Emberi színjáték

Első rész

Zoltán gyorsan tájékozódott, de nehezen ismerkedett. Megtanulta, hogy az életén átimbolygó dolgok két csoportba sorozhatók; a nagyobbik neve: mink, a kisebbiké: mások. A „mink” világa együtt jött vele abból a sötétségből, amely a tegnapon s a tegnapelőttön túl az időre borul. Ennek a világnak a dolgait éppúgy nem kellett megismernie, mint az ujjait vagy a haja színét. A „mások”-at meg ki veszi valóságszámba? Ha voltak is, nem tartoztak rá.

Olykor kiállt a kapuba; csizmás emberek jöttek arra, a kezükben meggyfabot, a fejükön hegyes szőrmesipka, s ilyeneket mondtak: „Aztán tudod-e, ki fia-lánya vagy?” „Hű, hiszen te maholnap sor alá kerülsz!” Ha egy karéj kenyeret majszolt: „Te kenyér, meg ne edd azt a gyereket!” Ha egy cséve főtt kukoricát rágcsált: „Hol szedted azt a furulyát, Zoli?” Zoltán ezekre a kérdésekre nem felelt; csak bámulta a zsíros barna embereket, visszaszűkölt a kapu fája mögé, s homlokába esett haja mögött riadt lest ült vad és mégis figyelmes tekintete. Mindent elhitt volna, csak azt nem, hogy e titokzatos mondásokba az ő értelmének is lehet bejárása. Hiába igazodtak a legbarátkozóbb mosolyba az udvarukba vetődő vénasszonyok orcaráncai, Zoltánt oda nem békítették a szoknyájukhoz. Pedig milyen mézszálvékony hangot csurdítottak a (löttyedt bőrlebenyekkel fölgirlandozott) torkukból. „Istenem, a Zoltánka az; mekkora a lelkem, menyasszonyt kell nézni ennek a legénynek.” Zoltán nem értette, mért mondják rá, hogy nagy, amikor kisebb mindazoknál, akiket ismert; menyasszonyt pedig egyet látott, az is cigány volt, s pántlikás legények kurjintottak a szekere elé. Miféle távoli értelem beszél ezekből a jövevényekből? Mit forralnak sárga homlokuk mögött? Miért dörgölőznek az ő világához, amely oly biztos egyformasággal hullámzott a szülei ágya közé toldott vasalódeszka s a kút melletti farakás egymásra hányt törzsei és tönkjei közt? Úgy érezte, egy életen át meglesz nélkülük. Az udvar volt a világ fontosabbik és elegendő fele; ami azon túl van, szembogártágító, valószínűtlen bizonytalanság.

Nem mintha az udvar kutya omlasztotta, sulykolt földkerítésén belül minden biztos és megnyugtató lett volna. Különös lakók éltek itt, akik erkölcseikben a kerítésen túlhoz szítottak, átmeneti lények a „mink” és „mások” világa közt. A koca például már majdnem betolakodószámba ment. Egész nap nem látta, s este zajos és porverő társaságban tért haza; a kapu előtt leszakadt a kondából, türelmetlen, györgy-györgy-kiáltással fordult az udvarra, nem nézett sem istent, sem embert, Zoltánt is fellökte, ha éhsége és a vályú közé került. A kotlós viszont soká takargatta a természetét, csendes és nyugodt volt, mint egy vándorló bokor, de egyszer csak szétvetette a szárnyát, csapta a port, Zoltánnak rohant, s a meztelen lábába csípett. Azóta kerülte őt, akárcsak a kapu előtt porfürdőző fehér madarakat, akikhez elég volt közelíteni, s egymás után föltápászkodtak, előretolták a nyakukat, de nagyon előre, mintha kétszer olyan hosszú nyakra lett volna szükségük, hogy ijesztő S-betűjüket kisziszeghessék.

E kiszámíthatatlan lények közt még Bodri volt a legmegbízhatóbb. Odasunyt a lábtörlővas mellé, feje mozdulatlan maradt, csak erőltetetten forgó szemei követték Zoltán útjait. Ha a közelébe ért, fölállt, megcsóválta a farkát, szája jóízűn szétleffedt, olyan volt, mint a rendelkezést váró jobbágyhűség, de mihelyt Zoltán kiért abból a körből, amelyen belül Bodri lojalitása szolgálatkészséggé borzolódott, újra lehasalt, maga elé rakta a mancsát, ráütötte a fejét, s csak akkor vakkant föl, ha idegenek erőltették a nehezen járó kiskaput. Bodri idegengyűlöletében Zoltán a maga érzései harcosabb bátyjára ismert, s hálás volt érte a kivénhedt kutyának. De Bodri is mozgott, s Zoltán első életelve így szólt: „Ami mozog, veszedelemmé válhat, míg a mozdulatlan dolgok ártalmatlanok.”

Minden dolgok közt a legállandóbb a fa volt, a kis udvar egyetlen fája, tele piros bogyókkal, amelyekből egy-egy el-eleresztette a fát, s hangos cuppanással plattyant el a földön. Ha magasból jöttek, s a túlérettség verte le őket, egyetlen vörös folttá tottyantak, mintha egy óriás permetezte volna gömbölyű vércseppjeit, de ha a fa alján üzekedő szelek fricskázták le, egészben értek le, s Zoltán is szüretelhetett. De azért a fa sem volt egyszerű és áttekinthető. Ha alá állt, ágakat és leveleket látott, amelyek egymást tiporva tolongtak fölfelé, egész a napig; ha oldalról kandított rá, beleveszett a háztetőbe, az égbe, s Zoltán nem tudta, hol kezdődik az egyik, hol végződik a másik. Titokzatos volt a fa is, mint a kút. A kút lefelé volt végtelen, a fa fölfelé. De vannak dolgok, amelyek előrefelé beláthatatlanok. Ki jutott tovább a pincegrádicsnál, ki ismeri a szerszámkamra mélyét, s mi van az almaleheletű első szoba küszöbén túl?

Minden tárgynak volt valami titka, amelyet csak fortéllyal lehetett kiszedni belőle. A mozsár hangos zokogással törte a cukrot és a mákot, a fa alatti tuskóban élin állt a fejsze, egy sarkán libegett, és nem zuhant le. Minden tárgy tudott valamit, amit Zoltán nem tudott, ezért tisztelte őket, s lefekvés előtt nekik is köszönt: „Jó estét, asztal, jójszakát, szita, aludj jól, csupor!” Ezeket a tárgyakat szerette; szelídek voltak, értették a szép szót, nem szeszélyeskedtek, csak a farakás alatt fölburjánzó csalán volt csípős, de az is mozdulatlanul csípett, nem úgy, mint a kotlós, aki meg is ijesztette az embert. Mert Zoltán nem a fájdalomtól félt, csak a veszedelemtől. A kés sebzett, ha hozzányúlt, de nem egyenesedett föl az asztalon, és nem ugrott Zoltánnak. Viszont a tornác oszlopai közt fészkelő fecskepár sose bántotta őt, de ki-kisurrantak a nádfödél alól, váratlan és nyugtalan íveket írtak a levegőbe, volt bennük valami kiszámíthatatlan. A fecskéket nem szerette.

Így épültek ki a „mink” világán belül a vonzalom hierarchiái. De mi lett volna ebből a világból „édesapám” és „édesanyám” nélkül? Ez a két hatalmas ember ölelte eggyé az udvart és a házat, ők terelték ólba a kocát, ők vágták el a csirke nyakát, ők védték meg a kerítést a szomszéd Pista tornászgyakorlatai ellen, elhessegették a gúnárt, ha Zoltán ingébe kapott, az ő kiáltásukra még Bodri is előveszi az ifjabbik inát, és kolonczötyögtetve szalad, parancs-lesni; az utca prémsipkásai is meglassítanak a kapu előtt, hogy minél érthetőbbet köszönhessenek nekik.

„Édesanyám” hosszú, hallgatag asszony volt, napestig eljárt egy mukkanás nélkül, legföljebb délben jött ki érte: „Zoltán, ebédelni!” Egész odament mellé, s úgy szólította. A kiáltás nehezére esett, nem úgy, mint a Gulyás Pista anyjának, aki levestálaláskor az egész utcát fölverte a csavargó fiáért. Nem volt már fiatal a Zoltán édesanyja, az ő nyakáról is hosszú bőrlebenyek lógtak, a keze inas-bogas volt, a lúg kipattogtatta, s halántéka gödriben fehéren csillant meg az idő. Zoltán úgy hitte, érti őt: ő darált kukoricát a csibéknek, meghámozta a krumplit, föltette az ebédet, enni adott neki, lefektette és megimádkoztatta. Rendezett és ellenőrizhető volt. Amit csinált, rögtön gyümölcsözött; amit mondott, annak gyakorlati s szemmel látható jelentősége volt. Talán ezért dobta őt félre a képzelete mint fölpusztított dobozt, míg a másik háziisten felé a titokzatosság lidérctánca vonta.

„Édesapám” el-eltűnt az udvaron túlba, s amikor hazajött, odatámaszkodott a tűzhelyhez. Ha haragudott, egy kanállal gesztikulált, s pirosabbra szította magát a tűzhelyajtó kicsapó lángjánál; ha meg jókedve volt, egy fej kukoricát zsurmolgatott, nevetgélve mesélt történeteket, amiket az asszony megadó, messze meredő szemmel hallgatott. Nem volt rá mosolya, ellenvetése, véleménye, de azért fontosnak tarthatta, amit az ura beszélt, mert olykor összevágta már a baromfiaknak a csalánt, mégsem ment ki, késsel a kezében várta, hogy édesapám befejezze a mondókáját. Zoltán különösen az anyján át érezte az apja jelentőségét. Ha dühös volt, mindenbe belekötött: „Miért áll itt ez a szakajtó? A disznó még nem kapott korpát! Mi lesz azzal a vacsorával?” Az asszony ilyenkor odébb állította a szakajtót, kivitte a korpát, a lábasokat tologatta, s még a kendőjéből kifeslő fürtjét is elfelejtette visszagyűrni. Máskor viszont megakasztotta dolgában az asszonyt. Odakacsmargott mellé, a derekára tette a kezét. Ilyenkor Zoltán anyja is lerakta a kezében levő vizeskannát, ottmaradt az ura oldalán, mint egyik igás a másik mellett, legföljebb Zoltánt hívta oda: „Ejnye, Zoltánkám, hogy áll rajtad a trikó?” Lehúzta a nyakába szaladt ruhát, egy pillanatra visszahozta a tekintetét a végtelenből, s végigtapogatta vele a fia gesztenyebarna haját.

Titokzatos ember volt a Zoltán apja, titokzatosabb, mint a kút vagy a cséplőgép, amely nyaranta a Gulyásék telkén zakatolt. Zoltán nem látta át az ügyeit; de mindaz, amit tapasztalt, határtalan fontosságát bizonyította. A kerítésen túli és kerítésen inneni dolgok egytől egyig őbenne futottak össze. Időnként férfiak jöttek a házba, megtörölték a lábukat a vason, s a Boda tisztelendő urat keresték. Bezárkóztak az első szobába, eleinte ők beszéltek, később az apja. Egy félóra múlva kinyílt az ajtó, s valaki kikiáltott: „Irmus, egy árkus papírt!” Az anyja otthagyta a mosogatódézsát; megtörölte az összefutó zsírcseppektől piszkos kezét, elébb a kendőbe, aztán a kötőjébe; a lakószobába ment, kiemelte a kaszniból a papírt, óvatosan, de így is rajtmaradt a két ujja nyoma. Amikor az emberek elmentek, nagyot köszöntek; azt mondták: „Köszönjük a szívességit, majd megháláljuk.” Este pedig asszonyok jöttek, akik récét, tojást, tejfölt hoztak. Ilyenkor tejfölös túró volt a vacsora, s a túróba paprikagerizdeket és kolbászkarikákat vágtak.

Zoltán ezekből a látogatásokból csak annyit értett, hogy az apja hatalom, akinek a jótéteményeiért egy réce sem nagy ár. De remélhette-e, hogy e jótétemények természetét megismerje? Kinyomozhatta-e az utakat, amelyeket az apja reggeltől délig és déltől estig bejárt? Álmélkodva nézte őt, amint az ételt levestől harmatos bajsza alá kanalazta, áhítattal forgatta a sarokba állított botját, s boldog volt, ha a dívány sarkán feledt kalapját a tulajdon fülébe szalajthatta. Az apja ritkán szólt hozzá, s ha szólt, ilyesféléket: „Ereggy, szolgám, hozd ki a pipám.” Vagy ha dühös volt: „Már megint a lábam előtt ugrálsz!” Nagy jókedvinek kellett lennie, ha hátba verte, hogy „húzd ki magad, micsoda katona leszel!?” vagy éppen a térdire ültette, s csettegtetve meglovagoltatta. Ez a lovagoltatás alig néhány percig tartott, s rögtönös ellenszolgáltatást követelt. Az apja ráhasalt a leszaladt rugóktól bordás díványra, Zoltánnak végig kellett tipornia, főleg a nyakát, ami a legnehezebb volt, mert minduntalan lecsúszott a lába a kiálló, hegyes csontokról, amiért az apja rá-ráförmedt.

Zoltán azonban e felförmedések ellenére is örült, ha tiporhatott. Ez volt az egyetlen testi gyöngédség, amely a szüleihez s a világhoz fűzte. Az anyja öltöztette, etette, imádkoztatta, de mindez olyan lezárt, befejezett, tovább nem vihető volt. Az anyjától csak azt kaphatta, amit kapott, az apjában azonban meglepetéseket szimatolt. Ki tudja, mikor harmatozza rá is jótéteményei egyikét, amelyeket a szőrsipkások asszonyai tejföllel és récével hálálnak meg? Minél jobban körülfogta a megszokottság, annál forróbb szomjúsággal tapadt az apjára, az egyedülire, aki parlag lelkét felszánthatja és bevetheti. S egy nap ennek a magvetésnek is szétrepültek a búzaszemei.

Zoltán néhány nap óta nem evett, álmos és nyűgös volt, köhögött, tüsszögött, s a szeme nem állta a napot. Behúzódott a szobába; a dívány sarkában vacogott, s folyt a könnye, noha senki sem bántotta. – Mi találta ezt a gyereket? – kérdezte az apja, amikor hazaért, s szokása szerint az asztalra könyökölt, fejét a markába hajtotta, hogy pihentesse az eszét. A váratlan kérdés az asszonyt is behúzta. A gyerek csakugyan a díványon feküdt, ő bizony azt tudta, hogy a farakáson játszik. – Mi lelt? fordult Zoltánhoz, mert az volt a házirend, hogy ő közvetítse az apa kérdéseit. – Fázom, nyöszörögte a gyerek, de föl se ütötte a fejét. – Az ám, mint a parázs! riadt föl az asszony, s hökkent farkasszemet nézett a félhomállyal. – Akkor csak gyújts ki, és fektesd le, morogta az apa; kedvetlenül, hogy az esti sziesztájának ilyen váratlan zökkenője támadt.

Az asszony behozta a konyhából a petróleumlámpát, fölhányta a csíkos cihájú ágyat, lecibálta a gyerekről a mándlit, elébe térdelt, s kifűzte a cipőjét. Amikor a trikót is lehúzta róla, fölsikoltott, de úgy, hogy a sikítás inkább egy hangos és rövid sóhajtás volt: Jesszus, vöröse van. Erre már a férfi is föltápászkodott, s odaballagott az ágyhoz. – Hol, hol? kérdezte bizalmatlanul, s ez a bizalmatlansága takart reménykedés volt, hogy talán mégsem kell új gondokba korbácsolnia az elnyújtózott tudatát. De bizony Zoltán vörösnek vörös volt, sűrű foltok babozták a testét. – Orvost kell híni, suttogta inkább magának az asszony, amikor az ágyba dugott gyereket betakarta. – Doktort? Mit csinál vele a doktor? A többi gyerekkel csinált valamit? Hozz ecetesruhát, s mosd le.

Az asszony csészealjba ecetet öntött, kikotort a sifonérból egy szalvétát, s végigdörzsölte a fiút. De a hallgatása a csendes emberek tiltakozásával volt vemhes, a férfi legalább háborút szimatolt belőle, s akár doktort is hívott volna, csak ne kötné a szava. Így csak föl-alá járkált, oldalt-oldalt kumott a takaró alatt kilázasodó gyerekre, a hüvelykujját a mellénye kivágásába akasztotta, göcsörtös ujjait a mellére kulcsolta, ami nála fejszétvető töprengés jele volt. Az asszony visszahúzta a székét az ágytól. Szívesen megcirógatta volna a fiát, hízelgett, duruzsolt volna neki, de öregasszony ő, ezt a kései gyereket igazán a véletlen csimpasztotta rá, huszonhét házas esztendő kínja messze vitte az ő hajdani gyermekasszonyi, macskás anyaságát. Három dacos fiúgyerek, egy bónás férj s a szerencsétlenség úgy kiöltek belőle minden gyöngéd mozdulatot, csókos közeledést, hogy érdes keze röstellt volna a fia selyemhajához érni. Egy figyelmes, merev tekintete maradt, azzal rebbent az új veszedelmek kapujára.

De az urába épp ez a rég ismert tekintete szúrt bele. Odabotorkált az ágyhoz, megfogta a gyerek kezét, s erősködött, hogy már nem olyan meleg. Az ecet jót tesz, nem kell ide az orvos. S hogy megoldja a szoba kínos szorongását, horgot vetett az emlékezetébe, egy pajzán aranypikkelyű mondatot húzott ki, s a fiának dobta: – No, mi az, öcskös? Meséljek-e a Zölddisznóról?

A gyerek megemelte a derekát, s lázas szemei elcsodálkoztak. Olyan volt ez a Zölddisznó-szó, mint egy bűvige, egy csodavilág szóból öntött kulcsa. Mért zöld a disznó, ha nem azért, hogy csodadisznó legyen? Nem az udvar erőszakos kocája, nem is a kerítésen túli disznók egyike. Zoltán ismerte a kondát: ezer aprózó láb szaladt a párhuzamosan előretörtető farkincák és ormányok alatt. Ezekért a disznókért a kapu előtt sziszegő ludakkal sem küzdene meg. De a Zölddisznónak már a nevében is csodálatos dolgok csillantak meg, talán épp az a bűvvilág, amellyel az apja a szőrsipkás embereket a hatalmában tartja. Lázas bágyadtsága lázas zaklatottsággá kavarodott. Zoltánka négy esztendős volt, s még nem hallott mesét.

Az asszony is fölfigyelt, bánatosan boldog meghökkenéssel. Nem hitte, hogy az ura valóban mesélni fog a Zölddisznóról, hisz a három nagy fiúnak is mindig ő mesélt, egyre rosszabbul s egyre kurtábban; az ura soha. Mégis kedves volt, hogy így belegurdította ezt a szót az estébe, az ő aggodalmába, a fia képzeletébe.

Legjobban azonban maga a tisztelendő úr lepődött meg, amikor a fia falat után kapó „meséljen”-je a felidézett Zölddisznót elébe állította. Egy szempillantással előbb még kedélyes szólás volt a Zölddisznó, megkockáztatott cirógatás. Most odaberzenkedett az ágy fölötti falra, zöld sertéi ezer felé álltak, óriás sünhöz hasonlított; az ormánya sárga volt, s agyarával egy fiatal fa sudara gyökét túrta. Boda tisztelendő úr, amióta kiobsitolt papból községházi írnokká süllyedt, tyúkpatvarokkal, falusi intrikákkal, vénemberes piszkálkodásokkal sarazta a képzeletét. Azt se tudta biztosan, van-e olyan mese, amelyik a Zölddisznóról szól, vagy tréfás szólás ez, amellyel a mesekérő gyerek nógatását ütik el. Már arra gondolt, hogy tréfába bujtatja az ígéretét, vagy legalábbis Piroskáról és a farkasról mesél, akikre homályosan még emlékezett. De Zoltán tekintetében a beígért Zölddisznó tükrözött, csalás lett volna a farkasról mesélni neki. Az asszonyra nézett. Az is annyi kétkedéssel volt hallgatag, hogy a tisztelendő úr felfortyant: Hát olyan senki ő, hogy egy nyomorult Zölddisznó is kifog rajta. Majd megmutatja nekik! „Volt egyszer, hol nem volt, volt egy erdő, de olyan kerek, mint… izé… a kalapom. De nem volt az mindennapi erdő, lomb helyett vellányi tüskék hajtottak a fákon, s olyan vékonyka út kacskaringózott köztük, hogy… hm… a lehelet is alig tért el rajta. Ebben az erdőben lakott a Zölddisznó.”

S csakugyan, ez az erdő a Zölddisznóhoz méltó lakóhely volt. S amint így beléhelyezte szörnyetegét a maga labirintusába, diákemlékei a görögségükből kivetkezett Theseust és Ariadnét is odalibbentették az akadozó nyelvre. Zoltán mohó figyelme lihegő kitartással követte a mesét. Itt elmaradt tőle, ott utánakapott, mint komondor. Százszorszép, a virágderekú királykisasszony, az erdő partján feküdt. Jött a Zölddisznó, a hátára kapta, fújó teste kinyúlt, mint a cérna, végigkacskaringózott a tüskés fák közt, s a rengeteg közepébe rejtette Százszorszépet. Persze, a hercegfiak is fogadkoztak, hogy kihozzák onnét, ki ők, de egyiknek sem sikerült, ott szikkadtak meg a kerek erdő tüskeágain. Most került sor a derék juhászlegényre. Ezen egy kicsit eltünekedett Boda tisztelendő úr. Hogy az ördögbe jut Jancsi a tüske közepébe. De amikor idáig nyújtotta a mesét, megtalálta a módját. Volt ennek a Jancsinak egy darva, sebesülten lelte a bozótban. Jancsi a saját ételén nevelte, amíg meg nem gyógyult, s akkor szélnek eresztette. Búcsúzóul azt mondja a daru: itt van egyik tollam, ha letépsz róla egy pelyhecskét, ott termek, s megsegítlek. Ennek a darunak a hátán jutott be Jancsi az erdő közepébe. Megvárta, amíg elhenteredik a Zölddisznó, akkor leereszkedett mellé, s a hasa csupaszába szúrta a gyíklesőjét. Azzal hopp, föl a darura, magával vitte Százszorszépet, de a Zölddisznó kincses szekrényét is.

Sok izén meg hümmön köszörülődött a mese, Andersen aligha veszi be a gyűjteményébe, de a maga helyén nem lehetett rossz, az asszony szeme is azt mutatta. Zoltán pedig csak hallgatott tőle, szabdalta, illesztgette szűk élete szegényes emlékképeit, hogy csinálhatna belőlük hozzá kulisszákat. Rengeteg fény zuhant rá, alig győzte szemmel, káprázott a feje, gondolat zavart gondolatot, nem győzte a sok új ismerőst, akik nemcsak a kocánál meg Bodrinál érdekesebbek, de apánál s anyánál is. Ez nem a „mink” világa volt, de nem is a „másoké”; meggyfabot és harapás nélküli. Mozgott s nem lapított benne karmos veszedelem, új világ, amelyben Zoltán minden csillogása ellenére is otthon érezte magát. – Mi az az erdő? kérdezte. Olyan, mint a temető? – S csakugyan a temető volt a falu egyetlen erdeje, s Zoltán járt már a temetőben halottak napján a nagypapa sírjánál.

A mesélőt földerítette a siker, s elmagyarázta, mi a különbség a temető-erdő s a Zölddisznó erdeje közt. Aztán a darvakról közölt gyér és részben hamis természetrajzi adatokat, majd a királyok társadalmi helyét világította meg, elég morcul, mert Boda tisztelendő úr, amióta a papságról leköszönt, vad köztársasági volt. Zoltánt még ezer kérdés bökte, de leintették, hogy aludjon, s ő le is hunyta a szemét. Az öregek kihúzódtak a konyhába; de a vén petróleumlámpa megkereste az ajtó réseit, vékonyka fénynyalábokkal pedzette a tilost. Csörgő villák és elejtett szavak lopták át az ajtón a kinti vacsorát, míg Zoltán lehunyt pillái mögött új kincseit rakosgatta. Most már tudta, mit várhat az apjától. Határtalan lelkesedéssel gondolt rá, akinek ilyen csodák laknak az ajkai mögött.

A „vörös”-nek titulált kanyaró hamar lehalványodott Zoltán testéről. Amikorra kitört, ki is adta a mérgét, de a beteg gyerek nem tudott többé mese nélkül elaludni. Két nap múlva fölkelt; a fölkelés a régi rendet jelentette, s Zoltán ezen az estén nem mert mesét kunyerálni. De meg-megfordult a helyén, a két diófaágy közé illesztett deszka föl-fölreccsent. – Mi az? kérdezte az anyja. – Nem tudok elaludni, s hogy mutassa, mennyire nem tud, még nagyobbakat hánykolódott. Akkor az apja ripakodott rá, hogy: – Aludj!

Zoltán most már mocorogni sem mert, de a megvont mese a kétségbeesésig zaklatta. Arccal borult a párnájára, és szepegett, s a két ágy vele rázkódott, úgyhogy az apja megint ráförmedt: – De hát mit akarsz, mi bajod? s kigyújtotta a gyertyát. Zoltán ott ült könnyes szemmel, torkából kétségbeesett búgás tört ki, s három felfohászkodó légvétel közt vacogta: – A Zölddisznóról… Mit volt mit tenni, az apa nagy morgások közt, de mesélt. S az asszony a lámpafüstös gerendára szegzett szemmel hallgatta a sziklából fakasztott forrást: az urából patakzó mesét.

Ez a jelenet, ha nem is pont így, de nap nap után megismétlődött. Az esti nyugalmában megzavart apa eleinte le akarta törni a követelődző fiút, nem mesél ő az istennek se, csak ne aludjék az a kölyök, majd elpáholja. Zoltán lehunyta a szemét, és nem aludt. Meg se kukkant, de makacsul nem aludt. Ilyenkor hallotta, amint az öregek fölülnek, az anyja fölébe hajol, s az apja megkérdi: alszik-e, aztán egy pillanatnyi szünet, ami alatt egy „nem hiszem”-et lehet bólintani. Erre az apja közvetlen őhozzá fordult: „Zoltán, alszol?” „Nem” felelte Zoltán. „Miért nem?” „Nem tudok.” Ekkora makacsság előtt minden józan ész megállt. A gyerek éjfélig is fenn virrasztott. Az apja egyszer megrázta és ráripakodott. Ez volt a legnagyobb gorombaság, amit a szüleitől elszenvedett, mert az öregek, ha nem is becézték, nem is verték. Egyikhez sem volt kedvük, se erejük. Zoltán sírva fakadt, s a Zölddisznó ezen az estén sem nyughatott.

Közben az apa mesemondó zavara is elült. Már nem kellett ködmönük sarkánál előráncigálnia a királyfiakat s juhászlegényeket. A mese magától ágbogazódott, s nehezebben állt el, mint eredt. Nem hasonlítottak ezek a mesék a könyvekbe írtakhoz. Boda tisztelendő úr nem támaszkodott hagyományra, s bevált trükköket sem ismert, ő maga faragta ki a mese legkisebb ágát is. Ezek az elemek többnyire fantasztikusan vadak és költőietlenek voltak, de olykor-olykor a poézis mellé is odahibáztak. A fűzfa elátkozott királyfi, s a herceg, aki botot nyesett róla, a karját vágta le. A garabonciásnak volt egy csodálatos szalmaszála, csak a földbe kellett szúrnia, s minden nedvesség belészaladt, így szárította ki a szegény parasztok földjeit. A harmat a csillagrácsos börtönében sanyargatott hold-királylány könnye volt, s a zápor a boszorkányok kiszakadt tömlőiből patakzott elő.

De akárhogy elindásodott ez a mitológia, összetartója a Zölddisznó maradt. A százszor ledöfött, fölpörkölt, szétpukkant Zölddisznó, aki, mint a szétoszlott párák, újra és újra összeállt, hogy új szegénylegények szúrják belé vitézségüket. Ez a győzelem azonban egyre bajosodott és bonyolult. Minden erő a Zölddisznó oldalán fújt, csörtetett, ármánykodott. Királyfiak és királyok is észbekaptak: inkább a Zölddisznó uralkodjon rajtunk, mint egy bugó parasztlegény. Zoltánnak egyre többet kellett szorongani a bürökkel fővő katlanok, mérgezett nyilak s hirtelen fölhasadó vermek világában. De az apának kellett ez a halmozott borzalom: rájött, hogy a mesék titkos bosszúalkalmak; nyílt és orv ellenségeiből a Zölddisznónak olyan testőrséget verbuvált, hogy a legsötétebb ázsiai kényúrnak is öröme telt volna benne. Elég volt arra gondolnia, hogy a szőrös karú gorilla, aki kókuszdiókat vagdos a jó emberek fejéhez: az ő principálisa, s mindjárt nagyobb lelkesedéssel eszelte ki a cselt, amellyel a derék juhász a gorilla-főjegyzőt a fáról leszedi.

Zoltánt ez a képzeletvihar egészen átalakította. A dolgok, amelyek eddig a lehetőségek viperafészkeiként leskelődtek, most a nemes és gonosz irányában lökődő, harcos erők lettek. Egy reggel, amint szokásos játszóhelyére, a farakásra kapaszkodott, az az érzése támadt, hogy erre a farakásra fölkapaszkodni nagy s a juhászlegényhez méltó dolog. A különálló törzsek roppant sziklák, a csalánfölverte rések: szakadékok, s az egyik akác magasban álló, elmetszett gyökerű tönkje: körülcifrázott vár, amelyet csak fokról fokra lehet bevenni. Lecsúszott a halomról, újra nekilódult, de most már nehezen vonszolta magát egyik szikláról a másikra, mintha minden lépése hihetetlen fáradtságába került volna. A vár bástyái előtt lebukott. A Zölddisznó rejtőzködött a kövek mögött, dühösen fente az agyarát, mindjárt rágördíti a legnagyobbik követ. Hirtelen rohammal a bástyára vetette magát, hatalmasat sikoltott, s csak a saját hangjára rezzent össze. Körülnézett és elpirult. Az édesanyja a konyhaajtóban állt, s őt figyelte. – Mit kiáltozol? kérdezte az anyja. – Megütöttem a lábam – hazudta a gyerek. Az anyja meglepett tekintete sajátságos bűntudatot vert föl benne; röstellte a játékát, amely bizonyára éppoly szégyenletes, mint amilyen gyönyörteli.

Ettől fogva vigyázott, hogy zajt ne verjen, de annál mélyebbre fúródott a kínálkozó gyönyörűségekbe. Rájött, hogy a csutaszár, a kifolyatott mákfej, elhullajtott léc: puska, buzogány, kard. Új szereplőket vont izgató játékába, akik a legkülönbözőbb helyekről lestek rá; úgyhogy ő csak óvatos csúszás-mászással, láthatatlanná tevő köpennyel, békává alakulással foghatott ki rajtuk. Holtfáradtan esett a levese mellé, alig várta az apja asztalbontó „hozd ide a pipám” kiáltását, hogy visszasurranhasson az udvarra, amely erdő, nádas és tenger volt a maga szűkösségiben.

Rossz idő, havazás sem tilthatta el őt színpadáról. Meleg, diákbátyjától rámaradt gyapjúujjasában a legfagyosabb napokon is kilopakodott. A hó is a képzelet tajtéka volt; tovább építhette a szembetűnően fukar valóságot. Sáncokat emelt belőle, sőt alakokat is formált, akiket aztán hógolyókkal dobált agyon. Este kékesvörös összegémberedett tagokkal szedték össze. Az anyja megfogadta, hogy másnap nem engedi ki. De eljött a másnap, kenyeret kellett dagasztani: az embernek annyi dolga van, s Zoltán már a harmadik hóvárat építette és tiporta szét engesztelhetetlen hősiességgel.

De akármilyen nagy hőssé nyúlt a maga világán belül, a kerítésen túlra most sem merészkedett. Télen nem ólálkodtak a kapu előtt sziszegő ludak, de a szomszéd házakból annál vadabb irammal csörtettek elő a kutyák, s a fedett községi kút tetején ülő varjakról is rettenetes titkokat tudott meg az apja meséin át. Ezek a kerítésen túl ólálkodó dolgok a felnőtt hősöknek valók. Ő még kisfiú, aki gyönyörteli előlegét szedi a későbbi harcoknak.

Egy bántotta csak: hogy nem oszthatta meg senkivel diadalait. Gondolt rá, hogy Bodrit vonja be játékába. Bodri mindig figyelmes volt hozzá, olykor bele-beleelegyedett Zoltánka rohamaiba, utánaugratott, megcsóválta a farkát, s elleffent szájjal várta, mi következik. Zoltán iparkodott megmagyarázni a helyzetet, de Bodri ostobább volt, mint az apja meséjebeli állatok; fölugrott, amikor le kellett volna sunyni, az eldobott buzogányt szájába kapta, s elloholt vele, hogy néhány pillanat múlva sündörögve hozza vissza. Zoltánt bosszantotta ez az értelmetlenség, rájött, hogy Bodri nem hős, s ezentúl, ha a farakás közelébe oldalgott, ráripakodott: nem mész, ami Bodrit néhány lépés távolságban tartotta; onnét vizsgálta rációkereső érdeklődéssel kisgazdája mozdulatait.

Egy március délután azonban új alak hatolt Zoltán életébe, aki éppoly kevéssé volt hős, mint Bodri, de nem loholt neki idő előtt a várnak, sőt eredeti ötletekkel szőtte még tarkábbra a farakás legendáját. Ennek az alaknak a megjelenése is oly meglepő volt, hogy Zoltán egy mozzanatát sem feledte el, sőt, épp ez volt az az esemény, amelyben évek múlva élete első határozott emlékét idézte vissza.

A fadúcos tornác lépcsőjén ült, s egy átlyukasztott csutaszárba illegette a bilickeforma fát, amelyet diákbátyja holmijából vetett elé minap az édesanyja. A bilicke a kard markolatát jelentette, mert Zoltánka képzeletét kezdte hámba fogni már az élethűség, s keresztfára volt szüksége, hogy a csutát kardként forgathassa. Tavaszindító gyönyörű idő volt, a hepehupás udvaron apró erecskékben szivárgott a víz, melyet a fagyott föld gyors kiengedése csordított ki. Annyiféle napot tükrözött, ahányféle pocsétába szaladt, az egyik nap kacsintott, mint az angyalok, a kút körüli tócsák napja azonban röhögött, mint egy belakott szörnyeteg. Zoltán úgy határozott, hogy a farakás bozót lesz, s ő egy úszó fatörzsön hatol a bíbicek fészkéhez. Apja tanúsága szerint a legkisebb bíbictojás székje helyén van az az aranykenőcs, amelyet elég a lúdlábkastély őrzőjének a szemhéjára kenni, s három esztendős álomba merül.

Egyszerre csak nagy kiáltozást hall. Az utca mind közelebb hozza az egymásba kántálló hangokat, s valaki a kerítés alatt mekegi: Alfréd, Alfréd. Utána mind több mekegés: Alfréd! Alfréd! Zoltán fölugrott. Habozott, hogy még beljebb meneküljön-e, vagy nyugodtan figyelheti a szülői oltalom közeléből a csúnya jelenetet. Alig háromlépésnyire a kaputól szepegő, vézna fiúforma állt, karéjban körülötte néhány nagyobb kamasz, köztük a szomszédék Pistája is. Alfréd, Alfréd, mekegte a szűkülő karéj a szégyenletes nevet. Nyilván annyira nem emberre szabottnak találták, hogy nem is kerestek külön csúfnevet; elég csúfnév ez maga. A kisfiú mint bekerített vad oldalt-oldalt pislogott, s a kapu felé hátrált. A szorongatók egyike lehajolt, a kapu megkoppant, de a visszahőkölő Zoltán elől a deszka elfogta a jelenetet. A szorongatottból minden eldugult bömbölése egyszerre tört ki. Zoltán látta, hogy az anyja is kirohan, karókarjával récehessegető mozdulatokat tesz, futtában kiáltoz, s a következő pillanatban egy sántikáló, bömbölő fiú ül a tornác följárójára, ugyanoda, ahol elébb ő tákolta a bilickét a csutaszárba. Az anyja vizet hozott, letolta a gyerek harisnyáját, bekötötte a sebet. Könnyen beköthette, a seb csak horzsolás volt. Annál nehezebben nyugtathatta meg a gyereket. – A Behr fia vagy? – kérdezte Bodáné. – Az. – Mit mégy ki magad, ha tudod, hogy csúfolnak? – Apukáék a vásáron vannak, azért. Ez a felelet ugyan illogikus volt, de Alfréd csakugyan azért bújt ki az utcára, mert egyedül hagyták apró házőrzőül.

Zoltán eltátott szemmel nézte ezt a csodalényt, aki magának Behrnek a fia. Behrt Zoltán is ismerte, helyesebben a Behr boltját, hisz ott volt a szomszéd köz szegletén. Elég nyomorúságos boltocska volt, amelybe a környékbeliek is csak akkor dugták be az orrukat, ha nem értek rá az Ungárig beszaladni. De ez volt az egyetlen bolt, amelybe Zoltánt az anyja magával vitte, s így a boltmisztérium a Behr név köré borzongott ki. Két üveghengerben állt ott a cukor: egyikben a lila színű, ibolyaszagú savanyú, a másikban a szivárványt játszó, ragyogó selyem. A falon titokzatos fiókok; borsot, paprikát, köményt, ki tudja, mit hoz elő abból a hatalmas vájt árumérőkanál. Itt árulták a légyfogót s a cipőzsinórt is. A pultra vetve szalagok és szövetek hevertek, parasztasszonyok morzsolgatták őket az ujjaik közt. Behr nagyon gazdag lehetett. Növelte rejtelmességét, hogy magát Behrt Zoltán még sohasem látta. Egy vörös hajú, szeplős arcú, szakadt, piros pongyolájú lány szolgálta ki őket, aki, mielőtt Zoltán anyja fizetett, a réges-rég leszakadt s csak a keretjéhez támasztott üvegajtóhoz szaladt, s bekiáltott: – Hogy a kávé? – Egy húsz a kiló, felelte egy reccsenő hang, melyhez Zoltán sehogy sem tudta a Behrt hozzáképzelni.

S most itt állt előtte a Behr fia, ha szenvedő hőseként is, de hőseként a borzalmas vadászatnak, amelybe Zoltán belehalt volna. Mint villámlás közben lepottyant királyfit, úgy figyelte a lépcsőkön szepegő, sebesült lábát tapogató fiút. Ami legelébb föltűnt, az a cipője orra volt. Hegyben végződött, mint a szivar, s ha az oldala tátogatott is, jelentősen különbözött mindazoktól a cipőktől, amelyeket Zoltán a vele egykorú gyerekek lábán láthatott. Ez a cipő gombos is volt. Alfréd a nénjétől örökölte, de Zoltán szemében éppolyan csodálatos volt, akár a tengerész bőrsipka, amelyet Behr öt éven át árult az üzletében, míg végre a fia belenőtt feje váltotta meg az elkallódástól. Hosszú pofácskájából két egérszem óvatoskodott ki a világba, orra és álla piros volt, mint a borjúké vagy a csikóké, s olyan puha, finom tapintatú is. Amikor beszélt, a földet nézte, s közben oldalt-oldalt pislantott, mintha kutya szaglászná a lábikráját. Zoltán látta, hogy ez a fiú új, finom dolgokat tud, amelyeknek ő hasznát vehetné, de azért a világért sem szólította meg.

– Most maradj itt egy kicsit, estefelé hazakísérlek, mondta Bodáné, miután bekötötte a fiút. Ismerte Behrék szokásait. A farnádi vásár napján becsuktak; minden családtag egy hurkányi cipőzsinórt kapott a hóna alá, s a vásár három sarkán kínálgatták a portékájukat. Nem akarta a gyereket egyedül hagyni az ijedelmével, hadd lézengjen az udvarban. Alfréd, mihelyt kissé megnyugodott, körülpislogott, s ébredő érdeklődéssel leltározta a feltűnő dolgokat. – Mi ez? – kérdezte, s a bilickével átütött csutára mutatott, amely a gáder dúcához támasztva várta az incidens végét. – Kereszt? S kérdéseiben annyi kíváncsisággal elegy idegenség lebegett, mintha tudta volna már, hogy a kereszt nem az ő érdekkörének a szimbóluma. Zoltán habozott, hogy feleljen-e erre a kérdésre. Következetesen nem felelt, ha idegenek kérdezték, talán kiérezte, hogy az idegenek kérdései csak cirádák: nem a felelet a céljuk, csak a kérdezés. Ez a kérdés azonban valóságos kérdés volt, az ő tulajdonára vonatkozó. Elfogultsága is megenyhült Alfréd tudatlansága előtt. Hogy lehet keresztnek nézni valamit, ami az élethűség fokozott igényei szerint is kard. – Ez kard, mondta szent meggyőződéssel, ami viszont Alfrédet töltötte el némi megvetéssel. – Én boltost szoktam játszani, mondta Alfréd, aki tudta már, hogy a boltosság sokkal mélyebb intelligenciát kívánó játék, mint a kardlapozás. Zoltánt magát is meghatotta a bolt szó, s némi szemérmetes vonakodás után belenyugodott: jó, játsszanak boltost.

Hátul a kerítés mellett garmadában rothadt az előző ősszel összesöprött levél. Alfréd lehajolt, s aránylag épebb példányokat keresett, kiteregette, és oszlopba rakta őket. Az eperlevelekre azt mondta: ezek koronások; a kerítésen átnőtt ákáchajtások levélkéire: ezek filléresek. Majd porból vízzel különféle formákat gyúrt. Egyik a hús volt, a másik a kenyér, a harmadik a kifli. Megosztoztak a pénzen és az élelmicikkeken. Te leszel a mészáros, én leszek a pék. S váltakozva jártak egymáshoz: kérek húst, kérek kenyeret. De míg Zoltán fillérekért adta a húst, Alfréd koronákért a kenyeret, úgyhogy csakhamar minden pénz és minden áru Alfrédhoz került.

– Adok kölcsön, mondta Alfréd. De Zoltán kijelentette, hogy ő aranykenőcsöt fog árulni. Az aranykenőcs a bíbictojás székje helyén van, s csak egy úszó fatörzsön lehet megközelíteni. S megmutatta az úszó fatörzset, amely egy harmadéve kivágott, pattogzó kérgű, nedves mohtól síkos akácfa volt. – Részt veszek a vállalatban, mondta Alfréd, s föltelepedett ő is a fatörzsre. Zoltán egy vastagabb rőzseággal evezett. – Dugd be a fejed, mondta, fennakadsz a kenyérfán. Alfréd csodálkozva nézte a barátját, de azért lehúzta a fejét. – Hallod a nádat? Az országbíró sír a nád alatt. Minden hajaszála egy nádhoz van kötve. Száz éve fuldokol, és nem bír megfulladni. – Az országbíró? kérdezte Alfréd, és tisztelettudón nézett a barátjára.

Zoltán képzelete ezen a délután különösen buján működött. Meg akarta lepni a barátját, s egyre bizarrabbra fonta a dolgokat, melyeket ő csak az apja szavain át látott. De Alfréd gyakorlati érzéke a tárgyhoz tért: – Mi lesz az aranykenőccsel? – Itt a bíbicek fészke, susogta Zoltán, mindjárt odaérünk. De vigyázz, mert a fészek körül aranydrót van, s ha megfogod, sündisznóvá változol. Végighasalt a fatörzsön, s óvatosan nyúlt egy rög után: Juj, majdnem hozzáértem, mondta s fölemelte a rögöt. – De most meneküljünk, mert a bíbicek utolérnek, s egyre gyorsabban forgatta az evezőkarót, fölállt a törzsre, hátra-hátra kiabált: – Jobbra kormányozz, húzd meg, aminek Alfréd tengerészsapkája meglóbálásával iparkodott eleget tenni.

– Itt a tojás, mondta Zoltán, miután csuromvizesre izzadt az evezésben. Üljünk ide a sziklára, s visszaült ugyanarra az akáctörzsre. Alfréd odahajolt hozzá, Zoltán megzöttyentette a bíbictojást, úgy ahogy az anyjától látta, s a rög apró morzsákra szaladt szét. Zoltán fölemelte a legnagyobbikat: ez az aranykenőcs, mondta. Odatartotta a barátja orra elé, s gyanakodva nézte, mit szól az hozzá. Alfréd ostobaságnak tartotta, hogy egy darabka rög, amelyet még vízzel sem gyúrtak össze, mindjárt aranykenőcs legyen, de érezte, hogy újkeletű s mégiscsak izgatóan kilátásos barátságukat játssza el, ha ellentmond. Ennek a dekája húsz korona, jelentette ki, s elhatározták, hogy a fillérek és a koronások mind-mind az Ungár boltoséi, s ők vakmerő vállalkozásokban szerzett kincseikkel csavarják ki kezéből a félelmetes tőkét.

Ezen az estén Zoltán el-elkalandozott az apai mese ösvényiről. – Mi az a karaván? kérdezte hirtelen. A karaván szót Alfrédtől hallotta, aki tiltakozott ellene, hogy a kávét a nádasból szedjék. A kávét a karaván hozza. Boda tisztelendő urat megütötte ez a kérdés. – Honnét tudod te, hogy karaván is van? – Csak úgy tudom, felelte Zoltán. Elpirult, és az anyjára nézett. Bodáné is elpirult, s kifordult, hogy kovászt készítsen a reggeli sütéshez. Boda tisztelendő úr elmagyarázta, mi az a karaván. De amikor eloltották a lámpát, s azt hitte, Zoltán is alszik, fölült s megkérdezte: – Irmuska, te meséltél ennek a gyereknek a karavánról? S egy epecseppnyi féltékenység csöppent a hangjába. – Én, mondta az egyszerűség kedvéért az anya. Örült, hogy a fiának játszótársa akadt, ha mindjárt a Behr fia is. Viszont félt, hogy az ura nem jó szemmel nézi a kis szatócs fiát, akivel tehetősebb hitsorsosai sem szívesen keveredtek.

Zoltán hallotta ezt a beszélgetést, s a szíve megdobbant. Mért hazudott az anyja? Hisz Alfréd beszélt a karavánokról. Nem lett volna szabad Alfréddel beszélnie? De hisz Alfréd apjáé a bolt, s Alfréd hegyes orrú cipőt hord. Ilyen fiúval érintkezni csak dicsőség lehet. Gonosz gyanú nyilallta át. Az anyja el akarja Alfrédot titkolni, hogy ő dicsekedhessen az új barát találmányaival. Az anyja tud főzni, tud csirkét etetni, de mért nem mondott még mesét, s mért nem játszott boltost? Lenézte az anyját, akinek sosem jutott volna eszébe, hogy a karavánokról beszéljen, s mégis magának orozta a dicsőséget. Elárulja őt? Milyen szívesen elárulta volna! De Zoltán gyenge volt. Hogy sértse meg azt, aki eteti, lefekteti, imádkoztatja. Ha az anyja megharagszik, ezek a rendezett szertartások az elhagyottság örvényévé nyílnak. A szellem meghátrált az anyag gyávasága előtt. De a kínos-kéjes, vergődő igazság annál vadabbul csapkodott benne: Édesapám jó, édesapám maga a juhászlegény. Én édesapámat szeretem. Hirtelen fellobbanása az apja párnájára vetette kigyúlt arcát, oly gyönyörű volt e becsapott, hatalmas ember közelében lenni. De az apja nyújtózott, az ágy megrecsegtette öreg bordáit, s Zoltán ijedten húzódott vissza a deszkára, mintha ölelésre tárt karjait taszították volna vissza.

Másnap délelőtt égett a sarka. Százszor fölszaladt a tönkvárba, hogy Alfrédot lesse, de a fiú nem jött. Megpróbálta a régi játékát, de a játék megízetlenült. A farakás farakás maradt, hiába nevezte ki az előző esti felvilágosítások nyomán oázissá. Délután, a hajigálós incidens órájában egy piros blúz jelent meg a kapu előtt. Hol a tornácot kémlelte, hol az utca felé fordult: nem jönnek-e a csirkefogók. Ez a piros blúz a Behr-lány pongyolamaradéka volt, s Behr azért vette föl, hogy a barátját elkábítsa. De Zoltánt annyira meglepte Alfréd szokatlan átalakulása, hogy gondolkodóba esett, vajon az igazi Alfréd áll-e a kapu előtt, s csak akkor intett neki, amikor Alfréd a kapudúc mögé merészkedett, s hogy az érintkezést megindítsa, levette a nagy üres savanyú cukros doboz fedelét, amelyet pozíciója megszilárdítására hozott magával.

– Mi az? kérdezte Zoltán minden üdvözlés mellőzésével. – Fagylaltcsinálógép, felelte Alfréd, hogy minden hallott dolog közül a legnagyszerűbbé avassa a dobozát. De Zoltán nem talált a fagylaltcsinálógépben semmi époszit. – Ez bomba, állapította meg. A bombát a sziklákba kell ásni, s attól a szikla szétröpül. Így is lett, betemették a dobozt porral, nagyot kiáltottak: bumm, s a két tenyerük fölfelé lapátolta a port, úgyhogy a hajuk is teli lett vele. Zoltán látta a Zölddisznót, amint a fatörzsek közt ijedten menekül tova, a féloldalán megpörkölődtek a tüskék. Most ejtette ki először a Zölddisznó nevet. Alfréd tudomásul vette, hogy a Zölddisznó várát robbantották fel, bár ez az új szó az ő kíváncsiságát is fölkavarta. Hagyta, hogy Zoltán kibeszélje a titkát, s Zoltán nem fukarkodott. Ő meg Alfrédet akarta elkápráztatni, s egy óra alatt az egész Zölddisznó-legendát odaterítette a barátja elé, aki higgadt közbeszólásokkal jelezte, hogy a Zölddisznó életkörülményeit legalább olyan alaposan ismeri, mint Zoltán.

Ezalatt Bodáné a gáder előtt mosott, a cigányteknő csapja alatt kicsiny dézsa állt, abba eresztették a szappanos vizet, míg a teknő partján fehér tornyokban gyűlt a kifacsart ruha. Oda-odapislantott a játszó gyermekekre. Ő szegény túl volt rég minden társadalmi előítéleten, s csontkarikás szemürege mélyéről, amely örök megdöbbenéssel keretezte tekintetét, édes enyhülésféle sugárzott a két összepajtáskodott gyerek felé. A játék nem érdekelte, de örült, hogy játszanak, s csak akkor szólt oda Alfrédnak, amikor a bocsátkozó szürkület az ura közeledő alakját vetette mindig éber aggodalmába. – Ereggy, mondta, már várnak otthon. Mire Alfréd egy szemrebbenés alatt elpárolgott, még a dobozát sem vitte magával.

Ez az új barátság azonban nem soká rejtőzködhetett el az apai figyelem elől. Egy este a telt szájú Kovácsné, akit pöfögésszerű beszédje miatt Habogó Kovácsnénak vagy csak Habogónénak hívtak, egy fedeles, fonott kosarat rakott le a konyhaasztalra. Ez a kosár szerény ellenszolgáltatás volt azért a szerződésért, amelyet Zoltán apja az urának fabrikált. De ha már meg kellett válnia a tyúkjai egyheti munkájától, Kovácsné kihasználta a vizitát. Széles árnyékát a konyha és a gáder közé helyezte, így biztosította be a tisztelendő asszony türelmét. Otthon a nyanya rögtön ráripakodott: ne habogj annyit, ilyen fiatalasszony, aztán liheg, mint a réce. Szegény Bodáné mit tegyen, ki-kinyitotta meg be-becsukta a tűzhelyajtót, szikár alakja hol fölbíborlott, hol merev tömeggé feketedett, belenyugodott Kovácsnéba is, mint annyi másba, közben szorongott is egy kicsit, s talán maga sem tudta, hogy Behrért szorong, aki az udvaron lebzsel s az uráért, aki már elindulhatott hazafelé.

Behr pedig épp elemében volt, s nem ért rá a szürkületet észrevenni. A játék mérlege, mely a heroizmus és kereskedelem váltakozva belévetett súlyai közt ingott, most őfeléje lódult. Leszedett egy bemohásodott és fölvedlett fakérgecskét. – Bársony, mutatta Zoltánnak, öt korona métere. Egyikük sem tudta, mi az az öt s mi az a méter, de Alfréd gyanította, hogy sok. Mindenesetre új, pompás anyagot fedeztek föl, néhány perc alatt az egész fakérget lekopasztották, az apró darabokat a földre teregették, gondosan összefoldták, ahogy a szűcs készíti apró vakondbőrökből a női bundát. – Ez török bársony, mondta Zoltán, aki a bársony szót csak a Török bársonysüvegem kezdetű dalból ismerte, amellyel diákbátyja süvítette teli utolsó nyári vakációja alatt az udvart. – Csináljunk belőle süveget, indítványozta kézenfekvő képzetkapcsolással. – Azt nem lehet, felelte a jobban értesült Behr, a süveg cukorból van. De ezt meg Zoltán nem értette. Nem merte egyenesen megcáfolni Alfrédot, hisz ahogy mézeskalácsházak vannak, cukorból készült süvegek is lehetnek. Tehát kitérően válaszolt. – Bársonyból is van süveg, tudod, török bársonyból. – Na jó, mondta Alfréd egy öröklött mozdulattal: legyen igaza neki. S kúpba halmozta a bársonyt, hogy az apja boltjában látott cukorsüveget utánozza. – A süveg belül üres, figyelmeztette Zoltán, de ez ellen meg Alfréd üzleti becsületérzéke tiltakozott. Azon a ponton voltak, hogy kölcsönösen bolondnak tartsák egymást, amikor egy váratlan hang rececsent a hátuk mögé.

– Hát ti mit míveltek! förmedt föl Boda tisztelendő úr. Nem az idegen gyerek hökkentette meg, inkább az, hogy a fia társaslény lett. A két gyerek azonban egyszerre egész világosan látta, hogy mérhetetlen kárt tettek, egy vagyont nyúztak le a kidöntött fákról. Ezek az akácok tulajdonképp azért hevertek itt, hogy ez a drága anyag teremjen rajtuk. A talpuk szilárd összefüggésbe került a földdel, a fejük a mellükre esett, sem elfutni, sem válaszolni nem tudtak, súlyosak voltak, mint a bűntudat. – Hogy hínak téged? fordult most Alfrédhoz az inkvizítor apa. – Behr Alfrédnak, felelte az Alfrédba nevelt névbemondógép, s kritikus orrgyöngye föl-lejárt, mint a fölidézett lelki válság manométere. – Azért el ne rídd magad, szólt az apa, aki nem állhatta meg, hogy el ne kacagja magát, oly komikus volt az előrecsuklott térdű, reszkető figura. Ez a kacagás Zoltán szívébe is jeget lékelt. – Mi az Alfréddal játszani szoktunk. Édesanyám is tudja. Alfrédot megdobták, és édesanyám azt mondta, játszhat, de édesapámnak nem szabad szólni. A mohát én szedtem, nem ő. Ő mondta, hogy nem szabad, de én nem tudtam. Az apa meglepetve hallgatta ezt a gyónást, s nagyot ordított. – Irmus! Az asszony karjai erre a hangra ijedt szárnyakká váltak, és izgatottan csapkodtak a tűzhely körül. Kissé kijjebb húzta a paprikás krumplit, mint aki hosszadalmas távollétre számít, s már rohant, átgázolt a széles és meglepett Kovácsnén is, mint aki két varázslat közül az erősebbnek enged. – Mért nem szóltál te róla, hogy ez a gyerek bejáratos ide? pattogta Boda. Az asszony ijedelme két egyszerű mondatba zökkentette szíve dilemmáját. – Olyan jól játszottak. Gondoltam, haragudnál érte. – Gondoltad a megmondom, mit, rökönyödött föl az apa. Szokatlan kedvesen nyugtatta meg a gyerekeket. – Csak játszódjatok, kisfiaim, mondta, noha este volt. Aztán új kitörésbe heccelte magát, s a Kovácsné jóestétjére ügyet sem vetve, a szobába vette magát, onnét szűrődött ki a dohogása. – A tisztelendő urat meg mi lőtte, szedte a kosarát a sértődött Kovácsné. – Ilyen, ha mérges, mentegetőzött félhittel a feleség, nem kell fölvenni tőle.

A tisztelendő urat senki sem számíthatta ki. Most a felesége kishitűségéért haragudott. Hát ördöge ő a gyerekének. De ugyanennyi erővel azt is kiáltozhatta volna: az kellene, hogy rám csődítsd ezt a pereputtyot. Szerencsére épp ma vette át azt a kis renumerációt, amit az uradalomtól kapott, így a mohatépő gyerek sem bőszítette fel. Az asszony mentegetőzéseiben az állt, hogy ő a fia egy szem játszótársát is elmarná. Mért? Mert a rőfös zsidó fia? Így ismeri őt a felesége? S egyszeriben az agyára zúdult szabadgondolkozó múltjának minden harciassága.

Zoltán sosem feledte el ezt a nevezetes estét. Egyike volt azoknak az első megnyilatkozásoknak, amelyekben az ismeretlen világ valóságai úgy nyilallnak belénk, mint hegyek a villám pillanatnyi világosságánál. Az anyja őt vetkőztette, hallgatagon húzta le lábáról az egyik cipőt, az egyik harisnyát, azután a másik cipőt, a másik harisnyát, azután a trikót. Akkor ráadta a hálóinget, s a hálóing alól cibálta le a nadrágocskát, korán kell a gyereket szemérmetességre szoktatni. Az apja ezalatt föl-lejárt, csosszantós lábával fölhúzta a lukas rongyszőnyeget, kétszer is kiakasztotta a lukból a lábát, s két fordulat után megint csak belekeveredett; közben hányta magából a szót, mint lapátolók a dohosodó búzát. – Itt tébláb mellettem harmincöt éve, s úgy ismer, hogy a rőfös zsidó nem ember nekem. S ez az én hitestársam. Igenis, én krisztusi ember vagyok. Krisztusibb, mint valamennyi püspök és esperes. Ha voltak is gyengeségeim, a putrizó cigányban sem tagadtam meg a testvéremet. Ez került az állásomba. A vetkező asszony felsóhajtott. – Béla, a gyerek előtt! A dühöngő kissé megcsitult, nem is annyira a gyerek, mint a Béla szó előtt, amely oly ritkán szállt el a hallgatag ajkakról. – A fene ezt a szőnyeget, dörmögte, s újra rázendített, de most már kerülte a személyes vonatkozásokat. Tudja meg, hogy az ő apja nem arra veti a követ, akire a hájfejű parasztok s a kaputos csirkefogók. – Szereted az Alfrédot? förmedt a fiú imádságába. – Szeretem, toldta Zoltán a szabadíts meg a gonosztól helyébe, melyet az anyja már elébe mondott. – Csak szeresd, fiacskám, szónokolta hirtelen pátosszal. – Én nem tiltom meg neked, s köhécselve élvezte meghatottságát. De a düh jó melege már ott volt a mellében, s egy „így ismersz te engem”-en megint nekilódult. Az asszony betakarta a fiút, megoldotta a dereka körül a kék klottkötény kötőjét. Levetkőzött, és várta, hogy eldűlt aszott teste az urát is ágyba szívja.

Zoltán nem sokat értett ebből a jelenetből. Azt se tudta, örüljön-e neki vagy bánkódjon miatta. A legfontosabb, hogy Alfréd idejárhat. Szereted? kérdezte az apja, s ő ráfelelte, hogy szereti. De voltaképp ki volt ez az Alfréd? Egymás mellett építették a két külön világukat, s ha összefűzték is a játékaikat, az a játék mindeniküknek mást jelentett. Mégis jó volt együtt játszani. Zoltánnak Alfréd, Alfrédnak Zoltán volt az egyhősű színdarab legszükségesebb statisztája. Az apja kérdését ő így fogalmazta: Akarod, hogy Alfréd ide járjon? s a szeretem azt jelentette: akarom.

Zoltán talán nem is szeretett senkit. A szeretet csendes, tapintható valóságokon pihenő érzés. Zoltán lelkesedett. S ez a lelkesedése a Zölddisznó születése óta egyre vastagabb sugárban ömölt az apja felé. Nem tudta, mi az evangéliumi ember, mi a püspök és mi az esperes, de az apja szavai mögött lobogó indulatot megértette, az anyjához vágott vádakat helyeselte. Az apja nagy, az anyja kicsiny. Az apja sok, az anyja kevés. Régente félt az apja kifakadásaitól, megrázta az emelt hang, most még ő sarkantyúzta volna. A gyermekek szenvedélyes igazságkereső igazságtalanságával állt az apja mellé, s amivel az öregedő férfi a mesterséges önérzetét csigázta, benne az anyját elejtő ítéletté lett.

A következő napok egyikén a tisztelendő úr megint játékban érte a két gyereket. – Mit játszotok, fiúk? kérdezte barátságosan, s az eltökélt demokrácia Alfréd vállaira rakatta a kezét. A gyerekek öt-hat tűzrevaló csutát szúrtak a földbe, az volt a nádas, mert ezen a délután Zoltán diktált, s a Zölddisznó a nádas szigetén lakott. Házat építünk – hazudta fülig vörösen Zoltán. Nem merte bevallani, hogy közös nagy titkukat, a Zölddisznót Behrnek is kimérte. Árulásnak érezte az esti meséket a farakásra ráncigálni. – Házat? csodálkozott az apa, azt nem így kell. S a hat csuta közül háromnak a végét behasította, úgyhogy a másik három belészorulhatott, leszúrta őket a földbe, kunyhóváz-szerűen egymásnak döntötte s összeillesztette. Ez volt a ház gerince. Azután előkereste a kamrából az ól tavaly leakasztott s közepén széthasadt ajtaját, kétfelől a csutának támasztotta, az lett a kunyhóhéj. Az egyik fél kikorhadt, tavaly az egyik disznó feje bele is szorult: ez meg az ablak, kacagott Boda tisztelendő, és beleerőltette Zoltánt a kunyhóba. A gyerek épp elfért benne, s Alfréd nagyot kacagott, amikor az ablakon egy foltnyi Zoltánt pillanthatott meg. Zoltán kicsinyesnek találta ezt a házépítést, nagyon is ház volt neki. Még izmaiban reszketett a nád közt somfordálás gyönyörűsége. Ha ebben a házban kinyújtózik, szétveti az egész alkotmányt. A tisztelendő úr egy botot kerített, rábogozta a zsebkendőjét, s a kunyhó tetejébe tűzte. Ez a hirtelen előbűvölt zászló már jobban érdekelte Zoltánt: egy zászló s egy szempillantás alatt.

Kár, hogy az apa nem folytathatta művészetét. Bodáné kijött a gáderre, s csodálkozva figyelte a gyerekek között gugyorgó emberét. A szeme bepárásodott; a szíve különös, meleg sugarat bukott föl, s ez a sugár egy kacagásfélébe szökött az ajkára. Olyan távolian csengett ez a kacagás, hogy Boda felhőkölt belé. – Maga mit leskelődik? rivallt rá a feleségire, aki zavarodottan szabódott, hogy maradjanak csak. De Boda vérvörös volt, úgy érezte, nevetségessé tette magát az asszony előtt. – Az a hízó még mindig nem kapott? Akkor inkább ma öljük le, ne élődjön itt hiába. Ehun a bordáját is kitapintani. Behr ijedten pislantott ki a ház ablakán, s legszívesebben elillant volna. Zoltán azonban konokul helyeselt. Igaz, mit leskődik. Most már világosan látta, hogy az anyja esküdt ellensége mindannak, amit a farakás jelent.

Másnap a Behr-boltos maga jött el a fiáért. Az ezerfiókos szekrénye nélkül nem volt valami imponáló. Mihelyt kihámozódott a bolt és a láthatatlanság kagylójából, az emberi megítélés alá eső halandó lett, s Zoltán óvatos kritikai érzéke is megérezte a gyönge pontjait. Ellenzős posztósapkája alól két feltűnően nagy fül kajlult elő. Ez a két fül sovány és kicsiny, az áll felé rohamosan hegyesedő arcot tartott. Olyan volt, mint két denevérszárny. A termete sem szökött szálba, egész aprócska maradt, de annál mozgékonyabb. Olyan részei is izegtek, amiket más ember beszéd közben pihentetni szokott. Derékban előre-hátra ingott; a súlypontját hol a jobb, hol a bal lábára lökte. Vörössége világított, s a napon minden szőrszála külön bizonyította vörös voltát.

– Eljöttem, tisztelendő uram, ezért a fiúért. Mondom neki, te Fredi, nem vagy te terhükre az uraknak? De a fiú erősködik, hogy nem, a Zoltánka is szívesen látja. Azért mondom, mert nem szeretném, ha alkalmatlanságot csinálnál. – Nagyon csendes fiú az Alfréd, szívesen látom itt, felelte leereszkedőn Boda. – Nagyon megtisztel a tisztelendő úr, hajlongott Behr. Hálát adhatsz az Istennek, Fredi, hogy ilyen úriemberek házába teheted a lábadat. Tisztelendő úr nem úgy gondolkozik, mint ezek a buta parasztok. Becsüld meg itt magad szegény zsidó gyermek létedre, fordult ismét a fiához, s élénk részletességgel ecsetelte azokat a magaviseleti óvszabályokat, amelyekkel a Zoltánka és kedves papája kitüntetésére méltónak bizonyulhat.

Ez a találkozó a két fiú viszonyát is átalakította. Zoltánt két dolog ütötte meg: egyik az az alázatosság, amellyel a hatalmas boltos az apját körülhajlongta. Zoltán titkon tartott tőle, hogy a sokfiókos Behr még csodálatosabb ember, mint az ő apja. Alfréd is ilyesmikre célzott. A két hatalom most egymás mellé állt, s Zoltán láthatta az erőviszonyokat. A másik dolog a zsidó szó volt. Ezt a szót már az apjától is hallotta, de a boltos Behr minden mondatában visszatért, az ember várta, ha egyből kifelejtette. Szegény zsidó gyerek létedre, a zsidó is ember: mit akar ezzel mondani? Egy alkalommal meg is kérdezte Zoltán. – Mondd, ti zsidók vagytok? Alfréd nyúlarcát elöntötte a születését megelőző szégyen. Utcai incidensek emléke szűkölt a szemeiből, ugyanaz a korai daccal elegy kínosság, amely akkor ült ki rá, amikor a kapunak szorították. – Igen, felelte s elmosolyodott. Ebben a mosolyban ott vacogott a kibúvó: én nem is vagyok egészen zsidó, csak pillanatnyilag kell zsidónak lennem. S ezen a napon szokatlan alázatosan követte Zoltán játékszenvedélyeit.

Zoltán jóérzése óvakodott attól, hogy a kínos percet még egyszer odaidézze kettejük közé, de érezte, hogy a másikban megtört valami: most fölébe kerülhet. S iparkodott is fölébe kerülni, nem mintha uralkodásra született volna, de annyira unta a kereskedelmet. S Alfréd maga is levonta a nagy találkozó társadalmi konzekvenciáit. Kezdte a boltosságot szégyenletesnek tartani. Görcsösen simult Zoltán ötleteihez, makacsul fogta a Zölddisznó-legenda minden szálát, s ő figyelmeztette Zoltánt egy-egy részlet következetlenségeire.

S Zoltán álmai most ugyancsak sarjadozhattak. A Gulyásék ákáca virágba borult, az ember várta, mikor rebben róla szét a gallyait megülő virágraj. Ha a határpalánk két deszkája közé kapaszkodtak, a legalsó ág a nyúlkáló tenyerükben maradt; arról csodálatos fürtöket téphettek, amelyek a földbe tűzve, tündérligetté varázsolták a farakás zugait. A ház háta mögött egy sor napraforgó jelezte a határt, a Gulyásék L-alakban mögéjük kerülő szérűje felé. Egyiket kitörte a szél, az anyja odaadta nekik, ők kimagvazták a tányért, s megtették griff-fészeknek. A szomszéd szérűn fölbúgott a masina. Pelyvás hajú leányok és bajszos, gatyás férfiak sürögtek a cséplő körül. Alfréd ott leskődött a napraforgókerítés mögött, hozta a hírt, s a gép, a kazal, a petrence beköltöztek a Zölddisznó mítoszába. Egyszer egy cséve kukoricát talált. – Bajusz – mutatta, de Zoltán rákötötte egy pálcára, s kijelentette, hogy lófarkas lobogó. A dolgok mesévé élésének a szakadatlan folyama indult meg. Csodálatos együttélés volt ez, akárcsak a remeterák s egyes virágállatok közt. Alfréd szívta a valóságot, Zoltán asszimilálta mesévé. Így a világ is átivódott a mese páráival; viszont a mesébe is beleékelődtek kellően át nem lényegült világvalóságok.

Zoltánt talán bosszantotta is a mesének ez az elszennyezése, de csak így szabadulhatott meg attól, hogy Alfréd fölfedezései el ne térítsék őket a nagy borzongásoktól: a harc, nyomozás, menekülés, ostrom izgalmától. Ha Alfréd kikapart egy kis tény-kukackát, Zoltán ráfútt, s a kukac sárkánnyá vált. A kukac azonban a sárkányban is ott lappangott, s a mesék is egyre közelebb ereszkedtek a valósághoz.

De Zoltánt Feri bátyja velős és élénk kritikái is rákényszerítették, hogy hadi jelvényeit, erdő-, vár- és ligetdíszleteit tökéletesítse. Ez a Feri aratás körül jelent meg a házban. A Gulyásék kocsija hozta meg, s már első este heves vihart kavart föl. Az apa majd szétrobbant egy írás fölött, amelyet Feri kissé kelletlenül vatatott elő a csomagjából. Bodáné könnyezett, s az apa a szegénységüket emlegette. Másnap reggelre azonban Feri képiről letisztult a szidás, övé volt a ház, s amikor Alfrédet meglátta, rátaposott a lábára s ráförmedt: – Nem mégy!

Alfréd szegény nem mehetett, mert a lábfején álltak, vinnyogott csak, mint a malac, ha az ól ajtajába szorul. Zoltán azonban egész súlyosságában fogta fel a merényletet, s az anyja után visított. A csöndes asszonyt vérig háborította a fia komiszsága. Csontos karjait égnek emelte, még valami hátbaverés-félét is mímelt vele. Feri nem tűrte, hogy őt egy zsidó kölök miatt hátba verjék, az apa liberálizmusa azonban két egyensúlytartó pofonnal felelt a fia fellebbezésére.

Mit volt mit tenni, Feri átengedte az udvart, ő különben is jobban érezte magát a Bolhási-völgyben rögtönzött futballpályán vagy a masina körül, ahol ő s a Horváth nagygazda fia a pusztuló asztag alól előijedező egerek hóhérául szegődtek. Ez talán még nagyobb élvezet volt, mint Alfréd kínzása, s Feri, nehogy sonki diák tekintélyét újabb pofon villámcsapása érje, beérte a homokvárak felrugdosásával. – Ez vár? mondta megvetőn, ez pucoktúrás, s belerúgott a kastélyba, amelyen pedig a torony is jelezve volt. Zoltánt ezek a kritikák elkeserítették. Nem látta be, mit vesződjön sáncokkal s lőrésekkel, amikor a vár úgyis őbenne volt, de azért iparkodott tökéletesebbet építeni. Így indult meg benne a sötétebbik élet, amely a bizarr én s a fölállított norma fájó súrlódása.

Közben a Zölddisznó legendája is átalakult. Az apa meséi megritkultak. Az esti szálak gyakran keresztezték a nappal szőtteket, a farakás a vasalódeszkát. A legszívesebben elszakította volna a köldökzsinórt, amely az ő világát az apjáéhoz fűzte. Most már Boda tisztelendő úrnak kellett erőszakolnia a mesét, ha valami lecsapolnivalója akadt. Egy ilyen alkalommal így szólt a fiához: – Tudod, kihez hasonlít a boszorkány? Az öreg Kovácsnéhoz. Zoltán nem is gondolt arra, hogy a boszorkány valakihez hasonlíthat, s a boszorkányban fölfedezett Kovácsné egyszeriben új ízt csent az egész legendába. Másnap ezzel a kérdéssel lepte meg Alfrédet: – Tudod, kihez hasonlít az öreg király? Édesapámhoz.

Alfréd viszont úgy találta, hogy a király kincstárnoka a boltos-Behr szakasztott mása. Egykettőre szétosztották a szerepeket. Csak Bodáné maradt ki a játékból, Zoltán szégyellte volna őt a mesék sötét hatalmaihoz hasonlítani, a jóságos királyné ellen pedig ellenszenve tiltakozott.

– Hát a Százszorszép ki legyen? kérdezte hirtelen. Csakugyan Százszorszépről az utolsó időben megfeledkeztek. Százszorszép volt, akiért a Zölddisznót ki kellett készíteni, de ő maga nem avatkozott a harcba, ő csak megmenekült, lusta perszóna volt, aki a legjobb szerepet választotta. – Százszorszép a Lottihoz hasonlít, használta ki Alfréd a rokon-elhelyezési konjunktúrát. Zoltán látta már a Lottit. Lottinak nagy, előreálló fogai voltak, s amikor mosolygott, harapott is. Mihelyt jobb Százszorszépet talál, Lottit meneszteni fogja. S nemsokára talált.

Zoltán egyre sűrűbben hallotta: „Na, Zoltán, őszre te is oskolás leszel.” A bejáratosak újfajta kérdéseket szedtek elő a gyerekek számára spórolt eszükből, mint: „No, Zoli, tudod-e, mibe kerül egy kétfilléres zsemlye.” Vagy: „Azt mondd meg, hogy kell a babból bábot csinálni.” Zoltán lapult, s az anyja válaszolt helyette: „Mondd, fíam, én még nem vagyok iskolás, majd ősszel kérdezze a bácsi.” Többször hallotta ezt a kifejezést: ősszel adjuk fel az iskolába. Idáig csak levelek feladásáról hallott. Hogy fogják őt feladni. Csak félig-meddig hitt az egész iskolaijesztésben. Ha emlegette valaki, elsomfordált. Ha nem érdeklődik, talán a felnőttek is lemondanak értelmetlen ötletükről. Az iskola ott lebegett a bizonytalan kerítésen túlban, talán nem is volt hely, csak távoli kínzások gyűjtőneve. Részleteket nem tudott, éppen mert görcsösen nem érdeklődött iránta, de ha téli délutánon a sulykolt földkerítésre kapaszkodott, táskás gyerekeket látott két-három évvel előre vett csizmákban hazafelé zötyögni. Ezek a gyerekek az iskolából jöttek. Hát lehet az, hogy őt is belelökjék ebbe a csúfolkodó, taszigáló, lármás paraszthadba?

Egy reggel azonban az édesanyja szokatlan gondosan sikálta meg; a sifonérból sötétkék ruhát hámozott elő, öt-hat éve vetette le a Feri bátyja, azóta ott lapult az apja ünneplője s az anyja selyemruhája közt, amelyet már csak a kegyelet őrzött az akasztón, hisz szétmegy, ha fölveszik. A ruha sok éves szekrényszagot hozott a testére, s Zoltán ezen a szagon át szippantotta be a nagy merényletet. Még sincs hát menekvés, az iskolát a szülei komolyan veszik. Ettől a szagtól elállt a hangja, s a teste elzsibbadt, egy fatest hurcolta dermedt rémületét az apja mellett. A főtér kerekes kútján szürkekéken csillogott a bádogfedél, s a néhai Erzsébet királyné emlékére ültetett kert elhagyott platánjai csillogón szűrték a reggeli fényt. De Zoltán csak az apja figyelmeztetését hallotta: – Aztán köszönj, ha bemégy. Hogy fogsz köszönni? – Adjon Isten jó napot, szepegte Zoltán, s a torkába ugrott a szíve. – No, azért. Ne mondják, hogy a Boda pap köszönni sem tanította meg a fiát.

Ott ballagtak a torony tövén. Zoltán tudta, hogy ebben a toronyban terem a harangszó, s innét jelzik a tüzet. Áhítatosan tekintett föl rá, még sosem állt így a lábában. Ez a pillanatnyi elbámulás segítette át a válságon. Észre sem vette, az udvaron voltak. A nagy, sivár telken tarka kendős asszonyok és csizmás parasztok ácsorogtak, a szoknyák mögül egy-egy pántlikás varkocs, nagykarimájú, füllapító fiúkalapocska kandított elő. Az apját a férfiak hangos adjon Isten, tisztelendő urammal, az asszonyok az utolsó pillanatban és a foguk közül előszivárgó jó napottal üdvözölték. A tisztelendő úr nem sokat teketóriázott, odafurakodott a rektorhoz, aki az ajtó előtt egy úrfélivel beszélgetett, s megkérdezte, leteheti-e a gyereket. Hatalmas szobába léptek, a szobát hosszú faalkotmányok rondították el. Mintha roppant vályúk húzódtak volna egyik faltól a másikig. – Maradj itt, amíg a kisasszony elültet, mondta Boda, s odanyomta a fiát a szélső padra. Utánuk mások is bemerészkedtek. Az asszonyok széles szoknyáikkal állták el csemetéik elől a visszavonulás útját, a férfiak, ha csak tehették, az udvaron maradtak, legföllebb a keresztvasas ablakon át kandítottak a maguk érdekeltségére. Itt is, ott is tiltakozó visítás, rémült „nem megyek”, szívszakajtó „brühühü” harsant föl. A legtöbbet nem lehetett a padba erőltetni, odasimultak az ajtó felőli falhoz, s ellenségesen figyelték a telő padokat. Zoltán azon érte magát, hogy az apja nincs a szobában: kitették a világűrbe.

Ilyen volt a helyzet, mikor a tanító kisasszony a szobába lépett. Harminc év körüli teremtés lehetett, de alig magasabb, mint egy jónövésű tanítványa. Csapott melle fölött aránytalanul nagy fej hordta a szemeit. Mintha az egész lánynak ezeknek a szemeknek a kék lángját kellett volna tartania. Hivatali szelídség s a test mélyéből felpatakzó szomorúság táplálta ezt a kékséget, amely valami különös optikai csalódás folytán szinte előtte járt a kisasszonynak. Sorba vette a szülőket, gyöngéden előpenderítette a gyermekeket, megkérdezte a nevüket, s a helyükre vezette őket. – Sárikám, ide, te Gyuri a Jancsi mögé. Jobbra a lányok, balra a fiúk. Első sorba az intelligencia gyerekei, hátrább a módosabb gazdáké, leghátrább a cigánysori szegénység, úgy ahogy a templomban ültek a szüleik. – Hát te ki fia vagy? fordult most Zoltánhoz, aki szipogva lapult a második pad szélire. Zoltán a biztató kékségre emelte a maga szemmé gömbölyödő fekete ijedelmét, mint aki tusakodik, hogy rábízhatja-e magát a fölötte lengő bokor kimosott gyökerére. – A Boda tisztelendő úr Zolikája ez, magyarázta Habogó Kovácsné, aki maga is föladta a Zsófikáját. – Azért nem kell úgy megijedni, mondta a kisasszony, s két szelíd ujja hegyével megérintette az arcát. – Ülj ide előbbre, s odavonszolta Zolit az első helyre, ami nagy bátorság volt tőle, mert így a jegyzőék Lajcsikája szorult a másodikra.

Amikor mindenki megtalálta a helyét, a kisasszony felszólította őket, elébük mondta a tanítás utáni imát, s egy-egy imatag után meg-megbezgette őket: – Mondjátok, no, mondjátok: add, Uram, hogy hasznunkra váljék. Egyik-másik rebegett is ilyesmit, de a legtöbb sanda gyanúval nézte a kisasszonyt, s félszemével az ajtóba kapaszkodott, ahol az anyák egymás hegyén-hátán lesték magzatuk szellemi indulását. Az imádság után szétbocsátották őket, s a kis rekruták, mint mágnes fölszippantotta reszelék, szívódtak a sokráncú szoknya mellé. – Jól vigyázz az útra, mert holnap magad jössz, figyelmeztette Zoltánt hazamenet az apja, s ez a figyelmeztetés egyszerre elpárologtatta a boldogságát. Ha legalább Alfréd is vele járna, de Alfrédet más iskolába adták, amin megint sokat lehetne gondolkozni.

Másnap reggel Bodáné mégiscsak átszaladt a szomszédba: – Gulyásné asszony, nem kísérhetné el a Pisti a Zoltánkámat? Nemigen jár el hazulról, s még elbódul. A Pista nagy, negyedikes kamasz volt, s Zoltán úgy reszketett az oldalán, mint a farkasra bízott bárány. Szeretett volna tiltakozni Pista ellen, de a fiú ott állt mellette, s nem mert. – Aztán vigyázz a Zolikára, kiáltotta mézes hangon a fia után Gulyásné. – Vigyázok, álnokoskodta Pista, de alig fordultak ki a sarkon, a szemébe röhögött. – Pocok, mondta, mert ez volt az első osztályosok neve.

Zoltán belenyugodott a névbe, s várta az elkövetkezendőket. Kicsi lelke csupa szemrehányás volt, haragudott az anyjára, aki cinkosul a Pista kezére játszotta őt. A helyettes bíróék új drótkerítése mögött egy hatalmas komondor csaholt. Az iskolába járó gyerekek voltak a gyöngéje. – Most odaadlak a Tigrisnek, mondta a csúfondáros Pisti. Zoltán kétségbeesetten húzódott vissza a kerítéstől, mely mögött Tigris föl-le rohamozott, s hol elölről, hol hátulról ugatta őket. Ha csak kutyatigris volt is, de tigris a Zoltánka idegeinek. Egyre közelebb szorult a drótkerítéshez, amely annyi volt, mint a semmi, látta a borzalmas szájat, s eszeveszetten fölsivalkodott.

– Mit csinálsz azzal a gyerekkel? csattant föl mögöttük egy vékony, de heves hang. Zoltán csak azt érezte, hogy a nyomás enyhül, Tigris szája távolabb kerül, s a tanító kisasszony kék szemei hajolnak fölé. A kisasszony az úgynevezett Cigánysoron, a falu szegény negyedében bérelt szobát magának s az édesanyjának, aki karosszékéhez kötött béna asszony volt. Onnét járt be reggelente. A Tigris torkába szorított gyerek, anélkül hogy ezt el is gondolta volna – az ő életét – a Világ torkát borzongta belé. Azt hitte, összekarmolja a kegyetlen kamaszt. – Fél a kutyától, mentegetődzött Pista a kegyetlen emberek cinizmusával. De a kisasszonyt nem lehetett megtéveszteni: – Pusztulj innét, méltatlankodta kék arccal, köhögésig ingerülten.

Zoltánt ez az eset végképp meghódította. Az osztály idegenség-tengerén a kisasszony szemeire csüggesztette magát. A szünetpercekben úgy helyezkedett el, hogy a kisasszony szeme körletében legyen, s ha bele is elegyedett a gyerekek játékába, félszemével ezt a nagy segítséget biztosította. Olykor a kisasszonyt elhívták. Zoltán egyszeriben tőrök, hurkok és cselek szövevényiben ült, vacogva eszmélt az osztályra, a csizmás fiúkra, akik a csúzlijukkal kavicsokat röpítenek, s a folyton vihogó lányokra, akik a fülüknél hordják a szájukat. Miért néznek úgy rá, mintha szégyenletes dolgokat tudnának róla? Az osztály olyan, mint a nádas, de a kisasszony dolgai tiszták és egyszerűek. Az ember a szájához teszi az ujját, és azt mondja: I, begörbíti az ujját, és azt mondja: Cé. A számológépen pörög a golyó, s kettő meg három öt. Még az imádságnak is más íze van, ha reáakaszthatja a szemét, s úgy mondja: „Miatyánk, ki vagy a mennyekben”, mint otthon az ágyban, álmosan, az anyja monoton hangját követve. Már egy zsoltárt is tud: „Szívemet hozzád emelem”, énekli bizonytalan, kisikló hangon, s úgy hiszi, tudja, mi az, a szívet fölemelni.

Behr csodálkozva látta, hogy a Zölddisznó-legenda rég elhanyagolt ágai újra fölfrissülnek. Százszorszép a legváratlanabb módokon avatkozik a válságos pillanatokba. Tigrist egy fölemelt ujjával megbénítja, maga a Zölddisznó két térdre ereszkedik, ha a pálcáját felé dobja. A két gyerek újabban ritkán került össze. Délelőtt-délután iskola, s az esték egyre rövidebbek. Gyakran esett, a farakás többnyire síkos volt, olyan keveset ugrálhattak rajta. Zoltán mind kevesebbet beszélt a várak őrtornyairól s mind többet Százszorszépről.

Alfréd, aki a boltosságról is lemondott barátja kedvéért, mint fegyvernök is fölöslegesnek érezhette magát. A juhászlegény egyre kevesebbet vitézkedett, s annál többet tett más helyette. Elég volt odaülniök a farakás szélére, s Százszorszép elkészítette nekik a boldogság tejbenrizsét. S ez a Százszorszép Alfréd szemében még mindig a Lotti vörös haját hordta. Zoltán a világért nem szólt a kisasszonyról: ugyanaz a szemérem volt ez, amely a farakás gyönyöreit is eltagadta az apja elől. Egy szűkebb titkot hord ő a farakás titkán belül: titokfellegvárat, amely egészen az övé. Behr érezte, hogy a barátjában idegen erők hatnak, s kutyahűséggel simult hozzá. Ó, Behrnek új, fájdalmas szégyent kellett tanulnia. Nemcsak hogy abba a másik iskolába járt, amelynek csúfolódással szegett az útja, de ott is ő a legutolsó, mert ő a Behr fia, akit a megvetettek is megvetnek. Mit tegyen szegény Alfréd? Föláldozza az egyéniségét, s mint az iskolában a tanító úr szemrebbenését, a farakáson is föltétlen parancsként veszi Zoltán minden szavát, csakhogy a Boda Zoltika barátja maradhasson. De sikerülhet-e ez?

Zoltán ragaszkodása a tanító kisasszonynak is szemet szúrt. Ha végignézett az osztályon, egy ráleső bizakodáson akadt meg a tekintete. Mindenki fészkelődött, de Zoltánt bronzból öntötték. Tüzes fekete arca elragadtatva fordult a katedra felé. A kisasszonyt édesen nyugtalanította ez az elragadtatás. Harminc éve él, s nem akadt szem, amely angolkór elrútította törpeségén barátságosan pihent volna meg. Hajnalonta verejtékben ébredt, a beszéd nehezére esett, és egy-egy fenyítő mondat után zsebkendőt tartott a köhögése elé. Anyja szélütötten, félig hülyén mint élő holttest ült a karosszékében. Megette, amit elé raktak, s tagolatlan hangon közölte egyre makacsabb kívánságait. Sehol egy ölelés, amely melengetné. Csak az iskola, csak az iskola, s ezek a falusi gyerekek olyan nehezek, darabosak. Mily szívesen szorította volna anyaság reménye nélkül elfonnyadt keblére Zoltán gyermekfejét. De nem tudott meghittséget teremteni kettőjük közé. Az órákon ritkábban szólította, mint mást, s ha Zoltán felelt, máshová irányozta a szemét. De néha, amíg a fiúk az udvaron bilickéztek, vagy az utolsó-pár-előre-fuss izgalma ült föléjük tanító néninek, beszaladt a tanterembe, s az ablakból leste a kedvencét. A fiú ilyenkor félre-félrelesett az ajtó felé, a bilickének melléje ütött, s az előrefussra, noha utolsó pár volt, helyben maradt. – Játsszunk künn a bárányt, fordult ilyenkor a gyerekekhez. Rá se nézett Zoltánra, de ő is beállt a láncba, s úgy rendezte, hogy ő foghassa a kisfiú kezét. Apró alkalmakat eszelt ki, hogy Zoltánnal néhány barátságos szót válthasson, de amikorra rákerült a sor, torkában akadt a beszéd. Összeszedte a gyerekek palatábláit, s Zoltánt vitte be a kicsiny, kamraszerű helyiségbe, amely egyszerre volt tanári szoba, szertár és tanügyi múzeum. De amikor a fiú csak állt, s figyelmesen, parancsvárón nézett reá, megint csak azt mondta, amit múltkor is, azelőtt is: – Jól van, kisfiam, elmehetsz.

Most már egyre többet jutott az eszébe otthon is. Türelmetlenséggel támadt önmagára. Joga van-e ehhez a gyöngédséghez, joga van-e valakihez, aki szereti? Könnyesen szorongatta a párnáját, s szívós haditervet eszelt ki, hogy fog a fiúval beszédbe ereszkedni. Másnap idegességtől kimerülten, fejfájósan ült a gyerekek közt. Nem hallotta, mit beszélnek s a kórusban mondatott zsoltár közepén csodálkozva neszelt föl, mint aki másutt ébred, mint ahol lefeküdt.

Egy nap az utolsó óra olvasás volt, s ő készakarva a katedra fiókjában felejtette az ábécés könyvét. A gyerekeket sorba állította, elköszöntette, s odaszólt Zoltánhoz: – Ejnye, Zoltánkám, nem hoznád ki az olvasókönyvemet, az asztalon felejtettem. A gyerekek hangos „Isten áldja meg” közben kisorjáztak, s a tanítókisasszony is visszasurrant a terembe. – Nem találom – mondta Zoltánka, aki tanácstalan farkasszemet állt az asztallal, amelyen a könyvnek lennie kellett volna. – Talán a fiókban van, hebegte a kisasszony; kihúzta a fiókot, s míg nyugtalanul lapozta a könyvet, a reszketésére közömbösséget erőltetett, s úgy vetette oda, mint aki szívességre szívességgel válaszol: – Hát szeretsz, Zoltánka, iskolába járni?

A fiú nem felelt. Volt valami szokatlan és nyugtalanító ebben a hangban, ami összemarkolta a szívét. „Mi?” kérdezte újra a kisasszony, s mintha csak most venné komolyan a kérdést, fölvetette a könyvből a szemét, Zoltán mellé állt, s a hajába mélyesztette az ujjait. „Szeretek”, felelte a fiú, s reszketve várta, mikor szabadul meg a hajába tapadó ujjaktól. – No, csak szeress, én is szeretlek téged, nyögte fejvesztetten a kisasszony, s lehajolt, hogy megcsókolja a fiút.

A két gyermek arca egy pillanatra összeért. Szerették egymást, s ez a pillanat mégis borzalmas volt. Zoltán közvetlen közelről érezte a másik test verejtékszagát, az idegen női haj érintését. Cirógatástalan gyerekkora, öreg szülői szomorú ridegsége, az a test-idegenség az ő teste és minden más test között: iszonyodó kiáltásba csuklott. – No-no! hebegte megsemmisülten a leány, mint akinek a szíve utolsó gyökerét metszették el.

Zoltán émelyegve, szédelegve támolygott haza. A farakás varázslata megtört. Ez az elhibázott csók, mintha élet és álom tragikus összeütközése lett volna. Behr hiába emlegette a Zölddisznót. Zoltán legföllebb bilickézni akart.

Zoltán nem akart többé a farakásról hallani, de a rajongó elrévülés, melybe a farakáson belékóstolt, követelőzött. A mese kihalt, de az élet titkokat derengetett előtte, egész titokszövevényt. Ami elébb a Zölddisznó birodalma volt, az Apai Titok bozótjává alakult át.

Zoltán a szüleivel sosem járt templomba, de vasárnap reggel gyakran látott párba fogózott, ünneplős lányokat, amint a cipőjükből kiduzzadt lábukat nyikorgatva siettek el a kapu előtt. Fodros réklijükön csattal odatűzött szekfű vagy viola fityegett, s a szabad kezük a nyolcadrét zsebkendő mellett zománcos táblájú könyvet szorongatott. A könyvecske jobb sarkán ezüstkehely díszlett, Zoltánnak sok éven át ez a kehely jelentette a vasárnapot.

Az iskola aztán őt is átvezette a templomba. Roppant helyiség volt a templom, tíz ház is elfért benne. Ők a kóruson ültek, mégis meregetni kellett a nyakát, ha a mennyezet aranybetűiig akart pislantani. A hátuk mögött hatalmas csövekben dübörgő énekszó bőgött. A rektor nagy vállrándítások közt nyomkodta az orgona fekete-fehér sávocskáit. Gulyás Pisti s egy másik kamasz fújtattak, de derekasan kellett fújtatniuk, mert ha abbahagyták, rögtön kiállt a szusz az orgonából is. Ilyenkor a hívek a kórusra néztek, s a rektor dühösen ripakodott a fiúkra.

Zoltán a kórus szélén szorongott, az énekmutató tábla közelében, s noha kisiskolás volt, lehetőleg visszahúzódott az első sorból: félt a párkánytól, amelyen túl a templom üressége tátogatott. Két nagyobbacska gyerek válla közt kandított át a párkány világvégén. Az előtte állók össze-összebújtak meg szétváltak, hol az ő hátukat látta, hol a templomot, de ez csak fokozta benne a nagyság érzetét. Különös, tiszteletgerjesztő világ volt a templom. Az a sokféle asszony, ember, leány, legény, aki az utcán kiabál, vihog, sír és siet, itt elsimul, mintakertté csitul, ahol a kórus alá vannak ültetve a tarka kendős lányok, a rag alá a fekete vénasszonyok, a túlsó félen a polgárok tubarózsa fejei bólogatnak, s az orgonával szemben a másik kóruson a legények darázsfészke csügg. Még a kisiskolás lányoknak is megvan a helyük, ott csücsülnek legelöl, s az úrasztal terítőjét nézik a meredt kis szempillájuk alul. Hosszú, támlátlan padjaik rózsaszín pántlikaként szegik a felnőttek tábláit.

Aki azonban a legjobban érdekelte, az a tisztelendő úr volt. Hogy méltatlankodott, amikor először mutatták neki. Az iskolába járása második vagy harmadik napján történt. – Köszönjetek szépen a tisztelendő úrnak, intette őket a kisasszony. Zoltán szíve megkondult: jaj, az édesapja van itt. De hiába tekintett körül, csak egy nagy fekete embert látott, közömbösen haladt el az udvaron lézengő gyerekek közt, akik hangos kórusban bőgték az „adjonistenjónapot”-ot. – Ez nem a tisztelendő úr, bizonygatta a mellette álló jegyző Lajcsikának. De Lajcsika ismerte a tisztelendő urat, hisz járatos volt hozzájuk, s megvetéssel nézte az elébe ültetett első gyereket, aki még ennyit sem tud.

A templomban újra ott találta a fekete embert, s a lökdösődő fiúk megint azt mondták: – Vigyázz, mármeg a tisztelendő úr is idenézett. Mekkora hatalom volt ez a másik tisztelendő. Az egész templom neki épült, az emberek őérte vettek új ruhát, s őérte sereglettek össze. Nem is a kapun jött be, mint a többiek, külön ajtaja nyílt a papház felé. Amikor belépett, az iskolás lányok felálltak, az első sorban ülő úrfélék is meghajoltak, a tisztelendő úr meg épphogy visszabólintott, s külön fafaragásos, bársonyterítős padba ült, ki a szószék alá. A zsoltárból is kivált a hangja: meg-megsarkantyúzta az öregek húzós énekét, s biztató pillantásokat vetett, ha a ritkább dicséreteknél ki-kihagyott a gyülekezet ének-mersze. Még az orgona tempóját is ő diktálta fel-felvetett tekintetével.

A második ének után fogta a könyvet, selyemtalárját a karjára vette, s lassan, kimérten nekiindult a katedra lépcsőjének. Úgy szabta a lépéseit, hogy akkorra helyezze el a biblia fölé a jelzős imakönyvet, amikorra az öreg Varga bácsi is kikanyargatta a maga cifrázatát. Az öreg Varga már csak kék bibircsókos tömeg, olyan mint a puffadt gomba, de negyven évet kurátoroskodott, tőle senki fia el nem veszi a cifrázatokhoz való jogát. A sorokat már nem is énekli, csak az utolsó taktusnál kap bele, s a szőlőhegyen gyűjtött egyheti erejét erre a legutolsó cifrázatra tartja, amelyet az imádság-felállást megelőző pillanatokban bocsát az elcsendesült boltok alá. Olykor a tisztelendő úr előbb helyezte le az imádságos könyvét, mint Varga bácsi a szufla-fölöslegét; ilyenkor megigazította a könyvben a hímes jelzőt, összeszedte az arcát, mint aki most szippantja össze az áhítatot. De ha megkésett két lépcsővel, nem volt szükség erre az összeszedelőcködésre, egybekulcsolta a kezét, s azon pillanatban szétbocsátotta a hangját a gyülekezet fölött.

S ez a szétbocsátott hang nem volt mindennapi! Fékevesztett, tisztító elem tombolt a nyáj fölött, amely leeresztette, összedugta a fejét, mint birkák a viharban. Ha Zoltán előrébb lett volna a nyelvtanban, e süvöltéshullámoktól gyakran számon kérhette volna az elszakított alanyt vagy állítmányt, s szánhatta volna a befejezetlen körmondatokat, amelyek reménytelenül hullatták szét a mellékmondataikat. Fantasztikussá rojtosodott, szaggatott, összegomolyodott volt a szellemvilág, amely szavai árján rongyos vitorlákkal imbolygott tova. Hol a természettudósokat idézte az úrasztala elé, hol a világ hatalmasai ellen dörgött, s mindez oly reménytelen mutatvány volt, hisz nem akadt ember, aki egy kukkot is értett volna a monológból. A hang pótolt mindent. Ez a hang, amely az elállt orgona helyén harsant fel, egy másik orgona volt, de mennyivel emberibb, majdnem: állatibb; sírt, jajgatott, mint madárdal vagy farkasüvöltés.

Zoltán újra és újra föltette a kérdést: vajon az ő apjából kikerülne-e ez a hang? Hisz az ő apja is tisztelendő! Sőt az apja az igazi tisztelendő, ez csak valami bitorlóféle lehet. Lappangó érdekellentétet szimatolt; az apja sérelmére elkövetett jogfosztás volt ez a kettős tisztelendőség. Szeretett volna mindent tudni, de nem merte a dolgot megpendíteni. Hol van az ő apjának a temploma? Hol van az ő apjának a gyülekezete? Hol van az ő apjának a hangja? Férfiak, akik megfordultak a házuknál, és süveglevéve érdeklődtek a tisztelendő úr után, ott gubbasztottak a hátsó sorokban és a tiltakozás minden jele nélkül adták át magukat a papi hang fürdőjének. Ezek az emberek nem találtak semmi összeférhetetlent a kétféle tisztelet közt? Mit tudtak azok, amit ő nem tudott? S mi volt az a titokzatos delej, amely mégis a házukba szívta őket?

Egy este új emberek állítottak be hozzájuk. Zoltán nem állhatta meg, kipottyant belőle a kérdés: – Mit csinálnak ottbenn a bácsik? Az anyja csodálkozva fordult feléje, mint aki egy végleg elintézett világrendben új nyugtalanságot észlel. – Szerződést, mondta egyszerűen. Ezt a szót nem értette. A kisasszonytól hallotta, hogy az Isten szerződést kötött a zsidó néppel. Miféle szerződést köthet az apja ezekkel az emberekkel. Nyomozni kezdett a dolgai után, s ez annál nehezebben ment, mert kérdéseit csak magának tette fel, s magának is csak félig és homályosan. Zoltán nem tartozott azok közé, akik kérdésekkel döfködik oldalba a felnőtteket. Ő a kérdést hívatlan tolakodásnak tartotta, a nagyok fellegvárához támasztott létrának, amelyet azok jogosan ellökhetnek. Ő nem kérdezte, inkább kitalálta a világ tényeit. Ezért volt a világa zavaros, mint a mese vagy az álom. Néhány óvatos felvilágosítás talán hosszú esztendőkre megnyugtathatta volna, amíg az egész igazságnak a szemébe nézhet. De Zoltán nem firtatta a nagyok dolgait, vagy ha igen, a kérdései távol jártak attól, amire kíváncsi volt. Így a feltevéseknek, gyanúknak és tévedéseknek új bozótja szövődött körülötte, amely éppoly valószínűtlen volt, mint annak idején a farakás bozótjai.

Egyre izgatottabban találgatta, puhatolta, hol jár, mit csinál egész nap az apja. Mint ahogy a nap fölkel és lenyugszik, az apját is elvitte s visszahozta egy másíthatatlan rend. Reggel később indult, mint ő, s délben később is jött meg. Az ebédtől felállt, és csak az este vetette vissza. Ez az este télen messze benyúlt a sötétségbe. Az udvaron kupacokban állt a hó, s ők az anyjával a konyhatűz kisávadzó fényénél spórolták a petróleumot, Az utca kutyaugatással jelezte a távoli házak életét. Fölkerekedett valahol az ugatás, és egyre közelebb ért hozzájuk, mintha egy kutya-Attila továbbította volna hírpostáját birodalma végei felé. Ilyenkor az anyja fölegyenesedett, száraz mutatóujját az arca elé tette, s azt mondta: „A!” Ha a csaholás tovább szaladt, visszadőlt szibillahelyzetébe, s várták az új postát. De ha az udvar hava is fölropogott, a végelgyengült Bodri is föltápászkodott zsákkal kibélelt kosarából, s vidáman nyítt a gáderon, akkor előre húzta szemén a kendőt, felállt, s azt mondta: „Apád!” Az apa végigcsoszogta a gádert, hümmögött, krákogott, s első útja a tűzhelyhez vitt. A vas lemezei közt kiszivárgó fény pirosan világította át előrenyújtott pergamentenyerét, s a lábairól patakokban csordult a hólé.

Honnét jött ilyenkor? Régebben sosem figyelt a felnőttek beszélgetéseire, most minden szót elkapott, hátha a rejtélyes útra vonatkozik. Ívekről, kivetésről, jelentésről hallott, s a jegyző ki nem maradt egy mondatból sem. A jegyző: Lajcsi apja volt, Lajcsié, aki oly komiszul éreztette vele, hogy neki kellene az első gyereknek lennie. Miféle viszonyban van az apjával a jegyző? Egyszer ezt a mondatot csípte el: „Az egész községháza megbolondult.” – Mi az a községháza? kérdezte másnap Behrt, akivel e téli hónapokban csak véletlenül találkozott. – A községházán fizetik az adót, felelte a jól értesült polgárocska.

Az adó, persze, szóból csinált vakablak volt, s Zoltán nem merte a tekintélyét új kérdésekkel kockáztatni. A községháza talán egy másik templom, ahová úgy viszik az emberek a pénzüket, ahogy az iskola templomába az énekhangjukat. Az apja baldachinos szószéken ül, aranybetűk alatt, s az emberek az úrasztalára teszik az erszényüket.

De a községháza nem templom, még tornya sincs: ezt egy áprilisi délután tudta meg, mikor az anyjával a temetőbe ment. Bodáné már délelőtt letördelt egy-két gallyat a háza előtti apró kert egyetlen jázminbokráról. Gulyásné néhány nárciszt nyújtott át a kerítésen, s jázmin, nárcisz egy ördöngös drót segítségével apró kerek koszorúba állt. De az utak latyaktól csillogtak, s Bodáné félt a temető-út kátyúitól. – Kerüljünk a községháza felé, mondta, s rojtos aljú szoknyája egyik sarkát kissé fölemelte, nem annyira a sár ellen, mint megszokásból; ha sár van, az ember fölemeli a szoknyája sarkát.

Zoltánnak a szíve is a torkába ugrott. A községháza! Leste a tornyot, de a torony elmaradt. – Messze van még a községháza? kérdezte az anyját; s az izgatottságtól könnyek sajtolódtak a szemébe. – Nem ismered a községházát? Ott volt a szegleten, s a szoknyát eleresztő kéz egy oszlopos házra mutatott, amely mellett Zoltán gyanútlanul vitte el a kíváncsiságát.

A temető akácai és ecetfái szélben kavarogtak. A koszorút egy zöld zuzmóval porhanyós keresztre akasztották. Az anyja gyöngédet lökött rajta. – Imádkozz a kis Vilmikáért. Ő a te húgod. Szegény asszony a tizenkét éve elhalt kétesztendős lánykáját a felcseperedett fia húgának érezte.

Zoltán imádkozott. Aztán imádkozott a nagypapáért is. Közben a szomszéd sírt nézte, azon hatalmas, szekrényforma márványkő állt, a kövön kibontott hajú kislány fényképe. – Ez ki? kérdezte (ezen a napon már másodszor kérdezett), miután lerobotolta az imát. – Ez a jegyzőék Erzsikéje. – A Lajcsiéké? Zoltánt ez szíven ütötte. Az ő Vilmikájuk keresztjét csak az imádság s egy szál drót tartja össze. Hogy égette a harmadik kérdés: A mi Vilmikánknak miért nincs köve? S a negyedik s az ötödik: Ki az a jegyző? S a jegyző édesapámnál is nagyobb?

Egy hónap sem telt belé, s ünneplőbe öltözött a család. Tágas parasztudvarra mentek, ahol fekete férfiak, szembehúzott keszkenős asszonyok ácsorogtak. A konyhaajtó körül sűrű rajokban áramlott az ember. Az egyik kijött, a másik bement. A bemenők összeszorították az arcukat, a kijövők csendes áhítattá lazították a komorságukat. Az apja is bement, s amikor kijött, a négy legény vitte fémkoporsót támogatta a félkezével. A koporsót egy fekete posztóval leterített állványra rakták s szipogó asszonyok, és leszegett fejű férfiak sereglettek köré. Egy zömök, négyszögletes fejű, bizalmatlan tekintetű fiatalember idősebb asszonyt vezetett ki a karján. Az asszony, mihelyt a küszöbre lépett, fölsivalkodott, s görcsösen hajtogatta: – Én édes, jó uram!

Egyszerre honnét, honnét nem, a másik tisztelendő is előpenderedett, ott állt fekete talárjában a koporsó mellett, megvárta, amíg az asszony elnyugszik, a normális beszéd hangfokára állította a hangját, s apró tőmondatokkal maszkírozta el készülő szózáporát. Szinte látszott, milyen erőfeszítésébe kerül a kitörni kész hangot visszanyomnia. Néhány perc alatt el is ejtette a gyász gyeplőit, már megint a templomi hangján beszélt, emlegette az özvegyet, a fiút, a menyet, az unokákat, s minden mondata után új és új zokogásroham csuklott föl a gyászolókból. Mintha két elem versenye lett volna ez a beszéd egy lezárt koporsó fölött; a legősibb dráma: szónok és felelő kórus egyirányú párbeszéde.

Zoltán várta, mi lesz. Ott állt a két tisztelendő szemben egymással, köztük a koporsó. Úgy érezte, most kell eldőlnie a nagy párbajnak, ki az igazi kettőjük közül. De nem történt semmi. A legények fölemelték a halottat, ők utána kanyarodtak, fekete emberek végtelen sora közt lépkedett, s még neki is apróznia kellett, hogy együtt maradhasson az anyjával, aki szorítás nélkül, de állhatatosan fogta a kezét. A falu figyelme a vonuló menetre döbbent, a kapudúcok mögött asszonyfejek bukkantak ki, az udvarokon lézengő emberek megálltak, a fölvellázott gané is megállt a kezükben, a fehér fürtjeiket vető akácok is megállították nyugtalan zajlásukat.

A temető dongó darazsai és cikcakk-író pillangói ellenére is mélységesen komoly volt most. Frissen hányt gödör szélére tették a koporsót, az emberek egymás hegyén-hátán tolongtak, beletapostak a kihányt sárga földbe, s elnyelték a szomszéd sírokat is. A tisztelendő úr imádkozott. A rektor szembeállt néhány fiatal parasztlegénnyel, énekeltek, a koporsó egyszerre eltűnt, majd konok zuhogás verte fel a fákon túl a végtelenig szaladó tavaszt, s ásók kék acélja csillogott a sírba hányt rögök közé. A tisztelendő úr az özvegyhez lépett, aztán a többi rokonhoz, és sorra kezet fogott velük. Na, most állt belé Zoltánba a lélegzet. A két tisztelendő egymás felé fordult, szótlanul kezet fogtak, és nem történt semmi.

– A Boda-pap is kibékült a bátyjával, csak azt várta, míg meghal, jegyezte meg mögöttük egy menyecske. – Juj, ne beszélj, itt áll a felesége! súgta a marka mögött a másik. Zoltán ebből a néhány kaján szóból tudta meg, hogy a nagybátyja temetésén volt.

Temetés után harmadnap átjött János, így hívták a négyszögletes fejű, vastag nyakú embert. Zoltán tanúja volt a nevezetes találkozónak. – Előbb is megtettem volna, Béla bátyám, de amíg édesapám élt, nem bánthattam meg, s kinyújtotta a kezét. – Neki is nehéz természete volt, jegyezte meg később, s aztán hagyta, hogy a bátyja beszéljen helyette is.

Zoltánnak székeket kellett kihoznia, s ott ült a két férfi a beálló szürkületben. Boda-pap szívén átcsapott a kibékülés enyhülete, mégiscsak rokona volt ez az erős, komoly képű férfi, s jólesett előtte kiáradnia. Az meg el se mozdította a fejét. Ült, és semmi sem árulta el, mit váltanak ki benne a bátyja szavai. Pedig rég kívánta ezt a napot. Két kis családja volt már, fia-borjas ember, s még nem rendeződött el az életével. Kalauzra volt szükség, aki eligazítja a tulajdon indulatai közt. Mint gyerek megszökött, a negyedik faluból zsuppolták haza. Mint surján kamasz, fölutazott Pestre, hogy ő kertész lesz, az anyjának kellett hazakönyörögnie. Mint katona, bezupált, az apja ment utána; máig se tudja senki, mit tett s mit se, hogy hazaküldték a legényt. S a húszéves harag elállta előle az egyetlen tanult embert, aki rokona volt, s túllátott a disznótoros és névnapos parasztboldogságon. Most eljött hozzá, itt ült komolyan s türelmesen, mint aki figyeli az orvost, hogy tesz-e érte valamit.

S ha nem is fölös gyakran, de a látogatásai meg-megismétlődtek. Minden héten be-beállított. Zoltán ilyenkor már szaladt a székekért. A tisztelendő úr hamar fölheccelődött, égette a szék, föl-le sétált, úgy ágált a szobormerev férfinak, míg Zoltán a gáder szélére gugyorodott, mímelte, hogy ostort csinál, vagy egy csúzlin bajmolódik, s mohón leste az apja minden szavát.

Zoltán ezekből az elorzott beszélgetésekből tudta meg, hogy az apja haragszik az emberekre. „A világ a gazság iskolája”, hallotta egyszer. „Ha minden nyak megtalálná a maga kötelét, kevés volna az erdő akasztófának”, másszor. Zoltán még nem gondolkozott azon, hogy az emberek jók-e vagy sem, de egy titkon leszűrt meggyőződés szenvedélyesen helyeselt. Nem nyomták-e őt is a helyettes bíróék kerítéséhez, s Lajcsi nem akasztott-e a hátára cédulát? Mi volt az, ami az emberektől elriasztotta? Az apja nevet adott neki: a rosszaságuk.

– Példa rá az én esetem is, kiáltotta föl egyszer Boda. Zoltán úgy érezte, hogy az Apai Titok hirtelen fölnyílt barlangszája elé került. De János ismerhette az esetet, s nem szólt. S talán Boda tisztelendő is félreértette ezt a hallgatást, mert visszahúzódott, mint aki világgyűlölete sérelemgyökerét mutatta meg, s a másikban gúnyt lát fölvillanni. Általános dörgedelmekbe csapott. Nagy összeomlásról beszélt, amely kiveri az embereket férges óljaikból, s bibliai idézetekkel tűzdelte még zordabbá az emberiséget megtisztító forradalmat. Ezek az idézetek az ő ajkán egész másképp hangzottak, mint a tisztelendő úrén. Annak az idézetei pukkantak, mint a petárda, ezek szúrtak, mint a lándzsahegy.

Hát az apjának is van esete? Miféle eset lehet az! Bizonyosan a gonoszságé. A rossz emberek csalták őt kelepcébe. S a gyűlölet világosságával látta a másik tisztelendőt, akit a gyülekezet az apja helyett emelt maga fölé. Ugyanazt a haragot érezte, amit akkor, amikor a kisasszony vezényelte, hogy köszönjetek szépen a tisztelendő úrnak. De miért fogtak kezet a koporsó fölött?

Még semmit sem tudott, de már kész volt benne az évekre szóló érzelem. Az apja jó, az apját a rossz emberek bántották, elvették tőle a templomot, amely az övé. S szenvedélyes imádat hullámzott fel benne az apja felé. Ez az imádat már nem volt a Mindenhatónak szóló tisztelet, amely egyetlen hatalmi forrást ismer, és az előtt borul le. Nem azt jelenti-e ez az eset, hogy az apját kijátszották, gonosz, alattomos, de mégiscsak erősebb erők kerültek fölé? Szánalom vegyült a bámulatába. Az apa, ki idáig az ótestamentum szigorú omnipotense volt, a kereszt megtört mártíristenévé vált.

A szülei éjjente arra ébredtek, hogy remeg velük az ágy. Felültek; a remegés elállt, de néhány pillanatnyi csönd után elharapott sírás rázta meg csuklásszerűen. – Bajod van? kérdezte önnön hangjától másodszor döbbenve meg az öregasszony. De Zoltán nem felelt. Esztendős magyarázkodás is kevés lett volna hozzá, hogy e zokogás mögé okot állítson. S Zoltánban oly szűken állt a szó. Színlelt inkább, s Bodánét egyenletes, mély lélegzetvételek nyugtatták meg a fia álma felől. – Rosszat álmodott, motyogta.

Zoltán ezen az őszön már nem járt a kisasszony elé. Az iskolának három tanítója volt. Az elsősökkel hadd egye a méreg a kisasszonyt, az legalább megtanítja írni, olvasni, imádkozni őket, ha el is hektikásodik. Akkor pihenhetnek három évet, az öreg Bordás tanító gondoskodik róla, hogy a pihenésük zavartalan legyen. Amelyik meg olyan stréber, hogy az ötödik-hatodikat többre becsüli a kukoricaszedésnél és krumplikapálásnál, azt a rektor gyógyítja ki az intellektuális fennhéjázásból.

Zoltán eleinte örült Bordásnak. Amióta a kisasszony csókja szétfútta Ariadne-Százszorszép páratestét, nem volt hova függesztenie a segélybiztosító tekintetét. Ez a kékség rögtön befüggönyöződött, mihelyt ő kereste. De Zoltán nem is kereste. Kínos fegyverszünet feszült közébük. A kisasszony nem tette le őt, első gyerek maradt, de ha nem kellett, nem szólította. Ha sorba mondták az imádságot vagy a zsoltárt, nem Zoltánon kezdte, aki pedig első volt, s ha hozzá ért, csak intett, hogy tovább. Megtörtént, hogy Zoltán elvétette az olvasást, ilyenkor nem javította ki. Azóta nem szólít, mondta magának a mellőzött fiú, de hogy mi az az azóta, arra mind kevesebbet gondolt. Néhány hónap alatt kemény tok lett ez az „azóta”, amely kiszigetelte lelkéből a semmiségében is borzalmas emléket.

