy kéz tűz csak mától fogva violát.” A maga Terus barátnéjával leültünk egymás mellé egy padra: én csak az ujjamat mutattam, hogy „Kalapomra”; ő meg dúdolta már: „Hej nem zörgetem minden éjjel más lánynak az ablakát.”

Ahogy ezt elmondta, nemcsak az ujját emelte föl, úgy mint a Dalárda bálján, hanem a torka búgó mélyében is megzümmögtette a dallamot. – Sajnálhatja, hogy nem volt ott – nézett rám úgy, mintha ettől a zümmögéstől már én is ott ülnék kettejük mellett a padon. – Jó lány azért ez a Terus – nézte aztán tovább egész fesztelenül a báli emlékeit. – Az éveiből meg a tartozékaiból lenne mit lefaragni. De azt ő is tudja, s jópofa módon viseli. Azt is elértette, mért táncolok én véle olyan szilajul egész este. Egy zsebkendő is micsoda? Egy darab vászon, s hogy elzokog rajta az ember. Azért, akinek rajt van az illata… Nem érti? Látom, nem érti – állt meg egy kis öntelt, vizsgáló mosolyban a szája széle, hogy csakugyan nem értem-e. Aztán megint az öccséhez fordult, s nagy diadalmasan annak is elismételte: – Nem érti. – Mintha ez, hogy nem értem, énbelém izgalmas bájt, őbelé meg nagy bölcsességet és erőt töltött volna. – Csakugyan nem értem – mondtam neki gőgösebben, mint ahogy magamban valóban éreztem. Mert volt azért valami furcsa birizgáló az ő brácsázásában. S hogy a szilveszteréjszakából egész kikerüljünk, én is az öccséhez fordultam, aki már előbb engedelmet kért, hogy rágyújthasson a magáéra, s most csendes füstölgésből hallgatott bennünket.

Ez egészen más fiú volt, mint a bátyja. Jóval nyurgább és olyan seszínű. Szakálla is ritkább, a haja is fakóbb, mint Sanyinak, akiből bő, barna sarjadással dőlt minden: szó, hajzat, szemsugár, meleg. A szája körül egy kis kényszeredett mosolygás feszengett, amilyennel vad, szemérmes fiúk szoktak asszonyok közt ülni. A szürke szeme azonban értelmesen, majdnemhogy gúnyosan csillogott a cigaretta fátyolán keresztül. Nehéz volt elhinni, hogy ezek ketten egy anyán termettek. Inkább csak abban voltak testvérek, hogy szépen megosztották a világot maguk között. – Maga is jól mulatott? – néztem meg őt alaposabban. – Na, ahogy vesszük – nevetett ő vissza, és tovább cigarettázott. Úgy látszik, mégis inkább szemtelen volt, mint zavart. A zavart fiúk ilyenkor dadognak, megpróbálnak valamit kivágni; ő azonban nem tartotta fontosnak, hogy válaszokkal kínozna magát. – Imre és a mulatás? – felelt helyette is Sanyi. – Imre nem szokott mulatni. Ő jelen van. Neki ez a sajátossága. Leül egy székre, átdobja egymáson a hosszú lábait, és néz. Néha meggondolja magát, táncol egyet, felszódáz kétujjnyi bort, meghallgatja Lenke néni emlékeit s az öreg jegyző marhaságát. Aztán elmegy egy másik székre, és megint csak jelen van. Ezért olyan eszményi elefánt. Amíg én a kislány ablaka alatt cigányozok, ő nekidől egy távíróoszlopnak, s a holdnak cigarettázgat… Azt hiszem, ennek is vége van, Imre – fordult az öccséhez, de úgy, hogy énnekem játszott: – Pedig sok szép éjszakát bumliztunk így el, amióta a szakállunk kinőtt. Én a fiúra néztem, hogy tán tiltakozik a szerepe ellen. De ő erre is nevetett csak, szégyenlősen és gúnyosan egyszerre. Aztán azt mondta: – Hát igen… Úgyhogy én lettem ingerült helyette is. – S maga nem fél – támadtam Sanyinak –, hogy ezek közül a kislányok közül egyik vagy másik – ha csakugyan annyi van – inkább a távírópózna alatt szeretne hallgatni, mint magával az ablakban suttogni?… Ettől már csak ad valami életjelt, gondoltam. De ő csak hallgatott s nevetett, mint aki vagy bölcsebb, vagy gyávább nálunk. – Ó, attól nem félek, fente fel Sanyi a fogairól nagy nevetésben a kurta bajszát. Mi, Imrével sosem fogunk amerikai párbajt vívni… Még magáért sem, tette hozzá a pajkosság hangján, de egy kapzsi sugárral a szemebogarában. Mintha azt mondta volna: – Nem menekülsz; én vagyok rád betáblázva.

Ettől aztán nekem is fejemnek szaladt a szokásos. Csak a sorrend volt fordított: előbb volt düh, aztán lett belőle zavar. – Szeretik a krumplis palacsintát? – szöktem fel ezzel a hirtelen érzéssel magam is. Az egész idő alatt bennem motoszkált anya siráma: – Az Istenért, mit adsz nekik? – Attól, hogy így felugrottam: egyszerre eszembe jutott a krumplis palacsinta. Van ott kinn föltéve egy fazék krumpli. A nincsből még valami extrát is kapnak; különlegességet. – Csak nem akar a mi begyulladt szilveszteri gyomrunkra még főzni is? – kapott a kezem után Sanyi. De én ettől a kézelkapástól még inkább nekiindultam. – Hallgassa őt helyettem öt percig, kiáltottam vissza az ajtóból Imrének. S csak odakinn csodálkoztam el magamon, hogy mi is bőszít föl annyira ebben a nagyobbik Takaró fiúban. Bőszít-e tulajdonképpen vagy megfélemlít, vagy egyszerűen: idegesít?

De még le sem ülepedett bennem az indulat, Sanyi már nem bírta ott bent: megindult utánam kifelé. Előbb a kis előszobafélénkben (miféle előszoba volt az; a mennyezet deszkáin átporzott az ocsú), hallottam a picit settenkedő, de azért otthonos talpait. A járása is beszélt: mintha csak azt mondta volna: ej, nézzük meg, hová bújt el ez az asszonyocska? S akármilyen együgyű volt ez a járásbeszéd: az én idegeim egyszerre vigyázó éberségbe húzódtak tőle. Először a padlásfeljáróra nyitott be; azt hitte, arra a konyha. Ezen énnekem, miféle parancsra, egy gonosz kárörvendőt kellett mosolyognom. Mintha az, hogy az első lépcsőben megbotlott, s a sarokba támasztott teknővel szembebámult: elégtétel és diadal lenne számomra. Neki azonban a talpa is olyan volt, mint maga: nem vett tudomást az én kárörömömről. Jött feltartóztathatatlanul az idegeim ellen. Amikor az első krumplikat kihámoztam, a konyhaajtó résén dugta be barna mosolyát. – Hohó, nem bújik el – mondta kérlelhetetlen dicsőséggel. – Látni akarom, mit kever a palacsintájába. Mielőtt kiszaladt, olyan pillantást vetett rám, hogy azt még lekváros gombócban sem volna jó megenni.

Látszott, hogy valami szűzi megriadásnak tartja a fölugrásom, s ez roppant tetszik neki. Utánam is azért jött, hogy riadalmamat, dicsősége adójául behajtsa rajtam. – Jó, nem veszem rossz néven – tette hozzá, mintha ez lenne a legnagyobb aggodalmam. – Mások is így vannak velem: meg kell szokni a stílusomat. Kezdetben fejnek vagy bokának szalad tőle a vér: különösen az ilyen dámvadvér… Hé, Imre, erre. Konyhainspekciót tartok – szólt ki az öccsére, aki közben szintén utánunk kószált (talán mert édesanya a szomszéd szobában sóhajtozni és motozni kezdett). – Ez külön inger, amikor az ember fejében még föl-le jár a csárdás, s orrában érzi a táncosnő izzadságát; egy ilyen friss, korán kelt könyököt nézni krumplitörés közben. Elhiszi, hogy én csárdás közben is megérzem, szeret-e az a könyök, amit fogok, mondjuk, szitálni? Magáról például az Olvasó-bálon is éreztem, hogy elsőrangú háziasszony. – Gondolja? – ágaskodott bennem, hogy már megint mint asszonyi portékát merészel taksálgatni. – Föltétlen. Aztán arról sem utolsó meggyőződni: van-e mosatlan edény az asztal alá rúgva. Na, ne nézzen körül olyan ijedten: ha lenne, nem mondtam volna. Annyira azért nem vagyok neveletlen. Ahhoz, hogy ilyen váratlan csaptunk le, nagyon szép tiszta minden. – Kedves. S azt hiszi: én szégyenkeztem volna, ha a tegnapi tepsit a konyha közepén találja? Határozottan szeretném… – Szeretné, de meg lenne rémülve. Mert maga egy született háziasszony – mondta ő rendíthetetlen diadallal. – Maga pedig nem tudja megkülönböztetni az érzéseket. Bennem legalábbis – mondtam neki. S amíg mondtam, az én arcizmaim sem tudták. Ahelyett, hogy bosszúság vagy visszautasítás állt volna beléjük: nevetésre szaladtak széjjel. Később is sokszor voltam így vele. Már majdnem körömmel estem neki, s akkor még valamit mondott vagy csinált, ami még bőszítőbb volt, s azon már, akaratom ellenére, nevetnem kellett.

Sanyi azonban már ekkor is nagyon meg volt elégedve ezzel a nevetéssel. Úgy magyarázta, hogy megvadított egy kicsit, de a tréfájával lassan kézhez is szoktat. Ettől aztán még otthonosabban kuktáskodott a mi piciny, vedlő tetejű konyhánkban. Mialatt én a tojást meg a zsírt a krumplival összegyúrtam – bosszúsan, hogy ide is utánam jöttek –, ő a lángot vette gondozásba. Ez csodálatos volt, hogy tudott ő egy kályhával, tűzhellyel bánni. Csuta, tüdő, piszkavas: minden működött, s közben még enyelegni is ráért. – Minél nagyobb tűzön sül, annál jobb – magyarázta, derékban nekihajolva, ahogy férfiak szoktak kályhában matatni. A lángnak is értett a nyelvén, akár a kutyáknak. Ahogy a tűzhely vörössége az arcába csapott: ők ketten egy világ voltak; Imre meg én: a másik. Mi: a befagyott ablakú konyha; ő, ami bemelegíti. Közben a konyhatudományával is el akart kápráztatni. – Hát a „gyúrom-nyújtom”-ot ismeri-e? – fordította felém, hajlásból, arcának elébb még tűzfényes felét. – Az még gyorsabb étel, mint a krumplis palacsinta. Belever a lisztbe egy tojást, meggyúrja, a vason kiteríti, megzsírozza. Aztán megint összegyúrja, megint megzsírozza. Így egynéhányszor és kisüti. – De megtanulta – mondtam; most már egy kicsit könnyebben nevetve.

Ez jó volt, hogy a főzésben is mester akart lenni: visszaadta a fölényemet. Ha egy férfi a főzésről magyaráz: mindenhogy mulatságos. Ha nem ért hozzá, azért; ha ért, azért is. S nekem szükségem volt rá, hogy nevetni tudjak rajta; bosszantó volt, hogy a brácsázásával úgy kibillentett. – Hát hogyne tanultam volna – mondta –, Erdélyben tanultam. Még most is emlékszem az asszonykára. Tizenhatban ott voltam Falkenhayn mögött menázsmájer. Édesanyámat sokszor föl is bosszantottam vele. „Ebbe én még egy tojást ütöttem volna.” „Ezt a mártást az én tiszti szakácsom egy kis borral csinálta…” – Huh, milyen háziasszonyosat villant már megint a szeme. Maga nem hagyná magát egy férfitól így szekírozni. – Villant a feje – mondottam gorombán. – Na, azért nem szabad gorombáskodni. Egy műértő férj még mindig jobb, mint egy fapofájú kérődző, aki mindent fűnek eszik. Maga különben is főzőtehetség. Látom abból, ahogy a palacsintasütőt fogja. Maga engem egyik elragadtatásból a másikba ejt majd.

– Happá – ütött a szájára; furfangosan, hogy ez az „ejt majd”-ot ilyen jól becsúsztatta. – Ezt akár vallomásnak is vehetné. A kezén láttam: határozottan megrándult a serpenyő benne. Attól a legridegebb amazon is néma lesz egy pillanatra, ha egy férfi lelkében asztalt lát, amelyre ő adja föl az ételeket. – Látod – fordult a kredencnek dőlő Imréhez: – már nem is hurrog le. Kezdi megszokni a stílusomat. – Csakugyan – mondtam egy kis fölényes nevetést erőltetve; bár bosszúságomra ott belül valóban úgy volt, ahogyan ő mondta; ez az „ejt majd” bennem is megcsípett s felfüleltetett valamit. – Pedig igazán nem akartam kiszolgáltatni magamat – folytatta ő. – Nőknél semmi se rosszabb, mint az idő előtti vallomások. Imre, te mindig mondtad, hogy én gyermeteg kedély vagyok: kiböffenem az érzéseimet. S nagy diadalmasan nézett hol rám, hol az öccsére… Abban csakugyan volt valami gyermeki megindító, hogyan tudott ő ilyenkor rám nézni, a tulajdon furfangján szórakozni. Hogy őneki ez így kicsúszott a száján, s persze mégsem véletlen. De azért elég akaratlan formán. S hozzá rám is kacsmaroghat az első palacsinta fölött. – Remélem, nem sértettem meg a dámvad érzéseiben? – Nem – mondtam fölhangoltan. – Maga egy óra alatt elhasználta a dámvad érzéseimet. Már csak nevetni tudok. – S egy kicsit túlságosan is rázott mellel csakugyan nevettem. A házasság: az mégiscsak nagy téma. S nekem még tréfából sem beszélt senki sem ilyesformán. – Kapja be hamar – toltam szája elé a palacsintát. – Egyszerre hármat, ha belé akarja fojtani a szót – mondta Imre a kredenc mellől.

A konyha beillatosodott, s mind a két fiúnak ott volt már a tányér a szája előtt. Imre a távírópózna helyett a kredencnek dőlt, s annál állt úgy, ahogy a bátyja festette le őt az éjszakai bumlizásaikban. Sanyi pedig a szemetesládát húzta a lábam közelébe, s azon falatozott, és mesélt, egy vörös tűzcsíkkal kettészelten. Tömött, szőrös hátú kezében még barnább és ínycsiklandóbb lett a krumplipalacsinta, s bőre alatt és kifényesedett szája körül, a fekete bajuszszálacskákon, a zsír egészséges csillogásban várta a rokon molekulákat. A dicsekedése is ilyen fényes és jóízű volt, akár az evése. Hogy ő milyen káposztalevest habart össze tavaly télen egy hajnalon. S nyáron pinceszeren milyen borjúpörköltet csinált. Egyszer meg kellene őt néznem, mint szabadtéri konyhafőnököt, kék kötényben. Az itt nem megy a férfiasság rovására. Ő már az édesapjától is azt tanulta, hogy van az asszonyfőzés, s azonfelül, egész külön, a férfiak pörköltje. Abba még a paprikacsutkát is másképp kell belevágni.

Én csak fél füllel hallgattam, s nevettem, amint a pince elé a kormos kondért s a holdfénynél szaglászók közé, szakácskodóban, magát is odapingálta. Az a gondolat tette-e, hogy valakinek engem is el lehetne venni, vagy hogy két férfit ilyen körülmények közt kell kiszolgálnom: az ingerültségemnek egy kis hiú, édes színe támadt. A szavak helyett a magam mozgását éreztem: forgásomat az asztal és a palacsintavas közt, a kétágú villát, amellyel a piruló lepényeket meg-megforgattam, s a tányérjukra hátraadtam. Noha háttal álltam nekik: érezhettem, hogy nő vagyok, s két férfipillantás vizsgáztatja a mozgásomat. És azt is tudtam, hogy a férfiaknak tetszőn és mégis tiszteletgerjesztőn mozgok, s ettől egy ruganyos, melegebb lélek szállt belém, aki különben elég ritkán szokott bennem szállást verni. Közben azt is meghallottam, a Sanyi félig figyelt beszédén keresztül, hogy odabenn halkan kikattant az ajtó: anya vonszolta át fájós lábát elébb a „szalonba”, aztán az „előszobába”. A csöndről azt gondolta, hogy elmenesztettem a vendégeket, s meg volt sértve, hogy nem jövök beszámolni. Éreztem, amint az előszobában megáll, s hallgatódzik egy kicsit. Mély megbotránkozásban állt ott, hogy egy Otrubai ivadék a konyhában trécsel a vizitelőkkel. Aztán sértetten visszavonszolódik az ecetes lavórja mellé, az ágy végébe. Még szegénynek ebben a kicsoszogásában is volt valami: ami könnyebb kedvre hangolt. Egy kis lázadás a szokásaink ellen. Kezdtem hálás lenni a fiúknak, hogy ezt a kis konyhai forradalmat anya szokásai s a magam vére ellen kierőszakolták.

Amikorra apa hazaért, már egész meleg és megenyhült volt körülöttünk a konyha. Az utolsó palacsintáknál Sanyi kivette kezemből a vasat; ehessek én is már nyugodtan. Keze szárán feltűrve a kabát s az ing: úgy tartotta a tűzön a palacsintát. Konokul tartotta. Mi meg csak nevettük a kurta és izmos kart, amint a vasat tartja férfi módra, de mégsem szakértelem nélkül. Én lopva-lopva Imrére pillantottam, mintegy cinkost keresve a megtalált fölényemhez és mulatságomhoz, amellyel ezt a zömök, magabiztos palacsintasütőt szemléltem. Imrének is látnia kellett, hogy a természet kifeledt ebből valamit, amitől az ember megnyúlik, ábrándozni kezd és zavaros indulatai lesznek. S hogy Imre is mosolygott rajta: szinte vonzó is volt a gyermeki gyanútlanságában. Hogy mindenhez ért, éppen csak ezt nem tudja önmagáról. Amíg az ujjaim közé csípett palacsintába jó kamaszosokat harapdáltam, s rá-ráhunyorítottam: már-már igazi fiatal lány voltam, azokhoz a férfin vihogó, magukat hányó fruskákhoz hasonló, akiket titokban annyira csodáltam. Ritka érzés volt ez nálam. Amióta itt kinn éltünk a pusztán: alkalom sem volt rá. De azelőtt is réges-rég éreztem; Fehérvárott talán, amikor a kereskedelmi tanfolyamról vonalzóinkkal meg a nagy irkáinkkal néhány lány, összekapaszkodva, hazatáncoltunk. Pedig ezzel az érzéssel mindig valami édes könnyű felszabadulás járt. Mintha valami hiba, tévedés serdült, nőtt volna bennem, s annak ezzel vége volna. Mintha egy ilyen nevetéstől, amilyennel a Sanyi tréfás palacsintadobására ráböffentem: ez a bennem levő vad titok is örökre elhessenhetne.

Apa csendes benyitását alig vettük észre ebben a nevetgőzésben. Pedig a havas csizmát le is kellett dobognia ott kinn, s a kutyákat is visszaszorítani, hogy a lába mellett kétfelől be ne fúrják magukat. Hogy elönt még ma is a könny, ahogy szegény édesapa arcát, amint a konyhába benyit, magam mellé hívom. Olyan távolról jövő s mégis szívrezgető volt az utolsó esztendőkben a rám köszönése. Mindig járt; egész nap járta a birtokot. Amióta ebben a bérletben ültünk, különösen. Nem is volt szükség annyi járásra: az egészet megkerülhette egy óra alatt. De ő kora hajnaltól kinn volt; az alsó majorból föl a felsőbe az állatokhoz, aztán a górék mögött ki, a kommenciófát vágó cselédekhez, vagy le a bozót mellé a nádvágókhoz. Többet gyalogolt, mint amikor sok ezer holdon volt főintéző. Talán hogy az, ami ott vitte – a csizmája meg a botja –, tudomást ne szerezzenek a megfogyott birodalomról. Talán hogy bennünket ne kelljen itt benn bámulnia. Szerette anyát, és fájhatott neki a sok cúgos fog, bicsaklás, panasz, imádkozás. Utólag sokszor úgy gondolom, hogy a végleges eltávozást próbálgatta abban a fölösleges sok menésben. S amikor hazajött, nemcsak a csizmáján voltak sár- meg jégkoloncok, de a feje is soknapi járóföld távolsággal volt beködölve. S az oly szép volt, amikor ebből a magán hurcolt távolságból szelíden rám mosolygott. Ettől egyszerre nagyon munkásnak és nagyon jókedvűnek kellett lenni; kabátját havazni, dézsát löttyinteni, újságot olvasni: nehogy bűntudat konyuljon a csendes szája zugába; értem, az én pusztai lányságomért. Most azonban, hogy fiúk közt talált, még más érzések is játszottak a szeme szivárványában. Száműzött büszkeség, hogy neki egy ilyen kasznárházban kell vendéget fogadni; tanácskozó csodálkozás, hogy mért szorultunk a konyhába, de mégis öröm a leginkább, hogy ebben az elhagyatottságban egy kis szórakozáshoz jutottam.

A fiúkon, mint élő nyomásmérőkön láttam, hogy mennyi tekintélyt terjesztett az ő szikár csendessége. Benne volt a csontjában, hogy minden őse a magáén volt úr, s ő is sok száz embernek parancsolt életében. Azzal a fegyelmezéssel, amivel a vadorzó erdészeket s a munkáslányt leső gyakornokokat tartotta féken, most mind magának parancsolt: hallgatást, büszkeséget. Sanyira különösen nagy hatással volt. Később is mindig mint férfiideáljáról beszélt róla. Akkor is, amikor rég meggyűlölhette volna bennem a természetét. Most is szinte cserbenhagyott érte; annyira sürgős lett, hogy tréfás serpenyőforgatóból férfi mód társalgó gazdatárssá váljék. – Egy kis szilvesztert hoztunk ki ide az újévbe, gyűrte vissza az ing kézelőjét kissé szégyenkezve. Ha már Nellike nem ereszkedik le hozzánk, gondoltuk, mi hozunk ki hozzá egy kis jókedvet tömlőben. Főintéző úr persze megkerülte már a gazdaságot. A múltkor majdnem összetalálkoztunk a hegylábban. Egy róka van ott a bozótszélben… Abba a laposba mi kerül tavaszra? Répa? – Nem. Len, vette át apa némi húzódással a Sanyi palacsintáját, amelynek a fakó felét már én sütöttem meg. – Az jól fog menni – hagyta helyben Sanyi. Itt a bérlők mindig azon vesztettek rajta, hogy kukoricát akartak ültetni, meg sertést hizlalni. Pedig lenn nedves, fönn meg túlságosan köves ahhoz. Mint afféle szétparcellázott nagybirtokból, a leggyengébb rész maradt meg a major körül. Ezt csak ipari növényekkel lehet rentábilissá tenni. Napraforgóra vagy ricinuscserjére nem gondolt, főintéző úr? – S oly komolyan nézett apára, mintha az egész konyha elenyészett volna, s nekem sem ő búgott, brácsázott volna az imént. Csak édesapának akarta gazdasági tudását bizonyítani? Esetleg nekem is megmutatni, hogy az élet komoly oldalán is megbízhatom benne?

Én ismertem édesapát. Neki már az is megaláztatás volt, hogy erről a rongyos bérletről mint az ő birodalmáról beszéljen valakivel. Hát még hogy bennszülött jogon tanácsokkal lássák el, vagy a régi bérlőkhöz vessék. De sokkal jobban ura volt magának, semhogy nemtetszéséből a vendég bármit is észrevegyen. S a szokott önuralmára most még egy kis barátságos lágyság is borult. Ezek a fiúk értem jöttek ide; az én mulatságaim: az ő bűne zsongítói. Sanyi még tán tetszik is neki, ha a mértékét leszállítja. Ahelyett hogy a ricinusra felelt volna, ő tett fel kérdést. – Kedves öcsém akadémista? – Az utolsó évemet nyomom le Óvárott. Egy kicsit csodálkozunk ugyan egymáson: a pad is, meg én is. Hat év katonaság alatt az ember megszokta, hogy a fejét csak tisztelgésre meg káromkodásra használja. S most megint bedugni a könyvbe: anatómiába meg latin nevekbe. Bár ebben is van jó. Az ember feje is javul, ha parlagon hagyják. Az enyimnek ugyan nem volt nehéz megjavulni. Mint diák nagyobb legényke voltam a konviktusban, mint a gimnáziumban; a diákkocsmákban meg még annál is nagyobb. De az eminenseken is ezt láttam. Egész más viszonyban voltak a könyvvel, mint a magamfajta hallott-látott ember. Miránk így-úgy már minden ránk ragadt: talajnemek, növények, állatbetegségek; az ember csak áttekinti és rendszerezi. – Ez igaz – mondta apa, mint aki látja, hogy egy komoly fiatalember rakja elé megérése dokumentumait. Csak az utolsó palacsintát visszatolóban kérdezte meg tőlem: – Hát édesanya?

Más ebből csak annyit értett volna, hogy nem tudja, fekszik-e. Miköztünk azonban az volt a szép, hogy ilyen rövid kérdésből is egész sorát értettük meg a kérdéseknek. Mint: „Mért kell minekünk itt lenni?” „Nincs tán kitakarítva?” „Édesanyád tud erről a konyházásról?” – A lábát borogatja – mondtam. De apáék azért bemehetnek. S mialatt Sanyi és édesapa befelé indultak, a pártában maradt palacsintát Imre elé toltam. Az egész idő alatt bennem volt, hogy egy percre elkapjam, és a szemébe nézzek. Mialatt Sanyival nevetgéltünk, s ő a kredenc sarkáról hallgatott bennünket: folyton izgatott a titka, a jelenléte. – Nem kéri? – kérdeztem. – Nem, köszönöm, tolta vissza ő is. Inkább egy cigarettát – szedte elő a dohányos szelencét. – Magának annyira fontos a dohány? – néztem föl az ujjhegyéről, amelyben a cigarettát sodorta: a szürkéskék szemébe. – Annyira, mondta ő nevetve. – Én pedig azt hittem, hogy maga csak titokzatosságból dohányzik. Hogy az arcát felhőkbe rejtse. Anélkül a legelső szokatlan kérdésre elpirulna, és zavarba jönne.

Magam sem értettem, mért mondom ezt neki oly kihívón. Mintha ez alatt a félperc alatt, amíg négyszemközt vagyunk a küszöbön, csakugyan zavarba szerettem volna hozni. És kiugratni valamit, aminek benne kellett lenni, a zavarából. De őt nem lepte meg különösen a kérdésem. Csak annyit mondott, hogy: – Mond valamit. S közben egész nyugodtan sodort és mosolygott. – Maga minek készül? – kérdeztem váratlan, s messzebbről most már. – Mérnöknek. – Gépészmérnöknek? – Nem, építésznek. S csendben ő is utánuk indult a férfiaknak. Meg sem kérdezte: jövök-e vele. S ettől, meg hogy építészmérnöknek készül, egyszerre még messzebb kerültünk. Azt a néhány lépést, amivel a küszöbön mögötte maradtam: át sem lehetett volna integetni. Az undok, gondoltam, s két-három mozdulattal egy kis rendet csaptam a konyhában.

Amikorra beértem, Sanyi már a helybeli gazdafiúkról értekezett. – Tessék elhinni, egészen más a mostani nemzedék, mint édesapámék korában. Egy egyszerű cigánysori szegény embert előbb be lehet hozni egy gazdasági előadásra, mint ezeket. Ha ötven holdjuk van is. Karácsony előtt a téli takarmányozásról tartottam előadást az olvasókörben…

 

 

A kutyák jó messze elkísérték a fiúkat, s amikorra hazakeveredtek: teli voltak villanyossággal. Különösen a vizslát zaklatta föl Sanyi: kötekedő vakkantások közt ráncigálta a lábtörlőt, s a komondor szőrcsomóiban keresett játékszert magának. Ez egyszer a rosszkedvű öreg is kötélnek állt; hátára henteredett, s morogva, de a lábait elengedve hagyta, hogy a szeszesebb vérű a nyaka bojtjait marcangolja. Egy hirtelen visszamarás után azonban ők is visszacsúsztak a régi, álmos kerékvágásba.

Mirajtunk még annyi látszatja sem maradt a látogatásnak. Mintha megállapodás lett volna köztünk, hogy ha forgatunk is a fejünkben valamit, a másik ne érintse azt szóval. Édesanya is csak a korholást ismételte meg az asztalnál apának: – Hallottál ilyen szolgáló tempót? Első vizitelőkkel kézből enni a konyhában? – De édesanya kérem, ha ők kijöttek utánam. – Mi az, hogy kijöttek? Ha én Kárász Nelli vagyok, egy fél szavamba kerül, hogy visszasétáltassam őket. Anélkül hogy udvariatlan lennék. – Én igazán nem tulajdonítottam akkora fontosságot nekik. – Nem is nekik, a házunk hírének. Épp a mi helyzetünkben… – tette hozzá azon a fájdalmas hangon, amely édestestvére volt a cúgos fognak és a lábkimarjulásnak. – Kár ezzel izgatnod magadat – mondta apa, a levest szokása szerint a derekán még egyszer megpaprikázva. – Nagyon kedvesen szórakoztak ott kinn. – Ha ezt te szórakozásnak nevezed – duzzogta édesanya. A sértődésben ő akkor is kitartott még pár percig, ha belül meg is nyugtattuk valahogy. Szólni azonban ő sem szólt többet a Takaró fiúkról.

Annál többet gondolkoztunk róluk; én is, de úgy éreztem, hogy a szüleim is. Nálam nyilván az elhagyatottság tette: mégiscsak természetesebb volt, hogy rájuk gondoljak, mint a pulykáimra vagy a csúcsos hasú béresnére. Bár csak azt döntöttem el róluk, hogy egyiküket sem kívánnám udvarlómnak. A nagyobbikat azért a cigányos modoráért. Mintha be akarná kenni, meg akarná buktatni valamiben az embert. Azért folyatja rá, szeméből, bőréből azt a fényes barnaságot, hogy óvatlan tehesse. Az öccsének meg a hallgatása volt bántó. Így csak egy beképzelt vagy egy hülye tud hallgatni. Azt akarta tudtomra adni, hogy olyan nő vagyok, akivel neki egy kicserélnivaló szikrája sem lehet? Vagy nem is mer arra gondolni, hogy a bátyjával konkuráljon? Azért, hogy a konyha küszöbén otthagyott: kár volt egy jó húsba vágó szó nélkül elengedni. Akkor Sanyi mégiscsak vonzóbb. Ahogy a palacsintasütővel a tűznél állt, azon még nevetni is lehet. Csak biztosabb volna tőle az ember; lenne kivel a háta mögött összehunyorítani.

Így boncoltam én baromfietetés és tésztametélés közben a Takaró fiúkat. Hogy a szüleim miket gondoltak róluk, azt csak édesanya vallásos gondjaiból okoskodhattam ki. Újévet követő vasárnap kétszer is megpróbálta, hogy be tudja-e a lábát a cipőbe fűzni. S amikor az első lépések után éreznie kellett, hogy ő ezen be nem baktat a faluba: tehetetlen siránkozásra fakadt, már a második misét mulasztja el a megcsúszás miatt. Pedig erre a házra őneki kell minden irgalmat lefohászkodnia. Minket apával az Isten csapása sem lágyít meg. Pedig hát mit várhattok itt anélkül?… Megpróbáltam őt vigasztalni: – Édesanya mindent megtesz. Én meg jobban megvagyok itt, semhogy elimádkozzam magamat innét… Ezen, persze, még jobban felháborodott, s hosszú leltárt készített mindabból – bútorból, cihából, lepedőből –, amit ők nem adhatnak meg nekem. Csak akkor fogom ezt megérteni, ha az évek elmúlnak felettem. Nyilván a Takaró fiúk zavarták meg szegényt. Csak az nem volt világos, hogy megkérni szeretné-e Istentől számomra a Sanyit (aki hozzá református is volt), vagy épp elimádkozni rólam. Tudniillik a családját is sokat emlegette ezen a vasárnapon, a nénjei közül kettő is munkája után él, de egy sem ment nem hozzávalóhoz. Valószínű, hogy sem ezt, sem azt nem akarta; épp azért volt nyugtalan. Apa azzal jött meg egy délben a községházáról, hogy Takaró Sanyi is épp akkor járt ott, valami vadászati ügyben. – Hát az még itthon van? – ütötte fel édesanya a fejét. – A jövő héten megy. – Azt, hogy kijön-e még, vagy ez az egy kijövése is szeszély volt: már anya is átallta megfirtatni. De édesapa sem mondott többet arról, amit a községházi találkozásból megértett. Így hát csak tovább hallgattunk, és fosztottuk ott fönn a pusztán a stafírungtollat, a falura bízva, hogy hírt adjon magáról.

S a falunak volt is hírlelni valója. Vízkereszt napján, kora délután Terus szusztatott fel a hegyoldalra. Ünnepnap ő sem varrt, s ebédtől alkonyig a rövid délután különösen alkalmas volt arra, hogy a szekrényben őrzött úrilány kellékeket – a rókát, a fémcsatos retikült, a hócipőt – magára öltve, egy-egy jobb helyen előjogát az úri családok látogatására megerősítse. Ilyenkor télen az emberek is jobban ráértek, s a ráérésben részvétnek és szánakozásnak érezték a kárörömet, hogy szegény Terusnak még mindig nem akadt senkije, s a maga szabta kosztümben a mellei egyre vigasztalanabbul nőnek és hervadnak. Terus pedig szemet hunyt rá, hogy neki csak a rumliszobában adják föl a kávét, s ha más vendég érkezik: vagy búcsúznia kell, vagy megtisztelten hallgatni az egyidős úriasszonyok trécselését. Nem volt sértődékeny, mint én, s nem adta föl könnyen azt a kis élvezetet, ami a megtagadtakból a számára lehullott. A varrató „polgár”-asszonyok előtt is szüksége volt rá, hogy a „jobb helyekre” bejáratos legyen. Így egészen másképp bántak vele. A nyerssonka-tízórait tálcán hozták a varrógép szélére, s a férfiingek „fazonját” nagy, „ugye, jó lesz így, Teruskám”, „hogy gondolja, Teruskám” közt beszélték meg vele. A varrás, főként a szabászat itt még nem volt egészen mindennapi ipar; az úrilány-varrónőben egy felsőbb osztály krajcárokért lehúzható titkait becsülték meg, akik varrattak vele. Arra, hogy hozzánk is kijárt, különösen büszke volt. Minthogy senkivel sem jártunk össze: mindenki kíváncsi volt ránk. S Terus még növelte is körülöttünk a ködöt. Azt hiszem, valami elszegényedett mágnáscsaláddá nőttünk az elbeszélésben; én még nem is rég a magam bricskáján jártam, s a pulykáim közt is az Otrubai nagyanyám derekával királynősködtem. Ezért a legendáért, noha elég félős volt, még az elhagyott téli utakon is kikapaszkodott hozzánk. Pedig a bozóttól az emelkedőt sem szerette, s csiklandós férfiszóra sem számíthatott a háznál. Apa nem volt olyan, mint a doktor vagy az öreg jegyző, akik – nem tudni: élvezetből-e, vagy hogy kicsúfolják – kétértelmű dolgokat súgtak a fülébe, amitől neki elragadtatott hálával kellett a mellét rázni.

Ezen a délutánon a szokásosnál is előbb jött, s már azon is látszott, ahogy a ráugró kutyáktól szabadkozott, hogy rendkívüli dolgok tartották melegen az úton. Alig várta, hogy édesanya Lenke néni szívbajáról elkérdezze, s a hálóablakban, a szürke nap világánál magunkra maradjunk. – Úgy drukkoltam, hogy anyuka elengedjen. Tegnap egész nap rólad kellett beszélnem – oldotta meg melle titkán a zsinórt. – Férfinak, nőnek? – segítettem én mosolyogva. De magamat is meglepett: milyen elfogódottan jön ki a fölényes kérdés. Mintha mégiscsak a sorsomról végeztek volna valamit ott lenn a faluban, s most azt kéne Terustól meghallanom. – Férfinak is, meg nőnek is – bukta meg spórolta is az újságját Terus. – Úgy volt az, tudod, édesem, hogy tegnap a rektoréknál segítettem. Incike az ősszel intézetbe kerül, s Bözsi már most készíti neki az előírtat. Képzeld: csak ágyhuzatot hatot kell bevinni. Arra jön a folyosón iskola után a tanítókisasszony. Tudod: Piri, akinek olyan széles arca van, s mintha egy mázolóecsettel nyomtak volna rá pirosat. Látja, hogy ott gépelek az ablaknál; hát direkt bejön, s elkezd felőled faggatni. Hogy igaz-e, hogy neked egy fehérvári adótiszt volt a vőlegényed, de otthagyott? S hogy vasat kell szedned, mert kevés a véred. És hogy újévkor sült krumplit adtál a Takaró fiúknak. Én persze rögtön láttam: merről fú, s csak annál inkább olyanokat mondtam, amivel tüskét bökök a szíve alá. Dehogy volt vőlegényed, s ha lett volna: azt is legföljebb te hagytad volna ott. Mert az a típus vagy, akibe a férfiak azonnal belévesznek. Te azonban úgy kezeled őket, mintha egy porcikádnak se kellenének. Nem vagy az, aki öt helyen is végigvizitel, csakhogy az illetővel véletlen találkozzék. (Ezt rá mondtam, mert így tesz Takaró Sanyival.) Véred is van elég; sőt nagyon is edzett vagy, látná, hogy jársz a majorban. Csak a családotokban örökletes a halványság; jobb családokban az gyakori. (Ő tudniillik egy pékmesternek a lánya.) S hogy a sült krumplit én is hallottam Sanyitól, de az nem krumpli volt, hanem valami házi különlegesség. Sanyi azóta folyton csak azt sóhajtja nekem: Hej, Terus, maga nem tudja, mi az, amikor az ember éjjel-nappal krumplis palacsintát szeretne enni. Képzelheted, milyen dühös volt. S a boldogtalannak még pechje is volt. Alig fordulunk ki az iskolaudvarról: jön odaátról a szövetkezetből Sanyi. – Maga, Piroska, ugye, hazafelé készül? – kérdezi. Az szegény örül, hogy hazakíséri s persze: rámondja az igent. – Akkor megbocsát, én most Teruskát kísérem haza. Meg kell beszélnünk valamit… Mi tudniillik pont az ellenkező irányba lakunk. Képzelheted: le volt forrázva.

Én nem szóltam egy szót sem, amíg beszélt; csak az ablak alatt néztem a hóval és zuzmarával megrajzolt ákácokat. Nem volt semmi kert sem a ház körül, csak néhány otromba tönk s ezek az ákácok, meg egy-két kedvetlen hüvely az ágaik közt. Hogy ne legyen olyan megszégyenítő az odahallgatásom arra, amit félbeszakítani mégsem volt erőm: apa zoknis dobozát tettem ki magam elé; s vizsgálgattam a lyukakat. Így azt gondolhattam: szegény Terust nem állíthatom meg, de elég mindegy, hogy mivel kábítja a fülem. Ez azonban csak a büszkeségemnek kellett. Valójában magam is csodáltam: milyen vad érzések szorulnak rá a szívemre, s nyargalnak szét megint – a hasam és a stoppolófára meredt szemem közt oda-vissza. Először csak az aggodalom, hogy mi az, amit a faluban kifőztek ellenem. Aztán valami öröm, hogy innen a hegyről is hatni tudok az emberek életében. Ezt a Pirit én is megnéztem benn, amikor anyával misére mentünk. Egy nagy debella, minden lépésnél úgy veti a lábát, mintha azt mondaná: nézzétek, milyen jó vidéki kanca vagyok. Ebben volt valami elégtétel, hogy az a nagy piros fej most meg van zavarodva, és kutat és hazudik, hogy a varázslatomat kiismerje és ellensúlyozza. Ugyanakkor azonban csalódás is volt. Mintha más hírt vártam volna Terustól: nem azt, hogy Sanyi lesz az, aki miattam hazakíséri. – Kár szegény Pirinek izgulnia – mondtam. S a hangom, tán épp e miatt a csalódás miatt, keserűbben csapódott ki, mint magam is akartam. – Énnekem Takaró Sanyi egy csöppet sem tetszik… De Terus ezt nem vette komolyan; hideg nők szoktak így vonakodni. – Ne beszélj: Sanyi nem az, aki közömbösen hagyja a nőket. A legcsinosabb fiú a faluban. Gyönyörű barna szeme van; a rektorné már nem mai csirke, de azt mondta, hogy nem lehet a nézését elállni. S amellett gazdag. Piri, azt mondják, még hajszálat is lopatott tőle a szolgálóval. – Én nem tudom, énnekem nem tetszik. Olyan cigányforma. Az öccse még inkább – tettem hozzá, csakhogy ebbe az irányba is bekiáltsak a faluba, s kapjak valami visszhangot. – Pedig egy kiállhatatlan; nem is tudom, gőgös vagy buta, nyomtam el mindjárt, ami erre a kutaszoló „inkábbra” felszökött bennem. – Imre? – nevetett Terus. – Tán: mulya. Nem is szokás fiatalemberszámba venni. Arra még nem volt példa, hogy őt valaki a bátyja elé tegye. S itt közelebb hajolt, s úgy magyarázta, miféle férfi ez a Sanyi. Hogy ez mit csinált már mint kölyök a masináslányokkal. Hogy volt itt egy színésznő, akit egy kirúgott kanonok vett el. Az állítólag azt mondta, hogy ilyen férfival őnéki még nem volt dolga. Egy ápolónő pedig egy doboz morfiumból csinált altatót miatta.

Én csak hallgattam ezt a Terust, és kissé visszahúztam magamat a fényben fölgyúlt mitesszerei s az arcomba lehelő szája elől. Ez furcsa volt, hogy ő ilyen bennfentesen áradoz valamiért, amiről sem ő, sem én semmit sem tudhatunk. Voltam náluk: össze volt tolva az ágyuk az édesanyjáéval. Mit zagyválhatott össze ez a boldogtalan – a Lenke néni leesett állát és szigorú lélegzetét hallgatva – abban a férfiakról. Arról, amivel a jegyző meg talán Sanyi is dicsekedik neki. Valósággal kigyúl és csuklik, s aprókat liheg attól, amit a színésznő Sanyiban olyan páratlannak tart. Pedig nem is magának kívánja: arra őneki már reménye sincsen. Csak engem akar mint ügynök, rábiztatni. És meggyőzni, hogy milyen nagy dolgok azok, amikbe Sanyi, hogy hozzám továbbítsa, nagy pajtáskodások közt őt beavatta. „El sem képzeli, mit csinált velem a barátnéja. Képes volnék az asztal lábához köttetni magamat érte. Sőt mi több: megkomolyodni.” Ezt mondta Sanyi, amíg a vízmosásforma utcán a kis lakásukba hazahőbölögtek. S még azt is, hogy sajnálja Pirit, de ma már meg sem érti, hogy tudott nemrég egy ilyen nővel szóba állni. A többiért (Terus tudja már, kikre gondol) a legszívesebben lehányná magát. Nekem csak egy kis jóságot kell mutatnom, s belőle egészen más ember lehet. Csak azt az érzést, ami most benne van, el ne hanyagoljam…

Én szinte láttam őket: Sanyit, amint a homályban a brácsázásba egészen belemelegszik, s Terust is, amint a másnak szóló vallomásoktól elvizesedik a szeme, s megilletődötten fel-felnyiheg. – De nagyon sugdolództok. Mit sugdolódzhat két lány annyira? – szólt ránk édesanya, miután már előbb bejött, s a süteményes tálat vette ki a fehérneműs szekrényből, most pedig még közelebb, az éjjeliszekrényben kutatott valamit. Terus máskor megijedt volna erre a szemrehányó hangra; még áldozni is járt, csakhogy anya jó véleményét el ne rontsa. Most azonban tudta, hogy a dorgálás mögött kíváncsiság guggol, s ő itt egy fontos, beavatott lény, akire nem lehet egykönnyen megharagudni. – Nellikét mulattatom vele, hogy milyen nagy hódítást csinált. Felforgatta az egész Fáncsot – emelkedett ki tisztelettudó kacérsággal a sutyorgásunkból. Ez próbára tevő válasz volt; édesanya azonban győzte önuralommal. – Mit tudjátok ti, mikor csináltok hódítást, s mikor megy az is veszendőbe, ami a tietek volt. Halandó ember azt soha nem tudhatja – mondta vallásos intelemmel. – Abban igaza van a kedves néninek. Isten a jót is rosszra változtathatja. Itt azonban épp arról van szó, hogy valaki jó ember szeretne lenni a Nellike kedvéért.

S Terus most édesanyának is beadta mindazt, ami a bögyében volt: persze más stílusban… Hogy Sanyinak mennyire megtetszett az én modorom… Érzi rajtam, hogy másféle nevelést kaptam, mint akikkel idáig volt dolga. Hiába, meglátszik azon a lányon is, hogy káromkodást és civakodást hallott-e maga körül, vagy szép szót és imádságon ért türelmet. Mialatt ő édesanya csendes elhárítgatásai („nagyon messzi dolog az”, „Isten kezében vagyunk”) közt mindezt beostyázta, még Incike kelengyéjét s Piri kérdéseit is: én a másik szobában uzsonnára terítettem. A Terus kávéján – ha mint most is: volt egy kis sütemény – mindjárt a vacsora gondját is el szoktuk verni… Ahogy szalvétahajtás közben a Terus beszédjére edzem a fülem: egyszer csak nyihegnek kinn a kutyák, s mint amikor valaki előtt belökik, hangos férfiszóval bedobban kívül az ajtó. Úgy jöttek be, mint akik legalább hárman-négyen vannak. Én ott maradtam állva egy szalvétával… Az a szorongás, amit az imént a Terus szavára éreztem, most még vadabbul fogta körül a mellemet. Mintha ezen a kicsapott ajtón ugyanaz a valami törhetne be a lakásunkba, ami az imént, amikor Terus azt mondta: egész nap terólad beszéltem… A fülem rendkívüli éberséggel válogatta széjjel a szavakat. Érdekes, hogy a zajból előbb apa csendes hangját választottam ki: „Igen, megenyhült kicsit…” „Nincsen tíz fok, nem csikorog a hó… Énnekem az a hőmérőm, hogy csikorog-e a hó. Tíz alatt a hó csikorog, tizenötnél a fülemet is dörgölni kell.” Ez a nagy tudós persze Sanyi volt. Kellemes mély, de azért fényes hangja volt ajtón keresztül. A harmadikat is szerettem volna megállapítani, de az úgy látszik, a kabátját vetette, mert megint csak édesapa csendes szava szólt: – Tessék csak nyugodtan, kedves öcsém. – S a kopogtatás mögül az újévi szem nyomult be, s itta mosolyogva, hogy én hogy hagyom cserbe a szalvétát, amelyet a kopogtatásra nyomtam gyorsan az asztalhoz. – Már megint itt vagyok; éntőlem nem olyan könnyű megszabadulni; jött felém egy kicsit alázatosabban, mint a múltkor… Apával érkeztek? – fordultam vissza úgy, mintha a terítésben leptek volna meg s azért maradtam volna, nem az izgalom miatt, egy percig háttal, az asztalnak fordultan… – Itt akadtunk össze a ház előtt, jött beljebb édesapa is… Sándor öcsém úgy ért a tornácra, hogy a kutyák nem is vakkantottak. – Én Sanyi és apa közt az ajtóra szegeztem a pillantásomat, hogy ki lesz a harmadik… De hiába fürkésztem a gyorsan szűkülő rést… A fülem vagy a kutyák tolakodása megcsalt; édesapa szép csendben betette maga után az ajtót: nem volt harmadik… – Édesanya, kérem – szóltam be a hálóba, ahol már nélkülem is az ajtó felé húzódtak az összefolyt térdek és hátak, s szinte bágyadt lettem a hirtelen csalódástól.

Minthogy az asztal már meg volt terítve, az én kanapémból lett fogadó… Mi nők arra csomósodtunk rá: mind a hárman; Sanyi meg szembe velünk, mint aki felel nekünk… Csak apa támogatta, külön tőlünk, szokása szerint, a cserépkályhát. Ez más látogatás volt, mint az újesztendei… Sanyi ünnepélyesebb volt. Most nem az a gyűröttre táncolt fekete ruha volt rajta, hanem egy szabószagú sötétkék zakó, a friss kemény gallérja meg szinte kifehérlett a gyorsan szürkülő szobából… Nem lehetett rajta semmit sem kifogásolni: a zoknija színe is az volt, ami a nyakkendőjéé; csak mintha a ruha meg az ember még nem keveredtek volna össze. S ettől egy meleg faggyús bőr meg egy tagbaszakadt test jutott az ember eszébe, kovácsinas nadrágban. Mint a ruhájának: a beszédjének is az volt a törekvése, hogy a múltkorinál komolyabb benyomást ébresszen magáról… Elsősorban anyát akarta meghódítani, akinek múltkor „sajnos nem volt alkalma” ilyen tisztelettudóan a keze fejére hajolni. – Tessék úgy venni, hogy egy külön kosárban hozom a pirulásaimat. Amit újév óta, az első vizitünk miatt összeszégyenkeztem… De tetszik tudni: úgy szilveszter körül az idővel valami baj van, az embernek nincs időérzéke: az előírt tíz perc órákra nyúlhat… – De maguk legalább szilvesztereztek – versenyzett vele finomságban édesanya… Nellikém azonban még a szilveszterrel sem mentheti magát… Gondolhatja, hogy megdorgáltam… Ahelyett hogy amint illik: egy kis likőrrel, pogácsával kínálta volna magukat – kivinni a hideg konyhába: krumplis palacsintát sütni.

Szegény édesanya, amilyen vallásos volt, egyszerre két hibát köszörült ki: nemcsak a konyhai fogadást, de a likőrt és pogácsát is, aminek újév reggelén szaga sem volt a házunkban. Én Terus háta mögé tartottam a fejemet, s indulatosat pirultam ettől a hazugságtól… – Ó, a krumplis palacsinta, azt ne tessék bántani… – kereste Sanyi egy győzelmes oldalpillantással az én elbújt homlokomat… Az a krumplis palacsinta fordulatot jelent bizonyos bűnözők életében. Én legalább egy idő óta azt, hogy „végzetes”, úgy mondom, krumplipalacsintás. – Csak azt tudnám, kik lehetnek azok a bűnözők – böffente közbe Terus, akit Sanyi és anya közt a zsír kacagó rázkódása s az úrilányfegyelem állandó vibrálásban tartott. – Édesanya azonban nem akart tudomást venni erről a frivol hangról és ezekről a célzásokról… – Meddig marad még itthon, Takaró úr? – kérdezte. – Hajnalig… Tulajdonképpen maradhatnék egy hetet, de adós vagyok egy kollokviummal… S kiszabtam magamra: hogy azt le fogom tenni… Nem kis áldozat. Épp most, amikor annyi okom volna itthon maradni… De ezzel akarom bebizonyítani magamnak, hogy végképp a komoly útra tértem. – Szükség volt rá? – kérdezte édesapa a kályhától. – Mi tagadás. De hát megkomolyodni az tud csak, aki a léhaságot is megpróbálta… Én legalább azt tartom… – Van benne valami – mondta édesapa, akiről édesanya mindig azt tanította nekem, hogy mielőtt őt megismerte, meg sem fogta egy lánynak a kezét… Sanyi azonban nem vette észre ebben a hangban a csendes fölényt, s tovább okoskodott az életkorokról; meg hogy mindenkinek meg kell adni a magáét. Nehéz volt eldönteni, mire volt büszkébb. Arra-e, hogy volt mit „kitombolnia”, vagy erre az új komolyságára, amit a Terusék görbe utcájától a mi díványunkig, úgy látszik, az egész faluban meghurcolt…

Én a beszédjével is úgy voltam, mint a ruhájával: a jó szándékaitól még inkább csak arra az alázatos fényességre kellett gondolnom, ami a szemében szinte hogy enni nem kért… És csodáltam a szüleimet, édesapámat különösen, hogy olyan komolyan tárgyal vele… Édesanya Terus hátát most arra használta föl, hogy mögötte utasításokat súgjon a fülembe. A Terus kávés-uzsonnájából húsos-uzsonna lett, s amire a tállal visszaérkeztem, apa is előkerített valahonnét egy finom palack bort… Minthogy maga nem ivott, nyilván számításból szerezte be és dugta el, hogy legyen, ha még egyszer kijönnének. De azért nekem se fájjon, ha bontatlan pókhálósodik be… Énnekem arra kellett gondolnom, amit Terus a színésznőről mondott… Hogy ilyen férfit, mint ez a Sanyi… Vajon mi lenne, ha én édesanyának most odavágnám: Tudja, édesanya, milyen nevezetes fiú ez a Takaró Sanyi, aki itt hámozgatja a szájmókánkat? Egy színésznő szerint: pedig az sokat próbált… Édesanya tán el is ájulna, s holnap mezétláb menne be a plébánoshoz… Pedig azon a virágnyelven, amin ő engedi a világ dolgait magához, Terus bizonyára ezt is tudtára adta. „A Jóisten mindent megadott neki… az asszonyok elkapatták…” S ez a ritka férfi most itt ül vakító kemény gallérban a mi petróleumlámpánk alatt, s mi úgy hallgatjuk a kérkedését és a fogadkozását, mintha ez valami fontos dolog lenne… Édesapa tölt, s közben megkérdi: – Na, Sándor öcsém, mindent tud… Hát mit eszik most! – Valami fűszeresebb kolbászhús – gyomorba töltve… Nagyon finom. – Szájmóka. Tolnából küldte a svábom… S tudja-e, mi az a szájmóka? – Amikor az ember a szájával mókázik… – A fenét, Saumagen… jó tolnaiasan. Ezzel már egy nyelvésznek is örömet szereztem. Ott volt egyszer nálam a feleségem unokaöccse: Otrubai Gábor… – Otrubai Gabó? – kiáltott föl Sanyi… – Az a nagyságos asszony unokaöccse? A legjobb barátom volt a zászlóaljnál… Erre már anya is enged a szertartásosságból. Ő még mindig csak vendégségben volt a maga családjában; az igaziak az Otrubaiak voltak. Öt perc múlva az is kiderül, hogy Sanyi egyik óvári tanára édesapa mellett volt lenn Tolnában prakszi… Sanyi egész mámoros ezektől a kapcsolatoktól. Én csak nézem, hogy lehet ez… Apáék csakugyan bort szereznek be titokban, s hajlandók lennének szép csendesen elfogni hátra az utam? Odaszorítani ennek a parázsban forgó szemnek, amely azóta a bál óta, mintha engem szemelt volna ki rá, hogy jégburkomból valamit, amire szüksége van, magának kiolvasszon…

A mázas süteménynél (mi csak plecninek neveztük) Terus egy polgárista kislány mozdulatával – félig fölállva, félig hátracsúszva – búcsúzkodni kezdett a székétől. – Bocsánatot kérek, hogy asztalt bontok. – Ne siessen úgy – mentette volna a hangulatot Sanyi. – Ma nem kell egyedül vívnia a kísértetekkel. – Igaz is, kedvesem, maradhatsz még egy kicsit – biztatta édesanya is. – Nem, tetszik tudni, milyen szigorú anyuka… S a szíve miatt sem jó, ha nyugtalankodik értem… Maga a világért se zavartassa magát – könyörgött a fölálló Sanyinak. De Sanyi tudta, hogy ő itt vizsgázóban van ma, s inkább lemondott, hogy apával az akadémiai tanárokról s a bozótlecsapolás káráról-hasznáról vitatkozzék, mintsem örökre rajt maradjon az asszonyi bélyeg: lovagiatlan. – Te nem kísérsz el bennünket egy kicsit? próbálta Terus Sanyinál legalább velem enyhíteni az ő öreg kilóiért hozott áldozatot… – Csakugyan, menjél el egy darabot Terussal – bátorított föl anya is. Szegény édesanya aggodalmas is volt tán: nem rosszallja-e majd Csajági Lenke, hogy ő egyedül engedte el a „szigorúan tartott” lányát egy fiatalemberrel. Én magamra dobtam a kis macskaprémes télikabátomat, s mellém szólítottam a kutyákat. Így ballagtunk alá, Terus belém karolva, Sanyi a másik oldalon, a falunak vivő dűlőúton…

A nap nagy piros gömbje réges-rég elenyészett, de az égen még épp elég világosság maradt, hogy a facsoportokat s a télen ritka gomolyagfelhőket sötétlila tömbökként rajzolja körül… A falu túl volt a bozóton, a puszta meg innen, s egy darabon a vágott nád kórói fölött kellett a hegyről leereszkednünk; odáig, ahol egy kis szabad vízér s kurta átkelő maradt a bozótban: nyáron az asszonyoknak sulykolásra, egy forgalomból kiment malomnak a korhadozására. Terus persze úgy vitte a beszédet, hogy az Sanyinak alkalom legyen a férfiúi parádézásra. – Hallja, engem megétetnek ma, ha magával látnak a faluba bevonulni – hajolt át előttem, hogy Sanyi szemébe cinkoskodhasson. – Pláne, ha az illető megtudja, hol voltunk együtt. – Jó, majd jelzem a doktornak, hogy tartsa készenlétben a gyomormosó csövet – dugta Sanyi is elém a fejét. – Az jó is lesz – rázott meg Terus a mellével együtt engem is erre az ötletre. – Miért? Olyan nagy baj az, hogy minálunk voltak? – mentem bele egy kicsit én is a – nekem szóló – játékukba… Gyönyörű, csendes este volt; az ég sötétkék mezőiben egymás után pattogzottak elő a csillagok. A messze körző vizsla a havat falta, s mindenütt talált a farkával valami megzörgetni valót, míg a komondor el-elmaradt, mint aki haza akar már menni, s aztán mégiscsak utánunk lódul… Az este engem is megenyhített kicsit a cinkos fejek iránt, és segítettem nekik, hogy a Terustól négyszemközt már elmondott Pirit, pöccencő, csiklandó célzásokban újból előadhassák. – Nem, nincs semmi. De a világ, tetszik tudni, úgy van megcsinálva – mondotta Sanyi –, hogy ami az egyiknek jó, a másiknak nem olyan jó. – De diplomatikusan kerülgeti – rázott meg másodszor is Terus… – Amit maga úgy mond, hogy nehezére esik, az minálunk megpukkad… – Nem az, ameddig reménye van. S amikorra belátja, hogy nincsen, a gőzét is elhasználta. – De mi lesz addig velem? Tudja, hogy én vagyok a maga rossz szelleme? – Most már igen rejtélyesek vagytok – álltam én meg a birtok aljában… – Semmi – kicsinyelte Sanyi, amire azért büszke volt. Terus túloz. Egy kis féltékenység… Mért állt meg, csak nem akar visszamenni? – A hídig még el kell jönnöd – könyörgött csiklandósan Terus. – Csak nem hagysz itt a bozótparton egy fiatalemberrel?

A hídtól megint tovább kunyeráltak az országútig. S én másodszor is beugrottam. A kettejük szertartása esett-e jól (aminek végső értelme mindig csak az volt, hogy milyen ritka zavarkeverő lány vagyok), vagy a hazamenetelt akartam megnyújtani ebben a fagyottan is enyhe vízkereszt-estben? Bennem is ott lappangott egy nagy gyalogló, mint apában. A háztartás mellől szégyelltem volna elkóborolni, de Terus-kísérések ürügyén mindig öröm volt számomra a szerte kószáló kutyák közt egymagam hazajönni. Azt hittem, most is így végződik ez a vízkereszt-délután. Terus azonban mást forgatott a nyihhenéseiben és rázkódásaiban. – Ni, már itt is vagyunk a kilométerkőnél – mondta, ahogy a dűlőút torkolatánál megálltunk. – Megharagudna, ha lemondanék a további kíséretéről? – kacsintott ki Sanyira a retiküléből, melyet orrfúvás közben az orra elé tartott. Sanyi nem szólt egy szót sem; csak a sunyi mosolygásával biztatta: jól van, mondd tovább, mi értjük egymást ketten… hálás leszek érte… – Tulajdonképp közelebb vagyunk a faluhoz, mint a pusztához. S magának inkább Nellit kellene visszakísérnie, ha már ennyire elcsaltuk. – Köszönöm, énnekem vannak kísérőim – próbáltam én elejét vágni az összeesküvésnek. S most először, valódi riadalom volt a hangom ridegsége mögött. – Itt már nem történhetik semmi, szívóskodott Terus. Ez után a kocogó szekér után is elmegyek… mutatott maga elé az útra. Különben sincs rajtam annyi félteni való… – Én természetesen méltánylom Teruska érveit – emelte rám a szeme barna folyását Sanyi… Én fölháborodva álltam ott közöttük. Bántott, hogy ez a Terus ilyen szolgálatkész hunyorgással tud engem ennek az idegen férfinak átjátszani. Mintha nem is hozzánk járna ki kávézni, s velem sutyorogni… – Nem, azt hiszem, a legjobb lesz: menjen csak mindenikünk, ahol az ágya van.

– Azt kell hinnem, hogy jobban fél a kíséretemtől, mint a rossz emberektől – burkolta Sanyi az ugratást egy meleg, pajtáskodó hangba… – Téved: egyiktől sem félek – mondtam gőgösen. De csak a mondatom sikerült ilyen jól; belül: trappoló vadként futott, Isten tudja, miért, a szívem… Szinte érthetetlen volt: mi riaszt meg, hogy evvel a férfival menjek vissza a pusztáig. Hiszen komolyan sem vettem. – Akkor nagyszerű. Úgyis akartam még mondani valamit magának – vette Sanyi beleegyezésnek ezt a dacos felkiáltást… S már búcsúzkodott is Terustól. – Aztán csak kiáltson, ha baj van: nem fogunk sietni… – S míg ezt mondta, a szemében egy Isten fizesse meg cinkoskodott. Ha nem akartam sírni, rikácsolni, szemrehányást tenni: bele kellett a dologba nyugodnom… Csak Terusra vetettem búcsúzóban egy sértett, lobogó pillantást, amitől annak az arcában a sugárzó furfang egyszerre megzavarodott. „Hisz én mindent csak alázatból teszek. Hogy mint szolgálólány süröghessek legalább akörül, amit ti Szerelemnek hívtok. Azt hittem, neked is jót szerzek, alkalmat”: ilyesmit esdekelt elkomorodóban.

Némán indultunk meg visszafelé. Én először a kutyákat szólítottam magam köré. A vizsla unt már minket, s miután hiába emelte hol egyikünkre, hol másikunkra okos tanácskozó pofáját, az elnyekergő kocsi körül kezdett körözni, s a poroszkáló lovakba kapott bele hol balról, hol jobbról, hol előttünk, majd vakkantón elugorva lesunyított. A komondor ezalatt ottmaradt a hídon; annál tovább ő nem volt hajlandó követni: a rosszallása azonban ott ült egy okos farkon – a palló közepén… Énbennem, emlékszem, még az is megfordult, hogy rá tudom-e ezeket a kutyákat Sanyira ugratni, ha hozzám merne nyúlni… Olyan nagy pecér: egy duruzsoló szóval tán ezeket is maga mellé vonja, mint azt a bolond, rázkódó Terust az imént. Sanyi mintha csak a gondolatomba látott volna. – Más lánynak el nem engedném most, hogy megcsókoljam, szólalt meg csendesen, amikor a bozót befagyott ere fölé értünk. Föltéve persze, hogy tetszik nekem. – És énnekem elengedi? – mondtam oly gúnyosan, hogy kalimpáló szívem csodálkozott rajta a legjobban. „Ne mondja? Elengedni kegyeskedik”, ez volt a hangomban. De Sanyinak nem sok érzéke volt az én gonosz hangsúlyaim iránt. – Magának el… Mert magát meg akarom becsülni…

– Nézze, Nellike, folytatta aztán néhány lépés után, én tudom: hogy maga nem hihet nekem. Épp az tetszik magában, hogy tele van ellenállással. Nemcsak velem szemben, az egész világgal… De én meg fogom lágyítani ezt az ellenállást. Azzal, hogy más ember leszek. Magához talán túlzottan is ért el a rossz hírem… Ez a Terus jó lány, de aki ilyen régóta lány már, s ennyit gondolkozott azon, amit nem tapasztalt: az, ha egy hébért lát, tivornyáról beszél. – Egyáltalán nem beszél. És én egyáltalában nem hallottam rossz hírét magának. Kár befeketítenie magát – mondtam, s ebben megint ott volt az iménti kihívó érc. „Mit dicsekedsz annyit a züllöttségeddel. Talán csak szeretnél züllöttnek látszani, hogy most meghass a megtéréseddel.” De Sanyi szokása szerint ezt sem hallotta meg… Tán még úgy magyarázta, hogy gyöngéd vagyok: törlöm a számlájáról, amit hallottam. – Akkor énnekem kell bevádolnom magamat – mondta Sanyi, s hangja mélyebbre szállt a meghatottságtól. – Én csak azóta tudom, milyen léha alak voltam, amióta magát megismertem… – Ah, megint a megtérés. Mindig csak, hogy ő milyen volt, meg milyen lesz; meg hogy éntőlem mit kapott, meg mit vár. Fölnéztem magunk előtt a dombra, s meggyorsítottam a lépéseimet… De a búgó férfihang tette-e, vagy fönn a Sárkány, melyben már a halkabb csillagok is kigyulladtak – vagy lenn a lápon maradt nádszálak dermedt fülelése: az eszem gúnyos kommentárja alatt is összerázkódtam. Még sosem beszélt hozzám így férfi, s valami meg volt riadva bennem. – Mért siet úgy, állt meg, ahogy én gyorsítottam, Sanyi. – Ez olyan kedves magában, hogy olyan bátor és önálló, mint egy asszony, s amellett olyan vad, mint egy tizenhárom éves kislány. – Nem értem: mit akar tőlem – szóltam én hátra, anélkül hogy megálltam volna. – Egyelőre csak azt, hogy tanúja legyen annak, amit végbevisz bennem. Hogy erről beszámolhassak magának, suttogta a melegen követő hang. Én holnap hajnalban elutazom… – Azt várja, hogy tartóztassam? – Nem, csak azt, hogy gondoljon rám, és gondolkodjon a leveleimen… Már megint mellettem volt. A hó egymásnak feleselve adta tovább talpaink nyikorgását a ház felé… – Pest felé utazik? – kérdeztem végre, nehogy a hosszú csöndben valami új merényletet forralhasson ki. – Igen, Pesten át. – S az öccse persze már elment? – Imre? Nem, ő még itt marad egy hetet. Mért kérdi? – Na csak úgy gondoltam. Hogy most egyedül jött ki… Miből kell tulajdonképp most kollokválnia? – kérdeztem gyorsan, csakhogy erről a témáról ellökjük magunkat. – Mezőgazdasági géptanból. Látom, mégiscsak érdekli a sorsom egy kicsit, nézett rám alázatosan… Na, hallja, nevettem föl. Ezen a pusztán igazán nem tolongnak annyira a sorsok. S magam sem értettem, kinek szól nevetésemben ez a keserű vád. – Milyen tüskés, fogta meg a kezemet Sanyi. Látott szelíd gesztenyét? Hát maga is éppolyan, tüskés a tokja… és belül éppolyan szelíd. – Gondolja? – nevettem föl újra, s egy rándítással jeleztem, hogy a kéz az az enyém… De Sanyi ahelyett hogy elengedte volna, alázatosan a szája elé vonta. – Most vissza kell mennie – mondtam összerázkódva. Nem akarom, hogy ott benn tudják, hogy visszakísért… – Jó: legalább úgy fekszik le, hogy van velem egy titka. Akármilyen pici – engedte el Sanyi a kezem.

Édesanya odabenn a félig szedett asztalnál ült, összekulcsolt kézzel, apa pedig a kályhával barátkoztatta a hátát, szokása szerint… A félbeszakadt diskurzus ott volt még köztük, amikor beléptem. Nyilván énrólam és Sanyiról beszéltek… De énnekem nem szólt egyikük sem. Csak édesapa nézett rám, ahogy rakodni kezdtem. – Na, elmentek? – El, mondtam. S úgy éreztem, hogy sokkal finomabban, mint Terus: de ezek is össze tudnának esküdni Sanyival – az én megejtésemre.

 

 

A Takaró fiúk elutaztak, s mi a gyorsan sötétedő téli napokon eztán is sokat hallgattunk róluk. Édesanya ezen a télen különösen sok levelet írt nővéreinek: Szeréna néninek Cencre és Teréz néninek Fehérvárra. Az áhítatos olvasmányok és a templomozás mellett ez a levelezés volt az ő szellemi mulatsága. Amikor a hasogatás miatt bekötött fejével úgysem mehetett ki a majorba, vagy pedig nekem sikerült megnyugtatni őt, hogy a konyhatakarítás énnekem külön gyönyörűségem: ő nagy lopva a hálóba húzódott; a szekrényből egy bársonyfedeles dobozt szedett elő (abban tartogatta Szeréna néni szálas aggleánybetűit és Teréz néni háziasszonyi szépírását), az ablak gyér világában a nővérei régi leveleit olvasgatta. Egy aranykeretes cvikkere volt, amely olvasás közben sosem volt egészen az orrán (a bal sarkát a két ujja közé fogta, mintha éppen csak belenyalt volna az olvasásba), s amögött sétáltatta ártatlan vizeskék szemét, amely ilyenkor – míg a szája az olvasottakon el-elmosolyodott – a családi érzéstől kapott fényt és kedvességet.

Esténként hányszor kísértem ennek a családjába visszapillantó szemnek az útját a sor elejétől a végéig; amidőn apa már lefeküdt, s én sokszor csak azért nyúztam az olvasást vagy az ingjavítást, hogy az én álmom s az egyedül emésztett petróleum miatt a lelkiismeret benne föl ne támadjon. Egy-egy levélen két-három estét is elmulatott; a befejezetlen íveket a ruhaszekrényben tartotta, s úgy hozta ki őket mellém, nagy mentegetődzések közt („Szeréna nénéd már megharagszik rád”, „Teréz nénédnek már sosem készül el a karácsonyi blúzért a köszönőlevél”), mint aki egész nap robotolt, de szórakozását is a család érdekével akarja igazolni. Akkoriban nem értettem az ő nagy hazahúzását, s csodáltam édesapát, hogy nem haragszik meg érte. Ma azt gondolom: ő is úgy fogta fel édesanyát, mint én most; – mint egy örökös kislányt, aki Isten tudja hogy, férjhez és családhoz jutott, de tulajdonképpen még mindig ott élt a gyermekkorában, Teréz és Szeréna mellett, mint azoknak a húga. A Jóistennel is a boldogult apját pótolta; a mi „mennyei atyánk”, az „árvák atyja”: így nevezte legszívesebben, s úgy is félt, remélt és kunyerált tőle, ahogy jó, de szigorú apától szokott a legkisebb. Mit kezdhetett ezzel az ártatlansággal édesapa? Gyöngéd volt hozzá, és magára maradt mellette. Én azonban sokszor föl voltam háborodva rá, amikor a mi tojáspénzből összerakott ajándékunkról úgy számolt be Terusnak, hogy a „Jóisten meghallgatta a kérésemet, nem hagyott az ünnepre felruházatlan”, Teréz néni csekély horgolásáért azonban a családját dicsérte: „Hiába, engem csak nem felednek el a nővéreim.”

Nem tudnám bizonyítani, de egy csöppet sem kétséges előttem, hogy Sanyi neve ezen a télen minden más névnél többet utazott a Fehérvár, Cenc és a mi pusztánk közt szálló kopertákban. Édesanya sosem adta a nővérei levelét a mi kezünkbe, s az sem fordult elő, hogy elejétől végig felolvasta volna. Az Otrubai-levelek az ő külön cukroszacskói voltak, amelyekből időnként oda-odanyújtott nekünk egy szemecskét; ahogy múltak a napok, mind többet; de a bőségszarunak az ő birtokában kellett maradnia. Amikor a levelet föltörte, többnyire csak annyit bízott ránk, hogy Teréz néni csókoltat, Szeréna néni örült a lábmelegítőnek; jó hasznát látja majd a postán (postamesternő volt; innen a barátság Terusékkal). Később azt is elárulta, hogy Béla bácsitól, Teréz néni urától próbareggelit vesznek a kórházban, vagy hogy „Szeréna nénéd félti a tüdődet, s lelkedre köti, hogy derékig mosakodj, s este mély lélegzetet vegyél nyitott ablaknál”. De ha tésztasütésre egy kis tojás gyűlt össze, Teréz néni levelében egy újfajta linzerrecept is volt. Súlyosabb vitákban még Béla bácsi véleményét is megtudtuk a mi bérletünkről, s hogy apának inkább állami állás után kellene törekedni, mint ezen a boldogtalan birtokon sanyargatni a családját. Csak bámulni lehetett: mi minden fért meg az Otrubai-nagynénék levelében, s amikor már igazán azt hittem, hogy minden betűjét ismerem, édesanya egyszer csak föltett cvikkerrel a kezében jön ki a hálószobából: Te, Nellikém, ezt még el sem olvastam neked a Szeréna néni leveléből; pedig ez téged illet; tisztelendő Nikovics megint visszakerült Cencre.

Amit Sanyiról írtak a nővérek, édesanya nem olvasta sohasem föl. A fölolvasás általában ritkább lett ezen a télen; annál lázasabban népesítette ő tele a lapokat tétova betűivel, melyek egymástól elszakadva, mint reszkető fejű gyermekek sóhajtoztak a papíron gyámol után. Én ebből a hallgatásból is arra következtettem, hogy Sanyi az, aki miatt édesanya a feltört levelet egy-két megjegyzés után azonnal eldugja, s később is inkább csak mondogat belőle, ahelyett, hogy fölolvasná. Egyszer mégis elárulta magát. Teréz néni a befőtteim elállásához gratulált, s édesanya furcsa tagoló hangsúlyával (a kívülről tudott részeket is így olvasta, ilyen elemistásan) a kívánatos mondatokon is túllökte magát. „Nagyon örülök egyébként, hogy Nellikének komoly…” Itt elhallgatott. – Na ez már nem érdekes – mondta megzavarodva. – Én azonban úgy egészítettem ki, hogy „komoly ismeretsége akadt”. Máskor a hálóban találtam meg lámpagyújtáskor Szeréna néni egy oldalát; a vakulásig silabizált levélből csúszhatott ki, mielőtt elzárta. „Az nem olyan nagy szerencsétlenség, hogy református, csak…” Ennyit olvastam önkéntelen a fölragadt papírról, s torkomban dobogó szívvel raktam oda az éjjeliszekrényre. Ez fölháborító volt, hogy édesanya így kiad engem a nővéreinek. Tanácsért a templomba megy, a mennyei atyához, de végre is a nővéreitől tudja meg, hogy pártolja, helyeselje-e ezt a házassági álmot. Olyan indulatos lettem, hogy gorombát mondtam Szeréna nénire. Ez azonban nem vette elejét, hogy a levelekben megtárgyalt viszonyba mind beljebb ne csússzam.

Sanyi már az első héten írt; édesapa emelte ki a levelét a postájából. Hogy előttem van még, amint a ház előtt (egy kicsit naposabb délelőtt volt, én a konyhában nyitott ablaknál dolgoztam) a gazdasági reklámokból, újságokból, fizetési felszólításokból álló csomagot forgatja. Még főintéző korában jegyezték meg nevét a kémiai gyárak főnökei, s itt a pusztán ez a posta mindig egy szomorú, megvető mosolyt csalt az orra tájékára. Most is így állt ott, hogy az egészet minél hamarabb az ablakpárkányra csapja, amikor Sanyi levele megállt a két ujja közt. – Te, nézd csak, neked is van valamid – szólt be rám az ablakon, s egy percig még rajtam volt a szeme, ahogy odaadta. Ezek azok a félpercek, amik miatt egy halott arcát, ha szerettük, nem lehet elfeledni; évek múltán még világosabban jön fel belőlünk, mint mikor rája néztünk. Édesapa arca is itt van a lehunyt pillám mögött a kétféle mosolyában. Az egyik mosolya mókázott: hohó, szerelmes levelet kapott a kisasszony. A másik meg mintha mentegetődzne, kérlelne: tudom, hogy mást vársz, más illetne, de vigasztald meg élhetetlen apádat, hogy ennek is örülsz. – Igen? – mondtam én, s utánakaptam a levélnek. De csak a kezem meg a halántékomnak szökő vér volt gyors, megnézni már jóformán meg sem néztem. Ott volt töretlen a konyhakredenc zsírtalan sarkán azalatt is, hogy édesapa a posta hátramaradt részét (a lábához dörgölődző vizslát pacskolgatva) a szokottnál lassabban végignézte. Sosem tudom meg: mit gondolt, amíg ott lapozott, az én sebes zavaromról. Azt-e, ami a legtermészetesebb volt, hogy mégiscsak érik bennem valami a Sanyi számára, s csak a vadságom löki el, amin az első indulat kapott volna? Vagy ő is csak úgy látta, ahogy én most, hogy valami bizonytalan várakozás volt bennem ebben az időben? Ezt dobogtatta meg múltkor a Terus híre s a lakásba becsapó férfihangok, ez után kaptam most is a kezemmel, s ezt dobta a konyhaszekrény sarkára rögtön a belátásom? – Takaró Sanyi írt? – szólt be még elmenőben. – Igen, úgy hiszem, ő – mondtam én a tésztáról a szűrőkanálban a vizet lecsorgatva. S csak akkor rejtettem el a blúzomban a levelet, amikor ő utolsó, ebéd előtti sétára megint nekivágott a majornak. Nem is olvastam el, csak ebéd után, aszalt gyümölcsért menet a padláson – nehogy édesanya olvasás közben rám csapjon, és dugdosnom kelljen.

A levél sokkal kedvesebb volt, mint amilyenre elkészültem. Sanyinak szinte csak az a része szűrődött át belé, amelyiken én mosolyogni tudtam. Már az írása is! Gyönyörű, egy lendületre folyó írása volt, de azért nem az a szépírásleckei szép írás, hanem mint egy egy szuszra kivágott gyönyörű szónoklat; – mintha a tollat meg sem mártotta, meg sem emelte volna közben. Először furcsa volt, hogy azzal a tömzsi, meleg kezével ilyen lendületes betűket tud vetni. Mint egy lírikus, akinek hosszú nyaka és felleghajtója van. Aztán azt is megértette az ember. Az a gyanútlanság, az az ártatlan önhittség volt ez (itt-ott a g-betűk hurkán egy kis tetszelgős hintázás is), amellyel ő az érzelmeit és a palacsintáit csinálta. Persze ott folytatta, ahol a bozótnál elhagyta. Hogy nem írt azonnal: egy nyert csatáról, a sikerült kollokviumról akar először beszámolni. Meg hogy milyen változás ment őbenne végbe. S mennyire tetszik neki a természetem. Az édesanyján kívül én vagyok az első nő, aki áhítatot tud benne ébreszteni. S így négy oldalon: olvasva nem is volt kellemetlen. Egy helyen éreztem csak, hogy elárulta magát: ahol a visszabandukolásunkról írt. Hogy milyen feledhetetlen az az ő számára: a vad amazon-mozdulatok, amint egy rebbent tiszta szív átpiheg rajtuk. Persze, dicsérte ezt a rebbenést meg ezt a pihegést; emlékkönyvbe lehetne írni, amit az ártatlanságról mondott. Én mégis valami fojtott sóvárgást éreztem ki ebből: megrohanni, letépni rólam az amazont, aztán azt a kis pihegő csirkét amúgy igazán kézbe kapni. Ha lében rám emelt szemére gondoltam: ez a gyanú mindjárt erősebb lett, s zavaros iszapként folyt a levél alá. Ha azonban csak a kéken hullámzó mondatokat néztem: mosolyognom kellett, az öregfiú, hogy így elhitetett magával mindent, amit a szerelmesek el szoktak hitetni: lelki szerelmet, megkomolyodást, megtisztult életet.

A levelet nem mutattam meg senkinek – és nem is válaszoltam rája. Nem eltökélés volt, inkább makacsság, mintha valami nem engedte volna. Először még azt is gondoltam: menesztek neki egy levelezőlapot, kielégítem a levélkunyerálását. De aztán csak nem tudtam rászánni magamat, leüljek este anyával szemben, s a másik felől mártsak a tintatartóba? „Kinek írsz?”, „Takaró Sanyinak”. Vagy titokban, mint Fehérvárról a segédtanítónak? Ez hazugság lett volna a szívem ellen; azoknak a vad reményeknek a meghazudtolása. Talán az Otrubai nővérek levelezése is makacsított rajtam. Ekkor már éreztem, hogy a három párka mivel szövöget körül. – Takaró Sanyinak válaszoltál már? – nézett rám édesanya egy este. Akkor is írt épp; a göcsörtös ujjai ott nyugodtak a teleírt levélpapíron, s a fejét félre kellett hajtania kissé, hogy a köztünk álló lámpa mellett a szemembe lásson. Énnekem tulajdonképpen azt kívánkozott megkérdezni: „Honnan tudja édesanya, hogy írt, hiszen én nem mondtam.” De aztán csak beharaptam azt is, s azt mondtam: – Nem, még nem írtam. – S tovább néztem a stoppolófán a kottasort író fonalat. Édesanya látta, hogy nincs sok mondanivalóm erről; a vallásossága is feszélyezte, hogy engem olyasmi felé lökjön, mint a szerelem. Azért csak írás közben jegyezte meg, úgy, hogy föl sem emelte a tollat: – Azzal még nem kötelezi magát semmire az ember, ha egy levélre válaszol. A levél éppolyan, mint a beszélgetés. Arra vigyázzon az ember, hogy olyat mondjon, amit a mennyei atya is meghallhat. Azzal tovább kaparta a papírt (a külön rakott betűk mindmegannyi sercenést okoztak); helyettem meg csak a petróleumlámpa kottyant egy nagyot. Én a lámpa buráját néztem; a stoppolófa helyett egy ideig azon kápráztattam a dacosan elmeredt szemem. Attól, hogy édesanya is biztatni próbált, hozzá ilyen orvul, a húzódozás megkeményedett bennem. Nem fogok írni, azért sem fogok írni, akármiféle hálót szőttek rám: Terus, Szeréna néni s a többiek. A levelet meg kell írni, és én nem írom meg. A döntés mégis az én ujjaimban van, s abba nem tudják a tollat belenyomni.

Hanem a Sanyi levelét azért vártam. Az más volt, hogy ő írjon. Hogy levelem jöhet, van egy férfi, aki az érzései színével fogalmazványokat készít a számomra: ez mégiscsak inger volt. Akármit tökélt el az ember agya, az inger nélkül hagyott idegzete nem tudott lemondani róla. Ha a postásfiú a tornácon megállt: mintha mágnes húzná a szemem, úgy néztem a bádogtáskájára. Ha magam is az udvaron voltam, azon az ürügyön, hogy a bokáját szimatoló kutyákat zavarom el: én vettem ki a kezéből édesanya előtt a postát is. Kicsit langyosabb napokon az is megtörtént, hogy a dűlőúton, csak úgy háziruhában, elébe mentem a harangszónak, amellyel a faluból meg szokott jönni. Így csíptem el, vagy két hét szünet után, a Sanyi második levelét is. Az egyetlen tárgya persze az volt, hogy mért nem válaszolok neki. Aki írta, bánatosnak szánta: szinte dallama volt neki a bánkódástól; itt-ott azonban a méltatlankodás is közbebondult. Hogy én milyen kedves voltam odahaza; az egész ismeretség olyan gyönyörűnek indult. Kvázi: én őt fölbiztattam; annyi, mintha a szavamat adtam volna („mert hisz egy pillantással többet ígér néha az ember, mint sok órás fogadkozással”); nem várta, hogy amikor ő az életét hozzám igazítja: én megszegem, elárulom, amiben a bozóttól hazáig, anélkül hogy kimondtuk volna, csendben megállapodtunk. Jó, ő megteszi, ha úgy kívánom (mert a hallgatásomat nem tudja másra magyarázni), hogy nem ír. Életének ez volt a legnagyobb érzése, de van, ami annak is parancsol: a büszkeség. Takaró Sanyi nem fog tolakodni. Az utóiratban pedig ez: „Most villan csak át az agyamon, édes Nellike, hogy maga talán beteg, s amíg én itt ostobán korholom, maga magas lázban fekszik, a párnákba süppedten. Nem tudom: reméljem ezt, vagy rettegjek tőle. Amilyen szörnyű elgondolni, hogy a maga teste templomába a kór betörhessen, olyan édes lenne elhitetni magammal, hogy nem csapodár lélek, s nem voltam múló élmény a számára.” Egyszóval: mintha gyűrűt cseréltünk volna. Vagy a pillantásaim olvadoztak volna az odaadástól. Hát nem nevetni való? Már csapodár is vagyok, ha nem felelek neki. Mert hisz ő már markában képzelte az amazon-madarat; igazán arcátlanság, hogy nem repül bele. Így háborogtam a mozdulatlan arcom mögött, fölvetve a fejet, amíg (a levél a bögyömben) a házba visszamentem. Hanem a lényeges mégiscsak az volt, hogy Takaró Sanyi nem ír többet. Ez itt a bögyömben: ultimátum. Ha még csak egy kártyát sem küldök neki: énnekem sincs mit lesnem a bádogtáskán. Föltéve, hogy megáll a szaván.

Akármit tartottam Sanyiról: ez az ultimátum azért megbolygatott. Azt tudtam, hogy nem írok, most már még kevésbé írhatok neki. De a makacsságomnak, minél makacsabb lett, annál dühösebb vádbeszédeket kellett tartania – mintha őt is szorongatták volna. Nincs semmi értelme: ezt Sanyival folytatni. A színésznőnek jó lehet: énnekem nem ilyen férfi kell. Mulatni tudok rajt, de ha arra kerülne a sor: valami ágaskodik és borzolódik bennem. Én más vagyok, mint Terus meg a kereskedelmiben a lányok. Azoknak Ernő képét sem mertem volna megmutatni. Pedig Ernő… Igen, a megszorított makacsságom még Ernőnek is utánakapott. Pedig hát hol volt akkor már Ernő? Ő volt az a kis újdonsült tanító, aki a mi pusztai iskolánkat kapta Tolnában kínzóhelyül. Majdnem olyan volt szegény, mint egy leány; akkor dobták ide a preparandiából. A hatodikosai csizmás szörnyetegek voltak a szemében, s ha egy nagyobbacska lány rávigyorgott, elfordította a szemét. Egyszer rájött, hogy énnekem lehet panaszkodni. S attól fogva át-átjárt hozzánk. Én akkor végeztem az első kereskedelmit. Otthon persze haragudtak érte. Emlékszem, édesapa azt mondta a vacsoránál: Tudod, mit mond a doktor? Hogy neki gyanús ez a mi tanítónk; kedve volna átvilágítani: nem fertőzi-e meg a gyermekeket tüdőbajjal. Én lesütöttem a fejemet, s annál makacsabbul vigasztaltam őt, amiért ilyesmivel akartak elrémíteni tőle. Tán meg is csókolom, ha van rá bátorsága. De ő csak illedelmes kártyákat küldött utánam Fehérvárra. Amit én titokban írtam: az mindig sokkal hosszabb volt; levél is néha. Egyszer aztán a kártyái is elmaradtak, s otthon meghallottam, hogy elhelyezték. Én persze úgy magyaráztam, hogy a postáját is édesanyáék sikkasztották el Teréz nénivel; őt magát is ők helyeztették el. Egy ideig nagyon föl voltam zúdulva. Nem akartam többé senkiről sem tudni, ha tőle elszakítottak. Később beláttam, hogy nem vagyok szerelmes belé – nem is voltam. De mint egy nem akarás, mint szívem iránya: Ernő azért megmaradt bennem. Ha őt magát nem is szerettem igazán, másoktól mintha még mindig ő tartott volna vissza. Sanyitól is. Hiába kacagott Terus: hogy lehet a két testvért együtt emlegetni; ha nem olyan utálatos ez az Imre, ez többre ment volna. Ebben volt valami Ernő-féle. A cigarettázó fölénye alól én legalábbis azt szerettem volna kiugratni. Úgy, mint Sanyi énbelőlem a pihegő madarat. Sanyin azonban csak mosolyogni tudok vagy félni tőle. Mi értelme az ilyennel egyre jobban összegabalyodni. Hiszen máris azt mondja, hogy csapodár vagyok.

Hanem az elmaradt levelek azért mégiscsak fájtak. Mintha egy másik, kisebb hitű lélek is volna bennem, amelyik azt rebegi: fiatal lány vagy, úgy illik, hogy leveleket kapjál; ne lökd vissza az utolsó ladikot erről a pusztai szigetről. Egy ideig abban reménykedtem, hogy Sanyi tán mégsem bírja megállni, s ír majd. Ez éppen az lett volna, amit az én két lelkem megkívánt: egy gőgös leány, aki úgy töri fel s várja a leveleket, hogy maga nem válaszol rájuk. Regényben olvastam ilyet. Sanyi azonban ultimátumot küldött, s most már nem mozdulhatott ki a maga tilalmától. Annál többet példálódzott édesanya. Azt nem árulhatta el, hogy a ruháimból kilopta s elolvasta a Sanyi levelét; a lamentálásaiból azonban bizonyosra vettem. A Kárász-természetemet okolta mindenért. Egy rosszul kivajazott tepsi is elég volt neki, hogy arra fakadjon ki. – Mert te nem akarsz tanulni senkitől. Bennetek, Kárászokban, nincs elég alázat. Azért kell a Jóistennek titeket megalázni. Addig keményítitek magatokat, míg az élet elkerül keménységetekkel együtt. Az édes Jézus hiába szenvedett értetek: ti ma is pogányságban éltek. Nem a jó szándékával méritek az embert, hanem a magatok kevélységével. – Mikor mértem én édesanyát a kevélységemmel? Ha olyan kevély lennék, mint édesanya mondja, erre is mást felelnék – untam el én végre a siránkozást. S nem tudtam, a nógatásért voltam-e bosszús, vagy azért, hogy most már még kevésbé lehet Sanyinak válaszolnom. Ahogy Gyertyaszentelő is elmúlt, s minden nap tágabbra nyitotta a szememet, tán nem is bántam volna, ha valaki okosan rábeszél, nem: rászorít, hogy mégiscsak írjak Óvárra egy lapot. Édesanya célzásairól azonban csak az Otrubai-párkák jutottak eszembe, hogy Teréz néni is meg van botránkozva rajtam.

Egyik vasárnap, még február derekán, aztán a kényszerítő is megjött. Olyan nap volt, mikor a hó még nem ereszt vizet maga alól, de az ég friss kékkel keni be, s a színe fényesen nedvezik a néhány órára nekimelegedett napban. Édesanya még nem érkezett haza a plébániáról (a plébános nőegyletet akart csinálni, s arra fogdosta össze mise után azt a néhány katolikus úriasszonyt, a bevándorolt tisztviselőnék közt), én meg ott fönn a béresháznál toldottam egy kis szép beszéddel a konvenciót. A részes föld is gyenge, a cselédház öreg tetejét nem győzzük nádaztatni; egy kis odahallgatással meg gondoskodással sok bosszúságot takarítottam meg édesapának. Most is a legkisebb fején lágyítgattam egy kis lenolajjal a koszmót. Mindig nagy kedvem volt, noha nem tanultam, az ilyen pepecseléshez. A béresné pedig attól a kis vattától, amivel a pörköket leszedtem, meg hogy velem beszélhet (ekkor tudtam meg, hogy a csúcsos hasában, amely állandóan olyan volt, mintha szülés előtt lenne: csakugyan ott rügyezget a hatodik), igazi ünnepnek érezte ezt a vasárnap délelőttöt. Amikor lemegyek hozzánk, hogy az ebédet összeüssem, feltűnik, hogy a kulcs nincs szokott rejtekén a lábtörlő alatt; lenyomom az ajtót: édesapa bekecse ott van a fogason. Ez szokatlan volt, mert ebben az időben, pláne vasárnap, más, mint vendég, nem tudta a lakásban tartani. De a szokatlanságba még egy másik, messzebbről jövő érzés is belesuhintott. Határozottan emlékszem, hogy egy sűrűbb levegőjű, ellenállóbb lakásba léptem be, melyben a lépés lassúbb s a lélegzet nehezebb. Ez okozta – vagy a kábultság, amelyben a sezlonomon feküdt: édesapának nem maradt ideje felugrani. Éppen csak a lábát rúgta le, s úgy meredt rám félig felkönyökölve. Sosem hittem, hogy egy természettől és naptól barna arc így meg tud sápadni. Olyan sápadt volt, hogy szinte elmaradt a kiugró szem mögött, amely riadt-zavarosan egyszerre mintha kétfelé nézett volna: előre reám és vissza a kiállottba. Én nem láttam még soha őt betegnek. Édesanya emlegette, hogy egyszer, még az én pólyás koromban, meghűlt valami tűzoltásban. De ez épp azért volt olyan hihetetlen, szinte mondaszerű história a számomra, mert én még csak a díványra sem láttam őt ledőlni ebéd után. Azt, hogy feküdni is szokott: igazán csak arról tudtam, hogy este eltűnt a hálószobaajtó mögött; érzékszerveim számára most dőlt el először, s ez olyan rendkívüli látvány volt, hogy még odaugrani, aggódni, kérdezősködni sem tudtam, ahogy várni lehetett volna. A rémületembe valami zavar is vegyült, mintha olyasmiben nyitottam volna rá, amiben egy lánynak nem illik az apját meglátnia. Éppen csak a dívány sarkáig mentem.

– Rosszul van, édesapa? – kérdeztem megállva fölötte. A testem az reszketett, de nem mertem hozzányúlni. Ő most már egészen fölült, a szeme is visszajött zavart forgásából; de azt az önkéntelen mozdulatát, hogy fölugorjék a belépő előtt s megint ő, önmaga, a régi Kárász Endre legyen, nem folytatta. – Én nem tudom, mi volt velem – nézett rám először az életben alulról felfelé, s egyszer-kétszer megsimogatta a homlokát, hogy azután a szíve fölé süllyedjen vissza a keze. – A feje vagy a szíve? Csináljak egy kis feketekávét? – nyomultam most már közelebb, de még mindig csak a csuklójára mertem a kezemet rátenni. Ez az érintés elég volt rá, hogy gyöngéden eltoljon s fölálljon; nem bírta ki, hogy mint betegre tegye rá valaki a kezét. – Semmi, már elmúlt, mondta, anélkül hogy a bajáról egy szót is szólt volna. S a sápadtságát elfordítva rólam, az ablakhoz ment, mint aki az eget nézi. – Szép ez a mai nap. Énnekem ez a kedvencem a hónapok közt. A földön még minden télies, de a levegő már teli van tavasszal.

Én elértettem ezt a kinézést – hagyjuk azt, amit láttál; kinn tovább forognak az évszakok: az, amire figyelni érdemes – s nem válaszoltam. Magára hagyni azonban nem mertem. Hogy a szobából ki ne kelljen mennem: terítéshez fogtam, noha még hozzá sem láttam az ebédhez. De, úgy látszik, ő sem bánta, ha vele vagyok, mert nem fogta a botját, és nem hagyott ott. – A postás még nem jött meg? – fordult vissza az ablakból, egy pohárcsendülésre. – Még nem – raktam én a tányérok mellé gyorsan és nesztelenül a szalvétákat, s már másodszor suhintott meg aznap az az előérzet. A szalvétákat is azért hajtogattam olyan idegesen, mert pillanatról pillanatra sebesebben jött felém, úgyhogy szinte felzúgott belé a fejem: édesapa most arról fog beszélni. S csakugyan, a sebesen járó kezemet nézve, egyszer csak azt mondja: – Édesanyádtól hallom, hogy Takaró Sanyi azóta is írt. – Igen, írt – mondtam, s a félelmembe, izgatottságomba most valami feszült figyelem állt be, mintha az, amit édesapa mond, nem is egy ember szava, hanem messze lakó s ritkán szóló hatalmak végzése lenne. – Csakugyan: nem állhatod őt? – kutatta vizsga szomorúsággal, hogy mit lát a szememben. Én visszanéztem; emlékszem: nem volt erőm elfordítani róla a szememet. De Sanyiról abban keveset láthatott; abban csak a kutató várakozás volt, hogy mért épp most kérdi meg tőlem: most, mikor a díványon eldőlve találtam. – Mért? Édesapának tetszik? – feleltem kérdéssel, mert megértettem az összefüggést, s az nem engedte, hogy épp most, ebben a könyörögve tapogatózó reménykedésben megbántsam. – Derék fiú, csak fogni kell tudni. Aki fogja, az támaszkodhat is rája – tette csendesen hozzája. Én befejeztem a terítést; hármónknak nem volt több fölraknivaló, s most csak néztem édesapát, anélkül hogy valamit szóltam volna. Egyszerűen nem tudtam a szeméről leszakadni. Ebben az egy szóban, hogy támaszkodni, puszták nyíltak meg, az árvaság pusztái, az ablakunk alatt. Hát lehetséges, hogy édesapa támaszt keres, nekünk. Akinek átad, nehogy támasztalan maradjunk, ha ő elutazik. S ott tartunk már, hogy Takaró Sanyi… Egy más ember fia, akit háromszor láttam. Meg kellett volna ráznom, átölelnem, és könyörögnöm neki, de ő nem az az ember volt. S ahogy a szemembe forrtan végtelen szomorúan ott állt: mintha nem is a magam szíve, hanem az övé volna a mellemben, s azzal érezném, milyen fájdalmas, megalázó és szent dolog, miután a halál így megsuhintotta az embert, egy idegen férfitól várni, amit magától nem tud várni többé.

 

 

Édesanyának egyikünk sem szólt arról, ami idehaza történt. Édesapa nem kért meg rá, de ahogy szegényke furcsa kis cipőjében, mely torokban egy bütyökkel volt széles, s aztán hirtelen szaladt hegybe, mint a káró a kártyában, a házba bebillegett, s a meghatóan elkopott vidéki úrihölgy eleganciájából – a fátyoltalan gyászkalapból s a télivé vatelinozott átmeneti kabátból – kihámozódott: én nem is tudtam volna mást csinálni, mint hallgatni. Így szokott a mi természetünk az apáéval szó nélkül megegyezni. Csak néztem, hogy rakja imádságos könyvét az asztal sarkára, hogy tolja le egyik bütyke sajgásáról a másik sarkával a cipőt, anélkül hogy lehajolna (a hajlás nemcsak a derekának volt nehéz, de a foszló selyemblúz mellfodrára is veszélyes), s világos volt előttem, hogy semmi de semmi értelme sem lenne őt most édesapa rosszullétével megrohanni. Csak azt fullasztanám belé, amit a plébános rám mondott (ej, ej, de furcsa, hogy a koros lábak jobban megtalálják a templomot, mint a fiatalok). Erőtlenül, sopánkodó kérdésekkel kellene maga köré kapkodnia, orvost sürgetne, vagy Szeréna néninek írna teákról – s édesapát venné rá, folytonos hogyvagyaival, hogy makkegészségesnek mutassa magát. Mialatt a mamuszát kihoztam, s piciny, eltorzult lábaira húztam, úgy éreztem: a titok is ott guggol előtte, s lesütött szemekkel hallgatja az egyházközség reményeit s Lenke néni fűszeres borral elvert influenzáját. Aztán, hogy édesapa is bejött, s az ebédnél a reformátusok áskálódásairól beszélgettek, már szinte büszke is voltam rá, hogy fogalma sincs arról, amit én tudok. Mintha édesapa rám-rám tévedő szeme is egy még szorosabb s még némább összetartozástól lett volna árnyékos. Arra nem is gondoltam, hogy édesapát kettesben kapacitáljam. Ő és a betegség: az egészen más viszony, mint a többi betegeké. Azt a sétákon kettesben intézik el. Tolakodás lett volna egy kilesett perc miatt rimánkodni és ostromolni. Végre is mindenki rosszul lehet egy percre, anélkül hogy nagybeteg lenne. Az én képzeletemben ez a rosszullét nem is valami kórképbe kapcsolódott, inkább abba a homályos aggodalomba, amivel édesapa sétáit kísértem a majorok körül s a nádas mellett.

Az, akivel ő a birtokot kerülte, most bejött érte a lakásba, s olyat súgott, hogy attól őneki Sanyiról kell velem beszélnie. Az arcán éppen hogy egy kicsit áttetszőbbek voltak az élek és kékebbek az árkok (édesanya észre sem vett semmit); én azonban az arcában is azt láttam, amit Sanyiról mondott, s ettől úgy megilletődtem, hogy nevetnem kellett, és feszíteni a szemem, nehogy egy forró lökésben a könnyeim kibuggyanjanak.

Alig vártam az estét, hogy a mi közös titkunkat ebben a visszatartott sírásban megfürösszem. Nagyon nehezen tudtam sírni; utoljára Ernőért izgattam bele magamat valami sírásfélébe. Most azonban úgy vontam egész délután a munkát, mint akiben egy jó sírás érik, ahogy a gyerek a cselédnében. Alig vártam a fejemre húzott paplant, csakhogy ettől a terhességtől megkönnyebbüljek. A lesrófolt lámpa s a paplan alatt a zokogásnak elkészített vacok azonban nem húzta ki a sírást belőlem. Helyette izgatott gondolatok settenkedtek elő a begőzölt fejemből, s köztük előbb csak közbevakkantva, aztán mind erőszakosabban, hogy írok-e most már ezután Sanyinak. Nem tudom, érezték-e mások is ezt, hogy az ember lehet egy pillanatban gyilkos világossággal értelmes, s ugyanakkor mégiscsak becsúszik valami vad, csábító értelmetlenségbe. Így voltam én is akkor. A koponyám belseje, mint egy hideg, éber égbolt, kérlelhetetlenül figyelte, mint sompolyog elő belőlem az önfeláldozásnak öltözött csábítás. „Nem szabad. Hogy táncolsz vissza? Egy apáért sem.” Igen: egész jól láttam, hogy valami hazug komédia történik bennem; de az a bizonyos, aki a postát is váratta velem, hangos siránkozással homályosította el az igazságot. Édesapára hivatkozott: neki mekkora megnyugvás lenne. Ki tudja, min fordul meg egy betegség; hátha épp azon a reményen, amit ezzel a levéllel kanalazok belé. Megfutni, szakítani mindig lehet, de egy édesapát megnyugtatni csak egyszer. „Szegény, szegény édesapa. Még zavaros volt a szeme; a halált látta vele, s már rám gondolt, gyámol után nézett. Hátha térden kellene Óvárig elcsúsznod…” Ilyen mondatokkal zaklatott, amíg csak a mondatok rám is át nem ragadtak, s én ideges, de azért jóleső sírásban forgattam az arcom a párnában. Hol a sírást haraptam belé, hol kábulatba szunnyadtan hevertem rajta, hol egy új sírásra duráló gondolaton felzaklatva fúrtam magam belé. Órák múltak el így a csendesen reszkető díványon. Egy hosszabb elkábulás után azt vettem észre, hogy a párnám és a félkarom a földet súrolja, s a behajtatlan ablakon szürkületiesen szivárog be a fény. Kinn zörgött az ajtó: édesapa ment ki anélkül, hogy észrevettem volna. Akkor én is háziruhát kaptam magamra, a kredencen ott volt anya levélpapírja; kisettenkedtem vele a konyhába, s a vasalóruhát a hátamra dobva ott írtam meg, mialatt a nap vörös korongja fölkelt, az első levelem Sanyinak.

Ettől kezdve én is válaszolgattam időnként a leveleire. A holmijai közt, halála után, megtaláltam ezt a levélcsomót. Ott őrizte az ereklyéi közt – a hadnagyi kinevezése s a szülei koszorújáról letépett virág közt; a redőnyös íróasztala piciny fiókjában, melyet állandóan zárva tartott. Egy márciusi szalaggal voltak átkötve, megszámozva; itt-ott egy halvány aláhúzás, felkiáltójel. Lehet, hogy házas korunkban is elő-előszedte, panaszkodott nekik, erőt szítt belőlük. „Akkor még”: mondogatják a papíron maradt széles ujjnyomai. Pedig hát én akkor is csak arra vigyáztam (a leveleimből látom), hogy válaszaimmal a szabadságomat föl ne adjam. A levél betűi között is úgy akartam lépdelni tovább, mint kutyáimmal a dombélen, a havas árnyékú, csöpögő gallyú ákácok alatt. Abban az első levélben is, amit akkor hajnalban a konyhában hamarkodtam össze, ez lep meg. Az ember azt hinné, hogy egy ilyen fölfőtt fej, a nedvesre bőgött párnák közt, ha egyszer a szeretet, önfeláldozás eszméivel gőzösre párolta magát – mártírsága okmányában is zavaros lesz; a megadót játssza, vagy egy-egy tollelcsuklásban próbál tiltakozni. Ebben a levélben nyoma sincs semmi ilyesminek. Utólag tisztán látom, hogy legzaklatottabb érzéseim közt is egy hideg, tiszta szellem vigyázott rám: ezen a hajnalon is ő volt (míg a terítőt didergő vállamra húztam) a diktáló. Egy szónyit sem mentegetőztem, egy csöpp zavart sem mutattam azért, hogy mégis rászánom magam az írásra. Inkább én kerültem fölé a türelmetlensége miatt. Ismerhetne már: nem szenvedhetem a kényszerítést. Még azt sem, hogy mert másnak kedve volt levelet írni, énnekem is azonnal kedvem kerekedjék. A levél az nem váltó. Énnekem semmi kedvem a más betűit, határnapra s utolsó vesszőig visszafizetni. Ez olyan szatócskodás az érzésekkel. Az ember akkor írjon, amikor úgy érzi, hogy most őneki magának van szüksége rá. Lehet, hogy az egyiknek ötször, tízszer jön kedve, ameddig a másiknak egyszer. Én beszélni is úgy szeretek a legjobban, hogy megyek és hallgatok. Édesapával napszám sem cseréltünk egy szót sem, de azért nem lehet azt mondani, hogy nem tartjuk számon egymást. Édesanya más: ő éjfélig is elirkál a lámpafényben a nővéreinek. Sokszor elnézem a félrehajtott arcát; a petróleumfényben még lágyabb és lányosabb. Őrajta meglátszik, hogy most a nővérei közt van, csakhogy ki nem nyílik a szája arra, amit épp leír. Én nem vagyok ilyen. Én inkább a stoppolófát nézem: a fában azt idézem meg, akit akarok. Látja: Szeréna néni megérti ezt. Pedig ő vénlány, s úgy mondják, hozzám vonzódik a legjobban. De azt mondja: ő is ilyen volt fiatal korában, s csak anyán át üzeni meg: Nelli nem olvas-e sok regényt, s kiszellőzteti-e a szobát, mielőtt lefekszik.

Sanyi el volt ettől a levéltől ragadtatva. Tökéletesen ráismert benne az egyéniségemre; én csak az vagyok a levélben is, ami vízkeresztkor, a bozótról jövet. Szinte költővé lett, amíg azt a valamit jellemezte, ami engem állandóan körülvesz. „Hűvös magány” meg „mélázó komolyság”: ilyesmiket írt. Dehogyis akar ő a természetemből kiforgatni. Írjak én csak akkor, amikor nagyon muszáj: így legalább többre szabad következtetnie, mintha egyszerű, sablonos válaszokat kapna. A legjobban annak örül, ha magamról írok. Az a kép, édesanya és én a lámpa alatt: örökre bevésődött a szívébe. Szabad-e remélnie, hogy a stoppolófa olykor-olykor az ő hangján suttog a pusztai csendbe? Hogy mit: azt nem meri leírni, de talán kitalálom. A legszívesebben ő is venne egy stoppolófát, s ő meg azt nézné úgy tíz órától. Olyasmi ez, mint az új találmány, a rádió – csak stoppolófával. Ez a stoppolófa-rádió, emlékszem, a levél csúcspontja volt. A válaszomban egy célzás sincsen rája. Általában így gyilkoltuk a témákat: amin át ő megközelített, arról én nem írtam többet. A magamról szóló képeskönyvet is örökre becsaptam. Mintha egy-egy ilyen képpel, mint az a lámpa alatti, valóban a hatalmába esett volna valami; maga elé parancsolhatna, a vetett ágyú szobánkba férkőzhetne. Kapóra jött, hogy az óvári tanár Sanyin át édesapa felől érdeklődött. Nagyon finoman az is benne volt az érdeklődésében, hogy nem segíthetne-e rajt; az állam mezőgazdasági kamarákat állít föl, esetleg valamelyik földművesiskolánál érvényesíthetné a szaktudását. A legközelebb erre válaszoltam. Nem hiszem, hogy apát ki lehetne mozdítani innen. Ez a puszta: ez kell az ő büszkeségének. Az öreg gróffal ők csaknem barátok voltak. A fiatal eszébe juttatta, hogy alkalmazott. Azért jött el egy krajcár kielégítés nélkül. S ezután, akármilyen kevésen, a maga ura akar lenni. Én nem is közvetítek semmit, úgy venné, hogy én kívánok többet. Pedig én tökéletesen jól érzem itt magamat. Egyetlen gondolatom édesapa egészsége. Ő még csöndesebb mostanában, mint máskor; a minap egy délelőtt rajt értem, rosszul volt.

Sanyi ettől a levelemtől is el volt ragadtatva, meg is illetődött azon felül. Most tárult föl csak egészen előtte az én lelkem mélységes tisztasága. Milyen feleség és anya lesz abból, aki az apjával így tudja azonosítani magát. Én azt hiszem, csak édesapát jellemeztem? Magamról is jellemrajzot adtam. Mert apa és én, mi egy természet vagyunk. Azért is lett őneki édesapa a férfiideálja. A betegsége csak az én aggodalmas szívem rémlátása. Ő nem erőltet semmit, de bízik benne, hogy ha ő a mi apa-leányi szövetségünkbe harmadiknak bekapcsolódhat (s efelé a legjobb úton van), akkor édesapának is több oka lesz a szobában ülni, mint a határt járni. Mit szólnék például egy lovagoltatni való kishuszárhoz, mint orvossághoz… Most már aztán apáról sem írtam. A következő levelem egy iskolai dolgozat volt a tavaszról. Hogy milyen jó a langyosan fúvó szélben a szoknyámat lobogtatni. A nádas szélében már zöldek a fűzfák, s az ember még a sárkoloncoknak is örül, ami az őszi vetés szélén a cipőjére ragad. Sanyi ettől a levéltől maga is csupa zöld hajtás és tapadó göröngy lett. Ez jó jel, hogy most már az ő holdudvaros leánykája is a tavaszról ír. Nagyon beképzelt-e, ha az én pusztai tavaszomban a békák krúgása s az ökrök lánccsörgése közt annak a szellőnek is szorít egy kis helyet, amelyre ő bízza sóhajait.

Nem volnék igaz, ha azt mondanám, hogy én magam is olyan érintetlen maradtam a Sanyi leveleitől, mint a válaszaim. Sőt emlékszem, mulattam, ingerkedtem velük, a zsibongásuk munka alatt is ott járt bennem, mint kislány koromban, ha Béla bácsi ölébe vett, s nagy, konya bajuszát megérinthettem. Édesapának nem jutottam soha a bajuszáig. A vastag, furcsa szőr, amiből nekünk nem is nőhet, mint egy hatalmamba esett, de azért szemmel tartott vadállat mozgott-bökött az éber kis tenyerem alatt. Sanyit is egész kedvesnek találtam volna már, csak maradt volna örökre Óvárott, vagy másutt, de mindig egy levélnyi távolságban. Olyan mulatságos átváltozásokra lett képes a szerelemtől. Az egyik percben olyan volt, mint egy meghatott vőlegény, aki félretolja az eskető papot, s ő tart szónoklatot menyasszonyának a házasságról. Aztán egyszerre csak kitört belőle a dicsekedhetnék. Meg kellett tudnom, hogy egész Óvár oda van az ő átalakulásától. Mit mondanak a fiúk, mit bizonyos kis nők; vagy inkább mi az, amit a mondásaikból nekem is megírhat. Aztán egyszerre csak egy uszoda lett a levél, amelyikbe neki fejest kell ugrani, tótágast állni. Amikor a tavasz leírásával boldoggá tettem, folyton növekvő nyomtatott betűkkel írta a levél alá a nevét: amikor meg nem kapott levelet, széthányta a Sanyi szó betűit, az „a” lehasalt a földre, az „i” az „y”-nak dőlt zokogni. Megint máskor egy egész piciny ja-t ragasztott a Sanyi mögé, mint aki maga is tudja, mennyire tiltakozna bennem az angyal e birtokviszony ellen; őneki azonban megvan az oka és bátorsága odamikroszkopizálni. Még az a kicsit ferde rókapofa is mulattatott, amivel ő mind e mutatványok mögül, talán tudtán kívül is, leste, hogy kiejtem-e végre a sajtot a megdicsért csőrömből. Csak a húsvét ne közelgett volna, amelyet ő annyira várt, és én annyira rettegtem.

Miköztünk otthon szó sem esett az óvári postáról. Azt azonban éreznem kellett, hogy a szüleim számon tartják, hány bélyeg fogy, hány levél érkezik. S hogy én egy tüdő vagyok, amellyel ők előbb pihegve, aztán nekibátorodva némi reményt lélegzenek a világból. Édesanya már nem azzal fenyegetett, hogy a Jóisten fogja a Kárász-természetemet alázatra tanítani. Most már a zárkózottságom volt, amivel a mennyei atyát éppúgy megsértem, mint a földi szüleimet. Ez persze a levelek miatt volt, amiket most már elolvasni sem tudott. Előbb a kamrában tartottam őket a lisztesláda alatt, aztán minthogy onnét szégyelltem előhúzogatni, olvasgatni, a tűzhelyből csináltam halotthamvasztót nekik. Attól fogva a láng volt a sorsuk és az emlékezetem. Édesapa még édesanyánál is félénkebb volt. Sem a rosszullétének, sem annak a beszélgetésnek utána nem lett közöttünk folytatása. Csak a bizonytalan gyöngéd pillantásából éreztem, hogy sem az útitárs nem maradt el a birtokkerüléseiről, sem a kettőnk dolgának a tűnődő figyelése és latolgatása. Egyszer kissé megkésve jöttem be a majorból az ebédhez, a kutyáimat vertem el valami kiásott dögtől. Magam is éreztem, hogy pezsgőbb vagyok a szokottnál; az ég világoskék márciusi tócsákban hömpölygette meg felhőit, s én futva jöttem be az elém vágó vizsla s mögöttem guruló komondor közt a tornácig. Édesapa a párolgó kanál fölött rám nézett, aztán édesanyához fordult. – Nelli jó színben van most. Nem veszed észre? Az őszön nem volt ilyen egészséges színe. – S az öröm mellett egy kis selmásság is bujkált az orra körül (amely egész furcsán száj nélkül is tudott mosolyogni), mint akinek tán gyanítania is szabad, mitől vagyok én most jobb színben, mint őszön. Miközben e ritka megjegyzéstől (édesapa sosem beszélt arról, hogy én ilyen vagy olyan vagyok) elpirultam, a helyemre befészkeltem, édesanya is rám nézett. – Igen, épp tegnap írtam Szerénának. Tudod, őneki mindig az volt a félelme, hogy Nellinek nem elég erős a tüdeje. – S ahogy mindkettőjük szeme rajtam volt egy percig, mintha ők ketten is közelebb kerültek volna, majdnem hogy valódi házasokként ültek ott ebben a gyönyörködésben. Énnekem azonban a megfújt kanalamba kellett néznem. Jaj, ezek egymás kezét fogják, úgy tolnak csendesen maguk előtt, arra, amerről Sanyi jön Óvárról. S őket nem lökhetem vissza; csak Sanyin át van út a kitörésre. „Engem csak az csókolhat meg, akinek a menyasszonya vagyok.” „Magának egyelőre a vizsgái a menyasszonya”, mondogattam magamban a húsvéti verset, ahogy azt Sanyi jogai ellen már jó előre elkészítettem.

Sanyi úgy írta, hogy virágvasárnap érkezik. De ez csak csel volt, hogy meglephessen. Csütörtökön vagy pénteken este magam hoztam be a sajtárt, az aznapi tejjel. Akkortájt jöttem rá, hogy a béresné benne hagyja a tejet a tehénben; hiába vigyáztuk mi a fejést, ő kifejte, amit nekünk szánt, a többi ott várta a második fejést az állat tőgyében. Én nem szóltam otthon. Édesapa úgyis indulatosabb volt mostanában a cselédekkel, mint kellett volna. A ketrecnyi gazdaság tette-e, vagy a sors helyett volt muszáj nekiugrania valakinek; csak járt köztük napszám, egy-egy szóval éppen hogy megpiszkálva a munkát, s egyszer csak, nem is olyan nagy dolgon, nekik esett. Édesanya meg az ilyen mindennapi dologba is mindjárt erkölcsöt meg túlvilágot kevert. Ahelyett hát, hogy zavart csináltam volna, azt találtam ki, hogy énnekem fejni kell tanulnom. Harmadszorra-negyedszerre már többet húztam ki, mint a béresasszony. Őneki meg ott kellett állnia mellettem a tehén faránál. Sajnálkozni a kisasszonyságomon. Egy kis köcsögnyit tandíjul még loptam is neki a magunkéból, a negyedét se persze, mint amennyit ő odáig lefejt. Akkor is épp a zsákmányom meg a mohóságom önérzetével tartottam be a ház felé. Látom, hogy édesapa rám vár az ajtóban. Jól bealkonyodott már; márciusban tud ilyen szép félórákkal jönni az alkony, amikor az egész napon át fúvó szél elpilled, s a világ mélázón töpreng, hogy pirosba vagy szürkébe omoljon-e. Édesapának két foglalatossága is volt a ház előtt: a kezével a térde közé fogott palackból húzta a dugót, a szemével még engem várt, honnét kerülök elő. Ebből én mindjárt eltaláltam, hogy Sanyinak kellett megjönnie. – Menj csak be, vendéged van – nézett meg a levegőbe szúrt dugó mellett engem is gyöngéden. – Látom – vittem be én mellette a sajtárt a konyhába. Aminthogy láttam is, az a palack a vízkeresztinek volt testvére; még egy volt belőlük, a zöldséges pince homokjában. – Nem kéne rendbe szedned magad? – nézett meg édesapa még egyszer, amikor az előszoba homályában újólag találkoztunk. Harisnya nélkül voltam most is, csak a bőrömet meg az újévi szvettert hordtam tavasziasabban. – Minek? – szedtem én össze magam a találkozásra. – Különben is benn van a ruhám. – S öltözködés helyett a tenyeremet simítottam végig a kinyújtott derekamon.

Odabenn édesanya és Sanyi már javában próbálgatta, hogy milyen vő s anyós is lehetne belőlük. Abból, ahogy ők a beszédet félbeszakították, édesapa (igaz, hogy csak a lapockám illetve) maga elé tolt, Sanyi pedig fölállt, és kékre borotvált arcán új sunyi komolysággal a kezemet a szüleim előtt a szája alá húzta: fölmérhettem, hogy mennyire haladtunk. A hátam mögött édesapa nyitott palackja, Sanyin túl édesanya jegygyűrűje, amint az álla alatt összekulcsolt kezén a pillantásával versenyez ünnepélyességben (találgatni lehetett, hogy ez alatt az öt perc alatt mi történt, csak az érzéseit árulta el, vagy egy célzást is tett, vagy mindjárt meg is kért), mind annak a mély tisztelettudó kézcsóknak voltak a szövetségesei, amely elől az ujjamat nevetséges lett volna elráncigálni; a jogot viszont, amit a kezem hátára nedvezett vele, egy gyenge, de határozott visszahúzásban mégiscsak tagadnom kellett. – Nem haragszik, hogy az ünnepeket egy kicsit előretoltam? – nézett rám Sanyi kedélyességében is elfogultan, mint aki a maga érzéseiből csinált a másik ember köré hurkot, s most azon át kell hozzá a természetes hangot megtalálni. – Én ugyanis csak virágvasárnapra ígérkeztem – magyarázta szövetségkeresőn édesanyának, aki fölállt, hogy a palackhoz poharakat készítsen. – Ez a gyengém: szeretem a rajtaütéseket. Nem valami magát ajánló tulajdonság, ugye? – fordította rám szeme mély barnáját, mely most a homálytól vagy az ő érzéseitől sokkal tompább fénnyel csorgott. – Énrajtam nem lehet rajtam ütni, annyira ismer már – mondtam nyugodtabban. A három emberben annyi elfogódottság volt, hogy attól egyszerre fölibük kerekedtem. – Nellikémnek igaza van – fordult vissza édesanya a küszöbről. – Ez a puszta úgy megőriz minket, hogy a Jóistenen kívül senkinek sem lehet rajtunkütni valója. Te maradj csak – hárított vissza engem, amikor a pohárhozásban elébe akartam ugorni. Abban, ahogy azt mondta „Nellikémnek”, meg „maradj csak”, meg ahogy az erkölcseimért jótállt, volt valami új, a beleimben émellyel összefutó. Én csak regényekben olvastam olyan asszonyokról, akik férfiaknak lányokat szereznek, s közben fog nélkül vagy műfoggal, cinkosan mosolyognak rájuk. De mintha az én tejes, imádkozó kislányanyám torkában most egy ilyen próbálgatta volna magát. A pohár sem jött be vele. Helyette édesapáért szólt be. – A béres kér egy percre. – Ami persze megint hazugság volt. A béres csak öreg estével jön meg, kukoricát szállít az állomásra.

– Úgy látom, nem sikerült meglepnem magát – próbálta Sanyi, hogy magunkra maradtunk, a kettőnk közt levő ködöt a hangjával átbúgni. – De, sőt – emeltem én a hangom élét inkább a kinn tartózkodó szüleim, mint Sanyi ellen. – Fejés közben mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy magát itt találom. – Akkor a meglepetés nem olyan, mint vártam. Mintha nem is örülne – keverte a búgó hangját még melegebben a félhomállyal. De énrajtam nem fogott ez az ital. – Tudtommal maga épp azt szereti bennem, hogy ura vagyok az érzéseimnek – mondtam, s oly magasan éreztem magam a brácsázása fölött, hogy egy kis ideges kacintást is kipréseltem a torkomból. De ez már sok volt; Sanyi, ha nem is tudta felmérni mondatomban a gúnyt, a találkozás izgalma érzékennyé tette a hangomból kicsapó fölény iránt. – Maga kinevet engem? – lépett mellém, a csuklómat elkapva. A szívem megállt ettől az indulatos közelségtől, de a hátrahúzott nyakam, a hideg, szikrázó szemem nem hagyta abba, amibe belefogott. – Még nem. De ha így folytatja… Azonban én nem folytathattam, mert Sanyi szabad karja hátulról elállta a visszavonulás útját, s hangja a szája forróságával együtt csapott az arcomba. – És ha így folytatom, akkor? – Idétlenség volt, ami ezután következett. A testem, föl nyakig, vasban volt, csak az arcaink csúszkáltak egymáson ide-oda, az orrom elnyomódott, s az övébe akadt, a szakálla az arcomat égette, a lehelete az államtól a fülemig vándorolt, így álltunk ott egy percet. Iszonyú izomzata volt; de én azért nem estem benn össze; éreznie kellett, hogy én is erős vagyok, minden ponton ellenállok. – Hagyjon most már – téptem ki halkan magamat, amikor egy perc múlva az ő megfeszült izmai mögött is feltámadt a csüggedés, hogy ezt elvesztette, ennek nincsen így értelme. Egy lépést hátráltam, s mintha csak most fedeztem volna föl, hogy a testem, az az enyém, a porcikáimat a magam tetszése szerint mozgathatom, szilajon nyúltam ki a mindenfelől körülvevő levegőben. Noha anyáék hagytak itt álnokul ezzel az idegen férfival, egy hangosabb szót se ejtettem ki. Csak szabadságát visszanyert arcom, karom lobogott Sanyira. – Maga meg tudna őrjíteni egy férfit – ült ő a dívány szélére, s arca gőzei mögött a vadság szégyenkezésbe hamvadt. – Pedig én inkább kijózanítani szeretném – mondtam hidegen, s ahogy édesapa szokta, a kályhának vetettem hátamat.

Így hallgattunk egy darabot. Édesapa ebben a csendben jött vissza. A kint szerzett kedvetlenség még rajta volt az arcán; nyilván sértette, hogy édesanya efféle füllentéssel hívja el mellőlünk. Még ahogy leült is, ebbe a bosszúságba pillantott vissza; csak aztán vette észre köztünk a csendet s távolságot. Különösen Sanyi volt zavart és vörös; szinte szétkenődtek a vonásai, ahogy a dívány legcsücskén ülve az asztalrojtot babráló ujjait szemlélte. Édesapa megütődve nézett maga mögé, hogy hát én milyen arccal támasztom a kályhát. Láttam, nem érti: szétugrottunk-e vagy összekaptunk. S ettől egy új, még sokkal sötétebb kelletlenség borult a magas, kopasz homlokára; látszott, hogy a lehunyt szemhéja mögött szeretné eldönteni: ő az alkalmatlan vénember-e, aki visszatolakodik a turbékoló fiatalok közé, vagy édesanyát hibáztassa-e még jobban, amiért engem ennek a férfinak így kiszolgáltat. A poharak szerencsére benyúltak az ajtón, s én is meg ő is töltés és koccintás ürügyén lophattuk el magunkat egymás szeme elől. Sanyi egy megjegyzést hozott össze az állami pincészet boraira. – Csodálatos, hogy Kecskeméten milyen tüzes borokat állítanak elő; az ember megesküdne, hogy vulkáni talajon szűrték. A Mathiász-fajtákhoz mit szól, Endre bátyám? – Én visszatámaszkodtam édesapa háta mögé, a cserépkályhához, s némán figyeltem őket. Oly hihetetlen volt, hogy ezek most itt ülnek, s mialatt a homoki borok jövőjével kínozzák egymást: sötét férfigondolatokkal köröznek körülöttem, Sanyi az előbbi birkózás miatt nem tudja: fölugorjon és otthagyjon, vagy hozzám sompolyogjon. Édesapa pedig értem és magáért is röstelli magát: egy percre ment ki, s én már összekevertem magam ezzel az idegen fiúval; ő pedig ahelyett hogy örülne, bosszankodik rajta. S mialatt ők ketten a vincellér szavak mögött férfi esetlenséggel rejtik és tapogatják egymást, én, akiért mindez fölkavarodott, percről percre messzebb kerülök tőlük, igen: még apától is; mintha nem is a kályhamester fűzmintás cserepeinek vetném a hátamat, hanem valami szirtnek, fönn a szélfúvott hegyekben, lábam alatt egy lábnyomnyi párkány, s én arról hallgatom hátrafont karral a felhők társalgását.

Hármunk közül, úgy hiszem, édesapa érezte magát a legkényelmetlenebbül. Sanyi egyszer-kétszer föllesett rám a feje mellett; ő el-elfogta a vendég kutató (kicsit szégyenkező, kicsit esengő) pillantását: azt azonban nem tudhatta, és átallta is még egyszer megnézni, hogy én milyen választ adok erre a pillantásra. Visszagondolva rá, sokszor bántott is, mért nem cseréltem akkor helyet, hogy az arcomba lásson, mért nem álltam mellé, a vállára téve a kezem. Ez volt az utolsó estéje köztünk, s én nem szabadulhatok a babonától, hogy ha akkor nem kell így ülnie köztünk, ha egy érintéssel igényt támasztok rája: a Sétálótárs sem vihette volna akkor még magával. Így, mihelyt édesanya az abrosszal, tányérral bejött: ő fölállt, hogy egyszer még körüljár; a góré s a pince nincsen még bezárva. De édesanya is csak addig maradt, ameddig a terítést átvettem. Egy szentesítő s mégis úriasszonyi „maradj csak”-kal („neked vendéged van”) megint utamat állta, nehogy én süssem ki a kolbászt, s én halásszam ki az üvegből a rücskös uborkákat. – Most persze még maga haragszik? – várta be Sanyi, amíg a terítésben az ő díványcsücski posztjához érek. – Olyan nagy jutalom lett volna egy puszi, azért, amit magáért három hónapja csinálok?… Kihasználta, hogy a hátam mögött gubbasztva, egy búgó, meleg hanggá válhatott a térdem magasságában. Majdnem siránkozva mondta, de ebből az egy „puszi”-szóból olyan mulatságosan esengett felém, az ő önkéntelen ferde rókaképe, hogy majdnem elnevettem magam. „Mi az, egy puszi? Csak egy puszi akart lenni; – ne higgy az izmaimnak meg a borostaszúrásnak.” Énbelém egy kicsit belém állt a hideg, hogy a hang irányából most mindjárt egy kéz is nyúlik a meztelen lábam után: de azért tartottam magam, nem léptem el mellőle időnél előbb.

– Megírtam már, mondtam még mindig hátrafelé, hogy tőlem sem törlesztést, sem jutalmazást nem lehet várni. Én senkiért sem csinálok semmit, s másnak az érdemeit sem hagyom magamon behajtani… Főképp erőszakkal. – Ha nem ellenkezik, nem lett volna erőszak – mondta a díványsarkon olyan gyermeki együgyűséggel, hogy most már igazán félútról kellett visszahozni a számat a nevetésből. Sanyi elkapta ezt a rándulást s nekibátorodott. – Tulajdonképp, hogy gondolja ezt maga? Én várjam be, amíg egy csókra magához von? – Olyan legyőzötten, minden veszélyességéből kivetkőzötten gubbasztott ott a dívány sarkán, hogy majdnem belementem a tréfálkozásba. – Márpedig énnálam meg kell várni bizonyos dolgokat – mondtam, helyemet a kályhánál újból elfoglalva. Ezt már-már szülős fölénnyel mondtam. Éreztem, hogy a visszautasítás miatt most felsőbbrendű teremtésnek tart; s jólesett ebből a magasságból nevetni a fenevadra. De ő is érezte ezt, s amennyire a megalázottsága s díványcsücski helye megengedte: iparkodott visszaharapni. – Értem, maga azok közül a lányok közül való, akiket eljegyzés előtt nem lehet megcsókolni. S énnekem még diplomám sincs ebben a pillanatban. – Pontosan azt mondta, amivel védelmi terveimben én akartam őt leszerelni. Most azonban fölháborított ez az „úrilány”-érv, az én viselkedésemre, egy ilyen „tudom a bőröm árát”-magyarázat. – Téved: én semmiben sem szoktam szatócskodni. Legkevésbé a szerelemben. Egyszerűen: magam rendelkezem magammal. – Nagyon helyes – mondta Sanyi. S attól, hogy ülve tartotta magát, még jobban elöntötte az indulat vörössége. – S én még azt sem mondhatom: kérem, csak rendelkezzék. Mert én szeretem magát.

Ezt most egészen szépen mondta. Az a fölháborító igazságtalanság, hogy az ő első komoly szerelmét, amellyel egész Óvárt csodálkozásba ejtette – én így merem visszafordítani, s ő még be sem csaphatja az ajtót, egy marék sarat sem dobhat szakítás jeléül a kutyáinkhoz: valami durcásan hősi elbúsulást vont föl az arcára, amit az embernek meg kellett szánni. Ha egy dicsekvésre meg tréfára termett embernek el kell búsulnia magát: abban mindig van valami megindító. Mintha az életet hatalmukban tartó sötét istenségek olyan területre tették volna be a lábuk, melyet előttük a természet szent berekként elrekesztett. – Ne legyen csacsi – mondtam neki halkabban kicsit, mert édesanya már a kilincsen matatott a kolbászos táltól elvont mutatóujjával. Sanyinak ez a lágyabb és halkabb „csacsi” elég volt, hogy nekikeseredéséből visszahozza. Mialatt édesapát vártuk az ételre, ő a kolbász piros zsírját nézte, s a böllérmesterségről tartott édesanyámnak előadást. Hogy az ő édesapja borsozása miben különbözik a hivatásos hentesekétől. Én aznap este már másodszor hallgattam a szüleimet és őt a kályha mellől. S magam sem tudtam: melyik az igazi érzésem iránta. Az a hadakozó iszony az imént a karjában, vagy az a csaknemhogy anyai részvét, amivel előbb a csacsit mondtam. Éjszaka azonban, hogy még egyszer mindent megforgattam: mégiscsak azt sütöttem ki, hogy vele kell komolyan beszélnem s szakítani, mielőtt mindketten egészen belebonyolódunk.

 

 

Másnap délután az új kertben puhítottam a földet a margaréta- és cineamagoknak. Édesapa oda volt egész nap Ángyádon; a kukoricát az állomásról adták el, s ott kellett lennie az átadásnál. Édesanyát a szép áprilisi nap szorította be a spaletta mögé; egy-két év óta náthát és fejfájást kapott az első tavaszi sugárzástól. Az a sok minden, ami ilyenkor keresztül-kasul áramlik, forr a levegőben, őneki az orra gyökerének szalajtotta halvány arcából a nedvet; a szeméből folyt a könny; öt-hat zsebkendőt is telefútt egy óra alatt, s valami részegségszerű fájás ment a homlokán át a halántékának, amelytől hol följajgatott, porokat ostyázott, hol édesen elbódulva borult az ágyfejnek. Sanyitól sem kellett tartanom erre a délutánra. Már előző este elmentegette magát, hogy sajnos, egy volt zászlóaljbeli tiszttársához van paszitába híva. Igazán ne haragudjam: meginná faszeszben azt a keresztelő vizet, csak mindjárt az első nap el ne húznák tőlem, de hát az illető a legjobb komája volt. Most első gazdatiszt Ángyád mellett a hercegi ménesben. Pechjére az itteni jegyzőné nagynénje; azért még kocsit is küld, úgyhogy ha csak el nem bújik, erőszakkal is elrabolják őt Nellikétől. Én szét-szétvertem a gereblye hátával egy nagyobbacska hantot, s hálás voltam a gyönyörű délutánért a csecsemőnek. Ez volt mindig a legnagyobb boldogságom: március végén, alkonyat előtt a friss megdolgozott földbe (amely a messziről jövő levegővel cserélgeti a szagát) barázdákat húzni és veteményezni. A szikár, csendben dolgozó gereblye nemcsak eszköz ilyentájt; szinte barátnő, száraz vénlány, aki velem tud örülni mégis a langyosan belém nyaló s hirtelen nekicsípősödő szélnek, a csendesen szétomló rögöknek. Az új kertet is inkább azért törtem itt a ház körül, hogy legyen mibe a zsinórt kihúzni, fújatnom magam és gereblyéznem. A béresné, aki inni a puszta aljában levő kútról hozott maguknak vizet: lassítva, majd egészen leállva figyelte, mint morzsolom én édesanya régi staniclijából a Tolnából hozott cineafejeket egy út szegélyére. Ahogy egészen megállt, Józsi, a kisfia is odahúzódott, bizalmatlan farkasszemben a komondorral, a másik két kellék: a csúcsos has és a kanna közelébe. Így tünekedtek egy kicsit, hogy csak pihenés legyen-e vagy beszélgetés. De a partra rogyott kasznárház mögött az új kert s a virágmagos zacskók inkább a társalgás felé vonták a szívét. Ebbe a ledöngölt házmögötti talajba emberemlékezet óta néhány vízfolyás merült csak kapaként; az is egy kis satnya paréjnak, csalánnak készített ágyat, vagy a fafölvágók hulladékai közt egy-két gyufásdoboznak, elfújt újságrongynak.

– Virágoskert lesz, látom, tökélte el egy békülő mosolyban a tej miatt a megbocsátást. – Az szeretne lenni, ha az állatok meghagyják. – Az ám, ott van az a reves góré, csak üresen áll. Összeverhetne a tekintetes úr a léciből egy kerítésfélét. Csak így derékig, aztán befuttatná a kisasszony sarkantyúvirággal. Igaz, a jószág még azon is beváj. – Hess te – mozdult ki a gyerek meg a kanna közül egy cinke felé, amelyik az én barázdámba buktatgatta a csőrét. Nem is annyira a cinkének szólt ez a mozdulat, mint a munkának inkább, hogy ő se álljon tétlenül, amíg én dolgozom. Fölemelte a kis kapát, behúzta vele a barázdámat, aztán megállt. – Hát el is kél ilyen helyen a virág; egész másmilyen a ház is, ha az útról érkezik valaki. – Egy darabig várt, mint akinek csak úgy kezében maradt a szerszám, azután ő is szétütött egy nagyobbacska rögöt, fölhúzta az új ágyás szélét, s gyömködni kezdte kapafejjel az utat. A kisfiú, mikor látta, hogy az anyja beáll a munkára mögém: a kutya meg egyre közelebbről figyeli, mindig csak őt; odahagyta a bádogkannát, s a magvasdoboznál keresett „házat” magának. – Ilyen úri hely, s még egy ágacska jázmint se szakíthatna a kisasszony, ha akarna valakinek. – Én elértettem, hogy mit gondol, mért akarok én virágot nevelni, s az arcom mögött elmosolyodtam. Így ismernek ezek, hogy én Sanyinak akarom itt estente a viola tövét locsolni? – Hát maga, Prikkelné, jobban bírja az állapotát? – vágtam én át az ő dolgára, mert utoljára (amikor még jóban voltunk) arról panaszkodott, hogy milyen a természet: öt gyereket úgy hordott ki, hogy a kávé se löttyent vissza; most meg nem győz bújni, pironkodni a gyerekei előtt az erőltetéstől. – Már hála Isten, jobban. Vasárnap éjszaka rúgott egyet, s azóta a gyomromnak nyugovása van tőle. De aztán, mint aki a virágot vette föl teksztusul, s attól még a maga dolgáért sem tér el, megint Sanyira ugrott. – A Takaró tekintetes úr ma nem jön ki? – S úgy pislogott a kendője alól, mint aki bizalmasat mondott, tehát jussa is van egy kis bizalomhoz. – Mért? Jönnie kéne? – nyúltam én fel ridegen a gereblyém mellé. – Csak azért mondom, mert tegnap is itt volt; még viccelt is velem, na Prikkelné, kinn vagy benn van a legkisebb? – Attól, hogy tegnap itt volt, ma inkább nem kéne jönnie, mondtam én röviden. – Mert gondoltam, vízkeresztkor is itt volt – nyomult neki a béresné egyre alázatosabban és sündörgőbben nevetve, az én hallgatásomnak. – Ettől a kanásztól hallom, hogy már a szülők közt is szó volt a kisasszonyról. Mert annak a testvére még most is a Takaróéknál szolgál. – Ha elkezdte, kimondta. De amikorra a végére ért, folyton sötétedő és vörösödő mosolya kínos vigyorgássá mélyült; attól, amit rajtam látott. Ahogy ez a vigyorgás a hátam mögé került, éreztem, el is feketedik, és sértődés lesz belőle.

Így dolgoztunk ott, hallgatva mind a ketten, amikor a postásfiú a telefonüzenettel kiért hozzánk. Először csak a kanna csöve nézte őt, ahogy az út torkából biciklije mellett fölfújtatott; azután a komondor érdeklődő nyelve is feléje fordult; majd a nagy állat hipnózisában álló gyerek is megfordult a magvas doboz mellett, piros nyúlorrát s a szeme üregéből kiugró gombokat a küldöncre meresztve. Kettőnk közül a béresné derekában volt éberebb az érzék, amellyel a dolgozó ember a munkát félbeszakító alkalmat megneszeli. Amikorra én is fölegyenesedtem, nem is annyira a gereblyézésből, mint az iménti bosszúságból – már mindnyájan engem néztek: mit szólok a szokatlan tüneményhez? – Hát ez? – mondta a béresné (az újság és az előbbi sértődés közt) mindnyájunk nevében. Valóban az óra is furcsa volt meg a bicikli is. A bádogtarisznyás legény mindig gyalog járt; ma is úgy ment el a szokásos déli harangszóval. Most azonban egy vadonatúj kerékpárt tartott el magától, hogy a nagy törtetésben bele ne akadjon a szürke félhivatalos pantallója a pedálba. Kipirult arca és patakzó homloka mintha valami augusztusi délből iparkodott volna föl ide a hűvösödő délutánba. Az én első gondolatom, az Sanyi volt. Ami a faluból jött: a Terus híre, édesapa borospalackjai: mind az ő cinkosa, csele. Ezzel a biciklis emberrel is ő koholt ki valamit az én szép, özvegy délutánom ellen. Az, hogy tán sürgönyt hoz – Béla bácsinak lyukadt ki a gyomra – eszembe se jutott. Furcsa, de a béresné volt a legégetőbb gondom; hogy azt elzárjam a Sanyi üzenetétől. Elég volt mára a virágos célzásaiból. Ne tolakodhassék megint belém: „no ugye, hogy mégiscsak virág” egy győztes pillantással.

Elébe mentem nyolc-tíz lépést, gereblyéstől, úgy vártam be, hogy a fényes kormány s a piros arc eleméssze köztem és maga közt a levegőt. Csak amikor már tisztelet és megszólalás zavarában, közvetlen előttem dagadt a közelgő vörösség, akkor borult át rajtam, hogy talán mégis valami nagyobb, sötétebb az, ami ennek az embernek a szájában megnyílik. A nagy felnyíló állkapcák egy zavaros mondattal küszködtek. A postamester úr, meg Takaró tekintetes úr. Hogy a postamester úr biciklit szerzett neki, mert a Kiss gépész épp ott volt a postán, s hogy a fiatal Takaró tekintetes úr telefonált Ángyádról, hogy a kisasszony meg az édesanyja. Ahá: hát mégis Takaró tekintetes úr, villant fel hideg diadallal a küszködő szájra szegzett szörnyű figyelemben. De a mondatnak nagy nehezen a vége is kifordult a verejtékező vörösségből: „Mivel a kedves édesapja rosszul lett”. Nem tette hozzá, hogy kinek a kedves édesapja, a kisasszony vagy a Takaró tekintetes úr édesapja, s ettől egy percnyi légüres tér támadt a megértett hír előtt. Egy menekedő gondolatvillám olyasmi felé is kapott, hogy a Sanyi apja lett rosszul, s ezen a címen akar valamit kicsikarni tőlem. De a postásfiú (inkább a hírvivés, mint a hír fontosságától) rökönyödött szeme: nem hagyott kétséget. Az én „kedves édesapám” – édesapa lett rosszul az állomáson. Úgy mint a múltkor, hullámzott föl az ángyádi másodosztályú váróteremből az én kis sezlonom, ahogy a múltkor félkönyökön ott hevert rajt.

Magam sem tudom, hogy fordultam meg; egyszer csak mentem már be a ház felé, s az ember félig mellettem, félig mögöttem kanyargatva a biciklit: egy új összevissza mondatot zötykölt ki magából – tőlem, a sietéstől és a lelkére kötöttől még jobban összezavarva. „A Takaró úrék hintója, vagy ahol épp otthon lesznek a lovak”, meg „amire a kisasszonyék leérnek az útra”. Én éppen csak hallottam, mert az agyamban azon dolgoztam, hogy rányissak-e ezzel édesanyára. Egy féltékeny láng azzal csapott föl, hogy ne; édesanyának nincs ehhez köze; ez édesapa s az én dolgom, mint a múltkori is. De az idegen lépteimen föl-le himbált fejem egyre azon kínlódott, hogy ehhez a féltékeny lánghoz gyöngéd indokokat költsön. „Édesanya megijedne”, „amilyen fejfájós”, „hátha Sanyi túlozza”, vagy fordítva: „a rosszullét csak előkészítés, ahogy az szokás már”. Mialatt a rongyos szvetterre a kabátot ráhúztam, s a szennyesládából egy levetett harisnyát kiloptam, csak ez az elszánt „anya ne” járt bennem; semmi rémület vagy sírásféle. „Menni kell, apának szüksége van rám.” Ma is elborzadok magamon, ha visszagondolok erre; szörnyű kimenetelű ütközetbe mehetnek így a férfiak, nem: a nők, ilyenféle, igen: lelkesedéssel. A postás mondatát csak akkor állítottam össze, amikor a ház elé kiléptem, s a két ember, a küldönc és a béresné ott állt, köztük a bicikli, halk, gyorsan megszakadó beszélgetésben. Egy pillanatig mereven néztük egymást, hogy igen, én itt vagyok, de hogy is kell ezt most folytatni. Igaz: valami kocsi fog várni az országúton, a fiatal Takaró úr arról is intézkedett, adta föl a fülem az imént hallottat. S megindultam le a ház előtt a dűlőútnak. A postás benézett a házba. – És a kedves édesanyja a kisasszonynak? – Őt hagyjuk, ő beteg… Prikkelné, szóltam vissza a borzalomban ottmaradt kannának, csúcshasnak, gyereknek. Maga csak annyit mondjon, hogy elmentem. S azzal mentem tovább a völgynek, a mögöttem surranó biciklikerék előtt.

Amikorra az országútra leértünk, már ott állt a kocsi. Ettől megint megbokrosodott bennem a gyanú. Új, fekete hintó, a fölvont födele alól szép bársonyplüss-ülés: erre nem számítottam, hogy Takaróéknak ilyen kocsijuk van. Minket édesapa Tolnában is csak a grófék kimustrált batárján engedett járni; itt meg csak egy rossz nádas homokfutó gorvadt a pajtában. Inkább gyalog jártunk a faluba, minthogy abba befogassunk. Mialatt a száraz, munkaruhás kocsis kalapjához emelte a bakon két ujját, nekem be kellett vizslatnom a borító alá: nem Sanyi húzódik-e meg az innenső fészkében, csíny-nyertes szeme barna mosolyban. Hátha csak erre csalt le, együtt himbálni ebben a plüsspárnás borítóban. Még valami lányrablás vagy ilyen romantika is fölvillant a szárazon lobogó fejemben, mialatt pillanatnyi megtorpanásomból a fölhágóra szöktem.

A postás most már, hogy föladatától megkönnyebbül, a kerékpár nyergére dőlve egy kis részvéttel tudott rám beköszönni. A kocsis megmozgatta a lovak tajtékban álló farán a gyeplőt, s én az út lyukait kiegyenlítő rugókon a váróteremre próbáltam gondolni, hogy vitték be a munkások, s hogy fog rám fölnyílni a szeme. A hintó azonban bennem volt tovább is. A lovakat meg a kocsis szakadt kabátujját néztem, vajon összetartozik-e kocsi, ló, ember. A két állat egy vágtába ment, de nem úgy, mint aki megszokta egymást, csálról az nagyon is vén volt, s a nyakán láttam, hogy a csikónak elébe-elébe kap. Vajon mit szólt Sanyi anyja („az asszonyság”, ahogy a béresné mondta) a fia utasítására. „Szó volt köztük a kisasszonyról.” Amíg a fogatot összekapkodták, megint szó lehetett rólam. „Most már a hintónkkal is ők rendelkeznek.” „Ha az öreg Kárász meghal, még jobban rávarrja magát Sándorra.” Szégyenkezve riadtam rá, hová csúszott szegény édesapáról az eszem. Az ülés legszélén ültem, s a jobb lábam csendben, egyre megállíthatatlanabbul reszketett. Ahogy figyelmes lettem rá, akkor láttam, hogy nemcsak a lábam, de mindenem reszket. A számat is bajos volt összetartani a vacogástól. Ez olyan különös dolog, hogy az ember teste ilyen külön tud az agyától szenvedni. Az agyam világosságával szinte beléláttam az ő vacogásába, még csodálkozhattam is rajta.

Ahogy a bozót völgyéből a közbeeső faluba, kicsit lassítva, fölhajtattunk: megint édesapa jutott az eszembe, vajon leszállt-e itt az ökrös szekérről ma reggel. Előttünk is röstellt fölülni a zsákok elé, a béreshez. Én már fönn ástam a kertemben hajnalban; ő előbb ment le a dűlőn, mint akinek csak úgy a botjával van egy kis körülnézni valója a gazdaságban. A puszta lábában vagy a hídnál szállt föl a szekérre. A béresné egyik megjegyzéséből elértettem, hogy a falukban is úgy szokott leszállni. Elképzeltem őt, amint a bozót fölött derengő reggelben valami ürügyön lekószál, s előremegy, mintha a csukott üzletben akarna valamit vásárolni. S ez a kép, ahogy ő, a hajdani jószágkormányzó, a nyekergő szekere előtt így fölbaktat, olyan gyöngéden tódult most föl, hogy még a bozót reggeli szagát is ott éreztem benne. Sanyi megkérdezte az este, nincs-e benn dolga Endre bátyámnak – elvisszük. De ő csak hümmögött, nem szerette a potya fuvart. Csak én hozom azon most haza. S ezen úgy elszorult a torkom, hogy egy ujjal a szemem sarkába nyúltam. Azt hittem, teli van könnyel. De csak a bőr égett, az odaérzett könnycsepp helyén.

Aztán ez a megindultság is elmúlt, csak a lovak gyors patkóvágása, a bódulatszerűen gördülő kocsi s előreszegzett térdemben a remegés maradt meg – s a beszürkülő falucskában a kapuk elől utánunk bámuló arcok – az egymásba áthúzott falormok és kerítések. Ahogy a falun túl a Bozót völgyébe alábukó út, a híd másféle dübörgése fölriasztott, s kikapaszkodva a kereszt mellől a toronyforma ángyádi állomásra, a síneken csúszkáló fényekre odaláttam: egyszerre mindennél bizonyosabb lett előttem, hogy édesapát én abban az épületben nem fogom ott találni. Sok indoka nem volt ennek az előérzetnek; mért hívtak volna olyan sürgősen, ha úgyis meghalt. Én azonban, ahogy fölzaklatva, a lelkemmel utánakaptam, nem itt éreztem őt előttem, a tolató teherkocsikon túl, hanem valami dombok élén a Sétálótárssal, amint a nadrágját becsatakzó hajnalban, szürkületben mind messzebb tűnik el egyenes alakja.

Az állomáson azért egyenesen a váróterembe tartottam. A helyiség üres volt. Kirohantam a peronra: a vadszőlőindák alatt a padok is. Ilyentájt nem ment semmiféle vonat; csak egy motorbicikli állt befordított orral az iroda előtt. Amikorra körülnéztem, a kocsisom is ott jött már (a kijáraton át került elém) a málházóval. – A kisasszony apja? győződött meg, meg sem állva, a lefelé húsosodó ember, hogy úgy van-e, ahogy a kocsis mondta. De nem kellett válaszolnom, már vezetett, s csak mentiben szólt vissza. – Minálunk van az őrházban. Mert épp ott lett rosszul a vagonoknál. – Én nem szóltam, csak mentem utána láb nélkül, mert a kemény, gyors, katonás, idegen, ami a kavicson nyikorgott, nem lehetett az én lábam. Még azt sem kérdeztem meg, hogy él-e hát. Csak az egész rohanásom tűnt fel olyan megfoghatatlannak; mintha az teljesen lehetetlen volna, hogy édesapa ott feküdjék a számtáblás kis házban; annál a sorompónál, amelyen az imént a síneken átzökkentünk. A raktár tövében az ökreinket pillantottam meg: ott állingóztak a lerakott iga mellett. Ez volt az egyetlen, ami a valóság meleg bánatos színét hordta ebben a rohanásban. A házikó szép gyepezett kertjében, az alkonynak piros kérgükkel is visszafelelő cseresznyefák alatt: két gyerek állt s nézett bennünket dermedt halszemmel. A konyhában egy férfi s egy asszony vesződött valami állólámpán; az asszony a tetejét emelte, a férfi a petróleumot csurgatta. A hátáról, a tömött kezéről, ahogy ehhez is jobban értett; a homályban is megismertem. – Nellike – fordult vissza, ahogy a vasutas előreengedett, s alakom a nyitott ajtó tarka, de könnyen elfogható világát elállta előle. A fél kezével az asszonynak nyomta a lámpát, s teste árnyékával már megindult felém, hogy mint egy meghatott, forró olvadó gombolyag – előkészítsen, az utamat elállja, magát a kettőnk dolgába behízelegje. De én elhárítottam, anélkül, hogy a kezemet fölemeltem volna. Védett az egyenes léptem, amivel a szobaajtó felé mentem. – Sajnos, rosszra kell… – használta fel ő testem és lelkem könyöke körül azt a fél másodpercet, amelyre a betett kilincs engem is megállított.

A piciny szoba egy kicsit világosabb volt, mint a konyha; éppen csak az ágyra jutott kevés a hanyatló fényét oldalról beverő napból. Amit láttam, minden: mozgás nyomait mutatta. Az asztalon egy kidobott nagy dunyha; a szabadon maradt csücskén: nyitott orvosi táska; az ablakdeszkán kabát, gyógyszeres doboz, összevissza heverő ampullák – fölötte a fogantyún a vasutas borotválkozó tükre; egy széken más kabát, lavór, vizes rongy; az ágy a faltól előrehúzva; még az ágy fölött a Mária-kép is elbillent valahogyan. Egy fiatal férfi dolgozott háttal nekem a sötétben. A lábán a motorbiciklihez tartozó bricsesz; ő is csupa mozgás, kabátja ledobva, maga az ágy fölött, a könyöke után ítélve, mind a két keze foglalatos. Éppen csak az ágyban az árnyék, a szeszélyesen fehérlő ing s a fekete test: az volt mindent megcáfolóan mozdulatlan. Én ezt a mozdulatlanságot láttam meg először (egy árnyékokból összetett arc, melyen máris kiüt a másodnapos szakáll; a leesett kéz, s az ágy végében a magán csodálkozó cipő), s megálltam tőle. Az én megállásomtól az orvos is visszafordult. S mintha rólam olvasta volna le, amit a fekvőnek izgatottságában nem ért rá, nem akart elhinni; egyszerre rajta is az a mozdulatlanság csüggedt el, ami mirajtunk kettőnkön. A hátam mögött benyújtott lámpánál az arcát is megnézhettem: fiatal, szőke fiú volt, az orra alatt silány kis bajuszka; a pakompartját is lenövesztette, hogy egy kis orvosi tekintélyt szerezzen vele. Az ujján vékony karikagyűrű; ezzel meg a motorbiciklijével indult neki a vidéknek. Most egészen ki volt kelve magából; a homloka vörös; remegő bajuszkája alól nagy cseppekben fakadt a verejték. Tán édesapa volt az első (s hozzá „jobb ember”-féle), akivel egyedül, a kórháztól távol, kellett ilyesmit végigcsinálnia. – Sajnos, mindent megpróbáltam – dadogta mentegetődzve. – A második rohamhoz értem ki; abból még sikerült visszahoznom. Ennél, úgy látszik, szívembólia lépett fel. Én közelebb mentem az ágyhoz. A kicsit elnyílt száj, a tekintet nélkül kifehérlő szem a halál hályogába volt burkolva. – A pulzus az előbb még tapintható volt – suttogta mögöttem az orvos. De én ma is azt hiszem, hogy szegény édesapa akkor már legalább egy negyedórája feküdt ott holtan a pulzusán remegő ujjak alatt.

Most én fogtam meg édesapa lelógó kezét. Mi lett az évek torzításában ebből az érintésből? Az ujjaim valami hidegre emlékeznek, de az mintha az én dermedtségem lett volna; az összeszorult vértelen ujjhegyek hidege, amint a másik testen magára riad. Többet nem tudtam moccanni, még a kezét sem raktam vissza a mellére, csak álltam. Megbénított, hogy emberek voltak a szobában. Történnie kéne – éreztem – kettőnk közt valaminek, de attól, hogy tanúink vannak, csak a kezét tudtam fogni. Így álltam, lét nélkül, szinte fölfüggesztve a magam fagyosságában. A kihúzott ágyon túl az ablak is egy orv bámulás volt. A behozott lámpától odakinn egyszerre sötét lett; csak az égő visszfénye táncolt a fekete üvegben. A káprázó karikák közt azonban, ahogy esztelen forgásukban el-elfogytak, beleső szemek és arcok árnya merült fel; egy elnyomott orr is odalapult az ablakra. Sanyi, miután helyet csinált a lámpának, mögém húzódott. Ott éreztem magam mögött a megindulástól rázkódó meleg zsigereit. – Nellike, sírjon inkább – tört be a hangja is, közelről s mégis messziről abba az időtlen burokba, melyben állnom kellett. A doktor egész csendben az ampulláit, oltótűit kezdte rendezgetni. Az nem való, hogy egy orvos ilyenkor, mint a laikusok, megkövülten álljon; de a reszketését foglalkoztató rakodás csak a kezét vonta el tőlem, a lelke előttem sunyított, mint egy fejét a földre szorító, bűnét tudó kutya. Ellazított ujjaim és édesapa csuklója közé én egyre több ürességet bocsátottam; de szólni nem tudtam. Föl szerettem volna kapni, s elvinni innét, a beleső vasutasék, a lihegő Sanyi, a tapintatosan kattanó fecskendődoboz közül; ahol belenézhetek abba, ami kettőnkkel történt, s nem kell ily bután s hidegen állnom: a legnagyobb előtt, ami idáig történt velem. De ez a mozdulatlanság s az első szó, az első nyakfölvetés közt nem éreztem semmiféle utat. Minden száguldott bennem, csak én álltam ott bénán a pillanat hatalmában.

Sanyinak kellett még közelebb nyomulni, s a könyököm megfognia. Ahogy az érintésre rárezzentem, egy könnyében forgó véreres szem s egy ide-oda ráncigált arc nyomult hozzám, és hívott: zokogjunk közösen. Ha még egy pillanatot várok, a vállam is átfogja, tán rám is omlik a nedves, húsforró, rázkódó részvételével. – Most hogy visszük haza? – állítottam meg én egy gyors, ijedt kérdéssel az értelmét, mielőtt a sírásba alábukik. Még ma is egész világosan látom azt a percet. Az én védekezésül felemelt kérdésemet s az ő szemében: a csodálkozó visszatámolygást ahhoz, amit kérdeztem tőle. – Haza? Majd szerzünk valamit… Egy megfelelő szállítóeszközt… – S a megkívánt gyöngédség újból a könyökömnek nyomult. – Maga csak bízzon rám mindent, Nellike… Mit gondol, doktor úr? Esetleg a vármegyei mentőautó… – Ó, igen… Sajnos… kezdte a szórakozottság, s kapott észbe a kötelesség az orvosban. A tapintattól azután egészen elnémult, s úgy ment másodszor is neki. – Engedély kell hozzá… Más megye is… Sajnos, én nem vagyok hatósági orvos. Különben is zárt koporsóban. – Ez az ellenállás, a gyérbajszú, vékony gyűrűjű ember fontoskodása – engedély, más megye, hatóság – föloldotta bennem azt a szökni, menekülni vágyót, aki mint egy rabolt gyermeket, a karján vitte volna már, futva, a hetvenkilós testet, hogy egy féltékeny anyai vacokban magának eldugja. – Nem vihetem haza? – kérdeztem türelmetlenül, csaknem hogy kihívón. – „Azt akarja mondani, hogy én, a lánya, nem vihetem most azonnal haza”: ez volt a hangomban. – Sajnos, amíg a hivatalos… nem foganatosították – kapaszkodott az orvos a nála erősebb szavakba. – Engedje át ezt nekem, Nellike. Én még ma este mindent elintézek. Maga csak menjen vissza a hintón – foglalta Sanyi (anélkül hogy megérintette volna) a hátamat egy pártfogó ölelésbe. – De én nem megyek. Én nem hagyom őt itt – csapott föl indulatos dacba mindaz, ami a pusztától jövet bennem gomolygott. S úgy fordultam vissza édesapához, mint aki azt mérlegeli, hogy vihetné el innét az ölében. A férfiak szürke foltok voltak a szemem sarkában, de a hallgatásukon éreztem, hogy meg vannak döbbenve.

Az egyik foltban most megrándult valami; Sanyi húzta vissza a kis embert. Ott tanácskoztak az ajtóban, férfi módra. Én újra megszorítottam édesapa kezét, s a szeme sötétségét néztem, borostás arcára meredve. A hangosabb szavakat azonban kivettem. Sanyi most már tegezte az orvost: „Kérlek, te elmégy”, „Slenkai Jóskáért jótállok…” Slenkai a mi körorvosunk volt. Sanyi, éreztem, ki akar tűnni előttem; azért gyömöszöli a nála gyöngébb lelket markával, hangjával – még a becsületével is. Már másodszor mondja „szavamra”, „de öregem, a tiszti becsületszavamra”. Egyszer csak megszűnt a motyorgás; a kis doktornak, úgy látszik, nem maradt ereje az ellenkezésre. Állt, mint egy mártír, akivel úgyis mindegy, hogy mi lesz, s meggyőzetlenül hallgatott. Sanyi megint a könyökömnél forrósította a levegőt: – Nellike, lenne ereje hozzá? Most azonnal. – A maguk kocsiján? – rettentem föl a szemét keresve. Egy pillanatig így néztük egymást. Mindketten ugyanarra gondoltunk, csak egészen másképpen. Én: a délutánra, a hintóba szállásomra. Mégiscsak együtt himbálunk haza az éjszakában a plüssülésen. Édesapa ezt is megcsinálta. És most az egyszer Sanyiban is megmozdult, a tekintetemtől, valami önismeret. Bizonytalanná lett; elszégyellte magát a halott előtt. – Ha képes rá, födte be rögtön az arcán a beismerést, hogy ebből az útból éppúgy, mint a bakterházból is, magának akar valamit kikaparni. Egy kis föllazulást, amelyben hozzám férhet; egy közös, nagy emléket, amelyben mindörökre mellettem lehet. Nem szóltam, csak a fejemet vetettem föl úgy, mint aki méltatlan lenne magához, ha az erejét kéne bizonygatni. Én is befödtem ezzel a fejfölvetéssel valamit. Hogy édesapa csuklójával a kezemben ilyenre gondolok – s hogy félek tőle. – Doktorkám, csak menj el egész bátran – szólt oda Sanyi az orvoshoz, aki mint egy hipnotizált a kabátját, táskáját csendben magára szedte. Aztán ő is utánaindult a kituszkolt bekecsnek. – Egy-két percig itt marad, Nellike – nézett rám vissza, s ahogy egy pillantásban a holttesttel összefoglalt; szerelem, bámulat, borzalom volt a szemében.

Magunkra maradtunk. Édesapa úgy feküdt még, ahogy az orvos fölállt mellőle. A háta és feje mögött annyi párna volt, hogy bontott melle kinőtt az ágyruhából. Egy öreg halásznak lehet ilyen erős, barna, egészséges melle, mint az övé volt, őszes szőrzetével. Amúgy is nagy orra azonban szinte túlvilágin horgadt az elapadt arcon. Minden árok mélyebb és feketébb lett körülötte, maga is valami szürke ködben állt, melyet a félig elnyílt jobb szem még kísértetibbé tett. A dacos, leszámolt arc mögött ez a kék szemhéj s az alóla kicsúszó pillantás olyan volt, mint egy értelmetlen, bánatos visszanézés. Most odaborulhattam volna rá; nem tudott volna védekezni a jajdulás ellen, amely hónapok óta szorul a torkomban. De énnekem azt kellett figyelnem, találgatnom, ami odakint történik. Az ablak mélyében elenyésztek a leselkedők, nyilván a két úrféle szívta el őket; a húsos vasutas és Sanyi tanácskozását bámulják a besötétedett gyepkertből. A kis doktort a motorja ott várja a vadszőlő alatt. Röstelkedve és megkönnyebbedve zötyög-zörög rajt a sötétben; a szembe csapó széllel hűti a kipirult fülét. Sanyi pedig fut, intézkedik; elkapta a szörnyű lelkesedés, amellyel én indultam neki ennek az útnak. Mindezt nem láttam vagy gondoltam, csak éreztem valahogyan. De ez az érzés elég volt, hogy az előbbi bénaságból zilált várakozásba szórja szét a lelkem. A konyhából nem hallatszott egy mukk sem. Ott állt a kitárt ajtajával; lakói átengedték a szerencsétlenségnek. A várakozás megoldotta a zsibbadtságom. Mozgó ujjaimmal kötettem magam vissza a holttesthez. A mellére gomboltam rá az inget, a lógó kezét s a felcsúszott szemhéját igazítottam helyre. Nem ahogy a halál parádéja, hanem ahogy azt a büszkesége és szemérme kívánta. S közben, emlékszem, egyszerre csak olyan idegen lettem magamnak, hogy a viaszos szemhéjhoz érő ujjamnak se hittem. Vagy az volt másvalakinek az ujja, vagy énnekem kell mindjárt felébrednem.

Odakinn tompa gördüléssel elindult még valami a földben. Ahogy szétváltak benne az apró dobbanások és a puha, egyenletes robaj; megértettem, hogy Sanyi áll be a bakterház elé a hintóval. Ez szokatlan volt; még sosem láttam hintót a pályára behajtani. A raktár mellett jött be, ahol az előbb az ökreink állingóztak az iga mellett. Csupa fülként álltam; édesapa öklén a tenyerem. A kocsi nem ment tovább; vártam: hallom-e Sanyi leugrását; mozdul-e a konyhában valaki. De nem hallottam semmit. A képzeletem azonban jól mérte az időt: Sanyi arra a szívdobbanásra lépett be, amelyre gondoltam. Eleresztettem édesapát. – Behoztam a kocsit; maga csak szálljon be, Nellike. – És édesapa? – kerestem szemében a cselt, azt hittem, el akar szakítani. De Sanyi arcán nem volt ravaszság. Mámor inkább, hogy valami esztelent és törvénybe vágót csinálhat értem. – Majd őt is… Csak maga legyen most engedelmes. – Ez az „engedelmes”, ez már az ő díja volt hőstetteiért. De én csakugyan nem is tudtam föllobbant gyanúmmal mit kezdeni. Visszanéztem az ágyra, és engedelmesen kimentem. A konyha üres volt; a ház körül sem találtam senkit. Csak a kocsi állt ott, a fémszínekben kihunyó este előtt fekete ébenfából. A hintó, a lovak, a merev nyakú kocsis, mintha mindet egy lemezből vágták volna ki – egyetlen metszéssel. Megértettem: Sanyi csinált a bakterház körül a vasútival ekkora ürességet. A kocsis a kalapjához rakta két ujját, de szólni nem szólt. Csak a lovak váltogatták a hátsó lábukat, amíg a hintóba beszálltam. Úgy vetettem be magam a túlsó sarokba, mintha egy nagyon testes utasnak kellett volna helyet hagyni. A borító most kétszer akkora volt, mint délután. Széle és a kocsis háta közt egy négyszögnyi szabad ég maradt; abban ki tudja, hová tartó madarak csaptak, csiviteltek át az ostor előtt.

Egyszer csak nyikorog a kavics, s jön kifelé összefolyva Sanyi és a test. Egymaga hozta a karjában. A ház körül most sem volt senki; még a kocsis sem fordította hátra a fejét. Sanyi a földön állt, úgy csúsztatta be a testet a borító alá, mint egy kócbabát, éppen csak a dereka hajolt előre közben. Férfinak is csak az őrülettől lehet ilyen fölös sok ereje. Egy pillanat múlva már ő is ott ült a kisülésen; édesapa combja az ő kemény két térde közt; a bal karja a hóna alatt, ahogy becsúsztatta. Ezzel tartotta s védte, mintha cigarettára kérne tőle tüzet. – Mehetünk, János – szólt előre, hogy a test biztosan ült a sarokban. A kocsis ki volt már oktatva. Nem fordult vissza az állomásnak, a pályán át lopott ki az estébe bennünket. Két rövidet döccentünk; az élők s a halott is: a sínek. Azután egy sötétben fölmeredő pózna: a hazai országút sorompója.

Szép áprilisi este lehetett az is bizonyára. Amelyiken a csillagok mint ma nyílt virágok ragyognak, s a dombok puhábban hajlanak a sok új lélegzet közt. Én azonban abból, ami kinn volt, csak a süllyedésekre és emelkedőkre, egy kis befújó szellőre emlékszem, amely mintha maga is belé lett volna hangolva: dombok, kátyúk, féderek játékába. Még mindig ott vacogtam, ahová beültem. Sanyi, ahogy a test kihűlt, s az ülésbe beleszilárdult: engedett kicsit a kínos előrehajlásból. Én tudtam, hogy nekem kéne édesapához húzódni. Én vagyok a lánya; a derekát tartani. De a felső kabátjába bepólyált test fölött az arc, melyből a fölénk növő holdfény csak kísérteties holdárkokat hagyott meg: a helyemre tapasztott. Amióta hazulról eljöttem, egy érzékemmel folyton keveselltem szenvedésem; most mégis ki voltam merülve tőle. A le-föl himbálásban lassú belső vérzésként öntött el a gyengeségem. – Mégis okosabb így, kezdte meg Sanyi a beszédet. Majd azt mondjuk, az úton jött új roham rá. Slenkai Jóskával én majd elintézem… S hogy az én hintósarkom néma maradt: – Nem borzasztó ez magának? Így hármasban utazni. – Ha már az megtörtént. Mi ez ahhoz képest: ragaszkodtam én növő gyöngeségemben ahhoz, aki akartam lenni. „Ha azt kibírtam, hogy ő nincs, ezt az utat egy ártalmatlan testtel”: a lélek ilyesmit diktált, de inaim bátorsága egyre csendesebb lett. – Bámulom magát – mondta Sanyi egy kis hallgatás után. – Ahogy ott állt az édesapja mellett, mint egy kristály, amelyik akar és nem tud megrepedni. Aki így tud szenvedni, mit lehetne arra… – Elharapta; azt akarta mondani: építeni. De észbe kapott: ez az ő szíve önző számvetése. Már másodszor szégyellte el magát édesapa előtt. Én nem szóltam. Az jó volt, hogy ilyen kemény gyémántnak tart. Nem tolakszik az ajánlkozásával, a gyöngédségével.

A hintó csaknem lépésben ment; így ereszkedtünk alá az ángyádi Bozót-hídnak. Sanyi azonban félt az én csöndességemtől, vagy a drága, gyorsan fogyó szánmétereket sajnálta, mert azt kezdte mesélni, hogy történt. – Pestről is volt vendég a paszitán, az asszonynak az anyja. Azt itt adták föl a délutáni gyorsra. Egyszer csak odaszólt a hivatalnok: Takaró úr, ott kinn a raktárnál rosszul lett egy úr; bérlő maguknál. S már kotorja a szállítólevelet, hogy megmondja a nevét. Az orvost már ott találta. Előszörre csakugyan jobban lett. Fehér volt, de azért mosolygott, s azon volt, hogy fölkel. Még gondolkoztam, ráijesszek-e magukra. Hanem másodszor, akkor már csak a kezemet markolta. S mielőtt egészen elalélt, rám nézett. Nellike, én azt nem fogom elfeledni. Ha volt pillantás, amely egy életre… A legszentebb esküt inkább… Egy ilyen pillantást nem lehet megcsalni.

Elértettem, hogy mit akar kihozni. Engem bízott rá édesapa; én vagyok a mai naptól egy halottnak tett fogadalma. Tiltakozni kéne, mocorgott a béna mélységben valami. De hogyan, amikor itt ül köztünk messze lebegő holdgödrös arcával ő, akinek csakugyan ez volt az utolsó reménye. Sanyi nem hazudik. Csak ellatyakosítja, beérzelmeskedi, ami édesapában olyan éles és túlvilági volt, mint az orra a halottaságyon. Már gyertyaszentelőkor hogy rosszul lett. A kétségbeesésivel, az előérzetével szorított e felé a másfajta férfi felé. Tudta, hogy nem nekem való. De ő ezt a szörnyű árvaságot, ezt a sok kelepcéjű éjszakát is tudta a holttestével döcögő batár körül. S nem ítélt-e jól: mik vagyunk mi édesanyával nélküle? Mi vagyok most már én is ebben a hintózugban? Még szenvedni sem tudok úgy, ahogy kellene. – Igen, még szerencse a bajban, hogy ott volt – mondtam hitem ellen, inkább a halott hallásának. – Igen, és én másban is rajt leszek, Nellike – küzdött Sanyi a hangját befutó könnyekkel. – Engem, higgye el, semmi sem tehetne boldogabbá, mintha a maguk bajában egy kis szerencse tudnék lenni… – S megigazította az édesapa félrebillent fejét.

Amikorra a pusztára kiértünk, a ház szokatlan világossággal fogadott. A szobák felől minden ablak égett, de a tornác kövén is ott állt egy viharlámpa, alulról világítva a széken ülőket. A kocsi orv robajára mindenki fölállt. A lámpa mellől, a földről, alakok nőttek föl: guggoló cselédnék, akik begyűltek hallgatózni az urak bajához. A major torkában az egyik szederfából a béres vált ki, levett kalapjával. Ahogy a kocsi megállt, s a viharlámpa kutatva közeledett a borítóhoz, édesanyával egy fénykörben egy gazdaembert pillantottam meg. A lámpát is ő tartotta, a szegény kis új özvegy szétsírt arca fölött. Ezt az arcot láttam már. S rögtön rá is jöttem, hogy hol. Tehát már erről is be vagyok kerítve. Amíg én a bakterházban édesapa mellett álltam, ő az ő apját iderendelte… előkészíteni.

 

 

Amióta édesapát hazahoztuk, hallgatag megállapodásként vett körül a házasságunk. Sanyi nem kért meg, a házban egy szó sem hallatszott esküvőről; én azonban éreztem, hogy minden tiltakozás nélkül eltelt nap egy-egy igenbólintás, amelyet egyre nehezebb lesz visszaszívni. Az is, hogy édesapát Sanyi nyalábolta ki; a viharlámpást az ő apja tartotta; édesanya első jajveszékeléseiben az ő karjukba kapaszkodott, míg én csak álltam s néztem, mint tolják össze szobámban a nyújtópadot: ez mind az én szabadságomnak volt bénán odaengedett darabja. Ha tartani akarom magamat, ki kell vennem a kezükből édesanyát, a halottat; elküldeni őket a hintójukon, magamnak szalajtani a cselédeket. De erre nem maradt erőm. Hagytam, hogy áttuszkoljanak édesanyával a hálóba. Ő az ágy végébe fúrta a fejét, ott nyöszörgött, rázkódott, még nem is a csapástól, inkább a borzalomtól, hogy édesapa halottként van a házban, s ha fölemeli a fejét, meg kell őt látnia. Én ezalatt ott álltam a szoba közepén, kigombolt kabátban. A sapka úgy maradt féloldalvást, ahogy a hajamról lehúztam. Aki benézett, azt hihette, rögtön tovább kell utaznom; de a szomszéd szobában egy férfit mosdatnak, s másfelé nincsen kijárásom.

Kinn a hintó puha zajjal gördült neki az éjszakának; a paták is szinte posztóval bevontan vágták a bozót észrevétlen zümmögését. De a hintón Sanyinak csak az apja ment el a halottkémért; az ő biztos lépései s a béresné loccsanó lavórja tovább beszélgettek az ebédlő csendjében. Az őrháznál még nem tudtam volna elképzelni, hogy ezek ketten mosdathassák őt. De a délutáni út úgy elhasználta az erőm, hogy nem szakíthattam föl az ajtót; édesanyát sem ráncigáltam föl az ágy végéből a mosdatottat visszakövetelni. Sanyi bejött az édesapa ünneplőjéért, s engem is kihántott óvatosan a kabátomból. Azt akarta, hogy odadőljek a bevetett ágyra. Az én erőmből azonban csak arra tellett, hogy az ágy szélén makacsul megüljek. Arra riadtam föl, hogy a községi orvos hozzánk is bejött. Édesanya akkor már a nyitott szekrényajtóban állt; egy régi fekete háziruha volt rajta, s a szétsírt arcán nyomogatta helyre piciny zsebkendővel az elpuhult ráncokat, kivörösödött cimpákat, elmajszolt könnyeket. Én azonban még mindig az ágy szélén ültem, az apáén, ahogy Sanyi odarakott. Azaz csak a testem ült; belül mintha egy új érzék nőtt volna bennem, amely kinyújtja éberségét a tetőn, áthat a falakon; a millárd neszű és csillagú estében hallgatózik. – Én természetesen vállalom a dolgot, már csak Sanyi barátomért is – jött a körorvos dohányszagú torkából egész közelről a hang. A szakállba rejtett száján, a halottkémi tisztelet alatt még egy sunyi, cimborás mosoly is bujkált. – De a hölgyek is vigyázzanak, nehogy elszólják magukat. Tehát az úton történt. A kolléga érdekében kérem elsősorban.

Nekem megint föl kellett volna kelnem s rákiáltani: „Én szöktettem el, vállalom a felelősséget.” De én csak néztem rá, fáradtan, hályogosan, s tűrtem, hogy megfogja a kezem. – Le kell feküdni, kislány. Még szüksége lesz az erejére. Aztán a Sanyi melegebb keze vette át karomon az ő vékonyabb ujjainak a helyét. Én megrándultam alatta, a nyakamat segítségkérőn kapkodtam a válla fölött, de harcolni nem tudtam. Addig el sem képzeltem, hogy ilyen zsibbadás is jöhet az emberre. Akármit csináltak, meg kellett adnom magam. Még az sem bírt erőmre hozni, hogy Sanyi édesanyát is rám uszította. Nyakamra kulcsolta a karját. A nedvben, pirosságban és duzzadásban szétfolyt arcát ő tolhatta az enyémbe anyáskodón. – Le kell feküdnöd, Nellikém. Ha már így meglátogatott bennünket a Jóisten, legalább te ne… – borult rám, ahogy már évek óta soha. Egy kis huzavona után bele is nyugodtam, hogy lefektessenek; csak a béresnét toltam odébb, aki a nagy hasával leguggolt, hogy a cipőmet kifűzze. Tudtam, hogy Sanyi odakinn fekszik le ruhástól. Ketten őrizték a tömlöcömet: édesapa a két gyertya közt, a kikért lepedő alatt, s ez a díványomra rogyott, csendesen horkoló meleg ember, akiben most egy kis diadal is szuszog, hogy ez a nap ilyen szépen oda terítette őt a küszöb elé. Én pedig itt fekszem hanyatt az édesapa ágyában; a sötét mennyezetet néztem s az ajtó fölött a befolyó gyertyafényt. Elképzeltem őket a szomszéd szobában. A béresné is tudja, hogy itt maradt. Meg voltam botránkozva anyán; de változtatni rajt nem tudtam. Csak bámultam, s virrasztottam az én nyújtópadomon, míg az ajtón kialudtak a fénylécek, a spalettán pedig kintről felderengtek. Édesanya néha fölvetette magát s megkérdezte: – Fönn vagy még, Nellikém? – S hogy én végre ráfeleltem: siránkozni próbált. – Istenem, ilyen hirtelen. Talán, ha itthon éri, egy kis ecetes tormával… – De azt már nem mondta meg, hogy mit csinált volna az ecetes tormával. Csak felsóhajtott: – Istenem, te tudod, mi lesz az árvából. – Ezzel azonban már csak az álmossága, a gyengesége ellen küzdött. Mert két ilyen fölhorkanás közt ő is szuszogott, akár az a másik az én díványomon. Ennyi volt minden elégtételem, hogy én még fönn voltam.

Ez a virrasztás s utána a zokogásokkal megszaggatott álom (álmomban bírtam először zokogni) adott erőt Sanyi ellen. Amikor édesanya az alva-sírásból fölrázott (s én vonító hangommal a fülemben olyanformán szöktem fél könyökre, mint édesapa azon a gyertyaszentelő délután), a szomszéd szobában már megint férfiak dörmögtek. – Te, az asztalos – ugrott fel édesanya megszégyenülten. – Pedig csak most bólintottam el – kapkodta magára a ruhát. Közben azért rám is volt gondja. – Fésüld meg magad, ne lássanak így. S én engedelmesen beleakasztottam hajamba a fésűt, ahelyett hogy fölkócoltam volna, tiltakozni. Ott kinn a kabátjából kifogyott, nagy, vörös orrú emberke épp édesapa hosszát mérte az ácsméterrel; – a burnuszába takarózott alakot, amint az első szürkület a lepedőjét elöntötte. Sanyi azalatt az elébe tett gyászjelentés-mintákról másolgatta apáét. Amikor kijöttem, már édesanya is ott állt a háta mögött. A kredenc sarkán iktatták be a szövegbe a Béla bácsiék pontos nevét meg a mi előnevünket. Hogy régimódi számjegyeit a piszkos pepita füzetbe beírta, a temetkezési vállalkozó is odaállt mögéjük tanácskozni, hogy érc vagy keményfa legyen-e. – Teréznek és Szerénának sem sürgönyöztünk még, szipogta édesanya. De Sanyi már arra is gondolt: édesanyának csak helybe kellett hagyni a sürgönyszöveget. Én elhúzódtam; az ablak párkányára támaszkodva néztem a piros pászmákkal átszabdalt bozótot. De senki sem vette észre a sérelmemet. S én nem tudtam erélyesebben a tudomásukra hozni. Olyan ködszerű voltam magamnak is. Egy viaszbabát kellett magamon hordani; az emberek részvevő pillantása is annak szólt. Én magam meg mintha most válnék ki eddigi világomból; eztán valami mozdulatlan nővérekkel kell társalognom, akik túl ülnek a falakon, a hajnal narancsperemű felhői közt. Ha jól figyelek, elér hozzám – nem a hangjuk, mert hiszen némák; hanem a nyelv, amelyen eztán beszélni fogok velük. Csak Sanyinak volt rajtam a barna, meghatott pillantása. Most is ő állt mögém. – Nem lenne jó sétálnunk egyet? – Nem – mondtam – még nem is mosakodtam. De magam is csodálkoztam, milyen megadón hangzott ez az elhárítás. A könyökömet sem volt erőm elhúzni a gyöngéden odahajló melle mellől. Mosdás után azonban összeszedtem magamat, s amikor az ablakból láttam, hogy az asztalos Sanyival lefelé böcöllézik a falunak, fölmentem a felső majorba. A cselédeknek én adom ki a munkát; gazda az én leszek. A béresné akkor jött ki a tehén alól a fejőzsámolyával. – Az ura hol van? Meg akarom mondani neki, hogyan vessék a kukoricát. – Á, ne gyilkolja magát azzal, kisasszonykám. Elrendezte azt a Takaró tekintetes úr. Elindította őket szürkülettel. Még szerencse ebben a bajukban – tette hozzá –, hogy az a jó ember ott van a kisasszonynak… S az ő búhoz szabott arcában is olyasmi játszott, mint az éjjel a községi orvoséban.

Abban a másfél napban, amíg szegény édesapát eltemettük, s a fehérvári vendégek kocsiját is kikísérték a kutyák a pusztából: ez történt minden pillanatban. Akármire szedtem én össze magamat: Sanyi már megcsinálta. Ahogy a majorból jövet a félbemaradt kertemnél megálltam, s átnéztem azon a tenger időn, aminek a túlsó felén tegnap a cineát vetettem, eszembe jutott a koszorúnk. – Elment már Teréz néninek a sürgöny? – kérdeztem anyát, aki a konyhában egy koszló fekete alsót nyalogatott óvatosan a vasalóval. – A koszorút velük kellett volna meghozatni. – Majd hoz azt is az asztalos, Sanyi fölírta neki… Én megzavartan álltam: azt sem tudtam, hogy az asztalosnak a járásszékhelyre kell fölkocsizni a koporsóért. Persze oda is Sanyi adott kocsit alája. – De hát miért nem a magunkén küldte édesanyám? A mi lovaink dolgoznak, Takaróék meg a mi dolgunkban járnak. – Istenem, azért vagyunk emberek, hogy segítsük egymást, nézte édesanya a selyem alsóról fölszálló gőzöket… – Én szótlanul fogtam a piskótacsináláshoz. Ha Teréz néniék holnapra megjönnek, valamivel meg kell kínálni őket. Édesanyának az volt a vigasza, hogy így legalább elfoglalom magam. Ő addig behúzódik édesapáért imádkozni. Hogy az első ijedelme elmúlt, szinte kívánkozott már a holttest mellé. Ebben a zűrzavarban az volt az a hely, ahol a legjobban elimádkozhatta, elpityereghette az időt.

Délfelé megjött a koporsó. A koporsóbatételnél megint csak Sanyi segített az asztalosoknak. Benézett rám is a konyhába; aztán ment ki a cselédek után. – Sanyi azzal biztat, hogy megbánhatta a bűneit szegénykém… – motyogta édesanya, hogy egy kanál rántott levesre kijött hozzám. – Ha a családját olyan szépen a gondjába ajánlotta, azzal biztatom magamat, a lelkére is volt gondja szegénykémnek… Én elértettem: Sanyi már neki is becsúsztatta, amit nekem a hintóban. Hogy szorította édesapa a kezét, hogy bízta rá a pusztát, a családját, engemet. Azóta talán már mondott is valamit édesapa? Abból a kapaszkodó kézszorításból talán már egy megható, egyházi szónoklat lett az édesanya pityergéseiben. Hogy kapaszkodik ebbe a Sanyiba, jobban, mint édesapa a halál partjáról. Én tán szentségtörő, halottgyalázó is lennék, ha azt, ami Sanyi és édesapa közt az őrházban történt, kétségbevonnám. Pedig most kellene elévágni. De nem szólok, csak annak a kanál levesnek az avas szagát forgatom a számban. Nem bírnám ki édesanyát a Sanyiba vetett reménysége nélkül. – Délután bemegyek a plébánoshoz – mondom eltökélten. De Sanyi már a temetést is régen megbeszélte. Ebéd után egy kis cselédlánnyal érkezik; a dobozban fátyol, kalap, még fekete gyászgyöngy is. A jegyzőnének most járt le a gyásza, azoktól kérte el, amíg mi csináltatunk. – Édesanyáméknak mennyi pénzük maradt, ülök föl este elalvás előtt az édesapa ágyán. – Szóltál, fiam? – reccsen meg a másik ágy is. De félig éber fülében még ott találja a kérdést, egy kisvártatva magától válaszol. – Nekünk, fiam, semmi… Sanyi vesz föl a Hitelszövetkezetben a termésre. – De hát mért Sanyi, mért nem mi? – Aztán minthogy nekem is eszembe jut, hogy az ő jótállása nélkül minekünk nem adnának. – Vagy Béla bácsiék? Egyszer ők is kölcsönözhetnének. – Tudod, milyen Béla bátyád – motyorogja a másik ágy. Majd egy kis nyikorgás után: – Az ember köszönje meg a Mennyei atyának, ha bajában ad mellé gyámolítót.

A temetésre csak Teréz néniék jöttek meg; Szeréna néni helyett egy sürgöny érkezett, „Tüdőgyulladásban fekszem, a nagy csapásban számíthattok rám”. Egészséges, szikár vénkisasszony volt (nem olyan, mint édesanya meg Teréz néni); a tüdőgyulladást is azért kapta tán, hogy el ne kelljen áznia a pityergésben. Inkább egy kis pénzt küldött néhány nap múlva, az első zavarokra. Teréz néniék azonban már reggel megérkeztek. Persze őelébük is Sanyi fogadta meg a fiákert. Szinte alászorultak az ölükben tartott két nagy koszorúnak (a Szeréna néniét is ők hozták). Az egész napot velük kellett nyúznom. Béla bácsi is nagybeteg volt már akkor, sötétsárga hindu arca támadt a gyomorbajtól. Attól fogva, hogy leszállt a hintóból, teli volt az állami állással; ha édesapa rája hallgat, ma is élne. De aztán megjött Sanyi, és körülvitte a birtokon. Nem tudom, mit beszéltek, de a Béla bácsi arca egy kicsit nyugodtabban került vissza a sétából. Engem is több tisztelettel nézegetett, Sanyit Sanyi öcsémezte; valahogy úgy voltak egymással, mint régi atyafiak. Édesapám iránt is megengesztelődött egy kicsit; csak a birtokra mondta: – Hát bizony, ehhez ember kell, aki ebből kisajtol valamit. – Odabenn a halottnál ezalatt Teréz néni és édesanya szipogták egybe a titkokat. Szegénykék, úgy hasonlítottak egymáshoz; egyik őszi rózsa a másikhoz, csak Teréz néni egy kicsit teljesebb; különben éppolyan fakó, konyult és gyámoltalan. Amikor a halottnézésből megint visszakerültek: az arcuk is azonhelyt volt a sírástól kivörösödve, felpuhulva; épp hogy az édesanyáé sötétebb, dörgöltebb. Ahogy azonban a visszatérő férfiakra fölpillantottak, a sírásnyomokon egy kis leányos kacérság csillogott. Így hódoltak a Sanyi csodálatos szerelmének. Nem közönséges lovag az, aki ekkora csapásban így kitart az ember mellett.

Míg a vendégek kinn állingóztak a ház előtt a napsütésben, édesanya énvelem tanácskozott a konyhán. – Hol fogjuk most már Béla bácsiékat ebédeltetni? – nézett rám lámpalázasan. – A hideg szobán nem vihetjük át az ételt; a hálóban kellett volna ravatalozni. – Sehogy se bírt belenyugodni, hogy olyan tekintélyt, mint Béla bácsi, ő a konyhánkban ebédeltesse. – Hagyd, majd én fölmetélem, alig állsz már a lábadon – vette volna ki kezemből a deszkán maradt levestésztát. De én szívesebben toporogtam a konyhában, minthogy a vendégeknek felelgessek. Anyu után Sanyi jött be hozzám, s odaállt mögém, amíg én a tésztát a levesbe belekotortam. Ő is gyöngédkedett. Hogy nem fáj-e a fejem; nem szednék-e be egy kevert port? Meg hogy mit kínzom a főzéssel magamat; nem lehetett volna a cselédnét berendelni? Édesanya és vendégei ezalatt a konyhaablakon át figyeltek bennünket. Mindnyájan meg voltak hatva Sanyitól, hogy ilyen ágrólszakadt szegény leányt, mint én, ilyen áhítattal ápolgat, duruzsolgat. Teréz néni ki is fordult az udvar felé, hogy a sírásra rándult arcát a napban helyrefintorogja. Az ebédet is így költöttük el a kihúzott konyhaasztalnál. Sanyi illedelmesen indulni akart, de Teréz néni mihelyettünk is tartóztatta. – Most már mért menne el. Attól, amit fogyasztani bírunk, kerül magának is. Mintha azt mondaná: innen-onnan úgyis a családba tartozik.

Az ebéd jó volt. Egy tyúkot főztem meg levesnek, szép sárga zsír úszott a színén, és a kanálban fölmert sárgarépa is gyöngyös volt a zsírtól. Az agyonutazott rokonok fájdalmas pillantással nézték a levest. Teréz néni le-leeresztette a kanalat; hanem a szép fehér tyúkmell azért csak erőt vett a gyászon. Attól, hogy rostonként kellett beétvágytalankodni, csak az evés tartott tovább. Énnekem a Béla bácsi gyomorbeteg püréjével volt szerencsém; amiatt nem kellett az asztalhoz ülnöm. A tűzhelytől néztem a három rokont, amint Sanyit körülülik. Ahogy komoly, barna arca Béla bácsiról Teréz nénire fordult, a tömött öklében a villáról lógott a tészta: láthatatlan virágok voltak rajta, mint egy áldozati tulkon, amelyet a házasság oltárán fognak föláldozni. Én csak kavartam a krumpliban a tejet, s mintha alattam is kavarta volna valaki a konyhakövet. Olyan hihetetlen messzi volt az egész. Hogy édesapa odabenn nézi a virágok közül kék, viaszos szemhéjjal a mennyezetet; két árkos arca fölött a túlvilágba meredő sasorr. Én egész nap be sem mehettem hozzá, hol a rokonok vizsgálták, hol a faluból hoztak ki csokrokat, a nőegyletét, az uraságét. Idekinn meg ez a másik férfi, aki körül, mint egy új családfő körül, kanalazzák a tyúklevest. Még édesanya vörös szemhéja is szivárványos lesz, ahogy egy-egy szavánál rája pillant. Bennem olyasmi is van, hogy tán oda kéne vágni a Béla bácsi püréjét, s akkor az egész álom cserepekre törne. De be vagyok zárva ebbe az új, szokatlan bénaságba. Szinte belülről tapintom az arcbőrömön a kislányos unokahúgi mosolyt, amellyel a gyomorbajos kását a hindu ember elé (akit közben a tyúkleves is elcsábított) szerényen odateszem.

S ez a némaság, ez a messzeség a temetés alatt csak fokozódott. S vele a Sanyi hatalma körülöttem. Azt sem tudtam, hogy öltöztem föl, hogy került fölém a fátyol, s miféle gyász-zsebkendő az, amelyet a markomban gyömöszölök. Az ebédlőnkben ekkor már nem volt bútor, csak ember és ravatal meg két nagy kandeláber. Az előszobaajtónkról is fekete kárpit lógott, amögött ijedt fejek kukkantak be, virágot tartva oltalmul maguk elé. A tegnapi asztalos most egy még bővebb fekete ruhában settenkedett a ravatal körül; a kezén is fekete kesztyű volt, amivel a benyújtott virágokat elhelyezte. – Hogy tisztelem magát az önuralmáért – súgta oda nekem Sanyi, hogy a felgyújtott gyertyákhoz édesanyával én is odaálltam. Csakhogy énbennem semmi se volt, amit önuralomnak lehetne mondani. Inkább valami merevség, amin változtatni sem tudtam. A derekam kinyúlt, egyenes; az arcom is üveges. A földobott gyászfátyol alatt a gyertyákat szinte visszasugározta. Lelkem meg mintha már nem is volna. Gondolatokat próbáltam kihúzni belőle: ez itt édesapa, már csak néhány percig látom a kedves vonásait. Amit ez a tarka palástos ember odaszór rá: az utolsó útnak a harmata. Ha el akarok búcsúzni tőle, most kell ráborulnom. De a lelkem is meg van üvegesedve, s az ilyen gondolatok csak átszaladtak az ürességén. Édesanya ott fújta mellettem az orrát; a piciny zsebkendője bugyborékolt a belefútt könnyektől. Az én pillám alól azonban nem serkent könny; csak álltam és néztem, hogy srófolják rá a holdárkos arcra a koporsófödelet. A nőegylet tagjai a koporsó túlfelén mégis mind engem néztek. Terus is ott imádkozott köztük, erősen befűzve. Rég nem volt kinn nálunk; tán orrolt is valamiért. De az első bizonytalan pillantása lassan megkeményedett a rémülettől. Időnként egy-egy gyors szemugrással oda-odavágott mögém, ahol Sanyi forró lélegzete járt szaporábban. Nem néztem hátra, de a lélegzetén is éreztem, hogy sír – legalábbis véreres a szeme, s kicsit zihálnia kell a megindultságtól. S láttam, hogy nemcsak Terus ugrott a szemével rólam rája, hanem az édesanya nőegyleti kollégái is.

S ahogy az asztalos halottaskocsija mögött csendesen megindult a menet, ezek az egybefoglaló pillantások is mindjobban körülfogtak. Az udvarból még csak huszonöten-harmincan fordultak kifelé. Hátul lépésben a Sanyiék hintaja, meg még egy ismeretlen fogat, amelyiken majd hazahoznak. A mi lovaink a kopott ezüstű halottaskocsi előtt vetették balra-jobbra a fejüket, a gyászlói szerepen csodálkozva. A két nővér Béla bácsi két karján zokogott lefátyolozva. Édesanya az én oldalamra is ráakaszkodott, a másik, szabadon lógó karom mögött Sanyi jött, a családtól egy fél lépéssel visszamaradva. Előbb csak a felső majorból szegődtek mögénk félénken a mi cselédjeink; aztán, hogy a bozóton átmentünk, itt is, ott is beállt az út széléről egy fekete alak. Amikorra az országútra kiértünk, egyre többen. A temető innét volt a falun; amikorra a sarokvas nélkül odatámasztott kapujához értünk, már egész csapattal voltunk. A tisztelettudók hátul ballagtak s énekeltek, egy csomó gyerek, szolgálóféle azonban a kocsi két oldalán futott, hogy arcul láthassa a gyászoló családot. A magasban kongtak a harangok, s én fönntartott fátyollal a koporsó fényes sárga fáját néztem, amennyire kilátszott a virágok alól.

A kíváncsiak nagyobb része a kiásott gödörnél fogadott bennünket. Ezek mind minket kettőnket bámultak. Hogy Sanyi mennyivel maradt el mögöttem, dörgöli-e a szemét, s odaszámít-e a gyászolókhoz. Minket alig ismert a faluból valaki. Ez a sok nép a Takaró Sanyi jövendőbelijének szólt. Látni akarták, milyen lány, akin a híres fi fönnakadt. Nem volt a bérletnél egyebük, s ez a gazdag gyerek, aki ezerholdast is kaphatna, lám, hogy húzódik mindig a könyökéhez. A sírkörüliek közt ott volt Sanyi apja is; a sírásóknak adott csendes utasítást. A deszkapadlóra is odalépett, amíg a koporsót a kötélre ráhelyezték. A nézőközönség ezt is eltette. Ha az öreg Takaró intézkedik, akkor már a szülők beleegyezése is megvan a szerencsés lánynak.

Én nem tudom, ez a sok tolakvó pillantás morzsolt-e föl végre, vagy az idegen sírok közt fogtam hőköt? Még sosem voltam ebben a temetőben. Édesapát a régibb részében temették, az óriási ecetfák alatt egyre apróbb sírok vesztek a sárga liliom sűrű levelébe. A fák tövén is egész bozóttá nőtt a cserje meg fattyág. A gyorsabb szürkületről is az éjszaka jutott az eszembe. S egyszerre csak abból az üvegszerű állapotomból, mint egy mindent szétrepesztő sötét hullám, iszonyú kétségbeesés kezdett fölemelkedni. Jobbra-balra kaptam a fejemet, s úgy éreztem, odadobom magam a várakozó kék ásók közt a koporsóra. Már benne volt a torkomban a sikoltás: édesapa. De ugyanakkor édesanya, az átázott fátyolban csendesen eljajdította magát: én édes uracskám. S ettől egyszerre megint megdermedtem. Csak csavarogtam a kínban, mint élő fáklyájukban a szurokba öntött keresztények.

Sanyi észrevett valamit a megingásomból. – Csak még egy kicsit legyen hős, Nellike – dörmögte hátulról átkarolva. Olyasmi is volt a rekedt, elázott hangjában: gondoljon reánk, akik szeretjük magát. Én fölvetettem a nyakamat, és hátranéztem rája. Ebben a pillantásomban, magam is éreztem, kellett valami eszelősnek lenni. Mintha azt mondtam volna: mi lehet nekem mindaz, ami nincsen ebben a koporsóban, te szerencsétlen.

 

 

A temetés után Sanyi délelőtt, délután kiugrott hozzánk. Most azonban nem folyt úgy körül a jelenlétével, mint édesapa halála előtt. Mintha valami megkerülendő, kivárandó lett volna a mostani állapotomban, ami miatt egy ideig úgy sem tud az ő forró barnaságában megbuktatni. Inkább édesanyával volt összebújni valója. Ha megérkeztekor fönt volt dolgom a felső majorban, nem jött föl utánam, kurta árnyékát az istálló, góré, cselédház-ajtókon kutatón bevetve, hanem édesanyával húzódtak be a szobába. A kredenc fiókja, amelyhez régen csak apának volt kulcsa, az asztalon előttük, s ők a gazdasági iratokból, számlákból, adóívekből, biztosítási okmányokból pillantottak föl rám elhallgatva. Hogy előttem van mindkettőjük arckifejezése! Édesanya a gyász óta egy berlinert hordott mindig, azzal is mélyebben burkolódzott az özvegyi gondba. Az özvegység a pityergésbe belefáradt arcocskáján is csak mint valami gondterheltség bírt állandóan rajta ülni. Ahogy így fölpillantott rám az írásokból: még egy szemerke kislányos büszkeség is volt rajta. Amíg édesapa élt, annyit se tudott semmiről, mint én; ezután azonban ő lesz az, akinek az özvegyi óráit az én sorsommal kell elbajlódnia. Mellette, a másik gyerekben is volt egy kis büszkeség, hogy ő az a világban többet számító férfi, aki két árván maradt hölgy szorultságát gyámolítón tanulmányozhatja. Ő azonban már jobban ismert engem – s ahogy a szeme barátságosan s a gyászom miatt egy kicsit tétován rám csiccsant –, némi sunyítás, félelem is volt benne; nem vetem-e ki őt ebből a hivatalból. Megtörtént az is, hogy Sanyi engem talált a konyhán, s édesanya intette el őt mellőlem a közös dolgaikhoz. Jött, megállt kendőjében a küszöbön, s mialatt én munka közben háttal kerültem nekik, éreztem, hogy jelt adnak mögöttem, amire előbb ő, aztán Sanyi is befelé indul. Hogy ezeket a hátam mögötti sutyorgásaikat, jelváltásaikat megokolják, úgy bántak velem, mint valami kíméletre szoruló nagybeteggel. Nellit nem szabad ezzel is terhelnünk. Eléggé meg van törve szegény – mondhatták még egymásnak is, hogy magukra maradtak. Valójában sokkal kényelmesebb volt így nekik, hogy elhallgassanak, ha beléptem, s részvevő pillantásaik mögött bogozgassák a sorsomat. Sanyi újságpapírba csomagolt viola- és szegfűtöveket hozott a frissen ültetett kertembe, s úgy bánt velem, mint akivel csak virágokról és madarakról szabad diskurálni. Néha körülkísért a birtokon, de ilyenkor se vette komolyan, ha én gazdasági dolgokról akartam tanácskozni. Nem: Nellikének csak azért szabad sétálni, hogy a zsenge vetésről a ruhájába nyaló szellő a bánatát kissé átfújja, elzsibbassza.

Visszanézve, az a csodálatos, hogy ezt a kíméletet én mégis elfogadtam. Hisz éreztem én azt, valahányszor így beléptem, s ők elhallgatnak, hogy ha most nem állok közibük, nem nyúlok a papírjaik közé, nem támadok a gyöngédségükre: körülöttem lesz a sors egy hálóboggal szorosabb, sűrűbb. Ha erőltetem magam, azt is kitalálhatom, hogy mi készül ellenem. Sanyi egyszer a ház előtt talált bennünket, valami varráson vesződve. Minthogy egy hosszú, piros borítékot hozott, amely a zsebébe nem fért be, s a kabátujjához hozzáfogva sem tarthatta sokáig, azt előttem kellett édesanyának odanyújtania. Nem tett egy megjegyzést sem, csak odaadta. – Ezt meg visszahoztam. – Én azonban ismertem a borítékot; édesapa ebben tartotta a bérleti szerződésünket. Tehát nem volt elég, hogy édesanyával feltúrták az írások fiókját, a legfontosabbikat el is vitte magával, tanácskozott róla – a jegyzővel, az apjával, a gazdatiszt barátjával; ki tudja, kikkel nem. Húsvét előtt egy egész napra elmaradt: s másnap valami megjegyzést böffent ki – az uraság feleségére. Az uraság Pesten bankigazgató volt: ő parcellázta ki az uradalmat, s annak fejében maradt meg neki a bérletünk, a hajdani majorokkal. Sanyi elszólásából valami olyasmi villant meg, hogy – likőrtöltés közben, vagy mikor, ő az igazgatóné körmén látott először piros festéket. Ahogy a titok kicsusszant, azonnal elhallgatott, s én már csak azért sem firtattam, nehogy bekéreddzek a szalonba, ahol ő meg a piros körmű asszony együtt likőrözött. Ünnepben a megszokott sétánkon is önkéntelen s nem firtatásból, tettem föl egy kérdést. A birtok tetejében a kedves dombon jártunk, ahonnét egész az ángyádi hegyekig belátni. Én a kutyám szaladgálását kísértem szemmel a vetésben. Sanyi meg az utolsó vizsgájáról beszélt: növénykísérleti intézmény, székács búza, a mi kirágott vetésünk összevissza zúgott a fejemben. – Maga még mindig arra gondol, hogy vizsga után a herceghez megy, a mintagazdaságba? – fordultam vissza hozzá a gondolataimból, csakhogy én se maradjak egészen némán. Lehet, hogy egy halk óhajtó mód is volt a kérdésemben. Sanyi rám nézett. Rövid meghökkenés húzta össze a szembogarát: na, most következik a Nelli ellentámadása. De hogy rajtam semmi ilyen nem volt, titoktudón elmosolyodott. Még egy kis habozás is bujkált a szájszegében: ha most mindent kitálalna. De aztán megint csak a „nagybetegkímélő” arcát öltötte föl, s annyit mondott: – Majd eldől az is, hogy én hová megyek.

Ma már magam sem tudom: összeállítottam-e én ezeket az elszórt jeleket, vagy mindenik külön bökött meg, anélkül hogy az egész értelmét fölfogtam volna. Bizonyára ismerik mások is ezt a bénaságot. Egyetlen erősebb markolásra lenne az agyunknak szüksége, hogy ami már ott is van benne, megragadja. S annak épp erre a mozdulatra nincs ereje, akarata, csak folyatja béna ujjai közt, mint a vizet, a dolgokat. S ez nem azért volt így, mert én csakugyan az a nagybeteg voltam, akire anyáék a túlvilági pillantásukat emelték. Valójában énbennem alig volt valami abból, amitől ezek a pillantások rökönyödtek. Szinte bántott is, hogy annyira nem tudok nekik gyötrelemmel megfelelni. Az ő szemük szerint énkörülöttem vasúti teherkocsiknak, régi tolnai tornácoknak, ravatalnak, a földben szétnyirkosodó deszkáknak kellett volna fölbukniok és alámerülniök – mint vízen a roncsoknak –, s abban mindben apa arcát látnom; hátratántorodva, kinyúlva, levegőért kapva, barátságosan odakoccintva, ahogy épp jobban kínozhatott. Én azonban az ő mindennapi vonásait is alig tudtam magam elé idézni. Magamban sem volt meg a kínnak az a csavarása és csikarása, amelyben a sír mellett álltam, mintha mindenből, ami idáig rost, fonál volt bennem, most készülnének kötelet sodorni. Az igaz, hogy éjszaka anyának többször is rám kellett szólnia, s én magam is hallottam még, amikor fölocsúdtam, hogy milyen iszonyúan zokogtam álmomban. Alvás közben, úgy látszik, feltört a jégpáncél, amibe be voltam zárva; valami folyók a sírásban indultak zajlásnak. Nappal azonban semmi olyasmi nem volt bennem, ami egy fogfájáshoz vagy egy szívelszoruláshoz hasonlított volna. Inkább mintha a világból hiányzott volna egy fontos elem, egy láthatatlanul vándorló nap, amelyről érzékszerveink nem tudnak, de ha egyszer nincs: az ember a tárgyakkal is egész más viszonyba kerül. Sokkal messzebb vannak tőle, s mégis aprólékos részletességgel ugranak a szemébe. A fölemelt szakajtó vagy a konyhaóra lógó súlya valami üveges világvégről néz bennünket, de ugyanakkor a fonat fölfeslését s a számlap cirádáját olyan világosan látjuk, mint előbbre soha. Pedig hát csak az hiányzott, hogy édesapa nem kerülte a határt: az ő kinn kerengő hallgatagsága nem válaszolt többé az én benn rendezgető hallgatagságomnak. Még az érzékenykedésekre sem volt semmi hajlandóságom. Egy szó kellett csak lebeszélni, hogy nagypénteken még ne menjek ki apához a temetőbe; én magam is úgy éreztem, hogy méltatlan színészkedés egy sír mellett állni, virágot dugni a bádogpohárba, s az emlékezést könnybuggyanásig zaklatgatni. Nem az agyam, az a fölvevő készülék érezte így, amelyik régebben tagomból tagomba vándorolt, aszerint, hogy melyikkel voltam édesapa járása-kelése felé fordulva. Anyáék susmogásaiba, a titkon lapozott okmányokban is ez nem engedett beleszólni. Majd csak visszamegy Sanyi Óvárra. Aztán meg úgyis mindegy, hogy hogy lesz. Ebben az üres világban nincs fontosságuk a dolgoknak.

Sanyi azonban nem utazott el. Azaz, ünnep után visszament Óvárra, de három-négy nap múlva már megint idehaza volt. Aztán ugyanígy még kétszer vagy háromszor. A főiskolai évnek ez volt a legrövidebb része; s ő erre már itthonról járt föl a mulasztást megszervezni. Abszenciákat igazolt, a leckekönyvét adta albérletbe, s oda-odakönyökölt „pofafürdőre” az első padba. A mi gazdász Sanyink most az álmatlan zötykölődésekbe vetette hősiességét: ez volt olyasmi neki, mint apa hazahozatala azon az estén. Egy-egy ilyen út után boldogan jelentette nálunk, hogy egy vonattal előbb sikerült a dolgait elintézni; a konflisról egyenesen a vonat fogantyújára akasztotta magát, Pesten a váróteremben aludt egy kicsit, hol a jobb, hol a bal tenyerén; Ángyádig állnia kellett a bumli vonatban; kocsival csak másnapra várták, úgyhogy éjszaka gyalogolt haza; a falukon át ugyancsak szüksége volt a kutyaédesgető tudományára; otthon éppen hogy megmosdott, s már itt van, a kanászt is rajtaérte, hogy elverte a malac lábát. Én néztem a diadalmas arcát, s nem volt erőm megkérdezni: hogy miért. Ha a célját kérdem ennek a hősiességnek, egyszerre rám borul mindaz, amit édesanyával kifőztek – vállalnom kell, vagy küzdenem ellene. Csak akkor hőköltem föl egy kérdésnyit, amikor megmondták, hogy Sanyi veszi át a bérletünket.

Ez is olyan emlékezetes számomra, a két arc, ahogy akkor a Bozót hídjánál reám néztek. Sanyit kísértük le. Édesanya a kendővel együtt ezeket az esti sétákat is megszokta. Arról volt szó, hogy a béreséket meg lehet-e tartani mindszentre. Én védtem őket, édesapának nem volt az emberről rossz véleménye. Édesanya úgy érezte, hogy a hűvös este, a bozót csendes susogása alkalmas a titok kimondására. – Bízzuk ezt már Sanyira; az ősztől úgyis ő veszi át a bérletet. – Ezt is azzal a beburkolódzott özvegyi arcával mondta, mint egy családfő – aki állásához a méltóságot is megkapta. Helyette inkább Sanyi pirult el. Egész világosan előttem van a kicsit sunyi, együgyű nevetése. Akármilyen nevetségesen hangzik: valami szemérmes, igen, hajadonos ömlött el az arcán; mint amikor egy ember a legtisztább érzéseit teszi ki a másik elé: mondjál ítéletet. – Igen? – álltam meg én a két cinkos közt. – És mi lesz akkor mibelőlünk? – Valami nyersebbet kellett volna mondanom. „És ezt most mondjátok? Ezt kotyvasztottátok ki mögöttem. Tán már el is van intézve. Én csak feküdjek be az új bérlő mellé az ágyba.” De mindezt csak a megállt testemmel, a kitágult szememmel mondtam, vagy azzal sem. S ők ketten, úgy látszik, meg voltak elégedve ennyi eredménnyel, nem nyomultak tovább. – Ez, azt hiszem, fölösleges kérdés Nellike részéről – húzódott Sanyin vigyorgássá az a szemérmes mosoly. Majdnem hogy megbánt vele. – Az árvák atyja majd csak gondol ránk is, burkolódzott be édesanya a vallásosságába és a kendőjébe.

Egy kis lázadás nélkül azért mégsem adtam meg magamat. Szeréna nénitől a pénz után csomag is érkezett; a régi fekete holmiját küldte meg, amikkel még nagyapát gyászolta. Szeréna néni nemcsak a siránkozásnak volt nagy ellensége, hanem a fátylaknak, gyászruháknak, fekete szélű zsebkendőknek is. Mint mondta: nem szeret úgy járni, mint egy ravatal. A ruhái elhasználatlan kerültek elő a tízéves kapadohányból: „Abból, amit a moly épen hagyott, összenyírhattok Nellikének egynéhány háziruhát”. A rozsdás varrógépünkön össze is lehetett volna ütni; édesanya azonban azt erőltette, hogy az egyiket legalább Terussal szabassam át. Sanyi szemének akart-e kedvezni, vagy ő is észrevette Lenke néniék duzzogását? Egy szombaton – Sanyi Óvárott volt – annyiszor szólt rám a szétfejtett ruhák miatt, hogy rászántam magamat: bementem a faluba, szembe a rám nyíló szemekkel, amelyek utcahosszat mind ugyanazt mondták. A megnőtt fekete üregükkel: ez az a pusztai kisasszony, akinek most halt meg az apja; a szembogarak sunyi szivárványlásával meg: ez az, akit a Takaró Sanyi fog kivetkőztetni a feketéből.

Lenke néniék kint laktak a Cigánysoron (amely nem egy utca, hanem egy egész falurész volt); ott, mint mondták, nem olyan tűrhetetlen a por. S minthogy csupa kocsitlan-lovatlan szegény ember lakott arra: az utcájuk csakugyan gyepes volt; a földekre is úgy nyílt, hogy dicsérni lehetett a naplementéért meg a határból hűvösen beömlő esti levegőért. A ház is afféle kaputlan, tárt-nyitott, görbe falú szegényember-ház volt. Lenke néni azonban ebben is „tartotta magát”. Az ajtó előtt három nyers akácdúcra spárgákat feszített ki, s valami erre még nem látott nagy kékvirágú futót futtatott föl rá, ami a dúcokról úgy ugrott át az ereszre, hogy az ember egy kis virágos pitvaron át került a konyhaajtó elé. Amellett egy dézsában leander: az ajtón pedig egy levelesláda s egy kis réz-névtábla keltett nagyobb benyomást. A konyhát tulajdonképpen közösben bírták a háztulajdonossal, egy másik özvegyasszonnyal, aki a házhoz ragasztott kamrácskában lakott. De a háztulajdonost Lenke néni úgy megnevelte, hogy a vendégek láttára bögréstől, szakajtóstól azonnal elpárolgott; csak a búcsúzáskor köszönt oda valami személyzetféleként a futó pitvarba. A kis szobának is apró zsellérház ablaka volt, de Lenke néni belülről rendületlenül fölé szegezte a régi „karnizsait” s a földig érő mályvás batiszt függönyt, amitől a szoba nem lett világosabb, de a dali próbababa és a szép régi politúros szekrény (ez még Csajági-maradvány volt) otthonosabban nézhették egymás árnyékát a ködös tükörben. A rossz padló alól felömlő dohszag ellen Lenke néni valami ismeretlen növényt tartott a fehérnemű közt; arról én máig sem tudom, az a bizonyos levendula volt-e, amiről annyit olvasni vagy más valami.

Kivételesen mind a kettőjüket otthon találtam. – Terus a „rádlival” szánkázott ide-oda a pékné kosztümanyagán. Lenke néni a félrevont függönynél olvasott abban az otthoni karosszék-tartásában, amellyel nem tudni, a beteg szívét tartotta-e fölpolcolva, vagy Terust emlékeztette az ő nagy házból való származására. Én a betoppanásommal próbára tettem a tapintatát. Gyászomért kímélnie kellett, de ami bennük volt, nem azért hányták meg annyiszor a hosszú téli éjszakákon az ágyban fetrengve, hogy most éreztetés nélkül elhallgassák. Közben a kibontatlan csomagra is rá-rápillantottak, hogy mekkora munka van benne. „Rég nem láttunk, Nellikém.” „Szegény édesapádnak kellett így járnia, hogy egyszer már kikerülj hozzánk.” „Bizony, szegény Terusomnak nem sok szórakozása volt a télen. Az őszön olyan boldog volt veled.” „A csapás meg a szerencse a barátságot is megpróbálja.” Lassan megértettem, hogy Sanyi nyomta a szívüket. Úgy érezték, hogy Sanyiért, akivel ők hoztak össze, kezdetben a dolgunkat is Terus pártfogolta, énnekem hálásnak kell lennem. Nálam azonban addig a barátság, ameddig az érdek. Megvoltam ott fönn vígan a zsákmányommal. Hallgatag tán az is bennük volt, hogy az Isten nem ok nélkül látogatja meg az ilyen hálátlan teremtést.

A vádat nyilván Lenke néni főzte ki a karosszékben, mialatt Terus a rektoréknál meg a doktorné mellett koptatta az arcát az alázatos mosolygásban. De lassan Terusra is átragasztotta a sérelmét, hiszen neki is jólesik kiválasztani egyszer-egyszer valakit, akire az édesanyja engedélyével a világ helyett megsértődjék. Amíg az anyja benn volt, feszengőn hallgatott-mosolygott; nem merte kivonni magát a családi közhangulatból. A szeme azonban, amivel ijedten rám-rám bámult, a magáé volt, ugyanaz, mint a koporsónál. Nem tudom, édesapa halálát nézte így, vagy a gyász tett rajtam csakugyan akkora változást. A családi mérget mégis ő szúrta belém (ügyetlenségből inkább), amikor Lenke néni kiment beönteni a vendégkávét. – Sanyi sokat van nálatok, ugye? – kérdezte, a kigöngyölt csomagban egy csalódott pillantással mérve föl az „átalakítást”. Nem rosszakaratból hozta elő Sanyit, inkább hogy barátkozzék velem, ameddig Lenke néni kinn van. – Beszélik, hogy ő veszi át a bérletet szegény megboldogult édesapád helyett. – Igen?… Beszélik?… Mióta? – kérdeztem aránylag nyugodtan, kérdéseim közt rövid szünettel. Terusnak fogalma sem lehetett a robbanásokról, a kérdések közt. Azt, hogy a „mióta” mit födött (énnekem csak néhány napja adták be), éppen nem gyaníthatta. – Ó, mindjárt a temetés után hallottam. Mondják, hogy Takarónét borogatni kellett, annyira fölizgatta. Erre nevelte ő a fiát… Ezt sem rosszindulatból mondta, inkább, hogy a szerelmünk hatalmának kedveskedjék. De énbennem már az egész ottlétem alatt dagadt valami. Hogy ezek olyan nagy szerencsének tartják a Takaró fiút. Örökre le vagyok kötelezve nekik. S az anyját borogatni kell miattam. Amikor én csak gyengeségből tűröm, mint a megserétezett madár. – És engem (tudniillik: engem erre neveltek?…) Majd leszek én (tudniillik Takarónéra borogatás)… Ez is valami bénaság volt, hogy gondolataim közül a két utolsót hangosan mondtam ki. Teris értelmetlenül nézett rám. Már meg volt szeppenve, szívesen kimagyarázta volna, csakhogy bele ne keveredjen… De Lenke néni bejött a kávéval, s előtte nem volt szabad Sanyiról beszélnie. Lenke néni számára nincs többet Sanyi, ha én is ott vagyok. Azért hát csak a cenci rongyokat rakosgatta egymás mellé, hogy mi jön ki belőle s mi nem. Hazafelé már úgy mentem, mint aki egy nagy sérelmet talált, s azt nem akarja elveszteni. „Borogatni kellett” – hajtogattam magamban, amit Terus mondott Takarónéról. Olyan alkonyat volt, amelyiken még a Cinánysoron is édes, zöld, kék és lila fátylak úsztak, lombból, levegőből és párákból. Én azonban a magam elé eső árnyékomat tapostam, s a bámuló emberekre mintha nem is én, hanem a gyászruhám nézett volna vissza. „Ennek végét kell vetni.” „Miattam senki se borogassa magát.” „Különösen az ő anyja” – lökődtek föl a lelkemből is, ahogy a térdemben lépésről lépésre tovább rúgtam magam. Egy kis ébrenlét volt az a fölháborodás a nagy zsibbadtságban, s én olyasformán is vigyáztam rá, mint egy fagyófélben levő katona vagy egy álmosságával küzdő sofőr. Mialatt agyamat a dühös eltökéléseimmel zakatoltattam, egy mélyebb zónában valaki azt mondta: ez jó, hogy most föl vagyok háborodva. Csak ezt a fölháborodást el ne hagyjam aludni. Ha ennek a fölháborodásnak elfogy az olaja, örökre végem van. A rám bámulók arcából láttam, hogy majdnem hogy rohanok; hosszú fátyolom is utánam nyúlott. Én mégis sokalltam, hogy ez még mindig csak a templom, a tófenék, a bozót hídja. Olyan félő volt, hogy a menésben elhasználom, ami most bennem van. Még mielőtt valakivel összecsaptam volna.

Édesanya a ház előtt fogadott. Abból, hogy ott kinn ült, s burgonyát hámozott, rögtön láttam, hogy Sanyinak is itt kell valahol lenni. Mi magunkért csak egy kis aludttejet vagy déli maradékot vacsoráztunk. Ha ő ebben a szürkületben, amikor a legjobban esik a pityergés s a dagadt lábak masszírozása, a krumplis szakajtó meg a kottyanó lábas közé villanyozta magát, akkor nagyobb hatalmasság van jelen, mint aminő a mi recsegő bútoraink közt föltámadhat. A bágyadt, szétmosott arcocskáján is ezt mondta a derengő öröm, ahogy halványan fölmosolyodott rám. – Sanyi meg megjött. Alighogy elmentél, csak rám nyit. Majd elállt a szívem ijedtembe: éppen az édesapád régi gallérjait mustrálgattam a hálóban. Azon porosan idejött. Még odahaza sem volt, csak kezet csókolt, és szaladt a majorba… – Ezt már utánam mondta, mert én mentem csak, megállás nélkül, befelé a házba. A bevonulásomban azonban lehetett valami szokatlan, mert édesanya letette a kést, fölállt, s utánam jött az előszobába. – Nincs itthon semmim. Gondoltam, csinálok egy kis paprikás krumplit oldalassal.

Azt azonban vesztére tette, hogy utánam jött. Ahogy ott találtam őt krumplihámozásban a zsámolyon, szürke özvegyi arcán az a kis reménykedő mosoly, nem volt szívem, amint fölkészültem rá, kifakadni. Az elkészített szavak a kalimpáló szívemre szorultak; befelé is azért kotródtam oly gyorsan, mert másról nem akartam beszélni, arról meg nem bírtam. A sötétben könnyebb volt kegyetlennek lenni. Ha most meg nem mondom, hát soha, gondoltam, s már hallottam is a szájamból kibukó szavakat. – Igazán kár volt itt tartani. Egyáltalán, mit járkál ide? Hogy az anyjának megint a szívét kelljen borogatni… Magam is csodálkoztam, milyen nyersen és rekedten szakadtak föl a mellemből ezek a szavak, mialatt a kalapot s a fátylat, fájó fejemből, mint egy töviskoszorút, kiakasztottam. Édesanya egy foltba folytan állta el az ajtó világát; csak a körvonalai bíborlottak. Azt nem láthattam, hogy őbelé hogy nyomul belé, s hogy terjed benne szét, amit hallania kellett; – az ajtóbeli árnyéknak csak egy világosabb folt volt az arca – a hangjában azonban, amikor végre szóhoz jutott, kimondhatatlan megrettenés volt. Na, most mindjárt elromlik minden. Ez a Nelli azonnal nekiugrik annak, amit én kettőnknek jövőül összetoldozgattam. – A Sanyinak az édesanyja? Ezt meg hol álmodtad? – Ezt nem álmodtam. Ezt az egész falu tudja. Kérdezze meg édesanya Terust. Amikor a bérletet meghallotta, borogatni kellett… Hogy egy ilyen lánnyal, mint én…

Az az angyal, aki ennek a kitörésnek az idejére belém szállt, most úgy látta jónak, hogy nyers hangon, mint a fölszakadó köhögés elsírjam magam, s egy szobával beljebb vonuljak. Így oltalmazta magát tőlem, aki közben zsibbadtan figyeltem, mit mível a vonagló arcommal, a rázkódó mellemmel, az ijesztőn kopogó sarkaimmal. – A Terus? Te, vigyázz azzal a Terussal – vittem be a fülemben édesanya megdöbbent szepegését. Bejönni azonban nem mert utánam. Mialatt ott benn a sötétben a ruhámat megcseréltem, éreztem, mint áll ő egy percig a becsapott ajtóra meredten, hogy húzódik ki aztán a világosra; gondolkozik, hogy visszaüljön-e a krumplikat fürdető lábos mellé; aztán újból eldobja a kést, s maga vág neki, Sanyi után, a majornak. Amikor a Szeréna néni bő pongyolájában a ház elé kijöttem, édesanya még mindig fönn tanácskozott.

Sanyi azon az estén be sem jött többé a házba. Amikor édesanya végre a tejünkkel bekerült, egy szót sem szólt, hogy itt van-e még, vagy ha elment, mért nem köszönt be hozzám. Csak tett-vett körülöttem, az orrában valami sírásforma szipogás, s időnként rám-rám nézett, félig megszeppenve, félig megsértődve. A burgonyát nem volt lelkiereje továbbhámozni, de engem többször is megkérdett: mit ennék? Noha máskor én szoktam őt kiszolgálni, most ő szolgálóskodott körülöttem úgy az aludttej fölhozással, kenyérszeléssel, lekvárkínálással, mintha egy szeszélyes, gonosz, hercegnősködő leány volnék, aki körül az édesanyjának is cselédként kell forognia. S én ezen az estén csakugyan konok derékkal ültem meg a konyhaszéket; nyeltem a savanyút, a savanyúra rágtam a száraz, nagy morzsás kenyeret. Nem mozogtam, nem szóltam, még csak nem is néztem. Arra gondoltam, amit édesanya és Sanyi a majorban végeztek. A legtermészetesebb az volt, hogy elszöktette előlem Sanyit; nem akarta, hogy első indulatomban beléje akadjak. Holnapig én is kialszom magam, meg Terust is megdolgozzák, még arra is rákényszeríthetik, hogy kijöjjön ide magyarázkodni. Kegyetlenség volt szegényt kiszolgáltatni nekik. De hátha rosszul képzelem el? Ha Sanyi sokallta meg, s ő hagyott itt bennünket, bérletestől, férfi nélkül, búcsúzatlan. Vagy édesanyában lobbant föl egy percre az elkeseredés. Ha én azt hiszem, hogy az ő kenyerét akarja kikaparni; ám lássa: ő elhajítja. Ez még valószínűtlenebb volt, mint Sanyi elszánása. Amikorra az aludttejet bekanalaztam, még egy kis bűntudatféle is ott lapított a konyhaszékre szegzett konokságomban. Ha tartani akartam magamat, nem volt mit tenni: le kellett feküdni.

 

 

Másnap vasárnap volt. Mi, édesanyával egy szó nélkül kocogtunk be a misére. Az ő esti riadalmából egy éjszakán át sértett durcásság lett. A fölsírt és agyonnyomkodott arcocskája mint egy duzzogó lárva takarta el a gondolatát. „Nelli nem látja be az én helyzetemet. Nem elég nekem a magam árvasága; az ő gőgösségét is az én csapásommá tette a Jóisten.” Ilyesmi állt a zsongátlan arcán, amelyben már arcjátékra sem volt erő, csak belepuffadt a gyermekes duzzogásba. S hogy még bénább és üresebb legyen, a szeme is otthagyta a képét, mert azzal meg az utat kellett néznie, tapogatnia, amely mintha minden lépésnél botlasztót, bokamarjítót tartogatna a lábacskájának. Ez csodálatos volt benne: fiatal lánykora óta pusztán élt, s a lába még mindig nem tudott összeszokni a földdel, amelyen járnia kellett. A nevetséges rövid cipőcske (amelynek a hegye üres volt, de torokban egy bütyöktől széles) szinte minden lépésnél megingott, és elszepegte magát: „Hova is tegyem le magam ezek közt az iszonyú lyukak és rögök közt. Jaj, hogy egy ilyen finom kis kínai lábnak is helyet kell keresnie a földön járás közben.” S nemcsak a lába meg a lesütött szeme volt a járással elfoglalva, a térde, a medencéje, a válla is abban küzdött. Mintha egy hal laknék benne, s annak kellene, fölállva, az uszonyán továbblöknie magát.

Én szinte csak az oldalammal figyeltem őt, de azért, ahogy így feketében, össze-összebillenve egymás mellett iparkodtunk, egyszerre csak teli voltam érte bűntudattal. A hallgatásomban meg a menésemben tartottam a tegnap estit; igazabbul: nem tudtam, hogy találjak vissza belőle valami nyájasabbra. Bágyadt és gyönge voltam rá én is, hogy egyik hangulatból a másikba átküzdjem, átdiskuráljam magam. A mellem azonban egyre összébb szorult érte. Olyan embertelen volt, hogy akinek a járása ekkora, minden porcikájára kiterjedő küzdés, annak még ezt a sértett arcot is kelljen hordania, énmiattam. S ha Sanyi csakugyan nem jön ki többet? Ha úgy lesz, ahogy én azt elhatároztam? Akkor ez a bebandukolás nemcsak egy mai, egy-vasárnapi dolog. Akkor mi örökké így fogunk járni egymás mellett, ebben a fekete maskarában. Mint Szeréna néni, én is fel voltam háborodva az emberek ellen, akik ilyen ravatalrongyokba bújtatják a szerencsétleneket. A színekben hempergő májusi táj, a fényben hajladozó gyékény, az akácvirágok pamatából kirebbenő madár riadalmával néztem magunkat. A két fekete kísértet; a hosszú, egyenes, meg a kisebbik, billegő! Vajon miért nem cserélnek hangot? Azért, mert fátylat akasztottak a fejükbe? Az a büntetésük, hogy ilyen fátylasan, szótlanul kocogjanak egymás mellett, s kínozzák egymást.