Ez után a kínos fegyverszünet után Bordás a béke volt. A maradék szorongások is elzsibbadhattak. Zoltán az első napokban úgy érezte, hogy a nagyiskolának fehérebb a fala, mint a kisiskoláé volt, a padok is világosabb zöldek, s a falra aggatott ócska térképek hétszínű mosolyai egy ráleső jóakaratnak. Bizakodva kereste a tanító úr szemét. Ehhez a nagy föllélegzéshez igazán csak egy szilárd pont kellett, hogy egészen boldog legyen. De a Bordás tanító szemét nem volt olyan könnyű megtalálni. Vastag, hernyószerű szemöldök eresze alatt ültek azok, felülről is, alulról is ujjnyi vastag szemhéj bagyulálta, mint hasadt gesztenyét, a kopács. Ha beszélt is, mintha aludt volna, ami ravaszság is lehetett, mert így, ha aludt is, azt hihették, hogy ébren van. A tekinteténél már csak a hangját pólyázta el jobban. Felülről roppant orr vigyázott rá, hogy kelleténél nagyobbra ne nyithassa a száját, alulról az áll alá támasztott ökle. S ami a kettő résén kifért, azt egy sűrű, szájba lógó, rágott bajusz szűrte pusmogássá. Ehhez a hanghoz szokni kellett; a kisiskolából fölkerültek hegyezték is hozzá a fülük. Bordás tudta ezt, hagyta, hogy a gyerekek szokjanak a „környezet”-hez. Eleinte csak a negyedikeseket szólította, ami abban állt, hogy az első gyereket, Kökönyei Gyurkát szembeállította az osztállyal, s azt mondta: – Számoljatok! Erre a Gyurka karmesterkedése alatt az egész sereg rázendített az egyszeregyre. Bordás elernyedten tűrte ennek az egyszeregy-tengernek a mormolását, s csak akkor horkant föl, ha a tengerre váratlan hangok hullámai morajlottak. Ilyenkor fölugrott a helyéről, a széket hátra, az asztalt előre rúgta, vizenyős szeme is kibújt, a bömbölősebb hangja is előrontott rejtekéből, úgy ordította: – Összetöröm a csontotokat! Kitaposom a béleteket!

Ez az alternatíva a jövevényeket megrémíthette, de a nagyokat hozzáedzette az idő, ők tudták, hogy a pálca csak az olvasásnál vagy a hittan fölmondásánál válik suhogósra. Ilyenkor a gyerekek sorba énekelték a leckét. Az nem volt baj, ha újra elfújták, amit az előttük felelő, de aki elakadt, az deresre került. Persze, Gyurkától is sok függött, egy kalap körte ellenében ülve is maradhatott az ember, ha rákerült a sor.

Zoltánt ez az alulról adagolt pedagógia egyszerre kiábrándította a nagyiskolából. Az első ilyen pálcás látványosság után sápadtabban ült a helyén, mint akinek az újdonsült hurkái szívták el a feje vérét. Nem annyira a fájdalom borzasztotta. Az ember olykor csúnyán megüti a lábát, s el sem pityeredik. Egy mozdulat volt az ő számára elviselhetetlen, ahogy a bűnös az első gyerek ölébe hajtotta a fejét. Volt, aki ilyenkor úgy tekintett szét a könyörületet nem ismerő világba, mint elaggott búvár, aki tudja, hogy utolszor bukik a tengermélybe; míg a megátalkodottabbak visszafordultak, és sunyi vigyorgásban adták az iskola tudtára, hogy edzett legények ők, akik ezt a kis fenékcsiklandást fel sem veszik. S csodálatosképp ezeket a megátalkodottakat Bordás tanító úr kisebb hévvel verte, sőt a fölvilágosításukat egy-egy markosabb kamaszra bízta, míg az ijedezőkkel szemben kérlelhetetlen volt, s a lányokat sem kímélte.

Zoltán ilyenkor elfordította a fejét: Istenem, ő is elkövethet valamit, amiért ezt a mozdulatot el kell ismételnie. S már elöntötte a lehajlás szégyene, a vér az arcába szökött, minden izmát meg kellett feszítenie, hogy meg ne ugorjék, ki ne rohanjon az idegeire erőltetett társadalomból. Sajnos, az iskola kapujában az erkölcsi világrend állt szétvetett lábakkal, s óriás árnyéka a padra nyomta a reszkető fiút. A kisasszony előtt megengedte magának, hogy a padra könyököljön, vagy a lábait csosztassa, most néha égette a kényelmetlen tartás, s nem mert változtatni rajta. Még a mocorgó szomszédjai helyett is ő rezzent össze, hátha ráesik a gyanú. Ő volt az egyetlen, aki véreskomolyan vette az iskolát, ahol a többiek az emberkomiszság apródidejét töltötték ki. Őnekik szöges kerítés volt Bordás tanító, fönnakadtak rajta vagy átugorták. Ha átugorták, az imposztorság aznapi érdemrendje verte a mellüket, ha fönnakadtak, a deres helyreállította a státuszkvót. Zoltán azonban úgy érezte, hogy ő csak egyszer akadhat fönn, ahogy a toronyból is egyszer lehet lezuhanni. S mintha csak azért járt volna iskolába, hogy ezt a fennakadást elkerülje.

Dermedt vakságában arra sem jött rá, hogy a tanító úr sosem verte a cipősöket, kizárólag a csizmásokat. Bezzeg Lajcsi tudta ezt, s oly otthonosan forgolódott és fecsegett, akár otthon az udvaron. De Zoltán nem mert hinni az apai tekintély villámhárítójában, neki a tanítói pálca a természet fékezhetetlen villáma maradt, amely oda csap le, ahova akar. Mit nem adott volna, ha valahogy lekenyerezheti ezt a titokzatos nagyhatalmat. De hiába öntötte minden erejét az önfegyelmezésbe, Bordás a leghalványabb jellel sem emelte ki őt az elpáholhatók tömegéből. Nemcsak, hogy nem törődött vele, de rosszallta őt. Bosszantotta ez a mindenáron jótanuló gyerek, aki az ő rossz tanítósága ellen tüntet a makulátlanságával. Mihelyt szerét ejthette, le is tette.

Azon a napon történt, amikor a másodikosok is megkezdték az egyszeregy magános felmondását. Zoltán az izgalomtól bedagadt torokkal hadarta a maga tábláját. – Mit hápogsz? Nem tudod kinyitni a szád? förmedt rá a tanító, aki a jegyzőnek látatlanban is megígérte, hogy az ő fia a legokosabb a másodikban. Zoltán még jobban hápogott, mire Bordás is kioldozhatta a felháborodását. – Ilyen tutyimutyi nem lesz első nálam. A kisasszony talán szerette az ilyen szoknyaránc-legényeket, de nálam nem lesz becsületed. Lajcsi, ülj a helyére!

Ez volt Zoltán első nagy iskolai veresége. Talán nem is a vereséget fájlalta, inkább a megaláztatás pillanatát, hogy ki kellett rámolnia a könyveit, s átkászolni a második helyre. Olyan volt ez, mint a kizsuppolás. Milyen szívesen kotródott volna a második, akár a tizedik helyre is, pedig ott durva kamaszok ültek, akik a bugylijukkal bökdösték egymást, csak most ne kellett volna ennyi vigyorgó pofa előtt odébb telepednie. S nem nyilallt-e ez a megalázás is az apja titka felé? Nem a jegyző Lajcsit ültették-e a helyére, a márványköves Lajcsit a fakeresztes Zoltán elé? Igaz, Lajcsi hangosan mondta a tábláját, de a háromszor négyet is elvétette, s mi fontosabb az egyszeregyben, a hang vagy a szám? Nem olyan ez, mint az apja véka alatti tisztelendősége? S a tanító rejtélyszerű igazságtalansága nem függ össze valami titkos úton-módon azzal a nagyobb rejtéllyel, amelynek ő olyan hiába keresi a nyitját?

S ha ez lett volna az utolsó megaláztatás! De egyre újabbak jöttek. Advent derekán az apja lábát föltörte a cipő, estére lázas lett, a lágyéka megduzzadt, úgyhogy az egész éjtszakát áthanyakodta, s reggelre sem bírt talpra. állni. – Mondd meg a jegyző Lajcsinak, azt üzenem a papájának, nem mehetek be a községházra, orbáncom van, vagy mi az ördög.

Zoltán átadta az üzenetet. Az apja azonban nemhogy jobban lett volna, de félre is beszélt. Bodáné nem győzte ecetezni, orvost is hívott volna, de a beteg erősködött, hogy az ablakon hányja ki. Az utolsó tanítási nap volt karácsony előtt. Lajcsi egyszer csak odafordult Zolihoz, s a Harmat-lány s mások fülehallatára ráripakodik: – Igaz, az apád bejöhetne már. Nem azért tartjuk, hogy apuka írja az adóíveket.

Nyilván úgy félfüllel fogta el a papája egyik kifakadását, de nem állhatta meg, hogy Zoltánnak tovább ne adja. Zoltán nem tudott felelni. Félt, hogy megint úgy jár, mint amikor a másik tisztelendő ellen fogadkozott.

Szóval az apját a jegyzőék tartják! Még a toronytalan, nyomorult községháza sem az övé. Este nagy alattomosan odaódalgott az apja ágyához, egy véka murzsult csutát gyömiszölt a kályhába, s míg egy kiesett parazsas csutával vesződött, szinte véletlenül ejtette el: – A jegyző úr meg azt üzeni, szeretné, ha édesapám befáradna az adóív miatt. Hol szedte föl ezt a „befáradt” szót? Talán a kisasszony tessékelte így tavaly a tanfelügyelőt. Az apának is jólesett a finom kifejezés, oly idegenül magzott fel a fia ajkán, csakugyan egy üzenet szava lehetett. – Jó, hogy nem az apám istenit szidja, hehetézte csendesen. – De hát mulatok az ágyban? Egyszer ő is körmölhet.

Ó, milyen tapinthatóan ott volt ebben a „körmölhet”-ben az apja községi munkájának az alantassága. Kellett-e többet hallania? Nem is egészen értette a szót. A körmös náluk az összezárt ujjhegyekre mért pálcaütés volt. De ez a mellékzönge csak növelte a körmölés szégyenletességét. De hogy jutott hát az apja a tisztelendő címhez? Egy tisztelendő, aki körmöl. Melyik hát az igazi tisztelendő? S miféle összeesküvés, királyfit békává bűvölő erő száműzte körmölni az apját, aki neve szerint a templom gazdája volt? S ha elvették a templomát, mért hagyták meg a nevét? Olyan kérdések, melyekre lassan mégiscsak világosság derült.

A tavasz újra összehozta régi barátjával, aki egészen más Behr volt, mint tavaly. Sosem beszélt arról a másik iskoláról, ahova a zsidófiúk jártak, de az a külön világ furcsa jegyeket írt föl rá, melyeknek Zoltán hiába kereste a megfejtését. Szelíd fölényeskedéssel kezelte Zoltánt, s Zoltán nem merte letorkolni őt. Ó, Behr kiküzdötte már a maga helyét az emberek társaságában. Már nem volt a megvetettek megvetettje. Az apja fűnek-fának eldicsekedte, hogy fia a zsidó tanító kedvence, nagyszerű gyerek, s már németül is olvas.

Miféle iskola lehet az, tűnődött Zoltán, s úgy érezte, csodálatos bölcseket faragó iskola, a fiúk is irigységből csúfolják azokat, akik odajárnak. De ha kérdezősködni próbált, érthetetlen válaszokat kapott. – Tanultátok a harmincötödik zsoltárt? Mire Alfréd csak ennyit felelt: – Dávid király is zsidó volt, s a zsoltárokat Dávid király írta.

Ettől Zoltán nem lett okosabb, ami annál jobban bántotta, mert Alfréd a református iskola minden eseményéről értesült, mintha csak ő jegyzőkönyvezte volna a deresre húzottakat s a tanszemélyzet mulasztásait. Tudta, hogy a kisasszony mamáját másodszor is megütötte a szél, s az orvos lemondott róla; még a Bordás tanító szólásait is megtanulta. – Összetöröm a csontotokat, kitaposom a beleteket, ugye, ezt mondja? S nem nevetett volna, csak megmutatta, hogy tudja. Szegény Alfrédnek nagyszerű érzéke volt a tények iránt. Zoltán nem győzött álmélkodni a kijelentő mondatain. „A svéd gyufa a legjobb.” „A porosz szén jobb tüzelő, mint a barna.” „A király fiát Rudolfnak hívták, de meggyilkolták.” – Selyemhernyókat is tenyésztett, és tudta a selyem kilójának az árát.

Zoltán csak állta a feléhajtott tényeket, de hiába keresgélte a maga régi, szemkápráztató pántlikáit, nem talált a lelkében semmit, amivel Alfrédet elszédíthette volna. A Zölddisznó legendája elenyészett, s előhozhatta-e azt a fájdalmas másik legendát, amelyet élet és gyanú szálaival szőttek benne. Pedig Alfréd gyaníthatott valamit. Sosem mondta: „apád”, mindig csak „a tisztelendő úr”, s olyan hangsúllyal, mint aki nagyon gavallér, s ha sejt is valamit, nem keresi a barátjai szeplőfoltjait. Ő a legnagyobb, sőt fölös megbecsüléssel adózik a kitűnő Boda-tisztelendő úrnak és családjának. Kész nagyvilági férfi ő, s az orráról is leolvadt a gyöngyszem, mely két éve, mintha az oldalára kötött zsebkendővel kötekedett volna.

De ha Behrt tartóztatta is a tapintat, vagy talán maga is csak szimatolta a valóságot, Zoltán új ismerősökre bukkant, akiken át mégiscsak földerengett a titok. Egyelőre csak a géphez ment vele. Bár Alfréd újabban fölényes, világismerő embernek mutatkozott, a beleidegzett ijedelem még szívesen fogta Boda Zoltikát pajzsul maga elé. Így vezette be őt a masina bűvkörébe is. A masina egyike volt azoknak a természeti jelenségeknek, amelyek megjönnek, mint a hó, vagy húsvét után Gulyásék orgonáin a lila pamacsok. A váratlanul kinőtt asztagok közül szürke füstszökőkút bukott fel, s a dugattyú egyenletes ütemét a súrlódó szíj s a fel-felbúgó cséplő cifrázta ki. Időnként éles sípolás vágta el ezt a zenét: a falu másik feléből másik sípolás. A Magánjáró felelt a Magyar Államinak. Sajnos, az egész mulatság két-három napig tartott, amíg a Gulyásék asztagjait a Magyar Állami meg nem ette. Zoltánék a szegény negyed határán laktak, erre ritka a gazda, csak a jövevény Gulyásék szorultak ide a földes-ökrös emberek körül, s mihelyt az ő szérűjükön is kazal lett az asztag, hat ökröt fogtak a masina elé, káromkodó masinások és béresek nógatták a jármukat rázó állatokat, a gép bevonult a Nagy utca felé, s másnap hajnalra a Magánjáró szomszédságából krúgott a csöndet alig színező, ismerős hang, mint messze döngő, órjás szúnyog.

Ezzel be is fejeződött a külső sori masinázás. A hang szeptember derekáig ott úszott a levegőben, aki akarta, fölfigyelhetett rá, de a gép körüli nyüzsgés rövid volt, mint egy farsangeste. Az ember annál jobban megbecsülte. Zoltánt is lázban tartotta ez a szomszédjukban kavargó tarkaság, de sosem merészkedett oda a törekporos félrészesek s a duhaj petrencézők közé. Ebben az esztendőben azonban Behr bátyja volt a Magyar Állami fűtője: hórihorgas, beesett mellű gyerek, akinek a feje elfeledt a csontjaival nőni, s így az agyveleje is szűk kalitkát kapott. Ennek még a zsidó tanító sem jósolt nagy jövőt. – Nehéz a feje, mondta – jó lesz gépésznek.

Így lett Karcsiból gépész. Ügyefogyott lélek volt. Mindenki mulatsága. Akit fölváltottak az etetésben, odaállt a géphez, s Karcsit ugratta. Úgy nyaggatták, ahogy dühös kutyák farkára lép az ember, hogy vonítsanak. Egeret dugtak a nadrágjába, kifúrták az almát, és ganéval bélelték ki, s odarejtették valamelyik masinás hűsön heverő kabátja alá. – Nézd, Karcsi, alma. Gyere, lopjuk el. Karcsi ellopta, nem is az alma kedvéért, hanem megtisztelésből, hogy egy-vállalkozásban lehet valakivel. Rajt is ragadt a csúfolkodó kérdés: – Jó-e a töltött alma, Karcsi? De akármilyen tökéletlenre szabták is szegényt, mégiscsak protektor volt, jogcím-rokon, akinek az örvén a masina közelébe férkőzhettek.

A masina tövében ebben az évben egy csodálatos lény idézte a falun túli világok egzotikumát. Ennek a tüneménynek egész idevalósi neve volt: Horváth Lacinak hívták, s a gazdag Horváth Sándor tanáröccsinek volt a fia. A nagybátyja jogán, aki Lakk gépésszel felesben bírta a Magyar Államit, állónap ott röpködött a masina körül. De csak a neve csengett ennek a Lacinak itthoniasan, azontúl minden mondatában és mozdulatában ott csillogott egy árnyalatnyi csoda, amit ez a hódosi égöv rá nem lehelhetett volna. Agyoncsinosított fiúcska volt, akkorácska, mint Zoltán, csak blúzt hordott, mint a rektor leányai s Behr is valamikor. Csimbók is fityegett a blúzon s a lábán félharisnya, ami egymagában is megkülönböztette a helység másik négyezer lakójától.

Az idén nem utazott sem a Tátrába, sem Ausztriába; az apja, a tanár úr, nagy művön dolgozott, melyet a Horváth-kert diófái alatt akart befejezni. Így került Laci Hódosra. Itt mindenki csak a „kis Laciká”-nak hívta, még a többi gyerekek is, hisz nem volt ő egy a gyerekek közül, inkább mutatványlény, egy a Lacikák közül, akikből Pesten talán több is akad, de ide csak ez az egy vetődött. Viszont a meglett emberek se vették gyerekszámba. Úgy beszéltek vele, mint akitől már rég tanulhatnak. A masinásgazda, aki a cséplőből folyó gabonát vigyázta, számolási feladatokkal szórakoztatta, s minden simán megoldott szorzás után egy „jó esze van” felkiáltással fordult a zsákolóhoz, amire az egy „akárcsak az édesapjának, a tanár úrnak” bólintással felelt. Ezt a gazda is helyben hagyta, ő is a tanár úr korabeli, együtt járt vele a boldogult Cseszkó rektor elé, már akkor úgy vitt annak az esze, mint a beretva.

Lacika pedig állta a tiszteletet, mint kis ballerina, aki megtanult spiccelni, s most minden szíre-szóra a lábujja hegyére ágaskodik, csakhogy a „juj, milyen ügyes” és „mi lesz még ebből” kiáltásokat hallja. A mázsa mellett különmércében állt a búza, abból töltötték föl a zsákokat pont nyolcvan kilóra. Lacika a két ujjhegye közé fogta a mérlegnyelvet, mért, s titkos szociális érzékkel a masinásgazdára hagyta a tizedik zsákot, amely a géprész volt. Ezeket a géprész-zsákokat külön állították, s ha egy tízes halom gyűlt föl belőlük, kocsira rakták, s a Horváthék magtárába szállították. Laci ilyenkor a zsákok tetejébe gugyorodott, végigzötyögte a falut, s a lovak apai és anyai rokonsága, fajnemessége, a kiállításon elvitt díjai felől faggatta a kocsist, hogy egy negyedóra múlva Ferenc Jóskáról vitatkozzék a politikus etetővel.

Zoltán és Behr, akik a kazán közelében helyezkedtek el, de lehetőleg nem a hordó oldalán, nehogy a bosszús Lakk gépész nyakon öntse őket, merev, cipőgomb-szemekkel csodálkoztak Lacika felé. Odalapultak az olajos szerszámláda mögé, s szótlanul raktározták magukba elfogulatlan mozdulatait, mellyel a bádogedényt a búzás mércébe merítette, elvett és hozzátett a zsákhoz, ami ezen a földön a Magyar Állami masinás gazdájának a kizárólagos előjoga. Még a búza forrásához is odabátorkodott, kikapott egy marékkal a cséplő nyílásán folyó pirosságból, s megszámlálta, hány konkolymag esik száz szemre, hány ezerre, s azután érdeklődött, hány mag van egy zsákban, hogy azt is kiszámíthassa, melyik asztagban hány ezrelék a konkoly.

Zoltán nem hitte volna, hogy ő beszélő viszonyba kerülhessen ezzel az előtte lebegő valószínűtlenséggel, akinek az arca is olyan, mint egy angyalé, s vasárnap papája, a tanár úr mellett ül az első férfisorban. De Behrt piszkálta ez a körzetébe vetődött felsőbb lény, s a haditervek kész hálójával várta, ha feléjük repül. Lacikának pedig mindenütt akadt problémája, így a kazán körül is. Azt akarta tudni, hány préselt széntégla fogy el egy nap, s egy kiló búza kicséplése egy széntégla milyen tört részébe kerül. Behr úgy intézte, hogy szembe kerüljön Lacival, s az akarnok bátorságával bökte ki: – A tanár úr is idelenn tartózkodik? Ezt a kérdést Lakk gépésztől hallotta, ő finomkodott így a pesti gyerekkel, s Behr úgy találta, neki is jó lesz ez a kérdés. Hisz ez azt vallotta, hogy ő, Behr, a kedves papát régen ismeri, régi kellemes nekszusban van vele, csak a fiához nem volt még szerencséje. Horváth Lacit nem lepte meg Behr tolakodása, őt mindenki szólogatta, vizsgáztatta, ezt a kérdést meg éppen megszokta, azért gépiesen, de belénevelt udvariassággal válaszolt. – Igen, a tanév kezdetéig itt maradunk.

Ez az udvarias hang Behrt gyors előnyomulásra ösztönözte; nagyot lélegzett, átugrott két-három kitervelt lépcsőt, s kibökte élete legnagyobb büszkeségét. – Maga tud németül olvasni? Ez a téma már jobban érdekelte Lacit. – Én ne tudnék? Tavaly a mamuka ausztriai rokonainál nyaraltam. – Én is tudok, szögezte le Behr. – Zoli nem tud, biggyesztette hozzá némi lelkitusa után.

Ennek a tusának a lélektani indítéka ilyesforma lehetett: Behr szerette volna Zolit kiküszöbölni ebből a barátságból, hisz Horváth Lacit ő ejtette el, s így az ő zsákmánya, másrészt éreztetnie kellett, hogy az ő német tudása ebben a faluban nem mindennapi, sőt egész kivételes; mindjárt példával is szolgálhat, itt a Bodáék Zolija, ez hatökör a német olvasáshoz. Ezért választotta ezt a félig bemutató, félig kiküszöbölő formát. De Laci Zoltán felé fordult, s azt mondta: – Jé! Ezzel Zoli is bekapcsolódott a társaságba.

A két gyerek azonban, mint jócímkéjű flaskók az alkoholistát, régibb szenvedélyére emlékeztették Lacit. Elfeledte a búza konkolytartalmát, a kazán szénszükségletét, s váratlan ajánlattal állt elő: – Játsszunk iskolát! Zoltán szemérmesen szűkölt a terv elől. Úgy elkápráztatta a csodagyerek, hogy egyszerre száz helyütt érezte szelleme koszlottságát. A legszívesebben visszaiszkirilt volna a napraforgó-sövény mögé, de Behr elrántotta a gyávaságát. Behrnek ez az ajánlat kitüntetés volt, s öt perc múlva ott gugyorogtak a határ szilvafák tövén, Laci tanítói felügyelete alatt. Jobbra, balra a masinások tarkán foldott kabátjai, a kabátok alatt a kék kendőbe kötött uzsonna, csak időnként vetődött feléjük egy-egy pihenő munkás, s nagyot húzott a fa alatt hűselő agyagkorsóból. Laci papirost kerített, a műszerszekrény összehajtható collstokkjával megvonalazta, gondosan felírta a harmadik elemi tantárgyainak a nevét, s alája a két fiú személyi adatait. Édesapád foglalkozása? – kérdezte Zoltánt. Zoltán nem tudott válaszolni. Nézett, és kínosan mosolygott. – Nem tudod, mi az édesapád foglalkozása? – Nyugalmazott lelkész, szólt közbe Behr, aki a világ viszonylatait úgy látta, mint a tenyere ráncait.

Zoltán álmélkodva pislantott Behrre. Nyugalmazott lelkész? Mi az a nyugalmazott? Ez a nyugalom az arcába kavarta a vért. Szerencsére Laci nem ért rá az ő zavarára irányítani a figyelmét, ő feleltetni akart, ez volt számára a gyönyörök netovábbja. A falusi fiúk tudása ingadozott ugyan, de Laci lojális volt, a taneszközökhöz kell mérni a pedagógiai igényt. Hogy a fiúk meg ne haragudjanak, osztályzatai az egyes és kettős közt mozogtak, de ott aztán az egyszer aláhúzott egyestől a kétszer fölé húzott kettesig minden színt kispektrumozott.

– Te izraelita vagy? kérdezte a hittannál Behrt. Alfréd úgy érezte, hogy az ő egyesei támolyogni kezdenek. De Laci kész hajtása volt az apja liberalizmusának. – Apuka azt mondja, a zsidó éppolyan ember, mint mi, és sokat tanulhatunk tőlük, s fokozott lojalitással figyelt a piruló Behr hebegésére, mint akitől végső esetben még tanulni is hajlandó.

Abban állapodtak meg, hogy az iskolásdi kitűnő mulatság, s másnap ott folytatják, ahol aznap elhagyták. De a gépet még az éjszaka elhuzatják, vetette föl Behr. – Nem baj, eljöttök hozzánk, intézte el hatalmi szóval Laci, aki ezt a két engedelmes tanítvány-bábút világért el nem engedte az osztályzó-könyve elől.

Behr másnap az új ünneplőjében állított be Bodáékhoz. – Siess, mert elkésünk, noszogatta Zoltánt, aki még nem is szólt az anyjának a meghívásról. Zoltán szűkölve nézett rá. Ez a csodagyerek tudja, mi az a nyugalmazott, s neki is meg kell tudnia. Kíváncsi volt rá, de félt is tőle, s az út, amely a nagy, idegen portára vitt, ugyanazt a bizonytalanságot támasztotta fel benne, amit a Titok ismeretlen útjai. – Minek? nyögte, mint akinek nem fontos egy Horváth Lacika, noha a pesti gyerek úgy betöltötte, mint egy másféle sejtekből épült Mars-lakó. De Behrből egy titkos előérzet egész szokatlan rábeszélés-záport zúdított ki. Behr örömest ment volna maga, csakhogy egyedül maradjon a Laci barátja, de a Horváthék veszedelemteli roppant udvara, a nagy kutyák, Sándor, a gimnazista, maga a hatalmas Horváth gazda s a boros, öreg Horváth bácsi visszariasztották. Mégis jó lesz a Boda Zoltán tekintélyét emelni maga elé, ő mégiscsak a tisztelendő úr fia.

S Alfréd előérzete, mint minden szolíd, társadalmi tényben gyökerező előérzet, bevált. Alig kanyarodtak be a Horváthék roppant kapuján, amelyben két takarodó szekér is kitérhetett egymásnak, Pagát, a vizsla, máris ott termett, szembeállt velük, s elvakkantotta magát. A két fiú azonhelybe fagyott. Ha előre lépnek, Pagát rájuk ugrik, ha visszavonulnak, a nadrágjuk buggya van veszedelemben. Pagát is látta ezt a kínos vagy-vagy helyzetet s élvezte. Odahasalt a keréknyomos porba, bütykös fejét az összekulcsolt lábára fektette, fülei előre estek, a homloka is előre ráncolódott, s halk, de állandó búgással jelezte ellenszenve kitartását. Ez a kutya a masinától ismerhette őket, s dühe azon a kasztdölyfön alapult, amely rutinos kutyákban éppúgy kialakul, mint öreg irodaszolgákban vagy grófi inasokban.

A két fiú kétségbeesetten bandzsított Lacika angyali beavatkozása után, de pátronusuk helyett legifjabb Horváth Sándor jelent meg, aki szemben a Lakk gépész műhelyében okult a lovaikat patkoló kocsisok s a süketségét trágár adomákkal leplező kovács egymásralicitálásán. Ifjabb Horváth Sándornak bögyében volt a Boda család. Zoltán bátyja, Feri, többszörösen belenyírt az ő pelyhesedő férfiönérzetébe. Kitette őt a farnádiak ellen trenírozó, diákiparos-paraszt labdarúgócsapatból, s elbűvölte Kócost, aki félrészes lány létére is jól forgatta a pelyvás fejét. Egy Boda, ha még oly mákszem is, a Pagátéhoz hasonló lelkiállapotba hozta. Csakhogy Zoltán feje mögött Feri csontos ökle lebegett őrangyal gyanánt. Nem támadhatta hát szembe a portájukra hatoló különítményt, hanem oldalba, s Behr elég sebezhető oldal volt az ő markos humora számára. Szegény Alfréd azon vette magát észre, hogy a kabátja középső gombja két hatalmas ujj közt fityeg, s két kárörvendő húsos szájszél hajol ijedt szeme fölé. – Mit akarsz itt, te Lotti Alfréd? mondta az óriási diák, aki tizenhárom éves múlt, de nem messze járt az egy öltől.

Lotti, a híres Behr Lotti, már Sándorig illatozta tékozló ifjúságát, s jelképévé vált mindazoknak a vulgáris örömöknek, melyekre Sándor gyorsan fölnyúlt durva teste úgy szomjazott, mint dühös tenyér a könnyítő pofonra. Behr maga is bogozgatta már a fájdalmas képzethálót, amely ezt a Lotti Alfréd megszólítást sértéssé hegyezte, de ki védi a család becsületét az egyéni veszély megsemmisítő pillanataiban? – Lacikát keressük, hebegte, meghívott, a Zolit és engem. – Épp téged hívott meg! Épp a Lotti Alfrédre van szüksége, röhögte Sándor a nem nagyon ötletes emberek makacsságával, akik kopásig dörgölik az egyszer szikrát hányt tűzkövet, s megrázta a gombot, hogy lötyög-e, ami a kabátban van. Pagát is felállt, látszott, hogy rászánta magát a beavatkozásra. – Mit akarnak azok a gyerekek? harsant föl ebben a pillanatban egy férfihang. Behr úgy érezte magát, mint aki előtt most jelent meg a tündérkert őriző harmadik sárkány, pedig ő még igazán nem végzett az első kettővel sem. Ez a harmadik sárkány kerek képű, erős pantallós paraszt volt: apa-Sándor, a falu első gazdája. – A Lacika hívott minket, mi nem akartunk alkalmatlankodni, magyarázkodott Alfréd, aki kezdte túlságos áldozatnak tartani ezt a sokféle gyötrődést a Laci barátságáért, s szívesen visszavonult volna. Pagát és fia-Sándor dühösen morogtak, s a gazda is kedvetlenül szemlélte a két jövevényt. – Te a Behr fiú vagy? kérdezte Alfrédet.

Alfréd örömest nem lett volna a Behr fia, de hirteleniben nem talált más apát. Zoltival szemben apa-Sándor is úgy viselkedett, mint a fia: mintha ott sem lett volna. Boda-pappal sokat kötözködtek a községházán, a gazdag elöljáró az elcsapott papot, a volt pap az elbízott parasztot nézte le. – Hát csak eriggyetek, intett a kazlak felé, ott van Laci a szérűben.

A két fiú valóságos tériszonnyal imbolygott át a téres udvaron, s jó érzésüket Pagát kísérete sem fokozta, aki, mintha csak a lábuk aromáit raktározta volna le szaglenyomatai albumába, előrehajtott fejjel és időnként föl-fölvetett szemmel kullogott utánuk, míg kurtírozott farka, mint fölfelé tartott hüvelyk mutatta vétóját. Szegény Pagát rosszul tanulta meg az arénák jelzéseit.

Lacikát a frissen hányt szalmakazal oldalában érték. A kazalban óriási lyuk, a lyukban Lacika, a kis Horváth Ilonka és egy baba, aki alá az Ilonka kötőjét gyűrték lepedőnek. Laci nem vette észre a közeledőket, s csak a halk tanakodásukra figyelt föl, az arca lobot vetett, lángvörösen kászált elő a lyukból s nem győzött lelkendezni, csakhogy a fiúkat odébbterelje. Ó, ő a babázást is bonyolult művészetté fejlesztette, de ezek azt hihetik, hogy bárgyú papás-mamásra ásta el magát a kazal oldalába.

Sajnos, a mamát többé nem lehetett eltakarni. Pagát és Ilonka kicsattanó rokonszenve félrelökte az útban álló városi fiút. A vizsla a lábai közt fúrta magát a „ház”-ba, Ilonka Pagát nyakörvébe kapaszkodott, s a két jókedv egy rugozódó gomolyaggá gabalyodott. Zoltán egy kócos, fekete hajú, s nyúlszemű kislányt látott, aki azzal a bizalmas ismerlek-ám mosollyal nevetett Zoltánra, amellyel csak a gyerekek tudják közös múltjukat föleleveníteni. S csakugyan Horváth Ilonka is belékóstolt már az iskolába, ha csak a kisiskolába is. Zoltán nap-nap után megfigyelhette volna, ha zavara előtt egyetlen elnyúlt szájjá nem folyik minden copf alatt termő vigyor. „Te a Julis szeretője vagy”, csúfolták egymást a fiúk. „Hallgass, te meg a Zsófié.” Zoltán nem bírta volna ki, hogy ő is valakinek a szeretője legyen.

Az első feszültséget Behr törte meg. A házba kúszott, áttekintette a helyiséget, s kijelentette, hogy fürdőszobát kell építeniük. A három fiú nekiesett a szalmának, mohón kotorták kifelé, belefúrtak a friss alatti, lepréselt tavalyiba, az ujjuk kisebesedett, de egyre új lyukakat vájtak, már egész kastély volt a kazal, s ők boldogan hevertek el a poros, dohos lyukakban, mintha egy palota kerevetein feküdtek volna. Még Laci is elfeledkezett az iskoláról.

Míg ők a kazal alját aknázták alá, Ilonka és Pagát az oldalát csiszolták csúszdává. Ilonka fölmászott a tetejébe, átkarolta Pagátot, s akkor zsupsz, csillogó szemekkel szánkáztak le, bele a fiúk kikotorta szalmába, nagyot hempergőztek, többet is, mint a fizika törvényei szerint kellett volna, csakhogy tovább tartson az élvezet. Ilonkát csiklandozta a kacagás, Pagát is kacagott, legalábbis olyasformán tátintotta el a száját, a hátára feküdt, csuklóban elhagyott lábait az égnek fordította, s fejét oldalra vetve leste, mikor indul a kisasszonya vissza, akkor ő is felugrott, már be is érte, s a kazal tetejéről várta a föllihegő lányt, kárörvendő farkcsóválással, mint aki megint bebizonyította a fölényét.

Zoltán a ház kapujából oda-odalesett a hempergő lányra, de azért Ilonka ismerkedő mosolya elől sürgős építkezési munkába temetkezett. Míg a két fiú benn köhögött a tárnákban, Zoltánnak egyre több dolga akadt a kikotornivalóval. Milyen más volt itt ez a lány, mint akit az iskolában alighogy észrevett. Valami piros ugrált előtte, mint kicsapódó tűzhelyajtó mögül a láng. Mintha csakugyan egy csodálatos tűzhely ajtaja csapódott volna ki.

Másnap már felöltözve várta Behrt, s harmadnap ő ment elébe. Lassan a Horváth-ház sárkányait is lekenyerezték. Pagátot a kazal közös örömei békítették meg, Sándor mégiscsak ott bekkelhetett a farnádiak ellen, legföljebb Horváth-nagyapa szitkozódott körülöttük, de neki még Ilonka is a szemébe nevetett, mindenki tudta, hogy akkor veszekszik, ha a nagymama visszatiltja a kocsmából.

Zoltán így egyre többet bámulhatott az Ilonka nevű jelenségen. Miket tudott ez a lány! De ha csak mászni tudott volna, az is csodaszámba ment. Hogy szorította a legvastagabb törzset is a két lábszára közé. S csodálatosképp még ez a famászás is az Apai Titokhoz vezetett, mint minden ezekben a betelt hónapokban.

Egyik nap a szérűnek a gyümölcsös felé faraló résziben játszadoztak. Itt is egy farakás óvta az árnyékában előburjánzó csólyánt, melyet az öreg Horváth néni lentről fölfelé simítva oly ügyesen tépett le réceeledelül, hogy egy vörös folt sem maradt aszott kezén. Csakhogy ez a farakás tízszer akkora volt, mint az a másik, amely a Zölddisznó legendájával együtt illant füstté. Hosszú, gyökerestől kiszedett akác- és szilfatörzsek hevertek egymás hegyén-hátán, fel a gyümölcsös drótkerítéséig, ahonnét viszont a szélső gyümölcsfák ágvellájába lehetett átsétálni. Ilonka már oda is gugyorodott a borízű tetejébe, maga is piros borízű, s oly vékonyka ágon, hogy nem is egy kislány, de sárgarigó alatt is letört volna. – Másszon föl maga is, Zoli! kiabálta a fiúnak, de Zoltán nem akart a borízűre mászni. – Én erre mászok, felelte, s átvetette magát a szomszéd eperfára.

Nem volt rossz mászó, de mi történt? A keze csúszott meg vagy az ugrás volt túl heves, ott feküdt a földön, pont a hasán, s a szeme előtt szűkülő és táguló vörös és fekete karikák kergetőztek. A hasa, az nem lett volna baj, de a szégyen! Még nem látott, de már futott, így talán nem veszik észre, különösen Ilonka nem, hiszen csak leugrott. Vakságában azt hitte, a szérűbe esett vissza, s a kazlak felé fut, s ehol, egyszerre hangokat hall, s világosodó szeme úri társaságra botlik. A kertbe pottyant, s épp ellenkező irányba futott, mint gondolta. Mint azok a különös rovarok, amelyek faindává vagy levéllé tudnak merevedni, egy szempillantás és ő is hozzáhasonult az előtte álló mogyoróbokorhoz.

Sosem feledte el ezt a pillanatot. A mogyoróbokor terméseit hosszú zöld takaró borította, s a takarók tölcséreiből rovarok kúsztak ki-be. Az összetapadt termések csimbókjai közt ujjnyi rés, azontúl egy kis tisztás, a tisztáson két diófa. A két fa közti fehér padon egy Lacika-arcú szőke asszony kézimunkázott, mellette gömbölyű fekete lány hajolt a madeirázó ráma fölé: az Ilonka eladó nénje. Oldalt egy vastámlás karosszékben a tanár úr olvasott. Tiszta arcú, komoly ember, csak a feje volt kopasz, de az is hozzáillett a komolyságához. Ércesen, tanárosan olvasott egy piros könyvből, amelyet legalább harminchárom centire tartott a szemitől, mintha a tanítványainak mutatná a helyes testtartást. A hatalmas Horváth Sándor sört töltött, odadőlt a ház sarkához, figyelme el-elúszott az angolból fordított történettel, de mihelyt észrevette magát, vissza is kapta, mint aki mások ügyébe mártakozik. Épp fejezet végére érhettek, mert a tanár úr elhallgatott, egy pillanatig még nézte a kihajtott lapot, mintha valami rációt keresne a felolvasottban, aztán ennyit mondott: – Buta kis história.

A kézimunkázó asszony fölmeredt a szmirnaterítő fölül, amelynek az egyik felén még csak az előnyomás volt meg, de a másik feléből félfejű és félszárnyú asszír madár tolakodott már elő. Szép arcára egy pillanat alatt kifordult az urának tartogatott dühe: – Magának minden buta, amit én szeretek.

De Horváth Sándor, aki paraszt ember létére kevésbé respektálta a sógornőjét, mint az öccse, fölkacagott. – Juj, ezek az asszonyok. Könnyebb neki, ha beleköthet. Azt nézze meg inkább, mit csinált a fia a kazlamból, s békítő kacagása mélyén fölcsillant egy csillám abból a gazdafukarságból, amelynek a leabált szalma is veszteség.

De a tanárnénak a kazal is új dühre volt ok. – Miféle gyerekkel állt össze az a kölyök? Nem szeretem az ilyen barátkozást. Törődhetne a fiával, támadt rá az urára. – Á, semmi, a Boda-pap fiával játszik, jegyezte meg félig békítőn, félig ugratón Horváth Sándor. – Azzal? Köszönöm. Ez az a híres Boda-pap?

De itt már a tanár úr is fölemelte szavát. – Az apáért nem lehet a fiút megítélni, mondta. Különben Boda Béla sem volt utolsó ember, tette hozzá. Ki nem hibázik egyszer? A felesége azonban most már a védencbe mélyesztette a karmait. – Az a Boda, akit úgy…

Zoltánnal különös dolog történt. Mint megvadult tömeg elől a kereskedő a redőnyt, úgy húzta ő e mondatár előtt fülére a süketségét. Nem az akarat adta ki a parancsot, hogy bedugni a hallást, arra nem is volt idő, maga az érzékelés zárkózott el az asszony szavai elől. Amikor magához tért, megint a tanár úr érces hangja uralkodott a kerten. – Miss Astor mindig a legjobb időben lábatlankodott Richard és Mary közé. Szegény Richard…

Zoltán arccal a társaság felé, lábujjhegyen hátrált a kerítésig. Akkor át a dróton, a nadrágja elszakadt, de a szérűben volt. Szürkült már. A kazlak felől Lacika kiáltozása hallott. – Zoli! Zoli! Egyszer Ilonka is belekontárkodott, kajlán, inkább mulatságból, hogy ő is kiabál: – Zolika! De Zoltán rájuk se hederített, usgyi, mindig a falak mellett, ki-ki a házból, s mikor a kapu előtt állt, nekieredt, s lihegve, a lelkét öklendezve esett be a konyhájukba. Alfréd hiába hívta másnap, árpacukor sem csalta volna Horváthék felé.

De hiába zárta el az ijedelem a mogyoróbokor mögé lapuló kisfiú fülét, az a szó a gyermeki mendemondák csatornáin mögéje került, bekerítette őt, nem volt menekvés, be kellett bocsátania. A tanárné még aznap este előszedte a fiát, s betiltotta a kazaltövi barátkozást. A tanár úr, ki különben a felesége sodrán szokott úszni, ebben az elvi kérdésben nem engedhetett. Tiltakozása aztán olyan vad zuhatagot szabadított a Boda-családra, hogy Laci tökfilkó, ha a kezébe került részletekből a Bodáék titkát össze nem rója. Laci természetesen az apja pártjára állt. Kész felnőtt volt ő, s kétes kiválósága, hogy bámulatos gyorsan élte magára a felnőttek erényeit. – Ő nem tehet a papájáról, magyarázta Alfrédnak, amikor másnap mégiscsak besurrantak a kazallyukba, s háton fekve tanakodták Zoltánék házititkát.

Laci úgy beszélt, mintha a papája lett volna. Szinte sajnálta, hogy Zoltán nincs itt, szerette volna kimutatni, mennyire nem veti meg. Behr, a bölcs Behr (aki Lottinak volt az öccse, s a tulajdon életében is érzett egy rohadt sarkot, ahonnét, a parasztok szerint, az esők és viharok jönnek) hallgatott, mint az élő tapintat. Bizonyosan örült, hogy Zoltán sorsának is van rohadt sarka; félig-meddig tudta előbbre is, de nem mutatta az örömét. Behr ösztönében éppúgy ott lappangott már a gyakorlati előérzet, hogy mások szégyenét akkor használhatja ki az ember, ha hallgat róla, mint Laciban a nagylelkűsködés igénye, amely a mások szégyenében önnön megbocsátó készségét élvezi.

Alfréd és Laci, az ő alig kilenc esztendejükkel, immár bonyolult indítékaikban alig áttekinthető lények. A kipattanni készülő titoknak egyszerűbb rügyekre volt szüksége, mint ők. S van-e egyszerűbb rügyecske a kis Horváth Ilonkánál? Ilonka és Pagát a kazal-lyuk nyílásából hallgatták a két fiú bölcsködését. Míg Pagát fülrázásig menő ásításokkal bizonyította teljes unalmát, Ilonka eltette a titkot, mint szép üveggolyót, amelyet előbb-utóbb odaad valakinek, esetleg el is cserél.

Néhány hét múlva megint beállt az iskola. Zoltán a mogyoróbokros délután óta még zavartabb volt, mint elébb, egyedül lézengett a játszók közt, s mindig az elől fordult el, aki feléje tartott. Ebben az esztendőben Ilonka is Bordás elé került, s ugyanazzal a közös múltat idéző mosollyal nevetett Zoltánra, mint a szérűben, csak még bizalmasabban. Hogyne, az a szérűbeli mosoly csak az iskolát idézte, de ez az iskolai a szérűt, s az több volt. Zoltán félrefordult, nem hátra, csak félre, hogy ne sértsen, de azért a közeledést se kelljen észrevennie. Csakhogy Ilonka meglovagolta Pagátot, s felmászott a nagy cseresznyefára is, mért épp Zoltán elől hátrált volna meg. Piros szája belemerült az összehajlított vajas kenyér egyik felébe, s a másikat Zolinak nyújtotta, boldog-szégyenlősen mosolygott, mint aki biztos benne, hogy barátságajánlatát elfogadják. Zoltán nézte a vajas kenyérnek a rajta fekvő másik vajas kenyértől pettyes színét, s a menekülés ösztönével mondta: – Nem kell!

Holott nagyon is kellett volna, nemcsak a kenyér, de ami a kenyér mögött volt, csakhogy azt is a kenyérrel kellett átvenni, s ezt nem bírta. Ilonkában egy pillanatra megállt az élet, zöld lett, mint a hernyó, igazi csupa mirigy kis nőhernyó lett, rázkódott egyet és elszaladt. Két perc sem telt belé, Kökönyei Gyurka fogai írtak holdat a pompás karéjba, s a karéj fölött két csillogó szem kereste Zoltánt, akiről ebben a pillanatban tudott meg egy devalváló származási adatot.

Ez a Kökönyei Gyurka nem volt rossz fiú, különben is ötödikbe járt, a rektor elé, s nem illett Zoltánnal szóba elegyednie. De a nagygazda lányától kapott vajas kenyér s a bizalmas közlés fölkavarta a zsellérfiú lelkét, érezte, hogy Ilonka kedvére tesz, ha beleköt Zoltánba. Hazamenet melléje került, s úgy, hogy Ilonka, de mások is hallhassák, rárivallt: – Igaz, hogy apádat elcsapták? Pap volt és elcsapták – magyarázta a többieknek, s gonoszul nevetett, ahogy nem szokott.

Zoltán megismerte a szót, ugyanaz volt, amit a mogyoróbokor mögött nem hallott meg. Most nem lehetett siket, újra és újra visszatért a szó, mintha hangtükrök sora verte volna vissza, a fültanú gyerekek gúnymosolya egy hosszú, két öl széles szájba folyt, s ez a roppant száj úgy vigyorogta Zolit, mintha a nadrágját vesztette volna el. Zoltán nyaka előreesett, mintha a Bordás pálcája alá hajtotta volna a fejét, s utolszor szétjárt pillantása Ilonka égő szemébe akadt. Abban a szemben az elsütött pofon diadalma ült.

Zoltán nem fakadt sírva. Konok dac verte ki növésnek indult vékonyka testét. Vissza sem nézett a fiúkra, akik gúnyos kiáltásokat küldtek utána, míg a községi kút terén átbaktatott. Bosszútervek vijjogtak összeráncolt homloka mögött, olyan volt, mint egy égő csóva, csak az iskola házhéjára kellett volna hajítani. Az izmai, mint automobil rázta házfalak, finoman, de hevesen remegtek, s összekoccanó fogai indulót vertek ki egymáson. Amikor a házuk elé ért, először döbbent belé ennek a leggyönyörűbb, egyetlen szülői háznak a viskó-volta. Ez az elcsapott pap háza volt, s egyszerre világosan látta a krimzonnal befutott másik házat, a „paplakot”, ahogy Lacika mondta. Hát mégiscsak ő az igazi tisztelendő?

A keskeny, kivájt téglájú gáderon az apja állt, félkezével a dúcnak támaszkodott, s nézte a semmit. Újabban gyakran állt így, ezt is az öregség hozta. Zoltán a községházára gondolta őt, s most, hogy előtte állt, roppant erővel szökött fel megcsúfolt imádata. Mi történt benne? Ott térdelt az apja előtt, s kétségbeesetten nyüszítette: – Ugye, nem igaz, hogy elcsapták? Ugye, nem csapták el?

A pap visszahozta a semmiből a tekintetét, csontos, bütykös ujjai eleresztették az oszlopot, s meghökkenve eszmélt a válságra, amely elkerülhetetlen volt. – Ki mondta? riadt a fiára. – Az iskolában. – Majd adok én nekik, ordította Boda műdühe ormáról, amely a magyarázkodás ellen szegzett tehetetlenség volt. Zoltán helybe meredten figyelte az első szobában föl-alá járkáló indulatot, mint gyerek, aki csak egy szál gyufát dobott el, s egy falut lát kigyulladni.

Másnap Boda-pap maga kísérte fel fiát az iskolába. Zoltán szótlanul, félelem és diadal közt vacogó szívvel követte, mint aki a bosszúálló Istent tudja az oldalán, de fél, hogy a lesújtó villám őt is felpörköli. A gyerekek épp a Perelj uram perlőimmel kezdetű zsoltárt visították, amikor a tisztelendő úr kicsapta az ajtót, s Zoltánt maga előtt tolva, a küszöbre dobbant. A gyerekek éneke szétfoszlott, a kerek fejek az ajtó felé igazodtak. Még Bordás is észrevette a helyiség atmoszférájának hirtelen megsűrűsödését, kibontotta szemeit a szemhéjak petyhüdt zacskójából, s iparkodott tájékozódni. Előbb földrajzi helyzetét állította be, aztán a gyerekek érdeklődés-irányát vette figyelembe, legvégül a két jövevényt, akik mögé harmadikul kaján pofával állt a reggeli nap. – Álljatok fel – mondta végre, s maga is szétízesítette a széket és asztalt, a dobogó szélére kászált, ott várta be az ünnepélyes képű papot.

– Tanító úr, mondta Boda-pap, visszahoztam ezt a fiút. Rút dolog az apát a fiú előtt gyalázni. Nem dicsérem magam, de ezek a hitványok örülhetnének, ha olyan apjuk volna, mint Boda Zoltánnak. A tanító úr dolga, nem az enyém: de ha csak ennyi emberséget csöpögtetnek itt a gyerekekbe, jobb volna az iskolát fölégetni. Ti pedig vigyázzatok a szátokra, fordult a tanulók felé, s ment, ahogy jött.

De akármilyen jól átgondolta a beszédjét, hisz egy éjszakányi ideje volt rá, a világosság, a jó szónoki mű első kelléke hiányzott belőle; legalábbis Bordás olyan hézagokat észlelt, amelyeket csak hosszas faggatással tudott volna betömni. Na, a bolond, gondolta, s bágyadt izmai jajongva követelték a Perelj uram perlőimmel dalát. De a fiúk még álltak, s Zoltán is ott állt a dobogó előtt. Olyan volt az osztály, mint egy Pompéjiből kiásott légió, amelyet vigyázzban ért a lávazápor. – Hát te mit mámlászkodsz itt, kotródj a helyedre! förmedt Zoltánra, s ez a rivalgás egyszeriben megtörte a tömegszuggesztiót. A torony árnyékába lépő pap még hallhatta a harcos zsidóéneket, amely úgy süvöltött ki az iskolából, mint gőz a biztosítószelepen.

Bordás nem bolygatta a dolgot, ki-ki gondolja, ami jólesik neki, csak Zoltán ellen esküdött még teljesebb közönyt. A legszívesebben kiirtotta volna az iskolából, de azt úgysem lehetett, s azzal a veszett emberrel mégsem jó kikötni. Ezt gondolhatták a fiúk is, mert a szünetben Zoltán árvábban maradt, mint odabenn a padok, egymaga lapult az udvar palánkjához, leütötte a fejét, s a cipője orrát figyelte makacsul s mozdulatlanul. Most nem ijesztette meg az elszigeteltség, nem szögezték keresztül az idegenkedő szemek. Mintha egy távoli igazság katonája lett volna, akinek száz golyótól sebzetten is ott kell maradnia a helyén. Osztályba menet Ilonka súrlódott hozzá: – Odaadom a sárga plajbászomat, suttogta, s felvetett szemébe Pagát alázata párásodott ki. Zoltán sosem verekedett, de most ellökte a lányt.

Zoltán és az apja közt nem esett több szó az elcsapásról. De a fiú olyan kutya-rajongással követte minden moccanását, hogy Boda megérezte, restaurálni kell a megsérült képet, amelyen át ez a gyermek az emberi nagyságot imádja. Közeledett a szüret, s János, aki bornemissza létire nem sok hasznát látta a Széchy-hegy rászállt szőlőjének, hívta őket, hogy van egy kis diója, arra jó ám a bor; ő ugyan nem italos ember, de az apja értett a hordókezeléshez. Egy vasárnap délután Boda-pap föl is cihelődött, s beszólt az asszonyhoz: – Te Irmus, kiviszem a gyereket a János szőlőjébe. Azzal nekivágtak a hegynek.

Szüret előtti vasárnap volt, a gálickőtől ragyás levelek nem bírták kötőjük alá rejteni csempészárujukat, itt is, ott is kibuggyant egy fürt. A nagy, szögletes fejű ember, aki a szőlőt szegő őszibarack-sornál várt rájuk, félrehajtott egy-egy levelet. – No, Zolikám, ez a mézes, ez meg itt a saszla, s maga is lecsípett egy szemet. Kicipelték a présházból a padot, s odatelepedtek a diófa alá. Zoltán egy téglán diót tört. A dión még rajta volt a zöld héj, s szétfreccsenő nedve beföcskölte a tenyerét. Amíg a fehér gerizdekről két körmével fejtegette a zsenge hártyát, szótól-szóig követte a beszélgetést, anélkül hogy egyszer is fölvetette volna a szemét.

Boda egyre kisebb körökben kóválygott friss sérelme körül. János a földbecslőkre panaszkodott. Az ő vizes rétjét többre vették föl, mint a bíró kukoricását. Boda az egyetemes cudarság felé tágította a panaszt. Amikor a világegyetem minden svihákságát egyetlen képletbe tömörítette, visszapottyant a tulajdon sérelméhez. – Már a gyerekemben is üldöznek, kanyarodott Zoltán esetére. Rá se nézett a fiúra, de minden szava a fa alá szólt, ahol a diótörő kő gondolt egyet, s abbahagyta a konok zuhogást. – Már annak is az orra alá kenik: elcsapták, elcsapták. De kik, azt nem mondják meg. De mért, azt nem keresik. A te apádat elcsapták, ezt mind tudja, de melyik áll elő, hogy sok volt nekik, nemcsak a borítékát cirógatta az Írásnak, de a betűjébe markolt, s onnét hajított üszköt ránk, ezért csaptuk el. A szegények papja volt, nem a mienk, a Krisztus papja volt, nem a mienk, s mi magunknak akartunk papot, ezért kergettük el.

Fölállt, és hatalmas szavakban idézte férfikorát. Volt annyira öreg, hogy a szíve mélyén dünnyögő „nem egészen úgy volt” szólamot túl tudta kiabálni, s volt annyira fiatal, hogy szavaiban a férfiszenvedély kohója érzett. A két tanítvány, a szögletes paraszt s a guggoló gyerek mozdulatlan hallgatták ezt a gyónást. Jánost a bírákra szórt vádak érdekelték, a nagyúri, papi emberekre hulló kövek. Zoltán viszont a legrészletesebb vádon át is csak az egyetemes rosszaságot érezte, amely őrlő haraggal csapkodja, mossa az élet egyetlen világító-tornyát, aki egyszersmind az ő apja is. Nem érdekelték a csípős részletek. Ő rajongani akart, s boldog volt, hogy az apja vett annyi fáradságot s hőssé szavalta magát.

A két férfi behúzódott a pincébe, bort kóstoltak. Zoltán látta a hűvös üreg mélyén csillogva ide-odasétáló üveghébért, s csodálkozott János bátyján, aki nyugodtan kínálgatott. – Ez a siller még harmadévi, ez már a lakodalmomon se volt új. És szeretett volna kirohanni a világból, annyira teli volt gondolattal és boldogsággal. Nekikaptatott a hegyoldalnak. A szőlő közti fákon nyugtalan madarak tördelték a dalt. Hát mégis az ő apja az igazi tisztelendő? Elcsapták, de a jóságáért csapták el. Ez az elcsapás volt a végső igazolás, a mennybemenetel. Mennyire értette, mi történt ott messze a múltban. A sok éves szorongást percek alatt mosta el a bizonyosság ujjongása. A szürkület itt is, ott is egy-egy fátylat ejtett az emberek szeme s a végtelen kéksége közé. A falu fölött egy lábas szenesedő parázs jelezte a nap kialudt pásztorszállását. Az estcsillag oly közel ült a szőlőhegy felső hullámához, hogy Zoltán azt hitte, egy karóval leütheti.

Mint akit a kilátástalan erdő agyonkanyargatott, de az orom egy pillanat alatt óriás térségeket dob elé: úgy dagadt föl Zoltán szíve a bizonyosságnak azon a kövén, amelyre az apai vallomás állította. Mindig a becsület katonája voltam, mondta az elcsapott pap, s Zoltánban a falu fölött hömpölygő életnek ez az elhullt frázisa mámoros erővé vált.

Zoltán nem sokat törődött a bibliával. Ebben a kálvinista faluban, ahol még egy feszület sem volt, s csak a hittanleckék monotóniája lebegtetett belé egy foszlányt a judeai tragédiából: a biblia a futó fejtörések nyugtalansága maradt. Miért felelt Jézus úgy a vallató főpapnak, hogy „te mondád”? Mi az a te mondád? S a zsoltárban mi az a tornáciban? Zoltánnak unt teher volt a szent történet; s mégis az apai védekezés biblia-ízű mondásai, anélkül hogy Jézusra gondolt volna, pillanatok alatt kapták az újszövetségi érzés sodra közepébe. Mily keveset értett az apja frázisaiból, s mily tökéletesen érezte őket. Boda-papot eltiporták a világ Augustusai. A fegyver a szívének szegződött, a kőtábla a fejének repült. Letépték róla a talárt, s a szégyen bíbortalárját adták rá. Elcsapták, ahogy Krisztust megfeszítették. De végeredményben ő is felülmaradt: a becsület katonája a nyomorban is felülmarad.

Zoltán legnagyobb fölfedezése volt ez! Akit legyőznek, győz. Szeretetének elég volt egy igazoló apai mondat, s vitán felül állt a gyönyörű igazság, hogy az apja talárfosztottan a világ minden papjánál talárosabb. Elvették tőle a templomot, de a viskó is templom, ha ő áll a gerenda alá. De ha így van, akkor a világ nem önmaga mértéke, s két ember közül nem az az erősebb, aki a másikat orron üti.

Amióta élt, a világ tényei szorongatták. A kerítés előtt csizmás-bajszos férfiak jártak, Behrt kődobáló gyerekek űzték az udvarukba, s nem szorította-e őt Gulyás Pisti a Tigris torka elé. Azután új s még fájdalmasabb tények. Vilmikának csak fakeresztje van, ők a Cigánysoron laknak, s vannak gazdag emberek, akiknek akkora a telkük, mint Horváthéknak. Aztán a legszörnyűbb: az apja elcsapott pap, aki a jegyző kegyelemfillérein írnokoskodik. S amikor a fogas tényeknek ez a falkája egészen bekerítette, úgy hogy már lélegzeni sem tudott, egyszerre váratlan és biztos rés nyílik s azontúl egyenes és megszakítatlan sugárút a végtelenig. Az a megtartott, akit elcsaptak, az az igazi tisztelendő, akit nem tisztelnek.

Ott a szőlőhegy estcsillaga alatt szinte szempillantások alatt épült ki benne a becsület katonájának ez a képzetszövevénye, ahogy életünk nagy bástyáit mindig egy pillanat rakja föl a tudat alól félig kifejtett terméskövekből. Ugyanaz az erő hívta, amely a farakás hőstetteire ösztönözte: harc a Zölddisznó ellen, csak a Zölddisznó tüskéi hegyeződtek ki azóta: mindenik egy külön, mérges szúrása az anyagi világnak.

Volt ebben a rajongásban némi gyermekönzés is, az érvényesülési ösztönnek az a sugallata, amely a nagyok hőstettei mögött is ott ül. A letiprásra ítélt gyermek előtt út villant, amelyen vetélytársai elé kerülhet. A becsület katonája: Zoltán még nem tudta pontosan, mi ez, de gyönyörű megkerülése lehet a másféle katonaságnak. Talán többet kell szenvednie, mint a csákós katonának, de nem kell fegyvert fognia. Zoltán nem félt a szenvedéstől. Neki már a foga is fájt. Öt napon át fájt, s ő úgy hurcolta, mint büszke fogantatást, csak akkor került orvoshoz, mikor a szülei is figyelmesek lettek, az arca megdagadt, s lázas szemei bágyadtan villogtak elő a roppant daganatból. A becsület katonaságát ő ilyen életreszóló fogfájásnak gondolta, amelynek az árán az ember mégiscsak azt mondhatja: én is katona vagyok, sőt az igazibb katona, ahogy az apja is az igazi tisztelendő. Már-már a farakás hajdani örömei kísértettek föl benne, s talán megint belesüpped a nappali álmok újfajta labirintusába, ha az apja mögéje nem áll, s gyakorlati célokat nem tűz fölbuzdulása elé.

Boda pap maga is meglepődött azon, ahogy legkisebbik fia a titkot fogadta. Zoltán negyedfi volt, s az elődök úgy estek át a titkon, mint a kanyarón vagy a vörhenyen. Jani, az első, aki már a botrány idejében is ötödikes gimnázista volt, csak évek múlva jött rá. Akkoriban még friss volt a gyalázat, az embereknek nagyobb izgalmat jelentett beszélni róla, s nem akadt lélekgyilkos, aki a zárkózott fiúnak előhozakodott volna. Janiban volt a hatás a legborzasztóbb. Szikár, konok fiú volt ez a Jani, otthagyott csapot-papot, s kiutazott Amerikába. Egy sor írás nem sok, annyit sem kaptak tőle, csak negyedévente egy-egy pénzküldeményt. Olyan volt ez a pénz, mint jól megkent pofon, amelyet az apa nem utasíthatott vissza.

A második fiú, aki Pesten patikuskodott, a bátyjától tudta meg a titkot. Tizenöt, tizenhat éves diák lehetett, de már fonnyadt arcú és rossz szemű, mint egy másodvirágzás. Ez kacagott rajt, s örült, hogy az apai tekintélyt végleg széttörhette. Szívósan nyomozott a botrány minden részlete után, s egy-egy kínos adat valósággal föllelkesítette. Cinkosa volt az apja, hasonló gyengeségekkel terhelt, mint ő, az ember a szemébe nevethetett, ha jótanulásról, mérsékletről, szoknyavadászásról papolt.

Feri idejére a nagy újság lehalkult, besorakozott a múlt tényei közé, az emberek el is feledték Boda tisztelendőben a papot, s csak akkor beszéltek a botrányról, ha valaki a tisztelendő cím után érdeklődött. Valamikor pap volt Somogyban, de elcsapták ezért és ezért. Egyesek, különösen az öregebbjei, már engesztelő megjegyzéseket is fűztek hozzá: pedig nagytudományú ember volt, Angliában tanult, de hát a természete. Ferit ebben az idült alakjában érte a titok, s mert bizalmasabb és közvetlenebb volt, korán, öt-hatéves korában beléesett a magja, együtt nőtt vele.

Zoltán válasza elütött a másik hárométól. Ő volt az egyetlen, aki fölébe szállt a ténynek. Nem kerülte meg, nem torpant elé, nem futott el tőle: fölébe szállt. Zoltán volt az egyetlen, akinek szárnyai voltak. Boda papot ez föllelkesítette. Talán mégsem veszett el az ütközet. Itt a gyermeke, folyékony acél, akit az ő gyűlölete karddá edzhet. Ha ezt a kardot még ráhúzhatná az ellenségeire. Ha nem is az ellenségeire, az életre! Tudós, költő, bankár lenne Zoltán; s odaterelné a megbánást a lába elé!

Rákapott az esteli sétákra, s magával vitte a fiút is. A Cigánysor széles, poros főutcáját szegő zsellérházak közt bandukoltak ki a faluból. Szemben velük hazaporoszkáló tehenek kavarták a port, itt-ott levált közülük egy-egy, de a java a falu szíve, a gazdasor felé özönlött; itt kinn alig egy-két embernek jutott istállója, még jó, ha ólra futotta az egymást szorongató, keskeny telkeken. Errefelé a jövőmenők is barátságosabban köszöntötték őket, mint benn, ahol Boda papot a külsősoriak emberének tudták, s úgy morogtak jó estét neki, hogy az már ördögűzés-számba ment. Ezekhez a külsősoriakhoz Boda papnak is akadt egy-egy jó szava: egyiktől a nemrég vett félhold kukoricása után érdeklődött, másiktól a gépkeresetét tudakolta. Tudakolhatta, hisz a kukoricaföld adásvételi szerződését ő csinálta meg, s a masinás szerződést is őhozzá hozták el, hogy nincs-e benne suskus. Zoltán ezeken a sétákon látta, hogy az apja sem pocsékolta el az eklézsiátlan húsz esztendejét, új kis eklézsiát tákolt idekinn magának a templom elhullottjaiból. – Inkább ezek, mint a felfuvalkodott parasztok, mondta a fiának, amikor kiértek a faluból, s az ormándi út kapaszkodóján szembe kerültek a leáldozó nap sugárzásából felnyúló, sudár jegenyékkel. Az ember nyomorult féreg, de ha szegény, legalább szánandó. Én is a szegény emberekért éltem, azért jutottam ide.

S apró történeteket mondott el somogykői paposkodása idejéből. Mindenik történet oda lyukadt ki, hogy ő a szegények papja volt s a gazdagok póráza. Zoltán még nem értette azt a szociális hiúságot, amely az apját a szegények pajzsa pózában tetszelegtette, de tudta, hogy az apja is szegény, a neki szóló szeretetet a szegényekre is átvitte, az apja és a szegények sorsát összekavarta úgy, hogy a szegény neki igazságtalanul elcsapottat jelentett.

Egy-egy ilyen okulós anekdota után Boda pap körülményes mondatokban teregette ki, hogy mit vár ő és mit vár az élet a becsület katonájától. Alig volt ez több a szokványos apai szólamoknál. Zoltán tanuljon vasakarattal, hogy ember legyen belőle. Ha lankad, gondoljon arra, hogy hivatása van. Neki kell lemosnia a gyalázatot, amit a gonoszok az apjára kentek. De Zoltán mindezt súlyos és lekötelező dolognak vette, örült, hogy az apja ilyen csodálatos dolgokra méltatja őt, de nem látta e hőstettek útja-módját. Ezeket nem a farakáson, de az életben kellett elkövetnie! Számítgatta, mikor kerülhet sor a nagy bosszúra. Talán tizenhat vagy tizenhét éves korában. Még hat éve van, ez beláthatatlan idő, addig ő is felbátorodik, egyszerre jön meg a bátorsága, talán mikor a bajsza kihajt.

De a lelke fenekén mondhatatlan csüggedés volt: soha-soha erre nem lesz képes. Jobb szerette volna, ha a becsület egy életre szóló fogfájás, amint eleinte gondolta. Inkább még hevesebb, csak ne olyasmi, amit a világból kell kikaparni. Miért kell a becsületet az embernek bebizonyítani, ha a becsület úgysem az emberek dolga, vetette föl szavakba nem foglaltan a homályos kérdést, míg a falun túli sétából hazatérve, az elébe tett tejfölös prószát unottan majszolgatta. Erre nem tudott felelni, de nincs-e itt az apja, aki azt is látja, amit ő nem.

Az apja már kijelölte az utat: Sonkra kell mennie, ahol Feri is tanult, s ott sokkal jobban kell tanulnia, mint ahogy Feri. S ez olyan nehéznek, hihetetlennek látszott. Feri kész, határozott fiatalember volt, energikus, mint egy katona. Összegyűjtötte a diákgyerekeket, s futballoztatta őket, mindenki parírozott neki, még ifjabb Horváth Sándor is. Hogy pipálja le ő Ferit, aki nemsokára érettségizik, s a farnádi csapatot is legyőzte. Zoltán megtesz mindent, beleszakad a tanulásba, de a végén föl fog sülni. Miért is kívánnak lehetetlent tőle.

Ó, ez a Sonkra menetel! Az évszakok egymás sarkát taposták, már alig két hónap volt hátra, s az elszántsága mélyén még mindig ott remegett a kerítésen túl ijedelme: jaj, hátha leszakad a föld, történik valami, s ő itthon maradhat. Magának sem vallotta be ezt a húzódozását. Ő párviadalra fegyverkezik, Góliát Sonkig ment elébe, ő sem hajíthatja el a parittyát, indulnia kell. Szégyellte magát, hogy nem örül ennek a párbajnak. János bátyja, akinek a szögletes fejéből olyan gyéren hullott a szó, mint kalászból a mag, mindenik, amikor beért, ez a János, aki hozzá még húsz szót se szólt, minap a vállára tette a kezét. – Be irigyellek, Zoltánka, mondta. Ha én itt tartanék, ahol te… Ha János bátyja is ilyen dicső dolognak tartja Sonkot és a gimnáziumot, mért állítaná meg ő a toronyban fel-lejáró harangot, hogy vele együtt az este is megállana, s ő örökre itt ülhetne a gáder partján, szemben a Gulyásék új palatetője fölött fölhalványodó holddal?

A nagy nap hajnalán tízszer is fölneszelt, s új és új tízpercre szóló boldogsággal konstatálta, hogy még mindenki alszik, s a kondás kürtje se szól. Beleszorította fejét a csíkos cihába, mintha a világra hozó anyaölbe akarta volna visszaszorítani. Úgy beszélték meg, hogy Gulyás Péter, a Pisti apja viszi őt magával. Annak úgyis le kell utaznia Sonkra, már csak a Pista útja egyengetésére is, aki most javítózik a harmadikból. A tanár urak csak azzal a föltétellel engedték javítóra, ha elviszik onnét. Az algimnáziumnak ugyan kellett a diák, mint földnek az eső, de Pista ellen már a községi elöljáróság is tiltakozott, s a tanárok is lemondtak róla: jusson belőle Pápának is. Gulyás Péter ajánlotta a fia kvártélyadóját, derék, gyerektelen házaspár, félig magyar, félig sváb, mert Sonkon jórészt svábok laknak. S csakugyan ritka emberek lehettek, ha három évig hordták a Pisti hétcsapását, mert az kutya garázda gyerek, olyan a feje, mint az üst, mindig szortyog, akár az orra, s ami kikerül belőle: boszorkányfőzet. Ezeknél a Zoli is ellesz, nyugodtak bele a szülők, a nyolc forint se sok, az amerikai fiú küldeménye ezután Sonkra fog átszállót váltani.

Fél öt tájt oda is állt Gulyás gazda kocsival a ház elé. Gyorsan, ők sietnek, a szolgagyerek elaludt, még lekésnek a háromnegyedhatosról. Zoltán kosara ott pihent a gáder dúca mellett, s bizony nem nőtt össze vele, csak hozzá kellett nyúlni, s már engedett. Zoltán gyűrte-szorította a kis kosár fülét. Az apja lehajolt. – Aztán jó légy, motyogta, s a bajuszához dörgölte Zoltán arcocskáját. A becsület katonája száraz szemmel mondta rá, hogy igen, s a konyhaajtóba lépett, hogy az anyjától is búcsút vegyen. Bodáné visszahúzódott a küszöb mögé, félkarjával a kékfoltos légyfogó-függönyt tartotta útból, a másikat Zoltán nyakába fűzte, s csókfélét nyomott a homlokára. Mi csapott Zoltánba? A hűvös otthonszagú konyha, amelyben még a bennszakadt éj egy darabja lengett vagy az anyja csókján át fölvillanó hús-emlékezés? Zoltán, mint szélrázta gyümölcs, mely mielőtt leszakadna, kétségbeesetten feszíti meg kocsánya rostjait, hirtelen öleléssel az anyjára vetette magát, s szorította hosszan és könnytelenül.

Mi volt ez? Zoltán nem is tudta, hogy anyja is van. Hiszen már nem is öltöztette, nem is imádkoztatta, s a Zölddisznó-legenda idejéből származó gyűlölsége is beleolvadt a holt dolgoknak: az eperfának, tűzhelynek, csuportartó ágasnak szóló közönybe, mintha az az első gyűlölség is csak arra lett volna jó, hogy az apa-imádatnak nyisson utat. S most mégis az anyján át kapott az elszaladó gyermeksége után, benne markolta meg az otthont, amely mint hajótöröttől a hajó, visszahozhatatlanul elmarad tőle.

Az anyját meglepte ez a váratlan ajándék, boldogan tapintotta a száraz testéhez tapadó ifjúságot, amely mégiscsak az ő ifjúsága is. Hányszor nézte a szenvedésnek ezt a kis csíráját, majdnem tehetetlenül. Ő, aki az Angolkisasszonyoknál végzett, és kitért a férjéért, gondolta-e, hogy bénán fogja figyelni a fia elcsatangoló szeretetét, reménye és jogcíme nélkül annak, hogy a fia a fia legyen. Most ez a váratlan kitörés, mint erős indukció, újra fölidézte benne az élet áramát: szorította a gyermekét, mint levágásra ítélt tagunkat szoktuk álmunkban szorítani. De az apa a konyhába förmedt. – Gulyás úr nem ér rá; gyerünk. S ez a hang a féltékenység hangja volt; lám, mégis az anyját öleli.

Zoltán még nem törülte ki a szeméből a kapuféllel összemosódó anyát, aki úgy tartja felé merev, kinyújtott kezét, mintha a mohos fának nőtt volna karja, s az integetne, s már ott ült a farnádi váróterem deszkapadján, kosara s a karattyoló Pisti közt. Nem mert szipogni, de szólni sem mert, félt Pistitől, akit az aznap délelőtti javítója sem szoktatott le a komisz megjegyzéseiről. A Zoltán hápogó halképét csúfolta, és bő részletességgel színezte a sonki tanárok rémszokásait. Pista szentül állította, hogy ezek a szörnyek úgy felszippantják Zolit, mint tengeri polip a hajóinast. Ezt a föltevést Zoltán is elfogadta. Megugratott szíve tétován ingott a búcsú fájdalma s a jövő iszonya közt. A legszívesebben nekiment volna a síneken túlról idebólogató kukoricásnak, melynek a leveleit úgy szelte szét a kelő nap, hogy az egyik felük vörhenyesen csillogott, míg a másik árnyékban maradt.

Ahogy így kesergett, különös kis gavallérra lett figyelmes. Ott sétálgatott a váróterem nyitott ajtajában, föl-le, szorosan a nadrágjához szorított kézzel. A nadrág szép szürke szövetnadrág volt, még élt is vasaltak belé, a kabátja sportkabátszerű, pántokba fűzhető övvel s fölül sportzsebekkel. Zoltán torkába még a bánat sem gyűrhette vissza a fölszakadó kiáltást. Csakugyan Alfréd billegett ott, színtől-színig ő. A gimnáziumba ment; Pestre vitték, a piaristákhoz.

Zoltán jó ideje látta, hogy Alfrédnek megnőtt a begye, minduntalan éreztet vele valamit, amit ő nem tudott észrevenni. Zoltánt annyi minden gondolkoztatta, hogy igazán nem vehette észre Behrt, aki már nem a Behr boltos fia, de az egész hitközség reménysége, s ki tudja, még miniszter is lehet belőle, mint Szterényiből. Eleinte csak a jobb módú osztálytársai szájáról törte le a csúfolkodást, később a bérlő Rosenfeld is mind gyakrabban hallhatta a tanítójától, hogy Alfrédből nagy ember lesz, csak módja legyen a tanuláshoz. Hosszú, vékony ember volt ez a Hermann tanító, de lobogott, mint a száraz fa, s amibe belefogott, attól nem tágított. Prófétáló lelkesedéssel kürtölte szét az Alfréd eszét. Szegényt nem nagyon kényeztették el: a bérlők pusztán nőtt kölykei még a hájfejű parasztgyerekeknél is vásottabbak voltak, s íme, ahonnét senki sem várta volna, a Behr boltos rumli-szobájából csodálatos sarj hajt föl, akiben szubtilis tekervényesség ölelkezik össze a gyakorlati világos látással, úgyhogy olykor a lélegzete is elállt a gyönyörűségtől.

Az apaságukban sértett zsidókban csak az első ellenállást kellett megtörni, s már a másik végletbe csaptak: Alfrédből divat lett. – Ki nézte ki abból az ügyefogyott emberből, hogy ilyen fia lesz, mondta Schvarz szabó, akit csúnya, lapos talpáért cigánynéven Kácsának hívtak. – Amilyen primitív ember a Behr! – No csak várjunk a fiával, nem a Hermann tanító írja a diplomát, szkeptikuskodott Rosenfeld, akinek pénzáldozatot jelentett az Alfréd esze. De hogy azt a diplomát meg kell kapnia, abban senki sem kételkedett. Amikor Behr a negyediket is leremekelte, az egész kis gyarmat összeült, épp kapóra jött, hogy Rosenfeld is föladta Pestre a terménykereskedő bátyjához, a Rónához a fiát, vigye az Alfrédet is, ha megbecsüli magát, ők nem vonják meg tőle a tandíjat. Ez a Róna maga is nagyeszű ember volt, a felesége keresztény asszony, ez azt ajánlotta, adják a piaristákhoz a fiút, nem árt, ha egy híres keresztény iskolán át sétál az életbe, onnét még csupa nagy ember került ki. Olyan okosan érvelt, hogy Hermann is belenyugodott a piaristákba, csak legyen, aki Alfrédot beprotezsálja.

– Te Sonkra mégy? fitymálódott Alfréd. Sonkon csak algimnázium van, s a tanárokat büntetésből rakják oda. Úgy is hívják: fegyenctelep. Pest mégiscsak más. Zoltánnak Sonk is messzi, hihetetlen és beláthatatlan volt, s amikor a pesti vonat után tekintett, amelybe Alfréd, a piarista diák úgy szívódott föl, hogy még csak vissza sem intett, hirtelen őbelé is belényilallt a lemaradás elkallódása. Kicsoda ő, hogy Sonkra is citerázva megy, mikor Behrnek egy arcizma sem vonaglik meg a roppant Budapest előtt. Pedig Behr valamikor a fegyvernöke volt!

Vaskút–Sonk három állomás Farnádtól. Zoltán, az újdonsült utas, még meg sem szokhatta az ablakkal szembeszaladó fákat s a lebukó távíródrótokat, melyeket egy-egy új dúc újra föl-fölpöckölt, s már egy kelták itthagyta bárkában tűrte-hánykolódta a Sonk felé kanyarodó út hullámait. Ez a kocsi minden vonathoz kidöcögött, ő volt a Sonk és Vaskút közti viszontagságok négykerekű hordozója. Hármas ragyája: felül a sár, középütt a megmaradt barna festék, alul a lepattogzott fa oly szuggesztíven vetítette előre a dombos-vápás út kátyúit és zökkenőit, hogy az utast a rugók legvakmerőbb játéka sem keseríthette el. Aki ebbe a kocsiba beszállt, az csak kellemesen csalódhatott, s ha célt ér, sárhuzatos képét is egy „annyi baj legyen” kiáltással törülte le. A kocsi sebességét csontos és tétova gebe erőlködte ki láthatatlan izmaiból. Heves bőrráncolásokkal riasztgatta a szerszám feltörte hátán nyalakodó legyeket, meg-megfutott és meg-megállapodott, amint az ostor erkölcsi törvénye vagy a lábait rogyasztó szervezeti kényszer került fölül benne. Ennek az ostornak a vastagabbik vége egy komoly és hallgatag férfiú markában nyugodott, akiről az egyetlen életrajzi adatot az előtte lengő borgőz szolgáltatta. Ettől eltekintve kemény és komoly legény volt Károly bácsi, aki a fiákerestípus nagy beolvasztóereje ellenében is megőrizte sváb százszögletűségét és hallgatagságát. A félórás rázásért fizetendő két koronát is az ujjaival mutatta, s hé-hó helyett a lovát is különböző felhangú és rezgésszámú böffenésekkel inspirálta.

Ez egyszer az utasait sem bántotta a beszéd. Gulyás gazda boldog elégtétellel nyúlt el a lószőrét kínáló párnás ülésen. Otthon a világért nem ült volna hátra, de ebben a görbe országban ő is úr, ha rázkódik is érte. Oda-odadöccent a Zoltán oldalához, megbírt volna maradni egyenesen is, de így csúfolta a sonki utat. A fia viszont az aggodalmait szortyogatta. Ott ült a bakon, s lassú szelleme a csontjait fitogtató, Táltos s a Szende tanár úr közeledő kérdései közt sétálgatott. Amilyen kevéssé volt táltos a Táltos, éppoly kevéssé volt szende Szende tanár úr, s Pista egyre jobban megneheztelt erre a vacak batárra, amely váratlan zökkenőivel szinte érezhetőleg rázta össze a fejében lityegő gerundivumokat az ablativus absolutusokkal.

Mindenki a boldog jövő felé röpült: Táltos az istálló, az apa és a kocsis a délelőtti sör, Pisti a javítón túli megkönnyebbedés jövője felé, csak Zoltán tekergette a nyakát, vissza-visszafordult, hogy el ne veszítse az állomás irányát, amelyet a hegyek egyre több levele rétegezett el előle. Ez a Sonk valóságos hódvár, az Isten is arra szánta, hogy jól elrejtsék benne a tudomány búzáját.

A városka talán akkora se volt, mint Hódos, csak hegy-völgyesebb, s így némelyik háza akarata ellenére emeletessé legénykedte a féloldalát, ami városias színt adott neki. Károly bácsi nagyot horkant. Csinosabb cseréptetős ház előtt álltak meg, itt lakott Pisti hajdani kvártélyosa, Fessl Tóni bácsi. Ez a Fessl bácsi, amíg bírta a bárdot, hentes és mészáros volt, üzlete a piactér sarkán csalogatta a szafaládévásárló agglegény tanárokat és adótiszteket, de néhány éve nyugalomba vonult, s azóta diákokat tartott, azokban fiatalodta vissza magát. Megengedte magának a nyolcforintos diáktartást, mint a cseréptetőt vagy szivattyús kutat. Ha az ember egy életen át dolgozik, kell valami örömének lenni. Svábnak született, de a sonki svábok annyi diákon, tisztviselőn és zsidón koptak magyarrá, hogy az Alföldön is elcsúsztak volna, csak gé betű ne lenne a világon, mert azt konokul kává fásították. Ő különben egyéniségnek és svábnak is gyengébb volt, mint Károly kocsis. A hivatása teljesen beolvasztotta, s porhanyós hasat és hentestokát eresztett, méltán, mert a kövesztett szalonna volt a specialitása. De míg az ő bőre valahogy mégiscsak derék emberré fogta össze a zsírt, Fessl néni a reménytelen szétlöttyedtséget képviselte. Olyanfajta asszony volt, aki átugorta a menyecske korát: nyizla lánykából egy-kettőre öreg némberré mállott. Nem és indulat nem színezte, s ritka, de erős szálú bajusza alá egy bárgyú jóindulat kent mosolyt enyhítőül. Tavasszal elállt a szava, s nyárvégéig a karosszékében szótlankodott, de ezen a szeptember elsején már megint a nyájas Fessl néni volt, a magtalan anya, aki világra hozott és eltemetett két ikerfiút, s azóta minden gyerekben ezeket a nagyfejű, halszemű kis szörnyetegeket reménykedte vissza. Minél hájfejűbb volt egy gyerek, ő annál jobban szerette, az ilyenek olyan kedvesen fúrják oda buksijukat az ember oldalához.

Zoltán nem tetszett neki. Hosszú, tüzes arcocskája, összenőtt szemöldökei nyugtalanították. – Zu fein, súgta az urának, de azért meghitt kedélyességgel hajolt a gyerekhez, és mindenik arcocskájára rányálazta az anyai jó akaratot. Zoltán nem merte letörölni a barátkozó csókokat, de az arcára szikkadt nedvesség sütötte, s boldogan kapott rajt, mikor mosakodni küldték. – Hát eljöttél latin tanulni, tréfálkozott a konyhamosdó felé Tóni bácsi. – Az ám a nehéz, s már deklinálta – rosa, rosae, rosae. Ezt az egy deklinációt tudta, s minden újdonjöttnél bemutatta a tudományát. Jólesett neki, hogy két hétig deákabb lehetett a deáknál. De Zoltán elhitte, hogy ez bizony nehéz, s respektussal pislogott a bácsira, akinek a kék köténye alatt egy dunnányi has, s a fejében ennyi latin szó megfér. – Aber lass ihn, zsörtölődött Fessl néni, aki maga is ördöngösségnek vélte az ura tudományát, s szentül hitte, hogy a vénember többet tud, mint egy kijárt negyedikes.

Nagy, háromágyas szobába léptek. Ennek a szobának is szekrényszaga volt, mint az övéknek otthon, de különös émelyítő árnyalatban különbözött az övékétől. A szoba túlfelén négyfiókos sublód szomorkodott, abból kapta Zoltán az alsó fiókot. – No, ez elfér itt, bökött Fessl néni a Zoltán kibontott kosarára, s rosszallólag nézte a három váltás fehérneműt: hogy tart ki ennyi két mosás közt?

Míg Zoltán a fiókját rendezgette, két másik fiú szivárgott be a szobába. Az egyik majdnem bácsi, a bajsza is ütközött, mogorva képű és nehéz lábú fiú, minden lépésre úgy szánta magát, hogy előbb nagyot húzott a nadrágszíján, s ha leállt valahol, mintha odadömöckölték volna. A másik Zoltánnál is kisebb, csak szélesebb, fekete hajú, vörös képű kölyök, akinek a bőrét hurkatöltővel fútták pukkanósra, pedig nem volt kövér, csak a húsa nem fért a bőrébe, ahogy a lelke sem a szemébe. Tele volt valamivel, amitől a folytonos csík-ficánkolása sem szabadította meg. – Ez a Matyi, mondta Tóni bácsi, ez is tintanyaló, mint te, veled fog járni. A Jóska meg eggyel feljebb, de őt jövőre utoléritek, mert ő visszafelé is ki akarja járni az osztályokat. Was, Jóska? Jóska melléből nagy röhögés-gomoly bukott föl, mintha nem is szellemi képességeit becsmérelték volna. – Ne bántsd a Jóskát, vette őt védelmébe Fessl néni, akinek az anyasága ebben a mamlaszban ünnepelt.

Reggeli után Gulyás Péter és a két gyerek nekibúslakodtak az iskolának. Ott ácsorogtak a gimnázium folyosóján, s várták, mikor szólítja Pistit a becsület levakarandó foltja. A javító jobban ütött ki, mint várták. Mégsem ártott meg a Károly bácsi zanderezése, épp az accusativus cum infinitivo került fölül, s amikor Szende azt kérdezte, mi ez: ő csak benyúlt az egymás hegyén-hátán tolongó szavak közé, s azt dobta ki. Csakugyan accusativus cum infinitivo volt, ő maga csodálkozott rajta a legjobban. Szende tanár úr, akinek titkos parancsa volt, hogy a fiút át kell engednie, megörült a váratlan sikernek.

Míg Pistit a latinból nyaggatták, Gulyás gazda Zoltit iratta be. Nem nagyon ajánlgatta, mért legyen jobb híre az ő Pistijénél? De az igazgató gyönyörködve nézte a fiút. Zoltán többet ígért, mint egyet a százhoz, pedig az az egy is nagy dolog, amikor odafönn az iskola bezárásával fenyegetőznek. Még csontos kezét is a fejére tette, a hosszú, hegyes körmű kisujját is, amely a civilizációigény segélykiáltásaként nyúlt ki Sonk sötét árjaiból. Csak akkor fagyott be a képe, amikor Zoltán nevét meghallotta. – A Boda Feri öccse vagy? Ugyebár annak a somogykői papnak a fia? fordult fontoskodva Gulyás Péter felé.

Nagyon jól tudta, hogy a Feri öccse csak annak a somogykői papnak lehet a fia, hisz már a Feri durvaságainak is különös kedvvel adott származástani magyarázatot, de jólesett Gulyás elé villantania értesültségét, amely egy messzi ember feje fölött volt eltört pálca. – Ott volt pap, bólintott rá a gazda, óvatosan, hogy fecsegő ne legyen, de csendes kárörömmel is, hogy talán Zoltikát is megjavítóztatják jövő szeptemberre. Az igazgató a ridegebbik szemével vizsgálta a fiút, kereste a bűnös stigmát, de csak két lázas szemet látott, amelyben még a megrettenésen átszűrődő dacot sem vehette észre. – Na nem baj, mondta, s átadta Zoltánt egy fiatal tanárnak, aki majd beírja.

Zoltán ez este már a Pisti hajdani derékaljára dőlt le, azt még a délután továbbvitték, hogy a pápai beiratásokról le ne maradjon. Maga Fessl bácsi jött be lecsavarni a petróleumlámpát, jójszakát köszönt, s kimenőben azt mondta: – Nem beszélni. – Áoá, felelte Jóska, s a falnak fordult, így jelezte, hogy taknyosokkal nincs mit kezdeni. Különös dorombolásszerű hang szakadt föl a melliből, a garatjába szaladt, ott egy pillanatra megállt, aztán mintha vásznat szakítanának, hosszan kinyúlt, majd elölről az egész, kétperces periódusokban. Zoltán hallgatta a horkoló ágyat, s Behrre gondolt, aki idáig Pesten van, s örült, hogy neki nem kell Pestre utaznia, ezek mégiscsak jobb népek, legalábbis tréfálni iparkodtak.

– Hihihi, szakadt ki hirtelen a Matyi gyerek jókedvzsákja. – Egér szaladgál a torkában. S hogy Zoltán nem felelt: – Te hovávalósi vagy? De Zoltán Tóni bácsi figyelmeztetésére gondolt, s tette, hogy alszik. Erre Matyi is belenyugodott, hogy igaz, késő van már, ólba terelte azokat a sátánkölyköket, akik úgy ugrándoztak benne, mint sáskák a vetésben, megölelte a párnát, s úgy érezte, a Gyuri csacsi nyakát öleli. Mert Matyi apja pusztai, nemesúr-maradvány volt, aki csacsit vett az úrfinak, ha hetven holdra szorult is a hajdan három határba nyújtózkodó Veres-birtok. Zoltánnak azonban nem volt csacsija, s azt a hajnali ölelést még a szuroksötétben sem merte volna megismételni. Olyan idegen volt önmagától is az az anyjába temetkező mozdulat, talán nem is esett volna jól. A becsület katonája, mondogatta magának, s rákottázta a katona szót a Jóska horkolására. Katona, katona. De Jóskának kiszáradt a torka, s egy félreszaladt ráspolyhúzással elmetszette az álmát. – Hol, hol, mi az? kiabálta, fölült, szétbámult a sötétben, s visszanyekkent az ágyba, mint aki meglátta, amire kíváncsi volt. Ez a hirtelen riadalom nagyot tekert a Zoltán szívén. S szívfogásán át a deres halántékú, hosszú körmű igazgatót látta, amint azt mondja: no, nem baj, mintha máris baj volna. Még meg sem melegedett s már haragusznak rá. Hogy fog ő helytállni itt? Örömest meghal, csak szégyenben ne maradjon. Ez a gondolat megvigasztalta. No, nem baj, motyogta önkéntelen, belekapaszkodott ebbe az álom felé himbáló mondatba, s kievezett az aznapi szomorúságból.

S csakugyan nem volt baj, legalábbis nem halálos. Az iskola elfogadta Zoltánt, befészkelte magát: nemcsak padja, de helye is volt; nemcsak a noteszekbe írták be a nevét, de szólították is, és ő felelt, s felelni nem is olyan ördöngösség. Boldog felfedezés volt ez! Túlságos ellenállásra számított, minden erejét fölcibáló feladatra készült, s lám: gyerekség az egész, a tanár urak elégedetten fülelnek fel a jelentkezésére, jól van, Boda, mondják. Már megint csak Boda tudja, méltatlankodik Zádor tanár úr, aki mind közt a legbarátságosabb.

Hát hogyne tudná, s csodálkozva néz el a nullásra nyírt fejek fölött, akik közel húszan se gördítik össze azt a nyomorult kis feleletet. Amikor első reggel a padjába somfordált, s széttekintett a társain, megrökönyödött. Hisz ezek régen kész bölcsek, akik csak passziózni ülnek a padba, s minden pillanatban megszégyenítik őt. S csakugyan eleinte mint apró liget nyúltak fel a kérdésekre jelentkező karok. De ez eleinte volt, az első deklináció s a tőmondat korában. Ahogy a tőmondat bővült, és Szende is mindjobban belebonyolult a harmadik deklináció verses szabályaiba, a kis ligetben egyre sűrűbb irtást ütött a letargia. A bugó parasztfejek a széles parasztvállak mögé sunytak, s a legelsők, a tanári szem fényében sütkérezők hazafias érdeklődéssel figyelték a katedra fölött függő magyar címert, mintha egy ötödik folyamot fedeztek volna fel a sematizált geográfiában. Karácsony felé Zoltán azon kapta magát, hogy egyedül maradt Csanádi Gáborral, már csak az ő derekuk bírja a tanított titkok súlyát, de Gábor is inkább azért, mert úgy kérdik, hogy a kérdés elébe ment a feleletnek, föladta a vállára a zsákot, ahogy a masinánál a zsákhordókra.

Zoltán eleinte nem hitte, hogy ezek a fiúk, akik ilyen határozottan kongatták csizmához szokott sarkukat az algimnázium visszhangos folyosóján, csakugyan alatta maradtak. S ha a bibircsós Theisz, a helybeli pék fia, azt állította, hogy ő is tudna, ha akarna, Zoltán elhitte neki. Hogyne tudna a Theisz, mikor az arca is bibircsós, s azok a bibircsók olyan férfiasak. Lassan ocsúdott rá, hogy az iskolában kialakult helyzet nem látszat. Theisz és a többi Theisz buta fráter, akik csak azért tanulják meg az elbeszélő múltat, hogy a jelent elfelejtsék. Még ekkor is talált mentséget a számukra. Ezek a fiúk szenvedélyesen futballoztak, stukkoltak, kiszorítóztak, s talán a kiszorító az élet komolyabbik fele. Zoltán mindenesetre talált a hihetetlen siker magyarázatára önkisebbítő érvet, de azért el kellett ismernie, hogy a becsületnek nem egészen méltatlan katonája. „Kedves édesapám, tudatom édesapámmal, hogy iparkodok óhajának eleget tenni” – írta haza, s ez alatt a szerény mondat alatt úgy mocorogtak a félévi értesítő jövendő jelesei, mint várandós kocában a világra készülő hét malac.

Persze, ha Zoltán valahonnét kintről nézheti Sonkot és az algimnáziumot, ő sem lepődik meg váratlan sikerén, sőt heves szorongás fogja el miatta. Mert bizony, ha a sonki algimnázium sárga homloka mögött éjjelente föl-fölriadt a kínzó öntudat, hogy ő is egy a középiskolák között, minden eresztékiben megremeghetett. Viszont ha cinikussá vált már, föl is kacaghatott. Vagy nem repültek szét ebből az algimnáziumból papirosok, amelyeket az intézmények tehetetlensége folytán a csurgói, bonyhádi és pápai főgimnáziumoknak bizonyítványként kellett elfogadniok? Pedig ezek az elégségest valló lapok csak naiv szépítőszerei voltak az egyemeletes viskóban megbúvó tudatlanságnak. S ebben az iskolában egyes és kettes tanulók is készültek, ami már szélhámosság lett volna, ha ott nem vacog benne az önfenntartás utolsó, halvány remegése.

Ki adta a gyerekét ebbe az iskolába, amelynek összesen száz növendéke s a hitoktatókon kívül öt tanára volt s azok közt is egy olyan reszketős fejű, mint szegény Kabóka, akit a tizedestörtek fogadtak fel védelmükre, hogy a gyerekekkel jó egyetértésben maradhassanak? Még a községbeli állatorvos is a pesti testvérnénjéhez adta föl a fiát, pedig az igazgató úr azóta egy halvány biccentésre redukálta évtizedes baráti viszonyukat. Hogyne, Vihorlát igazgatónak még hét szolgálati éve volt hátra, s ha Sonk és környéke a precedens varázsa alá kerül, az iskola föloszlik, s ő mehet címzetes igazgatóskodni, tűrni a más basáskodását, ki tudja, még a körmét is levágatják. Azért is széles körű tereptanulmányokkal iparkodott az első osztályokat felduzzasztani. Összebarátkozott a község- és környékbeli tanítókkal, akik mint „jófejűt”, be is küldtek néhány valóban agyas-fejes parasztfiút. A helybeli intelligencia rátartó nebulóit pedig valósággal kiudvarolta a szülőktől. Sajnos, ebben az esztendőben így is csak tizennyolc gyereket sikerült összeterelnie az elsőbe, s akármit mívelt a tizennyolc csemete, az apriori döntés az volt, hogy egynek sem sem szabad közülük elkallódni.

Ebben az egész tanári kar egyetértett, még a szigorú Szende is, aki csak a javítóvizsga monopóliumát tartotta fel a latin igeragozáson virrasztó lelkiismeretének. Mert Szende, akit sárga sörényéről az „oroszlán”-nak is neveztek, begyökeresedett sonki polgár volt, még présházat is örökölt az apósától, aki így két úton-módon is oka volt a dührohamainak s a lokálpatriotizmusának.

Zádor tanár úrnak, aki lassacskán széthízott, mint gazdag katolikus rendek paptanárai, szintén itt volt a legjobb, noha az esernyője volt a felesége s a Gerenyáson futkosó kökörcsinek a leányai. A Dunántúl virágflórája és a szív békéje olyan jól megfértek ebben a hegyek karéjába harapott faluban; még a világ is elfért benne, csak ki kellett nyújtania az embernek a nádpálcát, föl sem állt a katedrában, s elmondhatta: Ha az ember Bécsből Párizsba utazik… S már utazott is a kirepedezett bőrű mappán, mely lankadó ragaszkodásában egy-egy világváros karikáját is le-lehámlotta a fakó enyészetbe. Húsz év alatt itt vitte legalább annyira, hogy mindenki jóreggeltjére megvolt az illető egyéniségéhez szabott válasza. Isten őrizz, máshol újrakezdeni.

Talán csak a fürge Gagyi tanárnak lett volna érdeke, hogy a sárga ház minél előbb a Bakos terménykereskedő raktárává alakuljon, aki épp ennek az olcsó vételnek a reményében halogatta gazdasági épületeinek kibővítését. Csakhogy Gagyit már az áthelyezés sem menthette meg. Legalábbis egy földrengésre volt szüksége, annyira lépen ragasztották az Orosz útmester leányai. Az igazgató maga is jóakarattal figyelte ezt a viszonyt. Hosszasabban elbeszélgetett a tábeszes útkaparómesterrel, akinek a kétkerekű futókocsiját annyi méla emlékezéssel üdvözölték az idősebb, járásbeli fogadósnék. Sőt, hogy a visszavonulás útját is elvágja, olyan célzásokat tett Gagyi előtt, melyek az erkölcsi kőtábla árnyékát vetették a magyar nyelv tanárának gondtalan ifjúságára. Hogyne, hisz Gagyi volt itt a sokat emlegetett ifjú erő. Legalább annyi ő; mint a dúc, amelyikkel a gimnázium északi megdőlt falát a porhanyós tető alá támogatták.

Szerencsére Zoltán tapasztalatlansága még nem hatolt okok és összefüggések szégyenletes szövevényibe. Az ő szemében a gimnázium a becsület csatamezeje maradt, s az öt tanár a gombos kilincsű tanári szoba fellegek mögött élő istenségei. Ő is látta, amit a többiek, hogy Kabóka tanár úr kétszer is nemre rázza a fejét, amikor azt mondja: igen, s mint az Oroszék szomszédja, Gagyi tanár urat is gyakran hallotta az Orosz Milikével sivalkodni. Ő azonban nem faragott a tanárok gyengéiből viccet. A tanárok is a tények vigasztalan és erőszakos rendjébe tartoztak, mégis szelídebbek voltak, mint a többi tény. Nem olyan brutálisak, nem olyan indokolatlanul fejbe verők. Az ő szeszélyeik is szembejövő ár, de legalább lehet úszni ellene. Volt értelme az erőfeszítésnek, az ember megmutathatta, mit tud. A Pirchala könyvből felgőzölgő szabályokon túl ő sem pillantott meg valami egységes, szemügyre vehető célt. De vonzotta a torna, a legyőzhető nehézség. Itt ő is levághatta a sárkány fejét, s a Botond-kapukon ő is lyukat üthetett.

S e kapukon belül nem a Százszorszép-becsület, az apja s a család becsülete várt-e rá? S nem a kihegyezett tüskéjű Zölddisznó sáncait veszi be, amikor Szende tanár úr dühös sörényrázásába is belemondja a maga egyedül maradt feleletét? Ó, ezek a tanár urak többet tudnak, mint a medvemancsú Jóska s a csíkszemű Matyi képzelik. Mint futó felhők résén a végtelenség, rajtuk is repedés nyílik, s egyszerre a terek áhítata cikázik belé. Olyan ez, mint amikor Petőfi „Egy gondolat”-jában egyszerre csak egyedül marad egy sorban az a szó, hogy világszabadság. Zoltán nem tudja, mi az, de bizonyosan ugyanaz, mint amikor a farakásra tűzte a botra csomózott zsebkendőjét.

Különösen Zádor tanár úr ejt el egy-egy szót, amiben az egész látott és nem látott világ új csodaként tükröződik. A növények is rokonok, régi kihalt növények ükunokái, ki testvére, ki nagynénje, ki öreganyja a másiknak. S Zádor tanár úrnak ezt el lehet hinni, mert ő a növényeket jobban ismeri, mint a diákokat.

Még az ősszel rendelte el, hogy másnapra mindenki vigyen gyujtoványfüvet. Zoltán és Matyi neki is vágtak a Gerenyásnak. Hoznak ők egy szekérrevalót. Egyre szebb példányokat találtak, duzzadt fejű, kicsattanó ajkú sárga gyújtoványokat, annyi volt már, hogy minden új virágért egy régit hajítottak el. A vasúti dűlő kikericses oldalán bóklásztak, amikor elébük áll a tanár úr s kérdi: Gyújtoványt szedtek? – Azt.

A tanár úr megy velük és nem szól. Zoltánnak csak most tűnt fel, mennyire fiatalos az elhízott arca. Tizenöt éve tanár, s alig van egy kis feketés az állán. Matyi, aki az utolsó háromnegyedének a mérlegnyelvét a hármas felé szerette volna billenteni, megszólalt: – A tanár úr is virágot tetszik szedni? – Nem, nekem már nem kell leszednem őket, mondta Zádor, és mosolygott. Majdnem elpirult, hogy magáról beszélt. De Matyi nem hagyta annyiban, s egy álnokot sóhajtott: – A tanár úr minden virágot ismer. Mikor fogom én csak a felét is ismerni? – Az a legkönnyebb, csak el kell kezdeni, pendítette meg Zádor tanár úr, és elbeszélte, hogy kapott ő a botanikára. Matyi mind ritkábban szólt. Károly bácsi messze kanyargó bárkája végleg eltérítette a figyelmét Zádor tanár úr históriájáról. Annál jobban odafülelt Zoltán. Ezután kereste az alkalmat, hogy Zádorral összetalálkozzék.

A télen, persze, csak a galagonyabokrokra fagyott hó hajtotta virágait, s kikericsek helyett varjak nőttek a puszta hepehupán. De alig szaladt fehér tőzikefürtbe a szétolvadt hólé, Zádor tanár úr és Zoli neki a domboknak. A tanár úr kezében bot, Zoltán hátán a kölcsön vett általvető s a kisdiák herbáriuma minden kirándulás után új itatóslappal vastagodott. Egy szem virágban pazarkodó egyszikűek s ezer apró sziromból ernyőt rakó murokfélék keveredtek ott letört somgallyal s a pillangósok bizarr viráglepkéivel. Zoltán nem nagyon szerette a herbáriumpepecselést. A szárakat cigarettapapírral kellett rögzíteni s a latin nevet is odaírni, jobbra, alul. Zoltán a mezőt szerette, de a tanár úr szemében a mező is egy nagy herbárium volt.

Nagyon különböző emberek voltak ők. A tanár úrnak a szemlélődésre volt ürügy a természet. Amikor kijött a faluból, az útjelző táblánál hagyta Zádor tanárt, s csak két okos szürke szem maradt belőle. Zoltán azonban zaklatott, szenvedélyes képzeletét burjánoztatta tovább a virágokban, mintha a természet is az ő lelkének volna levél- és sziromtajtéka. Amíg nyugodtan lépkedett a galagonyás partok alatt, fél lépéssel a tanár úr mögött, úgyhogy Zádor hosszú, fekete kabátjának a fényessége is csak a tavaszt verte belé, úgy érezte, hogy nem megy, hanem rohan, a mesebeli csodaszarvas ő, aki belészabadult a messze bókoló tolnai erdőkbe s tovább. A tanár úr pihenni jött ide, Zoltán a lelke fölét elhullámozni. Talán ezért is becsülték meg egymást annyira. Zoltán úgy érezte, Zádornak meg se kell moccanni, s mégis a vállára tette a kezét, olyan nagy csöndesség volt benne, mint az estében vagy a napsütésen átsurranó madarakban. Zádort meg vonzotta a hamuval takart tűz, amely ebben a mintagyerekben meg-megégette.

Szépek voltak ezek a csatangolások, csak ne kellett volna a Gerenyásra is kivinni az otthoni bajt, ahogy a kilőtt golyó is magával viszi a puskapor szagát. Zoltán maga se tudta, hogyan, egy szoruló hajtógyűrűben találta magát. Hol itt bukkant fel egy fenyegető arc, hol ott emelkedett egy ütni kész bunkó. Aki nem szövetkezik, szövetségeket támaszt. Vitte maga előtt a könyvét mint dupla mezejű pajzsot s innen is, onnan is megeredtek a nyilak.

Annyi bizonyos, hogy ezek a titkos nyíllövők Csanádi Gábornak akartak a kedvében járni. Gábor Csanádi Menyhárt esperes fia volt, ugyanazé, aki fiatal korában papi rigmusokat szerzett s prédikációs könyvében harminchétszer hasonlította a Szentlelket a követ is megemésztő tűzhöz. Nagytekintetű ember volt az esperes úr, s a fia bizonyára magasabban hordhatta az orrát, mint a parasztbugók s ha nem tette, annál jobb néven vették tőle. Ezt a Csanádi Gábort az Isten is főkolomposnak szánta. Csak rázta a jókedvét, ezt a bolondos kolompot, és senki el nem kallódott a sarka nyomából. Mert ez a kolomp nemcsak azt mondta, hogy csiling, de alkalomadtán azt is, hogy bimbam. A jókedve alatt fegyelmező erély feszült, s a dühe olyan volt, mint egészséges torok elbődülése, érzett benne a kitörő hahota. Nagyszerű tornász volt. Mesélte, hogy van otthon egy vasnyújtója, porolónak használták, amíg ő rá nem kapott: azon már mint pöttömke megcsinálta a hasforgást, kelepet. S ha jó tornász volt, az esze is bírta, amíg az ostobákat kellett lepipálni. Tenyeres-talpas, vacskos ész volt, meggyomrozta a tudományt, de a magasban szédült, s a betű rafinériáihoz sem kedve, se fogékonysága nem volt.

Zoltánt eleinte vonzotta ez a gyerek. De amikor meghallotta, hogy az apja esperes, visszahőkölt. Boda pap beajánlotta neki az espereseket. S talán épp ez az, aki az apja nyakát törte. Azt remélte, hogy az esperesek faja örökre háttérben fog maradni, mint átkozható gonosz befolyás, s ím idenőnek az ő életébe is. Nem állt Gábor útjába, de mellé sem szegődött. Nőjenek, mint két külön fa, majd elválik, ki mekkora.

Csanádi Gábort azonban bosszantotta ez a különállás. Ő belépett az osztályba, s azzal az osztály az ő csapata volt. Kiszorítónál ő osztotta szét a fiúkat, s ha a Gerenyáson kettő összeakaszkodott, ő tette közébük az öklét. Mit különcködik ez a nyizger. Egy-kettő, be a sorba. A deklinációt tudhatja, de engedelmeskedni neki tartozik. Zoltán engedelmeskedett is, ha kellett, de többnyire úgy fordította, hogy nem kellett. Ő volt az osztály könyvtárosa, s a tíz kötet Verne és Mikszáth a tél folyamán kétszer is átvándorolt a kezén. Csakhogy Gábornak jobban fájt az egy elcsavargott bárány, mint amennyi öröme telt a száz megmaradtban. Egyre azon forrt-acsargott, hogy törhetné le Zoltánt. Ha legalább a falu másik végére gubózott volna el a nyápic. De itt fitogtatta magát az orra előtt, s ha átnézett a Fesslék kerítésén, tüstént ebbe a föllázadt hétszűkesztendőbe verte a szemét.

Mert tudni kell, hogy Gábor ugyanazoknál az Oroszéknél lakott, akikhez Gagyi tanár úr is járogatott. Az útmester, amióta a fogadósnék megrokkantották, csak az emlékeinek élt, de a családjában fölös mohósággal hajtottak az ő hajdani ambíciói. A három leány a világért nem adta volna Gagyinál alább, s mert Sonkon csak egy Gagyi volt, a legváltozatosabb kombinációkban szövetkeztek az aznapi favorit ellen, ami az Orosz-házat határozottan eleven és tanulságos kosztoshellyé avatta. Ez a három leány csak Gáborban értett egyet. – Ebből lesz a férfi, mondta a legidősebb, akinek a Crooker-regényeken kigyúlt képzeletét még a tanár úr sem kötötte le teljesen. S attól fogva Gáborban becézték a jövő férfiszépségét, s jaj volt annak, aki rossz szót kockáztatott róla. Úgy élt ott az esperesgyerek, mint királyfi, női szemekben s az Orosz-kert üveggömbjeiben tükröződve.

Ezek az üveggömbök kora tavasztól késő őszig ott díszlettek a rózsatámasztó fehér karókon. Ha az ember beléjük nézett, az orra óriásira nőtt, a fülei hátraszaladtak a templom tornyáig. Veres Matyi fantáziáját izgatták ezek a gömbök, s ha Gábor füttyentett, ő villámgyorsan szétillesztette a kerítés egy szál törött lécét, átbújt a másik udvarba, s aportírozó szemekkel leste a barátja parancsszavát. Gábor Matyin át kezdte meg bekerítő és kiéheztető politikáját. – Mit csinál Zoli? kérdezte. – Olvas. – A könyvmoly, vetette oda Gábor undorral. Matyi, aki pedig szerette Zolit, rábólintott, csakugyan, Zoli könyvmoly. Ezt a tényt Jóskával is közölte, aki amúgy is lenézte a „poszká”-t. – Kisasszony, tette hozzá, megrántotta a nadrágszíjat, a kutya orrára köpött s felröhögött. Jóska véleménye Fessl nénit is lenyűgözte.

– Fönn hordja az orrát, mondta az urának, aki pedig nagyra volt Zoltán előmenetelével. Tóni bácsi haragudott a múltkori disznófülért, ami a Jóska levesébe került s kitört: – Csak nem akarod, hogy olyan mamlasz legyen, mint Jóska. De hogy a közhangulatot is lekenyerezze, Zoltánra is ráripakodott: – Mi az? Mindig olvasni? Mi vagy te? Betti kisasszony?

Ez a Betti kisasszony az igazgató húga volt, s még senki sem látta kötött jakni és piros könyv nélkül. Jó előtt szólt Tóni bácsi. A Betti név rajt ragadt Zoltánon, maga Matyi vitte szét a fiúk közt. Ha már úgyis el kell pártolnia tőle, legalább valami hasznos szolgálattal kezdje, ami őt avatja Gábor fegyvernökévé. Betti pedig szoríthatta a fogát. Egyedül volt, s csak Gábor invitálta, hogy jössz-e hóvárat építeni. Zoltán nem ment. Most már megokolás nélkül nem ment.

A félévi hét jeles aztán végképp kiélesítette a helyzetet. Gáborra ez kemény csapás volt, neki se Zádor nem adta meg, de Szende sem adhatta, hisz a dolgozata úgy piroslott, hogy istenkísértés lett volna jelest kanyarítani alá. Az Orosz-leányok méltatlankodtak. Ha az ő Gáboruk nem jeles, hogy lehet ez a mulya. S noszogatták Gagyi tanár urat, hogy itt tenni kell, de hamar. Gagyi ismerte az erőviszonyokat, de ifjú volt, s hajolt, mint a zöld gally, s egyszer csak ott tartott, hogy Zoltán felé bezárkózik, míg Gábor szellemi produkcióit nem győzi sokallani.

Húsvét előtt az esperes úr is feljött tudakozódni. Hintó hozta, s a kocsisnak toll bókolt fekete kalapja mellett. Ez a Csanádi Menyhárt erős, nagy ember volt, csak a haja deresedett, Lear lehetett ilyen, mielőtt az országát szétosztotta. A nagyúr Zoltánt is maga elé idézte. – Te pipáltad le a fiamat, mondta, és megrázta sörényét. – No, nem látszik meg rajtad. De hát csak folytasd így, s egy pengőt nyomott Zoltán markába, hadd lássa a tanári kar, hogy ő nem haragszik, akármilyen az ítéletük.

Zoltán forgatta a pénzt, sütötte a markát, amint fogta, de még inkább a szemét, amint nézte. Valamit megvettek ezen tőle, csak azt nem tudta, hogy mit. Este megmutatta a pénzt Jóskának. – Kell? Jóska elfüttyentette magát, földobta a forintot, s fuccs, volt nincs, ott aludt a pénz a zsebe mélyén: eltette dohányalapra, mert Jóska volt a híd alatti cigarettázó klub elnöke.

Az esperes úr látogatása nagyot szorított a hajtógyűrűn. A hatalmas ember mindenkire mély hatást gyakorolt, s a forint-esetet nem győzték Plutarchosba kívánkozó példaként méltányolni. Szóba került az a „no, nem látszik meg rajtad” is. Végre is igaza van az esperes úrnak, mégiscsak a Boda pap fia, s Gábor nagyszerű gyerek, a tehetséget is méltányolni kell, nemcsak a szorgalmat. Az ilyenekből, mint Boda, úgysem lesz semmi. Jobb idejekorán alázatra szoktatni. Hiába szólalt föl Zádor, letorkolták. Őt megetette Zoltán a herbáriumával. – Én sosem piszmogtam a kolléga úr gazaival, dörögte Szende, aki az esperesben alkati rokonára ismert – mégis ember lettem. Amire szegény Zádor mit felelhetett, fogta az osztálykönyvet, s ment az ízeltlábúak légzőrendszerét magyarázni. Zoltán pedig küzdött, mint akit víz alá akarnak nyomni. Ez a nagy próba, gondolta, s az esze lobogott. A becsület katonája helyt áll, ezzel erősítette testét-lelkét.

Ezekben a kétségbeesett hetekben olyasféle ragaszkodás fűzte őt Zádorhoz, mint egykor a tanító kisasszonyhoz. Egy május délután ott kinn ültek a vaskúti nyárfás szélén. Fejük felett a gallyak millió apró levél neszéből hangolták össze tavaszi indulójukat. Zoltánt ezen a délelőttön különösen agyonsanyargatták tanárok és diákok, még most is sajgott a feje. Ott gubbasztott öreg tanárja mellett, s oldalról nézte, mit csinál. Zádor tanár úr épp egy nagy hangyabollyal került szembe, belepiszkált, s a hangyák életéről beszélt. Olyan nyájas, szép, szőke arca volt, mintha egy negyvenéves gyerek ült volna Zoltán mellett. Zoltán nem bírt magával, hosszút csuklott, egybefolyni nem tudó zokogásfoszlányok szakadtak fel belőle. Ráborult a tanár úr kalapjára, s csak a vállrázkódás jelezte lelke föl-leugrálását. Hálából zokogott. A tanár csendesen nézte. – Mi bajod? kérdezte, de nem ismételte meg a kérdést. Fölállt és megindult. Szótlanul bandukoltak hazafelé. Meg se mukkant egyikük sem. Csak lépteik tompa nesze hallatszott. De ezek a lépések is olyan egyöntetűen kattogtak. Egy-kettő, mintha az Isten is együtt indította volna el őket.