A faluban azon kaptam magam, hogy nézelődöm, nem látom-e valamerre Sanyit. A jövendő dohával voltam teli: azzal a sok templomba kocogással, kávévacsorával, lábborogatással, reggeli álomelmondással, amiben édesanya mellett fognak az évek eltelleni. Már bántam, amiért a Terus dolgát úgy fölfújtam. Tulajdonképpen nem is hittem egészen azt, amit mondott. Nem is úgy mondta, ahogy én bőszen lobogtatva hazavittem. Már akkor is tudtam, amikor csináltam… De kellett a sérelem; valami, ami szabadulni akart, az tűzte ki hadi lobogóul. Most itt van; meg vagyok rettenve ettől a szabadságtól. Először érzem, hogy az én bőröm sem áthatolhatatlan; azon is át bír szivárogni az ólomecet, a korhadt gerendák, az öreg ruhásszekrények szaga. Édesapában ez volt a nagyszerű: ő csak rám pillantott néha, és én a legnagyobb szegénységben is éreztem, hogy engem sem a kasznárház, sem az ócska kék szvetter, sem az édesanya imádkozása nem kezdhet ki. Valami nyugodt, világos elemmel vagyok teli, ami visszatartja az embertől a dohot. Ezt a biztonságot, úgy látszik, csak férfi bírja az embernek megadni; ha az apja is mindjárt. Ez a védettség nincs többet. Már a gyászruhámtól is félek, hogy megemészti a bőröm csillogását. S amit ő nem, a többi ruhák, amit a Szeréna néniéből meg Teréz néniéből fognak számomra átszabatni, ha a bérletből elmegyünk. Béla bácsi is meghal, s én ott élek Cencen a három nővér közt, az Otrubai házban. Milyen borzasztók: Lenke néni és Terus. S tíz év múlva édesanyával még borzasztóbbak leszünk. Mert Lenke néni az legalább karakter. Az a cigánysori házra is kiszegezi a névtáblát. Terus meg legalább varr, s a megaláztatásban is van ereje hízelegni, a mellét rázni. Én azonban kényes vagyok és magamnak való. Tíz év alatt jobban benne leszek a magam dohában, mint édesanya a kegyességben.

Hallgatni, az lett volna az okos. Elereszteni a Terus hírét a fülem mögött. Legalább addig kellett volna húznom, ameddig az erő visszatér belém, s azt bírom mondani: elmegyek Pestre tejeslánynak. Addig mégiscsak jó volt ez a Sanyi. Ez legalább ránk nyit; kiszellőzteti a szobát. Ha ő ránk mosolyog, a két lábra kelt koporsó leválik rólunk. Lám, most is minden boltmélyből, utcaszegről az ő barna arcát várom. Lehetséges, hogy nem jön ki többet? Nem, ezt nem hittem komolyan. Ezt csak a magam próbálgatására tettem, állítottam, mint tegnap, hogy Takaróné megakadályozhatná a házasságunkat. Ha másért nem, a bérletért még találkoznunk kell. Akkora keménységet nem csinálhatott benne egy éjszaka, hogy én azt egy barátságos szóval el ne olvasszam. De aztán? A mise alatt elnéztem édesanyát. Milyen jó neki: az olvasóval megkötött öklére hajtja homlokát. Csupa kislányos fehérség, köszvényes bütyök és tágult vérér az ökle, s ő ott tanácskozik a Mennyei Atyával, hogy mit kezdjen a földi leányával. Én ilyesmit nem tudok. Itt ülök mellette szokásból a padban, de voltaképp pogány vagyok. Én édesapával sem tanácskoztam soha; csak erőt kaptam tőle valahogyan. Most szétfigyelek az énekbe, csöngetésbe, tömjénfüstbe; de hogy lesz abból erő? Csak annyit érzek, hogy Sanyival ez a dolog rendbe fog jönni. Énbennem azonban továbbra is ott lesz ez: hogy egy ürügyre, amilyen a Terus pletykája, bontott hajjal rontsak ki mátkaságból, házasságból. S amikor kinn vagyok: elrémüljek. Nem is a szegénységtől. A sivárságtól, a jövendő dohától, önmagamban.

Templom után persze hogy Sanyi is fölbukkant mellettünk. Még belé sem meredtem az első csalódott szétpillantásomban, hogy Sanyi nincs itt, mer itt nem lenni: már hallom a teste mozgását mögöttünk. Száz közül is meg lehetett őt ismerni, ahogy a levegőt kavarta, szuszogtatta, forrósította maga körül. Az édesapja nővérénél ült benn, s egyszer csak meglát minket a templom ajtajánál. Nem is gondolt rája, hogy bejövünk; azt sem tudta, hogy mikor van mostanában mise. Egy róka van a nagynénjéék bozótjában; azért már múltkor is lest ült, s most felugrott megkérdeni, hogy megvan-e még, vagy lelőtték már? Ebből persze csak a les volt igaz. Hogy ott várta a nagynénjénél a mise végét, s ahányszor a dióscsókból harapott, vagy a sillerből ivott, a függöny mályvái, az ablak rácsa meg a muskátlik közt, a kis résen, amin csak a falusi ember tud kilátni, oda-odapislantott a templomajtóra. Az elfogódottságának azonban jobb volt, hogy véletlenül találkozzék velünk. Arról, hogy tegnap mért jött el köszönés nélkül, nem volt egy szava sem. Azt sem árulta el, hogy tud a haragomról. Édesanya arcáról akarta kitalálni, hogy kell-e tudni róla. De édesanya a nagy duzzogásban maga sem tudta, hányadán van velem. Az a kis mosoly, amit az arcocskájára kikent, nem adott semmi útbaigazítást; csak a sírásnyomok színesedtek ki rajta az izgalomtól.

Sanyinak az én kézfogásomból kellett megérteni, hogy a Terus dolgát szabad nem tudnia. De az ő forró lélegzetének is nehéz volt a beszéd. Mondókája után a rókáról ő sem tudta, hogy min folytassa. Egy darabig elég volt a lépéseinket összeigazítani, s a lelkiállapotunkat elrejteni. Kémleltük egymást és mosolyogtunk. Mindegyikünkben volt valami, amitől nehéz volt megszólalni. Sanyi barna arcára a megnőtt árkokból új gyötrelmes feketeség terjedt, mióta nem láttam. Később sokszor elmesélte azt az éjszakáját: hogy küzdött este a családjával, aztán a szakítás gondolatával, az öngyilkossággal. S most azzal a belső remegéssel kémlelt engemet, amivel szerelmesek egyeztetik egy átvívódott éjszaka után a gyötrő képet az élő valósággal. Édesanya a legszívesebben tovább haragudott volna rám, de félt a Kárász-természetemtől; Nellikémnek hívott, az összegubancolt fátylamat igazította, nehogy magát kelljen okolnia, ha azt a szálat, amin az életünk függött, egy goromba szóval elszakítom. Közben én magam is tétován tapogattam a kétféle rémület közt; amiben az úton jöttem, hogy mi lesz belőlem Sanyi nélkül, s ami ebből a szenvedélyes arcból tört rám, hogy mi lesz belőlem vele. A tegnapi viselkedésemben az volt a legrosszabb, hogy most már nem lehet semmit halogatni. Akármilyen félénken lépdel most mellettem ez a kérkedni, nevetni szerető ember: ez el van tökélve, hogy még ma vagy legföllebb holnap mindent dűlőre visz. A ráncaiba van írva, amit az éjszaka gyűrt magára. A szeme újféle izzásába.

Alig igazítottuk össze a hebegésünket, már ütötte is a szarvát a haditerve. – Nagyon sietnek? – állt meg a posta sarkán, ahol a Kenderessy-sorra visz föl a köz. Erre kellett a főutcáról őfeléjük is fölkerülni. – Mért kérdi? – pillantott rá édesanya, mint a partnerre szokás a kártyában. – Mert azt mondanám, kerüljünk mifelénk. Ez nem járja: azt sem tudják, melyik a kerítésünk. Édesanyám már mondta is: – Te lassan be is csépelsz a Kárászéknak, s azok azt sem tudják, hogy hol lakunk. – Igen, csakhogy mi azt esszük ám, amit magunk főzünk magunknak, szabadkozott édesanya – csakhogy ne vádolhassam őt a túl gyors ráállásért. – Á, ismerem én az asszonyokat. Ahol nincs férfi, ott az ebédidő is akkor van, amikor épp leülnek hozzá. Inkább hazaviszem a hölgyeket kocsin… – Ez a tréfás „hölgyek” a „nagyságos asszonyék” helyett volt. Azt a Sanyi már elhagyta; de ameddig „mamát” vagy „édesanyát” nem mondhat, újat már nem akart közbeiktatni. – Hát ami azt illeti – nézett édesanya tétován maga elé –, már én is röstellem, hogy az édesapjának még mindig nem köszöntem meg, amit szegény uram halálakor tett. Ha megmondanák, melyik délután nem vagyok alkalmatlan… Ez megint nekem volt mentség. Egy köszönő vizit; avval ő mint úrinő tartozik. Ha én annyira neveletlen vagyok… De Sanyi nevetett. – Csak nem fogunk szertartásoskodni. A legjobb váratlan rájuk csapni. Akkor látni meg, mi van az emberekben. – Hát ha gondolja? – nézett rám édesanya a kapacitálás alatt most először. Az, hogy idáig nem szóltam bele, mindkettőjüket nekibátorította. Én meg hagytam, csak mesterkedjék. Megharcolt az anyjával, s most odavisz engem, hogy lássam a szeretetét. Az ő szelídítői pillantása majd vigyáz, hogy mindenki a menyre mosolyogjon. S azt sem mondhatom, hogy ez kicsinált dolog. Hiszen csak a nénjétől látott meg minket; az anyját is váratlan rohanjuk meg. Ő nem is tud a Terus pletykájáról. Szinte nevetni kellett rajt, ahogy ezt édesanyával kibábáskodták. Az egyszerű emberek furfangjában van valami, ami mindig meghatott engem. Hogy ők is hogy igyekeznek a világból valami kis jobbat kikaparni. Az ember szinte odaadja magát nekik: nesztek, marcangoljatok engem is. Akkor azonban nemcsak ez a furfang szerelt le. Én is megkívántam, hogy lássam ennek a Takaró Sanyinak a folytatását. Az udvart, amelyikből kijött, az asszonyt, amelyiknek azt mondja: édesanyám. Amióta megrettentem attól, hogy otthagyhat, többet akartam tudni róla. Amennyi eldönti: mi a nagyobbik rossz: Cencre menni negyedik párkának vagy megadni magamat őneki. – Ahogy gondolni tetszik – mondtam közömbösen az édesanya fürkésző pillantására. – Hát akkor essünk túl rajta, Nellikém. Ki tudja, mikor jutunk be megint.

Én csakugyan nem találtam volna el Sanyiékhoz. Egy éve laktunk itt, s még nem voltam a Kenderessy-soron. Sem a templomba, se Lenke néniékhez nem esett utunkba. Nem is tudtam, hogy ilyen szép utcánk is van a községben. Régen, úgy látszik, ez volt a nemesség fészke, ahogy a főutca a gazdáké, s a Cigánysor a zselléreké. Ide húzódtak fel az országútról a dombra, itt őriztették a bozontos kutyáikkal a gyümölcsösüket. Az ezerholdasok azóta kivesztek: egy elszegényedett Kenderessy szorongott a meggazdagodott gépészkovács meg a nyugdíját idehúzó vármegyei tisztifőorvos közt. De a régi kertekben új fákkal pótolták a kiszáradtakat, s az új gazdák tovább kontárkodtak az oltással, ágmetszéssel. A Sanyiék gazdaságát is egy régifajta kert takarta el az utca felől. A ház elé nyúló keskeny résziben jázminbokrok, bőrkörték, rózsatövek s pirosra festett vaspadok; hátrább, a szomszéd telek felé: a kerítésen kihajló mogyoróbokrok, diók és almafák sűrűje. Nem messze a bejárattól egy óriási fenyő, amit tán még a falakkal egy időben raktak le a földbe. Azóta mindig nő, annyira, hogy a tető magasságáig nem is érdemes ágat vetni neki, s a java a kémény füstjén is fölülmarad a portalan verőfényben. Annak a vörös törzse mellett egy félzsalu meg egy ablakrács látszik az utcára. Az ablak körül egy darab fehér fal; de sem annak, sem fölötte a mohos nádtetőnek nincs semmi parasztház színe; inkább azt gondolná az ember, hogy pipáznak, s a szép fehér szakállukat fésülik mögötte. Be kell jutni a tornácig; a két oszlopa közt lepillantani, hogy az ember a parasztgazdaságot is meglássa.

Én voltam annyira gazdalány, hogy mialatt a gang kongó kövén bekopogtunk, az udvart is fölmérjem: partján az ólakat; az akolban az üzekvő csikókat, a nyitott gépszínekben a szecskavágókat, darálókat, a szérű szalmatartalékát, a bontatlan répavermeket, a kommenciós fát; mellette a gazban a kimustrált ekéket, alább a vízáros zöldségeskertet. Van egy olyan első érzés, ha az ember egy udvarba belép, mint amikor a kacsának a tollába tapint, hogy sovány-e, kövér-e. Hát itt mindenütt tömöttet, zsírosat fogott a szem. Pedig a nyitott jászol mögött nem is voltak olyan kövérek az ökrök; a kis récék itt is csak most hőbölögtek elő a tyúk alól. A mi majorunkban mégis minden sovány volt: a csalánnal körülnyalt góré, házon a zsindely, a lovak hátán a fényesség. Itt meg mindenen meglátszott, hogy van hozzá pénz, munka, gondoskodás. – Sanyi erőltette, hogy megnézzük magukat, mentegetődzött édesanya Takarónak, aki a tornácon előnkbe jött… Igaz, már én is meg akartam köszönni. Remélem, nem zavarjuk meg nagyon a feleségét… Szegény édesanya, láttam, ő is teleszítta a szemét a két oszlop közt. Már a kerttől meg a zsaluktól is el volt fogódva, hogy a „gazdag parasztok” ilyen úrformán gazdagok. – Á, semmi az… Csak tessék… Már én is mondtam a fiamnak – próbált az úriasszonynak Takaró is visszanyájaskodni. De a nehéz nyelvben bennragadtak a szavak, a mondatai nagyobbik felét mindig ugyanazzal a mosolygással kellett elmondani. Már a gyászesetkor is láttam, hogy ővele nem lesz baj. Ő a szeme csiccsanásával helyeselte a fia választását. Nemhiába éppolyan zömök, kerek fejű, barna arcú kis ember. Éppen csak az idő meg a munka szabdalta jobban össze.

Hanem Takaróné! Sanyi az udvaron keresztül szaladt érte a konyhára; a férfi a besötétített hátsó szobába mondta be halkan a nevét. A lámpalázas futkosásukon, a tapintatos hangjukon érzett, hogy ebben a házban nincs nála súlyosabb személy. Azt tudtuk, hogy tud már rólunk. Egy ilyen nagy ház megjelenti a száz szemével a vendéget. S most számláltuk: mennyit várakoztat. De csak annyi időbe telt, ami alatt egy gyúró asszony a kezéről leveri a lisztet, s a blúz ujját visszatűri. Mikorra a hátsószoba-ajtóban megjelent, még ott toporogtunk az előszobában. Más volt, mint amit vártam. Én az ő képét az urához meg a Terus pletykájához szabtam. Egy középforma parasztgazdáné, aki ha beszél, a foghíjas száján tartja a kezét, ha meg hallgat, a hasán pihenteti. A két úri koldusra majd rámézesmázaskodik, de a gyanakvó szemébe mindent beszí, ami a behúzott kendő alatt mint megszólást és sérelmet tovább forralhat. Annak, aki szembejött velünk, csak a ruhája meg a bokában szűk hosszúszárú cipője volt olyan, amilyet elképzeltem. A viselete az falusi volt, éppen, hogy a hajába nem kötött kendőt, úgyhogy a koszorúban feltűzött fonatja szabadon ülte a fejét; különben a nagygazdánék zsírja is ott volt a lapockáján. S mégis egészen más volt. Nemcsak a nagysága; hogy egy fél fejjel nagyobb volt, mint az ura meg a fia. Volt benne valami méltóság. Mint aki nincs benne egészen abban, amiben tennie-vennie kell. Inkább a másik fiúnak, Imrének az anyja, villant át rajtam, ahogy édesanya után énhozzám fordult. Pedig a vonásaik nem hasonlítottak. De az igazi hasonlóság nem a vonásokban van; abban például, hogy milyen az ember körül a levegő. Ezek mind a ketten egy láthatatlan várban laktak, s titokzatosan hallgattak seszínű bőrükben. Engem annyira meglepett a „nagyasszony” formája, hogy amikorra észrevettem, egy kis guggolás, egy szabályos pukkedli szaladt a térdembe, s csak akkor pirultam el, amikor a kislányos kezicsókolomot is meghallottam a nyomában. Ez olyan meny-jelöltesen jött ki.

Odabenn megint csak Sanyinak kellett erőlködni, hogy a csöndet elverje fölülünk. Újra előadta a rókát; hogy hogy látott meg minket a templomajtóban, meg hogy kapacitált ide ilyen váratlanul. Olyanforma elevenséggel beszélt, mint a gazdászok szoktak, akik most vannak először egy idegen házban, s a háziakat meg akarják győzni, hogy milyen elfogulatlan, jóvérű fiúk ők. Közben ránk-ránk lesett, az anyjára meg reám, hogy milyen szikrákat bocsátunk egymás felé. De Takaróné felállt. A véletlen vizit nagyobb hiteléül ott volt már a kredencen a bor és a mézes. Mialatt a tányérokat egymás felé toltuk, s Takaró elől a poharam letakartam: a szobában is széttekinthettem. A füstös gerendákon kívül itt sem mutatta semmi a parasztházat. A bútorok olyanfélék, mint minálunk; csak a székek támlája volt még magasabb; a párkányok, a tornyocskák, a kredenc sellői vagy mik még cifrábbak. Valami árverésen vehették, vagy egy jobbfajta városi rokontól. A gerendába kampózott petróleumcsillár is akkor volt műremek, amikor még a városokban is petróleummal világítottak. A szoba azonban mégsem volt nevetséges ebben a házban. A furcsa bútorokat a falakhoz szoktatta a sokféle kézimunka: függöny, terítő, futó falvédő, párna. Persze csak afféle „úriasszony” kézimunkák; de akkor még nekem sem volt érzékem ehhez. Csak azt láttam, hogy ez mind a Takaróné kezéből került ki. Ahogy maga is kivett egy mézest, megnéztem a kezét: sok estét tölthetett el a hímzőrámával. Az a természettől szépre metszett kéz volt, amely a munkában is megőrizte magát, jobban, mint az úriasszonyok keze. A többiek a Sanyi rókája után édesapa halálára tértek át, aztán nagy óvatosan a bérletünkre. Nem mondták ki, hogy Sanyi ül be a bérletbe, csak azt vitatták, hogy jó-e vagy rossz-e. Édesanya az urát hozta fel, hogy annak állami állást kínáltak, de ő ehhez a bérlethez ragaszkodott. Sanyi az ipari növényekben bizakodott. Takaró bólintott, mindenből lehet valamit csinálni. Csak mi ketten nem szóltunk közbe. – Hallom, hogy kertet csinált a ház mögé – fordult hozzám halkan Takaróné. – Igen – rezzentem föl, s egy kicsit elpirultam. – Sanyi is hozott violatöveket. Nagyon szépen megfakadtak… – Ettől még pirosabb lettem. Elsőbben, mert ez megint olyan menyes mondás volt; másrészt meg innen hozta-e az anyja tudtával. De Takaróné nem hazudtolta meg. – Augusztusban majd ne felejtsen el hagymákat követelni tőle. Nagyon szépfajta jácintjaim vannak. Szinte mint a viasz. Meg tulipán is.

Félhangon beszéltünk, egymás felé fordulva, mint akik a maguk apró dolgával leszakadtak a társalgásról. A többiek azonban mind bennünket figyeltek. Sanyi a szokottnál is élénkebb volt: de a szeme keresztbe-keresztbe szaladt, hogy belőlünk is elkapjon valamit. A száján is el-elakadt egy pillanatra az olajlen meg a rentábilitás; előbb a gondolat állt ki a fejéből, aztán a szava is elállt, hogy jobban odahallgathasson. Hát szegény édesanya; az ő pörge kis gyászkalapja meg lámpalázas arcocskája hogy előttem van még mostan is! A cipője éppen csak az üres hegyével érte a földet; a szék fölött is csak úgy lebegett izgalmában. Abból, amit Sanyi magyarázott, nem értett egy szót sem, annál elevenebben figyelte. „Hát ha az ember iparkodik, meg a Jóisten áldása is rajt van” – bólogatta sűrűen, s a felénk pirosodó fülén majdhogy szem nem nyílt az odafigyeléstől.

– Ne nézzünk körül egy kicsit, kedvesem? – emelte meg Sanyi anyja kérdően a csípejét. – De igen, hogyne; nagyon köszönöm – pirultam el én most már harmadszor s még jobban, s egy arasszal magasabbra emelkedtem, mint ő, a székem fölött. Sanyiba most már egészen beleszakadt, amit a Sopron megyei pótkávé-termesztőkről mondott. Elnyílt szájjal s felénk fordult nyakkal nézte: mi lesz az elmélkedésünkből. – Megmutatom Nellikének a kertet – magyarázta kikászálóban Takaróné. Én, amíg az ajtót betettem, mind a három arcot megnézhettem. Mindeniken ugyanaz a félelem volt: ez azért viszi ki Nellit, hogy lebeszélje. – Csakhogy minekünk indulnunk kell már – csapkodott utánunk édesanya a szárnyával, mintha egy gyors indítás még menthetne valamit. – Hagyja el, kiérnek még – nyúlt Takaró a kancsó után, s töltésében megnyugtatás volt; akármit végez a felesége, azt most már úgysem lehet megállítani. Sanyinak is ez lehetett a véleménye, mert komor arccal kereste fejében a cikóriát, amelyiknél a fejtegetést az elébb abbahagyta. Lássuk, meg meri-e tenni, nézett – míg az agya erőlködött – az eltökélés a poharába.

Énnekem a gangon Takaróné előtt kellett mennem. Ahogy a könyöklőn át a tágas udvarba lepillantottam: csak a szivattyús kút meg a csikók akla volt előttem; a háziasszony csak egy puha cipő meg a nagy test mozgása volt a hátam mögött. Ha engem most megsért, olyan durva leszek, mint még soha. „Ezért kár volt a kertbe kihívni; elintézhettük volna ott benn. Nem is magával, mert énnekem magához semmi közöm. Hanem a fiával. Már régen tudtára akartam adni, hogy elég volt a tolakodásból.” Attól, hogy csak a mozgását hallottam, s az arcából nem láthattam, miféle kertnézésre visz ki: csupa gőg és idegesség lettem. Most azonban nem esett olyan jól, mint előző este, hogy Teruséktól jöttem; nem pöfögött bennem a szabadulás. Inkább sírni tudtam volna a megaláztatástól, hogy olyan szegények vagyunk.

– Nekünk is van, látja kedvesem, pulykánk – mondta a kertajtóban a hang, amelyre még mindig nem néztem vissza. A kertajtó alatt, a kutyák lyukján csakugyan egy csomó pulykacsibe bújt ki, meg menekült vissza; az anyjának is utánarepesve meg tőlünk is megrettenve. – Jó korai, néztem én vissza megkönnyebbedetten. Az első mondat nem volt rossz. „Tudok ám mindent Szilvesztertől kezdve. Bennfentes vagyok a pulykádban. Sanyi beavatott”: így is lehetett érteni. Ha az arcot is megnézte az ember: azon az egykedvű barátságosság se nem cáfolt, se nem erősített. Leereszkedés lesz, kalimpált bennem, megbocsátás. „Én nem tagadom, jobb partit szántam a fiamnak, de most már magába is beletörődtem, kedvesem. Csak szeresse a Sanyit.” Ha ilyet mond, az még tűrhetetlenebb. Hogy engem éppen csak elszenvedjenek, amikor ebben csak én lehetek, akinek el kell szenvedni. De Takaróné nem szólt semmit, csak a virágait mutogatta. Hogy a floksz milyen hálás, meg ma a dália a divatos, de ő jobban szereti a georginát.

– Nagyon szép kert – mondtam én is, ahogy hátra értünk, s még mindig nem hozta elő a házasságunkat. – Hát iparkodom megtartani meg pótolni. Az ember ne hagyja kárba menni, ami a régiektől maradt. – Látom, a gyümölcsfákra is nagy gond van, mutattam törzsük körül a hernyófogó papírt. Ez is a nénire vár? – Énrám itt minden. Ezektől a férfiaktól prédára mehetne a gyümölcs. Nem eszik, de nem is gondozzák. – Imre sem? – kérdeztem hirtelen, Takaróné egy kis csodálkozással nézett rám vissza a megmustrált körtefáról, amelyen jó gazdaként, vendégkísérés közben is a termést figyelte. Én magam is belezavarodtam a kérdésembe. Amióta ezzel az asszonnyal szemben voltam, állandóan ez motoszkált bennem: az Imre anyja. A két zömök hús- és borpusztító persze hogy nem szereti a kertet; de Imre… Azzal mintha itt lett volna viselős, nem a parasztudvarban. Tán azért is csúszott ki a neve, hogy kitapogathassam: érzi-e ő is? – Az Imre? – mosolyodott el Takaróné, anélkül hogy belépillanthattam volna. Azt sem tudom lassan, van-e ilyen fiam. Aztán megint az előbbit folytatva: – Addig lesz itt valami, amíg én nyúlni meg hajolni tudok. Azt az egy-két cselédet, napszámost is úgy kell kikunyerálnom – tette hozzá, ahogy már szemérmes zsarnokok szokták, ha a maguk kunyerálásáról beszélnek.

Énbennem, éreztem, leszáll lassan az idegesség, s már megint alázatosan, menyesen mosolyogtam a tréfájára. A lépéseimet is olyan kislányformán igazítottam a hömpölygéséhez. – Bennem meg bennem van – magyarázta ő tovább – szegény édesapámról még, a kertészvér. Az, mint olyan kemenesaljai hétszilvafás, akkor volt boldog, ha kilophatta magát a szőlőbe. A házunk körül is gyönyörű diófák meg citromalmák voltak… Én megtisztelten hallgattam a bizalmasságot. Ez a „hétszilvafás” nekem is szólhatott: nem te vagy az első nemeslány a Takaró házban. „Tartsunk hát össze” vagy „ne bízd el magadat”, mindegyiket belé lehetett magyarázni. – Olyan messziről származott ide a néni? – kerültem ki némi hallgatás után a „hétszilvafát”. – Elég messziről. A néném ura volt az uramnak katonatársa. Az kommendált el ide…

Amikorra visszaértünk, édesanyáék már ott vártak bennünket a kertajtóban. – Jaj, most már igazán mennünk kell. Majd máskor, egy délután inkább, ugráltak ki édesanya felélénkült kis testéből a szikrák, amiket a hosszú várakozásban gyűjtött. Sanyi a kerítés jázminbokrán át lesett rám: mit hozok, békét vagy háborúságot? De a búcsúzás mindkettőnk felől megnyugtatta. Ahogy az országút sarkáig lekísért, lépésről lépésre jobbkedvű lett. Már arról is elfeledkezett, hogy ő semmit sem tudott az én sérelmemről; magukhoz is véletlen cipelt el. – Ennek a Terusnak határozottan pechje van. Nem belém botlik ma reggel? Képzelheti, mit kapott. A Hangyától a postáig úgy le nem szedtek még senkit a tíz körmiről. Azt mondta, egy kuncsaftjánál van dolga, csak befordulhasson. Pedig tudom, hogy ő is templomba ment… Édesanyának mondta, mint amit csak ők ketten értenek. De a diadalma, az nekem szólt. – Délután átjövök, lesz egy kis beszédem magával – hajolt a kezemre, ahogy elbúcsúztunk.

Én szinte gondolat nélkül vártam a délutánt. Ismerik tán mások is ezt a kábultságot vagy közönyösséget. Az életünk dől el néhány óra alatt, s évek múlva nincs egy emlékünk, hogy mit tettünk, mit gondoltunk abban az órában. Lenn megvan már a döntés; az agy nem tud mást tenni, mint elerőtlenedni, beszüntetni a gondolkodást. Én persze tudtam, hogy Sanyi a házasságunkról fog beszélni. De ahelyett hogy utolszor még érvek után kapkodtam, az ellentmondó érzéseimet vizsgálgattam volna: még csak azt sem kértem számon magamtól, hogy mért érzem olyan kikerülhetetlennek, ami délután történni fog. Tettem-vettem csak, a mi kis ebédlőnk körül motoztam, mint hogyha ennek a napnak nem is lenne délutánja, s édesanya meg én az idő vak zsákjában topognánk eztán, a világ végéig ezekkel a tányérokkal. Később meggyanúsítottam magamat, hogy talán nem is csak a kimerültség bénított ennyire el. Az igaz, hogy a Terus dolgában azt is elhasználtam, ami kis erő a haláleset óta volt még bennem. De ha a Sanyi anyját meg nem ismerem, a kertjükben nem járok, az utolsó órán talán mégis összeszedem magám. De abban a házban volt valami, ami elzsongított. A gazdag udvar, vagy ez az asszony, akire olyan menyformán kellett mosolyogni? Vagy őrajta is túl valami; egy esztelen remény, gyenge és nevetséges, hogy magamban kimondjam, de elég rá, hogy a tiltakozót, aki idáig bontott hajjal ugrott föl, ha a házasságunk komolyra kezdett válni, koncával lecsillapítsa. Akkor magam sem akartam tudni, hogy mi az, s ma már hogy tudnám megállapítani.

Annyira emlékszem, hogy amikor Sanyi jött, a tornácot söpörtem. Kora délután volt, mert édesanya akkor dobta bele az edényünket a dézsába. Sanyi arcán meglátszott, hogy azóta állandóan azt mondta: ma, ma, ma. Egy kicsit ünnepélyesebb volt, mint amikor a sarkon elváltunk, de az arcán ugyanaz a diadalmasság: a hegyünkre is úgy fújtatott föl, mint egy ostromlott bástyára. Be sem jött, már sétára hívott. Fönn a határ végében volt egy darab kukoricás, azt tegnap este már nem bírta megnézni. Látszott, hogy fél a szobám levegőjétől; ha levettetem a kalapját, ülnie, beszélnie kell, alkalmazkodnia a gyászomhoz: elgyávul. – Vasárnap? Olyan sürgős? Moccant meg bennem idétlenül az ellenkezés. – Igen. Ha kapálni való, reggelre beállítom a napszámosokat. – Menj csak. Rád fér egy kis séta – állt ki a konyhaablakba édesanya is. Ő persze éppúgy tudta, mint én, hogy mért kell nekem a kukoricásba fölmennem. Szegénykének annyi valódi gond, elfogódott remény és fölkényszeredett gyöngédség volt az arcán, ahogy az ablakból kinézett ránk! Mikor elindultunk, még a tornácra is kijött. – Nem kéne egy kendőt vinned, nagyon felhősödik, kiáltott utánunk, csakhogy egy hanggal kérjen, bátorítson. Fásultan, egy kis szemrehányással néztem rá vissza. – Most, májusban? Kimentem én télen is kendő nélkül.

A felső majoron át még csak volt beszélnivalónk; a cselédné gyerekágyat feküdt, az istálló tetejét nádaztatni kellett. Följebb azonban csak a vetésben szaladgált a szél, s mindenikünknek az jutott eszébe, hogy magunk vagyunk, s most mindjárt arról kell beszélnünk. Az utolsó roham előtt Sanyi is elfogódott. Kicsavart egy marékkal a fejét vető rozsból, s láttam, azt latolgatja, melyik mondaton kezdje, az elkészítettek közül. – Na, még mindig azt hiszi, hogy édesanyámnak kifogása van maga ellen? – nézett föl rám a markából. A szemében alázat volt, de cigányos dévajság is. Én összerezzentem. Ezzel a kérdéssel jól berontott a közepébe. Ebben minden benne volt; – hogy köztünk olyasmi van, amit az anyja kifogásolhat; hogy énnekem az volt az utolsó fegyverem, amit Terustól hallottam; hogy ő már azt is kiütötte: csak nevetni lehet rajta. Ha csak azt nem mondom, mit kifogásolhatna rajtam a maga anyja: már meg is adtam magam. – Nagyon barátságos volt a néni – próbáltam én a „néni” mögé bújni, mintha csak arról lett volna szó, hogy egy néni kivetni valót talált a modoromban. De Sanyi észre sem vette. – Na, látja. Nagyszerűen ki fognak jönni egymással. Csak ne lenne olyan bokros valaki. Hogy minden irigy vénlány meg tudja ugratni. – Engem? – húzódtam volna most meg Terus dolga mögé. – Maga téved. Már délelőtt is figyelmeztetni akartam. Terus egyáltalán nem mondott olyasmiket, mint amilyeneket maga gondol. – Ne védje. Ő volt kezdettől, aki köztünk bujkált. Ismerik a maga büszkeségét, s azon át ugratják. Megjósolom: most a névtelen levelek következnek. Hogy azelőtt kivel, meg hogy… De én beléjük taposok. Engem nem fognak a maga érzékenységén át halálra kínozni.

Én szótlanul hallgattam ezt a kitörést. Hogy ez ilyen vakul veti magát erre a nyomorult Terusra! Hát lehet erre válaszolni? „Halálra kínozni.” Mennyi lánggal és korommal jött ki a torkán! Ez egy gyermek, aki nem szokott hozzá a szenvedéshez, s most, hogy szenvednie kell, valami gyermeteg okot, bűnös tárgyat keres, amiben eltaposhassa. Nem tudja, hogy a fájdalom benne van a kettőnk viszonyában. S tart, míg az élet. – Ez ellen csak egy védekezés van – mondta, miután egy darabvást szótlanul kapaszkodtunk a hegyoldalnak. – Egyetlenegy, ismételte meg még egyszer nyomatékkal… Én azonban tudtam, hogy mi, s ahelyett hogy megkérdeztem volna, a lépéseimet szaporítottam. De Sanyi megfogta a csuklómat s megállított. – Hat hét múlva aratás. Aztán cséplés, szántás, kukoricatörés. Nem gondolja, Nellike, hogy ezt túl komplikált bentről a faluból intézni?

Most nincs tovább. A kezem fogja, a szemébe kell nézni, dobolta bennem a riadalom. Ahogy most néz rám, ezt nem lehet meg nem érteni. – Maga tudja, Sanyi, hogy édesapa… rebegtem utolsó oltalomként. – Tudom, Nellike. S nem mondhatja, hogy erőszakos vagyok. Én tisztelem a maga gyászát. Senki sem érti meg úgy, mint én. Magát nem szabad a mindennapi emberek mértékével mérni. Egy ilyen kivételes lény, mint maga, annyira el lehet telve a gyászával, hogy a többi érzéseit… Mintha azzal megbántaná szegény édesapját. S más körülmények közt tán én is azt mondanám: várjuk ki, ameddig mindez elmúlik. De így…

Kétségbeesett aggodalommal nézett rám, mintha egy hozzátartozója életéért könyörögne. Csak a szavait megszaggató zihálás mutatta, mi esdekel benne. Én tudtam, hogy nem szabadulhatok, s csak az arcom sápadtságát tartottam magam elé. – Higgye el, Nellike – zihálta Sanyi –, én ugyanazzal az áhítattal… Úgy fogom magát az új életbe átvezetni, hogy az nem fogja sérteni. De ezt már nem lehet halasztani. A gazdaság miatt meg az emberek miatt… és miattam sem… Hiszen az én szerelmem az már úgyis inkább imádság, mint érzékiség…

Már a másik csuklómat is fogta, s meleg keze mind föllebb csúszott a vállam felé. Én leeresztettem a szempillámat, hogy ne láthasson bele a riadalmamba. Mintha egy idegen tenger zsongott volna át az esdeklő suttogásán. – Beleegyezik, hogy most így menjünk vissza az édesanyjához?… Magam sem tudom már: mondtam-e valamit, vagy csak a fejemet hajtottam le a mellemre megadón. A fölrémülő tekintetem az ő közeledő arcából tudta meg, hogy valami beleegyező mozdulatot tettem. Egy vörös száj botorkált az arcom előtt; előbb a szájamat kereste, de ahogy a szemem fölriadt rá: a homlokomon állt meg. Mind a ketten föllélegezve vonultunk vissza ebből a közelségből. Sanyi, hogy sikerült; én, hogy túl voltam rajta. A felhőkből egy-két pörge csepp hullott ránk. Sanyi nagy óvatosan belém karolt, s mélyen elérzékenyülve lépdelt mellettem, a zihálását csillapítva.

 

 

Attól fogva, hogy a hegyről visszajöttünk, észrevehetően megkönnyebbedtem. A sorsom eldőlt; nem volt mi ellen feszítenem magamat. Édesanya, amíg kinn voltunk, a konyhaablak meg a konyha homálya közt sétált; úgy leste, kijöhet-e elénk, vagy még beljebb kell húzódnia, morcosan imádkozni, a szentélyébe. Amikor Sanyi odavitt elé, két keze közé fogta az arcomat, s az öröm és a megkönnyebbedés könnyeit sírta rám mindkétfelől. – Szegény édesapád, neki is jó napja van ma odafönn. Amikor érezte már az Isten határozatát, hányszor mondta, hogy csak ez a házasság tudná megnyugtatni… Sanyi is édesapához fordult. A pincében volt még egy palackkal azokból a borokból, amiket az „udvarló” kedvéért vásárolt a télen. Azt fölhozta: nekünk az ebédlőasztal köré kellett ülnünk, s ünnepélyesen koccintani. Amíg erős térde közt a dugót kihúzta, s most már mint a ház gazdája töltött, előbb anyáéba, aztán az enyémbe, aztán a magáéba; az egész ember csendes boldogságban izzott. Később is sokkal szótlanabb volt, mint rendesen. Látszott, hogy inkább sírni tudna, mint beszélni. S mikor a major aljában elbúcsúztunk, szájon csókolt.

Később, mint asszony, én is ismertem lányokat, akik évekig kapálóztak egy vőlegény ellen; barátnéiknak részletes vallomásokat tettek az izzadásáról vagy ami miatt épp irtóztak tőle; aztán, mikor egy nap menyasszonyaikká lettek, ugyanazoknak a barátnéknak ők bizonygatták a leghevesebben: milyen derék fiú a jövendőbelijük, mennyire megszerették, s milyen ostobák voltak, amíg húzódoztak… Tulajdonképpen nem húzódoztak, csak mórikálták magukat, valójában mindig őbelé voltak szerelmesek. A barátnék ilyenkor hunyorítottak. Miután az élet megmagyarázta, hogy másra úgysem számíthatnak, a legokosabb, ha ők is megmagyarázzák maguknak. Ez azonban, azt hiszem, azokban az egyszerű lánykákban is másképp történik. Az emberek általában úgy képzelik el embertársaik lelki életét, mintha őnekik maguknak nem is volna lelkük. Én például egyáltalán nem prédikáltam magamnak. Nem győztem meg, nem csaptam be magam, hogy édesapának valóban ez volt a kívánsága, hogy édesanya egy kislány, aki azt hiszi, én vagyok az ő gondjára bízva, valójában pedig nekem kell róla gondoskodni; meg hogy Sanyinak mennyi jó tulajdonsága van; valóságos lutri az én árvaságomhoz meg rossz természetemhez egy ilyen szerelmet kihúzni. Én mindebből nem mondtam semmit sem magamnak; ha mondtam volna, vitatkozni is kellett volna az érveimmel. Ami bennem történt: nem a fejemben történt, hanem a szervezetemben. Az ágaskodás állapotából átjutottam a megadáséba. Pontosan, ahogy egy betört ló. Édesapa halála, édesanya gyámoltalansága, Sanyi ostroma nem érv volt, amit be lehet látni, hanem erő, ami megroppantott. Átmenetileg legalább. S amikor egyszer meg voltam roppantva: Sanyiban is inkább azt vettem észre, amibe belé lehet törődni. Így történik ez a sok egyszerű leánykával is. Legföljebb, hogy az ő gyönge agyuk továbbcsúszik a megkönnyebbedésen; azt hiszik, belészerettek, akitől előbb iszonyodtak. Az ösztönt azonban nem csapják be ők sem, csak átmenetileg.

Az én beletörődésemhez különben az is jó volt, hogy minekünk nem kellett, mint más mátkáknak, egymás mellett tétlenkednünk. Én akárkivel is úgy szoktam össze leginkább, ha mellette dolgozhattam. A magányos kószálások a kutyákkal, s ez a csendes egymás melletti munka: ez volt az én titkom; amit az életben kerestem, amiben boldog voltam. Édesapával is ebben értettük meg olyan jól egymást: én az udvarban, ő kinn a határban, de mégiscsak ugyanabban az ügyben. Sanyinak szerencséje volt, hogy az ő munkájába lépett. Attól fogva, hogy akkor hétfőn a kapásokkal kijött, úgy éltünk, mint a házasok; éppen hogy külön feküdtünk le. A reggel már egy kis frisseségi versennyel kezdődött: Sanyi ér-e ki otthonról előbb, vagy én szórom ki a szakajtóbelit a csibéimnek. Majorságot annyit állítottunk be, hogy az már az új háztartásnak is elég legyen. Sanyi maga szállította a hibázó kis récét, kotlóst; két malacot is vett a zsebpénzéből. Míg én a szárnyak tülekedésében szórtam a magot vagy a zöldet (ez gyengém volt, minél több baromfit etetni), ő a tornác kövére ült, a sárvas mellé, s onnét ellenőrizte, a magzáporon át, hogy melyik tyúkalj halad jobban: amit ő hozott, vagy amit én neveltem. Attólfogva nem is igen láttam őt ebédig. A cselédek nyomában járt ott fönn, később az aratókat strázsálta. Még friss volt benne a gazdásztudomány, s a kapásoknak is elmagyarázta, mért nem kell a kukoricának a töltögetés, hogy szakadnak meg a hajszálcsövek meg más ilyesmi. Azonkívül azt is tudta, hogy ő a mi szemünkben most apának az utódja, s nem akart mint gazda alulmaradni. Olykor egy-egy gyerek futott be – mindig a kisasszonyhoz – a górékulcsért vagy napszámkönyvért. Máskor ő maga ugrott be egy pillanatra a konyhába; belisztezte magát a könyökömmel, aztán ment vissza; – úgy kellett utánakiabálnom, hogy várja meg a rántottáját.

Most már ebédre is állandóan nálunk volt, s ez is jó volt, hogy főzhettem valakire. Mi édesanyával csak a maradékokat toldozgattuk a héten át: egy egészséges férfigyomor, amit jó ételekkel kell tölteni, visszahozta a vért a háztartásba. Én óriási élvezettel tudtam a legegyszerűbb ételt is kiápolni. Egy rizses borsóba vagy egy rakott kelbe annyi gondot öltem, hogy aki először ette, mindig az ismeretlen anyagot firtatta, amivel meglelkesítettem. Pedig csak az volt, hogy szerettem főzni. És Sanyira eléggé lehetett. Voltaképpen hálásabb publikum volt édesapánál is. Az szegény csak fölnézett az ételből, s ilyenkor már tudtam, hogy most azt szeretné kérdezni: Ez a te főztöd, Nellike? De aztán csak lenyelte szó nélkül, mert tudta, hogy édesanya megharagszik érte. Hanem arról, hogy mi hogy készül, fogalma sem volt; gazda létire egy főzeléket sem tudott volna tán berántani. Sanyi viszont egy nagy kukta igényével boncolt mindent, s csak azért nem dicsérte túlságosan, mert érezte, hogy nem szeretem. Hanem egy-egy szakértő bókot azért mindig kigondolt. S ha az előző napi túrós gombócot (amit szerinte én habosra csináltam, míg az édesanyja olvadósra) másnap fölvagdalva és megpirítva egy kis szilva resztelttel újra föladtam, akkor ő mindig fölfedezte a bűvészkedést. – Magával élvezet lenne, Nellike, nagyon szegénynek lenni. Ott tündérkedne csak a semmiből.

Később sokszor csodálkoztam rajta, hogy Sanyit nemcsak az anyja, de jó ízlésű asszonyok is szeretetre méltónak találták. Pedig én is meg tudtam volna szeretni őt, csak ne akart volna az uram lenni. Az emberek viszonyát nem az szabja meg, hogy mit érnek, hanem hogy mit akarnak egymás életében. Sanyi afféle prakszinak, amilyen Tolnában több is volt édesapa mellett, egész mulatságos lett volna. Ha ő nem belém, hanem Terusba vagy másvalakibe szeret bele: később elviselhetetlennek érzett tulajdonságai – gyermekes önteltsége, parádés érzelmei, lelki kényelmessége – megbocsáthatónak, sőt kedvesnek tűntek volna fel. Ha mint bizalmasának, nekem gyónja meg azokat az érzéseket, amelyeket egy más pusztán lakó Nellike iránt érez, tán én is azt gondolom: nem is járt olyan rosszul az a Nellike ezzel a Sanyival. Így azonban, hogy Sanyi énrám emelt igényt, nekem kellett a testemet-lelkemet egy életre összekevernem vele: még a jó óráinkban is ott éreztem valami sötétet, szívszorítót, mintha ez a kedélyes, csupa szív Sanyi csak álarca volna egy ismeretlen, félelmes másiknak, akit én csak a házasságban fogok megismerni.

A gyász jó volt arra, hogy ezt az ismeretlent nagyobb óvatosságra, szigorúbb játékszabályokra kényszerítse. Ha édesanya ebéd után magunkra hagyott (Te csak maradj, Nellike, majd én leszedek), és Sanyi közelebb nyomult hozzám a székével, nekem csak el kellett néznem oldalvást, ki az ablakon, s a fekete ruha, a mélázó tekintet, a messze hajladozó bozót egyszerre eszébe juttatta, hogy én csak félig vagyok itt jelen, lelkem egy része a világűrben bolyong édesapa után. Ilyenkor ő a testi közeledés helyett a lelkemhez igyekezett közelebb bújni. Meleg, mély hangján édesapa kiválóságáról, kettőnk mély hasonlóságáról, a szívemben támadt ürességről, meg az ő életcéljáról: ennek az ürességnek a betöltéséről kezdett el brácsázni. Ha pedig el is jutott egy csókig, ahhoz olyan óvatosan kellett a száját használnia, mintha a gyász valami szilvahamv lenne, melyet érinteni szabad, de letörölni nem. Én persze ebben a finomságában is azt a ragadozói tettetést éreztem: csak abban a pillanatban védett, a jövőt még bizonytalanabbá tette. Ábrándos pillantásaiban mintha egy ferde rókakép kacsmargott volna; kímélésem is inger volt neki: egyszer annál édesebb lesz majd nem kímélni. Amikor szinte ellenállás nélkül álltam mellette, elég volt a vastag nyakára néznem, hogy a szívemet valami összefogja, s ha rájuk nyitottam, s édesanya és ő hirtelen elhallgattak, vad félelem fogott el, hogy ez nincs jól, össze kéne magam szedni, mert itt visszaélnek a kábultságommal.

Pünkösd vasárnapján Takaróékhoz voltunk ebédre hivatalosak. Nem ez volt az eljegyzésünk – a gyűrűt Sanyi már előző pénteken kihozta –, de a Takaró család ezen az ebéden vette tudomásul mátkaságunkat. Csak mi voltunk ott, a szülők és Imre – ő akkor tette le utolsó mérnöki vizsgáját, s hazajött egy hétre, tejkúrára. Mind a két családban volt egy kis gyanú a másik iránt. „Na, lejött a két varjú az elátkozott hegyről. Mehetnének koldulni, ha nem volna a fiunk;” mi ilyesmit olvastunk a pillantásukban. Ők meg, hogy mi csak gazdag parasztoknak nézzük őket, s az Otrubai-gőg meg a jószágkormányzói múlt ül olyan egyenesen a gyászruhánkban. Különösen édesanya elevenkedett nagyon. Még nem is láttam őt ilyen beszédesnek. Ott ült a jövendő nászai között, s egész belepirosodott a sok izgatott beszédbe. Ahány tál fölkerült, azt hitte, mindenre kell valamit mondania. – Ó, a lúdgége-leves. Itt ugye lúdgégének hívják? Cencen csiga a neve. Szeréna a zsírba sült borsót (az is levestészta, ismered, kedvesem?) szerette, ő meg a csigát. A boldogult édesanyjuk alig tudott köztük igazságot tenni. A csirke töltelékéből kiérezte a koriandert. Ó, te még használod? A maiak elhagyták a régi jó fűszereket. Fenyőmag, szerecsendió, páfrány: nem marad meg lassan, csak a só és a paprika. Látszik, hogy te még a régi nagy szakácsnéktól tanultál. A fánk laza lyukaiból Otrubai nagypapa, a gróf, sőt egy egész körvadász társaság párolgott elő, a múlttól illatosan. Az izgalom, hogy őneki itt most helyt kell érettünk állnia, nemcsak a beszédjét villanyozta föl, de az emlékezetét is. A litániára járó öregasszonyból kijött a hajdani, nem is ő maga (belőle fiatalabb korában is ritkán futhatta ilyenre), az a környezet, melyben gyermekkorában élt. Sanyi apját egészen megnyerte; bortöltés közben barátságosan csiccsogott rá az eleven szemével, de lassan az asszony is fölengedett; a befőttnél már a kemenesaljai kertjükről beszélt.

Mi, fiatalok, ezalatt Imre rovására szórakoztunk. Sanyi valami képes levelezőlapot hozott neki a postáról. A lapon egy lány Imrét Mókinak szólította. Sanyi minden jókedvét erre a Mókira zúdította. – Na, azt a lányt szeretném én látni, aki az én öcsémet Mókinak szólítja. Mindenre számítottam, csak arra nem, hogy belőled, Imre, Móki legyen. – Tudnia kell – fordult hozzám –, hogy Imrét még szerelemre gyanús állapotban sem látta senki sem. Egyszer a molnáréknál, emlékszel arra a halvacsorára? Akkor egy kicsit többet bámultad a Zsófikájukat. Én, most már bevallhatom, a fiatal mostoha kedvéért voltam ott, de meg kell hagyni, Zsófika is bögyös kislány volt. Hanem azt is a sós halnak tulajdonítottam, mert igen csúszott rá a vörös. Azonkívül azonban Imre és a szerelem csak olyankor találkoztak, amikor nekem elefántkodott. S most: „kedves Mókim”. Azt hittem, káprázik a szemem, tán Miki vagy Maki. De nem: Móki, s a címzés is: Takaró Imre építészmérnök. Hát ez a lány egy delejes fenomén. Ezt meg fogjuk közelebbről is vizsgálni. S még a libacomb mellett is el-elböffentette magát: Móki. Ennek előbb Mókusnak kellett lenni. Egy Móki, az már néhány hetes Mókus. A szerelemben az ember egyre fiatalabb lesz. Móki, Mókili, Mókici… Zsíros szájából boldogan ömlött a tréfa. Úgy tele volt a boldogságával, hogy örült az Imréén is. De meg előttem is jó volt a tapasztalt protektort játszani. Imre még csak újonc, ő azonban a szerelem minden bűvészfogását ismeri, s mint tanult varázsló forgathatja a húsos ujján, a kis szőröcskék közt az aranykarikámat.

Először kissé kényelmetlenül figyeltem Imrét: nem sértődik-e meg. Hisz az ilyen tréfát a férfiak szégyellni szokták. De amikor szokott fanyar mosolyába inkább egy kis derült csillogás elegyedett: én is nekibátorodtam a nevetésnek. Tetszett, hogy nem kényes a férfiasságára. Nem tartja az egészet fontosnak, vagy annyira biztos magában? – Sanyi azt hiszi – fordult felém –, hogy az a kakas, aki kukorékol. Amiben van is valami – tette hozzá nevetve… Utólag semmi szellemeset sem találok ebben a mondatban, akkor azonban ez is tetszett. Mintha egy kis cinkosság is lett volna benne. Amit Sanyi csinál, az – ugye, kis sógornő – csak kukorékolás. „Amiben van is valami.” Mert hát csakugyan, a tyúkok meg a kappanok nem kukorékolnak. A világ már olyan, hogy a kakasok kukorékoljanak benne, akármilyen nevetségesek is közben. Mire a fánkhoz értünk, már egészen vidám voltam. Édesanya ott lelkendezett a jövendő apósom s anyósom közt, s az öreg Takaró úgy szódázta föl a boromat, mint aki meg van elégedve a fia választásával. Meg tudnám szeretni a Sanyi családját – gondoltam. Az nagy dolog, hogy a családja szeretetre méltó, biztattam magamat, a feketét kavarva, s hálás pillantással hárítottam el a cukortartót, melyet Sanyi másodszor is odatolt elém.

– Maguk mikor akarnak megesküdni? – nézett fel Imre a fekete örvényecskéjéről. (Senkit sem láttam úgy színi a cigarettát, s úgy kavarni a feketét. Mintha egy dzsinn lakott volna bennük, s azok lettek volna az ő igazi barátai.) Engem meghökkentett a kérdés, erről még nem volt szó, s én nem is akartam gondolkozni róla. De Sanyi meghallotta, s odahajolt közénk. Előbb még fénylő arca ködössé, s mégis eltökéltté vált. Ezt az arckifejezését már ismertem, ezt vette föl, ha valami fontosat s nélkülem eldöntöttet kellett a tudtomra adnia. – Azt hiszem, előbb, mint eredetileg gondoltuk – mondta megfontoltan. – Nellike, igaz, most vesztette el az édesapját, de a gyászévet az adott viszonyok közt teljesen lehetetlenség bevárni. – S átpillantott édesanyára, akit mintha csak delejütés ért volna, Imre kérdésére elhallgatott. – Bizony, pedig csak úgy volna az rendjén – mondta tétován –, hogy a gyermek az apját kigyászolja. Én szegény szüleim halála után másfél évig hordtam a feketét, s még akkor is szinte nehéz volt megválnom tőle… Most, hogy lelkiekről kellett beszélnie, csak az öregkori kenetes nyelve állt a rendelkezésére, mint elébb a társasági szerepléshez a fiatalkori. – A feketét Nellikének sem kell eldobnia – mondta Sanyi. – Itt a helyzet parancsol, s én ismerem szegény Kárász édesapa (most nevezte így először édesapát) intencióit. Ezt az esküvőt ő tekintené a legkevésbé kegyeletsértésnek. – Hát az igaz. Ti nem azért esküdnétek össze hamarább – mondta édesanya (s én éreztem a hangján az összejátszást) –, mert nem tudnátok, mint sok, parancsolni magatoknak. De azért mégis… S Takarónéra nézett, hogy sokallja-e a segítséget. De csak az ura szólt. – Hát az úgy van, hogy innen egy kicsit bajos oda gazdálkodni. – Itt a helyzet parancsol – ismételte meg Sanyi a maga mondatát nyomatékkal. Nekem most kellett volna magamért fölszólalnom; de a Takaró ház tette-e vagy Imre jelenléte: nem mertem közbeszólni. Hisz a gyászév még hosszú, s ha a végit nem is várjuk ki, még eleget várhatunk. – De mégis, mikor hát? – fordult Imre most már a bátyjához. – Ősszel? Karácsonykor? – A gazdaság érdeke azt kívánná, hogy a nyári munkák alatt már kinn lakjam – mondta Sanyi a csészéjébe… Egy percig mindenki hallgatott. – Hát igen, az bajos, innen oda gazdálkodni, szólalt meg elsőül Sanyi apja. – Ha meg kiköltözik, abból csak beszéd lesz – mondta tétován édesanya. – Sokan azt se tudják még, hogy vőlegény-menyasszony. – Hát hiszen ha egyszer már elhatározták magukat – szólalt meg a morzsababráló ujját nézve Takaróné is. – Akkor tulajdonképpen mindegy.

Az ő szava volt az aláírás, s hogy az megvolt, mindenki megkönnyebbülten siklott más tárgyra. Édesanya a béresékre panaszkodott; Sanyi Imrét ugratta: tán annyira vannak már a Mókijával, hogy egyszerre akarna esküdni? Én megint elszalasztottam egy alkalmat, hogy tiltakozzam. A jókedvem azonban elállt, s a hangom odadagadt a torkomba. „A nyári munkák alatt”; ez zakatolt a fejemben. De hisz a nyári munkák: az Péter-Pál, alig három hét. Erre esküdtek hát össze a hátam mögött. Amikor én még meg sem gondoltam magam! A székem, mint egy elvarázsolt sziget, levált az asztalról, s ködön és zúgáson át vitt mind messzebb a beszélgetőktől. Az ottmaradtak nem is igyekeztek visszahozni. Sanyi meg volt elégedve, hogy nem szóltam ellene, s félt még csak rám is pillantani. Édesanya, a másik bűnös, a nászurával kedveskedett, s csak az mutatta, hogy rám gondol, hogy véletlenül sem pillantott felém. Imre nem szólt, és én sem néztem rá; az volt a benyomásom, hogy a cigaretta füstjibe bagyuláltan egy másik széken egy más világtáj felé csónakázik. Csak a jövendőbeli anyósom szemét éreztem időnként rajta a sápadtságomon.

Takaróék kocsin küldtek bennünket haza. Sanyi, már nem tudom, mivel, kimentette magát: édesanyának szánta a lecsendesítésemet. Szegény ott járt-kelt vetkezés ürügyén a hálójában; hol a nyitott szekrényajtó mögött tűnt el, hol a szekrény oldaláról akasztgatta a háziruháját, hol az ágya alá hajolt le a papucsáért. Nem volt elég tevésbe-vevésbe elbújnia, még a szemem sugarából is igyekezett kihúzni magát. Én a díványomon ültem a szalonban, azonmód, ahogy hazajöttünk. Ölembe szegzett szemmel figyeltem, hogy jelenik meg, s tűnik el a hálóajtó kivágásában. Olyan csüggesztő volt veszekedésbe bocsátkozni vele. – Édesanyáék mikor beszélték ezt meg Sanyival? – szóltam át végre a regények „síri hangja”-ként. – Mit? – bújt ő be megint a szekrényajtó mögé. – Azt, hogy a nyárra már megesküszünk. – Én nem beszéltem meg semmit. A ti dolgotok, rebegte a szekrényajtó. – De én láttam, hogy meg voltak egyezve. Ha meg nincsenek egyezve, ő nem meri előhozni. – Én pedig nem egyeztem meg vele, elhidd. Én neki is csak azt mondom, amit neked: ha nektek jó, nekem is jó. Én már csak az én kis lelki békémet keresem köztetek. – A kenetes mondatai visszaadták a bátorságát; kijött a szekrény mögül, s az ajtórésben állt, anélkül, hogy átjött volna hozzám. – De mégiscsak beszélniük kellett róla – makacskodtam én. – Ő mondta, hogy nincs értelme a várásnak, folyton ezt mondja. Biztosan megvan rá az oka… Az nem bűn, ha egy vőlegény siet, az a hiba, ha oldozkodik. – De én nem akarok a gyászévben megesküdni, egyenesedtem föl a díványon. A hangom, a kinyúló derekam már az indulat örömét kóstolta… Édesanya ijedt jérceként fordult meg ennek a hangnak a ragadozó árnyéka alatt. – Mért nem mondtad ezt ott? Ott te is csak hallgattál, s most énvelem jössz veszekedni – siránkozta megint a szoba mélyiből.

Az ő riadalma elszégyenített magamért. Végre is igaz: mért nem szóltam. – Én azt hittem, édesanya megegyezett, s azért nem tudtam hirtelen szólni sem. – Dehogy avatkozom én a ti dolgotokba. Nekem ne mondd soha, hogy erőszakot tettem a lelkeden. Én akár holnap kezembe veszem a koldusbotot, s elmegyek innét. Szegény édesapád, őneki volt ez a reménysége. Én már a vallásért sem voltam annyira mellette. De hát mért sértsem meg? Tisztességes, iparkodó fiatalember, s hozzád szeretettel van. – Az még nem sértés – mondtam én lankadtabban, mint szerettem volna –, hogy nem akarok két hónappal a temetés után megesküdni. – Édesanya észrevette hangomban a törést, s már megint ott állt az ajtórésben. – Ha egyszer rászántad magadat. Az a hosszú mátkaság sohasem visz jóra. Apád ellen nem vétesz vele, hisz nem a paráznaság hajt rá. – Az nem, böffent ki belőlem a keserűség egy rövid, keserű nevetésben. – Hanem hogy védelmet szerezz magadnak s anyádnak. Mit nevetsz ezen? – fogta föl késve a nevetésem. – Olyan embert vártál, akiért kiugrasz éjjel az ablakon? – A kettő közt még sok van – mondtam az előbbi keserűség indulatával; – az ablakon kiugrani és… – Azt akartam mondani: nem szívlelni. De aztán mégsem mondtam ki. Már tudtam, hogy édesanya megint fölém került az összevissza szepegő harcmodorával. S akkor minek azt elismerni; minek őt s magamat megalázni… Ő ezt a megtorpanásomat is fölmérte. – Ha nem kedves neked, fogta korholóra a hangját, akkor mire volt jó az eljegyzés? Akkor nem lett volna szabad a gyűrűjét fölhúznod.

Elhallgattam. Lehet itt vitatkozni? Itt azt kell eldönteni, rá merem-e emelni erre a megőszült kislányra, mint egy bunkót, az igazságot. Ha nem: minek a beszéd? Aztán meg akármennyire meg is riadtam ettől az esküvőtől, az egész szőttest, vissza szilveszterig, énnekem sem lett volna már bátorságom fölbontani. Mert mi várna ránk, ha el kéne mennünk innen? Ülnék, mint Terus, Lenke néni mellett, s hallgatnám, hogy így bünteti az Isten a fennhéjázást. „Egy derék ember leste volna a gondolatodat, így meg te lesheted a varrató péknéket, nagygazda lányokat.” De hisz én még varrni sem tudok, mint Terus.

Szótlanul tettem az esti munkát, zártam a pincét, berekesztettem az állatokat, s közben alig vártam, hogy a párnámmal magamra maradjak. Az ólak fölött már a kora hold is ott volt, s engem mind nagyobb nyugalom szállt meg. Olyasmit éreztem, hogy az is lehet szép: egyedül lenni a világban. Az ember tesz, és nem érti senki, föláldozza magát, és nem veszi észre senki, boldogtalan és közben olyan kemény és ragyogó, mint feje fölött a csillagok. Beszéljünk keményen, szóltam magamhoz az ágyban is, mintha én lettem volna a sötétség, amelyet merev szemmel néztem, s egy másik Nelli feküdt volna itt alattam. Más lányok is mentek férjhez szerelem nélkül. De te legalább tudod, hogy miért. Gondoskodtál egy tehetetlenről, aki azt sohasem fogja föl. Igaza van édesanyának: ha meg kell lennie, legyen meg minél előbb. Ha megvan az ítélet, hajtsák végre. A halasztás voltaképpen kínzás.

Szép fennkölt szavakat mondtam magamnak, de egyszer csak az csúszott be a fejembe: mit szólna hozzá Imre, ha belém látna, ha neki mondhatnám, amit a párnának mondok. Egész világosan láttam hármónkat Takaróéknál az asztal végén. Sanyi fénylő arcát és Imre mosolyát: Sanyi azt hiszi, az a kakas, aki kukorékol. Ha az a gyors esküvő elő nem kerül, egész jól éreztem volna magamat Sanyiéknál. Ha Imre a sógorom lesz, hozzánk is kijöhet tejkúrára. Ővele megértenénk egymást. Csak azt a fanyar mosolyt kellene leolvasztani róla. Móki! Csakugyan Mókinak szólítja őt? Vajon miféle lány lehet?

 

 

Fehérváron az iskola közelében volt egy fényképész; nemcsak az utcai kirakat, de a kapualja is teli fényképekkel. A lányok iskolából jövet sokszor bevonszoltak ebbe a folyosóba. Itt voltak ugyanis a menyasszonyok; egy egész fal tele vőlegénnyel és menyasszonnyal. Aki csak lefényképeztette magát, mind odakerült erre a folyosóra, s minthogy ez a fényképész az esküvői képeiről volt híres, a folyosója olyan volt, mint egy eleven hirdetőtábla; legalább harminc-negyven pár nézte az embert az üveg mögül. Voltak köztük liliomszerű menyasszonyok, akik fátyolban s a lábuk elé dobott uszállyal jöttek a világra, de voltak olyanok is, akik ijedt golyószemmel bámultak ki a mirtusz alól, az ember azt várta: no, most mindjárt elpattan valami rajtuk, derekukon az ingváll vagy a lábukon a rápréselt cipő.

A lányok nem tudtak betelni ezeknek a képeknek a mustrálásával. Az egyiket ez ismerte, a másikat az; de most, hogy az irigyelt ablakból pillantottak rájuk, mintha már nem is az ő ismerőseik lettek volna, hanem üdvözült lelkek, akik ebben a fehér lepkeruhában vesznek búcsút, mielőtt az örök fénybe átrepülnének, a báb-emberiségtől. Áhítatos, sóvár szemmel nézték őket, látszott, hogy ez az állapot – a menyasszonyság – a legcsodálatosabb a számukra a földön. Legföllebb a vőlegényeken vihogtak kicsit, az egyik éppen csak akkora volt, mint a menyasszonya, a másikon a zsír volt több, a harmadik nem nézett elég szerelmesen. Persze voltak olyanok is, akikre csak néztek és hallgattak, hogy azután az utcára kiszabadulva, a maguk esküvőjéről fecsegjenek: ki fog délben s ki este kivilágított templomban esküdni, s vajon Velencében szebb-e a nászéjszaka vagy egy kis közeli fürdőhelyen.

Ezek alatt a beszédek alatt én ott állingóztam a többiek közt, de belül csupa viszolygás voltam. Ezeket a lányokat, azt hittem, elég jól ismerem; tudtam, hol laknak, s hogy tudják a kereskedelmi számtant, ezt a fényképész előtti áhítatukat azonban nem értettem sehogy. Hisz ezek jobban tudják, mint én, hogy mi történik a lányokkal ilyenkor; volt, aki a lexikont s a „Nő mint háziorvos” című művet is végigbújta. Mi némítja el őket, és mi teszi fecsegővé? Épp az? Vagy csak a ruhák, a zene, a nyoszolyók? Nem; – amíg fátylakról, selyem hálóingekről vitatkoznak: annak a csiklandása van bennük; mintha izgató előleget kaptak volna az akkori jóból. De hogy tudják, hogy jó? Elhiszik, vagy van róla valami fogalmuk? Az állatokat láttam. De azt elgondolni is szörnyű volt, hogy én egy férfival olyasmit… Nem a mozdulat, az a néhány lökés a bikáknál, méneknél. A lélekben is meg kell repednie olyankor valaminek. Amíg szűz az ember, a maga burkában él; a levegő külön hűs réteggel veszi körül, s ebbe senkinek sem szabad beletörnie. De akkor egyszerre fölreped a burok; az ember lelke is sebet kap, s azon mocskos, idegen, erőszakos indulatok nyomulnak bele. Történhetik leánnyal iszonyúbb? De ezek, úgy látszik, épp erre vágynak. S ennek kell a normálisnak is lennie, hisz minden asszonnyal megtörténik. Mind készül rá, s úgy tesz, mintha boldog lenne tőle.

Az, hogy én nem vagyok normális, itt, ezek közt a bakfiskori fényképnézések közt ötlött először eszembe. Akárhogy néztem a szembe siető férfiakat, olyan nem bukkanhatott elém, ha ezer kilométer is az utca, akivel én azt megkívántam volna. S hogy mások engem mint valami reszkető áldozati állatot körültáncoljanak! Egy egész falu aznap azzal ébredjen: na, ma a Kárász Nellit is… S a templomban is azzal nézzenek, mint én a menyasszonyokat. Ez valami vademberi maradvány. A Csád-tó melletti négerek, akiket a moziban láttam, ők igen, úgy ugrálhatják körül a nászpárt szilaj dobjukkal. Ott megértem, ha a menyasszony vastag szájára is fölnyomul a vigyor: most mindjárt megteszik velem, nézzétek, hogy forgok örömömben. De hogy az én fehérvári padszomszédaim: Schronk Ilus, Horváth Böbe, ezek is közelebb esnek a vadakhoz… S nem is ők a vadak: én, akin ez a dob nem tud részegen átcsapni.

S most itt volt az én esküvőm! Ha édesapa meg nem hal, tán mi is a fehérvári kirakatból bámulunk ki a vonalzós, nagyirkás kereskedelmistákra; mert Sanyi el nem engedi, hogy le ne fényképezzenek bennünket. Így azonban nem lesz se fehér ruha, se mirtuszcsokor, se orgonaszóra bevonuló koszorúslányok. A násznagy tréfás köszöntője alatt nem fogják az arcomat, mint huszadik kéjenc fogást kóstolgatni; a pörkölt tortát sem kell énnekem eltörnöm, mint ahogy az este engem is eltörnek. Szegény édesapa a halálával is vonja a csöndet körülöttem. Az egész nászmenet két díszítetlen kocsi: az egyiken mi, a másikon a tanúk. Ruhám: a gyász, legalább nem csúfolja a hangulatom. A délutáni gyors már visz is a kíváncsi pillantások közül, föl Pestre valami szállodába, ahol Sanyi még vidám tisztkorában barátkozott össze a portással. A vademberi szokásokból elmarad egy csomó; de maga a dolog, az nem. A vőlegényen, azon át kell esnem. Ez az egy, a vőlegény, ez volt, amit mégiscsak másképpen képzeltem el. Amikor Tolnában azzal a tanítóval valami szerelemfélében voltunk: erre is volt tervem. Őt, úgy gondoltam, rábeszélhetem: hazudjuk azt a felnőtteknek, hogy megtörtént, s háljunk egy szobában, mint testvérek. Esetleg később, amikor már ízről ízre megszoktuk egymást… De azt is úgy, hogy én kezdek mindent; előbb csak a homlokát csókolom meg esténként, aztán a karját is odavonom a magam ágyába, s egyszer, amikor a közös paplan már mint közös burok veszi a testünket, lelkünket körül… De Sanyinak ilyennel nem lehet előállni. Őt csak még jobban vonzaná, birizgálná az én kedves csacsiságom.

Az ösztöneinknek is van képzeletük. Tudom, hogy a képzelethez kép kell, s az ösztönök vakok. De ha a képzeletben nem a kép a fontos, hanem az, hogy valamit, amit még nem ismerünk, megelevenítsünk, akkor van vak képzelet is: az ember minden idegével egy közelgő jelenet felé feszül; szorongásában látja, anélkül hogy fejében képet alkotna vagy csak gondolkozna is róla. Ennek a képtelen képzeletnek a zúgása tompábbá tesz a körülöttünk történőkre, mintha a legédesebb ábrándokba volnánk elmerülve. Olyan ez, mint uszodában fejes után a fülünkbe csapó víz, a világ zúgásként, káprázatként forog kívül és belül a fejen. Igen, ez a zúgás a legjellemzőbb erre az állapotra. A szorongásból motor lesz, az ember egy helyben száguld, s ami történik vele, mint rohanásban elhúzott táj villan a fejébe. Valami regényben olvastam, mit él át a halálraítélt, míg kordéján a guillotine alá viszik. Abban az itt-ott kigyúló ködszerű összemosódásban ráismerek a magam állapotára. Csak ezzel magyarázhatom, hogy életemnek erről a napjáról az emlékeim is olyan különösek, mintha álmodtam vagy a más fejéből kaptam volna.

Reggel, emlékszem, bekerültem valahogyan a plébániára. Gyónni akartam, s a pap nem gyóntatott meg. Be sem jutottam a templomba; ott intézett el a plébániatornác petúniás korlátján keresztül. Ez a jelenet, a pap kopasz feje, a rosszindulatú vörös arc (melyen a kényszeredett udvariasság s fölvett méltóság egészen összekeverte a durva vonásokat), a háttérben a kis szolgáló, akivel kihívattam, mind világosan áll előttem. – Esküszik? Hol? Nekem nincs róla tudomásom – hallom s még néhány szót szentségről, kiszolgáltatásról. De csak ennyi az emlék; a többi okoskodás. Az uram nem adott reverzálist: az egyház nem ismeri el a házasságomat. Ő még az utolsó percben is lebeszél róla. Ezt ő mondta, igen. De az egész bemenetelem rejtély a számomra. Hogy lehet, hogy édesanya beengedett hozzá? Hisz ő olyan járatos az ilyenekben; különben is minduntalan benn ült a plébánosnál. Vagy azokban a hetekben ő sem járt nála? Szimatolta a veszélyt, s otthon lapított. Talán épp ő küldött be, hogy a lelkem is megmossam. Valahogy így kellett történnie, de én csak azt látom, ahogy a templom udvarából reggel kifordulok. Mért nem kapaszkodtam a pap tanácsába? Mért nem toppantam zokogva, mintha föl volnék zaklatva, édesanya elé? Édesanya mindig az üdvösségről beszél. De az én üdvösségem! Már csak nem is gyónhatok ezentúl. Az egyház nyújtotta félelmem felé a kezét. Mért nem fogtam meg? Mért baktattam vissza olyan csendesen, mint megzavart tolvaj, a pusztára? Tudtam, hogy csak időt nyerek, hisz Sanyi holnap vagy holnapután a reverzálist is kicsikarja otthon, s az egészből nincs más hasznom, csak az elmaradt esküvő botránya? Vagy röstelltem, hogy a vallásomban megbántottat játsszam, amikor voltaképp nem is volt vallásom? Vagy egyszerűen fásult voltam, máshova figyelő, s azt, hogy nem gyónhatok, éppolyan süketen vettem tudomásul, mint a parancsot, hogy menjek le meggyónni?

Sanyi a hintójukkal jött ki értem s édesanyáért. Ez ugyanaz a kocsi volt, amelynek a borítója alatt édesapát hoztuk haza az ángyádi állomásról; csak most én ültem a halott helyén s édesanya az enyimén. Sanyi most is a kisülésről hajolt előre; egyik keze az ülés párkányán, a másik az enyimen. Imrére panaszkodott, hogy nem jött meg, még csak egy sürgönyt sem küldött maga helyett. De hát Imre ilyen; belőle hiányzik a családi érzés. A maga házasságát is majd csak akkor írja meg, ha túl lesz rajta. Ő már annál a levelezőlapnál is rosszat szimatolt. Az ilyen tapasztalatlan fiú, ha egyszer belehabarodik… Én nem tudtam, mért magyarázza ezt nekem. Olyan sértés az Imre elmaradása, amiért az egész Takaró ház elégtétellel tartozik? Vagy valami más oka van rája? Istenem, ha egyszer dolga van, mondtam kényszeredetten, s a zökkenőben felém ugró arcát s az erős kezét néztem, amely alól most már sosem húzhatom ki az enyém.

Takaróéknál a két tanún, Béla bácsin és a magtalan Kertész nagybácsin kívül (ennek is Sanyi az örököse) nem volt senki. Énnekem mégis úgy rémlik, hogy csődületbe jutottam: innen is, onnan is arcok és hangok tolongtak felém: az anyósom nagy teste s rózsaszínű bőre, Kertész nagybácsi tokarázó nevetése, édesanya, amint apró vidám hangokkal próbál, mint valami levágott szárnyakkal a levegőbe emelkedni. Mindenki minket néz, mutatja, hogy örül, Sanyi felém fordul, és édesen mosolyog, az én arcomra is kijön egy kényszeredett mosoly, s ugyanakkor mint az egész vígság legerősebb benyomása, a Béla bácsi savanyú, gyomorbeteg csókja kering az orromban, fejemben. Aztán újabb kocsizás, leszállás, fölszállás; a palánkokon két könyök s egy-egy kíváncsi fej. Két öregember beszél hozzám: az egyik az öreg jegyző, kis kecskeszakálla van, s a mellén nemzetiszínű szalag, de olykor mintha a másik öregember, a palástos állán is ott lenne ez a szakáll s a mellén ez a szalag. A boldogságról van szó „Mert ők Isten fiainak mondatnak”. A szakállas is odajön hozzám; ő a világfivá átvedlő hivatalnok hódolatával gratulál; a pap félrehajtott fejjel, a két tenyerével az enyémet rábeszélve. Közben nekem is van valami dolgom: átadják a tollat, megkörmözik a papírt, azután mondok valamit. A puszta templomban fönn egy harmóniumot szuszogtatnak. Sanyi majdnem úgy segédkezik a kocsibaszállásnál, mint a temetésen. Az arcán azonban csend s öröm és elmélyülés. Míg engem csak vonszolnak, ő élvezi, amit csinál.

Az ebédnél mi ültünk ketten a főhelyen. Abban a szobában ettünk, amelyikben a múltkor, de most másképp volt terítve, olyanformán, mint az Utolsó vacsora című képen. Az ablak alá húzott asztal derekán mi ültünk Sanyival; jobbra-balra a vendégek; szemben két hely üresen maradt, hogy a tálat könnyebben hordhassák fel. Erről az ebédről már nem olyan ködszerűek az emlékeim. Az, hogy asztalbontáskor Sanyival kocsira kell szállnom s elutaznom, egy sáv éberséget dobott a tompaságomba. Minden szót megjegyeztem, ami az elutazásunkra vonatkozott. Az a vak várakozás szemet kapott, s gyilkos pontossággal jegyezte meg a rátartozót. Sanyi a levesnél átszólt az anyjának: – A termoszba jó volna egy kis teát melegíttetni. Az mint valami fontos megbízatást azonnal továbbadja a felszolgáló lánynak. A teástermosz: az már az útra kell; Sanyi azzal fog megkínálni, ha megszomjazom. Aztán a pörkölt tortából csomagoltat be egy darabkát; azt Pesten a szállodában fogjuk kettesben szopogatni. – Meddig maradnak? – hajol hozzám a pap ugyanazzal a gyöngéd fejtartással, amivel a templomban is gratulált. A másik oldalról ugyanakkor Sanyi is odahajol. – Sajnos, csak négy-öt napot; hétfőn már aratunk. – S gyengéden megszorítja a karom és mosolyog, mintha én is sajnálnám, s meg kéne vigasztalni érte, hogy csak három napot kurroghatok vele. – Na, csak még ezt a negyedórát bírjuk ki – súgta oda a feketénél. S én egyszerre fogom el az anyósom és édesanya pillantását. Az egyik, úgy érzem, azt kutatja, hogy boldog vagyok-e, megfelelek-e a fia szerelmi búgásának; a másik meg úgy tesz, mintha boldog volnék, most merülnék alá a világi örömökbe, s neki kellene legalább a lelkem tisztaságáért imádkoznia.

Az asztal romjain már csak a borosüvegek voltak talpon, amikor Sanyival a szobából kisurrantunk. Engem bocsátott a fal mellett előre (az apósomat a székiről fölállítva), s míg én szemlesütve igyekeztem ki, ő is boldog árnyékká vált, akinek egyetlen feladata egyik könyökömet, előrenyúlva, valami előreláthatatlan sérüléstől megoltalmazni. Az asztal körül ülők, mintha csak egy tányért szedtek volna le, tovább beszélgettek; a sunyin lekapott szemükben azonban ott volt a kajánság: na, mennek ám, viszi… ezeknek jó lesz máma. Utánunk a szülők is otthagyták az asztalt. Előbb csak az anyósom jött ki egy nagy tállal utánunk; aztán édesanya is kibicegett a fájós bütykén. Amire a kocsi előállt, az öreg Takaró is ott hunyorgott a tornácon. A két násznagy és a pap maguk politizáltak a rengeteg tortaroncs, kávéscsésze, borospohár közt a kiürült szobában.

Minthogy házasok voltunk, az átöltözést már egymás előtt kellett végeznünk az előszobából nyíló kis szobában. Én egy fekete útikosztümöt kaptam (ez volt Sanyi nászajándéka), ő meg egy új szürke zakót csináltatott erre az utazásra. Széttárt két ujjával a színes selyeming is ott várta már az asztalon. A szoba igazán kicsiny; nagy művészet volt úgy átöltözni, hogy egymást a pillantásunkkal ne zavarjuk. De Sanyi meg akarta mutatni, hogy tapintatos férj; a szekrénynek fordulva vette föl az ingét, s féllábon táncolva bújt a nadrágjába. Amíg elfordulva ott állt, egy pillantást vetettem felé, s láttam, hogy a háta is szőrös, két szőrpamacs van a dereka fölött. Később hogy begombolta magát a nadrágba, ő pislantott oda a meztelen vállamra. Őt nem rémítette el, amit látott, mert ahogy kombiném fölvétele közben a pillantásunk összeakadt, ravaszul, mint akiknek közös titkuk van, rám mosolygott. Ekkor már az anyósom is bekopogtatott ránk. Kinyitotta a kis táskát, s újra megmutatott Sanyinak mindent: itt a termosz, ebben a szalvétában van a rántott csirke. Aztán nekem is megmutatta, hova rakta a motyómat, melyben édesanya hozta le nagy titokban a fehérneműmet. Az óvatosan nyíló ajtórésben most már ő is ott állt. – Te, Nellikém, egy percre – s kihívott abba a pitvar- vagy előszobafélébe. – Nem akartam ott előttük elköszönni – motyogta, és nedves arcához dörgölve az enyém, kétfelől összecsókolt. Riadt reménykedéssel néztem föl rá, hogy mond tán valamit. Arról, amiért elutazunk. Hisz ő is érezhette ezt; neki kellett csak éreznie. De az régen volt, s ő a mi dolgunkból is csak annyit látott már, amennyi a mennyországba odalátszhat. – Csak azt akarom mondani – rebegte –, hogy te most már az uradnak vagy alárendelve. S neki tartozol mindenben engedelmességgel…

Ott ültünk megint a kocsiban Sanyival, s az utcán, udvarokban ott állt egy csomó ember – kannavivő asszonyok, a palánknak támaszkodó vének, kúthúzó szolgalegények – egy csomó megmeredt filmkocka; csak falun tudja egy érdekes, elrobogó kocsi az embereket néhány percre így megrögzíteni. Sanyi úgy ült a balomon, a becsuklott borítóra rakva a bal karját, hogy a falu is lássa a boldogságát, meg én is a gyöngédségét. Viszi ám a Takaró Sanyi az asszonykáját, mondta a válla a falu felé néző domborulatával. Most már itt vagy, az enyém vagy – a hónaljával. Én édesanya odakent könnyeit kerestem az ujjam hegyével, mintha még mindig ott nedvesedtek volna az arcomon. Hogy értette azt az engedelmességet? Csak afféle mondat volt? Az ember, amíg él, tartozik; ha asszony, engedelmességgel; Istennek, apjának, urának. Vagy arra gondolt, ami ott a szállodában történik majd velem? Arra figyelmeztetett, hogy abban kell engedelmesnek lennem? Isten is azt kívánja, hogy hanyatt feküdjek, s tűrjem, akármit kezd velem. – Boldog vagy egy kicsit? – eresztette, hogy a faluból kiértünk, Sanyi a hátamra a karját. Most először csúszott ki a száján a te. Én a kocsis háta irányában néztem. Ebből az ereszkedőből, túl a bozóton, odalátni a Huszár-pusztára. Ott jár édesapa a szántásokon. Ha ő élne, most nem a kéménytől kellene búcsúzkodnom; egy lélek, egy gondolat itt volna velem ezen az úton.

Attól fogva, hogy a kocsi visszament, Sanyi még buzgóbban figyelmeskedett körülöttem. Már nem is úgy bánt velem, mint menyasszonnyal, hanem nagybeteggel, akit mentőautó híján vonaton kell kórházba szállítani. Addig nem ment jegyet váltani, amíg engem a váróteremben, a pad sarkába gyöngéden oda nem csomagolt. Mellettem a padon a kis táska, lábamnál a koffer, mint valami párkányok; búcsúzóban még a mosolyát és a keze nyomát is rajtam hagyta, hogy a porköpönyeges meg a felesége lássák, kinek az oltalma alatt állok. A megváltott jegyet is úgy hozta be s rakta a tárcájába, mintha azt csak a vasút vezetőivel ismerős, bennfentes ember tudta volna megváltani. – Ezután a magáé – a tied is nálam lesz – javította ki engedélyt kérőn, a kezem után nyúlva. Majd mellém ülve: – Fázol? – Mert csakugyan borzongtam. A házaspár szemből kimeredt szemmel bámult bennünket; nincsenek bemutatva, nyugodtan bámészkodhatnak. Sanyi azonban ettől még gyöngédebben szorította a könyököm, s cirógatta a kezem. – Talán sikerül egy üres fülkét kapnunk, mondta eltűnődve, mintha az az én borzongásomnak is orvossága volna.

A kalauzzal is azonnal a fülkéről kezdett tanácskozni. – Kalauz úr – vonta őt félre, s egy szivart nyújtott át neki, mint aki tudja, mivel kell az ilyen egyenruhás embereket jókedvre hangolni. A kalauz valóban tiszteletteljesen szalutált, a bal felső zsebébe csúsztatva a szivart, s egy kicsit odább húzódott a folyosón Sanyival. Én a koffer fülére néztem a lábam előtt. Hát lehet az, hogy ez a két férfi most rólam, a velem történőkről tanácskozzék? Kérem, kalauz úr, mondja Sanyi, ez a kis nő az én vadonatúj feleségem. Csinálja ki, hogy magamra maradjak, s kényemre bánhassak vele. Tíz pengőt kap, ha szerez egy fél fülkét. – Talán a kollégája szakaszán lesz – jött vissza Sanyi, miután a kalauz a másik irányban elsietett. – Addig maradjunk itt kinn a folyosón – s bepillantott a legközelebbi fülkébe, hogy ott milyen a helyzet. Énnekem eközben valami szörnyűség jött fel az eszemből. Fehérváron kellett hallanom, tán épp a menyasszonyképek előtt. Azt hiszem, Ilus mondta a nővéréről, hogy Bécsbe mentek nászútra, s az ura már a külön fülkében megtámadta. Törülközőkkel kellett tamponálni. Sanyi is ezt akarja. Bevisz, a kalauz kívülről bezárja a kulcsával az ajtót, s mi világos nappal befüggönyzünk.

A kalauz visszajött, s a két férfi új tanácskozásba merült. A fél fülke, úgy látszik, már odaát sem volt meg, mert Sanyi arca csalódottra vált. – Nem baj, majd beülünk ide – mondta, s egy ezüstpénzt nyomott a kalauz markába, amitől az még merevebben szalutált. – Ez tán üresebb lesz – próbálta az a pénzt legalább jótanáccsal megszolgálni. Az a fülke volt, amelyikbe a porköpenyes meg a felesége helyezkedett be. A harmadik utas egy kövér, alacsony úr, a vastag tárcáján számolt, amihez a hasa szolgált, a szétvetett lábai közt, íróasztalul. Minthogy az ablakot az új fölszállók szállták meg, Sanyi az ajtó melletti sarokba helyezett le engem, mintha más, mint egy sarok meg sem tudott volna tartani. Legalább öt percig eltartott, amíg a két táskát a megfelelő módon elhelyezte. Közben még a termoszra is gondolt, nehogy fejjel lefelé álljon, ha netalán ereszt. Az ángyádi utasok kifejezéstelen úriember-arccal bámultak, de le nem vették a szemüket rólunk. Végre Sanyi is meg volt elégedve a számomra alkotott fészekkel, melyet balról most már csak az ő testmelegének kellett lezárnia. A gyorsvonati fülke az ő boldogságát is lefékezte kissé. Igyekezett halkan, csak hozzám beszélni, de amit mondott, mintha mégiscsak azért mondta volna, hogy aki elcsíp egy-egy szót, irigyelje érte. A fél fülke után most a negyvennégyes szobán tűnődött. Megkapjuk-e a negyvennégyes szobát a szállodában? Ehhez fürdőszoba is van, s az ablaka a Dunára nyílik. – Aztán a szállodát festette le. A Mária Valéria még a régibb, megbízható szállodák közül való. Nem csupa csempe meg cső; inkább mintha régi kastélyban volna az ember. A személyzet sem az a lelketlen, borravalóleső csürhe, van ott egy portás, az őneki még katonakorából jó embere.

A porköpenyes és a felesége arcán semmi sem árulta el, hogy értenek-e valamit abból, amit oly mereven figyelnek. A kövér azonban befejezte a számolást, s új foglalatosságot keresett. Kinyitotta az újságját, s ásítva behajtotta, aztán bennünket vett szemügyre. Minthogy két helyet foglalt el, mindkettőnkkel szemben ült; a hasa is azt diktálta, hogy előrecsússzék felénk az ülés szélire. Miután megvizsgált bennünket, gömbölyű, kékre borotvált arca, melyen előbb a börze és számtan megközelíthetetlen ködei ültek, egyszerre kandi, kerek és mosolygó lett. – Fiatal házasok? – hajolt előre, miután Sanyi néhány mondatát kihallgatta. Sanyi úgy tett, mint aki most veszi észre, hogy mások is vannak a fülkében. Ez a kupecforma alak nyilván nem tetszett neki; az azonban annyi jóakarattal és bizalmassággal mosolygott ránk, hogy válaszolnia kellett. – Csak nem nászutasok? – nyitott még nagyobb szájat mosolyának a kerek fejű ember. – Azok, ha nincs kifogása uraságodnak ellene – tartotta vissza Sanyi ezzel az uraságoddal is közlékenységi kedvét. Még ha a porköpenyesék érdeklődnének! De az a vastagtárcájú! A nászútján nem hagyja magát ilyen alakokkal bezsírozni. A kövér úr azonban természetesnek találta az uraságodat. – S hova utaznak? Valami fürdőhelyre? – Nem, csak Pestre. – Pestre? Ilyen melegben? Mért nem mennek a Mátrába? Ez támadás volt a nászút terve ellen. Sanyinak már csak miattam is meg kellett felelnie rá. – Annyi eszünk nekünk is volt. Bár akkor nem a Mátrába megyek, mert ott meg sem lehet mozdulni a pestiektől, hanem a Mecsekbe például. De sajnos, a mi nászutunk rövidre van szabva, hétfőn már aratunk. – Uraságod földbirtokos? – kérdezte az ember. – Jelenleg bérlő. A boldogult apósom bérletét vettem át egyelőre. – Félóra múlva a kövér úr már mindent tudott rólunk. Hogy apa hogy halt meg, kinél volt jószágigazgató; hogy a jelleme tette tönkre, s ebben a tekintetben én is rá hasonlítok. Kiderült, hogy disznókereskedő korában ő is járt a gróf birtokán, sőt úgy tett, mintha édesapára is emlékeznék. Aztán tanácsokat adott, hogy mit nézzünk meg okvetlenül. A városligeti cirkuszban van egy akrobata család; az megfagyasztja az emberben a vért. Pest felé már az állatidomításról folyt a beszéd. Sanyi rendőrileg tiltotta volna be az efféle kegyetlenséget. A kövér a vállát vonogatta. Ha uraságod minden kegyetlenséget el akar tiltani, zárassa be a Jóistennel az üzemét.

Engem eleinte bántott, hogy Sanyi így kiszolgáltat ennek az embernek. A mosolya mintha kóstolgatott volna: hogy is lenne, ha ő volna nászúton velem. Illő azt, hogy valaki nászutas, beismerni? De ahogy a beszéd mind messzebb körözött a kettőnk dolgától (Sanyi is csak egy-egy alázatos könyökszorítással, az idegen egy-egy rám mosolygással tért vissza hozzám), szinte hálás voltam már ennek a vasúti ismeretségnek. Az akrobata család, a beidomított fókák, a vízsugárral kezelt oroszlánok mind az én szövetségeseim voltak; távoli nyüzsgésükben az én félelmemnek is akadhat egy zug elrejtőzni. A Duna hozta vissza belém a rémületet. – Ez már a Duna? – kapaszkodtam Sanyi karjába ijedten. Hiszen ha ez a Duna, akkor ez Pest is; vége a beszélgetésnek, utazásnak. – Ez igen, a Duna – felelt Sanyi helyett a kövér. Ha csak kettő nincs belőle. – Talán sajnálod? fordult felém Sanyi, ahogy mesébe belefeledkezett gyereken szokás mosolyogni. – Elutaztam volna még, mondtam. – Ez nagyon megtisztelő ránk nézve, nagyságos asszonyom (most neveztek először nagyságos asszonynak) – mondta a kövér –, de én azt hiszem, a nap hátralevő része sem lesz kellemetlenebb ennél az utazásnál. S ahogy Sanyira ránevetett: az összevissza fogai mint cinkos ördögök jöttek elő a szájából. Sanyi bocsánatkérő pillantást vetett rám, de azért visszanevetett.

Az autóban már én is úgy dőltem hátra, mintha betegszállítón feküdnék. A pesti utca akkor pedzegette az estét; a villanyok itt-ott már égtek, de a soká világos ég csak félvilággal hagyta világítani őket. Az autóablakon túl emberek százai fecsegtek, rohantak. Ebből a szűk fülkéből mindenikük boldog kalandornak látszott; mind a maga útján megy, most dönti el, hogy hová; ha az utcasarkon mást gondol, oldalt vág vagy visszafordul; csak én fekszem itt ellenkezés nélkül, mint holttest a hullaszállítóban. Sanyi közelebb húzódott hozzám, s a hónalja alá vett. – Viszem az én királynőmet, valami ilyesmit mondott, miközben fejét a vállamra hajtotta, s a nyakamat csókolta. Úgy tűrtem, mint akin mindjárt nagyobbakat fognak elkövetni. Mialatt Sanyi félig ájultformán a nyakamat gyömiszölte az orrával: én a kis belvárosi utcákra lestem ki; az autó a főútról most ezekbe vágott be. – Azt hiszem, itt vagyunk, érintettem meg Sanyi karját az autófékezésre. – Már? – kelt föl a vállam árkából. – Mintha csak egyet sóhajtottam volna – mondta, s véreres szemmel mosolygott az enyémbe. – De akkor már a sofőr is ott állt az ajtó előtt. A szálloda üvegernyője alól egyenruhás ember kószált elő. – Foglalt szobánk van – adta ki neki a csomagot. Az azonban nem szólt rá semmit, csak a kistáskát vette ugyanazon karja alá, amelyikből a nagyot is lógatta. Sanyit bántotta ez a lomhaság, s utána szólt: – Ernyei úr ittbenn van? – Endrei úr? – nézett rá vissza a háziszolga. – Nem Endrei, Ernyei, az irodavezető – mondta keményen Sanyi. Figyelmeztetni akarta, hogy bennfentes a főnökeinél. De abba Ernyei úr neve nem sok félelmet csöpögtetett, mert csak ennyit mondott: – Ilyenkor nincsen iroda – s mint akire csak a csomag tartozik, ment befele.

Sanyit ez a kis kudarc nem hangolta le. – Ha több esze volna, nem hordana kofferokat, mosolyodott rám megbocsátóan. S úgy vitt be a szálloda előcsarnokába, mintha az az ő kastélya volna, ahol a szállodai ipar vívmányai leigázott dzsinnekként várnák, hogy egy járatos ember a szolgálatomba állítsa őket. Az előcsarnok éppolyan volt, mint a háziszolga: egy kedvetlen ásítás. A portás a kulcsos fal előtt újságot olvasott, a liftes fiú pedig fél lábon a pultnak támaszkodva kitekert nyakkal nézett valami leveleket. Ahogy a hordár mögött bejöttünk, éppen csak hogy abbahagyták foglalatosságukat. – Kérem, énnekem foglalt szobám van – szólt oda Sanyi erélyesen. – Még a hónap elején foglaltam le Ernyei úrnál. Takaró Sándor vagyok, Fáncsról. – Tessék parancsolni – bólintott a portás. Majd magyarázatul, hogy nem kezd a könyvében keresgélni: – Ebben a szezonban van szobánk foglalás nélkül is. – A negyvennégyes szobát foglaltam le. A portás az ívére pillantott. – A negyvennégyes épp foglalt. Az angol tiszteletes… magyarázta a liftesnek. – De a negyvenkettes éppúgy megfelel. – Sanyi elvörösödött a méltatlankodástól. – Én határozottan megmondtam Ernyei úrnak, hogy a negyvennégyesre reflektálok. Más elbánáshoz voltam önöknél szokva. – Kérem, a vendéget nem tehetjük ki. A negyvenkettes ugyanaz. – Dunai oldal? – Sarok. Az egyik ablakból odalátni a Dunára.

Sanyi habozva állt ott. Mielőtt maradt, éreztetni akarta megbotránkozását. A portás csendesen várt, aztán mégiscsak elszánta magát egy kis engesztelésre. – Jól méltóztatik ismerni a szobáinkat… – Igen, mondta Sanyi. Amikor a nemzeti hadseregben szolgáltam, s Piliscsaba táborból bejöttünk, mindig itt szálltam meg. Hogy is hívják az éjszakai portást? Wohlspiegel úr, ő még rám ismert a hajdani időkből. – Sajnos, ma szabadnapos – mondta a portás. – De tessék megnyugodni, a negyvenkettes is meg fog felelni. S átadta a bejelentő lapokat. Míg Sanyi azokkal vesződött, engem is megnézett a szemüvege fölött. – Most nősült a jószágigazgató úr? – kérdezte a lapokat átfutva. – Igen, nászúton vagyunk. Épp azért szerettem volna azt a Dunára néző szobát – mondta Sanyi. Attól, hogy nászúton vagyunk, a portás meg a liftes fiú arca is meglágyult kissé. Szóval ti ketten, mondta a tanáros szemüveg s a fiú vigyora egyszerre. Bár lehet, hogy ezt csak én éreztem így, s csak a nagyobb borravaló reménye tette mozgékonyabbá őket. – Idelenn méltóztatik vacsorálni? – kérdezte a portás a liftajtóban. – Nem, majd küldje föl, kérem, a szobapincért – mondta Sanyi büszkén, hogy ő ennek a dzsinnek is tudja a nevét, s betolt a felvonóba.

Üvegablakok mellett siklottunk el, mint a haltartóban fölfelé lengő halak. De mi nem a fény felé úsztunk, hanem mind nagyobb sötétségbe. Az óriási ház mintha fölfelé egész lakatlan lett volna, meg sem nyikkant, csak a lift lassú zúgása hallatszott, s egy-egy kattanás: az elhagyott emeletek. Nem is szállodába, valami toronyba csúsztattak fölfelé. Most még itt van velünk a liftes fiú és a háziszolga, de aztán azok is visszaereszkednek a mélybe, s én itt maradok Sanyival a nyomasztó sötétben. Mint műtét előtt álló gyerek, ide-oda kapkodó szemmel néztem: ki marad el mellőlünk, ki csatlakozik hozzánk. A liftes fiú azonnal visszasüllyedt, a háziszolga végtelennek tűnő folyosókon tekergett velünk; egy ajtó előtt leállította a csomagunkat, s a szobaasszony keresésére indult. Negyvenkettő, olvastam az ajtó fölött a rossz világításban. Ez az hát, gondoltam, ahogy a beteg betűzi ki a műtőt.

Nagy kulcscsomó s mögötte egy asszony került elő a folyosóból. A köténye fehér, de az arca szürke a félbeszakított nappali álomtól. Míg a szoba dupla ajtaján bevitt, oldalvást engem is végigmért. Hát ez az, ez lesz az, s fölkattintotta a villanyt. Egy székről egy nyaláb ruhát kapott föl s dobott ki a folyosóra; biztosan az előző huzat fehérnemű; a mienk már ott világított a széles dupla ágyon. Sanyi elégedetten állt meg a szoba közepén. Nem akarta dicsérni; a negyvennégyesért még volt benne egy kis duzzogás, de láttam: tetszik neki. Az ablakhoz ment, hogy kilátni-e onnét a Dunára; aztán a két üres szekrényt nyitotta ki; végül az ágyat is megpróbálta kemény tenyerével, hogy elég rugalmas-e. A szobaasszony már ismerhette ezeket a mozdulatokat. – Nagyon kellemes szoba, mondta. Ez itt a fürdő, nyitott ki az ágy mellett egy ajtót. Afféle tapétaajtó volt. Az ember csak akkor vette észre, amikor már kinyílt, de akkor már a fürdőszoba villanya is égett, s a csempéje szikrázott. – Nézd, süllyesztett fürdőkád – hívott be Sanyi a ragyogásba. – Igen, egészen modern; most lett berendezve, magyarázta a szobaasszony. Készítsek talán egy fürdőt? nézett aztán reám. – Nem, köszönöm – szűköltem ijedten, mert elképzeltem magamat a kádban, és Sanyit, amint bedugja az ajtón fénytől csöpögő szemét: – Majd később, előbb megvacsorázunk – mondta Sanyi. – Bármikor el lehet készíteni – s mint asszonynak, nekem kezdte el magyarázni a különös, le-föl csapható csapokat. Én nem értettem semmit, csak néztem a szikrázó nikkelt, odatartottam a hideg és meleg víz alá az ujjam, megrettentem a zuhanytól, s alig vártam, hogy megint a szobában legyünk. – Tetszik parancsolni még valamit? – kérdezte az ajtóból a szobaasszony. – Nem, majd csöngetünk. A szobapincért megsürgetheti – mondta Sanyi, s néhány pengőt nyomott a háziszolga markába, aki a csomagjaitól már rég kimehetett volna, de csak állt, állt.

Ha taglejtésünk és arcjátékunk csakugyan kifejezhetné lelkiállapotunkat, akkor ez a szobaasszony, az utolsó nő, akibe még belekapaszkodhattam, arcomból egy könyörgő sikoltást hallott volna, a háziszolga nem botorkált volna ki olyan unottan, és Sanyinak is össze kellett volna rezzennie, amint rég várt nászának a színhelyén, mint valami kellemes vendéglőben, körültekintett. De semmi ilyesmi nem történt. Az ember a múltját, a szokásait, az önfegyelmét hordja az arcán; abból, ami bennem végbement, ezekhez az emberekhez csak egy félszeg mozdulat, riadtabb tekintet jutott el, s azt vagy nem vették figyelembe, vagy természetesnek tartották ebben a helyzetben.

Sanyi lesegítette a kosztümkabátomat, s ugyanazzal a betegápolói gyöngédséggel, mint a vonaton vagy az ajtón, a selyemhuzatú díványra támogatott. Most már csak a szobapincérben reménykedtem. A szobapincérnek föl kell jönnie, a vacsorát még megehetem. – Az a pincér nem jön? – néztem bágyadtan Sanyira, mikor a díványon mellém telepedett. – Éhes vagy? Éhes az én kis madaram? – duruzsolta Sanyi a vállam árkába dugva a fejét. – Ezt szeretem, ha az asszonykának jó étvágya van. – Azt hiszem, kopogtattak – fejtettem ki magam, noha nem is tudtam igazán, hogy a fejem zakatolása volt-e, vagy valami kinti nesz. – Tessék, emelte föl a fejét Sanyi is. S a pincér csakugyan ott állt az ajtóban.

A szobapincér (valójában az étteremből küldték fel, aki épp kéznél volt) öreg ember volt; deres, rövidre nyírt haja, alázatos mosolygása s roggyant lábai egy csomó bizalomkeltő szomorúságot hoztak be vele. Különösen a harmonika-nadrágja volt rendkívül rokonszenves. Az ember azt hitte volna, hogy a talpa és a térde mostanában rogyott meg ennyire, attól lett a nadrág hosszabb a lábánál. De ahogy Sanyival tanácskozóba mélyedtek, s ő az ételek ajánlgatása közben rám-rám vetette pillantását: a szem elkajánosodott, mosolya (melybe mind több férfigonoszság vegyült) kéjenc ördögarcot rajzolt ki az előbbi szomorú foltra. – Ó igen, sokkal barátságosabb itt fenn. Azonnal fölhozzuk, olyan friss lesz, mintha lenn méltóztatnának elfogyasztani. Vagy inkább hidegtálat készítsünk? Felvágott, lazac, egy kis kaviár, francia saláta, jó pikánsan elkészítve. Hozzá egy palack bor. Kicsit édes (s itt rám pillantott), amilyet a hölgyek is szeretnek. Aztán dobostorta; vagy talán valami friss gyümölcskrém. A cukrászunk nagyszerű habos dolgokat tud: tojás, cukor, gyümölcslé, rendkívül üdítő. Utána déligyümölcs vagy inkább cseresznye… Úgy ajánlotta az ételeket, hogy a tunya szemhéj alól kinövő szemében, mint varázsgömbben, ott volt a jelenet: előbb én dugom Sanyi szájába a vörhenyes szalámiszeleteket, aztán ő tölt a fűszeres borból (ez felpezsdíti a kis nőt, mondta az ördög szeme), a gyümölcsöshabot már egymás ölében nyaljuk, a cseresznyénél pedig a szájunkat is összetévesztjük, annyira össze leszünk keveredve. Fehérváron láttam egy filmet, abban valami ártatlan lányt bevisznek a mulató különszobájába. Először riadoz, de hogy a lapos pezsgőspoharakba belenyalt, ő borul az udvarló mellére. Tán énnekem is le kéne innom magamat. Könyvekben olvasni, hogy az embereken, nőkön is, átcsap ilyenkor valami.

– Finom kis vacsora lesz – mondta Sanyi, hogy magunkra maradtunk. – Az első vacsoránk együtt, ült vissza mellém a díványra. De ő is azt gondolhatta, amit én, hogy a vacsora még közben van, s addig nem érdemes már támadni. Bizonyosan volt haditerve erre az estére; ez a negyedóra azonban nem volt beleszámítva. Csak a kezemet melengette, s a fejét helyezte a vállam árkába, hogy ami meleget már fölgerjesztett bennem, az ki ne párologjon. Közben a pincéren ábrándozott. – Eredeti pofa az öreg. Sok szerelmespárt kiszolgálhatott már. Rémlik, hogy én is találkoztam vele boldogult legény koromban. Azt úgyis gyanítod, ugye, hogy nem te voltál az első. Őrizzen is az Isten az olyan mamlasztól. De akit a lelkemmel szerettem, esküszöm… Fogadni mernék, hogy a Paradicsommadárból ismerem – tért vissza megint a pincérre.

– Mondja, öregem, nem dolgozott maga huszonkettő-huszonháromban a Paradicsommadárban? – támadt rá a megrakott karú emberre is. – A Paradicsommadárban? Nem – pillantott föl az a kis ezüst tálacskákról. – Hát én megesküdtem volna. Kis pipa? Kék lámpás? – kérdezte Sanyi. A pincér nem rázta a fejét, csak sajnálkozva mosolygott. Úgy látszik, ismerte ezeket a vidéki gavallérokat, akik büszkék egy mulatóhelyi pincér ismeretségére. Milyen bennfentesnek kell lennie Takaró Sanyinak a pesti éjszakában; az első elébe akadt pincér már régi ismerőse. Ha akarod, ám rendelkezz a múltammal is, mondta ez a bizonytalan apai mosoly. – Érthetetlen – rázta Sanyi a fejét, s tovább kutatott a barázdáktól jól kivésett arcban. – Tán az Angolparkból? – jegyezte meg jóindulatúan a pincér. Most Sanyi képe vált bizonytalanná. – Angolpark? Várjon csak, volt ott egy Bőröző. Szép kiszolgálólányok voltak ott. Huszonkettőben, ugye? – A pincér nem cáfolt, és nem igenelt, csak nevetett. – A jószágigazgató úr, úgy látom, járatos az éjszakai életben – mondta az utolsó tányérkáját is letéve. – Fölhoztam egyszerre mindent, húzódott vissza az ajtóhoz. Gondoltam, kellemesebb, ha többet nem zavarom az urakat. – Igen, nagyon jó – hagyta helyben Sanyi. Ha valami kell, majd csöngetek.

A palack borra néztem. Ott állt szalvétába csavarva, két metszett pohár közt, a szikrázó tálcák fölött. El sem tudtam képzelni, miért kell szalvétába csavarni. Hogy a tüze szét ne illanjon ebben a kedvetlen szobában? Alig vártam, hogy az első pohár bennem legyen; akkor könnyebben megy minden. Előleget véve a bátorságból: én vettem föl a tálalóvillát, hogy Sanyit kiszolgáljam. Ha millió kis nő elviselte, Kárász Nelli is átesik rajta; jobb katonásan, mint szepegve, biztattam meg magam. Sanyi hálásan fogadta a pödört vaj- és szalámidarabokat. – Úgy, úgy, csak szolgáld ki az uracskádat – kapta el csókra a villás kezemet, viszonzásul ő is jól telerakta salátával, szardellával a tányéromat. – Jaj, olyan szomjas vagyok – mondtam én az első falat után. Sanyi boldogan töltött, felém emelte a villany, az üveg és a bor zöld fényében csillogó poharat. – Egészségedre – mondtam ki én is hősön a te-t, a magam pohara mögé rejtőzve Sanyi fényben úszó arca elől. Mielőtt kiitta volna, egy kortyot megforgatott a szájában. – Azt hiszem, furmint, de nem, szamorodni, annak van valami füstös, leverő íze.

Én nem törődtem az ízével, egyetlen húzásra kiittam. – Bravó – ujjongott Sanyi, s a számon folytatta, amit a poharán elkezdett. Az én szájpadlásomon még ott volt a szalámidarab, amit a bor ivása közben sem tudtam lenyelni; a csók alatt folyton csak arra vigyáztam. Sanyi ezalatt egyre hátrább döntött a felém nyomuló szájával. Igazi hoszú csók volt, amilyet a moziban látni; ott azonban nem érzi az ember az orr szuszogását, mint én a bőrömmel, fülemmel. A szalámi ott állt a torkomban, s arra gondoltam, ha az ember így kívülről messziről elszenvedi, akkor minden csak mozdulatokból, hangból, melegből, egy kis fájdalomból áll; az az egésznek a titka, hogy az ember fölbontsa közömbös részekre. – Most együnk, mondtam gyöngéden, és Sanyi arcába lestem: észreveszi-e, hogy csak most nyeltem le a szalámit. De Sanyi arca gőzölt; nyilván meg volt velem elégedve. – Úgy van, együnk – mondta, s úgy csapott rá az evőeszközökkel a tányérjára, mintha az is elveendő szüzesség lett volna. Én gyűrtem a francia salátát; minden uborka, tojás, sárgarépa darabkát külön rágtam meg és külön nyeltem le, mégsem haladtam előbbre benne. Azt vártam, hogy a hirtelen benyelt bor végez valamit bennem. De csak a sava volt ott a torkomban: a fejem egyre éberebb lett. – Kaphatok még abból a borból? – nyögtem ki mosolyogva. – Egy kis bort? Hogyne. Jó kedve van az én madárkámnak? – kapott rajt Sanyi, hogy itathat. – Boldog vagy kicsit? – gügyögte, hogy karjaink és poharaink egészen összekeveredtek. Azt hitte, azért iszom, mert még beljebb akarok csúszni az ő melegébe. – Tudod, mit fogunk csinálni, húzott a habos krémnél az ölébe. Megfürdünk – súgta, mintha már ő is, én is részegek lettünk volna. S mindjárt meg is indult a fürdőszoba felé. A megeredő víz mutatta, hogy ő megértette a szobaasszonyt.

Ó, ez a vízcsobogás! Mi volt ehhez a két pohár bor? Éreztem én ezt, már amikor az asszony a csapokat magyarázta. Már akkor azt láttam a fölcsiccsanó szemében. Azóta folyton ez motoszkál benne. De hát mit akar? Hogy együtt fürödjünk? Vagy belopakszik majd, s a hátamat, combomat paskolja? Újra telitöltöttem a poharamat, de kiinni már nem volt időm, mert visszajött. Eh, tökéltem el magam, fürödni nem fogok. Cipeljen az ágyra. De hogy kellessem magamat előtte! – Fürödni ugyan csak te fogsz – mondtam neki kényszeredetten. – Miért? Ilyen út után nagyon üdítő. Igazi kánikulai nap volt… Ne félj, tette hozzá csalafintán, nem leselkedem. Vagy legföllebb fél szemmel. – De én nem fürödhetek, mondtam, az ölemet nézve. – Hogyan? pillantott rám Sanyi meghökkenve. Úgy kérdezte, hogy én is megértettem, mire gondol. Mélyen elpirultam, de ugyanakkor már bele is kapaszkodtam ebbe a reménybe, mint csecsemő a teknő szélébe. – Úgy hogy énnekem most nem lehet fürödnöm, ismételtem meg makacson. Sanyi gőzös arca tele lett sötétséggel. Én úgy ültem ott, mint aki mindenét egy kártyára tette. Hátha nem hiszi el? Azt követeli, hogy mutassam meg magam. Joga van hozzá; a férjem. – Ezt nem értem, állt meg előttem Sanyi becsapottan. Édesanyád tudta ezt? – Elszámítottuk magunkat – mondtam, s minthogy mondani már nem tudtam többet, elpityeregtem magamat.

Sanyit a könnyeim észhez térítették. A nászéjszakáján, hallott ő erről, az ember az egész életét elronthatja. Különösen ilyen érzékeny kis teremtéssel, mint Nellike. Ha ő most föl-alá járkál, duzzog, hogy rossz árut kapott, azt én nem felejtem el sohasem. Akkor ő az én szememben szörnyeteg lesz, aki csak a maga élvezetét nézi, s ha abban nem üt be a számítása, jaj a másiknak, akármilyen természetes a mentsége. Már megint mint betegápoló ült mellém, s gyöngéden fútta, cirógatta a kezemet. – Na, jól van, azért nem kell elkeseredni. Azért vagyunk emberek, hogy várni tudjunk. Pedig milyen jól fölhörpintettük azt a kis bort – tette hozzá, a könnyeimet a nagy ujjhegyével, keze hátával gyöngéden elkenve, szárogatva. – Nagyon jó nekünk így – motyogta a nyakam árkába visszahelyezkedve.

– Nem lesz már jó? mutattam én az egyre csobogó víz felé. – Most már nekem is jobb itt; itt fürdök melletted, csukta be ő a szemét, mint aki éteri élvezetekben is tudós, ha tüzét a lovagiasság megfékezte. – De csak fürödjön meg, magáztam én megint. Addig én lefekszem. A szép fürdőkád, meg hogy engem az ágyban talál már, végre fölállította. Néhány perc múlva jókedvű lubickolás, hát- és vállpacskolás hallatszott a fürdőszobából. Gyorsan kibontottam édesanya motyóját, hálóingbe bújtam, s azokból a ruhadarabokból is fölvettem egyet. – Jöhetek? – kérdezte Sanyi a fürdőből, s örömömre nem hálóing, hanem pizsama volt rajta (ez az egy volt neki, rám való tekintettel vette a nászéjszakára). Most, hogy rajtam volt a biztonság öve, kissé nekibátorodtam. Engedelmesen toltam oda a karomat, vállamat Sanyi csiklandós állának. Hogy ezt a napot megnyertem, hála és igyekezet támadt föl bennem. Edzeni, szoktatni akartam magamat. Csak csókolja, akár haraphatja is; ha a végső ellen biztosítva vagyok, ezt majd csak megszokom. Lám, most már a mellemen is ott van az erős tenyere, s ebben sincs semmi rettenetes. – Milyen szép, kemény kis melled van. – S most már azt csókolja. S én ezt is bírom, csak a feje súlya nyomja a mellcsontomat, úgyhogy oda kell tolnom a kezemet. – Te, igaz, amit mondtál? – néz föl Sanyi erre az érintésre. – Mi? – kérdem riadtan. – Hogy nem fürödhetsz. – Ha mondom. Menj, most már haragszom – bontakoztam ki a karjából, s átfordultam a párnán, hogy ne kutathasson az ijedtségemben. Sanyi engesztelve jött utánam. – Na, jó, kisanyám. Én nem vonom kétségbe. Csak épp nagyon jó lett volna. De azért így is elalszunk valahogy – motyogta, a karomon kezdve.