Ettől a naptól fogva egy nagy titok volt köztük. Nem emésztő, mint amilyen az Apai Titok volt, boldog szomjoltó titok, amelynek, akár a gerenyási forrásnak aláhajthatja a fejét. S ha valaki utána kiáltotta: Betti, benne a menekülésösztön rögtönösségével harsant föl a védekezés: Zádor tanár úr. S mikor az évvégi bizonyítvány ott volt a kezében, a nagy győzelemért is Zádort okolta. Gagyin át ugyan beléerőszakoltak az Orosz-lányok egy kettest, de Gábor is megkapta a magáét természetrajzból. – Teneked köszönhetem, te koslattál vele a Gerenyáson, féktelenkedett Gábor. Zoltán elsápadt, de nem szólt. Otthon jutott eszébe, hogy ő is visszavághatott volna Gagyival. De Zoltán nem tudott visszavágni. Pedig hogy röhögtek a fiúk, még az áruló Matyi is!

Boda tisztelendő úr nagy gaudiummal fogadta a fiát. – Megálltad a sarat, mondta, s János előtt is agyba-főbe dicsérte. Ez a fiú az ő föllebbezése. Már belenyugodott az élet-vereségébe, s íme, fölkel a parittyás Dávid, hat jelest hoz haza, s az az egy jó is az apának szóló ármány. János szúrós, fekete szeméből irigység és csodálat ikerlángja csapott föl. Úgy nézett Zoltánra, mint kedves emberünkre szoktunk, aki utazni indul, míg mi a hivatalunkat robotoljuk tovább. Ezután ha találkoztak, Zoltánnal is kezet fogott, mint az apjával. Zoltán azonban hiába akart megihletődni a sokféle kitüntetésen. Még az apja dicsérete sem elégítette ki. Nézte ezt a lelkesedő embert, amint belevesz a fia jövőjének a prófétálásába, s először vette észre, hogy többet beszél, mint kellene, s a hevességében is volt valami szeszélyes, indokolatlan. Itt is, ott is egy zagyva, messziről jött mondat, ami apja gyengeségire árulkodott. De Zoltán hivő akart maradni, s akármit látott, behunyta a szemét. Csakhogy ez a szembehunyás már félhűtlenség volt.

S dicsekedhetett-e igazán a sonki algimnázium jeleseivel? Behr szájaszege időközben a torziós ingánál is finomabb műszerré élesedett, s ebben a szájszegletben egy mosollyá tompított biggyesztés felelt Zoltán dicsőségére. Behr is jeleseket hozott, de azok piarista jelesek voltak s a Hermann tanító úgy járt szét velük, mint török aga a keresztényektől kicsavart Máriás lobogóval. S olyanféle volt is ez a bizonyítvány, mint egy Máriás lobogó. Nem Istennek szentelt papkezek szőtték a sárga, címeres intézeti papírba? Rosenfeld, aki az ősszel még kételkedett, most Horváth Sándort is lefülelte az elöljárók ülésén. Mit szól a Behr fiához, Horváth úr? A végén még hercegprímást csinálnak belőle. Amire Horváth Sándor csak hümmögött, mert ő hiába adta a fiát Pestre, a tanár öccséhez, kettőből elvágták, s fűhöz-fához kell szaladgálni a javítóért. Most már Laci mamája sem tiltotta egy szem fiát Alfrédtól, hisz ez nem a Behr fia többé, de zseni, aki előtt a piaristák is meghajoltak. Behr és Laci mindenütt együtt mutatkoztak, sőt a mama még meg is veregette Alfréd arcát és azt mondta: – Télen is látogassa meg a fiamat. Mire Alfréd egy szóval felelt: – Kezit csókolom. Mert Alfréd úgy megszokta a finom beszédet, mintha az apja csipkét és illatszert tartott volna az ezerfiókos szekrényében.

Zoltán komoran fürkészte a két fiút. Modoruk apró finomságaiból következtetni próbált a környezetre, amelyben éltek, de nem jutott tovább a felületnél. Ó, az a környezet egészen más lehet, mint a Fessl hentesék hátsó szobája. Mit tudhatott ő, amit Alfréd s Laci százszor olyan jól ne tudtak volna. – Hadd lám, Sonkon ezt hogy tanulják? kérdezte Alfréd leereszkedően; Laci pedig, aki a jóindulat oldva feledt iszákja volt, a szívére beszélt, hogy iratkozzék át Pestre: most még behozhatja az elmulasztottakat, bár az alap a fontos, de szorgalommal még pótolni lehetne. Zoltán nem felelt. Mintha rajta állna, hogy hova iratkozik! Úgy érezte magát, mint elaludt keresztesvitéz, aki a huszadik században ébredt, s innét néz vissza értelmetlen hősiességire. Miért harcolt az iskola Zölddisznójával, az esperessel és Gábor hajtógyűrűjével, ha az elmaradtság úgy is megfojtja? A sonki sárgaház nagy búvárharang, fáradt szivattyúkon kapja a levegőt, amelyben Laci és Alfréd oly vígan röpködnek, mint a madár az ég kékségiben.

Különösen Laci kápráztatta el! A király születésnapján az Iparos Kör ünnepélyt rendezett, s azon Horváth László is elszavalta Kozma Karthagói harangjait. Zoltán ott kuksolt a körhelyiség kuckójában, oldalt a pódiumtól, s látta, amint a népek világfelejtősre tátják a szemüket, s a szájuk enyhe mosolyra húzódik, ahogy az ember csak álmában mosolyog. S mikor Laci nagy szőke fejét a mellére ejtve, remegő hangon rebegte: „S Karthágo elesett”, de úgy, hogy az orra is belepirult, s az álla a visszatartott sírástól meggödrösödött, akkor az „elesett” szó a paraszt, úr, iparos szívét egyformán elnedvesítette. Aki kukkot sem értett, az is meghatódott, s nyelte az elérzékenyülést, hogy a tapsról le ne maradjon. S Laci mint primadonna, aki tudja, hogy a parasztok is emberek, meghajolt, s állta, hogy az első sorból kiugró Rosenfeld agyonszorongassa a kezét. – Maga meg az Alfréd, maguk kitesznek magukért!

Zoltán ezt a tapsvihart vitte elbocsátó emlékül a sonki algimnáziumba. S mikor Károly bácsi kordéja három másik diákkal együtt őt is odazöttyintette a főutcára, úgy érezte magát, mint rab, akit hajdani harcmezejére visznek kényszermunkára. Különös érzékcsalódás nehezedett rá. A tanítói lak piros födele megbarnult a tavasz óta, az Oroszék üveggömbjei azelőtt fényesebb napot tükröztek. Fessl bácsi üdvözlő brummogása is messziről jött, szinte a falon át beszélt, s a néni ölelése helyén zsibbadt pántlikák maradtak a karján és derekán. Most vette csak észre, hogy Matyinak mókusforma a feje, s a vacsorául elétálalt rizses húsban külön-külön kavicsszemként csikorgott minden rizsszem. Minden tárgy messzebb húzódott tőle, s mégis mindeniket sokkal jobban megfigyelte, mint előbb. Ez nem volt harctér, ahol győzni lehetett. S míg sajgó homlokát az ágy melletti falhoz szorította, úgy ölelte a csíkos párnát, mint a hiányzó anyát, aki nem volt és nem lesz, de akire olyan nagy szüksége volna. Görcsös esküt rebegett, hogy ő csak azért is kitart. Ha nincs is értelme, de küzd. „Édesapámért”, hívta föl magából a bűvszót, mely megint a becsület katonájává merevíti.

Összeszorított ököllel tanult. Nemcsak az aznapi leckét, de a következőt is. De már nem a tavalyi elnézés ült a szemében. Kiaprózta a tanárok gyöngéit, aláhúzott rajtuk minden gonoszat, nevetségeset. Szánalmasnak és ijesztőnek látta őket. Gagyi mint a szaloncukor; az Orosz lányok kedviért piros köves tűt tűz a nyakkendőjébe. Kabóka tanár úrnak igazán kár volt annyit erőlködnie az ajka reszketésit nehezen legyűrő szavakkal. Szende rézdob, aki rá-ráüt magára, hogy a konduló ürességivel rezzentse össze a diákokat. S mit gondolt az igazgató hosszú körmiről, erről a másfélcentiméteres szaruképletről, amely igazgatópártiakra és igazgatóellenesekre osztotta Sonk községet?

Csúnya éjtszaka volt ez a sonki, csak Zádor tanár úr holdarca tündökölt benne változatlanul. Zoltán növő gyűlöletivel együtt gyarapodott vágya a szeretetre. Zádor az apja testvére volt. Tudós, akit fegyenctelepre száműztek, jó ember, akit a tanártársai is kifiguráztak. A gyerekek a szétfolyt testiért s a szőrtelen képiért csúfolták. Valamelyik fölfedezte Arany János Bajusz című költeményét, s az órája előtt elszavalták. Zoltán a padra ütötte a fejét, s imádkozott, hogy Zádor be ne lépjen. S amikor az ajtóban megállt, úgyhogy csak Zoltán láthatta, s csodálkozva hallgatta a szavaló fiút, szeretett volna hozzá rohanni, s megölelni: de hisz az nem baj, tanár úr.

Egy nap azonban ennek a barátságnak is vége szakadt! Gábor a vakációban telerakta magát töltött káposztával és tejfeles csirkével, s hogy szétnyomódjon benne a bőség, ebéd után hatot fordult a nyújtón, már a saslengéssel is megpróbálkozott s úgy gurult vissza Sonkra, mint sebes kő, amely elüti az útjában állót. Természetes, hogy először is Zoltánba ütközött bele, aki egy arasznyival megnyúlt, s egy sóhajtásnyival meghalványodott. Olyan volt, mint égő viaszgyertya, az ember ráfú és elalszik. De vannak gyertyák, amelyekre tízszer is rá kell fúni. Zoltánt nem lehetett bekeríteni, kikoplaltatni. Minél robinzonabb lett, annál szilárdabban állt a szigetén. Egy-két jó szónyi mákony, s szívesen adta volna át elsőségét, az ellenséges gyűrűben azonban megkeményedett: ha belém rúgtok is, különb vagyok. Szerény és csöndes volt, mint a fák, de kapaszkodott is, mint a fa. Gábornak azonban nem volt érzéke a növény-büszkeség iránt.

Zoltán arra lett figyelmes, hogy a gyerekek megállnak előtte, valamit dünnyögnek, összenéznek és kacagnak. Valami gúnynótát költöttek rá, ő keményítette magát, hogy mit törődik a buta rigmusaikkal, de azért a kínzott emberek kóros kíváncsiságával fülelt a beharapott szavakra, túl szeretett volna lenni a tüskén, amelyet úgysem kerülhetett el. S a fiúk szemtelensége nem is leplezte, hogy a nóta neki szól. Az egyik rá is zendített: Ábéab!… – de a többi fülig szaladt pofával csak trillázni merte.

Zoltánnak minden büszkeségét össze kellett markolnia, hogy ki ne tépje a sunyi pofa mögül a kíváncsiságát kínzó verssort. A nóta pedig terjedt, sövény mögött, garád alatt, s Jóska feje is méltónak ítélte rá, hogy besorozza ama ritka dolgok közé, amelyek szelleme biztos tartalmát képezték. Zoltán egy este a tornác oszlopának dűlve figyelte a novemberi ég menekülő felhőit, amint a csillagok állandósága előtt, mint űzött lelkek tovaszaladtak. Egyszer csak hallja, hogy Jóska, aki a tornác párkányán egy darab fát hegyezgetett, unott, kisiklós hangján tízszer is eldöngi. – Csirkére fájt a fogad.

Zoltán tüstént ráismert a dallamra, az ő nótája volt, de miért dalolják neki? Az a belső gyönyörűség, amivel Jóska a csirkét emlegette, arra vallott, hogy itt nem kiskorú baromfiakról van szó. Ezeknek a Jóska-féle fiúknak gyalázatos titkaik vannak. Összeülnek, s órák hosszat súgnak-búgnak. S ha az Oroszék kis szolgálója vízért szalad, el-elsuttyantanak felé egy kiáltást, amire Kádi visításba szökő hihihivel felel. Ez a verssor is a Jóskáék titka felé mutatott, ott kísértett benne valami abból az ismeretlen undokságból, amely ezeket a fiúkat Theiszék kocsiszínébe gyűjti, hogy kipirult arccal és gyűrűs szemmel szivárogjanak elő. Összeállította a vers kezében levő darabját, s a dallam szótagjait. Az első sor három szótagja hiányzott. Mi lehetett az a három szótag, amely ezt a verset ellene hegyezte, hogy már az elsősök is ezt szajkolják a háta mögött.

Forralta az eszét, hogy ugrathatná ki Jóskából azt a három szótagot. De mikor a kivitelhez jutott, benneragadt a haditerv. Egy reggel azonban valamiképp a holmija közé keverte Jóska nadrágszíját. – Nem láttátok a szíjam? kérdezte Jóska. – Nem. No, dühbe jön a tohonya hős, a nadrágszíj volt a legfontosabb ruhadarabja. Mielőtt beszélt vagy mozdult, azt kellett megigazítania. Aznap se beszélni, se mozdulni nem tudott. Délután Zoltán a fiókjában kutatott, s megtalálta a szíjat, s odaadta Jóskának. Jóska nyakig vörösödött a dühtől, azt hitte, csúfot űzött belőle Zoltán. Pofon ütötte volna, de idegenkedett a tenyere az úri képitől. Hanem a bosszú azért nem maradt el. Odaállt az ablak elé, nézte a jégvirágokon át derengő Orosz kertet, s elébb csak fütyörészve, aztán dünnyögve, aztán fennhangon is rákornyikált: „Ábéab, Boda pap, Csirkére fáj a fogad.”

Zoltán hallgatott, és nem értette. Csak azt tudta, hogy gyalázatos sértés. De hogy kössön bele ebbe a hatalmas kamaszba? Veres Matyira nézett. Az fölállt a cirklije mellől, s dideregve figyelte az elkövetkezőket. – Jóska! szólt rá lakótársára, mint akinek a jókedve megtorpant a tréfa határain. De Jóskát a hülyék dühe rázta: – Nem tetszik? Pedig régi nóta. Mi? S itt Zoltán oldalába bökött, mint aki kitűnő viccet sütött el, de a füle olyan volt, mint a kakastaréj. – Butaság, mondta Zoltán – semmi értelme sincs. – Nincsen? Amikor apádat elcsapták, a hátulgombolósok is ezt énekelték. Zoltán most se értette a verset, de látta, hogy az apját valami ismeretlen mocsok-ingoványba húzza ez a fráter, akinek a mocskosságára nem tudott émelyedés nélkül gondolni. – Gazember, ordította, s nekiugrott Jóska gégéjének.

De még ugyanebben a pillanatban borzalmas vágás szántotta föl az arcát, szeme vérlobot vetett, s hátra tántorodott. A Jóska frissen visszakerült szíja volt. Az épen maradt szemét elborító könnyeken át még láthatta, amint Matyi feléje ugrik, s vízért kiált. De most ez a segítség is elkeserítette, félrelökte s kirohant, neki az utcának, neki a határnak, vacsora után ért haza, s rögtön ágynak támolyodott. S amíg a párnáit harapdálta, egyre világosabban látta Gábort, nem is Gábort, a bölény-esperest. Ki tudja, hol kaparta ki Gábor haragja ezt a tizenöt év előtti nótát, de Zoltán úgy érezte, az apja tanította rá. S egész világgyűlöletét ebben a nagymellű emberben szalajtotta össze, aki az ő imádni való apját a Jóska mocskos nyelvére adta.

Másnap hallgatagon ült a helyére. Az arcát vörös csík osztotta ketté. A fiúk nem győzték tudakolni, mi lelte. Matyi a kályha mögötti sutban újságolta egy beavathatónak az esti históriát. Gábor ezen a reggelen kissé elkésett. Megállt az ajtóban, és behajította kalapját, pont a fogasra, azután a könyveit, pont a pad ülésére, féltenyerével a szélső asztalra ugrott, s egy bolond cigánykerékkel libbent át az ajtó és a helye közt ülő fiúkon. De mielőtt leülhetett volna, Zoltán elébe toppant, s belekiáltott az arcába. – A te apád gazember.

Egész éjszaka töprengett, mit mondhatna, ami ugyanakkor sértő, amikor mulatságos. Rakosgatta a rímeket: esperes, ne keress; de nem bukkant a rím mögött semmi értelemre. A nyers gorombaságnál maradt. Gábor elhűlt; olyan valószínűtlen volt ez az arcába kiáltott mondat, hogy szétnézett, talán káprázik a füle. Az elnémult osztály fölé roppant bolttal emelkedett az esperes hatalmas bölénymelle. Mindenki lapult a felségsértés előtt. Gábor végig okumlálta Zoltánt, pisztolyának vagy legalább bicskájának kell lennie, hogy így elébe bátorkodott. De Zoltán keze üres volt, még csak egy vonalzóról sem gondoskodott. Zumm. A szíj kettéosztotta arc bal mezőjébe egy csattanó tenyér írta belé a négy folyót. S Gábor most ökölbe szorította a kezét, hogy a címer másik felét se hagyja üresen. A teljes kikészítést Gagyi tanár úr felcsattanó hangja akasztotta meg. – Mi történik itt? kérdezte Gagyi, s visszaigazította a nyakkendőjét, melyet hirtelen föl-leugráló ádámcsutkája kissé elbillentett.

Az osztály szívmegállva leste a két leütött fejű jelest. Ekkor a bibircsós Theisz felállt, s legjobb tudomása szerint így magyarázta meg az esetet: – Tanár úr, kérem, a Boda azt mondta a Csanádinak: a te apád gazember. Erre a Csanádi a Bodát pofon ütötte. – Azt okosan tette, fakadt föl Gagyiból a tekintélytisztelet. Ő Gábor apját csak könyörgömalásan esperes uramnak szólította. Ez a gazember szétrobbantotta diák és világ viszonyáról alkotott fogalmát. – Hogy mertél ilyet mondani? Zoltán a tanár úr szemébe nézett, és nem felelt, mint aki, ha nem is ismétli meg, de állja a szavát. – Nem felelsz? Azonnal az igazgató úr elé idézlek, ügybuzgólkodott Gagyi. S Zoltán beleveszett a fegyelmi eljárás útvesztőjébe.

Ki, persze, nem csaphatták, annál drágább volt Sonkon a diák, de két napig lógatták fölötte a csendes eltávolítás jól megerősített Damokles-kardját, csakhogy Gábor otthoni beszámolója kellőképp igazolja a tanári kart. De Gábor maga ment be az igazgató úrhoz, és kérte, bocsássanak meg Zoltánnak. S ha kérte, nem műnagyszívűségből tette. Zoltán mint versenytárs ezzel a „gazemberrel” kettétörött. S Gábor most kinyújtotta a kezét, hogy bukott ellenfelét visszasegítse az osztályba, amely tudvalevőleg az ő csapata volt. De Zoltánnak nem kellett a Gábor keze. Ez a tortúra a nagy lelki fogfájás volt, és ő kiállta. Egy percig sem mentegetőzött. Csapják ki, de azt a rigmust föl nem említi. Arról beszélni nagyobb megalázás a kicsapásnál is. S épp az igazgatónak vagy Gagyinak! Ő még mindig nem értette a dalt, de a felnőttek biztos úgy értik, ahogy Jóska is: gyalázatosan. S nem bírta volna ki az álnok elnézésüket. Még az apjának sem írt egy mentegetőző sort sem a félévi szabályszerűért.

A nagy szorongatás napjaiban Zádor tanár úr is odaszólt Zoltánhoz. – Óra után jöjj be a természettudományi szertárba. Zoltán egy kukkot sem értett a magyarázatból, csak a szertárban ráváró jövő foglalkoztatta. Ez a szertár egy három méter hosszú és három méter széles lyuk volt. Betörött üvegkalitkában kitört szemű mókus molyosodott, az ásványtant néhány kénkristály, a fizikát egy berozsdásodott inga képviselte. Zádor az alátámasztott asztal mellett a tíz év előtti Természettudományi Közlöny egyik kötetét lapozta. – Hát veled mi történt? kérdezte csendesen, s minden figyelme a két zöld gyík varietást szétkülönítő ábrára veszett.

Zoltán hallgatott. De ekkor Zádor ráemelte a szemét, s ebben a csendes szürke szemben olyan meleg kékeset villant a biztatás: na, beszélhetsz, magunk közt vagyunk, hogy Zoltán szíve rocskája félrebillent. – Az édesapámat mindenki bántja, s úgy kapott az édesapám után, mint a torokgyíkos gyerek a levegő után.

Zádor nézte ezt a tüzes, tiszta szívet, s szerette volna örökre elpáncélozni a világ szúrásai elől. Ha valami praktikus sünbölcsességet rakhatna rá, hogy ne lenne minden rosszindulatnak kitett, nyúzott hús. – Nézd, fiam, kezdte csendesen, az édesapádat szeretned kell. Ő nevelt, neki köszönheted, hogy vagy. Elhiszem, hogy fáj neked, ha gyalázzák. De sok minden van a világon, amit nemcsak te, de még én sem értek, minden embernek vannak gyengéi, amiket rosszakarat és butaság kihasználnak. Ne gondolkozz ezeken a dolgokon, ha a társaid komiszkodnak, hallgass; így teszel apádnak is kedvére. Sose akard visszaadni, amit kapsz. Nem tartozol azok közé, akik bármit is megtorolhatnak.

Zoltán hallgatta ezeket a szavakat, s a pudvás padló, mely a botanika iránti áldozatkészségből gombát vállalt maga alá, elrohant vele, s Zádor arca úgy torzult el előtte, mintha görbe tükörben kapták volna félre. Azt várta, hogy Zádor vele tiltakozik s szövetkezik az apja becsülete védelmére. Legalábbis Isten villámait kéri a gézengúzokra. S most nem úgy kertelt-e, mintha az apja csakugyan benne volna valami hihetetlen gyalázatosságban, amely előtt legjobb nem gondolkozni, s eltűrni, ha az orra alá kenik.

A tanár ijedten hallgatta a kettőjük közé ülepedett csöndet. – Megértetted? – Igenis, felelte diákkészséggel Zoltán, de az igenje mögött úgy égett a rekkenő torok, mint tátongó puszta, amelynek ez az igen az égető szele. Zádor megérezte, hogy ebben az igenben nagy, életre szóló idegenség pecsételődött meg. Egy összehozó szót keresett, de ahelyett csak ennyit dadogott: – Csak ezt akartam mondani. – Igenis, felelte még egyszer Zoltán, meghajolt, és kiment.

Odakünn a falak már beitták a lecsöngetett tízperc zsivaját. Zoltán cipői úgy kopogtak a folyosó vájt tégláin, mint távolodó élet szívverése. Bal-jobb, bal-jobb, Zádor tanár úr mereven nézte a két zöld gyíkot, s nem találta a stigmát, amely szétválasztja őket.

Ettől a naptól fogva hiába iparkodott Zoltánhoz közeledni. Már az ő leckéire is azzal a kínos pontossággal készült, amely sérti a jó tanárt, hisz a tudás mélyén vád ég: tanulok, hogy belém ne köss. Egy tavaszi délutánon a városka alsó végén akadtak össze. Zoltán a harminchetes kilométerkövön ült, s a felolvadt hólétől fényes földek felé fordulva, latin szavakat magolt. Zádor bentről jött s a fiú mögé állt. – Nem jössz a Gerenyásra? Zoltán felugrott, jajveres lett, s két komoly szemét, mint félig kihűlt, de még sistergő vasat sütötte a tanár arcába. – Nem mehetek, sok a lecke. Zádor bólintott, és továbbment. Ez a válasz nyersen hangzott, annál nyersebben, mert másnap vasárnap volt.

Amióta az utolsó sonki szívet is elvesztette, Zoltán egyre szenvedélyesebb apaimádatba lovalta magát. Már csak akkor szólt, ha felelt, legföllebb az öreg Fessl bácsival ereszkedett olykor össze. Az öreg jó szíve megesett az emésztődő gyereken, olyasféle tiszteletet érzett iránta, amilyennel primitív emberek ámulják körül a meg nem értett, nyomorult s mégis valamiképpen megsejtett nagyságot. Beszélt Zoltánnak a boszniai okkupációról, méltatta Ferencjóskát, aki a magyarokhoz szít, csak die Lumpen in Wien nem engedik szíve szerint tenni.

Zoltán sokszor eltökélte, hogy ettől a jámbor vén embertől kérdi meg, mi van a vers mögött, de a szégyen leperzselte ajkáról a szót. S lassan nem is kellett kérdezősködnie. A versre mind több fény derült. Zoltánban is megindult a változás zajlása. Olykor azon kapta magát, hogy a léc mögül lesi a csókolódzó Gagyi tanár urat, aki most már igazán eljegyezte Milikét. S ez az érdeklődés nem volt tisztán iskolai. Édes nyugtalanság futkározott benne, de e nyugtalanság alján iszonyú titok lappanghatott. Jóskát valami mindennél förtelmesebben kapta. S nemcsak ő, de Fessl bácsi is. Nap-nap után zsörtölődött vele. Jóska nagy teste hirtelen beesett, köhögött, s szeme megüresedett, az iskolában olyan tompán téblábolt, hogy a tanárok már nem is szólították. Zoltán kinyomozhatatlan összefüggést sejtett Jóska üzelmei, az ő érdeklődése, a felnőttek titka s az apjáról szóló vers közt. A Jóska bűne, mondta, s ebbe a szóba undorodta bele az egész titokszövevényt. S többé nem állt a léc mögé, s görcsösen növesztette az apját, akinek nem szabad összeomlania.

S ez annál nehezebben ment, mert Zoltán esze egyre jobban fölnyílt az apja ellen is. A nyári vakációra Feri is hazajött, leérettségizett, s bedugták a községházára segédjegyzőnek. Feri lányok után járt, s ha az apja dörmögött érte, kereken kimondta: – Akkor gondolkozott volna így. Feri goromba fiú volt, de az apja nem dobta ki, csak visszagorombáskodott, s vitáik megfertőzték az ebédet és vacsorát. Bodáné föl-lejárt, mint jótétlélek, olyan tehetetlen volt e két férfi közt. Zoltán pedig meggyűlölte a bátyját, hogy az apját tovább szerethesse. De ez a szeretet olyan volt, hogy egy biccentés, s akár megvetésnek is nevezheted.

Valami igen nagyot szeretett volna véghezvinni, hogy mindenki belédöbbenjen. Hát sehogy sem lehet már a becsület katonája? Az iskola visszaejtette őt a kettesek felé, s az esperes úr fölfútt tokával vihette haza a fiát. De van valahol egy terep, amely Zoltánnak is porond. Nem tudta, hol, de lennie kell. Ha elégethette volna a karját, mint Mucius Scaevola! De kinek kellett a Zoltán karja? A harmadik osztály könyvtára harminc kötet Jókaiból rakott hidat Álomország felé. S Zoltán át- és átitatódott Kárpáthy Zoltánokkal és Berend Ivánokkal. Az iskola letiporta őt, s ő átrepülte az iskolát. Igazi hőstettekre szomjazott, a regények hőstetteire. A legképtelenebbre is képesnek hitte magát. Nem tudott úszni, s gyermekeket mentett ki az Ormándi tóból. S egy útleírás Körösi Csoma ifjúságát verte föl benne. Legalább az apjának mutathatná meg, ki ő. Az öreg annyit dörmögött a jókért. Hát nem érheti meg, hogy olyan fia legyen, mint a pántlikás zsidónak? Még János is azzal búcsúzott el Zoltántól: – Aztán jövőre jobban iparkodj ám.

Virágvasárnap éjszakáján Zoltán arra ébredt, hogy az ablakuk vörös, s Fessl néni hatalmas nyalábokban cipeli az udvarra a fehérneműt. Az udvaron emberek toporogtak, kiáltoztak, valahonnét szívhasító asszonysivítást hallott. Matyi, aki leghamarabb felriadt, ingben, gatyában állt az ablaknál, úgy ordítozta: – Égnek az Oroszék. Egy pillanat, Zoltán felöltözött, s már ott állt a tűznél. A tető már leégett, s a fecskendő még mindig nem érkezett meg. Asszonyok szaladtak rocskákkal, s szemben a kálvinista harang ijedten szaladt föl-le, szinte a hangjával világítva önmagának Zoltán mellett Oroszné ölelgette a három leányát- – Megvagytok mind? Legalább ti megvagytok? Jaj a zongora, még ki sem fizettük.

S bizony a zongora aligha szolgáltatja vissza a hátralevő amortizációs részleteket. Hiába volt a stukaturos plafon, a szobák beégtek, s az elhagyott ház ablakjai mögött óriási lámpák csavarták egyre feljebb fantasztikus lángjaikat. Egyszerre a legkisebbik Orosz-lány elsivította magát:

– Jesszusom, a Gábor. S csakugyan Gábor nem volt sehol. Zoltánban megdobbant valami: most, most. Látta a három asszonyt, amint föl-lefut, s fűtől-fától kérdi Gábort. Látta Jóska üres arcát, amint egy csontváz üregszemeivel mered a lobogó tetőről lepattogzó cserepekre, s már ott állt a hátsó szoba ablaka előtt. Ez volt Gábor szobája. Az ablakok csörömpölve hullottak le a roppant hőségtől, s a szobában fehér füst gomolygott. Mit gondolt Zoltán? Úgy ismerte a karjait, hogy elbírja fuldokló vetélytársát? S ha elbírja is, kiállja-e addig lélegzet nélkül? Zoltán nem gondolt semmit, csak a hősiség hívó szavát érezte. Mucius Scaevola lángja lobogott előtte. Beugrott az ablakon, néhány botorkáló lépést tett a tüdejébe özönlő füstben, s elbukott.

Szerencséjére ebben a pillanatban lódította neki Theisz pékmester és tűzoltóparancsnok a fecskendőt. Anélkül hogy tudták volna, mit tesznek, vastag sugarat zúdítottak be az ablakon, s lépésről lépésre szorították vissza a gomolygó füstöt. Zoltán fejét egy jeges sugár állhatatos bunkója csapta. A beégett stukaturon át gerendák csúsztak a szobába, egyik közvetlen Zoltán mellé, parazsa nagy darabon kiégette az oldalát, de a makacs fecskendő azt is eloltotta. Amikor félórai erőfeszítés után a tüzet elnyomták, Zoltán ott hevert a romok közt. – Hát ez hogy került ide? tanakodtak az emberek s összenéztek.

Gábornak mit volt mit tennie, be kellett ismerni, hogy őt a fészerben érte a tűzlárma. A kis sváb szolgálóval pedzették a szerelem preludiumát. Eleinte nem mertek előbújni, de amikor a nevét hallotta, kirohant, s a fecskendő mellett értékesítette dagadt izmait. Hogy került Zoltán a szobájába? Ő nem tudja. Sosem járt nála, hisz alig beszéltek. Az emberek másodszor is összenéztek, s várták Zoltán feleletét.

De Zoltán ájultan feküdt, s nem felelt. S amikor kinyitotta a szemét, akkor sem felelt. A népek súgtak-búgtak, annál inkább, mert Theisz mester szakértői véleménye szerint a tüzet gyújtogatás okozta. Annyira, hogy már a kakastollasok is érdeklődtek Zoltán hogyléte felől, s csak Fessl bácsi erélye halaszthatta el az alapos kivallatást. Oroszné föl-leszaladgált, s fenyegető ujjakat bökött Fesslék felé: az alma nem esik messze a fájától. Milike pedig, aki háromszor rogyott Gagyi karjába, a tanári testületet szidta, hogy tűrhették meg eddig is ezt a Lombroso-típust.

A kis Lombroso-típus hónaljában pedig negyven fölé szökött az izgatott higany, a hideg ruha alatt is delirált, s ha észnél volt; sziszegett a kíntól, mert ordítani nem akart ő, aki öt napig hordta a fájós fogát jajszó nélkül. Faggatták, nyaggatták s nem szólt. Mit mondjon? Hogy hős akart lenni, s bemászott kimenteni a gazember fiát. Ki hinné el? Ő semmire sem emlékszik, magyarázzák, ahogy akarják.

Csakhogy milyen lesz ez a magyarázat, ha sem Fessl néni, sem a Matyi nem emlékeznek rá, hogy a tűzlárma perceiben Zoltán az ágyban volt-e? Szerencsére harmadnap újra kivörösödtek az ablakok, s most magának a pékmesternek a háza gyúlt ki. Itt a fecskendő is jobban kéznél volt, egy-kettőre elnyomták a tüzet, s a tettest is elcsípték. Regyena Mari gyakorolta magát a tűzszításban, ugyanaz, aki után a gyerekek köveket dobáltak, s még a nagyobbak is azt kiabálták neki: Mari, bumm!

Így a gyanú kialudt Zoltán ágya körül, ha a láz rajta is maradt. S akadt értelmes rejtélyfejtő, aki Zoltán történetét is kinyomozta. Ott őgyelgett a tűz körül, s amikor már kialvóban volt, odamerészkedett, elbámult, s egy parazsas gerenda ráesett. Ezt Oroszné is helybenhagyta. Amilyen bárgyú, kitelik tőle. Csak a menyasszony Orosz-leánynak fájt, hogy nem Zoltán a gyújtogató, s bő részletességgel magyarázta, hogy milyen könnyen lehetett volna ő is.

Zoltánt az apja másodünnepen hazavitte. Mikor a konferencia összeült, hogy kiadják-e neki az évvégi bizonyítványt, Gagyi ellenzékbe állt. De volt egy ember, akivel Zoltán nem akart a Gerenyásra menni. Ez a hallgatagsága alól váratlan retorikai készséget villantott elő, s az ilyesmi mindig lenyűgözi az embereket.

Boda Zoltán, a becsület katonája, átléphetett a negyedikbe.

Ez a negyedik év egyhangú volt, mint a fegyelembe tört fegyencek évei. Csanádi Gábor kiskirályságának nem volt ellenzéke. A Gerenyáson és az iskolaudvaron egyedül ő vezényelt. Zoltán is odaadta magát neki: teljék örömed bennem. Iskolai elsőségét, a kérdésekre először felnyúló ujj dicsőségét könnyen engedte át, mint soká és makacsul szorongatott bankót, amelyről hirtelen megtudjuk, hogy elértéktelenedett. Gábor nagylelkűen fogadta ezt az „észretérést”, s a született kormányzók értéktiszteletével afféle segédtisztet iparkodott Zoltánból faragni, még a futballnál is őt hívta választani, noha Zoltán rossz futballista volt, öngólja a csapatnak, melyet a földobott rézkrajcár melléje sorsolt.

Zoltán tudomásul vette a megváltozott légkört. Most már a fiúk sem csúfolták Bettinek, s Veres Matyi, akit csak a közhangulat fordított ellene, megkönnyebbedve villantotta ki szeretetét. Kedveskedve sündörgött körülötte, megkínálta a hazai disznóölés némethurka-remekjeiből, s az ő segítségét kérte az algebra talányaihoz. Két éve, hogy meghatotta volna Zoltánt a hurka mögött odanyújtott emberszív! Most közömbösen fogadta. A legyőzöttnek szólt: befogadták, de előbb megtörték.

Zoltán megvetette magát és őket. Olykor mintha kiszaladt volna a testiből, s a fekete tábla résin át figyelte Boda Zoltán negyedik osztályú tanulót, amint ott görnyed a második pad szélén, s hanyagul folyatja el füle mellett a magyarázatot. Igaza van az apjának, ő sem különb a bátyjainál. Hogy is lehetett volna különb! Visszagondolt az elmúlt évekre: nem nyerhette meg a csatát. Most legalább békén csatangolhatott a gyümölcsfákkal teletűzdelt kertek alatt, senki sem kiabált utána.

Értelmetlen lézengéssé vált a sonki élet. Utolsó konok ellenségét, Jóskát is hazavitték. Karácsony előtt egy hajnalon nagy, vörös tócsa közepén találta őt a boldogtalan Fessl néni. A hálóinge csupa folt, verejtékes szőke haja nedves pamacsokban verte nagycsontú, ferdén előreugró homlokát; melle óvatosan pihegett a vért szivárgó belső seb fölött. – Tüdővész, bólogatott az öreg Lorschi doktor, s egész bátran bólogathatott, senki sem kételkedett benne. Fessl néni sóhajtozva járt föl-alá a betegágy s a tűzhely közt: – So etwas, motyogta s olyan volt, mint csirkéjevesztett kotlós.

Béke volt, de Zoltán undorodott a békétől. Első, harcos éveire gondolt, fölvetette a fejét, mint fegyverletételre kényszerített nép, ha szabadságharcára gondol. Nem a sonki sárga ház mondta ki az utolsó szót. Az utolsó szóig még sok harcot kell kiállni, s ha most pihen, azért van, mert az iskola nem porond, nem neki való porond. Micsoda gondolat: a latin mondattan és a négyzetreemelés gerelyével állni ki a becsületért! Kell egy másik porondnak lenni, ahol nem tanárok a zsűri s nem gépies kérdések az ellenfél vágásai. Zoltán meghajolt, mint a szél lecsapta láng, de ez a meghajlás csak addig tarthatott, amíg a szél tart.

Az igazgatónak így is fel kellett kiáltania, amikor a tanári szoba külön kis igazgatói asztalán a magyar dolgozatokat javította. – Ez a Boda tud, ha akar, tessék ezt meghallgatni. A dolgozat szabad téma volt, Zoltán előző este kapta meg hazulról a tanító kisasszonya halálhírét, s amikor az igazgató hegyes betűi fölbökték a táblára, hogy szabad téma, a téma semmiképp sem akart szabad lenni, mert mindig a kisasszonyhoz kanyarodott vissza. Elfeledte, hogy az igazgató elé viszi vele a szívét, oly makacsul tapadt rá a múltból felé nyíló két szürke szem, erről kellett írnia. „A szülői házban” – írta – „én egyedül nevelkedtem, s az iskolában a sok lármás csínytevő fiú megrémített. Senki sem volt, csak a tanító kisasszony, akiben bízhattam volna. Úgy tapadt rá hálás szemem, mint mágnestű a mágneses sarokra.” – Ez a mágnestű jó, csettintett az igazgató, s a hajdani pedagógus villant ki a szemén. – Igen, van esze, csak nem tudja, mit kezdjen vele, tompította Gagyi. – Ez volt az apja baja is, vélekedett Szende, aki a pápai kollégiumban két évvel járt Boda Béla alatt. De Zádor tanár úr fölállt, és átment a természetrajzi szertárba. Idén már nem is tanította Zoltánt, s ezek a nebulók olyan egyformák, mint egy fészekben kelt fecskék, csak a csőrük lesz egyre pállottabb s a figyelmük tétovább.

A tanári kar ezzel el is intézte Zoltán mágnestűjét. Ő azonban tovább feszengett, mint vasforgács, amely érzi a távoli delejt. A vizsgák megvoltak: Zoltán ebben az évben kikopott az utolsó garasból is, épphogy útiköltségre tellett, de már kocsira nem. Összeakaszkodtak a Matyi gyerekkel, kerítettek egy rudat, ráakasztották a két kosarat, s gyalog vágtak neki az állomásnak. Fél úton izzadozhattak, amikor látják, hogy robog nyargalvást az állomás felől a Károly bácsi batárja. Nagy dolog történhetett, mert elhagyta a közmondásos flegma: fölállt a bakon; úgy csapott az egy lova közé, pedig egy teremtett lélek sem ült a párnaszőrből kihajló rugókon. Amikor a gyerekek mellett elrohant, ordított valamit, amiből ők csak azt értették, hogy megölték. – Felöntött az öreg, vihogta Matyi, s élceket faragott, hogy megölték a boroshordót, elfolyott a vére. Zoltán is nevetett, olyan mulatságos volt az öreg Károly, amint télen-nyáron rajtszakmáskodó köpenyét szétvetette, s bele-belekurjantott az egy lovába, s az orra minden bibircsója külön sziporkázta a szenzációt. Vajon kit ölhettek meg?

A vaskút-sonki állomáson csoportokba verődött emberek tanakodtak. Egy fejet csináltak három fejből, de az egy fej sem volt okosabb a külön háromnál. Akkor megint szétváltak, s új csoportosulásokban keresték az igazságot. A két fiú jobbra-balra hordozgatta a kosarát. Ők senkit sem ismertek, rájuk senki sem hederített. Matyi nem sokat törődött a körülötte fontoskodó emberekkel; olyan volt, mint a tarlóról hazaszaporázó malac; szájában érezte az otthoni kukoricát. Zoltánt azonban megsúrolta valami. Egy sovány, fölhevült úr azt mondta: – Kérem, láthattuk, ide vezet a türelem politikája. Egy férfi, aki vagy rosszul szituált disznókereskedő vagy jól szituált patikus lehetett, olimpuszi nyugalommal bizonyítgatta: – Az egész Balkánt föl kellene gyújtani, mint megférgesedett aklot.

Ez gigászi gondolat volt, s Zoltán érezte, hogy egy eltörött cserépkorsó, de még egy lelőtt miniszter sem vált ki a disznókereskedőkből ilyen ötleteket. Szívesen odaadta volna fülét a kövér úr bölcsességinek, akiről mind többen ismerték el, hogy erre az eseményre készítette politikai tapasztalatát, úgyhogy az utasnép kezdte benne tapogatni a jövőt. De berobogott a Matyi vonatja, a kaposvári, s szedelőzködni kellett: egy perc múlva itt az övé is.

Matyit úgy elöntötte a boldogság, hogy érzelmei fölét baráti kirohanásokban csapolta le. Átölelte Zoltánt, összevissza csókolta, s megígértette: – Ugye, megírod, melyik főgimnáziumba iratkozol, én is odakönyörgöm magam. Zoltán megzavarodott ennyi barátság előtt. Azt szégyellte-e, hogy egy parányi visszhangot sem vert benne a Matyi lelkendezése, vagy azt, hogy ily tűrhetetlen szívöklendezésnek vált nyilvános tárgyává? Fölsegítette a kosarát, görcsösen érdeklődött: – Van-e helyed? Ez nem dohányzó? – de befelé azt gondolta, hogy nem ír, majd éppen ő ír, s nagyot lélegzett, amikor az ő vonata is beállt.

Félóra sem telt belé, ott ácsorgott a farnádi állomás előtt. Szürkült, s ő riadtan jártatta szemét a pesti vonatra váró kocsikon. Idén az apja nem küldött elébe kocsit; azt írta: majd csak találsz valakit, aki elhoz. Zoltán úgyse kéredzkedett volna föl senki kocsijára, de meg akarta nyugtatni magát, hogy csakugyan nem volt ott hódosi kocsi, ő nem kéredzhetett fel, nem tehet róla, ha nyolc kilométeren át cipelte a kosarát. Nem attól félt, hogy nem lesz kocsi, hanem attól, hogy lesz. Mi az: tizenöt kilót hurcolni a hátán? Semmi, ha az ember egy kérést takarít meg vele. Nem, nincs kocsi, igazán kár, különben fölkéredzkedtem volna, állapította meg sietős örömmel, s nekivágott az országútnak. Az állomás közelében nem akarta a vállára venni a kosarát, az oldalát viszont iszonyúan verte, s azt sem akarta mutatni, hogy nehéz. Egyszerre csak kiáltozást hall: – Ifjúr Zolika!

Nézi, hát a Kökönyei Gyurka az, csak egész megemberesedett, az álla is tollas, s a bajsza kunkorodik, mint a malac farka. – Ha nincs kocsija, elviszem én. A Behr fogadott fel, hogy hozzam el a fiát, az most gyün Pestről, a papoktól. – Nem is tudtam, hogy lovatok is van, felelte Zoltán, s azon gondolkozott, hogy térhetne ki a meghívás elől. – Van ám, lelkendezett Gyurka, akinek apja párholdas zsellérember volt, s akinek a kocsi-ló a gazdák közé rukkolást jelentett. – Összetákoltunk egy kis istállót, s most már lovat is tarthatunk. – Az szép, mondta Zoltán, és egyelőre nem ült föl a kocsira.

Ez a Gyurka derék, sudár fiú lett, imponált neki még most is, noha négy gimnázium vágott árkot közibük. De a hajdani rossz szó s az Ilonka kenyere ott lebegett körülötte, mint mérges levegő. Pedig nem tartotta a sértéseket számon. Már nem is tudta, hogy Horváth Ilonka is van a világon. De különös emlékezete volt a szívének, összeszorult, ha olyasvalaki riadt belé, aki valaha megbántotta. Az állatok szimatemlékezete lehet ilyen.

Gyurkából azonban ömlött a kérdés, s mindenik az iskolához kacskaringózott vissza. Ismerte a tanárok bogarait, még az Aesopus meséiből, Liviusból is leszivárgott hozzá valami, tudta a hét király nevét, s hogy a farkas canis lupus. De mindez, amit Zoltán halálosan unt és utált, benne a tündérmesék fényivel csillogott. Sonk volt neki az a paradicsom, melyből őt kirekesztették. Lassan Zoltán is beleélte magát a hangulatába, úgy adta a válaszokat, ahogy a Gyurka meséi kívánták, majdnem dicsekedett Sonkkal, legalábbis úgy adagolta, hogy a Gyurka képzelete tovább építhesse belőle a maga Zölddisznó-legendáját.

Amint így fecsegnek, vonatfütty; a vonat meghozta Alfrédet, s vele a nagy újságot, melyről a beszélgető Zoltán egész megfeledkezett. – Idelenn hogy vélekednek a gyilkosságról? – tudakolta Alfréd vizsgáztató iróniával, miután a hátsó ülésbe süppedt, s a lópokrócot a por ellen magára pólyálta. Szép vasalt ruhát hordott, s kár lett volna, ha belepi a por. Egy hónapja nem esett eső, minden kocsi vágtató ködoszlop volt. Zoltán habozott, mit feleljen. És még azt se tudta, kit gyilkoltak meg, azért zavartan hebegte: – Kérlek, jóformán azt sem tudom, mi történt, itt még senki sem tud semmi biztosat. De Alfréd úgysem számított komolyan Zoltán véleményére, s teregetni kezdte, amit a pesti vonaton összehallott és okoskodott. – A Monarchia ezt nem hagyhatja annyiban, nagyhatalmi helyzetét veszélyeztetheti vele. A szarajevói gyilkosság mögött Szerbia áll. Princip csak eszköz volt. Mit gondolsz, egy kiskorú diák csak úgy rálő az osztrák trónörökös párra.

– De hát mért lőtt rá? meredt el Zoltán szeme. A trónörökösre egy kiskorú diák: ez belekapott a lelkébe, s egyszerre mindennél jobban érdekelte a szarajevói eset. – Istenem, vont vállat bosszúsan Alfréd. Látta, hogy itt mindent az alfánál kell kezdeni. – Nem hallottál a pánszláv mozgalomról? Zoltán nem hallott róla. – A szokol-egyletekről? – Arról sem. – Alfréd már elég felnőtt volt ahhoz, hogy megvetését tanító türelem mögé rejtse. – A pánszláv mozgalom az összes szláv területek fölszabadítását tűzte ki célul. A szerbek például az összes délszláv népek nagy államáról ábrándoznak. – Hogy minden nép úr legyen a maga országában? egyszerűsítette le a problémát Zoltán. – Ez jogos. Kossuth is ezt akarta.

Alfréd mosolygó fölénnyel figyelte hajdani barátja beugrását. Ő már látta, hogy fogja ezt a naivitást összezavarni, s önmaga fölött kétségbeejteni. – Kossuth maga sem tudta egész pontosan, mit akar, jelentette ki történelmi objektivitással. Ha a népek önrendelkezési jogát elismerjük, az Osztrák-monarchiának fuccs. Szándékosan mondott Osztrák-monarchiát, egyrészt hogy bebizonyítsa, mennyire osztrák ez a monarchia (Alfréd hidegen nézte a hatalmi tényeket), másrészt, hogy barátját még mélyebbre csalja a meggondolatlan idealizmus ingoványába.

Zoltánnak valóban nem fájt az Osztrák-monarchia. Az igazgató úr ugyan két órán át fejtegette a kiegyezés áldásait: Magyarország azóta virágzott föl, de Zoltán Gracza György: A szabadságharc történetét olvasta, és Sonkon nem sokat látott a felvirágzásból. – Az csak jó, ha a Habsburg-ház hatalma megdől, jelentette ki történelemkönyvből kölcsönkért stíluskészséggel. – Igen, mosolygott Behr, de a Habsburg-ház és Magyarország ma egy. Csak nem gondolod, hogy a szerbek megállanak a Szávánál, miután Boszniát megkaparintották. Princip golyója a magyar címernek volt irányozva, a hármas halomnak és a négy folyónak.

Ezt a mondatot egy délutáni lap „Princip golyója” című vezércikkében olvasta, nagyon megtetszett neki. Zoltánt csakugyan megzavarta ez az új kilátás. A mappa kerek Magyarországa olyan másíthatatlan, zárt dolog volt az ő szemében, mint az asztal, vagy a ló. Ha csak a Lika Krbva megye sarkantyúját törik le róla, már nem Magyarország. – Magyarország, az más, jelentette ki. – Magyarországot a mi őseink vérük hullásával hódították. – Igen, vágott vissza Alfréd, de a szerbek azt mondják, nem más. Zoltán összeráncolt homlokkal ült a helyén. Tíz évig sem tisztázódik ki ebből. Alfréd azonban mindent világosan látott. Oly áttekinthető s egyszerű a világ, miért ne igazítaná el Zoltánt is benne. – Szerencsére a világot nem a jogok és igazságok kormányozzák, magyarázta bölcs mosollyal, hanem a hatalom. S a hatalom egyelőre a mi oldalunkon van.

Alfréd még azt is el tudta képzelni, hogy Szerbiából olyanféle tartományt csinálnak, mint amilyen Bosznia. Talán egész simán megy; néhány tucat ember árán, mint az okkupáció. Dád községen hajtottak át. Gyurka, aki idáig poroszkáltatta a lovait, csakhogy egyet-mást elfogjon a diákok beszélgetéséből, neki eresztette őket, s míg a csörgő lőcsök boldog hangjátékkal játszották ki, hogy: „Kökönyei kocsija, Kökönyei kocsija”, ő hangosakat csapott a kerítések alól derékhorzsolások árán előrohanó kutyákra. Nagy boldogság az, ha az ember a maga bakjáról durrogathat. A dádi alsó faluvégen Zoltán újra megszólalt: – Azért mégis bátor volt ez a Princip! Most biztosan kivégzik.

Az út nekikanyarodott a bozót partjának, a nádas szélén még ott sárgultak a téli irtás nádkupacai, s az itt-ott felcsillanó víz fölött szárcsák húzták át hátratartott merev lábukat. A bozót fölött két domb közt, a hódosi templom I betűjére nagy sárga pontot rakott a délutáni hold. Alfréd érdeklődve kutatott szét Zoltán sötét arcán. Ez az utolsó mondása érdekes volt. – Hogyan, kiáltotta, te a gyilkos pártjára állsz! Tudod, hogy ezzel jó lesz hallgatnod: – Miért? csodálkozott Zoltán. Odamegy Szarajevóba, az ellenség közé, s lelövi a jövendőbeli császárt. Én nem állok a pártjára, de mi haszna volt belőle? vágta ki hirtelen, mert nem talált jobb példát. Hogy fölakasztják? Judit is megölte Holofernest.

Alfréd azonban elítélte a fanatizmust. Minek kockáztassa az ember az életét, amikor úgyis a túlerő dönt s nem az áldozat. Az ilyen emberek bolondok. – Bolondok vagy nem bolondok, tüzelt Zoltán, én nem vetem meg őket. Nincs igazuk, de az életüket adják a tévedésükért.

De Alfréd türelmetlenné vált. Hát igazán nem érti őt Zoltán? – Nem az a fontos, hogy tévednek vagy igazuk van, hanem hogy haszontalanul dobják oda magukat. A tévedés is igazság, ha erő áll mögötte. De ezek csak nagyzoló őrültek. Különben ez mind csak vita. Egyikünk sem követne el hasonlót. Te sem, én sem, s gúnyosan nevetett, mint aki azt mondja: nono, öregem, te is gyáva kutya vagy, sose hősködj. – De az ám, szólt közbe a bakról Gyurka paraszt esze is. Gyilkúni nem szab’.

Zoltán nem felelt. Ő, aki az Oroszék tüzének is nekiment, közelebb ült a szarajevói gyilkos cellájához, mint Alfrédhez, aki pedig hozzá horzsolta a könyökét. Mindenesetre rálőni valakire, azt nem, ha még magára lőne vagy a karját égetné le. De viszont a „hatalmi tény”, ahogy Alfréd mondja, az meg éppen nem. Hatalmi tény, ez az, amit vele csináltak Sonkon.

Alfréd érdeklődve nézte ezt a hirtelen elborult arcot, s elhatározta, hogy tanulmányozni fogja. Alfréd elsősorban intelligens ember akart lenni, de mindenesetre érdeklik őt az ilyen nyers zsenik is, bár a zsenialitás csak fokozott korlátoltság, mint egyik kedves könyvében olvasta. De mulatságos!

S valóban, mi okosabbra használhatta a poros július hónapot, minthogy ezt a zavaros koponyát még jobban megzavarja. Horváth Laci Velencében nyaralt, s a falu unalmas volt, mint a Szahara. Az emberek belenyugodtak, hogy a trónörököst meggyilkolták, az asszonyok elsajnálkozták a maguk porcióját, s a férfiak is kiátkozódták a beléjük dagadt politikát. Helyeseltek a lapoknak, mégsem lehet tűrni, hogy ez a maréknyi szerb nép folyton átdöngessen a palánkon, olyan országén, amelyikben épp most folyik az aratás. – Persze, nem tudnak mit kezdeni a disznaikkal, a nyomorultak. Úgy kell nekik, ne is engedje be a Ferenc Jóska. – Disznóstul kell megpörkölni őket, vélekedett Lakk gépész.

Alfréd úribb körökben szét-szétteregette ugyan az európai helyzetet, s kijelentette, hogy Vilmos kezében van a jövő, de tovább senki sem gondolkozott. Bámulták Alfréd eszét, összenéztek, ha mondott valamit, még a tisztelendő úr is gratulált az apjának: – Én nem vagyok a piarista nevelés híve, de Alfréd képzettsége előtt le a kalappal.

Alfrédnek ezek a nyilatkozatok jólestek, meg is volt a gyakorlati hasznuk, a család tekintélye nőtt. Dádon egy pálinkás telepedett meg, igaz, csak tavaly jött be Máramarosból, de volt annyi tartózkodás benne, hogy szemet hunyt Lotti előéletére. Károlyt is föladták a gépész tanfolyamra, úgy látszik, ember lesz abból is, csak a hóna alá kell nyúlni.

Alfréd megbecsülte az élet halvány hangsúlyváltozásait, míg akkor is, ha ez a közvélemény a hódosi kobakokban derengett, rohamosan bontakozó szellemének azonban más táplálék kellett, mint a falusiak elismerése. Pesti tartózkodása utolsó napjaiban szerezte meg „Coignard abbé véleményeit”. Mohón szívta fel ennek a könyvnek az igazságait. Azt a leheletnyi csalódottságot, amely e vélemények felsőbb atmoszférája volt, nem vette észre, annál jobban föllelkesítette az értékeknek az a nagy omlása, amely ösztönei legmélyéről kavart visszhangot.

S csodálatosképp a viszonylagosságnak e hirtelen megindult varázskastélytánca ellen papi neveltetése sem tiltakozott. Minden olyan szép volt a piaristáknál. E derék papok mögött a mérhetetlen egyház állt. Mekkora hatalom! Alfréd igazán tanusíthatott némi jóindulatot egy ilyen hatalom elfogultságaival szemben, amelyek végre is nagyon szépek s legalább olyan igazak, mint a francia forradalom elfogultságai. Sőt ennek a bájos abbénak a véleményei csak megacélozták elhatározását, hogy áttér a katolikus vallásra, s talán ő maga is abbé lesz. Egyelőre ugyan szó sem lehetett erről, a hódosiak elfognák a havi pénzét, s tisztán diáktanításból élni, ezt az egyház sem érte meg neki.

Coignard abbé, aki eredetileg a csalódás hőse volt, Behr-Coignard-ban az önfenntartás és érvényesülés Coignard-ja lett, aki angolna-simán siklik előre az élet ellentétes érdekei közt. Alfréd ugyan nem is hitt az ellentétekben. Ő, aki a piaristák legkiválóbb növendéke volt s már tizennégy éves fővel a Nyugat-ot olvasta, a forradalmárok lapját, nem vette észre, hogy a kettő annyira is ütközött volna, mint a vasárnapi ebéd rántott csirkéje a tejszínhabbal. Az ember jusson előre és lelkesedjék mindenért, ami meglepő. Hatalom és szépség! ebben a jelmondatban foglalta össze Behr a maga világnézetét, s nem tagadta, hogy ez a mottó hasonlíthatatlanul okosabb, mint Petőfi szabadságszerelme.

Ez a hirtelen élesedő világnézet találhatott-e jobb köszörűkövet Zoltán nyers koponyájánál? Alfréd kissé büszke is volt rá, hogy Zoltánt ő fedezte fel. – Az ilyen zavaros vademberek néha nagyon sokra viszik, jósolgatta tréfásan. Mindenesetre le kell mondanod róla, hogy Princip légy. Zoltán a hiúbbik önérzetével örült Alfréd érdeklődésének. Tetszett neki, hogy ez a nagyeszű fiú, aki előtt a tisztelendő úr is levette a kalapját, vele barangolja a nap nagyobb felét. De volt az Alfréd megbecsülésében valami gyanús, nem őszinte, pokoli, mintha az ördög kísértené. S Alfréd, a piarista diák nem ijedt meg tőle, hogy ördögszarvakat sejtessen a csiga haja alatt. A jó Isten s az ördög közt sem látott ő ellentétet. A hatalom a jó Istené, s a kuriózum az ördögé: egészségesen egészítik ki egymást. Ő a jó Isten kedvéért lép az egyházba, s az ördög kedvéért olvassa a Nyugat-ot. A kettő az ő személyében egyesült: Behr abbéban, ami talán nem egészen egyházi név, de idővel az is lehet, sokkal rosszabb nevek is azzá lettek. Ez az abbé-ördög nagy örömmel esett a Zoltán fejébe rögzött társadalmi előítéleteknek, de miután „in effigie” kivégezte őket, meghajolt előttük, mint hasznosak és nélkülözhetetlenek előtt.

– Mi az a jog? tette föl a kérdést, amikor Zoltán megmakacsodott, hogy nekünk jogunk van Magyarországhoz minden bennlakó román és szerb ellenére is. – A jog betű, amelyet az erősebb írat. A jog az, akinek ereje van hozzá, hogy jog legyen. Mi azt mondjuk, az őseink vére a jog, a szerbek, hogy a lakosság vére. De jaj annak a jognak, amely mögött nem áll elég szurony.

Hasonló bölcsességekre lyukadt Alfréd a hazafiság, vallás s a hivatali méltóságok kérdéseiben is. Ő nem hiszi, hogy a Fruska Gora, minden múltja ellenére is, lerázná magáról a szerb lobogót, ha egyszer sikerül kitűzni rá. A vallásnak az az érdeme, hogy a dolgok végső elképzelését az emberre bízza. Ahogy a farnádi katolikus templom előtt kéregető Rozi néninek van Isten, úgy nekem nincs. De van egy fogalmazás, amely mellett nekem is van. Viszont Rozi néni is kacagna a vadak dugóhúzó istenén. Az egyházban azonban kis jóakarattal a dugóhúzó isten is megfér, éppúgy, mint az én istenem, mert az egyház csak Isten és ember érintkezésének a formáit szabályozza, s ha a dugóhúzó helyébe egy szent zápfogát tesszük, tehát biztosítjuk a formai közösséget, akkor a vad is lehet jó keresztény a maga módja szerint.

Zoltán ezeket az elmélkedéseket nem mindig értette, de volt valami a szavakban, amiből kiszimatolta az övével ellentétes életérdeket. Alfréd gondolatmenetét nem bonthatta meg, de neki-nekiugrott, mint kutya a bohócruhának, s győztesen morgott, ha egy-egy darab a foga közt maradt. Alfréd azonban foltot vetett a bohócruhára, s attól csak még tarkább lett. Mi volt az, ami Zoltánt annyira kihozta a szelídségéből, hogy megfeledkezve a piarista jelesek iránti tiszteletéről, dühtől könnyesen kiáltotta: de hisz ez marhaság?

Zoltán nagyon sok irányban közömbös maradt. Olyan dolgokról sem volt véleménye, amelyeket más tizennégy éves intelligensebb diák rég elintézett. A hittant és a zsoltárokat megtanulta, a negyedikes bizonyítványában ez volt az egyetlen tárgy, amely mellett jeles cifrálkodott, de sohasem gondolt arra, hogy a vallás dolgaira igent vagy nemet mondjon. Csak azok a valóságok érdekelték, amelyeket a képzelete feldolgozhatott, csak az asszimilálható dolgokról volt véleménye. De a mód, ahogy Alfréd lejáratta, s azután megint tekintéllyé emelte őket, megértette vele, hogy ezeknek a sokat hallott szavaknak mint: Isten, haza, jog, törvény kétféle értelmezésük van, egyik, ahogy Alfréd értelmezi őket, s a másik, ahogy ő értelmezné, ha fontosak volnának neki. Nem tudta megmondani, hol hamiskártyáskodja el Alfréd a lényeget, de érezte a csalást, és dühbe jött. Mintha valaki óvatosan feltörne egy diót, kiszedné a belét, szindetikonnal összeragasztaná a héját, s azt mondaná: ímhol egy dió; ilyenek voltak ezek a fogalmak az Alfréd szóhasználatában. Zoltánnak kedve kerekedett megfordítani az Alfréd módszerét. Feltörte a diót, eldobta a héját, s a gerezdekre mutatott: ez a dió. Alfréd azonban játszva bizonyította be, hogy ez nem lehet dió, s valóban Zoltán gerezdjei kissé összemorzsolódtak feltörés közben. Megismételte, s valamivel jobban sikerült. Lassan kimagyarázta magának a világ elvont felét. Csakhogy megvédhesse bennük magát, akaratlanul is magához bogozta őket. Ha Alfrédnek Isten az imádkozás tárgya volt, Zoltánnak az erők fölötti igazság. Ha Alfrédnek az egy kormány fennhatósága alatt álló földterület volt a haza, Zoltánnak az egysorsú emberek otthona.

Így vitatkoztak tizennégy éves zöldségükben, de ez a zöldség életreszóló magokat takart, mint a dió vagy mandula zöldsége. S noha halálosan fölingerelték egymást, újra és újra összeterelte őket az ész fejlődés-ingere. A legrövidebb úton vágtak ki a faluból, s a kepébe dűlő határ rekkenő levegőjén át imbolyogtak a református temető felé. Átcsörtettek a száradt sárga és kék liliommal benőtt fiatal sírok közt, át az új temető sötétzöld orgonásán, s ott hevertek le, ahol az elfeledt sírokat lassan földdé egyenlítette az idő, s a félredőlt „kőfejfák” írását is munkába vette eső és moh. Fölöttük ecet- és kőrisfák terjesztették különös szagukat. A kerítés fattyúhajtás-sűrűjén túl a szomszéd lucerna, azontúl a levelét vető kukorica fehér csillogása reszketett, s Alfréd, aki az ornitológiában is szaktudós akart lenni, fölkapta a fejét: – Ez micsoda: sárgarigó? Hát ez: cinke?

Zoltán felelt, s bölcs dolog volt, hogy felelnie kellett, mert a madárdal szünetet iktatott a szociológiai és kozmogóniai vitákba, s az új vitamondat egy oktávával megint alább kezdődhetett, mint ahol az előző véget ért. S már nemcsak Zoltán ártatlansága vetett Alfréd paradoxonai előtt tüzet, de Alfrédot is mind gyakrabban hagyta el a béketűrés. Jön itt egy búgó, aki most bújt ki a tojásból, s két hét alatt akkorára nő, hogy neki merészkedik az ő szépen kifejlett világnézetének, amely pedig Coignard abbé véleményeiből, sőt az Epikur kertjéből metszi fütyköseit. S olykor úgy érezte, hogy kiesik kezéből a fütykös, s ilyenkor azt mondta: – Te fantaszta vagy.

Zoltán nem tudta, mi az a fantaszta, s őszintén megvallva azt sem tudta, mit kezdjen azzal az Istennel és hazával, melyet Alfréd ellen a legjobb ereje szerint összerótt. Olyan messzi volt tőle mindez. Ha legalább egy szabadságharc volna, amelyben Damjanich lehetne. De Európa csendes, újra csendes, az emberek egyre kevesebbet beszéltek a trónörökösről, s ha lesz is háború, kinek van kedve a Habsburg herceg pártjára állni. – A gyilkosság bűn, de azért Princip bátor ember volt, mondta, hős, ha bűnös hős is. Különben Bánk bán is királynét ölt.

Ingerelte Alfréd okoskodása, de érezte, hogy napról napra erősödik, egyre élesebben vág hozzá, s ez a növekvő ügyesség és erőérzés megrészegítette. Különben is mit csinált volna otthon. A ház a bátyjaié volt, s már az apja beszédjét is kerülte, mint a megutált múltat. Az embernek előbb-utóbb az apjában is csalódnia kell.

Zoltán most eszmélt rá, miféle család az övé. Az amerikai bátyja: a különc, ahogy a másik kettő hívta, szorgalmasan küldte a negyedévi dollárokat, ez volt az apja legbiztosabb jövedelme. Ez a bátyja legalább magán tartotta a titokzatosság csuklyáját. Zoltán találgathatta, hogy milyen. Mindenesetre zárkózott, szigorú férfi, dacos és tüzes. Istenem, már harmincöt éves, az apja lehetne. S úgy gondolt rá, mint lelki rokonára, ki tudja, talán ez a bátyja megértené őt. Zoltánt meghatották a haszontalan cselekedetek, s mi volt nagyobb haszontalanság, mint finom dollárokat küldözgetni át az óceánon egy apának, aki még csak meg sem köszönheti. Nem annyi ez, mint magába az óceánba lökni? Gyulának legalább ez volt a véleménye.

Épp az ebédnél ültek, amikor jön a kihordóasszony, a jóféle Ágner Mári, akiről az a hír, hogy a postán gyűlésező ifjúság közkincse, s átad egy vevényt Boda papnak. – Amerikából, mondja, s hunyorít, mint aki ismeri a családok gyengéjét. De Gyula az apjára meredt, zöld arcát hirtelen vörösség szaladta körül (Zoltán szinte látta, amint a halántékán a két szín találkozik), fölugrott s végeérhetetlen hahotába pattant. – Az a marha, kiáltotta, az oldalát szorította s az egész testivel mutatta, hogy mennyire mulat. Az a marha még mindig küldi a pénzt. S az emberi gyarlóságok fölötti kárörömében a díványra huppant, lerántotta a csipketerítőt s a falnak támasztott fényképeket, az apa alig tudta a családfői tekintély látszatát helyreállítani. – Mi van ezen nevetnivaló? kérdezte vörösen, s a szeme sarkával Zoltánra mutatott. Ezt a szempillantást azonban csak Zoltán fogta föl, s ő is ráhajolt a levesére, s azt gondolta: mi vagyok én, gyerek? Talán nem tudom, min röhög ez a pimasz.

S ez a jelző nem túlozott, ha Zoltán a testvérbátyjára alkalmazta. Gyula pimasz volt. E nyári pimaszsága például abban állt, hogy miután az állásából kitették, hazajött, hogy föleszi a szüleit. Ezt nem is titkolta, sőt hangsúlyozta, hogy ő már csak ilyen ember, sajnálja, hogy nem lett kegyesrendi barát, de aki kora gyerekkorában olyan csalódáson esik át, mint ő, attól ne várjanak mást. Ő nem idealista, sőt! Gyula deterministának vallotta magát, s ez volt a legnagyobb pimaszsága. – Te eltátod a szádat, öcskös, hogy ilyen istenkáromló bátyád van, fordult bánatos fölénnyel Zoltánhoz – de egyszer még megértesz engem is. Ebből a családból még nem került ki rendes ember. Bűn az, hogy én nem is erőlködöm?

Zoltán azonban azt gondolta, hogy az ő bűne az a két deci spriccer, amelyre Kracsunékhoz át-átszalad, s az a fecskendő, amellyel a fehérneműjét összepecsételi, úgy hogy az anyja nem győzi tisztítani. Az a két deci, persze, sokat beszélhetne, talpalatlan két deci az, amelybe alulról pumpálják a fél litert; a fecskendő azonban hallgatag, s a családtagok sanda szemmel kerülgetik, szinte makacsul nem veszik észre, noha Gyula ugyancsak kitette, szinte várta az első megmukkanást, mikor vághatja a szemükbe, igenis, ez is, no irtózzatok tőlem. Gyula mindenáron sátánsággá szerette volna fújni kisded disznóságait, de Zoltán nem hitt ebben a sátánságban. Neki Gyula a pimasz maradt, s kerülte, mint a ragályt.

Feritől azonban félt. Nemcsak ő félt, de az egész falu: az apja, anyja, de még a principálisa is. Május óta az adóügyi jegyző címet hordta, s ott basáskodott a községházán. Elvégezte a tanfolyamot, az emberek szerették volna be nem választani, de ki mert ellene szólni? Az adóügyi jegyzőség új hivatal volt, s Feri kijelentette, hogy az övé lesz. S az emberek ismerték a volt segédjegyzőjüket. A legszívesebben kórházba dugták volna, de amikor nem ment, belenyugodtak: jól van, legyen adóügyi jegyző, csak a szegény főjegyzőt sajnálták, akinek két Boda közt kell szorongani a községházán.

Ez az adóügyi jegyző most itt élt a szüleinél, odaadott az anyjának havi harminc koronát, s ezen a jogon olyan fekete arccal járt föl-le, mint egy temetés-kocsi. Nem tért ki senkinek, még az apjának sem. A fizetése száztíz korona volt s a megmaradt nyolcvanat az enyingi takarékba tette, mert nősülni akart. A Kracsun kocsmáros lányát veszi el: így határozott. Ez a házasság azonban még korántsem volt res facta. Kracsun Róza a nagykorúság küszöbén álló Brunhilda termetű lány volt, s a kiskorúakat szerette, a húsz év körüli ifjakat, amilyen a félig-prepa tanítócska is, akit a boldogult tanító kisasszony helyébe raktak a kisiskolások fölé. Ferinek azonban csakis Róza felelt meg, talán mert csak benne érzett elegendő fizikai ellenállást az ő szerelmi ostromával szemben. S mindenkit elmart a kocsma körül, a tanítócskába belekötött, és megpofozta, még a parasztlegényektől is féltette Rózát. Már a házasemberek sem mertek a borozóba menni, kinn az ákácok alatt vagy a kuglizóban pityizáltak vagy áthúzódtak a Singerhez, ahol nem kellett Feritől tartaniok. – Az adóügyi jegyző az én adóm, motyogta a nagyhasú Kracsun, s szidta a lányát, hogy miért nem mond már igent. – Vagy téged fojt meg vagy engem. Inkább téged, mint engem. De Róza hajthatatlan volt, s a kihordónéval leveleket küldött a tanítónak. A levelek fölött vagy egy virágkoszorú vagy két csókolózó galamb vagy két egymásba pihentetett kéz jelezte a rendíthetetlen szerelmet, s így kezdődtek: édes kis pofikám, vagy aranyos, egyetlen kicsim. A kihordóné persze nem azért vállalt állást a postán, hogy safe depot legyen, s így néha Feri is dühösebben ért haza este, mint ahogy reggel elment, amikorra haragját kialudta.

Egy ilyen alkalommal Zoltán is beleszaladt a tenyerébe. Maga se tudta, hogyan, a pofon ott égett a képén; talán csak a gyufára mondta, tudom is én, hol van. Zoltánban egy nap alatt feneketlen bosszútervvé dagadt a pofon. Nem azért kerülgette az apai házban s a sonki gimnáziumban, hogy most csapjon rá a „férfikor” küszöbén. De másnap valami különös történt, úgy, hogy Zoltán is megbocsátotta Ferinek a maga pofonvert-voltát, s elengedte a bosszút, amelyet különben sem tudott végrehajtani.

A temetőben töltötték a délutánt. Hazatérőben Alfréd a kapuig kísérte őt, s egy szofizmát mondott búcsúzóban. A lélek végre is szó, s az ember azt érti rajt, amit akar. Zoltán a sötét elsőszobába vette magát, s dühös volt, hogy miért nem felelt meg neki. Azt kellett volna mondania, hogy Behr Alfréd is szó, s az ember azt érti rajt, amit akar, de minden épeszű ember tudja, mit értsen rajta. Mindig ilyenkor jut eszembe nekem is a tromf, morogta, s kinyúlt, hogy a dívány sarkába vesse magát. De lába és a dívány közt valami kemény feküdt, s ez a kemény egyenletesen és makacsul rángatózott. Borzadva ugrott az ablakhoz, félrerántotta a függönyt, Feri feküdt a padlón, izmai kínosan hullámoztak, szájában egy csepp véres nyál, s tompa fekete haja merev szemébe csapzott. Zoltán kirohant a szobából, hogy segítségért kiált, de egyedül volt otthon, az anyja tojásért szaladt Gulyásékhez. Az első kiáltása belegyökerezte a konyha téglájába, s várta, hogy mit felel a csönd. Belülről valami mocorgásfélét, néhány botorkáló lépést hallott. Most már nem mert orvosért szaladni, megszégyenítőnek érezte a bátyja előbbi helyzetét. Megfojtaná, ha orvost hozna a nyakára, ha csak el is mondaná.

Lámpagyújtáskor Feri a dívány sarkában feküdt, s elesett fejjel horkolt. A dívány előtt gyanús tócsa. Bodáné azt hitte, részeg. – Ez is iszik, sóhajtotta, végignyújtotta a díványon s otthagyta éjszakára is. Másnap a rendesnél is morózusabban ébredt, a tekintetébe egy sugárnyi gyanakvás vegyült. Egy szót se szólt, de úgy járt, mint akin otromba tréfát követtek el. Maga se tudja, mit, de jaj neki, ha rájön.

Zoltán másnap ezt kérdezte Behrtől: – Te Alfréd, volt egy lakótársam, így és így találtam a szobánkban. S elmondta előző esti tapasztalatait. Alfréd mosolygott. – Te persze azt hiszed, hogy az ördög szállta meg. Az a fiú epilepsziás volt. Ki kellett volna nyitnod az ablakot, s vízszintesen fektetni, hogy össze ne törje magát. – Úgy is vízszintesen feküdt, felelt Zoltán. – Az más, nyugodott meg Alfrédben az elsősegély kézikönyve. S elmondta, hogy Hannibál és Napóleon is epilepsziások voltak. Különben Dosztojevszkij is; vannak tudósok, akik a regényeiben is kimutatják az epilepsziát. Olvastad a Bűn és bűnhődés-t? Zoltán nem olvasta, de nem is akarta olvasni, ha egy epilepsziás írta. – Bizonyosan degenerált családból származott a barátod, fejtegette tovább Alfréd. Degenerált családokban gyakori az epilepszia.

Zoltánt ezen a délután nem lehetett világnézeti vitákba rántani. Nézte a fák hézagos lombján átszűrt eget, s forgatta ezt a különös új szót: degenerált, degenerált. Bizony, elég degenerált a családjuk. Gyula a pimasz, Feri az epilepsziás s a harmadik bátyja, aki csak küldi, küldi a pénzt, mintha az óceánba dobná. Azt se tudja, megkapják-e, csak föladja. Ez is degenerált. S hirtelen világossággal látta az anyját, amint föl-alá jár a tűzhely és a konyhaasztal közt, olykor egész fölöslegesen, s szemében nem a tűzhely és nem a konyhaasztal tükrözik, hanem távoli dolgok, múltbeliek vagy jövőbeliek, ki tudja. Ha megszólítja, mintha visszazökkenne valahonnét. Honnét? Most eszmélt csak az édesanyjára. Ez is degenerált. Az apja, az elcsapott pap, az is degenerált. Micsoda Noébárkája az ő családjuk: minden nyomor, minden betegség együtt van benne. S miféle pokoli szót talált ki ez a Behr? Olyan, mint a süllyesztő, egy egész nemzetséget el lehet süllyeszteni vele. Eszébe jutott a bűn, amivel az apját vádolták, s ennek a megvilágosodásnak a visszaeső fényében ez az ocsmányság is valószínűvé vált. – Rettenetes, kiáltotta, és felugrott a sírról, amelynek a behorpadt oldalán úgy feküdt, mint fűpárnás bölcsőben. – Rettenetes, kiáltotta, s ez a kiáltás kettévágta Behr fejtegetéseit, ketté a sárgarigó füttyét, ketté a fejük felett sutyorgó lombokat. Az egész világ megrepedt, s a repedésen át Feri tompa-komor szemével tekintett be a kétségbeesés.

Alfréd érdeklődve állt föl, barátjához sietett, s részvét kendőzte boncnok-érdeklődéssel fogta meg Zoltán karját. – Mi bajod? Zoltán úgy érezte, hogy a világ másik végéről hozta vissza ez a „mi bajod”. Körülnézett, őt is elérte a roham, mint Ferit? De nem, az egész egy pillanatig tartott, mozdulatában felismerte a kiáltás előtti mozdulat folytatását. – Rettenetes előérzetem van, motyogta, s megindult hazafelé. Alfréd meg volt győződve, hogy barátja hallucinált. Csendes tisztelettel lépkedett mellette. Tisztelte azokat a lelki jelenségeket, amelyekre maga képtelen volt. Ebbe a tiszteletbe vegyült némi megvetés is: okos ember nem hallucinál. De csak annál mélyebb tisztelet volt. Zoltán sokkal érdekesebb fiú, mint eleinte hitte. Már hirtelen felülkerekedéseit is megbocsátotta. Az ilyen beteg ember sokszor bámulatos villanásokra képes. Persze, csak villanásokra, legföllebb villámokra. Behr esze azonban villanyvilágítás, egyenletes és használható. – Okvetlen el kell olvasnod Raszkolnyikovot, jegyezte meg, sok tekintetben hasonlít rád. Különben az is gyilkolt, akár Princip. De azért ne ijedj meg, rokonszenves fiú. S már nem találta olyan csodálatosnak, hogy Zoltán a farnádi kocsiúton Princip pártjára állt. Alfréd most már az egész Zoltán-szövevényt kibogozta, s örült, hogy sikerült neki.

A vacsora hangulata a szokottnál is nyomottabb volt. Már nem a konyhában ettek, mint Zoltán idejében. Feri terített asztalt és szalvétát követelt a harminc koronájáért, s most odazsúfolódtak a hátsó szoba kis asztala köré. A nagy ágyak, a Zoltánnak beállított lóca, melyet Boda János kölcsönzött a présházból, összeszorították a családot, a lámpa sem fért el az ételek közt, odarakták az asztalfő mögé a „sublódra”, úgy hogy az oldalról megvilágított asztalra éles árnyékok nyúltak, középütt az apa hosszú sávja, kétoldalról Feri, Gyula s az anya, amint az ő nagy árnyékába rohannak; csak Zoltán tányérját födte az asztalvég sötétsége.

Feriben még reggeli szokatlan ébredése motoszkált, tányérjába ütötte a szemét, s ez mindenki beszélő kedvét befagyasztotta. A tojásos galuska pedig szétvándorolt a tányérokba, s Gyula szájában cinizmussá keseredett. Ennek a galuskának csúszdát kell építeni, mondta. De Feri fölvágta a fejét. – Elég csúszdát épít neked a Singer. Amire nem volt mit válaszolni.

Az apa épp arra akart gondolni, hogy bizony más öregséget, más családot érdemelt volna, a csámcsogó szája fölött már megrázkódott a félbajusz, amikor hallják, hogy a konyhaajtón kopogtatás nélkül belép valaki, végigmotoz a fal mellett, ledönti a tisztelendő úr botját, az ajtó sötétségiben egy sűrűbb sötétség jelenik meg, s a szoba hirtelen csöndjébe vág bele a Boda János hangja: – A Monarchia ultimátumot küldött Szerbiának, s odadobja az asztalra a délutáni Est-et.

Csakugyan: szóról szóra igaz, s nem olyan ultimátum, amit el szokás fogadni. Feri tért először magához. – Úgy kell a kutyáknak. Spódiumgyárba a csontjukkal! Bár én őrölhetném lisztté az utolsót is. Ferinek voltak ilyen mondásai. Az ember nevethetne rajtuk, ha nem az ő harapós szájaszélén marjulnak ki. Így az egész folyamat valószínűvé vált. Az ember látta Ferit, amint az utolsó szerb hullából kicsontozott állkapcsokat és embercsontokat egy középkori kőmalomba önti, s vad vigyorral megroppantja. Boda János komoly arcába azonban szörnyű lehetőségek vetették sárga árnyékukat. – De egy modern háború, az borzasztó lehet.

– Bizony, az nem farsang, sátánkodott Gyula. Egy gépfegyver egy perc alatt négyszáz golyót lő ki, s a gépfegyver csak olyan, mint a csúzli a vadászpuska mellett. A legjobb az lesz, ha repülőgépekről fogják felgyújtani egymás városait. – De hát szabad ezt az emberekre hozni? nézett szét Boda János. Ez az ember, akinek olyan merev háta volt, mint a szobornak, most előrecsuklott, mintha a háború angyala ütötte volna le a félszárnyával.

– Eh, mit kishitűsködtök, fakadt ki Boda pap is. Forduljon föl minden, keveredjék föl az emberiség. Ez a háború majd lemossa a világ piszkát. S úgy nézett a közelgő özönvér elé, mint neki jövő igazolásba. – Én nem magamért mondom, fogta csendesebbre Boda János, és a feleségére meg a kocsisukra gondolt. Én szívesen elmegyek, de borzasztó elgondolni, hogy az egész országban, talán az egész világon kiverik a férfiakat az asszonyok mellől, s kiterelik a földekre, egymást ölni. – Micsoda beszéd ez! pattant föl Feri. Egészséges parasztember hogy eshet ilyen érzelgősségbe. Ez a koszos kis Szerbia odaállt a nagy Monarchia talpa alá. Minek állt oda? Kértük mi rá? Ő lássa, ha eltapossák.

Zoltán ott ült az asztal végén, s szerette volna még egyszer összehívni az összes államférfiakat: lássuk csak, igaza van-e Magyarországnak. Zoltán szívesen odaengedte volna akár az egész Hódost az isaszegi csatába, de vajon olyan igazságos ügy-e ez a mostani, mint a negyvennyolcas. A trónörököst megölték, de gonoszságból ölték-e meg? Szeretett volna valami jó ürügyet találni, érvet, amely elszabadította volna a szeretetét, hogy úgy kísérhette volna Magyarországot a nagy világomlásba, mint az emberi igazságért síkra szállt ifjú daliát, mondjuk a juhászlegényt a Zölddisznó elé. Hogy imádta volna ezt a Magyarországot, talán elszökött volna harcolni érte, mint a „Korhadt fakeresztek” gyerekhősei. De Principre gondolt. Kinek lett volna kedve a Monarchiáért ölni meg Belgrádban egy szerb főherceget? S ha nem is vallotta be, szívesebben lett volna szerb, mint magyar. Milyen gyönyörűség a nagy talp ellen szegülni. De így, ha a Monarchia a talp! Különben is Zoltán még a Monarchiát sem ismerte el, ő még az emigráció Turinját hordta a szíve körül. Hogy ismerje el ezt a háborút, amelyben Magyarország a császári talpra vont bakancs, jó erős, szeges bakancs, ahogy Feri dührohamából is kitűnt. Így tűnődött Zoltán. Bodáné azonban nem is tűnődött, csak szétnézett az asztal körül, még közelebb tolta szemeiben a bútorokat az asztalhoz, még összébb hajtotta a fejeket az asztal fölött, hogy az egész egy tyúkaljnyi csirke legyen az ő némaságának a szárnya alatt. S amikor mind együtt voltak a tekintetében, túlemelte szemét a falakon, s anélkül, hogy tudomására jutott volna, a tengerentúli fiát hívta a szíve.

Az a hatalmas talp azonban, amelyet Zoltán annyira irigyelt a Feri megfenyítette Szerbiától, néhány nap múlva Magyarország fölött is megjelent s úgy hívták: az orosz. Zoltán úgy örült ennek a százötvenmilliós förgetegnek, mintha Damjanich vörös sipkáját nyomták volna a fejébe. – Az orosz zsarnokság ellen öröm harcolni, mondta Alfrédnek, Alfréd azonban fontos képpel járt föl-alá. – Nagy hatalom, kimeríthetetlen hatalom. Vilmos irgalmazzon nekünk! Zoltán azonban nem örült Vilmos császárnak. Jobb lett volna, ha a francia köztársaság a szövetségesünk. Olvasott a kilencvenkettős honvédelem rongyos hőseiről, s a francia hadsereg neki a szabadság védelmére fölkeltek serege maradt. Zoltán csak az ilyen hadseregben bízott, s fitymálva hallgatta, miket regél Alfréd a németek vasfegyelméről. – Egy német katona olyan, mint a gép: ki van számítva, hányat lép egy óra alatt, s azt lelépi, akármi állja útját. Összetörik, de nem áll meg. – A franciák sem álltak meg, tüzeskedett Zoltán, de nem azért, mert fölhúzták őket, hanem mert igazuk volt. – Igazság, igazság, bosszankodott Alfréd, az igazság az ágyúk csövében van.

S valóban a németek igazságának sem Lüttich, sem Namur igazsága nem állhatott ellen. Az újságok elfoglalt belga városok neveit hozták, s a faluból legényekkel teli szekerek vitték szét a négy világtáj felé a nótát. Ezek a legények korántsem voltak olyan jókedvűek, mint a füleiket hegyező lovak hihették. Míg a pitvarajtó mögött a szüleiket ölelgették, el-elrítták magukat, s a szertartásszerű „sose búsuljon, nyanya” itt is, ott is hosszú vonításba csuklott. De az udvaron már keményeket léptek, az utcán összeakaszkodtak egy szomszéd legénnyel: s egymásnak mutatták, milyen hősök ők; úgy mentek a községházára, ahol húszasával álltak a guillotine-kordévá fölcsapott parasztszekerek. A legények a szekér oldalára ültek, összevetették a lábukat, s kikurjantották magukból a búcsú-kupicát. A házasemberek azonban nem kurjintottak, sőt a szekerekre is kihozták a pitvar könnyeit. Ott gornyadoztak a káráló legények közt, s arcukon maradt a kisleányuk arca. S ahogy teltek a napok, egyre több volt a házasember s egyre kevesebb a legény. Lassan egész elcsendesedtek a kocsik, s némán vitték a sok bajuszos embert. Az ember azt hihette, hogy az elnémult kocsik az utolsó nótát is kihordták a faluból.

Zoltán körül is meghiggadt az élet. Ferit nem lehetett visszatartani. Jegyzőség ide, jegyzőség oda, ő katona akar lenni. S noha annak idején a szíve miatt kiszuperálták, fölcsapott önkéntesnek, s szidta, aki nem követte. Az emberek most még kevésbé helyeseltek neki, mint elébb, de szólni is még kevésbé mertek. Ki látott ilyet? Elmegyünk, ha kell, de odaerőszakoskodni? – Nem normálisok azok a Bodák, egy se, jelentette ki apa-Horváth Sándor, s Róza is igazat adott neki. De azért megígérte, hogy háború után Ferié lesz. – Karácsonyra, mondta a búcsúzó Feri.

Szegény Bodáné csak sóhajtozott, és nem tudta, mit kezdjen a sóhajtásával. De Boda büszke volt a fiára. Ő már nem tudta az egészet látni, a részletek bőszítették vagy érzékenyítették s a katonának fölcsapó fia könnyekig indító részlet volt. Gyula azonban megint elvörösödött, s a halántékán megint ott kanyargott a vörös-zöld határvonal. – A marha, hogy ezek milyen marhák mind, ordította, s ő is elment, mert tartalékos zászlós volt, s el kellett mennie, Boda Jánossal egyszerre rukkolt be. De megnyugtatta az anyját: – Engem ne féltsen, anyuka, az ilyen szétrágott ember védi a lyukas bőrét. Nem megyek oda, ahol a kitüntetést osztják. És ezt el is lehetett hinni neki. Zoltán azonban egyik bátyjára sem volt büszke, sem a háborúspártira, sem a defetistára. Ebben az egész háborúban nincs valami rendjén. Még az a szerencse, hogy az orosz kancsuka ellenünk van.

Egy vasárnap délután aztán Horváth Laci is megérkezett, s vele a háború valósága. Zoltán eddig is látta az állomásra menő katonákat, s tudta, hogy egy gépfegyverben négyszáz halál van, de mindez olyan messzi, álomszerű volt, annyira betűn át szűrődött ebbe az elcsendesedett mezőföldi faluba, hogy Zoltán számára inkább kínos, hosszú némaság volt a háború, mintha a támadt csönd lett volna az igazibb lelke. Horváth Lacival azonban egy darabka háborús élmény szakadt ide.

Laciékat a háború Velencében érte. A tanár úr pakolt, még aznap este hajóra ültek, s Triesztből félnapi késéssel érkeztek Pestre. Az emberek fürtökben lógtak a kocsikon. Olasz, horvát, német, vend és magyar beszéd találgatta a jövendőt. Idehaza bevonulási parancs várta az apját. Pedig a tanár úr elmúlt már negyvenkét éves, de honfi önérzetből nem mondott le a tiszti rangjáról, s most be kellett vonulnia. Laci anyja azonban bizakodott, hogy a népfölkelőket nem viszik ki az országból, a tanár úr is csak hidat fog őrizni. Az állomásokon is fönn kell tartani a rendet, vagy mi. S hogy ő is részt vegyen a honleányi munkában, önkéntes ápolónőnek jelentkezett. A kórházzá alakult Műcsarnokban kötözgette az első sebesülteket. De egy délben sürgöny jön: „Azonnal gyertek, indulásra készen, Jóska.” – Hova indulnak ezek? horkant föl a tanárné, hisz a népfölkelőket nem viszik ki az országból, s egy óra múlva vonaton ültek. De a vonatút Tatabányáig kilenc óra hosszat tartott, éjfél felé értek a városba. A katonák elmentek. – A népfölkelők is? – Azok is. – Az lehetetlen, a népfölkelőket nem szabad kivinni az országból, mondta a tanárné, s belevetette magát a szállodai ágyba, és sírt, a haját tépte, és átkozta a sorsát, hogy milyen szerencsétlen ő.

De a poloskák nem vettek tudomást a háborúról, s előbújtak az ágy repedéseiből. Laci anyja hol a poloskákat ölte, hol a tanár urat szidta, hogy mért nem mondott le a tiszti rangjáról. Holtfáradtan érkeztek haza. Azóta a tanárné tábori lapokat ír és ápol. Ápol s tábori lapokat ír. Egyik tábori lapon mindenért a férjét okolja, a másikon fogadkozik, hogy hű hitvese lesz. A kórházban pedig rettenetes esetek vannak. Egy katona Szabács alól csak a törzsit s a féllábát hozta vissza. Egy másik merevgörcsöt kapott, az rettenetes betegség, az illetőnek minden izma összehúzódott, Laci anyja mellette állt az utolsó percig. A katona eszénél volt, a lélegzete állt el, úgy halt meg. Laci különben nagyon aggódik az osztrák-magyar hadseregért. Az egész világ ellenünk van, s a törzstisztjeink agyalágyultak. Magyarországnak különben is mindegy. Ha győzünk, a németek esznek meg, ha vesztünk, földarabolnak.

Ezt a mondatot Laci a mamájától hallotta, s Laci drukker-pesszimizmusa kapva-kapott ezen a sanyarú vigaszon. Ez a pesszimizmus a reáliskolában ragadt rá, ahol minden félévi osztályozó előtt biztosra vette a szabadkézi rajzból a kettest. A kettes elkerülhetetlen, ő már látta is beírva, nehogy valaki jobbat várjon tőle. A háborúval is úgy volt, mint a szabadkézi rajzzal. Ha apa-Horváth Sándor a véleményét kérte, ő bezárkózott: a háborút máris elvesztettük, s a mamája mondása épp arra volt jó, hogy azért a vereségért némiképp megvigasztalja magát. Közben azonban éppoly szívósan hitt a szövetségesek győzelmében, ahogy a szabadkézi jelesben is hitt. Lehetetlen, hogy az a párt veszítsen, amelyikben ő van. Ő az osztály sakkbajnokságát is megnyerte, pedig nem is jó sakkozó, de a drukkolás olyan hősiességgé fokozta a reménytelenségét, hogy ha az Osztrák-Magyar monarchia törzstisztjei csak tizedannyi kétségbeeséssel csiholnák stratégiai készséggé katonaiskolai emlékeiket, nem kellene hátrafelé csoportosítaniok győzelmes hadosztályaikat.

Zoltán azonban nem látta át azt a bonyolult lelki ellentmondást, amely szegény Monarchiát a Laci dilemmájába pottyantotta. Vagy labancbékó vagy földarabolás: igen, ez olyan vagy-vagy volt, amely fölött meghasadhat az ember szíve. S amióta rájött, hogy az apja vén fecsegő s a családja degenerált, Zoltánnak kellett valami, amiért rajonghasson. S hol találhatott szánandóbbat, szeretetre érdemesebbet ennél a derék, balek Magyarországnál, aki háborút vív azért, hogy német gyarmat lehessen, s ha nem lesz gyarmat, szétesik, mint a földre ejtett cseréptányér.

Ijedten tette föl a kérdést: mit vesznek el tőlünk, ha vesztünk. Behr kéjes iróniával szedte szét az iskolában tanult karéj-Magyarországot: leharapta belőle Horvátországot, Erdélyt s az Északnyugati felvidéket. Ő olvasta az újságban, hogy az ántánt ezt akarja. Az újság az ántánt háborodottságát bizonyította ezzel a tervvel, de Behr berajzolta a térképbe a határvonalakat, s ami megmaradt: igazán olyan volt, mint egy három felől kirágott sajt. Szegény Északkeleti felvidék úgy lógott ezen a Magyarországon, mint üszkös bőrlebeny a seb szélén. – Szerencsére a németek Párizs előtt állnak, jelentette ki Alfréd, aki maga is hitt a szövetségesek győzelmében, csak Zoltán megdöbbenését élvezte. Ő nem idegenkedett a német fennhatóságtól, inkább egy rendezett tartomány, mint egy összevissza szabad állam. Laci azonban, mint varjú a maga kárát, egyre az „elvesztjüket” hangoztatta, s közben a játékos izgatottságával tolta előre térképein a Párizs felé rohanó hadosztályokat.

De míg Alfréd és Laci pontról pontra dolgozták föl a Höfer-jelentéseket, s Horváthék gáderkorlátján óriási térképet teregettek ki, amelyen mindenféle színű zászlók jelezték a front kanyargó vonalát, Zoltán a lényegnél maradt: Magyarországnak mindenhogyan rossz, Magyarország mindenhogyan elveszett. Voltaképp nem látta egész pontosan ezt a mindenhogyant: még nagyon újonc volt a világpolitikában, de a martirium felé húzó szíve szinte kívánta, hogy így legyen. Nem mintha nem szerette volna Magyarországot, hanem éppen, mert nagyon szerette.

Korán kelt, és bebarangolta a határt. Fölfedezett egy dombok közé szorult, nádas szegélyű tavat: Vaskapunak hívták, némi nagyzással. Itt várta be a napfelkeltét. A tó rézvörös és lila hullámokat kavart a csendesen kiúszó vadrucák körül. A parti itató bivalynyomaiból békák ugrottak elnyúlt testtel a fölgyűrűző sekélyesbe. Oly jó érzés volt a partszéli nyárfákat nézni, s utánuk hajolni a nádas ingó bunkóinak, de egy hang visszacibálta: most Magyarországról fogsz gondolkozni, s folytatta a Vaskapuhoz vivő dűlőút gondolatmenetét.

Ahogy egy hajnalon fönn ült a tó fölötti dombon (a szomszéd kukoricás szélén kölyöknyuszik falták a harmatos füvet), Zoltánnak hirtelen ez jutott eszébe: És ha el is vesztik a háborút, ez még nem az ő háborújuk, ez a mai felnőttek háborúja. Olyan láthatárnyitó volt ez a gondolat, hogy Zoltán megremegett tőle. A másik háború, ismételte magának, s fölugrott, mert millió végigfutni való gondolatot érzett e szavak mögött. Boldog szédülést érzett, de ugyanakkor ellenállást is, mintha édes, de tilalmas dolgokra akarná adni a fejét. Az álom örvénye nyílt meg előtte, az álomé, amelyet Százszorszép csókja sem pecsételhetett le mindörökké. Annyi új nedv és inger csörtetett a szervezetében, csak egy pillanat kellett hozzá, hogy ez mind forrásba jöjjön. Nem ez a háború, a másik háború. Ez majdnem olyan volt, mint nem ez a világ: a másvilág. Zoltán reszketve tiporta a harmatcsillogtató füvet. Hogyne, hisz ez Damjanich sipkája!

De a tó fölött durrant valami, a két dombpart visszadurrant, s lenn a Horváthék öreg Pagátja esett a zuhanó vadkacsa után. Előrerakott lábaival rohamosan kotorta a vizet, tátott száját nyaka előrenyújtásával tartotta a víz színén, egész öreg lelke teli volt a partról felújrázó aporttal, amely keményen hangzott, mintha ultimátum lett volna: vagy elhozod, vagy mérgezni való férges dög vagy: válasz, amely még Pagát elaggott tizenkét évét is megremegtette. Az ifjú Sándor pusztította ott az apja töltényeit. A két Sándor versenyzett már, s a múlt karácsonyi hajtóvadászaton a fiú lőtt több nyulat.

Zoltánt megdermesztette a lövés. A kirepült gondolat megállt, az éposz lehalványult a lelkéről, valamin szégyenkezett, de maga se tudta, min. Ezen a délelőttön nem gondolkozott Magyarországról. Ő maga erőlködött, hogy a nyárfákra és a békákra figyeljen. Milyen is a nyárfák termése, kérdezte magától. Vajon hány percig bírja ki egy béka a víz alatt? De ezeket csak a lelke kérgével gondolta. Befelé, mentül beljebb, annál inkább izgatott boldogság feszengett.

Laciék felé kanyarodott haza. A Laci tarka zászlói ma különösen hevesen mocorogtak. A kelet-poroszországi zászlók elhagyták régi lyukaikat, s hatalmas félkörben hajoltak a Mazuri-tavak köré. Laci arca tüzelt. Ez mégis az „egyes” fölmenő szár volt. Talán mégis megnyerjük a háborút, mindenesetre nem szabad elbíznunk magunkat, de ez a nagy győzelem jó jel, s apa-Horváth Sándor is megtanulta a Hindenburg nevét.

Zoltán hallgatta a tavakba fojtott orosz hadsereg történetét: ágyúk, foglyok, több ember, mint Veszprém megye lakossága. Úgy érezte, hogy a Mazuri-tavak sok-sok Vaskapu egymás mellett, s látta a dombokról leszorított ütegeket, a nádasban bukdácsoló kozákokat, s mindezt a zsenialitás fortélya érte el. Egyetlen sikoly, egyetlen hazafájó apai szorongás sem jutott el hozzá. A gyerekkor kegyetlen, a költők és történetírók kegyetlensége ez, akik Trójában és a cannaei csatában csak az események külső nagyszerűségét látják, s elfeledik a hetvenezer haláltusát. S a hajnali álom újra fölvillámlott benne. Az elveszett Magyarország, a másik háború, s a Mazuri-csata még a mélyben összegubancolódtak, s mint kész hősköltemény buktak föl alóla. Nem, ezt nem bírta tovább, otthagyta Behrt, aki a német hatalmat ünnepelte, Lacit, aki már áttörte a vilnai várgyűrűt, s a Pripjáti-mocsarakba szorította a galíciai orosz sereget, s rohant haza, hogy a dívány sarkába vesse magát, s Damjanich-Hindenburggá legyen, aki új Mazuri-csatában emeli föl a megalázott Magyarországot. A háború elveszett, morogta maga elé, de egy tizenhét éves fiú… És senki sem állíthatta meg képzelete Aeneisét.

Sajnos, az iskola is nekibuzdult, hogy ő tűzön-vízen át megtartja az évnyitót. Zoltán fonott kosara új gimnázium felé indította Feri elnyűtt ruháit. Ferinek úgy sincs szüksége civilruhára, a győri gyakorlótéren hűtik a harci kedvét. Valószínűleg nem soká: háborúban gyorsabban fog az újonc esze, hat-hét alatt tanulja meg, amit békében három év alatt. A moly enné meg itthon a pecsétes ruháit, így meg Kácsa szabó összeszedte őket vállban, s Zoltán hosszú nadrágban indulhatott neki új kollégiumának. A ládi főgimnázium ugyan három átszállásnyira esett Hódostól, de Boda pap minden fián át összekapott egy gimnáziummal, Feriért Csurgóval és Bonyháddal, Gyuláért Pápával, már csak a ládi református iskola maradt, Zoltánnak azt kellett kipróbálnia. Ott szállásadót se kell keresni, ellakik az internátusban s a konvinktuson még kedvezményt is kaphat. Húzódjon össze a gyerek, az amerikai pénzpatak eldugult, s Feri megköveteli, hogy ha már a rossz ruháit el is pusztítják, a fizetését takarékba tegyék.

A ládi kollégium azonban sehogy sem hitte el, hogy ez is tanév, mint a többi, s ennek is kávéskanalanként kell beadnia a tudomány orvosságát. A háborúnak decemberre vége, mi értelme addig tanítani. A tanárok fele a harctéren, a gyerekek esze a háborún, kár erőltetni a dolgot. Majd ha aláírták a békét! Addig tessék-lássék bemegyünk az órákra, föladjuk a leckét, de nem követelünk lehetetlent. Az igazgató ugyan az évmegnyitóban kidörögte, hogy a ti frontotok itt van az iskolapadban, s elvárom, hogy kétszeres erővel harcoljatok, de ez csak beszéd, s mindenki tudta, mit tartson róla. Tagadhatatlan, hagy az igazgató igazi puritán. Nem szégyellte, hogy parasztsorból gyűrte föl magát, sőt minden felszólalásába belevonta, szinte például állította Oláh igazgató urat, aki itt fölszolgálóskodott az iskola konvinktusán, s mégis a kollégium igazgatója lett. S míg a hajdan felhordott tányérokat idézte, rögösre törte a szót, noha simán is tudott beszélni, de igazi demokrata volt, a népi mélységekből nyomta föl a mondatait, s mindenik után hatalmasat nyögött.

A tanároknak azonban huszonhat-huszonhét órát kellett tartaniok, ki bírja azt tüdővel. A történelem tanár, akinek kilencvenkilós polgárnyugalma sértett álmélkodással hökkent a felfordult világra, úgy segített magán, hogy felolvastatta a másnapi leckét, s ha mégse csöngettek, újra felolvastatta. Mit beszéljek nekik a peloponnezoszi háborúról, amikor a Marne mellett egy óra alatt több vér folyt el, mint az egész vacak syracusai vérfürdőben? A klasszika-filológia tanára, akinek már a nyugdíjaztatási kérvénye is benn volt, megpróbált valamiféle hidat kovácsolni tananyag és aktualitás közt: a görög kis államok versenyében a modern világbirodalmak összeütközése vetődik előre, mondta, de ez is csak puff volt a semmiben. Ügyefogyott minden tudomány az ágyúk nyelvzavarában, annál inkább, mert szegény Gerencsér legidősebb fia Lublin alatt maradt, s most ő tarthatja a menyét.

Csak Frölich, a fiatal matematika tanár ugrott neki a háborúnak, mint állhatatos kutya a kerékküllőnek. A számok és a számokban tükröződő igazságok fölötte állnak az emberek vérfürdőinek, mondta. De Frölich „dinis” volt, s októberben őt is besorozták; ott marsolt szegény az abszolút igazságaival az iskola előtt, s a fiúk le kiabáltak: nézzétek az ápluszbét. Ezek a kárörvendő kiáltások a tanári szobába is beszivárogtak, de az osztályfőnökök nem csináltak nagy dolgot belőle. – Nem lehet az ifjúságtól rossz néven venni, mondta a gömbölyű fejű, piros Hubay-tata, aki katolikus papból ugrott át református tanárnak, s három lánnyal bizonyította be alapos áttérését s szaktanárhoz illő természetrajongását.

S az ifjúság élt vele, hogy semmit sem lehetett tőle rossz néven venni, s a mentség mögött, hogy az „ifjúság lelkét is megrázza a háború”, fesztelenül járták kamaszkoruk vitustáncát. Zoltán, aki ott lakott az internátusban, nem vette észre, hogy a zűrzavar kívülről hatolt volna ebbe a kamaszkaptárba. Ezek a fiúk annyit sem törődtek Höfer jelentéseivel, mint a kisváros ebzárlati hirdetményeivel. A nagy galíciai visszavonulásokból s az arangyelováci katasztrófából egy érdekelte őket: lesz-e szénvakáció? Volt, akinek a bátyja esett el. Egy nap dörgölte a szemét, másnap már „serclit” kunyorált, s harmadnapra az esti titkos tanácskozásokhoz is odatartotta fülét, pedig ezek igazán nem a gyász tisztító hatását fejtegették.

Zoltánt eleinte megdöbbentették ezek az esték, amelyek úgy burjánoztak föl körülötte, mint mérges gőzű bozót. Maguk a nyolcadikos szobafőnökök ugratták a kisebbeket, akik aztán minden szamárságot összehárijánoskodtak, önvédelemből inkább, mert annyi becsületük volt, amennyit ezen a téren maguk alá kapartak. Zoltán nézte az összehajolt, nekivörösödött fejeket: sutyorogtak, s időnként felröhögtek, erőltették a röhögést, csakhogy lássék, mennyire tudják, mi a röhögnivaló. Minél férfibb volt valaki, annál jelentősebben röhögött. Zoltán belátta, hogy kortársait egy dolog érdekelte, s az nem az ő „másik háborúja” volt.

Trágár képek keringtek szobáról szobára, s ezeket Zoltánnak is fel kellett emelnie. Mint légy a falat, az esti pletykák bemászták a kisvárost, mindenkit bepöködtek. Egy asszony s egy lány sem maradt tisztán, legkevésbé az internátusigazgató Hubay három lánya, akiknek a töltött galamb begyére úgy sandítottak föl az utcán lesütött szemmel elsomfordáló diákok, mint Murillo szegényei a Jézuska zsemlyéire, de este a pislogó gázláng valószínűtlenségében mindenféle mocskot rájuk kentek volna, mint aki az elérhetetlenen vesz aljas elégtételt. Volt ebben valami fojtott-állati, s Zoltánnak Jóskára kellett gondolnia, s a förtelemre, amelyet megbetegedése előtt már nem is leplezett. Megpróbált elgubózni, odahúzódott az ágya szélére, a latin szószedetét nézte, s iparkodott nem figyelni. De maga a szobafőnök ütötte föl a füzetet. – Mi az, te talán zárdába vonulsz? Itt ne finnyáskodj nekem!

Ez a Kozák Lala nagy húsos kölök volt, a vállától a feje csúcsáig egy egyenes vonalat lehetett húzni, s az volt a nyaka. Szép kis nyak volt, s egyre jobban felnőtt a tarkójára, mert Lala birkózott és bokszolt. Meg is ártott neki a birkózás, az ezredorvos nagybátyja legalább is hasznavehetetlennek találta a szívbillentyűit az őszi sorozáson. Ez a Lala húsz éves volt, s a tanárokat is fölényes jóindulattal kezelte. Kőbe veri a fejét, aki kikezd vele. Különben is minek szemérmeskedjen? Hogy a hatodikos Ács Feri rávigyorgassa előreálló sárga fogait, s mirtuszkoszorút és bérmafátylat aggasson a csúf képire, aminek a láttán még Gelbert Pista, ez a kis tökmag is olyan fékezhetetlen hihihit sikkantott ki cingár torkán, hogy az ember nem tudta, fütyölt-e vagy nevetett. Zoltán megadta magát, röhögött, amikor röhögni kellett, s a képeket is magánál tartotta, csak épp nem nézte meg.

S erre az engedékenységre megvolt a jó oka. Mint állapotos asszony, akinek oka van titkát rejtegetni, ő is társulékonynak mutatkozott, csakhogy elterelje a figyelmet e társas álarc mögött zajló, egyéni életéről. Miért ne? Egy kis álnokság árán az álmait védte meg. Ha elzárkózik, ki tudja, hány résen, jelen, mozdulaton át kémlelnek belé. Földúlják ködkastélyát, beköpdösik a lebegő termeket. Így figyelme igen kis hányadát csigaházzá vonta maga köré: előzékenykedett és nem botránkozott, alkalomadtán egy tilos cigarettát is elszítt, s Lala azt mondta Ács Ferinek: – Ez a Zoltán jó fiú, csak egy kicsit mulya. S Zoltánnak ennyi elég is volt, hogy nyugodtan lejárhasson a Séd mellé.

Ez a Séd egyike volt a vidék sokféle sédjeinek, legföllebb még keskenyebb, mint a többi, s ott folydogált az internátus-kert alján. A Séden át lehetett ugorni, de egy nagy, moszatos kő is volt a közepén, a gyengébbek kedvéért. A Séden túl néhány görbe szilvafa árváskodott. Amíg csak egy elfanyalodott, összetöpörödött szemecske is bujdosott a göcsörtös ágak közt, a fiúk mind a Séd partján ismerkedtek a therapeuo aoristosával, de szeptember végére, amikorra beért a gyümölcs, tehát a szilva is elfogyott, visszahúzódtak az udvarra, ahol legalább kisaslenghették magukból a kivételeket.

Zoltán csak ekkor ereszkedett le az ökörnyálat is aranyfonálként csillogtató Séden túlra. Eleinte a szilvafák alatt sétált, de oda át-átkiabáltak a fiúk. Akkor kilépett a kerítésen. A kerítésen túl vége is volt a városnak. Amerre a szem ellát, kukorica és szántás, csak nagy messze a sokezer éves kihalt tűzhányó behorpadt kalapformája. Ezen a kukoricaszélen ütött ő tanyát. Ledobta a könyvet a dérfogta fűre, s megindult föl-le, nem tovább, mint amíg a kerítés eltakarta, úgyhogy csakhamar gyalogutat taposott a puha földbe. Az ilyen „jó fiú, de kicsit mulyát” az embertársai elfelejtik, s ha valakinek eszébe ötlik: „Ott bifláz a Séden túl. Nehezen fog a feje, s szégyelli, hogy hangosan mondja a leckét.”

Ez a vád úgy ragadt rá, hogy Ács Ferinek gyanússá vált az eltűnése. Ki tudja, mit csinál ez a kerítés tövén, s kileste a résen át. De Zoltán csak föl-lebandukolt, olykor-olykor megrándult a szája, s egy-egy félmondat suttyant ki az ajkai résén. – Bifláz, újságolta Ács Feri, s attól fogva senki sem érdeklődött Zoltán palánktövi sétái iránt.

Zoltán azonban ég-föld távolságra járt a biflázástól. Ha tanult, csak azért tanult, hogy ne nagyon szuttyongassák. A békéjét váltotta a tanulással is, mint a trágár ábrák továbbításával. Nem is eresztett gyökeret az eszébe a lecke. Olyan volt a készültsége, mint a gyerekek kertje, akik letört gallyakat tűznek a földbe fa helyett. Amíg a tanár ránézett, zöld volt, de óra után úgy húzkodta ki az eszéből az Ovidius-sorokat, mint rossz álmunkban a meglazult fogainkat. Egy dolog nőtt mélyre benne, de az aztán millió rosttal és gyökérrel, s az a „másik háború” volt.

Zoltán eleinte még küzdött a meseálmodó szenvedélye ellen, legalábbis szépítette, mint kezdő alkoholista, aki hol hűlés ellen, hol sós ételre issza a bort. Neki nem az álom kell, a világért sem. Egész komoly dolog ez, ő a jövőre készül. A háborút elvesztettük, a Monarchia széthullott, Magyarország koldus köztársaság, de legalább köztársaság, s hatalmas cseh, román, szerb királyságok szorongatják mindenfelől. Ebben a hadseregben hadnagyoskodik a fiatal Damjanich-Hindenburg Zoltán. Egy hadgyakorlaton azonban egyetlen szakaszával egy egész zászlóaljat tőrbe csal s előléptetik. Kitűnő ötletei vannak ennek a Damjanich-Hindenburgnak, most például az iskolás diákok hadosztályát akarja megszervezni. Meg is engedik neki, s ő lesz a hadosztály vezérkari kapitánya. Kitör a nagy háború. Északon, délen, a hadseregek fölvonulnak. Most mutassa meg a fiatalok hadosztálya, mit tud.

Így táncolt Zoltán álom és jövő felhő-hegy határán: hol a Horváth Laci pesszimizmusában, hol a saját hősisége ködgomolyain. Ki tudja, ha négyszáz évvel korábban él, s egy férfi neuraszténiája helyett egy nő hisztériáját táplálja ez a prófétai hév, talán ő vezeti VII. Károlyt Orleans-ból Rheimsbe, mint ama lorraini pásztorleány.

E korban azonban, amikor már az Az Est tudósítója is a tudománnyal azonosítja a háborút, Zoltán is rendszeres iparkodott lenni. Egy besorozott nyolcadikostól, aki most tette le a tüzértiszti vizsgát, nagyszerű könyvet vásárolt, melyben az ágyúk szerkezete, fajaik s hordozhatóságuk taglaltatott s egy másikat, amely a Manlicherről és gépfegyverről szólt. Félrőf hazai kolbászt fizetett értük, s ez bizonyosan több volt, mint amennyit az önkéntes káplár remélt, de Zoltán legalább nyugodtan dűlhetett párnáira: ő nem henye álmodozó, dehogy, ő az új Mazuri-csatára készül. S mert belátta, hogy a gyermekhadosztályt egy szalmaszál is megállíthatja perdöntő hátbavonulásában, eltökélte, hogy törik-szakad, egy különös aknavetőt szerkeszt, amelyből csak kilövik a golyót, mint tengeralattjáróból a torpedót, s egyszerre robbant föl egész lövészárkokat. Zoltán alapos akart lenni; a karácsonyi disznósajtját is rászánta, s újabb könyvet kerített, amelynek szerves vegytan volt a neve, s a robbanóanyagok képletét is megtalálta benne. Aztán a Kozák Lala fizikájának is nekiállt, tíz részben akarta átvenni pont tíz nap alatt. Közben azonban kitört a szénvakáció, s Zoltán jegy és pénz nélkül a dermedt vonatok tetején vánszorgott haza, vegytan és fizika nélkül, mert a vegytan és fizika csak az álmai alján lappangó lelkiismeretfurdalásnak szólt. A nitroglicerin képlete s a ferdén elhajított testek pályája mögött ugyanis piramis alatti beszédek, parlamenti diadalbeszámolók, harc hevében elejtett velős tőmondatok lobogtak, mint sűrű, fehér üveg mögött a láng.