Amikorra másnap a szobából lekerültem, Sanyit a portáspult előtt már egész kis társaság vette körül; ott volt a nappali portás, a liftes fiú, sőt maga Ernyei úr is. Engem mind mint új asszonyt köszöntöttek, frissen és cinkosan, hogy be vagyok avatva az emberek titkaiba. Sőt Sanyi is olyasformán pillantott rám a friss borotválásból, nyilván a nézőközönség kedvéért. A szállodai tanács épp a mi napunkat állította össze. A portás a Szép Juhásznét ajánlotta, a pincér egy budai kiskocsmát, ahol dzsessz van és lampion, Ernyei úr a Kölcsönkért feleség című darabot kötötte a lelkünkre; a sógornője látta, s majd kihasadt az oldala a nevetéstől. Végre is bérelt autón a jánoshegyi vendéglőhöz mentünk fel: ott az autó megvárt, amíg a toronyba fölmentünk s megebédeltünk; aztán a Margitszigetre vitt le fagylaltozni. A körúti színházban megnéztük a Kölcsönkért feleség-et, s utána Sanyi legénykori kávéházában hallgattunk cigányzenét. Én igyekeztem örülni a drága élvezetnek. – Ami ott füstöl, az a Csepel-sziget? S melyik Vác? Az ott! – követtem Sanyi ujját az erdő-, köd- és vízsávos tájon. Megvigasztaltam, hogy a rántott csirke nem rossz, s a fagylalt sem olvadt föl nagyon. A kabaréban pedig nevetni próbáltam a megmagyarázott vicceken. Közben egyre csak őt ajánlgattam magamnak. Hát nem kedves gyerek, úgy jár-kel, mintha az egész Budapest az övé volna. Nem bolondság, hogy mint valami gorillától rettegek tőle? Hiszen már mindenét ismerem: az ujja ott volt a mellemen, reggel a lábával nyúlt át az ágyamba, a mosdásnál újra láttam a hátán a pamatot. Nincs semmi szörnyeteg benne. Akkor sem lesz az; a várakozás rosszabb, mint ami bekövetkezik. De amikor a zenés kávéházban a prímás odahúzódott mellénk, és Sanyi a „Rózseszín kis ruhácskádban” című dal után (melyet búgó hangján félig mondott, félig a fülembe énekelt) azt súgta: De ma már fürdünk, ugye? Elhatározásom ellenére összerázkódtam, s csak a fejemmel mutattam, hogy nem hiszem, talán.

Otthon azonnal a fürdőszobába vonultam. Ahogy kijöttem, Sanyi aggódva pillantott rám, mintha sorsdöntő orvosi vizsgálat eredményét kellene közölnöm vele. Én csak az arcommal mutattam, hogy sajnos, nincs remény. Sanyi olyan mozdulatba fogott, ami dobbantásban vagy egy hamutálca odacsapásban is folytatódhatott volna. – Ezt nem értem, mondta egy percnyi szájrágás után. Édesanyádnak erre gondolni kellett volna. Valakire dühösnek kellett lennie, de az én nem lehettem. Nellike tapasztalatlan lány, de édesanya nem ma bújt ki a világra. A díványra ültem, s szótlanul vártam, mi sül ki a föl-le járkálásából. Sértődött arcom a hazugsággal azonosította magát. Én nem tehetek róla. Megvan és punktum. Durva dolog ilyenért szemrehányást tenni. A szememben azonban, ahogy a föl-le járó férfit kísérte, kandi kíváncsiság is volt. Na, mit csinál? Engedi-e, hogy packázzam vele. A legmélyén mégis a Kárász-természet égett; méltó hozzád, Nelli, ez a kislányos bujócska? Sanyi a járkálás után, melyből megértettem, milyen lelketlen játék folyik itt vele, a tegnapi módszere mellett döntött. Hozzám bújt, a mellemet fogta, duruzsolt, lihegett, közben arról is meggyőződött: rajtam van-e az a ruhadarab. Ha rám támad, durváskodik, tán karmolok, s a székkel védekezem, így azonban egy kicsit mulattam is rajta; az a vad valami, amit cigányos modora mögött éreztem, már nem tűnt föl olyan félelmesnek.

A harmadik nap nyomottabban folyt, mint az előző. A Jánoshegy helyett Aquincumba mentünk ki, és római sírokat néztünk; délután moziban voltunk, s otthon a szálloda vendéglőjében vacsoráltunk. Mindketten az estére gondoltunk; szidtuk a meleget, s szégyenkezés nélkül izzadtunk egymás mellett. Sanyi nem sok jót mondott a filmről; én hallgattam róla. – Ez az utolsó napunk itt – mondta a vacsoránál –, nincs értelme, hogy idefönn lebzseljünk. Erre sem szóltam semmit. A pincérünk, aki egy másik asztalsort szolgált ki, odajött, s érdeklődött: voltunk-e a Kis pipában. De Sanyi a pincér véleményével sem törődött; azt sem bánta már, ha élceket csinálnak a nászútjáról. Én egyre kedvesebbnek találtam őt ebben a duzzogásban. Hanem amikor fölmentünk, megint csak odatérdepeltem a kofferom elé. Sanyi is láthatta, mit viszek magammal a fürdőszobába. Amikor visszajöttem, a kezébe temetett arccal ült az asztal mellett. – Rosszul van? – léptem mellé, s csakugyan beteg, eltorzult arc emelkedett föl a tenyeréből. – Nellike, mondta, ezt énvelem senki más meg nem tette volna. S könnybe fordult a szeme. Olyan volt most, mint egy kisfiú, aki belehal az elvett játékába. – De hát mit tettem én? mondtam csendesen – s a tarkójára tettem a kezem. Ő a lágyabb hangra a szememet kereste, s hogy abban is valami mulatságot látott: fölugrott. – Már nem…? – rebegte. Ó, te! S boldogságában, hogy mégse lányt visz haza, majdhogy elém nem esett. Meglátod, hogy fogok vigyázni, csókolta a kezem, a térdem, s már ott a díványon bontogatni kezdte a ruhámat.

Második rész
A házasság története

Amikor Pestről hazaérkeztünk, s én a régi munkámba visszasüppedtem, a legfeltűnőbb érzésem a megkönnyebbülés volt. A belvárosi szálloda helyett, melynek az üvegernyője alatt, villamoscsörgésben vártam, hogy Sanyi a trafikban az újságját megvegye, vagy a portással a színház utáni hideg vacsoránkat megbeszélje: most megint a régi baromfiudvar volt körülöttem. Sanyi biztatására ebben az évben sokkal több baromfit eresztettem, s ahogy alkonyattal a magot kiszórtam nekik: a kapkodó csőrökből s égnek billenő fehér és tarka farktollakból két-háromszoros gyűrű is nyüzsgött körülöttem. A tyúkok ugyanazok voltak, amiket itt hagytam – csak a legújabb kotlósalj szaladgált egy kicsit kevésbé pihésen, nyurga kamasz formán. A csalánnal körülvett reves górék, az ól szivárványos teteje, édesanya szöszmötölése a tornácon: minden ugyanaz volt, s ha én mégis sokkal világosabban éreztem a tárgyak vonalait, csendesebbnek az estét, szívemhez tartozóbbnak a magam nevelte állatokat: annak a könnyebbségnek belőlem kellett szétterjedni.

Ha nem is vallottam be magamnak, hónapok óta úgy sodródtam e felé a nászút felé, mint akin erőszakot fognak elkövetni. Ami körülöttem volt: az udvar eperfái, a tornácoszlopok, a magot kapkodó állatok ennek a rettegésnek vették fel a színét. Most túl voltam ezen is. Megmerültem abban, amitől szűköltem. S olyan nevetséges volt az egész. Olvastam, hogy régen érzéstelenítés nélkül fűrészelték le a katonák lábát; éppen csak berúgatták őket. Az én idegeim ebben is kiegyeztek volna: annyira föl voltak borzolva. S most túl voltam rajta, úgy gázoltam át rajta, hogy nem tört meg bennem semmi sem. Igen, még egy kis részvét is volt bennem a Sanyi furcsa szenvedése iránt.

Amikor mint kereskedelmista Teréz néniéknél kosztoskodtam, volt ott az udvarban egy fiatal házaspár. Az asszony alacsony, meleg, csupa macskaorr és macskatalp asszony; az attól fogva, hogy az ura a hivatalból hazajött, folyton rajta lógott. Hol a hasát és mellét dörgölte hozzá, a tarkójára kulcsolt kezénél fogva, hol az ölébe bújt, s a háta, fara, karja domborulataival fészkelt rajta. Sokszor elnéztem őket: kiültek az udvarba, s ott gyömöszölte magát az urába. Vékony, nagyorrú, csupa borosta ember volt, s ő egész fölpuhult, kipirosodott, csupa cimpa és ajak lett, amíg a házasság védelmében mindenki szeme láttára csókolgatta. Mint a galambok, mondta rájuk még Teréz néni is. Én hajlamom szerint inkább utáltam őket. Az asszony azonkívül butának is tűnt föl. A kurrogásukkal mégis némi irigységet, csodálatot, igen: bűntudatot ébresztettek föl bennem, mintha én valami szörny lennék, aki nem is kapható a házassághoz szükséges állati olvadásra. A házasságban ez valahogy kiderül: az első este mindjárt. S én ott állok egy idegen férfi előtt: megszégyenülten, leleplezve. Most ettől a félelemtől is megszabadultam. Kicsit csodálkozva, inkább mulatva, mint undorodva, be voltam avatva az emberek titkába. Én is ember voltam. S ettől egy csöpp jókedv, büszkeség, hiúság is csillogott a megkönnyebbedésemben.

Mindig szerettem dolgozni, de most mintha delej kereste volna a tennivalót az ujjam hegyében. Épp aratásra értünk haza; Sanyinak summás aratói voltak, azokhoz hajnalban kellett kelni, s napközben sem zavarhatott sokat. Ha talált is okot rá, hogy reggelin s ebéden kívül egy percre beugorjon (az aratási szerződést nézte meg, vagy egy fontos levelet várt a postán), engem mindig nagy elfoglaltságban talált, s csak a könyökömet kaphatta el egy csókra. Először csak a házat meszeltem körül, a tornáclábakat festettem ki szép zöldre. Aztán azon az ürügyön, hogy egy-két helyt le volt esve a fal, egy kőművességet értő fiút is odakapattam. Sanyi tiltakozott ugyan, hogy a legnagyobb nyárban pallérkodom, de hogy volt egyszer, aki a maltert hordja, s a nem illő munkát végezze, rögtön nagyobba fogtam. Édesanyának akartam a házat átrendezni.

Első este, hogy megjöttünk, látom: nyomul kifelé a hálóajtón az összenyalábolt ágyneműjével. Az ebédlődíványon, az én régi helyemen fog ágyazni magának. Ilyen kicsiségekben néha jobban benne van az élet fájdalma, mint egy temetési parádés jajgatásban. Ahogy a köszvényes, fogni alig tudó ujjával az ajtórésen a lepedőben összefogott paplant, párnákat kigyömködte; az volt az ő özvegysége. Hozhatta volna két részben a hálószerszámát vagy hívhatott volna segíteni: de ő nem engedte el a vonszolást s abban a panaszt: „Hozom, kis özvegy, a cókmókomat. Ez az öregasszony sorsa: az ágyból a díványra, aztán a tiszta szobából a cselédkamrába.” Én megpróbáltam kérni, hogy maradjon a helyén, de hát bajos volt azt még kérni is. – Hogyne, hogy én fetrengjek a két nagy ágyban; ti meg itt nyűgölődjetek a szalonban. Talán a földre dobott matracon akarod az uradat altatni? Sok mindent megszoktam én ebben az életben, megszokom ezt a díványt is. Tudja a Mennyei Atya, mit mér rám, én megnyugszom az ő próbatételében.

Amilyen cáfolhatatlan volt mondatának első fele, éppolyan biztos volt, hogy szíve a másodikban szólt. Hogy Sanyi sem a földön nem alhat, sem egymaga: azt ő csak látszólag ismerte el. Attól ez a kihurcolkodás csak próbatétel volt, s mi az ő megpróbálói. Beültünk a néhai kedves ura bérletébe, kiűztük őt az anyai bútorok közül, amibe ő (fönntartva ellenünk minden panaszát) csak a Mennyei Atya kedvéért nyugszik vele. Egy-egy alázatos mondásba pakolva emlékeztetett is, ha csak mód nyílott rá, az ő szalonbeli kínpadjára. A dívány közepén lyuk volt, az ablakfában hangosabb szú rágott, mint odabenn. Hiába akasztottam be két kendővel az ablakot: ő a benti spalétához volt szokva. Ha egy kicsit tovább maradtunk fönn Sanyival, megtörten ásított. – Hiába, az ilyen öreg test megkívánja, hogy hamar lebújjon. S amikor tiltakoztam, hogy mért nem szól édesanya, ha fáradt: – Azért ad lelket az Isten az embernek, hogy ő alkalmazkodjék, s ne másokat alkalmazzon magához. Viszont ha korábban mentünk aludni, azt rótta föl: mentek már? Fiatal persze tud aludni. De az öreg itt marad a hosszú éjszakával. Sanyi nem kelhetett olyan lábujjhegyen, hogy édesanya jelet ne adjon a díványon. S hogy néhány perc múlva én is kijöttem: ott ült már réklijében a félreakasztott ablaknál. – Miért kel föl, édesanyám? – Tudod, milyen vagyok: ha egyszer fölriadok, nem tudok többet aludni. – De hisz Sanyi még a cipőjét is kézben vitte ki. – Fönn vagyok én már az első vízcsobbanásra. Itt meg még azon túl is éber vagyok. – Azért mondtuk édesanyának, hogy maradjon meg a helyén; mi fiatalok könnyebben elszűkösködünk. – Ó, az kéne. Hogy elmenjen a híre, milyen telhetetlen vénasszony vagyok. Majd ad nekem annyi álmot a Jóisten, amennyi az én öreg testemnek szükséges… S valóban adott is, mert ahogy egy óra múlva visszajöttem, ott aludt a beeső napban, a párnára borultan.

Én azonban mind törtem az eszem, hogy osszam be, hogy édesanya a derékalját meg spalettáját is visszakapja. Most, hogy ezzel a fiúval (aki az én friss asszonyságom csillogásában a cigarettáját is fürgébben nyálazta) a vakolásba belemelegedtem: ehhez az építkezéshez is megjött a bátorságom. Az előszobából nyílt egy lomoskamra: először azt hoztuk rendbe. Amíg meg nem volt, Sanyinak sem mondtam meg, mi a szándékom vele. Csak mikor már füstlyukat is törtünk a kéménybe belőle, s a friss meszeléstől s a kihordott teknőktől kétszeresére tágult; akkor mondtam meg, hogy a konyhát ide szorítom be. A konyhából meg egy harmadik szobácska lett. Abba is csak akkor engedtem be Sanyit, amikor ágy, dívány, mosdó, meg még a fuksziás cserép is ott volt az ablakában. Volt két hosszú rongyszőnyegünk, amilyet a parasztlakásokban használnak, azzal a köves padlót úgy elborítottam, hogy csak itt-ott csillogott ki egy-egy épebb téglája. Sanyi vadászpuskája külön falra került. A dívány sarkában nekem volt egy festett párnám; a frissen összetákolt állványon mezei virágcsokor állott. Aztán a kamrát alakítottuk át a lomtárból előkerült szapulóval fürdőszobává; míg az új konyha mellé a padláslejáróból választottunk le egy szekrénnyi darabkát kamrául.

Sanyi a legkedvezőbben magyarázta az én tevékenységi lázamat. Jót tett, hogy asszonnyá lettem; amit ő csinál velem, az ég a nappalaimban. Ezt nem merte kereken a szemembe mondani (Nellike, attól, hogy ő szerelmes is lehet, megbokrosodik), hanem azért sokkal gyermekesebben volt boldog, semhogy érdemét az én átalakulásomban valahogy el ne akarja ismertetni. – A legtöbb lány veszít a férje szemében, amikor asszonnyá lesz. Én épp fordítva vagyok veled. Napról napra jobban tetszel. Amíg lány voltál, volt benned, megbocsáss, egy kis hisztérikusság. Szinte kerested, mire üsd föl a fejedet. Hiányzott belőled a végső harmónia. Most ez jön meg lassan. Igazán élvezet figyelni, hogy leszel vidámabb napról napra. Ezért megérte ezt a fél évet átkínlódni.

Volt valami orv férfiteóriája, hogy azok közé a nők közé tartozom, akik sokkal jobban odaadják magukat a férjüknek, mint az ölben kacsmargók, csak nem szabad őket ráébreszteni. A munkalázamat is nagyszerű természeti erőnek amolyan asszonyi kőolajforrásnak tartotta, amelyre ő a szimatával rátalált, a nászéjszakánkkal fölszabadította, s a férfinem irigységére most már halálig aknázgatja. Ahányszor új munkában látott, szörnyülködött. – Már megint egy lekvárt! Nellikém, hozzád nő az a meszelő. Ezt nem lehet: a háztartást ellátni, házat építeni, ennyi állattal gondolni. Legalább egy cselédleányt vennél. De édesanyának vagy otthon az ő szüleinek annál büszkébben magyarázta: – Evvel a Nellikével nem lehet bírni. Mondtam, hogy legalább a nyárra vegyen egy asszonyt. De ő hallani sem akar róla. Nem kerüli a más munkáját. Egy lány dolgát elvégzi ő két óra alatt: a bosszúságot azonban egy nap sem emészti meg.

Ha egyszer-egyszer a faluba bejutottam, ott is azt hallottam: milyen büszke Sanyi a fürdőszobámra, meg hogy már ők is megnézik, milyen ragyogó udvart csináltam abból a dombra ragasztott puszta kasznárházból. Az átköltözés különösen boldoggá tette. A konyhából lett szobácska, az már a mi fészkünk, mi vertük, mi saraztuk ki. Nellike, ha nem is ismeri el, szükségét érzi, hogy elválassza az életünket a múltjától. A belső szobákban édesanya borogatja a lábát, a ravatal gyertyakorma a gerendán; idekinn azonban a magunk frissen meszelt jövőjében élünk. Nellike már jobban húz hozzám, mint a maga családjához.

Nekem persze másképpen mondta, de úgy, hogy ez érződött át rajta: – Meg sem mondhatom, milyen boldog vagyok itt kinn, ült le mellém a dívány szélére. Ez az első este, amelyiken úgy fekszem le, mint a magunkéba. Eddig mindig úgy voltam, mint aki vendégségben hál a feleségével, s fél, hogy recsegni talál az ágy. No, ne nézz rám azért a lánykori szemeddel. Csak azt akartam mondani, hogy ez a szoba a mustármag, amiből én a mi birodalmunkat kinövesztem… Mert azt ne higgyem ám, hogy itt öregszünk meg ebben a bérletben. Jövőre már nagyobba megyünk. Abban ő csodálatos veteményeket fog termelni; holland cégeknek magborsót, a pesti piacra korai krumplit. Négy-öt év okszerű gazdálkodás lehúz a háromszáz bérletből kétszáz sajátot. Akkor énnekem is meglesz a magam asszonyi birodalma: gyümölcsös, konyhakert, fogat; annyi cseléd, amennyi egy régi nagyasszony udvarában.

Én nem hurrogtam épp le; de érezhette, hogy nincs nagy kedvem az efféle ábrándozásokra. Munkaszerető emberek megismerik egymást: a mozgásukról, a beszédbeli mértékletességről, egy hideg övről a tevékenységhez szokott testük körül. Sanyiról az első perctől tudtam, minden ezermestersége ellenére is, hogy nem tartozik közénk. Őbenne nagy hajlandóság volt, hogy amit a kezünkkel kell megcsinálni, annak az előlegét jó bemelegítő beszédben fölvegye. Én azonban csak arra adtam nyugtát, ami értékben előttem volt. Tán a munkalázamban is volt egy kis kényszerítés, ha férfi vagy, nem adhatod alább. Éreztem, hogy most kell választanunk, olyanféle kurrogásra házasodtunk-e össze, mint a fehérvári asszony az urával, vagy arra a páros magányra, amivel édesapa kerülte az én munkám körül a határt. És Sanyi ekkor még iparkodott a diktandónak megfelelni. Rajta volt, hogy előttem keljen, és utánam feküdjék; ott járt a munkások nyakán, s ha nem volt kinn dolga, körülöttem ügyeskedett; megemelt egy szekrényt, gondozta a tüzet; még az asztalleszedésben is segít, ha engedem. Mindez persze még inkább kakaskodás volt, férji tündöklés, mint szokás. Én azonban bíztam benne, hogy az évek majd természetévé teszik, amire a hiúság ráfogta. Hagytam, hogy részletesen elmondja, milyen új vetőmagcsíráztatást vagy tehéntakarmányozást fog ő a gazdaságban kipróbálni. Az én kis körömben is szakértőül hívtam: hogy kell a komposztot kezelni, mért nem érdemes nekünk spárgatelepet csinálni.

Mindjárt az elején kiderült, hogy ő a mienk meg az uraságé között nem akar olyan éles különbséget tenni, mint apámnál megszoktam. Nem mondom, nem voltak nagy dolgok. Egypár fa, amit a béreseknek konvencióba kivágatott, egy-két régi iga, zsák, amit édesapa ott őriztetett a padláson. Én tudtam, hogy ő ezekben a dolgokban nem lehet olyan kényes, mint édesapa; ahhoz elég volt egyszer a cigányos barnaságába belenézni. Most mégis adtam a megütődöttet, mintha föl sem merném tételezni az uramról, hogy ez több lehet veszélyes tévedésnél.

Először védeni próbálta az eljárását. – A bankigazgató úrét félted? Az egész birtokot úgy kereste, hogy észre sem vette. Le sem jött a parcellázásokhoz; egy titkárral intéztetett mindent. – Az mindegy; mi a mi fánkat kivágtuk már. Annak, amit csinálunk, csak az a neve, akárkién csináljuk. – Ha az ember így gondolkozik, fölakaszthatja magát. Ha én ezt a birtokot úgy akarnám tatarozni meg trágyázni, ahogy a szerződés előírja… – Édesapa mindig megtette, amit vállalt. – Jó, ez kegyelet dolga. Világért sem akarlak megbántani; épp édesapádban. Hisz voltaképp egyetértünk. Csak nem lehet a dolgokat olyan mereven kezelni. Én is menjek rá a béresnére, mert a libákat odahajtja az enyémre. – Csodálom a hasonlatodat. A béresnének természetesen én is szemet hunyok; többször, mint gondolod. De ha magam béresné lennék, még szigorúbb volnék az enyém-tiédben mint így. – Nagyon nemes a felfogásod – mondta meghatva. S én boldog vagyok, hogy ennyire félted a becsületemet. Hidd el, nem is tudom pontosan, hogy vagytok ti azzal a fával…

Azt hiszem, abban a percben gondolta is, amit mondott. A jellemgyengeség éppúgy, mint a lustaság, bujkálóbb valami, semhogy öntudatunk minden pillanatban leleplezhetné. Sanyi is meg volt ekkor győződve, hogy az a megkomolyodás, amit annyit hangoztatott, határtalan kezdet, s hogy ő alapjában az, amivé mellettem lennie kell. Persze azt is gondolta, hogy Nellike egy kicsit túlzó; ő örökölte édesapja rátartiságát, s ha én is egészen Kárász leszek mellette, ott végezzük, ahol az apósom. Egy határon túl elég, ha mutatom neki, amíg be nem látja, hogy nekem van igazam. Úgy volt szegény a munkával meg a jellemmel is, mint a mosakodással. Este, ahogy a munkából bejött, már kérte a meleg vizet, s akkor egy órán keresztül mosdott, borotválkozott, kölnizkedett, s vágta a vághatót: körmét, bajusza szélét, a talpa kérgit. Az új fürdőszobámnak ő volt a legnagyobb haszonélvezője. Még az ebédhez sem ült úgy oda, hogy vagy tíz percre be ne zárkózzék az átlucskosodott ingét ledobni, a hónalját kikölnizni, a nyaka faggyúját lepúderezni. Az lehetetlen, hogy ő ezt a sok mosakodást gyermekségitől kívánta volna. Inkább az én érzékszerveimre volt homályos gyanúja, hogy azokban egy csomó riadalomnak kell bujkálnia, s akármilyen természetes dolog egy szőrrel borított s izzadságtól gyöngyöző férfimell, énnekem azt jobb kissé megszelídítve bemutatni.

Ebben a magatisztogatásában, magacsomagolásában, ahogy visszagondolok rá, volt valami megindító. Mostanában, hogy házasságom kínja lassan lecsillapszik bennem: sokszor látom őt a mi tanyai szobánkban. Teréz néni vagy a kislányom mellett ülök, s egyszer csak a víz csobogását hallom, mintha ő készítené magát éjszakára – a fürdőszobában. Sosem nyitottam rá ilyenkor: mégis tudom minden zajnak a jelentését. Ez a csapkodás a pamatos hátnak szól; most az összesodort törülköző hegedüli végig a hajlatait; ez a lassú csoszogás, piszmogás a borotválkozás. A kék bőrét fölhúzza, jobbról is, balról is megnézi magát a tükörben: nem hagyott-e tüskét rajta a beretva. Most a timsókocka szánkázik az állán; aztán egy pamat púder. Ez a lépés a nyakkendő, kabát. Kicsit megkefélve már jön is ki felém, azzal a sündörgő mosolygással, amelyben van valami a lakomára érkező vendégből, de van a vizsgára felöltözött parasztgyerekéből is.

Édesanya a kávé-vacsorájával akkor már többnyire behúzódott a visszanyert hálóba. Az ebédet együtt költöttük el a szalonban (mely kivonulásunk után ünnepélyes senkiföldje lett; a vendégeket várta, s édesanya asztalfői szertartásosságát); az esti kávéját azonban az elhagyatottság és özvegység italának tekintette, azt odabenn kellett bekavargatni a homályos szobaablakban. – Nektek is elég – mondta az ebédnél – a bánatomat nézni. Igazatok is van, az ilyen elhagyatott asszony jobb, ha belebújik a holmijai közé… Édesanya ugyanis a mi kiköltözésünkben is megtalálta a maga koszorútövisét. – Elhiszem, nektek barátságosabb nélkülem. Inkább szorongtok, csakhogy az öreg ott ne köhécseljen a boldogságtokban. De így van ez rendjén, a fiatal egymásnak örüljön, az öreg meg készítse a lelkét a magányosságban. Míg tehát édesanya ott benn a beaprított kávé mellett a lelkét készítette (hússzor is fölkelve közben, hogy a behomályosuló szobában zsebkendőjét, a Teréz néni küldte mézes kekszet s a plébánostól kapott szentképeit megkeresse) mi Sanyival a hajdani konyhában készültünk hozzá, a friss vacsora mellett, hogy „egymásnak örüljünk”.

Orv játék volt ez a vacsorázás. Az edényfölhordások, ételdicsérések alatt mindkettőnk azon fondorkodott, ami utána jön. Én így este még buzgóbb háziasszony voltam, mint napközben. Mindig meleg vacsoránk volt; sokszor még a csirkét is estére vágtam le; a zsírban sülő hús, az elfeledt cékla, a savanyú uborka: mind ürügy volt, hogy Sanyi kölniszagából és elérzékenyüléséből ki-kiugorjak. Vacsora után nem engedtem el a mosogatást; nem tűröm, hogy a konyhámon piszkos edény maradjon. Aztán egy kis friss levegőre jött kedvem; konyha után jólesik egy kis csillag meg nyáreste. Sanyinak tíz-tizenegyig is ott kellett mellettem rostokolni, álmosodó fővel, a tornácra kirakott széken. Utána én vonultam be a fürdőszobába; nem bírok úgy lefeküdni, hogy az ól szaga a testemen maradjon. Majdnem olyan alapos mosdást végeztem, mint Sanyi. Az ő számára ez volt a legnagyobb próba. Nem üti-e el a vérleszívó étel, a szemhéjragasztó kinti levegő meg a várakozás egy széken vagy benn az ágyban már attól, amin borotválkozás óta mesterkedett.

Sanyi nem vette észre a vonakodást ezekben az esti szertartásokban. Azaz, nehéz megmondani: mit vett ő észre s mit nem. Az olyanféle emberek, mint ő, az észrevételeiket is a kényelmükhöz igazítják. De azért a valódi helyzet is ott van, szorongásként, a lelkük aljában. Amit mondott, abból csak úgy csorgott a férfi elégtétel. A vacsora azért jobb az ebédnél, mert a férjet este kell jóllakatni. – Tudod, megtiltanám, hogy egy nap kétszer strapáld magad. De abban bízom, hogy nem tiszta altruizmusból csinálod. Ez a vacsora az egész napból igazán a mienk. Az ebédnél én is két munka közt vagyok; aztán akárhogy tiszteljük: édesanyád is ott ül fölöttünk. Most azonban mintha egy léggömbbe, egy tengeralattjáróba volnánk bezárva. S már hiába, az ember olyan, hogy az étel gőzei közt egymás iránt is jobban fölmelegszik. A mosogatáshoz ő is fölvette a törlőt, s míg tömpe ujjai a vizes tányérokat az asztalon egymásnak támogatták, zsíros mosollyal hárította el a szabadkozást. – Csak ne add a bankot. Omphale asszony óta mindig ez volt az asszonyok diadala: a férfit házimunkára fogni. A tornácon is úgy viselkedett, mint aki összefekvés előtt tartozik egy kis idealizmussal az asszonykájának. Átkarolta a székemet, s a Mindenség végtelenségéről beszélt. Ha az ember így beleszédül az Űrbe, akkor érzi csak: milyen becse van egy másik embernek, akihez odabújhat. Nyilván azt gondolta, hogy az ilyen éteri lény, mint Nellike, elvárja, hogy a férje azt, ami az ágyban következik, olyan szép dolgokkal szentesítse, mint csillagok, Isten, összetartozás.

A kedvező, magabiztos magyarázatai alatt azonban mintha ott lett volna a félelem is. – Még nem fáradt, édesem? suttogta a tornác szenderében, noha maga volt az, akinek föl kellett emelnie a vállamra hajtott fejét. Látom, erőszakosnak kell lennem. Hajnali négytől este tizenegyig: ezt a legerősebb férfi sem győzi. Amikor meg az én mosakodásom alatt ültében elaludt: egy szót sem szólt, csak nézett véreres szemmel. Már a székre is azért ült ki, mert az ágy melege erősebb lett volna nála. S most, hogy a kezébe fogott naptár s az ülőhelyzet is csúffá tette: csak nézte szégyenkezve és rémülten ezt a különös asszonyt, aki úgy mosolyog rá, mintha az ólszaggal a napi fáradtságot is lemosta volna magáról.

A legtöbbször azonban Sanyi mégiscsak kiböjtölt engem, a kínzó éberségemnek meg kellett adnia magát a paplanomba kevert forróságnak, faggyú- és kölniszagnak. Nem mondom, hogy ez akkor is olyan nehezemre esett, mint később, amikor már elvadult köztünk a helyzet. Az a vidámság, hogy én is asszony lettem, ellensúlyozta, ami a testemben feszengett ellene. Ekkor még én is azon voltam, hogy arra, amit Sanyi „házasélet”-nek nevez, ráidomítsam magamat. Az utolsó percekben azt a megszánást próbáltam magamban fölidézni, amivel a Mária Valéria szállodában húztam magamhoz az orrát lógató gyermeket. Amint Sanyinak is, bármennyire bánthatta az az emlék, az akkori ügyefogyottságában kellett előttem megjelennie. Az a játék, kettőnk mosdása közt, sosem volt elég, hogy amire várt, természetesen történjék. S minél közelebb jutott ahhoz, hogy megkérjen rá, annál szánalmasabbakká váltak az ürügyei.

Én nem engedtem abból, hogy a díványon aludjak. Ő a férfi, ő keresi a kenyeret: különben is kinyújtózva alszik, míg én megszoktam már mint lány a gödrit, rugóit. Erre a keskeny díványra azonban bajos volt amúgy házas módra, a kis elalvás előtti beszélgetésre összefeküdni. Oda kellett ülnie mellém, a mandzsettagombját kigomboltatni, a fejem alját megigazítani. („Már megint hogy van az én asszonykám feje alatt a párna”), aztán a karomra, hajamra átcsúszni. Vagy ha ágyban volt, engem csábítani az ágy szélére. Ezt szerette jobban, de ez ment nehezebben. Ehhez föl kellett a helyemről kelteni. – Már megint egy puszi nélkül hagy elaludni – nyöszörögte, hogy én kimosdva, a paplanom alá beugrottam. Vagy még gyerekesebben: nem jönne ide, nem bírok elaludni. A legszívesebben bizonyára rám törte volna a fürdőszobaajtót, s vitt volna fölnyalábolva meztelen. De azt tudta, hogy nem lehet. Beletörődött hát, hogy szepegjen, nyüszítsen. S ha ilyen tehetetlenül, szánnivalóan állt ott előttem, bennem is fölszállt lassan az az érzés, ami az egész dolgot elviselhetővé tette. Gyöngédség, de nem hitvesi, még csak anyai sem.

Másnap reggelre Sanyi a legteljesebb dicsőségben ébredt. Éppen csak annyi szorongást hozott át, lefekvés előtti játékunkból az éjszakán, amennyi időben felébresztette. Első riadt széjjelpillantásával eloszlott az is. „Mi az, már reggel van. Csak nem aludtam el? Nellike, ott van még?” Az első pillantásában ez volt. A két könyökére dobta magát, vastag nyakában megfeszült az ín; jobbról és balról is középre borzolt haja alatt rémülten forogtak a szemek. De hogy az én testem körvonalát a paplanban ott találta: ez a rémület már le is futott az arcáról. Vonásai elernyedtek; nyelt egypárat, krákogott, a szemét dörgölte. Így ült egy-két percig, nyitott hálóingben, a félbemaradt álommal tanácskozva. Csapzott haja, zsongátlan bőre, a cigányos renyheség mind azon könyörgött, hogy dobja magát a másik oldalára. De a körvonalaim után akkor eszébe jutottam neki én magam s mindaz a büszke képzet, amit én jelentettem. Hogy ő egész más ember, mióta én vagyok a felesége. Az ágyból is úgy pattan ki, mint boldog emberek szoktak. No és az elmúlt este, attól őneki egyszerre kell a pantalló két ágába beleugrania. Amikorra az elfordulásból, mely alatt nadrágját begombolta, visszafordult: fényes mosolygás volt a száján és bajszocskáján; azzal mért föl engem, s amit érzékei emlékezetének jelentettem.

Én rendesen fönn voltam már akkor, éberen ittam az éjszaka után a piros sugarakat, csak a pillámat eresztettem le a tekintetem elé; az alól lestem, hogy szemléli a tegnapi lakomáját. „Alszik az asszonyka. Próbáljuk föl nem ébreszteni. Jól megszolgált szegény az éjszaka.” Valami ilyesmi volt cipőtlen sündörgése és selymás mosolya között a groteszk ellentétben. Amikorra a fürdőből kijött, már én is úgy feküdtem a díványon, mint aki végképp fölébredt. – Mégis fölkeltettelek? – nézett rám bánkódva. – Pedig csak úgy simogattam magamat a vízzel. Na, próbálj még aludni – hajolt hozzám a hajamat megcsókolni. Neked most aludni kell – súgta a fülem körül felejtve a száját, mintha azt mondaná: „Nem lehet egy rókáról két bőrt nyúzni, aki olyan jól tartott engem az este, annak joga van még egy kicsit nyújtózni, gömbölyödni.”

S ettől fogva egész nap így járt, ebben a diadalban. A legszívesebben összehívta volna a gépszíjat föltevő masinásokat: hallják, emberek, tudják, mért köszöntem olyan hangosat magukra? De ha már nem kiálthatta világgá, célzásokat tett rá, fűnek-fának dicsért, s hogy früstökre bejött, olyan jelentősen mosolygott, mint a szilveszteri bál után, amikor Imrével először jöttek fel a havon. Hát még ha nézőket toborozhatott volna az ő pompásan sikerült házasságához. A legnagyobb bánata ez volt, hogy senkit sem csődíthetett oda, s engem sem hurcolhatott le, az emberek nyálát elindítani. Amíg a gyászév le nem telt, én kimondtam: nem megyek vizitelni. A gyász persze csak ürügy volt: undorodtam a körbehurcolástól. Na, megtörtént, Sanyi elvégezte rajtam, amit rajtatok a kis uracskátok. És Sanyi nem mert erőszakoskodni. Neki az én gyászomról hamis, de igen áhítatos képzetei voltak. „Nellike rendkívül mélyen érző lélek. Ő, ha nem is mondja: sokat gondol az édesapjára. Én ezt sokszor a kettőnk viszonyán is érzem. Bár nem mondhatom: nem sokat emlegeti azt a szomorú esetet; nem akarja az én hangulatomat rontani. Azt azonban az édesapja iránti hálátlanságnak érezné, hogy néhány hónappal a halál után társaságban mutatkozzék.” S minthogy mi nem mentünk sehová, hozzánk se jöhetett senki. A béresnéhez kihozott doktort kellett egy kis pálinkázásra behívni, hogy dicsekedhessék. – Ez más, ugye, mint az anyósom szalonja, mondta, miután egy pillanatra a mi kis szobánkba is bepillantottak. Barátom, ha ez a kis fészek szólni tudna, azonnal az éneken kezdené. A masinagépésznek is alighanem azért kellett benn ebédelnie, hogy egyszer már falubeli ember, egy volt iskolatársa lásson minket közelről mint férjet és feleséget.

A pusztán azonban ritkán dicsekedhette ki magát a kedvére. Fül sem volt hozzá; az én ellenőrzésem is rajta volt. Ha azonban a faluba bekerült, azt mondta, amit akart. Már az első hónapban észrevettem, hogy neki sokkal többször van adóügye, elszámolni, bevásárolni valója, mint édesapának. Attól fogva meg, hogy szem volt a magtárban: folyton termésügyben járt, kereskedővel, szövetkezettel tárgyalt, vetőmagot cserélt, választmányi tag lett, az apjával volt lovat nézni. A befogott lustaságának is jólesett egy kis elbujdosás, de főként a fiatal férji beszélgetések, postán, Hangyában, egy-egy rokon-kapu előtt. A Deutsch terménykereskedő: „Na, hogy tetszik, Takaró úr, a házasság?” A postamester: „Mi az, Sanyi? Hallom, szék lábához kötöz az asszony.” Egy nagynéni: „Hát a fiatalasszony? Nem is látjuk őt idelenn.” Én mintha távolbaérző készülékkel követtem volna. Ha akartam, a hangja színe is itt volt a fülemben. „Tudja, Deutsch úr, magának legyen mondva, ha egy Lorántffy Zsuzsanna meg a legkitanultabb kujon együtt választották volna: akkor sem lehetett volna jobban eltalálni.” „No, csak lassan a testtel, öregem. Engem még nem állított oda a feleségem kacsasalátát vágni. Én úgy ki vagyok szolgálva, mint egy pasa. Igaz, hogy az ellenszolgáltatás is olyan.” Vagy: „Ó, Nellike most nagyon be van fogva. Csak állatja van vagy kétszáz darab. Aztán a kert. Volt odakinn már, Juliska néni? Rá sem ismerne arra a roskadt házra. Ahogy eljöttem, épp a kerítést festette olajjal. Lenn a bozót mellett is van egy konyhakertje.”

Néha vissza is csapott ezeknek a dicsekvéseknek egy-egy hulláma hozzám. Egy vasárnap, templom előtt, kiugrik hozzánk az apósom; a nászasszonyát jött látogatni. Ahogy az új berendezkedést mutatjuk: a falra néz, s azt mondja: – Aha, emögött van a tölcsér. Hogy a vizet ne kelljen a házon át hurcolni, egy csövet fúrattam a falon át, s abba kintről egy tölcséren át lehetett a vizet betölteni. Abból, hogy az apósom a tölcsérre a falon át ráismert, előttem is fölnyílt egy fal: Sanyi magyarázta az anyjának, mint sosem hallott nagyszerű találmányt, az én tölcséremet. Máskor édesanya hurcolta haza a maga keserűségeként egy ilyen beszélgetés morzsáját. – Ma tudod-e, ki dicsért meg? – fordult a levesnél Sanyihoz. Ez ritkaság volt, hogy ő Sanyit megszólítsa (egy özvegyasszony bevárja, amíg a veje szólítja), úgyhogy számítani lehetett rá, hogy fullánkja is lesz annak a dicséretnek. – A plébános. Azt mondja, milyen nemes lelkű vőt adott magának az Isten. Kihúzódik a konyhába; csakhogy maga a régi helyén háborítatlan maradjon. Azt mondja, tőled hallotta, tette hozzá nyomatékosan látva, hogy Sanyi homloka lángba borul. Magam is elvörösödtem, bár egy kis mulatságot is éreztem, hogy édesanyának épp a plébánostól kellett ezt hallani. Hogy ő, az Úrjézus fájdalomkereső leánya, a maga kényelmére a konyhába szorítja a fiatalokat. – Én igazán nem a magam nemeslelkűségét dicsértem annak a papnak, dobta át Sanyi a zavarát haragba. Én csak Nellikét dicsértem, hogy milyen nagyszerűen oldja meg a legnehezebb kérdéseket. – Az is fölösleges volt – szóltam én közbe szigorúan. Édesanya, mint aki el akarja simítani a köztünk felvillanó viszályt: – Hát én mondtam is: bizony nagy gyámolunk ő nekünk. S én úgy adok hálát érte az Istennek, ahogyan adta.

Az első összeveszésünknek is ő volt a mámorával a szerzője. Egy szombat délután Sanyi lenn volt a faluban, az új magot szállították a Deutsch magtárába; én meg a hagymát szedtem föl a fönti kert végében. Egyszer csak jön haza a béres az igával, s a nagy hóó-król meg teee-kről, amivel az ökröt a ház alatt biztatja, s közben odanéz, látom, hogy az én számomra van mondanivalója. – Tekintetes asszony – kiáltott be rám, amikor már az ökrök is álltak, s ő is beállította ostorát, kalapját, torkát a kert felé. – Győjjön már ide egy kicsit a tekintetes asszony. – Aztán hogy ott voltam az új zöld kerítés mellett, s én is nyugvó állapotba kerültem: fontosan rám nézett. – A tekintetes úr üzent. – S várta, hogy mit szólok ehhez. Hátha én mondanám el, amit neki kell közölnie velem. – Benn marad Takaró úréknál? segítettem neki. – Éppen az, hogy nem marad. – S újra megnézett, hogy mondom-e már. – Hol beszélt vele, a Deutsch előtt? – Az. Épp indultam volna, akkor szaladt oda. Aztán beszállt a fajszi kocsiba, s elmentek arra föl. Legalább úgy néztem, hercegi kocsi volt: ott van az intéző kocsiknak olyan fonatos oldaluk. – Nem látta, nem a Bodolai intéző úrral ment el? – kezdtem én érteni a dolgot. – De éppen az – örült meg ő, mert nyilván elfelejtette. Így mondta, de azért nem ismételte meg a nevet. – Azokkal jön ki; csak előbb fordulnak egyet a faluban. Vagyis én nem tudom, ki volt a kocsiban, egy asszony meg egy úriember. De a nevit azt úgy mondta…

Éntőlem most már indíthatott is; értettem mindent. Bodolai, ez volt a híres Bodolai Ferkó, akiről annyi szó esett a Sanyi katonaemlékeiben. Az ő fiának a keresztelőjéről jött akkor is – tán ugyanezen a fonatos kocsin –, amikor édesapa az ángyádi állomáson összeesett. Most ideát voltak, az öreg jegyzőnét látogatták, akinek az asszony valami húga. – A jegyző úrékhoz mentek, s hazafelé hozzánk is fölhozza őket a tekintetes úr – mondtam ki mindent, ami a zsíros kalapban benn lehetett. – Az – nézett ő rám kissé bizonytalan bámulva, hogy mindent így kitaláltam, s el is tűnődve, hogy elmondtam-e mindent, nem maradt-e valami még neki. – Az. Úgy mondta a tekintetes úr, nem soká maradnak oda. – Jól van, várom őket – jeleztem én a kezemben maradt hagymaszárral, hogy indíthat. – Akkor hát én megmondtam – zárta le ő is a tanácskozást, s egy kicsit még mindig gondolkozva, kibocsátotta torka öbléből a hangjeleket, amiktől az állatok megindulnak. De alig értem vissza a hagymáskosárhoz, az ökrök új jelet kaptak a magasból. – Tekintetes asszony – kiáltott oda, anélkül hogy újból a kerítés mellé szólított volna. – De azt is mondta a tekintetes úr, hogy csak pár percre jönnek. Hanem egy kis uzsonna azért csak legyen. – Jól van, György bácsi, lesz. – Szóval akkor tudja a tekintetes asszony – nógatta meg most már végleg az ökreit.

A béres „hamarosan”-jából másfél óra is lett. Sanyi egy diák lámpalázával ugrott le az idegen kocsiról, s elém szaladt a tornácra megcsókolni. Ebben a csókban egy kis könyörgés is volt: ugye, nem haragszol, ugye, nem rontod el a diadalomat a barátom előtt? – A béres szólt? – nézett rám, mialatt szám után szokása ellenére a kezemet is megcsókolta. Én csak bólintottam, s mosolyogva léptem a vendégek elé. – Meghoztam az urát, kis komámasszony – ugrott le a kocsiról Bodolai. – De majdhogy ott nem fogta ám a Betti néni. (Ez volt az öreg jegyzőné neve.) Fülig belé van szeretve az a vénasszony – pardon, a kocsisom is hallja –, az a kedves öreg hölgy, az én Katókám igen tisztelt nagynénje a maga nagyszájú urába. Nagy darab férfi volt; az ember csak bámulta, hogy lehet valakinek ekkora tömege anélkül, hogy egy csöpp zsír vagy csak egy elleffedt izom is lenne rajta. A hang meg olyan öblösen ömlött belőle, mintha belül csupa garat volna, s az á-i meg az o-i azt mind megbolygatnák, mielőtt a száján kiomlanak. Utána egy szőke cukrászlány-forma asszonyka kószált le a kocsiról. Az arcán két gödör, mely együtt nevetett az ura hangjával, a szemében is két forgó karika, ugyanarra a célra.

– Kezit csókolom, fordított a hangján a nagy ember, hogy az udvar göröngyéről a tornác kövére értek. Ez volt a modora, időnkint apró úriemberi mondatokat szúrt a fesztelenkedő szóáradatába. Így mutatta, hogy alapjában nevelt ember ő, csak sok benne a gőz. Majd a kézcsókból fölnyúlva: – Hát maga az? S kezemet a magáéban felejtve, arcomat végigtapogatta a kíváncsi szemével. – Na, nagy állatszelídítőnek kell lennie. Méltányolom a munkáját. Azt tudja, ugye, hogy a maga ura meg én egy időben együtt kutyálkodtunk… De igazán csak egy percre, szabadkozott, a hangját megint megeresztve az előszoba-küszöbön. Hanem előre már ő ment, s a következő percben a ház mélyiből ömlött a harsogása. – Erre, ugye? Látja, milyen paraszt vagyok. Úgy járok-nyitok itt, mint a magaméban. Megszoktam, tudja, amikor még ágytestvériségben voltunk a Sanyi komámmal. Ha ő rúgott be, én fuvaroztam őt ágyba; ha én, megfordítva. Mellesleg többnyire fordítva volt. Nem mintha ő jobban bírta volna a bort, hanem mert én többet ittam. Igaz, Sanyi komám?

Sanyi boldogan sürgött-forgott a nagy ember körül, aki az érces hangjával búgócsigává tette az öreg házat. Engedelmesen nevetgélt, vagdalódzott; csak a mosolya kínján láttam, hogy érzi a benyomult hang s az én csöndem közt az áthidalandó távolságot. Tulajdonképpen nem volt ellenszenves ez a Bodolai. Tolnában fordult meg több ilyenféle gazdász a házunkban. Olyanok voltak, mint nagy, napon nőtt mezei állatok, akiknek folyton viccelniük kell és hangosan beszélni, nehogy a szűk lakás, az asszonyok nippjei összenyomják őket. Az azonban, ahogy Sanyi egy fejjel rövidebben, ott hehétéz körülötte: egyszerre meggyűlöltette velem. Bodolai öregebb is volt néhány évvel, de különben sem volt kétséges, hogy kettejük barátságában ő volt a mester. Abban, ahogy Sanyi szilveszterkor beállított hozzánk, utólag fölismertem az iskoláját. S az olyan felháborító volt. Egy ilyen hangos medve, s az én uram ennek is csak az utánzója.

Az asztal mellett épp négy szék volt, s mi ott ültünk mellette szép szimmetriában. Két fiatal házas: az egyik ez a zengő gazdász s az ő cukrászlány-forma, gödrös arcú galambocskája. A másik Sanyi meg én. Föl kellett állnom, hogy megbontsam az aránylatot. – Ha annyira sietnek, akkor énnekem is sietnem kell az uzsonnával. Persze fölcsattant a „Világért se”. „Torkig vagyunk.” „Betti néni kuglófja.” Sanyi hálásan támogatott a marasztalásban. – Legalább levizsgáztatjuk a háziasszonyt. Meglátjátok, mi telik ki öt perc alatt a kamrájából, mondta álnok büszkeséggel.

A vége az lett, hogy maradtak. De akkor én is kimegyek vele, gödrözte meg az arcát még jobban a vendégasszonyka. – Jó, jó, csak menjen, biztatta őt az ura. Az ilyen fiatalasszonyoknak mindig van sugdosnivalójuk. Ez, barátom, a mi kiszolgáltatottságunk. Hallottál te olyat, hogy mi a nászéjszakánkról beszéljünk egymásnak? Ezek a kis nők pedig, akik tegnap még csak a kötőjüket vonogatták, összedugják a friss kontyukat: na, hogy volt, s úgy kivallatjuk egymást, hogy én a feleségem barátnői közt úgy érzem magam, mint az uszodában.

Azt hittem, a krémesbaba-felesége elpirul legalább erre a durvaságra. De ő, úgy látszik, elhitte, hogy ez hozzátartozik, mint a dohányszag, a férfiassághoz, s csak kacagott. – Menjen már, ez a maga képzelődése. – Ismerem én az asszonyokat. – Nellike nem olyan. Ő egyáltalán nem közlékeny, vette észre Sanyi az én elborulásomat. – Á, te csak abban ne bízz, hogy a te feleséged nem olyan. Ismered azt a viccet a zsidóról, aki azzal dicsekedett, hogy az ő felesége nem olyan – hallottuk az előszobából.

– Juj, olyan boldog vagyok, nyomta meg a kezemet a kis asszony, amikor a konyhában egyedül maradtunk. Sanyi már annyit mesélt rólad. El sem tudtam képzelni, milyen vagy… Milyen kedves ez a konyha, nézett szét az asztalomon, ahol már minden elő volt készítve az uzsonnához; egy deszkán a főtt sonka, a láboskában kemény tojás, egy tányérkán a frissen vágott torma, a szita alatt a vasárnapi linzer, a gyorsan összegyúrt csokoládérúd. – Jaj, kedvesem, igazán minek strapálod magad. Ha tudom, hogy ilyen gondot okozunk – darálta le a mamájától tanult mondatokat, s hogy a behűtött tejszínt verni kezdtem (addig sem kell ott benn lennem velük), maga öntötte szét a kávét, rakta föl tálcára a csészéket, tányérokat. – Juj, Sanyi olyan szerelmes volt beléd. Én már akkor láttam, amikor a keresztelőn ott volt. Folyton megkomolyodásról beszélt.

– Igen? – néztem én rá a tejszínverő lármájából. Volt valami megindító ebben a gödrös asszonykában, hogy úgy odaadták e mellé a martalóc férfi mellé: most már haláláig ennek kell csengettyűznie. Arra az időre gondoltam, amikor ez a durva ember már rég summáslányokkal fogja őt váltogatni: hogy forognak majd akkor, milyen örvényléssel a gödröcskéi. A háztartásáról kérdeztem, hogy tett-e el egrest, s mikor választja el a fiacskáját. Ő meghatottan fogadta az érdeklődésemet, ahogy a habverésben egy kis szünetet tartottam, ő is megállt a beszédben. Nemcsak ő, a gödrei is; látszott, hogy mélyebb mosolygás készül a tölcsérkéiből. – Mondd, te már úgy vagy? – suttogta aztán bizalmasan. Én egy pillanatig nem értettem, mire gondol. Aztán hirtelen elpirultam. Le kellett hajtanom a fejemet, s verni újra a habot, hogy ne vegye észre a megrendülésemet. – Én nem ismertelek régebben – suttogta a tudós asszonyka. – Akkor biztosan meg tudnám mondani. De így is gyanús vagy nekem. – S már nemcsak a szeme, az arca gödre is szivárványlott, annyi barátsággal nézett. S ahogy a fürkésző nézését el próbáltam állni, egyszerre én is gyanús lettem magamnak. Már néhány hete volt bennem valami, amin nem akartam gondolkozni. S most egy ilyen gyerek mondja a szemembe. – Á, te becsapsz engem – nézett rám ravaszdin, a ravaszságomat keresve. – Ti tudjátok már, csak nem mondod meg. Nem vettél észre semmi gyanúsat? – Nem – mondtam konokul, mert ez alatt a két perc alatt azt is tudtam már, hogy úgy van, meg azt is, hogy nem mondom meg. – Nem volt erőltetésed? – kezdte a magán tapasztalt jeleket. – Nem – mondtam tompán, noha ebben a pillanatban is épp az orrom gyökerének szaladt a fölvert tejszín szaga. A kis asszony azonban nem érte be ennyivel, hanem elpirulva kissé, közelebb hajolt hozzám. – Mondd, mikor volt meg utoljára? Én sértetten fordultam el a fölvert habbal. Ha nem ilyen kislány, tán megütöm. Így bosszúsan elnevettem magam. – Milyeneket beszélsz te – indultam befelé a tálcával. – De csak nem haragudtál meg? – fogott át ő a sonkás tállal. – Én úgy megszerettelek téged.

Amikorra mi az uzsonnával beértünk, a férfiak már édesanyát mulattatták. Bodolai épp akkor sütötte ki, hogy ő ismeri Szeréna nénit. A feleségének van egy cenci nagynénije: Ilka néni. Amikor megnősült, Ilka néniéknek is be kellett mutatniok a boldogságot. Az egész kis utónászutazás volt, amíg a Katóka nagynénikéit végiglátogatták. – Ó, nagyon kedves volt Cencen. Hisz ismeri a nagyságos asszony is az Ilka néni kúriáját. Csupa tuja; az ember előre a sírkertben érezheti magát. No, Ilka néni sem rontja az illúziót; bár be kell vallanom, még ha a feleségem hallja is, hogy olyan kedves hölgyet keveset ismertem. Csak azok a birsalmák ne lettek volna. Lefekszünk a feleségemmel a vendégszobába: hát egyszer csak kezdek én ezzel a nagy orrommal szimatolni. Te, miféle szag ez? Miféle émelybombákat rakott be ez a nagynénéd az ágyunk alá? Hát birsalmák; körül volt velük állítva mind a két nagyszekrény karimája. Katóka a megmondhatója, még arról is megfeledkeztem, amiről akkoriban még nem szoktam. Ne tessék rosszat gondolni; az alvásról. Reggelre azt mondom Katókának: nézze meg már, van-e rajtam minta vagy barázda, mert én magam is egy birsalmasajttá váltam az éjszaka. Fuj, rá ne tegye, az istenért, fogta meg a kezem a tejszínnel. A habbal is úgy vagyok, mint a birsalmával. Hogy fest az, egy férfi, akinek hab van a bajuszán. S hogy megvigasztaljon: nagy fehér fogával hatalmasat falt a tormás sonkából.

– Pompás hely az a Cenc – morogta a torkára nyomott kenyér és sonka mellől. Én csak azt nem értem, honnét gyűjtöttek oda annyi kedves öreg hölgyet. Tetszett hallani az elefánt-temetőkről: No hát én azt gondolom, Cenc is valami olyan; mielőtt meghalna: Tolnából minden öreg hölgy odaköltözik. Szeréna nénit is ismerem – fordult hozzám. – Ő nagyon katonás hölgy. Igazán sajnálom, hogy nem tartozik anyósaim koszorújába. Az én Katókám tudniillik olyan közgyerek. Ahogy vannak közlegelők meg közerdők, őt három-négy család tartja közlányul. Cencen Ilka néni: az egy; itt a drága jó Betti néni, hisz méltóztatik ismerni, aztán Sokorón az öreg Józsika néni. Azokat én mind úgy kell hogy tiszteljem, mint a feleségem anyját. – Legalább örököl utánuk – göcögött édesanya a kislányos vidámságával.

Ezt a Bodolait ő egészen másképp hallgatta, mint Sanyit. Félrehajtotta halvány, savanyú kis fejét, s úgy fenyegette, mint aki a bűn kedves formáiért hajlandó lazítani a maga szigorúságán. A férfikellékek, zengő hang, szép termet iránt ő, minden fejletlensége ellenére sem volt érzéketlen. Meg ennek a Bodolainak úri gyereknek is kellett lennie, sokkal több komiszság, léhaság, vakmerőség és biztonság volt benne, mint Sanyiban. – Huj, kimegy a formájából addig az én pofám – mondta Bodolai. – Annyi kámpicsorodott képet kell vágnom, meg reuma elleni teát meghallgatnom, meg kuglófot megennem. Az szerencse, hogy mindig nagyon kedveltem az öreg hölgyek társaságát. Fiatal koromban sem értettem, hogy miért udvarolnak a barátaim a kávéházi kenyereslánynak. Csak a sokorói nagynénitől félek, folytatta nem is gyanítva, hogy milyen aknára lép, vagy épp azért, virtusból; az állítólag megimádkoztatja az embert. Tessék elképzelni engem, egy szál liliommal, amint félrebillentem a fejem, s elhúzott szájjal valami zsolozsmát énekelek. De édesanya ezen is göcögött. – Ráfér az magára. Csak vidd el őt oda, kedvesem – fordult az asszonykájához. – Nem, annak az egynek inkább csak a hamvaihoz. Különben, amint látom, te sem panaszkodhatsz, komám – fordult Sanyihoz. – Otrubai-lány is van néhány. Az Isten terólad sem feledkezett meg az anyósosztáskor.

Én ellenségesen figyeltem őt. Pedig láttam, hogy elsősorban nekem beszélt; engem akart meggyőzni a nagyszerűségéről. A tekintete a többieken volt; énrám csak néha pillantott, de akkor teli volt gyors, összevont fürkészéssel a szeme. Nyilván a mozdulatlan arcom nyugtalanította, amellyel hallgatom. Mint afféle férfi, azt is gondolhatta, hogy mély benyomást tett rám, ezt rejtem el a komolyan rászögzött arcom mögé. De ugyanakkor gyanakodott is: mit néz rajtam ez az asszony ilyen mosolytalan. Uzsonna végivel Sanyi bort rakott föl az asztalra. Az elébe töltött borról édesanyának is eszébe jutott az özvegysége s a köztünk való elhagyatottsága. Éppen csak belemártotta szájacskáját, s mint akinek eljött az órája, kószált föl az asztal mellől. – De csak nem hagy itt, nagyságos asszony? Most beszélgettünk volna a legjobban – tartóztatta őt Bodolai kacsmarogva. – Most következtek volna a közös ismerősök. Persze, ezt is úgy mondta, hogy a számunkra is volt egy fintorgató hátulja a mondatának. De édesanya, bár érezte, nem sértődött meg. – Á, örülnek maguk, hogy magukra maradnak – mosolygott fölállva. – Legalább még egy pohár bort, a cenci hölgyekre, nagyságos asszonyom – kérlelte őt némi esküdözés után Bodolai. – Nem úgy, fenékig – biztatta, amikor édesanya kislányosan megint csak az ajkát nedvezte meg. – Elmúlt már éntőlem a pohár – mondta édesanya a vértanúk mosolyával, mint aki mondhatna többet is arról, hogy mi az ő sorsa minálunk.

Amikor ő bevonult, s motozásával együtt jelenléte is eltűnt a hálóajtó mögött, Bodolai rögtön hozzáfogott, hogy jó nekünk való házas-meleggel fűtse be a társaságot. Két fiatal házaspár, azoknak ki kell tenniök, versenyezniük kell egymással a boldogságban. – Hány hónapos házasok vagytok ti? Három? rakott bennünket össze a szeme sugarával. Aztán a feleségire csapott a törökös pillantása. – Emlékszel, Kati? – Juj, de régen is volt – nézett ránk a krémesbaba elérzékenyülve. – Azért se sóhajts – rakta széke hátára Bodolai a karját. – Úgy sóhajtasz, mint akinek panaszra lehet oka. Én akkor hallottam a „panasz” szót először így használni, s a férfiak öntelt és komisz teóriája a nők szerelméről lánggal csapott az arcomba. – Ugyan, te olyan bolond vagy, húzódott az asszonyka az ura kitolt karja alá. Ő már megtanulta, hogy az ilyenféle célzásért nem duzzogni kell, hanem hálásan kurrognia. – De az mégsem jön vissza soha – tette hozzá, s még egyszer végigsimított bennünket a pillantásával. – No, csak ne érzelegj – paskolta meg az ura a hátát, s a két szék közelebb rukkolt egymáshoz.

Úgy illett volna, hogy most már mi is összetoljuk a székünket, s én is az uram hónaljából mutassam, mennyire meg vagyok elégedve. Sanyi legalább így érezte; de nem merte a mozdulatot kockáztatni. Ehelyett az elméletével állt elő, amellyel magát is bátorítgatta. – Tudja Isten, én nem hiszem, hogy egy boldog házasságban az első hónapok volnának a legjobbak. Természetesen azok is jók, torkolt le mindjárt minden gyanút, de később még mélyül a viszony. Egy fiatal asszonyban, akárhogy szereti az urát, mégiscsak vannak kis vadságok. Minél értékesebb, annál inkább… „Lassan tüzesedsz, de…” hallottam én át ezen a díványon dadogott szavakat. S mindjárt a versengést is. „Nekem különb feleségem van ám, mint neked. Az nem olvad föl egy spirituszlángon.” A másik férfi is csak ezt hallotta ki belőle. – Lárifári, nem hiszek a lassan olvadó asszonyokban. Már bocsásson meg, kis komámasszony, a parasztőszinteségemért, de én azt tartom, hogy az asszonyt be kell törni, mint a lovat. Mindjárt az elején. Akkor rend van: egy életre rendeztük a dolgot… Nem hisz nekem? – tette hozzá sértőn forró pillantással, látva, hogy bosszúsan elmosolyodom.

Énbennem különféle sérelmek szaladgáltak ettől a pillantástól. Magamért, hogy így mer beszélni rólam; Sanyiért, hogy az uramnak ilyen szerepe van e mellett az ember mellett; Sanyi ellen, hogy ilyen hangot hoz be a házamba. – Én nem kételkedem – mondtam –, hogy maga nagy lóidomító, de mi Sanyival nem ilyen huszársági házasságot kötöttünk. – Márpedig csak olyant lehet, nevetett föl ő nyersen. Az egyik lovas, a másik ló; ha nem a férfi, az asszony. – Köszönöm a felesége nevében. Sanyival inkább igáslovak akarunk lenni. Ha már csak ilyen gazdatiszti képekben tudjuk megérteni egymást. – Tompításul elnevettem magam, mert kicsit éles volt az a „köszönöm a felesége nevében”. A lármás emberben volt önfegyelem, pedig már ivott is. – Szóval maguk egymás mellett húznak. Ez is jó… De ki hajt akkor? – A szükség, a gazdaság, próbáltam én visszatérni fullánktalanabb hangra. Sanyi azonban megérezte, hogy melléje álltam, az ő férfitekintélyét védtem meg, s ettől úgy elöntötte a hála, hogy mindent elrontott. – No, az igaz, sosem hittem volna, hogy egy asszony ennyit elhúzhasson… Voltál itt valaha? Nahát, el sem tudod képzelni, mi volt itt. Mit produkált ez a savószínű kis asszony. Össze kell szednem magamat, hogy szégyenbe ne maradjak mögötte. Csak mi vigasztal, tudjátok? – s barna arcára sunyi fénnyel nyomult a diadal. – Hogy ebben a nagy tevékenységi lázban nekem is kell egy kis részemnek lenni. Ugye, kis igáspárom? s ő is közelebb nyomult hozzám a székével. S ő is mögém rakta a karját. Énbennem azonban ettől a mondattól egyszerre ellene fordult minden sérelem. – Jó, hogy oldalbordámnak nem nevezel – mondtam hidegen, s fölálltam.

A néhány perces látogatás jól benyúlott az estébe. Amikor az uradalmi lovak a bozót felé eldobogtak, a tornácon már a hold rajzolta ki a mi ottmaradt árnyékunkat. Bodolai attól fogva, hogy Sanyi közt és köztem az a néhány hideg szó kiszikrázott, tapintatosabban adta a kedélyest. Nem volt szó többet házasságról; a katonai emlékeikről beszéltek: egy őrmesterről, aki fogkefével mosatta föl a lépcsőházat; a herceg futballszenvedélyéről, hogy futballistákat vesz föl intézőnek. Sokkal kevesebb tolakodás volt benne és sokkal több természetes jókedv, mint eleinte. De az egész mélyén mégiscsak az volt, hogy ő megvizsgálta a házasságunkat, tudja a titkot, őt meg nem téveszti senki sem. Még nem nyekkenhetett át a féder a bozót hídján, s én már láttam, amint összehajolnak a parádéskocsis mögött. „Na, mit szólsz hozzájuk?”; „Láttad Nellit, amikor az ura odahúzta?” „Azt igazán nem volt nehéz látni. Nem szereti Sanyit. Hozzáment, mert nem tehetett mást. Én sajnálom szegény fiút; nem lángész, azt nem lehet mondani, de jó, meleg cimbora. Egy rendes asszony kenyérre kenhette volna.” Ilyesmit mondott, míg az asszonyka a melegébe lapul, s borzongással gondol a szerencsétlenre, akinek rossz, ha mások előtt odahúzzák. „Én azért Nellit is sajnálom.”

Sanyi is érezte ezt; tán nem ilyen világosan, de annál több fájdalommal. Hogy én bejöttem, s mosogatáshoz begyújtottam, ő még kinnmaradt egy darabkát a holdfényben, s a tornácláb éles árnyékával tanácskozott. Azt várta tán, hogy kiszólok hozzá. De én a tűzzel vesződtem, az új kéménylyuk nem a legjobban szelelt; a fa csak bűzöl az alágyömködött csután. Végre ő jött be hozzám, s nagy fejlógatva téblábolt körülöttem. A ládára ült, s a földet bámulva mutatta, hogy tele van nem tetsző gondolattal. Úgy ült ott, mint aki azt várja, hogy én kezdjem el neki, magam ellen a szemrehányást. – Azt hiszem, jó volt az uzsonna – vetettem én hátra a tűz mellől az első szót. – Hogyne – hallottam a hátam mögül tétován. – Az uzsonna ellen nem lehetett semmi kifogásuk. Én a tűzhely előtt térdeltem, s nem láthattam az arcát. Amikor fölemelkedtem, már az a kínos mosoly ült rajta, amelyet alázatos embereken ölt az eltökélés. – És mi ellen lehetett? – vetettem oda könnyedén. – Hát például a háziasszony ellen – húzta szét vigyorra szinte a mosolyt. – Nem voltam elég szíves hozzájuk? – kérdeztem nyugodtan, a vizes vödröt a forraló fazékba belelottyantva. – Hozzájuk? Hát már amilyen a természeted. Én nem kívánom, hogy a barátaimhoz más légy, mint amilyen általában vagy. Hanem… hisz neked is tudnod kell… – Azt gondolod, hogy hozzád nem voltam elég kedves? – álltam meg, mert a víz föl volt téve, az edény a mosogatóban odakészítve. Amíg fölforr: szembenézhetünk.

Sanyi megérezte a hangomban a szárnysuhogást, s szembetámadás helyett egy hanggal édesebben oldalazni kezdett. – Nézd, Nellike, én igazán nem kívánom, hogy te a kedvemért ömlengéseket rendezz. Én tudom, hogy te egész más lény vagy, mint a többi asszony. Hisz épp ezért vonzódtam hozzád. De ez mégsem helyes. Hogy abban a hiszemben menjenek el tőlünk, hogy mi nem vagyunk boldogok. – Kirakatot akarsz? – kérdeztem én indulatosan. A boldogságunknak… Ez a „boldogságunknak” több keserűséggel bukott ki a számon, mint akartam, s mint ahogy tudásom szerint éreztem. Hogy tompítsam, még egyszer nekimentem ugyanannak a mondatnak. – Egy vitrint a fogadóba, ahol ki van téve, kíváncsibb vendégeknek, a turbékolásunk.

Nevetni próbáltam, de Sanyinak csak most ért az előbbi hangsúly a szívéhez. – Na, hisz amennyit te… – mondta, s elhallgatott. Azt akarta mondani: amennyit te turbékolsz, azt kitehetjük. De ő még jobban megrettent attól, ami a szájába szökött. Hisz ez úgy hangzik, mintha ő nem lenne megelégedve az én szerelmemmel. Pedig ő meg van; azzal kürtöli teli a falut. Ijedtében megint engem kezdett igazolni. – Én igazán nem kívánom, hogy mások jelenlétében rajtam lógj; mit tudom: a nyakamat harapdáld, ahogy más csacsi fiatalasszonyok teszik. Nem mondom, hogy nem esne jól. De én belátom, hogy te más vagy. Kárász, mint szegény édesapád. S amit ti elvesztek pillanatnyi melegségben, azt visszaadjátok az érzés tartósságában. Én csak arra kérlek, hogy légy tekintettel kicsit az emberek gondolkozására. Ha boldogságunkat nem akarod kitenni az emberek elé, mért teszed ki az idegességedet?

Majdnem hogy kérlelve mondta, s ha egy megbánó szót mondok, csókba fullad az egész felelősségrevonás. Az én idegeim azonban tán épp ettől a befejezéstől riadoztak. – Én nem tettem semmit – kiáltottam –, engem fölháborított ennek a fajankónak a tolakodása. S én nem is akarom utánozni őket. Sem ma, sem bármikor bármiben… Sanyi ebbe a „fajankóba” jobban belesápadt, mint vártam. Fölfogta, hogy az ő egész világát, szokásait, hajlamait mértem föl vele? – Kérlek – mondta –, Ferkó nem fajankó. Ő az én legjobb barátom – s az arca gyermekesen ünnepélyes lett, amíg azt mondta. Ő a nagy érzéseket, mint szerelem, barátság, fiúi tisztelet, megható áhítattal ápolta magában. Engem azonban vitt a fúriám, s nem tudtam megszánni. – Miért nem mondod, hogy ideálod? Ráismertem benne a virtusaidra. Eddig csak a tanítványhoz volt szerencsém, most már az iskolamestert is láttam…

Az egész látogatásban ez volt számomra a legbőszítőbb, s most ez is kinn volt. Hanem ez szörnyű kegyetlen volt. Sanyi cigányos óvatossága is megfagyott tőle, s látni lehetett, amint fakón, gyilkolni készen emelkedik benne az indulat. Most láthattam, hogy a maga módján ő is eltökélt küzdő. – Abban, amiért te annyira fújsz rá, sajnos nem voltam a tanítványa – mondta remegő szájszéllel. Tudtam, hogy a betörésemre céloz. – De még nem késtél el – egészítettem ki megvetőn. – Még nem – mondta ő. – Énbennem mintha a legnagyobb sérelmet akarta volna kiprovokálni egy angyal. – Megverhetsz, ugye? Amiért a barátaid előtt nem voltam hajlandó a nyakadat harapdálni. Hogy a megyében elmondják: ezért a Takaró Sanyiért hogy meg van veszekedve a felesége.

Sanyi csak állt, fakón a barna bőrében, s zablaként rágta a választ. Az én zilált kitörésem eszébe juttatta, mit veszthet minden kimondott szóval. A fazékban követelőn zubogott, percek óta, a fölforrt víz. A csendben én is megrettentem szavaim visszhangjától. A kiskonyha falai szinte hihetetlen messziről verték vissza a vad, elkeseredett szavakat. Mi értelme ennek? Minek rám vadítani, ami körülfog úgyis? Én magam is olyan távoli lettem magamnak. A legszívesebben elsírtam volna magam, hogy a régi csendes konyhámba visszataláljak. Abban a pillanatban a tejszínverőből megint orromnak szaladt a tejszín szaga. S a következő pillanatban már ott is volt a fejem, az öklendező nyakam a piszkos vödör fölött.

Mindig roppant nehezen hánytam. A gyomromnak valósággal föl kellett nyomulni a torkomba, hogy megszabaduljak. Vitába szállt férj még nem állt ott elképedtebben, mint Sanyi. – De Nellike – dadogta – mi lelt? – S próbálta, ahogy az asszonyoktól látta, a homlokom tartani. Én meg csak a félkezemmel hárítgattam a kezét. A rám szakadó gyengeséggel valami lelki bágyadtság is tört rám. Hogy én most azonnal véget vethetek ennek a veszekedésnek, s ez a dühtől fakó ember, legyőzötten, a maga durvaságait szidva kulcsolja majd a térdemet. – Mi lelt? Hát mit gondolsz, mért hánynak az asszonyok? – böffentem ki két erőltetés között, szám szélén a keserű habbal. Sanyi egy pillanatig a vizesvödör fölé borult arcomat kereste, hogy az van-e a szememben is, ami a fuldoklásomban. Én nem láttam, de éreztem, hogy a pokol feneke és a paradicsom orma közt kell győznie a szállást, az én öklöndözésem alatt. – Nellike, csakugyan? éreztem hátamon a karját. – Azért voltál hát ilyen ideges? Ó, én…

Annyi jelző jött maga ellen a szájára, hogy egyiket sem bírta kimondani. Csak szorított, s a melle vert, mint egy nagy szív az oldalamban. Látszott, hogy mindenre megtalálta a magyarázatot. Az ő könnyűséget szerető lelke fölébe került mindennek, ami közöttünk kifakadt. Egy évig mindent megmagyaráz, hogy Nellike, értitek, ideges mostanában. S kezdődhetnek a faluban a hunyorgatások: öt üveg sörben, hogy fiam lesz. A mai veszekedés a világ legtermészetesebb dolga volt most már. S énnekem, ahogy a konyhaszékre lehanyatlottam, nem volt erőm megcáfolni. Olyan árva voltam a világban. Most először még a keze is jó volt a derekamon…

A második házizivatar édesanya elköltözésekor ütött be közénk. Ez látszólag nem volt olyan heves. Engem az állapotom éppen úgy, mint tavaszon a gyász, megint gyengévé tett: nem is voltam soha olyan gyenge, mint amikor árva és anya lettem. De ennek a második kitörésemnek (vagy inkább a sérelemnek, amely kitört benn) tartósabbak voltak a következményei. Másállapotban mintha az ember az érzéseit is kihordaná. Egy tapintatlan szó, melyet akkor szemrehányni is alig van erőnk, mint vád, ellenszenv ott jár bennünk az egész életen.

Édesanya és Sanyi közt a házasságunk kezdete óta voltak vallási viták. Édesanya akkori elhagyottságunkban elnézte, hogy Sanyi nem ad reverzálist; amióta azonban az „Úr által rendelt gyámol” hajnalban kelő férj lett: egyszerre sok könnyibe, olvasópörgetésibe került az én oltárnál meg nem szentelt házasságom. Sanyi a sok imádkozást, templombújást, kegyes olvasmányt a volt kollégista viszolygásával nézte. Először mint öregasszonyi hóborton próbált mosolyogni rajta, amikor azonban észrevette, hogy az áhítatos célzások alatt ellene is fészkel valami: türelmetlenebb lett. Neki természetesen az Istenről is volt szép tisztelettudó érzése (valakinek kell intéznie az emberek sorsát; Nellikét is az Isten rendelte neki), a pápista szenteskedés azonban jó takaró, azt rá lehet minden hibára – kényelmességre, irigységre, hálátlanságra – szabni. De ha az idegenség ott is volt köztük: egymást azért kímélték kezdetben. Édesanya a „kenyéradóját” tisztelte; Sanyi meg éntőlem tartott. Az első horzsolódások nem is kettejük közt, hanem fölöttem kezdődtek.

Édesanya, amióta asszony voltam, még nagyobb kedvét lelte a korholásomban. Persze ezt is olyan sértődékenyformán: a szobája kilincsén tartva a kezét. – Te, tudom, azt tartod, mit prézsmitál ez a vén. Nem látja, hogy a magam asszonya vagyok. Hanem ahogy te kötelességednek tartod, hogy testiekkel táplálj, én is kötelességemnek tartom, hogy a lelkedről gondoljak… Különösen a templombamenetel miatt esett sok dorgálása. Énnekem egyáltalán nem volt kedvem a faluba lemenni; a templomba meg éppen nem. Nem a pap miatt, aki a gyónástól eltiltott. Tán a boldogságom miatt. Nemigen hittem az Istent, de azért haragot tartottam vele. Azzal a Valamivel vagy Semmivel, ami így rendelte. Akkor persze magam sem tudtam ezt; nem gondolat volt ez bennem, csak egy darab nyers dac. Bennem sokszor helyettesítette ilyen görcsforma érzés a gondolatot. Édesanyámnak azt mondtam, dolgomtól nem megyek. Ő nem fogadta el ezt a kifogást. A dolgot le lehet tenni. Akinek kell a megtisztulás, ha misére nem mehet, elmegy a létániára. A templom a legnagyobb dolog.

Sanyi ilyenkor szokott közbeszólni. – Már én nem tudom, édesanya, hogy képzeli el az Istent, de én szebb imádságnak tartom, ha valaki egész nap dolgozik, a hozzátartozói iránt minden dolgát s még azonfelül is megteszi, mintha templomozás meg holmi egyletek ürügyén minden alól kivonja magát. – Attól még a dolgát is megteheti. Én is megtettem mindig, amivel az uramnak, gyermekemnek, testvéreimnek tartoztam, s Isten szolgálatát sem mulasztottam el. A munka is lehet éppolyan bálványozás, mint a pénz vagy a kicsapongás. Abban is meg kell a mértéket tartani. Sok ember azért menekszik a munkába, hogy a lelke nyugtalanságától meneküljön. – Az még mindig jobb, mintha kegyeskedik, s azzal nyugtatja meg magát a munkája felől. – Látszik, hogy nem ismered a mi egyházunkat. De hát én nem is avatkozom a te lelked dolgába. Én a lányom üdvösségéért alkalmatlankodom, amíg egy födél alatt élek vele.

Én nem szóltam bele ezekbe a vitákba. Ha Sanyi észreveszi, hogy nekem rosszul esik, tán abba is hagyja. Én azonban nem akartam édesanyát, csak mert anyám, védeni. Hisz Sanyinak igaza volt; mindent a kedvére tettünk, édesapa is, s ő mégis vértanú volt köztünk. A tisztítótüzet rótta le, s mint elkárhozottakat dorgált, amiért minden gondtól megkíméltük. Fogalma sem volt róla, hogy édesapa milyen árván élt mellette, s mekkora vallás volt az ő kímélete. Egy idegen férfi most megmondja. Nem kívánhatom, hogy elhallgassa. Tán egy kis káröröm is volt bennem: te hoztad rám, most gyötörjétek egymást. Sanyi azonban a hallgatásomat bátorításnak vette. Még a szövetségesemnek is hitte magát, mert időnkint rám-rám nézett, csaknem hogy hunyorított. S ahogy újra és újra kiállt értem, az összecsapásaikból szokás lett. Amíg a vallásuk pörölt, a kényelmességük megértette egymást. Ebéd után (mert többnyire ebédnél melegedtek neki) egy negyedórácskával tovább lehetett az asztalnál elülni; én már rég kihordtam mindent, s ők még mindig ott ültek egy szál abrosznál, s Lourdes-ról meg az imádság erejéről meg Kis Terézről vitatkoztak.

Attól fogva, hogy az én állapotom nyilvános lett, ezeknek a vitáknak újabb táplálójuk támadt. Édesanyát már az is bántotta, hogy mástól kellett a biztosat megtudnia. – Engem meg milyen meglepetés ért ma templom után – szólalt meg egy vasárnap délben. Bemegyek a plébános úrhoz; a Szív-újságra vittem be az előfizetést, látom, mosolyog nagyon. – Hallom az újságot, nagyságos asszony. Gratulálok… Én el sem tudom gondolni, mi gratulálnivalót tud ő az én állapotomban. – Hát mint jövendő nagymamának. Hallom, családi esemény készül. – Akkor jó, hogy bejöttem a plébános úrhoz, mondom hitetlenkedve, mert azt hittem, fölültette valaki. – Azt akarja mondani, hogy nem tudja? Az egész faluban beszélik, nem is egy helyen hallottam. – Én sem azt nem mondom, hogy igaz; sem azt, hogy nem. Csakhogy énnekem nincs tudomásom róla. – Hát ez érthetetlen – s látom, nem tudja, hogy üsse el a dolgot.

Arról, ahogy hallgattunk, tudnia kellett, hogy igaz. De ő azért úgy mondta ki, mint akiben a jóérzés cáfolatra számít. Ránk sem pillantott; a kanál fénye fölött nézett el mosolyogva. Szinte boldognak látszott, hogy ekkora tövist sikerült a szívére szorítanunk. Én Sanyira néztem. Annak az arca, míg a levest szürcsölte, két pirossággal küzdött: a zavar a nyakából szaladt a fejének; a dühe, hogy zavarba jött, a homlokát foltozta teli piros-fehér foltocskákkal. Sokszor láttam őt így, ha kettőnk közt az összehasonlítás (mint most az én titoktartásom s az ő hetvenkedése közt) hiúságában megalázta. Én meg mintha kettészakadtam volna: az egyik felemmel én is ott ültem a háromsarkú feszültségben, fölháborodottan, hogy így szolgáltatnak ki, és így vonnak felelősségre; a másik felem azonban messziről, bágyadt szomorúsággal borult a leves gőzére: hát ez az ember, ilyen jelenetek közt kell eltelnie az életnek. – Én az uramon kívül nem szóltam senkinek – szedtem össze magamat ellenük egy kis szigorúságra… Anyának: ő az uram, te adtál neki, ne csodáld, ha eléd helyezem. Sanyinak: én csukva tartom a hálószobánk ablakát. Te vagy az, aki minden kis ágybeli diadaloddal lefutsz a cimboráidhoz. – Nem szóltam én sem – kezdte ő zavarában a letagadáson. – Legföljebb otthon céloztam rá… Majd önérzetre kapva: – S ha csakugyan elmondtam volna? Olyan nagy baj az, hogy ép, egyenes, nyíltszívű ember vagyok… Majd hogy édesanya és én is hallgattunk, a plébános ellen fordította a szégyenen égő haragját. – No és mit érdekli az annyira azt a papot, hogy mi lesz nálunk? Bábaasszony ő, vagy a stólát számítgatja? Tessék megmondani, hogy ő arra ne számítson, mert énnekem fiam lesz… Most is látom az elborult, dacos arcát, ahogy ezt a kisfiús mondatát kibökte. Utólag mosolyognom kellett rajta; akkor azonban csak ültünk ott fölötte, mint két bíró. – Annak is meglehet az oka, hogy miért érdeklődik ő annyira – mondta rá édesanya szelíden, de annál jelentősebben.

Mindnyájan tudtuk mi az oka, de erre a napra elég volt a kínlódásból, nem ment az új nyomra senki sem. Annál többet kerülgették a következő hetekben. Szerencsétlenségünkre az ősz is korán állt be. Szeptember végére már amolyan nyárvégi november volt, amelyikben örökös esőzéstől nedves a házoldal, s az ember csak azért nem fűt be, mert sugaras októbert remél az előrehaladt hideg napok mögött. Ebben az időben Sanyi is többet volt benn a lakásban, s édesanya is előre-előrejött hozzánk, kendőjébe beburkolva a melegebb, délies fekvésű szobába. – Na, ma én is találkoztam a plébánossal – szólt a bögréjével beállítóra Sanyi. – Énnekem is előhozta a családi örömet. Mondom, éntőlem ne várjon főtisztelendőséged bárányt, mert nekem fiam lesz, eretnek. Tudja, édesanya, hogy mivel állt elő? Négy családot hozott fel a községből, csupa tanult ember. Slenkaiék, a postamester, Pongrác intéző, meg még egy negyedik, akik vegyes házasságban élnek, s nem adtak reverzálist. A tizenegy gyerek közül nincs egy református sem. Mit akar ezzel mondani, főtisztelendő uram? – kérdeztem tőle. – Hogy a Jóisten reverzális szerint válogat a kromoszómákban? Nem szólt rá egy kukkot sem, csak mosolygott. Majd akinek erősebb lesz az imádsága. Hát ilyen babonaság egy egyetemet végzett ember száján a huszadik században. A mi papjainkról is megvan a véleményem, de azért ilyet egyiküktől sem hallottam.

– Miért? Ha az Istent hiszed, ezt is elhiheted – vette fel édesanya azt a szelíden felülkerekedő hangot, amelyre az igaz tan szabadítja a keresztényt. Mért imádkozol akkor, ha még ennyit sem tételezel föl az Isten hatalmáról? – Épp fordítva, énnekem sokkal nagyobb véleményem van a Jóistenről, semhogy elhinném, hogy az ilyen egymás bárányát orzó imádságok elébe fölérhetnek. – Márpedig én azzal a reménységgel küldöm a magamét, hogy fölér – mondta édesanya állhatatosan. – Az édesanyának a baja. Szerencse, hogy idáig már eldőlt, s abba semmiféle imádságnak nincs beleszólása…

Az imádság erejében nem hitt, de az rettenetesen bántotta, hogy az ő házában valaki, aki az ő kenyerét eszi, ellene, a fia ellen mer imádkozni. – Az Isten mindent megtehet – ingerelte őt édesanya. – Ő meg – mondta Sanyi; de ha én édesanya helyében volnék, s annyira bíznék az imádságomban: azért imádkoznék, ami a lányomnak meg a vejemnek kedvez. Végre is az ő purdéjuk lesz – mondta Sanyi, s rám pillantott, aki egy könyv olvasását tettettem. – Egy anyának azonban a gyermeke igazi érdekeiért kell imádkoznia, s nem azért, amit kíván. – A mi érdekünk pedig, ugye, nem az, hogy egy flóberttel lövöldöző, eleven fiunk legyen, aki a nevünket, vagyonunkat fönntartja, hanem, hogy akit fölnevelünk, az gyónjon és áldozzon, s megtanulja, hogy az apja eretnek, akit rendesebb időkben elégettek volna. – A ti érdeketek az, hogy egy hitben neveljétek föl a gyermekeiteket. – Bízza ránk, édesanya. Ahogy én Nellikét és magamat ismerem, köztünk senki sem fog vallásháborút szítani. – De ahol kétféle a hit, kétféle a lélek is. Elég baj, hogy köztetek már ott ez a válaszfal: a gyermekeitekbe ne oltsátok be a háborúságot…

Sanyit az a gondolat, hogy köztünk választófal van, mérhetetlenül felbőszítette. – Én nem érzek magam és Nellike közt semmiféle választófalat. Ha csak édesanya oda nem tol egyet. – Márpedig a ti dolgotok nincs rendben. A házasság Isten áldásával is nagy próba, hát anélkül. – Mi megkaptuk az Isten áldását. – Te igen, a magad módján. Nellike nem. – Tudom – rúgta magát Sanyi még hátrább a széken. – Édesanya szerint mi vadházasságban élünk… Édesanya egy vértanú dicsfényével állta, a kávésbögre fölött, az eretnek dühöt. – Én nem mondom, hogy miben, csak azt mondom, hogy van okom a gyerekeitek békéjéért imádkoznom.

Ettől fogva a viták mindennaposak lettek. Én leraktam az asztalt, elmosogattam, s ahogy behozom az edényt, még mindig ott vitatkoznak. Délután benéz hozzánk édesanya az újságért. Sanyi is ott van, beszorította az idő, hát csak kérdez tőle valamit, hogy mi van az újságban. S ameddigre újra bejövök: már ott ül a díványon, Sanyi az ablakfán, s a sötétedő délutánban arról vitatkoznak, hogy a gyereket az anyja neveli-e vagy az apja. A leányt Sanyi is meghagyta az anyjának, a fiú azonban csak addig az övé, ameddig füröszti, eteti. Édesanya szerint viszont a fiút is az anyja tanítja imádkozni; később a leckéjét is ő kérdi fel. Az apa csak akkor az apja, ha a vendég előtt kell dicsekedni vele. El lehet gondolni, Sanyi milyen elkeseredetten ostromolta ezt a tételt, s ami bele volt ostyázva. A mi magunk dolgára azonban egyre ritkábban buktak ki. Érezték, hogy akkor össze kell veszniük: jön a nemszólás, s vége a végtelen, esőűző vitatkozásoknak. Ezt később is sokszor megfigyeltem, hogy a folytonos súrlódás, egymás kínzása jobban összekapcsolja az embereket, mint az egyforma gondolkozás vagy a megbecsülés.

Én ki-be jártam, fölmostam a konyhát, megtömtem a récéimet, s még mindig hullottak a furcsábbnál furcsább állítások. Sanyi mindennek az ellenkezőjét szerette állítani, s ha édesanya kárhoztatta a vegyes házasságot: szerinte minden férfinak reformátusnak, és minden asszonynak katolikusnak kellene lennie, mert a nőhöz az illik, hogy mindent elhiggyen, a férfihoz meg, hogy ne higgyen el semmit. Én néha rájuk szóltam: – Még mindig itt tartotok? – Vagy keményebben, hogy édesanya is értsen belőle: – Én nem tudom, mi értelme, vásár után alkudozni… Ahhoz azonban nem volt elég erély bennem, hogy a vitákat elnyomjam. Csak hallgattam a sok fojtott hangulatú beszédet, s csüggedten éreztem mindkettőjüktől a távolságot. – Jól van, kisanyám, hiszen csak kedélyeskedünk egy kicsit – fogta meg Sanyi mellém állva a könyökömet. – Édesanya hitbuzgalmának szüksége van egy kis tornára… S látva, hogy én nem rántom el a karomat, nem fagy meg az arcom, csak állok bágyadtan, megnyugodott, hogy nincs nagyobb baj. Ő főlényes, jó kedélyű vő, aki az anyósát megneveli kicsit, s én mellette vagyok ebben a vitában.

Amikor aztán már nem találtam kinn munkát, vagy az a fura bágyadtság a lábamba állt: én is odaültem édesanya mellé a díványra. Később, amikor már nagy volt a terhem, nem fáradtam olyan hamar, mint akkoriban, harmadik, negyedik hónapban; úgy látszik, hogy az ember teste ilyenkor harcol még a benne csírázó idegenséggel. Hogy ne üljek haszontalan: a foltozódobozom vettem az ölembe, s Sanyi nagy lyukait javítgattam az ablakon bederengő fényben. Ott benn a két nagyszoba, kinn az óriási major ember nélkül őrizte bútorát, góréit, s mi ott szorongtunk a konyhából átalakított helyiség ablakában, néhány négyzetméteren; ők egymást gyötörve s szórakoztatva, én a fán a fonalat szép párhuzamosan rakva s elnyesszentve. Néha egy-egy olyan darabot is odaloptam a dobozba, amit már a gyerekkelengyébe szántam: főkötőt, réklit, pelenkának beszegnivalót. Rendesen más kötött holmik, foltoznivalók közé kevertem: onnét loptam a gyűszűm alá. Nem akartam, hogy Sanyi észrevegye, mert ilyenkor rögtön elérzékenyült. S ennél még a vallási zsörtölődések is jobbak voltak. Magam azonban fülem zúgásában az érveikkel, mégiscsak rá-rágondoltam arra, akinek ezek a haskötők, ujjaskák készültek.

Regényekben sokszor olvasok fiatal anyákról. Én vagyok-e egészen másfajta lény, vagy azok az írók írták csak úgy gondolomra, ami a nem túlságosan boldog anyákban történik? Én sosem ismertem a leírásaikban a magam állapotára. Igen, volt bennem is valami reménységféle. Ahogy ezek itt összeszorítottak, a világosság felől Sanyi, a dívány sötét végéből édesanya, s anélkül hogy tudnám, mit, átbeszéltek rajtam: mintha börtön volna minden, s ebből a börtönből csak a tulajdon testemen át nyílna, amerre a magzat keresi útját, szabadulás. Minthogy az emberiségtől nem várhatom, nekem magamnak kell megszülnöm azt, ami édesapa volt: az én közöm a világhoz. Ugyanakkor azonban borzongás is volt bennem, hogy mi az, ami itt a csontjaim közt, a beleim homályában készül. Micsoda bizonyítékom van arra, hogy valóban az én természetem, az édesapa természete az, ami ennyi öklöndözés, bágyadtság, tenyérizzadás árán a testembe iktatta magát. Nem ül-e itt édesanya, az anyám, s milyen idegen mégis a puha kialakulatlan arcával, amin most egy kislány-mennyország fénye s egy önző gyermek sérelme pirul és ragyog. Milyen idegen lehetett a számára ez az éles Kárász-orrú, keskeny szemöldökű, kérlelhetetlen szörnyeteg, akit a lányául megszült. Az ember sosem tudja, hogy kit szül meg: melyik nagyanyját, nagyapját. Bennem is ott küzdenek, követelőznek az összes Takaró-ősök, azok is, akiknek az anyósom mindszentre őszirózsa koszorút köttet, s azok is, akiknek már a nevüket sem tudja; legfőképpen pedig ez az ablakfán ülő, elégülten vitatkozó húsember, aki újév reggelén jött ki hozzánk, s íme, október sincs: már dugnom kell előle a gyanúsan kicsiny ujjaskákat… Mindezt talán nem is gondoltam, inkább csak ott kóválygott bennem, reménység és félelem különös gomolyában, mialatt ezek az unalomtól pálltan, az elfojtott indulat szavaival kerülgették: melyikük vallásáé legyen a gyermek, akiről én azt sem tudtam, hogy melyikük testéé lesz.

Ki tudja, meddig tart ez így, ha október utolsó napjaiban meg nem hal Béla bácsi. Egy pap barátjának ünnepelték az aranymiséjét. Ott megette a maga gyomorbeteg tejbegrízét, de a sok jó szag a fejének szaladt, egy-két pohár likőr is volt benne; hát a sültnél csak visszahozatja az asszonyokkal a lúdkását. Reggel nyögött, sárga volt, de azért csak bement a hivatalba. Délelőtt üzennek Teréz néninek, hogy menjen a kórházba, gyomorvérzéssel beszállították. Hajnalra már rá is csöndítettek. Édesanya persze (meg sem kaptuk a sürgönyt), pakolt, öltözködött. Hol a szegény jó Bélát siratta (édesapa sosem kapott ennyi szép jelzőt tőle), hol a csatlakozást, hogy csak másnap reggel ér oda. Mit szól az ő testvére, hogy egy éjszakán át magára hagyta. Látszott, fél, hogy Szeréna néni egy éjszakával gyöngédebb testvér talál lenni. Énnekem is fátyolba kellett volta borulnom, s utaznom a boldogult nagybácsihoz, „akinek a házában annyi jó órát töltöttem”. Sanyi azonban nem akarta, hogy utazzak. Nellikét mostani állapotában az út nagyon megviselné. Nincs értelme egy bajból kettőt csinálni. Fölmegy ő inkább, hogy a családot valaki képviselje. Én is maradtam volna: édes pirossággal akkor jött föl a vénasszonyok nyara; olyan kívánatos volt – szívem alatt a teherrel – egy-két napot a majorságban egyedül elrakosgatni. Végül is azt sütöttük ki, hogy mindszentek éppen beleesne az útba, édesapát nem lehet ezen az ünnepen mindjárt az első évben magára hagyni…

Ahogy megjöttek, rögtön láttam, hogy másnak is kellett Fehérváron történnie, mint hogy Béla bácsit eltemették. Sanyi érkezett elébb; édesanyának még ott kellett egy-két napot maradnia, amíg Béla bácsi holmiját benaftalinozza, s Teréz néni is megszokja az öreg hálóban az egyedül hálást. Kérdem, hogy volt; a legényegylet énekelt-e, kik jöttek el a távolabbi rokonok közül? Sanyi máskor nagy bőbeszédűséggel számolt be az ilyesmiről; most csak hümmögött: hát megvolt, mint nagy egyházi embert, maga a püspök szentelte be. Teréz néni? Sírt, hogyne, locsolni is kellett, de ha a nővéreivel meg a kanonok nagybátyjukkal össze lehetett bújni, ő is csak összebújt. Végre is kinyögött annyit, hogy nagyon furcsán bántak vele; mindig a háta mögött tanácskoztak. Ő ott lézengett a temetés után egy napot a házban; aztán elunta s hazajött. Elég volt, hogy mindig elhallgassanak, amikor rájuk nyit. Az arcán azonban láttam, hogy egyéb megmondatlan is van benne. Amikor aztán édesanya kocsikérő sürgönye megjött, a nehezebbje is kifordult belőle. Hát igen, össze is kaptak ők, temetés utáni nap édesanyával. A kanonok is ott ebédelt, s attól meg a nővéreitől édesanya olyan bátorságot kapott, hogy ő meg sem szólalhatott, már letorkolta. De egész másképp, mint itthon. Megint a vegyes házasságról volt szó. Béla bácsit dicsérték, hogy milyen szép összhangban éltek Teréz nénivel, gyónni meg áldozni is mindig egyszerre jártak. Édesanya erre magukat hozta elő. Bizony nagy erősség is az egy asszonynak; én ezt nélkülöztem szegény, boldogult uramban; ezért is nem volt áldás a dolgunkon. Sanyit erre elfutotta a keserűség: azt kezdte hányni, amit édesapa nélkülözhetett édesanyában. Olyan is kicsúszott a száján, hogy sok ember a vallás címén bírónak tolja fel magát, a hozzátartozóit meg valósággal elhanyagolja. Láttam rajta, hogy szurkol az estétől, s ezért mondja el maga, hogy édesanya beszámolója ellen be legyek oltva. Különösen apát hangoztatta sokat. Ő azt nem bírta elviselni, hogy a mellett a savanyú gyomrú Béla bácsi mellett úgy szerepeljen mindig, mint az elkárhozott.

Én nem szóltam egy szót sem; tettem a dolgomat, s vártam vissza a kocsit. Ahogy mindszentekkor a temetőben az őszirózsákat rendeztem: egy kis mozdulatot éreztem a hasamban, alig volt több egy bélkorgásnál, de annak mégis szokatlan. Másnap (Sanyi már ott botorkált körülöttem) megismétlődött, de akkor már éreztem, hogy rúgás. S ettől a szokatlan motozástól még messzebb kerültek tőlem az enyéim, Fehérvár, a kanonok nagybácsi lila öve körüli családi ebéd. Édesanya hiába lábolt le ünnepélyesen a kocsiból (Sanyi kézcsók után rögtön elódalgott); a Teréz néni küldte konyharuhák ürügyén hiába hívott be a maga szobájába: el voltam tökélve, hogy nem adok igazat neki. – És mi történt még? – néztem rá, csakhogy túl legyünk rajta, amikor Teréz néni ájulásairól sehogy sem tudott a maga sérelmeire átkerülni. – Csak az, hogy az urad az asztalnál az egész család előtt elmarasztalt… S hogy nem kérdeztem, maga folytatta. – Őszerinte én rossz felesége voltam apádnak. – Így mondta? – Hát hogy elhagyatott volt mellettem. Nem tettem meg a kötelességemet iránta… S könnybe lábadt szemmel, kipirult orrocskával nézett rám, hogy mint az Otrubai család, én is megbotránkozom-e. De én csendet akartam magamban annak a mozgásnak. – Ebben volt valami igaza – mondtam a ruhákat átvéve. Édesanya egy pillanatig megkövülve nézett rám. Őneki soha az eszébe nem ötlött, hogy az ő boldogult urának keresnivalója lehetett rajta. S attól, hogy ezt én, a lánya, a szemébe mondom, valósággal megjegesedett a kislányos szeme. – Ja, ha tetőled hallotta – motyogta, s a kitárt szekrényajtó mögé bújt, hogy zsebkendőt keressen a könnyeinek.

A kisszobai viták ettől fogva elmaradtak. Édesanya nagyobb társalgást űzött a maga özvegyi szobájában: Cencre és Fehérvárra írogatta a leveleket. Teréz nénitől is majd mindennap megjött a fekete szegélyű boríték, az írása még bágyadtabb volt, mint régen, mintha csak rápotyogtatott könnyek mosták volna szét. Egy héten egyszer Szeréna néni szálas betűi is közbeszóltak: a három nővér megint úgy össze volt fonva, mint az én férjhezmenetelem előtt, az elmúlt télen. Édesanya többnyire szürkülettel írta a leveleit; a tinta az ablakfa mellett, a levélpapír az ablakdeszkán. Ha a nagyszekrénybe tett ruhaneműért bementem, vagy a vasalást beraktam: ott leltem őt, amint – könyöke a levegőben, feje kislányosan félrefordítva – írással kínozza a szemét. Tán jobban tudott így panaszkodni, ebben a vértanúi tartásban, világtalan lopva az írást, mint egy kis szolgálólány. – Mért rontja a szemét? Mért nem gyújt ki? – szóltam rá ilyenkor. – Nem pazarlom a petróleumotokat, nem érdemli meg azt az én levelezésem. – S ha én pár perc múlva mégis beraktam az asztalára az állólámpát: ő leporozta, összehajtogatta az árkusait, berakta a maga szekrényébe, a lepedők fölé, s hozta ki nekem a világosságot. – Itt van neked. Te hasznosabb munkát végzel.

Hogy miről folyt a szó ezekben a levelekben, a Teréz néni bánatán meg a mi hálátlanságunkon kívül, azt még akkor nem tudtuk. Édesanya most még annyit sem vetett oda nekünk a bűvös zacskójából, mint amikor az én sorsomról tanácskoztak. De olyasminek kellett lenni, amitől egyre biztosabbnak és egyre idegenebbnek érezte magát köztünk. Egy idő óta sűrűbben ajánlkozott, hogy mozdít valamit; foltozást vitt be, de azt is úgy tette, mint egy mostohán látott vendég, aki meg akarja szolgálni a kenyeret, ameddig még itt van. Egyszer aztán mégis kijött a három nővér tanácskozásából az első végzés. Édesanya, hogy ünnepélyesebb legyen, az ebédnél adta tudtunkra. Teréz nénétek meg Cencre költözik, Szeréna meg Károly (a kanonok) már a temetésen azt tanácsolták neki. De akkor még nem tudtuk rávenni, hogy az ura sírjától megváljék. Most aztán belátta, hogy minek éljen ő ott abban a nagy lakásban, az ura hűlt helyében, amikor Cencen ott van a régi Otrubai ház. Most látni, milyen okos volt, hogy Szeréna nem vált meg a szüleink fészkétől. Most mind a ketten elférnek benne. Egész más, ha az ember a testvérével osztozkodhat a bánatában, mint egy idegennel…

Én elértettem, hogy édesanya az, akinek az idegennel kell, Sanyival s tán velem is, a bánatában osztozkodni; de nem voltam hajlandó ezt a keservet méltányolni. Hogy mégse maradjon szó nélkül a hír (Sanyi a temetés óta konok elővigyázatossággal hallgatott), a legártatlanabb szereplő, a sír felől érdeklődtem. – Azt is elvállalta a Katolikus Úriasszonyok Egyesülete. Teréz néni annyit tett nekik: tálcaszám sütötte a tésztát a jótékony teákra, most ők veszik szegény Bélát a gondjukba. Mégis más, mintha holmi temetőszolgákra kellene bíznia.

Azzal, hogy Teréz néni gyászkeretes levelei most már a cenci bélyegzővel jöttek (melyet Szeréna néni határozott ökle csapott őrájuk is, mint a többiekre), sem a másnaponkénti postának, sem édesanya nyugtalanságának nem lett vége. A nap nagy részire most is bezárkózott; de ha kijött közénk, akkor is olyat iparkodott mondani, amivel – magának vagy nekünk – az ő tűrhetetlen helyzetét bizonyította. Egyszer az derült ki, hogy ő éhen feküdt le, mert nem volt kávé főzve. – De hát mért nem főzött édesanya? Vagy szólt volna nekem. – Úgyis elég terhetekre vagyok a világi szükségleteimmel. – Máskor azt lopta bele a beszédbe, hogy hála Isten, nem veszett el Szeréna levele, pedig tíz darab levélbélyeg volt belérejtve. – De hát mért küld Szeréna néni édesanyának bélyeget? – Mondom, majd még megsokalljátok, hogy annyi pénzt emésztek el bélyegre. De hasztalan, nekem már ez az egyetlen gyönyörűségem, ha a nővéreimmel így postán át eltársalgok.

Engem bántott ez a beszéd, de aztán elsimult bennem. Napközben most már sokszor oda kellett kapnom a hasamhoz: percnyi kemény dombocska nőtt belőle, hol a májam alatt, hol épp az átlós felén. Nem tudom: ez a mocorgás tett-e olyan megbocsátóvá (amióta mozgott, jobban bíztam benne, hogy az enyimé lesz), vagy édesanya lett annyira gyerek a szememben, hogy az anyaságomat őrá is kiterjesztettem. Sanyi azonban napról napra jobban fűlt ezektől a bökésektől. Ahogy koptunk ki az évből, ő mindjobban elunta magát; édesanya elvonta tőle a vitatkozás időtöltését, én meg az állapotomra hivatkozva az esti játékunkat ritkítottam meg. Nem volt érdemes mosdani, borotválkozni; a baba maga akart a dupla paplan alatt rugódozni. Ettől a kettős megtartóztatástól egyre ingerültebb lett, s előre látszott, hogy nemsoká győzi bekötve a száját. „Mi semmilyen világi szükségletet nem tagadunk meg édesanyától.” „Igazán kár bennünket abban a színben feltüntetni, hogy a bélyeget sajnálom édesanyától. Ha sajnálni akarnék valamit, nem a bélyegen kezdeném.” Egyelőre csak ilyenekre fakadt, de én láttam, hogy kifordul belőle a súlyosabb is. Arra azonban nem volt kedvem, hogy elejét vegyem; mintha mindez nem érdekelt volna eléggé akkortájt.

Egyszer aztán édesapa tolnai gazdálkodásáról volt szó az asztalnál. Hirtelen eszembe jutott, hogy ott mint kislány én is láttam őt nevetni. Nagyra nyílt a szája, mint a holló csőre, ahogyan nevetett. Erre édesanyán is erőt vett az emlékezés. De aztán mintha megbánta volna. – Ti ugyan azt mondjátok, hogy én sosem szerettem apádat, fűzte egy mondatába… Sanyi, tán mert váratlan jött a szúrás (épp amikor engem gyöngédebb hangulat fogott el), jobban fölforrt, mint máskor. – Pardon, én csak azt mondtam, hogy nem úgy szerette, ahogy kellett volna. – Azt mondtad, hogy nem jól teljesítettem a kötelességemet. – Ezt nem egészen így mondtam. Nem: nem teljesítette, hanem nem jól fogta föl. Az lényeges különbség. De ha édesanya sértődni akar, én azt is vállalom. – Arról ítélsz, amit nem is láttál. Hányszor voltál te minálunk a szegény uram életében? Az én uram, amíg élt, nem marasztalt el engemet soha. – Amilyen jó ember volt, most is megcáfolna. Én azonban az után ítélek, amit látok. Édesanya a hozzátartozóit folyton az üdvösségükkel macerálja, ahelyett hogy segítene nekik. Itt van például Nellike. – Engem ne keverj bele – szóltam rá tehetetlenül. – Hát jó, édesanyának szerencséje van a lányával is, mint ahogy az volt az urával. Akkor itt van az unokája. A vallásért, amin most már úgysem lehet változtatni, az egész családi életünket fölháborította. Egy pelenkát azonban még nem szegett be neki… – Sanyi – álltam föl. – Én kimegyek, ha ezt így folytatjátok. – Nem kell kimenned, mert én többet ellene nem szólok az uradnak – mondta édesanya. Kipirosult szemhéján, ahogy az ételt kanalazta, megeredtek a könnyek, s ő diadalmas vértanú arccal folyatta őket a tányérjába. – Az ember igazán csak a legjobbat akarja – morogta Sanyi az asztalra sunyva. – De kihozzák a türelméből.

Karácsony előtt egy héttel édesanya elutazott. A Teréz néni bánata kívánta meg, hogy első elárvult szentestéjét mind a két nővére vele töltse. – A Jóisten tinektek megadta az ünneplőtársat. A nővéremnek meg szüksége van az én erősítésemre… Én nem vetettem ellene egy szót sem. Az „ünneplőtárson” kacagjak, vagy édesapán érzelegjek, hogy nekem is ez az első szentestém, amit nélküle töltök el? Egy nappal fagyújtás előtt megjött Cencről a szokásos karácsonyi csomag; az idén nagyobb a rendesnél, a három nővér egyszerre küldte. Sanyi épp lenn volt a faluban; ő is a Jézuskát igazította. A csomag jó soká ott hevert a konyhaszéken; nem volt kedvem fölbontani. Az idén tán Teréz néni küldi az asztalkendőket és Szeréna néni a szvettert. Édesanya kis filéterítőjét úgyis láttam már, ahogy a ruháit a szekrénybe betettem. Mi hasznom énnekem ezekből az anyagokból? Sodró ujjaim alatt egymás után készültek el a karácsonyi lekváros linzerre a rácsok; a kicsiny rúgott egyet-egyet, s én a jövő karácsonyon tűnődtem. Akkorra már ő is nyolc hónapos lesz; ül s nevet. Vajon visszavisz-e abba az emberiségbe, amely mint Sanyi a faluban, boldogan készül a szentestére? Két gyerekszemet láttam s egy csillagszórót, s ettől könnyebb lett a kezemben a tepsi, pattogóbb a tűz, fényesebb az ereszről csöpögő dara.

A dobozhoz mentem és föltéptem: hátha lesz benne valami, aminek megörülök. A legtetején ott volt csakugyan a filé; erre még rámosolyogtam, ahogy ráismertem. Aztán papírban egy pongyolára való anyag megvarratlan. Tán szoptatóruhának szánták. Aztán még egy papiros, abban fél vég házivászon, megint csak megvarratlan. Ennek a rostjairól ráismertem Szeréna nénire: elpusztíthatatlan, használd föl, amire jólesik. Hanem egy kicsit bántott, hogy nyersanyagot küldtek; semmi nyoma rajt munkának; semmi célzás az állapotomra. Pedig a vászon, az kedvemre jött; de mégis mint egy adó. Egy főkötő vagy pólyaterítő jobb lett volna. A filét is befejezhette volna egy délután édesanya. Igyekeztem őrizni a hangulatomat, de a szeretettel berakosgató öreg ujjak helyett édesanya beszámolója hallatszott ki a dobozból.

Akkor jutott eszembe a konyhaszekrény sarkán a levél. Ahogy a dobozt kibontottam, odatettem. Azt már rossz előérzettel törtem fel. A történtek után feltűnő nyájasan indult. Leírta az útját; milyen boldogan fogadták őt a testvérei; meg hogy árvaságukban mekkora vigasz együtt lenniük a házban, ahol még az édes szüleik körül leánykodtak. Aztán az ajándékokra tért át: az ő ujját fogja a köszvény, de „te Nellikém, könnyebben befejezed”. Teréz néninek nem futotta többre, ő most már a nyugdíjából él; de hát nem az értéket kell nézni. Aztán egy körülményes mondat után a párkák határozata: „Megbeszélték az én nővéreim az én sorsomat, s azt gondolták, ha már Teréz itt talált az ő özvegységének fedelet, én is jobban megnyugodnék, ha az ő kedves körükben tölthetném el a hátralevőt. Itt mi kölcsönösen támogatjuk egymást az öregkor és a világ elviselésében: míg tiköztetek csak bűnbakja lennék minden visszavonásnak.”

A dobozból kicsapó fagy nem csalt meg. Édesanya itt hagyott bennünket. Igazabbul: megszökött, mert aziránt nem volt kétség, hogy ő és az ő kedves nővérei már előbb megbeszélték ezt. Kezdődött a temetésen a Teréz néni sorsával, s folytatódott a levelekben az övével. A kocsiba azért ült fel olyan rejtelmesen. Ő már tudta, hogy a Mennyei Atya megváltotta a fogságától. A levél hátralevő részében az anyagiakról volt szó. „Tudod, hogy az én nővéreim is szűkösen vannak (s itt fölsorolása következett, hogy mi kiadása van Szeréna néninek a postamesterségre), de az Isten úgy megáldott engemet bennük, hogy az én kenyeremet is készek volnának a magukéból kihasítani. Én azonban ezt el nem fogadhatom, s ha ti úgy éreznétek, hogy ezután nem tartoztok nekem, én inkább valami kis fehérvarrást vagy kézimunkát vállalok, s avval szerzem meg a sárház fenntartásához a legszükségesebbet.” A levél alján a másik két nővér aláírása. Teréz néni T-je egy vízcseppben felázva. Szeréna néni szálas betűivel még azt is odaírta a neve alá: „Vigyázz, mozogj sokat az utolsó időben.” Ez a fölösleges tanács volt az egyetlen emberséges dolog az egész közleményben.

Én nagyon csodálkoztam, mért gyöngülnek el a lábaim annyira, amíg ezt a levelet végigolvastam. Édesanya iránt én inkább csak részvéttel voltam, mint szeretettel; az igazságtalanságát is megszoktam, édesapán már. Ő húsz év alatt sem honosodott meg köztünk. S most, hogy édesapa is meghalt, Teréz néni is visszatalált az Otrubai házba, őt is húzni kezdte (hisz csak a bábuit cserélte azóta) az ősz fürtökkel éledő gyermekkora. Bennem mégis mintha egy másik, hidegebb anyag áramlott volna le-föl, amely a sérelem vagy az elkeseredés szobrává fagyaszt, ha minden erembe eljut. Magamtól megrettenve, józanul próbáltam gondolkozni, mintha a bennem levő magzatot kellett volna ezekkel a hideg, okos gondolatokkal megoltalmaznom. Ez így volt természetes. Édesanya azért vádaskodott, hogy magát igazolja. Sanyi nem bűnös ebben. Ha édesanyának odamondott, igaza volt. Én, a lánya, nem tudom megvédeni. Más férfi ennyit sem hallgatott volna egy nyakába szedett öregasszonytól. Nem is teszek neki szemrehányást. Elment, elment. Mi folytatjuk, ahogy tudjuk. Sanyi jó ember. S most már a gyerek is itt van. Csak egy csomó haszontalan beszéd ment ki a házból. Mindnyájunknak jobb ez így: édesanyának Cencen, nekünk itt magunkban. A fejem, mint egy erősítő fecskendő lökte testembe ezeket a gondolatokat. Amíg elmondtam, szilárd is lettem tőlük, de ahogy abbahagytam, s csak dolgoztam gondolat nélkül, azt vettem észre, hogy kezem reszketve babrál a sütő gombján a fogóronggyal, s megint csak áramlik bennem a hideg, s a könnyeim hullanak a kinyitott dobozba. Ez az állapotomtól van, szóltam magamra, s elölről kezdtem a keményítést. Végre azt hittem, hogy az egész testem teli van, az utolsó sejt is, nyugalommal. Most már vártam, hogy Sanyi is megjöjjön. Hogy elmondhassam neki, anélkül hogy egy ige szemrehányás kibukna belőlem.

De Sanyi csak sötéttel jött meg; a jól elrendezett karácsonnyal a szemében. Nem árulhatta el, hogy mivel lep meg; de csókja, a bajusza fénye tele volt célzással. – Van az úgy, így ádventben, hogy a jó férj is elkésik – mondta a kérdésemre. A széken ott volt a csomag. – A cenci ajándék? – nézett bele. – Milyen fantáziatlanok; ahelyett hogy mihozzánk küldték volna, anyámékhoz… Én azonban minél előbb túl akartam lenni a próbámon. – Küldtek még mást is – s odaadtam a levelet.

Sanyi egyre vörösebb lett, ahogy olvasta, s a levél széle fölött ki-kilesett rám. Úgy állt ott, mint aki rossz fát tett a tűzre, s most nem tudja, hogy vágja ki magát. Már régen elolvasta, s még mindig ott tartotta a papírt maga előtt, elbújva s készülődve. – Mit szólsz hozzá? – szóltam rá én. – Hát édes szívem, én igazán ártatlan vagyok ebben. – De az arcán mégis az látszott, hogy erre ő sem számított. Ő egy kenyerére szorult anyóst akart egy kis szekatúrára befogni, s most bántja, hogy ez lett a vége. Mit mond a világ, s mi lehet énbennem?

Én, ahogy eltökéltem, jelet akartam adni, hogy fölösleges mentegetőznie. De ahogy így szűkölt előttem, a rögtöni teljes feloldozás mégsem jött a számra. – Az nem igaz, hogy ezt ott sütötték ki – mondtam –, édesanya már azzal szállt föl a kocsira… Sanyi fürkészve nézett rám: nem tudta, mit remélhet ettől a mondattól. – Hát hogyne, Fehérváron a temetésen már ezt főzték… S rám lesett, hogy mit lesz jó mondania; mekkora ezen a nyomon az ellenállás. Minthogy én hallgattam, ő tovább nyomult. – Ez várható is volt: édesanyának mindig a nővérei voltak a legkedvesebbek. Már szegény édesapa életében is… Újra megvizsgált, hogy helybenhagyom-e? A vizsgálat, noha én nem szóltam, nem volt egészen megnyugtató. – Én természetesen szívesen támogatom őt ott is – mondta nagylelkűen. – Amit te jónak látsz, kérlek, ez a kettőtök dolga, én nem szólok bele. Engem inkább az bánt, hogy ilyen álnokul…

Én ezt is elbírtam. – Majd csak megleszünk nélküle is – mondtam hősiesen. Sanyi félreértette ezt a mondatomat; azt hitte, a „megleszünk” neki szól, a keserűségem pedig édesanya álnokságának. Ettől elöntötte a megkönnyebbedés. – Arról nincs szó, hogy mi meg ne legyünk. Legföljebb a világ: még elhiszik neki, hogy kínoztuk itten. Mi sokkal könnyebben leszünk, mint idáig. Régi szabály: harmadik mindig csak bajt csinál. Édesanya az ő szentségével a szentek vérit is fölforralja… Én nem panaszkodom a mi életünkre, de majd meglátod, ezután még kevesebb baj lesz köztünk.

– Szóval te azt mondod, hogy édesanya volt köztünk? – szóltam közbe én hirtelen. Ezt azon a múltkori, magamat is megdöbbentő hangon mondtam; Sanyi azonban nem hallotta meg benne a vihart. – Nem mondom, hogy volt, de lehetett volna. Ő állandóan irritált bennünket. S az sosem jó, ha egy családban több gyújtószer van, mint kellene. – Szóval te örülsz, hogy elment? – Egyrészt bánt, ment rá Sanyi indulatom aknáira. Másrészt azonban örülök neki. Tulajdonképpen most kezdődik a mi igazi házaséletünk. Kettesben egyedül. Azaz hármasban – ölelt át hátulról, úgyhogy a terhem is benne legyen a karjában.

Ha még egy pillanatig várok, megcsókol; ki tudja, tán az ágyra is bevisz. S ezt nem bírtam, ez lehetetlen volt, hogy ez a nap is az ő felhőtlen diadalával végződjék. Egyszerre nagy, tehetetlen gyöngeség ömlött el rajtam, s mintha kivált volna belőlem valaki, s az zokogná, egyre messzebb az én hátrarohanó hallásom előtt. – Még ki is mondod, hogy örülsz? Elüldözted innen, s most dörzsölöd a tenyeredet. S azt akarod, hogy én összecsókoljalak: milyen jó, hogy az anyámat elugrasztottad. Nem szégyelli magát: egy öregasszonnyal folyton a valláson rágódni.

Csak a számba folyó könnyeken éreztem meg, hogy sírok. Magam is tudtam, hogy fölösleges és szégyenletes dolgokat mondok, de ettől csak a térdem lett gyöngébb és a könnyem sűrűbb, a szavakat már nem bírtam elállítani. Nagyon földúlt és ijesztő lehettem, mert Sanyi nem bírt a szavaimra felelni, csak hápogott körülöttem. A díványra ültetett, s a kezemet dörzsölte. – Az Istenért, Nellikém. Gondolj a kicsinyünkre, térdelt elém, s neki is dőltek a könnyei. – Én gondoljak? De te gondoltál? Itt kínoztok egy fél éve már – rebegtem, mint egy kislány, rázkódó mellel, de kissé megnyugodva már. Közben mintha egy gukker lett volna a fejemben, s azon át is látnám, amint Sanyi meg én a könnyeinket összefolyatjuk: éppen csak tenni nem tehetek a gyöngeség ellen. – De édesanyám, ha gyanítom, hogy ez bánt. Ha akarod, még ma vonatra ülök, s megkövetem anyádat. – Épp azt – duzzogtam én… S ez megint olyan szégyenletes volt, hogy én sem kívánom őt vissza, s mégis ilyen komédiát csapok. Hogy elölről kezdődjék? – igazolta magát a zokogó. – Most már én is azt mondom, hogy jobb így. S egyre kevesebb ellenállással szepegtem mellette.

Sanyi összevissza búgott mindent. Hogy így összesírtuk magunkat, már nem is bánta tán, hogy így történt. Én sem tiltakoztam a duruzsolása ellen. – Én nem is akartam szólni neked – mondtam a teste melegéből. – De amikor láttam, hogy örülsz. – De kisanyám, én esküszöm… – melengette Sanyi a szájával a szilvakék ujjaimat. – Hidd el, ez az állapotodtól van – magyarázta nekem is, magának is. – Az asszonyok ilyenkor idegesebbek. Ez az ára annak, hogy megint hárman legyünk… S ahogy ott ültem a hónaljában: én is igazat adtam neki. Olyan megkönnyebbedett, bágyadtan üde voltam ez után a sírás után. Ezt csakugyan a gyerek hozta rám, hogy így ki tudtam magamat sírni.

Március utolsó napján, épp virágvasárnap volt ebben az évben, megszületett Zsuzsi. Én még aznap is a konyhakertemet készítettem a tavaszra, s néha, ahogy megálltam, éreztem, hogy elnehezedett gereblyézés közben a derekam. A hasamba is belé-beléállt egy csikarás, mint amikor az embernek megtörik egy bele. Csak nem ez az? – tapogattam magam. De ahhoz, amit én a szülésről még diáklány koromban hallottam, ez nem volt semmi sem. Édesanya a szülésről sem beszélt velem, mint másról sem. Azt tartotta; ő is átesett rajta, pedig nem „világosította föl” senki, ahogy manapság hívják szülők és gyermekeik közt ezt a szemérmetlenséget. Így énnekem fogalmam sem volt róla, hogy hogyan folyik le; csak irtózatos fájdalmat vártam, amitől kinyílik az ember medencéje. Hát ez nem volt ilyen: negyedóránkint jött, s a vacsorát is szépen beadtam tőle. Éppen csak enni nem tudtam. Ültem Sanyi mellett és néztem, hogy falatozza a disznóságot. – Na, kisanyám? – fogta ő meg a kezemet. – Elrontottam a gyomromat – mosolyogtam én rá szokatlan bágyadtan. Abban a pillanatban azonban oda is kaptam a hasamhoz: ez most jól belényilallt… Sanyi azzal a reménykedős, ijedt pillantással nézett föl rám a fagyos disznósajtról, amivel férfiak szoktak egy nő nekik fájó fájdalmára. – Mi az? Csak nem? – S minden készenlétben levő aggodalma, szolgálatkészsége, ujjongása föltódult cigányos arcára. – Á, menj, bolond – fordultam én ki a karjából.

Mindig utáltam a színjátszó nőket; az kell, hogy fölverjék a falut valami hamis riadalommal. Pedig most igazán kitartóan fájt; a konyhában is meg kellett állnom a tányérokkal. Hanem azért szülésnek még mindig gyengéllettem. Ahogy azonban behúzódunk a hálóba (amióta édesanya elment, megint ott háltunk), egyszerre csak ellucskosodom, s ahogy álltomban megmeredek, érzem, tócsa nő alattam. – Te, Sanyi – szólok rá az uramra, aki már az ágya szélén ült; mintha ma is látnám: a mellét vakargatta a hálóingben. Énnekem erről sem volt sejtelmem, hogy mi ez: vétettem valamit, vagy a gyerek is itt van már. – Sanyi előbb csak azt látja, hogy ott állok megmerevedve, csak azután alattam a tócsát. – Tyű, a mindenit – kap a fejéhez, mint akire nem várt feladat szakadt. – Ugye, mondtam én? De hát mióta? – Már a kertben is éreztem, de nem gondoltam. – De ilyen könnyelműséget. Most itt vagyunk egyedül… S kétségbeesetten karolt hol innen, hol onnan, hogy az ágyhoz támogasson. – Nem, toltam el őt, mert egy tapodtat sem akartam így lenni, amíg ő itt van, ilyen lucskosan. – Te csak menj – szóltam rá. – Én majd lefekszem magam.

Sanyi csaknem sírt a kétségbeeséstől. – Ugye, hogy kértelek, hogy mutasd meg magad. Most hogy hagyjalak itten? – Menj, szóltam rá, s újra megcirógattam a haját. Sanyi még egy zilált pillantást vetett az ágy felé, aztán ki a világba: megcsókolt s elrohant. Később tudtam meg, hogy az egyik igáslovunkon nyargalt le a faluba, csak úgy nyereg nélkül. Annyira elvesztette a fejét, hogy még mellém sem küldött be senkit. Csak hajszolta a meglepett lovat, amelyiket legföllebb úsztatáskor szoktak a bozót széliben megülni. Ha nyugodtan befog, többet ér. De neki nyargalnia kellett; tán a bábaasszonyt is az ölében akarta elhozni táskástól.

Én reszketve hántottam ki magam a rám tapadt ruhából. Sanyi nem jött vissza és más se; s én ott feküdtem magam a pusztai házban. Most már hatalmas fájásaim voltak, de én szinte nem is értem rá kínlódni velük; az éberségemben az járt, hogy mit csinálok, ha egyszer csak itt lesz a lábam közt a gyerek. Hogy akadályozzam meg, hogy meg ne fulladjon. Vajúdó tehenek bőgése, kékesen fénylő burkok kóvályogtak a fejemben, de nem tudtam belőlük semmit sem kikövetkeztetni. Két fájás közt, ahogy ernyedten elnyúltam, a halál is megkísértett. Milyen jó lenne itt elvérezni. Egyszerre vége volna, megszabadulnék. De aztán, mint erős tengerhullám, újra belém kapott a fájás, s én küzdtem, a derekam fölfeszítve.

Egyszer csak hangot hallok. – Hogy nyög a szegény lélek. – Egy ősz, papné arcú asszony mossa a kezét a Sanyi ágya mellett. Sanyi földúlt arca is ott kémlel mellette. Ijedten húzom a takarót magamra. (Idáig azt sem mertem fölhúzni: féltem, hogy megfullad.) – Az uram menjen ki – súgom a rám hajló asszonynak. Sanyi, mint aki tudja a dolgát; már kotródik is, s kinn zokog, hang nélkül, az öklére borulva. – Nem lesz késő? Nincs baj? – nézek megtörten a paplanom alá nyúló kéz gazdájára. – Dehogy lesz, kedves tekintetes asszonykám – mondja az, hogy ott kinn Sanyi is hallja. – Az első gyereket nem adjuk olyan olcsón. Majd amikorra száz jó erős fájást kiszámoltunk.

Énnekem azonban nincs kedvem számolni: csak fekszem, és tűröm a rám szakadtat. Az asszony szavára emlékszem. – Hogy nyög a szegény lélek. – S vigyázok, hogy ne nyögjek. Innen is érzem, hogy Sanyi minden nyögésemre összerázkódik és fölzokog. S ezt nem akarom. Csak a lepedőt gyűröm az ágy szélén, s lélegzetemmel panaszkodom. Érzem, hogy az asszony leöblít, vizsgál. – Na, hisz már szépen dolgoztunk, drága tekintetes asszonykám. Eltűnt a méhszáj. Nem lesz itt semmi baj. S azok a hullámok, az asszonysors tengerárja, átcsapnak rajtam, s én küzdök, akár akarom, akár nem. Most már magam is érzem, hogy nem lesz baj. A bágyadtan szédítő remény az elvérzéstől egészen elvész vak iparkodásomban. Mintha az egész világ abból az asszonyi parancsból állana, amely elől én sem térhettem ki: meg kell szülnöd.

 

 

Ha egy foltot keresek házasságom történetében, amelyen az én emlékezetem is olyasformán állapodhatott meg, ahogy mások szoktak életük egy-egy szélcsendes korára emlékezni; az a fél esztendő lehetne az, Zsuzsika születése s az apósom halála közt. Nem, nem csalom meg magamat azzal, hogy ebben a fél évben boldog, vagy akár csak elégedett is voltam. De mégis, ahogy gondolataim a tavaszi napsütésben úszó majorságra leszállnak, látom az elfüggönyözött gyerekkocsit s előtte Bojtárt, aki a komondorok okosságával ott szemelte ki őrhelyét, aztán magamat, amint a főzéstől kiszaladok, hogy megnézzem, nem férkőzött-e be egy légy a batisztfüggöny mögé: mégsem szökik fejemnek a vér, nem indul meg bennem a kínos emlékek öklendezése, hogy lecsillapodott lelkemet – ez volt az életed! – a régi sérelmeknek visszakövetelje.

Pedig hát az anyaságom nem hozott semmi olyat, amilyet könyvekben vagy magukat ünneplő fiatalasszonyok beszédeiben hallani lehet. Hogy anya lettem: számomra inkább csak egy új tevékenység volt, legbelsőbb munkakör a konyha, az udvar, a majorság körein belül. Eleinte szemrehányást is tettem magamnak, hogy semmi rendkívülit nem érzek, amint oldalt fordítva a fejem, a pólyácskát kissé magam felé emelem, s a kivöröslő arcot nézegetem. Az orrán csúnya sárga grízek voltak, vörös homlokán időnként egy-egy izzadságcsepp serkent, s ha szemhéjait fölemelte, tompa ibolyaszínű szemgolyó bújt elő; szinte összefolyt rajt a szembogár s a szem színes része. S mintha csak a révetegen nyelt fény ébresztené rá a világ keserűségére; vékony szájszéle ráncokba rándult, melléből apró lökések indultak fölfelé, arca kipirult, majd nekikékült, s a nyekergő, nyávogó hangban, melyet végre sikerült megszülnie, minden csúnya indulat együtt volt: követelés, panasz, düh, vád, fájdalom, tehetetlenség. Én sem olyan magasztosat, sem olyan nevettetőt nem találtam ebben a kába, nekikeserült lényecskében, mint Sanyi. Inkább furcsálltam, hogy belőlem került elő, s most már ő az én legközelebbi rokonom. De gondozását még pontosabban végeztem, mint egyéb munkáimat.

A madám már a harmadik-negyedik nap elmaradt; messze voltunk, s neki egy nehéz szülést kellett strázsálnia. Sanyi a béresnét hívta be fürdetni, de én nem bíztam a kezében. Hiába volt annyi gyereke; ahogy a göcsörtös ujjait meg Zsuzsika síkos testét a képzeletem összeillesztette, ijedtemben föl kellett ülnöm. Így csak a lavórt készítette oda az ágyam mellé: a fürdetést már én végeztem. A lábam remegett, egy kis lámpalázam is volt, de mihelyt a tenyerem a tarkója alá került, a göndör fürtök s a karikás nyak alá, egyszerre olyan nyugodt lettem, mintha csak tojásokat vertem volna a tésztába; nem engedtem el egy redőcskét sem a rugdosó combok közt. Sanyi első alkalommal ijedten topogott körülöttem; szemrehányásokat tett, hogy makacs vagyok, és tönkreteszem magam; másnap azonban már büszkén újságolta fűnek-fának: – Az én feleségem! Nincs az a nyolcszor szült béresné, aki strammabbul viselkedne. Negyedik nap fölkelt; ő nem nézi, hogy a gyerekeit más fürdesse. Ha rá nem ripakodom, már túrós lepényt is süt. Mert a túrós lepény a kedves tésztám, s a béresné azt szalonnásra süti.

S csakugyan: egy héttel a szülés után már kinn voltam a konyhán, mint akármelyik cselédasszony. Noha sohasem látszottam egészségesnek, a szervezetem szívós. A másállapot nem változtatott meg úgy, mint más asszonyt; a szülés után egykettőre visszanyertem a régi karcsúságom és mozgékonyságom. Szinte csak a melleim duzzadása figyelmeztetett, hogy mégis más vagyok, mint előbb. Ebben volt valami jó; a bőség szokatlan érzése. Félórával a szopás előtt már pelenkát kellett a mellemre tenni, mert a mellbimbóm eleredt. Sanyi nem győzött dicsérni: – Az én feleségem, az egy egész bölcsődét ellátna. Pesten, azt mondják, két pengőt fizetnek egy deci anyatejért. Barátom, ketten rendesen megélnénk belőle… S akármilyen idétlen volt, hogy a tejelésemért dicsérjen: amíg lehurrogtam, bennem is volt valami büszkeségféle. Ettől eltekintve az anyaság inkább a magányosságomat növelte. Ez volt éppen a jó benne; ennek jöttem rá lassan az ízére. A gyerek kört vont körém, s ebbe a körbe én bármikor elrejtőzhettem; más viszont csak úgy léphetett utánam, ha a szertartásaimhoz alkalmazkodott. Elég volt a pólyát kibontani, a fürdővízbe hőmérőül a könyököm beletartanom, s papnő voltam, akit a beavatatlan tisztelettel elkerült, vagy ha mégis odaállt mellém, a magasba tartott s kitörült combocskákat kellett néznie, a kidomborodó hasacskát dicsérnie.

Ez a kör Sanyi ellen védett a legtökéletesebben. A nagy fiúnemző hamar megvigasztalódott rajta, hogy nem fia született. A cimborák persze eszébe hozták a jóslatait; egy-két napig rejtett dühvel mondta, hogy okos embernek fia születik. Egy hét alatt azonban már annyi csodálatos dolgot fedezett fel Zsuzsikán meg rajtam, hogy önvigasztalása őszinte és határtalan apai kérkedésbe ment át. Zsuzsikának a szokásosnál több gyapja volt a fején. Sanyi ebből természeti tüneményt csinált. – Barátom, én még ilyen gyereket nem láttam. Csupa fekete gyűrű a feje, mintha egy ondolálós üzletből bújt volna ki. Az egyhetes gyerek szája körül valami rángás villant meg. – Akármit mondotok, ez a gyerek nevet. Azt mondják, hogy a gyerek csak kéthónapos korában nevet. Hát ez egész határozottan nevet már most. Már ne haragudj, ezt az egyet nem tőled örökölte. – S hogy meggyőzze magát: az állát birizgálta, kendőt lobogtatott neki, mosolygó barna fejét melléje tolta meg visszakapta, s a bambán bámuló szemgolyón az értelem és tetszés jeleit olvasta. Ha egy erősebb ajtócsapásra vagy tapsolásra a kicsi összerezzent, Sanyi fölkiáltott: látod – már hall is.

Egyik este Ángyádon volt dolga. Onnét egy gyermekmérleggel jött haza: a védőnőtől udvarolta ki. Attól fogva a gyermek mérése lett a legkedvesebb szórakozása. Szopás előtt és után is meg kellett őt mérnem, s ő mindig rácsalt egy kicsit; előtte kevesebbet, utána többet mért, csakhogy nagyobb mennyiség jöjjön ki. – Te, már megint száznegyvenet szopott, mi a kőrösi konviktuson nem kaptunk többet reggelire. A heti gyarapodás mindig kétszerese volt annak, amit az orvostudomány (ebben a kérdésben Slenkai Jóskával tanácskozott a postán) elvárt. – Barátom, ebből valami óriás Kati lesz. Ha így halad, meglesz egy kocsiüléssel.

Zsuzsika általában mindenben csodálatos volt, az emberiségből benne új, tökéletesebb faj fog kiágazni. Persze nemcsak csodálatos, de Takaró is. Ezt eleinte csak óvatosan hangoztatta (a szépsége, anyukám, a tied, hanem a kedélye, az az apjáé), de hogy én nem követeltem a részemet, mind elfogultabban. – Édesanyám azt mondja, én voltam ilyen göndör fekete, amikor megszülettem. Nézd ezt a gödröt az álla közepén, egészen Takaró. Kis, kerek fejű, bogárszemű lányka lesz. Na, azért a te részedet sem vitatom el, anyukám. Van, amiben mindig rád fog hasonlítani. Amikor édesanya gratuláló levele megjött, s benne a hálálkodás, hogy az Isten mégiscsak katolikus unokával áldotta meg, Sanyi már Zsuzsika vallásában is biztosnak érezte magát. Írd meg édesanyádnak, hogy olajjal meghókusz-pókuszolhatják, de csak Takaró lány az. Egy kis pápistaság a lánynak jól is áll; – úgy színre legalább, a magja úgyis pogány annak mindnek.

De nemcsak a maga apaságát élvezte ennyire; az még fennköltebb érzés volt, hogy engem mint anyát tisztelhetett. Gyermekének az anyja az ő szemében olyan, mintha trónuson ülne. Engem ennek a trónusnak elsősorban a nyugalma érdekelt. Hiába keltem föl negyednap, mint akármelyik cselédné, vele szemben nem akartam cselédasszony lenni. De nem, ő nem is olyan brutális: tudja, milyen kímélet jár egy anyának. A lovagiasságot még túlozta is. Ha az asztalhoz leültem, ő készítette oda a széket; húsos ujja a könyököm körül jelezte a támogatást. Ez annál furcsább volt, mert napközben az orra előtt hordtam ki-be a vödröket. Ő azonban nem is valóságos segítséget akart nyújtani, hanem csak határtalan tiszteletét a tudomásomra hozni. S én belementem ebbe a játékba, csakhogy minél messzebb toljam a másikat. Sanyi ugyan érdeklődni próbált, a madám mit mond, meddig kell kímélnem magamat. Ő úgy hallotta, négy héten túl nem ártalmas a házasélet. Én ezeket a célzásokat fennkölt állapotomban mintha meg sem értettem volna. Később már a látogatók előtt ő emlegette a borjúkötelet. Gyönyörű dolog ez az apaság, csak az ember elbődül tőle. Barátom, én már egész borjúnak érzem magamat.

Így ment ez vagy két hónapig. S amikor már sehogy sem bújhattam ki, akkor is annyi tiszteletet kényszerítettem rá, hogy magam is megszántam, amint az ágyban mellém settenkedett, előbb csak egy kis asszonyszagot könyörgött, aztán addig fészkelődött, míg valahogy szembekerültünk, de nehéz lélegzetét még akkor is, mint valami betörő, szorította vissza. Bátrabb kedvében erre is tett valami panaszos megjegyzést. Szép dolog a tej, Zsuzsika egy kis bölény lesz tőle, de az asszonyt, azt lehűti. Az én Nellikém olyan jó tüzes teremtés volt; – kicsit vad, de hisz épp az a borsa a dolognak –, míg most az ember szinte templomgyalázónak érzi magát. Pedig épp fordítva volt. Míg máskor minden idegszálam berzenkedett és borzolódott, most valóban a tej nézte belőlem ezt az óriási, rám tapadt csecsemőt. Máskor sértett, most inkább részvétkeltő volt, amit a férfiak szerelemnek hívnak. Igen, részvét fogott el ez iránt a felnőtt ember iránt, akit a természet arra kényszerít, hogy körém sompolyogjon, alkudozzon, alázkodjon, ezért a semmiért. Egyszer ilyen ellágyulásomban, az alászorult karommal, emlékszem, végigsimítottam a fejét. Az a lihegő, szomorú gomoly erről a távoli szorításról megérezte, hogy itt valami tisztább, igazi, igen: a megváltás szólt hozzá, mert egyszerre fölzokogott, s ő is valami igazit kérdett: – Ugye, azért szeretsz engem egy kicsit?

Sokszor elgondolkozom, mi lett volna a házasságunkból, ha mi akkor odakinn maradunk Huszárpusztán. Sokszor úgy érzem, tán belehangolom Sanyit az én csöndes köreimbe. Évek múlva úgy járta volna a határt, mint édesapa. Gyereken, háztájon, majorságon túl ott tudtam volna az ő gazdalépéseit is; este elkérdeztem volna, milyen a repce, s nem lopják-e a dohányt; elhancúrozhatott volna Zsuzsikával, s kitüntethette volna magát egy polc megszögezésében. A puszta az én elemem volt; a csöndje lassan beszívta volna őt is. De lehet, hogy mindez csak ábránd. Hogy olyanok lettünk volna, mint más, pusztán megöregedett házasok, akiknek öregségükre egyetlen örömük egymás kínzása lesz. Amikorra összeszoktunk volna, beszélni kezd köztünk az elrontott élet: előbb egy-egy csípős szó, aztán átveszekedett éjszakák, gyermekfüllel a sötétben. Mindezen már hiábavaló ma tűnődni. Az életből minduntalan ágazódnak le utak, melyeket nem jár be senki sem. A mi sorsunk az volt, hogy apósom halála után beköltözzünk a faluba, Sanyiékhoz, az ő elemébe, ahol minden őt táplálta; őt és bennem a nyugtalanságot.

Az apósom elmenetele éppoly csöndes volt, mint az egész élete. Még a télen vért hányt. Ez akkoriban volt, hogy Zsuzsikát vártuk. Azt mondták, fekélye lesz, s egy kis diétára majd meggyógyul. Sanyi is úgy mondta el, amit az orvostól hallott, mintha vigasztalná magát: zavarta volna apai örömében az aggodalom. Később hallottuk is, hogy fönnjár. Húsvét után az unokát is kijött megnézni. Sanyi nem volt otthon, s jó órát töltöttünk el együtt. Én jobban észrevettem rajta a betegséget, mint akik napról napra látták: arccsontjai alá árkot festett a soványság, kis barátságos szemébe réveteg pillantás szövődött. Mint mindig, most is jó nyugodt érzés fogott el mellette. Kicsiny, szerény ember volt, de azért tudta, miről mit tartson; magáról is. A felesége árnyéka csak meggondoltabbá tette; az önbizalmát meg az ítéletét nem vette el. Milyen másképp gyönyörködött ő az unokájában, mint Sanyi. Odahajolt a pólya fölé, nézte, s két ujját a gyerek szeme vonalába emelve, csillogó, szemérmes gyöngédséggel azt mondta: te. Amíg a pólyát kibontottam, kissé hátrább állt, mint akire nem tartozik szorosan a dolog. Hanem azért mindent megfigyelt: a popsiráncokból kitörölt túrót, a kendő háromszögbehajtását, s látszott, hogy a gyerekkel és a szertartással is meg van elégedve. – Elég testes a korára – mondta, hogy bekötöttem. Aztán leültünk egymással szembe; én a szoptatós székembe a kicsivel, ő szembe a dívány sarkára. A mellemre a szopó gyerek fölött egy batiszt kendőt terítettem, de ő azért elnézett (előbb még indulni is akart, nekem kellett biztatni, csak maradjon, édesapánk), s a Sanyi bérletéről kezdett beszélni. Még ahhoz adjon neki egészséget az Isten, hogy egy olyan – mondjuk, háromszáz holdas bérletbe beállíthassa. Már arra neveli a jószágot, inkább el is ad valamit, csakhogy az instrukciót előteremtse. Olyan biztonságos volt hallgatni, s lefogyott arcába lesve, olyan szívszorító is. Hirtelen arra gondoltam, mennyivel szívesebben élnék itt vele, a beteg parasztemberrel, mint a híres csupaszív fiával. Szerettem volna valami gyöngédet mondani neki, de csak ebédre marasztottam; most már Sanyinak is meg kell jönnie, várja meg Sanyit. Mire ő: – Vele úgyis találkozom. Csak ezt a kis pesztonkát akartam megnézni… A konyhaablakból még láttam, amint a Bozót szélén, a meggyfabotjával csendesen leballag.

Pünkösd táján aztán megint rosszabbul lett. Slenkai Jóska maga vitte föl Pestre; most már a család is azon volt, hogy minél költségesebben történjék utazás, vizsgálat. Egy vasárnap délután Sanyi maga ment le elébük a hintón; engem is kért, hogy menjek be a kicsivel, amire meghozzák. Szép májusvégi nap volt, az udvarokon az a néhány poros akácfa egész kiszépült a virágzásban. Ősz óta először voltam lenn; csendesen toltam a mély gyerekkocsit (az anyósom keresztelői ajándéka); éreztem, hogy szép és erős vagyok, s élveztem a kiskapu mögül, az ablak alatti padokról az emberek köszöntését. Takaró édesapa már ott ült benn a szobában a család közepén. Ott volt Sanyi, a doktor, Kertész nagybácsi s még egy-két rokon. Most már egész kicsiny és fekete volt az arca, s réveteg a tekintete. Ahogy a gyerekkocsival bekászálódtunk, láttam, megijedt. – A Nellike – mondta. Hát már a Nellikét is berendelték; az volt ebben a Nellikében. A nagy csődületben ráismert arra, amit más halálos betegek körül látott.

Sanyi vitte a szót; hanggal pótolva a meggyőződést. – Édesapámnak nem szabad rémeket látnia. A tanár is megmondta, hogy az volt, fekélye, s most ahogy heged, zsugorodik is. Rossz helyen volt, s most aggatja az utat. Azért bukja a falatot vissza. De ez csak egy ideig tart, aztán megállapodik. Ha nem úgy van, megoperálták volna. Nem hagyják, hogy a gyomorszáj eldugaszolódjék… Orvosnak is olyan tudós volt, hogy Slenkainak nem maradt más dolga, csak koccintani meg bólogatni. – Persze, ha édesapám rémeket lát – tért vissza mindig ugyanarra, mintha a beteg folyton aggályoskodott és ellentmondott volna. Pedig, szegény, csak ide-oda jártatta rajtunk a szemét, s a sógorokat próbálta kínálgatni. – Sógor, tessék – de inkább csak mutatta, mint mondta, maga nem nyúlt a szögletes pohárhoz. – Te, Sanyi – mutatott a korsóra, mint aki már nem is gazda a házában.

Aztán az jutott a család eszébe, hogy bágyadt lehet, s akkor átkísérték lepihenni a másik szobába. – Nyelőcsőrák, mondta Sanyi, mintha a súlyos szótól maga is megsúlyosodott volna. A sógorok elég hamar elbúcsúztak, de a doktor még soká ott borozgatott; toxinokról, hámsejtekről meg áttételekről beszéltek. Búcsúzóban én még bementem Takaró édesapához. Nem vetkőzött le; ott ült a búsulóban, nagy fehér párna az elfeketedett arc mögött. – Elmennek, Nellikém? Az ám, még meg sem néztem a kicsit; pedig itt feküdt mellettem… De láttam, hogy csak tartóztat; a betegségéről szeretne beszélni. Érzi ezt a hazugságrácsot, amely mögé az önző jószívűség rekeszti el a haldoklót… Ebből szeretné a karját kinyújtani. – Remélem, legközelebb már ott kinn nézi meg őt a nagypapa – hazudtam én is, noha ez a hazugság szívem ellen volt. – Már nem bízom benne, Nellikém. Tudja… Megint valami habozás volt az összetört arcán; a szemérme küzdött a félelmével. – Tudja, amikor azt a szondát kihúzták, s a vége véres volt… Ebben a percben belépett Sanyi, s egyikünk sem szólhatott többet. De ahogy elbúcsúztunk, mindkét felől megcsókoltam; az esküvő óta először. Csak kinn a kocsiban bántam már, hátha ebből is rosszra következtet.

Jó este volt, amikor a hintóba beszálltunk. A gyerekkocsi elöl, a kocsis mellett; Zsuzsika a karomon, a puha féderek s a lágy esti levegő ringatásában. Sanyi a szomorú eseménnyel is a maga méltóságát gyarapítgatta. – Azt hiszem, sikerült őt megnyugtatnom – mondta, hogy a faluból kiértünk. – De mért szükséges őt megnyugtatni? – tört fel bennem, a betegre gondolva, a Sanyi nagyhangú beszéde ellen az ellenszenv. Sanyit ez a kérdés meghökkentette. „Ennek a Nellikének vannak mondásai; ha az ember egész komolyan venné, kételkedni kéne a jóérzésiben.” Nyilván ez a kérdés is ezek közé tartozott. – Nem értelek. Hagyjam tépelődni az apámat? – Én nem szeretném, ha nekem az utolsó napjaimban folyton hazudoznának – próbáltam érvet találni a találomra kibukott mondatomhoz. Sanyi megdöbbenését ez az érv csakugyan eloszlatta. „Nellike alapjában véve nagy gyerek, bámulatos, mennyire nincs fogalma sok dologról.” – Ezt azért mondod – magyarázta nagylelkűen –, mert nem vagy hasonló helyzetben. Nem ismered a nagybeteg pszichéjét. Az mind azért könyörög, hogy hazudjanak neki. Nem egyszerű parasztember, híres orvosok képesek elhitetni magukkal, hogy nincs rákjuk. Hallottam egy professzorról, az az összes budai javasokat végigzarándokolta, mielőtt meghalt.

Nem feleltem semmit, mosattam magam a csendes esti levegővel, s Zsuzsika alatt fogtam föl az út durvább lökéseit. A halálra gondoltam, nem is lehet olyan rossz. Szegény édesapa mit vesztett vele? Énnekem sem kéne most e mellett az ember mellett ülnöm, aki olyan büszke rá, hogy ismeri a betegek pszichéjét. Sanyi megérezhette a hallgatásomban az ellenállást, mert más tárgyon át próbált a nádasparti csendes estében a kocsihimbálásban közelebb kerülni hozzám. – Nem sajátságos – mondta, a karomat megfogva –, hogy az én számomra mindig a halottak csinálják a helyet? Huszárpusztát azért kaptam meg, mert szegény édesapád meghalt, most meg az én apámnak kell átadnia a helyét. Ez az ára, hogy emberibb körülmények közé kerüljünk.

Elérzékenyülten hajolt felém; a sötétségbe húzódott arcomat kereste, hogy mit szólok ehhez a szép gondolathoz. Én nem szóltam, csak a kezem rándult meg nagy, húsos keze alatt. Ez a kéz éppolyan zsíros, nyomasztó és elviselhetetlen volt, mint a siránkozó hang, mely nem tudta vagy nem is akarta elrejteni a naiv számvetést mögötte. Ő azonban még közelebb akart férkőzni hozzám; ígérni valamit, ha mindjárt a betegéből is. – Az biztos, hogy sokkal könnyebb lesz az életünk eztán. Főként a tied. Te nem láttad, de engem kimondhatatlanul bántott, hogy az első asszonyéved ilyen nehéz volt. Ez legalább másképp lesz eztán. Csakugyan úgy van, hogy a legrosszabban is van valami jó…

Olyan mélyen hajolt az arcomba, hogy hirtelen törülnivalót találtam a szemem héján, mert féltem, hogy önuralmam és a sötétség önmagában nem elég elrejteni, ami a szememben van. Ugyanabban a pillanatban már el is rémültem: ez még azt képzeli, hogy könnyet morzsolok ki a szememből, meghatott a gyönyörű beszéde, s majd csókban hajtja be a bérét. Elkaptam hát a kezem, s idegesen fölnevettem. Sanyi meghökkenten bámult a foltba, ahol ő megindultságot sejtett. – Mi az? Valami bajod van? – Csak megrázkódtam. Édesapádra gondoltam. Mit mond az orvos, hogy hal meg az ilyen? – A nyelése egyre nehezebb lesz; éhen hal, nem kapja meg a megfelelő kalóriákat.

Az az öröm, hogy taníthat, kárpótolta némileg azért, hogy nem ajándékozhat meg. – Bizony, szörnyű hetek előtt állunk, fejezte be a tudományos magyarázatot. Majd a hegynek kapaszkodó küllők nyikorgását hallgatva, ő is egyeztetni próbált a halál képe és iménti beszéde közt, mert egyszer csak megszólalt. – Inkább még tíz évet kuksoltam volna a hegyen, mint hogy ilyen áron szabaduljak meg innét… Otthon azonban újra elfogta őt a kívánság, hogy a gyász árán valami jót szerezzen magának. A vacsorát eltolta. Nem, ő nem tud enni. Tán nem látszik meg rajta, de egészen tönkretette az apja dolga. Olyan jól megvoltak egymással. Egy jelből is megértették egymást. Most mindennek vége.

Igazság szerint az anyjával volt egy párt, de most maga is elhitte, hogy ha hetekig szó nélkül jártak egymás mellett, az csodálatos mély megegyezést takart. Ezt semmi sem pótolhatta, csak ha a mi kettőnk összhangja még tökéletesebb lesz. Odagubbaszkodott, fejét a két tenyere közé fogta, az ágy sarkára, s várta, hogy leüljek mellé megvigasztalni. Én csendben ágyaztam, vizet készítettem, a gyereket helyeztem el éjszakára. Amikor látta, hogy nincs vigasztalás, odaállt mögénk, látszólag a kibontott gyereket nézte mély meghatottsággal, de közben az én hátamra is rálopta a kezét. – Csak legalább ti maradjatok meg nekem. Csak tinektek ne történjék semmi bajotok. – S fejemet is odaszorította a sütős arcához, melyen mintha még könnyek is görögtek volna. Ebben a kényelmetlen helyzetben fejeztem be a gyerek bekötözését. Akkor odahúzott az ágyára. – Légy egy kicsit jó hozzám. Legalább most, amikor ilyen csapás ért – motyogta, s két mellem közé fúrta a fejét. Az arcomat, amivel én a levegőt néztem, nem láthatta.

Csendesen föl próbáltam állni. – Nem illik most, hogy édesapád… De a fejét már elborította a vér; ő most már nem törődött a hideg kritika tükrével, melyben nem is a lelkem, az idegrendszerem nézte a hazugságait, lihegését, alacsonyságát. – Szegénynek, őneki már mindegy – búgta. – Én azonban csak veled, így tudok felejteni. – S visszanyomott az ágyára. Bennem egy percig úgy volt, hogy tiltakozni, jajveszékelni kezdek. De a tej tehetetlensége bennem volt, s tiltakozásomból ő csak a félperces birkózást érezte, mely még teljesebbé tette boldogságát.

Takaró édesapával a betegség gyorsan végzett. Egy ideig még megpróbált a ház körül tenni-venni, de aztán megadta magát. Kihúzódott a ház mögötti kertbe, odavitték a tejét, lágytojását, abból sok öklendezés közt valamit mégiscsak lefolyatott a gyomrába. Az őszön kivágtak néhány öreg fát a kertből, azoknak a helyén a friss ültetésű gyümölcsfákat napjában többször is megjárta. A látogatóknak is elmagyarázta, hogy mekkorát hajtottak; ez volt az egyetlen jele rajt a halál előtti ellágyulásnak. Kertész sógor meg a húgai időnként meg-meglátogatták; a hagyományos mézes és befőtt is kikerült a fedeles kosarakból; pedig az már inkább csak gúnyolása volt az ő kényszerű koplalásának. Édesapa azért megköszönte, s a kérdésekre is megfelelt. – Hát gyöngén. Nem akar lemenni az étel… Mire ki-ki természete szerint mondott valamit. Kertész sógor, hogy majd csak jobban lesz, Julcsa néni, hogy ki volt már éppen így, Örzsike néni, hogy mivel kéne sikamlóssá tenni. Sanyi a zsugorodást magyarázta. Most megy majd át tágulásba. Az összeesett, bizonytalan arcról senki sem olvashatta, hogy hiszi-e vagy sem. Csak a halála előtti napokban mondott annyit, egy öklendős roham után: – Na, most már alighanem kimegy az egyik ágy. – Az anyósom nem akarta elérteni, úgy tett, mintha nem értené. – Hát csak nem akarsz magad aludni a dupla ágyban? A korholásokra azonban nem makacskodott, elhallgatott.

A halála is egészen csendes volt. Éjféltájban még vizet kért, egy negyedórát kinn üldögélt az ágy szélén; mikor a felesége rászólt, hogy tán valami baja van, engedelmesen visszafeküdt. Úgy egy óra múlva az anyósom arra riadt, hogy valami hiányzik a szobából. A lélegzete. Hozzánk hajnal felé ért ki a lovas legény. Ez Sanyi rendelete volt, hogy egy ló munkaidőben is otthon legyen, ha netán rosszra fordulna a dolog. Nekem is meghagyta, melyik részen jár, hogy átvéve a küldönctől a lovat, azonnal hazanyargalhasson. A falubeliek majd kinéznek: „Te, ki veri úgy azt a lovat, nem a Takaró Sándor? Alighanem odáig van az öreg Takaró.” Arra is volt bizonyosan terve, hogy mit csinál a haldokló mellett. Hogy nyeli a könnyeit, hogy önt bele lelket, hogy borul utolsó lélegzetvételinél a kályhának. Azaz, nem is terve, mert hiszen nem úgy tervelte ki ezeket; a vériben volt, hogy egy Takaró Sándornak mit kell ilyenkor tennie. Most, hogy a kész halálhírt hozták, szinte érzett a csalódása. Kivételesen épp ő kelt előbb (a zabot aratták a hegy tetejében), a fürdőszobában locsolta magára a vizet, amikor a tornácon megzörgették az ajtót. – Tekintetes úr! – Te vagy az, Jani? – ment ki vízcseppekkel a mellszőrén s törülközővel a nyakán. Az ágyból nem hallhattam, hogy a kocsisgyerek mit mond; csak az ő kérdését: – Már meg is halt? Mondtam, hogy üzenjetek értem. – A gyerek válaszát megint nem hallottam; csak őt, amint indul be hozzám. – Nellike, hallod? Édesapám meghalt. Azt sem tudják, mikor, csak elaludt.

Én ott álltam szemben az övig meztelen emberrel. Széles arcában még rángatóztak a vonások; láttam, hogy azonnal odaveti magát az ágyamra, a paplanomban fog fuldokolni, én leszek a kályha. Talán mindjárt potyázni is fog rajtam, velem, amikor az apját elsiratja. – Hát akkor ne sírj, hanem menj le. Édesanyádnak szüksége lehet rád – támasztottam föl a paplanomról a homlokát, s magam is kiugrottam az ágyból. Olyat mondtam, amit tudtam, hogy hat rá, bár csak magamról akartam tovább lökni a gyászát. Arra gondoltam, hogy álltam én édesapa halálos ágyánál az őrházban. Pedig milyen hirtelen jött az, s mit vitt el: az egyetlen embert, akit szerettem. Mi pedig itt hónapok óta tudjuk már; az anyjával mindent megpusmogtak; megkönnyebbedés, hogy ilyen szépen szenderült ki a kínlódásból. S ez, miután öt perce még a mellét paskolta s dúdolt: vonaglik, zokog. Miféle vademberek ezek? Vagy ilyen az igazi ember?… Sanyi nagyot sóhajtva föltápászkodott a paplanról, melyből én már kiugrottam. Csak amíg az inget, nyakkendőt, kabátot odaadogattam, próbált még egyszer rám borulni. – Csak az bánt, hogy el sem búcsúzhattam. De én csendesen eltoltam, s a szoba közepén állva, csüggedten, hálóingben hallgattam a pusztai úton lenyargaló ló patkóvágását.

Sanyi este holtfáradtan, de diadalittasan érkezett haza. Szemfödőkről, koszorúkról, kántusról, kriptabontásról beszélt. Megjárta egy katonai teherautón Fehérvárt is, tárgyalt a pappal, kitanította a sírásókat. Mindent ő vett a legolcsóbban, a legjobbat, a legalkalmasabbat. Az asztalost, aki édesapát is ravatalozta, már jókor figyelmeztette: ilyen embernek, mint maga, Pál úr, mindig kellene egy príma tölgyfakoporsót raktáron tartania. Rokona, a református kántor, új temetési éneket tanított be négy szólamra. Most csak mozgósítani kellett mindezt; találékonysága csak fölverte a gyászt, mint tojásverő a habot. Dicsekvő szóáradata közben csak a szeme csillogott; barna arca őrizte a gyászt, sőt, ami a legfurcsább, valóban megtört volt. Időnként megállt, elmélázott, megcirógatta a kezemet, s azt mondta: – Csak az vigasztal, hogy szép halála volt. Nem kívánok szebb halált magamnak.

Egyik ilyen mélázásából riadt föl azzal: – Na, meglátom, Imre lehozza-e a feleségét. Megtisztel-e bennünket a sógorasszony? Imre nősülése nagy fájdalma volt a családnak. A parti nem lett volna rossz: a főnöke lányát vette feleségül; de ezt is olyan Imrésen csinálta, cinikusan-e vagy félszegen. A család csakugyan csak egy levélből tudta meg, hogy megvolt az esküvő. A menyasszony akart ugyan valami családi vacsorát, de ő nem látja be, mért kell nagyot enni akkor, amikor egészen más élettani feladatra költöznek össze. Karácsonyra majd lehozza, s akkor mindenki meglátja, milyen. De elmúlt a karácsony, sőt a húsvét is, s Imre nem hozta le a feleségét; az apját is csak egyszer nézte meg Pesten a kórházban. – Vannak csodálatos emberek a földön – mondta Sanyi. A természet kifelejtette belőlük az emberséget. S elégtétellel gondolt a maga egésznapi lótás-futására: az Imre emberségporciója nyilván őbelé csúszott. Sanyi kérdésére én hirtelen fölálltam, s meglepve éreztem, hogy elpirulok. Talán azért, mert napközben nekem is eszembe jutott, tízszer is talán, hogy Imréék lejönnek-e. Meg az is, hogy milyen asszony a felesége.

Másnap délre – ez volt a temetés napja – Sanyi nagyot fordult a sógorasszonya irányában. Éjjel már megjött a sürgöny: „a délelőtti vonathoz kocsit kérünk”. Ez elé a többesszám elé Sanyi maga hajtatott le az állomásra. Ameddigre a halottas házhoz értek, megvolt a barátság köztük. – Nagyon eleven asszonyka, egész más, mint amit vártam. Inkább alacsony, a korához képest jól ki van tapétázva. Tudja, megpróbáltam az alakomra vigyázni, mondta. De hogy én ne egyek? Szokja meg az a férj a barokk formámat. Nagyon kedves Imréhez; előttem csókolja, pofozgatja, az meg csak tűri a fancsali módján. Úgy látom, náluk ő: én, s Imre olyasforma, mint te. No, ne haragudj meg, nem akarom a te mimóza finomságodat az Imre szenvtelenségével összehasonlítani. De úgy látszik, minden házasságban kell egy, aki a meleget adja, a másik meg átveszi. Ez az áramlás, ez épp a szerelem. Ő is mindjárt magára ismert bennem. Veled én hamar megérteném magam, mondta, s engem is megpofozgatott. Kérdeztem, hogy mért nem jöttek le idáig? Kiderült, hogy Imre nem akart: a vállalat, a mérnökegylet, a regatta; mindig volt valami kifogása. Őt már majd megette a kíváncsiság. De mutatta is, hogy jó rokon akar lenni. Valahány bajszos ember csak betévedt a halottasházhoz, ő megbökött: ez is rokon? S jobbról-balról összecsókolódzott velük. Alig tudtam megakadályozni, hogy a temetkezési vállalkozót is össze ne csókolja. Terád különösen kíváncsi. Azt mondja, Imre sok szépet mesélt neki felőled. Valóságos ideálul állított oda. – Imre? – haraptam el én a cérnát a kalapon, melyre most varrtam föl a fekete fátylat. Mit tud énrólam Imre? Hisz alig ismertük egymást… S ami az arcomban pír volt: éreztem, mint lesz ingerültség a hangomban.

Délután aztán én is megismertem Rózsát. Amikorra a Takaró házba beértünk, a tornácon már ott ácsorgott egy-két temetésjáró ember; a temetkezési vállalat fekete függönye mögül halottnéző öregasszonyok somfordáltak elő, és virágszag csapott ki. Sanyi anyja a hintógördülésre elém jött, s megcsókolt. Méltóságteljes alázat volt a csókjában; – egy özveggyé lett fejedelemasszony, aki tudja, hogy mától fogva nem ő az első az udvarban. Először a halotthoz vezettek be. A koszorúk fölött a magasban, összekulcsolt kézzel, ott feküdt a kis öregember, aki velem nézegette a tavaszon Zsuzsikát. Oldalt beállított padokon összeguborodott öregasszonyok fogták a zsebkendőt s az imádságoskönyvet. Hogy Sanyi bejött, még mélyebbre dugták a fejüket, s a szájuk még buzgóbban mormolt. Belőlük sem volt soha ennyi egy temetésen. Sanyi gyöngéden átkarolt, s úgy vezetett, földobott fátyollal a koporsó mellé, mintha félni kellett volna, hogy tán összerogyok a megrendüléstől. – Látod, ez lett szegényből – rebegte szétfutott arccal, s szinte engem is buzdított, hogy elsírjam magam. – Elég nyugodt az arca – mondtam inkább az imakönyvek fölül fölleső szemeknek. – Igen, nagyon szép halott – mondta Sanyi büszkén, s a ravatal alá nézett, hogy ott vannak-e a jegesvödrök. S mélabúsan, mintha valami emléket elevenítene fel: – Nincs semmi szaga – mondta –, állandóan váltatom alatta a jeget.

Ebben a pillanatban üde susogást hallottam magam mögött. Könnyű léptekkel egy labdaforma nő került mögém; fekete ruhában piros labda. Amikor az irányába fordulhattam volna, már gyöngéden mellém került, derekamra kulcsolta a kezét, s mint aki velem is elmond egy imát, vagy legalább kivárja az enyémet: keresztet vetett, s egy percig némán állt mellettem. Aztán sóhajtott egyet, s a derekamra kulcsolt kéz, éreztem, húz kifelé. Befelé sorjázó halottnézők közt vitt át a lakószobába. Imre meg az orvos ott ittak és cigarettáztak. – Még eleget állhatsz a koporsó mellett – suttogta útközben, s ahogy behúzta mögöttünk az ajtót, levetette arcáról a maradék gyászt is, jobbról-balról többször összecsókolt, magához szorított, mintha a nővére lennék, s messzi utazásról érkeztem volna haza. Aztán elkezdett gyönyörködni bennem. – Hát ilyen vagy? Mint egy szobor. Kár, hogy az iskolában nem tanultam meg az istennőket, most meg tudnám mondani, melyikhez hasonlítasz. A fekete milyen jól illik neked; kiemeli a halványságodat. Én még pirosabbnak és egészségesebbnek érzem magamat benne. Hanem azt tudod, hogy megismertelek volna. Meg, Pesten, az Operában is. Pont olyan vagy, amilyennek Imre leírt. Elárulom, hogy őrült nagy csodálód. Azt szeretné, ha én is olyan hallgatag meg házias meg előkelő volnék, mint te. De hát mért vett el akkor engem? Nem? Ő a hibás, ha az ízlése annyira más, mint az eszményképe.

Már harmadszor bosszankodtam a pirulásom miatt. Nem is tudom, hogy odapillantottam-e Imrére, de oda kellett pillantanom, különben nem állna olyan világosan előttem a hamutálca fölé görnyedő alak, amint a cigarettáját elnyomja, s bosszúsan nevet. – De sokat tudsz beszélni, mondta. Majd felém fordulva: – Abból, amit Rózsa mond, a felét le kell számítani. Egyáltalán nem szoktam áradozni. Ő faggatott, hát leírtam. – Ó, az alamuszi, aki nem szokott áradozni, paskolta meg Rózsa az arcát. Akkor honnét tudnám, hogy milyen vagy. Hiszen még egy képe sincs rólatok, még a képetekből se kért. Mert ez ilyen hideg teremtés. Na, de most már a kezemben vagy. Most már nem szabadulsz meg tőlem – mondta, s újból összecsókolt… Hát ilyen vagy? Ilyenek vagytok, gondoltam én is, míg fekete selymébe s nehéz illatszerébe volt szorítva az arcom. S újra elpirultam, mert képzeletemben összetettem a két arcot, a kínosan mosolygót, s azt, amelyiknek a csókja az arcomon nedvezett.

Közben az udvar megtelt gyászolókkal. Nekünk is át kellett vonulnunk a koporsóhoz, hogy ott legyünk, amikor leszögezik. Sanyi az utolsó pillantást nagy csuklásokra használta ki; közben vigyázott rá, hogy a szögezés rendben menjen. Az anyósom Sanyi karjára támaszkodva – fél szeme az eltűnő halotton, fél szeme a fián – csak módjával sírt. Amikor azonban az udvarra kivonultunk – egyik karján Sanyi, a másikon a szokásosnál jobban szégyenkezve Imre, ő is fölzokogott. Most viszont Sanyi nem sírt annyira: csupa kar és váll és gyöngédség lett, amivel az özvegyet támogassa. Valóban nagy volt a különbség a csupa emberség Sanyi s a kelletlenül ott lógó Imre közt. Ez az esküvőjén is úgy állhatott ott, jutott eszembe, amíg oldalvást rávágott a szemem. Mi Rózsával egymásba karolva kissé oldalt álltunk, de a gyülekezetből több szem volt rajtunk, mint a koporsó mellé odalépő papon.

Nagy, üres beszéd következett. Az öreg papnak az volt a szokása, hogy a magánhangzókat nagy, nyitott szájjal ejtette, homlokráncait a tar fejére szalajtotta, még a vállával is lökte és nyújtotta a szót, így nyert időt a gondolkozásra. A csizmák és kendők topogtak, húzódtak; az arcok csupa leeresztett redőny, mögöttük a semmi vagy a beszédtől messze járó gondolatok. Még a nap is olyan siváran verte a seprűnyomos udvart. A koporsó mint egy kitett tárgy hevert a napban, a megfeketedett rózsák alatt. A beszéd nagy beszéd volt, de attól csak még nagyobb ásítás ült a mélyén. Az emberek üde foltként várták a búcsúztatót, hogy ki hogyan fog sírni. Az anyósom, ahogy gyanúsra fordult a beszéd, már vörösítette a szemhéját és az orrcimpáját, s csendesen rázta a mellét. De azért a sírásán is érzett, hogy ő a nagy Takaróné; tudja, mivel tartozik az ősi sirató szertartásnak s mivel a maga méltóságának. Sanyi is tudta, hogy itt az első szerep az anyjáé, s mikor „kedves fiaidra, a község, sőt az ország büszkeségeire” került a sor, barna arcáról a falu a férfias küzdelmet olvasta: ez sírna ám még csak, de tartóztatja magát. Imre semmi látványossággal nem szolgált, a szent Mihály lovát nézte, annak is a jobb lábát. A sógornők közül Rózsa törölte meg fekete szegélyű batisztkendőjével a szemhéját. Több sírás aztán nem is volt, csak a vénasszonyok nyomkodták kötelességtudóan az orrukat. Én arra gondoltam, hogy mégiscsak van valami igaza édesanyámnak: ha már vallás, akkor inkább a mienk. A mi régi ceremóniáink és énekeink mégiscsak sok millió embernek vájták föl az idegeit. Ez az ének meg ez a beszéd nem bánik el ezekkel a csizmás tiporgókkal.

Sanyi sem volt megelégedve az udvari szertartással. Később legalább panaszkodott az öreg tiszteletesre: negyven éve ismeri édesapámat, presbitere volt, és semmi emberit s szívrehatót nem tudott a beszédébe szőni, a hangja is megfakult az öregúrnak. A temetőben, anélkül hogy ezt elhatározta volna, ő vette át az irányítást. Itt már a kripta miatt is le kellett szakadnia az édesanyjáról. Takaróéknak családi sírboltjuk volt, s abban Sanyi volt a háznagy: ő tudta, hogy kell kibontani, hol álljon a létra, hol eresszék a kötelet, melyik polcon fekszik nagyapa, melyikre jut édesanya. Az úton már belejött a könnyezésbe, s most felduzzadt arccal állt a kriptalyuk szélére, odébb tolta a létrát, s miközben a könnyei potyogtak, előrehajolva utasításokat adott a leszálló embereknek. Akkorra az utcai bámészkodókkal fölszaporodott tömeg már sűrű felhőben szállta meg a sír környékét. Mindenki azon volt, hogy a másik vállán át a lyukba belelásson. A szomszéd sírok márványperemére, a kivágott ecetfák tönkjére, sőt magukra a fákra is emberek kapaszkodtak. A sír egyik oldalán, a családdal szemben, a dalárda kezdett rendezkedni, s az ecetfák árnyéka elhárította a pallóra kitett koporsó fölül a pléhszínű júliusi napot. A kriptából a papba is felcsapott egy hullám: a lentfekvőkről beszélt, akikhez a fiú is megtér, mint ahogy mindnyájan elmegyünk a dolgok rendje szerint apáink után.

A tömeg csendben állt, elkészülve, hogy meghassák, s Sanyi csak a búcsúztató éneket várta, hogy ennek a hangulatnak megfeleljen. Ott állt a süllyedni készülő koporsó mellett a padlón; barna, megtört arcán könnyek és gondosság, de amikor a sose hallott ének az ecetfák csöndjében fölzendült, s a két sírásó feszült karjában a kötél csúszni kezdett, a széles mellből böffenések és csuklások buktak föl, s az erős ember egy pillanat alatt úgy sírt, mint kis, megvigasztalhatatlan gyerek. Én lesütöttem a szemem, s igyekeztem oda nem nézni, de a falut meghatotta Sanyi sírása. Körülöttem itt is, ott is szipogtak, a sógornőm könyöke is csöndesen rázkódott az oldalamban. A dalárdistákat föllelkesítette az általános meghatottság. Mind öblösebben énekeltek, versenyre kelve a sírással. Az érzelmes búcsúztatón (mely olyan volt, amilyet a színházakban énekelnek) egy ősi szertartás ostorcsapásai hallatszottak át. Takaróné egy lépést tett a fia felé. – Fiam, megszakad a belső részed – mondta. Kertész nagybácsi is odatette a kezét a Sanyi könyökére. Sanyi pedig ettől még jobban rázkódott, zokogott. A hátul álló odaverődött nép jobban meg volt hatva, mint a félig-meddig rokon nagygazdák. Nagyon szerette az apját, mondta egy külsősori asszony, aki az orgonabokrokon át egész a hátam mögé nyomult.

A temetés után még egyszer visszamentünk a halottasházhoz. Imréék másnap visszautaztak, és Sanyi ismerni akarta a felfogásukat a vagyon dolgában. Mi Rózsával a díványra húzódtunk, s onnét pislogtunk az asztalra, ahol borospoharak és füstfoszlányok közt az anyósom, Imre, Sanyi s Kertész nagybácsi, a Sanyi bizalmasa, tanácskoztak. Rózsa még túlozta is, hogy őt mennyire nem érdekli az efféle tárgyalás, folyton csak Zsuzsikát kérdezte. Kire hagytam, mikorra fejezem be az elválasztást, igaz-e, hogy olyan kis fekete, Sanyi azt mondja, a legszebb cigánypurdé az egész vármegyében. Közben azonban ő is odalesett a sógorára. Sanyi ott is főszereplő volt, akárcsak a sírnál: az özvegyi jogról beszélt, a háromszáz holdas bérletről, amelyet Takaró édesapa be akart állítani, meg hogy tőle milyen nagy áldozat, ha átveszi az apai birtok kezelését, föltéve persze, hogy ezt Imre is helyesnek tartja. Sanyi beszédjinek senki sem szólt ellene. Kertész nagybácsi egy bólogatás volt; az anyósom az ő csendes kis szobácskájáról s az ura emlékéről beszélt; Imre pedig, ha volt is megjegyzése, a hamutálca növő hamujába nyomta. Sanyinak azonban elég volt az az ellentmondás, amely állításaira a maga lelkében támadt. Egyre nagyobbakat mondott, s szembeállította magát Imrével, akiben mindig kevesebb volt a kegyelet, mint benne. Imre tán meg sem érti őt, aki az ősi föld összetartásáért képes a karrierjét is föláldozni. – Ezek érzelmi dolgok – mondta Imre. – A mi szempontunkból az a fontos, hogy te tovább viszed a birtokot, úgy, ahogy édesapánk itten hagyta. – Bocsáss meg, Imre, lehet, hogy neked a dolog érzelmi része mellékes, énnekem azonban épp ez a fontos. – S annyira belejött saját nemessége dicséretébe, hogy a végén Imre már vállat vont. – Kérlek, mi nem kívánjuk, hogy tönkretedd magadat.

Én szégyenkezve feleltem Rózsa kérdéseire. Nemigen értettem, miről van szó, de féltem, hogy Sanyi be akarja csapni őket, s ezt Imre, sőt Rózsa is észreveszi. – Kérlek, én nem mondom azt, hogy nem vállalom – táncolt vissza Sanyi. S én ugyanazt a primitív ravaszkodást hallottam ki a hangjából, melyet a szerelemből olyan jól ismertem. Az aggodalmam azonban fölösleges volt, mert Rózsa búcsúzás előtt a kályha mellé vonta Sanyit, s rám kacsintva, hogy féltékeny vagyok-e, mint régi jó pajtásával sutyorgott vele.

– A sógorasszonyt meg egész szerelembe ejtetted – mondta Sanyi, ahogy a kutyaugatással skálázó estében hazafelé gyalogoltunk. – Mind azon kacsmargott, hogy engedjelek fel hozzájuk egy hétre. – Nem, semmi esetre – kiáltottam föl, s éreztem, hogy csupa láz lett a testem. S mint már előbb is, amikor megijedtem, hogy a láz elárul: bosszúságnak öltöztettem izgalmamat. – Hogy is gondoltok ilyet? Épp én hagyhatom itt a házat. Kössem a nyakamba Zsuzsikát, a majorságot? – Nono, ha egyszer komolyan elszánod magad rá. Nem mondom, hogy most. Majd ha Zsuzsikát elválasztottuk, s vége lesz az öregebb munkának. – Minek van azzal vége? Az én munkámnak sosincsen vége. Ne is ingereljetek efféle meghívásokkal.

Magam is csodálkoztam, milyen keserűen fordul ki a számon. Hisz még magamban sem dödögtem soha, hogy én csak itt élek a pusztán, s míg más fiatal asszonyok élveznek, én ki sem látok a munkából. Sőt, éppen a puszta meg a dolog volt a fellegváram. – Dehogynem, mindenre van megoldás – védekezett Sanyi. – Csak az a baj, hogy te magad is szívesebben vagy itthon. – Tudom, tudom, kedélytelen és emberkerülő vagyok. Kényelmes álláspont. Tőlem állandóan utazhatna az asszony, de hát ő olyan emberkerülő, csak a csibeitatók közt érzi jól magát… Ingerültségem olyan elviselhetetlenné vált, hogy kihúztam karjából a karom, s egy lépéssel előtte haladtam tovább. Alattunk csendesen zümmögött-brekegett a bozót, s méla nyári hold vetett elénk valami árnyékfélét. Sanyi elképedve kullogott mögöttem. – De hát miért vagy ilyen ingerült? – lépett mellém aztán, mint akiben a bölcsesség a sérelmen győzött. – Épp ma, néhány órával azután, hogy szegény édesapámat eltemettük. Eddig sosem hallottam tőled ilyesmit. – Te sok mindent nem hallottál – mondtam én. Az önuralmam már visszatért annyira, hogy nem húztam ki a könyököm a békülő kezéből. – Hisz elismerem, ez az első évünk nem volt könnyű. S úgy látszik, te nem bírod olyan jól a magányt, mint képzeltem. Egy fiatal asszonynak, hiába, társaság kell. Most már, hogy a faluba beköltöztünk, neked is több szórakozásod lesz. Édesanyám is ott van; aztán cseléd, bejáró asszonyok. Első asszony leszel a faluban. – S egyre közelebb bújva duruzsolt arról, milyen életünk lesz odabenn.

Bennem már egészen leszállt az előbbi láz. A bozót suhogása, a csendes pusztai hold, az akácfák ismerős árnyéka, mint boldog kikötő várt itt, csak erről a meleg kézről s átforrósodva duruzsoló hangtól kellett letépnem magamat. Nem értettem előbbi panaszomat a puszta ellen, sem azt, hogy mért kell engem a falusi élettel, kártyázó jegyzőkkel és tanítókkal kecsegtetni. Hiszen itt vagyok itthon; édesapám lelke itt kerülgeti a határt, itt tudtam Sanyit is valahogy elviselni. A falu, az az ő eleme. Meglátszott a sírnál, ahogy együtt bőgtek és rázkódtak. Az egész egy zsíros, hazug kocsonya. S én lemenjek közébük? Innen, a váramból, a Takaróné portájára, a Sanyi világába…

Sanyi már lefeküdt, s még ott ültem a díványom sarkán vetkezetlen. – Sanyi – szólaltam meg az utolsó pillanatban, mert a szemhéja már le-lecsúszott. A kétnapos hajszában, szereplésben elfáradt barna test spongyaként szívta magába az álmot. – Sanyi – szóltam rá még egyszer –, te komolyan gondolod, hogy leköltözzünk édesanyádhoz? – Hogy? Mit akarsz, kisanyám? – riadt föl Sanyi fáradtan és szolgálatkészen, mint gyerek, akit egy komoly hang az alvásból visszaszólít. – Azt kérdem, hogy beköltözünk-e? – De hiszen hallottad. Én veszem át a birtokot. – Nem tartom helyesnek. Okosabb volna, ha itt maradnánk, vagy egy bérletet vennél, ahogy édesapád tervezte. – S ezt most mondod, amikor Imréékkel megegyeztem? – Nem kérdeztél meg – feleltem konokul. – De édesanyám, hogy is gondolhattam volna?

Nem szóltam; csak néztem a levegőt. Sanyi látta, hogy itt nincs mentség, egészen föl kell ébredni. Ő is kikószált hát az ágy szélére. – De hát mért ijedtél meg így egyszerre? Édesanyámtól félsz? – Nem. A falu. Nem vagyok odavaló. Én pusztai lány vagyok. Gyerekkoromtól kinn élek, nem tudom megszokni azokat az embereket. Ez a temetés is… engem émelyített. – Előbb meg a pusztai életre panaszkodtál. Hogy csak a munka és semmi társaság. – Nem, nem azt mondtam. Ezt te nem érted… S elakadtam, mert hogy is magyarázzam meg neki, hogy az mi volt és ez mi? – Én elismerem, édesanyám, hogy én nem értelek téged, de valld be, hogy sokszor te sem érted magad. Neked nagyon sok jó tulajdonságod van, de ezek közt a logika nem a legerősebb.

Nem tudtam, mit válaszoljak erre a zsíros fölényességre. Lehet itt érvelni? Hisz ennek mindenre megvan a receptje, s a vége mindig csak az, hogy én egy csacska, szeszélyes, kicsit hisztérikus, hideg teremtés vagyok. Az a szerencsém, hogy neki, a bölcs, meleg, kedélyes Sanyinak szüksége van rám. – Majd meglátod, köztünk is el fog romolni minden – mondtam csendesen. Ez az érv logika nélkül is hatott. – Te, látom, édesanyámtól félsz. Nem mondom, ő is erős egyéniség. De beszéltem vele erről; ő természetesnek tartja, hogy átadja neked a házat. – Jó, de ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek… S föl akartam állni, hogy a beszélgetést befejezzük.

De Sanyi, ha egyszer már fölkeltettem, s itt ült, ilyen közel hozzám, jól akarta befejezni az estét. – Szóval mégiscsak félsz, hogy elromlik köztünk minden? Mégiscsak szeretsz egy kicsit. S derekam átfogva maga felé húzott a díványon. De én teli voltam a nap émelyével, s nem bírtam eltitkolni az undoromat. – Hagyj, elegem van ebből. Ma, ott a sírnál… – Nem fejeztem be, de Sanyi, mintha megérezte volna, mi van a mondat mögött. Erőszakoskodás helyett sértetten visszavonult az ágyára. – Ahogy gondolod, édesanyám. Hozzád néha erős idegek kellenek. S néhány perc múlva mély horkolás mutatta, hogy nála ezek az erős idegek megvannak.

 

 

Amikor egy augusztus végi reggel hátrakötött fejjel, kék babos ruhámban először léptem ki a Takaró ház tornácára mint háziasszony: elég tehetetlennek éreztem magamat. A lovakat itató kocsis csendesen köszönve ment el mellettem; hosszú, keskeny arca volt, s nem fordította az ember felé, amikor köszönt. Örzsi, a Takaró ház öreg szolgálója, sompolygó járásával hol itt, hol ott tűnt fel, az ólak közt, kútnál, udvaron. A köszönése is olyan sompolygó volt, az ember nem tudta pontosan, melyik odanézésénél süti majd el. Az anyósom megjelent egyszer-egyszer az előszobaajtóban, de csak a mosdóvizét löttyintette ki. Előző este megmondta, hogy az udvar eztán az enyém, s most száműzetése helyéről, a kisszobából figyelte, hogy veszem át. Én tétován mértem föl a fölsikált gangot, a kimeszelt ólakat, a pince mellett a szikrázó köcsögtartót. A kövér udvaron minden rendbe volt szedve az átadásra, s én úgy éreztem magam, mintha egy megölt ember jószágát kellett volna elfoglalnom.

Odakinn a pusztán szinte minden az én munkám volt. Korhadt ólat, becsurgó tetőt, alkalmatlan szobákat találtunk, s olajkerítéses, befuttatott kis tanya maradt ott a menyecskerózsák virágzásában. Ami ott volt, az nemcsak kő, mész, fa, sokkal inkább: gond, iparkodás. Két évemből a legjobb abba a majorba van beágyazva. Ezen az udvaron kövér, idegen anyag volt minden: a szivattyúkút vasa, az akolban a trágya, a baromfiudvarban a kakasok fényes tolla. A megteremtésében nem volt részem, a megváltoztatásához nem volt kedvem és jogom. Ide-oda őgyelegtem, noha tudtam, hogy a fölkantározó kocsis, a szolgáló, de még az ajtó mögött ülő özvegy is engem figyel, hogy találja magát a szegény lány ebben a birodalomban. Végre megláttam a gyöngyöseimet. A magam baromfiát a nyáron levágtuk, eladtuk; eresztettek itthon nekünk is; de volt néhány gyöngytyúkom, azokat nem hagytam. Most közébük mentem le, nekik kotyogtam, s szórtam, emlékező barátaimnak, a szemet.

Ekkora gazdaság persze nem tűri az ellágyulásokat; én is egykettőre be voltam fogva. A főzés az első naptól az én gondom volt; a kamrában tudnom kellett a fehér meg a barna liszt, a káposztás paprika meg a ringlóbefőtt helyét. A hat tehenet Örzsi meg a béresné fejték, de elszűrni s kimérni már nekem kellett. Harminc-negyven liter is kiment este a házból, s azt nekem kellett félliterezni, a sort álló szegénység köcsögjébe belemernem. A tejföl megtanított rá, hol hibás a pincelépcső, a vaj, hogy kik szedik a tojást. Minthogy Sanyi többnyire a faluban utcázott, a cselédek is hozzám fordultak utasításért. Először az anyósomat kérdezték, de az hozzám küldte őket. – Én nem tudok semmit, kérdezzék a fiatalasszonyt. Kettő közülük bennkosztos volt, azokról is tudnom kellett, hogy kaporral vagy anélkül szeretik-e a túrós lepényt. Lenn a Nagy utcára hajló zöldséges kertben, ahol a lefutó víz iszapja hatalmas répát, káposztát nevelt, a termés már nekem érett: paradicsomot főztem be, káposztát savanyítottam; a tornác alatt kiterített ponyván a behozott bab és mák várt, hogy kiverjék, fölbontsák. A munkám is meglátszott már itt-ott. A kamra polcán, a töppedő szemű, tavalyi befőttek mellett ott voltak az én friss eltevéseim. Az anyósom magával vitte a kisszobába az ágyát s az almáriumot, azok helyébe a mi kinti bútorainkból kellett egy barátságos szobát összecsapni. A konyha melletti nagy fészert, melyben idáig egy limlomos esztergapad s a tyúkokkal rakott mángorló állt, kitakarítottam; ahogy Sanyi csúfolt: egy hallt csináltam belőle. Ott ettek a kosztosaim, ott bontottuk a baromfit, s foltoztuk üres délutánokon a zsákokat. Mai eszemmel csak bámulni tudom az anyósomat, ahogy az ő világát egyik napról a másikra átengedte. A házból csak a kisszobát s a gyümölcsöst tartotta meg (bár ott is nekünk ért a gyümölcs), a vagyonából huszonöt holdat, de azt is felesben művelte Sanyival. Én azonban tudtam, hogy ez az átengedés csak látszólagos. Itt továbbra is az övé minden: hisz az ő munkája, az ő szokásai teremtették meg. S még a kicsorbult köcsögön is elhaboztam: vajon véletlenül maradt-e a többi közt; nem mondják-e, ha kidobom: a koldus, már a köcsög se jó neki.

Különösen Örzsitől tartottam nagyon. Ez a lány, sompolygó járásával, ellenőrző múlt volt az udvaron. Hegyes, ravasz madárfeje volt, de lomha nagy csípői. Az arca után vénlány, a teste után asszony. Mint kislány került még Takaróékhez, s most visszereivel járt orvoshoz. Később olyat is hallottam, hogy az apósomnak dolga volt vele, sőt Sanyinak is ő volt a tanítója. De ez pletyka is lehet. Engem az félemlített meg, ahogyan dolgozott. Az ember sosem tudta, csinál-e hát valamit, vagy csak őgyeleg, leselkedik. Pedig sokat végzett. Aki megszokta, észre sem vette: tett, anélkül hogy feltűnt volna. Azt hiszem, ilyen az eszményi cseléd. Én azonban nem tudtam megszokni. Épp az észrevétlensége idegesített. Noha ugyanabban dolgoztunk, alig szóltunk egymáshoz. Én rábíztam, mint régibb bútorra, hogy végezze, ami jólesik neki; csak akkor szóltam, ha kérdezni vagy tudni kellett. Akkor mindig „Örzsi, kérem”, meg „ugyan már, Örzsi” volt a neve. Őt azonban ez az udvariasság sem fegyverezte le. Csak járt-kelt, kerülte a munkámat, mint én az övét, s estefelé beült az anyósomhoz. A legkisebb változást észrevette. A konyhában másik szögre tettem a szűrőt. Ő visszacserélte. Azért tettem, magyaráztam meg neki, mert jobban a kezemre van. – Ja, mert ott van a helye. Azt hittem, csak eltévesztette – mondta sunyin és kiment. De én attól fogva kényelmetlenül néztem arra a szögre. Az én akaratom csúfolta róla a szokást. Az anyósom ragaszkodott hozzá, hogy ő fizesse, s Örzsi tudtomra is adta, hogy csak segít nekem, de az asszonya nem vagyok. Szinte kereste, hogy állítsa félre az anyósom dolgáért az enyémet. Az anyósom lábai reumásak voltak; esténként meleg fürdőt, korpás pakolást vett. Ilyenkor – hiába voltak vendégeim – Örzsinek a korpás pakolás volt az első. Behúzódott a kisszobába, s az anyósom lába elé ülve a duzzadt inait nyomkodta, s csendesen beszélgettek. Én úgy éreztem: a fiatalasszonyról, a fészer kipucolásáról s a többi újításról. Egészen azonban akkor vadultam el tőle, amikor meghallottam, hogy a gyöngyösömet szidja. Az óltakarító seprűvel ütött felé. Hess, te cifra; a fene a koldus hasad. Ettől fogva lemondtam róla, hogy hozzám szelídítsem.

Az anyósomtól Sanyin idegenedtünk el. Ha ő nem a Sanyi anyja, meg tudom hódítani. Volt benne valami méltóság, ami vonzott. Nem ismertem asszonyt, aki a fákhoz ennyire értett. Ha azokat kell közösben gondoznunk, bizonyára megszeret engem. De hát Sanyit – s a Sanyi szeretetében ő nem ismert kegyelmet. Nem is értem, hogy lehetett olyan vak iránta. Hogy nem érezte: mit kell szenvednem tőle, ha nem is bánt. Hisz én is szeretem, különösen újabban Zsuzsikát, de ha azt látnám, hogy egy nemesebb természet, a férje vagy kedvese, jelentéktelen fekete dorombolónak tartja: nem sértődnék meg. Az anyósomban azonban megvolt az anyák hibbanása: amit Sanyi dicsekvésben magáról összeköltött, ő mind elhitte (azt mondhatnám: a maga tökéletességével kitöltötte), s azt kívánta volna, hogy én is elhiggyem. Én őt próbáltam szeretni, ő azonban azt követelte, hogy Sanyit imádjam.

Az első hónapban még ő is velünk ebédelt. Én minden főzés előtt megkérdeztem: édesanyánk mit enne? A rakott kelt szereti-e édesanyánk? Disznóhússal csináljam vagy csak kolbásszal? Ő ezt a figyelmet mindig elhárította. – Ami nektek jó, nekem is jó, csak ahogy megszoktátok. De azt ritkán mulasztotta el, hogy Sanyi étvágyát a figyelmembe ne ajánlja. – Pogácsát csinálsz? Csináld tejföllel, Sanyi azt nagyon kedveli. Vagy megemelve a födőt: Bableves? Tettél bele cukrot? A bablevest Sanyi cukorral szereti. Én utálom a sósban az édest, s meggyűlöltem a tejfölös pogácsát; de édesanya kívánsága volt: megtettem. Csak legalább Sanyi ne vette volna észre a kedvezést. De ő mindent észrevett, s szerelmi jelt látott benne. – Tejfölös pogácsa? Látom, el akarsz érni valamit nálam. A fejivel marakszunk, de a gyomrának kedvezünk. – Édesanyád kért, hogy így csináljam. – De azért megcsináltad. Tetszik látni – fordult az anyjához –, ilyen asszonyka ez. Még ha valami jót tesz, akkor sem akarja elismerni, hogy jóságból teszi. Tüskés, mint a szelíd gesztenye. Szerencse, hogy olyan férjet kapott, aki kikaparja a tüskéből az édest.

Az igazi az lett volna, ha ilyenkor mosolyogni tudok. De az rosszabb lett volna, mintha hamisan esküszöm. Nem, nem telt tőlem több, mint hogy sötét függönyt göngyölítsek alá az arcomra, s amögé rejtsem a bosszúságomat. De éreztem, hogy az anyósomat nem csaltam meg ezzel. Ő belát a megmerevedő arcbőröm mögé; észreveszi, hogy a fia szerelme nekem rosszulesik. S mosolya mögött ott van az ítélet: az én Sanyim ennek a semminek… Megpróbáltam kibékíteni, s a pártomra vonni. Esténként, mikor a virágait gondozta, kimentem utána a kertbe, s a szüleiről kérdeztem. Ki volt olyan nagy kertész: az apja-e vagy az anyja. Meg hogy nem utazna-e el egyszer a szülőföldjére. De ilyenkor is rendesen Sanyira térítette a szót. Megtudtam, hogy fiúcskaként milyen gödrös arca volt; hogy az állán a forradást a pincelépcsőn szerezte. A képes fiókból is ő került elő; a hat unokatestvér, középen egy nagy karikával, félhosszú nadrágban a gyönki diák Sanyi. A többi gyerek megrettenve bámul a lencsébe; ő azonban ott is nevet, az ember azt mondaná: ehol a nyíltszívűség. Nekem is valami ilyesmit kellene mondanom. Mert hisz van-e meghittebb jelenet, mint amikor két asszony, anya és feleség együtt nézik, hogy milyen volt gyereknek, aki most a büszkeségük. Én azonban nem bírtam ilyesmit mondani erre a gyerekre. Hisz ez már itt is azon töri a fejét, hogy engem a melegségével, a nyíltszívűségével, a szája fölött sarjadó bajuszkájával bezsírozzon. A többieket kérdem: ez a pici itt ki? Imre? Hát ez a nagylány a kétoldalt előretett copfjával?

Sanyi pedig érzi, hogy félek az anyjától, s ennek a félelemnek az árnyékában igyekszik még jobban a hatalmába vonni. Kinn a pusztán két fogás volt az ebéd, s én az utolsó falatnál fölálltam. Most az ebéd is hosszabb: nem elég, hogy a tészta után gyümölcs vagy főtt kukorica kerül az asztalra, Sanyi még egy félórás ejtőzést is kialkuszik. Anyukám, csak ennyit, mutatja már a tésztánál. S akkor én mehetek feketét föltenni. Ez a fekete nagyszerű ürügy, hogy az ebédet megnyújtsuk. Sanyi, hogy a szagát is érezze, Pestről egy jénai gömböt hozat, s most már ott fő a fekete hármónk közt. – Áj, érzed ezt az illatot? Ez olyan, mint az orosznak a szamovár. Olyan családias. – S már húzódik is hozzám, s a székem támlájára veti a kezét. Föl próbálok állni: az edényt lerakni. De ő leint. – Miért te? Ha olyan sürgős, vigye ki Örzsi. Te nagyszerű nő vagy, édesanyám, de nem tudod az életet élvezni. Az ember sürögjön, forogjon – magam is futkosom eleget –, de aztán lebegjen, ringatózzék is kicsit; abban pihenik ki magukat az idegek. Neked az a hibád, hogy sosem vagy egészen kipihenve! Na, ülj meg hát azon a széken, és gyere már kicsit közelebb. Úgy ni. S egészen bevon a hóna alá. Az anyósom ott ül velünk szemben, fekete helyett egy vajkörtét hámoz, s én tehetetlenül tűröm a vállamra nehezedő kezet. Díványnak érzem magam, melyre ez a sziesztázó, magával tehetetlen ember kényelmesen ráhenteredik. Minden ujját, minden lélegzetvételét külön érzem, s minden erőmet össze kell szednem, hogy le ne lökjem, el ne kiáltsam, még csak meg se borzongjak, mert hisz, aki szemben van velem, az a körteleves kés fölött mindent észrevesz, s egy-egy kutató, hideg pillantásából magam is a házasságtörőt látom már magamban.

A rossz házasságban – s melyik nem rossz – az a szörnyű, hogy ami az egyiknek szokás, az a másiknak kikerülhetetlen vértanúság. Most a széktámla, most a nyakamon az ujjak, a hátbapacskolás; az ember tudja, mi következik, s hogy mindez óraműszerűen megjön: ez táncoltatja meg legjobban az idegeit. Egyszer aztán én sem bírtam tovább. – Légy szíves, ne dőlj rám. Ha fáradt vagy, pihend ki magad a díványon, mondtam és fölálltam. Sanyi nem fogta föl mindjárt a hangomban a veszélyt. Az emésztés lehúzta fejéből a vért, s oldalának hiányzott az elbabrálható asszony. – Látod, milyen vagy – panaszkodott nyűgösen. – Egész nap futok, loholok; ez a fél órácska veletek, édesanyámmal, a boldogságom, s te ezt is irigyeled tőlem… Én azonban, ha egyszer már megszólaltam, nem bírtam megállítani magamat. – Ha loholsz, a cimboráiddal loholsz. Ott söröztök a postán: az az egész napi loholásod. A cselédek meg nem tudják, mihez fogjanak.

Nem néztem sem rá, sem az anyjára. Eltökélten álltam az ajtóban, s bár okosabb lett volna indulni, harcszomjasan benn maradtam. Annyi mindent mondtam, hogy Sanyi bágyadt agyának meg kellett gondolnia, hol fogjon bele. – Látod, ez rád vall, édesanyám, kezdte a végiről. Egyszer álltak vagy két órát dolog nélkül, de szétmegy a szekér, megdöglik az ökör, eltemetjük az öreg bérest, s még mindig azt fogom hallani. Egy kicsit kisebb szántanivaló maradt a Studinka részen, mint gondoltam – magyarázta az anyjának – s a cselédek már délelőtt megjöttek. Délig már nem is volt érdemes másba kapni. De ő már úgy látja, hogy a cselédek dologtalan álltak, én meg a postán sörözgettem. Véletlenül nem is a postán voltam akkor, hanem a terményesnél. Ha tudni akarod, kétszáz pengőt szereztem az alatt a fél óra alatt, mert elértem, hogy az árpámat elsőrendűnek vegye át. De te persze csak azt jegyezted meg ebből, hogy a cselédek nem tudtak mihez fogni.

– Te mindig épp akkor szerzed a kétszáz pengőt – mondtam én, noha éreztem, hogy a hallgatás bölcsebb lenne. De a szó szót szomjazott, s nem bírtam elhallgatni. – Csodálkozni fogsz, épp akkor. A modern gazdálkodás nem az, hogy az ember kiadja reggel a cselédeknek a parancsot, aztán elballag megnézni őket. Én nem ispán vagyok, hanem gazda. Ha az üzememet helyesen akarom vezetni, az egész gazdasági életet ismernem kell. S néha ha meg is iszom egy pohár sört a postán; nem azért megyek oda, hogy a postamester vicceit meghallgassam – azokat úgyis kívülről tudom már –, hanem mert oda minden hír befut – állatorvos, jegyző, a környéki gazdatisztek, napilap, hivatalos lap –, nekem azt mind ismernem kell, hogy kalkulálni tudjak. Senki sem becsüli nálam többre szegény édesapádat, de ő jobbára mégiscsak alkalmazott volt; azért tartották, hogy felügyeljen. Az csak a te szívedre vall, hogy a jó gazda képét róla alkottad meg. De engedd meg nekem, hogy ebben más véleményem legyen. – Mi köze ehhez édesapának? – kiáltottam én haragosan. – Ha a magad lustaságát kell mentened, te még a koporsókat is fölforgatod.

Kijött hát ez is. Tudtam én már ezt a pusztán is: Sanyi nemcsak dicsekvő, nagyszájú, de alapjában véve kényelmes is. Tán a többi tulajdonság, a bölcsködése, fölénye, érzelmessége is ebből eredt: a gondolkodást, a komoly érzelmeket kerülte velük. Ha olyan asszony vagyok, már Huszárpusztán is odaszoktattam volna a díványra. De ott még nem bújhatott el előlem: az én munkám őt is kihajtotta. Itthon itt volt bozótnak a modern gazdálkodás; a főiskolán fölcsípett gondolatok: magborsót termelni, traktorral szántani, kupeckedni. Én mindebben csak nagyszájú dologkerülést láttam. Nem attól féltem, hogy elfizeti magát; a Takaró birtok énnekem akkor még nem kívánt aranybányának látszott. Az én félelmem az volt, hogy még elviselhetetlenebbé válik. Egy dologtalan emberrel még nehezebb lesz együtt élni.

Sanyi elhűlve fogadta a hallatlan jelzőt. Lusta, ő, aki sosincs meg tevékenység nélkül? Ha más nem: a régi rossz órákat piszkálja a zsebkésével. – Szóval lusta is vagyok. Jó, nem vitatkozom veled. Csak arra kérlek, respektáljuk egymás munkakörét. Én nem szólok bele, hogy mit főzöl, hány kacsát nevelsz; te is bízd rám az én dolgomat. Az én szüleim három évtizedet éltek egymás mellett, de sohasem hallottam, hogy egyik a másik munkáját bírálta volna. Tartsuk meg ezt a jó szokást mi is. Vagy attól félsz tán, hogy elpazarolom a fejed fölül a házat?

Hogy a szüleit emlegette, még jobban megvadított. Nem elég, hogy a karját az anyja védelmében rakja a nyakamra, még veszekedés közben is neki hízeleg segítségért. – Ha elpazarlod, a magadét pazarlod, kiáltottam. Nem kell arra emlékeztetned, hogy koldus vagyok. – De ki emlékeztet? – kérdezte megszeppenve Sanyi. Először megbántod az embert, aztán érzékenykedsz. Én azt kértem tőled, hogy ha rosszul gazdálkodom, ne szólj bele. Nem kell félned, meglesz mindig a betevőd. – Én nem is a betevőtől félek, hanem tőled, hogy nevetségessé teszed magad. – Márpedig az én fiam eddig még nem tette nevetségessé magát, kedvesem – szólalt meg most az anyósom is, aki az utolsó heves mondatokat már fölállva hallgatta. Majdnem hogy szelíden mondta, de én éreztem, hogy ezzel a szelíd mondattal mindennek vége köztünk. Sanyi is ilyesmit érezhetett, mert most már ő jött a segítségemre. – Nellike nem egészen úgy érti, ahogy mondja. Az ő szája nyersebb, mint a szíve. Végül is megértem: ő nem bízik az újstílusú gazdálkodásban. Félt, hogy kudarcot vallok vele. – Én nem félek, nekem semmi közöm az egészhez – mondtam most már valóban minden logika csúfjára, s kimentem végre a szobából. Keserűségem az anyósom szavára mintha befagyott volna: az előbb csupa láz, indulat volt, most csupa meredtség, súly. Amikorra a szobába visszakerültem, már Sanyi is behúzódott az anyjához.

Az anyósom néhány nap bejött még a közös ebédhez. Harmadik vagy negyedik nap Sanyi félrehívott. – Nellike, édesanyám szólt. Azt mondja, szívesebben főzne külön. Ő már öregasszony, megvan a szokása, a megszokott ideje; meg látja, hogy mi is nagyobb főzést teszünk a kedvéért. A pitvarban ott van a régi nyári tűzhely, azon ő hirtelen összekotyvaszt magának valamit. – Jó – mondtam keményen, bár belül bántott a dolog. – De akkor Örzsit is vigye. Inkább elvégzek mindent, de nem kell, hogy állandóan mögöttem kémkedjen. – Ez megint a te rémlátásod. Különben édesanyám is úgy gondolta, hogy Örzsi vele menjen. – De én fejni sem engedem. Megfejek magam. – Mit mártírkodsz már megint? Mintha azt kívánnám, hogy tönkretedd magadat. Majd veszünk egy kislányt melléd is. Én csökönyös arccal ültem és hallgattam, s vártam, hogy Sanyi kimondja, aminek a kimondása már ott feszengett a száján, igaz, a félelem is, hogy megbánt vele. – Attól félek – kezdte félrenézve –, hogy édesanyám rosszul ítéli meg a házasságunkat. Ő nem tudja a magadfajta nők idegzetébe beleélni magát. Ő a maga házasságán át nézi a miénket is, s köztük harminc év alatt kevesebb per volt, mint köztünk kettőben. Ez persze, nem azt jelenti, hogy a mi házasságunk nem jó… S panaszos kíváncsisággal nézett rám: megrettenek-e attól, hogy a mi házasságunkat mások rossznak tarthatják. De én nem tiltakoztam, nem mentegetődztem. – Megmondtam neked, hogy ne költözzünk ide. Itt még az a kis béke is elromlik, ami megvolt köztünk. – De mért romlana meg? – ijedt meg Sanyi. – Neked az a hibád, kisanyám, hogy mindjárt úgy elcsüggedsz. Azért, mert édesanyám külön ebédel? Öregek és fiatalok külön értik meg a legjobban egymást. Azt ne hidd, hogy ő mondott nekem valamit. Akkor nem ismered édesanyámat. Ő lesz az utolsó, aki ellened ingerel. Igazán nincs értelme ilyenekkel nyugtalanítanod magad. S még soká gügyögött róla, hogy a mi házasságunk milyen jó. Ha van egy kis villámlás, az csak a magasfeszültség jele.

Ettől fogva az anyósom még jobban vigyázott, hogy a kettőnk dolgába bele ne szóljon. A kisszobából ritkábban került elő, én sem mentem utána hátra a kertbe, de ha összeakadtunk, csupa Nellikém meg édesanyánk volt minden szavunk. A kisszobának üvegablaka volt, s ha a pitvaron átmentem előtte a nappalinkból az első szobába, ott láttam őt, amint a csúztól megduzzadt szép kezével kézimunkázgat. Örzsi átvitte hozzájuk a csúszkálni kezdő Zsuzsikát; az eltolt asztal helyére egy kendőt terítettek, s hol az anyósom pillantott a madeira lyukakról a szemüveg fölött a gyerekre, hol az ragyogott rá, hasig kiemelkedve a kendőből, párnákból, mint egy kis cigánysellő. – No látod, milyen kevés bajod van édesanyámmal, mondta diadalmasan Sanyi. S csakugyan, az Örzsi sompolygásán kívül semmi sem emlékeztetett rá, hogy még egy háztartás van a házban. Én azonban tudtam, hogy abból a kisszobából egy másik párt figyel. A cselédeim néha visszamondták, amit Örzsitől hallottak. – „Ahhoz ne nyúlj, az nem a tiétek.” „Már az sem volt jó az asszonyodnak?” Én elnémítottam őket, de szinte a fülemmel hallottam a lavor fölött, lábmasszírozás közben elejtett szavakat (az anyósom vigyáz, hogy semmit meg ne halljon, Örzsi, hogy mindent beadjon), s ha Sanyi néha behúzódott az anyja búsulójába, a szokásosnál is idegesebben jártam a szobákat, s az első megjegyzésre kitört belőlem: ezt is ott sütöttétek ki a kisszobában. Lapító csönd vett körül a házban. Mintha még a régi bútorok is Sanyit oltalmazták volna. A gazdánk beleszeretett ebbe a boszorkányba. Amíg a szerelem tart, szolgálnunk kell neki. De ha Sanyi egyszer azt mondja, megutáltam ezt az asszonyt, a mozsár és a kávédaráló is ellenem peng és recseg itten.

Ez ellen az ellenséges csönd ellen, ha itt akartam maradni, szövetségeseket kellett keresnem. Sosem szerettem a vendégeket. Berontottak nagy mosolygással, a torkukban készen tartott kedélyességgel, esznek-isznak, elrabolják az ember napját, s elvonulnak azzal, amit az életünkből kikémleltek. Édesapáéknak nem is igen voltak vendégeik; a grófnak volt egy öregebb vadásza, azzal találtam őt néha beszélgetésben. A pusztára ki-kihozott egyet Sanyi; de félreestünk a világtól; a Bodolai-félék sem kívánták meg a kedvességemet. Itt azonban itt voltunk a falu közepén; a lótó-futó ember egyik helyről a másikra menet is beugorhatott hozzánk. Sanyinak az volt a legnagyobb öröme, ha valakit elcsípett belőlük. Az előszoba kredencében ott állt a pálinka, s nekem délelőtt főzés közben is be kellett ülnöm harmadiknak. Rendesen volt valami futó ürügye a behozásuknak. Slenkai doktor az anyósom kezét vizsgálta meg. Dányi az istállóba nézett be, ahol árván rázta a fejét a kimarjult lábú Dáma. Az adóügyi valami rendeletre figyelmeztette Sanyit. Sanyi ilyenkor a feje fölé emelte Zsuzsit, s élvezte a házasság varázsmutatványát, hogy hívására egy bekötött fejű asszony perdül be, akinek ő a derekán tarthatja a kezét, míg a többinek vagy nem volt felesége, vagy nem olyan, akiben kedvük teljék.

Ezekben a vendégekben én eleinte csak a Sanyi cimboráit láttam. Egy-egy ellenséges folt volt mindenik. Slenkai, az a dohányszagú száj, melynek még édesapa holttesténél is jólesett közelhajolnia hozzám. Dányi, a vörös arcban vizenyős szem s durvaságának a híre. Az új főjegyző egy illatszer-reklám. A kis adóügyi, hosszú keskeny arcban két ibolyaszem; az egész kompániában tán még ő a legrokonszenvesebb: a többiek állandóan rajta nyargaltak, hogy franciául tanul, s verseket küldözget a folyóiratokba. Sanyi minddel nagyon jó viszonyban volt; ha együtt voltak, minduntalan hátba verték egymást, s versenyt kacagtak a tulajdon szavaikon. Amikor elmentek, furcsa dolgokat mondott el róluk; nem tudom, azért-e, hogy még eredetibb fickóknak tartsam őket, vagy hogy a maga különb voltát bebizonyítsa. Slenkai például, akinek az a finom, koraősz asszony a felesége, minden nőbetegének nekiment. Sanyinak biztos tudomása volt, hogy Örzsit is megostromolta, mikor a fogait csináltatta. Dányi csak a sváb volt; a neve is magyarosított. A lovakkal bánik a legszebben, aztán a parasztokkal, aztán a családjával. Lajoska, az adóügyi, még ártatlan; a postán egyszer összecsukták a kihordónéval, de ő az ablakon kiugrott. A legkevésbé a főjegyzőt szerette. Csak most választották meg; ő volt az első katolikus főjegyző Fáncson, és Sanyi a választékosságát is összefüggésbe hozta a katolikusságával. Avval tüntetett, hogy a többieknél halkabban beszélt, egyforma színű zoknit és nyakkendőt hordott, s önhitten mosolygott; Sanyi szerint selyemfiú volt: egy fehérvári özvegyasszony taníttatta ki.

De nemcsak Sanyi tudott róluk ilyen történeteket, azok is őróla. Az egyre gorombább ugratásokból, háta mögötti beszélgetésekből legalább ez érzett ki. Mind többször történt meg, hogy nem Sanyi hítta be őket, hanem jöttek maguktól, okkal vagy ürüggyel. A legmerészebb természetesen Slenkai volt. – Itthon van az a Sanyi gyerek? Hát hol kujtorog ilyenkor? Ha énnekem ilyen kis feleségem volna, én rántanám be a bablevest. No, nem baj. Mondja, kisnagyságos, van még abból az ánizsos pálinkájukból? Közben Takaró nénit is megnézem. S már indult is befelé az előszobába. S hogy jól a szemembe nézve a likőrét kiitta, mintha csak most születnék meg a szembogarában: csillogón végigmért. – Hogy az ördögben van ez? Dolgozik maga valamit? Vagy csak felöltözik, mint a színésznék, háziasszonynak? – Mért kérdi? – Mert mindig olyan tip-top. Még a kendője sem csúszott félre. S hogy elmondom, mi mindent végeztem: – Hát ez igen. Ez a Sanyi, ez kihúzta a lottón. A szerelemben nem épp ész szerint mérik a szerencsét. Csak ez a gyerek el fogja rontani. – Már mért? – Mert eldicsekszi. A múltkor a postán az egész férfitársadalom előtt bizonygatta, hogy neki hány nővel volt dolga, de eggyel sem esett olyan jól, mint a feleségével. Nem mintha nem hinném el, de okos ember az ilyesmit nem beszéli el. Ha énnekem juttatna ilyesmit az a jóságos teremtő, bekaparnám, mint kutya a koncot.

Dányi előbb az istállókba, ólakba kukkantott be, s onnét jött föl a cseléddel pörölve énhozzám. – Nem vagyok megelégedve, kisnagysága, az állataikkal. Takaró bácsi idejében nem ilyenek voltak a hízók. Az a föltört ló máig sem kapta meg a kenőcsét. Azzal ő is húzódik befelé. – Ennek a Sanyinak folyton magtermelésen meg gyümölcsön jár az esze. De ami készen itt van, azt nem becsüli meg. Hallom, most meg traktort akar venni. Vigyázzanak azzal a traktorral, azon még a föld is elmehet. Ez nem olyan nép, hogy bérbe szántasson. Vagy magát nem érdeklik a gazdasági kérdések? Beéri a szerelemmel… A főjegyző ebben is finomabb volt. Ő a délutáni elöljárósági ülést jött megbeszélni. Azt szeretné, ha a katolikus óvoda dolgában egyetértenének. Sanyiban van egy kis vallási elfogultság: neki csak a református az ember. Folyton azt emlegeti, hogy a katolikusok a pápa papucsát csókolják. Isten büntetése, hogy ő meg egy katolikus asszony papucsa alá került… Lajoska csak akkor mert beállítani, ha külön küldetése volt rá. De ezt a gyengéjét már annyira ismerték, hogy hamis passzusokat szerkesztettek a községházán. – Te Lajos, nem adnád be a Takaróékhoz? Már itt van érte az állatkereskedő. Aztán eljöttek ők is megkérdezni, hogy állta a tréfát a Lajos. Lajos pedig csupa készen hozott mondat volt és csupa zavar. A nyakam Botticelli-vonaláról beszélt, s közben azt mondta: izé.

Érezték ezek a férfiak, hogy én – nem is én, a magányosságom – szövetségest keres az uram ellen? Vagy minden férfi természetes ellenség, ha egy fiatalabb, nehezen elérhető asszony tűnik föl közöttük? Az bizonyos, hogy én csak azért bírtam elviselni őket, mert ott volt szemükben a sandaság, szájukban a tréfának öltözött kritika Sanyi ellen. Ami eddig mint valami veszedelmes robbanószer összepréselve volt a szívemben, most, anélkül hogy nyíltan buzdítottam volna, szétoszlott egy egész társaságon. Bármily furcsa, attól, hogy a bandáját ellene szerveztem, énnekem magamnak is könnyebb volt őt elviselnem. A rossz házasságban az a legrosszabb: gyalázatossá is lesz. Itt éltem egy ember kenyerén, s a barátait csak azért szíveltem, mert az ellenségeivé sikerült tennem. Ha Slenkai vagy Kardos főjegyző úgy beszélnek Sanyiról, mint ő magáról (bár ebben nehéz lett volna utolérni), biztos, hogy a gyűlöletes oldalukba kapaszkodom. „Ilyen embert hozol a házamba, aki az Örzsiteknek is nekiment?” „Megmondhatod a Dányidnak, pucolja le a lábát, nem istállóban van.” Ilyenekkel martam volna őket, amíg el nem emésztem a háztól. Így azonban az értékes tulajdonságaikat is fölfedeztem, s beleszoktam, hogy mint megkezesített fenevadakat, magam körül tartsam őket. Ha arra gondoltam, hogy Slenkai egyszer nekem is odanyomja a dohányszagú száját, akkor persze minden izom megfeszült bennem. De ha mint házigazdát néztem őt, amint a kisasztalkájuk fölött a bort tölti, s konya bajusza alól a fényes száj rám nevet, akkor szinte szerettem ezt a falusi gavallért. Kissé hajlott tartásában sem rokkantság, hanem meleg kényelmesség, forró tapasztalat érzett; szállodai szobák, amelyekbe, fehér virággal a mellén, régi színésznőket vitt fel, falusi özvegyasszonyok, csókkal gyógyított betegek, de nehéz szülések, téli kocsirázások, talán a lelkiismeretében elsüllyedt halottak is. Dányiról az egész környék elismerte, hogy kitűnő szakember. Messzi pusztákra vitték oltani, s ha az ember a díványon egyedül maradt vele, egyáltalán nem volt durva, inkább csak lemondó, s a volt magántanár hangján beszélt félbemaradt főiskolai pályájáról, egy-egy új szérumról vagy a pécsi jezsuita kollégiumról, ahová a fiát járatta. Lajoskával, ha nem izzad úgy a tenyere, s a két elálló füle közt nem olyan nevetséges az a néhány szál bajuszka, tán még össze is melegszem. Ő pesti folyóiratokat járatott; meghozatta a bennük megtárgyalt könyveket, s azt szerette volna, ha én is annak a papírvilágnak a szemével nézem őt, a műveltségét s a többieket, akik könyvei tükrében csupa nyomorékok voltak. A nevetségesen elálló füle s gyér bajuszkája (melyet mégsem borotvált le), azonban elvette a hitelét a könyveinek is; a rám tukmáltakból többnyire csak egy-két ívet olvastam el, hogy éppen konyítsak hozzá. A Franklin Társulat világirodalmi regényei voltak: Unamuno, Turgenyev, Gogol, akiknek az iskolában a nevét sem igen hallottuk. A legkevésbé tán a főjegyzőt szoktam meg; pedig Sanyi egyedül őrá volt féltékeny, s a falu is őt figyelte: na, a főjegyző meg Takaróné. Az igaz, hogy szépen öltözködött, az arca is simább, szabályosabb, s bármiféle tárgy merült föl, egyetemi végzettségű emberekkel is óvatosan és okosan beszélt róla. De a kabátzsebéből batisztzsebkendő hajolt ki, s az ember úgy érezte, hogy a kivállvattázott kabátja is csupa ilyen batisztzsebkendővel van teli. Csak el kéne kezdeni húzogatni belőle, s az egész ember egy üres ruhává csuklana össze.

A férfiak mögött lassan a nők is megjelentek. A doktornénak feltűnt, milyen sűrűn botlanak be hozzánk az uraik. A legényemberek besúgták, hogy gyakran van szó rólam. – Már megint a szép Takarónénál snapszoztatok? Újabban, úgy látszik, nála van a posta. Őket is vallatták, hogy milyen asszony vagyok: szemről nem is látszottam kacérnak. Erőltették, hogy összejárjunk. Így megismerik, ellenőrizhetik a veszedelmet, ha szükséges, mondanak is olyat, amivel elveszik az uruktól a kedvem. A férfiaknak is tetszett, hogy egész estékre a helyükbe mentem; attól napközben csak még bátrabban beállíthattak. Akkoriban a lórum meg a römi volt kártyajáték. Mi is azt rendeztünk a télen át: römi-estéket. Egyik héten Slenkaiéknál, a másikon Dányiéknál, a harmadikon minálunk. Az ember bekapta a vacsorát, kiakasztotta a szekrényből a hosszú ruhát (melyre mindig került egy új fodor, új gallér); a kert alatt már ott cigarettázgattak Lajoska és a főjegyző, együtt mentünk a nyirkos estében a községi doktorházak felé.

A két asszony közül Slenkainét szerettem meg jobban. Szinte lányos teste volt; a három gyerek nyomot se hagyott rajta; az arca is kedves, vékony, s fölötte, mint nem várt hóesés, a koraősz haj. S a fehér haj és a lányos test is összhangban vannak; meleg szemben, könnyű mozgásban még sosem éreztem ennyi rezignációt. A Slenkai Jóska felesége! Mi lehet az más, mint egy szerelem sírja, s egy kis béke, otthon a gyerekeknek. Ahogy gyöngéden megcsókol, érzem, hogy nem én vagyok az első asszony, akit a lakásba így bevezet. Beleszokott a megaláztatásnak ebbe a szertartásába, s szinte derűsen végezte… Marcsa, az állatorvosné, nem volt ilyen rokonszenves, mint Katinka. Babaarca, amikor csak mosolyogni kellett vele, elég szép lehetett. Most a mézédes szívélyesség s a riadt elkomorodás közt nem volt meg rajta az átmenet. Mellét és hasát hatalmas fűző tartotta össze, s ha nem nézett rá az ember, nem kellett kedvesnek lennie: mintha ennek a fűzőnek a szorítása ült volna ki az arcára. Úgy nézett maga elé, mint akinek valami nehéz dologra kell gondolnia, de nem jut az eszébe. A fiúktól hallottam, hogy iszonyú féltékeny. Pedig Dányi nem volt Slenkai; ő inkább gyűlölte, mint csalta a feleségét. Néha elcsíptem a gombszemét, amint a szoba másik sarkából rám meredt: a butaság így nézheti a végzetet. De ha mellém ült: szakadatlan hízelgés volt. Míg Katinka szinte testvéri alázattal kezelt (mint hálátlanabb szerep a látszólag hálásabbat), ő félelmes ragadozóként bánt velem, akit csak állandó tömjénezéssel lehet lekenyerezni. A ruhám, a kezem, a hajam hulláma: mindenre volt dicsérete. Nincs is több ilyen asszony a környéken, mint én. A zöldkeresztes, á, az meg se közelített. Arról ne is beszéljünk, pillantott Katinkára, hogy milyen perszóna volt. Szerencse, hogy elhelyezték. – Nem, nem ismerek senkit a környezetünkben, akit hozzád lehetne hasonlítani. Nem csoda, hogy a férfiak meg vannak bolondulva érted. Lajoska, azt mondják, egy verseskötetet költött össze rólad. De megsúghatom, a főjegyzőnk is lekozmált kissé. A múltkor azt mondta: van benned valami Greta Garbóból; csak szebbek a lábaid. A filmen biztosan nagy sikered lenne.

Ez különösen kedves terve volt, hogy engem Kardossal összeboronáljon. Náluk mindig a főjegyző mellett kellett ülnöm. – Maga menjen Nellikének gibicelni – mondta, s mint valami kerítő, rám hunyorított. Ha a főjegyző; akkor nem az ő ura. Azonkívül Sanyit dicsérte tüntetően. Meglepetésemre őt Katinka is nagyon szerette. – Nagyon derék, aranyos ember az urad, mondta egyszer négyszemközt. Én nagyon szeretem: mint egy gyerek. Azt csinálhatod vele, ami jólesik… A maga házasságának a tapasztalata szólt belőle vagy az önkéntelen szövetség a szerelmi kijátszott iránt? Az asszonyok Sanyinak a férfiak ellen is mindig pártját fogták. A kártya itt nemcsak kártyacsata volt, de szócsata is. A hallgatás nemhogy kötelező nem volt, de a férfiak lapjukkal a szellemességüket is kitették. Slenkai szűkszavú és selma volt, Dányi magábasüppedt és sokszor közönséges; Kardos a hölgyekkel kacérkodott, Lajoska valami francia vagy latin mondást próbált meg elsütni. A legbeszédesebb természetesen Sanyi volt; ő minden lépését megmagyarázta. – Ki fogja azt a zöldet? Na, majd én megpróbálok az illető szívére hatni. Makk… Mit szól a makkomhoz, nagyságos asszonyom? Nagyon ravasz, de én még sokkal ravaszabb vagyok… Ebben is volt valami verseny, hogy ki mit mond, kire pillant és ki nevet neki. Sanyi nagy kártyás volt, főként magyar kártyában, de orákulumnak akart látszani, és sokszor belebukott a jóslásaiba. A férfiak ilyenkor mindig őt szuttyongatták. – Na, Sanyi, tegyél. Passz? Ejnye, Sanyi, neked mindened a markodban marad… Az asszonyok azonban az uraiknak estek. – Ne búsuljon, Sanyi, az irigység beszél belőlük. Nem lehet egynek mindenben szerencséje. Kártyában és szerelemben is. – Ha ez igaz volna, mondta gorombán fás hangján Dányi: akkor én még a keresztlevelüket is elnyerném maguktól.

Ma már csodálom, mi örömet találtam én ebben a sótlan társalgásban, ahol még a kártyák neve is elég vicc volt, pláne, ha „fogni” meg „tartani” lehetett. A szódásüveg kézről kézre járt, a tálakról ropogva fogyott a keksz, s mögöttem két-három gibic is lapított, nikotinos ujjukkal a kártyámba belenyúlva. – Ne azt, kisnagyságos. – De nagyon is azt. Ne féltsd te a szépasszonyt. S hol egy váll, hol egy boros lehelet nyomult a karosszékem körébe. Mi volt a jó ebben? Mért mosolyodtam el még másnap délelőtt is, ha Lajos pirulása eszembe jutott? Nyilván nem a játék, a társaság, a gorombaságok tetszettek. A hatalom volt talán az édes? A befolyás? Ott ültem egy alacsony karszékben, bezárva a bőrömbe, mint villanyégő az üvegjibe, s mégis mindenkin ott volt a fényem, mindenkinek az volt a fontos, hogy én hogy fogom a kártyát, kire nézek, mire mosolygok. Külön senki sem kellett közülük, se udvarlónak, se barátnőnek, meg Katinka iránt is csak részvétet éreztem. Mi volt hát a jó? Hogy minden szemben én voltam? A férfiak versenyző mozgása, az asszonyok kegyelemkérő tekintete részegített meg? Íme, a pusztai lány, akit az apja hallgatása nevelt, lejött a dombjáról, s összekavarta az embereket. Lehet, hogy ez is. De tán csak az, hogy volt megint, az idegen házban, nekem is egy köröm. Harmadik pénteken, amikor minálunk lármáztunk, a kisszoba ablakán át sötét pillantások figyelték, hogy viszem be az elsőszobába a szendvicses tálakat. (A szendvicseket én kezdtem el; örömöm telt, mindeniket egy kicsit másra csinálni. Az egyiken citromszelet volt pástétomon, a másikon sonka volt szivarkába összegöngyölítve, a téliretek kicsipkézve.) A bibliai parázna viszi a tálait, gondolták a lábfürdő fölött. S nekem ez is tetszett. Elvettétek a pusztai házamat, kitagadtál a kemenesaljai gyümölcsösből, de azért nem börtönözhettél be.

Legjobban Sanyi volt megmámorosodva a sikeremtől. Alighogy az utolsó éjjeli lámpás is elvált tőlünk, a Nagy utca kerítései alatt már megkezdődött az ő duruzsolása, a sokaktól megkívánt asszony birtokba vétele. – Elég kellemes este volt – kezdte oldalamhoz simulva, míg én az éjjeli lámpással a tócsákat világítottam új cipőm előtt. Ez a Slenkainé nagyon kedves, finom asszony, és bennünket nagyon szeret. Jóska is jó pofa; férjnek persze nem kívánnám. Mind elég kellemes emberek; legfeljebb ezt a főjegyzőt nem veszi be a gyomrom. Mindenkinél finomabb akar lenni. A römi se jó neki; ő bridzselni akar. Olvasta a Társaság-ban, hogy az előkelő zsidók most bridzselnek. Aztán micsoda? Egy szegény harangozónak a fia. Ne értsd félre, anyukám, nem vagyok féltékeny rá. Te nem az a természet vagy, akire féltékenykedni lehet. Nagyon jól tudom, engem is milyen nehezen szoktál meg. Az emberek éppen azt érzik benned, hogy téged nem lehet megkapni; a férfiakat ez ingerli a legjobban. De hát kiókumláltam én ezt már azon a Szilveszter estén. El kell ismerni, anyukám, hogy asszonyokhoz értek egy kicsit. Akkor sokan mondták: ej, az a fakó, kedvetlen pusztai lány; hisz egy jó szót sem lehet kiszedni belőle. De én már akkor is éreztem: azt nézzétek meg, ha én azt a sápkóros lányt egyszer átmelegítem. Valljuk be, nem kis munka volt. Az olyan piperkőc, mint Kardos, elcsüggedt volna benne; de engem, ha én egy asszonyt szeretek, nem lehet elcsüggeszteni. A karmolástól csak nagyobb kedvem lesz úgy istenigazában megszorítani.

Én szótlanul világítottam a lábunk előtt a göröngyöket, a telkünkön ottmaradt káposztatöveket, a szérűnk répásvermeit, a holdban sárgálló szalmahúzásokat, s a duruzsolás végére gondoltam. Ez hát egy asszony ereje! Fölvesz egy ruhát; fölcsavarja a bőre mögött a villanykörtéket, hallgat és mosolyog. Egy látszatot kártyáztat a lelke előtt, s a férfiak nekiugranak ennek a látszatnak, marják egymást, áldozatokat hoznak, boldogok, a sors kedvencének, nagyszerű fickóknak hiszik magukat; – anélkül hogy bármit is tudnának rólam. Ha azt kívánnám ettől a duruzsoló embertől, hogy holnap állítsa be Terust, s varrasson egy hónapig ruhát nekem vagy dobja ki az előszoba bútort, s hozasson hitelbe pesti szalonbútorokat, rá tudnám őt venni. Nem én, akit nem is ismer, hanem az a látszat, melyet mint valami lázas betörő, mindjárt megrohan, és magánkívül szorongat, míg én idegenül és távolian figyelem őt; – az elmúlt este arcai villognak előttem, reménytelenül válogatok köztük, hogy melyiknek tudnám, ha így feküdnék vele, legalább a nyakát megsimítani.