Boda pap ki-kilesett a fiára, mit lóstat ez télvíz idején a Gulyásék szérűje partján, ahol hajdan a napraforgók álltak. – Elrondítja a cipőjét, mondta Bodáné, aki a fia egészségét féltette, de csak a séták gazdasági hátrányait merte kifogásolni. De Bodában szikrát vetett a régi kova. Nem mindennapi gyerek ez, aki hóban, fagyban, zúzmarában is így jár föl-le. Van ebben tartalom, ha tanárai nem is veszik észre. – Hagyd el, mondta a feleségének, és sajnálta, hogy nincs itt János, akivel megbeszélje a dolgot.

János is mindig a nagy embert vakargatta volna elő Zoltánkából, de szegény most vagy Szibériában, vagy a földben hallgatja a fagy konok koppanásait. Még január elején elfogták, Uzsok és Dukla közt, Horváth Laci apjával együtt, mert egy ezredben szolgáltak.

Mindenütt baj és baj. Az anya szemei, ha lehet, még távolabbra néznek, mint régen. Ferit még október elején kivitték a Sanhoz, ottragadt Przemyslben. Hadnagy már, több kitüntetése van, mint amennyi a mellén elfér. Ki hallotta, hogy egy adóügyi jegyző így agyondekorálja magát. S Przemyslben lovat esznek az emberek, s a faluban egyre több a fekete kendő.

A napokban Kökönyei Gyurka asszony-nénje szaladt át a tisztelendő úrhoz egy vörös papírral. Ez a Rozi voltaképp kicsiny játékasszonyka volt, de az ember csak a kendő alól kihúzott haja fénytelen, bánatos szőkeségét meg az őszi égszínű szemét vette észre. Úgy tartotta maga elé ez a filigrán asszony a haját meg a szemét, mintha a játékos mozdulataiból kihuncutkodó humor ellen tiltakozna velük. Az ura nagy felfújt fejű, hegyes bajszú férfi volt: az első nap elvitték, s most ez az írás jött a tábori lap helyett. Dehogy merte fölbontani. Karjára kapta a gyereket (alig nyolc hónaposka), s szaladt a tisztelendő úrhoz, azzal is megtoldotta a visszahúzó reménység másodperceit. – Olvassa el már, tisztelendő úr, hadarta szokatlan s gyanús bőbeszédűséggel. Majd leszakad a belső részem. Ezt a kis árvámat is magammal hoztam, nincs, akire ráhagyhatnám. Ne ríjj, te, csitítgatta a gyermeket, s reszkető ujját odanyomta a kapálózó kacsónak, addig se kell a tisztelendő úr arcát figyelnie.

A tisztelendő úr feltöri a levelet, nézi, és mit mondjon. A gyereket nézi, s csendesen megszólal: – Jól mondja, Hamarné, a kis árváját.

A Rozi őszi ég-szeme nagy árnyékot vetett az árva szóra. Aztán mintha egy egész erdő lódulna meg ebben a szemben, megsötétül és megvilágosul; a tekintete mint felvetett kar, fennakad. Szegény Rozi egyre kisebb lesz, a földseprő szoknya alatt összemennek a lábai, ott guzsgul a gáderfal tövén, a feje a párkányhoz verődik. Csak a karja nem ájul el, az tartja a kisfiút, nem is tartja, nyújtja, mintha távol akarná a szíve kínjától tartani.

Zoltán látta ezt a jelenetet, ő cipelte be az asszonykát a szobába, s most először ért hozzá a háború igazán. Hogy haragudott erre a háborúra. Mennyien pusztulnak el hiába. A végén csak Gyula marad meg, aki a kádernál lóg és literszámra issza a feketekávét. Zoltán egy napig odabenn maradt, a Tolnai Világlapja karácsonyi kiadványát olvasta. Mennyi diadal, Istenem, s az oroszok a Kárpátokat feszegetik, még eltolják, annyian vannak. De másnap reggelre hó esett, a hó megfagyott, a világot süvegcukorból csinálta újra az Isten, lehetetlen volt ott benn maradni. Nekilódult a határnak, s a havon elcsúszott napsugarak bele-belecsíptek az ide s tova mozgó értelmetlen nagy árnyékába. Az egynapi álomabsztinencia minden tudományos mímeskedést félrenyomott. Zoltán végigszónokolta a hadjáratot, odautazott, visszautazott, itt és ott beszélt, az emberek őrjöngtek, de ő elhárította a diktátori címet, nem, ő még elnök sem lesz, mint egyszerű polgár hal meg egy dunántúli udvarházban.

Csakhogy a királyhágói győző nagyon fiatal volt ahhoz, hogy egy dunántúli udvarházban jobblétre szenderüljön. Este édes zsibbadtra fáradtan húzódott be a tűzhely mellé. Az agya belekábult az elképzelés sokórás megfeszítésébe. A tűzhelyből szokatlan langyos melegség buzgott át belé, de a kiállt álmok lanyhult izgalma tovább ingerelte, új és új s egyre szétfolyóbb jelenettöredékeket állított maga elé. Korán lefeküdt, s a nagy téli dunna tovább olvasztotta a szívét. Lankadt volt, de messzibb az elalvástól, mint valaha. Míg máskor bölcs beosztással keverte a harcos és győzelmi jeleneteket, most csak az ünneplés mozzanatait imbolygatta. Zoltán még sosem járt Budapesten, de a látott fényképekből annál szebb Budapestet hordott össze. S ez a Budapest adta őt kézből kézbe. Hogy kapkodták, s a dunna melegen tartotta boldogságát.

Egyszerre: mi volt ez? Fakószürke fürt s két őszi égszem borult fölé: ó, megint egy rajongója. Zoltán felült, s elhessentette ezt a képet. Nagyon is profán volt a friss özvegyet rántani ide, le ebbe az álomlabirintusba, amely ezen az estén oly különös gyönyörteli. Egy beszélgetést iparkodott összeállítani, amely az elnök s a hadvezér közt folyt le, de nem sikerült. Hol az elnök hebegésin ütött át a két őszvégi szem, hol az ő beszédébe hullottak bele a bágyadt és eloldott fürtök. Hogy elhessentse ezt a képet, valami más gyönyörtelire akart gondolni, s egyszerre ott volt benne Hubay tanár úr legkisebb lánya: Kató. Ládon, a falhoz lapulva, hányszor surrant el a kis csupaidom teremtés mellett, aki minden porcikájában egy külön nőt hordozott, külön kelletéssel. Rápislantott, s eltette magának a hónaljig domborodó kis melleit, amelyek mögül hegyes, kottatartós tekercs meredt elő: a feszes mell s feszes kar közt egy odaszorult tekercs. Zoltánnak elég volt ezt a tekercset látni, hogy megzavarodjék. Most, hogy Rozi sértő igézetét elűzze, váratlan találékonysággal őt idézte föl mint lappangó, erősebb ingert. Az akarat egy pillanatnyi elernyedése, s Kató rárohant, mint édes fenevad, aki gyönyört harap az ember tagjaiba: Látta őt, amint az arca gödreit ráemeli: nem, ez a Kató egyáltalán nem tisztelte a vezért, sőt volt valami arcátlan a szeme vágásában, amit Zoltán nem értett s mégis értett, mert hisz ezt az élt ő köszörülte a tekintetébe. Kató tudniillik bamba kis gombóc volt, aki kétségbeejtette a szüleit s a zongoratanárnőjét. S ahogy a soha nem látott szemét így kifente, fölkerekedett benne az alkotókedv; itt is, ott is, hozzáadott a lányhoz, fölfokozta az ingerlékenységét, metsző korbács volt ez a Kató, aki a hús legmélyére vág.

Zoltán ezen az éjszakán soká aludt el, s verejtékesen ébredt. Megdöbbent a saját testétől, mintha erős fűszerben fürdött volna, s bedagadt szeme könnyezve kerülte a világosságot. Mohón locsolta magára a vizet, s megfogadta: soha többé. Nem, nem: egész összegyűrte az éjszaka, maradjunk csak a hadjáratoknál, és sajnálta, hogy az ágyúskönyvét Ládon feledte.

De a párduccá ínasodott Kató visszajárt, és megkínozta a vezért. Zoltán gyorsítva pergette a költemény csatajeleneteit, csakhogy lassú filmként élvezhesse az idillumokat. Bizonytalan idillek voltak ezek: szemérmesek s mégis túlságosak. Ha lefesthette volna, amit látott! Egy Watteau zaklatott gyöngédsége, s egy Correggio arcátlanul-ártatlan érzékisége kavargott a Bodáék csíkos dunnája fölött. Amikor visszatért Ládra, úgy ütődött Katóba, mint zavaró idegenbe. Szánalmasan Katóka volt ez. Zoltán a legszívesebben kiradírozta volna a világból, hogy ne lábatlankodjék az ő Citheréje előtt. S amikor Kató tovább is hordta a tekercseit, sőt egyszer Zoltánra is rákacagott savó szemével, Zoltán detronizálta őt, s a szőke párduc erdélyi gróflány lett, aki kincseit áldozta Zoltán erdélyi hadjáratáért.

De hát ki is foghatja be egy ifjú hadvezér szemét más nők szépségei előtt? A kisváros főterén a zászlóalj tisztjei korán lánysorba cseperedett gyermekekkel korzóztak. Zoltán hol a járásbíróság előtt fogott el egy hosszú, barna arcocskát bepárásodott szemekkel, amelyek úgy forogtak saját gőzkörükben, mint a frissen készült csillag, hol esti mellékutcák sarkán libbent tova egy lakkfélcipőből kihajtó, áttört harisnyás asszonyláb. Zoltán eltette ezeket a futó benyomásokat, s annál inkább eltette, minél futóbbak voltak. Nap-nap utáni ismerőseit kímélte, azokat nagyon is sok részlettel látta, a valóság kibökte az álomhús izgatott rózsaszínjét, míg ezek a futó, alig rögződő csodák egy pillanat alatt továbbpárolódtak, s feloldódtak egy édesebb látomásban. Az internátus nyitott ablakán át a Séden túli vetések hullámozták tova illatnak alig nevezhető frisseségüket, s mintha a hold fölkavarta hullámzásukból új hullámzás indult volna ki, mint villanyáramból a Röntgen-sugarak. Zoltán párnái elvesztették anyagiságukat, az álmodás nagy átlényegülése patyolat női testté változtatta őket. Sok volt ez a durva és kemény párnáktól, úgy elfinomultak, mint a tojásfehérje, amikor habbá verik.

A fiúk előtt, persze, nem rejtőzködhetett el Zoltán édes titka. – Hát ezzel a Zoltán fiúval mi lesz? kérdezte egyszer Kozák Lala. Ennyi idős koromban úgy bántam a lánnyal, mint pásztor a furulyával. – Elég lány ő magának, mondá Ács Feri, s nagy sárga fogai annyi gúnnyal villantak meg, hogy az ember csak néz, hogy tud két előreálló lapátfog érintés nélkül ennyire harapni.

De Zoltán nem értette a célzást. Ha tudta volna, hogy a Jóska bűnére céloz! A gyönyör anyagi fele elsikkadt a szellem nagy zaklatottságában. Ekkoriban olvasta Balzac Szamárbőr-ét. „Képzeletbeli szerályomban enyémek a föld legszebb hölgyei”, dicsekszik itt mindjárt a regény elején egy különc antikvárius, aki a dolgok édes elképzelésivel pótolta fájdalmas bírásukat. Zoltán nem egészen értette az öreg magyarázatát, de úgy érezte, ő is ezt a titkot találta meg. Éppen mert borzadt a szerelem anyagi felétől, boldogítón nagyszerűnek tűnt fel ez a titok, amely egyedül az övé, vagy legföljebb néhány kivételes emberé. Azt hitte, egy újfajta szerelmet fedezett fel, különbözőt mindattól, amit a százezer éves emberiség élt. Elfogadta Ács Feri mondását: „ő elég lány magának”, s ez a mondás is új sánc volt, amely a Kozák Laláktól elkerítette.

Közben gondosan óvta az álmait fedő színlelést. Önmaga előtt is tagadta, hogy ez a gyönyörteli vergődés élete magva; szenvedély, amelyet csak fokoz, hogy az ember a nap végén jut hozzá. Nem, ő valóban hadvezér lesz. S nehogy ostoba ábrándozónak kelljen tartania magát, fölugrott tespedéséből, és rögtön, minél előbb nekiállt tervei gyakorlati előkészítésének. Valaki persze ott ólálkodott a tudata alján, s rászamárfülezett a jövendőbeli Napóleonra: Te hadvezér? Hisz egy tornászcsapat szétszalad mellőled, mint héjja elől a csibék… Annál inkább edzi magát! Kereste a hadvezérség Demoszthenész-kavicsait. Milyen szívesen versenyt szavalt volna a tengerrel, de a napóleonságnak bizonyára más az iskolája. S hogy egyszer s mindenkorra elvágja a visszavonulás útját, a fiúknak, sőt az apjának is bejelentette, hogy katona lesz, s belép a Ludovikába. Az apja a tenyerét mutatta, de Ács Feri hanyatt vágódott az ágy szélén, ahol a hazai disznósajtot szeletelte, a lábait az égnek rugasztotta, s hasát fogta nevettében. – Ember, megölsz, szuszogta a disznósajt mellől, s fokhagymaszagot öklendezett hatalmas állcsontokkal szegett szája barlangjából. Zoltán összehúzta a szemét, s azt mondta: – Elválik.

Kozák Lala fejében is szöget ütött Feri bolondériája, s mosdásnál nagyot csapott Zoltán elálló lapockájára. – Ezekkel a szárnyakkal akarsz katona lenni? Majd az angyalok seregében, öcsém, s két bokszöklével jobbról és balról is megcsapkodta a tulajdon szőrös mellkasát. Zoltán azonban most olvasta Napóleon élettörténetét, s bízott a cingár emberek jó csillagában.

Már egy éve élte ezt a hármas életet: a legkülsőt a logaritmusok és aorisztoszok őrei felé, a középsőt önmaga lelkiismerete elzsibbasztására s e kettő mögött az igazit, amely egyre inkább egy hárem-úr karból karba sétájává vált. Már a hatodikat járta, amikor váratlanul minden véget ért, s Mars és Vénus egybeöltött labirintusa éppoly hirtelen dőlt be, mint valamikor a Zölddisznóé.

Náthát szitáló novemberi idő járt, s Zoltán torkában akkorára dagadtak a mandulák, mint egy-egy dió. Az internátus orvosa vizes kendőt tekertetett a nyakába, s ágyba nyomta, ott feküdt lázasan, párás szemében összefolyt bútorokkal. Egyszerre odacsúszik a tekintete a Feri ágya alá. Ott a vasfüles ládán egy kihajtott könyv hevert, hanyagul becsapva. Zoltánba visszavillant az előző éjszakai epizód. Arra ébredt, hogy Feri gyertyafénynél olvas. Őt félálmában is meglepte; hogy Feri olvas, hisz szívósan üldözött minden darabka nyomtatott papírt. De elaludt, s reggelre kiment az eset az eszéből. Reggel hallotta, hogy Hubay az éjjel „inspicírungot” tartott. Az a könyv akkor repülhetett az ágy alá. Fölkelt, és kikotorta a könyvet, amely rég állhatott a könyvkereskedő kirakatában, mert a keresztkötés helyén a fedél eredeti színe élénksárgán ugrott ki a megszürkült papirosból. „Önmegóvás”, ez állt a címlapon.

Zoltán húzódozva emelte föl. Úgy lapozott benne, mint a mocskosságok bibliájában, ehhez neki úgysem lehet köze. De egyszerre csak odatapadt az állott szagú könyvhöz. Bolondház, kényszerzubbony fenyegetése vicsorgott ki a türelmes betűk rácsa mögül. Hát a két dolog ugyanaz?! Ugyanazt csinálta, amit Jóska! S képzelettel csinálni talán még gyógyíthatatlanabb. Örökre elrongálta az idegeit, a betegség lakóháza lett ifjú teste. A tetemét birtokukba vevő férgek bilingérezői lesznek csak a rothadás szüretjének! Nem halt meg Jóska is? S nem a Jóska bűne nehezedik rá?

A könyv megjósolta: nem fog tudni szabadulni. De nem: ez nem igaz! Ő máris szakított. Fölállt az összegyűrt ágyról, s az ablakhoz lépett. Odalenn most tódultak be a bennlakók az udvarra. Lökdösődő karok, egymás elé gáncsoskodó lábak, saslengés: s neki örökre vége. Hát lehet, hogy ilyen ostobán, visszahozhatatlanul eljátszott mindent? A régi Szent György szilaj lova megint fölágaskodott. Nem, ha tönkretette magát, hát tönkremegy. De hogy ő ne szabadulhasson valamitől, amitől akar?

Zoltán homloka hiába forrt föl, nem hajtotta többé vissza az álmok csurgója alá. Most ez volt a juhászlegénység: még az árnyát is elhessenteni a Jóska bűnének. Nemcsak a hurik párologtak el, de Damjanich-Hindenburg is meghalt, s a Rozsály alól kimosolygó Nagybánya hiába várta hősét. Zoltán idegen lett a tulajdon testében. Nem mert önmagához érni, hisz ez az érintés is bűn lehet. A könyveihez menekült, s az internátus lekszikonából böngészte a természettudomány és történelem elszigetelt árva tényeit. Amíg a Jóska bűnében „fetrengett”, egészséges volt s élénk színű. Most megsápadt, a bőre elpetyhüdt, a szemei alá apró zsákok pöttyedtek. Szokatlan és kínos dolgokat észlelt magán, s álmain újra s még fokozottabb mértékben burjánoztak el az elnyomott vízió vadhajtásai. Reszketve ébredt, s álmaiból halálos ítéletet olvasott. Már csak az akarat diadaláért harcolt. Megkurtította az éjszakát, lámpaoltáskor fölült az ágyán, s a napközben olvasott újságcikkeket próbálta helyreállítani, félig megtanult verseket egészítgetett ki. A szemhéjai közé csirizt csöppentett a fáradtság, de ő szétpeckelte őket. Szemből átütött a templom toronyórája, hallotta az éjjeliőr kiáltását, még legalább egy órát kell fenn lennem, mondta, s kiült az ágya szélére, mert ülve elaludt volna. Amikor azt hitte, hogy fadarabbá gyötörte magát, újra rárohantak az álmok, s reggel új kétségbeesés keserűsége futott szét a szájában, s új, még gyötrelmesebb erőfeszítésre hajszolta az akaratát. Nincs segítség, a teste csakugyan megromlott. De legalább szívós harcban akart a halálba hátrálni.

– Ha én tudtam volna, morogta az Ács Feri horkolásával alámosott csendbe. Mindenkié az élet, csak az övé nem! Pedig ő a legjobbra törekedett. A Zölddisznóval, az apja ellenségeivel, az esperes fiával, a szerelmi szolgasággal, mindennel szemben. Ha megmondták, hogy ez a tökéletes, ő arra ment. S minden fonákra fordult, maga se tudta, hol hibázott, s íme odajutott, ahova Jóska, aki mindenben a könnyebbet kereste. Melle megcsavarodott, mint nagy, titkos kéz facsarta rongy, s beleharapott a párnájába.

Zoltán úgy állt a tulajdon pubertásában, mint a Babakáj-szikla a harsogó Aldunában. Kitartani, kitartani: a rettenetes felfedezés után ide zsugorodott össze életkátéja. S ő, aki szótlanul tűrte a fogfájást és nekiszaladt az Oroszék tüzének, ebben a legősibb elemben is megállt. Akarata, mely a mártírok szenvedélyes akarata volt, kitérítette az ösztönt.

Eleinte úgy érezte, hogy kivájja, aláássa őt ez a démoni elem, amelyről nem gondolkozott többé, de gyűlölte, mint fátylazottan csapkodó ellenséget. Állandóan betegeskedett. Az örökös álmatlanság kilúgozta figyelmét. A kitépett álomfa helyén az elszakított gyökérzet üressége ásított, lefelé vetett lombja az életcélhiánynak. Nem tudta, merre vonszolja magát, s érdemes-e cipelni ezt a „magát”. Napról napra új szörnyűségeket fedezett föl testében. Mosakodás közben nem mert a ferdén előre függesztett tükörbe nézni, hisz a bal melle visszamaradt, bizonyára megpuhult csigolyái roskadnak le a bordák alatt, s szeme kék gyűrűjét a közelgő téboly pingálta zavart tekintete alá. Már csak a dac éltette. Mintha valahonnét nagy messziről ráüzent volna valaki: Zoltán, ne hozz szégyent reám. Tartotta magát; mint körülvett Roland, akinek kürtje sincs, csak Ronceválja.

S mily gúny: a régi bűn épp most hozta rá a legtöbb megaláztatást. Az igazgatónak, aki a középkori történelmet tanította náluk, szemet szúrt Zoltán megsápadása. Egyike volt a legértelmesebb tanítványainak, s úgy hitte, kitalálta, mi zajlik Zoltán hirtelen gyengeség-pirulásai s elakadt feleletei mögött. Beidézte őt az irodába, elővette a legjóindulatúbb és legközvetlenebb modorát, s atyai és szeretetteljes célozgatások macskatalpán addig kerülgette a forró kását, míg Zoltán fogait össze nem vacogtatta a bűntudat. Akkor nagylelkűen így csapta le a kihallgatást. – Nem akarom hallani a válaszodat, édes fiam. Mindegy, hogy igazam van-e vagy nincs, én mint apád helyett apád figyelmeztettelek, s ha netán igazam volna, győzd le ezt a titkos szörnyeteget, amely már oly sok derék tehetség gerincét és vérét szopta ki.

Zoltán, aki épp egy féléve győzte a szörnyeteget, vérvörösen bámulta az igazgatói iroda zöld asztala fölött táncoló porszemeket, amelyek glóriaszerű szikrázással játszották körül a mokány igazgató intelemre fölemelt mutatóujját. Amikor kiért, nekitámolyodott a falnak, mint dacosságából kifogyott halálraítélt.

Az igazgató pedagógiai érzéke és tapintata nem hallgathatta el ezt az esetet a klasszika-filológia tanára előtt, aki húsz év előtt éppúgy könyvet készült írni a nevelésről, mint ő. Húsz évnyi egymáson kopás után a két könyv annyira összehasonult, hogy szétoszthatták volna egymás közt a fejezeteket, pedig az első esztendőben Gerencsér tanár úr némely irányban még túlzottan spártai elveket vallott. Nem elég a gyermek előmenetelét ellenőrizni, mondta most az igazgató, de rá kell tapintani a titkos rugókra. Egy óvatosan elhelyezett megjegyzés néha egész váratlanul helyrebillenti a tanuló lelkét. Itt van a Boda Zoltán esete.

S ez az eset a klasszika-filológia tanárán át szétszivárgott a tanári karban; úgy hogy Hubay internátus igazgató jónak látta a szobafőnökök lelkére kötni a kisebb diákok tiszta álmát. Ács Feri, aki Kozák Lala örökébe lépett, különösen bizalmas és alapos instrukciókat kapott. Ez a bizalmasság, persze, nem tapaszthatta le az ő parlagi élcelő kedvét, mely éppen nem volt a megértés híján, sőt bizonyos cinkos testvériségbe keverte más, kevésbé finnyás lelkiismeretű társaival. De Zoltán undorodott ettől a csipkelődéseken és atyáskodáson át fölkínált cinkosságtól. Irtózattal hárította el a megszégyenítő célzásokat, mint hínárosba tévedt úszó a karját és lábát lekötő iszalagot. Mennyire tönkretette magát, hogy most veszik rajt észre, amikor rég eltépte álomvilága utolsó gúzskötését is. Megbélyegzett ő, akin most ütnek ki a rejtett bűn stigmái. Nem kerülheti el a Jóska koporsóját. De ha a koporsó kiköveteli is őt, ő a bűnt megtagadta. Győzött a betegségen, ha a betegség következményei gyógyíthatatlanok is.

S akaratnak és élettől elrugaszkodásnak ez a görcse lassan minden mozdulatába kiült. A hirtelen abstinencia puffadt betege átalakult. Hideg szenvedélyesség itatta át. Olyan volt, mint ha metsző téli hold visszfényében járt volna. Az embereket megütötte benne valami, amiről nem tudtak maguknak számot adni. Mintha nem egy lépésnyire álltak volna tőle, hanem egy világnyira. Külön atmoszférája alakult, amelyben apró, szúrós kristályokká fagyott a pára. Még a dolgukban legbiztosabbak is feszengtek előtte. Lassan Ács Feri harapós gúnya is behúzta farkát. Mi volt ennek az oka? Vajon nem a Hubay Kató rajongása?

– Ki ez a fiú? kérdezte Ács Ferit, mikor egy téli délután korcsolyapályáról jövet a templom sarkán Zoltánba ütődtek, s Zoltán zavartan emelte el fejét a szemközti kollégium ablakai felé. – Egy hetedikes, mondta lesajnálón a nyolcadikos Ács. – Olyan szép fiú, sóhajtotta Kató, a lányok mind szerelmesek belé.

Ezek a lányok ugyan csak egyen voltak: Katóék varrónője, aki az internátus tövén lakott, s mint afféle nyomorék, lovagról álmodott, akinek a lelki nagysága az ő sánta lábát is épnek látja. Ferit azonban megütötte a szó: mind szerelmesek, ezt ő nem mondhatta el. Volt benne valami faragatlan brutalitás, amit a Kató-féle kis pipisek parasztságnak neveznek. Ferinek egy ilyen korcsolyadélutáni hazakísérés is kitüntetés volt, s ebbe a holdkórosba minden lány szerelmes. Iparkodott kellő értékére redukálni Zoltánt, de Kató imádta a különcöket: minden kiváló ember különc, mondta, s gömbölyű fejét majd szétvetette a Berend Ivánok előtti hódolat. Ács Feri ostobának tartotta Katót, de mégiscsak ő volt a legcsodálatosabb a múlandó világ elébevetődött teremtményei közt s irigyelnie kellett a „holdkórost”, aki csak behúzza rossz bekecsébe a nyakát, s gőgös, hideg szemmel tekint el a kollégium ablakai felé, s minden fényes bakfisbőr megvacog: Istenem, milyen szép fiú.

S Zoltán szép is volt. Vékony csontjaiban tűz folyt, mozdulatai világítottak. A haja fekete csigában esett homlokára, s kissé kihegyezett arccsontjára tüzesen halvány bőr feszült. Minden arcizma játszott, csak a szeme volt nyugodt, mint aki megtalálta, amit nézni érdemes. Volt valami ezekben a szemekben, ami Boda-papot a felesége leánykorára emlékeztette. Zoltán azonban nem tudta, hogy szép, s ha valaki mondja, nem hiszi el. S ha az apácákhoz bejáró polgáristák oldalba lökték egymást, s utána vihogtak, azt hitte, valami mulatságosat találtak rajta, vagy talán épp a bűnt érezték meg. S ilyenkor egy hajnalnyi vörösség szaladt a sápadt bőre mögé, s még dacosabban vetette föl a homlokát. Mindig talált ilyenkor valami néznivalót, ami tanulságosabb, mint a visszatekingető lányok után fordulni, vagy megállni s kifuttatni meglódult szívét.

Gőgös, mondták a polgáristák, s a teremtés hasznavehetetlen felébe sorozták, mint akivel nincs mit kezdeni. Hubay Kató azonban szívesen megszökött volna vele, mint nénje a tüzértiszttel. Pedig az igazán póruljárt. Az arcátlan zászlósa azt hazudta, hogy államtitkár a bácsija, s nem kell a frontra visszamennie. Pedig akkor is csak négyhetes szabadságon volt, a szökés után két nappal bevonult s egy hét sem telt belé, arccal borult a Doberdóra. Az újsütet asszonykának haza kellett könyörögnie magát. Hubay, a hajdani katolikus pap, átkozhatta a megszegett cölibátusát.

Zoltán azonban mindenre gondolt, csak arra nem, hogy Katót vagy bárki halandót megszöktessen. A feje már kevesebbet fájt, s éjjel nem kellett fölülnie az ágyban, hogy túlvirrassza az álmaiból elősettenkedő bűnös képeket. Az iskolában is helyreütötte valahogy a jó hírnevét. A hatodik osztály elégségesei visszakunkorodtak jókká, sőt jelesekké, már nem érezte úgy, hogy a tábla előtt pipafüst kóvályog s a tanári hang nem az Óperencián túlról ért ide. Sőt kivilágosodott az esze, pillanatok alatt fogta föl, amin előbb órákat elrágódott. De nem tudta az agyát robotoltatni. Csak villogott, szikrázott, lidérclett ez az agy, mint metános lápmező. Különös, harapós, kötekedő kedv szállta meg. Nem a pajtásaival kötekedett, hanem a világ eszméivel. Úgynevezett világnézetét egyik napról a másikra szétpukkantotta. Ez a világnézet még harmadéve alakult ki a Behrrel vívott szócsatákban, s úgy, ahogy Behr állításai maguk ellen ingerelték. Aztán jöttek a Hindenburg-álmok. Zoltán hordta az automata mondatait, az ember belédobott egy szót: Isten, lélek, boldogság, s ő kiadta a három év előtti definíciót, amelyek állottak voltak, mint vidéki állomások automatáiban a csokoládé. Most egész hirtelen rájött az állott ízre, és sorra kidobta a régi töltést. Kérdezett és kérdezett, s ezek a kérdések nemegyszer szorították sarokba szegény jó Izsák tisztelendő urat.

Ez az Izsák Endre parányi becsületfolt volt a világ arcán. Olyan komolyan vette a kereszténységet, hogy az évente beköszöntő gyerekeiben a felesége minden fenyegetőzése ellenére sem merte az Úr áldását redukálni. A hittanári fizetéséből persze nem nagy karéj kenyeret nyomhatott a nyolc fiacskája kezébe, akik éppoly halvány holdképpel csodálkoztak a világba, mint ő, s ugyanaz az orrbajuk és repedt tökhangjuk volt, ami az apjuknak. Hányszor itatta át ezt a hangot fojtott ingerültséggel a Zoltán nekibátorodó kérdező kedve! Izsák tisztelendő úr azt tartotta, hogy a tévelygőket csak türelemmel győzhetjük meg, s épp ezért belement, hogy a keresztény dogmatika szívós állásharcok terepévé furdaltasson. S Zoltán visszaélt a bizalommal. Az első óvatos aggályát nem torkolták le, s őbelőle ömlött az aggály. Ha Izsák tisztelendő úr a természettudósokat kisebbítette, Zoltán fölállt, s azt kérdezte, az ördögtől való-e a fizika, s ha az Istentől: mért uszítja a bibliára, ahol a nap megáll s a csillagok útikalauzok. Ha a szocialistákra panaszkodott: mért nem a papok csinálják meg a szocializmust, hisz nekik kellene. A fiúk Zoltán kérdéseiben a felelés elleni obstrukciót ünnepelték, s küldöttségileg ösztökélték őt órák előtt újabb kételyekre. Zoltán kételyeit azonban nem lehetett megrendelni. A tisztelendő úr állításai szikráztatták ki őket, nem volt semmi rendszer mögöttük, csak kötekedő kedve, amely azonban messze állt a hagyományos diákszemtelenségtől.

Izsák Endre a kérdések ellen nagy, fehér zsebkendőt vett ki a pecsétes ferencjóskája hátsó zsebéből, belefújta beteg orrát, s mikorra az orrtoalettet befejezte, a válasz is megvolt. Zoltán azonban új és új rohamra indult; volt valami kétségbeesett a szkepticizmusában, mintha nem is a tényekbe, de a világba akarna harapni velük. A tisztelendő úr szívósan hátrált a csöngetés utolsó sáncvonaláig, onnét adta le a nagy szalvét: mindezekből az a tanulság, hogy az ember értelme hit nélkül viharok szárnyára vetett levél. E kijelentés után egy győzteset s megbocsátót mosolygott és kivonult. Zoltán tovább magyarázkodott volna a körülötte állóknak, de azok nem akarták ilyesmivel lopni a tízpercüket. Jól van, elhúztad az órát, mondták, a vállára vertek, s összehajtott vajas kenyerükbe harapták a jókedvüket. Zoltán azonban nem az órahúzásért magyarázott, hanem mert megszállta a rombolás dühe.

A Jóska elnyomott tempói itt viharzottak föl, s egy jámbor hitoktatónak kellett e szellemi Aeolus-barlang torkát strázsálni. Ha legalább valami igazán jót olvashatott volna! De a diákkönyvtárban a rég ismert remekírók fogadták. Még Shakespeare-t lapozta a legszívesebben: János király Richardjának a kitöréseit, Jágót s a többi vad szellemet. Eltökélte, hogy ő is Richard lesz. De mikor fog ő olyan velősen s zamatosan vagdalkozni, mint ezek a taplóhumorú hercegfiak? Ő, aki minden kötekedő szkepticizmusa ellenére is megreszketett, ha Ács Feri roppant bakancsait felkeléskor egy arasszal odébbrúgta.

Pedig átszaladt Zoltán kezén ez idő tájt egy könyv, amelynek talán érdemes lett volna a mélyére lapoznia. A hetedik utáni nyár megint összehozta a három gyerekkori barátot, a Horváth-kert két diója alá. Behr és Laci nagyot nőttek, az életük korszakokat ugrott, s ismereteik fölhúzódtak, mint sürgősen épített falak. Zoltán szégyenkezhetett volna e rendszeres gyarapodás előtt, de most épp Richard-korát élte, s támadásokkal leplezte hiányait.

Laci az elmúlt nyarat a Tátrában töltötte. Tüdőcsúcshurutot fogott rá egy unatkozó orvos, s a Tátrából nem küldik vissza a pénzhozó hamis diagnózisokat. Laci és mamája két hónapot töltöttek Széplakon. Laci ezalatt még pisztrángot is evett, s versciklust írt, amelynek a „Fehér halál árnyékban” címet adta. Ezek az árnyékban írt versek még vérköpést is emlegettek. Erre Laci annál büszkébb volt, mert tudott egy költőt, aki a halál rokonának titulálta magát, s határozottan nem volt tehetségtelen, noha Laci éveken át annak hitte, lévén a tanár úr a Budapesti Hírlap előfizetője. A tanárné azonban megharagudott a Budapesti Hírlap-ra s újságot cserélt. A Hatvany Pesti Napló-ja aztán új világnézetet hozott a fogoly hős otthonába. Laci egy merész cikket olvasott benne, amely Adyt tragikus hérosznak nevezte s a legférfiabb és mégis legbetegebb magyarnak. Laci olyan szépnek találta ezt a cikket, hogy olvasatlan is fölesküdött rá. Később egy antológiában néhány valódi Ady-versre bukkant, s a Sírni, sírni, Halottak élén s Babiloni vizeknél Adyja egyik napról a másikra bakacsinba vonta a szívét.

Kevéssel e vakáció előtt azonban egy egész másfajta Ady-vers került Laci elé: a Kalota partján, s ez a vers épp az ellenkező végletbe billentette világnézetét. Ő maga is fölfedezte a pompás magyarokat, akik oly méltóságosan vonultak át a Kalota folyón s a barna, sárga, piros színek és nagyságos arcok csodálatos voltát. S ettől kezdve nem volt hajlandó a zeneiskolába járni, hol napi két óra Bach- és Cramer-penitenciát róttak rá, hanem nekiesett a magyar népdalnak, megtanult kétszer százegy népdalt, s a legközelebbi falusi lakodalmon, mint nótatudós kápráztatta el rokonait. Mindenki kifogyott a nótacímből, s Laci még gondolkozás nélkül sorjázta őket szám szerint, ahogy a Huber füzetében következtek.

S hogy minél alaposabb fürdőt vegyen a magyar néplélekből, fölfedezte a rokonait. Nagyapját bormámorában táltos-jóslatokat beszélő, eredeti agg magyarrá ütötte. Nagyanyja a bibliás parasztasszony lett, aki a szeretet figyelmével tartja össze családját, s Horváth Sándor paraszt-Széchenyi, aki az első cséplőgéppel új gazdasági kort nyitott a géptelen faluban, míg az ifjú és lógós Horváth Sándor a falu város mérgezte gyermekévé avanzsált, aki a rothadás Babilonjában pocsékolja el duhaj ifjúságát. Esténként pedig órák hosszat elnótázott a nagyszülők kis, kertrenéző szobájában Horváth Ilonkával, aki nagy, kicsattanó lány lett, vad, mint a csikai, akiknek még ebben a melaszcukros korban is kockacukrot hord édesgetőül.

Behr persze a tájékozott emberek megbocsátó fölényével fogadta Horváth Laci népies orientációját, s az esti nótázások felé is kibocsátotta humora alázatos torpedóit. – Ilyen tehetséges embernek ez is megbocsátható, mondta, s ajka szögletére odagörbedt az európai kultúra, amely csodálatos átlényegülés folytán Behrben testesült meg. Ezeknek a népieskedő, szittyáskodó, nemzetieskedő törekvéseknek befellegzett, csak arra jók, hogy az emberi kultúra nagy egységét szétfűrészeljék. Ma, amikor az egész világ egy évezredekre szóló szédületes dilemma előtt áll (s itt behunyta apró vágású szemét, hogy a dilemma szédületes voltát jelezze), mi értelme van a népies köldöknézésnek és a raritások bogarászásának. S úgy nézett Lacira, mint akinek csak két mondatába került, hogy a másikat kivetkőztesse igazságaiból.

Ó, Behr nagyszerűen érvelt, s szavaiban csodálatosan ötvényeződtek az egyetem és az irodalom kifejezései. Az objektív szárazság s szóvirágtermő különcködés úgy folytak egymás mellett ebben a kis emberkében, mint a Tigris és Eufrát Mezopotámiában. S Behr Alfréd szabad férfi volt, aki arra a betűre teszi az ékezetet, amelyikre akarja, s ha tetszik az egyetem lesz fontosabb s ha akarja, a Világegyetem, mint a Tett című folyóirat grammatikarombolóinak. S talán az egész világtörténeti dilemma is ide szűkült össze: merre lépjen Alfréd, a Galilei-kör vagy a piarista-tanárok jelölte út felé. Oly zavaros a világ: Oroszország csak tavasszal kergette el a cárt, s a mensevikiek és bolsevikiek összerugaszkodása mögött a világforradalom kalapácsos embere derengett úgy, ahogy a Népszava-plakáton látható. Viszont, ki tudja, nem buzog-e föl egy új középkor a háború megfacsarta lelkekből. Új hit rohanja meg a templomokat, s az emberek kikényszerítik papjaikból az Igét.

Ami Alfrédot illeti, ő szívesebben szegődött volna az egyház oldalára. Nem mintha misztikus sugallatok háborgatnák, de arisztokratikus hajlamainak ez felelt meg. Akárhogy titkolta is, őt meghatották azok a ruhák, amelyeket hordott, s a háború ellenére is finom gyapjúból voltak. Ezek a ruhák oly előnyösen különböztek gyermekkori öltözeteitől s a Lotti pongyolájából maradt piros blúztól. Alfréd önkéntelenül is megigazította a nyakkendője csokrát, s leporolta finoman csíkozott ruhája hajtókáját. Ezt a mozdulatot a grófi villa halljában szokta meg, mert Alfréd házitanító is volt, drága, de megbízható, akinél különbet az osztályfőnök nem ajánlhatott. S ez a hajtókaleporló mozdulat lassan lelki gesztusává vált az ifjú Behrnek, aki örömest lett volna már Bors vagy Balla, csak nem Behr. Miért is nem maradhat ő örökre a szellemi élet desszertjei mellett? A katolicizmusból a roppant pillérek földíszítését vállalta volna. Gyönyörű lehet rafinált gondolatkapcsolásokkal, mesterkélt eszmekonstrukciókkal rakni díszt, egy hatalom szilárd falaira.

De szilárd-e ez a hatalom? S mi az a szorongás, amely minden fölényessége ellenére is elszorítja, ha ebbe a roppant dómba lép? Akárhogy utálta a Galilei-kör doktrinerjeit, köztük mégiscsak otthonosabban mozgott. Megvetette őket, mert túlságosan egyszerű volt az agyvelejük. Ezek az emberek négyszögösítették a körvilágot, Alfréd azonban még bonyolultabb idommá szerette volna komplikálni, legalábbis ellipszissé, a hatalom és szépség kettős fókuszával. S mégis ezek közt nem kellett szorongania, s ha korlátoltak, nem virrad-e föl az ő korlátoltságuknak is, mint egykor a Robespierre-ének?

Alfréd habozott. – A világ vagy szocialista lesz, vagy katolikus, mondta oly komolyan, mintha pillanatnyi eltökéléstől függne, hogy melyik legyen. De ezt a kijelentést úgy tudta egyensúlyozni, hogy úgy a szocialisták, mint a katolikusok rögtön átlátták, hogy az alternatíva másik fele csak az ő erkölcsi felbuzdításukra való. És dicsérték a feltűnően koraérett fiatalember verseit, amelyek tizenhat szótagú trochaeus sorokban magasztalták a Szeretetet és a Békét, finom érintő pontjait a két ellentett hatalomnak. Ó, ezek a versek éppoly komoly figyelmet ébresztettek a piarista-gimnázium önképzőkörében, mint a Galilei-körben. S az öreg Behr, e csodagyermek társszerzője akkorát tekintélyesedett, hogy amikor szegény Ungárnét a front mögötti kiütéses tífusz elözvegyítette, Behrt vette maga mellé cég- és élettársul. Az öreg Behr meg is érdemelte ezt az előrerukkolást, hisz keményen harcolt ő az életért, Lottit súlyos vérmérsékbeli tehertételek ellenére is férjhez adta, s Károlyt is uradalmi gépésszé nyomta, pedig ahhoz igazán sok türelem kellett. Alfréd azonban merényletet forralt Behr apa nyugodt öregsége ellen, s vakmerő tranzakciókról álmodozott…

Zoltán ott ült a két fiú vitái közt, s most először bontakoztak ki benne a világ igaz erői s hatalmai. Az összefüggéseket nem mindig értette, de kérdései bosszantóan össze tudták gubancolni a két fiú fonalait. Alfréd és Laci akaratlanul is összefogtak ellene, s a méltányosság máza alatt közösen vetették meg ezt a rakoncátlan elmét. – Ebben a Zoltánban van valami az elemek rendezetlenségéből, mondta Alfréd. Ha kulturáltabb országban születik, egy Rimbaud válhatik belőle. – Igen, mondta Laci, mindig az az Ady-vers jut róla az eszembe: „Ha láttok a magyar mezőn, Véres tajtékos, pányvás ménet, Vágjátok el a kötelét. Mert lélek az, bús magyar lélek.”

Egy alkalommal a két fiú a modern líráról vitatkozott. Behr csak a franciákat olvasta, s valóban volt is egy francia nyelvű antológiája, s a Fleurs du Malból is sikerült kiszótároznia öt-hat verset, bár szépirodalmi ismeretei nagyobb felét Kosztolányi Modern költők című műfordításgyűjteményéből szerezte, ahol életrajzi adatok és esztétikai méltatás harangozták be a világ minden irodalmából gyűjtött verseket. – A magyarok közül csak Babitsot bírom ki, mondta kényesen Behr Alfréd. Milyen szép sor az: A nargiléht és ottománt kesergem; s alább: Lelkem körül a munka mocska van. Nemes tétlenség, nemesíts meg engem. Laci azonban Ady-párti volt: – Ady egy bukott angyal, a magyar faj tragikus hérosza. – Ady zseni, mosolygott Alfréd, s én az intelligens embereket szeretem, s boldogan csemcsegte Laci fölháborodását, hisz a saját fölényes álláspontját látta a túlfelin. – Ady még Zoltánból is lehetne, folytatta, ha megtanulna verselni, s úgy nézett Zoltánra, mintha egy egzotikus ordót akasztott volna a mellére. Intelligens ember azonban csak Behr Alfréd lehet – gondolta befelé, s örült a szerénységének, hogy mondatát befejezetlenül hagyta.

Zoltánnak azonban a Laci ajánlása elvette a kedvét Adytól. Tragikus? Zoltánt nem érdekelték a tragikus költők. Az életnek egy célja van, hogy győzzön. Ezt az érzését még a Zölddisznó-legenda felejtette benne, akkor is a farakásra ugrani, s meglengetni a zászlót, erre ment a játék. S minél többször esett el, annál szenvedélyesebben szeretett volna állni. Egy végleg lezuhant angyal nem angyal, s mi vigasztaló van abban, hogy Magyarország tragikus ország. Úgy érezte, hogy aki tragikus, arról előbb-utóbb valami szégyenletes sül ki. Nem volt-e tragikus az ő apja is? S nem volt-e bolondság három éven át az ő becsületének esküdni katonájául? Győzni kell. A Hindenburg-Damjanich-álmok elúsztak, mint lápsziget, s minél távolabb kerültek tőle, annál jobban pirult miattuk.

De a győzelem, az fontos maradt. Még nem tudta, hol s hogyan, de érezte, hogy van porond, amelyen ő is győzhet. Mit kezdjen ő egy tragikus költővel? S mikor Laci kölcsön adta neki az egyetlen Ady-kötetét (az utolsót, mert Laciban is volt sznobság), napokig nem nyitotta ki. Ki látott engem? ez volt a könyv címe, s Zoltánnak először a dedikációk tűntek föl, s mindjárt az első lapon, hogy talán Ignotus látta őt. Zoltánt bosszantotta ez a kérkedő kérdés, amely csak azért került a könyv lapjára, hogy már az első lapon valakit dekoráljon. S utána a többi ajánlás, valami nyomorúságos, ínségeset talált bennük, s csak bosszúból olvasott bele az alattuk álló versekbe, s belekötésre jó helyeket böngészgetett. A könyv odarepült a kosara sarkába, s ottmaradt az egész nyáron át, mint aranytömb, amely fölött balgán és boldogtalanul alszik a meddő aranyásó.

S ottmaradhatott, mert Laci nem kereste. Horváth Laci állhatatlan szívének már nem volt mindennapi kenyér Ady. Behr odakölcsönözte neki a Nyugat egyik prózakötetét, s abban mindjárt az első oldalon csodálatos Berzsenyi-tanulmányt talált. Berzsenyi a nagyszerű férfi, beleszorítva a Kemenesalják tömlöcébe, gránitszavakba kalapálja kitombolhatatlan férfiszenvedélyét. A tanulmányt egy hiper-Berzsenyi írta, mert az idézetek oly igénytelenül lapultak meg az idéző mondatok közt, mint régi várfaldarab az új várkastélyban. – Egy gigász szavai ezek, lelkesedett Laci. Alfréd azonban bombasztok gyűjteményének nevezte a cikket, ő különben Berzsenyit sem szerette, akkor inkább Kölcseyt, aki igazi európai magyar. De Laci az új szerelmes mohóságával kutatott az ismeretlen szerző könyvei után. Hasztalan, itt még Behr tájékozottsága is befagyott. Szabó Dezsőnek tudomása szerint nem jelent meg könyve.

Míg a három fiúban így nyúlt és levelesedett a jövő Magyarország három ága: az öreg kert is sűrű lombba és gazdag gyümölcsbe dobta visszatért nedveit. A két dió, melyeket még a tanár úr ültetett sonki kisdiák korában, elfagyott ugyan, s száraz gallyai Laci révén, még az önképzőkör aranykönyvébe is belekerültek (valóban hálás párhuzam volt: a Szibériában fagyoskodó tanár s az itthon elfagyott diófa), de a savanyú almák, barackok és téli körték tönkre szipolyozták a félholdnyi földet, amely már száz éve volt kert, s mintha az egresbokrok is fölébe kerültek volna a leveleiket évek óta gyötrő vakotának.

A régi családi kör, amely annak idején Lacit a mogyoróbokor mögé fagyasztotta, szétszóródott. A tanár úr Szibériában bogozgatta a világ turáni eredetét; a tanárné megneheztelt a két Horváth Sándorra, a fiatalra, aki mint segédszolgálatos, vesebajjal lógott s az öregre, akit egy harminc év előtti lórúgás pöckölt ki a katonasorból. A nagyobbik Horváth lány is rektorné lett azóta, s így a fiúk egész bátran odatelepedhettek az elárvult asztal mellé. Most már ők voltak a felnőttek, a szalmakazal tövéből a kertbe vándoroltak, s ott ültek a gyönyörű nyár verőfényes partján. Az utcából portornyokat kavart a fölpetrencézett takarodó szekér; a szomszéd katolikus iskola odvas harangtornyából feketén ásított az ágyúvá sorozott harang helye; fönn Lucknál, Kerenszkij forradalmi serege ütött rést a frontba, s ijedt legendák keringtek vadászó főhercegekről s százezres veszteségről.

Apa-Horváth Sándor, akit kihozott a megszokás, odaállt a fiatalok mögé, s hallgatta, amit nem értett, s hogy ő is mondjon valamit, nagy ravaszkás kérdéseket bökött ki: – Ez mind jó, de azt mondjátok meg, ennek mikor lesz vége? Az volna okos ember, aki ezt megmondaná. Horváth Ilonka is fölkötötte a fehér kötényét, s egy tálcán nyers sonkát, kolbászt és paprikát hozott, s addig tessékelte a fiúkat, míg maga is ottragadt, a diófa törzsének támaszkodott, s várta, mikor lehet nevetni, s ha lehetett, meghullámoztatta szép melleit.

Az öreg Horváth néni, akinek az volt a napi tornája, hogy a kertbe tévedt tyúkokat hajkurászta, visszamenet nem nyughatott az anyai szívétől, Szibéria felől faggatta a fiatalokat. Igaz-e, hogy ott már öreg este van, s nem fagy le a fülük abban a nagy hidegben? Horváth néninek bizonyára Sándor volt a fontosabbik fia. Ez vitte tovább a földet, ebben volt ő élőfa gyökere, de Jóska, aki előbb tanár lett s aztán hadifogoly, olyan volt, mint egy csillagösvényen távozott királyfi. Lelki tisztálkodás rágondolni, s ha róla beszélt, a másvilágra készült.

A fiatalok pedig mindenre megfeleltek, még a sörszagra előszivárgott Horváth nagypapa bolondériáira is, aki közébük hozta ki a reggeli pálinka gőzét s negyvennyolcas hőssé feszítette magát, noha csak a kocsisaraglyában tette meg mint suhanc az utat Budavárig. Olyan jólesett ezeknek az öregeknek az ifjúság. Nagy árnyék esett a világra, de van-e akkora árnyék, amelyik megállíthatná a gyümölcsben készülő cukrot s az ifjúságból áradó élethitet.

Így ültek egy júliusi délelőtt is az elárverezett báróéktól vett kertiasztal körül, még ifjabb Horváth Sándor is leruccant négyheti lógós szabadságra, s kivételesen nem Krácsun Róza körül settenkedett, hanem itt vitatkozott az apja söre mellett, s a hangjával torkolgatta a három napkeleti bölcset, ahogy ő hívta a diákokat. Sándor militarista volt, s rendületlenül hitt a német győzelemben. Őt az amerikai hadüzenet sem félemlítette meg. Amíg azok áttutajoznak az Óceánon! Alfréd nyájasan iparkodott egyetérteni vele. Sándor közel kétméteres ember, már lúgot is ittak érte, s Behr az erőnek még a tájékozatlanságot is elnézte. Laci azonban gyűlölte a németeket, szidta a militarizmust, s Wilson pontjairól ábrándozott. Zoltán viszont Ilonkát nézte, aki a bátyja széke mögött állt, s nagyokat kacagott a két összekakaskodó unokatestvéren. – Juj, de butaság, mondta, s meztelen karjai is kacagtak. Fényes és erős volt, finom arcvonásai mögött úgy csillogott a jó vér, mint érő szőlőhéj mögött a must édes leve.

Ahogy így diskurálnak, egyszer csak csapódik a kis kerti ajtó, s a Horváthné terebélyes dereka mögött kondri fejek bukkannak elő, s hangoskodó lánybeszéd erőlteti az elfogulatlan kedvességet. – Ezeket meg mi szél hozta ide? morogta ifjú Sándor, akinek a reflexantiszemitizmusát a Behr jelenléte sem fékezhette.

De maga Behr is kényelmetlennek találta a karosszékét, a kerítéshez húzódott, határozottan bosszantotta a három zsidó lány. Ha keresztények közt volt, nem szeretett fajtájabeliekkel találkozni. Különös, magának ellentmondó érzés gyötörte ilyenkor: látta az ő faja minden gyöngeségét, a beszédükben, mozdulataikban megvillanó fedezetlen oldalukat, ahová a gúny játszva üt be, s szégyellte magát értük. De ugyanakkor a vérébe ivódott bizonyosság is ágaskodott. Ezek az emberek mégiscsak a teremtés legkülönb fajta emberei, s fölháborította a butaság, amely gúnyolni meri őket. A fölháborodás azonban olyan érzés volt, amely Behr egész önfegyelmező és gátló berendezését igénybe vette: a dühös kitörés kínos mosollyá torzult, s széthúzott szájában vicsorogtak a fogak.

A három lány közül csak kettő volt idevalósi. Az egyik a Schwartz szabó lánya, Vilma, nagy, kidülledt, halszemű lány, a keze férfias, a hangja férfias, a rosszszájú parasztok azt susogták, hogy holdtöltekor férfi s holdapálykor lány, ami nem igaz, de bizonyos, hogy rút volt, s szenvedélyes szíve úgy ugrált a rútság ketrecében, mint éheztetett farkas, s hol ezen, hol azon a bizarrságon át próbált kifurakodni. Férfimódra rázott kezet, s kikosarazta azt az egyszem szabólegényt, aki harminc év alatt bele mert szeretni. – Legényember maradok, mondta, talán mert nagyon is szerette a tíz évvel fiatalabb, vörös fiút, akit a hegedűje bolondított el.

Mert hegedülni egész csodálatosan tudott Vilma. Sosem tanulta, csak kitalálta a hegedűszót, s ez lett az imádsága. Nappal az apja mellett segédkezett, s úgy szabta a férfikabátot, mint más lány a metélt tésztát, de este kiült az udvarukra, s Horváthékig is elhangzott a hegedülése. Nem válogatott: mindegy volt neki, magyar nóta, vagy Lehár-operett, ő a „Túl az óperencián”-ból is buja érzés-vegetációt zendített elő, valóságos hangbozót volt a játéka. A falusiak, akik a kerítés alá gyűltek, nem tudták, hogy ez úgy muzsikál-e, ahogy az Akadémián tanítják, de nem volt, aki az alatt, míg a „Lekaszálták már a rétet” végig nem játszotta, tovább tudott volna menni.

A másik lány a Hermann tanító Évikéje volt. Nyugodt, de meleg anyagba öntött szépség, aki úgy tudott egy kerti székre ülni, mintha a trópusi tavaszok bálványául ült volna oda. Zoltán-korabeli lehetett, ott állt a lánykor egyenlítőjén, az ajka még egy milliméterrel sem volt duzzadtabb, mint kéne. Hallgatag volt, mint aki mindent tud, noha valójában semmit sem tudott. A szépsége volt az agyveleje, s a szépség jó agyvelő, úgy elkormányozta minden szavát és porcikáját, ahogy idegek és gondolatok embert össze nem harmonizálhatnak. Volt valami elemi ebben a lányban, éppúgy értelem előtti, a teremtés ötödnapjáról való, mint Horváth Ilonka kamaszmozgalmassága. De míg a parasztlány, ha pihent is, tengert játszott az izmaival, Évi mozgás közben is szunnyadt, mint hajnali erdő.

A harmadik lányon mindjárt meglátszott, hogy pesti. Csicsergett, csapkodott, mint a fecske, az Alfréd fölényes orrhangja is elakadt előtte. Ó, Alfréd nagyon jól ismerte a kis Róna Terit, hisz hat esztendőn át lakott náluk, s csak tavasszal kellett tőlük elköltöznie. Az Alfrédban összefolyt európai kultúrát úgy felszippantotta ez a kis erotikamágnes, mintha ártatlan vasporszemecske lett volna. S mint bokorból a kígyó, a piaristák neveltjéből váratlan szerelmi álnokság settenkedett elő. Aljas novellákat írt, amelyeket a tizenöt éves házikisasszonynak is felolvasott. A két gyerek órák hosszat elizzott e novellák fölött, gyávaságuk a pornográfiában forrt össze. Alfréd sosem volt oly termékeny, mint ezekben a boldog hetekben. S bizonyos, hogy ezeket a novellákat Rónáné sem tartotta rosszaknak; a saját használatára szívesen rendelt volna belőlük még többet, de igazi szülői elfogultsággal Terit angyalnak tudta. A nagy leleplezés után Alfrédnak költözködnie kellett. A jóhíre megmaradt, nem lehet ilyenért elítélni egy fiúgyereket, de Teri s az Alfréd talentuma közé mégsem árt egy kis szigetelő réteg.

S Teri most Alfrédnak valóbb volt, mint valaha. Mint izgató fűszer, úgy terjedt szét a levegőben. Mint egy Behr számára termett valériána-gyökér. Izgága gesztusai egymást szaggatták. A székbe vetette magát, s keresztbe rakta a lábait. A másik pillanatban már felugrott, mintha kigyúlt volna a szék. Öt szótagot egybe harapott, s a hatodikat úgy nyújtotta ki, mint hirtelen kicsapott zászlót. Még magyarul is franciául beszél, gondolta Behr megilletődve. – Persze, a hadiárvákról, hadiözvegyekről s hadiágrólszakadtakról van szó, hadarta Teri. Lehet ma másról szó? s egy gallyat tört le a száraz diófáról. Ez a gyönyörű fa kiszáradt? Milyen kár. Mondom én Vilmának: Te, Vilma, ez a Hódos unalmas, mint a koporsó. Bocsánat, Horváth úr, ha megsértem a faluját, de a tények ellen az udvariasság sem segít. Rendezzünk valami csiricsárét. Műkedveljünk. A Vilma persze jó pofa: ő mindenben benne van, s már meg is simogattuk az Évi papáját. Az öreg Hermann, az egy lelkes ember, ő vállal mindent, ő nem ront el semmit, csak toborozzuk össze a szereplőket. Ez málna? Na, ne vicceljenek? Hogy kerül Hódosra málna? Én azt hittem, az egy havasi növény. Nohát, mi toborzunk, már össze is toboroztuk, még a legöregebb Horváth néni is játszani fog – fejezte be, s körülnézett a kertben, mint aki küldetését elintézte. – Hogy maguk milyen nagyszerűen laknak! fordult ifjabb Horváthnéhoz, aki széles csípejére rakta a kezeit, s úgy csurgott az arcáról e beszélhetnék fölötti édes elámulás, mint Toldi szájszegéről a kritikusok kifogásolta nyálcsepp.

Horváth Ilonka féloldalt biccentette a fejét, mintha az egyik fülét elhúzta volna a szóár, s nagyokat kacagott a puszta tényen, hogy a világteremtés adottságaiból egy Róna Teri is kipermutálódhatott. – Az mi ott? Svédtornabuzogány? kérdezte Teri. – Nem, hagyma, kacagott Ilonka, s még ezt a „nem, hagymát” is szótagokban bukta ki, mert Ilonkának a beszéde is szaggatott volt, mint a mozgása. Küzdenie kellett a tulajdon nyálával s a következő mondattal, amely belelábatlankodott az előzőbe.

Apa-Horváth Sándornak alattomosat villant a szeme, mint aki tudja, mitől beszédes az asszonynép. De a fiát hirtelen férfiellenségeskedés szállta meg, szeretett volna belekötni ebbe a kis fruskába, úgy nézte, mint komondor az orra körül ellenségeskedő legyet: – Amikor milliószám hull az ember, maguk komédiázni akarnak? – Maga hányszor hullott már el, vágott vissza Teri, s hogy a család arcára kisötétlő „lógós”-vádat eltompítsa, békítőleg fűzte hozzá: – Okos ember nem esik el, különben is a jókedv a frontmögöttiek kötelessége.

Ez jó mondás volt s Laci is előállhatott a szempontjaival. Az emberek jókedve tiltakozás a háború ellen, s ez ma a legfőbb emberi kötelesség. Ő csak azt tartja fontosnak, hogy olyan darabot adjanak elő, amelyet a népből kinőtt ember írt, s nem a nép egészséges ízlését fertőző kabarémalacságokat. S Móricz Zsigmond Sári bíróját ajánlotta. – De mit csináljon, akinek nem Móricz-szabású az orra, bátorodott neki Behr. Én nem tudom Terit menyecskének elképzelni. – Én sem magát szűrben, vágott vissza Teri, de a szemük most se villant össze.

Abban állapodtak meg, hogy több apró darabból állítják össze a műsort, úgy a legváltozatosabb, s mindenki megcsillanthatja a jó tulajdonságait. Ebbe Laci is belenyugodott: ki tudja, talán az ő egyfelvonásosát is előadják.

Egy hét alatt vagy harminc emberre duzzadt a műkedvelő sereg. Köztük volt a molnárék finnyás Zsófikája is, akinek a hangja úgy tipegett a szavain, mintha minél kisebb felülettel akarta volna érinteni őket. Gulyás Pisti is behimhámolt. Ő most Boda Feriért helyettes-jegyzősködött, s aratta a legénytelen falut. Lompos, jegesmedvejárású ember vált belőle, csak hümmögött, morfondírozott, de a nők közt nagy híre volt, csak el kellett húznia a száját, s már visítottak a gyönyörűségtől. Egy váratlan paraszttehetség is akadt, a kövér Kertész Kata, akit csupa heccből vettek fel, mert olyan volt, mint a túlkelesztett bukta, gondolták, majd kacagnak rajta a népek. S ehun: ebből a Katából olyan vékony énekszó sivít elő, hogy az ember akaratlanul is nyújtja a gégéjét, ha hallja s úgy pörög; csupa könnyűség, humor és népi íz ez a lány. Horváth Laci nem győz lelkesedni érte. Csak a papkisasszonyok mondtak le. Mégse léphetnek fel a zsidó tanító rendezésében. Ha legalább a rektor vállalkoznék rá, de azt is a szőlőhegy felé fanyalítja a sorsa, amióta megnősült. Hiába, a házasságot is csak a zsidó bírja szívvel.

S csakugyan, a derék Hermann, mintha visszafüttyentette volna a fiatalságát. Üszök, amelyre újra ráleheltek. Nem sietett-e a falu színe-java estelente a zsidó iskolába? A terem zsongott, mint rajröpítés előtt a kaptár. Gulyás Pisti-féle parlagi gavallérok zsebkendőlopással toldták a szellemességüket, s Teri gyöngytyúkhangja hol itt, hol ott csattogott. A bevett parasztlányok szeme sarka folyton rajta, s a maguk hite és tudomása szerint ők is moderálták magukat, hogy ki ne üssenek az úri társaságból. Hermann nagy kultúrpolitikus volt, Alfrédet is ő lendítette el üstökös pályáján, s íme most minden terror nélkül az ő iskolája ölelésibe tereli az egész intelligenciát. Olyan ez az iskola, mint egy kultúrház. Aki a cseppben is az óceánt látja, megértheti Hermann tanító lelkesedését.

Hogy Horváth Lacinak is igaza legyen: Móricz Zsigmond is bevonult a népszínpadra. A Tej című egyfelvonásos parasztdrámáját adták elő: tejhamisításról szól, s egy parasztmenyecske azzal védekezik benne, hogy oltót tettek a tejébe, attól aludt meg. – Ótót, mi az az ótó? kérdi az írnok, aki Gulyás Pista, s az embernek már a próbán is az oldalát kell fognia nevettében. – Ezen röhögnek majd a parasztok, szeleskedte a meggondolatlan Teri, mintha csak maguk közt lett volna. – S a zsidók nem fognak röhögni? pattant föl az üdülőszabadságos Horváth Sándor, aki mint lábkritikus vett részt a próbákon.

Hermann lehordta Terit, s így ez maradt az egyetlen incidens, hála a vendéglátók tapintatának. A népies irány ellensúlyozására Alfréd is benyomta Karinthy Bűvös székét, abban nők is szerepeltek férfiruhában. Vilma adta a föltalálót, s nagyszerű volt a szókimondása. Teri egy Békeffi bohózatot erőltetett, s valaki Nagy Endre Porcelán-őrültjeit hozta elő, ahol Laci játszotta a porcelánokat árverező színészt. Innét is, onnét is új számok tolakodtak a műsorba, csak Horváth Laci egyfelvonásosára nem került a sor, de ki tudhatta, hogy már színdarabokat ír.

Zoltánt ezek a próbák különös varázslat fátylaiba bagyulálták. Ő, aki a kollégium ablakaira emelte a tekintetét, ha Hubay Kató szemei kezdték firtatni az arcát, most belé kényszerült a nőkkel való beszédbe, s úgy szólhatott, hogy megvolt a beszédtárgy: bírálta a darabot, a lány is bírálta, s az ember már túl is volt a zavarán.

S milyen lányok voltak ezek! Teri delejezett. Egy ujjal se nyúlt hozzád, s csókolt és pofozott, cirógatott és harapott s kisiklott a kezedből, mint a higany. Szegény Behr ott állt a falnál, befagyott mosollyal nézte Horváth Sándor és Gulyás Pisti ingerkedéseit, s nem értette, hogy állhat szóba ilyen fajankókkal, különösen Pistivel, aki húsz éves múlt csak, s már minden arcvonása meglazult, mintha kiolvadt volna a ragasztó alóluk, s térdei a kályha könyökét formázták.

A molnárék Zsófikájában is volt valami igézetes. Fölfelé szélesedett, mint egy virágtölcsér, a válla, melle már elkészült, az ember csak a vékony, karvastag lábszárain csodálkozott, hogy bírja ez el. Úgy lengett rajta, mint virág a kocsányán, s a szavai is lengtek, mint az illat. Zárdában tanult, s valóban volt elképzelése a finomságról. Csak a mamája ne rostokolt volna a tövén, az is olyan lehetett valamikor, mint a konvolvulusz tölcsére, de most csupa kupola és oszlop; s kerítő mosollyal tálalja a lányát mindenkinek, de különösen Horváth Lacinak, mert épp ilyen angyalarcú vőre volna szüksége, s az ember sosem kezdheti elég korán. Ő az egyetlen mama itt, ő nem híve a szabadosságnak, s látni akarja, ki hogy nyúl a portékájához. Évi viszont egy tejhamisító menyecskét játszott, s Hermann tanítónak sok különórájába került, amíg a hússzavas szövegét belékényszerítette. De akkor hordta a szerepét, mint virág a színét, ha a tulajdon piros színét el is vesztette néha. Ó, ez az Évi csak szétjártatta a fiúkon a szemét, s megtalálta, akire szüksége volt. Más lány, mint Teri, jobbra is, balra is kotkodácsol, s maga se tudja, mit akar. Évi azonban egyszerű volt, szemében ragyogott az igénye, s úgy ismerte fel, aki kellett neki, mintha egy élet előtti életben már vele lakott volna. Zoltán is ámulkodva fedezte fel annak a két forró hűs szemnek a következetességét. Eleinte hátra-hátranézett, hogy kinek szól, de csak a fal állt mögötte, vagy Vilma cincogtatta a hegedűjét, vagy Kertész Kata lopta a szemével a Gulyás Pisti faragatlankodásait. Keveset beszélt ez az Évi, s nem kacérkodott szóval, de a sejt hívta benne a sejtet s a keleti nosztalgiával itatott izom kereste a rokon izmot.

Zoltánt ez a felfedezés meghatotta és meghökkentette. Mintha a Damjanich-álmok húri fátylai csaptak volna az arcába. Édesség és nem ismert nyugtalanság itatta át a kis szobát. Évi színváltozásai különösen hízelegtek neki. Hisz Évi kész nagy lány, akár férjhez is mehet; mondják, az unokabátyja kérte is már. Büszke volt rá, hogy épp őt szemelte ki, de ha véletlenül összeakadt a tekintetük, mégis ő kapta el a magáét. Olyan volt ez az Évi, mint egy halkan kimondott követelés s ebbe a követelésbe lassan egy kis csodálkozás is elegyedett: Hát még mindig nem vagy itt? Hát még mindig nem értetted meg? Zoltán ilyenkor azt mondta magának: Nem vagyok melletted, mert nem téged szeretlek. Ez is egyenes és természetes volt, de Zoltán örült neki, hogy nem Évit szereti, mi lenne, ha őt szeretné? S hogy növessze a gátat, hozzátette: sajnos, én mást szeretek, s nagy testvéri részvéttel telt el a reménytelen Évi iránt.

Ez a más, aki Évi esélyeit így megingatta: Horváth Ilonka volt. Ilonkában különféle vonzalmak fértek el: forró darabosságát ingerelte a Horváth Laci komoly angyalarca, szerette volna kiugratni belőle a szerelmet. Viszont Gulyás Pisti szétzüllött képe és erőltetett röhögései pontosan fedték a férfias férfiról alkotott fogalmát, s pajtáskodásukban volt valami a fiatal csikók marakodó enyelgéséből. Zoltán előtt azonban kihűlt az Ilonka arca, még a mozdulatai is lehiggadtak, mintha minden egyes alkalommal külön csodálkozott volna rajt, hogy Boda Zoltán is lehetséges. Zoltán érezte a búcsúzásra adott kezükben s az összetévedt tekintetükben a behozhatatlan távolságot, s tán épp ezért menekült felé.

Fonák lelkiállapot volt az övé. A körülötte kavargó lányidomok vérfricskái s a kitépett álmok bennszakadt gyökerei mohón követelték a szerelmet, de ugyanekkor egy szervezetmélyi tilalom is fölemelte sötét mutatóujját. Becézéstelen gyerekkora, iszonya mindattól, ami a Jóska bűne felé nyilall, s valahol a lélek avarában a halott tanító kisasszony csókja reménytelen s viszonozhatatlan érzéssé akarták fojtani ezt a szerelemigényt. Test testtől való borzadálya feszengett benne. S mihelyt Évi szemei bejelentették szívós igényüket, ez a borzadály őfeléje vetült. Egész sereg apró jel gyúlt ki rajta, amely Zoltánt a Jóska bűnére emlékeztette. Finoman összenőtt szemöldökei közt néhány pattanás ült: Zoltán a kipattogzó kívánkozás sárga rügyeinek látta. A barna arc finom faggyúlepedékét túlhangsúlyozta, s már a keleti bujaság vad illatait is odahallucinálta szűzi teste köré. Ilonka ezzel szemben egész valószínűtlenné magasztosult, közönyössége eltompította temperamentuma érdességeit: szimbólummá vált. Egészség, szépség, élettűz lett, s ki tudja, mi nem.

Nagy öröm volt a szerelemnek ez a felfedezése, ha nem is olyan villámsebesen jött, mint olvasmányai után várta volna. Egy esti próba után hangos rajban húzódtak az alvég felé. Horváth Sándor és Gulyás Pisti lemaradtak, s becsalták a lányokat a Kracsunhoz, édes borral itatták őket, ez is egyfajta virtuskodás volt, s a lányokat is a kaland illúziójával csiklandozta. Csak Évi és Ilonka nem álltak kötélnek. Ilonka az unokaöccsével ballagott elöl, s a zsidólányokat szapulta, sutyorgóra fogott hangon, ami sehogy sem sikerült neki. Évi Zoltán mellett ment s hallgatott, mert ez volt a természete.

Az augusztusi este fehér ködöket szítt föl a bozótból, s az első csillag szétfolyt, mint vízbe ejtett festékcsepp. A hazaballagó tehenek nyomán kutyaugatás ment végig a falun, a pincézésből hazatérő gazdák homlokráncolva erőltették a szemüket, hogy lássák, kinek is köszönnek. Évi lüktető nyakán át a fülébe hallotta a szíve dobogását, s hirtelen úgy rémlett: ezt Zoltán is hallja, s nekibátorodott, hogy a szívdobogását túlbeszélje. – Magát mikor sorozzák? kérdezte. – Tavasszal, ha addig eltart a háború. – Már a tavasszal? Ó, sóhajtotta Évi, s nagy butaságot mondott. – Imádkozni fogok, hogy ne vegyék be. – Miért ne? Nem ragaszkodom annyira az életemhez, mondta Zoltán, s szeme nyugtalanul akaszkodott az előttük sétáló párba. De Éviből a háromhetes szerelem feltűnően nagy könnycseppben buggyant ki. – Hogy mondhat ilyet, suttogta, s megfogta Zoltán kezét.

Zoltán szívén ebben a pillanatban mint vészharang kongott át a mentség: Én Ilonkát szeretem. Mit erőszakoskodik ez a lány, én Ilonkát szeretem. Dermedten tűrte Évi kézfogását, amíg a karcsú, forró ujjak le nem olvadtak a csuklójáról. Előttük Ilonka hányta-vetette a nevethetnékjét. Megrázta szép csikótestét, s úgy gyűrte a jókedvét, mintha csikarás volna. Zoltán irigyelte Lacit, akinek ez a ficánkoló tűz szólt, s örült, hogy irigyelhette.

Amikorra kiért a külső sorra, elintézte magával, hogy igen, ő szerelmes. Ez majdnem olyan fölemelő érzés volt, mint amikor az apja önigazolása után a becsület katonájává buzdult, nekiszaladt a szőlőhegynek, s azt hitte, a csillagokat is leverheti. Nem állt-e ott, abban a borzalmas könyvben, hogy az olyan ember képtelen tiszta szemmel nézni a nőket. Képtelen a szerelemre is. S ő mégis szerelmes. Ez a szerelem a gyógyulás. S gyávaság-e, ha Évitől húzódozik? A fiúk már csipkedik érte. De ő Ilonkába szerelmes, s nem törődik mással. Ő „egyistenhivő” természet, nem olyan, mint Pisti. Egyelőre reménytelenül szerelmes, de az nem baj: a szerelem önmagában gyönyörű. Az gyönyörű, hogy képes rá.

Az ég zsinórpadlásán meg-meglazult egy csillag, s világok zuhantak el egymás mellett, mint egymástól megundorodott életek. Zoltán ott járt föl-alá a néhány ölnyi udvaron. A farakás eltűnt, elvitte a háború (a masinát is fával tüzelik, s a tisztelendő úr örüljön, ha csutát kap), de az eperfa a régi bólintással felelt. Az eperfa ismeri a Zoltán szívében fölemelkedő dagályt, ha nem ismerné, nem pottyanthatná a veszteség érzése nélkül apró bogyók százait a rovarok neszével aládúdolt csendbe. Ez a csend s ez a szerelem! Zoltán úgy gondolt rá, mint gyönyörű pályára, hosszú vállalkozásra. De mért volt hosszú s mért vállalkozás? Mért volt oly messze a boldogság s miért volt olyan jó, hogy messze volt? Ilonkát meghódítani vagy önmaga ellenállását megtörni: melyikre gyűrkőzött az augusztusi csillagok alatt?

Odabenn az anyja fölcsavarta a lámpát. Egy kis petróleumhoz jutottak, s megengedhette, hogy olvasgatva várja az urát, akit késő estig a községházán tartott a háborús adminisztráció. Zoltán odaállt az anyja mögé, s elnézte nagy, bagolyszemeire akasztott pápaszemét. Olyan ellentmondó volt ez a közelhozásra rendelt aprólékos jószág ezeken a végtelenbe függesztett szemeken. Furcsállta, hogy az anyját olvasni látja. Ha sonki diák korában azt kérdi valaki: tud-e az édesanyád olvasni, zavarba jön, s hebegve mondja rá: igen. Csak főzött, mosott és ült, s a tulajdon fáradtságát nézte ez az asszony. De amióta Feri Przemysl alatt maradt, s Gyula fölött ott lóg a menetszázad veszedelme, úgy érezte, neki is meg kell szaporítani a munkát, előkereste az ura lomkönyveiből a kapcsos szószéki imakönyvet, elkérte az elnyűtt pápaszemét, azzal robotolta a Veszedelemben levő hozzátartozónkért című imát.

Zoltán tudta már, hogy az anyja nem volt műveletlen leány. A nagyapja Zala megyei középbirtokos volt, s lányát az Angolkisasszonyoknál taníttatta. Úgy tért át, Boda Béla kedvéért, aki akkor került haza Skóciából, s olyan volt, mint egy lábos parázs. Zoltán évek óta tudta ezt, de csak most döbbent belé az anyja, ahogy az egyre jobban fölsrófolt csillagok alól a konyhába jött, s ott találta a konyhaasztal mellett, amint a századvégi püspök imádságát olvassa, s feje fölött mintha egy másik ég ragyogna, még csillagosabb. S most először érezte, hogy az anyja is nő, s nőnek lenni beláthatatlan és csodálatos. Az anyja is volt szerelmes, s ismeri az érzést, amelyet őbelőle is fölcsiholt az élet. Szerette volna elújságolni neki, hogy: anyám, én is; s a nagy, fekete klottkötényére borulni, s a száraz, berepedezett hegyű ujjait csókolva újságolni, hogy szeret a fiad.

S ki tudja, ha az augusztusi estében felduzzadt szíve odacsordulhat az öregasszony fölé, talán még visszakanyarodott volna az emberek életébe, egy pillanat áradása talán még elszakította volna a szervezetében épülő gátakat. Zoltánt soha senkihez sem fűzte a test édes gyöngédsége, s minden szenvedélyessége befelé kárhozott, mint néma angyal tüzes szózata. Ha legalább az anyja ölébe omolhatott volna. Az anyák nevelik nőcsókra a fiaikat: mennyi ősi szépség van ebben az igazságban. Nem a testi összeforrás a férfi legősibb nőkívánása, hanem a férfihomlok anyaölvágyódása! S Zoltánban most úgy feltelt az önmagára kárhozott ifjúság, hogy egy pillanat talán mindent helyreüthetett volna. De Zoltán csak állt, és odamerevedett az anyja mögé, s mutatta, hogy ő is olvassa az imát. Ujjait rátette az anyja csontos, aszott ujjaira, mintha az a kéz támogatta volna őt az olvasásban.

Bodáné szemében elhúzódtak a betűk. Ezt a szemüveget, igaz, nem az ő szemére írták, de azért máskor látott vele. Úgy ült, mint közel negyven éve, amikor a férje állt mögötte, s egy pillanatban az egész negyvenesztendős mártírium megfogant. Maga se tudta, mire várt. Egy fia Amerikába szökött, egy a przemysli drótokon akadt s egy a tulajdon koporsója. Az ember ennyi múlt után lemond arról, hogy a negyedik fia a mellére ejtse a fejét. De valahol a mélyben vonaglik és reménykedik az anya. Talán az ő lelkére rakódott csonthéjat is feltörhetné egy sorsropogtató ölelés. De Zoltán keze ott pihen az ő kezén, s a pillanat meddő vénlánygyermeke maradt az időnek. A szemérem láncait késő elpattintani. Valaki csoszog a küszöbön, s már bugyborékol Boda papból az áldás, hogy agyondolgoztatják, és nincs benne köszönet.

Szegény Boda pap olyan már, mint a láng, amely alól lassan elfogy a rőzse, s mégis égeti a múlt különös emlékezése. Alig van a faluban ember, akibe bele ne harapna, s közben dolgozik kettő helyett. – A jegyző új száz holdat vesz a fölmentésekből, dohogja, de tőlem, aki velő vagyok a nyakukon ülő velőscsontban, tőlem a testemre rothadó göncöt is irigyelik. Göncöt mondott, mint a parasztok, mert az aberdeeni diák rég idetört a parasztok közé, akiknek tyúkprókátorául szegődött.

Anya és fiú hallgatták az öreget, s Zoltán a gyerekkorára gondolt. Ez az ember volt az ideálja! S az anyjára nézett, milyen szomorú, hogy az ő percük tán mindörökre elszaladt. Ezen az estén úgy aludt el, hogy háromszor is elízlelgette; szerelmes vagyok, szerelmes vagyok. S Ilonkára gondolt, de nem tudta az arcát látni. Álmában Évivel ölelkezett, s ez az ölelés a kiirtott nappali álmok valószínűtlen s mégis buja ölelése volt.

Az előadás előtti nap, augusztus tizenkilencedikén, a próba korán véget ért. Hazakísérték a lányokat, föl-le csatangoltak az utcákon s adomáztak. Horváth Sándor meghívta őket: jöjjenek be Kracsunhoz, ott elkuglizhatnak, amíg be nem sötétedik. A fiúk közül csak ő és Pisti tudtak kuglizni, Alfréd csak Sándor iránti lojalitásból gurította el a golyót, és sikerült is egy-egy megszédült bábut „levándliznia”, míg Laci dobásai a deszka végén ugrottak félre, s bámulatos pontossággal szökdécseltek el a két szélső bábu közt. Sándor azonban szívesen játszott kocajátékosokkal is, csak ő nyerjen.

Amikor szürkült, gyertyát hozatott, s odaállította a bábuk mögé úgy, hogy minden dobás után tűnődhetett az ember, vajon agyonrázkódott-e a láng, vagy fölocsúdik még hunyorgásából. Közben a pálya melletti asztalon fogyott a snapsz és cserélődtek a sörösüvegek. Sándor fizetett mindent, huszonnegyedikén telik le az üdülő szabadság, s ki tudja, talán egyenesen a hadtáphoz viszik. S mikor az eldőlt gyertya kipörkölte a kuglizó falát úgy, hogy Kracsun Róza maga jött ki, s kérte, ne erőltessék a játékot, mert még meggyulladnak, akkor sem eresztette el a társaságot: behúzódtak a szaletlibe, ott pityókáztak tovább férfimódra.

Sándornak ellágyult napja volt. Szépet és okulót akart mondani ezeknek a fiúknak, s kioldotta a szívét, ezt az élményes batyut: hadiözvegyekről és irodakisasszonyokról beszélt, akik kócbábuként estek az ő férfileleménye elé. A szabadprédázás kalózlobogója csattogott a szaletli fölött, s minden szem utána csillant a dicsekvőnek. Alfréd is begörbítette enyhe gúnymosolyát. – Valóságos Casanova ez a Sándor, ha valaki így megnő, rászállnak az illúziók. – Bizony, rég élek én asszonycsókon, sóhajtotta az öles donzsuán, s az első emlékeiről mesélt, egy asszonyról, aki akkor csípte el őt, amikor Csurgóra utazott a harmadikba. Pisti sem akart hátrább maradni, őt még Sonkon oktatta ki az Oroszék egyik cselédje. Alfréd szerény mosolya el nem árulható malacságokat ígért. Laci is hebegett valami zavarosat egy cselédlányról, aki maga volt a nép, olyan erős és tüzes; de pipacsra égett közben. – Hát ez a Zoltán, ez szent marad? kérdezte Sándor, s mindenki Zoltánra nézett, aki a lugas árnyékosába húzódott, s egy szőlőlevelet tépdesett. – Aki szeret, nem beszél, mondta Zoltán. Maga se tudta, hogy jött a nyelvére ez a butaság. Hisz nem azért nem beszélt ő, mert szeretett. De a fiúkból fölcsattanó vidámság százfelől kezdte ki Zoltánt. A kaland: dicsőség, de a szerelem: szégyen. S Zoltán hallhatta: az Évi így, az Évi úgy, még Laci is erőltette a nyegléskedést.

Csak Behr ült kínosan, végre is a Hermann tanító lányáról van szó, még ma este beszél vele, mi dolog, hogy Évit ily ostoba módon a nyelvükre vegyék. Sándor bort hozatott, s egy községbeli lányra célozgatott, hogy így az úrilányok s amúgy. Ma az úrilányok is hajlanak, ő beszélhetne. A beszélgetés elkanyarodott Zoltánról, de ő még az ágyban is a megalázó jelenetet hánytorgatta, s amikor a tulajdon mondatához ért, ugyanazt az önkéntelen, kínos és ostoba mosolyt érezte a sötétbe belevigyorgó száján, amelyet a szaletliben kergetett arcára az életreszóló s gyógyíthatatlannak ígérkező zavar.

Hermann tanító atyai beavatkozása, úgy látszik, gyors és kiadós volt, mert Évi másnap bedagadt szemekkel jelent meg a kaszinóban. Ugyancsak sápadt tejárus menyecske volt, hiába kötötte hátra virágos kendővel a fejét.

A kaszinó még a régi nemes világból feledkezett itt, akkor híres földbirtokosnék járták a mazurt. Sok jó név hullatta el cifra tollát, míg a parasztok szélnek nem eresztették kizsebelt uraikat, s a kaszinó, egyike az országban a legrégebbieknek, üres hodály maradt. A házat és a telket egy özvegy parasztasszony vette meg, de a nagy hodályhoz nem nyúlt hozzá, sem tehetsége, sem bátorsága nem volt hozzá. Évente egyszer-kétszer ki-kiadta, hol az Iparoskör, hol a Polgári Olvasó rendezett „báld”-ot benne. Ilyenkor a levedlett falakra fenyőgallyat loptak a Csomakastély kertjéből, s a gerendákra nagy petróleumlámpákat biggyesztettek.

Hermann tanító nagy rizikót vállalt, amikor a kaszinót kibérelte. A falusi nép kiszámíthatatlan, megmakacsolja magát, hogy játsszanak maguknak a zsidók, s akkor ő fél évig ingyen tanít. Izgatottan téblábolt az ajtót elreteszelő pénztárasztal mellett, ahol Behr Károly, uradalmi gépész, osztogatta a jegyeket. A terem egyharmadát a gerendákból, deszkákból, szőnyegekből összetákolt színpad foglalta le, amelynek karikamadzagra járó függönyét nagy bizalmatlansággal próbálgatta a Kertész Kata színmesterré előléptetett szabadságos bakabátyja. A terem másik kétharmadát az összekölcsönzött székek tarkasága s a téglákon, háromlábakon és hordókon nyugvó deszkák avatták nézőtérré. Ez a nézőtér maga is egy előadás volt. Az emberek, mielőtt leültek, találgatták, kinek a székére ülnek, s vajon a molnárék faragott hátú fotelát a Kutasi nagyságos úrnak tették-e oda. Sokan már csak azért is eljöttek, hogy lássák, az odakölcsönzött székük milyen szerepet kapott. A kiálló fogú Hintás Katinka, akit a harmadik sorba akartak tessékelni, sértődötten tiltakozott: már csak van ő olyan előkelő, mint a széke, s odanyelvelte magát a párnás székébe, a nagyságos úr trónusa mellé.

Zoltán ott lebzselt a színpadhoz faroló kisebb teremben, amelyet öltözőnek neveztek ki. Lacival beszélt, de a szeme a lányokra veszett, akik kacarászva tűntek el a sarokban kifeszített lepedő mögé. Többnyire úgy jöttek vissza a „spanyolfal” mögül, ahogy odamentek, de jó volt ingerkedni. A fiúk megjegyzéseket tettek, a lányok összekuncogtak, ez is növelte az izgalmat. Évi körül két barátnője forgolódott, nagyon résztvevők akartak lenni, úgy vették körül, mint boldogtalan menyasszonyt, akit megsirat az ember, de jót táncol az esküvőjén. Évi nem nézett Zoltán felé, de a sápadtsága neki beszélt. Úgy állt ott, mint aki minden titkát kigyónta, s most várja, fölemelik-e. – Azért az apád elé nem lett volna szabad odatoppintanod, mondta a kövér Ungár lány. De Vilma szemei testvérdaccal villogták a soha el nem jövő, romantikus szerelem igazát. – Ez csak egyszer van, jól teszi, ha hadakozik érte.

Zoltán nem tagadhatta, hogy váratlan halványságával a szívébe sajdult ez a fájdalmát meglepetten viselő arc. Igen, olyan volt Évi, mintha csodálkozott volna rajta, hogy szívfájás is van. Keze odalebbent a reszkető mellére. Facsarták a szívét, mint a ruhát, sosem hitte, hogy ilyesmi is lehet. Ebben a lekonyult rozmarinágban semmi sem volt, amit Zoltán bujaságra magyarázhatott. Szinte testvéri távolba került, s Zoltán szívesen megsimogatta volna a haját. De hát ő Ilonkát szerette, aki a lepedő mögött gombolta a pruszlikját. Egy széken állt, s a feje ott sugárzott a lepedő fölött, mint odabiggyesztett pipacsvirág. Gulyás Pistivel ingerkedett, s vaskosakat sederített a mezei jogász nyakába, aki a pálcája hegyén adogatta be a női fehérnemű-darabokat. Milyen szabad, elfogulatlan szépség, bizonyította magának, de Évi tört szeme azért csak maga felé húzta.

Közben a masinától kölcsönzött hosszú deszkák s a helybeli intelligencia székei is megteltek; előbb a padok, aztán a székek s végre a Kutasi nagyságos úr feje is feltűnt az ajtóban. Hermann boldog volt, nem kell a kövér jegyzőnét ültetni a fotelbe. A nagyságos úr vitán felül az első ember volt Hódoson. Méltóságosabban viselkedett, mint akármelyik gróf. Nem csoda, húsz éven át volt grófi komornyik. S hogy a grófot a színésznő barátnéja kiforgatta a hódosi kastélyból, ő itt maradt mellette férjnek. Ritka becsületes és tisztes öreg pár lett belőlük. A színésznő a múlt őszön meghalt, s az öreg úgy élt a nép közt, mint egy finom pátriárka, akinek még a református pap is a térdéig köszönt. A nagyságos úr mellett a jegyzőné ült a Lajcsi fiával. Nyurga, nyughatatlan, asszonynak való gyerek lett a Lajcsi. Korán megzaklatott erei folyton játszottak, hol pirult, hol halványodott, s a válla néha akaratán kívül is meg-megrándult. Aki nem ismerte, azt hihette, az egybegyűlteket kevesli.

A nagyságos úr megjelenésére a Horváthék csikaja nyakából leakasztott jelzőharang is megszólalhatott, s a nagy nehezen szétráncigált függöny mögött ott állt Behr Alfréd, a prológ. Egy papírlapról olvasta föl a versét, az nem íróhoz illő megtanulni. Behr prológjának az eleje veszedelmesen hasonlított Babitséhoz, amit a Kerékjártó Duci hangversenyére írt, a vége meg a Húsvét előtthöz, még a „bort, búzát” is előfordult benne, csak trochaeusokban, mert Alfrédnek a trochaeus volt az egyénisége. A publikum nem sokat értett a bor s búza köré font asszociációkból, de még friss volt a tapsgőz, s ki merte volna Alfrédon a piarista takácsok szőtte láthatatlan ruhát meg nem látni. – Egy Szterényi lesz ebből, mondta Rosenfeld, a bérlő, s erre a megyebizottsági tag Horváth Sándornak is rá kellett hümmögnie.

Sorra peregtek a számok. A Békeffi tréfáját nem győzték tapsolni, abban egy apa csapkodta a síró csecsemőjét, s ezt mindenki megértette. Az apát Vilma adta, amin még a jómodorhoz szokott polgárok is elmosolyodtak, nem is szólva a falnál álló bakák közbeszólásairól. Zoltán nem állhatta meg, hogy egy jó szót ne vessen Évinek. Amikor ledarálta a maga kis szerepét a Bűvös székben, odament hozzá, s tettetett kedélyességgel mondta: – Ejha, de sápadt. Tán drukkol? De Évi csak fölemelte a szemét s mosolygott.

Közben Laci hangja is fölcsattant a pódiumon, ő is a maga versét szavalta, kevesebb ízléssel, de több szívvel, mint Alfréd. Laci nem tagadhatta meg a pacifizmusát és németgyűlöletét, s gyermekbátorsága rendíthetetlenségében magáról a „félkarú” császárról írt balladát. A ballada refrénjét, hol az élők, hol a holtak kiabálták, s ez a refrén nem volt minden prófétai él nélkül, mert így hangzott: Vigyázz, császár, a bosszú megvirrad. Szerencsére senki sem értette, s aki értette, atyafi volt. A csendőröket, akik a szavalat alatt léptek be, ifjabb Horváth Sándor tartotta szóval és cigarettával, s Laci úgy állhatott lobogó angyalarcával s harsogó pacifizmusával a függöny előtt, mint új Imre király, aki pálcával ment a fegyveresek közé, s mindjárt átvezeti az öreg Vilmost a köztársasági igazság rabságába.

Legjobban azonban Móricz Zsigmond darabja tetszett. A tárgyalóteremmé rendezett színpadon csupa maskarás nép őgyelgett. Az ember találgathatta, hát az a piros kendős menyecske meg ki? Hát a bíró? Jaj, az a büdös Gulyás gyerek milyen bajcot csinált magának. A szereplők pedig törték a magyar szót, hogy minél parasztibb legyen, s aki igazán paraszt volt, mint Kertész Kata, az változtatta el legjobban a hangját. Még a legcigánysoribb népség is tudta, hogy ez nem rendes beszéd, hanem paraszt szó, s nagyokat kacagott az óton, meg a vóton, meg a fődön, mint aki fölötte áll a dialektusnak. Hiába, ez a dunántúli polgáriasult nép, felülről nevetik a népszínműírót, s dalárdában tanulják a magyar nótát. Laci pedig szétjárt az intelligencia közt, s azon melegében kínálta Móricz Zsigmondot. Még a tisztelendő urat is elkapacitálta addig, hogy határozottan tehetség, csak modorra kellene tanítani.

Hermann megköszönte a közönség türelmét. Hordók és deszkák elindultak az ajtó felé. Előbb keresztbe próbálták, aztán hármat egyszerre, de a végén mégiscsak kiértek az udvar kerek holdja alá. Ott hevertek félelmetes garmadában, csak a fonott székek maradtak benn, a tánckedvet pedzegető cigányokkal ellentétes sarokban, hogy az uraságok meg ne süketüljenek. Ifjú Horváth Sándor a feje mellé tette a medvemancsait, hátraszegte a nyakát: tyuhaj, amire Gulyás Pisti sem mondhatott kevesebbet, de még Kódor őrsvezető sem. S akkor ellódult a csárdás és állt reggelig, mert csak ilyen állóhelytáncra futotta a hely, legföllebb a zsidólányok fogództak össze jegyző Lajcsival a szünetben vansztep-figurákra. Laci a molnárék Zsófijával ügyeskedett, Zoltán Ilonkát kérte fel, tartozott ennyivel a szerelmének. Kettő jobbra, kettő balra, motyogta. De butaság volt az egész, talán tudna ő is táncolni, de az a tánc más lenne, nem ilyen illegés-billegés. Szerencsére Pisti már el is kapta Ilonkát, s Zoltán nekitámaszkodhatott a színpad gerendájának, s bámulhatta a viharos gomolyt.

Most Schwartz Vilma lépett hozzá, karonfogta és vitte. – Tudok egy kislányt, akinek éppilyen táncos kéne, mondta, s Zoltán már ott is állt Évi előtt. – Épp magát kerestem, hebegte, s átfogta a derekát. Néhány fordulat után Évi megállt, a pénztárasztal felé pislantott, s megfogta Zoltán kezét. Zoltán hagyta, hogy behúzza az öltözőbe. – Csak azt akartam mondani, suttogta a lány, hogy ne táncoljunk együtt. Apa haragszik érte. Pedig én senkivel sem táncolok olyan szívesen, mint magával.

Zoltán érezte, hogy innét nem szökhet ki, s ugyanaz a bátorság lobbant fel benne, amellyel az Oroszék tüzének rohant. – Mikor kezdődik az iskola? kérdezte Évi. – Idén korán, már elsején. – Már? s nagy, fekete szemére fátylat szalajtott a sírás. – Hát sajnálja? hebegte Zoltán, s odahajolt a lány fölé, összeszorította az öklét, befelé azt darálta: megcsókolom, megcsókolom. Úgy érezte, hogy egy csókkal az egész életét megválthatja. Mintha az a csók egy pillanat alatt futhatná be a gyöngédség elmulasztott útját. Megcsókolom, erőltette magát, és lehajolt az égő, piros arcba, egy nyitva feledt szájon járt a szája, két erős kar hullott a nyakába. Külön érezte ennek a karnak minden izmát, s a nyitva feledt szájban külön a fogakat s külön az arcára freccsent csepp nyálat. Behunyta a szemét, de ruha, nyak, fog, nyál mégsem forrt egy egésszé: s az összeértetett ajkakon nem villant fel a csók.

Ebben a pillanatban az öltözőajtó felszakadt, s Ilonka robbant a küszöbre, ő mindig ilyen rohamszerűen jött a csikótempóival. – Sose zavartassák magukat, mondta és kacagott, legföllebb Évit mérte végig a félszemével. De az ajtócsapásra a sarokban is lehullott a spanyolfallepedő s ott állt Alfréd és Teri, nyilván kibékültek, mert kettejüknek volt egy székük.

Egy pillanat, s mindenki a ruháját igazító táncossá vedlett. Zoltán azt hitte, hogy halálosan szégyelli magát, de tulajdonképp örült: csak Ilonka berobbanása menthette meg az önérzetét Ez a csók, mint valamikor a tanító kisasszony csókja, leküzdhetetlen borzadállyá vált benne. Egy perc és ellöki a szegény teremtést.

Robbanó halántékkal gázolt ki az augusztusi ég alá. A kifoszlott szélű felhők mögött nagy sebesült hold, rohant kelet felé. Zoltán átlábolt széken és deszkán, neki a ház mögötti kukoricásnak, s örült, hogy a levelek kardélei keresztbe-keresztbe vágták az arcát, s lábának tusakodnia kellett a botlasztó göröngyökkel. A temető mögött bukdácsolt kifelé. – Eljátszottam a boldogságomat, Ilonka megvet, leplezgette maga előtt a nagyobb ijedelmet. S ez a szentimentális flastrom kissé elzsongította az életérdek mélyén szivárgó sebet. Kiült egy határbarázda szélére, nézte a távoli Ér-parton fölfejlődő jegenyék rajvonalát. A közeli puszta fölé sárgás csíkot húzott a szürkület.

Amikorra fölébredt, magasan állt a nap. Alig húsz lépésre tőle egy asszony krumplit kapált. Fekete fejkendőjét ellenzőül húzta a kapáló figyelme fölé, s vékony dereka munka közben meg-megsegítette a kapanyelet. Zoltán fölugrott, hogy elillan, de az asszony rég ott tudhatta őt, mert meglepetés nélkül csúszott két kapavágás közt feléje a tekintete. – Elnyomta az álom, segített a fiú zavarán, mintha mi sem lett volna természetesebb, mint a határbarázda partján alvó diák. – El, mondta Zoltán, s most jött rá, hogy a Kökönyei Gyurka asszonytestvére az, a Rozi, aki az ő lába elé esett, amikor az ura halála hírét felolvasták neki. Zoltán rajtavesztette a tekintetét ezen az asszonyon, aki egy év alatt szinte megaszalódott. Már nem volt játékos a teste sem, a mozdulatai is olyanok most már, mint az őszi ég szeme.

Rozi kikapálta a sorát, akkor visszafordult egy pillanatra, megállította a kapát, s azt mondta: – A Gyurkát meg elfogták, vasárnap jött a levél. S újra nekilódult a krumplinak, s az ellenzőül szegett kendője alatt megint a földre veszett a reménytelenül szomorú, szürke szem.

Zoltán hazavánszorgott, és aludt, mint a széngázmérgezett. Átaludta a nappalt és átaludta az éjszakát, s mikor az anyja lelket vert belé, kábultan meredt az ablakon bezuhogó fénybe, sokallta, hogy ki kell nyitnia a szemét, sokallta, hogy le kell raknia az ágyról a lábát. Ült s halogatta a gondolkozást. Megbújt a kábultság ernyője alatt, s csak hallgatta a lelkében permetező eső egyhangú neszét. Mindent újra kell kezdenie, új gyerekkor ködös mélységeiből tapogatózik elő egy új élet felé. De még nem, legalább egy félpercig nem, addig ül, s tűri ezt a neszt.

Ott vacogott a konyhaszéken, s a falon függő petróleumlámpa kicsorbuló cilinderébe akasztotta a tekintetét. A köcsögről lecsúszott a tányér, biztos a macska volt. Jó a macskának, gondolta, mióta szegény Bodrit agyonlövettük. A nyomorult állatot még életében kikezdték a férgek. Ez ugyan közel hét éve történt, de szívesen gondolt Bodrira, jó közömbös emlék volt, s elfedte a lelke mélyén mocorgó kínosabb emlékeket. De Bodri, a macska, a köcsög menthetetlenül visszazuhantak a közömbös dolgok örvényébe. Akkor az anyja kék kötőjébe kapaszkodott. A kötény közepén nagy fekete folt: persze, amint a csibeetető szakajtót odafogja. Ő járt valamikor az Angolkisasszonyokhoz? Milyen lehetett az anyja, mint leány? Hallotta, hogy van egy bérmaképe, de sosem látta. S megpróbálta visszatekerni ezt az ősz, gyér hajat a bérmafátyol alá. De a nagy merev szemek kiuhuskodtak az összetoldozott fényképből. Itt megállt az erőltetett képzelet. Be kellett ismernie, hogy fontosabb dolgok settenkednek a tudatában. Eljátszottam a boldogságomat, hadarta magában, Ilonka megvet, őt szerettem, s mást csókoltam meg. Százszor elhajtogatta, hogy mi is történt. Mindenáron el akarta hitetni magával, hogy úgy volt, ahogy mondja, de annál kevésbé hitte el.

Egy hét sem telt belé, s be kellett látnia, hogy Ilonka nem veti meg. Zoltán, ha lehetett, nem mozdult ki a házból. Odakinn mindenki ismerte a fatális csók történetét, Gulyás Pisti legalábbis bekiáltotta a kerítésen: – Aztán vigyázzon Boda néni a fiára, mert a Hermann ellátja a baját. Kedélyesen mondta s némi elismeréssel is: az Évi mégse parasztszotyka, ő legalább rögtön bekukult a közelében, s ha Zoltán megcsókolta, innét-onnét férfinak számít. De Zoltánt rákká főzték ezek a cinkos ingerkedések, még az udvaron sem mutatkozott, bevette magát az első szobába, s az Ótestamentumból böngészte a Prédikátor cinikus, bölcs mondásait.

Egy délután azonban átküldték az ángyához, a János feleségéhez, hogy találtak feles embert a szőlejükre, jobb lesz, ha odaadja. Visszajövet kivel akadt össze? Ilonkával, az akkor fordult ki az Ungár boltjából. Zoltán elpárolgott volna, de Ilonka lefogta: – Magát is látni? Laci már érte akart menni. Tudja, hogy ötszáz korona tisztánk maradt? Jövő vasárnap meg akarják ismételni az előadást.

Ilyen kedvesen még sohasem nézett Zoltánra. A hangjában ott bujkált egy szemernyi tartózkodás, de a szeme kacsmargott, az ajka kellette a mosolyt, érzett, hogy fontos neki a beszélgetés. Az a csók nyilván megnövesztette Zoltán ázsióját. Hívta, hogy kísérje hazáig, s mikor Zoltán kis acélóráját nézte, s mentegetőzött, hogy az apja várja, megfenyegette őt tréfás öregujjával (mert Ilonka az öregujját használta a mutató helyett, ez is hozzátartozott, mint a dobogó léptei). – Ha más kérné, biztos menne, s egy árnyalatnyi bosszúság reszketett a nevetésében.

Zoltán nem örült ennek a váratlan kedvességnek. Az ember nem mindig örül annak, ami bevallott érdekei és igényei szerint a boldogság orma volna. Valahogy eltakarta az igazság ijesztő sebét, s ez a váratlan nyájasság most új pólyák gombolygatására kényszerítette. Előkotorászta magából a pszichológust, s ezt mondta: Vannak emberek, akiknek mindegy, kin felejtik a csókjuk bagószagát, úgyis lemossa az esővíz, gondolják. De vannak, akikre a megsértett szerelem visszavág, ezek az igazi szerelemre születtek. Az ő iszonyodása a „nem igazi” csóknak szólt, s visszaütő ereje volt az igazi szerelemnek. Az Ilonka igénybejelentő kedvességét is elütötte valahogy: ezt már elrontottam, rossz íze van az egésznek. Azt az estét csak hosszú vezeklés teheti jóvá.

Hogyan? Maga se tudta. Szökni szeretett volna, ki a faluból, minél előbb. Nem megszökni a szégyen elől, de kiröpülni egy váratlan hőstett elé, amely méltóvá teszi őt Ilonkára. Az igazi hőstett ez lett volna: beállítani Ilonkáékhoz, megenni a nyers sonkát és zöldpaprikát, s Laci feje fölött odamosolyogni a kis gazdasszonyra. De Zoltán ezt nem tehette. Azért kellett a másik nagyobb hőstett, amely kinn van a világban, messze, mint Árgyélustól a tündérkert. Számolta az iskolamegnyitásig a napokat, s türelmetlenkedett, mint aki körül fogy az oxigén.

De az internátus ketrec volt tömlöc helyett. Az ember mindig ugyanarra az udvarra nézett, az udvaron ugyanaz a hol nyújtó, hol poroló alkotmány állt, amelynek a tulajdonjogát Hubay tanár úr cselédje le nem kicsinyelhető hatalmi jogon vitatta el a tornázó diáknéptől. Hol itt a világ és hol itt a próba? Még Ács Feri sárga előreálló fogai is eltűntek. Őt besorozták, s ki maradt itt? Közömbös koldusdiákok, akik még tőle is megszeppentek, mert most Zoltán a szobafőnök, s tekintély a hallgatása.

És milyen buta, reménytelen cella a tanterem! Sehol egy ablak a világra. Az igazgató úgy beszél Szent Istvánról, mint aki előre látta az ő kerek, demokrata fejét, s azért létesítette intézményeit, hogy e derék fej helyeslő bólintását kiérdemelje. Még szerencse, hogy Vladárt kapták filozófiára. Ez a tanár még nem tanította őket. Nagycsontú, sápadt, fekete ember, a bőre csak huzat, hogy a csontjai be ne piszkosodjanak. A gyerekek a gallérja közt ki-bejáró ádámcsutkáját figyelték, s elkeresztelték Szelepnek. De Szelep ádámcsutkája mögött legalább értelem feszítette a hangszálakat, s veleje van annak, amit mond. Szelep esztétikus volt, és minden évben előrukkolt egy tanulmánnyal, amelyben Keatsre és Lermontovra hivatkozott, úgyhogy a kollégái, ha véletlenül bele-belekandítottak a dedikált különlenyomatpéldányukba, gyanakodva szimatolták a furcsa neveket, vajon éltek-e ilyen nevű írók.

Ő különben nem sokat törődött velük, de lelkesedett a renaissance pápáiért, ami nem volt kis dolog egy református főgimnáziumban. Amennyire a tanterv megengedte, Nietzschét is elcsöpögtette, persze anélkül, hogy a forrást megnevezte volna, mert Nietzschéről az igazgató úr csak azt tudta, hogy belebolondult a teóriáiba, s Krisztus keresztje alatt azt ordítozta: „Ki vagy te, Isten vagy ember?” Ez a megbolondult Nietzsche alkalomadtán jó érv lehetett az igazgató úr világnézete mellett, de nem volt tanácsos érv-voltából kiforgatni, különösen nem Vladár tanár úrnak, akinek a nélkülözhetetlen minősítésétől függött a fölmentése.

Különös ember volt ez a Vladár. Négyrét sállal kerítette hosszú nyakát, de nem átallotta Borgia Cézárt védelmébe venni. Az ember legyen feltartóztathatatlan, szokta mondani, talán mert őt mindenki feltartóztatta. Csak a hősök élnek. A sok nulla együtt is nulla. Csak akkor lesz valami belőle, ha egy egyest írsz elé. Ezt a mondást valahonnét Balzacból tallózta Vladár, de Zoltán meg volt győződve, hogy az ő folyton összeráncolt szemöldöke mögül pattant ki, s szeretett volna megismerkedni e sikerült mondások szerzőjével. De Vladár nem ismerte a diákjait, vele nem lehetett megismerkedni. Úgy ült a katedrán, mint valamely örökös főigazgató, s megtörtént, hogy egy órán háromszor is megfeleltette ugyanazt a fiút.

„Edzett és érdes legyen a lelked, hogyha valami más érdeshez súrolódik, ne ő karmolódjék fel” – Zoltánt megragadta ez a gondolat. Nem az az ő bűne, hogy nem volt elég érdes? Mint a zsírkövet a többi ásvány, minden lélek őt karmolta meg. Zavarba ejtette minden semmiség, s egy csókig sem tudott elvergődni. Az érzékenységében a hiba. Nyúzott ember ő, akinek a rámászó légy is tűrhetetlen kín. Meg kell edződnie. Ez teszi őt Ilonkához méltóvá. Milyen páncél azon a lányon az elfogulatlan fiatalsága. Neki is meg kell hempergőznie sóban, tűzben, vitriolban, hogy kicserződjék az egész teremtés ellen. A testén kezdte: derékig mosakodott, s kiállt a folyosóra, úgy szárította magát. Elhúzódott a Séden túlra, s ott nagy köveket hajigált, távolugrott s kilométereket futott egyhuzamban. A békája duzzadt is vagy két centimétert, de a zavarán nem segített a hideg víz. Végre maga is belátta, hogy ennek a házi edzésnek nincs értelme. Tizenkét másodperc alatt futott száz métert, de a pulzusa százötvenet vert, ha olyan szó csapott a fülébe, amely a nyári csók emlékéig rezdült. Az élet edzésére van szükségem, mondta magának, az ilyen műedzés nem ér semmit. Legszívesebben tengerész lett volna, napnak és sósvíznek kitett halász egy Földközi-tengeri bárkán. Ó, milyen örömest ingott volna mélység és magasság közt. Gyűlölte az iskolát, ezt a szűk kikötőt, amely elfogja előle az edzés elemét. A betűket kifolyatta a lelkéből, félfülével csüggött a tanárok szaván, s ha tehette, nekieredt a város alatti kerek erdőnek. Ha legalább egy kis rekettyés lett volna ebben az erdőben, hogy összeszaggathatta volna előretartott kezét, s összekaristolhatta volna vékony arcbőrét.

Ezek alatt a rohanások alatt (szemben az őszi szelekkel s olykor az esővel is, csakhogy minél vadabbnak érezze az anyag ellenállását), a képzelete újra rátalált a háborúra. Annak idején Horváth Laci térkép-zászlói, mint finom távíródúcok hozták felé a háborút, eltompítva, játékká szűrve. Az ember fölvette a leszűrt zörejeket, s mikorra fölvette, már hangok voltak, s odakívánkoztak az álom dallamába. S lassan az álom túlmuzsikálta a belészűrt hangokat, öncél lett, s Zoltán egy iszonyú lökésre ébredt, mint akit hajója ringatásából ver fel a jéghegy. S ez a lökés túldörögte a háború hozzászivárgó utolsó neszét is. A hírek csak jöttek. Przemyslnél eltűnt bátyját is megsiratta már, de ő és a háború szétváltak. Ráragadt a társai közönye. Ő is úgy gondolt már erre a messzi földégésre, mint nagyobb fajta gyöngyösi tűzre, amelyből rá csak néhány pörnyécske hull.

S íme most, amikor már a legvéresebb militaristák sem tudták elnyomni émelyüket, Zoltán előtt szinte kívánatossá lett a negyedik éve tartó pokol. Nem a háború az a nagy lápiszkő, amely megedzi az ő sebét? Most riadt csak belé: hogy januárban vagy februárban sorozni fogják, ahogy Ács Ferit is besorozták, azóta Tolmeinnél verekszik, s részt vett a nagy áttörésben. Régen tudta ezt, de csak most villant bele a jelentése. Azt írta Feri: „Szakadatlan dörög az ágyú. Fogtam egy tücsköt, elraktam egy skatulyába, s olykor a fülemhez teszem.” Ez a Feri egész mélabús lett odalenn. Hubay Katónak is írt a tücskiről. Zoltán elképzelte Ács Ferit, amint kiálló fogaival a ceruzája végét rágja s a tücskiről ír. Ezen a képen át értette meg igazán a háborút, jobban, mint annak idején a Rozi ájulásán át. Borzadt tőle és kívánta. Nagy idegedzés az, akin egynéhányszor átrengett a bömbölése, megválogatja, mitől rezzen össze. S végre is csak elviselni kell, mint a fogfájást és tüdőgyulladást. S ha elviselted, hős vagy, mint akit már megmártottak vitriolban. A zavar, a félelem, az iszony elleni immunitást kereste Zoltán a háborúban. Követelte, mint védőoltást, amely tulajdon szervezete ellen védi meg. S míg az osztálytársai ijedten füleltek fel, hogy mi lesz már azokkal az olaszokkal, még mindig nem vonultunk be Velencébe, ő türelmetlen félelemmel várta a nagy kínzást, amely eldönti, férfi-e vagy sem.

Most nem a csatamozdulatokat, a diadal mámorát, a „négy ezredév tekint le rátok”-szerű piramisalji szózatokat szomjazta, de a borzalmat: az ember lába alá fúródó golyót, a lövészárkokat levegőbe emelő aknát, repülő és gyalogos ölyv-egér harcát. Mindez ott lesz körülötte, s ő áll faarccal, páncélhüvelyes idegekkel. Amikor Breszt-Litowszkban összeült az orosz és német békedelegáció, Zoltán meghökkent, mintha orvosát akarták volna elvenni tőle. Volt valami a lelkében, amitől mindenáron meg akart szabadulni. Még maga sem tudta, mi az, de ott sűrűsödött benne. Erre keresett orvost, akár a háborúban is.

S még vannak, akik komolyan veszik, hogy ő a mágneses inklinációt a deklinációtól megkülönböztesse? Zoltán egész eddig az utolsó esztendőig jó tanuló számba ment, de most közönyösen állt tanárai előtt, mintha egy fontosabb hangot hallott volna a feltett kérdésen át. Amikor Szikszai szóvá tette e derék fiú hirtelen letörését, még a puritán igazgató is intett: – Kérlek, mit vársz ezektől a gyerekektől? Érzik a háborút és fütyülnek a képleteidre. Az összeaszott kis Szikszai, akit a fiúk szilvakrampusznak hívtak, összeráncolta a homlokát s tűnődött. De a tanári kar igazat adott az igazgatónak, és lemondott a nyolcadikról. Pihenő óra lett a nyolcadikbeli. A világ dolgait hányták-vetették, s hálás „nagyon jól van”-t bólintottak, ha valamelyik fiúból a beedzett diákautomata mégiscsak visszabukta a leckét.

Lassan a sorozás napját is meghozta az idő. Gyertyaszentelőt követő hétfőn üres maradt az osztály. A diákok fele más járásból való, azok most szétrebbentek, s két hétig sem vetődtek vissza. A ládiak azonban még aznap két olajvízelemre váltak, s lettek hősök és „gyulák”. A „gyulák” lapítottak, s kénytelen-kelletlen tovább bifláztak, a tanárok is szigorúbban fogták őket. A hősök azonban odacsoportosultak a kályha köré, cigarettázva várták a tanárokat, s fogadásokat kötöttek, vajon Korányi beválik-e, s Molnár ügyvéd fia milyen képpel hozza vissza az untauglichját. – Persze, akinek képviselő a nagybácsija. – Ne beszélj, két éve is feküdt a szívével. – Amilyen rafinált, előre feküdt. Szegény Szikszainak úgy kellett helyre könyörögnie őket. S ezek a rettenetes hősök a kályha védőburkán nyomták el a cigarettájukat, s ámmogva kászáltak a padba, rá se hederítettek a Holz elektromos fejlesztőjére. Az is megtörtént, hogy valamelyik vidéki óra alatt robogott be nemzetiszínű szalagjával, s a fiúk beleéljeneztek a magyarázatba. Ilyenkor Szikszai is mosolyra görbítette keserű száját, s leereszkedő nyájassággal érdeklődött a sorozás részletei iránt.