Minthogy a gyászév még tartott, nagyobb összejövetel – disznótor, hajtóvadász-vacsora – nem volt ebben az évben a házunknál. Sándor napra azonban úgy határoztuk, hogy kibővítjük kissé a szokásos römi-társaságot. A törzstagokon kívül eljött az új katolikus káplán is, egy hízott leányforma ember, aki azonban csintalanul tudott koccintani, anélkül hogy a férfiaknak sikerült volna őt leitatni. A hercegi kocsi meghozta Bodolai Ferkót (a felesége a második fiúcskával feküdt gyerekágyat). A fő vendég azonban Molnár Jóska volt, az ángyádi hitelszövetkezet igazgatója. Azok közt az emberek közt, akiket Sanyi barátjának nevezhetett, ő volt a legtekintélyesebb; szó volt róla, hogy a választásokon is föllép. Sanyi a nemzeti hadseregnél tetuzott vele össze; egy kis katonakedélyesség meg is maradt köztük, de Sanyi ezt mindig úgy viszonozta, mint aki tudja, mi jár a másiknak, s mindig kész egy lépést visszalépni. Ebbe a sündörgő bizalmasságba most egy kis számítás is vegyült. Sanyi az ángyádi takaréktól akart a traktorára kölcsönt fölvenni. Én már láttam a nagy embert egyszer-kétszer; Sanyi őt is becibálta hozzám. Nagy barna ember volt, a diószeme csendesen nyelte akivel beszélt; hagyta, hogy Sanyi beszéljen, ő már volt annyi, hogy nem muszáj a csöndet maga körül telebeszélnie. Ő hozta az első autót az udvarunkba, s ahogy előre ült, s autós-szemüvegét a barna szemére tolta: éreztem már, hogy ez el fog még jönni. S lám, Sanyi hozta is a diadalmas hírt: Molnárék elfogadták a Sándor napi meghívást, a kölcsön alighanem meglesz. Én úgy mosolyogtam Sanyi örömén, mint aki ismeri a bábszínház zsinórait. Ebben is volt egy kis szédület: idehúzni feleségestől egy ilyen autós embert, anélkül hogy ezt Sanyi vagy bárki rám bizonyíthatta volna.

Sanyi kért, hogy amennyire lehet: a vacsorával tegyek ki magunkért. De engem nem kellett rá kérni. Úgy készültem erre a Sándor estére, mint műkedvelő előadásra, melyen az összes szerepeket nekem kell végigjátszani. Ma már nem is egészen értem, mit akartam ezzel az estével elérni? Megmutatni, milyen háziasszony vagyok? Hogy ezek az autós emberek, Molnár Jóska, de főként a felesége, más falukba is elvigyék a hírem? Vagy csak a cél öröme kellett? Becsapni egy hétre a bennem levő találékonyságot, munkakedvet? Ha a házasságom másképp sikerül, az egész életem ilyen lett volna, mint ez a hét: tervezés, láz, építkezés. Így a Sándor nap, a vendégek elragadtatott szeme pótolta egy hétre a komolyabb értelmet. Hogy meghánytam-vetettem az este minden mozzanatát! Terussal órák hosszat álltunk az előszoba állótükre előtt, fehér zsorzsett anyagomat majd így, majd úgy fogva a mellemhez, derekamhoz, hogy esti ruhámat kitervezzük. A férfiaktól s a doktornéktől is sokszor hallottam, hogy van bennem valami szoborszerű. Lajoska hozatott is egy albumot, s majd ezt, majd azt a szobrot mutatta, hogy szakasztott én vagyok. Nekem tetszett ez a rokonság: hisz a szobrok körül is ott van a messzeség, amelyet én csakugyan annyira szerettem. S most azon voltam, hogy ez már a ruhámból kiderüljön. Terus divatlapjában volt egy sima ruha, amin el lehetett indulni. Most ide-oda próbálgattuk, hogy lehet azt egy más mellvágással, a derék eltompításával még szoborszerűbbé tenni.

A szegény vénlány már föladta barátnői sérelmeit; amióta Lenke nénit az agyembólia eltompította, az sem volt, aki ellenem izgassa. A fáncsi házaknál, ahol gyermekruhákat varrt és férfiingeket foltozott, épp eleget hallott az én dicsőségemről, hogy most boldogan térdeljen előttem, szájában a gombostűivel, s tűzdelje, tervezgesse a Sándor napi ruhát, melyről másnap a doktornétől a kántornéig mindenki faggatja majd. Amikor a ruha már elég költői volt: a hajamat csavargattam. Előbb azt gondoltam, hogy nárciszt tűzök bele dísznek; de az ordenáré lett volna. Aztán apró fekete fonatokból igyekeztem valamit összefonni; végül a sima feketeség maradt, nyakamban egy ellapított konttyal.

A legtöbb gonddal azonban a vacsorát tervezgettem. Amióta a faluban laktunk, már nem voltam olyan kitűnő háziasszony, mint kinn a pusztán, ahol minden az én alapításom volt. Itt mindig azt gondoltam: könnyű a Takaróékéből, s ez elvette a kedvem. Annál nagyobb mester voltam az eltevésekben, keltetésekben, a különleges ételekben. Az üvegbe zárt őszibarack, zöldbab, káposztás paprika, a januári konyhában keltetett baromfi, a melegágyi saláta nem anyag volt, hanem munka, az én munkám. Sándor napon is ezzel, nem az udvarunk zsírjával akartam ragyogni. A vacsora elemei ott voltak a kamrában, csak össze kellett állítani. Hallottam valahol, hogy nagy helyen a vacsorát csészében húslevessel kezdik. Az a húsleves azonban igazi nyitány legyen: zsírcseppjeiben, a hús- és zöldségzamatok arányában az egész vacsora hangulata ott legyen már. Első ételül fatálon sültet adtam, s két kisebb tálon a zöldségeimet: a borsó, zöldbab, édeskáposzta az én eltevésem volt, a kelbimbót, karfiolt az uradalmi kertészetből hozattam Sanyival. A nagy ágyú azonban a rántott csirke volt. Rántott csirke március huszadikán, a tulajdon, üveg alatt kelt salátámmal. Mit melengettem én azt a kotlósaljt a konyhakemence mellett. A szárnya, igaz, csak egy jó szopás, de hiszen nem is falni hívtam én ezeket ide, hanem, hogy az ízlésükön át a lelküket elbódítsam. Az apró süteményből is mindenikből csak egy tepsit sütöttem; volt vagy tízféle a tálon, csak asszony értette, mi munka van abban. A torta is csupa levegő; tejszínnel és eperbefőttel töltött tojáshab, egy egész kis várkastély!

Ma már nem vagyok meggyőződve, hogy valóban olyan ízléses és csodás volt minden, mint akkor hittem; de az biztos, hogy a vendégeim el voltak ragadtatva. A nappalinkból kiraktam arra a napra a bútort, néhány szék, dívány és sok-sok díványpárna maradt csak benne. Sanyi itt még a szokásos hátba csapásokkal fogadhatta a gratulálókat. Attól fogva azonban, hogy letettem a kötényt, s szobor ruhámban közébük léptem, egyre kevésbé titkolt áhítatba ment át a fesztelenség. Az első szobában már délelőtt megterítettem az asztalt – oda még Sanyinak sem volt szabad addig belépnie –, s most a rózsába hajtott szalvéta, vakítóra tisztított tányér és üveg, az anyósom ízlésesen fölrakott ezüstje oly elfogódottá tette a belépőket, mintha csak valami grófi banketten lennének. A temetőben édesapa sírja mögött egy ibolyás tisztást találtam; a moha közt hazahozott virághalom most az asztalfutón illatozott, s ügyesen elszórva a tányérok körül. A nagy táltologatásban elég sok aggságot okoztak, az abroszomat is összekenték velük, de első pillantásra nagyon jól mutatott. A húsleveses csésze még növelte a csöndességet. Molnárné is a szomszédját nézte, hogy mit csinál, a tányérjába önti, kanalazza vagy megissza. Általában igen ügyetlen madárfejű asszonyka volt, aki azonnal beállt a két doktorné közé harmadiknak. – Hát ezt hogy csináltad, édesem, kérdezte a zöldséges tálamra. Ez a borsó konzerv? Magad tetted el? Olyan, mintha most szedted volna. – A salátás csirkénél már a férfiak is mint bűvészt ünnepeltek. – De a datolyát és fügét nem maga nevelte, nézett rám a csendes ember a gyümölcsnél mosolyogva. A nyitott ajtón akkor már dőlt be a kávészag. Ott pörköltettem azon frissiben a kávét. Lajoska szerint olyan volt, mint egy szép zárlat, amely nem fejezi be a vacsorát, hanem az álmokba tovább gombolyítja.

Az én ételeim után a Sanyi bora következett; aztán a megszokott römi helyett pénzbe huszonegyes. A férfiak nekizajdultak, a káplán lányarca tüzelt, minduntalan koccintani akart velem – de az én diadalom tovább tartott az egész éjszakán át. A szememet kereső koccintásokban tisztelet volt, a férfiak nem érték be a kártyával, s a szokott szellemességgel: politikáról, tudományról, felfedezésekről vitatkoztak, mindenik a legjobb oldaláról mutatkozott, s én ott ültem köztük fehéren, mintha az a sok növényíz, kávéillat láthatatlan felhő lenne, melyen ez a vidéki kompánia egy magasabb világba próbál utánam emelkedni. – Majd gyere be hozzám a napokban – szólt át Molnár Jóska Sanyinak. – Azt hiszem, megcsináljuk a kölcsönt. – S én éreztem, hogy bár a Sanyi hálatelt arcába néz, ezt is nekem mondta.

Sanyi úgy jött vissza a vendégkísérésből, mint egy fényes szivacs, csak nyomni kellett volna belőle a boldogságot és meghatottságot. – Hát ez gyönyörű volt, anyukám; ezt sosem fogom neked elfeledni. Ez más Sándor nap volt, mint tavaly odakinn a pusztán. Ugye, nem volt igazad, hogy idebenn minden elromlik köztünk?… Én ott ültem az előszoba asztal romjai közt egy széken, s arra gondoltam, hogy a rossz asszonyok ilyenek, mint én vagyok. – Én nem éreztem jól magamat – mondtam lehorgasztva a fejem. – Szégyelltem Molnárék előtt ezt az ócska bútort. Biztos lenéztek bennünket érte… – S amíg ezt mondtam, addig is azt gondoltam, hogy a gonosz asszonyok biztosan ilyeneket mondanak, mint én. – Neked egyáltalán nem kell szégyellned magad, állt mellém Sanyi. Minden gyönyörű volt, és Jóskáék el voltak ragadtatva… Különben nem mondom azt, hogy ne cseréljük ki egyszer a szobát. Ha te egy kicsit jó vagy hozzám, nekem is más kedvem van a munkához. Most, hogy már a traktor is megvan. Hidd el, nekem nincs más vágyam, minthogy téged boldogítsalak…

A mondatai közt egyre nehezebb lett a lélegzete. Én azonban még mindig azt gondoltam, hogy a rossz asszonyok biztosan ilyenek, mint én. S kíváncsian figyeltem magam, hogy a következő percben mit fogok tenni. Ha Sanyi jön azzal, hogy új bútort akar, lehurrogom. Hisz énnekem nem is esett jól, csak amit a semmiből varázsoltam elő. Most azonban látni akartam, mire megyek ezzel a lihegő testtel, mit érhet el egy rossz asszony. – De én most akarom – mondtam hidegen a semmibe nézve. Sanyit ez a komoly hang megállította. – Most? Éppen most? Amikor a traktorra tízezer pengőt veszek föl… – Jó – szakítottam félbe. – De akkor ne hozz nekem ide vendégeket… Pontosan tudtam, hogy gonosz és ostoba vagyok. De élvezetet is találtam benne, hogy az lehetek. A legtöbb asszony, ha módja van rá, ilyen, mint én most. S a férfiak úgy pislognak rájuk, mint Sanyi énrám. – Látod, milyen vagy, nyöszörögte Sanyi. Régebben nem lehetett rávenni, hogy ruhát csináltass magadnak. Most meg erőnkön fölülibe kevernél. A logika nem erős oldala ennek a gyönyörű fejecskének. – Mért nem? – húztam ki a homlokomat a tenyeréből. – Én ott maradtam volna a hegyen. Te akartál hencegni velem. Hát most hencegj. – Jó, jó, azért a remeteség és a pazarlás közt… Én egyáltalán nem mondom, hogy nem. De ezt a Sándor-estét, nem gondolod – suttogta átforrósodva –, hogy ezt mással kellene befejeznünk. Majd, hogy ott feküdtünk már a sarokban a kereveten, melynek a párkányán még ott volt a férfiak telerakott hamutálcája: – Bútort akarsz? Meglesz. Mit tudnék én tetőled megtagadni… Én pedig az asztal poharait néztem a kipirult füle mellett. A rossz asszonyok ilyenkor ruhákra, gyöngyökre gondolnak. Így tán nekem is elviselhetőbb volna. Ha tudnám, mit akarok, s ez az egész, akárkivel, csak az ára volna.

Sanyi a traktorvásárlásból azzal jött haza, hogy Imréék májusban megjönnek. Rózsa csupa tűz, hogy kis sógornőjével együtt legyen, s Imre is ráállt, hogy egy hetet most vesz ki a szabadságából. Én megint úgy éreztem, hogy morcoskodnom kell, különben belém látnak. – Te könnyen hívod meg őket, mondtam félrefordulva. – De ha rosszul érzik majd magukat, a szégyen az enyém. S alig vártam, hogy palántázás vagy fejés ürügyén az új hírrel magam maradjak. Attól fogva ez a hír motoszkált állandóan a fejemben. Egy hétig itt, kiszolgáltatva a háziasszonyságomnak! A lepedőjüket én húzom ki, a párnájukat én verem föl, az én levesem, az én befőttjeim viszik az életet beléjük. Hétszer huszonnégy órát lélegeznek a gerendáim alatt, ezalatt megfigyelhetem, hallgathatom, kirabolhatom, birtokomba vehetem őket. Egy hét az végtelen idő, s háziasszonyságom ezerfortélyú varázslatnak látszott, észrevétlen vehetem őket vele hatalmamba. Reggel tejszínes kávéval köszöntök rájuk; apámék holmijai közt maradt egy rossz függőágy, azt kijavíttatom, s felkötöm a két almafa közé. Sanyinak be kell fogatnia, kivisszük őket a tóhoz, az estét meg a vadludakat nézni. A kártyázásnál Sanyi Rózsának, én Imrének leszek a partnere. Az új bőujjú pongyolám lesz rajtam. Kardos azt mondta, abban gyönyörű a karom, ahogy a teát töltöm. A kártya fölött majd egymás szemébe nézünk, mintha csak a licitjét akarnám kitalálni, s éppolyan elfogulatlanul beszélek vele, mint Slenkaival vagy Lajoskával. Vajon mit szól az átalakulásomhoz? Hisz én nagyot változtam, mióta utolszor látott. – Az ember csak nézi magát, hogy hol tanulta, mondta Dányi. Kész társasági hölgy, a legjobb társaságban is megállná a helyét. Pedig Dányi fiatal korában nagy házakba volt bejáró, egyetemi tanárékhoz és effélékhez. Vajon nekik is ez lesz a véleményük? Rajtuk is beválik az új tudományom? Azon kaptam magam, hogy mondatokat szerkesztgetek. „Maga művészember, Imre. Adjon tanácsot, hogy viseljem a hajam.” „Ne higgye, semmi örömet sem okoz, hogy rajonganak értem. Nézd meg őket (mert már tegeztem is, hisz Rózsa is tegezi Sanyit), egy igazi barát, akit becsülhetnék, többet érne.” Még Lajoska regényeibe is belenéztem, hogy a szép, fesztelen mondatokba belejöjjek.

De attól fogva, hogy a hintó begördült velük, minden másképp sült el, mint reméltem. A kocsival mintha három Rózsa érkezett volna, a sárhányóról ő ugrott a nyakamba, ő ölelt jobbról, ő ölelt balról, az első kézmosást ő nyújtotta ki félórás kuncogó súgás-búgássá. A kocsiból lefanyalgó Imrét szinte csak addig láttam, amíg a kezem megcsókolta. Azaz, nem is csókolta meg, csak lehajolt fölé, mert elrántottam. Az elfogulatlanságomnak ez lett volna az első próbája, hogy én is a számat nyújtom neki, mint Rózsa Sanyinak. Ebből azonban csak annyi valósult meg, hogy a kezemet vadócként elkaptam. Azután csak Rózsa ide-oda sodró szélvészéből pillanthattam ki rá, amint Sanyival az istállókat járta végig, vagy az akol korlátjának dőlve az eget vizsgálta. Nem is hittem, hogy asszony asszonnyal úgy lehessen, mint Rózsa énvelem. Rám nézett, elkacagta magát, aztán elkapta a fejem, hol elölről, hol hátulról fúrta be csiklandó csókjait az állam alá. – Juj, nem is képzeled milyen boldog vagyok. De most, ugye, kibeszéljük magunkat. Ha dolgod van: veled megyek. Fejsz is? Nem baj. A tehén alá is beülök veled. Azért jöttem le, hogy mindent megtudjak rólad. S mintha mindent megtudni rólam valami fura élvezet lenne, a mellemre nyomta piros fejét, s a blúzomat csókolgatta vagy – tudom is én – harapdálta.

– Hallom Sanyitól, hogy nagy társasági életet élsz, kuporodott föl a konyhaszékre, míg én az uzsonnasonkát és szalámit fölszeleteltem. Mikor látom meg a lovagjaidat? Mondd, melyik a legszerelmesebb? Ismerem ám őket, Slenkai az a doktor, akinek minden asszony kell. Aztán valami költő. Sanyi, megsúghatom, a főjegyzőre féltékeny. Na, megnyomhatom az orrod? Egy kicsit sem? Te, hogy ez a Sanyi milyen ideális férj. Egész átszellemülten beszél a sikereidről. Mintha bele lennének megveszve. Az én Imrém agyonmorogna engem. Mondd, hogy csinálod ezt vele? Nagyszerű módszered van férjek kikészítésére. Ugye, te hideg bírsz lenni? Tudom én azt: az a legeredményesebb. De hát ezért, sajnos, csak csodálhatlak. Az tőlem túl nagy áldozat lenne. Éppúgy, mint nem enni.

Az első este nem lehetett leszedni rólam. A tejszűrést is végigbeszélte; a tejhordó asszonyok merev bálványpillákkal nézték, mint valami tüneményt. Alig fejeztük be a vacsorát, már húzott félre a díványra; ott göngyölődött körém, és súgdosott, kacagott. Ha a férfiak odanéztek, kacéran elfordult, s engem is elfordított. Hagyjatok, nem férjeknek való; – mintha én is afféle fiatalasszonyi dolgokat mondtam volna. Amikorra az ágyukat az elsőszobában (ezt rendeztem be nekik) közösen megvetettük: már mindent tudtam róluk. Hogy Imrével már az esküvőjük előtt is viszonyuk volt. Igen, már akkor is, amikor a Móki-lapot írta. Úgy kellett őt elcsábítani. Mert Imrének az a rögeszméje, hogy nem szeretik a nők. Ha Rózsa nem olyan elszánt, meg sem nősül. De ő rögtön érezte: ez vagy senki. Ott dolgozott az apja irodájában, s ő különféle ürügyökön bement hozzá. Fölült a rajztáblája mellé, úgy trécselt vele, s amikor arra sem mozdult, lerúgta a cipőjét, s megmutatta, hol törte föl. – Ez azóta is a gyöngéje: a meztelen láb. Csak az ölébe kell a lábamat tennem, és vége van. Közben még mindig azt hiszi, hogy nem kell a nőknek – én valami különös, perverz ízlésű nő vagyok. Persze, meghagyom ebben a hitében. Nekem így a legjobb: kifele csupa blazírtság s kettesben… Képzeld el, mit kéne különben féltékenykednem… Te persze nem ismered ezt. Sanyi olyan, mint én. Az bármikor kapható. Te csak vonogatod a vállad: most hagyj, fáradt vagyok. Juj, de jó lehet. Csak egyszer tudnék én úgy tenni. Imre azt hinné, megbolondultam. S mondd: gyereket akartok? Mi egy évig még nem akarunk.

Én kicsit röstelltem, hogy Imre vagy az anyósom (aki a vendégek tiszteletére megint benn evett) ilyenféle bizalmaskodásba beburkolózva lássanak. Még túloztam is a vonakodást, amellyel kérdéseire feleltem (ezeken különben is, igen gyorsan átugrott, vagy maga felelt rájuk); voltaképpen azonban magam is csodáltam, hogy milyen szívesen hallgatom. Most történt meg először, hogy mások házaséletébe beleláthattam. S attól, hogy a fecsegő Imre felesége volt, még éberebben szívtam minden szavát. Hát így is lehet ez férj és feleség közt?

– Majd megmondjuk, mit álmodtunk, kuncogott utánam, ahogy a friss ágyú vendégszobából kihúzódtam. S míg az esteli edényt a konyhán ellötyiköltem (az anyósom szervizét nem bíztam másra), Rózsára gondoltam, amint az urához búvik (mert azt is elmondta, hogy ő szokott búni), s mint ott az irodában, elcsábítja. Magam elé idéztem Imre fanyar, kelletlen arcát, s összehasonlítottam azzal, amit Rózsától hallottam. Mi lehet neki ez az asszony? Az, ami énnekem Sanyi? Az nem lehet. Egy férfi, ha nem akarja… Hogy nem tiszteli, az biztos. A vacsoránál egyszer azt mondta neki: menj a csudába. De Rózsa erre is csak kacagott, mintha egy kis ellenkezéssel megcsiklandozták volna. Hogy vannak ezek egymással? Amit Rózsa mond: nem számít. Mit tud Sanyi a mi kettőnk viszonyáról? Mit tud, akinek ő fecseg róla? Azt mindig csak az ismeri, aki szenved tőle. S hogy náluk Imre a szenvedő, ábrándos köddel vette körül a fanyar arcot. Alig vártam a másnapot, hogy én fejtsem meg, minek az álarca ez az arc. A kert, az előszoba, a tornác megint tele lett helyzetekkel és mondatokkal. „Maga, úgy látom, úgy van egy kicsit – sutyorogtam a párnáimnak –, a maga házasságával, mint én az enyimével…”

De a hét, mely messziről végtelennek látszott, nehezen adta ezeket a helyzeteket. Imréék későn keltek. Rózsa hívott, hogy törjek csak rájuk, én magam is elképzeltem magam, amint a pállott párnák közé frissen, sógornői kedélyességgel beállítok; tíz felé mégiscsak a lánnyal küldtem be nekik a reggelit. Ebéd előtt Sándor Imrét vitte ki: a földeket, a traktorját mutatta, a postán voltak sörözni, én meg a Rózsa beszédeit vontam magam után, konyhán, fészeren, udvaron. A hosszú feketézés Sanyi bölcsességéé volt: mit végez egy traktor, hogy tör előre a katolikusság, milyen hiba volt a főjegyzőválasztás. Az ebéd utáni pihenőt páronként kellett eltöltenünk. Imréék a szobájukba húzódtak, vagy hátul a kertben, pokrócokon és függőágyban hancúroztak. Nekem elég volt Sanyit leráznom, aki Imréék példáján fölbuzdulva csak egy „ilyen kis” szundítást könyörgött, s mindjárt függönyözött is.

Estére már egészen elcsüggedtem a balsikerben. Vacsora után vagy a kártyapartnerek gyűltek föl hozzánk, vagy afféle házi bridzs folyt; nem ahogy én gondoltam, hanem én Sanyival s Imre a feleségével. Rózsa nagyszerűen érezte magát a falusi gavallérok közt; azonnal a keresztnevükön szólította őket; egy vacsora alatt már azt is tudta, a főjegyző hol veszi a selyemzoknit. Közben az urát is figyelte; igen, az volt az érzésem, hogy félti tőlem. Hogy feltűnjek, a szokottnál is társaságibb voltam. Bő pongyolaujjam hol itt, hol ott nyúlt be a férfiak válla fölött a feketével; kissé elnyílt szám köré rejtélyes mosolyt kentem, úgy hallgattam Slenkai udvarlását, s ha Lajoskának sikerült egy mondását elsütnie, jelentősen a szemébe néztem, torkomból egy kis göcögő hang tört föl, csakhogy Imre odafigyeljen, s szellemes nőnek tartson.

– Te milyen bestia tudsz lenni – bújt hozzám Rózsa, hogy kikísértük a vendégeket. – Ezek mind meg vannak veszve érted. S már előttem is ugratta most Imrét: na, te még nem vagy szerelmes a sógornődbe? Ó, a képmutató, hogy adja az érdektelent. Én bizony mindjárt összepuszilom Sanyit, de ti… ezek a lassú-víz-partot-mos-emberek… – S kacagott, mint akinek nagy mulatság lenne összeboronálni minket. Kettejük közt azonban, úgy éreztem, mérge is lehetett a tréfának, mert Imre még többször mondta, hogy menj a csudába, s még jobban kerülte, hogy reám nézzen. A házas-kártyások így elég ingerültté váltak. Imre Rózsát szidta, fogalma sincs a licitálásról; én meg Sándor utólagos önigazolásain bosszankodtam. Ha egy játszmát elvesztett, mindig megmagyarázta, mért játszotta ő azt mégiscsak jól, s mért kellett volna megnyernie.

Végre az ötödik vagy hatodik este váltottunk néhány szót négyszemközt is. Sanyi Rózsának valami új pasziánsz-játékot tanított be ottbenn. Imre azalatt a tornácon cigarettázgatott. Én a fészerből megláttam, s noha nem volt szükségem semmire, átmentem az udvaron, végignéztem az ólajtókat, lementem a pincébe, s fölhoztam a túrót és tejfölt, melyet alig egy félórája raktam le oda. A köcsögtartóról még egy köcsögöt is hozzáfogtam. – Ne segítsek? mozdult meg Imre, ahogy a tornácon visszajöttem. – Mért? Máskor mit gondol, ki segít? nevettem én, s a három edényt a tornác párkányára téve megállottam. Imre csendben várta, hogy továbbmegyek-e, s gondolkozott, hogy mit mondjon. – Magának elég sok gondot ad, hogy mi is a nyakán vagyunk. Biztos a pokolba kíván már bennünket. – Látja, milyen nagyszerűen olvas a lelkekben; épp azon gondolkoztam… Úgy próbáltam mondani, mint Slenkainak vagy a főjegyzőnek, de éreztem, hogy rosszul sült el. Imre is ezt érezhette: abból, amit mondott, kitalálhattam a hosszú cigarettaszívás alatt fejében a lépéseket. – Magának odakinn jobb volt, ugye? – szólalt meg csendesen. – Hol? A pusztán? – kérdeztem tiltakozva és megrettenve, s mégis boldog reménységgel. Az, hogy épp ezt a kérdést tette fel, arra vallott, hogy lát, ért, a kezében vagyok, de arra is, hogy foglalkozik velem. – Mért gondolja? tettem hozzá kissé természetesebben. – Az az élet jobban magához illett. Akkor újévkor sokkal természetesebb volt, mint itt. – Most természetellenes vagyok? – próbáltam nevetni, de éreztem, hogy a szégyenkezés könnyei folynak a torkomra. – Ha őszinte szót akar: igen. Maga sosem lesz társasági nő. Ahogy itt az udvaron jár-kel, a tejfölt, köcsögöt hozza: ez maga. – S a maga felesége? – szakítottam félbe keserűséggel. Utólag magam sem értettem ezt a kérdést. Hogy kellett ezt kiegészíteni? Hogy egészítette ő ki? – Rózsa, az más – mondta Imre, s annyi megvetés volt a hangjában, hogy bennem a reménység bongani kezdett. – Úgy mondja, mintha nem is imádná őt – mondtam reszketőn mosolyogva. – Imádni? Furcsa igéik vannak maguknak asszonyoknak. – De hiszen olyan jól élnek. Nem? – kerestem az arcát a sötétben. De Imre arcából most már az is eltűnt, amit a cigarettája világított meg. – Két ember viszonya nagyon sötét dolog – mondta a csutkát eltaposva. – Főként a házasságban. Arról ilyenféle szavakkal bajos okosat mondani. Erről különben magának is lehet némi tapasztalata, tette hozzá, a házba befordulva.

Aznap a kártyánál mindent elrontottam a szórakozottságommal. A bemondásokon, Rózsa nevetgélésén, Sanyi magyarázatain túl azt a néhány mondatot hallottam, annak ugrottam neki a lihegő értelmemmel. Imre itt ült mellettem, dohányos ujjával osztotta a lapot, de bezárt, fanyar arcán nem volt semmi, ami jelül szolgálhatott. „Magának jobb ott kinn” „Rózsa, az más” „Minden viszony sötét” „Erről különben magának is”. Minden hangsúlyának az emlékét külön próbáltam megfejteni. De sehogy sem illettek össze. Csak amikor az eszem már belefáradt az egyes szavakba, akkor éreztem, hogy az egész beszélgetés, anélkül, hogy megfejtettem volna, mint nehéz szomorúság ülepedik a szívemre.

Nem próbáltam megismételni az esteli alkalmat: másnap, mosás ürügyén, még el is húzódtam a vendégeimtől. De uzsonnához új tábla szalonnát kellett a kamrából leakasztanom. A kamra kis likja odanyílt az almafákra, ahol Imréék függőágya lógott. Ahogy fölálltam a lisztesládára, s a rúd felé kinyúltam: épp odaláttam rájuk, a lucerre. Rózsa a fa villájában ült: egyik lába a fán, a másik cipő, harisnya nélkül a levegőben. Imre a függőágy szélén ült, s valamit rajzolt a vázlatkönyvébe. Volt egy kis vázlatkönyve; abba itt is, ott is lekapott valamit: a lovak aklát, egy guggoló cselédasszonyt, néhány fát a temetőben. Az arcát nem láthattam, mert háttal volt nekem, de a hangját azt hallottam, megint valami „menj a csudába”-félét mondott, mert Rózsa a fáról lekapart mohával dobálgatta. Rózsa azonban nem nyughatott, most már a lábát kezdte a vázlatkönyv felé nyújtogatni. Imre elhúzta a könyvet, de Rózsa egy karral kapaszkodva, a csípőjét is lecsúsztatta a fáról s zsupsz, kirúgta a vázlatkönyvet a kezéből. A következő percben mindketten ott hömpölyögtek a függőágyon. Imre dühösen szabadkozott, de Rózsa a száját kissé eltátva mohón nyomult a feje fölé. Most mindkettőjük arca felém volt: Rózsáén a mohó tolakodás, Imréén az elernyedő bosszúság. Végre megértettem: Rózsa az Imre fülét kereste. Annak szóltak a forró harapdáló mozdulatok. Karja az ölében, mohón szopta az ura fülét. S Imre, mintha ez valami kijátszhatatlan varázseljárás lett volna, lassan elnyúlt, arcáról elmosódott a bosszúság, csak az állát ráncolta össze, s mint kisgyerek, aki a szükségét élvezi, csendesen biggyesztett.

Én nem mertem tovább leselkedni. Dobogó szívvel kúsztam le a lisztesládáról, s a szalonnát bámultam, mely felkiáltójelként állott a kezemben. Nem is tudom: min indultam úgy fel? Azon, hogy mások közt ez így megy? Vagy hogy Imre, akit én oly titokzatosnak éreztem… Két ember viszonya mindig sötét dolog, hordtam magamban Imre mondatát, mint ítéletet. S alig vártam, hogy a hintón fönnlegyenek.

 

 

Nem tudom, írók és tudósok gondoltak-e rá, hogy a reménynek is van olyan parányi mennyisége, melyet az ember észre sem vesz: az életében mégis ott jár, mint szemernyi fűszer vagy azok a csodálatos anyagok, a vitaminok, melyekről annyit írnak mostanában az újságok mellékletei. Egy asszonynak, aki a férjét már biztos nem tudja megszeretni, de el sem szakadhat tőle: mi reménye van a boldogságra? S idáig ez a remény mégis megvolt bennem. Amikor a Takaró házba kerültem, anélkül hogy tudtam volna, vártam valamit; magam sem fogalmaztam meg, mit. Ott volt előttem az idő, s abban egy picurka, nevetlen remény. Imréék látogatása alatt ez a remény hirtelen összeállt, képet, formát kapott s elenyészett. A házasságom ettől fogva rohamosan romlik; az élet egyre elviselhetetlenebb lesz.

Az után az esti beszélgetés után nem leltem több örömet a téli kártyapartnereimben. Imre azzal a néhány szavával – hogy nekem jobb volt a pusztán, meg hogy én sosem leszek társasági nő –, mintha egy szemet ültetett volna belém, s eztán nekem is azzal kellett volna néznem magam, amint bő ujjú háziruhámban a falusi gavallérok közt forgok és koccintgatok. Az a játék, mely a kártyajátszmákat körülvette, még ostobábbnak tűnt föl, mint a kirakós lórum figurái. Dányi meg Lajoska persze hogy el vannak ragadtatva tőlem. A befűzött feleségek és tapasztalat nélkül lapozott olvasmányok mellől, könnyű nekem nagystílű, izgató asszonynak látszanom. Akinek azonban ízlése van – márpedig Imrének van, hiszen ő félig-meddig művészember, építészeti pályázatokat ad be, szobaterveket készít – az látja tündöklésemben a falusit és hamist… Hát aztán? – próbáltam védeni a magam szórakozását. Minden dicsőség viszonylagos. A csillagokban van egy szem, amelyből a Madame Pompadourok is – vagy hogy hívták azokat a francia dámákat – szenvelgő libák. Lemondtak-e ők ezért a csillagbeli Imréért, hogy az emberek féljenek és megrészegedjenek tőlük s ők maguktól. De ezek a dacos érvek nem hozták vissza az örömet, s míg Slenkai kajánul félrefordított képivel a téli kacarászásaimat próbálta belőlem kiváltani: én megundorodtam tulajdon fölvillanó arcomtól, a jelentősködő ürességtől, mely ahogy végigömlött rajt, már meg is fagyott. „Magának jobb lett volna kinn a pusztán” – hallottam a szívemben. S azon gondolkoztam, hogy értette ezt. Ahogy én is érzem: hogy ott természetesebb, igazibb voltam. Vagy egyszerűen, hogy énnekem csak a cselédmunka való: tejszűrés, csirkehajkurászás?

Hogy valami célt adjak mégis az életemnek, rákaptam Zsuzsikára. A hason csúszó halacskából ő ott lett a nagymamája mellett ide-odakúszó gyíkocska, majd a popsiját föltoló négylábú, míg végül az almárium és az asztalláb jóvoltából az emberszabású életre is rákapott. A nyáron egyszer csak azt hallom, hogy veri a szekrényajtót, és kiabál: tétta, tétta. Úgy kellett megmagyarázniuk, hogy az ajtó mögött lakó mézest követeli. Ez egy kicsit elszorította a szívem. Hát ennyire kiengedtem a kezemből! Az első szavához ez az Örzsi kell tolmácsul? Pedig akkor már volt egy másik szava: éte… azaz édesanyám, de az sem én voltam, hanem a nagyanyja. Ez nagy büszkesége volt a kisszobának; Örzsi még a boltban is elmondta. Az egész falu tudta, hogy a kicsit a nagyanyja neveli; az anyja éppen hogy megszülte. De aközben sem sok formámat vette föl. A Kis gépész lefényképezte őt, azon a képen szakasztott mint az apja, kétéves korában.

Eltökéltem, hogy vissza fogom őt hódítani. Visszaemlékeztem arra az időre, midőn kinn Huszárpusztán ő volt az én fellegváram, s mérése, pólyázása olyan jó falakat emelt köribém magányból. Ezt kellene újra a nagyocskával. Hiszen az ilyen kis okoska kész barátnőjévé lehet az embernek. Letipeg majd mögöttem a kertbe, húzkodja a sárgarépát, neki is lesz kosara, s egy kis deszkán ott vagdal mellettem. Addig mennyi öröm a megfigyelésben! Lajoska olvasta, hogy egy író a gyereke minden szavát lejegyezte. Ahogy a kis lélek kinyílik bennük: az a legérdekesebb regény. Én is vettem egy füzetet, s beleírtam a téttát, édest, meg nénit is, mert ezt is mondta már Örzsinek. Huszárcsókot sütöttem, s este mikor hazavittem a nagyanyjától, megetettem vele. Aztán egy sportkocsit kellett Sándornak vennie, s délutánonkint vittem őt levegőzni. Előbb a temetőbe jártunk, majd ki Terushoz, aki megint a barátnőm lett. Zsuzsika előbb fölállt a kocsiban, minden kutyának, libának utána akart kapni, aztán lassan elpilledt, s mire Lenke néniékhez kiértünk, úgy kellett felébreszteni.

Az, hogy Terusékhoz s nem Dányiékhoz vagy Katinkáékhoz mentem, szintén összefüggésben volt Imre szavaival s az én új énemmel. Terussal még akkor jártunk össze, amikor édesapa is élt; ő volt az egyetlen, akit a faluból ismertem. Most mintha abban az időbe, a lánykoromba szálltam volna le, a kocsija hátán félrehanyatló Zsuzsikával, ahogy a kis cigánysori udvarra beállítottunk. Azóta az a ház még kijjebbre került, és még mélyebbre süllyedt a szegénysorba. Az ajtó előtt a futók közül kettő kiszáradt; csak az üres spárgán játszott, mint gazdátlan húron, a szél. A leánder dézsája szeméttel volt tele; az ajtóról letört vagy ellopták a névjegytartót; a kikukkantó háziasszony ránk is átvitte, amit a lakói iránt érzett, s ellenségesen húzódott vissza a maga szobájába. Terusnak elég dolga volt a varrással, ő különben sem volt soha rendes, a színvonalat Lenke néni tartotta, s amióta őt embólia érte, tehetetlenül haldokolt a szétdobott szabások, a vedlő próbababa s az el nem mosogatott edények közt a karosszékében. De az én hangulatomhoz most ez az elhagyottság, a Lenke néni síró fél szeme, Terus sárga foltos arca illett: ettől volt még olyanabb ez a viskó, mintha nem is falak közé, hanem az emlékezetébe lépett volna az ember.

Szegény Terus, ő folyton a hónom alá, a gyerekkocsiba nézegetett, hogy honnét kerül elő a sürgős varrnivaló. Csak fokról fokra értette meg, hogy én, az irigyelt Takaróné, akiről a kuncsaftjai annyit sutyorognak, látogatóban vagyok nála, a kis Zsuzsikát hoztam ki neki, s most annak az álmosan elnyíló fekete szemét kell dicsérnie. Elfonnyadt arcából kivillogtatni rá az ép fehér fogait, leguggolni, a mellét rázni, szövet- és szabásdarabokat áldozni fel neki. – Mint egy kis angyal! Juj, milyen cukor. S ez a kis göndörség természetes? Az ellágyult agyú öregasszonyhoz is odavinni. – Nézze, anyuka. A Nellike lánya. Nem olyan, mintha az oltárról vették volna le?

Este pedig lekotrom a tintát a szekrényről, s levelet írok Cencre édesanyáméknak. Sanyi kétszer is fölriadt közben. – Mi az, anyukám? Te még mindig írsz? – motyogta féltőn (noha inkább a fény zavarta). – Látod, ilyen kis szeszélyes vagy. Néha hónapokig nem írsz, s most éjjel rontod a szemed. Nem elég egész nap a strapa? Énnekem azonban ez is édes volt most: Cencre írni, hisz Cenc is a lánykorom volt. Édesanya szökése után jó darabig csak a születés- és névnapokat tartottam számon; később is inkább csomagot küldtem, mint levelet; még tréfáltam is rajt magamban: a Jóisten úgy kegyelmesebb, ha csomagot küld általam. Most azonban ez is kívánatos volt; édesanyával az ő nyelvén társalogni. Leírtam látogatásomat Lenke néniéknél; hogy az Isten hogy meglátogatta őket. Meg kellett magyarázni neki, hogy ki vagyok; csak a kis Zsuzsikának sírt, ahogy Terus odatartotta neki. Aztán Zsuzsira tértem át, hogy mit tud, s hogy most már ő az én egyetlen boldogságom. S ebbe úgy beleéltem magam, hogy amikor jóval éjfél után a tollat a szekrény tetejére visszaraktam, még odahúztam a lámpát a kis ágyához, s hosszan elnéztem cigány homlokát, mely mint csecsemő korában, most is kiizzadt az édes, mély alvásban.

Csupa mozgalom volt az álma is; a piros szájacska körül apró nevetések villantak át, aztán morcul a fény elé kapta az öklét, mintha a lámpa valami kotlóssá alakult volna át álmában. Ő az én kicsi rokonom. Ő tartozik hozzám ebben az idegen házban. Benne kell megóvnom az én lánykoromat, a Kárász-nagyapja térdét, amelyen nem lovagolhatott soha. Ilyeneket gondoltam a morcos kis öklöt megcsókolva. Sanyi harmadszorra már föl is ült az ágyban. – Mi az, anyukám, a gyereknek van valami baja? Te sírsz? – ugrott oda mellém, s nem nyugodott meg, amíg húsos tenyerével végig nem tapogatta az izmos kis mellet, s oda nem vont engem is maga mellé az ágyába. – Látod, ilyen vagy te – mondta mellemre hajtva a fejét. – Az ember azt hinné, semmi neked a gyerek, s az ember rajtakap, hogy zokogva gyönyörködsz a kis pofájában.

De az ilyen eltökélt érzések ritkán pótolhatják a valódiakat. Minél jobban ráfogtam magam Zsuzsikára, annál türelmetlenebb lettem iránta. A kisszoba s köztem verseny indult a gyerekért. A szekrényajtó, amely mögött az anyósom tartotta a maga csábításait, Zsuzsikát jobban vonzotta, mint az én találékonyságom. Ha megindultam vele, a karomba kapva, az ólak felé, s a nagyanyja véletlenül kijött a tornácra: Zsuzsika ferdén, zászlóként repesett ki a karomból, úgy nyújtotta mindkét karját az anyósom felé. – Édes, édes – ordította, mintha csak rablók kezéből akarna szabadulni. Én ilyenkor megpróbáltam megnyugtatni. – Majd aztán bemegyünk nagymamához, most megnézzük a bebéket (így hívta a csibét). – De a legszívesebben visszavágtam volna: Menj hát! Bújj beléjük te is.

S nemcsak ilyenkor támadt föl bennem ellene ez a düh: néha, amikor a legnagyobb játékban voltunk, csutaszárból meg krumpliból eszkábáltam össze neki babát, vagy tányérkában különféle fogásokat – aszalt körtét, diót, tésztácskát – tálaltam elé a zsámolyára. Aki meglep bennünket, azt mondja: ni, anya és leánya. Én pedig alig tudtam lenyomni a keserűségemet, olyan ellenszenves, igen: ellenszenves volt a gyerek minden mozdulata: – ahogy a tányérkákat a szájához vitte, ahogy a készülő holmik felé kapott, s cigány mosolyával hol rám, hol a bábura nevetett. Egy másfél-, kétéves gyereknek már kész van a lelke, csak a tudás, a szervek hiányoznak, amelyekkel kifejezze. Nos, a Zsuzsika lelke csupa étvágy volt, csupa gyors megkívánás, csupa önző derű. Kapkodó mozgásában, gyors beborulásaiban és fölragyogásaiban nem volt egy csöpp habozás, tűnődés, dac; semmi, amiből idővel, ábránd, magány, büszkeség lehet. Az iskolában kis bogárszemű lány lesz, aki rosszul felel, de annál bátrabban nevet át a fiúk padsorába. Mint nagylány, az apja fénytől csurgó alázatos szemével bámul egy-egy jobban fésülködő segédjegyzőre. Igazuk van a kisszobában: nincs benne egy Kárász-vonás sem. Csak átment rajtam, a véremen, méhemen, mint valami vezetéken, de nem vett föl belőlem semmit. Ugyanaz az átlátszó, kedélyes, emberforma ember, ami Sanyi. Kis kialakulatlan ujjain ugyanazok a rövid, széles körmök. Milyen alsórendűek lesznek egy lány kezén azok a húsos ujjak. Fürdetésnél, ahogy széles hátán, a síkos barna bőrön az én hosszú mandulakörmű ujjaim ide-oda csúsznak, úgy érzem, hogy ez az élveteg, csiklandós, rázkódó kacagásokban kifaragott hát s az én munkás, boldogtalan kezem soha össze nem békélhetnek. Valószínűleg szőrös is lesz, a keresztcsontján máris csupa pihe. A csípője táján pedig, pont ahol az apjának, ott van az anyajegy: a nagy festékes szemölcsön néhány szőrszál.

Akkor is a gyerekem, korholtam magamat. Az embernek a gyerekeiben meg kell szeretnie, amit az urában nem bírt. Ott van az anyósom; az ő fehér, nagy tagjaitól is idegen lehetett a Sanyi fia. S mégis őt szereti, nem Imrét. Az ember meg sem érti, hogy lehet olyan elvakult, kritikátlan. De talán épp azért. S ha hülye, nyálfolyós lenne: nem kellene-e szeretnem akkor is? Olvastam is erről: anyák hogy megszeretik a hibás gyereküket. Mintha a szeretetükkel kéne pótolni, amit méhük nem adhatott meg nekik. Zsuzsika azonban nem hibás. Éppen csak Takaró. S nem jobb-e, ha az, mintha csak Kárász volna? Hogy nem lesz mély természet, nem lehet megrövidíteni, lealázni: ez csak nekem fáj, őneki soha. A nemesség – ó, azt drágán kell megfizetni. S amellett bizonytalan is. Mért nemes az én természetem, s mért nem nemes a Sanyié?

Így prédikáltam magamban magam ellen. Ezektől a prédikációktól azonban nem lettem semmivel sem türelmesebb Zsuzsika iránt. Sőt, az erőltetett nyájasság csak fokozta türelmetlenségemet; úgy, hogy néha a legnagyobb játék közben dühösen rántottam meg a karját. – Ne kapkodj már olyan esztelenül. S rá is csaptam a kis kacsójára. A gyereket semmi sem rettenti meg úgy, mint az ilyen váratlan indulat. Zsuzsika sem mert sírni sem, csak az álla vonaglott. Csak amikor látta, hogy több nem jön, kezdett a nagyanyja után sivalkodni. Én pedig ott álltam fölötte sápadtan; talpamig reszketve a természet büntetésétől. Szerelem ellen nem lett volna szabad. Én nem szerettem; nekem kellett volna védenem magamat. Most itt van: gyűlölöm a gyerekemet.

Sanyi már a télen célozgatott rá, hogy ő imádja Zsuzsikát, de egy gyerek nem gyerek, s neki fiúcska kellene. Az ujjával mutatta, hogy csak ekkorkája legyen neki, s őrá még a nap is másképp fog nevetni. Őszre ezekből a célozgatásokból állandó könyörgés lett. A traktor nem úgy vált be, ahogy Sanyi sok gazdászműszóval fűnek-fának megjósolta. A cséplés még csak hozott valamit – bár ott is több üzemanyag fogyott, mint gondolta –, bérszántás azonban nem volt; a kommenciós gépész a magunkét meg a Kertész nagybácsiét szántogatta. Sanyi is megunta a játékszerét addigra. Eleinte fogadkozott, hogy csak ezen az egy nyáron lesz neki fizetett gépésze; őszre a traktor minden csínja-bínja a kisujjában van már; maga lesz rajta a Kis gépész inasával. Amikor azonban ősszel kinn az Érben elromlott a gép, két nap sem nézett felé. Ráadásul a gépész is hazament Fehérvárra, ott állt a drága szerszám az eső s az emberek kényére. Én nem álltam meg, hogy rá ne olvassam a fogadkozásait. – Igazad van, anyukám. Én magam is érzem, hogy nem vagyok az, akinek lennem kellene. De erről is te tehetsz. Anyukám, egy fiút. Csak ekkorát! – A traktorral is így voltál. Neked mindig kell valami, amiért nincs kedved. Mért nem a postáról maradsz el, ameddig fiad nem születik? – Te ezt nem érted, anyukám. A Takaró ház nem lehet el fiú nélkül. Minek dolgozom én akkor? Hogy egy vő elvigye mindenem. – S ha lányod lesz megint? – Nem lesz, egész biztosan nem lesz. Nézd meg Zsuzsit, már ő is fiúnak készült, csak csorba lett. Leharapom az orromat, ha lány lesz.

Ha nyáron a Rózsáék látogatása után erőszakoskodik: tán rákap; hisz a másállapot is múlt volt, Huszárpuszta; abban is el lehetett bújni. Anyai kudarcom azonban elborzasztott a gyerektől. Még meg sem szülném, ott rúgna szegény a szívem alatt, s én már a tömpe kis körmére, az anyajegyére gondolnék. Utálnám őt a méhemben. A természet tudja, mért adja a szerelmet; nem lehet jó keverék, ahol az egyik úgy érez, mint én. S ha egészségesek lesznek is, mint Zsuzsi: énnekem nem kellenek. Én nem akarom ilyen kis Takaró purdékkal tarkázni be a világot. – Nem, amíg így vagyunk, nem – fordítottam el az arcom a sutyorgó Sanyitól. Hisz semmink sincs; nem is a magunkéban lakunk. Ez az egy is folyton a nagyanyjánál lebzsel. Hová akarsz te gyereket? Így sem látok ki a munkából. – Látod, itt a hiba, hogy így gondolkozol. Így azok gondolkoznak, akik félnek az élettől. Ha majd meglesz a jólét, jöhet a gyerek. Én fordítva érzem: a gyerek hozza a munkakedvet, a bőséget. – Tenálad szó, az van bőven. Ha a szájadnak keze volna… – S ha bebizonyítom, hogy nemcsak beszélek. Ha megmutatom, hogy jólét meg gyerek egyszerre is lehet.

Én vállat vontam. Sanyi azonban rabja volt az akaratának. Ha ő egyszer elkezdett valamit akarni, akkor akármilyen értelmetlenség volt, nem tudta abbahagyni. Nem is tudom megmondani: élvezet volt-e neki vagy kín? Nyavalygott is benne, majdhogy bele nem betegedett, ugyanakkor azonban élvezettel agyalta, csereberélte keresztülviteléhez a fogásokat. Mintha nem is ő lett volna akaratának a gazdája, hanem az neki. El voltam készülve most is, hogy nem lesz nyugtom tőle. Ahogy járt-kelt, a levelét dugdosta, Katinkával tárgyalt; az messziről kiabálta: hohó, énnekem titkom van. Október végén egy napra felutazott Pestre: állítólag a géphez kellett egy alkatrész. De ahogy hazajött, barna képe annyi titokzatosságot sugárzott, hogy lopva átnéztem a táskáját: mi az, amitől meg kell lepve lennem. De a kofferből nem került elő más, csak öndicséret. – Én mondom, van neked urad. Az ilyen férjet, mint én, államilag kéne szaporítani.

Másnap délután ő Ángyádra ment át; értem pedig Katinka küldte le az urát: nincs jól, jöjjek föl okvetlen, hozzam a babát is. Amikor jó estével Slenkai hazakísért, látom, hogy az elsőszobában ég a lámpa, Sanyi meg kinn téblábol, s rám vár a tornácon. – Mért ég ott a lámpa? – kérdem. – Vendéged volt? – Vendégem? Nem. Azaz várj, gyere csak, nézzük meg… Mindjárt láttam, hogy most sül el a titok. Kényelmetlenül indultam befelé: minek kell örülnöm? Mivel tudhatsz, te szegény, engemet meglepni? Az előszobában Zsófi, az új lányunk kuncogott, s Örzsi is kidugta a kisszobaajtón a fejét. Az elsőszobában a régi tornyocskás-párkányos ebédlő helyén egy frézhuzatú szalon állt, kanapé, hat szék, könyvszekrény, kisasztal. A fája hajlított, citromsárga; modern is, régi is, amilyet a francia királyokról szokás elnevezni.

Én lesújtottan álltam az ajtóban. A házasságom tébolya nézett rám ebből a kéjesen hajló, ide nem illő, pökhendi bútorból. Mibe kerülhetett ez? S mire jó ez nekem? Az anyósom a kisszobában zsoltárokat olvas, s a bibliai paráznára gondol. A küszöbön vigyorgó Zsófi s mögötte a sötét szemű Örzsi mind azt hiszik, hogy én most kaptam valamit. Valami nagy jót csikartam ki az uramból azzal az ördögi művészettel, amihez csak a gonosz asszonyok értenek. És Sanyi is azt hiszi, hogy örömöt okozott nekem, lekenyerezett valamire, amit persze azonnal be is hajt. A múlt télen, igaz, mondtam, hogy ebben a régi lomban nem lehet embereket látni. De azt is miért mondtam? Mért mond itt akármit az ember? Az igazat úgysem lehet kimondani. Csak loholunk egymás hazugságán, s szórjuk a pénzt, amikor a traktorral is szorít a váltó. Micsoda őrültség ez? Mi lehet nyomorultabb egy rossz házasságnál?

– El van ámulva az én kis madaram – lépett hozzám Sanyi. – No, ugye, hogy nem olyan rossz ember a te embered?… Én éreztem, hogy már csak a cselédekért is színlelnem kell; de az kibírhatatlan hazugság lett volna, hogy örömet mutassak. Inkább csak az elkeseredésem okát próbáltam elrejteni. – Sanyi, mibe került ez? Most, amikor annyi adósságod van… – Te azzal ne törődj. Az adósság az enyém, a bútor a tiéd. – De én ennek nem tudok örülni. – Már mért ne tudnál?… Van ízlésem, ugye? Dányi és Lajoska el voltak tőle ragadtatva. – Hát azokat is idecsődítetted? Az egész falunak tudnia kell, hogy te milyen gavallér vagy? – Az is baj már, hogy örülök az örömödnek? – Te az én örömömnek ne örülj – kiáltottam elkeseredetten… Az a nehéz indulat a szívemben egyre kevésbé tűrte a fegyelmet. Már azzal se törődtem, hogy a cselédek mit gondolnak. – De hát nem te mondtad, hogy egy új szalont akarsz? – Meg kellett volna kérdezned. Ezt a fréz színt sohasem bírtam. – Ez gyönyörű szín, Lajoska azt mondta, hogy a velencei festményeken látni ilyet. – Én akkor is utálom… Idehoz egy bútort, anélkül hogy megnézetné. A régi ebédlő legalább hozzánk illett, a mi nyomorúságunkhoz.

Sanyi leforrázottan állt mellettem, s majdnem elsírta magát ennyi gonoszságtól. Az Örzsi sötét szeme eltűnt az én lányomé mögül: majd az is visszahúzódott megfagyott mosolyával az előszoba homályába. – Látod, milyen vagy, anyukám – vetette bele magát Sanyi az új székek egyikébe. – Követelőzöl, s amikor az ember az utolsót kaparja össze, hogy egy kis örömet szerezzen neked, akkor ilyen nyers vagy. Ha az ember nem tudná, hogy a szíved jobb, mint a modorod… Nem fejezte be a mondatot, ahelyett a fejét horgasztotta a tenyerébe. Én ott álltam fölötte, s kínomban elnevettem magam. – Légy szíves, ne rugdosd máris az asztal lábát. Sanyi megérezte ebben a rászólásban az engedékenységet, s felütötte a fejét. – Na, csakhogy nevetsz már. Hát szép ez? Én két hete levelezek, mérek, titkolózom. Csakhogy egy kis kedvet csináljak neked. Hisz tudod: a fiú… – A fiút, azt hagyjuk ki ebből, Sándor – mondottam komolyan. – Énnekem nem lesz több gyerekem. – De hát mért? Nem édes ez a kis Zsuzsika? Gondold el, egy ilyen göndör, gödrös állú kis Sanyi… S úgy nézett rám, mintha valami nagyon csábítót mondott volna.

Másod- vagy harmadnap Katinka is feljött a frézszalont megnézni. – Ez hát a nevezetes bútor? – nézett szét anyai mosolyával, melyben csillogó ősz haja is részt vett. – Szegény Sanyit nagyon elkeserítetted vele. Hogy lehetsz ilyen kegyetlen ahhoz az emberhez? – Mért? Panaszkodott? – kérdeztem kényszeredetten. – Nem; csak kétségbe volt esve. Hogy semmit sem tud a kedvedre tenni. Őneki nincs más gondolata, mint hogy téged boldogítson, s te úgy jársz a tulajdon házadban, mint az operákban a fogoly hercegnők. – Ezt már te teszed hozzá – mondtam gúnyosan. Sanyi sosem volt operában. A rádióban is lecsavartatja; az emberek azzal csak egymásnak hencegnek, hogy tetszik nekik. – Nézd, nyúlt át Katinka az új asztalon a kezem után, Sanyi egyszerű, naiv ember; néha egy kicsit szószátyár; de még mindig derekabb, mint a mi férjeink közül akármelyik. Meg kell becsülnöd őt. Ne azt nézd: mit okoz; azt nézd, hogy mitől kímél meg. Te nem ismered az asszonyok megaláztatását…

Olyan kedvesen beszélt, hogy ha nem Sanyit ajánlja, nekem is könnyek szöknek a szemembe. Így azonban konokul hallgattam. Tehát már panaszkodik is? Eddig csak a hetvenkedését kellett szégyellnem – forraltam magamat –, most már az asszonyokat is rám siránkozza. Elképzeltem, ahogy ott ül Katinkáéknál, a doktorház őszi levéllel behordott teraszán. „Nellike elveszi a kedvemet. Hát olyan nagy kívánság: egy fiú? Maga megértethetné vele.” – Ne várd, hogy én is panaszkodjak – mondtam Katinkának. Én sosem fogok nektek panaszkodni. – De mért mondod ezt? – nézett rám Katinka inkább gyöngéden, mint megbántottan. S hogy nem szóltam: – Én csak figyelmeztetni akartalak. Ma még a szeretete az, ami tűrhetetlen, de ha egyszer a hűtlensége lesz. A szerelem átcsap egyszer. – Mit szerelem! – legyintettem bosszúsan. Zsarnokság. A testemmel is ő akar rendelkezni. Ha ő azt akarja, hogy viselős legyek, énnekem teherbe kell esnem. – S mért nem esel? Mért nem adod meg neki azt a fiút… Mert nem akarok ebből a fajtából többet, volt a torkomon. De aztán erőt vettem magamon, hisz nem Katinka őszfényű arca, a falu az, amibe belekiáltanám.

Amikorra Sanyi megjött, már arról volt szó, milyen függöny illik a szalonhoz. – Szóval, már panaszkodsz is? – álltam meg Sanyi előtt, mikor a vendégkísérésből a nappaliba visszajöttünk. Ő azt hitte, Katinka a szalonnal együtt őiránta is megpuhított: hiszen már a függönyöket tervezgetjük. A kapunál átölelt, úgy jött be velem a tornácon, s most váratlan kihúzom a karom, s ilyen vészjóslón fordulok szembe vele: – Most már ez következik, hogy telesiránkozod velem a falut? A szégyeneden veszel sajnálkozást. Idegen emberekre van szükséged, ügyvédekre, hogy megtegyem, amit a fejedbe veszel. Hát vedd tudomásul, hogy ezt a csatát előre megnyerted… – De milyen csatáról beszélsz? – nézett rám Sanyi. Barna arcán, ahogy visszagondolok rá, megható bűntudatot látok. Ő is érzi, hogy panaszkodott, s ez nem szép. Akkor azonban csak az ostoba hebegést hallottam, s még indulatosabban mondtam tovább. – Ezt a panaszcsatát. Mert én ebben nem fogok visszalőni. Ha te úgy érzed, hogy a mi házasságunknak egy Katinka vagy egy Slenkai József, vagy nem tudom én ki, a bírája lehet, ám mondd csak nekik, én egy szót sem dobok a másik serpenyőbe. Nem azért, mert nincs meg a véleményem rólad. Hanem, mert nem szellőztetem a poklot, amit magam csináltam magamnak. – Micsoda pokolról beszélsz, anyukám? – tiltakozott Sanyi… Ő semmitől sem szeppent meg úgy, mintha én mondtam, hogy rossz a házasságunk. – Ez: amiben élek. – Micsoda túlzás ez már megint, édesanyám. Attól, hogy egyben-másban eltér a véleményünk? Ennyi nézeteltérés minden házasságban van. Nézd meg Slenkaiékat. – Elég énnekem magunkat néznem – mondtam én, az ablakhoz állva. – S honnan szeded azt, hogy én panaszkodtam? – mondta Sanyi a csöndnek, anélkül hogy mögém mert volna állni. Az embernek nincs cipzár a száján. Persze hogy Katinka első kérdése az volt: na, mit szólt Nelli a bútorhoz? Nem mondhattam, hogy a nyakamba borultál. De hol van az még a panaszkodástól? Engem igazán nem kell arra tanítanod, hogy az ember ne vigye ki a házból a bajt. Nem Katinkának, még édesanyámnak sem panaszkodtam rád soha. Pedig hát, valljuk be, volna olykor okom. Noha én még mindig azt mondom: bár mindenkinek olyan kevés oka lenne, mint nekem.

De Sanyi, ha egyszer belekóstolt a panaszkodás enyhületébe, nem tudott róla többet lemondani. Neki csak az első lépés volt nehéz: elismerni, hogy ő nem az a burokban született Takaró Sanyi többé, akinek jó a szeme, a pusztai lányban is meglátta a feleségnek valót, s most már csak nevet a sok fajankó férjen, aki paradicsomkert és házasság közt különbséget tesz. Mihelyt egyszer elismerte, hogy nem olyan boldog, mint nyerseségem és szeszélyességem nélkül volna: az otthoni veszekedések elemzése, kettőnk jellemének a párhuzamba állítása a legkedvesebb beszédtárgya lett. Az asszonyok szívesen hallgatták az ilyet; őket mindig meghatja, ha egy férfi, különösen az ilyen jó vaskos ember, mint Sanyi, bánkódónak mutatkozik előttük. Katinka azonkívül szerette is Sanyit; Sanyi volt a férfinaivitás, melyet ő annyira meg tudott becsülni. Dányiné viszont gyűlölt, amit csak fokozott, hogy félt is tőlem. Ha mód volt rá, ő beverte Sanyinál a tüskét, de úgy, hogy ne legyen mit visszamondani (reménytelen férjek utolsó érvül a más véleményét is visszamondják). Amit pedig Sanyi mondott el neki, azt azon frissibe átcsorgatta a falu fejébe. Senki sem tudta olyan sopánkodással mondani: ó, nagyon rosszul élnek; az a szegény Takaró tele van panasszal. Az ember alig tudja, mit mondjon neki; közömbösnek se akar látszani, de a dolgukba se akar belekeveredni. Terus, aki ott varrt náluk, nem győzött óvni tőle. – Te, az a Dányiné megenne téged. Fűt-fát azzal tart, hogy rosszul éltek. S felháborodást mímelő kíváncsisággal nézett rám, hogy mit szólok ehhez a rágalomhoz.

Énnekem könnyű lett volna Sanyi sirámait ellensúlyoznom. Csak a férfiakat kellett volna rászabadítanom. Egy-két cinkos mosoly; egy kis jel, hogy szolgálat megtépázni, s minden csőr őt kopasztja. Én azonban gőgös voltam. Énnekem nem kellett párt; én magam legyek párt mindnyájuk ellen. Szinte élvezetet találtam önmagam bekerítésében. Magam segítettem elő, hogy Sanyi siránkozásai könnyen szétfolyjanak; hadd legyen mindenki ellenem. Ősztől megint megkezdődtek a kártyaesték. Én felöltöztem most is; a tavalyi cipőm előtt ott lóbáltam a tavalyi lámpást, de már nem az a diadal vitt, mint előző télen. Nem hódolókat kerestem, inkább ellenségeket. Úgy néztem a Slenkai vigéc hozta képei alatt – csupa meztelen kép és meztelen szobor – a füstben és zajban úszó embereket, mintha benn a fejem közepén gyilkos világosság gyúlt volna ki. A kritika elég olcsó tudomány. Az embernek csak bele kell ülnie szíve dermedt hidegébe, s minden torz vonás föltűnik; a hús lüktetése megáll, a meleg elpárolog, a holt bőrön át az ember a meztelen gonosz csontokat látja. Igen, néha úgy néztem szét a szódásüvegek, a zsíros ujjak, a kártyacsúsztató jó mondások közt, mintha őrültek közt ültem volna. S volt lovagjaim ezt észrevették. Eh, nem is igyekeztem eltitkolni.

– Nem kísérteties? – mondtam egyszer Dányinak, ahogy a kisdíványunkon magunkra maradtunk. – Akik itt vagyunk, mind értünk valamihez. Slenkai a betegeiről beszélhetne, maga a főiskoláról, Katinkának szép hímzései vannak, én is tudok, ha mást nem, egy jó savanyúdinnye-receptet. S ahelyett hogy mindenki azt mondaná, amit csak ő tud, beburkolódzunk abba, amit mindnyájan tudunk, a zajba, a semmibe. Dányi reménykedve helyeselt; hogyne, hisz őt sem elégíti ki ez a társaság. De ahogy tovább ült mellettem, megsértődött. – Nellikének már nem vagyunk elég jók. Előkelőbb társaságba vágyik. Slenkaival tavaly is ellenkedtünk, most azonban magam sem tudom, hogy vadult el a dolog – vagdalkoztunk. – Mért néz rám olyan selmásan – kérdeztem –, amíg a szódát nyomja? Nem nehéz mindig olyan csalafintán nézni? Minden szoknyára. Képzelje el magát öt év múlva. Egy szál haja sem lesz, s még mindig olyan csalafintán fog mosolyogni. – Slenkaira ez a fricska úgy hatott, hogy legközelebb megpróbált megcsókolni. – Mi az? A fiatalságát akarja bebizonyítani? – mondtam, miután a dohányos száját eltoltam magamtól. Ettől fogva ő is ellenségem volt. A legjobban azonban a főjegyzőt kínoztam. Minden öltözködési vívmányát – nyakkendőtűt, selyemzoknit, kamáslit – észrevettem, és szóvá tettem. Eleinte hiún mosolygott, később észrevette a gúnyt. – Miért üldöz engem, kisnagyságos? Azt kell hinnem, hogy valamit meg akar bosszulni rajtam. – Csak nem Idukát gondolja? (Ez volt a tisztifőorvos lánya, akinek akkoriban udvarolni kezdett.) Néha, igen, közönséges is voltam. Lajoskával például. Ó, ezért még most is elpirulok. Ő akkoriban egy parasztlánynak udvarolt, akit feleségül is vett. A fiúk azzal húzták, hogy franciául tanítja, s most neki hordja az albumait. – Hogy tetszik Katának Botticelli? – fordultam hozzája hirtelen, csak hogy megbántsak már valakit. Lajoska elpirult, de a szerelem bátorrá tette. – Ó, köszönöm; több érzéke van hozzá, mint eddigi női tapasztalataim alapján remélhettem.

Az ilyenféle szúrások lassan ellenem ingerelték a férfiakat is, akik arra, hogy „rosszul élünk”, felütötték a fejük. Az, hogy rosszul is éltünk, s mégsem kellettek nekem, kettős sértés volt. Ezt az önérzetük is csak úgy tudta megmagyarázni, hogy szeszélyes vagyok, vagy ahogy ők mondták: gőgös és beképzelt. Egy ilyen asszonnyal elég együtt élni! Szegény Sanyi, szegény ördög! S mintha a szerencsétlen házasság okosabbá tenné az embert, most már a gazdaságról és az életről való nézeteit is komolyabban hallgatták. Hát igen, egy fiú, az nagy dolog. Meg az embernek legalább otthon legyen nyugta. Kedvenc szokásuk volt, hogy férjmódra magukat szánassák. De mostanában ez is énrám ment ki, nem Sanyira. – Valljuk be, kisnagyságos, maga sem tartozik a szelídebb elemi csapások közé? Néha, tudja, keresztet vetek a feleségemre. Csak én meg a Jóisten tudjuk, hogy milyen. De nehezebb eset is lehetne, igaz-e?

Dühös elégtétellel éreztem, hogy hisztérikának tartanak. Sanyinak meglehet a vigasza: ő a príma, ő a szívember, én vagyok a kiszámíthatatlan, a kielégíthetetlen, a kegyetlen. – Na, meg vagy elégedve? – támadtam rá hazajövet, a lámpa földön mozgó körébe nézve, míg ő hasztalanul próbált sebesen járó karomba fűződzködni. – Elérted, hogy az egész falu utálatos hisztérikának tart. Nemsokára gyűjteni fognak a számodra… Sanyi úgy tett, mintha megleptem volna. De ahogy fölkapta, láttam, hogy készült rá, s örül neki. – Mit értem én el? Ez a te rögeszméd, kedves, hogy én húzom föl ellened az embereket. Mintha nekem nem az volna jó, ha téged dicsérnek? De hát az embereknek is van szemük. Látják, hogy itt van egy bolond, aki mindent megtesz az életük nyugalmáért. Te meg a legnagyobb áldozatra is csak elbiggyeszted a szádat: kellett ez nekem? S akkor fáj, hogy mások észreveszik.

Úgy akart beszélni, mint egy atya a bajba jutott, meghasonlott gyermekével. De én sunyi diadalt éreztem ebben az atyáskodásban. „A közvélemény velem van; ugye, fáj? Tessék jónak lenni hozzám, s én, a népszerűség hőse, majd leszerelem.” – Mért gondolod, hogy fáj? Egyáltalán nem fáj – mondtam makacsul. – Mért szégyelled? Ez a természetes, hogy fáj. Emberek közt élünk, és törődnünk kell a véleményükkel. – Emberek közt? – álltam meg én az alsókertünk ajtajánál, s fölnevettem. – Mit nevetsz? – kérdezte Sanyi, s ő sem nyúlt a kertajtó kattantójához. – Az embereiden. Te azt hiszed, a szerelem is hajtóvadászat…

Sanyi a kertajtóra tette a karját, és szembefordult velem. Eszelős nevetésem és a hajtóvadászat meglepte, de iparkodott az előbbi modorában megmaradni. – Ezt nem egészen értem, anyukám. Bizonyára van valami mély értelme; de az én értelmi színvonalamat meghaladja. Miféle hajtóvadászatról beszélsz? – Erről, amit te rendezel. Szánatod magad, hogy minden bokorban legyen egy hajtód. Azt hiszed, a mások véleménye megváltoztatja az enyémet terólad?… Éreztem, hogy nincs értelme a beszédnek, de nem tudtam megállni: a keserűség beszélt nélkülem is. – Mindig másokkal tereltél, mindig másokkal akartál megszerezni magadnak. Hogy mások lökjenek bele az ágyadba. Már akkor vízkeresztkor Terus; aztán édesanya, Béla bácsi, a te anyád. Mindenki jó volt, csak hogy megkaphass. És mit értél el vele?…

Ott álltunk a telkünk aljában; Sanyi a kertajtóra dőlve, én a lábát világítva a lámpámmal. Mintha egy idegen ajtó előtt álltunk volna neki veszekedni. – Nellike, retteneteseket beszélsz – mondta Sanyi halkan a megrendüléstől. – Akármi van köztünk most: a múltunkat azt ne bántsd. – Úgy, azt hiszed, hogy a múltunk olyan gyönyörű volt? – Azt. S te is csak azért látod másképp, mert a mostani indulatod… – Na, látod. S most azért vagyok indulatos, mert az emberek rossznak tartanak. Te mindent megmagyarázol. Tőled nem olyan könnyű elvenni valamit. Sem az emlékeidet, sem az önbizalmadat…

Azon az őszön történt különben valami, ami megkönnyítette, hogy társaságunkat, sőt az egész falut magam ellen fordítsam. Új orvos telepedett meg a faluban. Hogy jött, és mért éppen ide: nem tudta senki sem. Azelőtt nem látták; ő sem ismert senkit. Azzal toppant be, hogy itt marad; műszerei a patikán álltak két csomagban, amíg lakást talált. Amikor a főjegyző óvatosan megkérdezte, hogy határozta el magát, hogy épp itt, ahol van már orvos, azt felelte: fölütöttem a címtárat. De ez lehetett elutasítás is, mert rövid modorú ember volt. Olyasmi is hallatszott, ez is a főjegyző révén, hogy sógora a szolgabírónak. Állítólag telefonált is a községházára, hogy kapott-e lakást a sógora. De a főszolgabíró-rokonság láthatatlan pajzs volt; ő nem nyúlt érte soha. Azt sem tudom, hogy meglátogatták volna egymást. Ez az új orvos nem volt valami daliás ember, az arca inkább csúnya, mint szép, de ahol ő volt, sűrűbb volt még a levegő is. Az ember szinte érezte: egy erőcsomó. Pedig nem beszélt, nem hetvenkedett, mint Sanyi vagy Slenkai. Szabatos volt és udvarias (klinikai modora van, ahogy Dányi mondta; az egyetlen, aki egy kicsit húzott hozzá), a rövid mondatai azonban nehézzé tették az ellenállást. A férfiak, ha vicsorogtak is ellene, nem tudták, melyik szavánál mondják föl az udvariasságot; mind fegyelmezett volt, s mind mögött ott érzett egy elszánt „keresztülgázolok”.

Annak is, hogy a társaságunkba benyomulhatott, a föllépte volt az oka, s nem az, hogy a főszolgabíró pártfogoltjaként jelent meg. Slenkaiék egy új orvos feltűnését betolakodásnak, gyermekeik kifosztásának tekintették. Fáncs nem olyan hely, ahol két orvos megélhet. Az új orvos nem is megélni akar mellettük, hanem kitúrni őket. Jókuti azonban (ez volt az új orvos neve) már harmadnap vizitelt náluk. Mint a világ legtermészetesebb dolgát adta elő, hogy ezután fáncsi doktor lesz. Még csak nem is hímelt-hámolt, hogy nagy az orvosbőség, de majd csak megleszünk, a tapasztalat az, hogy a betegek száma az orvosok számával növekszik. Ő semmi ilyesmit nem mondott. Terustól tudom: egy betegükről beszélgettek, egy rákos asszonyról, aki arra a hírre, hogy új orvos van a faluban, első nap fölkereste. Jókuti elmondta, hogy a klinikának mennyi rádiumja van (az egyik szülészeti klinikán volt tanársegéd), s hogy hány éves javulásokat lehetett elérni vele. Slenkai csak utólag kezdte rázni a fejét, amikor már elment: első tanársegéd a klinikán és Fáncs… Emögött lenni kell valaminek. Később ki is nyomozott olyasmit, hogy tiltott műtétet végzett, s az törte ketté a pályáját. De amíg együtt ültek, ő is doktor igyekezett lenni, s hogy hogy nem, épp ő hívta meg a legközelebbi kártyaestélyükre.

Engem ez a Jókuti rögtön az első este kiszemelt magának. Ezt is éppolyan magától értetődően csinálta, mint mindent. Bemutatkozott; egypár szót beszélt Slenkainéval, Dányinéval; aztán, mint akinek eztán ott lesz a helye, mellém húzta a székét, s nézte a kártyámat. De én már akkor tudtam, amikor Slenkaival bejött, s a két erős szeme a küszöbről rám villant, hogy ez most körüljár, köszön, de mellém fog leülni. Nőgyógyászokkal én addig csak regényben találkoztam. Az ember azt gondolná, hogy csupa fodorított hajú, zománcos arcú, brácsahangú masszőr vagy fodrász, akik pontosan tudják, mi kell az asszonyoknak. Jókuti éppen nem ilyen volt. Inkább földesúrnak tartottam volna, aki kastélyában megszokta a parancsolást, a cselédszerelmet; de jó könyvtára is van, olvasott, utazott, s ha egy finomabb nő mellé kerül, hallgatással leplezi ösztöneit. Miközben a lapom mérlegelte, egy-egy rövid kérdést tett fel. Melyik az ittlevők közül az uram? Hány éves házasok vagyunk? Kinél volt az apám jószágigazgató? Nem tejfalusi-e az előnevünk? Majdnem úgy, ahogy a kórházban a betegfelvételnél. De ezekben a kérdésekben mégis mintha egy kéz nehezedne az emberre, s markolná mindig keményebben. Ahogy az uramat fölmérte (az a jóképű barna?), abban benne volt, hogy jelentéktelen, nem vetélytárs, s mindaz, amit Sanyiról én is tudtam. Azt, hogy az ő apja is jószágigazgató volt fönn a Felvidéken, az Andrássyaknál, két kártya kiemelése közben futólag vetette oda, s mégis, mintha átnyúlt volna vele a székem támláján. Amikor megmondtam, hogy nem tejfalusi az előnevünk, nem kérdezte, hogy mi. Azt sem mondta, hogy neki van-e és micsoda. Mégis mintha elválasztott volna vele bennünket kettőnket a többiektől. Mintha azt mondta volna: „Észrevettem, hogy hidegebb körülötted a levegő. Nem vagy ezek közé való. Hozzám való vagy.” Föl kellett nevetnem. – Csak nem ad az ilyesmikre, mint előnév? De ő nem vette tudomásul a kihívást. – Attól függ, mit ért azon, hogy adni. Az ember mindenre ad, ami jellemző valakire. Föltéve, hogy az illető érdekli.

Én ezt a Jókutit az első találkozásra meggyűlöltem. Épp azért, ahogy a kezét azonnal rám tette. Hisz ez olyasmi volt, mint Sanyi első újévi reggele. De milyen gyerekes és kijátszó volt Sanyi követelőzése ennek az embernek az elszántságához képest. Az orrában, a figyelmes szemében volt valami a ragadozó madáréból: néz, kering és lecsap. Sanyi dicsekszik, hányja magát; ennek az önbizalma és biztonsága megvan nézők nélkül. Ez nem a falunak, a postának hódít; a maga étvágyának. Milyen önző, kíméletlen lehet ez a szerelemben. A foglalkozása megtanította, mit tartson az asszonyokról; a jószágkormányzó fia, hogy üssön rájuk. Még semmit sem csinált, s már magam voltam vele; senki sem húzta oda harmadiknak a székét. Mint a nagyobb kutya a csont mellől. Hanem én nem vagyok csont. Énbennem mindig lesz annyi dac, mint benned elszántság. Énnekem elegem van a férfi-zsarnokságból. Nem azért estem abba a nyálas émelygős kelepcébe, ami az uram, hogy most te tarts szolgálódul. Ha komolyan gondolod, amit mutatsz, itt acélba haraptál. Most megszenvedsz mindazokért, akiket megkínoztál.

Az én múlt évi lovagjaim azonban azt hitték, hogy Jókuti „mély hatást tett rám”. Az egész társaság azt figyelte, hogy mi hogy ülünk, mit mondunk, mit nevetünk egymás mellett. Mintha ők is érezték volna, amit Jókuti szuggerált az előnevekkel, hogy mi ketten, két előkelő természet s ezek… Minden szemben az volt, hogy köztünk történik valami. Slenkaiéban mint kaján mulatság, Katinkáéban mint döbbenet, Dányinééban mint kitörni kész megbotránkozás. A férfiak gyűlölték Jókutit, gyűlöltek engem, de most épp azért, csak hogy tönkretegyük egymást, kívánták, amit egymástól irigyeltek. Az asszonyok – főként Dányiné – fejében meg már olyan nagy szavak kavarogtak, mint csalás és rajtaérés. Milyen jó lesz akkor szelíden vagy lángoló dühvel elítélni engem. A második, harmadik találkozón már az egész társaság bennünket kerített. A férfiak elhúzódtak mellőlem, úgyhogy Jókuti szinte légüres térbe ült gibicül; az asszonyok pedig nem győzték magasztalni. – Milyen érdekes férfi ez a Jókuti – mondta Dányiné. – Kevés ilyen szuggesztív egyéniséget ismertem.

Én megpróbáltam kivágni magam ebből a nyilvános kettősből. Arra, amit Jókuti csendben mondott, hangosan s izgágán feleltem. Jókuti, emlékszem, azt kérdezte egyszer, két kárólap fölcserélése közben: nem nagyon elhagyott maga itt? – Én elhagyott? Bár elhagyna kicsit a munka… Maga azt hiszi, csúsztattam föl egy nevetésen a hangom, hogy afféle unatkozó falusi előkelőség vagyok, aki regényeket olvas, s azokból képzeli el, mi kéne neki? Lajoska a megmondhatója, hogy egy év alatt két regényt sem bírt elolvastatni velem. Csakhogy az ilyen kitörési kísérletek többnyire rosszul sikerültek. Lajoska éppen hogy odanézett, s tovább tanulmányozta szerelmi beavatottjának, Katinkának a lapját. Jókuti pedig nem ijedt meg attól, hogy a halkan kezdettet hangosan folytassa. – Munka és elhagyatottság tudtommal nem zárja ki egymást. Sőt, sok ember épp azért dolgozik, mert elhagyott. – Mire Slenkai és a főjegyző orvul egymásra vágtak a szemükkel, mintha azt mondanák, már az elhagyottságnál tartanak. A kártyalapok mögül kilobbant társalgás így megint csak visszahúzódott a pikkek és kárók mögé, s velünk megint csak az elkapott pillantások foglalkoztak. A férfibosszú csak akkor csípett belém, ha Jókuti nem volt ott. – Milyen elgondolkozó mostanában, kisnagyságos, mondta a főjegyző. Nagyon megváltozott tavaly óta. – Hja, mi, barátom – a tarkóra növő homlokunkkal, simította meg a fejét Slenkai (mely különben alig kopaszodott). Kifejlődött az ízlése tavaly óta Nelli asszonynak.

Ezekkel nem lehetett beszélni; ezek el voltak tökélve az összeboronálásunkra. S én nem voltam az, aki örömüket szegi a botránkozóknak. Ez is egy kihívás volt: ülni a kártya mögött egy férfival, s bujtogatni a kárörömet, a megszólást, irigységet. Most már a kedvesebb szavaim voltak a hangosabbak, s a gonoszabbak csattantak el a kártya mögött. – Szóval, maga azt hiszi, hogy vigasztalásra van szükségem? S tán tudna is egy tapasztalt mestert, aki sokat foglalkozott asszonyi bajokkal. Igaz, nem éppen az asszonyok szívével, de hát az nőknél majdnem egyre megy, ugye? De Jókuti nem hátrált meg a vágások elől. Sőt élvezte az ingerültségemet. Inkább dühös légy, mint közömbös, olvastam a hidegen égő pillantásában. S alatta a Sanyi jelmondatát „Lassan melegedsz, de”. – Bocsánat, én sebész voltam. Én nem foglalkoztam nők vigasztalásával. Én magát sem vigasztalom. – Hát mit csinálna velem? Mint sebész… – Kivágnám magát innen. – Ó, ki? Miből? – Ebből az egész környezetéből, a házasságából. – Ó, ez nagyszerű műtét volna. De varrás nem jönne utána? Összevarrás. Mert én, ha egyszer kivágódtam innen, a tökéletes szabadságomat akarom élvezni. – Asszonyoknak a szabadság csak arra való, hogy elvegyék tőlük. – Már megint a szakértő. Tudja mit? Akkor maradjunk meg inkább a mostaniban. A régen elvett szabadság elviselhetőbb a frissen elvettnél. Vagy maga ezt sem hiszi? Egy vad hipnotizőr szemnek óriási élvezet lehet behódolnunk.

Magam sem értem, hogy csúsztunk néhány találkozás alatt ebbe a hangba. Emlékszem, én voltam az élesebb, merészebb; ő csak a nyomomba nyomult. Talán az vitt olyan messzire, hogy biztos voltam magamban. Hisz ezt az embert én, mondhatunk akármit egymásnak, csak gyűlölhetem. Az a természeti vadság, mely az úgynevezett férfias férfiak ellen fölborzolt, mentőöv volt a derekamon ebben a viszonyban. Az lehetetlen volt, hogy ez a gyűlölet, mint ő remélte, egyszer szerelembe csapjon át. Ahhoz elég volt a keselyűforma hüvelykjére néznem. S annak, akit a szeretettől elzár az élet, lassan az is élvezetévé válik, hogy a gyűlöletét nyíltan kimutassa. – Nem fél, hogy meg találom az uramnak mondani – kérdeztem tőle, midőn Dányiéknál a díványon magunkra hagytak. – Szegény Sándor nem az az ember, aki engemet félni tanít. – Pedig erős. – Ha az volna, szeretné. – Honnan tudja, hogy nem szeretem? – Bár csakugyan nem szerettem, fölháborított, hogy a szemembe mondja. – Csak rá kell nézni. – Magának ilyen jó érzéke van az ellenszenv iránt. S mégis jól érzi mellettem magát. – Az más – mondta ő rendületlenül. – Mért más? – Mert az az ellenszenv, kedves, még nincs kilicitálva.

Hogy előttem van még Sanyi pillantása, amint a szoba másik végiből ránk ugrik ilyenkor a szeme. Ő, ő tudja azt, hogy a féltékenység nevetséges dolog. Azzal meg, hogy az ember Takaró Sanyi, épp összeegyeztethetetlen. Ő tehát csupa fény és nyájasság, amíg Dányinénak leckét tart a helyes „sans licit”-ből. Nem, nincs is az asztalnak sarka, a világnak olyan égtája, amely felé mi ülhetnénk: vagy ha van: ő lerombolja azt a tévhitet, hogy ott valami történhetik. Időnként mégis ránk vág a szeme, s akkor olyan nagyot nyel a látottakból, hogy a mosolygó arcban a homloka körül sötétebb karika támad, abban két vad szem, amely arc nélkül talán rémült is lenne, mint ahogy a pupillájában ott is feketéll tényleg a rémület. Sok mindent gondolt ő, de azt nem, hogy engem is kellhet komolyan félteni! Hisz engem úgy körültövisezett a Kárász-természetem! Szűzebb maradtam, mint a legtöbb tizenhat éves lány. Őneki is szinte újra és újra be kell vennie – ez épp a vonzó – a szüzességemet. Az lehetetlen, hogy Nellike egy férfira úgy gondoljon, ahogy a cédák. Ennek előbb-utóbb ki kell derülnie. De micsoda ijedség az is, hogy mások azt gondolják.

Először a régi módszerét próbálta ki; a Slenkai-féle tiltott műtétekről oktatott ki. – Gyanús egzisztencia ez a Jókuti. Nem hiszem, hogy sokáig megmaradjon itt. Jóska utánajárt: egy hajszálon múlt, hogy börtönbe nem került. Azért kellett a klinikát otthagynia. Az ilyen ember nem nyughat. Meglátod, itt is belekeveredik valamibe. Én vigyázok, hogy nagyon össze ne sógorodjunk vele. Ebben szegény édesapáddal tartok. Nem szeretem az olyan embereket, akik körül szaglik a becsület… Később a jóhíremben próbált megriasztani. – Tudod, kivel húztak Jóska meg Kardos? Jókutival. Azt kérdezték, nem érzem-e, hogy nő valami a homlokomon. No csak egy icipicit: tapogassam meg, nem púposodik-e. Én persze letorkoltam őket. Nem sérthettek meg, öregem. Az, hogy föl szeretnének szarvazni, még mindig jobb, mintha senkinek se támadna rá kedve. Én tehát nem mondom, hogy engem nem lehet. Csakhogy van egy privát szerencsém: Kárász Nelli a feleségem. Barátom, ti nem ismeritek a Kárász vért. Előbb elhiszem, hogy a hold lejön paráználkodni, mint hogy az én feleségemhez valaki hozzáérjen. – A legvégén aztán egy komoly szóra is elszánta magát. – Ne értsd félre, édesanyám, én tisztában vagyok vele, hogy neked minden figyelmeztetés fölösleges. De tudod, milyen a falu; itt azt lesik, kit hogyan rágjanak meg. Nincs értelme, hogy téged is kikezdjenek. Ez a Jókuti elég tolakodó. Tudom, neked a legterhesebb…

Az ellentámadás azonban nemcsak szóval folyt ekkor már. Sanyinak volt valami elmélete, hogy kielégítetlen asszonyok csalják meg a férjeiket. Én nem tudom hol, miféle asszonyokon szerzik a férfiak ezeket az elméleteket, de úgy látom, férfiak és nők dolgában (éppen mert egymás lelkébe nem tudják beleképzelni magukat) ezeknek az elméleteknek nagyobb szerepük van, mint a valóságos hajlamoknak. Sanyi tehát tűnődőbe esett: vajon kielégít-e ő engemet, s vajon hogy elégíthetne ki még jobban. A huszárpusztai mosakodások, borotválkozások, kölnizkedések, ahogy belekényelmesedett a házasságba, már nem folytak akkora lelkesedéssel. A szakáll néha kétnapos volt, átizzadt zokniját énnekem kellett elkoboznom. Most újra tisztálkodott, mint egy tanyai vőlegény. Hogy ne rontsa a gusztusomat: a magtárba zárkózott be, onnan hallatszott ki a melldögönyözése, vízcsobogása. Aztán egyszerre három ruhát is rendelt. A legfinomabbat Pesten csináltatta meg, a volt katonaszabójával. Rövid kabátú öltöny volt, amilyet akkortájt hordtak, kényes színén még a vízcsepp is meglátszott. Milyen sunyi büszkeséggel jött ki elém a magtárból, a lábán új körülvarrt cipő, a mellén selyeming; az ülőkéje fedetlen domborodott ki a kabát alól s zömök melle, bár rá volt szabva, szinte tréfát űzött a hosszú divatlap-arszlánokra készült kabáttal.

A traktorváltók akkor már eléggé szorították, én azonban akkor még nem szóltam bele: mire költi a pénzt, csak magamban lázadoztam. A legidegesítőbb mégis az volt, hogy este is tündökölni akart – kielégíteni. Az, hogy neki el kell hárítania valamit: kitartóvá tette. Nem engedett el egyetlen estét sem. Úgy gondolta, ha mindennap jóllakat, nem éhezhetek meg. S most már nemcsak a maga gyönyörűségét nézte; azt akarta, hogy nekem is jó legyen. Ahelyett hogy nekem esett és elnyúlt volna, elfúló hangon az én élvezetem iránt érdeklődött. Holmi fogásokra akart megtanítani. Ez elviselhetetlen volt. Mintha ő mással is kielégíthetett volna, mintha békén hagy, egy hónapig legalább, s jár szótlan, kérkedés, pletykázás, kedélyeskedés nélkül a dolgában. Egy csendben eltöltött ebéd, néhány szó a kinti munkáról, egy kártyatorony, amit Zsuzsikának felrak: ez lett volna a kielégítés. De ő ezt, ha mondom is, nem hiszi el. Őneki ott, éjszaka kellett engem biztosítani magának. – Így most jó neked? – suttogta a fülembe. Én összeharaptam a fogamat, s néztem a sötétet. – Mit törődsz te énvelem – fakadtam ki, mikor már nem bírtam. – Csináld, ahogy eddig, és ne kérdezz.

Az ilyenfajta kifakadásaim után Sanyi mélabús volt néhány napig. Most csapta meg először igazán a gyanú, hogy ő énvelem szemben tehetetlen. S abban volt valami megható, ahogy az ő mosolygáshoz, hetvenkedéshez szokott arca a tartós szomorúsággal ismerkedett. Székről díványra vetette magát, s úgy sóhajtott, hogy muszáj volt rászólnom: mi baja. Homályos célzásokat tett, hogy a mi életünk nem olyan, mint régen. Még valami csillagászati hasonlatot is csinált. Ha a mérések nem vágnak, a csillagászok már tudják, hogy új égitest nyomult bele a látóterükbe. Az új égitest természetesen Jókuti volt. Azaz egy rögeszme, hisz Jókuti nekem még úgy se kellett, mint ő. De ő most Jókuti körül vette észre mindazt, ami a házasságunkban kínos volt. (Ebben egy kis remény is lehetett: hogy Jókutival majd el is tűnik belőle minden.) Nyugtalanító szokásaimat, még ha korábbiak voltak is, mint Jókuti idejött, vele hozta kapcsolatba. Most tűnt föl neki, hogy édesanyától sűrűbben érkeznek levelek. A plébánosuk, egy lelkes fiatal pap, azt mondta neki, hogy ha Sanyi ígéretet tesz a fiai neveltetésére, püspöki engedéllyel megesküdhetünk a sekrestyében. Édesanya válaszul az én közeledésemre ezt a sekrestyebeli esküvőt vette a fejébe. Sanyi azonban ebben a levelezésben is a Jókuti dolgát sejtette… Most az ő neve jár úgy a cenci levelekben, mint az első télen az övé. – De jó levélíró lett édesanyád – mondta bánatosan mosolyogva. – Tán énrám panaszkodtok, hogy úgy összemelegedtetek? S észrevettem, hogy kutatott a szekrényemben. Az is most szúrt szemet neki, hogy Terushoz járok, Terus is ott volt a mi szerelmünk foganásánál. Ki tudja, hátha Jókutinak is éppen akkor van a Cigánysoron dolga. – Nincs neked, kérdezte, jobb barátnőd annál a hírharang Terusnál? Pont most fedezted föl. Két éven át feléje se néztél… S egy délután utánam jött.

Ettől aztán nálam is betelt. – Mért jöttél te utánam? – támadtam rá, alighogy Zsuzsikát Terusék kapuján kitoltuk. – Mért, hat én nem jöhetek utánad? Sétáltam. – Te azért jöttél utánam, mert azt hitted, hogy itt érsz valakivel. A Lenke néni síró szeme előtt tartom a találkáim. Hát énutánam ne kémkedj. Én nem lopom meg a férji jogaidat… Aznap este épp Dányiéknál voltunk. Jókuti szokása szerint húzta mögém a székit. – Miféle törvény az, hogy magának mindig mögöttem kell ülnie, Jókuti? – fordultam szembe vele. – Nem törvény, csak szimpátia, állta Jókuti a szokatlan pillantást éppolyan keményen. Mindenki odafigyelt, hogy mi lesz ebből. – De hátha a rokonszenv egyoldalú. – Az valószínű. De mással nem tud majd ilyen jól civakodni. – S gondolja, hogy magával olyan nagy élvezet civakodni? Dányi, túlságosan nagy áldozat volna, ha mögém ülne? – Ó, dehogy. Sőt… A kártyázó társaság alig bírt szóhoz jutni a megrökönyödéstől, Jókuti volt a legnyugodtabb. – Megengedi, nagyságos asszony – fordult Katinkához –, hogy a maga hátamögét válasszam száműzetésem helyéül? A többiek csendesen latolták, hogy mi is történt itten. Elvették-e tőlük, amire készültek vagy épp ez volt a botrány? – Nem kellett volna ilyen élesen nekimenned – mondta Sanyi, miután a főjegyző lámpása a Nagy utcán elvált tőlünk. – Te mindenben nyers vagy egy kicsit. – Meg akartam nyugtatni a birtokosi félelmedet. Remélem, most látod, hogy ez az ember nem volt fontos nekem.

A kártyaesték nem sokkal ezután megszűntek. Magunk sem tudtuk: hogyan. Dányinak az ő szerdájukon Pesten volt dolga, aztán Katinka volt influenzás. A harmadik szerdáról mindenki hallgatott. Amikor újra szóba került, már azon csodálkoztunk, hogy is maradt abba. Slenkai azt mondta: ez az arrogáns Jókuti az oka. Amióta ez betolakodott közénk: nem úgy volt, mint tavaly. De szegény Jókuti itt is régibb dolgokra volt bűnbak. Ő inkább összetartott bennünket: hátha jóllakik a sok kis bosszúság; hátha kitör a botrány. Amikor azonban a remények után a bosszúságak is hoppon maradtak: mindenki ment a magáé után. Lajoska eljegyezkedett; a főjegyző a tisztiorvosék házasságszámtanában lett kalkulus; Dányi rohamosan vénült, s esténként orvosi folyóiratokat lapozott. Mi is ottmaradtunk Sanyival magunkra; kerülgettük egymást, mint az összezárt rabok.

Sanyi eleinte örült ennek a magánynak. Olyasmit is hitt, hogy az ő hadászati tudománya, a krémszín ruha, selyeming, a Kárász-becsület ügyes fölbujtása: az aratott itt győzelmet. – Én nem is bánom már, mondta, hogy az emberek egy kicsit elszoknak tőlünk. Úgy látszik, kezdem elkapni a te természetedet. Sokszor szinte visszavágyok Huszárpusztára. Emlékszel: milyen kedves volt az első őszön, amikor mi a kisszobában laktunk, te Zsuzsika számára kötötted a réklit, s édesanya is beült hozzánk a bögréjével, a vallásról vitatkozni. – Eh, dehogy volt kedves – szakítottam én félbe. – Sokszor azt hittem, nekifutok a Bozótnak, olyan tűrhetetlen volt a vitatkozástok. – Akkor nagyon nyugodtan ültél köztünk. Emlékszem, néha ok nélkül elmosolyodtál – mondta Sanyi. – Látod, ezért igazán sajnállak. Hogy még az emlékezetedben sem tudsz gyönyörűséget találni… Engem viszont semmi sem bőszített úgy, mint az ő emlékezete. Most ez volt az, nem: rosszabb, mint régen az önteltsége. Hogy ott kullog mögöttem, mint egy őskori hüllő, amilyeneket Lajoska könyvében láttam, s én hiába tiltakozom, hogy nem, nem vállalom, ebben az életben én mindig csak rab voltam: ez a hüllő újra és újra elkap, ezer és ezer Nelli sikoltoz, és megy le a torkán, s lesz belőlük boldog, édeskés pép, egy idegen ember délutáni ejtőzése.

Milyen bámulatosan emésztett ez az emlékezet! Közösen éltünk le éveket, s nem volt egy percünk, amely közös lett volna, annyira másképp rakódott le bennünk a múlt. Azaz, Sanyiban nem is rakódott; ő minden alkalommal újrateremtette. Míg bennem tisztán, igazságuk éles holdfényében álltak a dolgok: neki az emlékezete is képzelet volt, a hangulataihoz teremtett esztendőket. – Igazán nem voltak édesanyával olyan veszedelmesek azok a viták. Egy kicsit elenyelegtünk, annyi az egész. Merem mondani, sokkal jobban megvoltam vele, mint te. Mi legalább kedélyeskedtünk: ti azonban napszám eljártatok egymás mellett egy szó nélkül. Hogy elment tőlünk? Abban énnekem édes kis részem volt. Az Otrubai lányok mindig egymást bújták. Természetes, hogy mihelyt lehetett, egy csomóba bújtak… – Én tulajdonképpen nagyon szerettem édesanyádat – tért rá máskor is erre. – Abban a reverzális dologban az volt a hiba, hogy nem beszélt világosan. Ha megmondja: te, én azt szeretném, hogy a Nellike vallásának is eleget tegyetek, adsz valami nyilatkozatot, s a pap a sekrestyében összeesket – én megértem. Abban van valami, hogy a házasság nagy dolog; az Isten színe előtt is meg kell pecsételni. Egy anya, ha vallásos, nem is gondolkozhat másképp. S főként nálatok, nőknél fontosak az ilyen külsőségek. Engem, tán ha egy bokorban teszem, akkor is köt a fogadalmam. Tibennetek, nőkben, ebben igaza van édesanyádnak, több a miszticizmus. A hiba az volt, hogy nem beszélt nyíltan, csak célozgatott.

Ó, hogy benne van egy ilyen férji szónoklatban – ha Sanyi tudta volna ezt! – egy ember egész gyengesége. A házasságban, ha szerelemtelen, ez a szörnyű: egyetlen mondat a jellem minden öblét, padmalyát átvilágítja. Az embernek mindig az egésztől kell émelyednie. Egy-egy szóban annyi gyűlölt vonás ad találkát, hogy az ember csak hápog, melyik felé üssön. Már az ilyenfajta átcsapás is! Édesanya egy hónappal ezelőtt még az ő legnagyobb ellensége volt; szenteskedő kerítő, aki, ki tudja, csakhogy katolikus férjem legyen, Jókutira is rábiztat. Most egyszerre mint gyermeke házasságáért aggódó anya lép ki abból a huszárpusztai őszből. Mi a szilárd egy emberben, hol a fenék, amire maga is ráállhat, ha az igazság így gomolyog benne? S mért? Mert benyúlt a szekrényembe, s a levelem elolvasta. Abból tudja, hogy édesanya nem Jókutira, hanem sekrestye-esküvőkre biztat. Hogy nem veszi észre, hogy énnekem észre kellett vennem? S hogy nem veszi észre a maga érzéseiben a hazugságot? Nagylelkűnek képzeli magát; ó, ő csak a nők miszticizmusát méltányolja. Pedig csak új láncokat akar rám rakni. Az egyházzal is kész szövetkezni. Mert hátha csak az a baj, hogy az Isten nem kényszerít engem; a mi vallásunk; a szerint az asszonyi miszticizmus szerint, nem tartozom szeretni őt. – Az kell, hogy most komédiázzunk itt holmi esküvőkkel – fakadtam ki, amikor ideért. – Honnan szedsz te ilyet? – Én, édesanyám? – habogott Sanyi, szégyenkezve, de megbotránkozva is, hogy így letagadom. – Én azt hittem, hogy ez a kívánságtok. – Az én kívánságom? – kiáltottam fel vadul. – Épp ilyen kívánságaim vannak. Eltaláltad. – Én egész ésszerű kívánságnak tartom, hogy a magad vallása szerint is… – Megszenteljem – szakítottam őt félbe. – Az én házasságom meg van, köszönöm, eléggé szentelve.

Az ilyen kitörések megtanították Sanyit, hogy nem sokat nyert a győzelmével. S a baj az volt, hogy most már én is rákaptam a veszekedés édességére. Az borzasztó, hogy az embernek a durvaság, az esztelen beszéd, nemcsak a vádolás, de még a ráfogás is könnyebbség, igen: majdnemhogy élvezet lehet. Azt, ami benned van, nem mondhatod ki: találsz hát ezer ürügyet, hogy kimondhass valamit. Az iszony is olyan, mint a bűntudat. Az ember nem árulhatja el egyszerre, hogy ölt, el kell hát árulnia ezerszer. Sőt azt kell mondanom – hisz mind a kettőt megpróbáltam –, hogy az iszony, ha megvallásába egyszer belekóstolt az ember, még mohóbb, mint a bűn. Azért-e, mert a bűn mögöttünk van s az idő is emészti, míg a gyűlölet maga táplálja magát? Vagy mert nem korlátozza a félelem? Ő börtönfalakat ostromol: az igazságtalanságot nem magában érzi, körülötte.

Énnekem is minden jó lett már, egy elöl hagyott kefe, egy dologtalan cseléd, hogy Sanyiba belekössek. Ő csüggedni sem tudott másképp, mint hogy elhagyta magát. A díványokat nyomta, passziánszt rakott, cigarettázott, néha a lehelete is boros volt. Én pedig, noha háziasszonynak is rosszabb lettem, kétszer annyit tettem-vettem, mint eddig. Folyton ott kóvályogtam házban, udvaron, s mintha csak nekem kellene eltüntetnem a földről Sanyi életének a nyomát, minden cigarettavéggel, minden rossz szögre akasztott kabáttal, elgurult sörétszemmel harcba szálltam. Néha magam is ijedten figyeltem magamat, szinte az egész napom egy hosszú monológ lett; búvópatakként hol bennem hányta a vádat, hol feltörve Sanyinak hangosan. És Sanyi, ahelyett, hogy elmenekült volna hazulról, egyre jobban odatapadt hozzám, várva szinte, hol léphet belé ebbe a magánbeszédbe. A hosszú tél után a tavaszi munkát is a cselédekre hagyta; ott ténfergett körülöttem, keresztül a szobákon, udvaron, mintha neki is élvezet lett volna vagy legalább lustaságának önigazolása az én zsémbességem. Én pedig most már a cselédek hallatára is rákiabáltam. Hisz úgyis tudja már mindenki, hogy rossz házasok vagyunk. S ha Sanyi az ő türelemfitogtatásával még itt a cselédei közt is néma híveket toborzott, én szinte belenyargaltam a látszatokba: hadd higgyenek még rosszabbnak, mint vagyok. Nem, sosem voltam ilyen nyers, közönséges, mint ekkor, a szökésem előtti hónapokban. Ez a helyzetek szörnyű hatalma, hogy egy nemes természet is (mert ennyi igazsággal tartozom magamnak) így eldurvulhat köztük. Mi volt például az a gyönyör, ami a kisszoba ajtaja előtt fogott el, amikor Sanyival épp ott, az anyja szobája előtt ortályoztunk, ha nem a legcsúnyább durvaság? Hiába szépíteném, épp az volt számomra az élvezet és kín, hogy az elhúzott függöny mögött, melyen csak a lámpafény sárgállt át, két elborult szempár kerülgeti egymást. Az egyik a lavór fölül vagy a kiszsámolyról az anyósoméba olvas, hogy mit szól, hallja-e; az meg fanyaron néz el fölötte, mint aki a hallást s a kellemetlen lökéseket nem zárhatja ki agyából, de arcával azt igyekszik mondani: nincs közöm hozzá, nem vagyok jelen. A vágásaim ilyenkor még vadabbak voltak, mint magunk közt, mintha méltóságteljes némaságával anyósom az elkeseredésnek még sűrűbb ihletét tudta volna fölgerjeszteni bennem, mint a fia, aki itt a függöny előtt (ezt is éreztem) szintén az anyjának nyöszörög, panaszkodik. Mással nem is magyarázhatom ezt a komiszságot, mint hogy föl akartam idézni valamit; – kihíni azt, ami mindennek véget vet, hogy ez az egész szörnyű burok elpattanjon, s az a fuldokló angyal, aki a lelkemet belülről tépte, végre levegőhöz jusson.

Egyszer aztán – én legalább úgy éreztem akkor – az is megtörtént. Egy este én adtam át a postáját Sanyinak. Volt benne egy levél; nyomtatott borítékján egy pesti ügyvéd címe. – Ez miféle levél? – dobtam oda külön az újságjára. – Miféle ügyvédekkel levelezel te? – Ó, semmi lényegtelen – nézte meg Sanyi. – Biztos valami… De hirtelen nem tudott mit hazudni. Ahelyett az újságot törte fel, s a vezércikkbe mélyedt, mintha megragadta volna a figyelmét. Ez a figyelmet, sőt meglepetést mímelő arc s mögötte a sunyító zavar elég volt, hogy a bőszület minden idegembe belekapjon. – Mondd, mit komédiázol? – kiáltottam rá. – Mit tetteted, hogy olvasol? Mondd azt, hogy semmi közöm hozzá; ez legalább férfibeszéd. – De édesanyám, mit csattansz föl mindjárt, nézett föl Sanyi, mint akire váratlan vihar csap, s nem tudja honnan és miért. Még haza sem jöttem, s már csármázol. Az ember ki sem pihenheti magát…

Én nem szóltam, csak a tányérokat és poharakat vagdostam ki az asztalra a vacsorához. Sanyi végre is okosabbnak találta fölbontani a levelet. – Ügyvédi felszólítás – mondta. – Elfelejtettem kifizetni egy részletet. – S úgy gyűrte a zsebébe, mint akinek igaza volt, bagatell dolog, olvashatja tovább a vezércikket. – Részlet? Miféle részleted van neked? – álltam meg én előtte, pillantásommal leütve az újságot az arca elől. – Jelentéktelen. Az anyagkereskedő. Télen a szövetek. – A ruháid? Hát te azokat részletre vetted? – néztem rá olyan lángolón, mintha valami ótestamentumi bűn lett volna. Ettől a pillantástól Sanyiban is feljött a makacsság. – Részletre. Mit szólsz hozzá? – A reménytelenség már benne is föl-föllobbantotta a durvaságot.

Én szótlanul vagdostam a tányérok mellé az evőeszközöket. Mért bőszített föl annyira ez az ügyvédi felszólítás? Sanyi pénzügyei engem nem érdekeltek. Akkor még nem is álltunk olyan rosszul, hogy megijedtem volna. A Takaró vagyon énnekem akkor még bőségszaru volt. Ha pusztul, csak jó: az pusztul, amibe be vagyok zárva. Magam nem pusztítottam; azt nem engedte a Kárász-büszkeség. De Sanyi? Az övé. Annak, hogy a levelet úgy dobtam oda, hogy a tartalmát kicsikartam, hogy a fölterített asztalnál megálltam, s tovább beszéltem: nem lehetett más oka, mint hogy törnöm kellett az uramat, rábizonyítanom, hogy milyen hitvány, széttépni, ami a húsos, csupaszív bábuból megmaradt. – Mért vetted akkor, ha nem volt elég pénzed? Én meg tudtam lenni egész télen egy átalakított ruhával? Őneki mindjárt három ruhára való kell – hitelre. De majd ha tönkremegy, azon sírtok mind, hogy én tettelek tönkre. A bútort is én vetettem meg veled. A traktor azért vitte el a termést, mert én vagyok a feleséged. – Én azt nem mondtam. Ez a te rögeszméd, hogy én telesírom az embereket. – Az azonban, amit a tönkremenéséről mondtam, leszállt a gyermekes makacssága mögé. – Én legföllebb azt mondom, tette hozzá ellágyulásra készen, hogy a te helyedben…

Nem fejezte be, mintha érezné, hogy úgy sincs könyörület. De én nem akartam elengedni neki a magáét. – Mondd csak: az én helyemben… – A te helyedben nem tennék szemrehányásokat… – Mért? Mért nem tennél? Mert én vagyok az oka mindennek. Én kívántam, hogy olyan kurta kabátban dudorítsd… Ezt a szót mégsem mondtam ki, de Sanyi mintha meglátta volna benne magát, mintha tükröt tartott volna elé az elharapott szó: kétségbeesés vett erőt rajta. Ledobta az újságját, és sápadtan mért föl engem. – A kőszikla tehozzád semmi. Ha egy kősziklát veszek el, az jobban megindul az én szenvedésemen. – A te szenvedésed? – kiáltottam én megvetőn. – Aki szenved, nem fecseg ennyit. Te csak hazudni tudsz: magadnak, másnak. Bűnbakot keresni arra, hogy szájhős vagy; tohonya.

Még ma is érzem, hogy ront előre bennem kibontott hajjal és lobogó fáklyával a kétségbeesés s mondom, ami véget vet mindennek. Sanyi sápadtságában ott játszott a mérleg. A dühé, hogy megüt; a gyávaságé, hogy elveszt. – Te – mondta s megfogta a karom. Már reménykedtem, igen reménykedtem, hogy odalök, az arcomba csap a patkóhajlító öklével. De aztán éppen csak meglódított egy kicsit s eleresztett. – Veled nem lehet emberin beszélni. Te Ábelből is kihozod a gyilkost – mondta, s kiment az előszobába, de úgy, hogy a szobaajtót, tán hogy kérlelni utána mehessek, félig nyitva hagyta. – Az ember mindent megtesz – hallottam kintről –, s mit kap? Egy fúriát, aki tönkreteszi az életét.

Én azt hittem, a sötétnek mondja, engesztelést vár ez is, mint a nyitva hagyott ajtó, s meg akartam felelni mindeniknek. – Ez a legnyomorultabb – jöttem a küszöbre utána. – Egy férfi, aki mindent másra hárít. Milyen lenne ó, de hát Istenem, a felesége nem becézi eléggé. Ő boldogtalan. Ha boldogtalan vagyok, kétszer annyit kell dolgoznom, kétszer olyan férfinak kell lennem. Hát én tán nem vagyok boldogtalan? – nyomultam ki a kinti szöszmötölés után az előszobába is. – S látod, hogy elhanyagolok valamit? Pedig ebben a házban annyi jó sem terem nekem, mint a sínai sivatagban. De azért teszek, és nem nyöszörgök…

Ebben a pillanatban a kisszoba függönye elhúzódott; tán Örzsi nyomta oda a homlokát, s annak a fényinél láttam meg, hogy az anyósom kinn van az előszobában. Ott állt két lépéssel előttem, a zokogó fia mellett. Egypár méterrel volt idébb, mintha a szokott búsulójában ült volna, de hogy itt kinn volt, mégis megrendített. Ha gyűlöltem is (vagy legalább gyűlölni iparkodtam), tekintélye volt előttem. Éreztem, hogy történni fog valami, s a torkomból bugyogó gonoszság egyszerre mint rémület folyott a szívemre. Egy hőkölő mozdulatot tettem visszafelé. S tán ez a mozdulat ugrasztotta ki őt – belőle is az anyaállatot. Maga rég nincs már, s a hangja itt van a fülemben. Nincs az a lemez, amely hívebben eltenné; ma is lázas leszek, föllázadok és megszégyenülök tőle. „Mid nincs neked itt? Az anyád hasában nem volt olyan dolgod, mint ebben a házban.” Arcmozdulat nincs ehhez a mondathoz; csak egy árnyék s egy másik, amelyik felé nyúlik, s a falon egy kabát s a kisszoba függönye, amint hirtelen visszahull. De maga a hang egész tájkép; a fátyolosságában hosszú hallgatások; nyomott rikácsolásában: a sérelem, mint fölcsapó vadmadár.

Nem is tudom már, hogy gabalyodtam ki közülük, hogy jutottam be átellenbe az elsőszobába. Az anyósom ment be előbb, vagy én törtem át rajtuk? S mért épp ide menekültem? Csak azt tudom, hogy belülről magamra zártam az ajtót, s mintha csak vendégségben lettem volna, félfarral az egyik fréz fotelbe ültem. Az ablakon nem volt a spaléta behajtva; a nagy hold körül szinte kék volt az ég, s a bútorok homályhuzatukban is úgy álltak ott, mint megmeredt lélegzetű, ijedt állatok. Odakinn ajtók nyíltak, aztán megszűnt minden mozgás. Emlékszem, attól féltem, hogy Sanyi az ajtóhoz jön, s könyörögni fog. Szinte hallottam már az első óvatos kilincsnyomását. Az borzasztó lenne, hisz akkor nem értem el semmit. Nem hagyhatnám ott érzelegni; akkor az az érzelmes, fortyogó iszap megint csak lehúz. De Sanyi nem jött oda; érezte, hogy nem bánthatja meg vele az édesanyját. S ahogy ez a félelem elmúlt, s rugóként kihúzott derekam a székre visszaereszkedett, lassan előbugyogott belőlem, diadalként szinte a sérelem. Engem itt megbántottak. Én nem maradok itt többet. „Az anyád hasában sem”: én nem szoktam meg ezt a hangot, ebből már elég volt.