Zoltán hóviharban, gyalog érkezett haza. Egy fia kocsi sem volt az állomáson. A friss hó itt is, ott is beszakadt alatta, a nadrágja átlucskosodott, s a Feritől örökölt bekecse fölhajtott gallérján kétségbeesetten küzdött a kiszuszogott pára a nehezen olvadó hócsillagokkal. Öt óra felé ért be Dádra, ami a fele út Hódosig. A falu már visszahúzódott a mécsest spóroló sötét szobákba, az elhanyagolt úton egy kificamodott kerekű kocsi körül néhány úrinépféle csodálkozott, s az elkeseredettebb kutyák dühösen ugrottak neki a hóvihar fehér vándorának. Ember-e az, aki ott ballag, vagy a tornác egyik dúca szökött meg a hóesésen át? Ugatásukban metafizikaellenes harag lobogott. Egyik ugatástól ugatásig lovalta bele magát a fölháborodásba, a másik váratlanul vakkant föl, hogy felért egy aknavetővel. Zoltán Gulyás Pistire gondolt s a helyettesbíróék kerítésére. Olyan volt akkor Tigris, mintha a borzalom tátotta volna fel villogó fogakkal telerakott, lihegő száját. Most azzal edzi magát, hogy rá se hederít a kutyákra. Neki ugorhatott, szimatolhatta a sarkát, ő le sem hajolt, egy kustit sem settyentett ki a fogai közt, s a lépését sem szaporázta.

Az iskolával szemben nagy, kölöncös komondor rontott ki a hóra. Zoltán hallotta az egyre közeledő lihegését, hátra sem nézett. A kutya a lába ikrájához nyomta a fejét, ott érezte szimatoló orrát a térdhajlatában, s csak ment és hallgatta a kutya mormogását. Azért sem ijesztem el, gondolta, így megyek a háborúba is. Egy mély keréknyom fölött hirtelen besüppedt alatta a hó, féloldalára biccent, s ez a váratlan mozdulat a kutyát is megriasztotta. Úgyis valami rendkívülit várt ettől a gépembertől, aki még csak nem is felelt a morgására, elvakkantotta magát, és nyüszítve farolt hátrafelé. Ez nem sok, de valami, állapította meg Zoltán, s büszkén szegte arcát a szemébe fordult hóviharnak. A háborún is így sétálok át, ismételte makacsul, de a halántékán nagy cseppekben csurgott a szorongás verítéke.

Otthon üres volt a konyha. Észre se vették őt, amint a lábáról letopogta a havat. Vendégük lehetett, mert erős férfihang törte benn a beszédet. Látszott, hogy súlyt helyez minden mondatára. A sötét konyhába nagy piros sávokat írt a tűzhely vaslemezei közt kiszabaduló láng. Zoltán odaállt, s amíg a ruháját szárogatta s a szélfúvásba belesiketült füle is fölengedett, hozzászokott a beszélő hangjához. De akkor sem jött rá, ki az. – Mondom én a jegyző úrnak: Hej, hadnagy úr, csak egyszer ehetnék még egy kis paprikás szalonnát, semmit sem bánnék. Pacal is jó volna, István, mondja a jegyző úr, s nevetett, pedig ő sem igen evett két nap óta, mert már a lovakat is fölfaltuk, ami volt. Azzal tovább csúszkáltunk. Az volt a parancs, hogy csak előre, Lemberg felé. Persze, mibennünk jártányi erő sem volt. Hol itt fogott be egy truppot az orosz, hol amott, ahogy a döglődő legyeket fogdossák ősszel. A jegyző úr tőlünk balra a negyedik századdal volt. Őt is körülfogták. Lehetetlen, hogy meg ne maradt volna, mi is megmaradtunk, pedig minket lűttek is.

Zoltán belépett a szobába, s végignézett az emberen, aki megmaradt, pedig lűtték is. Nem sok maradt meg belőle. Az arca összevissza forradt, egy szeme s a fele állcsontja hiányzott, az egyik arcfele úgy lógott a másikon, mint ép diógerezden a száraz. Az asztalra tett jobb keze is bunkóban végződött, úgy feküdt a Pesti Napló régi emlékalbumán, mint húsból csinált angol rendőrbot. Mereven ült, s amíg beszélt a lámpát nézte, mintha az a nagy fény a megmaradt szeme felől biztosította volna. Az ember szinte remegett, jaj, csak föl ne álljon, ugyan mije hiányzik még, ha föláll.

Bodáné szembeült vele a díványra; sohasem szokott a díványra ülni, de ez most az ő vendége volt, hisz az ő halottnak hirdetett fiáról beszélt. Boda pap a kályhának dűlt, s türelmetlenül állta a nyomorék ember locsogását. Tudta, hogy a fia elesett. Szemtanúk mondták, hogy nem adta meg magát, olyan cudar ember volt, ott is harcolt, amíg a görcs utol nem érte, úgy verték szét puskatussal a vonagló fejét. De azóta is akad egy-egy hazakecmergett fráter, aki így akar kenyérhez jutni, s áltatja ezt az öregasszonyt, vagy csak a mese és a fontoskodás kedvéért fecseg, mint ez a Habogó Kovács István is, aki igazán nincs rászorulva a vacsorára, amivel megkínálják. – A Kovács István úr, a Kovácsné ura, most jött meg Krasznojarszkból, magyarázta a meglepett Zoltánnak. A Habogóné ura – szaladt ki majdnem Zoltán száján. Csak állt, beletette a kezét a férfi bal kezébe; tépte emlékei albumából a régi Kovács István arcát, s odaragasztotta helyébe ezt a szörnypofát. Furcsán csereberélték ezekben az években az emberek az arcukat.

Bodáné ijedten tapogatta meg a fiát, mintha a tagjait számolta volna, megvannak-e még. Ebben a mozdulatban ki érezte meg Bodáné lelke útját az eltűnt fiútól a hírhozó roncson át az induló fiúig, aki másnap kerül sor alá?

Zoltánt a jegyzőék szánkója vitte a járásszékhelyre. Lajcsi is sor alá került, magának a jegyzőnek is akadt eligazítani valója, a bírónak meg hivatalból ott kell lennie. Négyen szorongtak a súlyos takarók alatt. A bíró vigyázott a nyelvére, a bor és a menyecske kikoptatták az agya kerekét, hamar elvétette a szót, azért hát inkább hallgatott, komoly volt, mint a tyúk, amikor költ. Három dolog közül kettőre rábólintott, de a harmadikra azt mondta: nono, ami maga volt a csurgatott bölcsesség, olyan fölénnyel tudta kimondani. Zoltán is hallgatott, mint aki a sorsa elé megy. A jegyző meg a fia egyedül maradtak a jókedvükkel. Ők biztosak voltak a dolgukban, s kacagtak, mint a lovak hátán a csengő. A hirtelen hideg bevarrta az ég kiszakadt tollzsákjait, s a napsugarak végigszánkóztak s hanyatt vágódtak a havon. A csupaszon maradt fákat felhősen megülő varjak közül le-levált egy fekete foszlány, s úgy lebegett a szikrázó hó fölött, mint távoli égés idehullt pörnyéje.

– Aztán tiszta maradjon az ülés, Zoltán, tréfálkozott a jegyző, s boldogan nézte a két fiút. Milyen tüzes párduckölyök az övé. Kitől örökölhette vérjátszató sima bőrét? Ő csupa ormó, bibircsó volt ennyi idős korában. – Az ám, csintalankodott a párduckölyök is. Úgyse leszel huszár, nem kell előre puhítanod a nyerget.

Ez finom célzás volt, de olyan élű, ami iránt a bíró sem vesztette el a fogékonyságát. Kék árnyékú piros képibe huncut szemeket gyújtott az alkohol előtti lélek, s tekergős históriába kezdett, aminek az eleje az volt: „Errűl gyut eszembe, amikor Montenegró szélén lógeroztunk” – de a végét még soha emberfia nem hallotta. Zoltán nem tiltakozott a csípések ellen. Egy bizonyos: ő be fog válni, hogy aztán mi lesz, annak Isten a megmondhatója. Ha kiállta a dádi kutyák szimatolódását, ez a kis szóbeszéd sem hozza ki a türelméből.

Zoltán csak homályosan látta a szobát, amelynek az ajtajában már vagy két órája ácsorgott s ahova most meztelenül betuszkolták. Ez a levetkezés annyi szem előtt megzavarta, még az is átvillant rajt: ha ezek most észreveszik a Jóska bűnit. Amíg az orvos a mellére rakta a hallgató csövet, lázas szemei előtt köd kóválygott, csak a bíró arcát látta. Olyan volt az az arc a lábfázás ellen felhörpentett pálinkától, mint egy kohó. Egyenletes, nyugodt kohó, nyoma se volt rajta a meghökkenésnek.

A vizsgáló orvos fiatal zsidó ember volt. A klinikáról emelték ki, hogy fiatal életek sorsbírája legyen. Figyelmesen nézett az előtte álló fiú nyugtalan szabású arcába. A gondolkozással megvert életek szolidaritása moccant meg benne. Nyomatékkal kérdezte: – Ha lépcsőn megy, kifárad? Zoltán meglepetten ocsúdott a hangra, de nem értette, mit mondanak. – Ha gyorsan megy, rögtön kifárad, ugye? kérdezte unszolóbban az orvos. Nem volt ebben a Kárpátokkal körített hazában lélek, aki ne tudta volna, mit kell az ilyenféle kérdésekre válaszolni. De Zoltán fölocsúdott zavarából, s görcsösen markolta elhatározását, mint mélyből hozott kelyhét a Schiller búvára. – Nem, egyáltalán nem, mondta, s még ő is észrevette, hogy a szobában kókadó nyakizmokat megfeszíti a szokatlanság, s az emberek közelebbről nézik őt, mint előbb.

A fiatal orvos visszahajolt a fiú szíve fölé. Összeráncolta a homlokát, annyira figyelte a meglódult szívet, amelyben ebben a pillanatban az életérdekkel szembeszegődött akarat töltögette a sebességet. Ha te makacs vagy, én is makacs vagyok, gondolta, fölállt s az ezredorvosra nézett: – Herzklappenfehler. A főtörzsorvos harmonikanadrágos, totyakos öreg, aki évtizedek óta csak adminisztrál, s a hallgatócsövön kilesett dolgokat az orvosvilág csendes huncutságának tartja. Ő nem avatkozik a kolléga dolgába. – Na ja, mondja, s a beállt csöndben az untauglichon gondolkozik, amelyet a sok tauglich közt mindig elfeled, s amikor szükség van rá, hosszas megfontolás után az emlékezete mélyéről kotor elő.

Zoltán érzi, hogy tüstént elkergetik. Már ujjong benne a szabadulás. De ugyanakkor a magasabb ösztön végveszélyt jelez, úgy érzi, elkapta őt egy alacsonyabb ár, amelyből szabadulnia kell. Bolondság volt, amit mondott, de a szellem magasabb rétege győzött a mondásában. – Én katona akarok lenni.

A szó végigment a szobán, s elveszett a csöndben. Még a bíró is kiesett a szerepéből, a könyöke lecsúszott az asztalszélről, amelyre támaszkodott, s nagy, vörös feje is lezökkent. Az ezredorvos a vizsgáló kollégára nézett és tűnődött, mit tegyen. – Na ja, ha ő akar. Jól van, fiam. Tauglich ohne Gebrechen.

Zoltán különcsége szétszivárgott a falubeliek közt. – Ezek közt a Bodák közt nincs egész nótás ember, mondta a köpcös jegyző a bírónak, mikor estefelé az út előtti melegítő pohárkát a nagy vendéglőben felhörpintették. Majd utolérte a szokásos asztmája, annyira fölindult Zoltán szemtelenségén. Őt és Lajcsit akarták megszégyeníteni, ez biztos. Hogy a falusiak elmondhassák: „Bezzeg Lajcsika nem jelentkezett, hogy ő is elmegy. Az örült az untauglichnak, pedig olyan, mint a vadmacska, szinte lesi, melyik fehérnépre ugorjék.” Mert ronda ám ez a falusi nép, azt hiszi, a háborúban harácsolta azt a pénzt, amivel a Kenesseyék nyolcvan holdját kifizette. A bíró is elértette, mi fáj a jegyzőnek, s nagy bölcsen odabökte: – Tüntetni akarnak, annyi az egész. Feri is, hú, hogy ő elmén. Mit ért vele?…

A kocsi már várt rájuk. A két fiú ott fagyoskodott a visszaülésben, s Lajcsi azon volt, hogy a Zoltán hősködését az önérzetéből kihúzza. – Ennyire félsz az érettségitől? Zoltán elmosolyodott, mint aki egyedül ismeri a színfalak fonákját. De a jegyző kapott a fia pszichológiáján. Ez volt az igazi érv, ez alatt Lajcsi is kibújhat a nyelvek vesszőfuttatása alól. – Egy szekundáért bizony nem lövetném le magam, mondta, s már a félig tréfás, félig komoly felnőtt volt, aki jobban is megróhatná ezt a buta stiklit, de nem inge, nem veszi magára. – Az ám, bizonyította a bíró. Aki él, az él. S ez a megdönthetetlen axióma nagy bizonyosságot melengetett szét a takarók alatt. Mintha egy jó kulacs bort döntöttek volna a délutáni kappanpecsenyére, úgy terjedt szét bebiztosított bőrük alatt az élet melege, s trágár adomák füstölögtek elő a hideg levegőbe fagyó leheletükkel. A szánkó csengői féleleműző nótázással szelték az alvadó estét, mintha ijedt gyerekek énekelték volna túl az útparti akácokban szunnyadó borzalmakat. Az élcelődő emberek a szánkótakaró alatt megrekedt meleg szellőző kéményeivé váltak, paplan alatti gondolatokat eregettek a csillagait sorakoztató éjszakába. Zoltán a Cassiopeát nézte, s nem beszélt.

Otthon már elébük vágott a hír. Egy szekér legény, akiket még délután hazabocsátottak, hordta széjjel a faluban. Bodáné, amikor meglátta a fiát, összeakasztotta aszott ujjait, s a szája görcsös ó betűre rándult. Ez a vonagló s mégis odameredt ó jelentette nála a sírást. – Mit csináltál, fiam? hebegte, s az ó betű megint visszamerevedett az ajkára, de most már az álla is meggidresedett, s merev szeme olyan volt, mintha a negyven év óta sarkában kullogó szörnyeteget keresné.

Boda papban a felesége lökte el a kockát. Idáig kétféle mozdulat csatázott benne. A harag elutasító mozdulata: Ezért öltem beléd a pénzt, hogy te is fölfordulj, s itthagyj öreg napjaimra. Menj, de az én támogatásomra ne várj. A bámulat mozdulata: A szívemre fiam, téged is az apád vére ver. Föl-lejárt, amíg a fiú be nem állított, s akkor sem állt meg. Még mindig nem tudta, mit fog tenni. De az asszonynak a sopánkodásában volt valami férfiak útjában álló. Reménytelen, de teljes tiltakozás a férfitéboly ellen. S Boda pap egyszerre nagyon megsértődött, mintha csak azt mondta volna az asszony: olyan bolond vagy, mint az apád. Félrenyomta őt. – Menj dolgodra. Ha kereste, viseli. Nem téged lőnek szét. Inkább készíts valamit neki. S ahogy némán és étvágytalan csámcsogtak a disznósajt fölött, a fali szekrényből az öregember a maga újabban odaszokott boros üvegét kotorta elő, s Zoltánnak is löttyentett: – Na, igyál.

Zoltán nem nagyon iparkodott vissza; tauglichjának a híre elébb ért Ládra, mint ő. Szabados Imre hozta meg, egy lepsényi parasztember fia. Alig öt láb ember volt ez az Imre, de már rég kiköthető a bajsza, s akkorák az állcsontjai meg a szemöldökcsontja, hogy szinte elvesztek köztük az arcára teremtett likak. Született honpolgár-balek volt, nincs az a szólam, amit halálos komolyan ne vett volna. Az évmegnyitón nagyot bólintott az igazgató évtizedes frázisaira, látszott rajta, hogy a tudomány szentélyébe lépett, s később is úgy viselkedett, ahogy szentélyben szokás. Ha a fiúk feltűnő hangosan játszották a fenékreverőst, azt mondta: legyetek tekintettel a tanár urakra. Ha két elsős összeakaszkodott, megfogta őket, kivallatta, s a hibásat megdorgálta: így kell viselkedni az iskolában? Közben buta volt, mintha egy rög lett volna az esze tokjában. Ezért nem is minősítették stréberségnek a nagyképűségét. Sőt, mert jó cimbora volt, s kitollasodottabb mindnyájuknál, némi humorral vegyes tisztelet övezte, a tanárok is megvigasztalták magukat a könnyelműen kiosztott elégségeseikért: derék ember lesz ebből, jobban megállja a helyét, mint sok tűzeszű diák.

Ez a Szabados Imre ugyanazon mérce alatt jegyeztetett el a csukaszürkének, mint Zoltán, de egy vonattal elébb hozta meg hadfi-fontosságát. Ott állt a dobogón, s Zoltánt magasztalta. – Akármit mondtok is, szép az, ha valaki tudja, mivel tartozik a hazájának. Ez a Boda Zoltán derék ember, ha nem locsog is annyit, mint sok fiskálisféle. S hogy Zoltán is feltűnt az internátus folyosóján, barátkozóan verte meg a hátát. – Jól van Zoltán. Amíg engem látsz, ne félj.

S komolykodva magyarázta neki, hogy egy cughoz osztatják be magukat s a fronton is együtt lesznek. Szabados Imre most a katonaságba akasztotta a komolysága horgonyát. Elkérte a Mannlicher szerkezetére vonatkozó könyvet, s vezényelni tanult az alsósokon. – Halt. Rehcsau. Mozogj, te bakkecske, hallatszott az internátus udvaráról, s a nagyobbak hasukat fogták az emeleti ablakokban, mikor Imre a Hubayék virágoskertinek vezényelte a lurkókat, s csak magyar káromkodással tudta őket visszaparancsolni. Zoltán azonban nem sokat törődött a Mannlicher szerkezetével. Egyre szótlanabb lett, s arcán különös, merev kifejezés ömlött el, mintha állandóan a dádi hóvihart lábolta volna, vagy távoli ágyúszó felé feszítené a fülét.

A hadba vonuló ifjúság potya-érettségit kapott. Március végén voltak az összefoglalások. A fiúk csökönyösen hallgattak, de a bizonyítványok azért csak hulltak. Húsvétra az érettségin is át kellett esniök. Zoltán az utolsó turnussal vizsgázott, nyugodt lehetett, addigra napnál világosabbá vált, hogy ez az érettségi szelíd tiszteletadás az ősöktől örökölt formaság előtt. A fiúk úgy ültek az elnöklő kormánybiztossal szemben, mintha egy parti alsósra hívták volna meg őket.

Azon a reggelen, amikor ő került sorra, különben is olyasmi történt, ami még alább szállította a tanári mérce ugró-pálcáját. Beállít a konviktusba Hubay tanár úr, leinti a kávéja fölött cipót tördelő ifjúságot, leveszi és megtöröli a szemüvegét, mintha könnyet törölne ki belőle, s azon a hangján, amellyel Rákóczi rodostói száműzetését szokta magyarázni, bejelenti: – Fájdalmas hírt kell veletek közölnöm. Volt barátotok, sokaknak szobafőnöke, a mi felejthetetlen tanítványunk, Ács Ferenc, akinek kedves szelíd arca még itt világol mindnyájunk szívében…

Zoltán a hosszú beszédből csak a tényt hallotta ki: Ács Feri elesett. Megingott, mint aki mellett gránát csapott le. Nem mintha a szívéhez nőtt volna Feri, de mégis az ő szobájukból ment el, látta sárga fogát, amely mintha csak állandó harapásra nyúlt volna ki az ajkai közül. Ugyanez a Feri halott. És eszébe jutott a tücsök, amit a gyufaskatulyában hordott. Miféle előérzet pároztatta össze Ferit a tücskivel? S hirtelen a tulajdon koponyáján érezte azt a lyukat, amelyről Hubay tanár úr beszélt. Hubay érzékenységét elringatták a metaforák. A srapnellszilánkról ezt mondta: a halál bárdja, amely egy csapással beütötte az ifjú szellem fényes várkapuját. Könnyű volt az öreg Hubaynak, de Zoltán a halántékához kapott, és csodálkozott, hogy nem véres a keze.

Az igazgató úr sem mulaszthatta el, hogy a tíz vizsgázó diák előtt ki ne aknázza a mélyen megrendítő eseményt. Élő lángoszlopul állította eléjük Ács Feri szálas alakját, ő tanítsa őket áldozatkészségre és honszeretetre. Szegény Feri, amíg élt, úgy dobálta előre esett felső testét, mint bánatos gorilla, s a fronton is jobb belátása ellenére maradt, mint a tücskös skatulya bizonyítja. De a halál s az igazgató szavai messze ragadták őt tulajdon testi valósága fölé. Szabados Imre egy pillanatig sem kételkedett, hogy neki pont szegény Ferit (aki reggel óta szegény boldogult Ferink volt) kell példaképül választania. A többiek is úgy ültek ott, mint akik tudják, mivel tartoznak a társadalomnak.

A vizsga ilyesformán úgy indult, mint férfiemberek férfiszóval elintézhető ügye, legföllebb a kis Szikszai viselkedett kissé gyermekesen, amennyiben csodálatát fejezte ki, hogy egyesek még a koszinusz-tételt sem tudják. – Legyünk türelmesek, intette meg őt a direktor az öt első diák vizsgáját követő szünetben. Egy halott kollégánk árnya bennünk is elhomályosítaná a koszinusz-tételt. Ez állhatott a direktorra, de Szikszai kizártnak tartotta. Mindazonáltal hallgatott s nulla-limeszű haladvány szerint csökkentette a pedagógiai igényt. Zoltánt, aki az utolsó volt, úgy kezelte, mint a gazdasági akadémiákon szokás a gróffiúkat, pedig a sűrűséget is összetévesztette a fajsúllyal s a járadékot az amortizációval. – Az erkölcsi nagyságot meg kell becsülni, mondta a direktor, ehhez képest minden tudomány fityfranc. Zoltánnak jól kellett érnie, s Szikszai ott maradt az ő Pókainé-kérdésivel: egyből elégségest adhatott, melyikből hát: fizikából vagy matematikából?

Az érettségi bankett úgy folyt le, mint egy gyásztor. A szónokló tanárok annyit idézték a halált, hogy teli lett vele a különszoba. A malacpörköltet mintha gránát trancsírozta volna fel, s az igazgató úr ajándék somlaija sötét volt, mint a Léte vize. Szabados Imre, aki az untauglich önképző-köri elnök helyett egyszerű, de nehéz szavakban tolmácsolta a diákság háláját, biztosította a tanárokat, hogy ők a fronton is a főgimnázium katonái maradnak, s úgy fognak verekedni, mintha szeretett mestereik becsületét védenék. Hivatkozott Boda Zoltánra, aki kibújhatott volna e veszedelmes próba alól, de nemes szíve odahajtotta volt osztálytársai közé. Az általános éljenzés úgy érte Zoltánt, mintha egy plágium-verséért a Kisfaludy Társaság tagjai közé választotta volna. Hisz ő nem a hazáért ment a frontra. Mit segíthet ő a hazán? A háború negyedik éve tartott, Isten harangjait szétlődöztük, s az ántánt mögé egy milliárd ember ontja az utánpótlást. Szegény Magyarország, egyre valószínűbb, hogy nem a németek fogják fölfalni, mint Laci mamája megjósolta. S vajon Zoltán keserűbb falattá teheti-e a kicsiny országot a győztes-étvágyú népek torkán? Ő magáért ment a frontra, az idegrendszerét akarta kivasaltatni. Furcsa ötlet volt, de az akaratát, az erkölcsét kötötte hozzá, s fontossá vált számára, mint mártírnak a vallás, vagy Galileinek a föld forgása. Hogy magyarázza meg ezt ezeknek a derék tanároknak, akik virágot akarnak akasztani az oltárra menő honpolgárbárány nyakába. Zoltán nem tehetett mást, tűrte a koszorút, ahogy Hubay Kató rózsáját is eltűrte, igaz, hogy azt talán emberibb indokok tűzték a gomblyukába.

Kató rózsája egy nárciszcsokor mélyén lappangott, s ez a csokor szálanként vált szét, hogy az internátus hat búcsúzó diákjának a mellét ékesítse. A diákok, mielőtt elindultak volna, még egyszer megfürödtek Hubay meghatottságában, s kaptak néhány kupica likőrt, félórányi frázist s egy-egy nárciszt a gomblyukakba. Zoltán maradt utolsónak, s ni, egyszerre szétnyílt a megmaradt négy szál nárcisz, s egy piros rózsa buggyant ki belőle. Nagy meggondolatlanság egy lánytól, aki félig-meddig a helybeli zenetanár menyasszonya. Hubay vörös képén szökött lányának a sorsa cikázott át, de már föl is emelte a kis likőrös poharat. – A hazára, fiúk. A likőr édes volt, s egy fiatalember sosem hiszi igazán, hogy ő meg is halhat. Kacagtak s fogaik belevillogtak az áprilisi napsütésbe.

Alig értek a folyosóra, Zoltán a rózsájához kapott. Mint az életösztön villáma csapott belé: kéne neki, hogy én is levelet írjak a tücsökről, mint Feri. A halálpecsét volt ez a rózsa, le akarta tépni, de abban a pillanatban megérezte, hogy ez a mozdulat félelem s lecsúszott a keze. Néhány pillanatig tanácstalan rossz érzéssel állt a kihallgatás részleteit tárgyaló fiúk közt, akiknek mégiscsak ez az audiencia volt a férfivá avattatás. De hisz én Ilonkát szeretem, riadt belé a mentő gondolat. Lelopta melléről a rózsát, s egyszerre megkönnyebbedett: ebben a szentimentális álcában nem ismert rá babonás félelmére.

Zoltán azzal a tudattal vonult be, hogy mögötte nincs híd és nincsen kegyelem. Falu és iskola eltökélték, hogy Boda Zoltán hős lesz. Jaj neki, ha visszafordul: az emberek számonkérik a rávesztegetett meghökkenésüket, csodálatukat, tapsukat és rózsájukat. Itt nem állhatsz elő a herzklappenfehleres szíveddel: kérem, talán mégsem elég jó ez a szív ahhoz, hogy keresztüllőjék. Alomars, ki a menetszázadba. Már az is hiba, ha lékeletlenül látjuk viszont a koponyádat, de hogy itthon maradj, mint segédszolgálatos, az kellene csak. Ezért tűrtük el, hogy rámutass és nyelvet ölts a gyávaságunkra. Különben is az a szívbaj az orvos fülében volt. Talán a hallgató-csöve volt rosszul felhangolva, talán a szíve jól. Annyi bizonyos, hogy Zoltán nem fáradt ki, ha szaladt; sőt szívesen kiszaladt volna a világból, ha azontúl egy nekivalóbb világ következik.

Tűrhetetlen volt ez az élet. Belül annak a csóknak az emléke. Hiába akarta kigennyedni, csak a tályog nőtt, a szilánk ott maradt. S kívül ez a dermesztő csönd, amely egyszerre pukkan ki: az égből villám, a földből rög-szökőkutak. Mintha máris egy gáztámadás nehezedne a tüdejére. Kihajolt az ablakon, és hallgatta a győri vonat monoton kattogását. Orosz foglyok töltögették a kukoricát, s egy lapályost sárga folttá lepett a gólyahír. Ha legalább ott lenne már. Hogy ami benn feszül, s ami kinn szorít, belekavarodna egy nagy kataklizmába. Csak mozgás s ne ez a gyilkos befagyottság. – Zolikám, egy kis dióskalácsot, unszolgatta hátulról az Imre gyerek. Édesanyám nagyon jól megadja az ízét. – Köszönöm, mondta Zoltán, s megörült a szemibe dördülő vasúti hídnak, ez legalább zaj és veszedelem volt. Szükségem van erre a próbára. Csak így lehetek férfi – mormogta bele a híd dörgésibe. – Mondtál valamit, Zolikám? tudakolta Imre, a félpofáját kidudorító kalács mellől. Kár, hogy nem eszel. Eleget éhezhetsz a komisz koszton.

Zoltán úgy lépett be a kaszárnyává alakított iskolába, hogy ez már a próba, s ő zárkózottan s férfiasan fog viselkedni. A századőrmester végigmérte, s latolgatta, mit préselhet ki a kis önkéntesből. Gazdag ember lett Szvoboda az önkéntesekből, az első nap mindeniknek elébe ment egy mosolygással, aztán lássuk, mire viszi. De Boda Zoltán úgy állt ott, mint aki labdacsban vette be a fegyelmi rendtartást. Ha te spártai vagy, én is spártai leszek, gondolta Szvoboda, s másnap a knieübungnál, mint vércse figyelte Zoltán guggolását, s rácsapott az első hibás mozdulatára. Zoltán megzavarodott, s összecserélte a bal kezét a jobb lábával, a niedert az auffal. Az őrmester már egyedül őt gyakorlatoztatta. – Bal, jobb, gúnyolódott szenvedélytelenül. Maga melyik óvodában kapta az érettségit? A pihenjben álló bakasor nagyot kacagott. Az járt az őrmester kedvébe, aki a legnagyobbra nyitotta a száját. Különben is jólesett a tanult embert kikacagni.

Bizony csúffá teszik Zoltánt, ha Imre a segítségére nem siet. Imrének sem volt kenésre szánt pénze, de volt jó szava, férfikomolysága s egy kulacs szilvóriumja. S Szvoboda volt olyan gazdag ember, hogy megengedhetett magának egy potya barátságot. Imre mindjárt megtetszett neki, olyan az állcsontja, mint a lónak, a szókincse sem ért túl egy zupás őrmesterén, aztán mégis úr, akiből előbb-utóbb tiszt lesz, meg kell becsülni. – Nem rossz fiú ez a Boda, mondta Imre, csak egy kicsit zavarodott. – Majd föltisztul itt, ígérgette Szvoboda, de attól fogva mégiscsak kímélte, legföllebb a rozmár bajsza alól sercent oda. – Ki lép ott mind a két lábával. Már megint a Boda önkéntes.

S valóban, Zoltánnak nehezére esett a vezényszó. Olyan volt az élete, mint egy hosszú tornaóra. Eddig ő maga választotta az útját, s ezek itt zsinóron rángatnák. De talán ez is hozzátartozik az idegvasaláshoz, s ráparancsolt tagjaira, hát igenis, links-rechts. De egy pillanat múlva már megint máshol járt az esze.

Vigasztalan élet lett volna ez a gyönyörű nyári esték nélkül, amelyek hatalmas piros és lila fáslikkal tekerték körül a Duna-parti várost, mielőtt egészen eltűnt az éjszaka csillagokkal kivarrt takarója alatt. Zoltán esze ilyenkor elengedte a katonai kiképzés bárgyúságait, járta a kocsitlan, finom győri utcákat, s állta, hadd paskolja az élet hullámverése. Még sosem volt Pesten, ez az első igazi város, amit látott, mintába készült városka. Ott hánykódott, mint darab fa, a Vasút s a Püspök-sziget közt csapzó tömegen, s ha unta a sok tisztelgést, betért az oldalutcák valamelyikébe, nézte a polgárbékességet, a háború elől elsáncoló, korán csukó kapukat, odatelepedett a kikötő cölöpjeire, s hagyta, hogy a Duna-habok el-elkapják a szemét.

Imre többnyire velejött, s mindig volt egy fontoskodó megjegyzése. – A századparancsnok az irodakisasszony körül szimatolódik, az ilyesmi megbontja a fegyelmet. El-eltűnődött, majd fölriadt: – Mondd, Zolikám, hogy is hívják, amivel a Mannlicher begyújt? Látod, már meg elfeledtem. Édesanyám küldött egy darab kolbászt. Nagyon olvad, nem osztanád meg velem?

Egyszerűek és melegek voltak Imre gondolatai. Zoltán tűrte őket, mintha egy kedves, erős komondor dörgölte volna hozzá az életbiztonságát. S hiányzott, ha Imre elmaradt. Pedig Imrének csakhamar akadtak útjai, kedd és pénteki napon, amelyekre Zoltánt is meghívta igaz baráti szeretettel. – Nem jössz el, Zolikám? Tiszta lány, s katonaembernek nem jó a gerjedelmén ülni. Mindjárt nem lennél ilyen búval bélelt, magyarázta jóakaratúlag, de hogy Zoltán vállat vont, ő sem erőltette. Mindenki a maga módján.

Egy ilyen keddi délután Zoltán még boltzárás előtt nekiszabadult a városnak. Ott lődörgött a városház körül. Ezen a napon különös kínosan dermedt belé a jövő. A tisztiiskolára gondolt: bele kell bolondulni ebbe a háromhónapos siralomházba. A legszívesebben kikéredzett volna a frontra, mit erőszakoskodnak vele? Hogy elzsibbassza az eszét, a kirakatokra tapadt, milyen bolondos formájú fogkefe, mondta, hullámos a szőre. Van ember, aki ilyen emeletes sarkú cipőben jár? Csathó Kálmán: Varjú a toronyórán. Ady Endre: Halottak élén. Halottak élén: miféle cím ez? Az ember egy csomó arab lepedős lovagló csontvázat lát, s előttük a költő, Ady. A Laci Adyja? Szokatlan intenzíven villant elé a költő arcképe, ahogy egy másik győri bolt kirakatában látta. Akkor figyelemre se méltatta. Horváth Laci vesszőparipája, gondolta. Most egyszerre világosan látta ezt az arcot, a homlokba csüggő fekete fürt, a nagy, keserű, bánatos fejet aládúcoló tenyér s egy száj amely lebiggyed, mintha az élet keserű íze fordulna ki rajta. S ezen az arcon át csonttestű beduinok burnusza világol át; a legelsőnek nagy sárga, harapós a foga. Hol az arc az erősebb, hol az arcon átvillanó lovasok, akár a moziban, ahol ekkortájt kapták föl ezt a szimultánfogást. Bement, leguberálta az öt koronát, s már vitte, mentette a könyvét.

A Radó-kert egy félreeső padjára szökött. Nem volt nála kés, az ujjával hasogatta a lapokat, bele-belefúrta az értelmét a sorokba, de a különös prófétai dikció összekavaradott benne. Amit megértett, nem érdekelte. Magyarság, bakák, Jeremiás: Horváth Laci szaga volt az egésznek. De egyszerre belecsapott egy strófa.

 

Holdnak, mint minden jó vitéz Holdnak vágok és nyargalok tele Holdnak. Mögöttem ott hagyott vén, Unott és lusta éveim gyalogolnak.

 

Ady egyik szerelmes versének a bevezetője ez. Zoltán észre se vette, hogy szerelmes vers, talán egész mást értett rajta, mint Ady, s mégis teljes és hibátlan volt ez az értelem: látta magát, amint kiszakad az időből, fölrugaszkodik, s vágtat a Hold felé, maga mögött hagyva kínbakancsos lassú éveit. Ugyanaz az érzés, mint amikor Zádorral járt a Gerenyáson. „Holdnak, mint minden jó vitéz.” Mintha életének esztelen értelme rohanta volna meg ezen a soron át. Egymás után olvasta a verseket s talált egy-két ismerős sort: Horváth Laci idézgette őket a múlt nyáron. De Zoltánt nem ezek a sorok érdekelték. A magyarságot sirató ézsaiási versek leperegtek róla. Hanem a Szamaras ember, a Szenvedésnél többet, Hozsánna bízó síróknak, Megmaradok virágos mezőkön, azok szépek voltak. Nem volt ez Ady, s mégis Ady volt. Ady, aki helyette is beszélt. Gyerekkora szorongásai, a becsület katonája, a Hindenburg-álmok, s ez a mostani önsanyargatása: vak, reménytelen küzdelem súlyosabb erőkkel. S a dal, hogy mégis: ez az igazibb élet.

 

Pétere is ennenmagamnak Kakas-szó szólhat már ezerszer Dédelgetett énem, vén mester Zsidótalan és szegény rabbi Soha-soha meg nem tagadlak.

 

Gyönyörű éjszaka volt ez. Zoltán nyugtalanul aludt. Hát vannak hozzá hasonló emberek? Ady Endre, Ady Endre – mondogatta a friss, mészszagú fal felé első barátja nevét. Szabados Imre át is szólt: – Talán megártott a csuszpejz, Zoltikám. Zoltán nem felelt, nem volt hajlandó egy harmadikat avatni élete első testvéri beszélgetésébe.

Ettől fogva Zoltán, hacsak tehette, megszökött Imre elől. Ott ült a Radó-kertben, s újra és újra elolvasta azokat a verseket, amelyekre szüksége volt, talán a kötet egyharmadát. A fölfedezés ujjongásába azonban szorongások is keveredtek. Mintha ez az új barát is odaállt volna tiltakozó életösztöne mellé, együtt robbantgatták elhatározását. Most döbbent belé: Istenem, mit is tettem? Ady szemén, a Hivalkodó ember írójának a szemén át meredt önmagára. Ahelyett hogy ember lett volna az embertelenségben, mint költője, odarohan, hogy eggyel több szív kancsóját öntse a véróceánba. Voltak percei, amikor egészen elejtette magát. Szamárság volt. Ó, szökni, szökni, beásni magát a Bakonyba, inkább ott pusztuljon, mint a fölidézett pokolban. De egy pillanat, s már megkeményedett benne a dac: ha butaság is, ő állja. Nem a háborút keresi ő, a próbát. Az aszkézist! Nem Ady írta, hogy elvész az ország, amelyben elfogynak az aszkétaszívek? Ez az aszkétaszív jó sánc volt önbizalmának. Nevet adott annak, amit megnevezni nem mert és nem tudott.

Már a harmadik alkony lepte a Radó faragott autogramú padjain, s a kötet még mindig nem apadt el. A tiszti iskola után az érzelmek iskolája volt ez, s a tananyag, bár kicsiny, határtalan. A sétálók árnyai, mint egyenletesen vonuló felhők húzódtak el a könyv betűi fölött. Zoltán arra lett figyelmes, hogy egy árnyék megáll, s hosszan ott tapad. De ameddigre fölütötte a fejét, már csak egy csavart lábszárvédőt s széles csukaszürke hátat látott. Kisvártatva új árnyék állapodott meg a könyvlap fölött, s ugyanaz a lábszárvédő közvetlenül az ő lába mellé került. Egy önkéntes káplár telepedett mellé. Zoltán szalutált, de a káplár csak ellegyintette. – Ön a Halottak élént olvassa? kérdezte feltűnő civilesen, s pufók arcába süppedt apró szemei lábtól sapkáig végigvallatták Zoltánt. Prófétai könyv, mondta választ sem várva. Bár minden költő ilyen emberséges ember volna. Ismeri Adyt? – Csak ezt a kötetét, hebegte Zoltán. – Úgy. És tetszik? Zoltán röstellte azt mondani, hogy tetszik. Ady feltörte a lelkét, mint egy pezsgős palackot, s ő azt mondja, tetszik. A másik kezét is rányugtatta a könyvre, kedvesünk kezére rakjuk így a magunkét, ha azt kérdik: szeretjük-e? A köpcös kis káplár megérthette ezt a mozdulatot, mert pufók képében, amely apró pattanásokban rügyezte tovább duzzadtságát, barátságosra elevenedtek az aprócska szemek. – Szabad? mondta, s ő mutogatott néhány verset, egész másféléket, mint amiket Zoltán szeretett. Az Emlékezés egy nyár éjtszakára címűt, a fenyegető Igazi szót. Tömpe körmével külön aláhúzta ezt a két kurta sort: A szenvedés – Bután kevés. – Ez a két szó, kedves uram, egy világnézetpasztilla. Ady az egyetlen magyar író, akinek világnézete van.

Zoltán nem tudta, hogy olyan írók is vannak, akiknek nincs világnézetük. Akinek szeme van, világnézete is lesz. De a káplár valami határoltabbat érthetett világnézeten, mert az arca nekivörösödött, a pattanásai kigyúltak. A következő pillanatban már el is szégyellte magát, s gúnyosan nevetett. A metszőfogai hiányoztak, s amíg nevetett, felső ajkát a fogai helyébe szívta, ami különös zavart kifejezést adott az arcának. Belehajolt a könyvbe, hosszasan lapozott, aztán ugyanoda tért vissza, ahol fölnyitotta. Megint lapozott, s megint ugyanoda tért. – Hát ehhez mit szól? s a Dózsa György lakodalma című versre bökött. Az arcán két hullám kereszteződött. A titkos ópiumárusé, akit tán most csípnek rajta s a kártyásé, aki a huszonegyet vágja ki. Zoltán elolvasta a verset, de ha figyelték, nem tudott olvasni. – Ezt nem értem. – Mit nem ért? kiáltott fel a káplár, s arca visszahidegedett. – Mi az a lakodalom, kérdezte csöndesen Zoltán, s a tekintete olyan ártatlan volt, hogy a káplár fölkacagott.

– Azt nem érti? Azt nem érti? s hisztérikusan fölnevetett. De Leninről csak hallott? kérdezte hirtelen pianóval, s komolyan, mint aki nagy titkot közöl, de a hangjával föl is tételezi, hogy férfinak beszél. Leninről hallott Zoltán. Fölfordította Oroszországot, és aláírta a breszt-litovszki békét. S mint aki megértette az összefüggést, hökkenve kérdezte – Ady forradalmár? – Nem, málnadzsemet árul, felelte marón a káplár, s izgatott felső ajka úgy járt a szemfogai közt, mint sípban a sípnyelv.

Zoltán szerette a forradalmárokat, amint rongyos nadrágjukban a Rajna felé özönlenek, s Bem apó ellen sem volt kifogása, de az orosz forradalmárok anyagiasaknak tűntek fel előtte. Ezeknek a gazdagok pénze kell, gondolta, s nem a nemzet szabadsága. A káplár azonban elmagyarázta, hogy függ össze a gazdagok pénze a szabadsággal. Beszélt a föloszlatott Galilei-körről, s kijelentette, hogy Ady a galileisták szellemi vezére. – Ön menetszázados? – kérdezte váratlanul. – Nem, tisztiiskolás. – Úgy, hisz akkor kollégák vagyunk. Én is odapanamáztam magamat, holnap kell jelentkeznem. Szirmai újságíró, s megrázta Zoltán kezét. Ne féljen, mi már nem kerülünk ki. A Piávénál jól eldöngették a mieinket. Ez volt az utolsó rúgódás, őszre minden összeomlik. De úgy kell, akkor jön a mi időnk. „Az igazi szó”, s újra megrázta Zoltán kezét.

– Te, Zolikám, miféle zsidóval adtad össze te magadat, kérdezte Szabados Imre, aki a szomszéd padon várta, mikor férkőzhet már a barátjához. – Zsidóval? csodálkozott Zoltán. Nem, ő igazán nem vette észre. Különben mindegy, egy újságíró. Kollégánk a tisztiiskolából. – Csak azért mondom, vélekedett atya-Imre, még beléd beszél valami üzletet, s aztán nézheti kedves apád, hogy vakar ki a koszból.

S csakugyan, ez a Szirmai érthetetlen szívóssággal beszélte Zoltánba a világforradalmat. Rengeteg apró részletet tudott a háborúról. Ismerte az ántánt frontszakaszainak a csapatösszetételét, tudta, hogy Weisz Manfréd naponta hány töltényt gyárt, ismerte az Egyesült Államok flottájának a tonnatartalmát, megdöbbentő hűséggel fújta az orosz-japán háború tábornokainak nevét, ha kellett, felsorolta, hol van a világon a leggazdagabb rézbánya, hol mennyi gyapot terem, a világgazdaság mérlegkönyvét úgy lapozta, mintha az országok neki küldenék be termésjelentésüket. Pontos adatokat tudott az oroszországi forradalomról, s Marxot citálta. Amikor egy-egy egész váratlan adattal hozakodott elő, hátradőlt a padon, lesütötte a szemét, s oly igénytelenül mondta maga elé, mintha olvasta volna. Gyűlölködő kéjelgéssel beszélt a háború kegyetlenségeiről; a belgiumi tömeggyilkosságokról. Amikor búvárhajó szétrobbantotta óceánjárók utasainak a fuldoklásáról szólt, elmosolyodott, a tankokat Hannibál elefántjainak becézte, s szarkasztikus szájbiggyesztéssel számította ki: hány kiló húst szedett le a háború Németország gyermekeiről. Zoltánt ez a vízió összenyomta. Mintha csak most tekintett volna szét a nagy Infernóban, ahová önként ereszkedett. Nem a háborút látta. A háború enyhe játék a borzalmaknak ahhoz az állandó zuhatagához, amely a képzeletén átrohant: ez a háború kivonata volt. – Borzasztó, mondta, ölébe ejtette a kezét, s szeme megnőtt és messzenyílt, mint az anyja szemei. Szirmai nagyot kacagott, mint akinek sikerült megszeppentenie egy ijedős gyereket. – Ez borzasztó, mondta, s dühbe görbült ajkán egy nyálcsepp jelent meg. Ez borzasztó, de a társadalom, amelyben ez a háború éppúgy benne volt, mint citromban a citromlé, az nem borzasztó. A szentegyház, az édeshazám, a tulajdonjog szentsége, a meleg családi tűzhely, az nem volt borzasztó. De jön egy marok, megfacsarja ezt a sok szentséget, édességet és melegséget, s mégiscsak borzalom folyik belőle. Az emberiség kigyúlt istálló, amelyből pörkölődő barmok bőgése hallik. Ez a borzasztó, barátom, ez a kibírhatatlan. Dinamitot a szentségük alá.

Zoltán valami hamisat érzett ebben a dührohamban. – De hát mit használ a forradalom? Minden embernek magának kell tisztáznia az életét. Ha csupa önmagával rendbejött emberből állna a társadalom, akkor a társadalom se tehetne mást, ő is rendbe jönne. Ezt Szirmai nem bírta. – De ember! Azért vagyunk boldogtalanok, mert a társadalom rossz. – Én nem azért vagyok boldogtalan, szellent ki Zoltánból az őszinteség.

Őt magát is meglepte ez a mélyből kiugró vallomás. Miért vagy hát boldogtalan? fordította önmaga ellen, de nem tudta megmondani. Szirmai rá se hederített, ő megszokta, hogy az emberek mint boldogtalanokról beszéljenek magukról. – Mit tudja maga, milyen csatornán szivárog magába a társadalom boldogtalansága. A társadalom megcsinálja a szexuális Notot, s az ifjúság teli van freudi nyavalyákkal. – Nem erre gondoltam, tiltakozott vörösen Zoltán. Freud nevét sohasem hallotta, de kitalálta, hogy az újságíró mire céloz. Különben mindegy, hogy mire, tompította áruló tiltakozását. – Egész határozottan érzem, hogy az én életemet nemcsak Lenin és Marx, de Krisztus sem oldhatja meg. Csak magam! – Segíts magadon, Isten is megsegít, gúnyolódott Szirmai, s befejezte az aznapi puhítást.

Befelé azonban Zoltán korántsem volt olyan zárt és elhatározott, mint mutatta. Az ő határozottsága csak Szirmai föllépésének szólt. Az újságíró ismeretzuhatagával szemben meg sem moccanhatott, de volt valami ebben az emberben, amit túl egyszerűnek, csináltan lelkiszegénynek érzett. A papok hivatásos szimplicitása volt ez, s Zoltán elsáncolta magát: rajtam ezzel nem segítsz. Hanem a megígért világforradalom az azért foglalkoztatta. Nem a világszabadság az a szó, amelyben Petőfi Egy gondolatja oly csodálatosan ugrik el a vers dobogójáról? S Ady is forradalmár? Ő, Boda Zoltán pedig nekivág a nagy istállóégésnek, akár az Oroszék tüzének, hogy legyen bőgő barom és széthordott pörnye, amikor az égés fölé győztesen emelkedik Az igazi szó s Petőfi lobogónyél alakja. Most látta csak szörnyű elmaradottságát. Mit akar ő, benőtt agyvelejével, kigyomosodott bugaciságával. Micsoda vacak lyukas garas, elhajítható életecske ő! Nyomorék, ostoba, szidta magát, és sötéten nézte a Püspökvár alatt elódalgó olajbarna folyót.

Már a szeptember húzta ki édes és csillogó fonalait a levegőben, s egy-egy lány köré, mint méhkirályné mögé a méhraj, donogva csimpaszkodott a serege. Zoltán nézte ezt az életet, és kiesett keréknek érezte magát, hiábavalónak. Az akarata azonban, mintha csak a végzet lett volna, páncélt vert köré. S amikor Szirmai egy bizalmasabb estéjükön meggyónta, hogy a halálverítéke lepi, ha a frontra gondol, Zoltán hallgatott, szinte kárörömet érzett a tulajdon idegrendszerével szemben, mint őrült matróz, aki a Tűzföld megkerülése előtt beszédet intéz a hajókötelekhez: reszketni és rángatózni fogtok, édeseim.

Közben a gyorsfőző-tisztiiskola is megtette a magáét. Zoltán helyzete a vége felé egyre kínosabbá vált, már csak Szabados Imre páratlan népszerűsége őrizte, hogy ki ne közösítsék. Az elméleti órákon még csak megállta a helyét. Szirmai ugyan ott ült mellette, s a legszenvtelenebb hangon a legsistergőbb kézigránátvicceket hajigálta az előadók felé. A vezető őrnagyra: „Nézze, egy megfejelt szalmazsák. Azért nem lett huszár, mert kikezdte volna a lova.” Az erődítési munkálatokat tanító főhadnagyra: „Miért nem alkalmazzák a vurstliban pofozógépnek. Milliókat lehetne keresni rajta.” Zoltán ennek az állandó demoralizálásnak az ellenére is tudott annyit, mint a többiek, még a gyakorlatokra is ráfegyelmezte magát, csak a szakasz élére oda ne állították volna. Az egész életösztöne ágált, ágaskodott, ha vezényelnie kellett. Pontosan betanulta a vezényszavakat, s amikor ott állt a negyven baka előtt, nem fért ki a torkán a hang. Szántszándékkal és mégis ellenállhatatlan kényszer alatt összecsereberélte a szavakat úgy, hogy a bakák röhögtek, Hubert főhadnagy káromkodott, s Zoltán minden maradék erejével nyomta a kényszerképzeteit, mert el akart lépni a helyéről, és hányni és káromkodni. – Mi lelt, Zolikám? tudakolta Szabados Imre. – Hisz ez a legegyszerűbb, ez a kis linkszsaun meg geverherausz. Imrének csakugyan ez volt a legegyszerűbb. Ő, akárcsak az internátus udvarán, lelkesen vezényelt, s már a falra se mászatta a bakákat. A tisztek úgy beszéltek vele, mint hozzájuk illő férfival, s mindenki belenyugodott, hogy rangelső lesz.

Szirmai érdeklődve figyelte Zoltán zavarát. Ő gyűlölte a hadsereget, de ha a bakák elé állt, természetes volt, hogy azok úgy mozogjanak, ahogy ő vezényelt. – Én csak antimilitarista vagyok, mondta Zoltánnak, de maga a megtestesült antimilitarizmus. Zoltán mosolygott. Nem volt-e ő is katona? A becsület, az álom, az akarat katonája. De parancsoló? Úgy érezte, hogy a parancsolás megszégyeníti a parancsolót. Az igazi férfi katona és nem őrmester, mondta magának, s ez az axióma megnyugtatta.

Ilyen axiómákkal, persze, örülhetett az ember, ha a menetszázadba két csillagot is vitt. Ő és Szirmai voltak az utolsók, azt a szocialista híréért nyomták el, őt a pipogyaságáért. Szabados Imre, aki rangelső lett, úgy vélte, meg kell vigasztalnia a barátját, este odaült az ágya szélére, s a legbasszusabb jósága hangján dörmögte. – Ne búsulj, Zolikám. Annál jobban vigyázhatok rád. Majd a cugomba osztatlak. – Fütyülök a cugodra, fakadt ki Zoltán. – De hát akkor mért jelentkeztél önként? csodálkozott Imre, aki Zoltán elszánása és rossz-katonasága közt sehogy sem találta meg az összefüggést. – Mert szét akarom tépetni magamat, ordított föl Zoltán, s zokogva fúrta fejét a párnába. Imre tanácstalanul állt ennyi férfiatlanság előtt. – Ugye mondtam, Zolikám, motyogta végre, hogy ez a Szirmai beleránt a koszba.

Az indulás előtti nap hihetetlen meglepetés érte Zoltánt. A csajkájából kanalazta a leégett köménymagos levest, amelyben hercsulákká málltak a zsemlyekockák, amikor valaki beordít: – Korporal Boda, a szülei keresik. Zoltán hitetlenkedve ment ki a folyosóra, valami vicc lesz, de csakugyan, ott álltak mind a ketten, a tisztelendő úr régi, fényes feketéjében s keménykalapban, az anyja vállán kurta gallér s a fején az a tollas, gyöngyös, félig főkötő, félig kalapalkotmány, amely mintha mindig lebillenőben volna. A tisztelendő úrból elszabott vagy öt centit az idő, a nadrágja megtört, mint a harmonika, Bodánén viszont a vénség is nyújtott csak, darázsdereka lett, s úgy lötyögött rajta a ruha, mintha gyerekágyból kelt volna ki. Gera önkéntes, egy nagybirtokos fia, gúnyos érdeklődéssel nézte az öregeket, de a bakák tisztelettudóan igazították útba, ők tudták, hogy falun az ilyen divatból kikopott is úrszámba megy.

Zoltánt meleg hullámmal borította el a meghatottság. Hát lezötyköltek Farnádra, izgultak az átszállásnál, leguberálták a tenger költséget, s mind őérte. A két öreg idegenül mozgott ennyi nép közt. Az Angliát járt pap tizenöt éve nem volt kinn a falujából. – Anyád erőltette, mentegetőzött, s mindjárt előtálalta a kiadásait. Egy nap, mi az, inkább Zoltán kért volna szabadságot. Az asszony ónszínű szája alig észrevehetően megpirosodott. – Ha már úgy is elvisznek. Ki tudja… S az a görcsös o megint a szája köré rándította az arca ráncait. Most már csak ez az egy fia van, hisz Gyulára nem számíthatnak.

Zoltánnak volt vagy húsz koronája, krajcáronként rakódott egymásra a zsoldja. Olyan kevés volt, hogy nem tudta elkölteni. Gondolta, jól tartja a szüleit. Átmentek a szomszédos kisvendéglőbe. A kocsmáros vonakodott kenyérjegy nélkül kiszolgálni őket, de aztán látta, miről van szó, odaküldte a jó porció béke-rostélyost, maga is az asztalhoz húzódott, és sopánkodott, hogy bizony így-úgy a háború, neki is elesett egy fia. Ez jó vigasztalás volt az öregeknek. Boda pap étvágyát ugyan nem csorbította ki, de az asszony percekig elnyámmogott egy falaton, s a végén csak kifordult kezéből a villa. – Az ilyen vénnek már csak a kása való, motyogta. Kifújta az orrát, s a zsebkendő sarkával megtörölte szárazon égő szemét.

Zoltán szerette volna kitálalni a meghatottságát. Ő tudja, milyen nagy dolog ez, hogy eljöttek. Nem is remélte volna. De a kocsmáros feszélyezte, s nem volt rá mód, hogy az öreg Kozma bácsi apai keservét visszaűzzék a pult mögé. Úgy ültek ott hárman, mintha csak ennek a mongol fajta emberkének a sirámaira gyűltek volna egybe, nem volt egymáshoz szavuk.

Egyszer csak pattan az ajtó s ki lép be: Szirmai. Kissé meglepődött, hogy Zoltán is ott ül a kockás terítőnél. Egy pillanatra vissza is húzódott, de amikor látta, hogy úgyis kereszteződött a szemük, jóakaratú szívélyességgel telepedett az asztal mellé, az öreget kedves bátyámnak szólította, ő tudja, hogy kell a vidéki bácsikkal diskurálni. – Az a kis menetszázad? Minket tartalékba visznek. A fegyverszüneti tárgyalások különben is megkezdődtek, csak nem publikálják. Úgy nézek én ki, mint aki eleibe állok a golyónak? Velem elengedhetik a fiút.

Az öregek felcsillanó szemmel vetették magukat Szirmai beszédje után, csak Zoltánt bántotta ez a hamis nyájaskodás: öreg állatoknak, vadászkutyáknak vakarják meg így a fejük bütykét. De hiába, Szirmai riporter volt, értett az emberek nyelvén, míg Zoltán a kirühesedett cigánnyal is úgy beszélt, mintha a trónörökössel ringatták volna egy bölcsőben.

A kocsmáros is megunta apai fájdalmát, a pulton maradt söröspoharakat törülgette, de azért odareszkírozta félfülét az újságíróra, aki, hogy Zoltán kedvébe járjon, egész világpolitikai tudását az öregek értelméhez módosította. Zoltánnak azonban feltűnt, hogy hol az ajtóra, hol a fogason függő kabátjára sandít, s időnként üresen daráltatja a nyelvét.

A kocsma elé ládákban kirakott kert felől egy száraz képű, elálló fülű emberecske lépett be, szalutált s odatelepedett a szomszéd asztalhoz, s a nikotinos ujjával cigarettát sodort. Szirmai beszélt egy ideig, akkor fölállt, s az emberkéhez ült. Zoltánék fölött egyszeriben beborult, magukra maradtak a szorongásukkal. Úgy gondolták, okosabb lesz, ha kiviszik az utcára, ott szólni sem kell, s az ember azt hiszi, beszélt. Amint kikászáltak a vendéglőből, az istenkedő kocsmáros vállán át Zoltán egész világosan látta, hogy Szirmai egy csomagot nyújt át a penkala-fülű embernek, de nem sokat hederített a dologra. Hümmögve, kókadtan lézengték a győri járdát, el-elpotyogtattak egy megjegyzést, s aztán megint hallgattak. Zoltán a legszívesebben otthagyta volna őket, szép volt, hogy eljöttek, ezt fölírta a javukra, de fárasztotta a céltalan járkálás, s a meddő erőlködés, hogy benépesítsék a csöndet. Az öregek is elpilledtek. A tizenöt éven át megszokott falu visszakövetelte a lelküket, már nem is értették, mit keresnek itt. Nyolckor indult a vonat, s fél hétkor a váróteremben ültek. Boda pap szidta a vonatot, hogy zsúfolt s az ő lába nem bírja az állást. Ő is, Zoltán is megkönnyebbültek, amikor elbúcsúztak, csak az anya szerette volna még marasztalni a fiát. Leejtette a kis fekete tarsolyát, ő maga is lehajolt utána, a feje összekoccant a fiáéval, s ő a vállára tette a kezét, hogy el ne essék. Zoltán a száraz ujjakra hajolt, és sietett eltűnni, de amint az emberekkel rángatózó utcán hazaballagott, egyre világosabban látta az anyja arcát, ahogy a kézcsók után a másik csókot várta. Az ágyba vágódott, a falnak fordult, de a salétromos fal is az anyja arcát verejtékezte elé.

Hajnalra kiürült a volt polgári iskola. Elbocsátotta megért tanítványait, s nem kérdezte, az életbe lépnek-e vagy a halálba: vakációzott, s várta az új diákokat. Top-top, kopogott a Baross utcán a kedvetlen bakancs. Egy vonatnyi ember: kortynak is kevés a szédítő szomjú háború ajakán. Zoltán is odazsúfolódott a marhakupéba. Imrus ugyan tőle telhetőleg enyhítette a zászlós-káplár szakadékot, hívta a tiszti kocsiba, s hogy Zoltán nem ment, minden állomáson hátraszökött, s aggályoskodón tudakolta: – Megvagy még, Zolikám? Aztán ne búsulj, gyerekdolog az egész. S ment vissza, mint aki meglátogatta kedves betegét.

Zoltán pedig kiült a kocsiajtóba, s a szomszéd sínpár kavicstöltését nézte. Mint szemberohanó sárga folyó, úgy áramlott a töltés. A kocsiban sápadt, gyáva gyerekek görnyedeztek, némelyiken úgy lötyögött a csukaszürke, mintha a papája egyenruháját vette volna föl. Sehol egy kacaj, egy kis cinikus nekihetvenkedés a halálnak. Összeterelte őket a társadalom, és beledobta a darálógépbe. Itt nem volt balra és nem volt jobbra, csak előre lehetett menni, mint a varsában. A hatszor szuperált, hetedszerre bevált családapáknak és alig suhanc fiúknak, akik otthon két nemzedék férfiait látták elsiratni, nem volt kedvük a gyávaságukat kiszépíteni. Ott kuporogtak önmaguk félelme előtt, és csendes szavakat motyogtak a vérét a kukoricásokra ömlesztő hajnalban. Legjobb lett volna kihajítani az öntudatot is, mint a gyorsan fogyó cigarettacsutkát, s egy vezényszóautomatát küldeni tovább a múlttal és vággyal megterhelt lélek helyett.

Zoltán úgy érezte, hogy előttük fölszedték a hidat, s ők egy szabadon maradt folyó felé rohannak. Várta a lökést, na most, és behunyta a szemét. Akkor jutott eszébe, hogy nincs is folyó erre: s az a lökés még messze van. Egy pillanatra megnyugodott, de már megint megsűrűsödött a vonat körül a veszély, a fölszedett híd előérzetével sivítottak a szemberohanó ákácok, a sürgönydúc netovábbot rikoltott. Fölugrott a kocsi lépcsőjéről, s az ugrás megint elűzte hallucinációját. Szégyenkezve nézett fölfülelő társaira. – Megcsípett egy dög, mondta, s zavarelütőn vakarózott, visszaült a helyire, s várta az új hidat. A következő állomáson Imre basszus hangja jött: – Megvagy még, Zolikám?

Nem vagyok meg, dehogy vagyok meg, ordította volna, de az elhatározása fogta. Körülötte a mások csendesen maradt félelme vacogott, miért legyen gyávább a többieknél? Mitől fél? Nem a haláltól. Örömest kiegyezett volna egy jó, szelíd kis halálban. Az idegrendszere riadozott a várakozás alatt. Szemére váró csonkítások, a fülét fenyegető dörgések, bőrébe kívánkozó hegyek, élek s bunkók sűrűsödtek köré. Bárcsak rászakadt volna már minden, de ezt a rohanást a borzalom elé nem bírta.

Nagykanizsán, a vacsoraosztásnál, Szirmai somfordált mellé: – A háborút elvesztettük, a macedón frontot áttörték. – Áttörtek sok frontot már, vont vállat Zoltán, s maga is megdöbbent a villámütésszerű kívánságtól: bár dőlne össze minden front, repednének meg az új Jerikófalak, hogy ő is elrejthetné életét az omladék alatt. Gyáva kutya, riadt magára. Így vasalod az idegeidet?

A bakákat visszavezényelték a kocsiba. A vonat nekilódult, hogy jókedvű zötyköléssel falja a kilométereket. A fák nem akarták egyedül hordani leforrázott leveleiket, nyájba futottak, s összedugott fejük meg-megcsillant a gyéren csillagzott ég alatt. Zoltán egyedül lógatta a lábát az elszaladt föld felé, a bakák visszahúzódtak a kocsi mélyébe, ketten egy arasznyi gyertya fényénél verték a lapot, zsíroztak, mint gyerekkorukban. Az egyik sarokból egy kérdés: „A te Örzsikéd kiállt már az iskolából?” S valahol a legmélyen: „Csak az a Wilson beszélné már rá üket.” Zoltán hallotta ezeket az el-elpöttyentett szavakat, s nekinyomta fejét a keresztvasnak. A deres éjszakában berzenkedő növényzet fagyos ah-okat és kézdörzsölő huh-okat hallatott, s az Alpesek, mint holddal meszelt jégfalak nyúltak föl a sötétség határain. Arra gondolt, hogy kiugrik, mint a Niagara felé sodort hajós, épp jókor még, ahogy a moziban látta. De mi értelme volna leugorni? Ez különben is a próba kezdete. Neked kellettek ágyúk és repülő bombák? Ez csak egy előrevágtató vonat, s te siratod az elszaladt kilométereket.

Egész testét elöntötte a dac. Hát igen, jöjjön a próba. Lássuk, lássuk, kiáltotta és belekurjantott az éjtszakába, amelynek Magyarország felől halványsárga szárnyakkal eredt utána a sebes szürkület. Gyönyörű vidékre eszmélt. A deres fenyvesekből vakmerő kilátású teraszokra szaladt a vonat. A bezárt katlanok rozsdával összefogott erdei fölé valószínűtlen hegyek ormosodtak, éles barna erezetük domborműszerűen hatott. Egy örökkévalóság szorult össze néhány négyzetkilométernyi helyen. De mikorra a végtelennek ezen a kürtőjén, mint ellobbant szalmafüst, fölszaladt a lélek, a vonat megbiccent, s az átlátszóvá vált fenyvesekből új világ bukott ki.

A laibachi állomáson Zoltán vízért futott, de lövést hall, visszarohan, s nagy csomó katonát lát a vonat végében, a csoport közepén Hubert főhadnagy, akire Szirmai azt mondta: ezen én is megjavítanám a pofozás világrekordját. A csoport hirtelen szétnyílt, az állomásról két szanitéc jött ki hordággyal, lomha testet dobtak a hevederre, s morogva vitték befelé. Zoltán a halott rémületbe meredt arcára nézett, két elálló fül, s a fölfordult szem alatt lencsényi szeplők: ugyanaz, akinek Szirmai a kocsmában a csomagot adta. – A röpirat miatt! suttogta az egyik behúzott nyakú magyar a másiknak, de hogy Zoltán is fölugrott, elhallgattak, a pipájukat gyömiszölték tüntető figyelemmel.

Valaki besúgta Hubertnek, hogy bujtogató írásokat terjesztenek a legénység közt, sőt egy példányt is odacsent a parancsnok kezébe. Mit csinál ilyenkor egy Hubert főhadnagy? Fülön csípi a forradalmár susztert és bumsz, már viszik is a szanitécek az árokba. Zoltán Szirmai arcát nézte. Ott állt a vagon előtt, s szemei még mélyebbre húzódtak egészségtelenül pufók arcába, egész apró kis látó csápok voltak a kovász-puffadt, sárga hús mélyében. Meg se látta Zoltánt, csak állt, s kicsiny iparkodott lenni. Néhány lépéssel odébb Hubert főhadnagy handabandázott. – Azok a papírok nem az égből szálltak le. Ott nem foglalkoznak ilyen disznósággal, s Szirmaira nézett. Jelentést teszek az esetről. Szegény Hubert, mennyi katonás strammság volt benne az egyetemes hősiesség negyedik esztendejében!

A katonák hallgatása súlyos volt, mint az aludt vér, amely a laibachi állomás peronjára tapadt. A komor, zöld és barna völgyek elmaradtak, s a karsztos lanka Adriaország aranykék sugárzásában úszott. Az október vége itt millió sugárban bugyborékoló fényes szökőkút volt, s a közeledő tenger úgy vetült föl az égre, izzott föl a kőben, mint az élet értelme a megvilágosodott lélekben. Itt-ott a háború nyomai: frissen tákolt barakkok, az áttörés óta értelmüket vesztett utak s a második vonal esőverte drótsövényei, amelyek csak arra voltak jók, hogy métermázsaszám teremjék a rozsdát, mintha a gyérülő lombos fákkal akartak volna versenyezni. A magas tetejű német házak lelaposodtak, emeletes tanyák tűntek fel itt is, ott is, szögletes, nagy ablakaik elfogulatlan bámultak bele a világba, s a kősövényekkel megkötött földeken asszony karcsúságok nyúltak föl és görnyedtek vissza.

Milyen ujjongva rohant volna Zoltán máskor, más körülmények közt ezen a tengerre nyilalló vidéken át. Most nagyokat szítt a tar köveken utolszor felforrósodott levegőből, s mindenáron ott akart már lenni: jöjjön, aminek jönni kell. Mögötte a nyomorult suszter égő vére, mint üldöző tűzvész hajtotta az a néhány vércsepp. Már mögötte is volt valami, ami elől menekülnie kellett, s előtte a rohanó, levágott fedelű város: a tengerzöld Trieszt, azontúl új, naposabb vidékek s azontúl a próba. Csak túlesett volna már a tűzkeresztségen.

A trieszti állomáson három-négy órát rostokoltak. Másodszor is el kellett robogniok a tenger tükrében nárciszkodó Miramár fölött. Olyan vidékre értek, ahol az egymás hegyén-hátán heverő drótsövény, mint elburjánzott kaktuszfaj verte föl a földet, s az elkopárodott talaj gránátnyitotta pórusainak a szélén megállt a fű, s a szeleket hívta segítségül: ugyan takarjuk be ezeket a meddő lyukakat. A Monfalcone s Doberdo közti csatatér helyén jártak. A faluk itt már belenyugodtak, hogy romok maradjanak: a házak egy-két szál léccel és zsúp-toldással oldották meg legszükségesebb hiányaikat, a földeket azonban új szántással zsarolta a maradék emberi kar, s a barázdák emberi üzeneteket írtak a földóriás hátára: adj magot, hagyd fölépíteni házainkat.

A Tagliamentónál vették észre, hogy Szirmai lemaradt. A trieszti állomáson mutatta magát utolszor: ott még feltűnően beszédbe ereszkedett mindenkivel, csakhogy mutassa, mennyire ott van, s azóta hűlt helye. Hubert káromkodott és telefonált, megesküdött, hogy ő csempészte a vonatra a papírokat, s Zoltánt is görbe szemmel kezdte nézni. Nem volt-e Zoltán a Szirmai barátja? A tisztek súgtak-búgtak, s Imre ugyancsak a sarkára állhatott, mert Zoltánnak nem történt bántódása, még csak ki sem faggatták, lógathatta a lábát, ahogy jólesett. Ó, ha beletarthatta volna a karját a lángba, mint Mucius Scaevola: megmutatni ennek a Hubertnek, hogy ő nem fél, ő mindenre kész, van olyan férfi, mint akárki.

Estefelé kirakták őket s rögtön neki. Egy honvédzászlóalj mögött eredtek észak felé. Tip-tap, mondta a nyolcszáz bakancs, csak olykor csúszott ki egyik a ritmusból, mert a nehéz ágyúk keréknyomából a meleg napok sem szikkaszthatták föl a sarat. Egy keresztúton tüzérek iramodtak nekik, odébb egy kökörcsinnel fölvert parlagra kellett kikecmeregniök, hogy az egymásba torlott trénkocsikat kikerülhessék. A hold hiú megindulással mosolygott, látszott rajta, hogy a tenger végtelen tükrét tartja az arca elé. Mit törődött a háborúra idomított ember-rovarokkal?

A föld gyomra megkorgott. Ágyúzás, mondták a bakák, s a tip-tap még kínosabban ütemes lett, jólesett legalább ebben összefogni. A magasban tompa berregés hallott, s egy fényszóró belevetette karját az égbe, mint kiszúrt szemű ciklopsz, aki vaktában kapkod a légy után. Szabados Imre föl-lelógott a szakasza mellett. – Megvagy még, Zolikám? No látod, semmi az egész, pedig csak öt kilométerre vagyunk a harcvonaltól. S hátramaradt egy másik legényéhez, aki panaszkodott, hogy lázas s a feje fáj. – Semmi az egész, mondta Imre, csak lépj ki, majd kiizzadod.

Itt is, ott is elköhintette magát valaki. Zoltán úgy érezte, hogy a szeme süti a levegőt, s az arcának bűnösen jólesett az Alpokból kiserkenő szellő. Szinte örült ennek a betegségnek. Befelé terelte a figyelmét, nem hallotta a háború vészjeleit, önmagán kellett erőt vennie.

Így gyalogoltak reggelig. Egy aránylag eléggé épen maradt falu alatt tanyáztak le. A faluban egy tartalék-dandár táborozott, autók tülköltek, szlovén parasztok szidták a lovaikat, s egy megfeneklett ágyú fölött reménytelen tüzérek tanakodtak. – Tízig frei, mondta Hubert, s a katonák nekiindultak a falunak, hogy valamit harácsoljanak, mert Trieszt óta semmit sem ettek. – Gyere, Zolikám te is, mondta Imre, harcolni nem lehet éhes hassal, s Zoltán nem tehetett mást, ment.

Ott lézengtek a megkormosodott utcákon, s nem találtak semmit, hacsak somogyi káromkodással nem akartak jóllakni, mert az egyik zászlóalj a negyvennégyesekből került ki. Egyszerre csak Zoltán elé toppan valaki. – Boda Zoltán? Fölvetette a szemét. Nyurga, kamaszforma zászlós állt előtte. Nagy a tenyere, nagy a lába, az arca meg mint a duplán töltött hurka, nem kövér, mégis majd kicsattan. Zoltánnak ismerős ez a duplán töltött piros és mégis szőrtelen bőr. Csak nem az apró Matyi ment ki ennyire agyformájából? De csakugyan ő az, Matyi, egy jó eső pozsdította fel, mint az elmaradt kukoricát. Csak a szűkre szabott bőréről meg a csíkszeme járásából lehetett fölismerni. Bizony ő már egy hónapja itt kinn van, szerencsére nem sok puskaport szagolt, nyugodt volt a frontszakasz. S mint akinek közös érdekű újsága támad: Szegény Zádor tanár urat is kikészítették. – Zádort? csodálkozott Zoltán. – Öt év távolából, régi szelídségével emelkedett fel Zádor nyájas paparca. Egész frissen, mintha csak egy órával ezelőtt látta volna. Zádor katona? Úgy hangzott ez, mintha a Hold is csukaszürkébe bújt volna. – Bizony egy éve kinn van. S most az utolján járt pórul. Tüdőlövés. – Az utolján? – Hát nem tudod? Tisza bejelentette, hogy elvesztettük a háborút. Zoltán nem hitte, harctéri pletyka, s Matyi sem volt biztos a dolgában. – Igaz, ha látni akarod szegényt, itt fekszik a kötözőn.

Bekanyarodtak a templomudvarra. Az iskolát alakították át kötözőhellyé. Félsötét terembe léptek, a két fal mellett nyolc-tíz szalmazsák, sehol egy orvos, ápolónő, a kszeroform-bűz állt helyt az egészségügyi személyzetért. – Azt tudod, hogy az öreg még csak káplár sem lett. Elzárkózott minden csillag elől. A társai azonban imádták. Itt van! A zsák feltűnően egy darab volt, nem különült szét fekhelyre s feküvőre. – Mi ez? hajolt közelebb Matyi, mert nem hallotta a lélegzésit. Az előbb még hörgött. Még mosolygott is. Megfogta a kezét. – Tanár úr.

A kéz visszaesett. Matyi kicsapta a betett ablakot. Nagy rocskányi reggel zúdult a kivérzett arcra, amely még teljesebb volt s még inkább a Zádor tanár úr arca, mint valaha. – Mi az, sveszter? fordult a siető ápolónőhöz, s a halottra mutatott.

A halálba belefásult, elnyűtt asszony az ágyhoz lépett, megfogta a hűlő kezet, összekulcsolta, a szemét is lefogta, többet igazán nem tehetett. A két fiú levette a katonasipkát, s meggyökerezve nézték a tanár urat. Veres Matyi arcán úgy reszketett a könny, mint paradicsomon a harmat. Zoltánt jeges fájdalommal rohanta meg a Gerenyás. Évek óta nem gondolt Sonkra, s most a füle, szeme bőre egyszerre teli lett vele. Szóról szóra el tudta volna mondani, hol mit mondott Zádor, különösen élesen látta utolsó, szemérmes közeledését ott a sonki falu szélén. Nem jössz a Gerenyásra? – Nem, tanulnom kell. Szegény Zádor, milyen igazságtalan volt hozzá, s most már nem mondhatja meg neki, hogy igen, tanár úr, akkor a szertárban is igaza volt. A maga negyven éves gyermekhomloka mögött a tiszták bölcsessége lakott. Tanár úr volt az egyetlen ember, akiért érdemes volt embernek lenni.

A dandár és ők is fölszedelőzködtek. Egyre föllebb tolták őket észak felé, ahol a front a Piavetól az Alpok felé kanyarodik. Ott egy egész gyalogezred dezertált, azt a rést kellett minél előbb betömni, ha ugyan érdemes még. A katonák itt is, ott is összesutyordultak, hírek futottak végig a kilométeres hadoszlopon. Az emberek gyanakodva füleltek bele a világba: hát csakugyan lehetséges? Bal kéz felől azonban egyre erősödött az ágyúdörgés, olasz gépek keringtek a menetelő katonák fölött, egy-egy srapnel sivított a gépek közé, s messze keleten, mint égő angyal bukott le egy telibe talált. A katonák oldalt és föl-fölsandítottak, némelyiknek feltörte a lábát a bakancs, és sántított, úgyhogy a tam-tamot a rossz út és a fáradtság csisz-csoszba húzta. Zoltán szárazakat köhögött, a háta szúrt, s mint hideg-meleg rohamok váltakoztak benne a jeges félelem s az elvakult tűzberohanás. S mindennek a mélyén Zádor tanár úr elsimult arca reszketett.

Csak Imre jókedvén nem lehetett kifogni. Föl kell hangolni a gyerekeket, gondolta, s iparkodott vicceket mondani. Az alkony beharapta az Alpok fehér csúcsait. Egy erdő szélén kullogtak tova, az erdőben néhány kései ciklámen virított. – Ne menjek bokréta nélkül a digók elé, mondta, s vidáman tépegette az egyre feketedő virágot. Így la, s fejébe nyomta a felvirágzott sapkát. – Vagyok olyan legény, mint az Imánuel, szellemeskedte tökmag voltát figurázó iróniával, s nagyot botlott. – Hát ez mi az ördög? mondta. Öregapám itt ásta el a kincsét?

Lehajolt. Zoltán s a szélen menetelő bakák csak azt láthatták, hogy valami buzogányforma van a markában. Szegény Imre nem volt eleveneszű gyerek, nehezen ismerte föl, mi az a hosszú, s amikorra fölismerte s azt a zsinórt is a végén, nem tudta, mit kezdjen vele. Egy, kettő, húszig visszadobhatod, tanulta a tiszti iskolában, de Imre most messze volt a tiszti iskolától. Egy, kettő, húsz, huszonegy, addig bámulta a megmarkolt halált, hogy egyszerre az egész Imre egy piros tűz-gejzírré vált. Ciklámen, sipka, jókedv, barátság ezerfelé repült, még ordítani is Zoltán szomszédja ordított helyette, annak a térdit ütötte szét egy szilánk.

Ezt a legényt valahogy elkötözték, s egy másikkal hátra hagyták, de Imrével nem volt mit kezdeni, még csak a temetéséről sem kellett gondoskodni. Hubert átkozódott, mit kezdjen ő a bakákkal, ha a tisztek ilyen vigyázatlanok. Előre, előre. Balra tőlük egyre közelebb dörgött az ágyú, s már sajátságos kattogás is vegyült belé, mintha apró cséplők szórták volna ki acélmagvukat. S egyszer egész váratlanul, valahol jobbra tőlük puskaropogás tört a koncertbe.

– Gyalázat, ordította Zoltán, Csanádit akartam kimenteni a tűzből, s úgy bámultak rám, mint gyújtogatóra. Zádor tanár úr szóljon értem. Én hős vagyok. Eljöttem a Zölddisznó barlangjába, megdöglöm a félelemtől, de megmutatom nektek. Hol az a láng, hadd mártom belé a karomat.

Zoltán szomszédjainak nem volt idejük az elájuló fiúra figyelni. Balról és jobbról megmozdult az erdő. A nagy összeomlást prédarajtaütésre kihasználó olasz csapatok megindultak, hogy elcsípjék, ami elcsíphető.

Zoltán egyenletes zöttyenéseket érzett. Vízszintesen feküdt, s körülötte lábak és derekak mozogtak, egy üstökös kóválygott az égen, előre-hátrajáratta borzasztó uszályát, s a rekedt autótülkölés megint kitépte belőle az öntudatot. Kemény deszkán feküdt, a feje fölött is deszka s körül sötétség: a koporsóban fekszik így az ember. De az autó most stakkatót töfögött, s Zoltán érezte, hogy halad – Csanádi rágalmazó, gondolta, és belenyugodott a repülő koporsóba. Amikor újra fölocsúdott, hosszú termet látott, a terem átellenes végén lámpa égett, alatta fehér főkötő. A főkötő és közte fekvő emberek. S hirtelen úgy érezte, hogy ő Zádor tanár úr. Mindjárt meg fogok halni, döbbent belé egy elhelyezkedni nem tudó emlék – Sveszter, fogja be a nyílást. Sveszter, elvérzek.

Az asszony fölemelkedett, visszanyomta őt, s szavakat mondott, amiket nem értett. – Resti, hallotta ki a hadarásból, s hideg volt a melle körül, egy kanál reszketett a szája felé, undorító keserűség terjedt szét benne, s visszazsibbadt a párnájára. Láthatatlan súlyok vonták béna mélységek felé. Ismerte ezt az érzést, édes nappali álmaiba zuhant így az elérzékiesedő Hindenburg-álmok korában.

De épp ez a bágyadt jó érzés döbbentette meg. A hajdani tiltakozás letorkolta a zsibbadtságát. A szuverenitásában sértett akarat fölnyilallt. A halál örvényére eszmélt. Az erő, amely gyerekkora óta élete minden pillanatában halálos elszántságba tudta merevíteni, a betegség alól is felütötte a fejét. Nem szabad meghalnod, gondolta, s ez olyan volt, mint nem szabad a Jóska bűnébe esned. Elmulasztott kötelességre hivatkozott ez a parancs. Nem az izmait, az egész szervezetét, szinte a sejtjei életét feszítette meg. Ott feküdt mozdulatlanul, nyitott szemmel, önmaga fölött virrasztón, mint az Önmegóvás leleplezései után. Most egy nagyobb álmot gyűrt le önmagában.

Odakinn világosodott. Az ágya fölött csengőn és betapaszthatatlanul eredt meg a vidám olasz beszéd. Zoltánból melegen bugyborékolt föl a megkönnyebbülés. Túl volt halál és félelem krízisén, még látta az ágya előtt álló kis katonaorvost, s már aludt a hajótörésből menekültek hosszú, mindent behavazó álmával.

Zoltánt a betegség eszméletlenül sodorta át a háborún. Akkor ütötte föl fejét a spanyol járvány, s Zoltán erőltetett önuralma, félelmével együtt, az elhatalmasodó lázat is visszanyomta, míg a tűzoszloppá vált Imre s a kétfelől fölkattanó puskaropogás el nem szabadította benne a szervezet Spartacus-lázadását.

Az osztrák hadvezetőség ezekben az órákban tette meg fegyverszünet-ajánlatát, a front elernyedt, bomladozott; az olaszok itt is, ott is besétáltak a frontba, le-lekaptak egy fedetlen dandárt s elhagyott üteget. Ebben az éjszakában marsolt egy huszonnégy órás, de már esztendőkkel elévült parancs szerint Zoltán hadoszlopa; állások felé, amelyeket rég megkerültek, úton, amely az ellenség markába vitt. Szegény Hubert főhadnagy, nem sokra ment a strammságával, de az előttük haladó zászlóalj őrnagya sem. Rajvonalba sem fejlődhettek, s már eldobták puskájukat, s szám lettek Diaz jelentésében.

Zoltánt a zsákmányolt ágyúkat elvontató olasz tüzérek találták meg. Volt bennük annyi emberség, hogy nem hajtattak át az úttestre vetett sötét tömegen, amely föléhajolva pihegő gyermekmellnek bizonyult. Zöty-zöty, mondta a szanitéc-hordágy, s Zoltán megindult a hajdani olasz vonalak mögé. Előtte, utána lecsípett, kókadt fejű magyarok bandukoltak Olaszországba; szemben velük evvivázó, komázó olaszok özönlöttek, hogy csókkal vegyék vissza, amit karddal elvesztettek. Zoltán semmiről sem tudott. A szanitécek megálltak vele, a szembejövőket faggatták, s fölujjongtak. Örömük lökései Zoltánt is meg-megrázták, de minden lökés kevés volt hozzá, hogy láz és elgyötörtség Hamupipőke-koporsójából fölriassza. A kötözőhelyen keresték rajta a sebet, de nem volt, csak a sztetoszkóp alatt pattogzott föl a tüdőgyulladás finom sercegése.

Nagy fehér autóba tették, s estére a mestrei kórházban feküdt. Itt új orvos kopogtatta végig, s hallgatta meg. Vízszintes vonalat írt a kezével, kétszázas pulzus, mindkét oldal lobos, gyenge legény. Kaput. De a gyenge legényekben olykor váratlan tartalékok lappanganak. Ha valaki nem akar meghalni, az nagy érv a halál előtt, s Zoltán akarata nem volt mindennapi. A déli vizitnél az orvos meglepetve nézte az ágya fölé írt lázszámot: 37,8, s újra lemérette a beteget, de a higany most már addig sem kapaszkodott. Egy pillanatig bosszankodott, hogy ez a fogoly az ő elhatározása ellenére is életben maradt, de ömlött a beteg, neki tenger dolga volt, vállat vont, s továbbment. Olyan fiatal orvos volt még, nem is orvos, csak medikus, jólesett neki, ha az ápolónő látta a tudományát.

Az ápolónő azonban csak azt láthatta, amit a 23-as ágy mutatott, s azon egy visszahalványodó bőrű, verejtékes gyermek tűrte a bágyadt homlokába eső fekete fürtöket s az utolsó őszi legyek kellemetlenkedését. Az ápolónő nem sokat tudott a 23-as ágy utasáról, de tudta, hogy a halál csöndes tengeréről siklott vissza, bántotta a szemét a lelógó haj, s visszasimította.

Zoltán ebben a homlokára csúszó kézben érzékelte idegei édes felszabadultságát. Nem szólt, csak fölvetette a szemét. Semmi tartózkodás, semmi hátsó gondolat, csak a megüresedett lélek elfogulatlan várakozása. A beteg gyerek csendes bizalma volt ez, s az ápolónő túl fajtán, nyelven és háborús káoszon, anyaian hajolt e szó nélküli ragaszkodás fölé. Akármivé vált a háborús csókéhség örvényében, maradt benne valami, amit a 23-as ágy előtt salaktalan anyaságként tudott csillogtatni. Egy-egy perc volt ez a nap óráiból, de az íze ott motoszkált az egész nap alján, derültebben mozgott, s a lótásban megereszkedett talpai sem sajogtak úgy estére, mint elébb.

Zoltán semmit sem vett észre abból a modorváltásból, amely a szomszéd ágy kiállhatatlanul horkoló szicíliaijánál kezdődött s a gyógyszerasztalnál a sedre csípők új mozgósításával ért véget. Neki a nővér egy fehér ruhában járó mentőhatalom volt, maga a gyógyulás vagy inkább a megkönnyebbedés. Az élete beszűkült: feküdt, s élvezte a párna tapintatát, hallgatta a nyakában dobogó eret, nézte a szemközti ágy lábfejét, s nem volt kíváncsi rá, hogy mi van a lábfej mögött. Még a szomszéd szicíliait sem látta soha, pedig csak félre kellett volna tekernie a fejét, de azt sem érte meg neki, pedig egész nap nyögött és káromkodott, úgy hogy az ápolónő oda is szólt: – Non bestemmiare.

Zoltánt azonban nem érdekelte a káromkodó. Minek, mikor szemben vele, egy zöld lámpaernyő lógott. A zöld üvegen nappal a napfény dereng át, éjjel a virrasztó körte s este az ápolónő is megjelent az ernyő alatt, föl-le húzogatta az ernyőt, s Zoltánt nézte. – Non disturbavi? kérdezte, Zoltán visszanézte, és mosolygott, de az arcizmai nem mentek utána a mosolynak, s így még mosolygóbb volt az a mosoly, mint nyugodt arc mögött földerengő szelíd ráhagyás: ahogy gondolod, te tudod jobban.

S az ápolónő odament az ágyhoz, hogy még egyszer a melle köré csavarja a borogatást, s minél közelebb ért hozzá, annál sűrűbb lett körülötte a béke, s amikor a fehér bóbita enyhe ívben fölébe hajolt, behunyta a szemét, s ismeretlen vizek hullámzásának engedte oda a testét. Nem volt még ilyen boldog! A hódosi iskolában sem, amikor a tanító kisasszonyt kísérte ilyen alázatosan. Abba a kísérgetésbe makacs menekedés vegyült, tiltakozás a világ nem tanító kisasszony része iránt. Itt azonban nem volt világ, az egész világ az ápolónő volt; tejes csésze, simogató kéz, borogatás belőle nyúlt ki, s Zoltántól senki sem vette rossz néven, hogy feküdt.

Az első érzés, amely ezt a boldogságot megzavarta, a kincsükön alvók szorongása volt. Valaki azt mondta benne, hogy de jó így, s ő már körül is kerítette ezt a de jót, makacsul kirekesztett minden benyomást, amit nem a lámpaernyő s nem a lámpaernyő alól fölbukkant főkötő sugárzott felé. De éppen, mert kirekesztette őket, már foglalkozott velük. Lassan belé kellett hatolnia jellegükbe, a világ visszaáramlott az emberbe, s az „én” fájdalmas rugója, alig észrevehetően megint húzódni kezdett.

Jobbra tőle furcsa patt-patt hangzott, s a lapok csattogása fölött kacagás, vitatkozás, majd csönd s elölről a beszéd. Kártya, állapította meg Zoltán, s hallgatta a lapok járását. Két fiatal, állapította meg kacagásukról, aztán a szavaikba próbált behatolni, de nem ment. Nem magyarok, tért vissza belé a felismerés egy félnap múlva. Olaszok, s most már az ápolónő szavairól is észrevette, hogy nem érti őket. Addig csak intéseknek vette őket, jel voltukban beszéltek, mint az ujj érintése, a szem sugara vagy a nyak meggörbülése. Most azonban fölvillant mögöttük a közlési szándék, s ez nyugtalanította. Ki akarta találni, melyik mit jelent, okosan viselkedni, hogy meg ne sértse. Ez az új követelmény fárasztotta, de már nem adhatta föl. S lassan a szicíliai is bosszantani kezdte. Balra tekerte a fejét, látta a gyengén mosott ágyneműből is kiütköző borostás barna fejet, melyben hülyén és bénán forgott a nyelv, s a nyelv mögül minduntalan kilöttyent a nyál. Az ápolónő keservesen vesződött a lomha testtel, amíg rácsavarta a borogatást. Zoltánt ez undorította; előzékeny akart lenni, s mikor rákerült a sor, fölült, úgyhogy az ápolónő szólt rá: – Tranquillo!

Ezt a latin segélyével valahogy megértette, visszabocsátkozott az ápolónő karjaiba, de ugyanakkor nevetségesnek találta, hogy egy ápolónő így dajkálja, s a bordái közti völgyekért is röstelkedett. Mintha sokkal véznább lett volna a melle, mint amilyen valóban volt! Az ápolónő is kiszínesedett a főkötő alól. Erős sasorra volt, s a festékes szája fölött apró bajuszka ült. Messziről egy árnyéknyi volt ez a bajusz, de amikor fölébe hajolt, szálanként számolhatta meg, az arca pórusai is megnőttek, mintha lencsén nézte volna. S már feszélyezte a feladott ágytál s a homlokára tévedt ujjak. Ki volt szolgáltatva egy nőnek, aki már előtte is meghimbálta a csípőjét.

Az orvos egyik nap egyenruhában, kisétálásra készen tartott vizitet, s dobsapkája is a fején volt. Zoltán kínos világossággal látta, hogy ez olasz sapka s az egyenruha olasz egyenruha. Ha akarta, előbb is tudhatta, hogy olasz fogoly; tudta is, a helyzete ott derengett benne, de nem volt szüksége rá, hogy tudja, nem tartozott rá, neki az elveszett kalóriáit kellett visszaszereznie. Most azonban megsajdult benne, hogy fogoly, s szeretett volna túllátni a szón: belehelyezni valahogy a világba. Már nem volt közömbös neki, hogy mi van a falakon túl. El kellett fogadnia, hogy ez az ágy nem az örökkévalóság bárkája, s ha bárka: holnap elsüllyedhet alóla, s neki úszva, egy deszkaszálon kell továbbvergődnie.

S a fogoly szó mögött fölpiroslott a háború. Megkönnyebbedett, hogy itt van. Az aknák, amelyek nem robbantak föl körülötte, az ágyúk, amelyeket csak messziről hallott s a repülők, amelyek nem szálltak fölé: egy pillanatra mint valóban átélt s nemcsak rettegett borzalmak rémlettek föl benne, s még nem gyógyult meg annyira, hogy szabadulása örömét lefarizeuskodja. Egymás után elevenedtek föl Hubert főhadnagy, a behúzott nyakkal gubbasztó Szirmai, s legvégül Imre fölrobbant vidámsága. Folytatódik mindez, vagy megszűnt, mint az ő gyötrelmei? Már kíváncsi volt a világra.

A jobbra kártyázó fiúkat is megismerte. Ott verték a blattot, csíkos fegyencruhában. Az egyik harminc év körüli zömök, izmosság és szétlöttyedés határán álló barna ember. A másik fonnyadt bőrű, szőke, szép fiú, az az arrogáns fajta, amilyet csak a csizmás félsziget terem. Ez az olasz-jassz észrevette Zoltán felé fordult figyelmét, s megszólította: – Austriaco? Még csak az kellett volna, hogy osztrák legyen. – Hungária, mondta csendesen, s ez volt az első szó, amit kiejtett.

A két olasz összenézett. – Á, ungherese, magyarázta a hájaskás. De a szőke kegyetlenkedni akart. – Ungheresi rubare, uccidere, s a kezével mutatta a magyar katonáknak tulajdonított ténykedéseket, s élénk arcjátékkal adta Zoltán tudtára borzadását. Zoltán elraktározta a szavakat, összepárosította őket a kézmozdulatokkal, s megértette, hogy itt ezek a fogalmak forrtak össze a magyarsággal, holott ő azt hitte idáig, hogy az idegenek is elismerik a magyar lovagiasságot. A jobb szívű olasz intett, s azt mondta: – Lascia! De a másiknak még a bögyében volt valami.

– Victoria, mondta és magára mutatott. Ungheresi… s itt a megfenekelés mozdulatait utánozta, majd az ágyra térdelt, s összekulcsolt kezekkel mutatta, hogy könyörögtek a magyarok kegyelemért.

Ez a hájaskásnak is tetszett; eredeti fickó a barátja, s úgy kacagott, hogy a gyomrába lehetett látni. Zoltán a szicíliai felé fordult, s haragudott a helyére, hogy hol ezt a nyálát csorgató bűzös tömeget, hol ezt a pimaszt kell néznie.

Már borogatást se kapott, csak valami köptetőt, annak a keserűségével lépett hozzá az ápolónő. Ezen a délután másfél órára eltűnt az asszonyka, s most jókedvű volt és piros, s a szemét is kiemelte az aláírt fekete karika. Zoltán kezdett erőre kapni, s az ő főkötője már nem konyult kedvesnővéresre, ha fölébe hajolt, sőt egész közelről mondta neki, amit akart, az arcát is megveregette, s a szeme versenyt villogott a fogaival.

Vágykeltően suhogott el a szoba homályos távolába, s a vállai mint pompás, régifajta fregattvitorlák ingadoztak, s a cipője sarka az ember pulzusában visszhangozta a kopogását. A szőke olasz fölült, s azt kiáltotta: – Rosina, Rosina, subito, soccorso, s a képe piros lett a nagy izgalomtól. S amikor a lány visszajött, arcátlan szavakat súgott a főkötő alá. A lány feléje ütött, s tettetett durcássággal állt tovább, de telt a bögye, hogy megint megkívánta valaki, s a válla még nagyobbakat mártódott jobbra-balra, s meztelen nyaka, mint külön csúcs-vitorla duzzadt a fehér köpönyeg fölött. Zoltán elzárkózott a Gondosságnak ez elől a lealacsonyodott angyala elől, s hallgatag-sértődötten fogadta másnapi kedveskedését.

Már nemcsak tejet és kását kapott, de húst és pürét is. Rosina segíteni akart a felszeletelésnél. Zoltán eltolta, s a latin emlékezetéből ezt a szimpla szót kotorta elő, hogy ego. Ezt Rosina nem értette ugyan, de az eltolt kezét igen, s a macska egérfojtogató jókedve villant fel benne. Azon az örvön, hogy Zoltán elpöttyentett egy kis törött borsót, lefogta a kezét, s ő etette s Zoltán, ha akart, meggyőződhetett, hogy nem levegő van a köpenye vállbúbjában. A falat elakadt a torkán, soha nem érzett gyönyörűség szaladgált benne, de azért nem nyomta vissza ruganyos, kemény vállát; az erejével a zavara is visszatért, s megfogadta, hogy ezentúl okosabb lesz.

Másnap őrá is kórházi ruhát adtak. Ott csoszoghatott az ágya körül, s délben a barakk elé is kiállhatott. A szőke kártyás egy hatrét hajtott újságlepedőt böngészett és magyarázott. Sok Fiumével és Zárával spékelődött a beszéde, a hangja hol csillogott, hol elrekedt, aszerint, amint örült vagy méltatlankodott. Az egész társaság eleven volt, felszabadult, gondtalan. No, ezek csakugyan kiléptek a háború árnyékából. – In Ungheria rivoluzione, támadt Zoltánra a szőke, hogy megkeserítse.

Rivoluzione, ezt nem lehetett félreérteni. Az olasz nagyobb hitel kedvéért odanyomta Zoltán elé a Stampa számot. Ott volt a cím, alatta Budapest s a novemberi dátum s a cikkben elferdítve Károlyi és Jászi neve. Zoltán nem sokat konyított a politikához, de Szirmai propedeutikájából tudott annyit, hogy ha az a két név a mestrei kórházba is eljutott, akkor odahaza csakugyan forradalom van, s egyszerre ezer apró fájdalmon át érezte a lelkéből kiszakított Magyarországot. Elébb csak Szirmaira mert gondolni. Hazaért-e vagy ő kapta az utolsó golyót? Aztán a ládi főgimnáziumra, mit szól a klasszika-filológia tanára Károlyihoz. Csak a legvégén Hódosra, de itt meg is állt, mert mit változtathatott Hódoson a forradalom? Talán Kutasi, az inas-nagybirtokos került ebek harmincadjára, vagy a jegyzőből vágták ki a beléhordott nevendékcsirkét?

Amikor visszatért a terembe, a keskeny folyosón megint a szőkébe ütődött, aki az ápolónőt sanyargatta. Az kissé erőltetett gorombasággal fejlett ki a karjaiból, s Zoltán képébe nevetett. Mondott is valamit, amiből Zoltán csak azt értette, hogy piccino. Nem lehetett csúfolódás, mert az olasz perfid mosolya mögött összevicsorította tőle a fogát. Zoltán azonban félretolta az ápolónőt, besietett, de a fülébe még beleszakadt az olasz kárörvendő kacaja, nyilván a félretolt asszonyon röhögött.

Nem is volt ettől fogvást Zoltán számára egy jótét tekintete. Zoltán ügyeskedett, hogy kiengesztelje: mégis csak ő állt akkor az ágya fölött. Ajánlkozott, hogy hozza a gyógyszert, bemártja a törülközőt a borogatáshoz. De Rosina elrántotta a kezéből az alázatosan tartott pléhdobozt, s olyan szemszikrázással zavarta el a mosdótól, hogy Zoltán hebegve kotródott ki az udvarra.

Egész tavaszias napok jöttek, s az udvaron féktelen csoportokban ficánkoltak a gyógyultak, majd föllökték a hullahordó szanitéceket, akik örökös útban voltak valamelyik barakk s a halottaskamra közt. Már mindenki ismerte az alkotmányukat, s amikor üresen jöttek vissza, s a konyhák előtt megálltak, hogy két halotthordás közt a szolgáló derekak változatlan rugalmasságáról is meggyőződjenek: egy-egy bolondos fickó belefeküdt a fekete saroglyába, a szanitécek fölemelték és cipelték, csak pillanatok múlva vették észre, hogy hopp: ez visszafelé túl nehéz, akkor aló zsupsz, kifordították őket, amin megint el lehetett kacarászni egy félórát. A spanyol pedig vitte az embereket; aki megmaradt, boldogan lengedezett a háborútól föltisztult élet verőfényében.

Csak a szicíliai húzta egyre keservesebben azt a maradék kis levegőt, amit a Gondviselés kiporciózott neki. Mást két-három nap alatt vitt el a tüdőgyulladás, ez a mammut három hétig küzdött vele. Csomóról csomóra üszkösödött szét a tüdeje, iszonyú adagokat köhögött föl, s valószínűtlenül nagy mancsait imádságos-könyörgősen rakta a mellére. – Maria, Maria! mondta. Egész különös volt ez az imádságra összebékült két mancs a tüdejétől szabadulni iparkodó mell háborgása fölött.

Zoltánt az utolsó mestrei éjszakáján olyan zaj verte föl, mintha birkóztak volna a szomszéd ágyon. Valaki ráült a szicíliai mellére, s az hánykolódott, hogy ledobja. Zoltán felült, s az ápolónővért kiáltotta. De a sorella nem volt benn, ki tudja, hol járt, s a szőke ágya is üresen tátogatott. Zoltán még nagyobbakat ordított, az álmatlan betegek fölültek, az alvók morogva megfordultak, s az ápolónő is elősuhogott. A szicíliai még vadabbul rángatózott, de az ápolónő Zoltánhoz fordult. – Che vuoi? Zoltán csodálkozva mutatott a szicíliaira. Még a félhomályban is láthatta, hogy a leány nyaka pipacsos (talán pipacsos is volt már, amikor bejött), Zoltánra mordult, s valami cifra szólást kanyaríthatott, mert itt is, ott is felvihogott valaki. Apró, dühös vihogások kunkorodtak a levegőbe, aztán minden elcsendesedett, csak a beteg érdes, horkoló légvétele hallott, mind ritkább és kapkodóbb kortyokban itta a levegőt. Zoltán nem bírta, befogta a fülét, beásódott a párnájába, úgy aludt el. Arra ébredt, hogy a szanitécek, hórukk, a maguk fogatára gördítik a hatalmas húskoloncot…

Zoltánnak néhány nap múlva visszaadták a ruháját, a kórház irodájába kísérték, ahol már nyolc-tíz magyar ült a hátizsákján, s bánatosan pöködték a szót. – Szép karácsonyunk lesz, mondta az egyik. – Az. – Hát a te zsákod, testvér? fordult Zoltánhoz egy önkéntes őrvezető.

Zoltánnak akkor jutott eszébe, hogy ni, ő ebben az egy szál ruhában áll itt, még az ingét se cserélheti ki, ha szétfoszlik, mindene ott veszett a Piavénál. A másik belemosolygott a kárvallott képébe. – Sose búsulj, tavaszig eltart, ami rajtad van, s tavasszal csórén is eljárhatsz. Örülj, hogy a legalsó nadrágod le nem guvadt.

Ezen mindenki kacagott. – Finta, mutatkozott be a jókedvű fickó, s megrázta Zoltán kezét. Durványosan kifaragott legény volt, az orrán meg a keze bütykén rajtafeledtek egy kis fölös matériát. Vastag és befelé görbült hüvelykujja olyan volt, mint egy külön állat, annyi egyéniség volt benne. Folyt ebből a Fintából a humor, mint sivatagi tevéből a víz, csak az kellett, hogy a bolond világ oldalba döfje. Nagyot kacagott az apró emberkén, akit fölhúzott szuronnyal a kíséretükre adtak. – Nincs most moszkitó, bácsi, nem kell a fenekem vakarni, s megsimogatta a szuronyt.

De az olaszka a nekibúsult fajtából való volt; ripacs képén kétoldalt két mogorva árok; dühös elmordulással jelezte, hogy ő itt tekintély, s a bratyizgatásnak semmi helye. – Repedj szét, mint az elpottyantott dinnye, mondta neki Finta, míg a zsákját fölcsatolta. Aztán ne búsulj, szabok neked a magamé aljából, ha a kis üngöcskéd elszakad, ugratta megint Zoltánt.

Az állomáson a vonatba kötött bele. Pedig örülhetett, hogy fogoly létükre egy harmadikos kocsiba tuszkolták őket. De Dénesnek nem tetszett a kétfelől becsukható kalitka. – Neki ne dűljek az ajtótoknak, mert kinn vagyok s kidűtöttem egy eperfátokat. Odakinn szőlőindával girlandozott földek teregették csupaszságukat. – Szép lehet ez nyáron, mondta Dénes megvetőn, csak a lampion hiányzik róla. Lenn Páduát kiáltott a kalauz. – Antikám, siklasd ki ezt a féregszállítót, fohászkodott a széljósló decemberi alkonyatban vörösen felolvadó Bazilika-kupola felé.

Volt valami édeskésen nagyhullámú a siránkozásában, mintha nem is a maga panaszairól volna szó, hanem egy mesehős szíve jaját recitálná népies cifrázatokban. Egyszeriben fölfedezte a karácsonyán szontyolgó öreg magyart, aki úgy ült a falócán, mintha karón állna a feje. Amíg bolondozott, egy szava sem volt hozzá, sőt sértette, hogy nem cifrázza a jó brugó-röhögésével az ő tréfás hegedűszólóját, de most egyszerre csak az ő számára volt szíves; gomolyokban bukta rá a meghatottságát.

– Bizony, édes Ádám bácsi. A kis Jézus terpentint főzet az idei karácsonyfánkból. Szegény édesanyámnak a vízkeresztig nem szikkad a szeme. A bátyám Sabácnál kóstolta meg a szerb földet, s engem a békesség napján csíp el az olasz, s nem vagyok sehol. Mást érdemelt öregségére, aki fél falut hozott a világra. – Fél falut? kötődött közbe egy bruhahára kész legényecske. – Ha nem a kétharmadát. Mivel ő a bába.

– Ferrara, Bologna, hangzott át Dénes szaván a rikoltás, s künn föl-fölcsicsergett az utasok fecskenyelve. Az olasz elaludt, s félreesett fejére egyszeriben kiült a lélek, szegény elélt, kifacsart lelkecske volt. A szemhéja piros, az arca zsongátlan, a szája leleffedt, népi roué, amilyet csak Olaszországban látni. Dénes azonban az emlékezés búvárszivattyúján át Erdéllyel pumpálta teli a fülkét, tőle akár egy fenyvesben is rohanhatott a vonat, ő tisztán hallotta a fadöntés hangját, s a mókus leverte toboz roppant, némaság aláhúzta neszét.

Zoltán szorongva nézett magába: van-e benne valami abból a gyöngédségből, amellyel ez a székely gyerek citálgatja a szüleit s a szülőföldjét. Szereti-e ő egyáltalán az apját, anyját? Fontos volna-e neki, ha a temetőt elhordanák a helyéről, s a Vaskapu bozótosát feltöltenék? Nem. Undok, acélhideg, hóbortos fráter ő. Dénes cifra mélázgatásában volt ugyan valami, ami őt bántotta, de engedékenységében már el is ismerte, hogy ez az igazi szív, s az ilyen életeké az élet. Kárhoztatta magát, aki csak rajongani tudott, szeretni nem, s épp ezzel a túlzásával árulta el, hogy nem a szíve, csak az agya részes a szenvedélyeiben.

A betegsége óta furcsa változáson ment át. Megtört a jég, s csillanó tócsákban cuppant föl az érzékiség világtükröző vize. Az érzékszervei több gyönyörűséggel tapadtak a teremtésre, mint eddig. Elébb színtelen szolgái, néma máglyarakói voltak az örökös lobogásra kárhozott agynak, most külön is megéledtek. A kórterem függőlámpaernyőjén nekibuzdult szem beletorkoskodott a világ színeibe. A kiöntött vízen hanyatt eső fényt kiszakította összefüggéseiből, külön fénylő folt lett, amelyet gyönyörűség nézni. Az ápolónő hangján fölgerjedt füle értelmetlenül is gyönyörködött a játékos olasz szóban. Szagolgatta az orvosságos üvegét, cirógatta a friss ágyneműt, s örült ezeknek az „én” fájdalmától leszakadt érzékeléseknek, édes kibúvót sejtett meg itt, amin át egérutat nyer a sorsa elől. S míg Finta Dénes virágos sóhajtozását hallgatta, egyszerre világosan látta élete nagy hibáját. Nagyon is az agyvelejének élt, ahelyett, hogy az érzékein beömlő világot szerette volna. Persze, neki különös a Dénes modora. Csakhogy ennek a Dénesnek az anyja: egy hajában turkáló kéz, lumpolás után korholó szó s tréfás csókkal lefogott duzzogó száj. A vén, favágó apja furulyát fabrikáló kéz, kötekedés a diákifiúrral, fákat zuhintó értelem s erdei ember furfangossága. Ez a Dénes egy kicsit az anyja, egy kicsit az apja, egy kicsit az erdő. Mindenben szétgyökerezett, szálanként kellene elnyesni, aki ki akarná tépni a lelkét a világból. Ő azonban önmaga vergődésinek a pitypang-tolla, értelmetlen, gyökértelen.

S mint mindig, amikor boldogtalansága vélt rugóira tapintott, már látta is a menekedés útját. Nem ébredezett-e az érzékeiben egy különös elevenség? Nem itatódott át a szeme, füle édes, öncélú fogékonysággal? A világ dolgait gyöngéden súrló szeretet, a jelenségeket önmagukért becsülő figyelem az élet. Ebből a betegségből talán igazán gyógyultan ébredt, lelke önsanyargatás-kérgét vedlette le.

Kinn a pistojai alagutak le-lecsavarták a jegesen csillogó téli éjszaka roppant csillárjait, a vonat szava egyre inkább egyedül maradt az emberek szavai közt. Rim-ram, mondták a küllők, s a bánatos ádventű magyar oly állhatatosan nézte a kabátja alsó gombját, hogy egyszerre csak félreesett a feje. – Mi vagy te otthon, Dénes? kérdezte Zoltán hirtelen fejfölvetéssel.

Dénes fölriadt, kinézett az ablakon, meggyőződött róla, hol van, s egy fejrázással megint székely legénnyé durálta magát. – Hogy miből élek? Hol a levegőből, hol a jókedvemből. Különben egy kolozsvári lapnál nyűvöm a könyökem. – Újságíró? csodálkozott el Zoltán, s kissé lehűlt a tisztelete. Most vette csak észre, hogy tanult emberrel van dolga, s egyszeriben hamisat pendült a Dénes góbésága. Hanem azért ez az igazi út, mormolta magának, s jól megnézte a félreesett fejű Ádám bácsit, hogy önmagáért és szeretetből nézze. Érzékelni és szeretni fogom a világot. S nem vette észre, hogy ez megint csak agyelhatározás.

Firenzében lelket vertek az őrbe, nézzen utána, mi történik velük. Az őr titokzatos képet vágott s meg-megszólította a vasutasokat. Dénes nem győzte nógatni, hogy Róma? De az olasz fölemelte a mutatóujját, s jobbra-balra ingatta. – No, mondta, s azontúl semmit. – Szardíniába viszel, vén Merkurio, kötekedett Dénes. Olajos dobozba raksz, s eladsz halnak. Erdélyt puliszkának s a székelyt halnak, vén tolvaj. – Erdélyt? kérdezte Zoltán meghökkenve. – Erdélyt ám, komolyodott el Dénes, s egy papírlapot szedett elő, a fölparcellázott monarchia esett szét rajta darabjaira.

A köpenytelen vacogó katonák ott topogtak Dénes körül, bele-belepislantottak a papirosba, itt is egy darab, ott is egy darab, nem sokat értettek belőle, sehogy sem tudták a papíron át a földet látni. – De Szabadbattyánt csak meghagyják? tudakolta egy dunántúli bácsika. – Azt meg, de Nagyszalonta benne van a karéjukban.

Zoltán meghökkent. Nagyszalonta is? S a Damjanich-Hindenburg-álmokra gondolt. A valóság nagyobbat harapott a Monarchiából, mint az ő pesszimizmusa. – Hej, sóhajtott fel a dunántúli, s iparkodott együtt sóhajtani az úrfélékkel, de a hazának szóló sóhajtásuk alatt a tulajdon sorsocskájuk didergett tovább, s az ól málló kerítése, amit az asszony a frontra tudatott, fontosabbá vált az ország kerítésénél.

Egy livornói „omnibusz”-vonatba szálltak át. A fiesolei hegy ciprusai mögül nagy sárga ujjakat nyújtott a világra a hajnal. A katonák egymásnak borultak, hogy össze-összefoldozzák az álom állomásonként elszakadt filmjét. Hol az egyik, hol a másik kelt föl, s járult az ablakhoz, s bánatos sercintések repültek az egyre lanyhuló reggelbe. – Pisa, olvasta Ádám bácsi. Ennek jól kiállították a keresztlevelét. S megszólított egy vasutast, hogy csakugyan az-e. – Si, si, felelte az olasz.

A livornói állomáson kitört tüskéjű kaktuszok s néhány vedlett cédrusfa fogadta őket. Végigbandukoltak a városon, az olasz oldalvást, mintha csak véletlenül szegődött volna hozzájuk. A járókelők megálltak, s bár elunhatták a foglyokat, mindeniket külön is megcsodálták, a biciklisinasok leállították egy pillanatra a gépjüket, s a kosarat himbáló lányok szemét megmélyítette a messziről jöttnek kijáró bámulat. Végigbandukoltak egy via Umbertón, átgázoltak egy piazza Vittor Emanuelen, s kiértek egy viale Margheritára. Az Arsenál kapuja előtt két apró matróz posztolgatott, s a tenger fölötti égre miniumos hasú hajók árboc- és kötélszövevénye szőtt gigászi hálót. A megszakítatlan tenger, mint nagy kék, örökégő kályha, kifogyhatatlanul küldte a meleg fuvalmakat; megölhetetlen tavasz himbálózott a pineák zöld gombakalapján, s a parti sétány kavicsa is úgy nyikorgott a bakancs alatt, mintha teniszcipők volnának.

Zoltánban különös édes visszhangot vert ez a percek alatt ráköszöntött tavasz, amely úgy élt itt a tél partján, mint gyermeklány az öregapja sírja szélén. Ez az ő új hangulatához illő vidék. Ha itt el nem önti az emberi gyöngédség, hát soha. S különös megértéssel nézte a gyerekeket, akik gúnyos austriacit kiabáltak utánuk, mintha azzal legalábbis bohócot mondtak volna.

– Már aligha visznek Szardíniába, rikoltott föl Dénes, aki a tengeri úttól félt, amikor a kikötőből kiértek. – Ha csak tutajra nem raknak, mert ezen a sziklán ki nem köt hajó. Szardínia? támadt rá megint az olaszra. Az megemelte és megingatta az ujját. – No.

– Akkor hát szép tavaszunk lesz, testvér. Egy medencébe mártom a lábom a nizzai nagyhercegnőkkel. A Cook-iroda sem állít ki ennél jobb körutazási jegyeket. Ahun a drót. De sok elbliccelt hősi halál ácsorog mögötte. Szervusz, prizzsonieri. Neked is többet ért a bőröd egy facér golyónál.

A fogolytábor egy foltnyi sziklapart volt a tenger s a hármas drótsövény közt. Néhány barna pinea feledkezett a csupasz sziklán. A gyér gyepet úgy imádkozták oda a szelek a kőre, a kátránypapírral fedett barakkok is csak lógtak a föld komor tömegén, az ember várta, mikor nyalja le őket a sziklák lábainak neki-nekimorduló Tirrheni-tenger. Időlopó foglyok ácsorogtak, a csukaszürkéjüket mindenféle amatőr szabászremeklés tartotta egybe. Egyik egy fűrészállvány előtt kendőzte a semmittevést, mások a szabadtűzhelynél téblábtak, a fiatalok birkóztak, lajtosok nógatták öszvérüket. Amikor a kis csapat befordult a hántatlan farámában kifeszített drótkapun, minden munka megállt. – Kamerád? – Magyarok? hallatszott innét s onnét is, mert csak osztrákok és magyarok maradtak a táborban, a többi nációt visszaengedték már. Volt hely, amennyi kellett, a legénység egy része ott kinn dolgozott, alig két-háromszáz ember őgyelgett a megürült sziklaparton.