Úgy pötyögtettem ezeket a mondatokat, mint megbántott gyerek a durcás könnyeit. Magam is tudtam, hogy hazudok velük – itt más történt –, mégis úgy megtisztultam, megkönnyebbedtem tőlük. A szándék, az volt a tisztító. A végin már nem is gondoltam mást, mint hogy elmegyek. Azonnal, kakaskukorékolás előtt; Szeréna nénihez. Majd baromfit eresztek, tojásból pénzelek, varrok, mint Terus. Vagy a kereskedelmi érettségimmel vesznek föl valahová. Annyi munkából, mint itt, cselédként is eltartom magam. S a magamé vagyok! Nem lehet azon a címen, hogy feleségül vettek, bármikor benyálazni. Attól, hogy ezt így eltökéltem, egyszerre könnyebb lett fölöttem a világ. Szinte kínos volt ülnöm, és őrölnöm az éjjelt. A legszívesebben súroltam, mostam, kapáltam volna most mindjárt. Nem is értettem, hogy mért most szánom rá magamat, mért nem előbb. Az első év, odakinn, hagyján; az ember kísérletezik. De itt? Éppen most vagyok hároméves asszony. Akkor kellett volna, mikor az anyósom először rám szólt.

Már csak egy aggodalom volt bennem: hogy innen a házból hogy jutok ki. Az szinte csoda volt, hogy Sanyi még nem keres. Fogalmam sem volt, hány óra lehet, csak most zárkóztam be ide, vagy az éj nagy részét átvirrasztottam? Az, hogy még történhet valami, amiért itt kell maradnom, elviselhetetlenné tette a várakozást. Fölálltam, kizártam az ajtót, átsurrantam az anyósom szobája alatt, s odatapasztottam visszafojtott lélegzetem a nappalink ajtajához. Nem hallottam semmit: se motozást, se lépéseket: csak a lámpa fénye ömlött az ajtórésen. Benyitottam. Sanyi ott feküdt az ágyon, felöltözötten, arcára borultan. A le nem vetkezéssel nyilván azt bizonyította, magának s nekem is, hogy nem tud elaludni, föl van dúlva; – az álom azonban erőt vett a felindultságán. Visszacsavartam pislogóra a lámpát; a szekrényből kiakasztottam két öltöny ruhámat, a fehérnemű alól kiszedtem a félretett tojáspénzemet. A szekrény mellett a kiságyban ott aludt Zsuzsika. Csak most ötlött eszembe, hogy ő… mi legyen ővele? Regényes képek jöttek az agyamra: a gyereket nem hagyom, viszem, a szegénységbe. S még az is, hogy megszólnak érte, ha itt hagyom. De az a tisztálkodó, szabaduló angyal már döntött is. Nem, maradjon. Legyen a nagyanyjáé. Semmit abból, ami az övék. Csak magam.

Az akácfák még mindig a hold fényében fehérlettek, amikor kinn a Kígyó utcán egy szegény embernél, akiről tudtam, hogy fuvarozni szokott, bezörgettem. Ijedt fej nyomult az ajtórésbe, s zavarta el a sarkom mögül a kuvaszt. – Elvinne-e engem Cencre? – Most? – nézett rám hitetlenkedve. Aztán, hogy jobban szemügyre vett. – Nem a Takaróné tekintetes asszony?… Ez még furcsább volt, hogy éppen Takaróné, ahol tele az istálló. – Az édesanyám nagybeteg – hazudtam. – S az uram nem akarja dologidőn a lovakat hajtani. – A szegény ember tovább tűnődött. – Hát iszen elvihetem – mondta végre, s megvakarta az ingin át a melle szőrit.

 

 

Sosem felejtem el édesanya pillantását, mellyel az Otrubai ház tornácán belém botlott. Nagyapámék háza szép, régi kúria volt, amilyet Cencen többet is látni. Az utca felől tuják és fenyők, a fal befuttatva; az udvari oldalon oszlopos folyosó, arról is hol zöld, hol száraz futó koloncok függtek alá. Az évtizedes elhanyagoltság meglátszott a házon: az épület, de az udvar még inkább nagy volt az Otrubai lányoknak. A becsurgó tetejű ólakban és kocsiszínekben néhány tyúk nyaralt csak, a pusztuló górék bokáig csalánban álltak. A háznak két bejárata volt. Egy kis kikövezett járda a postához vitt, a régi ház egyik sarkát alakíttatta át postává Szeréna néni, az udvarra a régi fű felnőtte kocsibejárón került az ember. Ezen jöttem be bőröndömmel én is, hogy a fuvarost kifizettem. Édesanya épp akkor dugta ki fejét a tornácra. A reggeli kávéjához lötyikölt ki valami csészét, s egyszer csak (mintha süllyesztőből merültem volna föl) ott vagyok én is; én és a bőrönd. Ahogy szürke szeme, mely a sok imádkozástól egy kis eszelős zavarosságot is kapott, rólam a bőröndre s onnét megint visszaugrott, abban a megzavart kábulat ijedelme volt. Mi már csak meglettünk volna, eltébláboltunk, ellötyikéltünk volna a nagy lábosból kis lábosba, egyik csészéből a másik csészébe a kávécskánkat, mondta ez a megelevenedő, de ugyanakkor megjegesedő szem, de mit eszelt ki a békénk ellen ez, hogy így idetoppan?

– Hát te? – kérdezte kényszeredetten, meg sem próbálva, hogy meglepetésibe egy kis örömet kenjen. Csak a csészét tette ki a tornác párkányára; ijedtiben-e, vagy hogy a keze az ölelkezésre szabad legyen. Én a szemek rémülete elől ezekhez a szabaddá váló kezekhez menekültem. – Itt vagyok – mondtam, s szinte leguggolva borultam a köszvénytől göcsörtös kézfejre. Majd mindkét kezét megfogva, előbb az egyik, aztán a másik arca mögött rejtőztem el a kérdő tekintet elől. Mindaz, amit a kocsi pokrócai közt, a hűvös hajnalban, mondókául megszerkesztettem, most, hogy szemtől szembe álltam ezzel a kis, megzavart élettel, egyszerre belém ragadt. – Ilyen korán? – bontakozott ki édesanya a karomból, hátrahúzódva, hogy a vizsgálódáshoz távolságot kapjon. – Alkalmam volt – hazudtam gyorsan. S hogy ne kelljen a szemébe néznem, a bőröndömhöz dőrgölőző sovány kutyát cirógattam meg. – Te vagy itt – mondtam – a kutyus? Hogy hívnak? – kérdeztem félig tőle, félig édesanyától. Édesanyát azonban annyira megrémítette a megjelenésem, hogy segítségért futott. – Teréz – húzta el a nyitott konyhaajtó függönyét. S hogy a benti homály visszamocorgott a szóra: egészen eltűnt a függöny mögött. Az én kora reggeli bekukkantásom olyan nagy esemény volt, hogy ő azt nem is merte egymaga, csak mint a három Otrubai nővér egyike, fogadni. – Nellike jött meg. – Nellike? Most? – Valami alkalommal jött – hallottam a függöny mögött, amelyen előbb édesanya háta vetett buggyot, aztán négy kéz is küzdött egyszerre a lengő anyagával, egymást aggatva, a kijutásért. – Az ám, csakugyan a Nelli – jött felém Teréz néni. – Hát hogy kerültél ide ilyen jókor? Isten hozott, kedvesem… S mintha csak elértette volna édesanya szorongását, s az ő feladata lett volna szegényt az Otrubai ház nevében megnyugtatni, azzal a szívességgel ölelt át, és csókolt össze, amelyre édesanyának nem lett volna bátorsága. – Képzelem, hogy össze lehetsz törve. Kocsin jöttél? Az ám, hallottam is, hogy megállt valami. Na, gyere, foglalj helyet. Majd öntünk egy kis reggelit a magunkéból.

Teréz néni szívessége édesanyát is fölbátorította; egy kicsit puhább bizalmatlansággal ódalgott utánunk a belső szobákba, ahol a spalettát Teréz néninek most kellett kitámasztani. A reggeli fény pászmáiban Teréz néni pongyolaujja után ugyanolyan tornyos, faragott bútorok derengtek föl, amilyen a mi szalonunkban volt Huszárpusztán. Az egyik ablaknál még egy megkopott, beteg pálma is ázott a fény porszemesőjében; odébb a zongorán a frissen eltett egresbefőttek dunsztolódtak. – Hát hogyhogy ilyen egyszerre megjöttél? – kérdezte édesanya, míg Teréz néni kiment, hogy a kettejük kávéjából egy harmadik csészében öntsön össze a számomra. – Tegnap kaptam meg a leveledet, amelyikben írod, hogy egy kis lisztet fogsz küldeni. Abban egy szó sem volt róla, hogy megjössz. – S pillantásával megmérte a bőröndömet, ahogy ott állt a szalonasztalnál, a lábam mellett. De a bőrönd olyan könnyű volt, hogy szinte elrepült a belécsapott ruhámmal, az embernek csak rá kellett nézni, s látszott, hogy nincs benne se liszt, se sonka, se semmi ilyesmi. – Majd azt is elmondom, hogy kerültem ide… – S minthogy Teréz néni beért a kávéjával, arra fordítottam minden figyelmemet. – Ó, sose tessék fáradni. Igazán nem vagyok éhes – vettem át a picurka csészét. S aziránt kezdtem érdeklődni, hogy honnét hozatják a tejet.

A két nővér figyelmesen nézte, hogy tűnik el kortyaimmal a kávéjuk egyharmada. Teréz néni ott ült szemben velem, a magas hátú széken, ahogy efféle székeken vendég érkeztekor ülni szokása, édesanya azonban még mindig nem bírta rávenni magát, hogy leüljön; a nővére mögül figyelt, a beporzott kottatartóhoz húzódva. Úgy hasonlítottak, mintha ikrek lettek volna. Ugyanaz a halvány, kialakulatlan arc, ugyanazok a szürke szemek, csak Teréz néni szélesebb talpai itt maradtak a földön; nagyobb volt, nyugodtabb, a gyász is inkább hízásnak indította; míg édesanyáról lassan minden húst lefaragott az üdvösség láza, mely most mint a világ iránti sötét gyanú ült fonnyadt kis arcocskáján. – Szeréna néni hol van? – tettem le a nippes asztalkára a csészét, mert eltökéltem, hogy vele beszélek először. – Benn van, a reggeli postát bélyegzi – mondta a két nővér azzal a tisztelettel, mellyel nővérük hivatására tekintettek – hármójuk egyetlen kapcsolatára a társadalommal.

A lakásból kettős ajtó vezetett át a postára. Ahogy a két ajtó közt egy pillanatra megálltam: csakugyan hallani lehetett a bélyegző csapkodását. Gyors, erélyes csapások voltak; ha száz postás bélyegezte volna a postáját, azt hiszem, kihallom a Szeréna néni csapkodását. Vajon milyen lesz aztán a bélyegző hangja, gondoltam, míg akaratom a tenyeremről a kilincsre, s onnét megint visszaugrott; – dühösebb vagy csüggedtebb-e? Szeréna néni ott ült háttal nekem a rács mögött, az utalványos és bélyeges asztalnál, s nem hagyta abba a bélyegzést, még csak a fejét sem fordította meg az ajtónyílásra. Csak amikor egy percig némán álltam ott, akkor nézett vissza, hogy mi az, mért nem folytatódik a nesz, mint amikor Teréz vagy édesanya nyitnak be rajta. – Nelli – ugrott fel, s a bélyegző fája nagyot koppant az asztalon. Kicsit soványabb volt, mint hat éve, mikor utolszor láttam, s ahogy fölnyúlt, még szikárabbnak látszott. De fekete hajában még alig volt ősz szál, nagy, kiálló szeme csupa láng, a mozdulatai gyorsak, elevenek. A kor nem tompította le nyers virgoncságát, inkább csak – már-már a nevetségesség határán – aláhúzta és kiemelte. Az ember azt gondolta, ennek a vénlánynak külön kell agyonütni a szívét. Az ölelése is olyan volt, mint régen. Nem gyöngéd, nem meleg, semmi női fölbuzdulás, elérzékenyedés nem volt benne, mégis szívet vidámító: egy fiút ölelhet így meg öreg cimborája. – Hadd lássalak – fordította a világosság felé az arcom. – Egy kicsit sápadt vagy. Pedig különben szép, egészséges asszony lett belőled. Az urad is itt van? – Nem, magam jöttem. – Legalább Zsuzsikát elhozhattad volna. Még nem is láttuk a purdét. Tudod, hogy épp ma gondoltam rád. Egy sürgönyt vettem fel, s egyszerre mintha itt állnál a készülék mellett. Emlékszel még rá? Úgy kilenc-tíz éves lehettél: még nagyapádék is éltek. Azt akartad tudni, hogy megy innét hozzátok a sürgöny. Amikor már vagy negyedórája magyarázom a jeleket, egyszer csak azt mondod: igen, ezt mind értem, Szeréna néni, de hogy megy be a drótba a szalag? Csakugyan nem emlékszel rá? Látod, így veszti el az ember a mások emlékezetében, ami a legkedvesebb volt benne.

Hálásan néztem a fekete karikás szembe, mely – ha a mosoly állandóan előre nem dülleszti – bizonyára beesik s kialszik barázdás gödrében. Ez más fogadtatás volt, mint imént odakinn a konyhán. Ettől az együgyű emléktől egyszerre otthon voltam az Otrubai házban. Jól emlékezett Szeréna néni, a posta mindig imponált nekem. A sárga kerékre fölcsavarodó szalag, rajta a pontok és vonalak, melyeket csak Szeréna néni tud kiolvasni. Aztán a leveles emberek a rácson kívül. Mind milyen alázatosan pillantottak be ránk, beavatottakra. Szeréna néni minden mozdulatát megfigyelték, amíg a levelet a kis levélmérlegre dobta, vagy az utalvány szelvényét bádogvonalzójával leszakította. S lám, nemcsak a nagy kassza, a sokfiókos íróasztal, a sárga kerék maradt meg a régi helyiségben, megmaradtam én is, hosszú, derekamig érő copfommal; hisz Szeréna néni épp ma gondolt rám, ma hitt oda a múltból a készüléke mellé, tán rám is szólt, hogy ne rágjam a körmömet, vagy ne tartsam magamat olyan görbén. Nagyot nevettem az együgyű történetre, s a hosszú nevetés alatt a magaméra is bátorságot vettem. – Szeréna néni, édes. Én meg egy nagy kéréssel jövök. A ragyogó szemben komolyabb karika mutatta, hogy vizsgál, figyel. – Itt maradhatnék én két-három hetet? – Két-három hetet?… – A karika megnőtt a sötét, vizsgálódó folt körül; csak a szeme peremén volt egy kis barátságos fény. – Amíg valami foglalkozást találok magamnak. – Otthagytad az urad? – Ott – mondtam én, s lehajtottam a fejem.

A posta még zárva volt; az üres helyiségben csak a sárga féminga ide-odajárása mérte, hogy mekkorát hallgatunk. – De hát mért? – kérdezte Szeréna néni. A kocsi lőcseinek erre is megfeleltem egynéhányszor. Amit az anyósom mondott, különösen nagy részt kapott ezekben a válaszokban. „Az anyád hasában sem volt ilyen dolgod.” Meg lehet maradni ott, ahol így beszélnek az emberrel? A Szeréna néni elkomolyodott szeme azonban rakásra ölte ezeket az érveket. Ez a mély karikás, csupa élet szem egy szűzlány szeme volt. Ez sem arról nem tudott semmit, hogy mért házasodnak az emberek, sem arról, hogy mért mennek szét. Ennek nem kell hazudnom. Ennek megmondhatom, ahogy most a szívemre tódul – az igazságot. – Sokat mondhatnék, Szeréna néni. De elég az, hogy nem bírom tovább. Azt hittem, megszokom. De nem, ezt nem lehet sohasem megszokni. A rab, az legalább maga rendelkezik a testével. A levegőt elfogják tőle, de a bőrében ő az úr. Énhozzám akármelyik percben hozzám lehet nyúlni. A péknél a zsemlyét nem szabad megropogtatni, engem igen. El tudja képzelni, Szeréna néni, mi az: – kiszolgáltatva lenni tíz húsos ujjnak, amely ott nyúl hozzám, ahol éppen jólesik. A szerelmesek, azt mondják, pihétől pihéig ismerik egymás testét. De mi ez ahhoz, ahogy az utálat ismeri, akitől nincs szabadulás. Ha választanom kéne: magam az Óceánon vagy emberek közt vele, lemondanék az emberekről. Ennél szörnyűbbet a pokol sem tud a lélek ellen kitalálni.

Szeréna néni szeme tele lett messzeséggel. Nem tőlem volt messze; attól a szenvedéstől, amelyről beszéltem. – De hát akkor mért mentél hozzá? – kérdezte bizonytalanul. – Tetszik tudni, milyen helyzetben voltunk. El kellett volna mennünk a pusztáról. Azt gondoltam, majd megszokom. De mit tudja azt egy lány: mi az. Belemegy, s csak aztán érti meg, mit vállalt. Énnekem tán nem is lett volna szabad férjhez mennem. Vannak lányok, akik nem arra valók, hogy férjhez menjenek. Szeréna néni miért nem ment férjhez? Megvan nálunk a fényképe: a három Otrubai lány, Szeréna néni a legszebb. S mégsem ment férjhez. Miért? Mert Szeréna néniben is megvolt, ami bennem. A magány. Hogy az emberek közt is maga akart maradni. S mi kára lett belőle? Az csak beszéd, hogy mindenkinek férjhez kell menni. Az ember ne azt nézze, hogy az emberek mit tartanak normálisnak, hanem, hogy ő maga hogy maradhat meg önmagának. Énnekem is egy ilyen posta kellett volna, vagy – mit tudom én – egy baromfifarm, ahol magam vagyok a gazda és cseléd. De ha már férjhez mentem, akkor ne Sanyi. Egy másik magányos mellett talán kibírtam volna. De ez lélegzeni se hagy. Ez mindenfelől körülvesz… a szeretetével. Milyen szép szó és milyen szörnyű. Hogy bepiszkítja az embert. Tetszik tudni, mi a szerelem? A közönségesebbik vágya, hogy a másikat magának falatul benyálazza. Ebbe bele kell halni. Énbennem már nem maradt egy ép gondolat sem. Sokszor magam is elhűltem, milyen gonosz vagyok. Érzem, hogy gonoszat teszek, de muszáj volt megtennem, mert csak a gonoszság csillapította ezt a szörnyűséget. De az is csak egy percre. Édes Szeréna néni, én tán a kést vágom belé, ha el nem jövök. Ne tessék azt hinni, hogy ez valami szeszély. Én nem szeretem édesanya szavait, de ha van üdvösség, most csakugyan az üdvösségemről van szó. S ha Szeréna néniék elkergetnek, én beállok cselédnek. Inkább a más piszkát mosom, mint ebben a piszokban…

Az utolsó szavaknál megjött a sírás is; a megkönnyebbedés sírása, hogy ezt valakinek elmondhattam. Most, hogy kinn volt, olyan egyszerű volt minden. A lelkem is, mint a jól megázott határ. – Arról szó sincs, hogy elkergessünk. Itt maradhatsz; nem három hétig, ameddig jólesik – mondta Szeréna néni elnézve mellettem. A könnyek nem a Szeréna néni itala volt. Azt ő csak a Teréz néni-féle özvegyeknél szívlelte el. Ha egy Kárász Nelli, az ő fajtája sír, azt neki nem illik észrevenni. – Én nem értem ezeket a dolgokat – mondta, mint aki nem is bánja, hogy nem érti. – De ha úgy vagy vele, ahogy mondod, akkor nem kell gyötörnöd magad. Ahol hárman megvagyunk, megleszünk négyen is. – Isten őrizz, hogy én a Szeréna néniék nyakán maradjak. Találok én megélhetést magamnak. Ott van a kereskedelmim; ha azzal nem tudok elhelyezkedni, varrok vagy állatot tartok. Csak az átmeneti időre kérem Szeréna néniék segítségét. A ház előtt kocsi állt meg. A reggeli postát vitték a vonatra. Szeréna néni kinyitotta a vasajtót, és kiszólt a kocsisnak. Aztán lebélyegezte a fönnmaradt néhány levelezőlapot, s adogatta ki a csomagokat. Közben az első sürgönyfeladó is megjött, s kíváncsian bámult bennünket a farácson át. – Menj csak anyádékhoz – mondta Szeréna néni. – Megmondtad már nekik, hogy mért jöttél? – Még nem – feleltem elpirulva. – Hát ne is szólj, míg én nem beszéltem velük – szólt hátra, jobb kezével a rácsablakon át az utalvány után nyúlva.

Megkönnyebbülten mentem ki édesanyáékhoz. A két nővér még mindig ott gomolygott a függöny mögött a konyha homályában. A kávé már megivódott, az én jövetelem is leülepedett bennük, s visszatértek a napi gondjaikhoz. Teréz néni gondja az volt, hogy beáztatta a ruhát, s a mosónő nem jött meg. Az ilyen asszony, ha közben a jegyzőék vagy patikusék hívják, azt mondja, nem úgy volt megbeszélve. Most mit csináljon a ruhával? Édesanya a kedvesnővérekért volt gondban. Négy ferences nővér telepedett meg Cencen; most építik a rendházukat. Addig ott laknak a régi tanítóházban, óvodát tartanak fönn, a szegényháziakat ápolják, betegeket látogatnak. Minden második szerdán édesanya visz nekik ebédet. Őneki most az volt a legfontosabb, hogy mi lesz, és hogy lesz meg az ebéd. Hogy visszamentem közébük, egy percre elhallgattak. Eszükbe jutott, amit kávézgatás közben pöttyentgettek rólam; hogy én is itt vagyok, más bajukon túl, rajtam is gondolkozhatnak. De amikor látták, hogy vígan toppanok közébük, s megnyugtatom őket – igen, beszéltem Szeréna nénivel –, ők is megnyugodtak. – Itt vagyok, mit segíthetek? kérdem meg Teréz nénit. – Jaj, hogy miben segíthetsz? Nem lehet abban segíteni. Ez a Juszti megint füllentett. Itt van a ruha beáztatva. – Hol? – Ez a kis szapuló. – Ne búsuljon amiatt, Teréz néni; eleget teszek én kétszer annyinak is.

Teréz néni szabadkozik: – Hogyne, majd most, amikor végre egyszer elvetődsz hozzánk. De aztán fölvidámodva nézik, mint rakok tüzet, mint hordom meg a nagy főzőedényt. Két friss kar rakodik a tornácon, konyhán, s az ellenséges dolgok, a rossz huzatú tűzhely, a folyatós teknő, az elkeveredett kékítő, mind megjuhászkodik, bedagad, előkerül; – a szapuló reménytelen mélye valóban nevetséges kupac lett az udvaron pezsgő teknővégen. Bennem pedig olyan virgoncul nyargal a munka, mint még soha. Költőkhöz illő szavak, mint új élet, szabadság meg más effélék ugrálnak a szívemben, számban. Mintha egy alagútból bukkantam volna föl, vagy valami szemnyitó műtét után tanulgatnám, milyen a levél, milyen egy virág.

A teknő mellől édesanya ebédjét is elintéztem. Nagyapa galambdúca s a lyukas pajtaalj tele volt garázda galambokkal. Azokból kifogtam kettőt: galambbecsináltat kapnak a nővérek piszkemártással. Édesanyának csak egy kis málnát kellett szednie, hátul a bozótban s a tejfölös levest berántani, fehér kenyeret pirítani hozzá. Tizenegyre már meg is jött az ebédvivésből. Attól fogva oda-odajött a teknőmhöz, nézte a kéken kifolyó habos vizet, s az új kórházról beszélt. A kistisztelendő belgyógyászatot meg gyerekosztályt akar. Negyven-ötven ágy lesz; semmi sincs hozzá, csak ez a négy apáca, de amilyen ügyes ember, elő fogja teremteni. Aztán, hogy az állástól szaggatni kezd a lába, arra panaszkodik, s visszaböcöllézik a függöny mögé a konyhába. De tíz perc múlva már megint ott állt: egy üveg lekvárt, egy zacskóalj mákot hozott ki. – Nézd, ez még abból van, amit az őszön küldtél. Nem herdáltam ám el. Az ilyen szegény özvegyasszonyoknál nagy becsülete van mindennek. Pedig még a kedvesnővéreknek is sütöttem belőle.

Harangozás után aztán nem jött ki többet. Most zárta be Szeréna néni déli szünetre a postát; most beszéli meg a szökött asszony dolgát a két testvérével. Az egész nagy, omló falú ház – a futók és vadszőlők – tele voltak az én dolgommal; az járt benne, mint csigában a búgás. Ettől mind csöndesebben dörgöltem a ruhát, s egyszerre csak Sanyi is eszembe jutott. Amióta a Takaró házból kiléptem, mindig csak előre gondoltam; hogy fogadnak édesanyáék? mit kezdek a szabadságommal? Most riadtam csak rá, hogy ebben a pillanatban nemcsak itt Cencen van dél, de Fáncson is. A hálónak, amelyből éjszaka kiszöktem, ki kellett akasztani a függönyét. Sanyi ráeszmélt, hogy csak Zsuzsika szuszog a rúgásaival összekavart párna-paplan-gubancban. Kinézett az udvarra, bejárta az elsőszobát, a kerteket; ki tudja, tán a padlásra is fölment, hogy nem akasztottam-e föl magam. A kisszobában is megvolt a tanácskozás. Az anyósom kedvetlen járkál: ő is arra gondol, amire Sanyi: „Édesanyám szavát vette a szívére.” De egyikük sem meri kimondani. Délig tán már a határt is megszalajtották. Marekkel bácsi, a fuvaros, most érhet haza. Eddig tán Sanyi is kinn van nála. Maga vitte Cencre a feleségemet? „Ott a postánál tettem le, bement, egy lakk-koffer volt nála.” Ki tudja, tán már fogat, s jön kapacitálni. Borzasztó hiba volt: eljönni, s egy sort sem írni. Így joga, sőt kötelessége nyomozni utánam. Ha legalább innen a reggeli postával küldtem volna egy expressz-levelet. De megírhatom-e én azt úgy, hogy utánam ne jöjjön? Ha azt mondom is, amit a postán Szeréna néninek!

Teréz néni hívott be ebédelni. Ahogy az asztalvégre negyedikül odaültem, a három nővér mintha a sorsomat kanalazta volna a leveses tálból. Édesanya volt a legelkeseredettebb. Szeréna néninek volt szép hivatala, Teréz néninek megvolt a tisztességes nyugdíja, neki azonban az én csomagjaim voltak a hozománya. Most ennek is vége, még én is ideszakadtam, a családja terhéül. S mindennek tetejébe a szégyen, a kedvesnővérek. Mit szólnak azok, hogy szökött asszony a leánya?

Megátalkodottan nézte a tányérát, pedig levesből és sóskafőzelékből is olyan picit vett ki, mintha mindjárt el akarná kezdeni – a vezeklést-e vagy az én porcióm kikoplalását. Teréz néni annál nyájasabban kínált. Ó, ő nem akarta még azzal is törni szegény Milike szívét, hogy énvelem valamit éreztet. Csak kínálás közben nézett el mellettem kicsit, mintha a szemében mégiscsak ott érezne egy kis megbotránkozást, s azt nem akarná az enyémbe átfolyatni.

A legkevesebb nyoma Szeréna nénin látszott a tárgyalásnak. Ott ült az asztalfőn, a nővérei fölött, postai dolgokat beszélt; valami szerelő van itt, motorbiciklin járja sorra a telefonokat. De én tudtam, hogy a másik kettő, főként édesanya, az ő tilalmára hallgat: a szokottnál kissé szigorúbb szemsugara, mint láthatatlan zabla fogja a szájukat. – Te, hagytál az uradnak valami írást? – kérdezte tőlem, midőn főzelék után Teréz néni és édesanya is eltűnt az asztaltól. – Nem, semmit; épp gondoltam is rá, hogy… De nem mondtam tovább, olyan meglepő volt, hogy úgy beletalált a teknő melletti gondolataimba. – Ez az ember Fáncsra is átmegy, ha írsz, este még megkapja. S mintha csak az lett volna a legfőbb gond, hogy hogy ír meg az ember egy levelet, elmagyarázta, melyik szekrényben találok tintát, hol áll a boríték, s egy szót sem szólt arról, ami a levélbe bekerül.

Az én levelem igen rövid volt. Amíg írtam, az volt minden gondom, hogy valahogy Sanyi utánam ne jöjjön. Egy rövid erélyes mellbelökés, attól legalább egy hétig nyugton maradok. „Kedves Sanyi! Itt vagyok Cencen – írtam egy elrontott táviratblanketta hátára. – Remélem, van annyi büszkeség benned, hogy nem jössz utánam. Mind a kettőnknek úgy lesz jobb, ha nem látjuk egymást többet. Ne hozzuk a föld színére a poklot. Zsuzsikát otthagyom édesanyádnak. Egyelőre jobb neki tiköztetek. Üdvözöl: Nelli.” Úgy adtam át Szeréna néninek külön a levelet, külön a borítékot, hogy elolvashassa. De őneki csak a leragasztás volt fontos; a rossz borítékragasztót megsegítette néhány bélyegszélcsíkkal.

Amikor a szerelő elporzott, toltam az órákat, hogy érjen már oda. Hátha elkéstem, és Sanyi már jön szembe a levelemmel. A vacsoránál kocsi állt meg a ház előtt – sápadtan fölálltam. – Mi az? Mi bajod? – néztek rám mindhárman. De én csak akkor ültem vissza, amikor a tengelyek ott kinn (tán az ostorát ejtette le egy elbóbiskolt kocsis) megint megnyikordultak. Az éjszaka legalább tízszer merevítettem ki a fölemelt nyakam a kutyaugatás közeledő stafétáját hallgatva: mit ugatnak, embert vagy kocsit vagy csak az egymás ugatását, s csak akkor ereszkedtem vissza a Szeréna néni díványára (ez is tapintat volt, hogy magánál altatott), amikor a falu másik vége végleg elnyelte a fenyegető hangsort. Két-három napom aztán is abban telt el, hogy minden kapucsendülésben Sanyit vártam. Százszor megfogalmaztam, mit mondok neki, hogy térítem vissza. Csak amikor már egy egész hét telt el, s a tornácbejáró még mindig nem bukta föl, ahogy vártam, az ismerős alakot, akkor mertem elhinni, elhivegetni, hogy mégsem jön utánam.

Eleinte csakugyan csak átmeneti menhelynek tekintettem az Otrubai házat. Isten ments, hogy én legyek a negyedik a három szerencsétlen közt. A postán kibontottam a Pesti Hírlap-ot, s az apróhirdetéseket latolgattam. Föl akartam eleveníteni a gyorsírótudományomat, s minthogy könyvem nem volt, Szeréna néni Mikszáthjait írtam át (ahogy a kereskedelmiből fejemben maradtak a jelek) gyorsírásra. Máskor varrnivalóért zaklattam a házat. A három nővér sifonjában azonban rengeteg fehérnemű gyűlt föl; itt nem szakadt semmi, legföllebb mállott, úgyhogy még a foltozásban sem gyakorolhattam magamat. Azt meg, hogy pénzért varrjak, Szeréna néni nem engedte. Maradt volna a kacsa- és selyemhernyó-tenyészet. De pénzem egyáltalán nem volt. Különben is benn voltunk a nyárban; az ember ilyenkor a dögnek nevel. De ha önállóság nem is termett Cencen, munka az igen. A főzés első naptól énrám maradt. Édesanya most, hogy az én friss karommal volt képviselve a három testvér köztársaságában, szinte az egész napját a kedvesnővérekkel töltötte. Teréz néni régen, Fehérváron, elég eleven háziasszony volt, de amióta Béla bácsi meghalt, a gyásszal járó elszontyolodás utat nyitott testében a kényelmességnek. – Ezt az ebédlőt is ki kell már egyszer porolnom, sóhajtotta a konyhaasztalnál, a munkámnak melléülve. S minthogy ezek a sóhajok az én kezdeményezésemre többnyire teljesedésbe mentek, Teréz néni mind többet sóhajtott. Most a kamrában kellett a polcokra új papír, most a tornác éhezett meg a meszelőnyélre, most egy ólat kellett rendbehozni. Nem azt mondom, hogy kihasználtak. Magamnak is örömömre volt, hogy valamit, ami pusztult, porából-gazából kihámozzak. Szeréna néninek meg éppen boldogan segítettem. A gyakornoka már a tavaszon el-elmaradozott, most meg azzal állt elő, hogy gyenge a tüdeje. Én fokról fokra ennek is belenőttem a munkájába. A szabad időmet szívesebben töltöttem a postán, s hol ezt, hol azt loptam el Szeréna néni munkájából. Ha sokan voltak, bélyeget adtam, csomagot mértem, két hét múlva már a telefont is én kapcsoltam. Szeréna néni nem szerette a szabálytalanságot. A posta az üzem, abban nem szabad kontárkodni. De én láttam, hogy fáradt. Hosszú, vékony ujját kimerülten húzta végig a halántékán; egyenes derekát ki kellett nyújtani, hogy össze ne görbedjen. – Menj, gyakorold magad a gyorsírásban – mondta. Én hoztam a füzetem, s ottmaradtam vele. Itt jobban megy, mondtam. S ha kislány jött bélyegért, én ugrottam az ablakhoz.

Egyszer, ahogy mosogatás után bekészülök a postára: nagy, öblös hang torpaszt meg a dupla ajtó közt. Van két ilyen hang ugyanabban a vármegyében? Az egész posta egy garat lett tőle, amelyet ennek a mezei hangnak kell bebolyogni, megöblíteni. Visszasurranok a szalonablakhoz: csakugyan a hercegi kocsi áll ott, a fonott oldalú. Bodolai Ferkó: ez az uramtól érkezett követségbe. Három hetet kibírt, addig is az anyja tarthatta benne a büszkeséget. De most megkezdődik a madarászat; a pajtások szorítnak már a tőrbe. Jeges rémület szaladt a csontjaimnak. Mintha a szökött asszony szökött jobbágy, vagy nem: adótlan kutya volna. Ez a Bodolai, ha belépek, nem is szól sokat, csak a nyakamba dobja a pecérhurkot. Ijedtemből nem tellett másra, csak menekülni. – Hová mégy? – kérdezte Teréz néni, aki a nádkarosszékben Károly bácsi tanulmányát olvasta Fehérvár múltjáról. – Elmegyek, járkálok egyet – mondtam. S alig tudtam visszatartani magam, hogy lépésben menjek ki a házból.

Teréz néni elhűlve nézett rám; addig kinn se voltam a házból. Most is arra mentem, amerre legközelebb a határ. Csak amikor kinn voltam a kukoricák közt – jobbra a temető, balra a szőlő dombjai –, akkor szedtem magam össze. Mit futok? Ha egyszer nem megyek, nem hurcolhatnak vissza. Ostobaság volt átengedni a házat. Hogy a másik két nővérrel is összekomázhasson? „Kárászné nagyságos asszonnyal nem beszélhetnék? Régi jóismerősök vagyunk még Huszárpusztáról.” Szeréna néni nem tehet mást, mint hogy beküldi hozzája. Eddig már folyik a susmogás. „Sanyinál derekabb gyereket.” „Egy asszony, ahova az Isten állította.” Én meg itt ülök a temető alatt a csihatagban; ahelyett hogy bemennék, és védném magam.

De azért még belekerült jó fél órába, amíg vissza mertem menni. Akkor is fele olyan lassan somfordáltam be a tornáckövön, mint jövet. Bodolainak már híre sem volt, csak Teréz néni és édesanya ültek együtt a konyhában. Szólni azonban nem szóltak semmit. De a vacsora még csendesebb volt, mint máskor. Csak a csend mutatta, hogy volt itt valami. – Nem Bodolai volt itt? – fordultam hirtelen édesanyához. Az ijedten pillantott Teréz nénire: aztán mindketten Szerénára. – Mért gondolod? – kérdezte megszeppenve. – Mert láttam egy hercegi kocsit. – De ő volt – mondta Szeréna néni. A feleséginek van itt egy nagynénje – tette hozzá édesanya. – Hisz tudod… Sanyiról s az én visszatérésemről nem esett egy szó sem.

Énnekem azonban volt egy jelzőkészülékem, amelyen az ilyenféle látogatások hatását lemérhettem. Szeréna néni megtilthatta édesanyának, hogy a szökésem dolgát előhozza, de hogy a keresztény vallás tanításait bölcs mondásokba foglalja, ő sem tilthatta meg. Olyasmiket, hogy az evilági élet a próbatétel helye, s mindenkinek abban kell megállni a próbát, amibe a Jóisten helyezte, szinte az első naptól el kellett hallgatnom. A bűnös ember – ez is gyakori teksztus volt – abban hibáz, hogy a maga boldogságát keresi, pedig nem nekünk van követelni valónk az Istenen, hanem annak mirajtunk. Az efféléket is elég nehéz volt végighallgatni, Bodolai Ferkó látogatása után azonban ezek a bölcs mondások nem maradtak meg a magasban, hanem mind alább köröztek, s rám magamra is lecsaptak. – Minden attól függ, milyen lélekkel viseli az ember. Azt hiszed, én nem zúgolódhattam volna az én uram mellett? De én nem azt néztem, ő miben keresi a kedvemet, hanem hogy én eltalálom-e az övét. – Én nem akarom kisebbíteni édesanyát – szólalt meg bennem az igazságérzet –, de édesanyát már abban is szerette az Isten, hogy könnyű próbát tetszett kapni. Ha még szegény édesapát sem tetszett volna kiáltani! – Mért! Te azt hiszed, apádnak nem volt gyöngéje? Megvolt annak is, mint minden embernek. Ha én is mindig csak azt vigyázom: én mint valami szöges hordóban foroghattam volna a napjaimban. De én mindig arra gondoltam, mennyivel rosszabb lehetne. Nem azon fordul meg, hogy a másik milyen, hanem hogy mi milyenek vagyunk. A te urad elég jó ember, mégis hogy tettél vele? – Édesanyám is elszökött mellőle Huszárpusztáról. – Én nem őmellőle szöktem el. Én nagyon megbecsültem őt ott is mint vőmet; énnekem csak a ti Isten nélkül kötött házasságtok esett nehezemre.

Én többet nem feleltem vissza, hagytam, hogy édesanya árulja el: mit alkusznak a hátam mögött. „A te uradnál nem kell derekabb ember, toldotta meg legközelebb a dicséretet. Aki még most is azon töri a fejét, hogy megengeszteljen. Azután, amit vétettél ellene…” Tehát már engesztel? Édesanya maga mondja, hogy hajlandó a bűnösnek megbocsátani. Meg mertem volna esküdni, hogy a követség után már levelek is járnak. Édesanya és Teréz néni szobájában azért ég estennen a lámpa. Édesanya félrefordított fejjel, szinte a nyelvét csucsorítva, Sanyi kis, tömör ökléből öntve a lendületes betűt: avval töltik az estét, hogy a házasság szentségét dicsérik, s rám panaszkodnak. Szinte a napot is tudtam, amelyiken édesanyának postát kellett kapni. Akkor minden út az én kárhoztatásomhoz s a Sanyi dicséretéhez vezetett. Édesanyának újabban a fogadalomtétel volt a szenvedélye. Minden napra jutott két-háromféle fogadalom. Cukor nélkül itta a kávét, nem ivott délig vizet, nem húzta le a nyomós cipőjét. Ha egy-egy fogadalmáról megfeledkezett, s beleharapott a buktámba, holott aznap sem sültet, sem keltet nem volt szabad magához vennie, egyre azért korholta magát. – Én nem vagyok ám olyan, mint ti – mondta, amikor vigasztalni próbáltam. – Én a legkisebben sem akarom az én Istenem megcsalni. Épp ez a különbség a keresztény és a pogány közt. A pogány azt hiszi, a maga életét éli, a keresztény meg, amire a Jóistennek ígéretet tett. – Édesanya azt hiszi – csúszott a számra, noha tudtam már, hova jutunk –, hogy az Isten holmi fogadalmakkal köt meg bennünket? Nem azzal, amit a szívünkbe olt? – A szívünk! Ki ismeri a szívét? Az embernek azt kell szeretnie, akit az Istennek megfogadott. A vonzalom az lehet az ördögtől is meg az Istentől is, a szentségek, mint a házasság, Istennek köteleznek. Látod, a te urad, pedig nem az igaz hitben nőtt fel, ebben a tekintetben okosabban gondolkozik. Ő nem szerethet más asszonyt, mint akit az ő vallása szerint magának társul vett. S ahelyett hogy bosszút forralna, aggódik: megvan-e mindened. – Az ám, te nem is tudod, milyen ember az – mondta Teréz néni, aki ez alatt az elmélkedés alatt egy kenyeret vajazott, s hol lekotorta, hol visszanyomkodta a vastagon fölvett vajat.

Ez az „aggódik, megvan-e mindened”: bennem azt a gyanút ébresztette, hogy Sanyi pénzt is ajánlott föl, vagy talán küldött is édesanyának. Erre vallott az a beszéd is, amelyre a kormány lemondása fakasztotta édesanyát. Azokban a napokban tört ki teljes erővel a gazdasági válság, s Szeréna néni este a minisztérium lemondásával jött be a vacsorához. – A gazdáknak lesz most nehéz – magyarázta édesanya. – A búzának nincs ára, a bankok meg megkövetelik, csak úgy, mint eddig, a kamatot. Aki befektetett, most forrhat a feje. – Szeréna néni meg én a tányérunkat néztük, nem volt ilyen nagy tudós édesanya a gazdaságtanban. Teréz néni azonban már beletanult a tercelésbe. – Bizony, a te urad is, nem tudom, mire megy most a traktorával – mondta. – Annak is egyszerre jön össze minden. – Hát az igaz. Elmondhatja Jóbbal, hogy megpróbált engemet az Úr. Nem elég a betegség a házban. – Betegség? – kiáltottam fel. Zsuzsikát láttam a kiságyban lázasan forogni. – Hát az anyósod. Nem tudod? – Honnét tudnám? – A szívének ment a reumája. A gyerek, a ház, minden azon a szegény emberen van, s most még a pénzzel is szorítják. Bizony, kijut neki – sóhajtott Teréz néni. – S akkor még azon gondolkozik, hogy te nem szenvedsz-e itt mivelünk szükséget. – Őróla el lehet mondani – nézett a tányérjába édesanya –, hogy a csapások kihozták az ő lelke nemességét. Terólad azonban azt mondják majd, hogy a jóban osztoztál vele, s bajában otthagytad. – Mili – csörrentette meg a villáját Szeréna néni. – Ne szépítsd, Szeréna, így van – vett bátorságot Teréz néni. – Ki mondja meg neki, ha az anyja meg nem mondja? Az édesanyjától elszenvedheti.

Én lehorgasztott fővel ültem ott köztük. Dugtam a sérelmemet, s vigyáztam, hogy el ne kezdjem a beszédet. Hol is állok meg, ha egyszer folyni kezd belőlem a szó. „Ha terhükre voltam Teréz néniéknek, megmondhatták volna. Nem kellett volna az urammal a hazatoloncolásomra szövetkezni. Nem volt elég egyszer Huszárpuszta és Fehérvár közt a nagy levelezés. Másodszor is el akarnak adni? Azért a néhány kiló mákért, lisztért, amit éven át takargathatnak. Milyen egyenes ember a farkas. Az nem az Úrjézus kedviért tép szét.” Még Szeréna nénit sem kímélem, ha most kinyitom a szám. Még őellene is teli voltam keserűséggel. Azt hiszi Szeréna néni, nem tudom, mért nem vehetem én át újabban a postát? Nem akarja, hogy a fáncsi levél vagy az utalvány a kezembe essen. Ha a nővérei már nagyon tuszkolnak, elpirul, de a suskusuknak Szeréna néni is kedvez. Azután, amit első nap mondtam! De ne tessék búsulni: nem soká kell ez a keserves oltalom, elmegyek az Otrubai ház fedele alól. Eddig a cseléd-hirdetéseket átugrottam. Most elszántam magam: ha nem értek máshoz, elmegyek cselédnek.

Másnap este is épp a hirdetéseket böngésztem a postán, mikor Szeréna néni, aki pénztárkönyvet csinált, hirtelen hozzám fordult. – Hirdetéseket nézel? – Igen – mondtam, s tovább néztem, görcsös szemmeresztéssel pótolva az elszakadt olvasást. Szeréna néni feje is a pénztárkönyvben volt, csak a tollszárat tette le melléje. – Eszerint a te véleményed nem változott meg? – kérdezte nyugodt hangot préselve át kínosan feszengő torkán. – Nem, az ilyesmi nem változik meg – próbáltam én is ugyanúgy felelni… De belőlem az indulat hirtelen kibuggyant. – Inkább elmegyek cselédnek. A legszívesebben még ma elmennék cselédnek… Szeréna néni úgy nézett rám, mintha a ruhámat kezdtem volna dobálni magamról. Ez az ijedt pillantás megállított; visszadugtam fejem a Pesti Hírlap-ba. – Azért nem kell cselédnek menned, mondta Szeréna néni. Végezd el a postatiszti tanfolyamot.

Ettől a mondattól az öregebb betűk is összemosódtak a szemem előtt. – Hogy tetszik azt gondolni? – kérdeztem halkan, szinte szemérmesen. Szerelmes lány ismételtet meg így egy lánykérésnek is beillő célzást. – Most kezdődik a postamesteri tanfolyam; fölmennél rá. – De ahhoz nagyon sok pénz kell – mondtam meghatottan. – Majd csak összehozzuk. Legföllebb eladjuk a Lajoshegyen a szőlőt: úgyis csak napszámot terem. Ne hidd, hogy nagylelkű vagyok – hárította el, anélkül hogy odanézett volna, ami fölindult bennem. – Nem tudom, meddig bírom a munkát. Az ember megszokta fiatal korában, hogy egyenesen tartsa magát, hát tartja. De nem vagyok olyan egészséges, mint hiszitek. Természetesen én is azt kívánnám, amit anyád és Teréz, hogy visszamenj az uradhoz, gyerekedhez. De ha ez a lelked ellen van, egy ilyen posta… Nem fejezte be a mondatot, csak körülnézett, s ettől a mozdulattól a csendes hivatali szoba nekem is még kedvesebb lett. – Úgy látom, van kedved a postai munkához. – Ó, nagyon – mondtam. S nyelvemben egymást fojtogatták a szavak: az öröm és hála szavait a szemérem szavai. Szeréna néni észrevette ezt, s valami ürügyön beküldött. – Akkor hát menj, s ágyazz meg. – Nem segíthetnék Szeréna néninek? – Nem, nem; pénzdolgokat csak magam. Na, Isten veled.

Átmentem a mi közös kis hálónkba. Ez a kis szoba a ház másik végében volt, az elhagyott szalonból nyílt, s csorba zsaluján át egy lelógó vadszőlőág s a nyári hold tekintett be az éjszakából. Én a kanapén aludtam, Szeréna néni a néhai nagymama ágyában. A falon túl Teréz néni és édesanya szöszmötölése hallatszott; az ember találgathatta; ez most a kenetlen szekrényajtó, egy leesett könyv, a Teréz néni horkolása. Boldogan fogtam hozzá az ágyazáshoz. A gondolatok, tervek elborították az agyam. Egyszer csak ott álltam a szoba közepén, egy nyaláb paplannal, párnával, s nem tudtam, mit akarok velük. Aztán félig levetkezve ültem tíz percet vagy egy órát a dívány szélén. Az a tanfolyam nem is kerül majd olyan sokba. Ennivalóul innen viszek föl kacsazsírt, levestésztát. Tán valami esti munkát is kapok: varrást, másolást. A szőlőt nem is kell eladni. Csak addig segítsenek, amíg meghonosodok Pesten. Két-három hónapra egy cselédszoba is jó lesz. Ez a posta, ez nekem való. Az ember ott ül a rács mögött: kapcsol, számol, kiszolgál, de mindig a rácson át. Hasznos tagja a világnak, mégis tökéletesen magányos. Esténként mindenki elmegy, ő bezárja a vasajtót, s ottmarad, mint most Szeréna néni, az ő jól rendben tartott birodalmában.

Milyen igazságtalan voltam szegényhez! Alig vártam, hogy egy-két szót szóljak hozzá. Mondatot fogalmaztam mondatra, hogy hálálkodó se legyek, de mégis érezze a hálát. Egyszer csak arra ébredek, hogy jó darabot aludhattam. Átfüleltem a Szeréna néni ágyára, de ott csak párnák voltak és takarók, lélegzet nem. Az ablakhoz mentem és kinéztem. A csorba zsalun túl a vadszőlőág másképp kapta a holdfényt. De hát hol maradhat Szeréna néni? Ennyi baja van a pénztárkönyvvel? Eszembe jutott a boldogságom, s folytatni próbáltam a tervezgetést. Kinn a lombok és rovarok nesze fölött kétségbeesett kutyák vonítottak. Egyszerre bennem is fölébe került a vonító félelem az öröm csendes duruzsolásának. Nem, az nem lehet, hogy velem valami jó történjék. Szeréna néni biztos meggondolta azóta. Vagy…

Kiugrottam az ágyból; magamra kaptam a ruhámat, s lementem a sötét szobákon át a posta felé. Az ebédlőben egy szék feldőlt; meredten figyeltem, mit válaszol e durva zajra a ház. Aztán, hogy a fülem és a falak is beitták a zajt, odasompolyogtam, két kezem magam előtt terpesztve, a posta dupla ajtajához. Percekbe került, amíg a kilincset lenyomtam. Aztán egy hirtelen rántással kihúztam az ajtót. Sikerült. A nyikorgós fa most meg se mukkant. Ott álltam a két ajtó közt és hallgatóztam. Odabenn égett a lámpa, fülemben lüktetett a vér. Időbe került eldöntenem: odaátról vagy a fejemből hallom-e, amit hallok. Nem, a posta teljesen néma volt. Valami ürügyön gondolkozom, hogy mért keltem föl, de nem találok semmit. S benyitok úgy. Szeréna néni háta ott van az íróasztal fölött, éppen csak egy kicsit elcsúszva a bal könyöke felé, s a hát fölül hiányzik a fej. Elaludt, úgy horgadt előre. Odakerülök mellé; majd gyöngéden fölébresztem s lefektetem. De ahogy oldalt kerülök, egyszerre egész bizonyosan tudom, hogy Szeréna néni így, a kezét elvetve, orrát az itatósra nyomva, soha el nem aludhatott. Ez ellenkezett volna a jellemével. S amikor megfogom a kezét, már tudom, amit felsikoltva érzek, hogy hideg…

Szeréna néni halála minden reményemet betemette. Most már szó sem lehetett arról, hogy postás legyek. Hármónk minden jövedelme: a Teréz néni nyugdíja volt. Olyasmit, hogy a szőlőt adjuk el, s én abból végezzek, Teréz néniéknek elő sem hozhattam. El sem hitték volna, hogy a nővérük pont az utolsó este erről beszélt velem. Az akkori tervekből különben is a legfontosabb szög esett ki: a posta. Már aznap ott volt a helyettes, egy gyanakvó, kopasz ember, annak minden gondja az volt, hogy Szeréna néni vagy mi elsikkaszthattunk valamit, s azt neki kell megfizetni. A régi kedves családi postára a lábam sem tettem be többet, nemhogy azt a családnak megtarthassam. Édesanyáékat is csak a bér érdekelte, kiveszi-e, s vajon mennyit ad meg érte az új postamester. Én csak eggyel segíthettem rajtuk, ha visszamegyek Sanyihoz, s az eddiginél buzgóbban küldöm a csomagokat.

Ez volt bizonyára Károly bácsi véleménye is. A temetésre ő is lejött; ebédre érkezett, s a szertartás után azonnal utazott vissza. Az, hogy lejött, majdnem olyan fontos esemény volt, mint hogy Szeréna nénit eltemettük. Kocsit kellett a számára bérelni, temetési ebédet főznöm; arra a kanonok nagybácsi kedviért a helybeli plébánost, édesanya kistisztelendőjét is ott tartottuk. Én a fehérvári éveim óta nem láttam őt. Olyan volt lila övivel, mint egy tagbaszakadt asszony, a durva csontokra, melyek egy mészárosnak is megfeleltek volna, a papi pályán szerzett tejespiros, kenetes bőr borult. Engem különösen ünnepélyesen kezelt. A homlokcsókjában, az óvatos kérdéseiben, az udvarias mondataiban az is benne volt, hogy én rossz útra tért nő vagyok, s az is, hogy ő egy tapintatos, elszomorodott ember. Az ebéd végivel előbb a két vendég, aztán Károly bácsi is eltűnt az asztaltól; a szalonba húzódtak tanácskozni. Én magam maradtam ott a fiatal pappal, s jobb híján a kórházáról faggattam, meglesz-e s mikor. A haláleset óta alig aludtam valamit, a sok lótás-futástól (orvoshoz, bankba, asztaloshoz), nem is volt időm a veszteségemet átgondolni. A testem azonban érezte helyettem is; a nyelvem nehezen forgott, s a mellemből nem akart hang jönni alája, amíg azt a néhány kérdést összehoztam, megint nem az eszemmel, inkább a csüggedtségemmel, azt is tudtam, ami a szomszédban folyik. A pap látta, hogy milyen keservesen beszélek vele, s igyekezett megkönnyíteni a dolgom. Egyfolytában, nyugodtan beszélt (néha a szomszéd ajtóra pillantva); s egyáltalán nem várta, hogy odafigyeljek rá. Nem volt afféle szép pap, amilyet a fiatalasszonyok szeretnek; de a viselkedése rokonszenves, Szinte sajnáltam, hogy épebb állapotomban nem beszélgettem vele.

A rokoni tanács kívánságát édesanya és Teréz néni most már nem is célzásokban, de nyílt prédikációkban adta a tudtomra. Noha a gyászjelentéseket én írtam, Sanyi is kapott belőlük hírem nélkül. Természetes, hogy tőle jött a legmegrendültebb kondoleáló levél. Édesanyához szólt, s a mély megdöbbenés kifejezésével kezdődött. Leírta, hogy (inkább csak az elbeszélések alapján) mennyire tisztelte ő a boldogultat. Szűzi, kemény egyéniségéhez ez a halál illett; munka közben, az íróasztalnál, zokszó nélkül. De milyen nehéz nővéreinek, az ittmaradtaknak. Az ember azt hitte volna, hogy miután a Gondviselés a férjüktől szinte egy esztendőben megfosztotta őket, a szülői házban legalább zavartalan élhetnek egymás mellett. Tudja, hogy ez a haláleset nemcsak nagy lelki csapás, de anyagi gond is a számukra. Ő a sajnálatos félreértések ellenére is rokonuknak, Károly bácsi után legközelebbi férfirokonuknak tekinti magát, s mindig megtiszteltetés lesz a számára, ha a mélyen sújtott hölgyek tanácsát vagy segítségét igénybe veszik. Magáról, sajnos, nem sok jót írhat. Szegény édesanyjának az állapota egyre romlik, a lábai is duzzadnak már. A legnagyobb baj, hogy lelkileg is emészti magát. A gazdasági helyzet változatlanul súlyos. Más bajairól, melyek csak rá és az Istenre tartoznak, nem is akar írni. Zsuzsika egészséges, de nagyon árva mostanában.

Édesanya könnyezve olvasta föl egy vacsora végén a levelet. Rám sem nézett közben, de piruló cimpája, el-elfúló hangja mind Sanyi dicsőségéről s az én kárhozatomról szóltak. – Ezt eltedd ám – mondta Teréz néni, hogy édesanya a levelet összehajtotta. Ez nagyon szép levél. Az ilyen férfit lámpással kell manapság keresni. S terhelő csöndben várták, hogy én mit szólok hozzá. Én az abroszt néztem, s magamat is meglepett, mikor végre megszólaltam, hogy milyen szárazon jön ki belőlem a hang. – Én csak arra kérem édesanyámékat, hogy amíg én itt vagyok, segítséget ne fogadjanak el tőle… Nagyon elszánt lehetett, amit mondtam, mert azok egymásra néztek, s nem tudták, hol s hogy kezdjék ki. – Az ember nem lehet kevély – mondta végre, a fájós kezét nyomogatva édesanya. A segítség bárhonnan jön, Istentől jön… – De énnekem az Isten segítsége se kell, ha az otthagyott uramtól jön. – Elég hiba, elég hiba – mondta Teréz néni. Nem mondta meg, hogy az-e a hiba, hogy otthagytam, vagy pedig, hogy nem kell, de a rosszalló bólogatásából mindkettőre tellett. Édesanya közben megtalálta a magáét. – Látod, ez a pogányság benned. Az Isten még mindig nem alázta meg eléggé a szíved. Fölülsz a kevélység lovára, s ez a ló egyik vétekből a másikba visz. Nemhogy megbánnád, amit vétettél, újabbat követsz el, mert azt elkövetted. Ahelyett hogy azt mondanád, megbántottam az uram, hála neked Jóisten, hogy mégis hozzám hajtottad a szívét, te azt mondod, megbántottam, tehát másodszor is meg kell őt bántanom. – Én nem akarom őt bántani. Én békin akarok lenni tőle. Azt ne higgye, édesanyám, hogy a segítség szívből jönne. Engem akar megvenni rajta. – Isten vagy-e, hogy a szívekben olvasol – mondta édesanya. – Soha nagyobb bűnt el ne kövessen az urad, mint hogy így akar megvenni – duplázott rá Teréz néni.

Én láttam, hogy a könyörület nem itt terem, s elhallgattam. De édesanyánál még hátra volt a legkeményebb. – Igen könnyen dobod el, amit nincs módod pótolni – mondta, s most ő is az abroszt nézte. – Hogy érti ezt, édesanya? – kiáltottam föl elkeseredetten. – Én sehogy. Én már belenyugodtam, hogy hiába voltam hűséges feleség s jó anya, Isten nem adott nekem gyámolt sem az uramban, sem gyermekemben. De ha én a te helyedben lennék, nem ütném ki az anyám kezéből az odanyújtott kenyeret, ha helyette mást nem adhatok. Tudod, hogy most már mind a ketten a Teréz nénéd jó szívén élősködünk. – Hogy mondhatsz ilyeneket? – tiltakozott Teréz néni. – Még az kell, hogy ilyenekkel bántsd magad. Élünk azon, amink van. Majd lesz valahogy. – Ez az Úr kegyelme rajtam, hogy te, Teréz, így gondolkozol. De a más jóságával sem szabad vég nélkül visszaélnünk.

Bennem mint hangyaboly nyüzsgött a sok, vad szó; épp azért nem jött ki egy sem, mert annyi volt belőle. El, el kell mennem innét! Nemcsak a magam kenyerét cselédkedem össze, édesanyámnak is megküldöm, összekoplalom, ami a gyereknevelésért kijár. Csakhogy nem volt olyan könnyű ebből a házból elmenni. Édesanya és Teréz néni új gyászukban a háztartást még jobban rám hagyták. Édesanya a kedvesnővéreknél üldögélt az új óvodában. Teréz néni a régi családi képeket rakosgatta, s csak akkor jött ki hozzám, ha egy-egy elfeledt képre bukkant, amelyen Szeréna néni vagy Béla bácsi is rajta volt. Ilyenkor egy-egy szelet kenyeret is megzsírozott, sőt be is könnyezett, az emléket és az ételt együtt majszolgatva. Ami gond a temetésről visszamaradt, a szemfödő árától a köszönő levelekig, mind engem nyomtak. Megjött a postamester, azzal is énnekem kellett tárgyalnom. Két szobát akart a postához, még konyhát is kellett csinálnunk neki (mindez egy rendes lakás áráért); ha nem: kiveszi az üres boltot a főtéren. Egy hetet alkudtam vele, akkor édesanyámék ijedtükben aláírtak mindent a hátam mögött. Még újsághoz is nehezen jutottam. A gazdasági válság akkor már az apróhirdetésekben is ott volt; tíz álláskeresőre esett egy kínáló. Végre írtam két pesti címre, bár egyik sem biztatott sok jóval. Az egyikben egy özvegyember keresett „anyahelyettest”, a másik egy „tiszta szobát” kínált takarításért. De válasz nem jött tőlük – csak egy látogató…

Ez a látogatás, amilyen rövid volt, olyan sok epés mondatot hagyott maga után. Épp az utolsó üveg kovászos uborkán babráltam az udvari asztalon. A nap már gyenge volt; az uborka csak pállott, és nem ért a rányomkodott kenyér alatt. Egyszer hallom, hogy egy motorbicikli elégedetlenkedik a ház előtt; valaki dudál, kiabál. Egy arra menővel belöketi a nagykaput. Nagy meglepetésemre Jókuti gördül be pontosan az én asztalom elé. Ott megáll, két lábát leteszi a bicikli két oldalán, s úgy ültében-álltában várja, hogy mire megyünk: ottmaradjon vagy beljebb tessékelem. – Hát maga? – bámultam rá, inkább megakadályozva, mint bátorítva a leszállásban. Amióta Dányiéknál leforráztam, alig kétszer-háromszor találkoztunk. Első ijedtemben nem is emlékeztem a régibb dolgokra: csak azt láttam, hogy fáncsi, a Sanyi falujából jön, az uram követe ez is. – Eljöttem megnézni magát – mondta ő. Csak ahogy végigmért, akkor értettem meg, hogy ez magának akar megnézni engem.

A motor még most is berregcsélt alatta. Ahogy ott ült rajt, rövid sportnadrágban, kékes, mélyen megvésett arcával, olyan volt, mint egy rablólovag. – Mit akar meglátni rajtam? – kérdeztem nyersen. Egy pillantása elég volt hozzá, hogy a kártyaesték támadva védekező hangja legyen a torkomban. – Hogy puhul-e – mondta ő a szemembe nézve. – Miért? Hogyha puha lennék? – Azt mondanám, üljön föl ide mögém a csomagtartóra. – Magának elment az esze – nevettem föl én dühösen. – Nézze – mondta ő zavartalanul –, maga csinált végre valami okosat, otthagyta az urát. Én, sajnos, elég későn tudtam meg. Az a kölyök titokban tartja. Még a barátai is elhitték, hogy az édesanyja beteg, rákos vagy mi, ahhoz jött át Cencre látogatóba. Én különben nem járok abba a csürhébe… – De most kipróbálta az új biciklijét; eljött megnézni a szökött asszonyt. – Ahogy mondja. Hátha többre megyünk, mint az elmúlt télen… Maga jó kis tüske – mondta a motorról kissé hozzám hajolva, s a hangja olyan lett, mint a borostája. – Jól belém tört… Látja, ez az igazi: ha egy asszony így, a puszta emlékével forrón tartja az embert… – Az csakugyan nagyon jó lehet, mondtam indulatosan, de engem nem érdekel… – Nana, ne hencegjen, asszonyka. Mert én olyat mondok magának, amitől, akármilyen nagy nő, eláll a lélegzete… – Hogy váljak el az uramtól, s legyek a felesége?

Máig sem tudom, hogy mertem ilyen könnyen, szinte léhán a szemébe mondani. Láttam, hogy ezt akarja mondani, s ezzel védtem magam a vallomás hatása ellen? – Maga ma helyettem beszél… Nézze, Nelli asszony, hagyjuk ezt az ellenségeskedő hangot. Én nem becsülöm túl magam. De azt látja, hogy férfi vagyok. Énmiattam nem kell, főleg ha megismer, önmaga előtt szégyenkeznie. A dolgaim rendben vannak. Ha nem tudná, Slenkait felfüggesztették. Elintézett dolog, hogy én vagyok az új községi orvos. Mit akar az életben nélkülem? Visszamegy az urához? Vagy állást vállal? Mindenhogy egy rongy férfi prédája lesz. Ha fölborzolom az idegeit, ne törődjön vele. Lesz elég időnk marakodni. Csak jöjjön hozzám… – Az ágyába – egészítettem ki, magam sem tudom, miféle nyers indulat sugalmazására… Amit mondott komoly, s a maga módján tisztességes volt. Mégis föl voltam háborodva. Nem a kérő háborította föl az asszonyt, sokkal lentebb, az egyik állat a másikat. – Soha, érti, soha – mondtam halkan (mert észrevettem, hogy édesanya is kinn áll a tornácon, s mint az utolsó ítélet lovasát, úgy nézi a motorbiciklist). Ne is kínozzon ezzel… A pillantásomban lehetett valami eszelős, mert Jókuti nem erőltette. – Jól van, kicsi asszony – mondta, s a motort rákapcsolva, a lábával megfordította a gépet. – Magának még szüksége van egy-két tanulságra. De azt ne higgye, hogy lemondok magáról. – Ki volt ez? Nem az új orvos? – kérdezte édesanya, hogy a tornácra visszamentem. – De az – mondtam én röviden. Többet egyikünk sem bírt szólni. Édesanya a megrendüléstől, hogy Jókutit, akit Sanyi leveleiből ismert, bűnös beszélgetésben találta velem. Én: – mert mit is lehet mondani erről a találkozásról édesanyának.

Napokba került, amíg édesanya ezt a látomást – a motorbiciklis csábító az Otrubai nővérek udvarán – magában földolgozta. Akkor azonban a próbára tett szentek kemény kis szívével vetette rám magát. Sanyi hosszú leveleiben, úgy látszik, a múlton is végigment, s kereste a külső bajt, a csillagok beavatkozását, amely a mi boldog házasságunk rúdját elfordította. Így találhatott Jókutihoz. Nellike azóta nem az, amióta ez a sötét egzisztencia, ez a magzatelhajtó idecsöppent. Az egész falut ez zavarta föl. Slenkai Jóskát, a legderekabb embert, akit ismertem, tönkretette. Ilyen magyarázatokkal vigasztalta magát édesanya most ezt az elméletet dolgozta föl szúrós bölcsmondásokká. – Ne mondja azt egy asszony, hogy nem bírja az urát. Mit nem bír rajta? Egy asszonynak mindent el kell bírni. A „nem bírom” akkor kezdődik, ha más jár az eszében. Az ördög az, aki nem bírja. A „más kéne” hívatja magát „nem bírom”-nak. Én mindig bírtam az uram. Pedig én se voltam utána, még úgy se, mint te, amit az emberek gyönyörűségnek hívnak. Persze, más se járt az eszemben. Pedig én is elgondolhattam volna, hogy ezzel vagy azzal hogy volna… S hogy én a tételt szó nélkül hagytam: – A paráznaságnak – mondta – ezer arca van. Te is vigyázd meg magad, nem az vette-e be magát a kevélységedbe. Tisztességes asszony nem hagyja el az urát. Ha elhagyja, akkor már azon reménykedik, hogy más kerül neki… – Én nem reménykedem. – Azt te tudod. Énnekem, amióta ez a Jókuti itt volt, nincs egy perc nyugtom sem. Mi hozta ezt ide? – Nem az én reménységem, elhiggye, édesanyám. – Akkor mért beszéltél vele lopva az udvaron? – Nem lopva, édesanya is láthatta. Ha behívom, még rosszabb lett volna. – Az ilyen asszonynak, aki ilyen állapotban van, mint te, kétszeresen kell vigyázni magára. Egyhamar szétfut, hogy látogatókat fogadsz.

Az, hogy lopva beszéltem, s ezután is beszélhetek vele, óvó rendszabállyá tette a kínzásomat. – Hová mégy? – szólt utánam édesanya gyanakodva. – Az asztaloshoz… – Nem jártál te eddig el hazulról. – Mert nem voltunk ennyifelé adósok. Csak nem gondolja, édesanyám, hogy odarendeltem valakit… Édesanya nem mondta, hogy gondolja-e, de még a kedvesnővéreket is otthagyta, hogy lelkemért a Rosszal csatázhasson. Hogy szólt-e Teréz néninek Jókutiról vagy sem, azt nem tudom, de úgy tett, mintha az az ő szörnyű titka volna, melyet még Terézzel sem mert megosztani. Küzdeni is akkor állt oda a teknőmhöz, lábasomhoz, amikor kettesben voltunk. Akkor azonban a kínvallatók buzgalma égette szegényt. A leveleimre pedig (hiába írtam még három hirdetésre) nem érkezett válasz. Vagy cím nélkül kellett, lopott pénzen, Pestnek nekivágnom, vagy tűrni, amíg édesanya bele nem fárad. Ekkor állított be egy szeptember este az uram.

– Te, mintha kocsi állt volna meg a ház előtt – szakította félbe magát, édesanya. A két nővér épp Szeréna néni állapotáról beszélgetett; azaz édesanya beszélt, Teréz néni inkább csak sóhajtozott. Füleltünk, de nem hallottunk semmit. Édesanya tovább mondhatta, hogy ő milyennek képzeli el a másvilágot. Szeréna néni ott most valami zenét hallgat, s egy kies kis patak mellett Szűz Máriát várja, hogy a mi bűneinkért könyörögjön neki (itt rám nézett), amint az angyalokkal arra sétál. Most azonban én ugrottam föl. Valaki járkál ott kinn. De már akkor ők is hallottak az előszobából egy botlás- vagy rúgásfélét. Ijedten néztek rám; édesanya sem kívánta túlságosan, hogy a túlvilágról egy lélek ránk kopogjon. – Bezártál? – kérdezte Teréz néni. – Nem, azt hiszem, még nem – mondtam én, s hogy véget vessek a csöndnek, kiléptem az előszobába.

A nyitott ajtón esett be annyi fény, hogy a homályban matató alakot (aki a saját neszére maga is megmeredt, vagy tán a belépés előtt szorult el a szíve) körülrajzolja. Rögtön megismertem. – Te vagy az? – álltam meg reszketve. Ha Szeréna néni szelleme állt volna ott, vakként maga elé nyújtott kézzel, nem rémülhettem volna meg jobban. Sanyi egyszerre kimondta mindazt, ami pajzsa volt ellenem. – Édesanyám haldoklik. Látni akar, azért jöttem el. – Én dermedten néztem a félhomályban a kísértetre. Mögöttem a szobában a két nővér csendje. Ott állnak mozdulatlanul az asztal mellett. Csak annyit hallottak, hogy egy férfival beszéltem, s most várják, hogy mi jön. Itt pedig ez az ember, a kettőnk közt vonagló múlt, a néma indulat. Végre bentről édesanya remegő, de nekibátorodott hangja (benne egy rövid fohász): – Nelli! – Sanyi van itt, szóltam hátra. – Gyere hát be – bátorítottam föl az árnyékot, s visszamentem őelőtte a szobába.

Én a kályhához, a sarok homályába húzódtam, Sanyi az én székemre került a két nővér közé. A gyönge petróleumvilágnál is láttam, hogy nagyon megváltozott. A zakója (az a bizonyos krémszínű zakó) nemcsak gyűrődött és pötyögős, össze is esett benne a test; arcában új árkok voltak, a régi barnaság mint fekete árnyék folyt a mélyükre. Érezte, hogy a két hölgy, leveleinek az olvasója, szánakozva néz rája, s szerény, siránkozó hangjával még fokozni iparkodott a részvétet. Bevallom, hogy én is megrendülten néztem. Ekkora testi pusztulás: ez mégiscsak igaz. S rokonszenvesebb is volt így, letörten, mint duzzadóban és kérkedőben. – Édesanyám – mondta maga elé révedve – nagyon rosszul van. Most már mindene dagad. Slenkai azt mondja, csak napjai lehetnek. De nem tud megnyugodni, amíg Nellikével nem beszélt.

Édesanya nem szólt, csak odanézett felém a sarokba. Én ott álltam, hátam a kályhának támasztva, melyben még nem égett a tűz, a cserepe azonban már észrevehetően hideg volt. Hát még ezt is, még az anyja halálkínját is, lázongtam magamban. A halottak is mind ővele tartanak: haldoklók löknek a karjába. Az anyja is csak azért hal meg, ha ugyan meghal, hogy szívemre köthesse a fiát. De lázongásom alatt is éreztem, hogy hiábavaló az ellenállás. Sanyi váratlan betoppanása, a fáncsi asszony vívódása, édesanyámék szeme erősebb az én fáradságomnál. – Ha Nellinek úgy tetszik – fordult félig a két hölgy, félig a kályha felé –, visszajöhet. Csak meghalni segítsen neki. Amíg meghal, addig mutassa… S mint aki nemcsak a sírásba, de a zokogásba is belefáradt, a melle megrándult néhányszor. – Hát persze hogy elmegy. Keresztvíz van neki is a fején. Hogyne menne el – szólalt meg Teréz néni. S hogy én csak hallgattam, a kocsira, lóitatásra, a kocsis vacsorájára, az útikendőkre tért át a beszéd.

Az úton Sanyi keveset szólt. Nem próbált meghatni, nem magyarázta, hogy mi volt neki az édesanyja. Megkérdezte, hogy jól van-e rajtam a bunda; de még a gondosságot sem vitte túlzásba. Volt benne valami állati szimat, hogy neki most jobb semmit sem csinálni. Abból, ha csinál valamit, csak baj származik. Az ő dolga most az, hogy az anyja elé vigyen; csak addig ki ne ugorjak a kocsiból; a haldokló majd megteszi, amit kell. Az olyan jelenet lesz, hogy örökké kell szeretnem tőle. Hogy mégis szóljon néha, az édesanyja betegségéről beszélt. Az ízületi gyulladás jött rá, azután mindjárt, hogy eljöttem. Harmadszor kapta már meg; a régiből is maradt valami a szívén, de most nem tudott többet lábra állni. – Sokszor azt gondolom, nem is akart – tette hozzá. De itt megállt, mert ez már a mi dolgunkra volt célzás, s hátha fölingerel vele. Egy faluval odébb aztán mégiscsak kimondta (miután a betegség történetét még egyszer elbeszélte). – Magát okolja a mi dolgunkért is. Hogy mért szólt akkor este. Azért akar veled is beszélni.

Én ott ültem a rám terített bundában, s a magas eget néztem. Bizarr, összevissza töredezett ég volt. Itt egy tábla holdfényes kékség, ott jégzajlásként egymásra torlódott és megdermedt felhők. Egy fútt foszlány mögött elkallódott csillagok, aztán megint felhők. S ez alatt az óriási, szétdobált ég alatt, egészen lenn, a feketén lapító dombvidék: egy-egy jegenye s külön holdfényt kapó sürgönypózna. A kocsi harminc kilométert tett meg már idejövet. Most, ha csak rá nem szóltak a lovakra, többnyire nyekergett. A szalmazsákos hátsó ülésben (Sanyi parasztkocsin jött) az ember teste minden döccenővel, a füle minden lőcs-zörrenéssel külön ismerkedett. De ettől a sok külön lökéstől a világ még mindig egyetlen különös álom maradt. Az ember, mint a sírba betolt koporsó, tehetetlenül csúszott benne sorsa felé.

Amíg Sanyi az anyjáról beszélt, én az el nem mondott jeleneteket láttam. Az öregasszony az ágyban, Sanyi a búsulóban. Az elrontott életéről beszél; hogy hol mi volt a hiba. Huszárpusztán s még itt is kezdetben, ők nagyon boldogok voltak. Aztán romlott el minden. Nellike nagyon érzékeny. Nincs rossz szíve, de egy rossz szótól megbokrosodik. A nagybeteg hallgat, s a maga rossz szavára gondol. Ő okolja magát, nehogy amannak kelljen kimondani. Á, dehogy, üti el tétován Sanyi. Ne izgassa magát azzal, édesanyám. De közben kívánja, hogy csak izgassa, mert hátha attól történik meg a csoda. S a beteg eltalálja, amit a másik elhallgat. Nem tud meghalni nélkülem. S most itt van, itt nyekergünk Cenc és Fáncs közt egy parasztkocsin. Engem visznek; ő vár, s mindkettő milyen értelmetlen. Milyen értelmetlen kétségbeesés, milyen értelmetlen az anyaság.

Ahogy az udvarra beértünk, Örzsi dugta ki az ijedt kendőcsücskét a tornácra. Kinn már szürkült az ég alja. S a rám meredt szemben, a bóbiskolás hagyta bágyadtságban ott ült a rémület: megjött, hát visszajött mégis a szörnyeteg. Az istállóból egy kiscsikó nyiherészett ki; az anyja a rúd mellett meg-megrázkódva állta, hogy lekantározzák. – Hogy van édesanyám? – kérdezte Sanyi. – Most egy kicsit elbólintott – sutyorogta a lány. – De az éjszaka nem sokat aludtunk… – S hogy bement, s a kisszoba felsrófolt lángjánál az asszonyát még mindig alva találta, hozzátette: – Most jól alszik, de előbbre minden neszen magukat kereste. – S visszalépett a homályba; onnét leste meredt cselédszemmel a gazdái drámáját.

Én elállt lélegzettel bámultam a nehezen pihegő asszonyt. Ott feküdt vagy inkább ült a magasra fölrakott párnákon; fejét kissé hátratörte az álom. Tán még sosem láttam kendő nélkül. A kíntól lucskos haja itt is, ott is a homlokába, nyakába tapadt. Így, szabad nyakkal, a szenvedéstől megvékonyítva, az arca még fiatalabb volt, szinte leányos. Az a verítékszagú álom volt rajta, amit az átvirrasztott éjszaka ad a betegnek hajnal felé. Sanyi az ágya mellé lépett; gyöngéd némasága mintha biztatta volna az alvót: itt van, elhoztam, kezdhetjük. – Hagyd – húztam én vissza, hadd aludjék. De akkorra már elnyílt a szeme. – Nellikém, hát eljött? – suttogta. Magázott, mint amikor először voltam a Takaró házban. Én nem szóltam semmit. A kezére hajoltam, a kézcsókkal akartam a nyelt könnynek és a késő szónak időt nyerni. A fejem még ott volt a keze fölött, de ő már mondta a magára kiszabottat. – Nagyon megbántam, kedvesem, ne haragudjék a fiamra. S tétova kézzel kereste az ölében rázkódó fejen a megsimogatható hajat.

 

 

Sanyi korán jött értem Cencre; az anyósom azután még két hetet élt. A második héten még jobban is lett, kiült az ágy szélére; áttámogattatta magát a búsulóba, az imádságos könyvét kérte. Slenkai azt mondta, akkorra hatott a digitálisz. Sanyi szerint tőlem „könnyebbedett meg”. Egy éjjel aztán fulladozni kezdett, csak úgy dőlt belőle a híg, véres köpés, s hajnalban elaludt.

Én ebben a két hétben jóformán el sem mozdultam mellőle. Éjjel is ott aludtam Örzsi helyén a díványon. Ebben volt egy kis önvédelem is; a beteghez hívtatok, hát itt vagyok a beteg mellett; ez a mentsváram, innen nem mozdulok. Örzsi bizalmatlanul húzódott ki a kisszoba elé az előszobába. Benn kevés volt a levegő; nem aludhattunk hárman. Odadobta a szalmazsákját az ajtó elé, s ott várta, hogy kell-e valami. Ő az anyósom betegségéért is engem okolt. S míg a régi birodalmából kitaszítva a benti neszeket, az anyósom sóhajait, az én halk kérdéseimet hallgatta: fülét az ajtóhoz támasztva, a maga bizonytalan jövője, a világ igazságtalansága kavaroghatott a fejében. A parázna ott ül benn a haldokló lelke mellett; ő meg, a hű kutya, itt kinn fülel a sötétben.

Sanyi időnként a kimerültségemre hivatkozott. Csupa megtörtség az arcom, váltani kellene. Egyik éjjel Örzsi, a másikon én. De én elutasítottam: inkább minden éjjel az anyósom, mint az egyiken ő, a másikon a fia. Nem törődtem sem a gyűlölettel, sem a reménykedő gyöngédséggel; csak a beteg zavarhatott volna el az ágya mellől. De az nem szólt semmit; csak el-elnézett hosszan, mintha most látna először. Itt fekszik a gőzös párnákon, gyengén, magát is elveszítve, s tűnődik, hogy ebben a föléhajló asszonyban mi lakhatik. Egyszer-egyszer meg is szólalt ilyenkor. – Mennyit vesződik velem, Nellikém, s én milyen rossz voltam magához. – Dehogy volt rossz, édesanyánk, az élet rossz mindenkihez. – Mégiscsak azért ment el, mert akkor hibásat szóltam – makacskodott ő, a vigaszomat föl sem fogva. – Nem, nem azért; úgyis elmentem volna. – De ugye, nem megy el többet? Olyan nehéz a szívem a fiamért. Olyan derék ember volt s most… Összeránduló álla fejezte be a mondatot. – Nem, nem megyek. Nem azért jöttem, hogy elmenjek – mondtam halkan, az orvosság után nyúlva.

Háromszor vagy négyszer is megígértem ezt neki. Először elnézve másfelé, utolszor már jól a szemébe mélyesztve a szemem. A nagyságban van valami ragályozó. Ahogy ennek az asszonynak a szenvedését és megalázkodását néztem, amint egyszerre küzdött a fiáért és a lélegzetért, bennem is föltámadt a kedv, hogy a szenvedésben és hősiességben versenyre keljek vele. Most először jutott eszembe, hogy azok a mondatok, amiket édesanyától hallottam, jelenthetnek is valamit. Mielőtt kegyeskedő öregasszonyok elkoptatták, emberek küzdelmét fejezték ki. Itt van például, amit Cencen annyit hajtogatott: mindenki abban álljon helyt, amibe a Jóisten helyezte. Így kimondva semmi; de ha az embernek egy haldokló fölött jut eszébe… Az anyósom tán azt kapta, amit kívánhatott? A Bakony másik oldaláról került ide; parasztlányok nem is szoktak ilyen messze férjhez menni. Az apósom jó ember volt; de csendes, igénytelen. Szerethette ő azt? Eltöltött vele egy életet. Ez a Fáncs éppolyan idegen lehetett neki, mint nekem Huszárpuszta után. De megóvta benne a méltóságát. S amin annyit csodálkoztam: az elfogultsága a fia iránt. Csakugyan a természet vaksága volt az vagy beletörődés, hogy ilyen, hát így muszáj szeretnem? Ő is érzi, a szemiből látom, hogy Sanyi nem úgy viselkedik, ahogy egy ilyen anya a fiától elvárhatná. De ő nem a fiát bírálja; azt Istentől kapta. A maga kötelességinek akar megfelelni. Kit gyűlölhet több joggal, mint engem? Én vagyok a boszorkány, aki a keze alatt kihízott Takaró udvart elpusztította. S nem mondja mégsem: én már egy hetet vagy egy órát élek; a haldoklásommal vagyok elfoglalva; vigyétek innen ezt a boszorkányt, vigyétek a ti földi ügyeiteket. Ő elvisel engem is. Megmérgezteti velem az utolsó óráit, hisz egy gyűlölt ember közelében még nyögni sem merünk úgy, mint máskülönben. De én is hozzátartozok az ő helyzetéhez. Engem is a sors szabott ki rája. Az ő dolga nem az, hogy hadakozzék a próba ellen, hanem, hogy megfeleljen neki. S hátha neki van igaza? Mi haszna, ha az egész élet azzal telik el, hogy a sorsunkkal harcolunk? Az ember zúgolódik, megszökik, új sorsot akar teremteni. S hova jut? Hova jutottam Cencen? S hova jutnék, ha felmennék Pestre cselédkedni? Nem egyszerűbb elfogadni azt, ami van? Azon belül mutatni meg, hogy mit érünk?

Míg a beteg edényét, mosdóvizét hordtam, szinte siettettem a halált, hogy vége legyen ennek az átmeneti állapotnak. Ott legyek, ahonnét majd az anyósomnak is megmutathatom, ki vagyok. A betegség alatt nem sokszor mozdultam ki az anyósom szobájából; de azt éreztem, hogy a Takaró ház az elmenetelem óta is rettenetesen züllött. Amikor mint fiatal lány először léptem a tornácára, olyan volt, mint egy hízott állat, jólesett szemmel a tolla alá nyúlni. Most csupa ösztövérség az egész: rozsdásodó ekevasak, az ácsmunkát kivalló pajtatető. Cencről jövet feltűnt, hogy parasztkocsin hoztak. Egy pillantás a kocsiszín felé mindent megmagyarázott. Nem volt hintó; a hintó is eladódott. Ahogy egy délelőtt az anyósom csészéjével kijövök, valami emberek vannak az előszobában. Egy irattáskás, száraz, fekete s egy esküdtféle. Sanyi arról akarja lebeszélni őket, hogy a kisszobába belépjenek. – Itt édesanyám lakik. Szegény inkább hal már, mint él; itt semmit sem találnak az urak. Különben is az egész félreértés. Én a Molnár igazgató úrral telefonon azonnal rendezem – magyarázta nagy hangon, amikor engemet észrevett. S terelte ki az embereket az udvarra. Nekem később még külön el is magyarázta. – Itt valami félreértés történt. Tudod, milyen gépiesen megy minden egy banknál; ráküldik az emberre a végrehajtót.

A temetés után aztán megláttam, mi van az eladott hintó s a bankbeli félreértés mögött. A hintó, három tehén, az apósom vetőgépe mind arra ment el, hogy a traktor váltója haladékot kapjon. A Hangyában több száz pengő volt a könyvünkön. A cselédek konvenciója már most ősszel nem volt együtt. A leghelyesebb az lett volna, ha a traktort időben eladja. Két hónapja még a vételár felét is megkaphatta volna. Nem volt rá szíve, most már az adósság felét sem törleszthette le vele. A földárakat a válság úgy levitte, hogy tíz hold ára sem adta volna ki – ha egyáltalán vettek volna földet – a hiányzót. De nemcsak az anyagi helyzet volt terhes. Az emberek is, akik rám maradtak. Örzsi egy szőlőt örökölt az anyósomtól; azon duzzogott, hogy azt mikor íratjuk rá; akkor ő elmegy a bátyjához. A másik lány: egy hetyke, szemtelen teremtés; ezt már azalatt szerezték, hogy én Cencen voltam. Ha mondtam valamit, a szemembe nézett (akkor még nem tudtam, miért), s csak aztán szánta rá magát, hogy megtegye. Ez minden fogadalmam ellenére úgy kihozott a türelmemből, hogy majdnem kipofoztam. A kis Zsuzsikát úgy kellett a szutyokból kimosnom; a hajában bogár volt; csúnya szavakat használt, s ha nem tettünk meg neki valamit, levágta magát a földre. A legreménytelenebb azonban Sanyi volt. Amíg újság voltam a háznál, még csak összeszedte magát. A friss gyász összemosta benne a bánatot és a züllöttséget. De ahogy visszazökkent a megszokott napi életébe: kijöttek az állandó hibák. A gazdasági helyzet az ő kényelmességét igazolta. A gazdaember ma hiába termel, érvelt a régi főiskolai szavaival. Ma az ember a termelés költségeit nem kapja vissza; jobban jár, hogyha nem termel. Munka helyett ő is kupeckedésen törte a fejét; üzleten, ami egykettőre kirántja a bajból. A pincében nem volt bor, néha mégis borszagot éreztem rajta. Kertész nagybátyjához s a többi rokonhoz ült be; azoknak magyarázta a világgazdaságot, s itta a borukat.

Az én tervem az volt, hogy fölszabadítom őt minden házi kiadás alól. Ha a föld nem jövedelmez, hát ne is jövedelmezzen. Ami az asztalra kell, a ház körül előteremtem. Ő csak a magot adja (hisz úgyis rajt marad) az állataimnak. Tejhordónk még mindig több van, mint tejünk; amit azok meg a tojásos asszonyok bekrajcárolnak, abból én kiállítom a fűszerszámlát. Húst nem veszünk, vendéget nem hívunk; ruhánk van évekre. Az anyósomtól maradt fehér is rengeteg; Zsuzsikának majd alakítok az övéből meg a magaméból. Sanyinak egyetlen gondja az adósság. Ha a traktort eladja (a Kis gépész hajlandó megvenni), mégiscsak megszabadul egy részitől. Aztán csak lesz valami gazdavédelem; haladék vagy kamatleszállítás. Ha nem; el kell adni egy darab földet. Vannak még államiak meg nyugdíjasok, akiknek pénzük van. Dányi most szerzett mellettünk húsz holdat; a tisztifőorvosról is azt mondják, gazdálkodni akar a nyugdíjából. Az már mindegy, hogy száz vagy nyolcvan, vagy hetven holdon élünk, csak ne járkáljanak ránk a végrehajtók.

Akármilyen furcsán hangzik: az, hogy nincs semmink, engem nemhogy elkeserített, de szinte kedvet adott a házasságomhoz. Most megint ott tartottunk vagy még lejjebb, ahol Huszárpusztán, mikor a kasznárházba kicsöppentünk. Nem a Takaróék zsírja nevelt; magamnak kellett ételt, ruhát, tisztaságot a semmiből előbűvészkedni. Ha Sanyi most, mint én, hozzáfog dolgozni; ebben a kemény fölverekedésben – ez volt az utolsó alkalom – tán megint közelebb kerülhetünk. Megkeményedtem annyira, hogy őt magát akárhogy elviseljem. Csak valami hágcsó legyen előttem, amin van értelme fölfele kapaszkodni. A baj talán összehoz, reménykedtem, amikor a kisszoba lesrófolt égőjénél (mert a petróleummal is decizni kellett) Sanyinak a tervemet elmondtam, s ő hozzám bújva, csókkal és könnyel kente össze a kezem. A baj azonban ritkán hoz össze. Amit összehozásnak néznek, legföllebb összeverődés. A nagy gyógyíthatatlan ellentét a bajban éppen úgy kijön vagy még jobban, mint a túlságos jólétben. Az emberi tökéletlenség is a mérsékelt égövet szereti.

A Sanyi kezemre sírt csókjai nem a Takaró ház szanálásának szóltak (így nevezte a terveimet), hanem hogy a cenci hónapok után megint itt ülök mellette, s terveim vannak az életünk rendbehozására. Akarom, amit nem akartam, s ő összebújhat velem ezeknek a terveknek a melegében. Akármit mondtam volna most neki, arra csak helyeselt volna. Az az állati tapintat, amellyel Cencről jövet hazahozott, megőrizte attól, hogy ellentmondjon. Ez alatt a hálás alkalmazkodás alatt azonban egy pillanatig sem gondolt arra, hogy a terveimben mást lásson, mint megértésem jelét. Nellike alapjában véve nemes teremtés (ő mindig tudta ezt), s most a magábaszállás és erkölcsi felbuzdulás állapotában van. De hát mi fogalma van őneki szegénykének a gazdasági válságról, a termelés problémáiról, az agrárollóról. Azt képzeli, ha öt tojás helyett hármat ver a tésztába, s az elzavart cseléd helyett maga vakoskodik egy kis faggyúmécsnél a mosogatással: azzal lefarag valamit a lavinából. A hozzá hasonló gazdákon csak nagyobb műtét segít. Vagy az állam fagyasztja be az adósságaikat, vagy ők maguk találnak ki valamit (és Sanyi erre készült) a megmentésükre. A szerencsétlenségben koplalni, s ha meztelenül is, de tisztán maradni: ez a Kárászok reflexe. Ezt Nellikének persze nem lehet megmondani; ő higgye csak, hogy az ő sodrófája ment meg bennünket. De furcsa volna, ha egy tanult gazda, számítani tudó ember, ennek a sodrófának a kommandója alá helyezné az eszét.

Sajnos, Sanyi cselekedeteiből hamar kiderült, amit a cigánykodó szája eltakart előlem. Egy délben valami dobozzal jött haza; majdhogy a kabátja alá nem dugta, úgy csúszott be vele az előszobába. Néhány perc múlva kínosan mosolyogva, kissé fölhúzott nadrággal, folyton a lábát nézve jött ki a konyhára. Egy rikító, körülpaszományozott sárga cipő volt az, amit be kellett vallania. – Mit szólsz hozzá? – Megvetted? – kérdeztem én a tésztaszűrő kanálról a vizet lecsurgatva. – A postamestertől vettem át. Tudod, milyen idétlen, hosszú lába van; nekem pedig pont jó… Én a tésztaszűrő kanál gőzébe rejtettem az arcom, s a fogadalmamra emlékeztettem a dühöm. A tűzhelyről gyújtom a lámpát, csakhogy egy gyufaszálat megspóroljak; ez meg… S hozzá milyen undorító cipő; mintha ki volna azzal a sok lyukkal tetoválva. A legszívesebben leköpném; legalább a cipőt. – Sárga cipő ősszel? Ez volt a legfontosabb? Ennyit ki kellett mondanom, de a belső harc meg volt nyerve. Az első döntő perc elmúlt; a kanál a kezemben volt, s a hangommal is meg voltam elégedve. – Énnekem különben mindegy – tettem hozzá, s ez is szinte élvezet volt; a tettetett fegyelem alatt a lávázó szavak. („Hülye ez vagy gyilkos? S ahogy ott áll! Kár, hogy nem tükör a dühöm.”) Sanyi még mindig a cipőt nézte, de most már szégyenkezve és dacoskodva. – Cipő az cipő. Legföllebb befestetem. S majdnem potyán jutottam hozzá. – Jó – mondtam én az önuralom mámorában szinte. – Én nem szóltam semmit. Holott annyira levert ez a cipő, hogy szinte belefáradtam. Ami az előző percben hősiesség volt, ettől a cipőtől értelmetlen vonszolódássá lett.

Sanyi látta a levertségemet, s jóvá akarta tenni. Néhány nap múlva egy kalotaszegi párnával lepett meg. Akkoriban sok kézimunkás asszony jött át a határon; őket is a rossz búzaár hozta, s a szép egyenes derekuk. Ez a párna jobban elkapott, mint a cipő. Az, hogy Sanyi engem akart meglepni, bőszítőbb volt, mint hogy ő maga elcsábult. Az önuralomnak most nem volt ideje bekapcsolódni. – Megbolondultál? – dobtam a szék hátára a párnahéjat. – Ilyenekkel fogsz megveszíteni? – De édesanyám, láttam, hogy orrolsz a cipőmért. Gondoltam, kibékítlek. – Ezzel? Engem? Amikor a tyúk faránál várom a tojást, hogy legyen miből sót venni. – De édesanyám, miért csinálod? Azt hiszed, azzal segítesz rajtunk? Csak agyongyötröd magad, rosszkedvű vagy. Énnekem nem mehet olyan rosszul, hogy egy kis örömet meg ne engedjek magamnak. Ez nem pazarlás, ez bölcsesség. – Énnekem nem kell a te bölcsességed; énnekem úgy légy bölcs, hogy megfogod a garast. – De ez a te tévedésed, anyukám. Olyan összegekért kínzod magad s engem is, ami a mi mérlegünkön sem ide, sem oda nem billent. – Mért nem billent? Mert a te lelkiismereted a mérleg, s annak nincs billegése. Az én mérlegemen egy gombostű is nyom. Az elgurult gombostűt is megkeresem. – Ez nagyon szép, anyukám, s én nagyon becsüllek érte. De jól állnánk, ha én is a te gombostűidet keresgélném. – Mért, tán valami okosabbal foglalkozol? Mondd; hadd hallom. – Majd még azt is meghallod – mondta Sanyi a székről lecsúszott párnahéjat sértetten összehajtva. – Majd azt is meghallod – ismételte meg még egyszer.

Utóbb megbántam, hogy így nekimentem azért a tízpengős párnáért. Nem az ő vásárlásán esett meg a szívem, az éppolyan bőszítő maradt; magamat röstelltem, hogy ilyen gyengén áll rajtam a kámzsa; ilyen kevéssé bírom fegyelmezni magam. Elképzeltem, hogy kellett volna ezt a varrottast fogadnom. – Tudom, hogy jót akartál, Sanyi, mondtam volna, ha ura vagyok magamnak. De máskor, kérlek, ne végy nekem semmit. Énnekem minden rám költött fillér fáj. Ha magadra költesz, a te dolgod. Az én lelkiismeretem azt követeli, hogy ne legyen részem a pusztulásunkban. Lehet, hogy kisstílűen gondolkozom, de bocsáss meg, ilyen vagyok. Így kellett volna beszélnem hozzá, mint a vértanúk, akik annál szebben beszélnek, minél jobban gyötrik őket. Legközelebb – s szinte kívántam már – így beszélek majd vele. Előlegül a legegyszerűbb kérdéseket is, mint hogy „veszel levest” vagy „ne adjak ki inget”, ezen a szelíd vértanúhangon adtam föl neki. A valódi csapást ennyi készület ellenére sem bírtam ebben a modorban kiállani.

Katinkáéktól valami tésztagyúró gépet kaptam kölcsön, azon hajtottam egy délután a makarónit. Olyan gondolatom is volt, hogy makarónigyárat csinálok, csomagokban adom el egy fehérvári vendéglősnek. Sanyi odaállt, s (élcelődve az iparomon) ő is hajtott egy darabot. Láttam, hogy mondani akar valamit; a mondanivaló úgy járt benne, mint gyerekben a féreg. – Látod, van ennek a gazdasági válságnak jó oldala is – mondta a dohányos dobozát elővéve. (Kifulladt a gyors virtuskodó hajtásban, s egy cigarettacsavarás ürügyén szedte rendbe a lélegzetét.) – Az életrevaló emberek élelmesebbek lesznek, ha a haszontalanok tönkremennek. A Zichyek például már beadták a kulcsot. Pálmajort parcellázzák. – Ki tud most földet venni? – mondtam én egy tésztagombóccal az elhagyott géphez állva. – Ki? Vigyázd csak meg. Három-négyszáz forintért – lesz írató sok is. A Cigánysor teli van öt-hat holdas zselléremberekkel. Azokba most esett bele a föld szaga; most tartanak ott, ahol a mi apáink ötven éve. Csak figyeld meg, hogy elkapkodják azt a hétszáz holdat. Szerencsére, a gróf is azt hiszi, hogy a föld nem kell most senkinek.

Én rosszat sejtve megállítottam a gépet. A sok félbemaradt makaróniszál kérdő gilisztaként meredt ki belőle. – Mért szerencse az? – Mert jó feltételeket lehet kicsikarni tőle… Annak, aki a parcellázást elvállalja. Én megkövülten bámultam rá. Cáfolatot kerestem arra, ami fölrémlett bennem. – De Sanyi, csak nem ez az az üzlet… – Na, csak ne ijedj meg mindjárt, édesanyám. Először is… – Sanyi, te akarod Pálmajort parcellázni, kiáltottam, s éreztem, hogy mindjárt sírni fogok. – Nem én, a hitelszövetkezet. Én csak mint szakértő. – A hitelszövetkezetet nem lehet elárverezni. A fáncsi hitelszövetkezet az semmi. Azt mondd meg, kit fognak elárverezni? – De mit kiabálsz, édesanyám. Ez kitűnő üzlet. Kertész Péter bátyám elég óvatos ember; ő is jótáll a vagyonával. – Őt is berántottad? Sanyi, ez iszonyú. Nem is tudom, hogy mit mondjak. S mondás helyett csakugyan elkezdtem keservesen sírni.

Sanyi megdöbbenve állt mellettem. Ő könnyezni is ritkán látott, utoljára az anyja keze fölött – s most mint egy elgyöngült gyerek, akinek ez az utolsó érve a világ ellen: a vállam rángatva nyeltem, szipogtam, ontottam a könnyet. A lábam elgyengült, úgyhogy alám kellett húznom a széket, arról borultam rá a két összekulcsolt kezemmel s homlokommal a tésztacsináló gépre. – Ez rettenetes, ez rettenetes, motyogtam, s a könnyem belefolyt a gép tölcsérébe, a tésztába, a tenyerembe. Nem a parcellázás, nem a tönkremenés volt a rettenetes, hanem, hogy én már soha többé nem csinálhatok semmi értelmeset. Össze vagyok zárva egy őrülttel, minden munkám, minden mozdulatom annak az őrültségibe folyik; egészen mindegy, hogy megszakajtom magam, vagy a hátamon fekszem. A tehetetlenségnek ez a tudata volt az, ami, mint egy kétségbeesett gazda, minden erőmnek, minden izmomnak fölmondott. Úgy éreztem, a lelkem folyik ki a könnyeimmel, s egy elázott pép marad ott, amely a járást is elfedte. Sanyi egyre sötétebben nézte ezt a jelenetet. Huszárpusztán, amikor a másállapotom alatt elővett a sírás, kétségbeesetten topogott, könyörgött körülöttem. Most csak nézett, s az arca lett feketébb, de nem tett egy engesztelő mozdulatot sem. Mi volt benne? Vád vagy lelkiismeret-furdalás? Vagy mindkettő egyszerre? Érezte, hogy mit mond ez a sírás, s ha ember akart maradni, nem volt szabad megértenie. – Neked odavannak az idegeid, édesanyám. Sajnos, az enyimnek is jobb, ha kíméljük egymást – mondta, s kiment az udvarra.

Én tovább sírtam. Addig veszítettem a sírásban az erőm, míg egyszer csak éreztem, hogy ki vagyok pihenve. Akkor abbahagytam a sírást, és nekiültem gondolkozni. Új elméletet kellett kigondolnom, amivel ezt az értelmetlenséget élni lehet. Könnyű volna édesanyám helyében. Ha engem is angyalok néznének; könyv vagy inkább palatábla a kezükben, s zsírkrétával írják: szegény Nelli, cseléd nélkül lát el egy nagy udvart (mert Örzsi ott kotlott az anyósom maradványai közt): száz év hárfazene a szeráfok lugasában. Öt kiló makarónit hajtott le egymaga: testetlen, íz-illat almákat rakunk garmadába a lelke szájának. Mindezt csak a mi szemünknek teszi; az örök dicsőségen kívül sem haszna, sem tanúja: ezerévi dicsfényfürdő Mária lábzsámolyánál. Én azonban nem hiszek ebben a paradicsomban. Az én erényem nem takarékbetét, kamatostul gyűlő. A semmibe dobott erő az, amelyet a századok nem tartanak számon. Miképp gondolkodjam, hogy mégis tenni tudjam? Mivel szerezzek méltóságot a céltalannak? Vagy az épp a rangja, hogy céltalan? Az erény akkor igazán az, ha embertől, Istentől egészen elhagyott? Nagy, romba dőlt vidéket láttam, amelyen én vonszolom magamat egyedül. Senki se lát, senki se hall, de minden erőm összeszedve megyek, amerre küld a kötelesség. A szentek hőstetteit szentek nézik; az enyimét én magam vagy legföljebb az a porló valami, ami egykor az anyósom volt. S ez a szép benne, ezért az enyém, ezért valódi, ezért előkelő.

Megértem már egypár dagályát a munkakedvnek. Fiatalasszony koromban, a nászutunk után, vagy amikor a kártyatársaságunkat vártam vacsorára. Ott a könnyebbedés, vidámság, hogy asszony lettem; itt a kitűnés, az elkápráztatás lámpaláza. De olyan nekibúsultan, olthatatlanul sosem dolgoztam, mint most, amikor az udvar, az ólak, az alsókert szilvafái összebombázott városként vettek körül, melyben csak én mentem, cél, hit és dicsőség nélkül a menthetetlent. Pedig most csaknem mindig fáradt voltam. Nyoma sem volt bennem annak a frisseségnek és delejességnek. Az arcom beesett és ónszürke volt; a lábamat észrevehetőn húztam. Tán még túloztam is ezt a húzást, annyira megfelelt a lelkiállapotomnak. S mégis megállás nélkül tettem-vettem; a reggeli tornácsöpréstől az esti lisztszitálásig. Zsuzsika nem maradt egy nap sem fürdetlen; a konyhakőnek minden délután vörösre mosva kellett párologni; a mángorlóból kigördült ruha még aznap este vasalószagúan került a szekrénybe. A csüggedtségnek és az elszánásnak ugyanazt a kínos keverékét akartam a testemben előállítani, amely a lelkem betöltötte? Vagy be nem vallott öngyilkossági vágy volt ez? Addig törni, hajítani, gyötörni magam, míg egyszer fölbukom?

Sanyi sötét, gyanakvó szemmel nézte ezt a hajnaltól késő estig tartó tevés-vevést. Most nem büszkélkedett vele, nem dicsért érte. De nem is próbálta abbahagyatni velem. Érezte, hogy ez ellene van; tán az ő kényelmessége, spekulációi ellen; ki lát bele egy ilyen makacs, szörnyeteg asszonyba? Ahelyett hogy udvariaskodott, segített volna, dacosan kerülgetett, ha szóra került a sor, az többnyire durvaság volt. Minél engedékenyebben, minél eltökéltebb szelídséggel válaszoltam neki, annál könnyebben jött ki őbelőle a gorombaság. Mintha ezzel akart volna rákényszeríteni, hogy embernek vegyem. Éjszaka azonban sokszor sírt. A kétségbeesése, könyörgése ilyenkor tört ki, amikor, mint egy vadaknak vetett szentet, mozdulatlan tartott a karjai közt. Noha ő is rohamosan romlott – legalább húsz kilóval volt kevesebb, mint amikor összekerültünk – a szerelemben telhetetlenebb volt, mint akármikor. Mindig kivárt, s álmomból is fölvert. Máig sem tudom: az élete zsugorodott össze erre az egy éhségre, vagy a lelkébe vette be magát az esztelen remény, hogy ha most fölkelt, tán sikerül, ami négy év alatt – már tudta – sohasem sikerült. – Mért nem szeretsz engem? Mért fekszel itt, mint egy darab fa? Csókolj meg – hallottam a sötétben. S én, mint magamra szabott vezeklést, tettem, amit kívánt. S a sötétben elnyílott szemem a test forró borzalmait s az önuralom kegyetlenségét mérte kimeredt gömbjiben.

Karácsony után aztán Örzsi is elköltözött a bátyjáékhoz. Eddig legalább Zsuzsikával volt valaki, most már csak miatta is szolgálót kellett vennem. Jó megtelt kislány volt ez az új Juli; a réklije teli volt mellel, a szoknyája ikrával, s ha ránéztek, mintha csak a teltségétől jött volna zavarba, elvigyorodott. Pusztai lány volt, s a falusi nagy élet hozta be, a falu olyasmi volt neki, mint másnak a nagyváros. Egy hete lehetett ott, s egy reggel nem találom a helyin. A szétszedhető konyhaasztalban aludt; én szoktam ébreszteni. Gondoltam, tán friss volt; de nem láttam őt az udvaron sem. Reggelinél Sanyinak is mondom. – Én nem tudom, hova lett ez a lány; az ágya ott van szétdobva s ő sehol. – Tán elfogta a honvágy – mondta Sanyi, s fölállt a kancsóért. Az ilyen pusztai lány olyan: egyszer csak hazaszalad. – A ruhája nélkül? A ládája itt van. – Majd megkerül – vetette oda Sanyi. S hirtelen a térdére csapott s elment.

Délfelé, látom, egy parasztember jön föl a kertünkön. A Juli apja hozta a lányát. – Hát te? – nézek a lányra. De az nem néz föl; nagy szemhéját ráereszti a szégyenlős szemére; a mellét meg az apja válla mögé dugja. – A tekintetes úr itthon van? – kérdi az ember. – Az uram? Úgy hiszem, a Hitelszövetkezetben van… Furcsállom, hogy a lányát hozza, s az urammal akar beszélni. Nem napszámoslány volt ez itt. Értésére akarom adni, hogy nekem is mondhatja. – Visszahozta a Julit? – mondom mosolyogva. – Épp az, hogy el akarom vinni, néz az rám, s nem viszonozza a mosolyt. Én nézem őket; a pusztai cseléd eltökélt arcát, s mögötte a lábfejét szemlélgető lányt. A lesütött szemben fontoskodást, sőt igen: diadalt érzek; ahogy félig kinyitja, az szivárog ki a hosszú pillái alól. Ez a lány tudja, hogy szégyellni kell magát, de azért büszke is, hogy ilyen fontos személy lett; az apja mögül pisloghat az asszonyára. Nyilván azt is tudja, mért a gazdájával akar beszélni az apja. – Jó, akkor várják csak meg – mondom, s indulok befelé. De akkor már koppan a tornácon a Sanyi lába. Ahogy befordulok, még elkapom egy pillantásban az arcát: kínosság van rajta és homály. A legszívesebben sarkon fordulna, de azt már nem lehet; zavar és eltökéltség együtt van egy pillanatig a vonásain.

 

 

A konyha van a legmesszebb tőlük; oda veszem be magam, és onnan fülelek. Nem akarom hallani, mi folyik kinn; de nem is tudom megállni, hogy csupa fül ne legyek. Ha kiabálnának, hallanám. De nem; csak Sanyi magyaráz ingerülten. Aztán a lány jön be s megáll. – A ládádat akarod? – kérdem. Ő bólint, s kihúzza a stelázsi alól. Úgy dugja bele a fejét, hogy csak egy mozgó far s a dupla szoknya van felém. Ahogy kiódalog, nem köszön, csak rám néz, s buja mosoly fut szét az arcán. Úgy öt perc múlva Sanyi jön be. Akkorra én már találok valami fogni, tennivalót. – Ostoba hisztérikája – mondja Sanyi. S mintha az volna a fő ügye itt benn, letörüli a cipőjét. Csoda, hogy már ezek közt a béresringyók közt is milyen hisztérikák vannak. Az éjjel kimegyek vizet inni – zsíros volt este a disznóhús –, s megbotlom az ágyában. Mert pont odaágyaz az ajtó elé. Hát nem azt hiszi, hogy… – Elég, nem akarom hallani – kiáltok én rá. – Fölösleges, hogy magyarázkodj. – A kinyúló derekamban van valami, ami Sanyit megrettenti. – Kérlek, ha neked fölösleges – mondja álsértődéssel, hogy a visszavonulását fedezze, nekem is fölösleges. Nem fogok egy hülye dög fantazmagóriái ellen védekezni.

A nap hátralevő részében nemcsak ő bújik előlem, én is őelőle. Erre a képre – Sanyi a cselédágyban – nem voltam elkészülve. Olyan mélyen szenvedtem az ő úgynevezett szerelmétől: el sem tudtam képzelni, hogy másra is futhasson belőle. Sanyit én olyan gépezetnek tartottam, melynek minden íze énrám van fölhúzva. S lám, a lány domborúságai is ott kóvályogtak benne; kihívásnak vette a butaságát, s hajnal felé, ahelyett hogy engem keltene föl, a konyhára megy ki vizet inni. Először olyan valószínűtlen, hogy nem is akarom elhinni. De hirtelen eszembe jut Lidi pillantása. Ez volt az a lány, akit az anyósom halálakor találtam Zsuzsika mellett. Ez már idősebb teremtés volt; azért tudott úgy visszanézni. Most már tudom, mért bántott akkor annyira ez a tekintet, noha nem volt sem dacos, se csúfondáros, éppen csak egy jó erős nézés volt a hallás és megtétel közt. Ennek a lánynak dolga volt Sándorral. Ez a pillantás pillanatnyi egyenlőséget iktatott be a parancs és engedelmesség közé. Hisz valamiben mindketten egyenlők voltunk: ugyanaz a férfi használt bennünket. De hát akkor mért hurcolt haza Cencről? Havonta válthatta volna a szolgálókat. Hogyne, egy Takaró Sanyi! Mi kell neki rajtam, ha azok is jók? A borzalmam? Az ellenállásom?

Na, most dől el, hogy mit ér az én fogadalmam. Meg bírja-e emészteni ezt a fölfedezést a magam gyötrésiben lelt elégtétel. Két kép nézte egymást az idegeimben: Sanyi a cselédágyban és én a mártírpadon. Ha olyan szent vagyok, ezt is kiállhatom. Aki nem szeret, nem lehet féltékeny. Ez a láng a csontjaimban nem lehet féltékenység. Mi hát? Harag, hogy még ezt is meri? Nemcsak magához, a cselédeihez lerángatni. Vagy egyszerűen undor? Hogy ugyanaz a test, amely az én magányom fölhasítja, a bensőmet bepiszkítja, nemcsak a maga piszkát hozza, de a szukáéit is. Egyre megy. Így is, úgy is az emberszenny, a világpiszok, ami belém csap, elönt. Az én próbatételem ezzel nem változott. Valamivel több undor, keményebb láncok a vezeklőruha alatt. Ha ittmaradtam, ez semmin sem változtat.

Mint önuralmam nagy győzelmére, készültem a vacsorára. Az ebédet csak beadtam, de a vacsorához odaültem. Sanyi úgy tett, mintha elfeledte volna azt a semmiséget. A szorongását csak azon lehetett észrevenni, hogy inkább a tányérjának és a levegőnek beszélt, mint nekem. Én ritkán, de nyugodtan felelgettem. Sanyi úgy érezte, hogy rátérhet az éjszakaira. – Remélem, megnyugodtál azóta – mondta. – Ez a ribanc ezt találta ki, hogy felmondás nélkül elmehessen. Kész abszurdum. Ha én ki akarok kezdeni valakivel: előbb kikémlelem… Kamasz koromban sem fordult elő, hogy egy lány megugorjon tőlem.

Én szótlanul hallgattam. A mellem szorult és feszült; az önuralom egyszerre volt kín és diadal bennem. Sanyi azt hitte, csatát nyert; a székét közelebb húzta hozzám, s a könyökömnél fogva maga felé döntött. – Dehogy kell énnekem más asszony. Elég bajom van ezzel az eggyel is, ugye? – S alázatosan az arcomba vigyorgott. Ha meg nem érint, átvészeljük a vacsorát. Így azonban vége volt mindennek. Az elhatározás helyett beszélt az érintés; a könyökömből a fejembe szaladó bőszület. Kirántottam a karom és fölálltam. – A meséidet meghallgatom, de a testemet ne érintsd. Elég volt a te szennyed; a cemendéid piszkát nem fogod rám kenni. Az anyádnak csak azt ígértem meg, hogy itt maradok, és mentem a házadat. Arra, hogy egy legyek a kurváid közt, nem vagyok kapható. Tessék, menj. Én nem kérdem, kivel és mikor. Az én ágyamban azonban nincs helyed. Vedd tudomásul, hogy mától a kisszobában alszom.

Sanyit ez a kitörés annyira meglepte, hogy nem is tudott szembeszállni vele. – Édesanyám, te nem vagy beszámítható. – S még más idegorvosi kifejezéseket is használt, mielőtt kiment. Másnap azonban láttam, hogy készül az ütközetre. Az az éjszaka a bezárt kisszobában nagyon szép volt. Ha állandósítani lehet, igaza volt a fölhördülésemnek. De én tudtam, hogy Sanyi ebbe nem nyugszik bele. Vacsora után szándékosan húztam az időt és vasaltam. Sanyi odaült mellém, valami gazdasági könyvet forgatott, és őrizett engem. Végre is szétdobtam az ágyat. Neki megágyaztam, a magam ágyneműjét meg egy székre tettem, hogy majd átviszem. – Magadnak mért nem ágyazol meg? – szólt ő rám nyersen. – Mert én a kisszobában alszom. – Még mindig nem jött meg az eszed? – ugrott ő fel, de úgy, hogy a széket is kirúgta maga alól. – Még mindig nem – mondtam én. S noha még nem akartam indulni, fölnyaláboltam az ágyneműt, hogy megyek. De Sanyi a párnámnál fogva visszalökött. – Engem nem fogsz egy ribanc hazugságáért kínozni – kiáltotta. – Magad is tudod, hogy nem igaz. De csak hogy ezzel is gyötörhess. – Őszinte, vad fölháborodás volt a hangjában. Ebben a percben tán maga is azt hitte, hogy csak megbotlott a cselédágyban. – Sanyi, én nem élhetek többet veled, mondtam, néhány lépést hátralépve: anélkül hogy az ágyneműt a kezemből kiraktam volna. Hajlandó vagyok dolgozni, rád és Zsuzsikára, de a testemet hagyd meg nekem. – Én pedig hajlandó vagyok szétlőni a fejem – kiáltotta Sanyi. Itt, ezen a küszöbön lövöm szét, aztán lépj át, ha úgy tetszik.