Zoltánékat az egyetlen kőépületbe vezették, ahol a parancsnok lakott. A parancsnok jólelkű tartalékos, az a kövérebb, túlontúl déli olasz. Beszélt valamit a pacéról meg a pacienzáról, s ráfogta a falra a kezét, így mutatta, hogy aki megszökik, lelövik. De ezt a mozdulatot maga is sokallta, mert rögtön utána egy „jól rátok ijesztettem” mosollyal szélnek bocsátotta őket.

A foglyok behurcolkodtak az egyik tisztább forma barakkba. Zoltán s Dénes egy négyágyas szobában húzódtak meg. A szobában egy félszeg, szeplős képű osztrák gyereket találtak, a Langenscheidt spanyol nyelvtana fölött hasalt, fölnézett, aztán megint a könyvbe ütötte a fejét, a szája makogva járt, mint aki tanul, aztán mégiscsak föltápászkodott, megmutatta a jövevények ágyát, s visszatemetkezett a leckéjébe. – Und der Vierte? tördelte Dénes. – Draussen, mutatta az osztrák. – No, ha az is ilyen kis ókulás pulykatojás, akkor elmehetünk ecetes ugorkába rézkrajcárnak.

S odaállt a polc elé, és sorba húzogatta a könyveket. Egy csomó szótár és nyelvtan, olasz, francia, angol, norvég, orosz. Mindenik szótár elejétől végig kijegyezve. Aláhúzás jelezte, melyik szót nem tudta még, a szó mellett kereszt, karika, sraffozott karika, pont: nyilván az előmenetel stációit jelezte. A kis osztrák félszemmel oda-oda sandított a polcra, s a könyveit forgató ormótlan gyerekre. – Gehört dir? – Das ist nur die Hälfte. Az egykettedrész, tette hozzá darálógépből kijött magyarsággal. De Dénesnek ez a bécsi sehogy sem tetszett. – Von Babel? kérdezte komolyan, és kiment a barakk elé.

Zoltán úgy tett, mintha az ágyát rendezgetné, aztán maga is kiszökött, egyedül akart a tengerrel maradni. Odatelepedett egy beugró sziklára, s nézte a végtelenbe emelkedő kék dombot, a láthatárra kanyargó gőzösfüstöt s azt a három-négy vitorlát, amely makacs pillangóként remegett a reszkető levegőben, s nekilátott, hogy rendezze az új filozófiácskáját, amely hetek óta ott mocorgott benne, de a sok sürgés-forgás közt nem ért rá megszületni.

Milyen gyönyörű ez a tenger, s hogy veleterjed a lelkem. Mennyi szép dolog van, amivel együtt élhetünk, pineák, szelek, vonuló sirályok. Milyen boldogság másodszor is fölfedezni a világot, ahogy pendelyes gyerekként fölfedeztük, de most már tudatosan, minden ízt külön ízlelve, minden színt külön megforgatva. Mennyi ember, s mindenik a meglepetések sűrűje. Nagyon is ellenségesen néztem őket, a magam fájdalma okozóit figyeltem bennük. De ez a fájdalom eltorzította az okot. A csekély tettek is roppant súllyal esnek arra, aki szenvedi őket: ez az ember tragédiája. Csanádi Gábor biztosan nem volt rossz fiú, sőt kiváló volt, de rám hajított egy kavicsot, s amikorra hozzám ért: kővé dagadt.

Igen, ez az emberi boldogtalanság oka. A lerázott porszemek főbe verő sziklákat fiadzanak. Az ember önmagában nem gonosz, csak viszonylataiban lesz azzá. Nem megható-e ez a bécsi fiú, ott hasal a szótárain, s szavakkal narkotizálja magát az élete ellen. Ádám bácsi biztosan odaadná egész Magyarországot Nagyszalontáért s egész Nagyszalontát az ő házacskájáért. Ez rossz hazafiság, de nem igazi Ádámbácsiság-e? Viszont Dénes nem lépne-e bele egy ártatlan román hasába is, csak azért, mert tele vannak az erei ifjúsággal és virágos szólamokkal. Szeretettel megszállt emberek, akiknek a nagy apaságuk, nagy ifjúságuk, nagy reménységük a púpjuk és ficamodásuk. Nem igazabb emberség-e ez, mint az ő szilaj meg nem alkuvása, minden gyengeségre megvetéssel visszaütő dacossága. Az volt a hiány, amit ő tartalomnak érzett; szeretetlenség a dacossága.

Ó, ha szétbocsáthatná szíve indáit az emberekbe, hogy az emberiség része lenne, s ne magányos elátkozott. De ő az eredet erős gyökereit is elszaggatta. Mi köti a szüleihez? Világosan látta a konyhát: tányérja előtt az apját, amint jobb könyöke az asztalon, villája az égnek, s türelmesen várja, amíg a piros ínyei közt szétnyomkodott falatot lenyelheti. Az anyja föl-fölugrik, s jobb híján a mosogató vizet igazgatja, nem mintha dolga volna a tűznél, de nem ülhet meg egy percnél tovább az ura előtt, úgy érzi, kötelességet mulasztott, ha időnként föl nem ugrik. Zoltán oly közvetlenül látta ezt a képet, mintha a szomszéd szikla barna foltjára írták volna. Még a takarékosan fölcsavart lámpa is ott derengett benne, pedig milyen más volt annak a világossága, mint a közeledő tengerparti alkony hirtelen díszletváltásai. S egyszerre, mint a tenger, földuzzadt vézna melle, a szeretet dagálya áradt a két öreg felé. Minden hibájukkal együtt a tehetetlen szülők voltak ők, az öregség siralmas elhagyottsága tette őket széppé s ölelnivalóvá. Kitárta a karját, hogy magához szorítsa őket. – A szeretet, a boldogság, kiáltotta, s mozognia kellett, hogy ez a megtalált boldogság szét ne vesse a szívét.

A nyugati ég napja, mint percek alatt kinyílt és elvirágzott pünkösdi rózsa a tengerre ejtette piros szirmait. A szirmok eleinte mereven úsztak az opálos vízen, aztán átjárta őket a tenger, karimáik bekunkorodtak a habok fodrába, a sötét piros szín szétolvadt, az ég s az ég árnyéka mindinkább összeforrt, mint ember, aki egy lesz a bánatával. Zoltán nagy boldogsága hirtelen elbágyadt. Lelke mélyéről sötét vérzés fakadt fel, szétvegyült benne, s elgyengítette. Hamis, hamis, mondta valaki benne, s egyszerre nem tudta, mit kezdjen megtalált szeretetével.

Vagy egy félórát ülhetett így, zsibbadtan és elveszett tekintettel, amikor közvetlen alatta megmoccant a szikla, ami kőnek látszott, egyenruhának bizonyult, s az egyenruhából ismerős hang kunkorodott elő. – Vacsoraidő, gyerünk.

Zoltánt meglepte ez a kaméleonszerű környezethez idomultság. Zavarodottan nézte az embert, akinek a lábszárvédőbe pólyált gyufalábai veszedelmes elevenen idézték a ládi főutcát. Egész tisztán hallotta egyik volt osztálytársa hangját: nézzétek, az ápluszbé komiszban. – Frölich tanár úr? – Igen, felelte síri nyugodtan a kis ember. Ez különben nem fontos. A vacsora sem fontos, de ha lekéssük, megbüntetnek, s a hatalom múlandó dölyfének ellenszegülni még kevésbé fontos. Egyenesen kicsinyes és méltatlan hozzánk.

– Tanár úr, nem emlékszik rám, a tanítványa voltam Ládon. Már tizennégy októberében be kellett vonulnia. – A tanítványaimra nem emlékszem. Mi értelme van varietásokkal és individuumokkal terhelni az agyat, amikor a génuszok is csak elhanyagolható varietások.

Zoltán csodálkozva hallgatta ezt a beszédet, amelynek megvolt az értelme, de mégsem az ép ész sínjein járt. Majdnem szó szerint csendült vissza benne a tanár úr első háborús előadása a számok és a háború viszonyáról. Hogy nekitüzesedett, a fiúk egymás lábát nyomkodták, s a hasukat bokszolták, hogy ki ne szakadjon a nevetés iszákja.

Frölich elnézett a tenger szikláin levő barakkok fölött. – Ez mind nem fontos, motyogta, s látszott, hogy a nem fontos makacs szójárása, melyben szellemi élete refrénje tér vissza. – Mi a fontos, tanár úr? kérdezte Zoltán kíváncsiság és megdöbbenés közt. – Fontosak az örök összefüggések, magyarázta minden pátosz nélkül a tanár, mintha csak a csonkakúp köbtartalmát magyarázná. – Nézze, öltötte hirtelen barátsággal Zoltán karjába a magáét, a világ egy háromfalú koporsó. A külső koporsó a világ egyéni esetei, a természet agyonmagasztalt változatossága, növények, ásványok, állatok, az ember. A második koporsó a változatosságot maga elé toló vegyivilág, az anyag színjátszása. A belső, üvegkoporsó: a fizika törvényei. Ezen már átsejlik a halott királylány, az örök összefüggések testetlen teste.

– S az örök összefüggések halottak? kérdezte önkéntelen tréfás éllel Zoltán. – Jól mondod, ember, halottak, tüzelt föl Frölich. Ez a nagyszerű, hogy halottak. Halottak, mint Isten és a matematika. Az élet a legnagyobb merénylet Isten ellen. – De mi szükség van egy halott Istenre? – Avanti, avanti, tuszkolta őket az őr, már így is utolsóul ért a csajkájuk a zupás kondérhoz.

Dénes elkeseredetten fogadta Zoltánt. – Te, a negyedik is bolond. Egy alsós partit sem hozhatunk össze. Mondják, hogy számapostol, mindenkit csak per ember szólít, de azt is engedménynek tartja, szívesebben mondana egységet vagy nullát vagy port. – Ismerem őt, a tanárom volt, vette védelmébe Zoltán. – Olykor a bolondok fejezik ki legtalálóbban egy kor igazságait. Nem természetes-e, hogy a háború pillanatnyi esztelensége elől az ember az örök dolgokra fellebbezzen. – Barátom, az őrült előtt megáll a gondolkozás. Aki beteg, az beteg, mondta Dénes, s hatalmasat csapott a mellére, mintha a maga egészségéről akart volna meggyőződni.

Zoltán április derekáig maradt a livornói fogolytáborban. Körülöttük a háború utáni felszabadulás verte pajkos hullámait. Egy-egy habocska a táborba is becsapott. Az őrök szívesen elmókáztak velük, nem mentek ellenségszámba már, néhány hónap múlva úgyis szélnek fújják őket, addig akár a városba is kiszállingózhattak. Otthon évszám sem lebzselhettek ennyit. Itt nem törték őket a dologgal, a szomszéd liget maradék fáit döntögették, vagy a tengerparti autóutat foltozgatták; az önkéntesek legföllebb felvigyáztak, senki sem számoltatta el őket a napjaikkal.

Zoltán ott csiszolódott a három új barátja közt. Hol ehhez koccant, hol amahhoz, mindenik tört-koptatott valamit rajta, s új és új állásfoglalásra kényszerítette az eszét. Legelébb Dénestől hidegedett vissza. Olyan volt ez a fiú, mint félrecsapott bokrétás kalap, cifra szólamokban pöndörödött belőle a beszéd, de fene nagy egészségében s székely keménykötöttségében volt valami tervszerűen kigondolt, és Zoltán épp azt nem találta meg benne, ami eleinte húzta: a melegebb emberséget. Egy ideig erőltették a barátságot, de mikor látta, hogy Zoltán a számbolondhoz s a pulykatojáshoz húz, köpött egyet, s felfohászkodott, hogy ő bizony nem lesz negyedik kerék a fogatukban.

A tanár bölcsészete is hamar kimerült. A sok nem fontos zsákbamacskájából olyan kicsinyke fontos hámozódott ki, hogy azt akár eldobhatta az ember. Zoltán nem ijedt meg a bolond jelzőtől, őt nem lehetett jelzőkkel egy konok gondolati lánc mellől elriasztani. Azon volt, hogy megbontsa ezt a láncot. Mintha a gondolati tévedés lett volna Frölich elsődleges baja, s ha abból kikúrálja, a betegsége is meggyógyul! – Mi szüksége tanár úrnak az örök dolgokra, amikor minden percünk a változás játéka. A világ egyedekből és pillanatokból áll, a vegytant, a fizikát, a matematikát az ember erőszakolta reá. – Esztétikusok és nyelvészek szájába való beszéd, tajtékzott fel Frölich. Méltó a szótárkukac barátjához, aki azzal öli az életét, hogy az emberi érintkezés futó és sztereotip jeleit ékelje bele az agyába. Oly rövid az élet, az ember igazán csak a fontos dolgokra szögezheti a figyelmét s nem a századrendű tünetekre. – De az ember maga is századrendű tünet. – Rögzítse életébe a halált, s örök dolgoknak vált osztályosává.

Ez bombaszt volt, de Zoltán elértette. Bizonyos, hogy Frölich kifelé bolond volt, de befelé következetesebb akármelyiküknél. Talán a túlzott következetesség volt a bolondsága. Zoltán kereste a hibát, hol csúszott félre ez a fogékony ember, s úgy látta: ott, ahol ő. Nem szeretett eléggé. Elkapta valamilyen agyforgószél, s most érthetetlen messzeségből néz az anyagi világ dolgaira. Egy fűbe, fába, emberbe szőtt lélek sosem szakadhatott volna ki így a teremtésből. Amíg a világ értelme felé száll, az élete értelmét veszíti el. Nem az ő tébolyának a megnőtt árnyéka ez a Frölich? Azon az estén különös gyönyörűséggel forgatta a spagettit a ráöntött zsíros lében, mintha ez a spagettire szegzett figyelem is a világhoz drótozta volna vissza.

Fritz, a bécsi fiú, Dénes undorodása után bezáródott a barbár magyarok elől, de Zoltán hallgatag, szerény érdeklődése hamar kiengesztelte. Apró hiúságokkal teletűzött emberke volt ez a Fritz. Hangosan magyarázta, hogy a norvég nyelvben a szó végén áll a névelő, s szántszándékkal az étkezőpadon feledte a cirillbetűs Karenin Annáját, hogy a derék bajor, aki utána vitte, megkérdezhesse: – Aber, was für eine Schrift ist das? Russisch?? Jesszuszná! Was sie zamlernen! S ilyenkor Fritz szeplői büszke rozsdavörösben ragyogtak fel.

Zoltánnak e fanatikus szorgalom mellett kedve szottyant a tanuláshoz. Fritz kapott rajta, ő megtanítja olaszul, közben a németet is gyakorolhatja. S a nyelvtanulás váratlan örömet hozott. A tenger partján tavaszosan kurjongattak a szelek. Február volt, a Riviera ideje, s a nyugtalan álmában vonagló tengert a fogolytábor sziklapadja alól sem lehetett eltiltani. Zoltán mormolgatta a szavakat, az esze a mondatokra veszett, érzékei a természet ünneplőjére, s e kettős festés alatt egy-egy órára eltűnt lelkének az igazi színe, hogy az éjszaka kellemetlen meglepetései, a föltarthatatlan álmok újra s újra visszahozzák átfestett nyomorúságát.

Március elején már olasz újságot olvasott, s Fritz hirtelen barátság-rohamában kedves könyvét is odanyomta neki. Egy bőrkötéses Leopardi volt. Zoltán bajosan böngészte a szöveget, de a versek irama elsodorta, különösen az utolsók, ahol a merev hagyományos formák alól kiszabadult vers arányos és mégis szabad hullámokban bukja a szót, s a gyér rím úgy lendül el a sorok végiről, mint a tornászt továbblendítő gyűrűhinta. Igazi latin lélek volt ez, úgy ahogy Zoltán a latinságot a livornói tavasz pineákkal és pálmákkal szaggatott kéksége alatt elgondolta, s mégis gyötrőn emberi, megremegtetőn közeli. Szakadatlan halálvágy s alapjában dacos életimádat, mintha valaki azért faragott volna esztendőkön át egy drágaművű kést, hogy egy hajnalon a szívébe döfje. Nemesen és dacosan áradt a költői szomorúság, s Zoltán nem kaphatta el előle a szívét. Stanco mio cor… Posa per sempre. Assai palpitasti. Non val cosa nessuna I moti tuoi, ne di sospiri e degna la terra. „Ess kétségbe utólszor” – búg ugyanabban a versben. Hol tart ő az „utolsó kétségbeeséstől”? S megint nagyot dobbant benne egy elem, amely mélyebben ül, mint a szív, s minden porcikát átjáróbb, mint a vér. Mintha elfeledt jóslatot hordott volna magában, jóslatot, amelynek már csak az ízét érzi, s a szavakat már nem idézheti vissza, de az értelme: győzelem. Csak azt tudná: mi a győzelem?

Egy délután a városban bolyongott Fritz-cel. Engedélyt se kellett kérniök; az se baj, ha megszöknek: két tányérral kevesebb zöldségleves. A kikötő, mint hajók ószere, kibogozhatatlan összevisszaságban halmozott egymás fölé kéményt, árbocot, réz- és nikkelrudat, kötelet és zászlót, s a sétány pálmái roppant tenyerekkel kanalazták a levegőt. – Leopardi harminchét éves volt, s nem ölelt nőt, mondta Fritz, és furcsa érdeklődéssel csillant Zoltán felé a szeme.

Zoltánban fájós vart kapart fel ez a szó. – Én azt hiszem, folytatta Fritz, hogy a szerelem és a kiválóság összeférhetetlenek. A modern nő visszariasztja a finomabb idegrendszerű férfit. – Nézze, kapott más tárgy után Zoltán, az a hajó most húzza fel a vasmacskáját. Jó kis lánc, mi? – Hallott Ottó Weiningerről? A háború alatt lett öngyilkos. – Nem, nem hallottam. Hogy is hívják azt a pálmafajt, amelynek a földtől ágaznak szét a levelei? Fritz csodálkozva látta Zoltán idegességét. – Nem tudom, mondta, s bezárkózott, mint a rovarevő virág, amely megkapta az aznapi emésztenivalóját. Unottan cammogott Zoltán mellett; szeplői belefakultak arca szürkeségébe.

Ahogy a sétányon hazabandukolnak, egy rikkancs kiáltására lettek figyelmesek. – Il bolsevismo in Ungheria! Megvették az újságot, a Károlyi-kormány lemondásáról s a kommunista uralomról voltak benne ellentmondó jelentések.

A kommunizmus híre a tábor magyarjaiból is fölrugdosta az elfeküdt gondolkozást. Találgatták, mi történik a falujukban, de a falu csak azonmód maradt, ahogy gyerekkorukban beléjük itatódott. – Mi köll inkább, Ádám bácsi: a román vagy a vagyonközösség? De Ádám állhatatosan tartotta a fejét ennyi kósza hír közt, állta őket, mint vörös őszi hold a vonuló felhőket. – Meglátjuk otthon, s szidta a szicíliai dohányt.

Egy lenszőke, Fehér megyei béresfiú, aki grófi birtokon szolgált, előbb belemelegedett a változásba. – Mind jó lenne, tűnődött, de ha szétmegy a föld, kié lesz az uradalmi magtár? – Nem megy az szét, magyarázta Dénes legjobb tudomása szerint, hanem a megbízott ül a gróf helyébe. Különben is góbéság az egész, a románt akarjuk az orosszal kipörköltetni.

Zoltán a szüleire gondolt, hova s mire hajoltak ebben a felfordulásban. Vajon az apja beleköt-e az új urakba, vagy még viszi valamire az úr-szólásával. S jólesett a szívének ez az aggodalom. Mégiscsak szeret valakit. Van, akiért szorong. Úgy könyvelte el ezt a szorongást, mint dicséretes eredményt egy nehéz vállalatban.

Néhány nap múlva feloszlatták a tábort. Az osztrákok utazhattak haza, a kommunista magyarok nem érnek meg ekkora tábort. Aki dolgozni akar, mehet falura, a többinek meg ott van Szardínia. Zoltán munkára iratkozott. Ebben az időben vetődött hozzá Knut Hamsun Őszi csillagjainak német fordítása. Ebben az író összeáll egy vándorlegénnyel, tanyáról tanyára jár, itt vízvezetéket csinál, ott fát dönt, másutt zongorát hangol, mindenbe belekap, s mintha a természet lélegzene benne, szerelmes és szemérmes, lázas és szomorú. Zoltánt elbűvölte ez a könyv. Az igazi ember féltestével a természetbe merül, mint szirén a tengerbe. Szeretett volna minél közelebb kerülni az anyaghoz; földet kapálni, vasat reszelni, fát aprítani, mindegy: csak magára ne maradjon. Az ember önmaga kárhozata, s úgy üdvözölte a munkát, mint egy romantikus vándorlegénykor kezdetét.

Fritz Zoltánnak adta Leopardiját, francia szótárát és két váltás fehérneműjét; a tanár úr kijelentette, hogy neki nem fontos Livorno vagy Szardínia, Zoltánt se sajnálja, az ember ember s a por az por. Dénes is Szardíniát választotta. Az utóbbi időben székely anekdotákat írt, az emberek úgy diskuráltak ezekben a kis történetekben, mintha erős szagú virágokkal csapkodták volna egymást, s minden szó külön csurgatta a zamatot. No, ő az anekdota-író kedvét belé nem kapálja a talján földbe. Ami kis sandítani való marad a markában, elkél Háromszékben is. S nagy pajtásozások közt búcsúzott el, mintha nem ő szidta volna eddig bolond lakótársait.

Zoltán Firenze közelébe került. Egy öreg házaspár kapta meg, akiknek a fiesolei domboldalon volt egy-két hold szőlejük s vagy száz barack- és mandulafájuk. Volt egy unokája is Zapatieri apónak, de azt elkapta a Piave, s a szép fiesolei szőlő sűrű dudva-elégiákban siratta a kart, mely hiába kapott az életet jelentő folyópart kimosott gyökerei után. Bizony, derék, szíjból font kar volt az, s Zapatieri hiába nézegette a maga lötyögő bőrtokban tartott karcsontjait, elég volt azoktól, ha a levest a szájig emelték, a szőlőt még leszedni is gyengék, nemhogy a föld tüzes nedveit fölbirizgálják.

Így került Zoltán az öregek mellé, s nem bánta meg, sosem volt ily közel a boldogsághoz, mint itt, amíg Zapatieri anyó zupáját lapatyolta. Április volt, s Firenze köré fehér tajtékot hánytak a virágzó gyümölcsfák. A sokszínű kockából összerakott dóm messze villogtatta dominó-lapjait, csak negyedórát kellett sétálnia, s kikapaszkodhatott a fiesolei franciskánus zárda teraszára, onnan egy paradicsomra való harmónia szaladt a szemébe. Sötét ciprusok, az olasz táj jegenyéi, úgy rakták fel komoly ecsetvonásukat erre az Arnót körülmosolygó dombos vidékre, mint a távoli halál az emberboldogságra. A zárda faláról Carducci márványba vésett verse készült elrepülni, s messze Pisa felé a tenger szürke párái Toscána fényével ivódtak át.

Zoltán ott hajlongott a leveledző szőlőfüzérek alatt, fölvette az unoka permetezőruháját, s a hátára akasztott pléhputtonyból gáliczáport bocsátott a zsenge levelekre, hernyózta a barackfákat, s nyesegette a vértetű kikezdte száraz ágakat. Zapatieri apó kicsi vityillója egy szoba-verandányi házacska volt. Az öregek benn aludtak a szobában, Zoltán a tornácon, de a ház előtti ólban a kecske aludt, s azt már négy órakor ki kellett kötni a fűre, hogy legyen reggelire tejük. Nagy tőgye volt ennek a kecskének, s ha jót falt, oldalvást kellett feküdnie, hogy ki ne préselje tulajdon zacskójából a tejet. Zapatieri anyó közvetlenül a sajtárból porciózta szét a frissen fejt reggelit, a két férfi odatelepedett a lépcsőre, s egymás mellett hörpölgették az italt. De a Zoltán bögréje teli volt, az öregé csak félig. – Basta? kérdezte az anyó, s Zoltánban az unokáját simogatta a szeme.

Olyan öregek voltak már, hogy a gonoszságra se volt erejük, ami pedig nagy életkort jelent. Zoltán sokszor összeölelte volna őket nagy tehetetlenségükben, ha nem fél, hogy megijednek. Apó bögréje peremén kövér legyek ültek, s falták a bizonytalan ajkakról visszacsorduló csöppeket. Zoltán így, oldalról, jól láthatta az öreg fülét, úgy benőtte nyílását a szőr, mint csalit az elfeledt barlang száját. Elsején néhány lírácskát kaptak az unokájukért, abból kifizették Zoltánt, s maradt is, nem is. Úgyhogy Zoltán bennhagyta a kis zsoldot, ami járt volna. – Majd szüretkor, mondta, ha méltatlankodtak. Így is megtörtént, hogy a kenyeret is kölcsön kellett kérni, s májusban az új krumplit főzték meg kecskevajban. Ilyenkor a két öreg bocsánatkérő ijedelemmel pislogott Zoltánra, s ő nem győzött bólogatni, hogy milyen jó, csakhogy megvigasztalja őket.

Szó alig esett köztük. Maguk közt rég leszoktak róla, Zoltán beszédjéről meg az istennek se hitték el, hogy az csakugyan olasz nyelv, akármilyen jól ejtette ki a szavakat. Csak nevettek, s rázták a fejüket, mintha azt mondták volna, hej, nagy kópé ez a mi prigionierink, tudjuk mi, hogy van ez. Zoltán belenyugodott ebbe a némaságba, ennek is megvolt a varázsa, a kezével mutogatott, amikor szóval is mondhatta volna. Hadd örüljenek a mutogatósdinak, az a kis beszédkörüli fölény is jól eshetett a vénség elkoptatta önérzetüknek.

Jó volt ez így együtt. Nagy állandóság ült ebben a kertecskében. Csak a gyümölcsfák hajították el menyasszonybokrétájukat, s az elvirágzott szőlő tervezte ki a szemek későbbi helyét. Semmi zaj, legföllebb a sárgarigó szabadította bele a torkát a csöndességbe, s a szomszéd menyecske szólt át a kőből rakott kerítésen. De ebben sem volt semmi zavaró. Zoltán füle akkor dugult el az olasz szóra, amikor akarta, s a menyecske ura is ott lebegett a hegyen, mint a karvaly.

Annyira szerették Zoltánt az öregek, hogy vasárnap az unokájuk ünneplőjét adták rá. Ez ugyan népviselet volt, de Zoltán feltűnés nélkül villanyosozhatott be Firenzébe. Odavesztette törpeségét a Dóm tornya alá, megsétáltatta szemét a Loggia dei Lanci szobrain, átment a Ponte Vecchión, elkeveredett a Boboli-kert nyesett fái alatt, s meregette a szemét a Belvederéről, hogy látja-e a Zapatieriék viskóját, de tekintete elveszett a hegy oldalán kúszó nyaralók fái közt. Egy vasárnap az Uffizibe is betévedt. Fiesoléból kívülről látta Firenzét, itt belülről. Ott a burkát, itt a lényegét. De burok és lényeg annyira ugyanaz volt, hogy amikor visszakapaszkodott a szőlőbe s körülnézett, hiányzottak neki a szentek, akik ott lenn ugyanennek az égnek a sugárzásával mosolyogtak vissza komor szülőanyjukra, a Szentírásra.

Egyik firenzei kirándulásáról apró nyomású, vaskos könyvvel jött meg. Belekerült másfél lírájába, a Medici-kápolnából kijövet vette egy utcai könyvárustól. Divina Commedia, olvasta a címet, s úgy rémlett neki, hogy erről a könyvről az iskolában is hallott. Belelapozott. Az oldalak egyharmada volt csak szöveg, a többi jegyzet, de igen apróra szedett, úgy hogy tízszerannyi is lehetett, mint a vers. Hát ez micsoda butaság, bosszankodott, amíg a vityilló lépcsőjén a szemét erőltette, s mint csibe a szemet, kapkodta a betűt a mindent összefolyató szürkületből. Csuda tudákosság, gondolta, s néhány napig feléje sem nézett balsikerű vételének.

Akkor megeredt a zápor, s Zoltán elunta a támasztókarókat hegyezni, előkotorta a könyvét, hátha rájön az ízére. Adyval is így volt, s találomra olvasgatott, böngészgetett benne. Ott ütötte fel a tizenkettedik éneknél, ahol a letörött gallyakból vér és emberi sóhaj fakadt. Az apja mesélt valami ilyesmit a Zölddisznó-legenda korában. A juhászlegény is levágta a fűzfa ágát, s a fűzfa sírni kezdett, mert elátkozott királyfi volt. Ez a kép, a fájdalom élő erdeje, az oktalan szomorúság bűnhődése, megindította. A Dante pokla itt van, s nem büntetése a bűnnek, de megörökített valósága. Olyasféle érzés volt ez, mint ami Ady első verse után érte. Egyre hevesebben forgatta szótárát, s már az undorító széljegyzetekbe is belekukkantott, csakhogy átgázoljon a megértés akadályain. Egy-egy kihámozott éneket újra meg újra elolvasott, amíg csak egyetlen érzéssé nem vált az ének, s a sok ének megint egy nagyobbá. S mert mindent élete tengelyéhez kapcsolt: Dante is tanítás lett neki. Föl se tűnt az ítélkezés makacs szigorúsága, a költeményben kijegecesedő rend, csak a szánalom lehajlásait érezte, a hatodik ének részvétájulását. Ez a költő együtt érzett az emberekkel. Ítélkezhetett fölöttük, mert szerette őket. Csak a szeretet jogosít ítélkezésre. S a szigorú firenzei is fénysugár lett lelke hóolvadása fölött.

Mily édes volt ez a hóolvadás! Olykor mégis új s hirtelen fagyok zavarták meg. Voltak percek, amikor az egész Fiesole s a Zapatieri-pár édeskés hazugságnak tűnt föl. Szinte rákiáltott a kezére, mit ápolgatja azt az iglicefürtöt. Semmi közöd a növényekhez, ostoba érzelgősség. A hazug olasz ég továbbfejlesztette benne a betegség utáni elgyöngülés meghatottságát, minden porcikája külön szívvel lüktet, bodza-bőséggel hajtana ki rajta a szívjóság. S mindez hazugság, a sorsa elintézetlen. Kibúvó, kibúvó, hajtogatta kétségbeesetten.

Ilyenkor soká hánykolódott a verandára vetett ágyon, sőt ki is telepedett a firenzei ég nagy csillagtékozlása alá. A tejutat szerette volna a lelkére folyatni. Órákba került, amíg az éjszaka anda levegője elnyomta. Egy hajnalon az öregek az ajtóban találták, a küszöböt ölelte, s a fogai közt egy szál sarkantyúvirágot harapdált. Ilyen fekete napok után Zoltán még közelebb húzódott Philemon és Baucisékhoz, s még több alázattal iparkodott az unokájuk lenni.

Közben Magyarország is egyre sűrűbben kért helyet az újságok hasábjain. A vörösök betörtek a Felvidékre – olvasta –, Zólyomig üldözték a cseheket. A szocialista sajtó a harmadik internacionálé diadalaként ünnepelte a cseh-szalajtást, de a konzervatív lapok kivégzésekről, kegyetlenkedésekről írtak. Ki látott itt tisztán? Zoltán nem foglalt állást. Ő nem Szirmai-féle ember. Ő nem tudna röpiratokat csempészni. A maga sorsával sincs rendben, mit javíthat a másokén?

Eltűnődött: vajon ezek a próféták, akik az emberiség alá készítenek új talapzatot, megtalálták-e a maguk élete talpazatát? Vagy csak gárgyult betegek, akik mások orvosául ajánlkoznak? Vajon ez a bibircsókos képű Szirmai rendben volt-e belül? Vagy a belső reszketését kiabálta túl a világnézetével? Mit kaphat ő Kun Bélától, de mit kaphat a megölt Tisza bosszúra hívó szellemétől? Ilyesmiken múlik az élet? Az egész világpolitika kicsinyes vacakolás a magányos szív kétségbeesése mellett. Alig várta a pillanatot, amikor újra ott ülhet a szülei mellett. Jöjjön a próba, lássuk, segíthet-e rajta a szeretet, odabűvölheti-e a fiesolei kunyhót a két fáradt öreg fölé, akik elkövették a balgaságot, hogy életre hívták az életre képtelent.

S ez a találkozás elébb bekövetkezett, mint Zoltán hitte volna. A lapok külön kiadásban hozták, hogy a magyar kommunizmus, az Európa házhéja alá tartott fáklya, lebukott. Az országok urai föllélegeztek, s kézdörgölő álliberalizmussal szidták a magyar fehéreket, akik pontosan azt csinálták, amit hasonló körülmények közt ők csináltak volna. A foglyokat azonban most már nem volt miért tartani, augusztus vége felé hazabocsátották őket.

A két Zapatieri jobban megsiratta Zoltánt, mint hajdan az unokájukat. Akkor nem is értették egészen, mi az, hogy Giacomino fejébe húzta a dobforma sapkát. Gondolták, parádézik s visszajön. De Zoltánról biztosan tudták, hogy nem jön vissza. Ígérgette, hogy ír. Már hogy írna, amikor beszélni sem tud! Hej, nagy kópé ez az ő priggionierejük, így akarja elbolondítani szegény öregeket. Oda is adták neki Giacomino ünneplőjét, hiába szabódott, hogy abban ő nem járhat egyetemre. A jó ruha mindenütt jó ruha, s Zoltánon még nyalkábban állt, mint az unokájukon. Zoltán becsomagolta a ruhát a városban vett hátizsákba, megölelte az öregeket, azok odatelepedtek az alacsony kőkerítésre, anyóka magához ölelte a kecskét, aki most már egyetlen családtagjuk maradt, úgy néztek a távozó gyerek után, s magyarázták az esetet a járókelőknek. – Parte, mondogatta az asszony, és a tornác üres zsákjára gondolt, amelyet nem lesz többé kinek odateríteni. – Parte, mondta apó, s visszabandukolt a szőlőfüzérek közé, s tehetetlenül nézett a világ négy tája felé. Zoltán pedig lesétált Firenzébe, ott odacsapták egy induló csapathoz, el se számoltak róla, mehetett haza.

A remekbe teremtett toskánai völgyet eltakarták a pistojai hegyek. Zoltán újra hallhatta az állomások nevét: Bologna, Mestre, s odaért a vadonatúj piavei hídhoz, amely alatt alázatosan kullogott el a sunyi, elapadt folyó. Arra északra marsolt ő lázasan, telve félelemmel és elszánással, csak a derék Szabados Imre ugrált a berek szélén. Szegény Imre, benőtt az ő helye is, mint a szétlőtt fáké. Még fiatal a föld, a csontja beforr, sebe beheged. A faluk vadonatúj cserepe vörösen világol, s az emeletes házak olaszosabbak a foltokban levált vakolatukkal. Harctér meg harctér, de az eke diadalmasan merül meg a földben. Milyen semmi volt az a néhány beretvavágás az emberi munka óriási ábrázatán. A trieszti öböl is hogy megtelt hajóval, mozgással, mintha csak egy akadályozó vérdugaszát lökte volna ki az élet.

Így sétáltatta Zoltán a filozófiálhatnékját. De az Alpok nehéz tömege új árnyékot vetett reá. Mi vár rá otthon? Mi történt az apjával? Az újságok fantasztikus számokat hoztak falnak állított kommunistákról. Nem járt-e el az ő apja szája is? Amilyen szerencsétlen, kihúzta a lutrit. A laibachi állomás fölött új név díszlett, s a lelőtt suszter vérit is beitta a sínek közti kavics. De Zoltán élesebben látta a Hubert pisztolyát, mint akkor. Mintha az apja állt volna a pisztoly előtt.

A magyar állomásokon nagy csönd fogadta őket. Az utasok a vállukat vonták, és hallgattak, csak egy-két jobb módú gazda panaszolta a kommün alatti sérelmeit: – Még hogy a föld sem az enyim. De a strici mindenit, nem ő törlesztette az árát. Most megkapta a földet, benne fekszik.

A szegényebbek, engedelmesen hümmögtek, hogy az ám, meg hogy igaza van. Ők se látták hasznát a kommunizmusnak, de most, hogy vége volt, ők is kommunistaszámba mentek, tizenegyedért masináztak tized helyett. Ha tiltakoztak, ott a felelet, hogy megszűnt ám a Kun Béla-világ. Jobb ilyenkor nem szólni, itt is, ott is elcsattant egy pofon, s a deres elmúlt századok emlékét világosította fel a hajdani jobbágynépben.

A visszatérő foglyokra is ráragadt ez az óvatoskodás. Nem értették egészen a helyzetet, de annyit megsúgott az ösztönük, hogy amit elhallgatnak, azért nem hágnak a lábfejükre. Hallgattak hát, s várták a magyarázatot. Zoltán ezt a magyarázatot Huberttől kapta meg, akinek most már darutoll volt a sapkáján, s úgy feszített, mintha gumicsövön pumpálták volna belé az önérzetet. Pesten a románok ültek, s a megszállt területiek is Győrben szereltek le, ha ugyan volt róluk mit leszerelni. Hubert elemében volt. Külön beszélt az önkénteseknek s külön a bakáknak. A népbolondítókkal leszámoltunk, mondta a bakáknak, ti most azon legyetek, hogy kétszer annyit dolgozzatok, mint elébb. A tiszteknek: vigyázzatok a népre, az egész magyar nép egy nagy hadsereg, s ti a tisztjei maradtok civilben is.

Zoltán a háborúban sem tudott vezényelni, s békében még kevésbé akart. Örült hát, amikor elszabadulhatott Győrből. Jutason két földi szállt a vicinálisra. Szomszéd falubeliek voltak, az ormándi grófról beszéltek, hogy azt mint mentette meg a vadásza, három héten át rejtegette a pajtában, de megérte: ötven holdat írat rá a gróf. – Hát a hódosi elnök megkerült-e már? kérdezte az egyik, aki két hetet töltött a veszprémi kórházban, valami sérvoperációért. – A Boda Jancsi? Hogy vasárnap eljöttem, még nem. Pedig a környéken bujdosik, többen látták. – Persze, most megél sült kukoricából is.

Ezen nagyot kacagtak, kékespiros húsuk rázkódott a kacagástól, s nézték Zoltánt, hogy velük nevet-e. De Zoltán szíve elakadt, ott ült sötét aggyal, s csak a Boda János név vöröslött a lelke sötétségén. A gazdák arról beszéltek, jól fizetett-e az árpa. Az uradalom ricinust ültet, mire jó az? Zoltán szerette volna kifaggatni őket, de látta a kérlelhetetlen magabízásukat. Mindenük azt sugározta: sok bajunk volt, de most már jó nekünk. S a torkára tóduló kérdést visszanyomta az elkerülhetetlen felelet. Görcsösen figyelte a beszédjüket, s reszketett, hogy vissza ne térjenek Hódosra. Ha neki is vetettek egy szót, félhangon válaszolt, s amikor az egyik kíváncsibb rászólt, hogy „vitéz úr, hová utazik”, azt mondta, Dombóvárra, úgyhogy a lepsényi állomáson nem győzött ódalogni mellőlük, nehogy hazugságon érjék.

A győr–dombóvári vonaltól közel húsz kilométer Hódos, kétszer annyi, mint Farnád felől. Zoltán bakancsának akadt dagasztanivalója. A tarlót befordította az eke, s a napraforgók éretten tekingettek a csövesedő kukoricaföldek lábában. Órák hosszat ment úgy, hogy emberrel sem találkozott. Lassított, de akkor azt gondolta, mért tolom ki az elkerülhetetlent, s bukdácsolva lihegett el a dűlőút kiszáradt kávájú kútjai mellett. Számolta őket; a Vargáék kútja, a Békás-kút, a Kerekes-kút. Ott egy ember ballagott hazafelé, ez már hódosi lesz. Megtört derékkal cammogott, s a hátára terített kabátja alól, amint libbent, valami bunkóforma villant ki. Rég hallhatta az útparti füvet surrogtató lépéseket, de nem fordult meg, inkább maga is kilépett. Csak amikor Zoltán meghúzta az inát, s az izgalomtól hangos lélegzete közvetlen mögötte hallatszott, akkor fordult vissza, az idegbeteg emberek szűkölésével. Aszalt félarca még jobban összeaszott, förtelmesen belezsugorodott a csontjaiba. Bizony nem sok emberi forma maradt szegény Habogó Kovácson. – Kovács úr az? erőltette Zoltán az elfogulatlanságot.

A roncs-ember nyugtalanul hámozgatta a katonaruhát, s torz vonásai mögött csak lassan simult el a világból kivadultak minden találkozásnál újból fölvert ijedelme. – Alig ismerem meg az ifjú urat. Hát eleresztették? Az édesanyja sokat rítt érte. – Nem kapták meg a leveleim? Igaz, én sem, egy sort sem. – Nem olyan anzikszkártyás világ volt erre. Hiszen hallhatta már, s nyugtalanul lesett Zoltán arcába, mint akit a személyes szégyen készt félmondatokra. – Boda János bátyám hazakerült-e? pedzette Zoltán a rászakadó bajt. – Haza az, haza, szegény feje.

Néhány pillanatnyi csönd, egyszerre csak kifordult Habogóból a szó. – Annak is megütötte a fülét, hogy eztán egyformák leszünk. Még Oroszországból hozta s itt gazda létire közébük állt. A reménység zavarja meg az együgyűt, hisz tudja az ifjúr, hogy van ez. – Közibük állt? – Ő volt az elnök. A direktóriumi elnök, szegény feje. Gondulhatja, most szederinda a párnája. Pedig nem volt harapós, szegény. Oroszországban látta, s gondolta, itt is úgy kell lenni. Helye-nem-leli ember volt az is, pedig el se lőtték a fejét.

– S ki volt még direktor? – A Hermann, az is benne volt. Most Veszprémben ül. Még jókor jelentkezett a csendőröknél, mielőtt az akasztóbíróság ide érkezett. A többi zsidó mind elutazott. Amikor kijött, hogy Kun Béla megszökött, bandába verődött legények jártak szét a faluban, s pénzt követeltek, aki nem adott, azt megpofozták. Arra aztán elutaztak. Könnyű nekik, de mit kezdjen, akinek a falu a világ.

A temető alatt mentek el. A lilán felnyúló fák közt megsűrűsödött az este. Zoltánnak feltűnt, hogy itt is, ott is irtástól szeplős az öreg fás hely. – Ezért is minket vettek elő, magyarázta Kovács. A szegénységnek nem volt tüzelője, s neki a határnak. Naphosszat vontatták haza nyílt utcán, olyan idők voltak.

– Édesapám hogy van? – kérdezte Zoltán erőltetett csendesen, s elállt a szíve. – Az is megvan. Az volt a szerencséje, hogy összekapott avval a vörös jegyzővel, akit az öreg helyett raktak ide. Csak ő merte szidni a vörösöket, ezért nem lett baja. Hanem a földosztást azért az orra alá kenik. Még a Károlyi alatt sorra ment a szegénység közt, vitte a térképet, s fölírta, kinek hol kell a föld. Szétparcellázta az urodalmat föl Ormándig. A végin egész búcsú volt nála. Alig lehetett megtérni a kis udvarban. Mindig ott zsivajgott egy tucat éhes, hogy nekem a falu alján adjon, nekem a Helyföld felől, mert egy sem akart kijárni az Isten háta mögé. Hiába ajánlott ott egynek háromannyit, mint benn. Az új jegyző meg dühös volt, azt hitte, a tisztelendő úr azt a pénzt csalja ki belőlük, amit ő is kicsalt volna, s ráüzent, hogy forradalmi törvényszék elé állíttatja. Attól fogva a tisztelendő úr is elállt Kun Bélától, az ideszakadt pesti csirkefogókat szidta, a szegénység meg mind a pártjára állt, úgyhogy a direktoroknak fényes nappal bujkálniok kellett a faluban, mert erősítést nem mertek kérni, úgyis belőttek a Hermann ablakán. Nagy komédia volt az, ifjúuram, mondta csendesen, s még az ő torz vonásaira is kiült egy mosolygásféle. Az egyik fele mosolygott, de a másikon furcsa össze-vissza grimaszba tört a meglendült mosolygás: olyan volt ez a mosoly, mint a háború utáni emberiség.

Zoltán kissé megnyugodva érezte maga körül a sűrűsödő falut. A világból először belécsöppent házak, az első akácfák. Ugyanez a lilaság hajolt a dombokra, mint amikor apjával, szemben a hazahúzódó tehenekkel, az ormándi út lejtjén kapaszkodott; ugyanazt a port szitálta a levegő, ugyanaz az őszi alkonyat. Itt a Horváthék kerítése. Mögötte a két elfagyott dió várja a telet, amely a többi fát is megcsupaszítja, mint őket a hajdani fagy. Vajon Ilonkával mi történt? S Horváth Laci parasztdemokráciája hol úszik ebben a világnézetomlásban? Megint az élete eredeti elemébe jutott. Ez az elem súlyos volt: bronzemberek s ólomboltú sors. Hol volt Firenze s a fiesoléi mese? Megélesedett s megsűrűsödött körülötte a levegő, s az előző hónapok messze tűntek, mint egy múlt előtti múlt.

A kapu előtt Kovácsból is kikéredzett a szégyene. – Bizony, ifjuram, én se hittem, hogy ez is megessék velem. A háború csak az arcomat törte össze, de a forradalom a becsületem. Lehúztak, s rám verték a huszonötöt. Az. Mindenki röhögött, s azt mondták, köszönjem meg a srapnelnak, amelyik összetört, ha az nincs, felkötnek a legelső agárcafára. – Maga is kommunista volt? – Direktor, felelte szégyen és büszkeség határáról a csonka. – Maga? meredt el Zoltán szeme. – Az. A harmadik. Magam sem tudom, mi lőtt. Mit reméltem a Kun Bélától? Azt-e, hogy pofámat helyreüti? Haragudtam az emberekre, s hogy odakerültem, a légynek se ártottam. Magam se tudom, bánjam-e vagy örüljek neki.

Zoltán megint kinyitotta a konyhaajtót, amely valamikor az egyedüli konyhaajtó volt, s a sötétség kiadta újból ismerős árnyait. A falból elődomborodó asztalt, a kemencébe folytatódó tűzhely tömegét, azt, aki az asztalnál ült s azt, aki a tűzhelynél motozott. Mintha csak a tizenöt év előtti életébe lépett volna. Csak a tűzhely volt fekete és hideg, a vasrács nem szűrte bíbornyalábjait, s a petróleumlámpa sem pislogott szét a gyerekkorát lehelő helyiségben. A két öreg az ajtórést kettéosztó árny felé fordult. Egy pillanatig még súlyosabb lett a homály. Akkor a tűzhely mellől, mintha csak a tűzhely szólalt volna meg, fölrebegett a reménykedés. – Zoltán, te vagy az?

Persze, ők megszokták a fokozatosan beállt homályt, látták őt, talán az arcvonásait is, de Zoltánt, aki előtt csak bizonytalan vonalak keringtek, úgy érte ez a kérdés, mint a szülői szív divinációja. A gyöngédség fiesolei iskolája erőt vett a falu új benyomásán. Felszökött benne a szeretet, s párájától elhomályosodtak szemei. Megkapaszkodott az anyjában, s ifjúsága áttüzelt a fonnyadt arc ráncain. Szegény Bodáné csak reszketett a hirtelen rászakadt zuhatagban, s amikorra ráeszmélt, hogy ez a zuhatag a fia, a gyerek már az apját fogta, s ő a levegőt ölelte; annak mutatta: igen, itt vagyok, tudom, hogy te vagy Zoltán, a fiam.

Boda pap egy darab szalonnát rágcsált, a kés a kezében maradt, s ajka bezsírozta a Zoltán ajkát. Hebegve kotorászott a meghökkenése mélyén valami papi szót, a helyzethez illő üdvözlést, de semmit sem talált. – Gyújts világot, mondta az asszonynak, s ott álltak mind a hárman a vékonyan kotyogó lámpa alatt, s keresték egymást szemmel és szavakkal, ki-ki a maga módján, hogy családdá forrasszák kínos magányukat.

Zoltán egy-szenvedélyű ember volt. Kutyaszorító az élet, s csak egy felé nyílik belőle út. Ezen kimenekülni: ez a szenvedély. S most a szeretet látszott egyetlen útnak. Nem a szeretetet mulasztotta-e el? Ezt kell pótolnia. Virgonc szavakkal esett a két meglepett öregre. Csakhogy hazaért, ó, ezután másképp lesz, ne búsuljanak, dolgozni fog értük, tudja, hogy sok bajuk volt, de eztán összetartanak. Jót tett neki az olaszországi nyaralás.

Túlcsordultan és túlzottan beszélt, mint aki egyetlen érzésbe öntötte az életét. A két öreg meghökkenten hallgatott. Talán érezték, hogy ez a szóáradat valami rajtuk túlinak, valami hátuk mögöttinek szól. Még az anya is szívesebben vette volna, ha a régi kevés szavú, hideg fia tér meg. Az apát is feszélyezte a váratlan kitörés. Olyasvalamire apellál ez a fiú, amire ők már nem képesek. S hogy mégse álljon üszökként ennyi láng előtt, kigyújtotta azt a tüzet, amelyre még képes volt, s a maga gyűlöletét kezdte lobogtatni, kommün és ellenforradalom alatti sérelmeivel hozakodott elő. – Rajtam minden kormány ütött. A vörösök ideraktak egy apacsot, az a Szamuelly kezére akart adni, mert megmondtam, hogy magának kommunizál, s a gazdák, akik együtt boroztak vele, s csirkét küldtek a feleségének, elcsúfoltak vörösnek, gyilkosnak. Jó, hogy ott nem bujdosok, ahol szegény bátyád.

– Az ám, János bátyámmal mi történt? – Mi? Fölajánlta a földjét. No, most az lett, földönfutó. Bónás ember a János, de olyan, amilyet csak a bibliában találsz. Amióta hazajött Oroszországból, nem beszélhettél vele. Neki nem kell a föld, a vagyon a boldogtalanság oka. Neki csak az eszme kell. No, elbánt szegénnyel az eszme, mert az eszme is a svihákok pórázán jár, s az is a szegény ember inát marja. Szegény János, nem is hiszed, hogy megkeveredett. Most már nem ült meg órák hosszat a széken, s nem mondta, igenis, bátyám. Nem az. Inkább ő tanított volna engem is. Bolond vagy, mondtam neki. De most szívesen odaadnám magamat érte. Az ilyen bolondokat tenyészteni kellene.

A falon nagyot csuklott a lámpa. Egy gyűszű petróleum sem volt a házban, sötétben kellett tovább beszélniük. – Ettél? kérdezte az anya. – Ettem, felelte Zoltán, s már le is nyelte a rossz érzését. Mért kérdik, hogy evett-e, hát persze, hogy nem evett, inkább készítenének valamit. Az anya is nyelt, mert a „nem ettem”-re se adhatott volna semmit, az a darab szalonna volt az utolsó falat a háznál.

Valami nyomta a Zoltán mellét, mintha alacsony lenne a szoba, de annál hevesebben vállalta a maga eltökélt szólamát. Vigasztalta az apját. Az ilyen barbár korban van a legtöbb szeretetre szükség. Most minden család a szeretet kis erődítménye. – Szeretet, szeretet, dühösködött Boda. Mit akartok a szeretettel. Egyféle szeretetet érdemel meg az ember. A sírját benövő fű szeretetét, de az is sok neki. Vadállatok vagyunk. Ha akarjuk, sem tudjuk lerántani görcsös állkapcsunkat egymás vékonyáról. Harapni; ez az egyetlen életjogcím, s a dicsőség: jobban harapni. Az erkölcs, a szeretet az ostobák szájkosara. Egy életen át hordtam ezt a szájkosarat, de nem hordom tovább. Nekem ne papolj szeretetről. Oda akarod adni nekik a fogaidat? Ha kitörik, hát kitörik. De hogy te magad törd ki! Mard meg az apádat, én is megmarlak téged. Ha már a gyilkolás az egy parancsolat, gyilkoljuk egymást, ez a legjobb, amit tehetünk.

Ott állt a konyha közepén, s a székével csapkodta a követ. – De apjuk, mondta csendes reszketéssel az anya, talán először évek óta. Nem ezen az estén jött meg a fiuk? Zoltán azonban egyre gyérebben szólt, a tenyerébe hajtotta a fejét, s azt gondolta: Ez a szeretet próbája. Könnyű Fiesoléból szeretni őket. Itt szeresd, minden nyomorúságukat elnézve, megbocsátva. Így a szüleid, s a szeretet így az igazi. Boldog vagyok, hogy megmaradtak nekem, s ezt kétszer is elgondolta, csakhogy meggyőzze magát a boldogságáról.

Másnap soká aludt, s ahogy kilépett, az anyját kereste. – Tessék néhány fillér s odaadta Győrött kapott utolsó garasait. Az apja is ott téblábott a ház körül. A községházról kiszorult, a kommün alatt maga pártolt el, s a kommün után nem vették vissza. Utolsó pillanatban jöttek meg a Jani dollárjai, ezekből néhány darab is egész kis vagyon. A tétlen élete volt a keserűsége, ezt nem tudta a változékony társadalmi rendnek megbocsátani. De a társadalmi rendet csak a feleségén torolhatta meg, ahhoz hajított oda egy-egy félúton megbánt szót. Nagy lobbal kezdte, de amikorra kimondta, csak hummogott, krákogott. Szégyellte, hogy a világ semmire sem használhatja, s a folyton dolgozó asszony hol ingerelte, hol meghatotta. Ráfogta, hogy nagy hűhót csap a főzéssel, s beszüntette a vacsorákat. Így szép pénzt takaríthatunk meg, de kell is, mert ki tudja, mikor küld megint Jani. Redukálta az asszony dolgát, takarékoskodott a mozdulataival, s ezt ugyanazzal a mohósággal tette, amivel hajdan a prédikálást s később a községházi munkát. Csak egynapi élelmet tűrt meg a háznál, bort csak egy féllitert, de azért maga szaladt el a korcsmába, s így a pénz félre-félrecsúszott a takarék felé gurultában.

Zoltán azon volt, hogy valami kedves szót vessen neki is meg az anyjának is. Olyan volt, mint egy szülőlátogató Petőfi-vers, nyájasság, elnézés, figyelem. De az asszony újra és újra elkésett a viszontgyöngédségével. Zoltánt talán még jobban nyugtalanították az ő belé-beléakadó szemei, mint az apja, aki rossz automataként, nikkelhatosra, rézkrajcárra, nadrággombra ugyanazt a gyűlöletrohamot bukta ki, rögzött refrénekben támadt az emberi fajra, s mindarra, ami egykori munkahelyével s a községházával valami kapcsolatban volt. Zoltánt máskor elkeserítette volna ennyi zagyvaság, de most ez volt a próba, s állta, hadd legyen minél nehezebb. Szeretni akarta őket; megszögelte a kerítést, karójához kötötte az őszirózsát, és boldog volt, hogy ez is eszébe jutott.

Délután fölvette a bátyja sifonéraljból előkotort ruháját, s nekivágott a falunak. A külső soron meg-megállították. Csipás vénasszonyok és papucsban csoszogó munkásemberek tudakolták, hát megkerült-e s igaz-e, hogy Olaszországban volt. Ő hűségesen elfelelgette, hogy meg, megkerült s igen, ott volt. Hogy a Céhné Jancsijával találkozott-e? Nem, nem találkozott. A Jancsi tudvalevőleg Sabácnál fulladt a Szávába, de az öregasszonynak egyhelyütt volt az egész háború, s mindenkitől megkérdezte, hátha mégis hall valamit. S a tulajdon türelme is jólesett Zoltánnak, lám, már annyira megtelt szeretettel, hogy ezekhez is figyelmes tud lenni.

De minél közelebb ért a gazdák sorához, annál több kalap enyveződött a nagy, kerek kobakokra, s ha köszönt, fejlevágva morogták a jó napotot, hogy ezt még kicsikartad, de aztán igazán nincs tovább. Igaz, ezektől a földjüket akarták elvenni, békítgette a felháborodását, s ő is egy a Bodák közül. Szegény emberek, csoda-e, ha összekavarodott az ítéletük. Krisztus-nyájassággal mosolygott a vellát hegyező szemekbe, de maga is érezte, hogy ez a nyájas mosoly fölvett póz, s alatta csupa dac, tiltakozás a lelke.

Azért is belépett a postára, amely egyben klub s kávéházféle volt, lévén a postamester öreg, elvált ember, akinek az volt a boldogsága, ha a fiatalokkal malackodhatott. Nyúlós-nyálkás ember volt a postamester. Még Zoltánnal szemben sem tagadta meg a mézes mosolyát, a fogsága felől tudakolta, hogy evett-e sok narancsot s milyenek az olasz lányok. A rács mögött cigarettázó fiatalember azonban épp hogy jónapot köszönt, különben meg se moccant. Horváth Sándor volt, a legifjabb: vadonatúj egyenruha, az asztalon darutollas sipka s gumibot, amit a leutazta előtt vett, hogy a hódosiak megcsodálhassák. Egy tiszti különítményben szolgált, kitelt, kicsinosodott, látszott, hogy meggyógyult a veséje.

Kínos jelenet volt. Zoltánt csak a dölyf tartotta a postamester odatolta széken. Hallgatott, s hagyta, hogy a mester ostoba kérdésekkel riogassa a szoba ellenséges csendjét. Egyre elviselhetetlenebbé vált ez a csend, amikor fölszakadt az ajtó, s Gulyás Pisti robbant közéjük. Mint rohamos szülés, esett ki belőle a hír. – Itt van a falu alatt. A Kertészék kocsisa látta, kenyeret kért tőle. Ennyi puskás ember, egy hajtóvadászatra való is kitelne, s a direktor itt koldul a falu alatt.

Horváth Sándor kékre borotvált arcát a vadász izgalma ringatta meg. De a nagyobb kegyetlenség lefogta. – Mit vadásszunk az apró bűnösökre? Tudnivaló, hogy Boda János csak eszköz volt. Azok az igazi izgatók, akik idejében megneszölték a bajt, s kibújtak a felelősség alól. Zoltán érezte, hogy kipirul, mint egy hirtelen begyújtott kályha. – Igaz, bólintott Gulyás Pisti, s Zoltánra nézett. – Van itt néhány család, folytatta Sándor, amíg azokat ki nem hányjuk a faluból, a szegénység állandóan zúgolódni fog. Sajnálom, hogy nem én jártam itt augusztusban. Fölszenteltem volna néhány akácfát. – Úgy látom, jegyezte meg Zoltán, mindenkire ráérik a hősiesség, kire a háború alatt s kire a háború után. A nyúlnak ez az arcátlan visszafordulása megdermesztette Horváth Sándort. Végigmérte Zoltánt, hogy pofon verje-e. – Kuss, mondta végre. Vörös, kuss, s az asztalra csapott a gumibottal.

Zoltán ezen az estén még görcsösebben simult a szüleihez. Beszéltek a Feri eltűnéséről, az Amerikába származott fiúról s óvatosan Jánosról is, aki a bozótban kóborol, s talán most gyújtják rá a nádat, most hallja a hajtóebek lábai alatt a tors roppanását. Az öregek is megérezték, hogy ezek az emberek hozzájuk tartoznak, s nekik szorongani és reszketni illik értük. Elszomorodtak, s szomorúságuk az összetartozás édes pántja volt.

Tizenegyig beszélgettek. Épp feküdni indultak, amikor a hátsó szoba ablaka megkoccant, kis csönd s azután megint. – A! hökkent föl Bodáné, s a két férfibe is beleszúrt ez a koccantás.

Zoltán az ajtóba lépett. – Ki az? kérdezte, s Horváth Sándor puskatusát érezte a fején. De nem Sándor volt. Én vagyok, suttogta egy izgatott, rekedtes hang, s Zoltán a küszöbre nyúló hold hideg világában Boda János szögletes fejére ismert. Egybeszabott, zömök tömb volt most is ez az ember, csak a szemét olvasztotta fekete tűzzé a bujdosás és a koplalás.

– János bátyám? S Zoltán már vonszolta volna a konyha mélyébe, be a családba, amelyet csak az imént gyújtott ki a hideg tűzhely fölött. De a tiszteletest ellenállhatatlan félelem lepte meg. Izgatottan esett az unokaöccsének. – Mit akarsz itt? Minket is kötélre juttatni? – Csak egy éjszakára adjon szállást, bátyám, egy harapást s egy váltás ruhát. Megpróbálok Pestre szökni. – S én itt maradjak s viseljem a te nyakravalódat is? Megmondtam, hogy hagyj föl vele. Pesti svihákok dolga az egész. Nem hittél nekem. Még te akartál engem is tanítani. Most viseld, nekem családom van, nem áldozhatom fel magam. Legjobb, ha jelentkezel.

– Nem hagyhatjuk el, apám, kiáltotta felháborodottan Zoltán. – Volt olyan fia, mint akármelyikünk. S ha nem lett volna, akkor is. – Legalább egy kis kenyeret! rebegte a bujdosó. – Pusztulj innét. Pusztulj a küszöbömről. Nem elég, hogy az állásomból kidobtak miattad. Az életem is kéne?

A félelem megnövesztette, és férfikora érces hangja szólt belőle. Hangosan beszélt, mintha láthatatlan tanúkhoz szólt volna. Zoltán az anyjának esett. – Ne engedje el. Becstelenek vagyunk, ha elkergetjük. De a vén ember minden ízében reszketett. – Pusztulj, mert rád uszítom a falut. Én nem vagyok kommunista. Kötélre minden kommunistával.

János üldözött vad szemére rácsapódott a reménytelenség elbágyadása. – Isten velük, mondta, s az ajtó kerete üres maradt.

Zoltán az asztal peremének támasztotta a fejét, s nézte a sötétséget. Órákig nézte így, s akkor halk rázkódásra riadt. Szemben vele, fejét az asztalra ejtve, az apja zokogott. Zoltán fölállt, nem bírt egy asztalnál maradni ezzel a zokogással. Semmi köze ehhez a nyomorúsághoz. Semmi köze ezekhez a nyomorultakhoz.

Ez a szeretetroham is hazugság volt. A betegség bágyadása, a gondtalan olasz ég hozta rá. Magyarországon ki kellett robbannia a felháborodásnak. S egész váratlanul Dantéra gondolt. Most rendíthetetlen szigorúságában villogott előtte a szánalom könyve. Aki ezt írta, az ő költője volt. S hirtelen vágy fogta el, konok rendszerbe építeni az emberkomiszságot s az ő tiltakozását ellene.

Másnap fogta a könyveit: Dantét, Leopardit, Ady két kötetét (a másodikat a leszereléskor kapott garasain vette), francia nyelvtanát, mellyel még livornói barátja ajándékozta meg, elkerülte a falut, s a Cigánysor mögötti dűlőutakon lopakodott ki a temetőbe. Oda vette be magát a régi és új temető közti tar orgonásba. Lehasalt a hideg fűre, amelyet először gyöngyözött föl a dér, s nem törődött a dérrel. A lombok zöldje, mint korbáccsal végigvert test, sárgult, barnult, a friss ütések pirosak voltak, a régiek barnák, s a madarak halkuló együtteséből a kimaradt sárgarigó úgy hiányzott, mint játékos zenedarabról a letört trilla.

A francia nyelvtanához fűzött szótárra vetette magát; cheville boka, cheveux haj, mondogatta, s figyelte, hány szót tanul meg egy negyedóra alatt. Egyre többet: húszat, harmincat, negyvenet. Már csak olvasta a szótár lapjait, s ha visszatért rájuk, mindent tudott. Olyan volt az agya, mint a fényképezőgép: lefotografálta az oldalakat.

A faluból már elindult a déli harangszó, a szántásos dombokon a temetőig hömpölygött, s Zoltán még magolt. Hirtelen megpattant benne valami. – Nem bírom tovább, kiáltotta. Fölugrott, és föl-le szaladgált az orgonás aprócska tisztásán, mintha láthatatlan rácsok mögött futkosott volna. Tűrhetetlen, tűrhetetlen, zokogta hangosan. De már el is hallgatott. Mintha a hangosan kiejtett szóval profán módon akart volna magán könnyíteni. Színészkedem, gondolta, noha reszketett a fájdalomtól. Szégyenében szinte megdermedt, majd csendesen, mint aki négyesre felelt, s leül, visszatelepedett a könyvei közé, s a Purgatóriumnak azt a fejezetét nyitotta ki, melybe Dante az „Ahi serva Italia” kezdetű ódát iktatta be. De ez a szép rész most fölingerelte. Nem bírta megfogni a jól ismert olasz szavakat, kiröppentek az agyából, mint elhessent lepkeraj. Közvetlen, egyszerre belényilalló szót várt, amely megvilágosítja tulajdon lelkiállapotát. Fáradt volt a lelkében gyűlő várakozástól; nem bírt elszakadni fájdalmától, de nem is bírta megközelíteni. Dante is a szótár mellé repült.

Ekkor szinte gépiesen Ady Menekülő életét lapozta fel. Ezt a könyvet még alig ismerte. Ódák egy szomorú emberhez, olvasta, s utána egy furcsa verscím: Én, szegény Magam. S egy versszak, amelyet nem tudott többé elfeledni:

 

Szeretlek halálos szerelemmel Te hű, te jó, te boldogtalan, Te elhagyott, te szép, béna ember, Te: Én szegény Magam.

 

Végigolvasta az egész verset. Máskor talán átsiklik rajta, mint hisztériás különcségen, most nevet adott a megnevezhetetlennek; mint túlhevített folyadék, melyet váratlan megráznak, az egész élete felforrt, felbugyborékolt rá. Elébb nem értette a tulajdon keserűségét. Most világosan látta, hogy nem a nagybátyja fáj neki, hanem önmaga. Hogy olyan, amilyen: szörnyű beketrecezettsége egy sorsba, amely senkiével sem azonos. Ez az Ady-vers semmit sem oldott meg, s mégis megkönnyítette. Új, szépítő fény esett az ő kísérteties útjára, s szemét elöntötték a könnyek; az egész világ egy záporos színzuhataggá mosódott, s ő kétségbeesett boldogsággal fogta át két keresztbevetett karjával a mellét, mintha egyetlen megmaradt barátját akarta volna megölelni.

Voltaképp egyetlen új érvet sem talált önmaga mellett, de példa villant, hogy így is viselheted az elhagyatottságot, s a gesztus szépsége mintha a fájdalmat is megváltotta volna. Fölugrott, otthagyta könyveit, s vidáman csatangolt a régi temető elmosódó sírjain. Ajkai lázas szavakat dadogtak, arca kipirult, s egyszerre egész idegen, a világtól különböző anyagnak érezte magát, amely büszke lehet rá, hogy ennyi ellenséges erő közt is élni tud. S újra átvillant rajta, de most sokkal élesebben a Nagy Költemény: igazolni mindazt, ami vele történt, megénekelni a Farakás legendájától az előző esti kiábrándulásig mindent: gyönyörű önapotheozis, amely világraszólón megmutatja, hogy a Boda Zoltán-elemnek éppúgy megvan a maga jogosultsága a Mindenségben, mint a vasnak vagy a káliumnak, akármilyen fölöslegesnek tűnik fel az első pillanatra.

A legszívesebben azonnal belékezdett volna ebbe a költeménybe, amely konok és nagyívű lett volna, mint a Comedia, s élettel vergődő, mint Ady versei. Sajnos, a hatodik óta nem volt a kezében verstan, a lábak és ütemek összemosódtak az emlékezetében. Akkor is undorral tanulta ezt, s még a tanárért is szégyenkezett, amikor a Himnuszból a trochaeusokat keresgették, s mindjárt a második sort egészen meg kellett hamisítani, hogy a verslábaknak igazuk legyen. Hogy fog ő verset írni? Nézte Dantét, s nem tudott rájönni a muzsikára, szavalta Leopardit s még annyira sem, Adynál derengett valami, de azt nem lehetett számokban kifejezni. Tehetetlenül állt tudatlanságában. Ez a tehetetlenség azonban nem lankasztotta le. Bizonyosan hosszú és szenvedélyes vívódás olyan teli zengést érlelni ki magunkból, amilyen az Ady-verseké. De épp ennek a nehézségnek örült. Hosszú éveket látott, amelyek alatt valami vékony isteni fémet csurgat ki sorsa nehéz kőzetéből, s az a fém elem lesz helyette az idők végezetéig: cseng, amikor ő már elhallgatott.

Még sosem került így össze a végtelennel. Mintha a Szarmata-síkság nyílt volna elé. Sajnálta elfutott éveit, hogy pazarolhatott másra is erőt? Emlékezett rá, hogy Horatiusa elején a kommentátor fölsorakoztatta az óklasszikai versformákat. Valahol a beázott padláson poshad az a könyv, lehozza minél előbb.

Már esteledett, egész nap nem evett egy falást, az anyja várhatja. Elfogy nélkülem is, gondolta, s ebben a gondolatában több volt a vidámság, mint a keserűség. Hóna alá vágta a könyveit, súlytalan léptekkel szökött a kijárat felé, s szavakat próbált egymás mellé biggyeszteni. Primitív szavakat a bokrokról, égről, s leste, hogy verssé állnak-e. Ezek kísérletek, gondolta, s óvakodott olyan szavakat mondani, amelyek a nagy témát kezdik ki idő előtt. Ó, erre csak akkor vállalkozik, ha már mestere lesz a nyelvnek, talán csak évek múlva. Boldog volt, hogy messze van még s boldog volt, hogy törekedhet felé.

A temető kapujában megtorpant. Annyi ideje maradt, hogy a szegletsír tujabokra mögé bújjék. Különös csoport baktatott a gidres-gödrös dűlőúton. Nem is baktattak, inkább föl-levonaglottak, amint a közrefogott férfi térde el-elcsuklott vagy a nem éppen barátságos nógatásokra kiegyenesedett. Zoltán több ízével reszketett, mint a millió apró ízecskére rostozott tuja. Az a férfi a nagybátyja volt. Nem az, aki előző este parázsló szemmel könyörgött az életért, hanem egy elernyedt, tehetetlen húskolonc, akiben új és új lökésekkel kellett felbirizgálni a helyzetváltoztatás leállt mechanizmusát.

Ezek a bizgatások a helybeli csendőrőrsvezető puskaszíjon tartott ökléből eredtek. Igazi művészet volt a szíjat is tartani, meg Boda Jánost is meg-megdöfködni. Néhány surján gyerek abbahagyta a munkát, s ott szaladt mellettük. Ezek nem szóltak, csak az öreg Sömjénné emelte fel múmia-öklét, átkozódott, s egyhuzamban magyarázott. Az ő veje dunaföldvári gazda volt, Szamuellyék felkötötték, s ő pont most akarta ezt Jánossal megértetni. Csak akkor hallgatott el, ha a sok kárálás leszakajtotta a csoporttól, s lélegzetfogyva kellett utánuk csúsztatnia. Ifjabb Horváth Sándor a mélyút túlsó partján lépegetett, komolyan és gesztustalan, ahogy a különítmény parancsnokához illik. Egy fiatal gazda épp akkor fordult az ekével, odaszólt Sándorhoz, aki unokatestvére is volt, tudomásul vette az újságot, visszafordította az ekét, s beleállította az új barázdába.

Zoltán nem vette észre, hogy a menet elvonult. Az ő szemében ott maradt a bukdácsoló ember, s füle is megőrizte a vénasszony komisz sipítását: „Az ártatlanok vérére szomjaztál.” „Nem volt elég a magadé. Legyilkoltad a tisztességes embert.” „A dög emésszen el, a férgek undorodjanak meg a húsodtól.” Honnan szedte az öreg Sömjénné az átkát? A lánya magtalan volt, a napa kitette őt a vagyonból: menj anyádhoz. Nagy bánat ez Sömjénnének, aki azt remélte, hogy a lánya ajándékba küldött zsíros bödönei segítenek rajta öregkorára. Mégis ez a szép biblikus átok több volt, mint amit az ember várhatott tőle. Szegény Sömjénné, bizonyára igaza volt neki. Csakhogy Zoltánnak nem volt érzéke ebben a pillanatban az emberek vörös vagy fehér igazságai iránt. Ő úgy érezte, mintha a tulajdon szívét vernék a falu elé, egyre pirosabban s egyre foltosabban, hol fölegyenesedve, hol letaposva. Ez a csoport éppúgy bennemaradt a lelkében, mint elébb az Ady-versszak. Ez a versszak s ez a rogyadozó térdű, eltévedt paraszt jelentette neki ebben a pillanatban az emberiséget.

Nagy kerülővel lopakodott haza: a hír előtte ért a szülői házhoz. A tisztelendő úr az éjszaka óta fölkészülhetett, hogy gyávaságát valahogy igazolja. Zoltánt hangos szavalat riasztotta vissza a küszöbről. – Aki vétkezett, feleljen magáért, szónokolt belső kételyét túlkiáltó hévvel a tisztelendő úr. Itt állt a küszöbön, de én elzavartam. Menj bíráid elé, s ha hazajössz, én terítek neked először asztalt.

A tisztelendő úr ezt a konyhában téblábó embereken át a csendőrségnek mondta, mindenáron tisztázni akarta éjszakai szereplését. Egy férfihang nagyot hümmögött ottbent. S egy asszonyság jóindulata közbeeső asszociációs sorokat átugorva szögezte le: – Bizony, a tisztelendő úr mindig mondta, semmi jó sem lesz ebből. – De az ám, dünnyögte a férfihang is, csakhogy az ilyen félig kiokosodott ember azt hiszi, az ő fejében főzik a bölcsességet.

Zoltán nem akarta szónokló apját megszégyeníteni, hátrahúzódott a düledező ólhoz, ahol az egy szem süldő túrta a deszkát, és nézte a bozót gőzeiből kiemelkedő holdat. Amikor az anyja kijött a csutából őrölt sovány eledellel, meglepetve látta, hogy a fia ott gubbaszt az ól palánkján. – Édesanyám nem szégyenli magát? kérdezte a fiú titkos reménykedéssel, hogy talán hall egy emberi szót. – Apád tudja, mit tesz, felelte a beidegzett asszonygép, s amíg a kis etetővályúba öntötte az ételt, szívszaggatva érezte, mint távolodik el háta mögül a fia. – Senki, senki, motyogta konokul Zoltán, mialatt az apja mellett köszönés nélkül az első szobába surrant, s mint annyiszor, a türelmes díványra vetette magát. Csak a magány és a nagy mű menthet meg, gondolta, és görcsösen idézgette a reggel tanult francia szavakat: cheville boka, cheveux haj, amíg kint a két öreg a sötétben hangtalanul kanalazgatta a vacsorául szánt levest.

S a kis szoba, amelyben nem fokozható dacát elreteszelte, nem engedte ki egyhamar. Az afriktöltelékével kérkedő dívány és a szavait figyelő mestergerenda közt lassú szálak jártak föl-le; megakadtak az ajtókilincsen, átbújtak a hajdani függöny folytonossági hiányain, jártak, vetődtek, s Zoltán már egy subányi selyemgubó közepén ült, a gondolat fényes szálai szőtték el őt a világtól: még a konyhába sem mozdult ki, legföllebb a padlásra ment fel, az apja ócska könyvei közt vatatni.

S az első szoba ablakdeszkájára bábeltornyokba gyűltek a könyvek. Egy erősebb ajtócsapás ledönthette volna valamennyit, de ki csapkodta ebben a házban az ajtókat? Az öreg tisztelendő Skóciában is megfordult, latin és görög klasszikusai közé egy angol szótár is betévedt és csodálatos módon Keats és Byron egy-egy kötete. Zoltán mindent fölhabzsolt. Hat nyelven betűzgetett egyszerre, s talán csak olaszul tudott úgy ahogy. Olykor összegomolyodott előtte minden, s tehetetlenül kuporodott a földre, a könyvei elé. A sokféle szó táncra perdült az agyában, a köpcös német szótövek a francia igék darázsderekát szorongatták, s a homerosi andramojennepe mint édes fuvola szelte keresztül a zavaros macskazenét. Máskor azonban belekapaszkodott a feszes mondatokba, s mint bűvészek a maguk bonyolult bogait, egy rántással oldotta el a latin körmondatokat, s miután kétheti nyelvtani előkészítés után vagy negyven Keats-vers verte vissza a talányfejtő rohamát, talált egy Kosciuskóhoz intézett szonettet, amelyet az utolsó szóig le tudott fordítani.

Ilyenkor föl kellett állnia, s mintha csak a lelkesedést harapta volna ki magából, az asztalon fekvő kenyérnek esett, föl-le lóstatott a szobában, s halk szavakat rebegett maga elé. Mondatainak nem volt határozott értelmük, de a fejbe tóduló vér lázasodott ki bennük, szokatlan mámor ütött a lelkére, s bugyogott belőle a szó. Ihlet volt ez, igazi mondanivaló nélkül, mert a mondanivalót még mindig tartogatta. Olykor leült, hogy verset írjon. Az Őszről fogok írni, mondta, a Dacról, Erdélyről, s gondosan méricskélte a verslábakat, hogy az előre elhatározott mértéket be tudja tartani. A rím szégyennel töltötte el, mintha valami aljasságon kapta volna magát, úgy szívta vissza a túl pontosan összecsengő sorvégeket. A klasszikus formák sokkal inkább illettek hozzá, ez hősi munkának tűnt fel: pöröllyel ütni a sorokat. Sorba vette a Horatius-könyvhöz fűzött tabellát, egész ritka versszakokat használt: jonicus minort, asklepiádikumterciumot, sőt újfajta terv szerint összekapcsolgatott sorokat is. Egy nap két-három vers írásába is belekapott, de alapjában undorodott a verstől, olyan volt ez, mint a börtön, s a költemény közepén kitört, hagyta a strófát, föl-le szaladgált a szobában, s összevissza beszélt jóleső zagyvaságokat. Ilyenkor az arca, sőt a fülehegye is kipirult, s az ujjai izgatottan jártak a levegőben, mintha egy lábakba nem szedhető ritmust ütemeztek volna.

Ez olyan, mint a Jóska bűne, riadt belé hirtelen a fölismerés, ugyanaz a lassú elúszás a könnyebb felé. Ismerjük a lustaságnak ezt a kibúvóját, gúnyolta magát, s visszakényszeredett a bonyolult versszerkezetek mellé, amelyek igazán egész valószínűtlen variációi voltak a magyar beszéd időmérték-lehetőségeinek. Máskor az apja öreg csillagászati könyve mellé roskadt, újdonságként ünnepelte a természettudomány rég elavult problémáit, meghatotta a spektrál-analízis, és a Koch-bacillus fölfedezésénél tartott. Még a teljesen értelmetleneknek látszó teológiai könyveknek is nekifeküdt, és elolvasta Kempis Tamás Krisztus követését, a prédikátor Magyari bőrkötéses könyvét, s átfúrta magát az első kiadású Debreceni Füvészkönyvön.

Estére olyan volt az agya, mint óriási ház, melyben a tudat fürge zseblámpával keres apró-cseprő adatokat. „Forlorn! The very word is like a bell”, csípte meg egy verssor, s kereste hozzá a nyelvet, a költőt, a strófát, amíg csak rá nem talált. Azután: milyen csillagokból is áll az Orion. Majd Szilágyi Erdély történetéből: ki uralkodott Székely Mózes után. Fölült az ágyán, és a Nagy Költemény szerkezetén gondolkozott. Az apja történetével kezdje, vagy azt csak később iktassa bele? Talán az az este lenne a legszebb, mikor az apja először mesélt neki. Harminchét ének lesz, harminchét az törzsszám, s Zoltán szerette a törzsszámokat, mert magányosak voltak, mint ő. Csak a versformában nem tudott megállapodni. Először terzinákra gondolt; adhatja-e alább, mint Dante. De a hármas rím öltögetése kimerítette: nem írhatná hexameterben? S közben örült, hogy nem tudott a formákban megállapodni, így legalább kitolhatta a felelősségteljes kezdetet. A részleteket tervezgette, de a lelke félre-félrecsúszott; különös, bizonytalan asszociációs utakra tévedt. – Ady Endre! kiáltott ilyenkor Zoltán önmagára, ami eleinte azt jelentette, hogy Adyról akar gondolkodni, de később perszeveráció lett ez a szó, mellyel az ábrándozásból hívta vissza magát. Egy éjszaka egy verssor repült el a szájáról:

 

Senkise véd, magadat kell védened, ember. Az élet…

 

Itt megállt, úgy érezte, hogy a Nagy Költemény első sorát rebegte el, s ez megijesztette. Vissza, vissza; hőkölt meg, mintha lavinát indított volna el. A két párnája közé fúrta a fejét, s azon volt, hogy elfeledje ezt a mondatot. Beborította francia és angol szavakkal, csillagnevekkel, s görcsösen ismételte Kálvin Insituciójának a teljes nevét, csakhogy kiöblítse lelkéből ezt a verssort, amely, úgy érezte, az egész nagy művet megfertőzte.

S másnap még elszántabban esett kicsi és összevissza könyvtárának, és még szenvedélyesebben erőltette a magyar nyelvet stílusgyakorlatai merev zubbonyába. De ez a verssor újra és újra átzokogta a leckét: „Senkise véd, magadat…” Majd, ha minden eszközöm meglesz hozzá, riasztotta el Zoltán a verssort s tovább gyötörte magát a lassú tanulás csigalépcsőjén.

A két öreget meghökkentette Zoltán új életmódja. Tanakodó szemmel ültek a konyhaasztal mellett, nézték egymást, nézték a csukott ajtót, és nem szóltak, de öreg szívük nyugtalan topogással járta körül a rejtélyt. Hát ezt a fiukat is utolérte a bóna? A tisztelendő úr dohogott eleinte; kitalálta a szégyenletes este és a fiú elgubózása közti összefüggést, s paprikázta magát, hogy sértett apaságát érvényesítse. – Velem truccol? Amíg az én kenyeremet eszi, ne merjen engem bírálgatni! S bele-beledöfte dühös tekintetét az öreg első szobaajtóba, amelynek úgysem kellett sok. Az asszony ilyenkor rátekerte a maga könyörgő ujjait a csuklójára, amely úgysem mert volna a kilincsre csapni. Nem, Boda pap nem dobbant volna a fia elé. Katonasort állt embernyi ember az, s neki le kellett volna sütnie előtte a szemét. De szüksége volt rá, hogy a felesége visszatartsa, ez már majdnem olyan volt, mintha megtette volna, hisz csak az asszony akadályozta meg. S szegény Bodáné mind többször tolta magát az ajtó és ura közé. – Gyere, Zoltán, ebédelni, szólt be könyörgős-halkan. – Köszönöm, nincs étvágyam, hangzott az örökegy felelet.

Az asszony bevárta, míg az ura fordul a ház körül, s akkor bevitt egy darabka húst, egy-két almát; odatette az asztal szélére, s este, mikor bejött ágyazni, üres volt a tányér. – Miből él ez? gyanakodott az apa, s szigorúan mérte végig szegény Bodánét. – Az asztalnál a helye, meg ne tudjam, hogy dugod, mormogta, de azért nem nézett utána, pedig alig három lépésbe s egy kilincsnyomásba került volna. A virágmintás tányér pedig, amelyet egyik túróajándékozó asszony felejtett itt, ki-bejárt a konyha és az első szoba közt, mint a rabok pléhcsajkái, s egyre jobb falatok kerültek rá.

Az amerikai fiú megint jelentkezett, s most már nemcsak dollárral, de néhány sor írás is egy pesti bank papírjain: ha Boda Béla úr és családja a kommunizmus alatt súlyosan károsultak volna, jelentsék be a new-orleáns-i Commercial Banknál. Cím, cégjegyzés, hivatalos írás, de mögötte a messze sodort elsőszülött vádló szemei. Boda pap úgy találta, hogy ebben az évben a szokottnál is megszégyenítőbb a pofon, de a dollárok árfolyama is magasabb volt, s ez némileg kárpótolta őt azért a bizonytalan érzésért, amely a fia bőkezűsége előtt elszorította. S ha már belül nem tagadhatta el szégyenét, legalább kifelé pólyázgatta hazug látszatokkal. – A fiam írt, New-Orleánsban van, és kérdi, nincs-e szükségem pénzre, magyarázta Kovácsnénak, aki mióta „kommunistáné” lett, egyre jobban odakényszeredett a nyomorult, férjét szapuló bánatával a Boda tisztelendőné csöndessége mellé.

S amikor Habogó Kovácsné hájjal rámázott képéből kiszusszant a húszéves kérdés: „Hát Zoltánka?”, a tisztelendő úr elmagyarázta, hogy Zoltánt mintha kicserélték volna. Amióta a fogságból hazajött, komolyan veszi az életet, folyton tanul; latin, görög, angol, olasz könyveket olvas, még enni sem ér rá. Amire Habogóné összecsapta a kezét: „Ajaj, még angolul is”, de olyan tohonya volt, hogy a kézösszecsapása is kézösszetevéssé lustult. Boda tisztelendő pedig belenyugodott, hogy a fia komolyan veszi az életet, azért nem jön ki az asztalukhoz. S ha már nem merte lehordani őt, azon volt, hogy büszke legyen rá, s gondoskodott, hogy estére elég petróleumja legyen. Fölkapaszkodott a nyaktörő padláslépcsőn, előkereste könyvei közül Renan Jézus életének egy régi, csodálatos rosszul fordított példányát, s azzal állított be az első szobába. – Nézd, fiam, ha érdekel, mondta, s Zoltánnak nem volt szíve azt felelni, hogy nem, nem érdekli, de a sarokba állította, s bele sem nézett. A tisztelendő úr várta két nap, három nap, hogy a fia említést tesz a könyvről, de a fiú ellakatolta a száját, s fölment a padlásra, hogy új könyvet keressen. Ott azonban már csak teológiai bölcsködések foszladoztak a sárga papírrengetegben. S hogy nem talált könyvet, még hangosabban dicsérte a fiát, úgyhogy a szobába is behallatszott.

– Apád büszke rád, állt meg egy pillanatra Bodáné aznap este, amikor a száraz oldalast bevitte. Annyi szánalomraméltó volt az öregek fegyverszünet-könyörgésében, hogy Zoltán nem tért ki többet előlük, mindig akadt egy közömbös jó szava hozzájuk, olykor a konyhaasztalhoz is kiült, de belül annál görcsösebben elzárkózott minden emberi ellágyulás elől.

Csakhogy van-e olyan elzárkózás, amelyen át ne szivárogna a Habogó Kovácsné mondókája? Amikor az agykéreg láza kiszippantotta érzékszerveiből a figyelmet, Zoltántól akár a halálos ítéletét is meghozhatta volna a konyha kaszinója, Kellet Helén nem volt úgy kifalazva a világból, mint ő. De néha odacsüggedt a pamlag sarkába, s míg a tudat színpadlámpása alatt tétova gondolatok illegették magukat, a szem, a fül, a tapintás, önálló portyaútra indult, s a szemközti fal, Kossuth ceglédi beszéde, a díványból kikandikáló töltelék érintése közé Habogóné pletykái is odaszivárogtak. Zoltán azon kapta magát, hogy minden szavát lesi, s hiába egyenesedett ki, s rúgta el maga alól a díványt: mi közöm az emberekhez, már megint benne volt a hír, mint orvul kelt tojás.

Így tudta meg, hogy János bátyja és Hermann tanító Veszprémben várják a főtárgyalást, és alighanem megússzák néhány esztendővel. Amióta a hadsereg bevonult Budapestre, s megkezdődött a nagy pörök tárgyalása, elfeledkeztek a kis falusi izgágákról, nagyobb halak ficánkoltak a halál horgán. Jobb is a két embernek, ha ott ülhetnek Veszprémben, mintha itthon kell viselniök a szégyent. A családjukban bünteti Isten a nyomorultakat, magyarázta Habogóné.

Az történt, hogy a fiatal Boda Jánosné, akinek fehér bőrét a magtalanság a harmincon túl is kényesen tartotta, most már egész nyíltan összeállt a kocsisukkal. A háború alatt még tartotta a tisztesség színét, de most, hogy a férje is hibázott, úgy találta, neki is szabad; ő megmondta, mit avatkozik az urak dolgába. No, ha neki nem volt fontos nyugton megülni, neki sem, tőle vartyoghat a falu.

Még nagyobb szenzáció volt a Hermann Évi dolga. Finom, tüzes kis képe eldurvult, egész férfias lett, a járása ellomhult, csípőben hízni kezdett. Egy nap eltűnt a tanító-ház udvaráról, azt mondták, beteg. Amikor újra megjelent, nagy karikák keretezték a szemében ülő rémületet, megnyúlt az arca, mintha önmagának hosszirányban torzított tükörképe lett volna, s a ruhái üresen lebegtek rajta. A szomszédok összesúgtak, valaki névtelen levelet írt, kijöttek a csendőrök, és felásták a kertet. Évi azzal mentegetőzött, hogy magától történt; a csendőrök jelentést tettek, de a dolgot valahogy mégiscsak megállították. Az emberek oldalba bökték ifjabb Horváth Sándort, aki a kommün alatt sokat oldalgott Évi körül, s most egy pesti különítményben legénykedett. „Szép brittanniás vagy te, leütöd a zsidót, de gondoskodol az utánpótlásról”, mire Horváth Sándor csak nevetett, s bár tagadóan rázta a fejét, huncutul komázó, beismerő tekintetet vetett a tréfálókra. Hájjal kenegette ez a pletyka, de azért úriember ő, aki tudja, mivel tartozik a diszkréciónak.

Évi pedig ott ténfergett az udvarukon, támolyogva végezte a dolgát beteg anyja helyett is, akit a cukorbaj ágyba döntött; nemhiába még a főzeléket is cukorporral ették. S ha az emberek benéztek a lécen, nem fordította el a fejét, hanem ő is visszanézett, és hajdani szelíd szemében kések villogtak. Szörnyű dolgokra jött rá szegény Évi, s most már nem hanyagolhatta el az agyvelejét, mint régen, amikor a szépsége gondolkozott helyette is. Most már kellett egy tartály, amelyben a belészűrődött gyűlöletet tartsa, főzze, fortyogtassa. Szegény lány, alig kezdett el gondolkozni, s már vitriol, bomba s vad tehetetlenségérzés kavargott benne. Még a lassan visszaszivárgó zsidók is kerülték őt, ezzel mutatták a parasztok előtt „gutgesinnt” voltukat. Csak a Kácsa szabó lánya, Irma, jött át estente hozzá, segített mosogatni, vasalni; egy nagy horgolt piros kendő alá bújtak, s vitte az ő „kis leányát” sétálni. Ha a korcsmából hazatámolygó legények rájuk kiabáltak, ő visszakiabált; ez a rút lány nem ijedt meg a maga árnyékától.

Persze, az Évi históriája nem ilyen egyszerűen folyt Kovácsnéból. Sokszorra, sok böffenésre adta elő; Zoltán úgy állítgatta össze, mint valami keresztrejtvényt. Azzal nyugtatta magát: nem tehet róla, ha meghallotta, de utána órákon át ilyes fejjel forgatta a szótárait, s egy verset is írt a lányról, aki az első, elhibázott csókjának a hősnője volt.

S mintha a hajdani műkedvelőelőadás minden résztvevője összeesküdött volna, egy este Horváth Ilonkáról is hír jött; az új tükrösi bérlő jegyezte el. Ez a bérlő nem volt már fiatal ember, negyven éves is lehetett, nagy család, felvidéki nemesek, volt háromszáz hold földje Zemplénben s egy állatorvosi diplomája, amelyet sohasem értékesített. Kemény, katonás ember hírében állt ez a Pákozdy György, szerette a parancsszót s különösen szerette az állatokat. A nőket is katonás és felcseri fölénnyel és határozottsággal kezelte, vezényszóra kellett csókolniok, s szívszúrás nélkül tette ki őket a küszöb elé. A cseheknek egy-kettőre szemet szúrt ez a gőgös, foghegyről beszélő ember, bizalmasan értesítették, hogy egyelőre eladhatja még a földjét, sőt elég tisztességes árat is kínáltak érte. Egy akadémiai kollégája, aki Dádon orvoskodott, addig unszolta, míg idejött Tükrösre. Olcsón kapta a bérletet, a tulajdonosát, egy dombóvári disznókereskedőt, kiijesztették az országból a zsidóüldözések, s örült, hogy ilyen biztos családból kapott bérlőt.

Pákozdy jött, és otthon volt, az emberek látták, hogy úr, s a béresek, hogy nem lehet kukoricázni vele. Tehenészetet rendezett be, kidoboltatta, hogy fajménje van, ne menjenek az állami telepre. Nagy lócsiszár volt ez a Pákozdy, az utcán rákiáltott a kocsisra: „te mért nem fáslizod be annak a lónak a lábát”, vagy: „talán nem öntenéd félre az abrakot, te zsivány”, s ha egy jószág vajúdott, s ő megtudta, elment és segített, s nem számított egy fillért sem. Úr vagyok, mondta, ha megkérdezték, mivel tartoznak; de ha valaki könyörgött, hogy „jöjjön el, segítsen rajtam, nagyságos uram”, azt elzavarta: nem vagyok bába, hogy mersz te engem háborgatni.

S csakugyan, nem az embereken segített ő, hanem az állaton. Bolondja volt mindannak, ami négy lábon mozgott; egy hónap alatt élő anyakönyvévé vált a vidék minden lóféléjének. Nem is vetekedhetett vele senki, legföljebb Horváth Ilonka, az volt még ilyen lópiszter. Úgy beszéltek ezek a falubeli gebékről, mint a költők a világirodalom neveiről, vagy orvosok a különös betegeikről; egy futó szóban jellemrajzokat tömörítettek. Pákozdy úgy találta, hogy Ilonkában is van valami a harmadéves csikók ficánkságából. Egy negyvenéves ember nem ér rá háztűznézőbe járni, amíg magához valót talál, s ripsz-rapsz, az ő természetes katonás módján megkérte Ilonkát, helyesebben rátette a kezét Ilonkára.

Hogy fogadta a lány ezt az eljegyzést: Zoltán nem tudta, de bizonyosan örömmel. A Horváth-család nagyra van az új vővel, állítólag báróleány volt a nagyanyja, s ha csak a hatszázholdas tükrösi bérlet kérte volna meg a leányukat, akkor is híztak volna a boldogságtól. Kovácsné csodákat regélt Horváthné készülődéséről, s ezen a ponton a konyhabeli társalgás a végvásznak, párnák és huzatok misztériumába veszett.

Könnyű a parasztnak, szólt bele Boda pap, s neki se jutott eszébe az a húsz esztendő, amivel a menyasszonyt később tették a vőlegényénél a fürdővízbe. Örüljön a kis nyifka a szerencséjének!

Zoltánt ez a mátka-hír szíven szorította. Már nem volt annyira kritikátlan, hogy ezt a szívfogást a hajdani szerelemre magyarázza. Más valami volt ez: Ilonka, akivel együtt csúszkálták le a Horváthék kazla oldalát, Ilonka, aki az iskolában Gyurkával csúffá tette, Ilonka, akiről a műkedvelés nyáréjszakáin ábrándozott, Horváth Ilonka maholnap asszony, talán gyermek anyja. Mindenki nekivág az életnek, csak ő nem. Elmaradt a társai mögött, mint a rohamból kilőtt katona. Miféle golyó találta el őt, miért kell mozdulatlanul figyelnie a többiek dobaját?

Az egyetem még mindig nem nyílt meg. A hó hozzáadta a maga békéjét a letarolt világ nyugalmához; elmúlt karácsony is, Zoltán észre sem vette, csak később jutott eszébe: tegnap az anyja aszalt körtét és diót adott be, szenteste volt. Szilveszter délelőttjén különös nyugtalanság lepte el, nem állt a kezében a könyv, s párakarikákat fújt a befagyott ablakra. Kinn a fehér fejű akácfák minden hószeme egy egész mindenséget tükrözött. A jeges napsugarak a közelkerült téli ég és téli föld közé feszültek, széttolták őket, hogy legyen a légvételre hely, és a jegenyéknek ne kelljen megrokkanniok a világ súlyos mennyezete alatt.

Kiment. Alighogy elindult, megeredt a hó. A faluban egypár tétova alak imbolygott. A szemöldökükre és pilláikra ragadt pelyhek eresze alól bizalmatlankodva lestek ki az utca többi imbolygóira. A határ apró katlanjait felnyitotta a tél, a dombok lelapították a hátukat, a vápák elsimultak, a varjakkal megült akácsorok mint üdvösségüket kereső barátok bandukoltak kifelé a szürke ég alól. Zoltánnak nagyot kellett lélegzenie, s mintha az a nappal átitatott fagyos levegő, amivel többet szívott be a szokottnál, benne maradt volna, hideg és fényes öröm feszítette a mellkasát. Duhajat, vakmerőt szeretett volna tenni, hógolyót gyúrt, s a varjak közé dobta. A varjúhad, mint szétfröccsentett tintacsepp, egy-kettőre elborította az eget, s gyanakodva károgott az út jegesre taposott partján a békeháborítóra. S mintha ezzel a varjúhaddal a lelke mélyén gubbasztó kétségbeesést riasztotta volna meg. Egyszerre teli lett károgó jajjal; nyomorult, aki az ünneplő ég alá csak elégedetlenséget hozhat. A friss levegő megcsípte, a test láza a keserű ihlet lázába csapott át, s nagy haragos szavakat kiáltott az alsóbogárdi nyárfák mögött rejtező sors felé. Törte-búgta a szót, a stílusgyakorlatok kényszerritmusa s a megszálltan rebegett szavak vad erővel forrtak össze, mint a durranógáz vízzé egyesülő hidrogénje és oxigénje. Amikor vagy harminc rebegő sor után elakadt, lesöpörte az út partjáról a havat, odagubbadt, s megpróbálta papírra vetni az imént talált szavakat. Itt is, ott is megvolt egy mondat, de közben hosszú hézagok, amelyeket röstellt „nem akkor” ömlött szavakkal betölteni. Vagy másfélóra hosszat vergődött az összefirkált papír fölött, akkor összetépte, elhajította.

Ruganyos inakkal eredt hazafelé. A templom épp akkor bocsájtotta szét a szilveszterdélutáni istentisztelet résztvevőit. Föltűnően sok öregasszony volt a hívek közt. Ezek az év vasárnap délelőttjein otthon főztek, de erre az egyetlen délutáni malasztszórásra, amely a múló időnek az ünnepe, megtöltötték az asszonypadsor végét; onnét, a rag alól énekelték az áhítatosabbik orrhangjukon: „Ez esztendőt megáldjad”. Most csendesen baktattak haza; egyedül, mert az „apjuk” átallt volna kivénült feleségével sétálgatni, s a fiatalok is kerülik őket, mint a leprást. Olyan kisebbfajta mindenszentek ez a szilveszterdélután: félhalottak napja.

Zoltán is ott lépegetett az ő szomorú szállingózásukban. Mintha az előbbi varjúhadat látta volna szárnyszegetten: mennyi Rebi néni. Alig néhány lépéssel előtte egy feltűnő elegáns rókás télikabát és divatos hosszú szárú csizmacipő haladt. Volt valami különös és önmagának ellentmondó ebben az előtte úszó női sziluettben. Pompás, telt, ficánkolósra szabott idomok s a mozgás szomorúságának édes ellentéte, mint amikor egy kék szem hirtelen elkomorodik. Zoltán akaratlanul is találgatta, ki ez. Bizonyosan ismerős, és lefogta a lépéseit, hogy ne kelljen elé kerülnie. A nő ebben a pillanatban megfordult, Zoltán Horváth Ilonkát látta, éretten s mennyire megváltozottan! Nem térhetett ki, a lány szembefordult vele, és bevárta. – Maga az? nevetett rá erőltetett könnyedséggel, de Zoltán úgy találta, hogy titkolt mélabú ült ki a szemébe, ahogy zárdai lányok könyökölnek az utcára néző tilos ablakokba. – Nem is láttam, amióta hazakerült. Laci holnaputánra kért kocsit. Ittmarad, amíg az egyetem meg nem kezdődik? – Igen, mondta Zoltán, s arra gondolt, hogy gratulálni illenék. Hallotta a tulajdon mondatát, amely vad belső reszketésen át akar fesztelen lenni: „Hallom, menyasszony, igazán nagyon örülök”, de csak benne rekedt a mondat; nem, nem gratulálok, hősködött föl benne a süllyesztőn érkezett önérzet, s ebben a pillanatban majdnem a sértett szerelmes volt. Oly jólesett volna ez a sérelem, csak hihetett volna benne.

Horváth Ilonka arcán ottragadt a barátságos mosoly, de a két szeme, mint két sötét seb feslett föl e mosolygás mögött. – Laci örülni fog, ha kibeszélhetik magukat, jöjjön el minél előbb, mondta alázatosan, s a rozsdás rókát összébb fogta a nyakán. Zoltánban különös vad, embergyötrő érzés kerekedett fölül, mintha tovább akarta volna homályosítani ezt az elpárásodó szemet. – Köszönöm, nem hiszem, hogy a bátyja is aláírná ezt a meghívást. Tudja, hogy mi a helység kunbélái vagyunk. – Zoltán! búgott fel a lány, s a zsoltárkönyv kicsúszott a kezéből, s utánanyúló ujjaik a havon találkoztak.

Egy pillanatig tartott csak, s amikorra fölemelték a fejüket, egy szigorú tekintet állt fölöttük, s egy reccsenő hang merevítette meg a lányt. – Már vége az istentiszteletnek? Magáért jövök, le kell vizitelnünk Kutasiéknál. – Kutasiék voltak az egyetlen család, akik Pákozdynak imponáltak, s Ilonka rég szorongott ettől a látogatástól: mit szólnak az ő falusi szögletességéhez. Fölriadt benne a nő. – Így? kérdezte, és tanakodva nézett a vőlegényére. – Nem, majd aranykarikát akaszt a fülébe, keménykedett Pákozdy, aki azt tartotta, menyasszony korában kell megpuhítani az asszonyt, s úgy bánt Ilonkával, mint kannibál nővel, akit ő emel be a civilizációba. Ezzel a fölénnyel akarta ellensúlyozni előre az ifjúság előnyét. S a rakoncátlan Ilonka engedelmes menyasszony volt. Zoltán azon kapta magát, hogy egyedül ballag az öregasszonyok vonulásában, a bakakáplár vőlegény egy szemrebbenésre sem méltatta őt, s Ilonka elcsukló tekintete is csak percekkel később hatolt zavarelborította tudatába, s akkor már nem felelhetett. Csak a hosszú szoknyájában majd fölbukfencező öreg Kertésznét látta, aki térdcsuklatva iparkodott elébe kerülni. Látnia kellett, ki volt az, aki mellől a tükrösi uraság a menyasszonyát elpenderítette.

Zoltán számára ez a találkozás egyike volt a ritka elégtételeknek. Jön ez a mozdonyember, fölkapja a lányt, mint a mozidrámák banditái, s röpíti név és vagyon felé. A lány rabja az akaratánál erősebb akaratnak, de egy gyöngéd szemsugáron a szebbik ifjúsága, a lehető magasabb élete felé repült. Bizonyára balgaság volt e szemsugárban túlságosan bízni. Hisz azt is mondhatta volna: az a szemsugár egy hajdani félreértésnek, romantikus csacsiságnak szól. A vagyonszerző paraszt lánya egy pillanatra sem hökkent vissza az új szerzést jelentő férjtől, ha maradt is egy-egy sóhaja az egyik s talán legapróbb élete számára is. Zoltán erre nem gondolt, mert nem akart gondolni. Csillagot várt maga fölé, s addig várta, míg a szeme fogant csillagot.

A halhatatlan felét én viszem, súgta este a párnáiba, s nem tudta, zokog-e, ujjong-e. S ennek a suttogásnak minden érzelgős csináltsága ellenére is mélységesen igaza volt. Egy élet legmélyebb igényei szólaltak meg benne. Minden igazságunk életünk visszhangjában lesz azzá, s ez a „halhatatlan fél” itt bizonyára nem a szegény Ilonka hámba tört lelkéből kilopott pillanatnyi elérzékenyülés volt, hanem az a láthatatlan fele a világnak, amelynek a hajszolására Zoltánt nem a tudat és az akarat, de a foganás pillanata húzta föl.

Az élet úgy, ahogy van, az emberek igényeinek s értékhiteinek a mechanizmusa. A legkövetkezetesebb, a leggépszerűbb. Kerék a kerékben, fog a fogban: az életet konok szükségszerűség olajozza. De nincsen-e egy másik szükség is? Mi ugratta őt neki ennek a gépnek, hogy elkapja a két karját, leskalpolja a fejbőrét. Az ő ugrásai erejével más főgépészévé válhatott volna. Élhetne a gépből, amely őt szétszaggatja. S ő mégis nekiugrott, s neki fog ugrani, nem mert ez heroizmus, nem mert ezt a tébolyt marta belé a kultúra, hanem mert nem tehet másképp. A léleknek van egy világ- és anyagellenes igénye is, s ez az igény éppoly jogos, mint az anyagé, csak a következetessége más s csak az eredményei összemérhetetlenek.

Ilonka tekintete csodálatosan édes szimbolikus ítélet volt… Az egyik világ győz, és megkapja Ilonka testét, a belőle fogant gyermekek testét, s a másik világ győz, s ezt a tekintetet kapja, s ez a tekintet egy segélyt kérő kéz, melyet Ilonka a szebbik élete felé vetett, amelyre talán nem is volt képes. A császárnak, ami a császáré, riadt Zoltánba a bibliai ítélet, amely végzetesen azonos volt Ilonka ítéletével. Dantéra gondolt. Beatrice is egy idegen férfi karjaiban volt a császár markába lerótt adó, s ami az égbe emelte, talán csak egy tekintete. De ez a tekintet Dante halhatatlan felét kavarta föl.

S nekiült, hogy hosszú versekben ünnepelje azt az illogikumot, amely az Istenhez-szítók logikája. S mert nem ismerte a modern irodalmat, s nem fojtogatták a kicsinyes realizmus gátlásai, bátran siklatta el tollát a klasszikus strófákba szökő, kétségbeesett lelkesedés nyomán. Az aszkéta dac és a hősi ösztönű nyelv meghökkentő anakronizmusai voltak ezek a versek. Egy-két hétre igazoltnak látta e verseken át az életét, s a saját maga, már-már egyre döbbentőbben kiütköző titkát, de a lelkesedés legelragadtabb pillanataiban is ott szorongott az élete mélyén valami, mint tudat alján az elfeledt bűn. Szavak nélküli suttogást hallott: az egész hamis, ez nem megoldás, póz. S egy délelőtt olyan látogatója akadt, aki ennek a suttogásnak hangos prókátora lett.

Horváth Lacit a sorozók itthon marasztották; vékony dongájú legény volt, hiába iratkozott tornaegyletekbe, s hiába emelgette esténkint hússzor-harmincszor az anyja nehéz karosszékeit, amibe bivalyerejű ember is belefáradt volna. A megtakarított háborús esztendő most két szemeszterrel Zoltán elé tolta. Orvostanhallgatónak iratkozott be, s míg Zoltán a fiesolei hegyoldalon a szőlőtermesztés titkait tanulta, az ő figyelme a hullaterem és a szovjet politika közt oszlott meg.

Most az egyszer szerencséje volt a népdalaival és parasztjaival. Lelkesülő képzelete könnyen bajba keverhette volna, ha szőrivel nem gyógyítja a kutyamarást parasztrajongása. A forradalom épp Hódoson érte, és ujjongó beszédet tartott, melyben a nagybirtok felosztását harangozta be. A magyar népnek vissza kell adni a magyar földet, ez volt a jelmondata. S már látta a mágnás ezerholdakat behabzsoló parasztságot, amint sűrű rohamrajokban özönli el a középosztályt, s népdalos és robusztus óriások szorítják ki az ország fővárosából a szabad verseny cingár gyülevészeit. Ekkoriban olvasta Rousseau-t, és legszívesebben sejtjeire bontotta volna a társadalmat. Minden család külön birodalom, amely maga teremt elő mindent, amire szüksége van. Ez a parasztanarchizmus épp tótágasa volt annak, amit a kommunizmus ígért, de Laci lojalitása erőlködött, hogy Kun Béláékba is belemagyarázza a maga felfogását. Ez persze nem sokáig sikerült, s akkor szenvedélyes fölháborodással állt a falu mellé, s a nagybátyja száz holdját féltő panaszait, amelyek állandó refrénül a „hát ezért dolgoztam?” sóhajtását hozták vissza, úgy hallgatta, mint Tiborc zokogását.

Egy május délután, amint a Kossuth Lajos utcán a boncolásokra sietett, a Ma című folyóirat tarka kirakatából egy magyar mintás, egyszerű födelű könyv tűnt szemébe. Olyan furcsa volt e kubista sokszögekkel összecikcakkozott folyóiratok közt ez a nemzetiszínű magyar minta, hogy meg kellett állnia. Szabó Dezső: Az elsodort falu, olvasta. Az ő titkos favoritja. A könyv drága volt, de ő már megkapta a júniusi menzapénzét, s az a pénz egyszerre táncra perdült a tárcájában. Laciéknak rosszul ment ekkor már. Az apja még mindig Szibériában sínylett, s az anyja sem bírta ideggel. A harmadik szobájukba egy proletárcsaládot telepítettek, s a fürdőkádjukat az egész ház használhatta. A gyenge idegzetű, megsanyargatott asszony napokat sírt a dívány sarkán, s szidta a férjét, miért nem ügyeskedik, rég hazakerülhetett volna. Nem evett, s a fiát a menzára küldte. Igazán félős volt, hogy szegény Laci nem soká emelgetheti a nehéz karosszékeket. De a Kossuth Lajos utcai kirakat előtt Laci megfeledkezett a karosszékről s Turi Daniról is, aki miatt paraszt ősöktől eredt testében fotelemelésekkel siettette az atavisztikus erő kicsattanását. Bement a boltba, ahol bankfiúkból zsenivé züllött félistenek törülgették hosszú, zsíros hajukba elhanyagolt körmeiket, s amikor újra kikerült az utca ragyogásába, egyhavi ebédjét szorongatta a kezében: ötszáz oldal ebéd, rántott leves és piszkos tészta: a kultúráért hozott legnagyobb áldozat volt ez.

De a könyv megérte Lacinak az elmulasztott ebédeket! Aznap nem ment boncolásra; a Múzeum-kert egyik padján falta a könyvet, falta éjjel és falta másnap, s amikorra letette, mintha megdagadt volna, valóságos Böjthe Jánossá fújta a sok bombasztikus beszéd. Nagy összegezése volt ez a könyv az ő széthullott levelekből álló világnézetének. Szuggeráló egyszerűségében megbonthatatlan, részleteiben meg nem rohamozható. Megmagyarázta a helyét, kiszabta kötelességeit, s oly konokká vértezte minden vitával szemben, hogy a legortodoxabb marxista is eltörpült mellette.

Megállhatta-e most, hogy világnézeti páncélruháját gyermekkori barátja előtt meg ne villogtassa? S mert Zoltánt nem hívhatta, maga ment ki a külső sorra. Zavarón könnyítő szívélyességgel üdvözölte az öregeket, Boda pap kezét két kézzel szorongatta, s Zoltánt megölelte. Volt valami szokatlan, föléépített a modorában, népies kedélyesség, csomót átvágó hetykeség, virgonc probléma-félrependerítő kedv. Még a hangja is megöblösödött, mintha azzal is a férfiasságát duzzasztotta volna. Mindez oly rosszul illett tisztán maradt tejképéhez s a szeme gyermekszomorúságához. Zoltán csodálkozva hallgatta a harmadik szóval kibuggyanó életelveit. – Hová iratkozol? kérdezte Zoltánt. – A bölcsészetre. – Seprűt csinálsz az eszedből? Öreg pókok hálóit akarod leszedni? – Nyelveket tanulok. Vagy az öreg pókok nyelvtana is más? – Megpenészedsz köztük, elszoktatnak a légvételtől. Ki akar ma filológus lenni? Jöjj orvosnak. Én mihelyt végeztem, falura megyek, a népbe akarok gyökerezni. Az apám kiszakadt a földből, én a világlátott testvér szeretetével hajlok vissza hozzá. Az idegen fajok lökdösődése közepette nekünk a nép mellett a helyünk. Ebből az alvó óriásból kell fölráznunk a szétütő Herkulest. A hajdani romlatlan parasztok mindent ölelő életét kell magunkon átbocsájtani. Korán nősülni, gyermekekben lombosodni. Minél több patriárkát kívánok ennek az országnak.

Zoltán elképzelte Lacit, mint patriarkát, és elmosolyodott. – S te mikor nősülsz? – Mihelyt lehet, felelte gyermek-daccal Laci, s Zoltán szemébe nézett. S mintha valamiről meg akarta volna győzni, témát cserélt, legény pákosztoskodásokról fecsegett, szépmetszésű ajkain trágár és nyers szavak sercentek ki, kamasz csemcsegéssel emlegette a paraszt menyecskéket, s hogy mennyire undorodik ő a városi nőktől. – Csak az egész embernek van joga az élethez, tért vissza mestere tételéhez. Csak a csók, munka és természet hármas záporában megfürdött lélek alkothat örök és egyetemes érvényű gondolatokat.

Az igazság az volt, hogy Laciéknak a forradalom óta nem volt cselédjük, s Laci a múlt télen a vicénével hordta a pincéből a szenet. Ezt a vicénét a háború megkergítette. Hiába került haza az ura, a kigyújtott mohóság olthatatlanul űzte minden után, ami férfi. S egy délután ledőlt a pincefal mellé fölrakott fa, s bizony sok időbe került, amíg visszarakták. Laci azóta nagy legénynek tudta magát, hisz megkóstolta az életet, s ezt mindenkivel éreztetni akarta.

Zoltán csendes hitetlenkedéssel fogadta barátja hetykeségét. – Ki lehet egész ember? mondta csendesen. Mindnyájan csonkák vagyunk. – Csonkák? ez a tizenkilencedik század betegsége. Az írók a csonkaságukat dédelgetik: jaj, én nyavalyatörős vagyok, jaj, én hektikás vagyok, s azt hiszik, a csonkaság az életük értelme. – Miért volna a csonkaságuk az életük értelme? Van az életüknek értelme a csonkaságuk ellenére is. Te minden csonkát kiszuperálnál a gondolat hadseregéből? – Föltétlenül. Beteg gondolatokra nincs szükségünk, s beteg ember beteg gondolatot terem… Mi az, neked egész kis könyvtárad van? Latin, angol, olasz: összevissza; no te egész filológus lettél. Csak nem írsz verseket? – Miért gondolod? – Ma már csak a bölcsészhallgatók és az unatkozó nők írnak verseket.

– S te mit írsz? – Semmit… Ha írnék: novellát és regényt. Csak azoknak a műfajoknak van jogosultságuk, amelyek mögött nagy társadalmi impulzusok állnak. Kinek kell ma a líra? Ki olvas ma verset? – Hisz azért a legnagyszerűbb műfaj, mert senki sem olvassa. – De hisz ez a legvadabb l’art pour l’art. Ezt már a legelmaradtabb rímeunukok sem merik hangoztatni. Az író szociális tényező, mint a kőszén vagy a villamosság. – Az író szociális szempontból fölösleges. Akár az imádság. Laci türelmetlenül nevetett. – Jobban tennéd, ha kimennél az emberek közé. Ilyen elvekkel kirekeszted magad az életből. Azt hiszed, vidám dolog az életen kívül rekedni?

Amikor Laci elment, Zoltán úgy érezte, hogy ő győzött. De a délután folyamán többször belészúrt a szó: egész ember. Ez a Horváth Laci mulattatta volna, ha benne nem hagy egy szónyi tüskét, amely körül már megkezdődött a titkos gennyedés. Minden életműködés harmóniája: le szabad-e mondani erről? De hát mi az a csonkaság, amelyet ő úgy megvédett? Ilonka férjhez megy, Laci kalandok után jár. A kis Horváth Laci, aki olyan volt, mint egy leány. S neki ólom száll a lábaiba, ha az életre gondol. Mi ez: megszálltság, babona? Hisz ő egészséges és fiatal. Miért fogadja el ezt a bénaságot, ahelyett hogy küzdene ellene. Nem ezt a csonkaságát pólyázta körül már első versei társadalom-tagadó pátoszával? S nem ez rémlett föl már gyermekkora mélyén, a tanító kisasszony csókjában is? Ó, ha ez szakította ki őt az emberek közül, ha ez volt az az erő, amely a világ ellen ugrasztotta!…

Örvény, örvény… Zoltán a könyveinek esett, törte az angolt, a görögöt, franciát, s meghagyta az anyjának, hogy nincs itthon; ha Laci jön, legkevésbé. Verseket írt, diadal-verseket, mint az Ilonkával való találkozás után. De láthatatlan források keserűsége duzzasztotta a szavakat, s a diadal szétolvadt a keserűségben. De én győzelemre születtem, mondta magának, s új és új alapot keresett, ami az élete fölé segítse. De minden alap egy napig tartott, s mindenik alatt élete elintézetlen örvénye.

Így érte február végén az egyetemi beiratkozások híre. Boda pap azt akarta, hogy Zoltán a bátyjához szálljon, aki a háború után egy pesti patikában helyezkedett el, s a Liliom utcában volt egy kis legényszobája. Gyula két levélben húzódozott, a harmadikban belenyugodott: ő nem bánja, ellakhat nála az öcskös, nem mintha a testvéri szeretet indítaná, de az apja képes egy negyedik levelet is írni, s inkább elbírja Zoltánt, mint a családi lamentációt. Mindnyájan meglepődtek, hogy Gyula vállalja a „vér parancsát”, ahogy Boda pap mondta. Nincs rossz szíve annak, enyhült meg iránta a tisztelendő úr, csak komisznak akar látszani. Többet ér, mint sok szemforgató farizeus.

Zoltán azonban más rúgókra tapintott e kényszeredett meghívás mögött. A patikusfiút csúnyán megviselték zagyva szenvedélyei. Eleinte csak démonkodásból kapott rájuk, hogy a „rendes embereket” elriassza. De lassan beléették magukat. Halvány és püffedt arca olyan volt, mint a plasztikonok cselédrémítő figurái. Már nem kérkedett a bűneivel, sőt kínosan fegyelmezte őket; a világ felé pontos és pedáns alkalmazottá öltözött, hogy a fenyegető elbocsájtást kikerülje. Megfontoltan és ritkán szólt, minden mozdulatára vigyázott, mint beszopott tanár, aki magán érzi a tanítványai szemét. Milyen sokba került ez a lárva! Milyen nehéz volt valódi, gyönyör és kétségbeesés közt hullámzó élete fölé odahazudni. De nem keverhette gyanúba magát. A rossz arca mögött úgyis titkokat keresett a szimatoló emberismeret. S ő olyan alattomosan élte nőhöz és morfiumhoz kötött életét, hogy már-már önmaga előtt is letagadta. Orv, szomnanbulista állapotban csúszott be a lebujok kapuin, óvatosabban, mint diák korában, s míg a mellénye zsebében a napi öt-tíz centigramm morfiumát csente haza, új gyógyszerkészítmények neveit mormolgatta, s a színházplakátokat böngészte felfedező figyelemmel.

De a régi, szónoki cinizmus annál jobban feszítette, minél óvatosabban leplezte igazi életét. S esténként a morfium-adag után démoni Jágó-monológokat tartott a tükörnek; suttogva persze, hogy szobaasszonya figyelmessé ne váljon. Zoltánban talán ez a Jágó-Gyula remélt ártalmatlan hallgatóságot. Valaki előtt még Mefisztó-szarvakat tűzhet, megdöbbenthet egy romlatlan szívet, kibújhat a pedáns alkalmazott páncéljából, s a morfinista-szellemesség mutatványaival ámíthat el egy naiv emberecskét. Hisz ez az öccs nem szalad panaszra a főnökéhez, s nem kürtöli ki vallomásait a Liliom utcának. A vér vallomásai orgazdájává tette, hallgatni fog, mert nem okoskodhat.

S már az első este próbára tette a fülét. Minden teketória nélkül szívta föl egymás után az ampullákat, s morgott, hogy csak kétszázalékosat hoznak forgalomba. Ebből négy kell, hogy egy kicsit embernek érezhesse magát. – Ha nem volnék patikus, erre költhetném, amit keresek. Így lopom. A gazdám ellopja a munkatöbbletemet, én ellopom a morfiumját. Tehetek okosabbat? Morfium nélkül véreb lennék, így kezes komondor vagyok. A kapitalista államoknak morfium-automatákat kellene az utcák sarkaira szereltetniök. A morfium elvonja az embert a közügyektől, s ez a hatalmasoknak is megfelelne. Ők szabadon rabolnának, az emberek szabadon álmodnának. Aki tönkrement, öntsék le mésszel. Az emberek iparkodnának kihúzni az álmaik és a szolgaságuk idejét. Csodálkozol? Rá fogsz jönni, hogy csak az esztelenség ésszerű, s csak az él, aki tönkreteszi magát. Parancsolsz egy féllel?

Zoltán, persze, nem parancsolt; iparkodott mindent természetesnek találni, s minél kevesebbet tartózkodni otthon. Először volt Pesten, és elveszejtette magát a háztömkelegben, fél délutánokat kószált, hogy megtalálja a Dunát. Az egyetemi beiratkozások útvesztője, persze, ennél az utca-labirintnál is bonyolultabb volt. Hogy a zsidókat kiszorítsák, a két összevont félévre csak azokat vették fel, akik az egyetemi zászlóalj tagjai voltak. Igazoltatás, jelentkezés, kvesztura: Zoltán émelyedett a sok herce-hurcától, s iszonyodva menekült a diákverekedések elől.

S az előadások csak március végén kezdődtek, addig ez a céltalan őgyelgés; délben a Molnár utcai menza szörnyű bablevesei, rettenetes tészták, melyekből csak egy szálat kellett a vellára venni, s jött utána az egész tányér; mosogatóvíztől csöpögő evőeszközök, az ember háta mögött az utolsó falatot váró éhes kollégák; s lefekvés előtt az éber testvér kifogyhatatlan ördögösködése: förtelmes vallomások, amelyekre senki sem volt kíváncsi. Bizony, az egyetemi évek nem valami jól indultak, de legalább elvonták belső bajaitól, s ha ki-kiszökött a Gellérthegyre vagy a Kakukk-hegy oldalára, csak a körülötte hullámzó szennyből való szabadulást érezte, s meghatott elégiákban üdvözölte a fák kócos ágaira kipattanó rügyet s a szeleket, melyek lemosták róla az emberek rátapadt leheletét.

Végre megkezdődtek az előadások! A Múzeum-körúti épület folyosóin sokrovatú bölcsész-indexek indultak tanártól tanárig; akadt olyan, aki húsz kollégiumot is fölvett, annyiféle emlőn akart tudóssá lenni. Zoltán magyar-francia szakra iratkozott, de összevissza hallgatott mindenféle órát. Embert keresett ebben az irdatlan városban, aki egy szót vessen az ő szorongásaiba. Csakhogy a Múzeum-körúti ház a tudomány áruinak volt nagy áruháza, meg volt a fogkefék meg a lámpaernyők osztálya, s mindenki vigyázott, hogy a maga cikke mellett maradjon. Az, amit Zoltán keresett, nem volt sehol.

Voltak itt tanárok, akik úgy fogództak ifjú korok emlékeibe, mint zuhanó pilóta az ejtőernyőbe. Növő éveik számával szegényedtek, s ötlettelenségük révén váltak meglepővé. Voltak tudomány-águkban kiváló szakemberek, akik nemzedékük kérlelhetetlen kriticizmusával zárkóztak el minden elől, ami nem tény, rendszeres kutatás, adat. A maguk fülkéjében otthonosak voltak, de tudománytalannak tartották volna e fülke ablakát a végtelenre fölrántani: Voltak azután ifjú entellektüellek, akik a Nouvelle Revue Française-t olvasták, titkon a Nyugat-hoz szítottak, barbárnak tartották egyetemi állapotainkat, de mert nem kelhettek ki az öregek ellen, finoman kiszemelt európai témákba menekedtek, mint az erazmista Pesti Gábor vagy Mikes és a francia levélírók. Fáradtság és dühös szakemberség, parlagiság és kultúr-cizellálkodás házasodtak össze ebben az épületben, csak a humánum nem volt sehol.

Az egyik teremben egy agyonrajongott, süket ember beszélt tenyerébe hajtott fejjel Petőfiről. A körme hosszú volt, a harisnyája a cipőjére csúszott, de ő volt az egyetlen, akiből az irodalom lelke szólt. Zoltán vagy két hétig szorgalmasan hallgatta, még jegyezte is a szép mondásait, de egyszerre csak kilankadt kezéből a ceruza, s füléből kifordult a szó, mint csömörlött szájból a falat. Ez az ember egy árva, szomorú gyerek volt, aki elpattanó szappanbuborékokat fú a közeledő halál arcába. Tanácstalanabb és naivabb, mint ő. Szinte kívánkozott, hogy megsimogassa a hosszú deres haját; szép volt, fiacskám, hogy tudtál ebben a világban ilyen maradni?

S mit várhatott a kollégáitól? Ki lépett ezekben a szűk esztendőkben tanári pályára? Titkos költők s a középiskolák javíthatatlan félszegjei. Egy kis púpos a Shelley-fordításait mutogatta, modoros mondatokba törte a kilőtt-nyíl versű költőt, s Babits félreértett példájára hivatkozott. Mások ültek a verseiken, de oly kérlelhetetlenül veséztek mindenkit, aki írt és élni mert, hogy az ember ki nem adott kötetektől érezte súlyosnak a gyűlöletüket. S ők voltak még az arisztokraták. Ezeket legalább a fölfelé szegzett akarat gyötörte. De a padokban nagy lomha tömegek ültek, egy tömbbe szabott komolyságok kivonatolták az előadást, mint ahogy barmok eszik az elébük rakott takarmányt. Született félszegségüket túlhangsúlyozott merevség alá rejtették, s másoktól hallott, fontoskodó megjegyzésekkel kendőzték korlátoltságukat. Zoltán rövid három hét után azon kapta magát, hogy reggel nem tud az épületbe lépni. Mi lesz ebből, mondta magának, míg a Múzeum-kert padján a reggelit jelentő kenyér csücskét majszolgatta, s hasztalan erőlködött, hogy a finn olvasó könyvével konszenzust létesítsen. A legokosabb volna faképnél hagyni őket!

Az április madárfüttyből írt trillát a tavaszi szelek kottája fölé. A padokon egyetemi hallgatók szívták minél titokzatosabban s minél fölényesebben a cigarettájukat. Ha csapatban voltak, szemtelen bátorsággal vetették magukat egy-egy feszes selyemharisnya után, míg a magánosok hipnotizáló makacssággal bámulták az olvasást mímelő német kisasszonyokat. A lompos öregasszony, aki a padjegyeket osztogatta, nem győzött átkozódni. A diákok felugráltak előle, s odatelepedtek, ahol már behajtotta a pénzt. Mások a közönség hangos örömrivalgása közt villamosjegyeket, elszakított ruhatári számokat és mozijegyeket nyomtak a markába, bevárták, amíg csipás, rövidlátó szemeihez emeli, s dühösen elhajítja, aztán egy másikat, harmadikat. Az asszony a nagy, kopott bőrtarsolyát emelte rájuk; akkor elmenekültek, s otthagyták az öreget az elbájolt bakfisok vihotája közt. Az emberek szíve megoldódott, közlékenyekké váltak, s a barátjára váró nőcske szóba ereszkedett az ikergyerekeit széles kocsiban sütkéreztető iparosmamával.

Láng kolléga is átült Zoltánhoz, s megmutatta a Nyugat áprilisi számát, amelyben két verse jelent meg. Ó, nem a legjobb versei, de Zoltán talán értékelni fogja. Ezzel a Láng kollégával Zoltán eddig három szót sem váltott. Talán egyszer kért tüzet tőle az egyetem folyosóján, és ő mentegette magát, hogy nem dohányzik, mire Láng elmosolyodott, s azt mondta: okos ember. Most mégis úgy ült Zoltán mellé, mint régi jó ismerőse, nyilván meg kellett osztania valakivel ezt a gyönyörű délelőttöt, a kibírhatatlan boldogságot, melyet versei hússzori, harmincszori elolvasása keltett.

Finom szálú, de dús szőke szőr futotta be Láng kolléga képét, csodálatosan hosszú oldalszakálla a szája szeglete felé legyezősen szétterülve enyészett el, s finom ívű bajusza aranyosan csillogott a napban. Széthajló gallérjában és halványszürke kesztyűjében volt valami finoman stilizált, múlt századbeli. Zoltánnak, ha ránézett, a regényillusztrációk postakocsijára kellett gondolnia, s a felül szélesedő cilindert kereste a fején. Nyilván Láng kolléga is ezt a cilindert irigyelte legjobban a múlt század elejétől, mert versei egyike a biedermeier Budáról szólt, a másik pedig arról a kis törékeny kolléganőről, akivel Zoltán sülve-főve együtt látta, s akit ő Kármán Fannyjához hasonlított.

Zoltán nem értette jól a kezébe nyomott verseket. Zavarta, hogy a szerző ellenőrizheti az arcán a hatást. Olyan boldog volt Láng kolléga ezen a délelőttön, hogy Zoltán olvasás helyett a tulajdon arcizmai játékára figyelt, minél elégedettebbnek akart látszani. Anélkül hogy egy mukkot is értett volna, fényes megértés- és tetszésvillámokat bocsájtott át a tulajdon képén, közben halálosan szégyellte magát ezért a színlelésért. Amikor már annyi ideig nézte a kihajtott Nyugat-lapot, amennyi a legalaposabb elolvasásához sem szükséges, visszaadta. – Nagyon szép, mondta annak a megilletődésével, aki illetéktelen a bírálatra.

Láng kolléga meg lehetett elégedve Zoltán arcjátékával, mert egyszerre kiloccsant a szíve, s elmondta, hogy írt ő tegnap este a városligeti tónál egy egész csodálatos verset. Pianisszimo a címe, az Egyetemi Kör jövő pénteki óráján talán felolvassa, bár nem tudja, „beveszik-e” a kollégák. – Mert tudja, uram, ezek most kerültek ki a szilasbalhási Önképző Körből, s van köztük, aki Váradi Antalt tartja a legnagyobb magyar lírikusnak.

Zoltán meghallgatta a Pianisszimót, amelyet Láng kolléga szinte az izgatottan skandáló ujjai hegyével mondott el, s úgy találta, hogy ezt a szilasbalhásiak is bevehetik. Ő maga Ládon végzett, de érti. – Ön, az más, mondta áprilisi szeretetrohamában Láng. Ön, fogadok, költő, legalább tíz verse van a kabátzsebében. Zoltán arca kigyúlt: háromszor annyi volt. – No, látja, nevetett a Nyugat-ban-jöttek fölényével a kolléga, s nagylelkűségében már ajánlatot akart tenni, hogy olvasson fel néhányat közülük. De ebben a pillanatban észrevette a sétány túlsó felén Fanny pipes derekát, s visszaszívta az ajánlatot. – Tudja mit, uram, péntekre úgy sincs programom, én vagyok az Egyetemi Kör titkára, alig tudok érdemes műsort összeeszkábálni. Olvasson fel ön is valamit. Zoltán elsápadt erre a lehetőségre. Mintha egy nagy fal indult volna meg fölötte vagy alatta, s ellenállhatatlan erők ragadnák magukkal. – Én nem iratkoztam be az Egyetemi Körbe – dadogta. – Baj is az, intett Láng kolléga oly finoman, hogy ez az intés egyszersmind Fannynak is szólt, aki megállt a szomszéd padnál, föltartotta az összecsukott napernyőjét, így jelezte enyhe türelmetlenségét. – Mivel jön: verssel, novellával? – Verssel, makogta Zoltán ellenállhatatlan kényszer alatt. Láng kolléga kikapta a noteszét, beleírta Zoltán nevét, utána: Versek. – Három-négynél több ne legyen, kiáltotta vissza búcsúzóban, a tanárelnök nem szereti, s már ott hajladozott Fanny mellett, aki alig ért a válláig, s éppolyan szőke volt, mint ő. Kigyúlt finom szálú hajuk köré aranysugárzást írt a nap, a két gloriola összeért; úgy mentek a luftballonjukra kötözött bébik s a labdájukat a csősz elől mentő fiúk közt, mint két modern szent.

Zoltán homloka még meleg volt a vérhullámtól, melyet a poétai megmutatkozó ösztön dobott fel rá, de már égette nyelvét a hirtelen ígéret, s lábai cövekké váltak az ijedelemtől. Utána szeretett volna futni Lángnak, bocsánatot kérni, hogy tévedés volt. Pénteken? Ő pénteken nem ér rá. Isten őrizz, dehogy. De csak állt a széke előtt, s értelmetlenül bámulta a jegyszedő asszonyt, aki már az egész bérletszék-intézményt elmagyarázta neki, csakhogy az egykoronást kiszedje belőle.

Majd csak elfelejti Láng, gondolta, míg a Liliom utcai szoba díványán a bátyja vatatgatással, kigyújtással és eloltással összekötött éjszakai sétáját figyelte. Amilyen szerelmes, el is felejti. Ez mindenkinek akar valami kedveset mondani. Galambház a szája, folyton repülnek belőle a turbékoló szavak. Az a kislány pedig, mint egy apró, túlízelt bogár. Igazán kedvesek, akarta gondolni, s már majdnem belemosolyodott a párnájába, amikor Gyula ledöntötte az éjjeli szekrényről a vizet, nagyot káromkodott, s a tenyerét megcuppogtatta a pocsétában. A konyhában is megmozdult a szobaasszony, s nem egészen szelíd párbeszédet folytatott az özvegyi ágyát környező félhomállyal.

Másnap Zoltán biztonság kedvéért mégiscsak bement az egyetemre, s mit lát először? A tulajdon nevét. Ott lóg a XII. számú tanterem ajtaján, a harmadik sorban. Boda Zoltán: Versek, úgy, ahogy a noteszben állt. Az éjszaka eltökélte, hogy ha netalán mégis kiírnák, okvetlen beszél Lánggal. Ő nem olvas fel, semmi esetre sem. Ő magának ír, ő nem érzi még magát annyira késznek. S most mégis nem hogy bosszankodott volna, de büszke izgalom nyilallt át rajta, mintha belökték volna egy porondra, ahol rögtön megmutatja, hogy ki ő. Hiúság! intette le magát. Egy rongyos papír, dohogta, s odébbment, hogy ne bámulja olyan soká a műsort. Néhány pillanat múlva azonban megint arra settenkedett, s orvul, csak egy fél szemvillanással odalesett, hogy ott van-e még a neve? Ott volt, s ő még vagy négyszer végigsétálta a folyosót, csakhogy újra és újra meggyőződhessék róla. Ötödszörre nem bírt ellenállni, odaállt megint a műsor elé, mintha most érkezett volna, s minél hamarabb át akarná futni. Ebben a pillanatban valaki mögéje állt. Az ő árnyéka egy szélesebb test árnyékába fut, s mély, valószínűtlenül tiszta férfihang szól rá: – Kolléga úr, versekkel szerepel?

Zoltán hátranézett, gyönyörű mészárosarcú fiú volt, hatalmas, szívtől csorduló szemek, gesztenyeszínű bajusz. Típusa a vidéki ifjúnak, aki Pestre hozza a romlatlanságát. Zoltán néhány előadáson mellette ült, tudta, hogy Fehér megyei, az apja tanító, s ő maga a jambus-drámát akarja új életre kelteni. – Hány verset fog felolvasni? – Négyet, ötöt, mondta hirtelen határozottsággal Zoltán. Öröm volt ennek a nagy embernek azt mondani, hogy négyet, ötöt. – Meghallgatom, ígérte az ökörszemű. – Én is bemutatom egy kis egyfelvonásosomat. Ezt különben Fehérvárott elő is adták már, közvetlenül a kormányzó bevonulása után. S az előadás hibáiról beszélt, majd egy irodalomtörténeti fölfedezését közölte, amely szerint Petőfi nem Koltón írta a Szeptember végént, hanem Pesten, ő be tudja bizonyítani és be is fogja. Szerencsére csöngettek, az ökörszeműnek ókorira kellett mennie, mert magyar–történetszakos volt, s Zoltán is megszabadulhatott.

Egész délelőtt az utcákat csatangolta, alkalmas helyet keresett, ahol a verseit elolvashatná. Mintha kettéhasadt volna. Az egyik fele gyerekes bizalommal építette ki szereplését, a sikert, sőt az országhírt, a másik makacsul és rosszallón figyelte az ábrándozót, le-lehurrogta, s ilyeneket mondott: egész kezdetleges, nem üti meg a mértékünket, arcátlanság ilyennel föliratkozni. Lehúzódott a Duna mellé, a Ferenc József- és az Erzsébet-híd közt sétálgatott. Leült a lépcsőkre; szemben a Gellérthegy kőarcát zöld foltokkal ragyázta a tavasz s a dunai hajókra nekivetkezett matrózok kötélen himbáló vödrökben rángatták fel fedélzetmosáshoz a vizet.

Zoltán előkotorta zsebéből a füzetet, melybe tél óta a verseit írta. Két régi szótárfüzet tisztán maradt részét varrta össze, és egy félbevágott könyvfedelet ragasztott rá borítékul. Akkoriban nem akart kimozdulni hazulról, inkább egy ilyen furcsa füzetet tákolt össze. Azóta hozzászokott, olyan volt ennek a könyvnek minden lapja, mint jól megdolgozott tészta, látszott rajta a beléölt munka, s a sok lapon együtt a fél esztendei gyönyörűség. Ha lemásolja, áthúzások, javítások nélkül el sem hiszi, hogy ezek az ő versei.

Hol itt, hol ott kapott bele az elpiszkosodott füzetbe, de nem jött rá a szavak ízére. Süketen kattogtak a sorok, szinte halálfélelmet keltő üres volt minden vers. Elképzelhetetlen volt, hogy ezeket akármilyen hallgatóság előtt is felolvassa. Becsapta a könyvet a zsebébe, s a szeme előtt éhségkarikákkal föl-alá járt a zöld víz partján. A nap már a Halászbástya mögé guggolt, s ő még nem is ebédelt. Visszaindult a Liliom utca felé. A hitehagyottak szomorúsága lankasztotta, s hirtelen a boldogult Zádor tanár úrra kellett gondolnia, amint ott fekszik a tábori kórház szalmazsákján, Matyi szólogatja, s ő nem felel. S ebben a pillanatban épp a Molnár utca sarkán különös képzettársítás folytán egyik verse első strófája szállt át a lelkén.

 

Nem tudom a botanikát, Hajbókolgató erdő hűsén A kedves növényeket Nevükön nem szólíthatom.

 

Ez a bizarr strófa ebben a pillanatban annyira gyöngédnek, finoman árnyaltnak, lánykézként elomlónak tűnt föl, hogy megállt, nekitámaszkodott a templom falának, kikereste füzetjéből a verset, s hangosan olvasta tovább:

 

Csak a cifra juhart s a csert Ismerem s a törékeny nyírfát, De hány különtitkú sarj Tolakodik még kívülük.

 

Végigfutotta az egész költeményt, aztán az egész füzetet. Sötétedett már, a járókelők meg-meglökték, egyesek azt hitték, rosszul van, azért támaszkodik a falnak, egy inas rákámpolt. Zoltán azonban most eredeti üdeségükben érezte a verseit. A teremtő pillanatok minden nyilallása visszajárt belé. Ó, ha itt lett volna az a dobogó, amelyen helyt kell állani értük. Szédülve emelte föl könnybe mosott szemét a szomszéd utcalámpára, amelyet akkor lobbantott ki a lámpagyújtó.

Amíg a Baross utcán végigment, soronként hívogatta vissza az olvasott verseket, csakhogy mámoros önbizalmát ébren tartsa. De a sorok egyre idegenebbül kattogtak, nem tudta összeállítani őket, s otthon hiába esett neki a füzetének, a versek megint becsukódtak, mint szeszélyes virágok, melyek egy erőszakos érintésre tüskés zöld csészéjükbe húzzák színes fejüket. – Új verseket kell írnom, mondta Zoltán, péntekig két nap, azalatt hármat is írhatok.

Másnap reggeltől estig járt egy kétségbeesett strófával, amely sehogy se akart megfiadzani. – Lesz, ahogy lesz, nem is gondolok rá, vágta el magától a péntek délután gondját. Reggeltől estig órán ült, még olyan tanárokat is meghallgatott, akiket a tanrendjébe föl sem vett.

Péntek délután egy órával az ülés előtt válogatta össze, hogy mit fog felolvasni. A Nagy Költemény első kész fejezetével, a Zölddisznó legendájával kezdi. A Zölddisznó, amint sárga agyarával és éles tüskéivel a farakáson áll, s ő a zászlóvá csomózott zsebkendővel feléje kúszik: ez a legkorábbi gyermekemléke, ez az ő élete, kezdheti-e jobb prológussal. Aztán jöjjön a „Ki tanít meg botanikára?”, melyet a Molnár utcában fedezett fel. Aztán az aszkétaízű Csonkaság dicsérete s befejezésül a férfias Óda a reménytelenséghez.

Megnyugodva húzódott be a hatalmas terembe, ahol már hetven-nyolcvan diák és diákleány nyüzsgött, forrt, s biztató baráti körökben ülte körül az ismertebb szereplőket.

Zoltán a megvilágítatlan hátsó sorok egyikébe fészkelte be magát. Láng így is fölfedezte, jóakaratúan intett, hogy majd meglátja, mit tud. De a másik pillanatban már a kis Fannyjával sutyorgott; ezeket nem lehetett szétválasztani.

Negyed hatkor a tanári szolga ajtaja is kinyílt, és dobogóra lépett a professzor. Dús ősz haja határozott férfiarcot körített. A tarkóján egy letapasztott kelés éktelenkedett, s emiatt különös mereven kellett fölszegnie a nyakát, ami fokozta tudós külseje tekintélyét. Láng odalépett a dobogóhoz, átnyújtotta a műsort, s úgy mosolygott az öregúrra, mint kedves urunk-bátyánkra szokás. A professzor áttanulmányozta a papírt, s csak annyit mondott: kissé hosszú. Amire Láng megkockáztatott egy halk szellemességet, melyet azonban csak az elölülők érthettek, de azok ildomos derültséggel jutalmaztak. A professzor újra áttanulmányozta a műsort s fölszólította Nádler urat, hogy Hungária ébredése című egyfelvonásosát felolvassa.

Ez a Nádler úr az ökörszemű volt, s a Hungária ébredése rövid jambus-dráma, amelyben az ébredő Hungárián kívül még a Bánat, az Ármány, a Hír, egy hírnök, a főnemes-, nemes- és paraszt-magyar is szerepeltek. Hungária több mint egy félórán át dörgölte ki szeméből a kommunisták mákonyát, s közben hibátlan jambusokban számolt be zsigerei állapotáról, amelyek görcsbe rándultak, ha Szamuelly kivégzéseit jelezte a hírnök, de csergő patakként eredt meg bennük a vér, mihelyt a siófoki főhadiszállás üzenetét vették. Gyönyörű dallamos hangja volt Nádler kollégának, hintáztatta a hangját, az ember szinte tengeri betegséget kapott, föl-le, föl-le, szuggerálta ez a hang, s azt a tévérzést keltette a hallgatókban, hogy egy Vörösmarty-verset hallanak, anélkül hogy belső költői tulajdonok ezt a hitet alátámasztották volna. A professzor mereven ült a helyén, s mikor a Hír végleg elfutott, hogy a négy folyó mentén szétvigye Hungária teljes fölébredésének az örvendetes újságját, néhány udvarias kérdést intézett a szerzőhöz a székesfehérvári előadás körülményeit illetőleg.

A második felolvasó egy idősebb kolléganő volt, az a fajta, akire az ember azt mondja magában, imhol egy delnő. Igazán nem lehetett ráfogni, hogy görnyedt, hátbamell termet lett volna, sőt volt benne valami a mozdonyok előretörő alkatából. A szavai azonban lágyan peregtek, mint könnyekkel átitatott szirmok, azzal a különbséggel, hogy nem fogytak el soha. Egyenletesen estek-estek, szinte betemették a termet, a katedrán ülő tanárt, a felolvasónő kebleit figyelő bumfordi kollégákat, s annyi lelki jóillatot termeltek, hogy az fölnyomta a mennyezetet, elárasztotta az emeletsorokat, kidobta az épület fedelét, s ellenállhatatlan illatkürtőn emelte a novellát a Jóisten trónusa felé. A hullámzó keblű leányon kívül még ketten szerepeltek a novellában, a katonatiszt és a tanár. A probléma az volt, erényes legyen-e a delnő, vagy még erényesebb. Persze, még erényesebbnek kellett lennie szegénynek, de ezt az áldozatot alaposan megbosszulta a hallgatókon. Az ívek hihetetlen lassan fogytak, s a professzor kétszer is megnézte az óráját. Végre végzett a delnő, elnézett a terem fölött, forró taps zúgott föl, s a professzor lovagiassága is kipréselt egy elismerő, sőt hálálkodó mosolyt. Majd fölvette a műsort, s felolvasta a hátralévő öt úr nevét. Sajnos, mind az öten megjelentek.

Ilyen előzmények után került Zoltánra a sor. Zoltán iparkodott elszánt léptekkel hatolni a dobogóra, s kissé túlozta is ezt az elszántságot, mert az öreg fa kelletlenül csikordult meg az ugrása alatt. Odaállt a hosszú asztal mögé, s kihúzta a megtörött fedelű füzetet. De elébb a bal zsebébe nyúlt s csak aztán a jobba, amit egyesek fiatalos hanyagságfitogtatásra magyaráztak. Sehogy sem tudott a Zölddisznó legendája című versre rátalálni. Mindig összefogta azt az oldalt az utána következővel, s amikorra odaért, hogy a verscímet felolvashatta, a füzet kiállítása a professzorban már felhalmozott egy megjegyzésnyi rosszallást. – Helytelenítem, hogy az urak itt hanyagul, ceruzával odavetett szöveget olvassanak fel. Tartozunk egypár köbmilliméter tintával s némi figyelemmel a tulajdon munkánknak. Én minden előadásomat gondosan lemásolom, s ha én negyven évi tanárkodás után meg tudom tenni, az urak is megtehetik.

Zoltán alig figyelt oda, újra elmondta a verscímet, s belekezdett az olvasásba. De a professzor szíve annyira megtelt a negyven évvel s talán némi bevallatlan keserűséggel is, amiért az előadásait mindig lemásolta, hogy nem is hallotta az első sorokat. – Hogyan, hogy mondta? Mi a költemény címe? állította meg Zoltánt. Zoltán most már idegesen ütötte föl fejét a füzetből és szemébe nézett az öregnek. – A Zölddisznó legendája.

De a tanár a rosszul festett asztal hólyagosodását figyelte, s megcsóválta a fejét. Sohasem szokott a szereplők műveibe kötni, de most a hosszú felolvasás is kimerítette, s Zoltán föllépésében valami éretlen perfidséget érzett, amely mögött fellegesen tódultak fel azok az emlékek, amelyek más, nem egyetemi, de annál perfidebb fiatalokra vonatkoztak. – Tudja, öcsém, mi az a zöld disznó? Zoltán némi kínzottsággal elegy csodálkozással pillantott a professzorra. De annak az arca még nyugodtabb volt, mint máskor, az a halálos nyugodtság ült rajta, mellyel alapvizsgán a bukásra szántnak szokta adni az utolsó kérdést. A diákok ismerték ezt az arcát, s csillogó szemmel várták a színjátékot. – Mindjárt gondoltam, hogy nem tudja, mi az a zöld disznó, különben nem beszélne a zöld disznó legendájáról. A zöld disznó mese, úgynevezett csali mese. Nyűgös, mesekérő gyereknek mondja az anyja: meséljek-e a zöld disznóról?

Zoltán ezt valóban nem tudta, neki nem csali mese volt a Zölddisznóról szóló, hanem valóságos. Az ő apja nem csalta őt, hanem igazán mesélt róla, s nem tudta, hogy ezután a felvilágosítás után elolvashatja-e a versét. A diákokat mulattatta Zoltán szorultsága, s innen is, onnan is felkuncogott valaki. Hallgatóság és tanár már kiegyeztek a bűnbak fölött. Olyan unalmasan indult az ülés, kellett az áldozat.

Zoltán hitetlen, meg-megbicsakló hangon olvasta a hosszú verset, amelyből senki sem értett egy kukkot sem. Mit akar a zöld disznó a farakáson? S miféle farakás az? S mióta rohamozzák zászlóval a zöld disznókat? Zoltán itt is, ott is egy morgáshullámot hallott fölcsapódni, a hullámok összefolytak, s amikorra fölvetette a szemét, az egész terem egy szétnyúlt száj volt, csak a második padból nézte őt szomorú, csodálkozó szánalommal egy filozopternő. A tanár az egész verset végigdobolta sárga, eres ujjaival, s nyilván a tulajdon gondolatmenetét folytatta egész idő alatt, mert így szólt: – Manapság könnyelműen társítják a szavakat. A legenda mégiscsak szentek élettörténete s a zöld disznóra alkalmazni legalábbis profanizálás. Zoltán makogott valamit, hogy nem a zöld disznó ennek a legendának a hőse, hanem az ő gyermektisztasága. De a hallgatóság humorra ajzott pofaizmai már mindentől széthúzódtak, s a tanár csak legyintett a kezével. – No, lássuk, mi van még, azzal talán szerencsésebb lesz.

Zoltán fellapozta a második verset, s halk, alig hallható hangon olvasta: Ki tanít meg botanikára? Ez a cím új röhögés-gomolyt kavart föl a tanteremből. – Van még valami? kérdezte a professzor a vers után. – Hát csak essünk túl rajta, ha már rászántuk magunkat. Zoltán átlapozta a Csonkaság dicséretét, minél előbb túl akart esni ezen a lelki vesszőfutáson. Belenézett a röhögő fejeket villogtató terembe, amely most százszorozva hozta feléje a boldogult Ács Feri gúnyos vigyorát, s a megszorított állat gyűlölete gyúlt föl benne.

– Óda a reménytelenséghez, kiáltotta bele a terembe. Úgy megnyúlt, úgy felizzott, hogy a röhögők sunyi várakozásba húzták a nyakukat, és a tanár ujjai egész élesen törtek föl a beállt csöndben a szavaló hangja mögül. Kár, hogy a vers csak tizenhat sorból állt, ez az elszánt kiáltás még megmenthette volna a helyzetet. Amikor Zoltán azt szavalta: „Engem a remény ellapít, Dombocskái közt megfúl látköröm, Érdekek kátyúja cibál S a pillanat szennyes sodra… Más ez a szélfölötti poszt, Itt fogózni is csak Istenbe lehet…”, a gonoszabb hátakat is meglúdbőrözte a költészet. S amikor az utolsó sort is belékiáltotta a doboló ujjak neszét elállító csöndbe: „Boldog vagyok s nincs reményem…” a nyáj összenézett, hogy ugyan milyen álláspontra helyezkedjék ezzel a tarka báránnyal szemben. De a tanár úr már nem volt fiatal, s megrögzöttebb az ítéletében: – Ezt az ódát a társadalmi vagy a művészi reménytelenséghez írta? kérdezte szelíd iróniával.

Ez az ártatlan kérdőmondat felemelt karmesteri pálca volt. A köteles és önkéntes kacagás trombitái, cintányérai és dobjai egyszerre belevágtak, még a kis filozopternő is elmosolyodott a második sorban. Zoltán nem válaszolt, de a dobogó megint megnyekkent, s ő már a padsorok mellett gázolt a kalapja felé. Érezte, amint a röhögéstől kipirult arcok feléje rohannak, szinte összecsapnak fölötte, mint egy vörös óceán. Néhányan vigasztalásból, gúnyból-e, odanyújtották felé a kezüket, de Zoltán félretolta őket az útjából, s amikor elérte a kalapját, nagy robajjal az ajtó felé menekült. A tanár a bírálókat jelölte ki. Valaki utána morgott: Miért hagyta magát? De Zoltán csak az ajtót nézte, botladozva gázolt át azokon, akik későn jöttek, s az ajtó körül állingóztak.

A folyosó végtelennek tűnt föl, mint a szabadulás. Azon kapta magát, hogy valaki húzza a bal kezét. Odafordult, Behr Alfréd volt. – Talán észrevennéd a szegény embert? mosolygott Alfréd, s hirtelen, komolyan: – Beszélnem kell veled. Félrehúzta Zoltánt a folyosó egy alig megvilágított zugába, s titokzatosra fogta a hangját. – Gratulálok, a verseid gyönyörűek. Nem adhatnád ide egy-két napra?

Alfréd bizonyára nem vette volna Zoltánt védelmébe az Egyetemi Kör dobogóján, s talán némi tisztelet volt abban is az egyetem intézménye iránt, hogy csak egy sötét zugban merte közölni elragadtatását. Viszont ugyanakkor kötelességének érezte, hogy a megszégyenített mellé álljon. Homályos rokonság támadt föl benne, mintha a hajdani palánkhoz szorított, megdobált Behr riadt volna fel a röhögések kődobásai alatt. A verseket az ajtóból nem jól értette, inkább a szimata hozta el hozzá az újdonság szagát, mégis meg volt győződve, hogy ezek a versek jók, s nagy barátság hullámában hajlandó volt szerkesztőségekbe szaladni, csakhogy kiválóságukat bebizonyítsa.

Zoltán könnytől káprázó szemmel nézte az elegáns emberkét. Rémlett valami, hogy Alfréd is bölcsész (német, francia, angol, ó, Alfréd tökéletes a nyelvekben), de most nem törődött ezzel s intett, hogy menni akar. – Úgysem tudod elolvasni. De Alfréd szelíden kifejtette a kezéből a füzetet s lapozgatta. – Egész jól olvashatók. Ne törődj ezekkel. Kitűnőek, én mondom.

Zoltán előtt ebben a pillanatban olyan kívánatosnak, olyan beláthatatlan szabadságnak tűnt föl a Múzeum körút, hogy valami mentségfélét hebegett, „megbocsáss, én nem időzhetek”, s nekiiramodott a folyosónak. Otthagyta Alfréd kezében a verseit, s ki, ki a szabadba. Csak akkor hökkent meg, amikor a gyéren világított körútra ért. Azt várta, hogy a kövezet a déli napban fog úszni, még azon sem lepődött volna meg, ha szemben a bérházak helyén beláthatatlan virágos rétet talál. De hét óra felé járt, hideg szél süvöltött, s a férfiak fölhajtották a tavaszi kabátjuk gallérját. A fakultás kertjéből diákok egy előreesett, folytonosan „de uraim”-ot rikácsoló alakot lökdöstek ki, s közben nagyokat sóztak a botladozó emberke hátára.

Zoltán másnap nem ment be az egyetemre, s nem ment el a menzára sem. Már ott állt a Molnár utcai étkezde forgatható kapujában, amikor látta, hogy a sarkon az ökörszemű jön a Shelley-fordító púpos kollégával. Zoltán irtózott tőle, hogy ezekkel a tegnapi szégyenéről beszéljen. Érezte a kis púpos szemében az emberevő kárörömet, s inkább sarkon fordult, nehogy találkoznia kelljen velük. Aznap negyedkiló pékkenyéren böjtölt, ami nem is volt olyan nagy megszorítás a menzai koszt után. Vasárnap úgyis étkezőjegyet kellett váltania, átiratkozott az orvostanhallgatók menzájára. Itt is éppolyan lyukas, viaszkos vásznon evett az ember, a pléhtányéroknak éppolyan mosogatólé-szaguk volt, s éppúgy kellett félni, hogy a kiszolgáló kollégák, különösen a gólyák, az ember nyakába csurrantják a levest. De bölcsészmentes volt a levegő, Zoltán a „piszkos”-t is kitűnőnek találta, pedig egy verébpiszoknyi híg szilvalekvárral kellett a nagy tányér szétfőtt tésztát elkevernie.

Ahogy felüti a fejét a tésztából, ki ül vele szemben: Horváth Laci. Tíz perce ettek együtt, s nem vették észre egymást. Zoltán legalább nem, s Laci is úgy tett, legföljebb a gyors pirulása volt gyanús. Mind a ketten fölálltak, s míg a vasárnapi vacsorakolbászt kiváltották (vasárnap estére a menza is kimenőt kapott), Laci hangoskodva iparkodott zavarát elleplezni. – Tudod, délután boncolnunk kell, és sok időt vesztenék, ha hazamennék. Idekaptam én is a menzára.

Látszott, hogy a hajdani átyolt-pátyolt gyerek szégyenkezik a lecsúszásáért. Siralmas cipők voltak szegény Lacin. Ormótlan, túlon-nagy bakancs, felöltő helyett foszlott zöld katonabekecs, a ruhája nyilván az apjáé, s bizony Laci nem lett testesebb ember az apjánál. Finom arcán is valami lárva, erőltetett s kissé nyers jókedv, amelynek tág, meredt nézéssel mondott ellent szomorú szeme. – Hát még nem untad meg finn-ugorékat? vidámkodott most is, míg a kolbászt a bekecse zsebébe csúsztatta. Szájöblögetés az egész. Előbb-utóbb át fogsz ugorni hozzánk.

Zoltán ebben a pillanatban nem tartotta olyan elképzelhetetlennek, hogy átugrik hozzájuk. Ő csak egyet nem tudott elképzelni, hogy visszamenjen a XII. tanterembe, ahol még az üres falakról is röhögő arcok rohannak felé. Szeretett volna többet tudni Laci medikus életéről. – Mit csinálsz délután? – Kimegyek a budai hegyekbe. Nem jössz velem? – Szívesen, úgysem tudom elütni az időt.

Felültek egy villanyosra. Horváth Laci voltaképp nem számított rá, hogy Zoltán vele jön, már bánta is a könnyelmű hívást. Aznap vette meg Szabó Dezső két friss tanulmány-kötetét; gondolta, elhúzódik a Hűvösvölgy egy sarkába, s olvas, amíg beesteledik. Most nyakán a kolonc. Kárpótlásul legalább kedvenc írójára vitte a szót, s az Elsodort falu felől faggatta Zoltánt, melyet télen a figyelmébe ajánlott. Zoltán néhány hete olvasta a könyvet, Gyulától kapta kölcsön, aki kizárólag pornográf füzetecskéket szokott vásárolni, de most ezt is megvette. Valaki az Elsodort falut mint pornográf-csemegét ajánlotta neki, de nem lehetett megelégedve vele, mert az ötvenedik oldalon túl abbamaradtak az aláhúzások és felkiáltójelek, a híres bélyegvicc volt az utolsó, s a becsapott ínyenc Zoltánnak ajándékozta a könyvet. Ezt talán érdekli a sok vezércikk.

Zoltán Horváth Laci lelkesedésén át kissé húzódozott a regénytől. Kétszer is visszadobta, de amikor végre belefanyalodott az olvasásba, egyrohamban futott végig rajta. Az ellentmondás olyan dühét szította föl benne, amely többet ért a legfinnyásabb műélvezésnél. Azóta azonban nem gondolt a könyvre. Laci kérdéseire hímezett-hámozott. „Nagy kifejező erő, hatalmas képek”, ilyesmikkel próbálta lelkesedését kielégíteni. De Laci engesztelhetetlen volt. – Ez mind mellékes. A fontos az, hogy az Elsodort falu új irodalmi korszakot nyitott. Ady kortársai az egyéniségük beteges kinövéseit túlozták el, csakhogy minél egyénibbek legyenek. Az életben is a különöst, a szélsőt, a pathologikust hajszolták. Szabó Dezső nem ismer egyént. Ő a mindünk életében visszatérő örök dolgok: a banalitások költője. Az egyénekre nem tagolt élet dübörög benne; az egész ember élete. Ő a magyar irodalom egészsége.

Zoltán nem akart vitatkozni, de Horváth Laci érvelése annyira az életérdekei mélyére csapott, hogy felhorkant. – Utálom az egészséget. Szép az, ha Kertész urabácsi a térdére löttyenti a pocakját s azt mondja: Hej, de gyönyörű kövér vagyok. De hogy egy író a tulajdon egészségében tetszelegjen, az legalábbis betegség. Az író olyan, amilyen. Betegség és egészség nagyon gyatra segédfogalmak a jellemzésre. Különben is mi az a betegség? Neked az az író beteg, akinek tüdőbaja van, nekem az, aki hazug. Ady Endre minden alkoholizmusa és vérbaja ellenére is egészségesebb magyar író és százszor teljesebb ember, mint Szabó Dezső. Mert nem az az egész ember, aki felfohászkodik: Ó, én ringó izmaim, és ujjong, hogy a fák, az ég és a horizont ő belé rohannak, hanem aki örökös cikázásban élete ege és pokla közt a legnagyobb emberi távolságokat futja be.

Zoltán Laci téli látogatása óta sokat gondolkozott ezen a témán, készen és bőven folytak belőle a mondatok. Szenvedélyességével azt a halk ellentmondást kiáltotta túl, amely belsejében Laci pártjára állt.

– Itt vagyunk a múltkori összeakaszkodásunknál! mondta Horváth Laci… A villanyos a Rézmál lankái alatt szaladt el. Elöl a vezető vidáman és fölöslegesen verte a csengőt, s a kocsi sarkában két egész fiatal szerelmes ült összefeszített lábakkal. Horváth Laci Szabó Dezső fél tanulmánykötetnyi érvét hordta az iszákjában, s nyugodtan vállalta a vitát.

– Ez a múlt századvég betegsége: az individualizmusé, amely sorsára hagyja az egyént: vergődj pózaidban és nyomorékságodban. Az irodalom az elárvult emberek vízbe fúló tusájává vagy szélhámos mutatványaivá vált. – S mi más az élet? kiáltotta Zoltán oly indulatosan, hogy a kocsisarok szerelmesei szétkapták a lábukat. Vízbe fúlók és szélhámosok: van harmadikféle ember is? A tétel éles volt, Zoltán maga is csodálkozott hirtelenkedésén. – Van, felelte Laci az ortodoxok meggyőződésével.

Berobogtak a hűvösvölgyi végállomásra. Zoltán még sohasem járt erre, s egy pillanatra elnémította a rügyek apró szuronyait föltűzdelő erdő s a szaggatott madárdal, mely kérdéseket tett föl, s hirtelen elállt, mintha a búgó ágak válaszát várta volna. A gyep közt a tüdőfű friss kék fürtjei váltották le a fáradt gyöngyikét. Zoltán ebben a pillanatban nem tudott haragosan érvelni az egészség ellen. – Én kegyetlennek és igazságtalannak tartom a ti atléta-higiénikus dogmátokat. Csak a hetvenöt kilós az ember, csak a dupla rostélyost evő az ember. Nem egy felfokozott nyárspolgáriság ez a ti egészséghitetek, a „norma” görcsös félelmével és tiszteletével? – A norma a boldogság, kapott rajta Laci. Az eltérés a normától a boldogtalanság. Ez a hit a mi korunk legerősebb hite. A háború óta járványszerűen terjed a sport, a harmonikus test a legfőbb jó, s a lelki ficamokban szenvedőket már nem bámulják a múlt század tabutiszteletével. Brutálisabb kor ez, de hősibb levegőjű. A keresztény üdvösség értelmét vesztette. Az ember nem hiszi, hogy az erkölcsi tökéletesedés létráján bemászhat a mennyországba. A mi üdvösségünk a minden életműködésében összehangolt ember.

A kishárshegyi kilátó teraszán álltak. Buda fényes tornyai átbökték a lenge köd takaróját, a hegyekbe nyúló kertvárosok virággyapjas házai ijedten menekültek a nagyváros tömött nyája felé, mintha a tavaszi hegyek pásztorkurjantásaitól rebbentek volna meg. Zoltán enyhe gúnnyal nézte Lacit. Meg se érintette ez a térdre kényszerítő tájkép, látszott rajta, hogy a maga gondolatait űzi tovább. Sebekkel megnyomorított lélek ez, szavalhat az egészségről, egy egészséges ember itt kétszer olyan mélyet szippantana, sétáltatná a szemét, s nem volna egy fia gondolata.

– Márpedig én azt mondom, hogy a keresztény üdvösség ma is elevenebb dolog, mint az atléta higiénikus üdvösség. Ez legalább mindenkié. De ti a fizikum előkelőinek tartjátok fenn. Igen, a kereszténység az egyetlen demokrácia, kiáltott fel megörülve, mert még sohasem gondolkozott ezen s most meglepte a tulajdon gondolata. – Egyetlen út van, amely mindenki előtt, aki képes rá, nyitott: Az Isten és ember útja. Ti a legkomiszabb arisztokraták vagytok. Nemeslevelet kértek az embertől. Elég tág-e a mellkasod, nem vagy-e siketnéma, nem vagy-e nyavalyatörős? S ha untauglichnak bizonyulsz, ki veled az atlétaüdvösségből. – Egyeseknek el kell hullaniok, heveskedett Laci, ez a mindenütt visszatérő természeti törvény. Mennyi csíra pocsékolódik el egy életért. De a kereszténység a természet szerinti harmónia megbontását követeli egy fiktív harmóniáért. Szerencsére, az emberek nem olyan bolondok, mint amilyennek mutatkoznak. Színlelik a kereszténységet, s belül pogányok.

Zoltánnak nem volt kedve tovább vitatkozni. A Szép Juhásznéban fiatalok kapaszkodtak össze, átbocsájtották testükön az olcsó tánczenét, mások az asztaloknál söröztek, a levegőben vajas kenyerek és csirkecombok villogtak, elkésett ebéd vagy korai uzsonna: itt összefolytak az étkezések. Zoltán úgy érezte, hogy azon át, amit a kereszténységről találomra mondott, rés nyílik valahová. Ha most itt hagyhatná a barátját, elbújhatna egy bokor alatt, talán meg is találná azt a rést. De Laci szíve váratlanul megindult, s oda kellett figyelnie az ömledezésére. A leányok fehér libbenése hatotta meg vagy a csirkecombok? A tulajdon élete nyomorúságáról kezdett beszélni.

Az apja visszatértére nem számíthattak. Másfél éve egy soruk sincs tőle. Az anyját a háborús várakozás teljesen felőrölte, s ő esztendőkőn át kiszolgáltatva egy beteg asszony szeszélyeinek. Egyszerre ezek a szeszélyek is szűnnek, az anyja mogorván ül egy széken, nem eszik, nem alszik, arcán a harag és az aggodalom ráncai kereszteződnek, csupa mély barázda ez az angyalarc, s nem fogadja el tőle a tejet, mert hátha megmérgezi. Fél éven át reménykedett, hogy talán mégis feltisztul. Addig ő takarított, ő szerezte be az ételt, ő veszekedett a mosónővel. S az elszállítás napja! Hogy fogadta az anyja az orvost. Átkai, amikor a betegszállító-kocsiba tuszkolták. Lacinak egy fillére sem maradt, az egész fizetés a szanatóriumra megy. Egyetlen diákja van, abból fizeti a menzát, az apja ruháit hordja s a Segítő Egyletben tanul. – Látod, tért vissza az előbbi témára, sohasem hittem, hogy írott betűk, egy messzi ember gondolatai ennyit számíthassanak az élet szorongató tényei közt. Nekem kell ez a higiénikus-atléta hit, ahogy te nevezed. Erős test, jó munka, tiszta család. Engem csak az a hit tart életben, hogy ezt kiverekedhetem magamnak.

A János-hegy oldalán kapaszkodtak fölfelé. Itt vízmosások vágják át a szerpentin kanyargóját, a két fiú abban törtetett fölfelé. Friss kecskerágó-gallyak vágtak az arcukba; Laci részéről egész kis erőmutatvány volt azt a kapaszkodót végigszónokolni. Olykor már át-áttört a lihegése a beszéden, de ő görcsösen erőltette, hogy szavai a mondatai s ne a lélegzése ritmusát kövessék. Még erőltette a tempót, s meg-megnógatta Zoltánt, aki életében sem mászott a Gerenyásnál nagyobb hegyet, s most a combjaira támasztott kézzel szuszogott utána. – A legyektől tanultál falra mászni, tréfálkozott Zoltán orv részvéttel, hogy barátja atléta-büszkeségét megcirógassa. Ő maga csak annál jobban csetlett-botlott, hadd lássa Laci, hogy mennyivel fáradságbíróbb nála.

Zoltán most nem találta oly mulatságosnak Lacit, mint máskor. Eszébe jutott a Gulyásék szérűje, a kis úrifiú a masina körül, amint a búza konkolyszázalékát számítgatja; aztán a színjeles diák, aki a Karthágói harangokat szavalja; a háború kitörése, ahogy a Hindenburg győzelmét zászlózza Behrrel. Olyan volt ez a kis Horváth Laci, mint egy gyermekékszer. Egy pesti Lacika, akin csak csodálkozni lehet. S az ma is. Hát nem az? Ráfogták, hogy ő már serdülő fiú, s ő iparkodott a serdülésnek is eleget tenni, ahogy a fizikának és a szabadkézi rajznak, s nem nyugodott, amíg rá nem dőlt a pincében a fa. S most nyugodt lélekkel mondja, hogy ő férfi. S hallotta, hogy a férfiaknak világnézetük van, hát utánanézett, hogy neki is legyen. Pedig hozzá az illett volna, hogy legyen egy szép oldaltbetűs notesze, ahová beírja A: Arcübasev világnézete, B: Baudelaire világnézete. Talán kétszáz világnézetet is megtanulhatott volna, s ha egy masinásgazda bácsi hozzáül a részeszsákra, s megkérdi: No, azt mondja meg féltanár úr, annak a Hőderleinnek miféle világnézete volt, ő elfújja s hozzátegye, de még a Hégelét is tudom. Csakhogy Lacinak komoly, szép fogalma volt a férfiasságról, s nem tanult meg kétszáz világnézetet, hanem kiválasztott egyet, hogy az az övé. Persze, ha már meg kell maradni mellette, jó férfias legyen, így akadt Szabó Dezsőbe. Mennyire összeillettek!

Zoltán eltűnődött. Ha minden hamis is, a végeredmény mégis jó, mert, ni, Laci gyíkként kúszik a vízmosásban s atléta-büszkeségében elfelejti a szanatóriumi szobát, a buta diákját, akinek göndör haja alá nem fér be a hármasszabály, ránevet Zoltánra, és a kezét nyújtja: – Majd felhúzlak. – Zoltán nem állhatja meg, összetapogatja a barátja karját. – Micsoda békád van, ha így izmosodsz, nem vitatkozom veled, amitől Lacinak olyan jó kedve támad, hogy összevissza fecseg a jövőjéről.

Az Erzsébet-kilátó csigalépcsőjén kanyarogtak fölfelé. Előttük iparos leányok libegtették tavaszi batisztjaikat. A szél fölkapta a szoknyát, a leányok, akik érezték a mögöttük törtető fiúkat, sikongatva fogták le a ruhájukat, persze, csak elöl, a térdükön, közben kissé meg is kellett hajolniok. S ettől még izgatóbbá vált a fölfelé haladó, előre-hátra lengő lábak harangnyelvjátéka. Laci, akinek csak imént dicsérték meg a békáját, most annál inkább meg akarta mutatni, milyen szilaj fickó ő, s utánozta a leányok sikongatását. Szép kilátás, mondta strici-szellemességgel, s még vaskosabb dolgokat is súgott. Látszott, hogy már nem bír magával, úgy érzi, sikerül feltörnie szemérmessége báb-burkát, olyan ő is, mint azok a gáncsvető inasgyerekek, akiket úgy csodált gyerekkorában. Olyan különös volt ez a gyermekszáj, amint vihogni próbált, a naiv ívű ajkak, amint trágár szavakban tagadták meg természetüket. Zoltánba ebben a pillanatban csapott belé az a gondolat, mely később annyit foglalkoztatta. Az embereknek van egy ösztönük, amely éppolyan heves, mint az önfenntartás ösztöne. Hasonlítani akarnak egymáshoz, vagy inkább ahhoz a képhez, melyet egymásról alkottak. Mi másért vihog most Laci az iparosleányok után, akiket úgysem fog megszólítani. Ebben a vihogásban ő is a nyájhoz tartozik, nem kell vállalnia azt a gyermekszemérmességet, amely az ő külön sorsa. Most olyan, amilyennek mint normális fiatal embernek lennie kell. Megszabadult önmagától, egy lehet a sok közt. Valami kínos rugó szaladt le benne, megkötött erők szabadulnak föl nevetéssé, ugrándozássá. Az ember szeret különállónak látszani, de nem szeret külön állani. Az eredetiskedés is csak ezt a hasonuló ösztönt szolgálja. Van egy külön sorsunk, de félünk, hogy a nyáj soha meg nem értené, s találunk ki helyette egy másikat, amely rikít, de mégis elfogadható.

A kilátó tetején derült ki, hogy az iparosleányok nem voltak egyedül. Két, vasárnapra kikent lakatosforma várta őket. Az egyiknek egy futball a hóna alatt, s hogy bátorságát fitogtassa, kiült a korlátra, s ugráskísérletekkel sikongattatta a leányokat. Laciban felvillant az összeütközés lehetősége, s nem mert többé a barátságosan rámosolygó leányok felé nézni. – Emlékszel a Molnár Zsófikára, kérdezte hirtelen, míg látszólag a nagyváros eléjük nyílt szürke tengerét fürkészte. Ő is szerepelt azon a műkedvelő előadáson. Pécsett van intézetben, állandóan levelezünk. Gyönyörű teremtés vált belőle. Táncosnő akart lenni, de megelégszik már, ha körorvosné lehet.

Zoltán alig emlékezett Zsófikára. Finom kis portéka volt, fölfelé szélesedett, mint egy karcsú, konvulvulusz tölcsér. Annál világosabban állt előtte a mamája, amint ott terpeszkedik a próbák alatt a leánya mellett, s különös szatócs-édességgel falja Lacit. Zoltán elgondolta, mi van a Molnárné széles arca mögött. Hogy zsarolta ez a szegénységet a háború alatt. Vagyont gyűjtött a tilos őrletésből, s ez a mostani már a harmadik ura, a másik kettőt az ital szabadította meg tőle. No, szegény Laci, csak meséld a terveidet. Hét gyerek kell? Csak rajta. S micsoda boldogság lesz az a molnárék Zsófikájával.

Így értek le a János-hegyi vendéglőhöz. A gyönyörű áprilisvégi vasárnap délután megtömte a vendéglő teraszát s a sétaútra néző asztalokat. Színes selymek és éles kacagások cifrázták az amúgy is hivalkodó tavaszt. A vendéglő előtt leállított motorbiciklik és unatkozó autók várták gazdájukat. Zoltán arra lett figyelmes, hogy a nevét kiáltják. A kiáltás irányába nézett. Senkit sem látott, aki őt keresné, de észrevette Behrt, egy barna bőrkabátos férfi s egy cifrán öltözött nő társaságában ült, és belevágta fejét egy előtte fekvő étlapba.

Zoltán tanácstalanul állt. Nem hihette, hogy Alfréd kiáltott. Viszont a kiáltás s a kiáltás irányában Behr a véletlennek mégiscsak különös játéka. Ebben a pillanatban Behr fölvetette a fejét az étlapból; ez a fejfölvetés hihetetlenül sunyi volt, lassan bújt ki a papír mögül, s mégis egyenesen arra a helyre tekintett, ahol Zoltán állt. Nem, ezt nem lehetett félreérteni. Mégiscsak ő kiáltott, de miért bánta meg?

Zoltán tovább akart sietni, neki se volt kellemes ez a találkozás, hisz Behr tanúja az ő pénteki kudarcának, s azok az átkozott versek is nála vannak. De a szemük egy pillanatra találkozott. Behr belátta, hogy súlyos sértés, ha a székén ragad, s ő nem az az ember, aki akárkit is meg szeret sérteni. Fölkelt, átlépett az alacsony sövényen, s úgy üdvözölte a fiúkat, mintha nagy fáradságába került volna a figyelmüket magára terelnie. – Szervusztok, nem győzök kiabálni utánatok. Téged föl akartalak keresni, csak nem tudtam a címedet, fordult Zoltánhoz, a verseidről van szó.

Zoltán zavarodottan nézett Lacira, akinek egy kukkot sem árult el a kudarcából, s azon gondolkozott, ne rohanjon-e el minden megokolás nélkül. De ebben a pillanatban a Behr asztalánál ülő hölgy is érdeklődni kezdett, hová tűnt Alfréd. Fölemelte piros napernyőjét, s a két fiú egy ismerős gyöngytyúkhangra lett figyelmes. – Zoltán! Laci! Jönnek ide mindjárt, Alfréd, el ne ereszd őket.

Róna Teri volt. Alfréd nem állhatta meg, hogy végig ne szalajtsa a tekintetét a két kopott fiún, ott állapodott meg a Laci bakancsain, s mintha csak a maga fölényéről akart volna meggyőződni, megigazította a pettyes selyemnyakkendőjét. – Csakugyan, ha nem sietős a dolgotok, motyogta ő maga is kelletlenül. De Róna Teri már személyesen jött értük, s odavonszolta őket az asztalához. A két fiú félszegen feszengett a kiöltözött úrinép közt, még jobban feszengett a zsebükben búsuló tíz, esetleg kétkoronás, pláne, amikor Teri habos kávét rendelt nekik, s rájuk zúdította a kérdéseit.

– Laci medikus? Ő is mindig medika szeretett volna lenni. Imádja a pályáját, ő most színinövendék, az gyönyörű pálya, képzelje, a taps, állandó kontaktus az emberekkel, de az orvosnő pályája még magasztosabb. Csakhogy ő olyan állhatatlan, s mondják, ott nagyon sokat kell tanulni. Ugye, borzasztók a boncolások, huh, az a sok hulla. Hát Zoltán? Hallja, hogy gyönyörű verseket ír. Színdarabokkal nem foglalkozik? Az jobban fizet. Akkor én is udvarolnék magának. Vagy fél az én udvarlásomtól, s inkább lemond a színdarabírásról?

Zoltán csakugyan olyan meghökkenéssel nézett a Teri japánosra kikészített arcába, hogy még Alfréd is elnevette magát. – Zoltán azt hiszi, gúnyolódsz. Ő még csak azt tudja, hogy a verseit a bölcsészethallgatók kikacagták. Én azonban elvittem azt a füzetet azon melegében X… szerkesztőhöz, épp pénteken van szerkesztőségi összejövetelünk. Némelyiket egy kissé nehéz volt kibetűzni, de a szerkesztő el van ragadtatva, s okvetlen beszélni akar veled.

Zoltán meghökkenve nézett Alfrédra, tréfa ez, vagy sem. Laci, aki maga is írt parasztnovellákat, amelyeket azonban egyelőre nem helyezhetett el, iparkodott jó arccal gratulálni. – X… szerkesztő, véleményem szerint, elpusztítja ugyan a fiatal tehetségeket, de biztosan fölismeri őket, mint ahogy némely kéjenc is csalhatatlan érzékkel szimatolja ki a behálózható fiatal leányokat.

Alfréd ismerte Laci irodalmi vélekedéseit, s mélyen megvetette őket. Nem állhatta meg, hogy ne üssön az ő „szittya műbarbárkodásain”, melyeket ő, ki tudja miért, az antiszemitizmus egy kevésbé őszinte válfajának tartott. – Igazi európai költészet a Zoltáné, mondta, nem afféle zamatdepó. Semmi édes Székelyföldünk, semmi huj, huj és semmi ángyom térdekalácsa.

Zoltán nem értette verseinek ezt a méltatását, s csak lassan ocsúdott rá, hogy mégis van valami az Alfréd meséiben. Laci azonban megérezte, hogy az ángyom térdekalácsa ő ellene irányul, és az európaiságon kezdett gúnyolódni.

Róna Teri, miután kiadta örvendezés-zuhatagát, s megmutatta, hogy kopott és mulya fiúcskákkal is tud kedves lenni, unni kezdte a vitát, melybe Alfréd elhatározása ellenére is belecsúszott. Szája folytonos grimaszai megülepedtek, s pillanatnyi némaságában szinte ijesztő volt örök mozgásra kikészített arcocskája. Eredetileg vastag szemöldökei keskeny, föl- és szétfutó vonalba voltak borotválva, szeme alatt abszurd kék folt s halvány ajkain rögökben állt a festék. Nagyot ásított, s a karórájára nézett. – Alfréd, nem akarom a baráti együttest zavarni. Ti csak beszélgessetek, mi előre megyünk Károllyal motorbiciklin. – Elvégre mi is végezhetünk, motyogta Alfréd, s szeme egy pillanat alatt az érzések egész filmjét gombolyította le. Előbb kérdő csodálkozás, aztán türelmetlenség a fiúk iránt, mint ahogy kutya rázza szőriről a vizet, s az egész szemjáték egy hosszú, szomorú bocisan-alázatos tekintetbe halt, melyben Alfréd minden kiszolgáltatottsága ott borongott. De Terit, úgy látszik, bosszantották ezek a bociszemek, mert nem engedett. – A világért sem, te csak maradj a barátaiddal.

A bőrkabátos, aki idáig ült és hallgatott, s csak ha nevetni kellett, eresztette le udvarias hehetére hegyes és aránytalanul hosszú állcsontját, maga is visszanyomta Alfrédet, s szolgaian utána mondta: – A világért se, Alfrédkám. Azután odafüttyentette a pincért, súgott-búgott vele, s egy százkoronást nyújtott át neki. Majd az asztalhoz lépett, s a fiúkhoz fordult: – Pardon, az uraké is rendezve van.

Zoltán ebben a pillanatban Alfrédra nézett, s látta, hogy az behúzza a nyakát, s kínosan elvigyorodik, mint ahogy az övéiért szokott vigyorogni. Teri ernyője ott libegett a sütkérezők kopasz és nem kopasz fejei fölött, a bőrkabátos előberregtette a motorbiciklit, s Teri zöld sálja már a fordulónál úszott a robogó bicikli kosara mögött.

Alfréd arca félremagyarázhatatlanul besötétedett. A három fiú annyira utánaveszett az elrobogó biciklinek s a tulajdon érzéseiknek, hogy amikor megint összenéztek, az udvariasság sem moshatta le róluk utolsó gondolatukat. A három arc önmagáért beszélt. Alfréd arca ezt mondta: A nyomorultak, itt hagytak ezekkel a koszosokkal. Laci arca: Lám, a zsidók! És én bakancsot hordok. Zoltán: Csak én szökhetnék meg. Néhány percig csöndben ültek egymással, és nézték az üres kávésfindzsát.

Zoltán tért először magához. – Ki volt ez az úr, mintha láttam volna már. S csakugyan ez a hosszába nyúlt, hegyes állú, ostobán hehetéző arc egész idő alatt piszkálta az emlékezetét, sőt, mintha az emlékezésnek ez az állandó megfeszülése okozta volna szinte tűrhetetlen rossz érzését. Alfréd még nem ocsúdott föl az elmentek iránti bosszúságából. – Ez a bátyám. Amint látjátok, egyáltalán nem entellektüel. Sofőrtípus. Autó- és motorbicikli képviselete van.

Ebben a pillanatban jutott eszébe, hogy hiszen ez a két fiú hódosi, ismerik Károlyt még a masinától s elvörösödött. – Károly? böffent ki ijedten Laciból. S ebben a pillanatban mind a hárman ugyanarra gondoltak. Károlyt látták, a fűtőt, akinek a masinások egeret dugtak a nadrágjába, s akit beleharaptattak a piszokkal bélelt almába. De hisz ezt még Hermann tanító is hülyének számította. S most ehol.

Sokáig hallgattak. Alfréd olvasott a fiúk arcából. – No, igen, nem volt lumen, de odaállítottuk a gép mellé, s ő összebarátkozott vele. Nem filozofál, de az autóhoz ért. Az apám tőkéjével kezdte, alig egy éve, s ma a fél Hódost kifizethetné. Igaza van, az ilyeneké a világ. Mit akarunk mi, fáradt betűkukacok? A végén még műveltebb is lesz nálunk, beszáguldja a világot, s ráragad ez-az. A nőkhöz úgy ért máris, hogy csak ámulok. Könnyű neki. 80 km-re állítja a gépét, viszi, repíti őket, ki tudja, mit gondolnak azok, hová repíti, s egyszerre a nyakába esnek.

Minden bosszúság eltűnt az arcáról, megfeledkezett róla, hogy most talán Teri esik a nyakába, csak a családja diadalát érezte. S mintha ez a diadalérzés erősebb lett volna nála, az ízlésénél, a személyes indulatainál, s akarata ellenére ragadta volna magával. – La-la-la, dúdolta magában Laci. Most olvasta Dosztojevszkij emlékiratait a Holtak házából. Ott van szó egy Fomics Ézsau nevű ugri-bugri zsidócskáról, aki valahányszor megszégyenített egy hitetlent, diadalmas la-la-la-lába tört ki. Fomics Ézsau szerint hasonló esetben minden zsidó így tesz magában. Ez bizonyára nem igaz, de Horváth Laci elhitte ebben a pillanatban.

A barátok együtt maradtak még néhány órát, de nem sikerült visszamelegedniök a Horváth-kert diófái alá. Behr Alfréd kellemeseket mondott Zoltán költői kilátásairól, s Lacinak is alkalmat adott, hogy néhány medikus-viccét elsüthesse. De azért mindnyájan örültek, amikor elváltak. Behr, amikor egy percre egyedül maradt Zoltánnal, nem állhatta meg, hogy meg ne jegyezze. – Nem értem, hogy bírod ki ezzel a Horváthtal. Ha vannak téveszmék, ez valóságos tévember. Zoltán, noha egész délután ugyanezt gondolta, most határozott sértődést érzett, valami hallatlan gorombaságot szeretett volna Alfréd képébe vágni, olyat, mint „Lotti Alfréd” vagy „Károly, jó volt az alma”, csakhogy az is érezze azt a fájdalmat, melyet ő érzett ebben a pillanatban Horváth Laciért.

Abban állapodtak meg, hogy másnap estefelé együtt keresik fel a híres szerkesztőt, akinek Zoltán versei annyira megtetszettek. A szerkesztő így esténként egy nagykörúti kávéház egyik fülkéjében trónolt, ott fogadta a köré sereglett ifjú tehetségek udvarlását, akik mind rajta át akartak érvényesülni, s köteteiket neki ajánlották. Amikor Alfréd és Zoltán belépett, a szerkesztő épp egy csinos, fiatal nő ostromát tűrte, s nyilván nagy erőfeszítésébe került, hogy az illetővel olyan elutasítóan bánjon, mint azt versei megérdemelték. Hosszú, hátra fésült ősz haja s remete arca ellenére sem volt öreg ember, időnként egy különös selmás-győzelmes mosoly öntötte el, amely lemosta róla a kort, szinte fölmentette őt az idő kategóriája alól. Játszó macska volt, aki a végén mégsem eszi meg a maga egerét. Most is, ahelyett hogy végleg elzavarta volna a tolakodó nőt, vagy a kezét kezdte volna szorongatni, mint más szerkesztők, belekapaszkodott dadogó védekezésébe, komolyan vette szánalmas érveit, s ravaszul feltett kérdésekkel zavarta őt bele még nevetségesebb ellentmondásokba. Behr mély köszönését hasonló mélyen, de közömbösen fogadta, Zoltánon azonban fennakadt a szeme. Kitalálta, ki az, s egyszerre egész erélyesen vetett véget a haszontalan disputának. – Nem, asszonyom, ez nem úgy van, ebben ön téved, mondta hirtelen, felállt, és Zoltánék asztalához lépett. Bors Alfréd elhozta nekem az ön verseit, fordult szívélyesen Zoltánhoz. Elmondta, milyen körülmények közt kerültek hozzá, és én örülök, hogy megismerhetem önt.

Zoltánt a „Bors Alfréd” lepte meg. Ezt a nevet többször látta egy-két újkeletű folyóirat címlapján, de nem tudta, hogy a név mögött Alfréd lappang. A szerkesztő mosolygó szemei mögül sugárzó figyelem is megzavarta. Nem szólt egy szót sem. – Nem mondom, hogy az ön versei egész készek, folytatta a szerkesztő, de meglepően nagy kvalitásokat mutatnak.

Zoltán meg se rezzent. A szerkesztő szemében megcsillant valami, amiből ő azt olvasta ki, hogy ez nemcsak őt kutatja, de ugyanakkor azt a benyomást is kémli, amelyet ő maga tesz Zoltánra.

– Különösen tiszteletreméltó önben az önuralomra törekvés roppant ereje. Az a dac, amely fölötte akar maradni szenvedéseinek. A mi korunkban ritka az ilyen tüzes, aszkéta lélek. Némi ellentmondás, persze van e közt az aszkéta hajlandóság és az ön ellenállhatatlan exhibicionizmusa közt, amely néha már-már kellemetlen. De talán ez is megérthető, különösen ilyen fiatal embernél. Hiszen, aki föltétlen úr akar maradni sorsa és szenvedései fölött, olykor ellenállhatatlan kényszert érez, hogy ezeket a szenvedéseket egész mélységükben, költészetre nem tartozó realitásukban feltárja.

Figyelmesen nézett Zoltánra, aki idáig egy kukkot sem szólt, úgy ült a helyén, mint aki nem is képes követni a szerkesztő magyarázatát. Valóban, Zoltán alig tudta, mi az az exhibicionizmus, most kapirgálta ki a fogalmat a szó latin értelméből. Alfréd már a segítségére akart sietni, amikor Zoltán megszólalt. – Én azt hiszem, az ember azért ír, hogy az életével rendbe jöjjön. Az írás tisztáz. Írás közben ismerjük meg magunkat és szenvedéseink természetét. Miért ne ismerjük meg őket egész mélységükben? – Nem, uram, az írás nem tisztáz, az írás felmutat. A művelet a lélekben folyik, az írás az eredményt számolja el. A kész lélek előtt gyűlöletes az én. Ezt Flaubert mondta, s úgy van. Az egész világ a költőé. Az egész világban magát érzékelteti. Nincs szüksége fölösleges vallomásokra. A vallomások nem tartoznak a költészetre… Mindez, persze nem érinti azt, fűzte hozzá mosolyogva, amit a versei értékéről mondtam.

De Zoltán arca hirtelen fölkavarodott. – Nem, nem. Nagyon is érinti. Szerkesztő úrnak igaza lehet. Nemcsak a verseim nem készek, de én sem. Én ezt gondolom minden írásomról. Nemcsak minden írásomról, minden napomról. Hogy ez mind semmi, ez csak próba, s történik velem valami, ami felfordít mindent, s akkor én egész másképp fogok írni, vagy talán nem is írok. Ön azt mondta, bámulatos erővel gyűröm le szenvedéseimet. Ez azért van, mert én nem szenvedésre születtem. Egész határozottan érzem, rég érzem, hogy valamiféle diadalt kell kivívnom, talán holnap már, csak azt nem tudom, milyet. – Holnap kezdődik az élet, tréfálkozott Behr, aki zagyvának találta barátja viselkedését.

De Zoltán nem tágított, az arca piros lett, hebegett, s látszott rajta, hogy ez a tárgy rendkívül fontos neki. – Önnek talán igaza is van, nem vagyok költő. Én nem akartam semmit felmutatni. Meg sem találtam, amit felmutassak. Keresek. Igaza van, a költészet semmit sem tisztáz. Aki kész, az felmutatja magát, aki nem kész, vergődik. Csak az élet tisztáz. Ha én holnap rendbe jövök magammal, nem írok többet. Tudják, mit teszek? Örülök magamnak. Igen, egész világos, nem vagyok költő. – Ön túloz, mosolygott a szerkesztő. Ön nagyon fiatal és nagyon tehetséges. Itt a füzete, másolja le nekem a megjelölt darabokat, hogy nyomdahiba nélkül hozhassam őket. És megmutatott négy-öt verset, épp azokat, amelyeket Zoltán a legjelentéktelenebbnek tartott.

– Az öreg nagyon megszeretett, mondta Behr az utcán, irigységgel elegy tisztelettel. Szereti a konfúzus és bátor fejeket. Emlékszel, amikor Rimbaud-hoz hasonlítottalak?

Zoltán nem emlékezett, alig várta, hogy elváljanak. Órák hosszat kóborolt a Duna-parton, átment a Lánchídon, s egyszer csak fönt találta magát a Halászbástyán. Kilenc óra lehetett. Egy virágzó ezüstfa átható, édes illattal öblögette a fehér köveket. A szerelmesek ott feledkeztek a meleg estében, némelyek behúzódtak a saroktornyok fülkéjébe, mások egész arcátlanul falták egymást az emelet kőpadjain. Zoltán körül három-négy pár súgott-búgott. Nem zavarták egymást, sőt, édes cinkosság alakult ki az ismeretlen emberek közt. Olyan nagy mézeskalács kastély az éjszaka, ki itt tör le belőle, ki ott, jut is, marad is; testvéri együttesben pákosztoskodtak.

Zoltán messze kihajolt a lépcsőket szegő kert fái fölé. A Duna-part és a hidak lámpásai elmosódva reszkettek a folyón, s Pest fénykígyói a láthatár csillagjai felé futottak. A szél el-elöntötte a Bástya kőből vont hajófedélzetét, minden hullám új illattömeget bukott föl, s minden illatroham után új csókok csattantak el. – Az élet! Az élet! mondta félhalkan Zoltán. Csak az élet tisztáz, villantak belé a kávéházban mondott szavai. Nézte a nagyvárost, s a lelke úgy dagadt, csapkodott, mint indulásra húzott, duzzadt vitorla a tenger előtt. Meghódítani, meghódítani!

Másnap nem küldte el a verseket, s nem küldte el harmadnap sem. Még csak egy kimentő levelet sem írt.

Zoltánt ez a bástyai este mintha kicserélte volna. Nem is ő az, mondták az ismerősei. De kicserélődhet-e valaki annyira, hogy „ne is ő” legyen. Zoltán később, amikor mint medikus esztendőket töltött a farkasréti tébolydában, sokat gondolkozott az ő akkori állapotán. Úgy találta, hogy ez az állapot nem is olyan ritka, sőt, talán igen közönséges, legföljebb hosszas rögződése s rendkívüli foka volt nála „pathologikus”. Annál inkább csodálkozott, hogy elmegyógyászati tankönyvekben és folyóiratokban ennek az állapotnak, melyet ő kissé nagyképűen „hangulatátrétegezés”-nek keresztelt el, nyomát sem találta.

Igen, Zoltán csak így tudta megmagyarázni azt, ami akkor történt benne. Vannak kétségbeesett vágyaink, amelyek átdobják magukat a valóság korlátjain és a szervezet lehetőségein. Megvalósulnak, ha mi magunk rúgjuk is el értük magunk alól a valóságot. Zoltán, amint ott hosszú évek vágyainak a nyomása alatt az élet felé tárta karjait (mert hisz Pest az élet volt abban a pillanatban), úgy érezte, hogy már magához is ölelte az életet. Úgy jött le a Bástyáról, mint aki megtalálta, amit keresett. A bordái mögött boldogság dörömbölt, elvesztette a lábai súlyát, könnyű rugókon járt, uszodából jövet érzi így az ember a lábait, amikor a nehezebb elemből a könnyebbe kerül. A vároldal bokrai szinte elúsztak mellette, az Albrecht út házai kibillentek a függőlegesből, s őt magát mintha a szíve vitte volna holdas ég és gázlámpás föld áramló árnyékai közt. Pontosan úgy viselkedett, mint ahogy az ő elképzelése szerint a gondtalan ember viselkedik, az olyan ember, aki „él, mintha nem volna agyveleje”. De ugyanakkor mégis ott szorongott benne valami homályos tiltakozás. Életének való viszonylatai, s a belőlük összeszűrődött közérzés nem mosódhattak ki belőle. Sőt, mintha ez a mélyebb, valódi közérzete csak kínosabbá, gyötrőbbé vált volna ennek az illuzorikus boldogságnak a nyomása alatt. Mintha a két hangulat egymást élezte volna. A határtalan boldogság alatt a gyötrődés is határtalanná vált. Két érzelmi életet élt, anélkül hogy tudott volna róla.

A kritikus öt perc bizonyára az volt, amely alatt a Belvároson át legényszobája felé rohant. Az ég felhőzsalukat húzott sokágú csillárja elé, haragos gomolyok törték le a növő hold szarvát; a levegő megdidergett, s hirtelen tavaszi zápor kezdte ejtegetni kövér pöttyeit. Zoltán megrázkódott. A hűvös szél kilúdbőrözte a hátát, s nagy szomorúság suhant át rajta. A táncoló házak egy pillanatra kiegyenesedtek, a gázlángok hidegen hunyorogtak. Mintha egy színes léggömböt tépett volna ki kezéből a szél. Kétségbeesetten kapott az öröme után. Nem volt hajlandó kijózanodni. Kihúzta a mellét, az arcába verődő záport is friss, serkentő elemnek akarta tudni, s ujjongott, hogy hátába kapta a szelet. Mintha megdagadtak volna körülötte ezek az elemek. A záporból felhőszakadás, a szélből ciklon lett, s ő pusztító elemekkel szemben tartotta fenn magát. Félisten, aki egy leheletével gályákat fú el, s ujja mozdulatával embereket fricskáz odébb. Erő és könnyedség mámora, ha lehet, még fokozódott. S ha érezte is ennek a hangulatnak a szorongás alját, bízott benne, hogy idővel valódivá és aljtalanná válik. Megkapaszkodott benne, erőltette. Talán ez a hangulat fogja az életbe visszarántani.

Vidáman lóbálta magát, fütyölt, s a gyér esernyők alá nézett. A Liliom utca sarkán magányos lánykába ütődött. Ismerte látásból, az ő emeletükön dolgozott egy női szabónál, bizonyára postamunkájuk volt, s csak most szabadult haza. Amint ki akarták kerülni egymást, mind a ketten egy irányba ugrottak s összeverődtek. A lány fölkacagott, Zoltán is. Megfordult, s hosszan utána nézett. Alacsony és izmos teremtés volt, csupa medence és váll. A lány is vissza-visszatekerte a nyakát. Zoltánt ez az apró jelenet is aránytalan boldogsággal töltötte el.

Gyula nem volt otthon. Ő az ágy szélére ült, s régen hallott nótákat dúdolt. Nem mert elaludni, félt, hogy elveszti a hangulatát. De álma is ebből az emelkedett hangulatból fogant. Ott ült Behrrel a hódosi temető ecetfái alatt. Behr megmutatta a nyakkendőjét. Ezt egy barátnőmtől kaptam, mondta jelentősen. De Zoltán csak mosolygott, mert neki is megvolt a maga titka. Nem hiszed? kiáltotta Behr ingerülten, füttyentett, s abban a pillanatban már egy motorbiciklin ült. Zoltán közönyösen nézett a bicikli után, amely előtt megnyílt a temető, s ellapultak a sírok. De ebben a pillanatban egy hosszú zöld sál lebbent meg a bicikli mögött. A sál nyúlt, kiterült, s úgy húzódott a pontnyi Behr után, mint üstökös után a farka. Zoltánt ez a sál határtalanul felizgatta. Futni kezdett, szétvetette a karjait, s már nem futott, hanem repült, elhagyta Behrt. „Halló, Behr, enyém a zöld sál”, kiáltotta neki, s közben arra gondolt, milyen kár, hogy nem méri senki: megjavította a távolugrás rekordját.

Arra ébredt, hogy a nap besüt rá, Gyula ágya üres, s valaki zörgeti az ajtót. A postás volt: a szobaasszonyuk pénzesutalványon kapta a nyugdíját, azt hozta. Az asszony lement vásárolni, s a postás nem hagyta ott a pénzt. Zoltán még három szót sem váltott az özveggyel, de most ellenállhatatlan kedve támadt tréfálkozni vele. – Itt volt a postás, Szatoriné, az a vastag bajszú, újságolta neki, mikor a szobaasszony a szatyorral fellihegett. – Azt mondta, az Istennek sem adja, csak magának. Megbízhat bennem, mondom; de nem, ő csak Szatorinénak adja. Már máskor is előfordult; a múltkor még egy levelezőlapot sem bízott rám. Neki csak a Szatoriné kell. Mondom, gyanús nekem maga vastag bajuszú, nemhiába járja maga annyiszor az emeletet.

Szatoriné csak nézte, elment-e a lakója esze, aztán bizalmasan hátba verte Zoltánt, „aber gehns”, s nagyot nevetett. De már félóra múlva a folyosón újságolta az asszonyoknak: – Tudják, milyen kópé ez a fiatalabbik, az ember nem is gondolná. Itt volt a postás, az a vastag bajuszú…

Este Gyula is megkapta a magáét. A szokottnál is kedvetlenebbül vetődött haza, a főnökével karmolóztak össze. Úgy látszik, megorrontott valamit az öreg, s most lépten-nyomon belekötött. Gyulában a szokottnál is jobban megduzzadt a szónoki kedv, s míg az ampullák nyakát veregette, s mennyei gyönyörűséggel ugratta ki a fecskendőből a légbuborékokat: tétova mondatokban kereste az esti filippikája számára a tárgyat. Amióta Zoltán egyik versét elhalászta, különös örömmel bántalmazta az irodalmat. Most is annak esett. – Összefirkáltok mindent, de nem akad senki, aki az elkallódó ember típusát megírná. Micsoda könyv volna az: „Jókaitól a morfiumfecskendőig”. Címnek jó! He? Egy lélek fejlődése, azaz visszafejlődése. Talán én magam fogom megírni, határozta el, míg a fecskendőt teleszívta, s arca előre kipirult, mintha máris szétjárt volna benne a méreg. – Be akarom bizonyítani, hogy az elkallódás a magasabb rendű állapot. Ez nemcsak ötlet, ez hit. Nem lehet magasabb rendű, aki nem kallódik el. Csodálom, hogy erre a témára még nem jöttetek rá.

Zoltán az ilyesfajta szónoklatokat megadással szokta tűrni, mint az esőt, de most különös kedve telt Gyula érveire hasonló érvekkel felelni. – Ha nemcsak a pornográf füzeteket olvasnád, szólalt meg váratlanul, fölülve az ágyon, amelybe ruhástul vetette magát, tudnád, hogy ma másról sem írnak, mint elkallódásról. Olyan emberek is elkallódnak, akiknek sem becsük, sem súlyuk nincs ahhoz, hogy elkallódjanak. Nem humoros: egy tollpihe elkallódott, egy cipőszeg elveszett az emberiségre nézve. Sosem volt ennyi jelentéktelen ember, és sosem tulajdonítottak az emberek annyi jelentőséget önmaguknak. Tudod, mi az én véleményem? A legtöbb ember egyáltalán nem kallódik el, csak túl magas fogalma van önmagáról. Egy életen át erőlködik, hogy valamiféle jelentőséget kanyarítson maga köré. Teszem: lepocskondiáz mindent, vagy eltanul egy kis operettsátánságot, hisz az is egyéniség; végső esetben fecskendőkkel praktikázik. S mert ennek ellenére is jelentéktelen marad, dühbe jön: mennyit handabandáztam, és mégis jelentéktelen maradtam. Nesze neked kapitalizmus, nesze neked középszerűség, miattatok kallódtam el. Igen, ez az elkallódás nagyon jellemző a mai emberekre.

Zoltán maga is meghökkent érvei bőségén, gyors folyásán és tetszetősségén, és különösen jólesett neki, hogy Gyulát az átszónokolt estékért és éjszakai körútjaiért végre helybenhagyta. Gyula csak állt a szóözönben, s egyáltalán nem maradt következetes cinizmusához. Tekintélyérvekkel hozakodott elő; így azzal a tíz esztendővel, amellyel előbb született és az élet iskolájával, amelyet állítólag kijárt.

A következő napokban Zoltánnak bő alkalma nyílt, hogy tréfálkozó kedvét és sajátságos dialektikáját tovább tornáztassa. Mintha más ember beszélt volna az ő száján keresztül. Akik hallgatták, fölfigyeltek, s ez a siker s az új meglepő gondolatugrások különös intellektuális mámorba bódították. Ugyanakkor azonban a bizonytalanban lógott, szellemi múltja szaladt el alóla. Mintha portya-útra bocsátotta volna a lelkét, egyszerre érezte a kaland gyönyörét és az idegen földön járó sehonnaiságát. Látszólag minden tartózkodása fölengedett, sőt kötekedővé, vakmerővé vált; olyankor is kereste a vitát, amikor az fölösleges volt. E kötekedő kedv mögött azonban ott szorongott régi emberiszonya. Sohasem volt kevesebb köze azokhoz, akikkel beszélt, mint ezekben napokban.

Egyik délután, amint a Múzeum-kertben sétál, s erőltetett hányivetiséggel mustrálgatja a szoknyákat, kibe botlik a tekintete: az ökörszeműbe. Ott szorongott egy gyermekkocsit tologató pesztra mellett, s nagy figyelemmel hallgatta barátját, a púpost, aki a világirodalom felől szokta őt kioktatni. Zoltán elkerülhette volna őket, de azért is odakanyarodott. Számított a púpos gúnyolódására, s vitte a mindent lehurrogó jókedve. – Tudok egy botanikust, aki megtanítja kolléga urat botanikára, kezdte alattomos támadását a Shelley-fordító; Zoltán rosszul elsült versére célzott. – Tudok egy tollkereskedőt, aki repülni nem tudó Shelley-fordításokat fölszárnyaz, gorombáskodott Zoltán is. Egyébként köszönöm a múltkori baráti kacajukat (ha szabad így neveznem), kigyógyított az irodalomból. – Szóra sem érdemes, szívből jött.

Az ökörszemű is jónak látta közbeszólni. – Kolléga úr többre becsüli a kuriózumot a gondolati tartalomnál. Ez okozta a derültséget, amelyet én persze nem akarok menteni. Az ilyesmi nem illik komoly emberekhez. Különben is aránytalan volt. – Aránytalan? Azt akarja mondani, hogy önök a verseimet érdemükön felül mulatságosaknak találták? – A nevetés a társadalom büntetése, idézte Bergsont a púpos. Kolléga úrnak meg lehet az elégtétele, hogy szembekerült a társadalommal. – Nem, én nem becsülöm önöket annyira túl. Ki kerül szembe egy bokor csalánon át a természettel.

Ebben a pillanatban valaki hátulról Zoltán karjába karolt. – Ez az ember itt ágál, s én már a kvesztúrába akartam menni a lakáscíméért. Mi történt a verseiddel? X… minden nap szuttyongat érted.

A két bölcsész egy pillanatig meghökkenve nézett Alfrédra. Noha kollégájuk és friss keresztelésű zsidó volt, sokra tartották őt: megszagolták benne az egyetemi karriert. Mit beszél ez a híres szerkesztőről? De már a másik pillanatban elértették a tréfát, s tüntetőn, szinte nyerítve fölkacagtak. – Nádler úr épp most tagadta meg verseimtől a mulatságosság érdemét, szólt Zoltán. – Azt állította, hogy érdemükön felül mulattak rajta. Ha még mulatságos-voltukban is közepesek, mit várjak tőlük?

Behr úgy nézett végig a három emberen, mint akik megbolondultak. – Remélem, első lapon hozza X. a kolléga úr verseit, próbálta Behr élcét tovább foldozni a púpos. Én legalább az első lapon hoznám. A Zölddisznó legendája, persze nagy z-vel, ez igazán hatásos volna. – Természetes, hogy nagy z-vel és természetes, hogy az első lapon, mondta komolyan Behr. Önök, úgy látszik, még a múlt pénteki kacagásuknál tartanak. Ajánlok egy fogadást. Amikorra mi jó öreg kiskúnhalasi vagy kőszegi gyermekidomárok leszünk, Zoltán neve bekerül a modern írókról szóló tankönyvfüggelékbe.

Annyi érdeksimogató műáhítat volt a hangjában, hogy nem lehetett félreérteni. A púpos megzavarodott. – Első hallásra az ember néha felületesen ítél, hebegte, tömegszuggesztió, persze, ha így van… – Nem, nincs így, nevetett Zoltán, nyugodjon meg, kollégám, én gyáva ember vagyok, én a többségnek adok igazat, s önök mindig többen lesznek. – Pardon, szólt közbe Alfréd, s elhúzta barátját a két hüledező bölcsész elől.

– Bocsáss meg, hogy félbeszakítottam zoopszichológiai kísérletedet, mondta, amikor kikanyarodtak a Körútra, de igazán kíváncsi vagyok, mért maradtál el. Kelletőzés a halhatatlanság előtt?

Zoltán arca gonoszat szikrázott. – Nézd, ha vérbeli író volnál, meg sem kísérelném a magyarázkodást. De te talán meg fogsz érteni. Te is úgy vagy, mint én. Az irodalom neked sem cél, inkább eszköz. Eszköz bizonyos életcélok elérésére. Igaz?

Alfréd egy pillanatig habozott, aztán beugrott. Ötszáz lépésnyire voltak az egyetemtől, nagystílűen őszinte lehetett. – Megvetem az olyan munkát, amellyel semmit sem érek el. – Én is így vagyok vele. Azaz egyikünk sem író, mi élők vagyunk, ami ellentéte az írónak. Azért írunk, hogy az életünk sikerüljön. Sajnos, némi különbség van köztünk. Amiért te írsz, azt el lehet érni írással is. Amit én akarok, azt írással csak el nem érni lehet.

Alfréd csak most markolt bele Zoltán szavainak a csalánbokrába. – S te mit akarsz? kérdezte mereven, mint aki lenyelte a lenyelendőt. – Mondjuk, az igazságot, a lelkem üdvösségét vagy más ilyet. A fontos az, hogy üdvözülni akarok, s nem üdvözíteni. Tudod, mi az utálatos az irodalomban? A kijelentőmód. Az író kijelent. Az én lelkem azonban a kérdőmondatok stádiumában van. Nyilvánvaló, hogy az irodalom idő előtti kijelentőmondatokra kényszerít. S az idő előtti kijelentőmondat: arcátlanság. Nem vetted észre, hogy az írók többé-kevésbé arcátlanok? S ami rosszabb, félig kész s már egészen elnyűtt emberek; fércelt ruha, amelyet fércelten hordanak el.

– Az a gyanúm, hogy te túlságosan visszaélsz egy régi ötletemmel. Valamikor Rimbaud-hoz hasonlítottalak. – Vess a gyakorlati érzékedre, ha ez a rossz hasonlat megint az eszedbe jutott. A te Rimbaud-don is az emberek gyakorlati érzéke hüledezik. Hogy lehet elhajítani a tollat, ha egyeseknek tetszik, amit írunk. Ha senkinek sem tetszett volna, senki sem csodálkozna. – Amit az ember tud, azt csinálni kell. – Tudok kapálni, s nem kapálok. Mondjuk, az írás magasabb rendű, mint a kapálás, de mégsem az, ami nekem kell. A képesség nem okvetlenül hivatás s a lehetőség nem sors. – Igen, ezt megértem; az ember eldob egy lehetőséget, miután megszerezte. Kidob egy asszonyt, miután megkaphatta volna. Én ugyan nem volnék rá képes, s azt hiszem, ez a dölyf legképtelenebb foka, de azért megértem. S mit keresel ezek után a magyar–francia szakon? – Ostobaság volna, ha keresnék valamit, vágta ki a huszonegyet Zoltán, s egy vadonatúj indexet húzott ki a zsebéből. Két hónapon belül a másodikat.

Alfréd föllapozta a fekete könyvecskét, orvoskari kollégiumok sorakoztak az első lapon, egyik mögött már ott díszlett a tanár kövér betűs aláírása. Zoltán fölhasználta a csonka év első szemeszterzárását, s átiratkozott az orvoskarra. Két nap óta medikus volt, s a délelőttjét már az anatómiai intézetben töltötte. Alfréd iparkodott nem csodálkozni, és elmosolyodott. Ennek a mosolynak a fészkében testvérfiókaként bújt össze a lesajnálás és a tisztelet, az önhit és a részvét. Egy gyakorlati ember mosolya volt, akit mégiscsak megfertőzött a szellem. – Irigylem tőled a gyakorlati felelőtlenségnek ezt a fokát, mondta csendesen. Bizonyára nem lesz belőled semmi. Ennek ellenében egy életen át parádézhatsz a büszkeségeddel. Micsoda gőg kell ahhoz, hogy az embernek még karrierje se legyen. Ne is akarja, hogy legyen! – Igazad van, nincs keresztényibb dolog, mint karriert csinálni. Legyetek alázatosak, ezt így is lehetne mondani: csináljatok karriert.

Alfrédba mélyen szaladt a beretva, de azért melegen megszorította Zoltán kezét. A lappangó értéket még jobb számítás megbecsülni, mint a fölismertet. – Félek, hogy te túl sokat vársz a felcserektől, mondta búcsúzóban, az élet titkát, vagy valami ilyet. Én azonban nem hiszek a felcserek titkaiban.

S Alfrédnak igaza lehetett: Zoltán csakugyan várt valamit a felcserek titkaitól. Az élet tudománya, gondolta, s összetévesztette az életet az éléssel. Maga sem tudta biztosan, mire számított. Talán, hogy a gyakorlati ismeretek rázuhanó tömege őt magát is gyakorlativá puhítja. Roppant várakozással ült be az amfiteátrumszerű bonctani előadóba. A kartársai valamelyest előbbre jártak, mint ő, s egy héten át vad iramban tanult utánuk. Mindenkit megszólított, jegyzeteket kért, vitába bocsátkozott, s a legapróbb tényt is fölös gondossággal raktározta el. Az volt az illúziója, hogy ezekkel az apró tényecskékkel magába az életbe fúrja be magát. Olyan érzelmi szálak fűzték őt az ékcsont barázdáihoz és dudoraihoz, amelyen ép lélekkel nevetnie kellett volna. Egyik előadásra a professzor egy elejétől végig kikészített tápcsatornát hozatott be. Az egyik szolga a terem egyik végében állt föl, a másik a másikban; kettőjük közt egy nyolc méter hosszú emberi bél. Zoltán a demonstrálásnak ezt a módját máskor komikusnak találta volna, de most ezen is megilletődött, s nem győzte sarkantyúzni magát, hogy a mikroszkóp alatt látható hagymalevél bámulatba ejtse.

Egy hét múlva boncolásra írták ki. Amikor először lépett a boncterembe, megpördült vele a világ. Nagy bádogasztalokon meztelen férfiak és nők feküdtek. Az asztalok körül másodévesek dolgoztak, négy-öt helyütt is kipusztították a hullát, csontig boncolt karok, nyúzott mellek és kihányt zsigerek kiáltottak Zoltán felé. Az óriási, vértelen sebek fölé fehér kabátos fiatalemberek hajladoztak. Egyesek szájában a tilalom ellenére is cigaretta. Az asztalokon pléhtányérokban állt a leforgácsolt izom; a formalinban ázott hús szaga émelyített. Az egész terem forrt, nyüzsgött. Zoltán egy fiatalemberen vesztette a szemét, aki épp előtte egy kibontott tenyér fölött állt, s a terem másik sarkába kiáltozott: „Halló, Horváth kolléga, mik is az artéria radiális ágai?” S míg jobb kezében a hegyes szikét pörgette, bal keze nikotinos ujjaival a bádogasztal szélén nyugvó cigarettáját emelte a szájához. Zoltán megfogódzott az egyik formalinos kádban. De vesztére a szomszéd kád fedele felcsapódott, a kék köpenyes szolga egy combot halászott ki a hullarészekkel teli tartályból. – De szépet ám, Károly bácsi, kiáltotta valaki mögötte. – Igenis, egy szép combot, élcelődött Károly bácsi pincér-udvariassággal. Durva, alattomos arcú férfi volt, lompos járású; a medikus-borravaló gyönyörű borvirágot nyitott az orrán.

Közben Horváth kolléga is előkerült a terem távoli sarkából, ő is megturkálta csipeszével a nyitott tenyeret. „Itt az arcus palmaris – hallotta Zoltán –, ideadja ágait a…”, s latin nevek sora következett. Egyszerre azonban megállt a lista. Horváth kollega átpislantott az arcus palmarison, át a bádog asztalon, és Zoltánba botlott a tekintete. Zoltán elröstellte magát a szédülésért. Ez a vértus jót tett a fejének, sápadt arca kivörösödött, s fekete karikákat pörgető retinájára visszatért a látás. Erőltetett örömmel sietett Laci felé. – Egy filozopter! Ki vele! Ki vele! tréfálkozott Laci. – Igazad volt, mégiscsak megugrottam finnugoréktól. Amint látom, ti itt vígan faricskáltok.

Laci a beavatottak fölényes örömével örvendezte körül az ő gólya barátját, megkereste, melyik csoportban boncol, odavezette egy kisebb asztalhoz, amelyen az előbb kihalászott férficomb feküdt, jó munkát kívánt, s otthagyta. Az asztal körül még hárman álltak, az a nyurga, kamáslis gyerek, aki előbb a szolgától szép combot kért, egy szemüveges, kerek fejű, aki beásta magát a bonctani atlaszába, s latin szavakat számolt ki az ujján, s egy magas, rövid hajú, a kelleténél kissé izmosabb lány, aki a köpenyujja feltűrésével foglalatoskodott.

– Tessék megkezdeni, kiáltotta feléjük az asztalok közt föl-alá járó demonstrátor, s ők négyen egymásra néztek. Mindenikük ma volt itt először, s egyiküknek sem akaródzott elkezdeni. A kamáslis, aki egy főispánnak volt a fia „pardon, egy pillanatra” kiáltással eltűnt. A tudósfejű egy új könyvet húzott elő, vastag ceruzájával aláhúzott benne néhány szót, mintha a világért sem akarná azokat a fontos szavakat elfelejteni. A lány pedig még mindig a kabátját gyűrte, a férfiakat noszogatta s mentegetőzött: ő nem számított rá, hogy lábat kapnak, ő karra számított, még a régiókat sem tudja. Zoltánba ennyi gyávaság visszaterelte a jókedvet, kért egy szikét, s találomra beleszabott a combba. A szemüveges megjegyezte, hogy nem itt kellett volna beleszúrni, de azért mindnyájan megörültek, hogy csináltak valamit.

Zoltánt a kése alatt szétváló bőr fecsegővé, közlékennyé tette. Kivette a szemüveges kezéből a tájbonctant, ő magyarázott a többieknek is. A főispán fiú lojális birkaképpel bólogatott; a szemüveges viszont gyér kritikai megjegyzésekre szorítkozott. Mellékes, apró részletekre lett kíváncsi, megmakacsodott mellettük, s bele-beleásta magát az atlaszába, amelyben semmit sem talált meg. A lány azonban mindent tudott, kiderült, hogy a legapróbb ideg nevét is bevágta, csak nem volt hajlandó elhinni, hogy amit lát, ugyanaz, mint amit tanult. Zoltán azonban minden névhez talált valamit a hullán, ha nem is a megfelelőt, s a demonstrátorral is vitába szállt. A medikának ez a vakmerőség nagyon tetszett, iparkodott Zoltánnal tartani, s oda-odahunyorított, hogy a másik kettő milyen buta. Zoltán hirtelen kerekedett bátorságában néhány élcet is elsütött a kollégák rovására, a nyurgával elhitette, hogy az embernek minden oldalon két combcsontja van s a szemüvegessel a nervus rerum gerendarumot kerestette. Ezzel végképp megnyerte a kartársnő kegyét.

Este együtt mentek haza. A medika az utcán sokkal határozottabban medika volt, mint a boncteremben. Közölte, hogy ő az új nőtípushoz tartozik, díjat nyert a százméteres hátúszásban, a Balatont is átúszta volna, csak görcs állt a lábába. Különben sebészprofesszor akar lenni, s a mai férfiakat piszkos képzeletű gyermekeknek tartja, s mint ilyeneket kezeli. – Látta azt a gigerlit? kérdezte a kamáslisra célozva. Olyan, mint egy pomádéfecskendő. Minden szavának borbélyüzlet szaga van. Nem találja, hogy vannak emberek, akik egész lényükben brillantinszagúak? Képzelje, ajánlkozott, hogy felgyűri a kabátomat. Mondom, ha szívességet akar tenni, lepjen meg inkább egy Mercedes-autóval. Ha, ha, ha, azt hitte, megbolondultam. Már akkor inkább az olyan ősbagoly, mint az a szemüveges. Hallja, az ma egész éjszaka keresni fogja a Toldt-atlaszban a nervus rerum gerendarumot.

Zoltánt hájjal kente ez az emberszólás, amely az ő férfiérdemeit dicsérte. Legbelül egyáltalán nem tetszett neki ez a lány, úgy érezte, hogy amazon elvei enyhe húsbőségével függenek össze. Ezzel szemben ott volt az aznapi haladása: meztelen tetemek közt járt, ő vezette a boncolást, s egy nagy nő, egy medika méltatta forró kézszorításra. Ezen az estén ő bitorolta Gyula fülét. Órák hosszat rémítette őt a boncterem csendéletével. Gyula hallgatott, el nem árulta, hogy izgatja ez a téma, de azzal az érdeklődéssel követte, amellyel csak patikusok tudnak a természettudományok belsőbb csarnokaiba kacsintani.

Másnapra a gigerli elmaradt; új, fővárosi kapcsolatait kellett ápolnia. Harmadnapra a szemüveges is belátta, hogy alaposan be kell vágnia a régiókat, addig semmi haszna a boncolásnak. Zoltán és a medika órák hosszat ott hajladoztak a csontig farigcsált alsó végtag fölött, melyen az izmok csonkjai, mint piros pikkelyek sorakoztak. A lány minden amazonsága ellenére is szívesen hajolt Zoltán válla fölé, anélkül hogy komolyságát egy percre is elvesztette volna. Úgy viselkedett, mint aki túl van az ilyesmin, ha talán gyönyörködött is Zoltán zavarában. Egyik délután névsort olvastak. Veres Magda! ütötte meg Zoltánt a társnője neve. – Sonki diák koromban volt egy Veres nevű osztálytársam, jegyezte meg. Persze, sok Veres van. – Ez azonban az unokabátyám. – A Matyi? – A Matyi. – Négy éven át háltunk egy szobában. – Most én lakom vele, újabb négy éven át. A nagybácsi félti és ránk tukmálta. Képzelje, jogásznak ment. Különben a húgom barátja. Használható, mint egy esernyő. Ki lehet feszíteni, össze lehet csukni, esetleg ütni is lehet vele. Komolyan, a húgom megverette vele egy volt udvarlóját.

Ez a felfedezés még közelebb hozta őket. Magda sokat beszélt a bácsi Somogy megyei birtokáról. Eleinte habozott, hogy a bozóttá nőtt kertet magasztalja-e, melyben serdülő kora álomvilága fogant, vagy a nagybácsit szidja, aki egy rosszalkodó, kivert bika. Győzött magán, medika lett, s nagybácsi és béresnék kapcsolatából merész általánosításokat vont le az „összeáporodott lelkű” vidékiekre. Másnap délután a vegytani előadóban egymás mellé kerültek. – Délután nem jövök be boncolásra, susogta, míg a tanár az állati szénen át fehérre szűrte a vörösbort, s az öreg kor higgadtságával várta, hogy az utolsó csepp is átszivárogjon. – Este egy kis összejövetelünk lesz, arra készülök. Ha kedve tartja, jöjjön át. Matyinak beszéltem magáról, nem akarja elhinni, hogy olyan vidám fiú lett.

Zoltánt ez a meghívás zavarba hozta. Egy szál ruhája volt, az is Feri-hagyaték s fényes, mint egy jégpálya. Viszont itt rés nyílt a társaságba, s a társaság az élet. Úgy gondolt a Magdáék összejövetelére, mint karneválestre, ahol neki is el kell sodródnia. Elmegyek, határozta el a lecsupaszított alsó végtag fölött, melynek már az ízületeit is felnyitotta, s még mindig nem találta meg bennük az élet titkát. Leakasztom a Gyula ruháját, oldotta meg vakmerően a kérdés gyakorlati felét, míg a Liliom utcán hazaballagott, s szokása szerint fütyölt, hogy jókedvét el ne veszítse.

Gyula azonban otthon ült, s igazán rossz volt ránézni. Arca elszürkült, szemhéjai reszkettek. Nyilván nem volt morfiumja. Elérzékenyedett és káromkodott, könyörgött és fenyegetőzött. – Kereshetsz más lakást, én főbe lövöm magam. Főbe? Előbb a kapitalistát. Ne lepődj meg, ha lelövöm a főnökömet. Örülhetne, hogy rabszolgává mérgezem magam. Pontos voltam? A méreg tett pontossá. De ő spartacusokat akar! Itt vagyok. S még ti beszéltek kereszténységről! Hol itt a kereszténység? Egyetlen hibám van, azt sem tudjátok megbocsátani. Harminc éve vergődöm köztetek, s cinizmusom alatt senki sem látta meg a szívet. Te költő vagy és te sem. Pedig csak egy jó szavadra vártam. De te szégyelltél engem. Most kifizetlek a szégyenedért. Amit ott látsz, minden a tied. Örökösömmé teszlek. – Köszönöm, vetette oda Zoltán, egyelőre csak a sötétkék ruhára és egy pár kézelődre van szükségem.

Gyula eleresztette Zoltán szavait, és tovább beszélt. Üres szemmel nézte, hogy Zoltán egy ruhát kotor ki a szekrényből, kézelőgombbal bajmolódik, és a cipőjét kefélgeti. Ő csak beszélt, és kérdéseiből és felkiáltásaiból Zoltán, ha akarta, épkézláb egésszé állíthatta össze azonnali elbocsáttatása történetét. Csak akkor riadt föl, amikor Zoltán az ajtóból visszaköszönt. – Hé, a ruhám, öntötte el a tajték. – Előleg a végrendeletre, nevetett Zoltán, s ugrásaival felkongatta a lépcsőházat. Derengett benne, hogy Gyula most az egyszer, talán komolyan beszélt, fölmondtak neki, nincs mérge, s ez a szürke arc, talán már megvonási tünet. De hozzátartozott a jókedvéhez, hogy Gyulát ne vegye komolyan. Az úton azzal szórakozott, hogy a káromkodásait elemezte, s a holnapi vitaestükre készítgetett tréfás mentő érveket.

Veresék az Andrássy úton laktak, s amikorra Zoltán odaért, a társaság már a második leöntés teával csúsztatta a gyéren burkolt szendvicseket. Magda papája kúriai bíró volt, méltóságos úr, s a méltóságos urak nem tartoznak oly vastagon fedni a zsúrkenyeret, mint a nagyságosok. Ott az a sonka, hogy este a Veres méltóságoséknál voltam; és az a kenőmájas, hogy Magdi, az ám a lány, úszóbajnok és medika, igazi új nő.

Zoltánt meglepte, hogy az új nő körül mennyi régi ismerőst talált. Nemcsak Veres Matyi paradicsombőrét kellett félteni, hogy kipukkad a viszontlátás örömétől, de a Magda lába előtti puffról is visszatekeredett egy hosszú, halvány, érjátszató arc, amely emlékezésre kényszerítette. Még nem is választotta ki a többi arc közül, s már egy régen hallott mondat vérzett föl benne: „…nem azért fizetjük, hogy magának kelljen körmölnie…” Csakugyan, jegyző-Lajcsi volt. Mint Matyi jogász-barátja került a házhoz. Tüntetően nem vette tudomásul Zoltánt. Hódosról egy szó sem esett köztük. De aki Zoltánt legjobban meglepte, az a gigerli volt. Magda addig gúnyolta, amíg mégiscsak meghívta. Mégiscsak főispán-fiú, s egyben az a türelmes kovakő, akin Magda fel-felszikrázhatott.

Általában az egész társaság úgy rendeződött, hogy Magda minden képességét kicsillantsa. Egy sovány bölcsészlány, akiből hegyes csontok és férfiriasztó bölcsködések álltak ki, Magda nőiességét dokumentálta. „Lám, mind a ketten tanulnak, de Magda nemcsak tanul, hanem pompás nő is.” Magda húga viszont az egyrétű erotikus típust képviselte, akivel csak táncról és pletykáról lehet fecsegni. Nőcske, aki fényűzésből hordja a fejét. Egy kopasz, harmincon túli, gorilla-forma férfi, akit titkár úrnak szólítottak s „emberszabású”-nak becéztek a házi filozófust játszotta. Jegyző-Lajcsi, aki az utóbbi években kissé megfáradt, s már nem párduchoz, inkább lustálkodó agárhoz hasonlított, mint szerelmi szakértő szerepelt, bágyadt szép fiú, aki a húgocskának udvarol, de Magdát veszi komolyan. Veres Matyi viszont a kis „jelentéktelen” volt, aki „természetesen” csak a kislánynak tehette a szépet. Egyedül annak a tésztabőrű s vörös pattanásos kamasznak a szerepe volt tisztázatlan, aki a mama mellé szorult, s minden hozzáintézett szóra ugyanazzal a széles, fülig futó mosollyal felelt.

Ez a mama olyan volt, mint a fogadó szoba. Régifajta diófabútor, akiről leütötték a tornyocskákat és a kiugrókat, simára gyalulták, de azért mégsem lett modern darab. Magdára úgy tekintett, mint betlehemi csillagra, amelyet követnie kell. S ennek a csillagnak sikerült is kivezetnie őt ősei földjéről. A jó és helyes minden mértékét elvesztette, s egyetlen törekvése az volt, hogy a lánya nyomában maradjon. Ebben nemcsak az anyák szolgalelkűsége, hanem okos ösztön is vezette. Így lánya legvakmerőbb szokásaival sem léphetett ki a szülői pátyolás légköréből, másrészt férje is mindig az ő anyai megértésébe burkolva, mintegy ködön át látta Magda újabb gesztusait. Ez a szerep, persze, amilyen önfeláldozó, éppolyan háládatlan volt. A családfő azzal vádolta, hogy az ő majomszeretete miatt nem tud a családjában rendet teremteni. Magdát viszont gyötörte, hogy akármilyen merész, az anyja még mindig megérti. E megértés nélkül, talán az érettségivel is beérte volna. Így azonban okvetlen úszóbajnok és medika akart lenni, s talán más is, ha amazonizmai ösztönös szűziessége vissza nem tartja. Bosszankodott, hogy nem elég nagystílű, nem az a nő, aki az életben „szerepet játszik”, s ezt a nevelésének tudta be, s az anyján torolta meg. Hiába hallgatott végig szegény mama a legédesebb mosollyal olyan társalgásokat, melyeket belénevelt szemérme kapirgálni sem mert, s hiába használta már kellő helyen s összezavarás veszélye nélkül a miliő, komplexum és élmény szavakat, a refrén az volt, a mama elriasztja az embereket, mérföldnyi körzetben terjeszti a „ruhaszekrényszagot”.

Zoltán bemutatkozásakor a társalgás elakadt, talán épp róla volt szó, s egy képes színházi lapnak kellett a társaságot a pillanatnyi csöndből, mely fölött a „miért is vagyunk együtt” kérdőjele ásított, kirántani. A képes színházi lap, persze, a gigerli kezében volt, s tekintettel a kezdődő nyári idényre egy fürdőtrikó-felvételnél fordult ki. – Rontja a képzeletét? szólt Magda a gigerlihez. – Bocsánat, a maguk zsúrasztaláról vettem föl, mentegetőzött nevetve a fiatalember.