Az előszobafogason ott volt a puskája és tölténytáskája. Egy lépést kellett a sötétben hátrálnia s elérhette. Az ajtó téglalapja egy percig üres volt; a sötétségből ráncigálás, s a vas hangja hallatszott: úgy látszik, megtöltötte.

Én még mindig ott álltam az ágyneműt nyalábolva. Az előbbi vad pillantását latoltam, s elhittem neki, hogy megteszi. – Ez alávalóság, így zsarolni – kiáltottam a küszöbre lépve. – Azt hiszed zsarolok? Elég volt ebből a szenvedésből… Ha most hagyom, egy perc múlva eldől. Vagy gyáván szavalni kezd, vagy csakugyan szétlövi a fejét. De én nem bírtam ki ezt a fél percet. Rettenetes gondolat volt, hogy egy ember énértem elpusztuljon. – Sanyi – kiáltottam –, ne esztelenkedj. S az ágyneműt eldobva, a karja után kaptam a sötétben. A reszkető ember erre az érintésre elejtette a puskát. – Azt hiszed, csak neked szabad esztelenkedni? – mondta, s zokogva borult a nyakamba.

Ez után a jelenet után egy darabig csönd volt köztünk. Sanyi alázatosan járt-kelt körülöttem; a szeme is csak akkor volt rajtam, amikor azt hitte, hogy nem veszem észre. Szégyellte magát a puskáért? Főbelövéssel fenyegetőzni, s tovább hordani azt a fejet: ez nem tartalékos tiszthez méltó. Vagy épp fordítva: azt érezte, amit abban a pillanatban én is, hogy meg tudta volna tenni, s ettől van megszeppenve. Meglátta magában a halált. Magam sem tudtam, hogy mit tartsak felőle. A tapasztalat azt mondta: komédiázás. Kifogyott a valódi halottakból, most már a maga képzelt holttestével szorít az ágyába. De az a félelem, ami akkor a karja után kapott, tovább remegett bennem. Megvetettem: hát még ez a trükk, a főbelövés, ez sem elég olcsó neki? De azért vigyáztam: nehogy még egyszer fölidézzem. Inkább még hosszútűrőbb, még szelídebb leszek; mint az orvosnő, akinek egy erkölcsi nyomorékot bíztak a türelmére. Így aztán mind a ketten hallgattunk, és kerülgettük egymást. Az az este soha többet szóba sem került köztünk. Én odaágyaztam mellé, s ő egy-két hétig ritkábban és finomabban nyúlt hozzám. Aztán újra elkezdődtek a fölébresztések. Helyreállt köztünk a házasélet.

Sanyi „vízivása” azonban nem aludt el bennem. Annak a lánynak a dolgát belőlem nem lehetett többé kitörölni. Amit akkor mondtam, hogy aki nem szeret, nem lehet féltékeny: nem egészen igaz. Az ember nemcsak azt mondja: milyen kedves, jaj, el ne vegyék tőlem. Mondhatja azt is: ó, a féreg, még ezen is osztoznom kell. Ha lehet, bizonyára elélek nélküle, a föld másik végén akár eszembe sem jut, hogy Fáncson ki van vele. De ha már hozzá vagyok kötve, hallgatnom kellett éjjel a szuszogását, tudnom kellett az utait is. A szégyenemet, a poklomat nyomoztam benne. Végigvilágítottam arctól arcig a múltat: ki lehetett az első? Az a lány, akit kidobtam? Vagy már előbbre: Zsófi is? A kocsisunknak fiatal felesége volt. A bőr már megereszkedett rajta a nagy szegénységben; de a barna szemében még volt valami a hajdani masinázások dévajságából. Tavaly, emlékszem, napszámban volt nálunk: tán a babot verték vagy mi, s én elkaptam, hogy Sanyi valami tréfásat odaszólt neki. Akkor azt gondoltam, kedves akar lenni, a kedves Takaró Sanyi. Most tovább szőttem előre-hátra ezt a jelenetet. Kinn a szőlőben, cukorrépakapáláson sokszor volt nálunk ez az asszony. A présházban mindent elintézhettek. Az is eszembe jutott, hogy a Hitelszövetkezetnek könyvelőnője van újabban. Egy lompos fiatal lány, a füstfaragó lánya; Sanyi mindig megvetően beszélt róla; de hátha az is elterelés. Még az is eszembe ötlött, hátha az egész parcellázást azért az Iduért találta ki.

A képzeletemnek ezt a detektívmunkáját, amennyire lehetett, titokban tartottam. Túlságosan nagy dicsőség lett volna neki; elég baj, hogy én nem bírok szabadulni tőle. De egy-egy kérdés csak kiszaladt belőlem. – Hová mégy? – kérdeztem. – A Bozótra, a nádvágókhoz. – Kikkel vágatod? – S hogy ő fölsorolt néhányat – Ágnerné (ez volt a béresné neve) nincs ott? Máskor Idukát kérdeztem meg így. Sanyi dicsekedett, hogy a parcellák felét első nap lejegyezték. A könyveket ki vezeti, Iduka? Újabban a pesti út is sűrűn előkerült. Oda is a parcellázások vitték, a grófnak kellett pénzt vinni, beszélni vele. – Már megint Pestre mégy? – mondtam én, amikor este inget s élelmet kért.

Többet nemigen mondtam, de Sanyinak egy-egy ilyen kérdés is elég volt. Már nem is tudom, az önérzete kapott-e rajt, hogy mint féltékenységgel gyötört férj járjon a világban, vagy csakugyan bántotta a gyanú; látta, hogy új, félelmes szövevény nő ki abból a cselédágyból, s ezt próbálta a kérdéseimnél fogva a napfényre húzkodni. – És ha az Ágnerné is ott van, az mit változtat a dolgon? – Semmit. – Csak nem vagy már arra a szegény tarisznyamellű nőre is féltékeny? – De hisz nem szóltam semmit. – De már ismerem a kérdéseidet. Nemsokára már az öreg Sárónéval is meggyanúsítasz. – Ha meggyanúsítalak, arról te is tehetsz. Te mondtad, hogy Slenkainak az Örzsitek kellett. Én nem tudom, hol van nálatok lefelé a határ. De nyugodj meg, nem gyanúsítalak, tőlem azzal rakatod a nádat, osztod a földet, akivel jólesik. – Most már a földosztás is! Tudom, hogy én a földosztásban is az Iduka kedviért nyargalok. Kész elmebaj, amit csinálsz. Már félek bejelenteni, hogy Pestre kell mennem. Úgy kérdezed: már megint Pestre, mintha szeretőm lakna ott. Csak azt tudnám, kivel vagyok összeszövetkezve, az öreg grófnéval vagy a portásnéval…

S míg én fejés közben Ágnernén és Sanyi pesti útjain gondolkoztam, Sanyinak (ahogy ezt sokszor el is mondta) a fejünk fölé csapó hullámokkal kellett küzdenie. Télen át a helyzetünk egyre romlott. Amikorra a traktor eladódott, jóformán vas ára volt. Egy hónappal tudta az árverést kitolni vele. A nagyhitelezők után jöttek a kicsik, a Hangya, a mészáros, temetés, még az anyósom fejfája sem volt kifizetve. A nagy lyukat sok kis lyukkal tömtük, s ezen a sok lyukon mind a pusztulás ömlött be. A végrehajtó már egész otthonosan itta meg a fréz szobában (az is föl volt írva) a pálinkáját; Molnár Jóskához meg még énnekem is el kellett mennem könyörögnöm. Sanyi orbáncos volt vagy mi, s engem kért, hogy menjek föl, s beszéljek helyette Jóskával. El voltam készülve rá, hogy udvarolni fog. De vagy ő vénült meg, vagy én csúnyultam el: az igazgató úr tapintatos volt. Elbeszélgetett a helyzetünkről, mentette Sanyit; ha rajta állna, ő akármeddig elvárna. Az én kedvemért így is…

Sanyi a haladéktól azonnal meggyógyult. Egy-két hónapig aztán csönd volt a hitelezőktől. De én már ettől a nyugalomtól is rettegtem: nem a parcellázók pénzivel tömi-e a mi ügyeinket? Azon voltam, hogy ebben az adósságözönben egy kis részt, a falubeli tartozásokat legalább, magamnak kerítsek el. Már az őszön is előfordult, hogy fizetővendégeim voltak. Sanyi hozta őket, Hangyából, szövetkezetből. A könyveket jöttek ellenőrizni, terményt fölvásárolni. Jó napidíjuk volt, megfizethették a szállást. Először nehéz volt a pénzüket elfogadni. – Hisz elvégre nálunk is van szállás – sütötte el Sanyi. S úgy tartottuk őket, mint vendégeket szokás, bort hozattunk, s éjfélig elbeszélgettünk velük. A fizetésnél aztán csak lement a pénz; sokszor heteken át ez volt minden pénz a háznál. Amikor ez tudottá lett, a főjegyző is hozzánk küldte a község vendégeit. Másodszor már nem is akartak máshova menni az adóellenőr urak. A koszt jó volt, a kisszoba vendégszobának barátságos; engem magamat is fölvillanyozott, hogy a semmiből jó vendégfogadást üssek össze. A borsós omlettemet úgy ették, mint valami ízkinyilatkoztatást; a hajnali vonathoz pontos volt a keltés, kipucolt cipő, víz, kendő, minden a helyén.

Sanyi azzal vigasztalta magát, hogy nem a pénzért teszi, a parcellázáshoz kell az ismeretség. Én azonban a pénzért tettem, s azt szerettem volna, ha panziómból (a főjegyző nevezte el így) bővebb jövedelem is csurog. Ha két-három állandó kosztost szerezhetek, meglendíti az ügyeinket. A katolikus iskolán volt egy új tanítókisasszony: az hozzám járt tejért. Szűrés közben elpanaszolta, milyen nehezen kosztolja magát; iskola után habar össze valamit a mesterné tűzhelyén. – Tudod mit, próbáld meg, egyél itt nálunk – mondtam neki. – Ó, lehetséges volna? kapott az rajta. S mit tetszik kérni érte? (Mert afféle zárdanövendék volt, aki elébb csak néninek mert hívni, s még aztán is jó soká tetszikezett.) Majd megegyezünk… Négy-öt nap múlva az új malomellenőr jelentkezett. Hallotta Irénkétől, hogy kosztot adok; ő nem ehetne-e nálunk? A sorrend, ahogy azt mindjárt észrevettem, a fordított volt; nem a kosztom hozta őt Irénke mellé, hanem Irénke énhozzám. A kis szőke embernek tetszett a nagy, ártatlan, szőke lány; a szemük és a szájuk egyszerre evett, könnyű volt kielégíteni őket. A malomellenőr dicséretei a főjegyzőt is fegyverletételre bírták. Ő sorra buktatta a lányos házak számvetéseit; agglegény gyomra volt az egyetlen, ami nősülésre bírhatta volna. – Kisnagyságos, tudom, hogy utál engem – állított meg az utcán. De én azért megkérdem, nem vállalna-e el engem is kosztosnak? – Jegyezze meg, hogy egy panziósné mindenkit szeret, aki fizet. – Attól fogva ő is ott evett nálunk. Hogy kényelmesebben legyünk – a beállt tavasz megengedte már – a fészerből csinált hallban terítettem. Déltől a délutáni hivatalig ott trafikálták el az időt. Én is jól jártam: az első hónapban százötven pengőt dugtam be különféle törlesztésekbe. A fizetős adós olyan ritka volt akkor, hogy minden hitelezőm szívesen egyezett meg velem hosszú részletekre.

Sanyinak ez az én panzióm sehogyan sem tetszett. – Jaj nekem – mondta, amikor a tanítókisasszonyt odavettem. – Mit fogok én e miatt a zárdaszűz miatt szenvedni. Ha fölvetem a kanálból a szemem: „Na, szép volt ma Irénke? Látom, bámultál rá.” – Ezt még tréfálkozva mondta. Borsódzásában volt egy kis csiklandás is. Egy lány: az mégiscsak szövetség. Még ha féltékenykedem is: őt erősíti az asztal mellett. De amikor a férfiak is megjöttek, mind mordabb lett. A malomellenőr és Irénke szerelme engem elszórakoztatott. Olyan nagy ellentét volt a mi viszonyunk s az ő tapogatódzó szerelmük közt. Tolnában mi is ilyenek lehettünk a tanítómmal. A bizalmasukká lettem vagy inkább a levélszekrényükké. Ami szépet gondoltak egymásról s magukról, azt nekem mondták meg. A malomellenőr a jogot akarta elvégezni; Irénke a tanárképzőt. Az én véleményemet javítgatták magukról, hogy aztán a másiknak tovább adjam. Sanyi azonban csak az én lágyabb arcomat látta, amint a malomellenőrrel az édesanyjáról beszélgettem. Ővele sosem beszélgetek ilyen ellágyultan. Amikor meg Kardos, a régi vetélytárs is megjelent, mintha a kedveseimmel ültetném le őt ebédelni.

Eleinte a régi célozgató módján próbált elégedetlenkedni. – Én nagyon szeretem a vendégeket; a családi életembe azonban nem engedem be szívesen. A nyilvánosság előtt ebédelni, azt hagyjuk meg a királyoknak. Ez a te panziód megöli a családi életünket. Most már azt az egy-két órát sem tölthetjük intimen. Amit hoz, nem éri meg, amit pusztít. Ilyen toldás-foldással úgysem lehet rajtunk segíteni… De milyen gyorsan mentünk át most a célozgatások övén! Milyen hamar következtek a durvaságok. – A te panziódra rámegy a becsületem. Az emberek nem szokták meg az ilyet. Egykettőre kész a hír, hogy nemcsak kosztot kapnak nálad a vendégek. Meg is értem. Senki se hiszi el, hogy azért az ötven pengőért csinálok kocsmát a házamból. Nem magyarázhatom meg, hogy te ezzel akarsz megszégyeníteni engemet. „Odajutottam Takaró Sanyi mellett, hogy kifőzést kellett nyitnom.” Nem gondolod, hogy egy kicsit erős büntetés, amiért a szerencse pillanatnyilag ellenem fordult? Te a féltékenységeddel folyton ott vagy a sarkamban; magad pedig odadobsz bennünket a falu megvetésének. Tudhatod, hogy Kardossal annak idején is összehoztak. Vagy tán ezt akarod? Ez a bosszúd, mert egy szolgáló hazudott valamit?

Ez a gondolat, hogy én bosszúból a kosztosaim ágyába akarok belebotlani, állandóan ott volt a beszédjében. A vendégeit s főként a főjegyzőt nem merte megbántani. Legföllebb az ebéd végén állt föl túlságos hamar. Engem annál többet kínzott. Este az ágyban – az asztal helyett most már az ágy volt az efféle beszédek mezeje – nagyszerűen lehetett gorombáskodni. Az ember hanyatt fekszik, s csak mondja a sötétnek. S ezek a gorombaságok nem zárták ki a durva átcsapást a vádolásból az ölelésbe. Engem kimondhatatlanul keserített ez az igazságtalanság. Hárommal többet etetek; még a paprikát is tojáson veszem, hogy arra se menjen az övé. Hány ezer lépésből, mártáskavarásból, tányértörölgetésből jön össze az a kis pénz, amit a Hangyában törlesztek! S őneki mindez csak szajhaság. Azért főzök, hogy férfit szerezzek. Őt megbosszulni? Komolyan hiszi ezt? Vagy csak a maga mentségére mondja? Túlságosan nyomja az érdemem; kelletőzést akar látni, ahol összeszorított fog van. Ó, hogy gyűlöltem őt, amíg a mennyezetre, az éjszakára szegzett szemmel a vádjait hallgattam. Ritkán, röviden feleltem. Én szívesen abbahagyom, csak a tartozásaid fizesd ki. Hisz még az anyád koporsója sincs kifizetve. Rágalmazhatsz, engem nem kedvetlenítesz el. Én megtartom, amit vállaltam. Nem fogok a boltok előtt – nehogy utánam kiáltsanak – szökve elsurranni. – Ilyeneket mondtam, de a legszívesebben fogtam volna az éjjeliszekrényemből a kis lámpát, s azt törtem volna széjjel a fején.

Egy éjszaka aztán ezt is meghozta. Sanyi április végén megbetegedett. Az egész falun átment akkor az influenza; ő is ott teáztatta, citromoztatta magát fölfőtt fejjel az ágyban. Jó délután egyszer csak félreverik a harangot; nemsokára a lajtoskocsik is zörögnek már az ablak alatt. Arra alá égett egy ház, Kertész nagybácsiék mellett. Sanyinak a tűz mindig nagy parádézási alkalom volt. Ilyenkor ő akart a szikrát fogó tetőkön állni; a szivattyú csövével a lángot veretni, szivattyúzóknak, csákányosoknak kiabálni: ez majdnem olyan dicsőség volt, mint a sír szélén a zokogók karát vezetni. Most sem tudtam az ágyban megtartani. – A Tüdősék! De hisz az a bátyámék tőszomszédja. S a hálóingre kapott ruhában már tolja is a kocsit – már ott ül a nagy hordó tetején. Milyen jó lesz ezt elmesélni! „Úgy, ahogy voltam, még inget sem vettem, az egyik lábamon volt zokni, a cipőm befűzetlen…”

A tüzet egy jó óra alatt elnyomták. De rá csaknem rádűlt a kémény, a nedves nádon megcsúszott s kis híja, hogy a lángokba nem esett. A Fáncsik tűzoltóparancsnok (akit ő az oltás dolgában tudatlannak tartott), a maga vízsugarával oldalba verette. A szélfele eső oldalam csuromvíz, a másik oldalamban a láng. Ha most tüdőgyulladást nem kapok – mondta lelkesen –, örökké élek. Az éjszaka a láza fölugrott; az oldalát fájlalta. Slenkainak ő mondta: itt van a tüdőgyulladás, komám. Szinte föllelkesítette, hogy a közügyért tüdőgyulladást kapott. Slenkai nézte, hallgatta; úgy láttam, nem tudja biztosan, de nem mondott ellen. Az sose baj, ha az orvos az embert nagyobb bajból gyógyítja meg.

Az első nap még ebben a mámoros hangulatban telt el. A kipirult arca ott úszott a lázban, dicsőségben. Élvezte, hogy keresztkötéseket rakok a kendő ráncával mintázott törzsére, a citromos limonádét (az is hitelre volt, nemhogy a gyógyszer) minden öt percben odakérheti. Ilyenkor a kispárnát is megemeltem a fejével együtt, s kendővel töröltem le a szája szélén kibuggyanó levet. Hanem hogy másnap, harmadnap sem lett jobban, sőt a lélegzete is nehezebbé vált, elromlott a kedve. Szidta a tűzoltóparancsnokot, elégedetlenkedett az ápolással; a párna nincs egész nap fölrázva, Zsuzsikát mért nem némítom el. Egy pénteki nap aztán egészen csendes lett, csak nyögött, s az oldalát fájdította. – Na, most megszabadulsz tőlem – mondta, hogy Slenkai kikíséréséből visszajöttem. – Elég sokáig voltam kinn, s ő gyanakodva leste (pedig Slenkai csak annyit mondott: nagyon levert az öreg, de megússza), mit lát az arcomon. – Nem adják azt olyan könnyen – próbáltam mosolyogni. De a szívem megdobbant. Ó, ha úgy történne. Milyen egyszerű lenne. Sanyit én elpusztíthatatlannak tartottam. Nyálból és húsból: a végzet. De ha a tűzoltócső vagy valamilyen hirtelen betegség… Hallottam, hogy a spanyolnátha éppen az ilyen vaskos embereket viszi el leghamarább. Elszörnyedve figyeltem magamban a reményt. Hát idejutottunk? Büntetésül egész éjszaka nem feküdtem le. Váltogattam a borogatásokat, takartam a lámpát, főztem a feketét. Sanyi minden nyögésére az ágyánál voltam, s vezeklésül meg-megcirógattam a kezét. Ő erre a mozdulatra rám-rám nézett, s láttam: görög szemeiből a könny.

Másnapra jobban lett. Délután, amikor Slenkai átjött, már dicsekedve mondta, hogy meg voltam ijedve érte az éjszaka. – Ilyenkor van egy kis becsülete a férfinak… Amikor a halál kutyái a sarkában vannak. Ilyenkor cirógatják a kezit. Na, majd megmondom én annak a Fáncsiknak… Az öröm, hogy meggyógyult, sorra fölhozta, aminek örülni lehetett: az én kézcirógatásomat, hogy ő mentette meg Kertészéknél a háztetőt; – még a parcellázás is előjött. – A feleségem ugyan már látja a bögrét, amivel koldulni megy, de én egy fél év alatt tiszta leszek minden adósságtól… Föloszlatom a panziót, barátom. – Slenkai is jókedvű volt, kinevezték a Mátrába OTI-orvosnak. Amióta Jókuti kitúrta őt, nem volt maradása. Most végre mehet: jövő elsején foglalja el az állását. Hajnalban indul háztűznézni. – Még ezt a komámat – mondom – meggyógyítom. Nem hagyom annak az abortőrnek a kezére. A végin még fog egy méhkanalat, s kikaparja a tüdődet. Hanem ez az omnadin-készítmény nagyszerű volt. Enélkül nem parcelláznál itt nekem ilyen nagyszájúan. A szíveddel azonban elbánt az influenza – mondta a csuklóját fogva. – Egy csecsemőnek erősebb pulzusa van. S milyen összevissza ver, a szisztole belebotlik a diasztoléba. Egy ideig nem ajánlom, hogy menyecskézz. Legföljebb olyan plátói szempartikat a szép kosztoslányotokkal. – Te, el ne kezdd a feleségem előtt. Egész éjjel ezt hallgathatom… Na jól van, anyukám – húzta oda kérlelve a kezem… Tudom, hogy angyal vagy. Éjszaka, ahogy a citromot csavartad, a szárnyadat is láttam.

Én szótlanul figyeltem, hogy kel ki abból a pállott nyögés-dunszt-láz-csomóból, amit az éjszaka ápoltam, a régi, kérkedő Sanyi. Nem is az utolsó esztendők Sanyija, hanem a két-három év előtti. A barna arca, most, hogy a láz lefutott róla, beesett volt és öreg. A keresztkötés egy lefogyott mellre borult, még a nedves szőr is oly csüggedten tapadt oda a kiálló bordákhoz. Arra az orv pillantásomra gondoltam, az esküvő után, mikor a kisszobában az útra átöltöztünk. Milyen húsos, telt volt ez a mell akkor; a szőr is egy egészséges bozót. De az, ami Sanyit Sanyivá tette, lám, nem változott. Ahogy Slenkaival összedruszálkodnak, ugyanaz a Sanyi, aki Bodolai mellett Huszárpusztán úgy fölkavarta a gyomrom. – Dehogy hal ez meg, gondoltam elkeseredetten. Előbb kihalok én emellől. Az is volna a legjobb, ha bezárkóznám a magtárba; ott van elég rossz istráng, s egy szögre fölakasztanám magamat.

Hogy Slenkai elment, Sanyi egy hosszút aludt. Mikor felébredt, nem volt olyan pajkos. Laposan, hunyorogva nézte, hogy jár a karom a ruha fölött. Ott locsoltam be a ruhát a nappali asztalon, hogy ha kell neki, kéznél legyek. Zsuzsika a konyhában ült a lánnyal; a lány kukoricát morzsolt, s ő a rajtahagyott szemeket kapirgálta le nagy büszkélkedve. Azt hittem, kilázasodott, hogy úgy hallgat. De nem; egész hideg volt a feje, csak a veríték szakadt arról is. – Izzadsz? – kérdeztem. – Csuromvíz vagyok – mondta. – Inget kellene cserélnem. Friss inget tettem az ágyára. – Nem törülnéd le egy kendővel a testem?… Ahogy a paplanát fölemeltem, az izzadságszag gőzként dőlt alóla. Egy pillanatra újra be kellett takarnom, úgy nekem csapott az undor. Amikor letöröltem, elkapta a kezem. – Most maradj itt egy kicsit. Úgy; ülj le ide. S beljebb húzódott az ágyba, hogy a szélére ülhessek. – Most már nem cirógatod a kezemet? – kérdezte. – Mért csak akkor cirógatod, amikor azt hiszed, magamon kívül vagyok? Emlékszel, amikor rajtaértelek, hogy Zsuzsika kezét csókolgattad? Ilyen vagy te, te sünszívű. S behúzta a kezem a paplan alá, úgy, hogy a félkönyökömre kellett dűlnöm.

Az izzadsággal kijött az érzelmessége. Melyiknek van pállottabb szaga, gondoltam, amíg ebben a kényelmetlen helyzetben ott voltam fölötte. – De most kilestelek – folytatta ő. – Ezután nem hiszek neked. Megesküdhetsz, hogy nem szeretsz. Én érezni fogom a cirógatásodat. No, mondd már, hogy nem utálsz! S mért ülsz olyan kényelmetlenül? Tudod mit, gyere, bújj be ide mellém. – S már húzott is befelé. – Sanyi, te megbolondultál – kiáltottam én – s kitéptem magam a kezéből, s mint a borzadály angyala álltam az ágya mellett. De már nagy gyakorlatom volt az önuralomból. – Hallottad, mit mondott Slenkai? – szedtem össze magam. – Csak plátóian, a szemeddel. S már mosolyogni is tudtam. Zsuzsikát küldtem be, hogy szórakoztassa az apját. Mutasd meg apádnak, hogy tudsz kukoricát morzsolni. Magam meg odaültem a kosárhoz, a nagyokat ásító lány mellé.

Zsuzsika ott feküdt már négyfele kirúgott taggal s keresztbe álló paplannal a kiságyban, én meg valami foltozást vettem elő, hogy teljék az idő. Sanyi még mindig fönn volt, a szemhéját leeresztve, egy gyufaszálnyi szemrésen át figyelt. – Nem fekszel még le? – kérdezte néhányszor. – Nem, ezt még meg kell varrnom; Zsuzsika ezt veszi fel. A leselkedő szemhéj végre is lezárult. Én éreztem, hogy csak tetteti az alvást, a túl mély lélegzete elárulta. De azért csak lefeküdtem; az előző éjszaka engem is kimerített. Nyitott szemmel feküdtem az ágyban, s vártam, hogy mikor szólal meg. Tudtam, hogy az ő sunyi szeme is nyitva van; lám, a mély lélegzést is abbahagyta már, csak az illendő időt várja ki, hogy megszólalhasson. Az ilyenféle várakozás az együttélés minden kínja közt a legborzasztóbb. S ahhoz, hogy kikerülhetetlen, most a visszatérés kínja is hozzájött. A betegség egypár napra elnyelte Sanyit, de Sanyi mint az újhold, íme nő, dagad; nem is szabadulhatsz tőle. – Nellike, fönn vagy? – jött meg csakugyan aszó. – Kiszáradt a torkom. – Ott van az éjjeli szekrényeden a limonádé – mondtam magamon uralkodva. Egy kis matatás következett. – Látod, leöntöttem magam. Nincs egy kendő nálad?… Odaadtam a párna alól a zsebkendőt. – De a kezed is hagyd itt – mondta. – Nem tudok elaludni.

Ha nem hagyom ott, vagy fölkelek, nem történik semmi. De én otthagytam. Mérkőztem az idegeimmel, próbára tettem magam, hogy bírom-e. – Mért nem bújtál oda mellém ma délután, sugdosta ő az elkapott kezemmel. Gyere most ide. – Nem megyek, hagyjál – mondtam nyersen már. – Akkor én megyek – búgta ő, s hirtelen ugrással átdobta magát az ágyamba. A délutáni izzadságszag ott volt megint az orromban. S vele, ami ellen már órák óta borzolódtam. Nem, ezt most nem hagyom, ha belehalok is. Most nem engedem magam, éreztem hátrahajolva, s a párnámat kaptam magam elé. De Sanyi már fogta a csípőmet, s húzott maga felé. – Karmolsz is? Hát csak karmolj – hallottam a vad lélegzését a párna másik feléről. A borzalom megduplázta az erőmet. Az arcába nyomtam a párnát, s a lábammal is rúgtam őt magamtól. – Hát sosem lesz tőled nyugtom – kiáltottam. S vadul nyomtam hátra, a magam ágya felé a fejét.

Egyszerre csak azt éreztem, hogy a párna túlsó felén nincs ellenállás, s én ott fekszem fölötte, az ő ágyában; a nagypárna a kettőnk arca között. – Sanyi, ne játssz – kiáltottam, a párnát eldobva. S kétségbeesetten kúsztam vissza az ágyam szélire, ahol az éjjeli lámpa s a gyufa állt. Öt gyufát eltörtem, amíg meggyújtottam, s a kislámpa (melynek a fénykarikájában annyiszor lépdeltünk haza a Nagy utca kerítései alatt) az arcába került. Sanyi nem játszott. Vagy ha igen, akkor kitűnően. Félig nyílt szemmel, mozdulatlanul feküdt az ágyában.

Harmadik rész
A történet vége

Mindig csodálkoztam a regényhősökön, akik egy-egy bizonytalan, ködös pillanatukban nem tudják, hogy álmodnak vagy ébren vannak-e. Közönséges emberektől is gyakran hallani: azt hittem, álmodom. Vagy: csípjetek meg, nem álmodom-e. Bennem legföllebb álmomban merült föl a gyanú, hogy nem álmodom-e. Ébren mindig tudtam, hogy ébren vagyok. Most is, hogy Sanyi mozdulatlanul feküdt a kislámpa fényében, csak egy rövid pillanatra bukott föl bennem a remény, hogy nem, ez talán csak álom: a másikban már láttam, hogy nem az. Pedig ami történt, igazán olyan volt, mint ami álmában szokott az emberrel történni. Öt perccel előbb még ott hallgattunk egymás mellett a sötétben. Aztán Sanyi támadása, a dulakodás a párnával… Különösen az a hirtelen gyöngülés a párna másik oldalán: ez vallott álomra. Álmában történik meg az emberrel, hogy tornaversenyen vagy más ilyen helyen ugrania kell; nekifut, a levegőben van, s egyszer csak azt érzi, hogy a levegő nem áll ellen neki; ugrásának a lendülete túlvitte a négy, az öt, a tíz méteren, rég megdöntötte a világrekordot, egy titkolt vágy – a dicsőségé, a fölülkerekedésé – eloldotta őt a lehetőségek láncairól, csodálatos világba került, amelyből már csak fölébredni lehet. Így szűnt meg az én kétségbeesett védekezésemmel szemben a Sanyi ereje, mely számomra a levegő ellenállásánál is biztosabb volt. Ha valaha okom volt kételkedni az ébrenlétemben, most volt az. De mondom: ez a kétely vagy remény csak egy másodpercig tartott. A következőkben az éberségem győzött meg az ébrenlétemről. Az a kínos figyelem, mellyel Sanyi első szavát lestem, ha lehet, még fokozódott a veszély tudatától. A holttestet mintha nem is a gyenge lámpa, hanem az agyamban kigyúló kínos éberség világította volna meg.

A következő kapkodó mozdulata a reménynek (azután, hogy én álmodom) az volt, hogy Sanyi csak elájult. Az lehetetlen, hogy egy ember ennyitől meghaljon. Mondják, hogy vannak hosszú ájulások, tetszhalottak a koporsóban felülnek, gyermekkoromban az erdész Kisújság-jában láttam is egy ilyen felült tetszhalottat a címlapon. De mialatt így reménykedtem, az a lélekjelenlét számadásokat is végzett. Orvosért kell futnom, mondta a fejemet betöltő világosság. Hadd lássa, hogy én szalajtottam érte. Ha meghalt, aközben halt meg, míg érte voltak. Ha itt összezárkózom vele, tépelődtem rajta: még azt mondják, én öltem meg. Kifutottam a konyhába, s ráncigálni kezdtem a lányt a csíkos dunyha alatt. Csipás szemű, álomszuszék lány volt; amikor fölvettem, Sándorra gondoltam. Első álmában volt, sehogy sem akart észre térni. – Szaladj a Slenkai doktor úrhoz – ráztam a vállát, amikor végre fölállt. – Mondd meg neki, érted, hogy azonnal jöjjön… A tekintetes úr rosszul van. – A tekintetes úr? – nézett szét a lány, mint aki égő házban ébredt, s nem tudta, hogy bújjék a kabátomba, mert azt adtam rá felsőruha helyett. – Erre te, a kertnek – kiáltottam rá, mert a tornácnak szaladt. – De szaladj ám, azonnal jöjjön a doktor úr. – S meggyőződve, hogy lebukdácsolt a szérűn, visszamentem a halotthoz.

Az bámulatos, hogy ha a veszélynek ez az ébersége, ez a szörnyű lélekjelenlét egyszer kigyúlt, hogy összeszokik az ember percek alatt a legszörnyűbb helyzettel is. Mindaz, amit ebben a helyzetben gondolni illett és lehetett (ez lett hát a házasságunk vége, itt fekszik mozdulatlan az uram, nem fog többet fölébreszteni, az az angyal, amelyiket meg akart törni, ím széttépte), csak később, fokról fokra szivárgott elő a lélek mély gödreiből. Ebben a percben csak egy feladvány volt előttem: ez a mozdulatlan test, melynek mozdulatlanságát, ha nem úgy teszek, ahogy kell, rajtam kérik számon. Nem emlékszem, hogy miféle gondolataim voltak, vagy voltak-e gondolataim egyáltalán, de az egész eszem járt, mint a megszorult állat, mely ide-oda villanó szemmel méri fel, hol nyer egérutat. Ha nem így lett volna, sosem tehettem volna meg azt, amit megtettem. „Slenkai gyűlöl engem. Slenkai rám keni, ha lehet”, tán ilyesmit gondoltam, de erre sem emlékszem. A bizonyos csak az, hogy magamra kaptam az ágyterítőt (addig ingben voltam), s rohantam le a szérűn, a konyhakerten át a lány után. A meztelen lábam goromba hantokra, szúrós kukoricagyökerekre hágott. A kiskert ajtaja nem akart kinyílni: de a Nagy utcán (ahol Sanyival vitatkoztunk egyszer) mégiscsak elértem a lányt. Az utcát nézte, balra is, jobbra is, az álmával tanácskozva, hogy merre menjen. – Bözsi – kiáltottam utána messziről. Azt akarom mondani, ne a Slenkai doktor úrért menj. A doktor úr nincs itthon, elutazott. A Jókuti doktor urat, tudod, hogy hol lakik? – Ott, a kaszinón fölül?… – A Pethes házban. Zörgess, amíg ki nem nyit. Mondd meg neki, hogy én kéretem.

Erre a futásomra még ma is csodálkozással gondolok. Mi volt az bennem, ami szinte egy perc alatt fölmérte az egyetlen utat, amely megmenthetett? Mert bizonyos, hogy az a perc mentett meg. Ha a lány Slenkait veri föl: ő faggatózni, gyanakodni kezd, s akkor a botrány, a boncolás elkerülhetetlen. Pontosan Jókuti kellett hozzá, hogy megmeneküljek. Hol van az bennünk a hétköznapokon, aki ilyenkor is föltalálja a lehetetlent? Hisz utólag könnyű nyomon követni a lépéseket. „Slenkait ne… De hisz Slenkai elutazott. Ha nem utazott volna el, őt kellene, ő volt a kezelőorvosa. Jókutinak jóformán nem is köszönt az uram. Ha őt hívom: bevallás. De Slenkai szerencsére elutazott. Akkor jutott eszembe, amikor a lány már elindult.” Én persze akkor is tudtam, hogy Slenkai nem utazott el. A legkorábban a hajnalival utazhatik el, ha elutazik. De majd azt mondom: úgy rémlett, össze voltam kavarodva. Elég kétes rés, de az egyetlen, melyen megszökhetek. Nem bámulatos, hogy ott a holttest fölött, a viharlámpa világánál rátaláltam? S nem borzasztó, hogy egy asszonyban néhány perccel az ura halála, vagy, mondjuk ki: a megölése után efféle mérlegelések folyhassanak? Igen, ha az életemen azokkal a fogalmakkal gondolok végig, amelyeket az emberek közt szereztem, magamnak is meg kell döbbennem magamon. Beleképzeltem asszonyismerőseimet ebbe a helyzetbe. Mind elrémült, zokogott, világgá ment vagy összevissza hazudott volna. Csak bennem volt meg a keménység hozzá. Keménység? Nem gonoszság erre az igazi szó?

Az első, helyzethez illő érzés, mondhatnám, az első érzés a veszély észvillanásai után akkor fogta össze a szívem, amikor a káposztáskertből a halotthoz visszatértem, és lassan felöltöztem. Ez az érzés a dac volt. Néztem őt, s azt gondoltam: hiába nézel a nyitott félszemeddel. Fölvonultathatod a barátaidat, a halottainkat, mint annyiszor, az elítélésemre én nem fogom vádolni magam. Ha megtörtént, te kerested. Mért hoztál vissza Cencről? Én elszöktem; én Szeréna néninek is megmondtam, hogy beléd verem a kést. Nem tudom, mi történt, de olyan, amivel szemben az akarat tehetetlen. Olyan eleven volt bennem az ágybeli iszony, a verejtékszag – nem is az ő szaga, az egész házasságunké –, hogy a bűntudatnak nem jutott hely mellette. Inkább azt a percet próbáltam újraélni, amíg az én ágyamból az övébe kerültünk. Ennek a kavargó időszaknak az elején az ő forró szavai voltak fölöttem; a végén én térdeltem párnástól őfölötte. Mi történt közben? Főként attól fogva, hogy az az ellenállás gyengülni kezdett? Mennyi idő volt az? Én egész rövidnek éreztem. Meg lehet egy embert ennyi idő alatt fojtani? Vagy csak én érzem olyan rövidnek azt az időt? Nemcsak ő, én is eszméletlen voltam azalatt? A vágy, hogy ne legyen (s ez tagadhatatlanul ott volt bennem az egész betegsége alatt), nemcsak erőt, de önkívületet is adott a megöléséhez… Letakartam őt a lecsúszott paplanával, s kifüleltem az éjszakába. Ez vagy a másik kutyaugatás hozza-e Jókutit?

Végre lépést és egy szót hallottam az udvaron. Kimentem elé, nehogy a lány bejöjjön vele. – Na, mi baj, Nelli asszony? – kérdezte a táskás alak a sárvas mellől… Itt volt hát. Hangja, mely máskor úgy fölborzolt, most erőt adott. – Az uram, azt hiszem nagyon rosszul van – mondtam tétován. Ő egy kutató pillantást vetett felém a csillagok világánál. – Erre? – kérdezte, s megindult befelé. – Én mit csináljak? Lefekhetem? – kérdezte a lány. – Csak feküdj le. Ha kell, majd szólok. – S megvártam, amíg elindul a tornácon hátra a konyha felé.

Jókuti azalatt bekerült valahogy a kiszivárgó lámpafénynél a nappaliba. Én az előszobában is késtem egy pillanatot. Rá kellett parancsolnom az elszorult szívemre, hogy bemenjek utána. Ahogy beléptem, épp oda volt hajolva a test fölé. Én az ajtófa árnyékába húzódtam. Mit szól majd, néztem a hátát, ha visszafordul? Egyszer még fölvillant az is: hát hogyha él. Hátha mesterséges légzést kezd vele. De nem, ő eddig már tudja az igazat. Megkövülve néztem, hogy a hajlott hát csendben fölegyenesedik. Az arcát kerestem, de nem látok belőle semmit. A halottnak hátat fordítva ellép az ágytól, s közben felém sem néz. – Hát evvel nincs sok tennivaló – mondta komolyan. – Nem gyújthatna ki egy rendesebb lámpát? – tette hozzá a kályhának húzódva.

Szótlanul engedelmeskedtem. Azt hittem, nyugodt vagyok, de a lámpaüveg táncolt a kezemben; alig bírtam az égőbe beilleszteni. Amire nagy keservesen kigyújtottam, Jókuti már a díványon ült, s egy cigarettát vett ki a tárcájából. Most nézhettünk először egymásra úgy, hogy láttunk is valamit. Az ő arca mélységesen komoly volt, de semmi gyanút, sem rökönyödést, sem fölháborodást nem láttam rajta. Csak kutató komolyságot, s igen: egy kis csodálatot. Furcsa, de arra kellett gondolnom, hogy vagy nagyon rettenetes vagy nagyon szép vagyok ebben a pillanatban. – Mondja, Nelli, mért hívott maga engemet? – kérdezte egy áthallgatott perc után, s a megpuhított cigarettát (melyet nyilván izgalmában szedett elő) visszatette a többi közé. – Mert Slenkai elutazott – mondtam konokul a szemébe nézve. – Tegnap itt volt, s mondta, hogy a Mátrába utazik. Ott kapott állást valami gyártelepen… Magam is bámultam, milyen eltökélt hangon mondtam ezt a hazugságot. Mintha egy pajzsot tartottam volna hangból magam elé. – Úgy? – mondta ő, s az a komoly, kutató pillantás még nagyobb és még sötétebb bámulattal volt rajtam egy pillanatig. Aztán elfordította a szemét, s nem emlékszem, hogy többet rám nézett volna. – Mióta volt beteg az ura? – kérdezte a tárcáját másodszor is kinyitva. – Egy hete. Meghűlt, aztán kiment a tűzhöz. Úgy mondták, tüdőgyulladást kapott. – Slenkai látta őt tegnap?… Igaz, hisz mondta. Délelőtt? Délután? – Délután. – És akkor hogy volt?… Jobban. Tegnap éjjel volt a legrosszabbul: tegnap már jobban volt. Csak a szívével nem volt megelégedve. Azt mondta, összevissza ver a szíve.

Jókuti végleg eltette a tárcáját. Egy percig csendben ült; aztán azt mondta, anélkül hogy rám nézett volna: – Nyilván szívhalál. Előfordul… Maga hogy vette észre? – S hogy én nem feleltem: – Itt érte az ágyban? – Itt. – Nem tett valami erőfeszítést? Hirtelen mozdulatot? – De igen – mondtam vonakodva. – Néha egy hirtelen felülés is elég… Az éjjeli szekrényre nézett. – Limonádét akart inni? Vagy a dolgát végezni? – Én hallgattam. – Hisz tulajdonképpen mindegy. S fölállt s a halotthoz ment. Fölhajtotta a takarót, széthúzta az ingét, s megnézte Sanyi mellkasát. – Tartsa csak ide kicsit a lámpát… Itt néhány karcolás van – bökött a mell bal oldalára. – Olyan, mintha karmolás volna. Nyilván a biztosítótű… Amivel a kötést rögzítette… S újra betakarta a halottat.

Én megnéztem őt. Arcra volt szükségem ehhez a biztosítótűhöz. Ez a biztosítótű az ő találmánya volt; én nem biztosítótűvel erősítettem meg a kötést, csak begyűrtem a törülköző végét. Mért mondja, hogy a biztosítótűvel sebezhettem meg? Így rágja a szájamba, hogy mit mondjak? Egy körömkarmolás más, mint egy biztosítótű sebe. Ha van ott valami, az csak karmolás lehet. Hiszen a fülemben még ott a hang: „Karmolsz is? Hát csak karmolj.” Az ő arcáról azonban nem lehetett semmit leolvasni. Mit is mondott Cencen? „Ha jobban megismer, nem fog csalódni bennem. Nincs nagy véleményem magamról, de férfi az vagyok.” Ez igaz, ezt el kell ismerni. Akár a gyanúját leplezi így, akár engem akar a legkevesebb szóval kitanítani. De mi hát az igazi gondolata? Mit gondol a komoly, elgondolkozott arca mögött? A szívhalál is csakolyan, mint a biztosítótű? A cinkosom akar lenni, s megmagyarázza a halált, ahogy megmagyarázza a sebet. Énnekem csak az a dolgom, hogy utánamondjam. „Fölült az ágyban, ki akart ugrani, s akkor lett rosszul. Azt a sebet a biztosítótű ejtette.”

Éreztem, hogy feszülten kell figyelnem rája. Arra is, amit mond, s arra is, amit akar. A mondásaiban utasítások lehetnek. Amikor a biztosítótűre hallgattam, nem: amikor a dulakodást elhallgattam: elfogadtam a kezét. Most egy keskeny pallón visz keserves mélységek fölött. Nem lett volna szabad elfogadnom. De érte küldtem, a rémület lélekjelenléte utána kapott, s ő megfogta férfiasan a kezem. Ha kevésbé határozott és tapintatos, tán nem hagyom a kezében, de ez a kéz erősebb volt most nálam. „Ne higgye, hogy én lemondok magáról”, hallom a motorbicikli mellől. Ez az ember nagyot kockáztat (többet, mint azokkal a műtétekkel, amelyekről Sanyi és Slenkai tudott), de be is hajtja az árát. S én az engedelmességem alatt is érzem, hogy nem akarom megadni neki. – Hát itt nincs sok tennivaló – mondja Jókuti, s az órájára nézett… – Negyed kettő. Nincs értelme, hogy fölverjük ilyenkor a falut… Nem akarja a kislányt máshová átvinni? – mutatott a kiságyban kirúgva szuszogó gyerekre, aki épp valami elhadart mondatot nyelt le, s az öklével maga elé ütött; tán a kotlóssal verekedett.

Átvittem a nyöszörgő kisgyereket paplanostul a kisszobába. Ahogy a párnáért visszamentem, Jókuti akkor húzódott vissza a konyhaajtóból. Nyilván a lányt nézte meg, hogy alszik-e. Én átvittem a párnát, odaültem a gyerek mellé a dívány szélére, s hallgattam az álom cikázását követő vadabb-szelídebb lélegzetét. Jókuti nem jött utánam, úgy tett, mintha engem várna vissza; én, mintha neki kellene utánam jönnie. Mind a kettőnknek jobb volt egyedül. Ha együtt hallgattunk, hosszabbak a percek. Külön, cigarettázva, gondolkozva jobban telt az idő. S most – megértettem – az volt a parancs: tölteni, kihúzni az időt. „Negyed kettő. Nem sürgős, hogy felverjük a falut.” Ez megint afféle diómondat. Van egy korrekt héja: most úgy sem lehet semmit kezdeni, fölverünk egy csomó embert. De ha feltöröm a héjat: ott van benne a cinkos üzenete: „Sanyi nem éjjel tizenkettőkor vagy fél egykor halt meg, hanem később…” A lányt is azért nézte meg, hogy alszik-e? De mért fontos az? Tán tudja, hogy hazudtam?… Éreztem, hogy görcsösen fogom ennek az embernek a kezét: teli vagyok bizalommal iránta. Ugyanakkor azonban rettegek is tőle. Mintha leléptem volna valamiről, amin még gyilkosként is én voltam, s tehetetlenül, megfélemedve csúszok valamibe, amiről nem tudom, mi.

Odakinn már szürkült, amikor Jókuti átjött utánam. – Pihen egy kicsit? – kérdezte a búsulóba ülve. Én nem feleltem, csak ránéztem. Miféle kérdés ez? Jókuti egy pillanatig elgondolkozva ült ott. – Mondja, Nellike, biztos az, hogy Slenkai az este elutazott? Éreztem, hogy ez fontos kérdés: erre nekem is pontos, bűntársi választ kell adnom. Hisz mondhatnám azt: én úgy tudom, hogyne, különben őt hittam volna. Így megmenteném előtte a színt. De ezzel elereszteném a kezét, s ehhez most nincs erőm. S anélkül hogy mentegetőzném, azt mondom: – Nem, most hajnalban utazik… Jókuti nagy mester volt abban, hogy egy sötét, áthatolhatatlan foltot hordjon az arca helyén. Semmi jelem nem volt rá, hogy vette ezt a vallomást. Mert hisz ezzel bevallottam, hogy hazudtam. Okom volt rá, hogy őt hívjam és ne a másikat. Nem a gyilkosságot vállaltam el ezzel? Gyilkosnak kell tartania, holott én magam sem tudom, nem is hiszem, hogy az vagyok.

De Jókuti nem szólt semmit, csak fölállt, s az óráját emelte az ablaknál a szeme elé. S ott tartotta egy darabig, mint aki számol. – Nincs itt valaki, akit Slenkaiékhoz el lehetne küldeni? – mondta végre… Slenkaiékhoz? – ismételtem meg a kérdést, hogy időt nyerjek. Közben figyelmesen néztem a homlokát. Mért akar ez Slenkaiékhoz küldeni? Mert ha csakugyan lement a hajnalihoz, most már nem találjuk otthon? S mért kérdi: van-e valaki? Hisz ott a lány, érte is azt küldtem. Mást akart küldeni? Jókuti a habozásomat látva még egy mondatot adott: – Illik a kezelőorvost értesíteni. – A lovaknál ott alszik a béresgyerek – néztem rá kérdőn. S hogy ő nem szólt, és nem mozdult, indultam kifelé. – Csak annyit mondjon, hogy azonnal jöjjön… Egy szót se többet, egészítettem ki magamban már. S hogy az udvar hűvös levegője megcsapott, még ez is átvillant, emlékszem, rajtam: milyen tökéletes gazember egy igazi férfi.

Körülbelül egy félórát vártunk a fiúra. Jókuti közben megint cigarettázott: ott kinn füstölt, és sétált az előszoba kövén. A lépéseiből azt éreztem, hogy ő is ideges. Én is türelmetlenül lestem a kinti neszeket. Hátha nem utazott el? Hátha egyszer csak itt van a lógó bajsza? S megnéz bennünket, engem és Jókutit a halott mellett. Az nagy ütközet lesz köztük. Slenkai azt nem engedi el. Odakinn kopogtak. A kopogás szelíd, szolgai volt. Ha Slenkai vele van, eddig már benyit. Jókuti megállt sétájában a nappali ajtóban… Én mentem ki a gyerek elé. – A nagyságos asszony azt mondja, a doktor úr elutazott. De ha telefonálnak, tán még elérik az állomáson. – Nem, akkor… De nem tudtam, hogy folytassam. „Akkor elküldök Jókuti doktor úrért.” De hát mért nem őt küldöm? S akarja-e Jókuti? Egyre nőtt bennem az elégedetlenség, de éreztem, hogy nem mehetek egy lépést sem nélküle. Nem szóltam semmit, csak bejöttem.

Jókuti az ajtóvágásból hallgatta a választ. – Ki az ura legközelebbi hozzátartozója? – kérdezte, amikor újra behúztam az előszoba külső ajtaját is, s a sötétben magunkra maradtunk. – Itt Fáncson? Kertész Péter… – A murás Kertész? – Az. – Jó lenne értesíteni. Már eléggé kireggeledett. Visszajövet harangoztathat is. S nehogy új kérdést tegyek föl: – Majd én fölébresztem a lányt – mondta. – Itt alszik, ugye a konyhában. Mi is a neve? Bözsi? – S indult kifelé. Én utána mentem, hallani akartam, mit mond neki. A szobában hárman voltunk, a holttest, a szürkülettel versengő lámpa és én. Hárman hallgattuk a nyitott ajtón át a költögetést. – Bözsi… Ki az? – Én vagyok a Jókuti doktor. No, nézd, nem ismersz meg; előbb voltál értem. Jó alvókád van… – Elaludtam egy kicsit, tápászkodott a lány. – Nem baj, az a negyedóra a tied – mondta a doktor. – Egy negyedórát legalább aludtál. Ismered a murás Kertészt? – Az öreg Kertész Pétert arra lenn? – No hát elfutsz hozzá: hogy meghalt a Takaró tekintetes úr… – Takaró tekintetes úr? – hallatszott kinn a lány hangja, s hangjával az elképedt arca is bejött. – Ő, meghalt. Várjuk a Kertész urat. Visszajövet pedig beszólsz, hogy csöndítsenek…

Én ott álltam a nappaliban az égő lámpa mellett, s még mindig az ő lépéseit rendezgettem. A lány legalább három órája jött haza. Tehát Jókuti is csak egy negyedórája van itt. Előbb küldtem Slenkaiért, s csak aztán őérte: erre mentek a lépések. Most mért nem jön be? Biztos a lányt lesi: beszél-e az udvarban valakivel? De hát sikerülhet az ilyen hazudozás? Ha egyszer vallatóra kerül a sor, minden összekavarodik. Persze, ez most is a föllépésére számít. Letorkolni, aki gyanakodni mer. S bennem csak fokozatosan apadt az az ijedt lélekjelenlét; még mindig nem mertem szembeszállni vele. De a kutyafigyelmem mögött, amellyel az apportájt lestem, mind erősebb lett a dac. Ahogy visszajött a halottas szobába, nem szóltam egy szót sem, csak odatámaszkodtam a kályhához. Itt kell lennem, hisz Sanyi most halt meg, mikor Kertész nagybácsi ideér. De már el voltam szánva, hogy hallgatni fogok. Ha kell, az egész haditervét fölborítom; tessék, hívják a csendőröket.

Jókuti oda-odanézett a sarokba. A félhomályban is észrevette, érezte, a növő dacosságomat. De most már benn volt a játszmában. Kiakasztotta a függönyt, s az ablak párkányán az orvosi táskájában rendezgetett. Egy doboz ampullát vett ki; a fecskendőjét húzta át alkohollal, vattát szedett elő, s az egészet otthagyta a kisasztalon. – Ne adjak egy kis erősítőt magának? – kérdezte odavetőleg. – Nem, köszönöm – hárítottam el megvetőleg. Arra alá ebben a pillanatban megszólalt a harang. Ez a Sanyi lélekharangja. A korán kelő öregek a hosszú udvarokon megrettenve összenéznek. – Á, valaki meghalt. Nem tudod, ki halhatott meg?

Jókuti az előszobában fogadta Kertész Péter bácsit. A nyitott ajtón át hallani lehetett a megijedt öreg lihegését. A reggeli ébresztés, a magára kapkodott ruha, egy-egy sebtében megfelelt kérdés az úton, gyors léptei a tornác kövén, a tokás arcban rémülten forgó szemek: mind benn voltak az első dadogó kérdésben. – De hát mi történt? Én nem tudtam semmiről semmit… – Sanyinak tüdőgyulladása volt – magyarázta keményen Jókuti. – Ott kapta maguknál a tűznél. Tegnap, ahogy a feleségétől hallom, jobban volt, de úgy látszik, szívgyengeség lépett föl nála. Slenkai doktor legalább ezt mondta. Ma hirtelen fölült, ki akart kelni az ágyból, talán már valami rosszullétet érzett… A felesége elszalasztotta a gyereket Slenkaiért, de az hajnalban elutazott. Amikor én ideértem, már nem volt érverése. Egy kámforoltást még adtam neki, de késő volt. Talán, ha akkor kéznél vagyok.

Jó hangosan mondott mindent, hogy én is halljam. Ez történt hát! Ennél kell nekem is kitartanom. Akármit mondanak, én maradjak meg ezen. Az most már nem kétséges, hogy mi ketten bűntársak vagyunk. Ő nem most jött ide, a halott nem élt, amikor idejött, nem is adott be kámfort neki. Ezekkel a hazugságokkal bűntársammá avatta magát. S én azzal, hogy hallgatok, elfogadtam. Ez volt a célja, hogy össze legyünk kapcsolva: akár volt bűn, akár nem… Rettenetes kétségbeesés vett erőt rajtam. Ezért dobtam le az egyiket magamról, hogy a másik rám vasalja magát. S mennyivel szörnyűbb bilincsekkel. De hisz én kértem; én küldtem érte s nem Slenkaiért. Most mért vagyok felindulva? Mert vállalta s megmentett?

Kertész nagybácsi megszeppent, forgószemű arcot tolt be az ajtón, a zsír megsárgult, s megárkosodott rajta a nagy ijedelemben… Előbb hozzám jött oda, falusiasan kezet fogott. – Hát hallom – rebegte. Én nem szóltam, csak odanéztem a holttest felé. Erre Kertész bácsi is odanézett. Egy-két lépést tett az ágy felé; arca, mely egyszerre volt puffadt és összeesett, szétszaladt, állán a toka meghatóan remegett. – Sándor – rebegte –, Sándor fiam. – Ebben a fájdalomban, ahogy a zsírban remegni, vonaglani kezdett, nem lehetett kételkedni. – Olyan jó fiú volt. Úgy szerette őt mindenki – fordult az öregember a doktor felé. – Azt hittem, ő lesz az örökösünk… Irigység és önvád csapott belém ettől a fájdalomtól. Ő még most is a jó, a szeretett, s én a gyilkos, a szörny. – Épp azért hívtuk ide Kertész urat, mert Kertész úr a megboldogult legközelebbi rokona – rántotta ki Jókuti az öreget az ellágyulásból. – Az özvegynek a most következő napokban nagy szüksége lesz egy rokon segítségére. Ez a váratlan eset őt is megviselte. – Ó, igen, számíthat rám, Nellike – jött oda hozzám az öreg, és újból megfogta a kezem. Hisz most már maguk lesznek, ami ő. – Jó volna fölravatalozni szegényt – mondta parancsolón Jókuti. – Valami asszonyokat kellene hozni, akik megmosdatnák. A fiatalasszony pedig a legjobb lesz, ha átmegy a kislányához, és összeszedi egy kicsit magát. Még szükség lesz az idegeire. – Igen, én majd mindent elintézek – rebegte Kertész nagybácsi, holott azt sem tudta, hol áll a feje.

Kiadtam Sanyi ingét, ünneplő ruháját, s átvonultam a kisszobába. Nem mintha fáradt lettem volna, vagy össze kellett volna szednem magamat – soha életemben nem voltam ilyen friss és „összeszedett”. De úgy éreztem, hogy nincs helyem a halott mellett. Jókuti az öltöztetés alatt még ott maradt, tán a karmolásért, aztán beköszönt rám, s a temetésig nem láttam. Zsuzsika még mindig aludt, s én a félig kihajtott spaletta fényinél gondolkoztam a történteken. Kertész bácsira idejövet itt is – ott is kiszólt egy-egy ismerős fej a kerítésen, s ő mindnek megfelelt. – Az öcsémékhez. Most üzenik, hogy meghalt. – Takaró Sándor? – Az. – Meghalt? A falu fölött végigjajveszékelő lélekharang azóta megsokszorozta ezeket a beszélgetéseket. Eddig legalább száz házban erről beszélnek. Katinkára, ahogy az orvosház teraszát söpri, az utcáról szólnak be. – Nem tudja a tekintetes asszony, miben halt meg a Takaró Sándor? – Hát meghalt? – Arra csöndítettek. – Voltak itt reggel az uramért, de akkor már lement az állomásra… S most már a falusi telefonok is csönögnek: – Dányiné, a posta, a patika. – Hallottad, hogy Takaró Sanyi meghalt? Most hajnalban.

Szinte érzem magam körül a hír dagályát, amint föltámad, s elönti körülöttem a falut. „Ilyen gyorsan.” „Az a fiatal ember”, hallottam szinte a suttogást is. S mi itt vagyunk ketten a körülvett házban: ő a nappaliban, az asztalból készült ravatalon, én a kisszobában, a fölébredt gyereket ingbe-bugyiba beleráncigálva. „Nem volt rossz ember”, mondják róla az alvégtől föl a Bozót hídjáig. „Szeretett dicsekedni, de különben szíves volt mindenkihez.” „A házasságával nem volt szerencséje. Az asszony, Isten tudja, milyen. Egyszer ott is hagyta. Azóta ez a Sanyi nem volt olyan, mint régen. Csak úgy lógott rajta a ruha.” „Azt mondják, a főjegyző udvarol neki. Most is azt kosztérozza.” „Azelőtt meg Jókutit beszélték.” „Hát akkor nem is csoda, ha szegény Sanyi úgy elapadt. Gondja is épp elég volt. Az asszony nagy költségbe verte: szalonbútor kellett neki.”

Abban biztos voltam, hogy ilyenféle beszédek járnak a faluban, csak azt nem tudtam, hol állnak meg. Össze merik-e kötni Sanyi halálát az én szívtelenségemmel. Mert hiszen folytatni is lehet az iménti beszédet. „A Jókuti? Most is az volt nála. Az ágya fejinél ketten álltak.” „Na, gondolhatott egyet az a nyomorult Sándor. De hát nem Slenkai volt az orvosuk?” „De az. Hanem az éppen most elutazott.” – „Jól kiválasztották, mikor haljon meg szegény.” „Ne beszélj bolondokat, beteg volt Sándor már előbbre is; tüdőgyulladása volt.” „Nem mindenki hal meg, akinek tüdőgyulladása van. Azt mondják, a Sándor már jobban is volt.” „Na, látja. Kár volna azt a fiút olyan gyorsan eltemetni. Szívhalál, szívhalál. Mindenkinek a szíve áll meg. Csak az a kérdés, hogy mitől…” S én itt húzom a gyerek cipőjét, hozzáláncolva ehhez a Jókutihoz egy csomó hazugsággal, s várom, mikor ér föl, mikor nyel el a gyanú. A fülem közben, mint valami önműködő gép, a kinti neszeket elemzi. Ajtók nyíltak; ez asszony, ez férfi, ez most valami vödör. Ez a kicsit hápogó hang a Kertész nagybácsié. Most többen hoznak be valamit: ez már a koporsó lesz. S hozzám nem jön be senki sem. Az apósom húga, Juliska néni kukkant be egy percre; de csak a részvétét fejezi ki; megforgatja bennem a rémült szemét s kicurukkol. Rám van írva a gyilkos név? Attól rémült meg ennyire. Vagy már kintről hozta a gyanút.

Milyen elevenen látom, nem is látom: érzem magamat ott a kisszobában. Kinn a lassan elnyugvó ház, a kialakult halottas szoba. Ideát én, szinte egy másik koporsóban. Ez a szoba, mely az anyósom haldoklását látta, most így lát engemet? Ide vezetett a fogadalmam? Ez lett abból az ígéretből? Nem, ha igaz akarok lenni, még itt az anyósom sóhajaival suttogó szobában, itt sem éreztem egy percig sem önvádat. Tán igaza van édesanya kis tiszteletesének, nincs hajlamom sem a bűntudatra, sem a bűnbánatra. De hát mért is érezném bűnösnek magam? Még ha csakugyan gyilkoltam is? Az, ami történt, úgy történt, ahogy a kő leesik, vagy ahogy a soká hajlított ág egy percben visszarúg. Túlhajlítottak bennem valamit; én magam is segítettem: szentet csináltam magamból, holott keresztény sem vagyok. S egy pillanatban az egész visszaszaladt. Miféle bűnhődést akarnak a számomra kitalálni azon kívül, amit már elszenvedtem? Nem, nem bűntudatot éreztem, csak dacot. Haragot a világ ellen, amely élni lökött, s aztán ezt csinálta velem. Megvetést Juliska néni s a többi gyanakvó iránt, akiknek fogalmuk sincs róla, milyen és mit állt ki az én természetem, s mégis ítélkeznek rajtam. S ahogy nőtt bennem ez a dac, úgy lázadtam föl Jókuti ellen is. Azt hiszed, megvásároltál a magad kockáztatásával? Cinkosságod rabja leszek, a börtön rabja helyett. Csakhogy el ne veszítsem a „társadalom tiszteletét”. Azt hiszed, olyan nagy érték számomra a társadalom tisztelete? Az az első ijedt lélekjelenlét megkeményedett, s vak, dacos készenlét maradt a helyén. Ha támadnak, célozgatnak: odavágom az igazat. Tessék, hurcoljatok csak bíróság elé. Nem ismerem el a bíróitokat, de csak tapostassatok meg velük is.

Délfelé Kertész nagybácsi átvezetett Sanyi ravatalához. Aztán a vén cselédje (a felesége halála óta ez gondozta) hozott kettőnknek becsináltat. Délután Katinka küldött föl Zsuzsiért, a temetésig hadd legyen őnála. Mindebből azt láttam, hogy mégsem fogott úgy körül a gyanú, mint gondoltam. Ez egy kicsit lecsillapított; de azon az eltökéltségen nem változtatott. Folyton vártam, honnan támadnak rám. Gőgösen elzárkóztam minden színleléstől, nem nyomkodtam az orrom, nem sóhajtottam. Rövid és kemény voltam; csak botránkozzanak meg rajtam, csak vegyék észre, hogy nem gyászolom eléggé az uram. Kertész bácsi megkérdezte, hogy az én rokonaim közül kinek sürgönyözzenek. – Senkinek – mondtam határozottan. – Cencre sem? – Nem, minek? Semmi értelme, hogy idejöjjenek. Majd megtudják a gyászjelentésből.

Délután Terus nézett be, hogy nem kell-e alakítani. Előbb a ravatalnál volt; ahogy bejött, ijedt szeme alatt vörös barázdák tarkázták a hervadás sárga foltjait. – Minek? – mondtam neki röviden. Megvan a gyászruhám. – Nem akarod fölpróbálni? – Attól nem lesz más, hogyha fölpróbálom. – Terus rémülten nézett egy darabig, aztán könyörögve mégiscsak megszólalt. – Mért nem sírod el magadat, Nelli? Olyan rettenetesen szenvedsz. Tán jobb volna, hogyha elsírnád magadat… – Mit beszélsz te? – kiáltottam rá, mert épp azt éreztem, hogy egyáltalán nem szenvedek, sőt, mint egy márványdarab ülök itt ebben az idegen gyászban. De az ő arcán nem volt semmi kétszínűség. Megdöbbent szeme, ahogy rajtam függött, valóban nem emberi fájdalmat tükrözött.

Másnap megint mozgalmasabb lett a ház. Halottnézők jártak; egyik-másik (bár Kertész bácsi megpróbálta elterelni őket) hozzám is benézett. Mindnek olyan rémült szeme volt, mint Juliska néninek. Bejöttek megnézni, látszik-e rajtam, gondoltam, amíg fölálltam a keszkenőfogó kezükkel kezet fogni. S ez a gondolat pillantásnak olyan volt, hogy rémülten kotródtak kifelé. Délfelé Imre és Rózsa is feljöttek. Kertész bácsinál szálltak meg; ott is ebédeltek: most csak a halottat jöttek föl megnézni. Rózsa már nem rajongott úgy értem, mint akkor, a másik temetésen. A látogatásuk után hívott egyszer-kétszer, de azért nem olyan sürgetőn, mint előbb. Úgy látszik, veszélyes, kacér asszonynak tartott. Gyereke is született: ettől a járása nehezebb, az erkölcse polgáribb lett. A szökésemen – Sanyitól hallottam – meg volt botránkozva. Most is éppen hogy arcon csókolt. S váltig Sanyit sajnálta, dicsérte. – Szegény, milyen jókedvű fiú volt – mondta, hogy a ravataltól kijött. – Olyan jól megértettük egymást. Már az első nap, az ángyádi állomáson. Neki éppolyan természete volt, mint nekem. Az élet, úgy látszik, elbánik az ilyenekkel.

Ez az élet, ez én voltam. S némileg az ura. Én most vetettem az első pillantást Imrére: na, mit szólsz hozzám? Ebben a szerepben? A gyilkos sógornő szerepében? Hisz ma már legalább százszor hallottad: „Az az asszony” „a házassága, azzal nem volt szerencséje”. „Az aknázta alá az erejét is. Olyan volt már, mint az árnyék.” Mi lenne, ha most előállnék: nemcsak, hogy aláaknázta; párnát nyomott a szájára; elfogta a lélegzetét. Te az öccse vagy, a legközelebbi rokona. Tessék, vádolj. Így kerek, ha te állsz elő, te mutatsz rám ebből a gyanakvó csőcselékből. Imre azonban alig viszonozta a pillantásomat. A fanyarság mellett bú és komorság volt az arcán. S irántam – én legalább úgy éreztem – egy kis megvetés is.

A temetésen, ahogy a menetben mentem, emlékszem, egész furcsa benyomásom volt. Mintha nem is ember lettem volna, hanem szobor; afféle fa-Mária, vagy amilyet az ünneplő vadak hordanak ide-oda a filmeken. A lábam ugyan járt; ha lenéztem, láttam, amint eszi maga alatt az utat, de ez teljesen idegen volt testem himbálásától a tömeg fölött. Óriási tömeg verődött össze: az illemtudók a kocsi mögött, a loholók oldalt, a kerítések tövén. Én Imre mellett lépdeltem; a másik oldalon Rózsa, mélyen lefátyolozva. Engem is úgy indítottak el, de már a koporsónál hátradobtam. Nem bírtam azt a ködöt az arcom előtt. Ám tessék, lássatok. S dacosan álltam, kerestem a rám tapadt szemeket. Az udvaron Dányiné állt a száját elnyitó pap mögött. Gombszeme, úgy éreztem, majd kipattan a gyanútól, s botránkozástól. A főjegyző tapintatosan mögéje húzódott, mintha szégyellné, hogy ott kosztolt nálunk. Ő is egy az udvarlóim közül, mint az, akivel elkövettem. A temető sarkán Örzsi jött szembe a menettel. Ő csak aznap tudta meg, s akkor ért be a bátyjáéktól a pusztáról. Ezt is megölted hát, mondta az elkapott sötét pillantása. A sírnál Katinka ezüsthaja és mélabús tekintete volt szemben velem. Az ő szemében mintha egy sóhaj lett volna: mit tettél, szegény? Mi lesz most már belőled?

Én a pillantásokra pillantásokkal feleltem. Az volt az érzésem, hogy feltűnően dacosan viselkedem. A szememben nincs egyetlen könnycsepp sem; a gőgöm azonban lángolva ver végig az összesúgni akaró csődületen. De milyen rossz kézírása a léleknek az arc! Mennyire más érzéseket olvasnak ki az emberek mögüle, mint amiket mi érzünk magunkban. A temetés minden résztvevője meg volt döbbenve a fájdalmamtól. Ahogy Terustól meghallottam, mások is azt várták, amit ő, hogyha el nem sírom magam, rosszul leszek. Még Dányiné is csak annyit tudott mondani: úgy látszik, bántja a rossz lelkiismeret. Eleget gyötörte szegény Sanyit. Akik azonban nem gyűlöltek annyira, mint ő, még ha volt is bennük gyanú, megenyhültek e nagy, kemény fájdalom láttára.

A temetés után harmad- vagy negyednapon beállított Jókuti. Már vártam őt: tudtam, hogy jön. Ez a várakozás ébren tartotta, sőt, ha lehet, továbbfokozta bennem az első órák készenlétét. A szalonba vezettem be, s úgy ültettem le, mint első vizitjét tartó vendéget. Egy percig egyikünk sem szólt. Ő némán vizsgált, én pedig egy láthatatlan kardot tapogattam a lelkemben. – Már megnyugodott egy kicsit? A temetésen aggódtam magáért. Aki látta, nehezen fogja elfelejteni. – Nem éreztem, hogy olyan borzalmas lettem volna. – Borzalmas? A szó nem egészen rossz. Hogy is mondjam? Mint egy megfagyott villám. Látja, költővé tesz. – Túlságosan is. – A régi rosszakaratú modoromban akartam maradni, de a lámpaláz és a bágyadtság elgyengítette a mosolyomat. – Nehéz napok voltak, de szerencsésen túljutottunk rajta – mondta ő komolyan. – Slenkai megjött. Tudja?… Megráztam a fejem. – Beszélt vele? – Igen, a postán akadtunk össze. Nem volt túlságosan nehéz. Egy rossz orvos legnagyobb félelme, hogy ez kiderül… Kérdőn tekintettem rá, anélkül hogy szóltam volna. – Éreztettem vele, hogy műhibát követett el. Teljes nyugalmat kellett volna elrendelnie. Hisz ő maga mondta, hogy a beteg szív összevissza ver. Úgy látszik, neki is voltak ilyen lelkifurdalásai. De mindjárt meg is védtem. Az ilyesmit nem lehet előre látni, mondtam a postamesternek. Ezer esetben nem történik semmi, az ezeregyedikben… Ez a kollegialitás, úgy láttam, lekötelezte.

Énnekem most kellett volna kinyitnom a számat. De hát hogy is halt meg Sanyi? Maga úgy viselkedik, mintha valamit eltussolna a kedvemért. Az elébb is azt mondta: nehéz napokon mentünk át. Magának mért voltak ezek nehezek? Ezt a postai beszélgetést is úgy mondta el, mint egy fogást. Valakit, akinek joga volt számon kérni, maga szorított kedvemért a sarokba. Ezt kellett volna mondanom. De hiába készültem rá, nem ment. Olyan nehéz volt ebbe a csomóba belevágni. Most, hogy a legrosszabbat megúsztuk, s mint friss özvegy és látogatója ülünk egymással szemben. Ha egyszer szólunk róla, akkor még szorosabban csüggnek rajtunk a bűntársi láncok. Majd akkor, hogyha a számlát benyújtja. Hisz azért van itt.

Jókuti azonban nem nyújtott be semmit. Sanyi ügyeiről kérdezett, hogy ki vette át őket. – Az öreg Kertész, úgy látom, derék ember – mondta. – S magát szereti. Tőle hallom, hogy Pálmajorban sincs akkora baj, mint gondolni lehetett. Én nagyon szívesen támogatnám magát, de egyelőre jobb, ha nem avatkozom bele a dolgaiba. Természetesen, ha átmenetileg megszorul, s a hitelezőit nem tudja másképp elintézni… – Nem, köszönöm, majd Péter bácsi – mondtam hirtelen. Megint itt lett volna az alkalom, hogy mellbe lökjem. De amit mondott, olyan tisztelettudó volt: nem volt mód hozzákezdeni. Az igazi gazember – gondoltam, mindent a korrektség vértjében csinál. Az embernek ott kell őt hagyni, s elgondolkozni, mi is a gazembersége. Ezt gondoltam, de mondani nem mondtam semmit. Ő pedig fölállt, és indult, anélkül hogy a számlát benyújtotta volna. Én csak a tornácajtóig kísértem. – Remélem, most meggyőződött róla, hogy igazi, jó embere vagyok – mondta itt, kezemet egy percig a kezében tartva. S ha néha megjelenek, nem utál annyira. Most harmadszor mondhattam volna valamit. De ameddigre fölgomolygott bennem, már csak a léptei visszhangja volt velem.

Fázósan kotlottam át, egy kendőbe burkolózva, a délutánt. El voltam keseredve magam ellen. Nem elég, hogy egyszer meg hagytam kötözni magam; tűröm, hogy másodszor is csomót csomó után rakjon rám valaki. Még hogy akkor, a gyilkosság váratlan tudatában! De most, amikor minden huroknak tudom a következményét. „Ha megjelenek néha.” Azaz, ha egyre zsarnokibban zsarol és emlékeztet. Eddig a tökéletes lovag volt: hogyne, míg így is megy. De ha egyszer megmakacsolom, lesz ő gonosz és fenyegető is. „Nem utál annyira.” Ez lesz hát eztán az életem: őt nem utálni? Nem, mindent inkább, csak férfit soha. Ha másképp fordul az ifjúságom, én is tudok tán asszony lenni. – De ez után a négy év után! Azzal a verítékszaggal örökre ledobtam magamról, ami engem elboríthatna. Imrén éreztem, most a temetésen. Amióta akkor újévkor kijöttek, ő volt az egyetlen, aki körül az én elnevelt szívem – magam előtt minek tagadnám –, valami szerelemféle ábrándot szőtt. S mégis, most, hogy az ő oldalán léptem a falun végig, karja a karomhoz súrlódott, egyszer-kétszer belé is öltődött, éreztem, hogy hozzá sem tudnék soha hozzája törődni. A gyér szakállú, fanyar arca, ahogy oldalról belelestem, meztelennek és aljasnak tűnt fel. Nem, vele is elmúlt minden. Iránta is csak visszáját éreztem a szerelemnek. Vannak emberek, akik dinnyével vagy mivel elrontották egyszer a gyomrukat, s pusztán a szagától fejüknek szalad az émely. Énbelém ilyen iszonnyal szállt a férfiak s asszonyok dolga. Hiába újítja az én testemet is, mint a többi asszonyét az újhold, a lélek borzadása erősebb, mint a test árapálya. Aki énnálam börtönnel zsarol csókot – ezt nem látja az én zsaroló megmentőm –, kisebb rosszal akar nagyobbra erőltetni.

Most már alig vártam, hogy Jókuti megjelenjék. Egyszer le kell számolnunk, legyen meg minél előbb. De eltelt egy hét, két hét; Jókuti nem jött. Fél a pletykától, vagy engem akar megpuhítani? Egy este ott benn ültem az anyósom szobájában. Amióta Sanyi meghalt, az egész házban csak ezt a szobát bírtam. Itt egy másik magány élt az enyém előtt. Ez a szoba volt még a legépebb házasságom emlékétől. A kerti ablak nyitva volt; a poros muskátlikon túl az anyósom bőrkörtéi lélegeztek az este megkönnyítő hűvösségében. Zsuzsika a lány körül volt az udvaron; én a félsötét szobában, a búsulóban lebegtettem a lelkem. Egyszer csak csendesen lenyomódik mögöttem az ajtó. De olyan csendesen, hogy azt hittem, Zsuzsika. Akkor fordulok hátra, amikor a kilincs kattanásának csak nincsen folytatása. Jókuti állt a küszöbön s nézett. – Megzavartam? – kérdezte szokatlan szelíden. – Nem, tessék, ugrottam föl; azonnal kigyújtok. – Nem, maradjon csak – nyomott vissza a székbe. – Nem akarok én újságot olvasni magának. Nagyon jó ez a szoba. Ha megengedi, leülök a díványra. – Ahogy tetszik – mondtam. Gúnyos próbáltam lenni; lássuk, mire megy a félhomállyal; de a lábamat nem tudtam megállítani a reszketésben. – Itt voltam szemben a gépészéknél. Gondoltam, megnézem magát, özvegy asszony. Már azt hittem, elköltözött. Végigjártam az egész házat; ki lehetne rabolni magukat. – Nem érdemes minket kirabolni – mondtam, s egy fanyarat kacsintottam hozzá, észrevéve, hogy ez a véletlen mondat neki is szólhat. – Jó kis szoba ez – mondta Jókuti. Az öreg néni lakott benne, ugye? – Igen. Özvegyek szobája. – De maga csak nem akar begubózni bele? – Nem, én nem, mondottam röviden, hogy találgassa, mi az értelme ennek a két nemnek. – Gondolkodott már rajta, hogy mihez kezd? – El akarok költözni innen. Mihelyt lehetséges.

Egy darabot hallgatott. – Ez tán nem is rossz. Bár azonnal nem helyeslem. – Mért? Feltűnne? – kérdeztem kihívón. Jókuti nem felelt: nyilván nem akart válaszolni a hangra. – Azt hiszem, meggyőződött róla – mondta végre –, hogy jó barátja vagyok. Aki kockáztatni is mer magáért… Valami komolyat, ünnepélyeset akart mondani, amit már odahaza elkészített. De nekem a bevezető is elég volt, hogy kipattanjak. – Nem kértem rá – mondtam idegen hangon –, hogy kockáztasson… Jókuti némán kereste ehhez a hanghoz az arcot. Aztán csak nekivágott. – De kért rá. Nagyon jól tudja, hogy kért. S én kockáztattam. – Nem kértem, mivel kértem? Azzal hogy magát hívtam? Akkora bűn, két orvos közül a másikat hívni? Nem lehettem megzavarodva? – Maga azért hívott engem, mert félt Slenkai kérdéseitől. S mert tudta, hogy szeretem. – Nem igaz, hogy azért – csaptam át idegesen a vallomásszerűen kimondott szó fölött. – Én azt akartam tudni, mi van az urammal. Maga kezdett el titokzatoskodni és hazudni. Énnekem mindegy, hogy Sanyi éjfélkor halt meg vagy hajnalban. S maga élve vagy halva találta-e. Magának kellett, hogy közös titkunk legyen. Hogy mint cinkosom, idejöhessen és zsarolhasson.

A szó elsült; benne voltunk az ütközetben, s ettől egyszerre elmúlt a remegésem. Jókuti elhallgatta a sértést. – Bocsásson meg, mondta: én azt hiszem, hogy a mi közös titkunk elsősorban a maga titka. – Mi az én titkom? Az, hogy Sanyival dulakodtunk? Dulakodás közben halt meg. Erőszakoskodni akart, s az arcom elé fogtam a párnát. Nem akartam megtenni neki és visszanyomtam. Egyszerre csak elhagyta az erő. De előbb még megkarmoltam. Látja, megmondom. Nem is volt a háznál biztosítótű. Kár volt nagylelkűsködnie azzal a tűvel. Én bárki előtt elvállalom: a körmöm volt. – Előttem könnyen elvállalhatja, mert én úgyis tudom. – Akárki előtt is elvállalom. Ha fontosnak tartja: hozza ide a csendőröket. Inkább azt, mint hogy itt a szolgálataira s az én adósságomra célozgasson. Énnekem nincs szükségem szolgálatokra – mondtam, hol sírva, hol kiabálva. – Ássák ki, s hozzanak ide szakértőket. Ha én öltem meg, öljenek meg. Ha pedig magától halt meg, hagyjanak békén, mind… elsősorban maga.

Jókuti hallgatott, de a növő homályon át is érzett, hogy ő is reszket; az ő önuralma is fölforrt. – Ha akkor éjjel így beszélt volna – mondta –, lehet, hogy én is azt mondtam volna. De akkor egész másképp beszélt. A könyörgésnek nagyon sok formája van. Maga akkor énnekem könyörgött. Igen, könyörgött. Bár én voltam annyira úriember, hogy elébe mentem a könyörgéseinek. Kockára tettem magam, mielőtt kérnie kellett volna. – Már megint a kockáratevés – mondtam szilaj gúnnyal. – Nézze, Nelli asszony, én látom a maga számítását. Maga abban bízik, hogy én nem merem magát följelenteni. S ebben van valami. Akkor följelenthettem volna magát: de maga akkor egy alkuval – mert vannak ám szótlan alkuk is – lefogta a kezem. S most, amikor fizetni kéne, a szemembe nevet. „Mért csinálta? Kértem rá?” Azaz, ha engem följelentesz, magad is odavagy. Ez lehet, hogy így van, lehet, hogy nem. Maga csak egyben téved, hogy én magát a kezemből kieresztem. Ha nem akar a karomba bukni, ám jó, bukjunk együtt a börtönbe. Én nem ijedek meg tőle, hogy magával együtt magam is följelentsem. S biztosíthatom, hogy mellettem sokkal több mentőkörülmény lesz, mint maga mellett. – Menjen hát, s szaporítsa őket – kiáltottam én, fölállva. – Én nem számítottam, egyáltalán semmit sem számítottam. Én szabadon akarok lélegzeni vagy elpusztulok. De ha a számításnál tartunk, tudja meg, hogy maga is rosszul számít. Maga jobban tudja, hogy lehetek-e én gyilkos vagy sem. Arról azonban biztosíthatom, hogy előbb ölelem meg jószántamból az akasztófát, mint kényszerből magát. – Majd meglátjuk. Majd meglátjuk, fiatalasszony – kapta föl ő az orvosi táskáját. – A szavak könnyűek, a csendőrkéz nehéz. – Az lehet, hogy nehéz – kiáltottam. – De engem már az sem fog egy gazember férfinak az ágyába beledobni.

 

 

Egy-két hétig vártam a csendőröket. De Kertész Péter bácsin kívül ajtót sem nyitott rám senki sem. Jókuti nem volt bolond, nem tette kockára a motorbiciklijét, csak hogy engem is összetörjön. Csak afféle kitörés volt, később tán szégyellte is. Mielőtt elköltöztem Fáncsról, még találkoztunk egyszer az utcán. Tisztelettudóan köszönt, én is bólintottam. Nemrég Cencen az egyik alorvosunktól hallottam róla. Az Alföldre került, szülész-főorvosnak. A falu, a falusi asszony csak közjáték lett az életében.

De én azért később el-eltűnődtem rajta, hogy gondolkozhatott ő arról az éjszakáról. A cenci kórházban orvosokat is kikérdeztem erről, van egypár orvosi könyvem; körülbelül tudom, hogy kellett annak az éjszakának benne leülepedni. Ő mint orvos, alkalmasint a fordított eredményre jutott, mint én, s a lelkiismeretében (ha volt ilyenje) mind a kettőnket fölmentett. Mert ki is képzelné el, hogy olyan erős embert, mint Sanyi, birkózásban megölhettem volna. Még ha álmában fojtom meg. De hogy nem így történt, arra ott voltak a mellén a karmolásaim. Egy asszony csak egy esetben karmol. S mindenféle megerőltetés közül ez teszi legvalószínűbbé a szívhalált is. Neki tehát a maga orvosi eszejárása szerint föl kellett engem menteni, mint ahogy nagy hercehurcák után a bíróság is fölmentett volna. Engem inkább, mint őt. Én magam viszont, ahogy távolodunk, egyre biztosabban tudom, hogy a Sanyi gyilkosa én vagyok. Az voltam kívánságomban az egész betegsége alatt. Milyen csalódott voltam, hogy meggyógyult! Ez a csalódás, nem a verejtékszag undora állt ellen neki. Nem elég, hogy nem haltál meg, még én is kellenék.

Igen, abban, hogy Sanyit én öltem meg, csak az első napokban kételkedtem. Ezt nem mellveréssel és nem kihívásul mondom. Én aztán igazán nem tartozom azok közé, akik a bűntudat kéjelgésében élnek. Az érzékeny lelkiismeret (édesanyánál látom) néha nem más, mint lelki tubákolás. Az ember elmarasztalja magát, belenyomkodja magába a bűnt, hogy aztán egy nagy vezeklésben kitüsszenthesse. Mióta műveltebb barátaim vannak, én is olvastam néhány híres könyvet, köztük olyanokat is, amelyek a bűn elkövetésével, következményeivel foglalkoznak. Nem hogy nem rendítettek meg, de azt kell mondanom, hogy ezek a legidegenebbek tőlem. Mintha sem a bűnözés, sem a bűnhődés iránt nem volna érzékem. Kizárt, hogy én egy öregasszonyt a pénzéért agyonüssek. De ha már agyonütöttem volna, akkor az a természetemből következnék, és nem bánnám meg. Efféle megbánásokra én nagyon is egy vagyok. Az olyan embert pedig, aki bűnbánatával a társadalomhoz fordul, s a bíróságok hókuszpókuszaitól, a többi ember süketségétől reméli a maga „megtisztulását”: egyszerűen hazudozónak tartom. Sokkal hasonlóbb voltam minden körülmények közt magamhoz, semhogy egyik tettemben bűnösnek, a másikban erényesnek tarthattam volna magamat. Sanyit ugyanaz a Nelli ölte meg, aki Huszárpusztát rendbeszedte, és panziót nyitott. A világ persze az ilyen lelket is hol jobban, hol kevésbé csavarja. Egyszer ének, amit hallat, máskor hörgés, de a törekvés ugyanaz. Az ilyen ember bűnét, ha van, nem lehet kivágni. Az egész ember a bűn, s annak kell kivágódnia.

Az én „büntetésem” – a természetem idegensége – előbb kezdődött, mint a bűnöm, s tart, ameddig élek. Ennek a bűnhődésnek a folytatására készültem én fel az uram halála után, s külső dolognak tartottam, hogy a miatt az éjszaka miatt üldöznek-e vagy sem. A legfőbb kívánságom az volt, hogy Fáncsról elkerüljek. Akkor Jókutinak még csak találomra mondtam – inkább, hogy tőle ellökjem magam: – de hogy egyszer megvolt a gondolat, foglalkoztam vele és megszerettem. Egy-két héttel a temetés után Kertész Péter bácsinak is előhoztam. Az öregben furcsa változást idézett elő az öccse halála. Nyugdíjban pohosodó öregekkel megtörténik ilyen: – egy váratlan megterhelés magukhoz téríti őket. Attól fogva, hogy Jókuti átadta neki a ravatal gondját, állandóan intézkednie kellett. Ő azt mondta: értünk teszi, ebben rója le a gyászát, de lassankint belemelegedett az ügyekbe. A temetés után jöttek a pénzbajok. Sanyi mindent összevissza hagyott; a parcellázás dolgaiban csak Iduka ismerte ki magát; a váltók miatt négy-öt helyen kellett alkudozni. Péter bácsi Bélát, az én malomellenőrömet vette maga mellé; azzal számítgatták, hogy mit lehet nekünk megmenteni. Számomra a legnagyobb meglepetés az volt, hogy a parcellázások jobban ütöttek ki, mint gondoltuk. Sanyinak ebben mégis igaza volt; a kisemberek ebben a nehéz világban is összeguberálták az olcsó földre a garasokat. A másik szerencsénk az volt, hogy a tisztifőorvos megvette Imre részét, s abba nekünk is be volt ékelve tizenhárom holdunk. Az ilyen kezdő birtokos úr kerek földet akar; úgyhogy Béláék jól fölverhették az árát, csak az árvaszéktől volt nehéz az eladási engedélyt megszerezni. Nyár végire azt is kifutkosták. Az árendába adás azonban még elhúzódott egy darabig. Azt Kertész bácsi szándékosan húzta. – Ki vesz ma földet bérbe? – hümmögte. Aztán olyat is mondott, hogy öreg ember létire ő maga is nekilátna; odaköltözne hozzánk, csak én lennék segítségére. De úgy látszik, őhozzá is eljutott valami susmogás, mert egyszer csak azt mondta: – Hát nem bánom, Nellike, talán jobb is, ha maguk elmennek innen. Igaza van, akire ez a falusi nép egyszer rányitja a száját, annak, ha teheti, jobb menekülnie. Az árendába adást majd csak elintézem. Ha egyéb nem: kis tagokban adom ki. Addig majd tőlem kapnak valami havit…

Én nem kérdeztem, hogy miben nyitották rám a fáncsiak a szájukat, de azt tudtam, hogy rágnak mindenütt erősen. Az én kis új házasaimon (a malomellenőrön meg a feleségén) kívül most már senki sem nézett be hozzám. Katinkáék elköltöztek a Mátrába, Dányiné elnézett fölöttem, a főjegyző mélyet köszönt, de úgy, hogy a kalapja szélével mindjárt el is vitorlázott mellettem. Még Terus is elmaradt; ki tudja, tán olyasmi jutott eszébe, hogy ha én közbe nem lépek, az a boldogtalan Sanyi őt veszi el. Nekem azonban nem a sötét szemek miatt nem volt maradásom. Ez még illett is a lelkiállapotomhoz. Fáncs, a ház, ez volt a gyűlöletes; a legszívesebben visszamentem volna Huszárpusztára. Cenc akkor mégis jobb. Ott Szeréna néni lelke sétál a bespalettázott szobában, s az ember nekiállhat mosni, főzni a két öregre és Zsuzsikára.

Édesanyáék nagy örömmel fogadták a jövetelem tervét. Attól fogva, hogy céloztam rá, egymást követték a sürgető levelek: még Teréz is kanyarított hozzájuk utóiratot. Hogyne, hisz most nem úgy szöktem meg; az uramat szöktette meg a halál, s az a bizonyos haszonélvezet is ott volt a hátam mögött. Látod, milyen jó, írta édesanya, hogy akkor hallgattál a jó érzésedre (mert nem akarom az érdemet magamnak), és elmentél Sanyival. Most vádolhatnád magad. Akiket a Jóisten el akar választani, úgyis elválasztja; ne vágjunk önfejűen az ő döntése elé. A levél többi része a cenci élet gyönyörűségeiről szólt; elsősorban a kedvesnővérek kórházáról. Egyszer még a kis tiszteletessel is íratott édesanya egy utóiratot. Az is arról szólt, hogy Isten segítségével megvan, amiről Szeréna néni temetésekor beszéltünk. A gyermekosztály húsz ággyal már megnyílt, télre a belgyógyászati osztály is működni fog.

De én nem a kórházért mentem át Cencre; – a vén ház, a tele teknő, a meszeletlen ól, a munkámat kívánó elhagyatottság: az kellett nekem. Most, hogy nekem is volt egy kis „nyugdíjam”, amiből meszet, deszkát, állatot vehettem, jókedvűen fogtam hozzá a ház kitisztításához. Előbb a szobákat súroltam föl, a falakat pókhálóztam le, az öreg bútorokat poroltam ki. A posta leválasztása után még mindig három szobánk volt: Teréz néni és édesanya szobája, a szalon s azon túl a Szeréna néni elhagyott kamrája. Én ezt rendeztem be magamnak és Zsuzsikának. A szoba után jött a tornác, az ólak, az istállók közül elbontottam egyet, anyagát az ólakba használtam föl. Egyelőre csak egy-két malac s néhány tyúk mocorgott bennük, de tavaszra azoknak is meg kell elleniük, és el kell kotlaniuk.

A két öreg eleinte örült a megcsinosodásnak, aztán megszokták, mint természetest. Teréz néni télen át a cserépkályhájával volt bajban; az egyik oldala, épp amelyik felől a széke volt, nem jól adta a meleget. Sütőt is szeretett volna belé, hogy ne kelljen a kávéját odakinn melengetni. Édesanyának a kórházban volt valami ingyenes hivatala: a raktárt kezelte, s a takarító- és mosogatólányoknak tartott csodálatos előadásokat torkos cselédekről s a mindent látó Szűzanyáról. Otthon is többnyire rájuk panaszkodott. A gyermektápszert is ellopnák, ha ő ott nem volna. A legjobban Zsuzsika találta föl magát Cencen. A postamesteréknél volt két fiú, azoknak nem volt udvaruk, s örültek, ha az én földúlt istállóimba, fölgyújtott gazrakásaim közé beszabadulhattak. A különféle kupacok várakká, bungalókká, kalózhajókká alakultak át, a deszkaszilánkok, náddarabok nyíllá, tomahaukká, Zsuzsika pedig fáradhatatlan elragadtatással ugrált a hason csúszó, rohamozó, nyomot szaglászó nagyfiúk sarkában. A fiúk, ha nem volt senki az udvaron, elzavarták. Te menj innen, Zsuzsika. De ha én kinn voltam, vagy a gyerek sírni kezdett, megfogták a kezét. – Na gyere, fogd ezt, te leszel a pajzshordó. Ez egy pajzs. S odaadtak neki egy rozsdás bádogdarabot. Zsuzsika pedig boldogan vitte novemberi lében, téli hóban a bádogot, s nekem is bejött megmondani. – Nézd, anyukám, ez egy pajzs; tudod?

Énnekem egyelőre elég életcél volt, hogy ennek a három embernek a gyámoltalanságát biztosítsam. Teréz néninek átrakattam a kályhát; megcsináltattam a sütőt; édesanya meghívhatta a kedvesnővéreket és a kis tiszteletest, Zsuzsika pedig nem tottyanhatott bele annyiszor a pocsolyába, hogy a polcon a tiszta váltás ott ne lett volna. Nem vitatkoztam velük, hogy milyenek; – dolgoztam rájuk. Ha zsörtölődnek, zsörtölődjenek. Az ember már olyan, hogy panaszkodjék a gondviselésre. A fáncsi éveim után ez a rendben tartott háztáj a megkönnyebbedés, a megtisztulás volt. Azoknak az éveknek az emléke mint valami komoly ború megmaradt a kedélyemen. Még édesanya is rám szólt néha: – Nem tiszta a te lelked, téged az ember sose lát mosolyogni. Nézd, én meg a kedvesnővérek, mi mindig találunk mosolyogni valót… De nemcsak nem mosolyogtam, szólni is keveset szóltam. Hanem, ha jó hidegben is fölmostam a gangot, s a forró vizes vödör fölött a hódombokon csörtető fiúkra s Zsuzsikára pillantottam: akkor ott belül mégiscsak szikrázott valami kis mosoly, ha nem is jutott az arcomra.

A tavaszon a kis tiszteletes aztán mégiscsak elvitt a kórházába. Én is megszerettem ezt a papot. Ebben nem ette meg az embert a reverenda. Pedig a papoknál, úgy látom, ez a baj. A maguk embersége meg a hagyomány egy életen át sem illik össze bennük. Nála ez igazán Dei grácia, Isten kegyelméből történt. Sötét bőrében, göndör fejiben elég indulat volt, hogy az embereket megérthesse. Csúnyasága külön kapcsolat volt az emberek szenvedéseivel. De ő túl volt azon, ami az emberre a testiből következik. Itt járt a kétezeréves egyház ruhájában, s boldog volt, hogy a maga nyűgölődése helyett a kétezer éves kötelességeket – a szeretetet, irgalmat – teheti. Egyszer megkérdeztem, nem érzi-e rosszul magát a Károly bácsi-féle papok társaságában. Nevetve azt mondta: nem rosszabbul, mint Szent Bernát az enyimében. Az hogy hitte volna mindazt, amit egy papnak hinnie kell, nem gondolnám. De tisztelte mint régi kedves edényt. Úgy tudott tréfálni a csodatételeken, hogy az ember utána komolyabban vette őket. A kórház volt a legnagyobb büszkesége. Az, hogy az emberek szenvednek: elvitathatatlan; könnyíteni rajtuk: biztosan kereszténység. Hiába mondtam, hogy a magam módján én is apáca vagyok, s fogadalmom tiltja: kilépnem a házból; a kórházat meg nem nézni, egy időn túl, sértés lett volna vele szemben.

Ezzel a látogatással új regény kezdődik az életemben. Tiszta februárvégi nap volt; otthon már a mák alá kapáltam. A kórház másfél kilométerre volt a falutól, a ciszterek régi majorjában; szomszédjukban egy folt tölgyliget maradt meg a visszaszorított tolnai erdőkből. A nap a fennjáró gyerekeket odaszívta a kórteremablakba. Kis penészszínű arcukat az üveghez nyomva odatapadtak a tavaszi napra, amely így, az üvegen át, melegebb volt, mert nem vegyült belé a friss, olvadt hó s a szellőzködő föld hűvössége. Édesanya már lázasan várt bennünket a kulcscsomóval az övében. Kiáltozására a kedvesnővérek fapapucsa is előkattogott a folyosóról. A kórház szépen rendbeszedett öreg ház volt, épp csak a boltos szobácskákra volt kiírva, hol főorvos, hol műtő, hol kórterem. Még a gyerekek is inkább megmaradtak Jancsinak, Pistinek, mint a nagyobb kórházakban, ahol a fejlapjuk után a pneumóniás, a meningitiszes lesz a nevük. A szenvedés azonban itt is szenvedés volt, s ezekben a boltos szobákban talán még megindítóbb volt, mint a betegkaszárnyákban, ahol az embernek már a műkő is műérzésekre szedi össze a szívit. A húsz kisgyerek közt volt olyan, aki már lábadozott, vagy a nagy betegséget is aránylag könnyen hordta. Egy csendesen kockázgató gyerekről azt mondták, tébécés, menthetetlen, azt a mosolygó cigánypurdét minden este kirázza a hideg. Voltak azonban szomorú esetek is. Abban a rózsaszínűen szunnyadó angyalarcban először a két szem tűnt föl. Az egyik szem zárva volt, rajt nagy viaszos szemhéj; a másik félig nyitva maradt, s egy kis fény szivárványlott ki belőle. A kedvesnővér megmutatta, hogy már az egész teste béna; a kis lábfeje, ahogy a takaróját fölemelte – csüggedten lógott, mint egy kis keresztre feszített Jézusé. Egy másik ágyban egy kis operált nyögött a jég alatt: ennek a vakbelét vették ki. A benyílóban, a „csecsemőosztályon” három-négy, csont-bőrré lesoványodott kicsi nyöszörgött. Állat nem tud ilyen idétlen lenni. Mintha az anyjukból vágták volna ki szegényeket.

Magam is meglepődtem, mennyire érdekelnek ezek a betegek. Az egyik fiatal ferences nővér odaragadt hozzám, s elmondta, amit maga is tudott. Egyszerű asszony volt, az arca a szerzetesi főkötőben is parasztosan széles, tájszólásában az orvosi szavak frissen, majdnem nevettetően csengtek az orvosságszagú boltok alatt. Alig vettem észre, hogy már két órája vagyok itt; édesanya s a kistiszteletes szóltak be értem hazakészülőben. – Úgy látom, érdeklik a kicsinyeink. – Igen, nem is hittem, hogy ennyire… De nem mondtam ki az igét. Az „érdekel” túlságosan hideg volt, a „részvét” keresztényies. Az igazi ott lett volna a kettő közt, de nem találtam kifejezést. Jóval később is, amikor már sokat forogtam a betegek közt, csak nehezen tudtam leírni ezt az állapotot. A színpadról mondják, hogy sűrített élet. Hát a kórház is ilyen sűrített élet. Az élet nagyobb fele: a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság, a kín: az van benne összesűrítve.

Azon kaptam magam, hogy irigylem a kedvesnővéreket, akik hőmérőikkel, gumicsöveikkel ott surroghatnak azok közt az ágyacskák közt. Ha édesanyám rám szólt: nem jönnél ki értem, összevágtam a munkát, s órákkal előbb ott voltam már. Édesanyát az én megtérésem nagyon büszkévé tette. A kedvesnővérek, különösen Klára nővér, sokat dicsértek neki. Ó, ők nem is gondolták, hogy ilyen vagyok. (Persze, a szökött asszony!) Előttem viszont a kórházára s a maga hivatalára volt büszke: lám, én is hogy megbarátkoztam velük. Még olyat is gondolt tán, hogy én is apáca leszek; ha csak a tisztítótűzbe jut, imáimmal egyengetem az útját az örök üdvösségbe. Én pedig a kórházi munkába is beloptam magam lassan: olyasformán, mint Szeréna néni mögé a postára. Előbb a hányóknak tartottam a tálat, a hőmérőt vettem ki, s a lázat írtam a fejlapra, vagy a sírós piciket raktam tiszta pelenkába. – Na, maga már egész ügyesen katéterez – szólt rám egyszer a főorvos, aki hátulról végignézte, mint emelek föl egy kis bénult leányt, s mint veszem el a vizeletit. Klára nővér, aki akkor lépett a terembe, elvörösödve ugrott oda hozzám; én is elpirultam. De a főorvos leintette. – Hagyja csak a nagyságos asszonyt. Végignéztem, hogy csinálja, hivatásos ápolónőtől is jó lett volna.

Ezen a dicséreten vettem észre évek óta először, hogy van még, ami büszkévé tesz. Magamban is úgy éreztem, hogy tehetségem van az ápolásban. Ahogy a nagy kezű Klára munkáját figyeltem, szinte a kezemben volt, mit csinálnék én máshogyan. S nemcsak a kezem volt gyors és könnyű. Volt bennem valami, éreztem, a született ápolóból. Tán az összetételem, a magányom sugárzása. A gyerekek értem nem rajongtak úgy, mint az öreg, almaarcú kis Rosináért. De mint megbabonázott állatok, szó nélkül bevették kezemből az orvosságot. Az embernek semmi sem okoz olyan örömet, mint amikor egy új képesség kibontakozását figyelheti meg magában. Hisz nekem már a zavartalan házimunka is öröm volt. Hát a kórházi, ahol annyival változatosabb a munka, s kényesebbek a portékák. Nemsokára már az egész délutánomat ott kinn töltöttem. Harangszóra bekaptuk Teréz nénivel az ebédünket; aztán vittem ki édesanyának az övét. Néha egyik-másik kis betegnek a diétás szakácsa is én voltam. Buzgalmamat az orvosok is észrevették. A kórháznak csak két orvosa volt: egy gyermekgyógyász s egy belorvos. Mind a ketten főorvosok, s ahogy tréfásan mondták: egymás alorvosai. Az öreg azon kívül igazgató is. Ha a főorvos elment, az igazgató tartott inspekciót az osztályán. Ha az öreg operált (mert elsősorban gyermeksebész volt), a belgyógyász altatott vagy instrumentált. Engem eleinte csak nézőnek engedtek be a műtétekhez, aztán kisebb kábításokat is rám bíztak; majd, amikor a szigorú Esmeralda nővér, édesanya barátnője, megbetegedett, én lettem helyette a műtős nővér is. A kedvemért lehetőleg délután operáltak; ha sürgősebb eset fordult elő: a postamesterre csöngettek rá, s én a fiúk biciklijére fölkapva, félóra múlva már bemosakodva adogattam az érfogókat. De ez ritkán fordult elő, hisz műtét is csak egy-kettő adódott hetenként; sérv, mandula, s azzal a legtöbbször nem kellett sietni.

Ez az én sebészgazdám igen kedves bácsi volt: orvosban nem is igen láttam olyat. Az egész életét kórházakban töltötte. Operált, laborált, röntgenképeket nézett. Két vagy három szakorvossága is volt, de csak most kapott igazi főorvosságot; addig csak rendelőfőorvos volt. Nem a tudása miatt, bár abból sem csinált nagy dolgot. Őt annyira elfoglalta a kórházi élet, hogy az érvényesülésre nem maradt se kedve, se ideje. Még a sebészkést is olyanformán fogta, mint egy öreg tanár a tollat, vakart, piszkálgatott vele, de a sebei meggyógyultak. Családja nem volt. – Még csak az hiányzott – mondta, ha valaki előhozta. Egyetlen gyengéje az volt, hogy este bezárkózott, és leitta magát. De ezt is csak a kiürült üvegekről tudtuk. Ha ilyenkor mégis fölkeltették, dünnyögve beszélt; de az orvosgép járt benne ilyenkor is. Engem nagyon megkedvelt. Azt szerette volna, ha hivatalossá lesz a segédkezésem. – Tudja, ezeket a kedvesnővéreket én nagyon tisztelem. De ezek többet törődnek az üdvösségemmel, mint a sterilizátorral. Képesek panaszra jönni azért, hogy a beteg káromkodik. Maga tisztafejű, s ami még fontosabb, tiszta kezű asszony. Magával élvezet volna együtt dolgozni. – Hisz itt vagyok, amikor kell. – De én törvényesíteni szeretném magával az eljegyzésemet. – Csakhogy én törvényes viszonyokban nem válok be, főorvos úr. – S úgy is volt. Az tetszett, hogy a műtőben is megálltam a helyem, de a szabadságomat nem adtam oda semmiféle hivatalért. Amikor kedvesnővér Esmeralda helyett új nővért kaptunk, inkább örültem, mint búsultam a megritkult műtéteken.

A gyerekekhez vasárnap délutánonként kijött az anyjuk is. Ezek aztán ott benn a faluban is meglestek s kivallattak. A belgyógyászat öregjei velem üzentek haza ételért, takaróért. Egy-egy gyógyult beteg gondja is énrám maradt, a kikúrált bélhurutosoknak én vigyáztam a kosztjára, s egy-egy műtéti seb átkötését is magamra vállaltam. Így lassan a falu bajai közt is ismerős lettem. Szinte vigyáznom kellett, hogy kuruzslásba ne essek; a szegényebbek és fukarabbak a kelésüket is velem vágatták volna, sőt, előfordult, hogy szülni is velem akartak. Az orvosi bajok mellett előjöttek a családiak; zsarnok öregek, részeges férjek. Nem mondhatom, hogy nagyon érdekelt, amit így meghallottam. Nem úgy estem neki, mint aki bor helyett nyomorba temetkezik. Különösen a lelki bajok: azok az átgennyedt kötéseknél is jobban émelyítettek. De volt bennem valami – tán az, hogy túlestem rajtuk –, ami ezekre a szenvedésekre megnyugtatólag hatott. Megszoktam, hogy úgy járjam végig a falut is, mint egy nagy kórtermet, a sok vinnyogó, szakállas és nagy kendős csecsemőhöz lehajolva. Itt tapasztaltam először, hogy aki az életből kiért, annak hatalma van az életen. A megnyert nyugalom volt, ami gyógyított.

De minél több emberi baj fordult a gondozásom felé, annál nagyobb szükségem volt a szabadságra és magányosságra. A cenci szőlőhegyen túl a papok erdeje kezdődött. A kis tiszteletes engedélyt szerzett a cisztereknél, hogy bóklászhassak benne. Vettem egy biciklit; azt az erdő szélén bedöntöttem a bokorba, aztán gyalog mentem tovább a makkosban. A hatalmas fák őrizték az évszázados homályt. Ha itt-ott egy konda makkolt, azt könnyű volt elkerülni, messziről elárulták a kutyák. Egy-két órai séta után mintha karcsúbb és tisztább lettem volna, mint mikor kijöttem: a talpam, ahogy léptem, rövidebb ideig érte a földet, s könnyebben rúgott odább. Sokszor az volt az érzésem, hogy a szüzességemet kaptam vissza ezekben az erdei járkálásokban: illat és homály vette magát a csontjaimba; mindaz, ami a huszárpusztai séták s a cenciek közt történt, zavaros álomnak tűnt föl, amelyen én szűzen átsétáltam. Az embernek ott van az igazi otthona, ahol a természettől kedvet és bátorságot nyer önmagához. Amióta a papok erdejére odaszoktam, énbennem megfordult a kint és a benn. Nem azt mondtam, hogy az Otrubai házból rándulok ki az erdőre, hanem, hogy az erdőből, az én erdőmből nézek be Cencre, a kórházba, a kislányomhoz. Megtörtént, hogy ezekre a sétákra a kis tiszteletes is velem jött. Egyszer egy ilyen sétán, emlékszem, az esküvőm dolga is előkerült. Bennem volt egy kis csiklandás, hogy az egyháza miatt rápirítsak. Irigyeltem-e vagy lenéztem érte, hogy olyan jól érzi magát egy embernyájban. – Szép dolog volt az, mondtam neki, hogy engemet az a pap elküldött? Az egész házasságom alatt nem gyónhattam. – De most már gyónhatna, mondta ő mosolyogva. – Csakhogy az alatt a négy tilos év alatt megszoktam, hogy magam hordjam a bűneimet. – Azt hiszem, megszokta maga azt előbb is. – Mért? Nekem tán nem voltak bűneim? – Nem, maga pogány, magának nincsenek bűnei, csak természete. Mint ennek az erdőnek…

 

 

A kis tiszteletesnek nem volt egészen igaza. Ő sok mindent tanult; azonkívül férfi. A férfiak fogalmakkal néznek a világba. Vannak ilyen szavaik, mind frigid, pogány. Azzal ránk világítanak, s az a fényárnyék-kísértet, amit a sötétből kikapnak, azt hiszik, maga a dolog. Innen a nagy önhittségük és árvaságuk (ezt nem épp a mi papunkra mondom); a fogalmaik megnyugtatják őket; folyton fogalmaznak, és nem fognak semmit sem meg.

Én egyszerűbben látom a dolgomat. Vannak emberek, akik csak félig azok. Hogy többek vagy kevesebbek, arról nem érdemes vitatkozni. Az emberekben van egy mérték, nem is mérték, inkább valami langy, sok testből összefűlt meleg, amelyik azt mondja: mi, emberek ilyenek vagyunk. Én nem voltam ilyen. Annak a riadalomnak volt igaza, Fehérváron, a fényképész előtt: de hisz akkor én nem vagyok normális. Nem, valóban nem voltam az. Hogy miért: ezt nem tudnám megmondani. Az orvosoknak, gondolom, van erre valami elméletük. Hibásak a hormonjaink. De mi hiba volt az én hormonjaimban? Teherbe estem, a szülésem könnyű volt, a tejem sok: az az árapály, amitől az asszonyok asszonynak hiszik magukat, tizenhárom éves koromtól bennem is ott jár. Ők, gondolom, a szépséget is nedvekkel magyarázzák. Hát én a magam módján szép is voltam. S mégis más volt, nem emberi az összetételem. Az apám magános sétái, a Szeréna néni aggszűz lelke: két oldalról is gyűlt bennem a csönd, a holdfény, a riadalom. A testem alkalmas volt mindarra, amire más asszonyé. Sőt, ha hihetek Sanyi összehasonlításának, vonzóbb voltam a legtöbbnél. A lelkem nem tudott elegyedni a világgal.

Az ilyen embert nem szabadna arra kényszeríteni, hogy megmerüljön abban, amitől riadozik. A régiek tudták, mért csináltak apácákat meg papnőket. Ezek valóban arra voltak valók, hogy egy szent ligetben, csendes szentélyben éljenek, mint messze fülelő közvetítők a természet istenei és a halandók közt. Az ilyen lelkeket szentségtörés, csakhogy normálisak legyenek, az emberi nem közös pácában megbuktatni. Ahol egy szüzesség túlságosan sok borzadállyal védi magát, ott valami magasabb tiltja, hogy elvegyék. S ha erőszakot vesznek rajt, a szüzesség megbosszulja magát: mint sértett angyal szaggatja köteleit, amíg csak így vagy úgy – ha kell, gyilkosság árán is – ki nem tépi magát a szabadba.

Szegény Sanyinak az volt a szerencsétlensége, hogy egy ilyen lélekbe akadt bele. Amit ő az ő jó szeme nagy leletének tartott, az a szilveszteri bál jegyezte el a halállal. Ő igazán olyan volt, amilyen az ember: hiú, kényelmes, cigány, igazságkerülő, inkább jobb, mint rosszabb a többinél. Szinte nem is volt Sanyi, úgy folyt össze egy csomó Bodolai Ferkóból, tiszti kantinból, diákkonviktusból. A büszkesége is az volt, hogy az emberek a postán, az apja sírjánál, duhaj csárdásában magukra ismertek. „Ej, ez a Takaró Sanyi!” „A kedves, csupaszív Takaró Sanyi.” „A szegény ördög, Takaró Sanyi.” Mit tudta azt ő: mire vállalkozott, amikor el akart meríteni engem az ő őszinte, meleg, emberi, utálatos szerelmében. A szegény halandó sosem tudja vak nyúlkálásában, hol fogja meg a végzetet. A lehetetlen s a makacsság, mellyel nekirohant: ez volt az ő veszte, s ez – ha a sors rang is – életének szépsége.

Ma már sokkal több részvéttel gondolok rá, mint amíg élt. Ott tartok lassan, hogy megszeretem. Mialatt ezeket a füzeteket írtam, nehéz volt úgy írnom, ahogy akkor éreztem iránta. A legfölháborítóbb jeleneteknél mindig ott volt a kísértés, hogy ellágyulva felejtsem rajta a szememet. Ez nem az emlékezés szépítő hatalma. Nem az az önáltatás, mellyel híres, rossz házasok koszorúzzák mindszentekkor egymás kőoszlopát. Az én emlékeim, ahogy sötéten fölgomolyognak: pontosak. A megenyhítő távolság nem az időben van. És nem is a térben. Az én távolságom ez az emberi dolgoktól. Amíg a mi közös ágyunk volt, amiből fölkeltem s amibe lenyugodtam: a barátainkat, a lányomat, a csillagokat is Sanyi gőzén át néztem. Amióta itt élek Cencen – tele vagyok csönddel és erdővel –, Sanyi is egy lesz lassan a kisdedek közül: mint az irgalom tárgyán nyugszik meg rajta az emlékezetem.

A távolságnak ezt a tisztító erejét a legjobban Zsuzsikán érzem. Hogy fölháborított, amikor az anyaságomba próbáltam belefeledkezni. A Sanyi ujja, az ő szőrszálai, önző kedélyessége nőtt ki az ártatlanból. Az idén iskolába jön már, s pontosan olyan, mint amilyennek elképzeltem. Dicsekvő, mohó, olajos. A fiúkat, ezeket a csodalényeket csorgó barna szemmel nézi; csupa éhség, életkedv, semmi büszkeség – igazi rabszolga. A kis utálatos, gondolom magamban, ahogy fürdetésnél a csiklandós barna bőrén, a pihés keresztcsontján végigsiklik a kezem. De ezt nem váddal, a kihordó anyaméh fölháborodásával mondom, hanem mosolytalan, távoli, biztos szeretettel. Mert mi ő is, ez a kezem közt ficánkoló Sanyi? A lányom tán? Egy darab rám bízott, szegény emberiség.

 

1947

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]