Jegyző-Lajcsi is megnézte a képet, s hódosi fiú létére, aki valaha Bordás elé járt, csodálatos hányavetin jegyezte meg. – Magát még nem kapták le így? Mért úszik egy nő, ha még le sem fényképezik. – Hozzá háton, próbált élcelődni a főispánfiú. Én egyszer úsztam háton, s belevertem a fejemet az uszoda oldalába. – Ez magára vall, különben megnyugtatom, ha akarnám, bennem is gyönyörködhetnék. A múltkor a címlapon akartak hozni, de én még idejében a lapot megillető profilomat fordítottam a gép felé. Nem óhajtom bejegyeztetni magamat az önök tőzsdéjén, mondtam a riporternek. Meg is írta, hogy prűd vagyok.

– Akarnának csak lefényképezni engem, kottyant közbe a húgocska. Szép dolog is annyi férfi álmaiba bevándorolni. – Igen, szellemeskedett a filozófus. A magazinok a könyörület folyóiratai. Különösen a németek. Hány reménytelen férfi-képzeletbe bűvölnek paradicsomot. – Fuj, nem szégyell a maguk képzeletével előhozakodni. A férfiak miatt szégyellem, hogy nő vagyok. – S mi a nők miatt vagyunk szégyenletesek.

– Az új nőtípus új férfitípust fog kitermelni, csalogatta a maga utcájába a bölcsésznő a beszélgetést. Azzal vigasztalódott, hogy szerelmi balfogásainak új nővolta az oka. Az új nőhöz nincs adekvát férfi. – Lehet, bólintott a filozófus, mi férfiak valóban az élet másodlagos jelenségei vagyunk. – Más viszonyok, más emberek, okoskodott Magda. – Kérdés, hogy a viszonyok lényegükben változhatnak-e? – Erről mi beszélhetnénk, jegyezte meg a mama, a mi időnkben nem is voltak viszonyok. – Eh, ti nem is éltetek, fakadt ki dühösen Magda. Tudják, mit mondok én? hadarta gyorsan, csakhogy az anyja botlását minél több szóval temesse be. Az emberiség nemcsak hogy változhatik, de még nincs is meg. Ahogy a virág sincs rügy korában. A mai nőről nem ítélheted meg a nőt, s a mai emberiségből az emberiséget. Össze vagyunk préselve, mint a szardínia a dobozban. – A szardínia a dobozban is megőrzi alakját és szagát, bölcsködött a filozófus. – De mi göngyölt heringek vagyunk, vágta ki diadalmasan Magda. Cinikuskodhat, én hiszek az emberiség fölszabadulásában. – S ezt a folyamatot a nők indítják meg, makacskodott a bölcsésznő. – Éljen a kigöngyölt hering, tapsolt Matyi.

Zoltánt kissé megszédítette Lajcsi gőgös „nem ismerlek”-et hirdető tekintete s a „körmölni” nyomán felsajduló emlék. Nehezen ugrott bele ebbe az alantas tréfa és magas filozófia közt cikázó társalgásba. De várta a szót, amelyen át beleugorhassék, és még jobban meghajthassa. – Maga mit gondol? fordult Zoltánhoz kihívón Magda, akit minden modernsége ellenére is bosszantott beharangozott favoritjának hallgatagsága és pötyögő kabátja. Kifejtheti-e egyszer az ember, ami benne van, vagy sem?

– Az ember ma is kifejtheti, ami benne van, sőt pontosan azt fejti ki, ha csak meg nem hal idő előtt. Egyáltalán: mi az az „egyszer”? Úgy gondolja, az utódaink? Mondhatom-e a fiamnak: én majd megeszem, te pedig megemészted. Ráhagyhatom a nitroglicerin és a sütőpor receptjét, hogy jobb tésztát süssön és könnyebben robbantsa fel embertársait, de nem hagyhatom rá az „önkifejtés” összetételét. Hány ezer éve van kankalin, de egyik sem nyílik ki hamarább, mert az őse is kinyílt. – Kedvező talajon a kankalin is elébb nyílik. – Kérdés, mi az a kedvező talaj. Legtöbbünkre a külső szerencse belső szerencsétlenség. Az életet nem lehet a feltételein át megjavítani. Nem mondhatom: elpumpálom a halak felül a tengert és madarak lesznek. – Szóval, minden társadalmi reform tengert pumpál? – Majdnem. Ha valaki tetves, nem építek neki majolika csempés és linoleum padlós palotát, hanem megtanítom a tisztaságra. – Ha ugyan lehet, szólt közbe a filozófus titkár. A legtöbb ember sorsszerűen tetves.

De Zoltánt elragadták a paripái, és nem válaszolt. Egy percre komolyan vette a témát, amellyel itt csak játszadoztak. – Ezek a szociális megváltás-tervek az emberiség lelkiismeret kibúvói. Gondoljanak el valakit, aki gyilkolt, de nincs ereje, hogy a lelkiismeretét megkönnyítse. Hosszadalmas eljárást eszel ki, amellyel bűnét jóváteheti. Elveszi az özvegyet, fölneveli a gyerekeit, kifizeti az adósságait. Könnyít-e magán? A haladás és a társadalmi reformok is ilyen kibúvói az emberi lelkiismeretnek. – De az emberiség nem ölt. – Igenis ölt, megölte az emberi életet. Önök keresztények; mondjuk: a Krisztust. Rögtön kellene tökéletesnek lennünk, s mi azt gondoljuk, én is javulok egy kicsit, a fiam is egy kicsit, s a századik utódom már tökéletes lesz.

– S maga rögtön akar tökéletes lenni? – Hogyne akarnék. Mi marad nekem, ha nem is akarok. Értsük meg: itt az akaratról van szó, s nem a képességről. Aki a haladásban hisz, nem hisz önmagában. A haladás eltolja rólunk a felelősséget. Én csak láncszem vagyok, én csak szerény sejt vagyok. Majd az egész lánc, majd az egész növény. Épp ez az egész lánc az oka, hogy a haladók közt annyi semmiházi van. Már akkor inkább a kereszténység! A kereszténység nem mondja, hogy te csak sejtecske vagy, aki levedlesz, vagy tovább oszlasz, hanem minden életet méltónak tart az Isten ítéletére.

– S azt hiszi, minden élet méltó az Isten ítéletére? kérdezte a titkár. A hosszú sós rudat a tányérjára tette, egy pillanatig komolyan nézett Zoltánra, mint artista, aki bohóckodásra adta a fejét, de a másik mozdulatában fölismeri a trapézra termett embert, és kihúzza magát… – Én nem hiszek Istenben, szólt csendesen s szinte feszélyező komolyan Zoltán. Azaz nem tudom, fogok-e hinni benne, de mindenesetre szeretném, ha hihetnék. A haladás talán van, de nem tudok mit kezdeni vele. Az Isten talán nincs, de meg lehet fogózni benne. Egy ember élete azonban föltétlenül érdemes az Isten ítéletére. – De mit tartsunk erről az ítéletről? helyezte el orv asszóját a titkár. – Miképp ítélheti meg Isten a maga teremtményeit? Nem olyan ez, mintha egy tanuló maga javítaná ki az iskolai dolgozatát?

Ez jó vágás volt, s még a főispán-fiú is nevetett rajta, pedig őt kongregációba járatta az édesapja. Zoltán érezte, hogy ez itt tekintélykérdés, kizökkent ünnepélyességéből, s ha szofizma árán is, győzni akart. – Mi azonban nem vagyunk Isten dolgozatai. Isten nem követhet el olyan helyesírási hibát, mint ön, vagy én. Ennyi tárgyesetet kettős t-vel, ennyi kisbetűt a mondat elején. Isten csak a témát adja, s mi magunk írjuk a dolgozatot. – De mégiscsak mi jelentjük Isten teremtő képességének a felső határát. Mi vagyunk a legtöbb, amit az Isten teremteni tudott. Magát ítéli el, ha minket elítél. – Ön is felső határát jelentette az édesapja teremtő képességének, vágott vissza Zoltán, s a kedves atyja mégis elnadrágolta.

Ez goromba és felületes érv volt, de annál jobban hatott. A zsúrasztal fölött ott lebegett a titkár, amint az édesatyja térdén enyhe ívbe hajlik, s a legszívósabb felülete kerül az ív csúcsára. De nem a húsz év előtti titkár urat látták, hanem ezt a mai, emberszabásút, a fejbúb gyér hajzatán átsütő holdacskájával. Ez a kép kiszakította a röhögés iszákját. A többséget úgyis untatta a filozófiai vita, amelyen azonban Vereséknél át kellett esni, akár a fogrepesztő sósrudacskán. Mindenki úgy akart nevetni, hogy a filozófia vissza ne térhessen. Innen is, onnan is beledobtak egy megjegyzést a jókedv fazekába. Tréfa licitált tréfára, kétértelműség kétértelműségre. A húgocska is előrehajolt a dívány szmírnapárnáiról, ahol Matyival legalább századszor lapozta át azt a fényképalbumot, melyet ő a legbiztosabb közelhozónak érzett, s rázúdította a társaságra sajátságos stricinyelvét. Mondatai nem is szavakból, hanem szólásokból álltak, mint: „ne mondja, mert elrontja”, „elrajzolta a pénzt”, „jó pofa szvoboda” s hasonló kifejezések egy-két tucatja tért vissza szüntelen, s ezzel olyan viharos elevenséget paskolt maga köré, amilyenre csak a teljes szellemi felelőtlenség perceiben képes az ember, amikor él, „mintha nem lenne agyveleje”.

Zoltánt a siker elsodorta. Ha csak az kellett, mondott ő furcsát. Még a húgocskát is elkápráztatta újsütetű szólásaival, melyeket itt a helyszínen koholt, de úgy hangzottak, mintha évtizedes gyakorlat köszörülte volna ki őket. Ha nem jutott eszébe valami: „viszket a memóriám”, ha a boncolásról volt szó: „megnézzük, mi van belül”. A titkár urat különösen sokat piszkálta. Józanon pirult volna a célzásaiért, de most tüzelte a félműveltek nevetése, akik örültek, hogy eleget tettek a kultúrszertartásnak, s szabadon gorombáskodhatnak. Egyszer életében mindenki nagyszerű fiúnak tartotta. Legföllebb jegyző-Lajcsi húzódott el sértődöttem tőle. Őt feszélyezte a hódosi gyerek sikere, s Magdára is féltékenykedett. Lajcsinak madárfeje volt, de még azt se nyomta szét a velő, s mint minden ostoba férfi, tisztelettel nézett a művelt lányra. Magda látta a féltékenységét, s oly kisstílűen ugratta, mint egy házmester-démon.

Közben a mama mellett lapuló, arcrepesztő mosolyú kamaszkáról is kiderült, mire való. Odaült a zongorához, s a jáva nevű új tánc ritmusát paskolta ki a „Sorentói emlék”-en mélázó sárga billentyűkből. Felhajtották a szőnyeget. A gigerli Magdát tolta ki a szoba közepére, Matyi a húgocskával járta a „belépős” figurát. A belépős figura volt Matyi gyengéje. A mama boldog mosollyal nézte lányait, akik belevesztették tagjaikat a szorító férfitagokba. Mindenki azon volt, hogy természetesnek találja a páros mozgásnak ezt a nyilvánosított válfaját. Maguk a táncosok is merev faarccal lépegettek; a kis Matyi szinte papos komolysággal. Annál komikusabb volt ez a papos arc, minél nagyobb ellentétben állt a végzett mozdulatokkal.

Zoltán nézte a táncot, s hallgatta a bölcsésznőt, aki táncellenes vallomást akart kicsikarni belőle. A zene átömlött rajta, figyelte a lábak járását, s úgy érezte, ő is tudná ezt. Elébb a húgocskával próbálta meg. Kissé szilajul ropta, hánykódó teste kiütött a tánc simaságából, de lábai rákaptak a ritmusra, s hallotta, hogy valaki megdicséri. A húgocskának és Veres Matyinak azonban külön édes tánctitkuk volt, amely egymásra utalta őket, s Zoltánt bosszantotta, hogy a lány szeme Matyit keresi. A következő táncra Magdát kérte fel. Magda sem volt jó táncos, vaskosan mozgott s ugrált. Inkább azért táncolt, mert olvasott a tánc szédületéről, s röstellte volna, hogy ő nem képes erre a szédületre. Zoltán is ugrált, akárcsak ő, s ez nagyon tetszett neki. Férfitársaságban folytatott izommunka benyomását keltette benne ez a tánc, s lassan valami mámorféle öntötte el szűzies, rideg lényét. Ez a mámor éppen mert oly ritkán érett rá, különös édes zavarba ejtette. Elpirult; arca kifordult szokott fölényéből, szétnyílt ajkain egy félig kérő, félig kihívó, alázatos s mégis támadó nevetés feslett föl. Zoltánt ez a nevetés hirtelen elémelyítette. Forgó lábai alól elszaladt a föld, Hermann Évit látta, amint azt kérdi: „az idén mikor kezdődik az iskola”, és vár valamire. De ez az Évi megerősödött, szétment, egy bajnoknő karjaival szorítja őt, s közvetlen az arcába viszi ajkait, melyek ebben a pillanatban szinte zsírosan fényesek. S mintha Évin túl egy még régibb emlék ködlene: nagy felnőtt arc, amely egyre közelebb jön, az ő gyermekarcához; egy arc, amely nő, szétfut s mindent eltakar.

Szerencsére elállt a zongora, Zoltán Veres Matyi mellé telepedett, és egy díványpárnával babrált. – Sosem hittem, mondta Matyi, hogy belőled ilyen derék szendvicsevő váljék. Szendvicsevőnek hívjuk a zsúrfiúkat, magyarázta, s sugárzott az arca, hogy a barátjából ilyen jó szendvicsevő vált. – Igaz, holnap este dunántúli összejövetel. Gyere el, Csanádi Gábor is ott lesz, ő teológus ugyan, de beszopja a maga két literjét. Budán, a Cethalban találkozunk. – Te, én nem maradhatok tovább, mondta hirtelen Zoltán, nem akarom megbontani a társaságot. Ments ki valahogy.

Bevárt egy pillanatot, amikor Magda őrző tekintete alól kibújhatott, s az előszobába surrant. Az Andrássy úton, a futó felhők közt lézengő hold alatt nagy szomorúság fogta el. Egy ívlámpa elromolhatott, különös ideges vibrálással, a szokottnál is kékebben adta a fényt. Előtte egy négylábú, idétlen lény kocogott kuncogva az Oktogon felé. Két szár nadrág és két selyemharisnya, de a törzsük összenőtt, s a férfi feje is beleveszett a nő kalapja árnyékába. Zoltán fáradt volt, mintha órák hosszat futott vagy úszott volna. Elengedte a lábait és a karjait s különös bágyadt elégtétele támadt, hogy apatikusan vonszolhatja őket maga után, mintha egy égi néző előtt játszotta volna meg az elhasznált ember szerepét.

Gyula nem volt otthon. Reggel is gyűretlen állt az ágya. De Zoltán nem kereste. Tízig heverészett, várta az idő múlását, mintha már a múló idő is megoldás volna. Nem akadt egy gondolata a tudatában. Napok, képek és illatok jártak-keltek, s nem tudták, mit kezdjenek. Nem ment be az anatómiára. Az utóbbi héten már el-elmulasztott egy-egy napot. A bonctan minden újdonságát kiszippantotta, és szívesebben csatangolta a felsőbb évesek óráit. Sebészeti és belgyógyászati előadásokat hallgatott. Sok mindent nem értett, de annál több kitalálnivalója akadt, s ez a fejtörősdi mulattatta.

Most is ott őgyelgett déltájt az Üllői út egyik mellékutcájában. Nagy raj diák ömlött az eldugott klinikaépület felé. A belső Üllői útról jöttek, egyesek mentében ugrottak le a villanyosról, mások gyalog rohantak a villanyoson érkezők elé. Vidám férfirobajjal töltötték meg a kis utcát, aztán usgyi, neki a néma lépcsőháznak, hogy minél jobb helyet kapjanak. Zoltánnak mindegy volt; velük tartott.

Az előadás néhány perc múlva megkezdődött. Öreg bácsi jött ki a hallgatóság elé, a világból kikapcsoltak magányával ült az emeletes padokkal szemben, nem nézett föl, csakhogy ne kelljen olyat látnia, amit úgysem ért meg, s a háromnegyedrészt süketek kiabálni nem akaró hangján hadarta unt előadását. A serdüléses elmezavarról beszélt, de Zoltán alig hallott egy szót; a hallgatóság halkan beszélgetett, az oldalt ülő tanársegéd leplezetlenül ásított, s ásítás közben a tenyerét hol rácsapta a szájára, hol elkapta előle, ami különös hangtüneményt idézett elő.

Az előadás második felében betegeket mutattak be. Az aznap bemutatott betegeket azért tartották a klinikán, hogy hallgassanak; ők voltak a makacs némaság, „a mutizmus” példái. Az elsőt, aki már húsz éve hallgat, hordágyon hozták be. Olyan volt, mintha viaszból cseppentették volna oda, nyúlós, idomítható; emléke csak a hajdani embernek. A második makkegészségesnek látszott. Katonásan megállt, s a hallgatóságot nézte. Egyszerre összerakta a két kezét; az arca előtt a magasba emelte s utána nézett, nem áhítatosan, inkább úgy, ahogy rossz színészek adják a farizeust. Egy pillanatig így maradt, aztán a nadrágja mellé ejtette a kezét. Vigyázzban állt, nézte a medikusokat, közben újra ráérett az az inger, mely erre a különös mozdulatra hajszolta, s az összetett kezek megint elsuhantak a merev arc előtt. Így ment ez egymás után ötször, hatszor, óramű pontossággal. A teremben egy köhintés sem hallatszott. Lehetetlen volt meg nem illetődni ebben a különös szertartásban ismétlődő belső apály-dagály előtt. A tanár most megfogta a beteg bal kezét és kinyújtotta. A kéz előrenyúlt és ottmaradt. – Katalepszia, magyarázta az öregúr. A kéz lassan lesüllyedt, s a beteg visszatért megrögzött szertartásához. – Hét éve nem beszél, de egyszer, amikor a szomszédja öngyilkos akart lenni, felkeltette az ápolót. Hogy hívják? kérdezte a beteget. Az nem felelt. – Miért nem felel? Csönd. A tanár öreges diadallal s némi enyhe panasszal fordult a hallgatóság felé. – Nem lehet őt megszólalásra bírni. Na, elmehet, fordult vissza a beteghez.

A beteg egy fejbiccentés nélkül kiment. A tanársegéd új, csodálatosan lefogyott alakot tuszkolt elő. – A beteg, akit bemutatok, magyarázta a professzor, tanárember. Végigharcolta a háborút, fogságba került, s a fogságban lépett föl rajta a betegség. A leszerelés után került ide. Eleinte beszélt, sőt feltűnően sokat fecsegett, de most már három hónapja meg se mukkan, egy ideig mesterségesen kellett táplálnunk, azért ilyen sovány. Hogy van, tanár úr? fordult a beteghez. Nincs semmi baja? tett fel a nagyobb meggyőzés kedvéért még egy kérdést, majd újra a hallgatóság felé: – Nem lehet megszólalásra bírni… Tessék megfigyelni az ő sztereotipiáját. A kezével türelmetlen elhárító mozdulatot tesz.

A beteg csakugyan időnként meg-megrándította a vállát, s a kezével egy „ugyan hagyja”-jellegű mozdulatot tett. A hallgatóság megdöbbenve nézte ezt az embert, aki valaha tanár volt, s most ilyen. Zoltán eleinte alig ismerte föl őt a kékcsíkos kórházi ruhában, de amikor felismerte, megborzongott. Az előadó tanár újra összefoglalta a schizophrenia tüneteit: elhidegült a világtól, közömbös; meghalhatnak a rokonai, tudomást sem vesz róla; modoros, összevissza beszél, makacsul nem szól s még vagy húsz dolgot, melyet ő egyetlen hosszú mondatban szokott elhadarni. Zoltánnak a Frölich fogolytáborbeli szavajárása jutott eszébe: nem fontos, nem fontos. Ebben a tanteremben csak ő értette Frölich mozdulatát. S maga sem tudta, miért, ijedelemszerű vágy lepte meg, hogy levertségétől szabaduljon. Talán livornói gondolatai suhantak át rajta, hogy ő is Frölich sorsára jut, kiszigeteli magát a világból, ha nem kapaszkodik az emberekbe. E gondolat fölött az új tudományos szó: schizophreniás. Nem akarta tudni, mi rémítette meg, csak visszakapaszkodni minél előbb abba a derűbe, melyből Magda nevetése kifordította. Valami feltűnő, hars röhögésre ingerlőt akart csinálni, rögtön, ebben a pillanatban, hogy mindenki vele foglalkozzék, s ő beleugorhassék a nyájba, mellyel szegény Frölich az ő „nem fontos”-án át néz farkasszemet.

A tanár Frölichen is meg akarta mutatni a katalepsziát. Felemelte az egyik karját, úgy hagyta. Frölich egy pillanatnyi habozás után visszaejtette, s közben súrolta a professzor vállát. – Egy kis katalepszia azért van, iparkodott a tüneteket kikerekíteni a tanár. Zoltán maga se tudta, mit csinál. Mellette egy sok aranyfogú, idős kolléga ült, akit ő azelőtt sose látott. Megfogta a karját, a feje fölé emelte, s otthagyta. Az aranyfogú elámulva nézett rá, Zoltán szerencséjére, értette a tréfát. A bajtársi egyesület egyik törzsfője volt, aki a numerus clausus-gyűléseken rakta le a szigorlatait, s erre az előadásra csak a kuriózum és a fenyegető névsorolvasás csalta be. Rengeteg diák ismerte őt, miért ne tartozhatna Zoltán is azok közé. Komiszat csillant a szeme, s pontosan a Frölich mozdulatával Zoltán fejére csúsztatta a kezét, de úgy, hogy félig a pad alá nyomta. A felső sorok röhögtek, a felnőtt férfiakból kitört a csínytevő diák, még a tanár fülébe is eljutott egy bizonytalan morgás, mert a padsorok felé vetette gyanakodó szemét. Új betegek vonultak el a katedra előtt, de Zoltán meg volt mentve, a közderültség vidám fiúvá avatta, parázs, élcelődő fészek támadt körülötte, melyben ő és a törzsfő vitték a szót.

A menzán a törzsfővel ebédelt. Kiderült, hogy az is dunántúli, s ott lesz azon a cethalbeli összejövetelen, melyről Matyi beszélt. Zoltán megígérte, hogy elmegy. Délután hagyta a bonctermet, nehogy a csupasz csont fölött újra elővegye a letargia. A József körúti csirkekorzót mustrálgatta, s a szobaasszonyának emlegette a vastagbajszút. Gyula nem jött meg. A szobaasszony rémüldözött, hogy délelőtt itt járt, veszekedett, olyan volt, mint akinek több van egy kerékkel, Zoltán azonban nem akart a bátyjára gondolni. Megmakacsodott a vastagbajszúban. Majd a nyitott udvari ablakhoz állt, s füttyszóval kísérte a cselédlányt, aki valahol fölötte láthatatlan magasságokban a „Gyere pofám” refrénű csábdalt énekelte, melyből különben csak ezt a két szót tudta, de azt aztán nagyszerűen. Átellenben az a tömzsi lány, akibe a Bástyáról jövet beléverődött, a varrodát takarította. Egyedül lehetett otthon, mert Zoltán füttyszava az ablakba csalta, barátságosan átmosolygott. Zoltán vissza. Úgy érezte, elég szemtelen volt a mosolya, s elhatározta, hogy minél előbb megismerkedik a kis „húszsákkal”. Így nevezte el jókedvében a lányt.

Gyula sötétkék ruhája másodszor is előkerült a szekrényből. Valami tartóztatta Zoltánt, hogy ne menjen a Cethalba. De mint hátának szegzett kés, hajtotta a délelőtti ijedelme. Emberek közé, emberek közé, adta ki a parancsot, s bizonytalan várakozással bandukolt a budai kiskocsma felé. Bizonyára afféle férfi-muri lesz. Kezdődik a Cethalban s végződik máshol. Talán le is itatják. A legjobb volna, ha leitatnák. Csodálkozott, hogy ez még nem jutott eszébe. Talán a bor mossa el az ő szorongását. Nem fogja sajnálni a krajcárjait: iszik. Szinte előlegezte magának a mámort. Részegmódra ugráltatta a gondolatait, próbálgatta, milyen lehet az a borközi állapot. Hirtelen bizonyossággal csapott bele, hogy igen, a részegség megszabadítja őt mindentől. Széles próbatevő kedvvel tört be az Iskola utcai kisvendéglőbe.

A Cethal olyan beosztású volt, mint a túlvilág. Kívül a söntésben a kék-fehér almamintás abroszoknál munkások és iparosok takarékoskodtak a hosszú lépésükkel, s tantaluszi pillantással kísérték az aszalt szilvaképű pincért, aki öblös, élénksárga korsók fölött fehér sörhabot és zsírtól fényes tálakon csábos illatokat röpített a nagy terem felé. A nagy teremben fehérrel terítettek. Maradvány budai urak s új, pesti erkölcsű párok keveredtek itt, Buda átmeneti korának vegyes faunája. Az öregurak alá-alákacsintottak a szomszéd asztalok újdivatú testszín harisnyát villantó abroszainak, s haragudtak, hogy a közerkölcsök lazulása így megkönnyítette a mai sihederek dolgát. A pesti erkölcsű párok viszont egy félórányi tisztaságot képzeltek maguk köré ezeknek a derék galamblelkű „budai dalárdisták”-nak a szomszédságában. Ebben a teremben már vidámabbak voltak a pillantások, mint ott kinn. Az öregek tekintetét elmélázónak, a fiatalokét tüzesnek is találhatta a jóakarat. Ezek a lelkek már fölszállóban voltak a derű purgatórium-hegyoldalán, bár vitás, hogy megtisztulnak-e valaha a kocsmán kívüli szenvedélyeiktől. Az öregurakat egy rejtett bosszúság ki-kipukkasztotta, s morogva csapták le a kést, amely széles smirglisávot hagyott az asztalkendőn; az ifjú párok is össze-összeszólalkoztak, s mereven pillantottak el a söreik fölött.

A derű paradicsoma azonban a belső szoba volt, ahol szombat este a dunántúliak vagy Cethal-beli nevükön „jónások” emlékeztek a szülőföldjükre, ami abban állt, hogy szapulták egymás fakultását, ittak, s a „Szeged híres város” helyett „Fehérvár híres város”-t énekeltek, tekintet nélkül a prozódiára. Valamennyien dunántúliak voltak, anélkül hogy hajlamaikban lényegesen különböztek volna az alföldiektől vagy erdélyiektől. Ebben az esztendőben magas árfolyamuk volt bűnös Budapesten a szűz vidékieknek, s akinek a nagyapja valaha vidéken adótiszteskedett, az mind erdélyinek vagy felvidékinek, de legalábbis dunántúlinak számította magát. Így verődtek össze a jónások is.

Mikor Zoltán belépett, alig tizenöten voltak a „belső gyomorban”; odahúzódtak az asztalfőre, épp a köré a bajtárs-törzsfő köré, akit Zoltán a délelőtt ismert meg. Itt a törzsfő is csak egy szál dunántúli volt, s tapasztalatai bőségével s élcei trágárságával kellett tekintélyt szereznie. Recsegő hangját titkolózóra fogta, noha hangosan is anekdotázhatott volna, de hát így szokta meg, csak így vicc a vicc. A tizenöt fiatal diák az asztalra hajolt, s egy bokorba rakta a fejét. Zoltán nem merte behúzni az ajtót, olyan csend volt. Akkor egyszerre, uff, a bokorba rakott fejek szétrepültek, aki mögött szék volt, hátradőlt, aki mögött nem volt, a szoba sarkába futott, és a hascsikarását szorongatta. A törzsfő elsütötte a csattanót. Talán nem is volt jó csattanó, de a száj, amely előadta, annyi jó röhögés emlékét bizgatta meg, hogy már csak tiszteletből is nevetni kellett. Némelyek nem is ezen a viccen nevettek, hanem egy másikon, amelyet néhány hónapja hallottak, de ugyanettől a törzsfőtől.

Zoltán tüstént talált ismerős arcot, s az a Horváth Lacié volt. Őt is csak a nagyapai jog fércelte a dunántúliak közé, de hogy maradt volna ki egy ilyen lokálpatrióta csoportosulásból? Ő kacagott a legjobban. Komoly, konfirmálós-fiú képe szétszaladt, olyan benyomást tett, mintha szem, száj, fül, orr összekaptak volna; mindenik szabadulni akarna a másiktól, erre-arra ráncigálva azokat a bőrbilincseket, amelyek még összefogták őket. Kipirult, tüntetően gyomrozta magát, s egyik lábáról a másikra állt. Aki egy megkönnyítő röhejjel már kiöblítette volna a törzsfő viccét, rápillantott és újra kezdte. Végül már a törzsfő is őrajta mulatott.

Zoltán lelkébe úgy villant bele ez az erőltetetten kacagó jó fiú, mint önmaga torzképe. De nem ért rá undorodni. Matyi karon fogta, bemutatta. A törzsfő törhetetlen hosszadalmasan és cikornyásan adta elő az elmekórtani incidenst, s különösen, hogy mit gondolt ő, amikor Zoltán a karját fölemelte. A felrivalgó nevetés egyszeriben belesodorta Zoltánt a társaságba.

Új jónások jöttek, az egyik egy délutáni verekedésről számolt be, ahol a zsidók támadóiknak estek. Mindenki felzúdult. Még ők mernek a mi országunkban verekedni. Egyesek gyanakodtak: nem is zsidók voltak azok, hanem vasasok. – Mi lesz az őszi beiratkozásokkal? vetette föl valaki az őstémát. – Gumibot, ordította a törzsfő. Óriási éljenzés.

– Ha meglesz a numerus clausus, mégiscsak beengednek néhányat, vélekedett Laci, aki szerette a törvényes alapot. – Mindet be fogják ereszteni. Könnyű itt csaholni, egy szakasz rendőr, usgyi, futtok, ahányfelé csak lehet, epéskedett egy keselyarcú fiú, akinek az apját a terroristák végezték ki, s ez a tény végképp fölszabadította s hóhér-kéjjé fokozta gyermekkora lappangó szadizmusát, mely addig macskák és kutyák kivégzésében tombolta ki magát.

– A numerus clausus léckerítés árvíz ellen, szólt közbe Zoltán is, csakhogy beszéljen. Az ő véleménye az volt, hogy ha a zsidók olyan hatalmasok, mint mondják, ilyenféle törvényekkel úgysem lehet föltartóztatni őket. Az élet ellen épített törvényeket nevezte ő „léckerítésnek árvíz ellen”. De most ebbe a szóforgatagba úgy dobta be a maga mondatát, mintha egyetértene a többiekkel. Mindenki helyeselt, s ő nem ért rá szégyenkezni mondata helyzeti hazugságáért. Ebben a percben csak az volt fontos, hogy együtt legyen a többiekkel.

– Ha a vendég éjjel fölkel, és beretvát szegez a nyakamnak, nem mondom, hogy csak egy tollkéssel, fiam, bömbölte a törzsfő, hanem leütöm a kezét. Ez a hasonlat volt az egyetlen, mellyel számos szónoklatában a zsidókitiltó radikalizmusát indokolni szokta, de képzelete beérte ezzel az eggyel, s ezt százszor elhajtogatta.

A vörös bor félliterjei és három decijei hol itt fogytak el, hol ott lobbantak fel; kigyúltak és elaludtak, mint piros jelzőlámpák. A numerus clausus-téma szárnyai alól itt is, ott is kicsúszott egy-egy új beszédtárgy; a hosszú asztal apró társaságokra ízelődött, közben azonban szeszélyesen elhajított szerpentinek, összevissza kiáltások röpködtek távoli csoportok közt is; a társalgások vad, farsangi szövevénybe bogozódtak.

Zoltán azon kapta magát, hogy ő is ordítozik. Szembe vele egy hatalmas mellű, bősörényű, sűrű bajszú fiatalember telepedett le, olyan volt, mint egy múlt századbeli Barabás-arckép. Egyszeriben ő került a középre, még a törzsfő is hízelgett neki. Teológus lehetett, mert szent atyámnak szólították. Egy liter vöröset rendelt, hozzá vizespoharat. Három vizespohár és kész volt a liter. – No most egy félliter, mondta, s elbeszélgethetünk. Kicsinyég elmaradtam. – Jó hébér válnék belőled, mondta a törzsfő. – Dehogy jó; bennem maradna a bor.

– Most magyarázd meg, Gábor, a predestinációt, dörgölődzött az erős férfihez Horváth Laci. – A predestinációt? kiáltotta a nagysörényű. Minden fáradság nélkül bömbölte túl a beszélgetőket. – Van minálunk Egresen egy istentelen bozót. De éppeg a falu és a szőlőhegy között van ám, aki haza akar kerülni a szőlőből, át kell mennie rajta. Az átjárónál egy kis szabad pocsétavíz, úgy hívjak, Békapest. Hát ennek a Békapestnek egy szál padló a Lánchídja. Aki nagyon meg találja kotyogatni a hordót, vagy átjön ezen a padlón vagy sem. Olykor a legrészegebb jön át a legbiztosabban. No, ha át is jön, nem a maga érdeméből jön át. Legalábbis pofoznivaló huncut, aki veri a mellét, hogy ehun, áthozott engem az én józanságom. Akinek bőr van a képén, nem mondhat mást: átjöttem, a jó Isten tudja, hogyan. Hát ez a „jó Isten tudja, hogyan” a predestináció.

Ez a hasonlat bizonyára nem merítette ki a predestináció fogalmát, de a bor fölött bevált, népi zamatú bölcsességnek tűnt; a sok „hát”, meg a pofozni való huncut, meg a Békapest is tetszett, meg az egy szál padló, amin a részeg ember gyanútlanul böcöllézik át. Akik odafigyeltek, viharosan éljeneztek. Zoltán nyelte, hajtogatta a csersavas vörösbort, amely még a cipő zsinórját is összehúzta. Benne is szabadabban verte hullámait az indulat. Azon kapta magát, hogy gyűlöli ezt az átellenben ülő Barabás-rajzot, s ha őrajta állna, belekötne. – Ki ez? kérdezte Matyit. – Nem ismered meg?

Csakugyan Csanádi Gábor volt, rájöhetett volna a jókedve kolompjáról, amelyet ma is úgy rázott, mint tíz éve a sonki iskolaudvaron. Most már tudta, mért ingerelte fel a predestinációs példabeszéde. A keselyarcú bele-belemártotta a poharába az orrát, Zoltán átkiáltott a feje fölött. – Hát jó, mondjuk, nem a józan esze vitte át a te egresi atyfidat, de mégiscsak őbenne volt, ami átvitte. – Nem tudta szabatosan kifejezni, amit akart, s hápogva kapott egy kisegítő mellékmondat után. – Épp ez az. Nem józan ész és mégis bennünk van: épp ez az isteni kegyelem, bökte ki méltóságosan Gábor, s már el is fordította a fejét. Jobb keze felől emelkedőjéhez ért a nóta, ő is belezendített… Bécsből, bécsi gyufagyárból, Gyomorerősítőt a patikából.

Mások is megkívánták a dalolást, az asztal egyik végén Balog Ádám harsogta a nevét, a másikon egy pesti műdal nyivákolt, ami újra kirobbantotta a politikát. Ketten fölálltak, s összeölelkeztek, hogy annál vidékibbek legyenek. Nem „abonyi kettő”, hanem adonyi, ordította egy adonyi fiú, noha nem is ezt a nótát énekelték. Horváth Laci megint remekelt a százegy népdalával. Gábor már a köteles harmadik liternél tartott. – Azt mondd meg nekem, pajtás, fordult hirtelen Zoltánhoz, mért másztál te akkor a szobámba? Hét esztendeje töröm az eszemet, mért akartál te épp az én szobámban megpörkölődni?

Zoltán most látta csak, hogy Gábor, mihelyt belépett, felismerte őt. Annál jobban bőszítette a semmibevevése. – Egy kis stikli volt, hehetézte gonoszul. Macskát akartam a melledre lopni. Hiszen tudod, mennyire irigyeltelek. Az eszedért, tudod, mert te voltál az első. Mondom, úgyis eleget cirógatja az a ficsúr Gagyi, hogy ilyen okos meg olyan okos, hadd álmodja egyszer, hogy meg se tud mukkanni a Liviusban. Legalább álmában. Jó? Mi?

Gábor gyanakodva emelte föl sűrű szempillája alól a szemét. Amikor látta, hogy Zoltán kötekedik, elmosolyodott.

Úgy ült ott, mint ifjú mackó, akinek csak a mancsát kell lecsapnia, s a gida nem legel többet. Hát csak add ki, ami benned van, mondta ez a mosoly. – De az Isten is védi az esperesfiút, folytatta Zoltán. Te a kocsiszínben a szolgálóval évődtél, s rám rámszakadt a tüzes gerenda. Azt hiszed, kigyógyított az irigységből? Tudod, pajtikám, amint itt figyellek, még jobban esz a sárga, mint amikor az Orosz-lányok a sörényedet cirógatták. Istenemre, úgy ülsz itt, mint egy mackó, akinek egész világ a málnabokra.

Gábor nagyot kacagott. Egyre többen figyelték a beszélgetést. – Nem sokra tartom magam, dadogta tovább Zoltán, de talán nekem is kiszorít a jó Isten annak idején egy vakarcs unokát, ha mindjárt lány lesz is az. Tudod, mivel dicsekedném én annak? Hej, unokám, hallottad-e hírét a híres Csanádi püspöknek. (Mert kiből lenne püspök, ha nem belőled.) Úgy nézz rám, te lány, hogy egy féléven át én voltam az első diák, s ez a Csanádi a második. Akkor bejött az apja, az esperes úr, s megvette egy koronán az elsőséget. Úgy, úgy, egy koronán, bizonygatta a hallgatóknak.

Gábor mosolya a fagypont alá hült, csak annyit jegyzett meg: – Nono, még eltüsszentem magam. – Akár tüsszented, akár nem, bejön az esperes, felénk libériás kocsisa van az esperesnek, s fölcitál engem. Hát te pipáltad le a fiam? No, nem látszik meg rajtad, s odavet egy egész ezüstkoronát. Én csak nézem, hogy mért adta. Azért-e, mert lepipáltam vagy azért, mert nem látszik meg, s attól fogva még inkább vigyáztam, hogy meg ne lássék. Persze, a Gagyi is vigyázott.

Gábor arca besötétedett, hátra-hátra pislantott, hogy mennek-e már. Az asztal alján valaki egyre konokabbul ismételgetett egy női nevet, amely egyszersmind egy belvárosi házat is jelentett. A dunántúliak közt mind nagyobb pártja gomolyodott a bűnös Pestnek. Egy Jónás már cihelődött is. Zoltán belekémlelt magába, hogy itt van-e már a szabadító mámor, de csak az ismerős szorongás feketéllt felé. Elpenderítette Gábor elől a vizespoharat és felhajtotta. – Tudod, mit csináltam én azzal a valódi, körmöci verésű, ezüst egykoronással? Hazaküldtem a papámnak egy kedves kis dal kíséretében. Az volt ám a dalocska, kiáltozta Zoltán. Túlozta a részegségét, éppen mert színjózannak érezte magát. Huncutok ezek a kis esperes-fiúk. Huncut kis dalocskára tanítják a társaikat. Ábéab Boda-pap… ide figyeljetek, tudni kell, hogy az én apám…

A székek ide-oda csosszantak. – Mindent fizetek, ordította a keselyarcú, s az előbbi női név négerinduló formájában tért vissza. Gábor is szedte a kalapját, odaállt Zoltán elé, egy pillanatig figyelte, aztán mellbe bökte. Az a mellbe lökés nem volt olyan gyöngéd, mint messziről látszott, Zoltán mögött szék is volt, abban is felbukhatott, mégis padló felé zuhantában Zoltánon olyasvalami villant át, hogy ő most szántszándékkal esik az asztal alá. – Tökrészeg, mondta Gábor, és sarkon fordult.

Zoltán ott feküdt a földön, úgy érezte, hogy fel tudna tápászkodni. De ki tudja mért, örült neki, hogy már az „asztal alá itta magát”. Lábak csoszogtak körülötte, valaki a vállát rángatta, mintha Laci suhant volna el fölvetett szeme előtt; hagyjátok, kiáltotta valaki, aztán elveszett előle minden. Az utolsó gondolata az volt, milyen jó, én már az asztal alá ittam magam.

Összecsúsztatott székeken ébredt, dörömbölnie kellett, hogy kiengedjék. Nem engedték el könnyen. Ami piszkos folt volt a szoba padlatán, a fölsikálását mind ő fizette meg. Egy krajcárja sem maradt. Vöröset látó szemmel támolyodott a csendes budai utcára. A lábai egymás útját keresztezték, nehéz, súlygolyószerű fejét meg kellett fognia, hogy le ne guruljon a válláról. Egy ideig a Duna-parton őgyelgett. A Dunáról eszébe jutott, hogy szomjas, a szomjúságáról a szódavíz, a szódavízről, hogy nincs egy krajcárja se. Gyalog kullogott haza. Az Üllői út nem akart elfogyni, s a Liliom utca sarkán majdnem leült a járdaszegre. A lépcső úgy ringatta, mintha hencserrugók hintáztatnák. Annál jobban megrökönyödött, amikor az ajtóban a szobaasszony pöndörödik elé. A vastagbajszúval Zoltán végképp elbájolta, nagy baj esett, ha most így ront reá. – Szép kis népek maguk, indította meg gondosan előkészített szónoklat-görgetegét, melybe azonban fokról fokra belekavarodott. – Az ember sosem tudja, kit vesz a házába. Gyógyszerész, gondolja: az ilyen a kenőcsök közt szöszmötöl, szelíd ember lesz s itt van. Vigye-vigye a csomagját, én nem vagyok köteles ilyen népeket a házamban tartani.

Zoltán elhűlt. A „másnap reggel” ostoba arckifejezésével bámult rá, de az asszonyt ez a hallgatagság még jobban felbőszítette. Betörésről, tolvajkulcsról rikácsolt s a diplomáról, amelytől még gazember lehet, aki annak született. Az odagyűlt szomszédoknak kellett kimagyarázniok a dolgot. Az történt, hogy Gyula, amikor kidobták, magánál feledte a redőnykulcsot. Nála nincs, mondta a gazdájának. Két napig az Isten tudja, hol lődörgött, az elmúlt este aztán fölnyitotta a redőnyt. Csakhogy a redőny mögött a hajdani gazdáját találta. Akkor elvesztette az eszét, leverte a tinktúrás üvegeket, szétdobálta a dobozokat, csak úgy csilingelt a sok ampulla. A gazda kimenekült az utcára, és kiabált; akadt néhány járókelő, aki bemerészkedett, azok fékezték meg az őrjöngőt.

A szobaasszony még mindig a maga „szép kis népek”-jét hajtogatta, elállta a konyhaajtót, s követelte, hogy vigye a csomagját. Ezzel nem volt mit kezdeni. Rohant a rendőrségre. „Az elébb szállították ki a farkasréti tébolydába.” Nem volt pénze, gyalog rohant ki a Farkasrétre. Elöntötte az önvád. Eszébe jutott Gyula remegő szemhéja, izgatottsága, s minden szavát egész komolynak, halálos nyomás alatt kisajtoltnak érezte. S rajta ez a kék ruha! A Gyula ruhája.

Elfogódva magyarázta meg a portásnak, hogy mit akar. A hatalmas kert közepén eleven, narancssárga és piros színekben ujjongott a frissen festett épület. A juharok szárnyat ragasztottak lapos magvaikra, s útnak eresztették őket. Repüljetek és sokasodjatok, súgták búcsúzóban. A madarakat még nem pillesztette el a nyár, a harkály konokul kopogott, a verebek oly vidáman csipogtak, ahogy csak telet látott veréb tud csipogni; a rigó eleven gyerekként ismételte éles fütty-kérdéseit. Az épület előtti virágágyban piros virágóriásokat nyitott a kánaindika, s a vadonatfehér korlátokon papírcsokrok óvták a látogatók ruháit. Még az ablakok vasrostélyai is játékos cirádáknak tűntek. Friss fehérek voltak, s a napsugár hanyatt vágódott rajtuk. A rácsok mögött különös nevető arcok jöttek-tűntek. Egy dülledt szemű, bamba vigyorú lány mézes-mázos szavakkal hívogatta Zoltánt.

A kapu csak csöngetésre nyílt. – Tessék Bálint alorvos úrnál érdeklődni, mondta az alacsony, hörcsögarcú kapus. Az alorvos vizitet tartott, s várni kellett rá. Hosszú lócán bejáró betegek gubbasztottak, mint tyúkok az ól padján. Ott ült köztük az a sánta szabó is, aki velük átellenben lakott. Zoltánt annyira meglepte ez az ember, hogy önkéntelenül odaköszönt, noha eddig sosem beszéltek egymással. A szabó hozzálépett, s egy villanykörtékkel kirakott kádról magyarázott, amely őbelőle az idegességet, pontosabban az idegességet okozó nedveket kiizzasztja. Zoltán nem tudott odafigyelni s örült, hogy a szabó nem kíváncsi a véleményére.

Végre előkerült az alorvos. Sovány, kissé hajlott fiatalember volt, az a fajta zsidó, amelyiket Zoltán magában arab-zsidónak nevezett. Azért volt szüksége erre a szóra, mert ezeknek a termetében és föllépésében volt valami finom nemtörődöm, fájdalmas tűz, ami szinte hajszolta, hogy a barátságukat keresse, noha erre sosem nyílt alkalma. Ez a fiatalember különösen vonzotta. Mihelyt megpillantotta, tüstént szétnyúltak benne az emlékezés ujjai. Egy régi tettnek az emléke vette körül ezt az orvost, amelyet vele szemben kellett elkövetnie. Ez a cselekedet rendkívül rokonszenvessé tette őt Zoltán előtt, de hogy mi volt az, nem tudta megmondani. Mint orvostanhallgató mutatkozott be, így talán Gyulának is hasznára lesz. Az orvos kartársi barátsággal fogadta. – Semmi különös, nyugtatta meg. Pakolás, utána szkopolamin. Ha kívánja, megnézhetjük.

Fölvezette őt az emeletre, zsebéből kulcscsomót húzott elő, s kinyitotta a wertheimzárra járó, kilincstelen ajtót. Egy nagy, közös termen kellett átmenniök. Zoltán sosem feledte el azt a percet, melyben először lépett e boldogtalanok közé. Egy madárház ricsaja, s különös, nem éles, de annál határozottabb ragadozó szag. Harminc-negyven férfi örvénylett körülötte. Egyesek konokul álltak, de azok is mintha keringtek volna, úgy összesodródott a szeme előtt ez a sokféle oktalan mozgás. Az orvosnak erőszakkal kellett utat törnie. Egyesek a kívánságaikat kiabálták felé, mások Zoltántól tudakolták, hogy a főkapitány úr mért tartja fogva őket. Egy zárkózott, tiszteletet parancsoló öregúr kérvényt nyújtott át, szinte szertartásos illemtudással beszélt, de amikor látta, hogy az orvos a zsebébe gyűri a papírt, vad káromlásra fakadt.

Gyula egy külön zárkában feküdt. A teste körül lepedő, a lepedő körül pokróc; szuszogva aludt. Az alorvos a saját szobájába vezette Zoltánt, kérte, várjon néhány percig és kiment. Amikor visszajött, Zoltánt egy fénykép előtt találta, amely őt katonaorvosi egyenruhában ábrázolta. Nem sokat változott a két év alatt, talán csak egy mosoly ragadt a szája szegletébe, de ez a mosoly, amely még leginkább megbocsátónak volt nevezhető, egész idegenné maszkírozta. – Mit gondol, kérdezte Zoltán, elítélik őt ezért? – Alig. Morfiummegvonás, abstinenciatünet, hiszen tudja, mennyire megfertőztük mi a jogászokat. Beszámíthatatlannak fogják minősíteni. Természetesen minden dolognak száz oka van, itt sem a morfium az egyetlen.

– Hogyan? Nem a megvonás? – Kétségtelenül morfinista volt, de azontúl talán játszotta is a morfinistát. Mondjuk, tudta, mit csinál egy kétségbeesett morfinista hasonló esetben, ő is azt tette. Talán csakugyan kívánta is, de hiszen másképp is szerezhetett volna, hamis recepttel vagy a barátjától. Ő azonban azt mondta, nem élhetek meg morfium nélkül. Valójában az illúzió nélkül, hogy ő morfinista. S amikor betört és rajt érték, elvesztette az öntudatát, most már, hogy a büntetéstől szabaduljon. Különben egy töltött pisztoly volt a zsebében, s ő a tinktúrákat borította fel. – Szóval szimulált? kérdezte Zoltán s elsápadt. Az elmúlt éjszakára gondolt, amikor ő is örült, hogy az asztal alá itta magát.

Az alorvos látta Zoltán elsápadását, s meg akarta nyugtatni. – Szimulált? Ez megint egy ok a száz helyett. Különben is az egész feltevés. Az itteni viselkedéséből gyanítom. Értekezett az absztinencia borzalmairól. Talán nem is a morfinizmus az igazi baj, inkább valami a romantikus színjátszás és a debilitás határán. A családtagok egészségesek?

Közömbösen, majdnem gépszerűen kattant el a kérdés, de Zoltánt megdermesztette. Érezte az alorvos csendesen vizsgálódó szemét, s megesküdött volna, hogy gyanakszik rá. Átlát rajta, látja, hogy beteg. S tüntetően elfogulatlan akart lenni. – Ön komolyan veszi ezeket az öröklési meséket? kérdezte szinte támadón. Persze, ha valaki megbolondul, a hozzátartozóira is rá lehet kenni, hogy bolondok. Többé-kevésbé bolondok is vagyunk. Fogadok, önök nem egy embert hajszoltak már bele a megbolondulásba. Ismertem egy családot, ott fölmenő ágon három férfi lett öngyilkos. Nem természetes, hogy a negyedik is az lesz. Nincs is oka rá, de ott van alatta az örvény szuggesztiója. Ilyen örvény az önök öröklésmeséje is. – Ön valami kész dolgot ért öröklésen. De hát mi az öröklés? Érzékenység. Némelyik család mandulafa, a másik almafa. A mandulának esetleg minden virága elfagy, amikor az almáé mind megmarad. – Ha így érti… De mandulának lenni még nem degeneráltság. Mennyire utálom ezt a szót… – Nem jobban mint én, vágott közbe az alorvos. – Degenerált, ez majdnem olyan, mint zsidó. Nagyon is könnyelműen üt ki egy embert a nyeregből. S kínosan nevetett.

– Látja. Egyébként igaza lehet, most jut eszembe egy csekélység. A bátyám szidta a gyárat, hogy csak kétszázalékos ampullát hoz forgalomba. Ebből négy kell, hogy az ember jól érezze magát. A múltkor felszedtem egy ilyen ampullát, egyszázalékos volt. Ámbár az is lehet, hogy ez kivételesen volt egyszázalékos doboz. Ön talán túlbogozza a csomót. Ha valaki ilyen helyen él, nagyon is gyanakodóvá válik. Milyen szerencsétlen emberek, rezzent össze hirtelen, mert valahol kinyitották az ajtót, s a nagy terem ricsaja a nyitott ablakon át az alorvosi szobába csapott. Fölállt, és kezet nyújtott. – Nekik már jó, mondta búcsúzóban az alorvos, nekünk rossz, akik nem merünk elmebajosok lenni. Higgye el, a betegek hozzátartozói sokszor betegebbek, mint akiket itt benn őrzünk.

Tréfálkozón beszélt, s egész véletlenül sikkant ki a száján az utolsó mondat, de Zoltán célzásnak vette. Már eleresztette az orvos kezét, már az ajtóban állt, de hirtelen visszafordult. – Nem mondaná meg alorvos úr, mi baja volt önnek az én szívbillentyűimmel? Az én szívem ép, mint egy pumpa. Mi baja volt önnek a billentyűimmel?

Azt hitte, az orvos álmélkodni fog. Hogy emlékeznék arra a sorozási jelenetre? De Bálint arcáról nem hessent el a mosoly. Nyugodt biztonsággal felelt. – Ön is megismert? Olyan zavarban volt, nem hittem, hogy megjegyezze a vonásaimat.

Zoltánt ez a hivatkozás a zavarára, maga se tudta, mért, teljesen felkavarta. Bámulatos ingerülten csengett a hangja. – S nem akarta, hogy hálálkodjam. Ön igazán nagylelkű volt. Akkor is és ma is. Maga se tudta, mért mondja azt, hogy ma is s mért olyan ingerült. – Ön azonban akkor is visszautasította és ma is visszautasítja a nagylelkűségemet, mosolygott az alorvos.

Zoltán, amíg a juharok záporában kifelé haladt, nagyon ostobának érezte a viselkedését, de azért határtalanul vidám volt, lóbálta a karját, s azt gondolta: szegény Gyula, idevaló ő. Ez a Bálint minden vizitnél tovább komplikálja őt, végül még a morfiumot is lenézeti vele. Odadőlt a villanyosmegálló oszlopához, várt öt percet, s akkor eszébe jutott, hogy úgy sincs egy krajcárja sem. Gyalog eredt neki. Lassan, imbolyogva ment, meg-megállt, mint aki otthonos az Úristen teremtésében, s meg-megnézi, hogy helyén van-e minden. A kerítéseken sötét tömbben buggyant át a gyümölcsfák lombja. Leszakított egy finomtapintatú, piros árnyalású baracklevelet, s az arcát cirókálta vele. A levél szétrongyolódott, másikat akart szakítani. Felugrott, lerántotta az ágat. Nagy sárgabarack pottyant elé: Fölvette, és beleharapott. – Egészségére, szólalt meg valaki mögötte. A sánta szabó érte be, úgy látszik, kiengedték már a villanykádból.

– Látom, ön is szeret gyalogolni, mondta a szabó, engem szinte kicserél a gyaloglás. Tizenhét éves koromban, amikor fölszabadultam, összeálltam egy öregebb segéddel, gyalog csatangoltuk be fél Európát. Három hónap alatt értünk Nagykőrösről Rotterdamba. Amikor elindultam, olyan voltam, mint a seprűnyél, s úgy jöttem vissza, mint egy bika. Hanem a barackja összetört, tépjen másikat. Gyalogos ember a magántulajdon ellenére is olthatja a szomját. Mi még a krumplit is kiástuk s megsütöttük.

– Bevallom, tréfálkozott Zoltán, hogy az egész erkölcsi világrend ellenére kaptam be ezt a barackot. – Akkor jól is esett, mosolygott okos férfimosollyal a szabó. Rám legalább rám érik időnként, hogy tegyek valamit az erkölcsi világrend ellen. Ha egyebet nem, egy szál gyufát lopok el vagy becsöngetek egy kapun. Sánta létemre, hogy merek becsöngetni? Épp ez az. Ott maradok a kapu előtt. Ki hiszi el, hogy egy sánta becsöngetett? Ha meg nem teszem, tán megfojtok valakit. – Jó ördöge van, ha ilyen kis dolgokkal beéri, jegyezte meg Zoltán, csakhogy mondjon valamit.

– Amikor még Kolozsvárt voltam párttitkár, folytatta zavartalanul a szabó, belebolondultam egy orvostanhallgatónőbe. Akkor még legényember voltam. Zola Termékenységét olvastam, s azt hittem, hogy eszmei életet fogok élni. Negyedik éve nem jártam nő után, csak úgy forrt bennem az élet, olyan voltam, mint az üst. Szovátán töltöttem a nyarat, ott akadtam össze ezzel a lánnyal. Érdekelte a mozgalom, kikérdezett a csavargásaim felől; szívesebben időzött velem, mint a többi vendéggel, pedig szolgabírák és katonatisztek is voltak köztük. Összebarangoltuk a hegyeket, vitatkoztunk, még teára is meghítt. Szó sem esett köztünk szerelemről, a kezét sem fogtam meg, de boldogabb voltam, mintha az enyém lett volna. Egy reggel azt mondja: na, Balázs úr, én holnap elutazom, s bevallja, hogy ő menyasszony. Hív, jöjjek el hozzá estére elbúcsúzni. Nesze, Balázs, táncoltatott csak, mint a mackót. Mit hányjak a szemére, nem áltatott, nem, egy szóval sem. Beállítok én hozzá kora délután; a kisasszony nincs itthon, mondja a kosztadóné. Megvárom. S ott ülök a szobájában; a pincsijét otthon hagyta, azzal vagyok. A pincsi nekem ugrik, kaffog, én az ölembe veszem, és cirógatom. Egyszerre, Isten tudja, mi az, fogom én a pincsi nyakát, így a két ujjammal, és kezdem szorítani. Az visítani se ér rá, csak rúg a hátsó lábával. Akkor elhajítom a kis dögöt, rohanok ki a tó partjára. Ott ülök késő éjszakáig. Annak a pincsinek köszönhetem, hogy hűvösre nem kerültem. De a lány is elértette, nem is jajveszékelt a kutyáért, úgy utazott el. Így van ez az erkölcsi világrenddel. Az emberből ki kell forrnia annak, ami benne van.

Zoltán kezdte más szemmel nézni ezt a sánta szabót, már a közlékenysége se bántotta, olyan volt, mint egy elvetélt apostol; aki úton-útfélen minden szemérem nélkül osztja a bölcsességet. Nagy, kerek, alföldi feje volt, de a parasztvonásokat hosszú szenvedés és állandó gondolkozás finomította el. Fénytelen fekete haja dacosan esett a homlokába, s a bicegésében volt valami démoni, mintha a sánta láb az embert gúnyolná: hi-hi-hi, sántítanod kell.

– Bocsásson meg, fordult hozzá Zoltán hirtelen, hogy ülhet ön bele abba a villanykörtés kádba. Nem gondolja, hogy az a kád méltatlan önhöz? – Nősüljön meg, majd a doktor úr is beleül, nevetett a szabó, de a nevetése gonosz vicsorítás volt. – Én is tudom, hogy ez a kád csak kád s a szenvedés is szenvedés, de higgye el, pontosan úgy érzem, mintha ki kellene verejtékeznem valamit magamból. Talán mégis kiizzadom benne, gondolom. Csak a házasságom óta van így. Addig olyan voltam, mint a bölény. Népgyűléseken beszéltem, s olyan erő volt bennem, hogy magammal rántottam a tömegeket. Négyszer volt sajtópöröm, s az esküdtek mindig fölmentettek. A polgári lap is azt írta, a Balázs szocializmusa előtt le a kalappal. A feleségemet szerettem. Huszonkét éves koromban kértem meg először. Akkor még fiatal volt, nem adták. Sántához ráérsz, mondta az anyja. Harmincéves koromban odaadták. Én a Zola Termékenységét olvastam, és sokat vártam a családtól. Szalónunk volt Kolozsvárt, jól ment minden. De nekem egyszer csak végem volt. Kutyálkodni kezdtem, szidtam a feleségemet, s a fejem fájt, mint gyermekkoromban, amikor megbénultam. Valami nedv van bennem, amitől nem tudok megszabadulni. Talán ha vegetáriánus módra élhetnék; a növényektől könnyebb lesz az ember. De az se megy, a családom elkapat, megszegem a fogadalmat. Kolozsvárról kizsuppoltak, mindenemet elprédáltam; itt munka sincs, a mozgalomba se tudok beilleszkedni. Hát ezért ülök a kádba. Hanem most talán segítek magamon. Egy nagyszerű könyvet küldött egy barátom Erdélyből, valami Bicsérdi írta. Az az ember tudja, hogy kell élni.

S hosszú mesét kanyarított egy ügyvédről, akit még Szovátán ismert meg, és tíz szem diót és három almát evett egy nap. Ötven kiló volt, de olyan a bőre, mint a baracké, rugókon járt, a szeme kék volt, és mindig kacagott. – A hústól zavaros lesz az ember szeme s nehéz az agya, magyarázta. Az én agyam nagyon érzékeny, mindjárt megérzi, ha húst eszem. Különben talán nem is a hús az oka. Az embernek egy lépést kellene tennie, s paradicsom volna az élete. De nem teszi meg. Belénevelték, hogy így a család, úgy a jó Isten, meg ne merd tenni. Nem is hisz se a családban, se a jó Istenben, még se teszi meg.

Zoltán kihallotta a szavaiból a megszorított életet. A tulajdon élete ráfelelt, s ő mindenáron túl akarta kacagni mindkettőjük életét. – Az olyan lépés, amilyenről ön beszél, többnyire elcsúsztatja az embert. Nem buktatja el, hanem elcsúsztatja, nevetséges lesz. Itt a bátyám. Gyógyszerész és morfinista, a gazdája kilöki, s ő úgy érzi, hogy no, most meg kell tennie azt a „lépést”, amivel évek óta fenyegetődzik. Gonosztevő lesz, hiszen mindenki gonosztevő. Talán tolvaj, talán gyilkos. Pisztolyt dug a zsebébe, és betör a gyógyszertárba, melyben három éven át kotyvasztotta az infuzumokat. A gazdája ott ül a kasszában és kiabál. Na, most itt a lépés! S ő mit csinál? Leveri a tinkturát, és kidönti a chinabort, s ordít, hogy ő morfinista és megzavarodott. Tudja, mit mond az orvos? Hogy nem is volt annyira morfinista. De ott motoszkált benne a „lépés”, és úgy érezte, gazemberi kötelessége, hogy elkövesse. Vigyázzunk a lépésekkel, Balázs úr.

Izgatottan, a mániások kóros vidámságával beszélt. Balázs megérezte a léhaság alatt a gyötrődést, és komolyabbra fogta, noha ő maga is elkeserítette magát. – Hallottam az esetet, reggel az egész ház ezt vartyogta. Kár az ilyesmiért izgulódni. A bátyja a bátyja s ön önmaga. Olyan véletlen, hogy az embernek ki a bátyja. Hallom, hogy az a vénasszony kitette a csomagjukat a folyosóra. A házmester szólt rá, hogy szedje be. Így megkeveri némelyik embert, ha valami szelecske találja érinteni a tavacskáját.

Zoltánt meghatotta ez az ember; noha tudta, mi történt, nem hozakodott elő vele. Ez a kis gyöngédség összemelegítette őket, barátságosan nézett a szabó szemébe. – Igen, az be nem enged. Voltaképp nem is tudom, hol hálok az éjszaka. – Költözzék fel hozzánk, a varrodában van egy fölösleges vaságy, amíg jobb helyet nem talál, elhál azon. A feleségem úgysem győzött sopánkodni, hogy szegény kis doktor, így meg úgy.

Beértek a Déli vasúthoz. Balázs villamosra akart szállni, elég volt a gyaloglásból. Zoltán a kis varrólányra gondolt, akibe a Liliom utca sarkán beleütközött, és felkacagott. – Ha már mindenáron helyre akarja ütni a gondviselés balfogásait, toldja meg a nagylelkűségét egy villamosjeggyel. Nincs egy árva vasam. A két férfi összemosolyodott. Ez a mosoly a pénznek szólt, amely minden világhatalma ellenére is semmi a férfiszív roppant szorongásai mellett…

Amikor Horváth Laci néhány nap múlva Zoltánt felkereste, különös idill gyújtópontjában találta. Lacit a „jónások” küldték ki, akikbe a józansággal a lelkiismeret is visszatért, és aggódni kezdtek az asztal alá gurult borújoncért. Különösen Csanádi Gábort bántotta a mellbelökés; talán Zoltán beszédje is megmocorgatott benne valamit, most legalább még kevésbé értette ezt a fiút, mint annak idején. Horváth Laci csak a házszámot tudta, s a házmesternél érdeklődött a lakás után. A házmesternéből persze kilöttyent az újság, és ott ragasztotta Lacit a küszöbön rémregényével. Az a hír, hogy Gyula a Farkasrétre került, egyszeriben az ő javára billentette a közvéleményt. Már nem a diplomás betörő volt, hanem „szegény feje”, s szidták az uzsorás gazdáját és a szobaasszonyt is, aki különben sem volt népszerű. Laci már azon gondolkozott, hogy nem megy fel, a végén még őt is szenzációlégynek nézik, aki tüstént rászáll a más bajára. Annál jobban meglepte, amit látott.

Alázatos mosolyú, szürkén-halvány arcú asszonyka eresztette be, aki nem tudott hova lenni a boldogságtól. – A Boda doktor urat tetszik keresni, ismételgette. Tessék, tessék, s úgy tuszkolta Lacit, mintha tulajdon fiához jött volna régen várt vendég Szibériából. Olyan volt ez az asszonyka, mint azok a kopott nyúlprémecskék, amilyeneket szegény iparosnékon látni. Laci mindjárt bizalmat érzett iránta, s mielőtt bement volna, kikérdezte Zoltán felől. – Jól van, mosolyogta az asszonyka, jól van a mi fiunk. Veszekednek ezzel a vén emberrel. S csakugyan egy morgó öreg medvehang dörrent fel a szemközti ajtó mögött. – Én pedig azt mondom, a munkásságnak joga van ehhez. S ereje is lesz hozzá. – Persze hogy joga van, ököljoga, mint a kartelleknek vagy a királyoknak, csattant bele Zoltán gúnyos eleven hangja. Nyilván a csengetést se hallották s azt se, hogy Laci lenyomta az ajtókilincset.

Pompás látvány volt. Zoltán egy vaságy összecsukott tetején gugyorgott, maga alá szedte a lábait; egyik kezére ráült, a másikkal a sarokba állított s papírborítását vedlő próbababa nyakcsonkját ölelgette. Úgy gugyorgott ott, mint egy Robin Hood, aki tüstént az üldözői nyakába ugrik. A hosszú munkaasztalon, a készülő kosztümkabát darabjai közt egy óriási olló, egy gömbölyű vasalópárna s a kihűlt vas. A munkaasztal mellett a szabó, vele szemben a tanulólány. A szabó a bal kezével varrt, mert az a gyermekkori bénulás a kezét is érte. A szálat jó hosszan kihúzta, és a végén megállt. Így lassan ment a varrás, de a tűt a levegőben pihentetve jó mondásokat lehetett közbeszúrni. A tanulólány szaporán öltögetett, hol a szabóra nézett, hol mögötte a tükörre, melyben Zoltánt láthatta. Nagy szeméből csurgott a fény, nyilván nem tartotta utolsó gyönyörűségnek ilyen férfiak vitája közben varrni ki a gomblyukat. A padlón férc, rongyforgács. Egy másik szögletes asztalon szabásminták, lenyírt papírok, kréta, rádli. Az asszony, miután Lacit leültette, ehhez az asztalhoz állt; egy nagy darab szövet fölött ide-oda illesztgette a papírokat, tűnődve forgatta a krétát, közben a férfivitára is odalesett, és boldogan mosolygott, hogy milyen okos ember az ura.

Zoltán a vaságy karzatáról üdvözölte Lacit, s mintha semmi magánbeszélnivalójuk nem lehetne, rögtön belerántotta őt a vitába.

– A szocializmuson pörölünk. Balázs úr párttitkár volt Erdélyben, négyszer mentették fel az esküdtek, s a szabósztrájk idején ötven szabót foglalkoztató szindikalista műhelyt szervezett. Mindezek alapján azt hiszi, hogy a szocialista társadalomban a felszarvazott férjek vidámabban fogják viselni a szarvaikat, s az anyák abban a boldog tudatban, hogy a kapitalizmus karjaiból kiszabadultak, száraz szemmel kísérik a temetőbe gyermekeiket.

– Én azt mondom, felelte nyomatékosan, de minden sértődés nélkül a szabó, hogy a szocialista társadalom sok kicsinyes előítélettől szabadítja meg az embereket. Tüskék, amelyek ma vérmérgezést okoznak, meg se szúrhatnak többé. – Félek, hogy az emberi élet tüskéi halhatatlanok, jegyezte meg Zoltán.

– Önnek igaza van, elegyedett bele a társalgásba Laci, s engedékenyen bólintott a szabó felé, aki iránt lojális akart lenni, mert felismerte benne a nép fiát. Legföljebb a szocializmus mai programját tartom szűkkeblűnek. Mit adnak önök a parasztnak?

– Ugyanazt, amit a munkásnak, vágta el a szabó fejtegetései útját Zoltán. Azt az érzetet, hogy a munkásság is hatalom, mint a bankárok vagy az uralkodók. Én ezt nem is irigylem tőlük. Miért ne lennének ők is hatalmak? De épp itt a baj. A hatalmak azért vannak, hogy lökdösődjenek. De éppen mert lökdösődnek, nem lehetnek többek, mint hatalmak. A szocializmus hatalom, mint a petróleumtröszt, a dalai láma vagy az Egyesült Államok.

– De mi nem hatalom akkor? bosszankodott meg a szabó. Ma nincs más, ma csak hatalmak vannak. – Ez azonban nem menti a szocializmust, sőt ez ítéli el. Úgy lép fel, mintha több volna s nem több. Ezzel megakasztja annak a többnek a kialakulását, amire szükség van.

– De hát mi az a több? türelmetlenkedett most már Laci is. – Ha én azt tudnám, nevetett Zoltán. Annyi bizonyos, hogy meg fogja könnyíteni a férjeknek a szarvviselést és az anyáknak a koporsó kikísérését.

– Az a gyanúm, hogy a doktor úr új teozófus szektát akar alapítani, gonoszkodott a női szabó, s fölkelt, hogy egy ruhadarabot az asztalról elvegyen. Laci most látta, hogy sántít, s egyszerre a sántaságán át figyelte a mondásait. Tudákos nyomorék, gondolta.

– A szekta már hatalom, vágott vissza Zoltán. Tudja, hol kezdődik a vallásalapítók hiúsága? Ott, ahol egyházat alapítanak. – Igen, csakhogy ez a vizek felett lebegő Lélek hiúsága, aki világot akart teremteni, jegyezte meg Laci.

– Nem is sok öröme telik a világában, nevetett Zoltán, s leugrott a vaságyról. – Bözsike, az a gomb halhatatlan lesz, fordult a tanulólányhoz, pont egy negyedórája varrja. A lány rávetette a szemüregében hordott fényességet, s a fény elé hirtelen harmat futott. Az asszonyka Lacinak magyarázta, hogy így megy ez egész nap, folyton veszekednek, de azért nagyon szereti a vén ember a doktor urat. Azelőtt mindig fájt a feje, most nevet, viccel, még nekem is dob egy jó szót, tette hozzá, s alázatos sündörgő pillantást vetett az urára, mintha a régi intimitás foszlánya után kapott volna. Laci azt gondolta, hogy a barátja vitaheve talán nem is a női szabónak szól, s úgy ment el, hogy meg sem említette a Cethalat és Csanádi Gábor aggodalmát.

A Balázsék próbababájára vidám napok következtek. Ahhoz, hogy amputált lábú, nyakban csonk és belül üres nő volt, elég gyakran tekeredtek a vállára forró férfikarok. Zoltán órák hosszat ott gugyorgott kedves helyén, az összecsukott vaságy karzatán, jobbját a baba vállára vetette, s szórta a szót, mint rosta a pattogatott kukoricát. Beteges elevensége ott a vaságy tetején érte el felső fokát.

Az egyetemet bezárták, július elején a professzorok nem állták a meleget. Hadi szemeszter ide, tanulmányi előmenetel oda, aláírták a leckekönyveket, a kéthónapos félév épp akkora lapot foglalt el a fekete könyvben, mint az öthónapos; az ember úgysem a szemeszterektől lesz tanár vagy orvos. Zoltán pajtásai elszéledtek, a Segítő egyletet, ahol tanult, becsukták, a dolgától akár haza utazhatott volna, hacsak a pesti kánikula illatai nem tartóztatták. De Zoltán beleízlelt a Balázsék idilljébe. Nem hagyhatom el Gyulát, írta szüleinek, s csakugyan hetente kétszer is kizarándokolt a Farkasrétre, ha nem is annyira Gyula öngyilkos fenyegetődzése, mint inkább az alorvos barátsága húzta. A hét többi részét otthon töltötte. Vagy a próbaszobában, az úgynevezett szalónban hevert, s olvasta a klasszikusokat, akikért Balázs sántikált be a szabók könyvtárába, vagy a vaságy tetején tornáztatta a nyugtalanságát.

Egyszer eszébe jutott, hogy hasznosítani illenék magát, ajánlkozott, hogy felolvas. Balázs a Zola Földjét választotta. Balázs szerette az őserő, bölény, tömeg és a termékenység szavakat. A föld is azok közé a mitikus sugárzású szavak közé tartozott, amelyek benne puszta hangzásukkal azt a boldog állapotot idézték fel, melyben ő házassága s a villanykádra szoruló nedveknek a fellépése előtt élt. Ha ezt a Földet hozzá még Zola írta, Balázsban előre kész volt az érzés, amely másban egy nagy mű elolvasása árán szokott összeszüremkedni. Zoltán azonban minduntalan közbeszúrta a maga széljegyzeteit, semmi áron sem akarta a Zola Földjét komolyan venni, s ezzel minden oldal fölött vitát csiholt ki a nehézkesebb, de dogmatikussá érett szabóból.

Ezek a Föld-viták bizonyára megmaradnak az intellektuális kötődésnek azon a gyermeki szintjén, amely többet ér a legpyladesibb barátságnál, ha női fülek tanúsága lassan-lassan kosviadallá nem fokozza a játékosan összecsapó homlokok csattogását. Szegény Balázsné, még hagyján. Ő egy belvárosi varrodában dolgozott ötig, este otthon a maga „kuncsaftjai”-nak próbált, akiket a belvárosi szalónból csípett el a magángyakorlata számára. Azon túl még szabnia is kellett, mert a férje képzettsége szerint férfiszabó volt, s csak a kabátokhoz értett, különben is jobb párttitkár volt, mint szabó. Ami kevés ideje maradt, az alatt hálát adott az Istennek, hogy az ura megint eleven, s van kivel vitatkoznia. Zoltánt is ezért becsülte sokra, s csak mint az én fiamat vagy a mi doktorkánkat dédelgette. Ő a férfiak vitájában valami szellemi lakmározásfélét látott, s örült, hogy az ő férfiai, különösen a férje, jól belaknak. Azt se bánta, ha egy nap alatt egy blúz se készül el, s neki kellett késő éjszakáig virrasztania.

Már a kis Bözsike jobban bevált Helénának. Ritkán szólt, de hol a gazdájára, hol a diákra vetette fényes szemét. Olykor meg-megtetszett neki egy mondás, talán a legsemmitmondóbb, épp amit kicsipegetett a kacagása számára, s megcsengette a torkában incselkedő csengettyűket. Az ember azt várta volna, hogy az ilyen kis húszsáknak komoly althangja lesz, de olyan magasan csilingelt az, hogy a hallás szinte elfáradt, amíg fölbámult rá. Ez a nevetés megzavarta a férfiakat. Nem tudták, tetszik-e neki, amit mondtak vagy éppen ostobának tartja, vagy egyszerűen csiklandozza a férfihang. Adták, hogy rá se hederítenek. A szabó úgy beszélt vele, mint fiúinassal, még tegezte is, hisz a felesége rokona volt. Zoltán viszont csak egy-egy mókás oldalvágást kockáztatott meg, annyit, hogy Bözsikének a könyökén jön ki Engels vagy a Föld tenyészjeleneteinél: no, most vattát a fülibe, Bözsike. Valójában azonban mind a ketten a legkacérabb lelki profiljukat fordították Bözsike felé; a szabó, ha tehette, fel sem állt, hogy bicegése minél ritkábban jusson a leány eszébe.

Zoltán sokat töprengett Balázs és a tanulólánya viszonyán. Hónapok óta dolgoztak egyedül, egymás közelében, egyik nap úgy, mint a másik nap. A lány érett volt, tizenhét éves korához túlérett; olyan, mint a saláta, amikor kezd fölmagzani. Balázs se volt remete, szerette a hajdani férfidicsőséget hánytorgatni; helytelenítette a házasságot, s ha elvben tisztelte is a feleségét, mindjárt keményebb lett a hangja, ha szólnia kellett hozzá: rátámadt, amikor kérni akart. Igazán nem történt semmi köztük? Itt van a Balázs izzasztó kádja, s azok a nedvek, amelyeket ebben a nyári idényben kajszinbaracklével próbált kiszorítani vagy hígítani, már amint azt Bicsérdi könyve magyarázta. Ezek a nedvek egy negyvenéves embernél bizonyára gyanúsak, bár talán épp ezek győzték meg Zoltánt, hogy nem történt idáig semmi. Meg akkor miért is hozta őt a házba? Egy fiatal medikust ő, a sánta szabó. Zoltánnak sokszor az a benyomása támadt, hogy ő a villámhárító itt. A szabó azért ültette fel a vaságyra, hogy el ne kövesse a „lépést”, melynek jogosultságát annyiszor hangoztatta. Mindez azonban túlbogozás is lehetett. A bizonyos az volt, hogy Balázs visszatért a porondra, s egyre türelmetlenebbül és kapkodóbban döfködött az érvek gerelyével.

Ami az érzéseit illeti, Zoltán nem boncolgatta magát, vitte az az ideges féktelenség, melyből valóságos mágneses teret bűvölt a varrólány köré. A diadallal arányban nem álló diadalérzés dagasztotta. A lány szeme egyre többet csüggött a tükrön, már hátra is fordult, már oda is szólt a „doktor úr”-nak. Egyszer, amikor a szabó lehajolt s ügyetlenül nyúlkált egy rongy után, odahunyorított Zoltánra, máskor a gazdája bicegését utánozta egy rögtön félbehagyott bájos mozdulattal. Ami különösen lekenyerezte Zoltánt, az egy édes ellentét volt. Kész nő volt ez a Bözsike, kékmasnis blúza dagadt, mint a vitorla, de a szeme gyermekszem vagy inkább egy ostoba állatocskának a szeme, amelyből majd kicsordult a csodálkozás és a fény. Zoltánt a nőben épp az a fölény zavarta meg, melyet ő „vegetatív önteltség”-nek nevezett. Mintha valami gyalázatosat tudnának a férfiakról, ami miatt lenézők és elnézők irántuk. Bözsike azonban egy kis állatocska volt, aki csak ámult őrajta, és ragyogtatta a szemét. Bözsike tűrné a szerelmet, mint a hegedű a vonót, ujjongana vagy sírna alatta, de nem állítana szembe egy másik életigényt. Mint egy kis állatocska, ez volt a legszebb, amit Zoltán gondolt róla, s úgy okoskodott, hogy joga van hozzá. Majd helyreüt mindent. Akár el is veszi. Bözsike bizonyára jól jár, csak ő legyen „egész ember”. Hisz ő akkor egyik napról a másikra mindent megtehet. Petőfi lehet vagy Napóleon, vagy Claude Bernard. Percekbe kerül neki, ami másnak esztendőkbe.

S úgy látszott, a kis állatocska hozzá is segíti Zoltánt az egész emberséghez. Egy délben a menzáról jövet, egyedül találta a lakásban. Balázs a szabók könyvtárába vitte vissza a Földet. A Patkányfogót akarta elolvastatni Zoltánnal, az után járt. A lány a konyhán volt, az edényt mosogatta. Három-négy napon át gyűlt Balázséknál az edény, akkor mosogattak, amikor az utolsó tányér is elfogyott, úgyhogy a mosogatás féldélutáni szórakozás volt. Zoltán ajánlkozott, hogy majd törülget. A lány kissé kövérkés, piros ujjai ide-odajártak a sötétsárga, zsíros lében; a lábasokat hasra fordította, s horzskővel dörgölte a kormos feneküket, az evőeszközöket megfényesítette. Zoltán bölcs beosztással hol a törülköző aljába, hol a közepébe, hol az akasztós felébe törülte a tányérokat; így is inkább bevizezte őket az átnedvesedett ruhával, mintsem szárította. Közben fecsegett-fecsegett, s bele-belepislantott a lány elrévült mosolyú ábrázatába.

Egyszer azonban minden elfogy, még a Balázsék tányérjai is. Bözsike már a kész edényeket rakosgatta a konyhaszekrénybe; ide-oda járkált a szekrény és az asztal közt, s mind fényesebb lett a képe. Zoltán a menzával szórakoztatta, hogy milyen tésztát főznek ott, s hogy a csap alatt mossák el a tányérokat. Az egyik kiszolgáló-bölcsész egy kopasz kolléga fejére borította a babfőzeléket. Ez nem volt igaz, de gondolta, nevet tőle a kis állatocska. Képzelje, a feje búbján egy nagy pacni bab, körülötte egyes szemek, mint hold körül a csillagok. Bözsike a mellét rázva, nevetett, Zoltánra vetette a szemét, s lehajolt a szekrényaljba, hogy a lábasokat egymásba dugja, az öregebbet a kisebbe és így tovább. Amint így lehajolt, Zoltán megcsókolta a nyakát. Ez a csók jólesett, könnyű volt, mintha egy pitypangkoronát fújt volna szét vagy egy pihe lett volna a Bözsike nyakán s azt fújta volna le. A lány fölegyenesedett, rá se nézett, csak elpityerdült. Ott pityergett soká. Zoltánnak tetszett ez a pityergés, mögéje állt, vigasztalta. Akkor a lány hirtelen kacajba csapott, beszaladt és énekelt. Még akkor is énekelt, amikor a szabó hazajött. Balázs mérgesen csapta a munkaasztalra a Patkányfogót. – Tán megcsiklandoztak, morogta, és szétvizslatott a szobában: a bútoroktól tudakolta, hogy mi történt. Zoltán azonban boldog volt, s este a vaságyon agyafúrt terveket eszelt ki, hogy mit csinál másnap.

Édes, majdnem testvéri játék volt köztük a szerelem. Zoltán izgatottsága, mintha elvesztette volna szorongásalját. Íme, egy idegen kar, amelyet meg tud cirógatni, idegen száj, amelyre rá tud hajolni. Mintha oldódna benne az, amit ő a „hús gyűlöletének” nevezett.

Egy augusztusi estén nyitott ablaknál varrtak. Az első emeleti zongora, melyen valaki naphosszat a kézügyesség iskoláját petyegtette, egy fölényesen játszott Beethoven-szonátával töltötte meg a piszkos pesti udvart. Nyilván valami vendég brillírozott rajta. A középső tétel adagiója a varrodában is megállította a karattyolást. Balázs, aki sokszor hangoztatta, hogy a zene benne az őserőt mennyire fölkavarja, ettől az adagiótól sötét bikaképet vágott, Bözsike viszont édes hullámmozgásban hintáztatta a tűjét, és mosolygott. Őt minden zene azoknak a verkliknek a keringőire emlékeztette, amelyek előtt a kispesti udvarokon gyermekkorában illegni szokott.

Zoltán azonban nem az adagiót figyelte, hanem egy türelmetlen hangot, amely a szomszéd próbaszobában élesen függetlenítette magát az adagiótól. – Ez nem kell nekem, magyarázta a hang. Maga azt ígérte, hogy modellruha lesz. Miért csal el akkor a szalonból? Minden grajzlerosné pont ilyent hord. Ez a plisszé, fuj, nem, nem ez… Zoltánnak nagyon ismerős volt ez a hang, egy szellemi duellumokra szánt hangnak szabónő számára való második kiadása. Csak be ne jöjjön, gondolta, s irigyelte az adagiót, amely olyan szépen elillanhatott az udvar kürtőjén át a nyáreste végtelenségébe.

Balázsné odaát sok „kedvesem”-mel fűszerezve mentegetőzött. Suttogva csillapítgatta a vendégét, hiszen megtörtént, hogy az ura munkásönérzete ajtó elé rakta a legjobban fizető, de gorombaságban is bőkezű hölgyet. Legalább a maga részéről tompította a vitát. – Nézze, drága lelkem, megmutatom én a kisasszonynak, hogy csinálom az elejét, gyönyörű lesz, rebegte Balázsné, s átjött a varrodába a divatlapért, amelyet éppúgy, mint a kuncsaftot a szalonból csent el. Az elégedetlen hölgy azonban utána nyomult, ő rögtön akarta látni a „elejét”, s Zoltán előtt ott állt Veres Magda összefércelt ruhadarabokban, meztelen karral, elképedten. Zoltánnak arra sem jutott ideje, hogy a vaságyról leugorjon. Ott gugyorgott a szokott helyén, s erőlködött, hogy elmosolyodjék.

– Hát maga? cserélte ki Magda egy pillanat alatt a hangját. Balázsné magyarázkodása ellenére sem akarta észrevenni, hogy Zoltán ebben a varrodában hál, s az ő szabónéjának a társaságába süllyedt. – Sokat emlegettük, persze, jól érzi magát. Az a fene nagy fiatalság, s egy szempillantásba kapcsolta Zoltánt a zömök kis varrólánnyal és gyengén elbiggyesztette az ajkát.

Zoltánnak egyszerre sürgős lett az anatómia, s a közelgő beiratkozásról is támadt véleménye. Magda a hátúszó diadalait sorolta fel, s tanácsot kért, hogy mit kezdjen a hetedik győzelmi ezüstretiküljével. – Igen, jó lesz édesem, mondta Balázsnénak, aki még mindig a divatlapnál tartott, különben magára bízom, maga jobban ért hozzá, mintha nem is az övé lett volna a hüvelybe dugott másik hangja, amellyel szegény szabónét összevissza szabdalta.

Alig húzta ki a lábát, Bözsi összepakolt. Zoltán azt hitte, hazament, no, ő is megszellőzteti magát. A sötét konyhában azonban valami puha dől hozzá, valaki elkapja a kezét s megcsókolja. A csók nyoma körül apróbb nedves pöttyök, könnyek vagy mi. – Undok volt az a nő, susogja egy fúvó macskahang, s Zoltán jobban örül ennek a fúvóhangnak, mint a Liliom utca fölötti csillagok a Beethoven-szonátának.

Másnap, amikor megszagolta, hogy Balázsék végeznek, lement, fordult egyet, s a sarkon várt Bözsire. Összebújtak, és sugdolózva imbolyogtak az Üllői út csillagos mennyezete alatt, ki a kispesti villamos végállomásáig, mert Bözsiék Kispesten laktak. Azontúl minden este elkísérte őt, jóformán ezért az estéért élt, ezt készítette elő a vaságy szónoklataival és a törülgetés csintalanságai közben.

Balázs, persze, a szerelmesek szimatával figyelte őket. Már a polgár fiatalság léha voltát sem átallotta emlegetni, sőt egy didaktikus mesét is koholt, hogy Kolozsvárt mint tette tönkre egy jogász az ő tanulólányukat. – Drága kis pofa volt, hosszú szőke haja, mint Bözsikének, csak még hosszabb, magyarázta a szerelmesek naivitásával. Ami legjobban meglepte Zoltánt: az esti sétákról is tudott. – Veszedelmes az Üllői úton hazajárni, ripakodott keserű tréfával a varrólányra. Közel a Népliget, valami csibész még becsal… Valami csibész, ismételte, és vicsorítva nevetett.

Zoltánnak eddig eszébe se jutott a Népliget. Igaz, sétálhatnak a Népligetben is. Egy szeptemberi estén korábban eresztették el Bözsit. Zoltán a Verebély-klinika előtt így szólt: – Ráérsz még, nézzünk körül a Népligetben. A lány arca fényes lett, sütött, mint a nap. – Nem. – Korán van; miért nem? – Csak.

Hallgatagon mentek, a lány orvul föl-fölpislogott Zoltánra. Az Orczy út sarkán ő fordult be a Népliget felé. Most már egész fényességükben rávetette a szemeit, amelyek szinte kékek voltak, úgy ragyogtak. Zoltánt egy kicsit megzavarta ez a szem. Becsal, hallotta a szabó szavát, de a zavara nem erkölcsi szégyen volt, inkább valami más, enyhe undor. A lányból záporozott a szó, a közlékenység hirtelen felhőszakadásával panaszkodott a gazdájára. – Tudja-e, hogy ez a vén sánta meg akart kapni engem. Mindent ígért, csak tegyem meg neki. Még azt is, hogy elválik Margit nénitől. Tegnap is elővett. Ugye, csókolóztatok, majd megírom az apádnak. De én visszatoppantottam. Majd beárulom a Margitka néninek.

Zoltán kényelmetlenül hallgatta ezt a vallomást. Minden szó őfeléje kelletőzött, mégis bántotta. Hát a kis állatocska is fölényes nő! Milyen magasból nézi a szegény sánta szabót az ő nedveivel, izzasztó kádjával és „lépésével”! S ezek a kifejezések „megkapni”, „tegyem meg neki”. Ez szepegett, amikor a nyakáról elfújta a pelyhet! De itt feketéllt előttük a Népliget, s ő rásuhintott az érzékenységére: igenis, igenis. Ő is kacagott a sánta szabón, erősen átfogta a lány derekát, s időnként szájon csókolta. Így mentek egyre beljebb a ligetbe. A gyér gázlángok, mint elszakított nővérek, reménytelenül nyújtották gyenge karjaikat egymás felé. Innen is, onnan is párok szédelegtek elő, közös súlyponttal és búgó szavak foszlányaival. Zoltán távoli dolgokra gondol: Fiesole, Zádor tanár s ez a név csengett a fülébe: Taraxacum officinale. Officinale vagy officinalis? Officinale, hisz semleges. – Milyen forró a kezed, mondta a lány. Először tegezte. Üljünk le, felelte Zoltán, s egy padra mutatott. – Nem, ide, a fűbe. Kacagva gázolta a nedves gyepet.

A pad mögött egy darabka tisztás nyúlt, a tisztás túlsó szélén fák húzódtak. – Milyen gyönyörű, sóhajtotta a varrólány, s belehevert a magas fűbe. Az egész teste föl-lejárt, amint lélegzett. Forró s szinte folyékony volt. Mint a folyó vas, amikor fehéren izzik. Zoltán melléje ült, s azt gondolta, hogy biztosan a leány dicsekedett a sétáikkal a szabónak. Nem szólt. Bözsi fölkelt fektéből, átölelte a nyakát és ránevetett. Pontosan a Magda nevetésével. Csakhogy ez a nevetés még élesebb volt a Magda nevetésénél. Zoltán elfordult. Úgy érezte, hogy lázas és fáradt. Malária, hidegrázás, gondolta minden ok nélkül. Vagy egy negyedórát csüggött a vállán az a kar, amelyet most tűrhetetlenül kövérnek és bumfordinak talált. Aztán a kar is leesett, a lány fölállt, s azt mondta: – Jaj, elkések.

Zoltán akkor ocsúdott föl, amikor elbúcsúztak. Alig itta föl a babos batisztot a kispesti villamos peronja, már megint kedvesen és kívánatosan lebegett előtte a lány. Szidta magát, visszarohant a Népligetbe, mintha az előbbi jelenet várná a szemtanú fák alatt. Aztán megint vissza, a villamosmegállóhoz. Véletlenül a homlokához kapott, s a homlokán meleg cseppek görögtek végig. Amíg ide-oda rohant, véresre harapta a kezefejét.

Az éjszakát a Népliget egyik padján bóbiskolta át. Csak egy-két pillanatra esett le a feje, de néhány ilyen fejbillentés és kihajnalodott. Újra és újra álmodott, de mintha mindig ugyanazt álmodta volna tovább, anélkül, hogy az álom lényegesen előbbre haladt volna. Majd Bözsivel, majd Hermann Évivel, majd a Kökönyei Gyurka menyecske-nővérével sétált egy ismeretlen erdős úton, amely a Balázs szovátai útjához hasonlított vagy legalábbis ahhoz az úthoz, amely benne a szabó elbeszélése nyomán megjelent. Mindannyiszor egy barlangszájhoz értek, melyben ő a Gellért-hegyoldal barlangjára ismert. Társnője visszahúzta őt, gyerünk innét, ez mérges barlang, de ő tudja, hogy a nők nem azt mondják, amit gondolnak, s fölkapaszkodott a barlangszáj peremére. Abban a pillanatban valami vörös lobbant ki a barlang torkán, akár a barlangvasút sárkánya torkán a papírnyelv, s az egész barlangszáj egy eltorzult igazi száj lett, amely közvetlenül föléje hajol, úgy hogy ő visszazuhan a párkányról. „Tudja-e, öcsém, mi az a zölddisznó?” kérdezte tőle valaki. Erre ő szemrehányón fordult a mellette álló lányhoz, és azt mondta: „Látod, ez mind miattad van.” De a lány nem volt sehol, csak a barlang vörös szája röhögött fölötte, s amint egyre közelebb hajolt hozzá, valami ellágyulásféle öntötte el ezt az óriási pofát, s ő kétségbeesetten sikoltott föl: „Te vagy az?” Erre a sikoltásra a könyöke is lecsúszott a pad támlájáról, hogy öt perc múlva megint ott álljon a gellérthegyi barlang előtt.

Másnap átkuncsorogta a délelőttöt, s csak menza után merészkedett haza. Rögtön észrevette, hogy Balázsékkal történt valami. A szabó diadalmasan bicegett föl-alá a varrodában, a léniával beleporolt a vasalópárnába, s örült a puffogásnak. Zoltánnak, amikor belépett, jól a szemébe nézett, s elkacagta magát. – Csinált egy görbe napot? kérdezte nem annyira gúnyosan, inkább víg, fölényes megértéssel. Jó is az, aki legényember. Ezentúl én is legényember leszek. Üljön a suj abba az izzasztó kádba, s kibicsakló hangján kornyikálni kezdett: „Magas jegenyefán sárgarigó fészek…” énekelte, de nem a maga dallamára, hanem egy másik nótáéra. Volt pedig ez a másik nóta az: „Ezért a legényért nem adnék…” kezdetű népdal.

A kislány nem győzött kacagni a sánta ritmuson, s azontúl még valamin. Felfújta magát, mint a galamb, amikor krug, s az arcában virgonc kergetőcskét játszott a vér. Balázs tréfásan odamordult. – Mit kuncogsz, Bözsi, tán megcsiklandoztak, s kihúzta a mellét, mint amikor a földről vagy a tömegről beszélt, csakhogy most nem volt sötét az arca, inkább jóllakottan fényes és gyermekesen öntelt. – Hu, de kihúzza magát a Balázs bácsi, dörgölőzött hozzá hanggal a lány. – Mért ne húznám? Én is legényember vagyok, sánta legényember, sántán is megteszem a mai legényemberek között. – S beleszabott az öreg ollóval egy vadonatúj kelmébe. – Juj, Balázs bácsi, mit szól a Margitka néni, visongott a lány. – Juj, juj, mit szól a Margitka néni, utánozta sipítósan a szabó, amin megint eldöcögtek egy darabvást. – Hát majd csak szól valamit, vetette föl egyszer, jóidő múlva hányi-vetin a fejét.

Zoltán, amíg gúnyolták, állta jó arccal, sőt dugta is a rőzsét a jókedvükbe, de amikor leért az utcára, gyilkos dühbe fortyant. Maga se tudta, miért és kire volt dühös. Egy láthatatlan kéz pofon verte s most rohan, hogy megtorolja a sértést. Az idő hirtelen fordult, a szelek a két ujjuk hegyével csípőset sederítettek a bakfisok ábrázatára, s a köhögős nyugdíjasok fölhajtották a felöltő gallérját. Zoltán órák hosszat rótta a körutat; a kalapját megirigyelte a szél, elkapta, s ha egy gyerek vissza nem hozza, veszni hagyja. Nem élhetek így tovább, egy órát sem, egy órát sem, tüzelte magát, s törni-zúzni szeretett volna.

Befordult a Népszínház utcába. Az egyik sarkon kicsiny, vézna lány állt, ha nincs rajta a korai, de annál jellegzetesebb szilszkinbunda, azt hiszi, gyerek. Zoltán megállt mellette. A lány fölfigyelt pillanatnyi elrévedéséből, kérdezett valamit, s megindult Zoltán előtt. A közeli mellékutcába tértek. A lány elöl, Zoltán utána. Egy földszintes ház szívta be őket. A kapu közvetlenül egy nagy terembe nyílt, a teremben négy-öt nő kiáltozott. „A vén bolond”, „itt keres szüzet”, hallotta Zoltán, s egy durva szó tért vissza újra és újra a beszédjükbe. A terem minden oldalán ajtó, szemben egy folyosó. A lány bekiáltott a folyosóba, s a legelső szobába vezette a vendégét. Egy csipás öregasszony lépett be, valamit rendezett a mosdón, s pénzt kért. A lány a terembeli nők dolgát magyarázta Zoltánnak. Egy öreg urat tréfáltak meg, azon mulatnak. Fölakasztotta a bundáját, ránézett Zoltánra, s hirtelen valami érdeklődésféle fényesítette fel mély árkú, fáradt szemét.

Zoltán ott állt, látta a lányt, látta a pamlagot. A pamlagon mocskos viaszkosvászonborítás, amilyet ócska falusi díványokon látni. A lány a pamlag szélére ült, egy gépies, hivatásos mozdulatot tett, majd mintha rá is ráragadt volna valami a vendége elfogódottságából, megállt a mozdulat közepén. – Mi az, kicsi? kérdezte, és Zoltánra nézett. S ezen a nevetésen és ezen a „kicsi”-n át Zoltán mindent megértett. Nem, nem. Az a lépés, amely közte és a pamlag közt van, nem percnyi zavar, tűnő gyengeség, hanem az élete.

Egy pillanatig habozott, hogy mégis odaugrik, őrült rohammal megfojtja vagy agyonveri a lányt, ezt a nevetést, ezt a „kicsi”-t. De ez csak egy pillanatig tartott. Akkor kihúzta a pénztárcáját, odadobta a pamlagra, valamit hebegett, és kirohant. A teremben levő lányok mind a kicsapott ajtó felé fordultak. „Hű, de szép idő van”, rikoltotta az egyik. Az ő kis satnyája is megjelent az ajtóban, s kiáltott valamit, amin mindnyájan kacagtak. De akkor ő már a mellékutcában rohant, s csak a képzelete vonszolta utána a rikácsolásukat.

Az első pillanatban csak megkönnyebbülést érzett. Fokról fokra tért vissza belé a sajgás, majd a kín, majd a téboly. Hát ez ő? Embertorzó, hulladék, szemét? Egy szőke, fehér ruhás asszony lebegett előtte, kerti nádszékben ül, a lábainál göndör fiúcska játszik. A család patronja; akár csak az angol lapokon, gúnyolta magát. De újra és újra megsarkantyúzta a szívét ez a kép. Csonka, csonka, s eszébe jutott a név s a röhögés, amellyel társai az ő állapotát bélyegeznék. S látta Csanádi mackó mosolyát s a törzsfő hahotára nyitott aranyfogas száját. Ezért volt minden, ezért volt minden, őrjöngte.

A Váci úton rohant kifelé. Mindenki utána fordult. Hova megyek? kérdezte magát. Utána rögtön: „Ennek meg kell történnie.” A napokban hallotta, hogy valaki az újpesti hídról a Dunába ugrott, talán a postás öccse, igen, a postásé, s most ez az emlék sodorta. Sosem volt Újpesten, nem tudta, hol a híd, de pont ahhoz a hídhoz akart eljutni. Egész határozott vagyok, bizonygatta, de ugyanakkor újból az az érzés, ami egyszer az Andrássy úton, hogy ő csak egy égi szemlélőt akar meghatni, aki a hold két szarva közt figyeli őt, s tüstént beavatkozik a javára, mindjárt rendbe jön minden.

A futás kissé meghiggasztotta, a szenvedély időt nyert, a halálvágy már inkább elhatározás volt. Megteszem, megteszem, magamra kényszerítem. Kibotorkált a hídra, s áthajolt a gyalogjáró korlátján. Lent holdas habokat hajszolt és vacogtatott a süvöltő szél. Jobbra a budai hegyek tömege. Jaj, a budai hegyek, a Kakukk-hegy oldala, mennyi virág! Meg kell lennie, parancsolt magára, bal kezére támaszkodott, s jobb lábát a híd korlátjára rakta. Mindjárt zuhanok, gondolta, de ebben a pillanatban megint egész élesen nyilallott bele az, amit ő naivul így fejezett ki: én diadalra születtem.

Gyáva vagyok, förmedt magára, de a lelke tele volt győztes fényességgel. Az angyali üdvözlet fényessége volt ilyen, gondolta, s már korholta is magát ezért az érzelgésért. Pedig még egy gondolat, egy homályos idea, fölfedezett, de ki nem fejezett igazság derengett a lelke alján, csak nem tudott rájönni, mi az. Visszahúzta a lábát, s erőltette, vajúdtatta a lelkét, hogy megtudja, mi az. Cikázása a halálvillámoknak… Betegség… Várúr szeméremöve… merültek föl benne a szavak, de nem tudta összeszedni őket. Ez egy Ady-versben van, a Menekülő élet egyik versében, motyogta. Akkor éppen csak átfutotta, s most itt van, készen merült fel a lelkéből, valami mentő gondolat nyomja maga előtt. Mi is az a szeméremöv? tünekedett a lelke felületén.

– Tartogat engem az Isten valamire, ordított bele hirtelen, szinte rikácsolva az éjszakába. – Tartogat engem az én Istenem. S legott elszégyellte magát; ő nem is hisz Istenben. – Gyáva vagyok, sütötte magára; de azért úgy kotródott le a hídról, ahogy a szakadék partjáról kotródunk el, ha a ködből hirtelen elénk ásít.

Reggel ért haza. Otthon azzal fogadták, hogy egy úr várja, benn ül a szalonban. Bálint alorvos volt. Személyesen hozta meg a szerencsétlenség hírét. Gyula csakugyan öngyilkos lett. Gyufára tett szert, éjszaka fölkelt, s meggyújtotta az ingét. Ő maga kiáltott segítségért. Csak morfiumot akart kicsikarni, talán csak a morfinistát akarta játszani. De a tűz végigcsapott rajta, egy élő fáklya rohant ide-oda a betegek közt, csoda, hogy nagyobb baj nem történt.

Zoltán iparkodott megrendülni. – Borzasztó, borzasztó, suttogta, de hiába nyúlt a lelkébe, ott csak megkönnyebbülést talált. Valamiféle szimbolikus jelentőséget tulajdonított ennek a halálnak, de maga sem értette, hogy milyet.

Második rész

A szülészek, akik ismerik a méhizom természetét, tudják, hogy a görcs egy fokán túl beáll a bénaság. Ez az állapot, amelyet ők fájás-gyengeségnek neveznek, a lélek figyelői előtt is ismerős. A lélek is, mint a méh, szabadulni akar tartalmától, görcs követ görcsöt, hónapokon, éveken át tart a vajúdás, de egy bizonyos határon túl nem lehet vajúdni. Ha a lélek nem lökhette ki tartalmát, beáll a fájás-képtelenség: nincs többé kín, csak kábultság, nincs akaratroham, csak lappangó elintézetlenség-érzés.

Zoltán az újpesti híd korlátján elrobbantotta lelke erőkészletét. Üres volt, s ez az üresség a sok hónapos emésztődés után szinte boldogságszámba ment. A mestrei kórházban feküdt így, amikor az ápolónő bóbitája s a szemközti lámpaernyő zöldje volt számára a világ, s ő beérte néhány egyszerű érzékeléssel. Most is ilyen percről percre folyó volt az élete. Mintha sem múltja, sem jövője nem lenne. Eltűnődött a kereskedések cégtábláin, s míg a cipő zsinórját fűzte, a lyukból lyukba bujdosó fonál magával vitte a figyelmét is.

Az előadások némi fütykös-lóbálás után mégiscsak megkezdődtek, s ő türelmesen járt egyik óráról a másikra. A többiek is jártak, ő is járt. A többiek jegyeztek, ő is jegyzett. Vigyázott rá, hogy a ceruzája mindig hegyes legyen, a hegyét is gondos csúcsba reszelte, s az alárakott papírdarabról azzal a figyelemmel fújta a grafitport a levegőbe, amellyel csendes dohányosok fújják a szivarfüstöt. Érdekelte, amit hallott, anélkül hogy elrohant volna az új ismeret nyitotta csapáson. Nem azzal a szenvedélyes figyelemmel figyelt, mint előző évben, amikor még az élet titkát kereste a kinyitott térdízületben, s bizakodott, hogy a hashártya lefutásának az ismerete valami homályos úton-módon az ő szorongásait is megoldhatja. Az ő figyelme az a babráló figyelem volt, amellyel folyóparton válogatjuk ki a különösen lapos vagy cifrán márványozott kavicsokat, vagy mezőn hanyatt fekve számláljuk a fűszálakra enyvezett csigaházakat. Semmi sem lepte meg, de semmire sem unt rá. Mindegy, hogy mi került elé: a Múzeum körút könyvkirakatait éppolyan szívesen bámulgatta, mint Balázsné szabásmintáit. Aprólékos gonddal rajzolgatta ki a szalvarsan vagy az indigó sok-ágú képletét, de a kolloidvegytan lehetőségei sem forralták föl képzeletét. – Lomtárfejem lesz, gondolta, s elmosolyodott rajta, hogy lomtárfeje lesz. Már majdnem úgy viselkedett, mint szorgalmasnak kikiáltott kartársai, s csakugyan sohasem volt ennyire mintatanuló. A medikusok el-elkérték a jegyzeteit és úgy nyúltak az emlékezetébe, mint csoda szatyorba, amelyben az előadás minden adatocskája megtalálható.

Szabad óráiban megint ráfanyalodott a nyelvtanulásra, de nem azokba a nyelvekbe fúrta magát még mélyebbre, amelyeken már olvasott. Zavarta volna a gondolat, hogy haszna lehet belőle, s csak a futó szeszélyeinek engedett. Egy antikvárius, ki tudja miért, a kirakatába biggyesztett egy évtizedek óta nála reménytelenkedő, német nyelvű norvég grammatikát. Zoltánnak eszébe jutott, hogy az ő pulykatojás fogolytársa szerint a norvégben hátul a névelő, s kíváncsi lett rá, igaz-e ez. S ha már megvette a könyvet, ott ragadt mellette, s nem nyugodott, amíg Ibsen Trónkövetelőinek a könyvhöz mellékelt felvonását le nem fordította. Egy könyvkiárusításon néhány orvosi könyvet vásárolt. A boltos tévedésből, vagy hogy szabaduljon tőle, egy cirillbetűs Gorkij kötetet csapott a csomaghoz, s Zoltánt a cirill betűk elcsábították Skule király mellől. Egy jobboldali lap szemelvényeket hozott a Talmudból. Vajon igaz-e, amit A Nép ír, utána kellene járni. De nem jutott tovább a héber betűknél.

Ez nem az a habzsolás volt, amely az elmúlt őszön Diószegi Sámuel füvészkönyvét, Horatius ódáit s Flammarion népszerű csillagászatát egy örvénybe kavarta. Inkább facér szellemi lézengés, amelynek minden ismeret egyformán értékes vagy értéktelen, s a krumpli aznapi ára éppolyan megjegyzésre méltó szám, mint az austerlitzi csata esztendeje.

A gondolatai is ilyen horgonytalanok és lézengők voltak ezekben a napokban. Kinn ült kedves helyén, a Kakukkhegy farkasréti oldalán, beleheveredett a leégett fűbe, s játszatta a képzeletét. Megpróbálta a fonálon mászó hangya helyébe képzelni magát. Ha őhozzá is úgy aránylana a világ, mint ehhez a hangyához. Fölfelé kúszik egy orkáningatta zöld dorongon, amely százszor olyan magas, mint ő. Mellette egy sárga virág, kétszázszor nagyobb nála, ponyvanagyságú szirmok fityegnek az oldalán. Akkora pillangók röpködnek, mint a bazilika, s fönt a borzalmas magasban a felhők helyén egy tölgyfa lombjai sárgállnak. Lassan leereszkedik egy levél, akkora lepedő, mint tíz hektár föld, s betakarja a hangya-Zoltán egész világát. Micsoda gigászi dolog egy hangyának a teremtés.

A fizika könyve fölött egyszerre eszébe jutott, hogy a testeknek az abszolút sebességükön kívül van egy látszat sebességük, amely a tömegüktől függ. Ha a Gellérthegy mozdulna el egy méter sebességgel, alig vennők észre. Ugyanez a sebesség egy ázalék állattól szédítő vágtatás. Tehát a sebesség és tömeg hányadosa, motyogta, íme, az új fizikai egység, erre egy új látszat-fizikát lehetne építeni. De amikor a látszat-fizika eldugult, nem erőltette, hanem figyelmesen hallgatta a Balázsné panaszait, aki a munkaszobában meg se mukkant, de a konyhában el-elcsípte Zoltánt, s míg az ura rizskásáját kotyvasztotta, oda-oda löttyintette a konyha zsámolyán kuksoló Zoltán elé a szívét.

Zoltánt új hangulata a Balázsné szövetségébe sodorta. A sánta szabó mézesheteit élte, abbahagyta a villanykörtés kádat, és kolbásszal követelte a paprikás krumplit. Az ujját se mozdította meg; este úgy állt a munka, mint reggel, s ha az asszony előszedte a varrólányt, hogy te, Bözsi, mért nem raktad be azt a szoknyát, vagy: ez a blúz még mindig repül, a férfi tartotta a hátát. Én küldtem el a könyvtárba; nekem csinált rácpörköltet; vagy gorombábban: mit akarsz, hogy ez is meggebedjen süldő korában. Majd egy hosszú lajstrom, hogy a te anyád még a leheleteddel is varrógépet hajtatott, azért is nem adott hozzám, csak amikor a véred már megromlott. Meg, hogy nem az az asszony, aki térdig járja a lábát, s éjjel is varr, hanem aki ébren tartja az urában az erőt. Utána vádló példák a múltból, hogy a Reisinger csak egy kukac volt Balázshoz képest, s mi lett belőle, persze, az igazi asszonyt kapott. Fölizzott az a férfi, mintha parazsat etetett volna vele a felesége. De most már ő is tudja, mit kell csinálni. Ő bizony nem sorvad el negyvenéves fejjel. Többet ér neki a bőre, mint a tízparancsolat.

Szegény Balázsné, be kellett látnia, hogy az ő hibája, ha az ura meg az unokahúga hozzá sem szagolnak a dologhoz. Hiszen a dolog még hagyján. Elvirrasztott ő a munkapad fölött, míg az ura horkolása elégedetten fűrészelte az éjszakát. Csak ebben a vádviharban tudott volna tájékozódni. Az ura nem titkolódzott, majdnem kimondta, mi történt. Minden durvasága ellenére is volt valami megható a sánta szabó viselkedésében. Belevakult a kamaszos jókedvébe. Elhitte, hogy napról napra ifjodik, teli van erővel, s ha egyszer a tömegek elé áll, azok menten kikiáltják a köztársaságot, s a parlamentet is megostromolják egy szavára. De azért a felesége találgató pillantása bele-bele tört a lelkébe, s új s egyre képtelenebb vádakban gennyedt ki. Zoltánt épp ezeknek a vádaknak az esztelensége és igazságtalansága indította meg. Ezek mutatták meg neki, hogy milyen erős erkölcsi páncélzat robbant szét ebben az emberben.

Balázsné azonban nem értette az urát, vagy nem merte érteni, s félő reménykedéssel faggatta Zoltánt, akiről azt remélte, hogy nincs szíve megmondani neki az igazat. – Odajön hozzám a Szatoriné, a maga volt szobaasszonya, hogy mondana ő valamit az uramról, s azonszóra kezdi is, hogy ő belát a mi udvari szobánkba, s a minap így, meg úgy. Tyű, gondolom én, ez a satrafa mindjárt eláztatja az uramat, s szóhoz sem engedem jutni. Meg is bolondulhat az ember, ha minden ilyen hírharangot meghallgat. Már előttem egy szót se szóljon Szatoriné, nem vagyok én kíváncsi arra. A maga helyében el sem dicsekednék vele, hogy leskelődtem. Azt mondja: elég bolond akkor. Magában már alig pislog a lélek, azok meg eldorbézolják, amit keres. De most már elég, egy szót sem akarok hallani, kiáltom én. Szégyellje magát, vén szipirtyó. Hát nem jól odamondtam neki?

Kihúzta magát, úgy mint amikor a Szatorinét elzavarta, hanem azért a szemei ijedten pislogtak: jaj, hagyj meg a hitemben. Az egész asszonyka olyan furcsa szánalomkeltő volt, amint a tulajdon hitvesi határozottságát megjátszotta, s közben a szíve egy sötét cellában szaladt föl-alá, s mindenütt falat talált. – Csak azt tudnám, tűnődött, mi a súj esett ebbe a vén emberbe? Mi nem jó neki? Hogy én nem etettem parazsat vele? Kell is neked a parázs, vén bolond. Akkor meg az volna a baj.

Zoltán ráhagyta, hogy bizony Szatoriné a mások fészkébe piszkít, s Balázs egy-két évig még emlegeti a parazsat, aztán csend lesz, de a szíve alján megmocordult a bűnvád, s először gondolt az elmúlt hónapokra erkölcsi szégyenkezéssel. Újra és újra fölmerült benne a népligeti jelenet: Bözsike, amint hanyatt hever a fűben, izzik, mint a kiloccsant olvadt vas, aztán hirtelen felül, s átkulcsolja a nyakát. Az a boldog elhatározás, amely aznap az ő karjába vetette volna, másnap a szabó karjába vetette. Egyre utálatosabbnak látta a maga szerepét. Nem ő etette-e a tenyeréből hónapokon át a Bözsikében lakó vadmacskát, aki egy ugrással szétszakította a Balázsné szívét, s ki tudja, magát a lányt is hová ragadja. El-elkapta a Bözsike újfajta arcát, melyről az őrzött titok lelopta az édes bárgyúság fehér sugárzását, új kemény és aljas vonások, visszataszító határozottság jelent meg rajta. Különös öröme telt benne, ha a nagynénjét megalázhatta. A legszelídebben föltett kérésre is megmakacsodott. A vasat nem akarta föltenni, s ha a nénje az előtte fekvő ollót kérte, rászólt a szabóra, adja oda neki. A szabó fölállt, odabicegett hozzá, s morogva hajította a felesége elé az ollót. Bözsike úgy gondolta, hogy ez a hatalom jár neki. Azért jár, mert azt megtette. A nagynénjét, aki előbbre akár pofon is verhette volna, most ő nézte le. Ez a váratlan fordulat a világnézetét is fölfordította: a hatalmi viszonyokról kezdett másképp vélekedni. Oktalan hóbort szállta meg, hogy őneki mindenki engedelmeskedni tartozik. Zoltán egyszer kihallgatta, amint a szabót mindenféle vén csirkefogónak elszidta, nem dühből, csakhogy a hatalmát éreztesse. Zoltánt gúnyosan fitymálgatta, lesöpörte a vaságyon feledt könyveit, s mikor egyszer a próbababáról leakasztotta az összefércelt ruhát, kajánul odaszólt: menjen ki, maga fél a ruhátlan nőktől. S Zoltán eltűrte a szemtelenségét, ahogy a szabó is eltűrte. Úgy érezte, ő felelős a Bözsike arcán kiütköző keménységért s mindazért a rosszaságért, amelyet el fog követni.

Egy este fuldokló hangokat hall a konyhából, kiszalad, hát a Bözsike hajol a szemetes láda fölé, s a nénje fogja a fejét. Hányt. Zoltán és Balázsné tekintete egy pillanatra összetévedt. Olyan volt a Balázsné tekintete, mint csapkodó, törött madárszárny, s Zoltánnak el kellett fordítania a szemét, hogy Balázsné meg ne lássa benne a tulajdon rémületét. Zoltánt ezen az éjszakán égette az ágy, s kínos elevenen tért vissza a halászbástyai és az újpesti éjszaka közt eltelt idő minden kis mozzanata. Mennyi szégyen. Eddig csak a Népszínház utcára nem mert gondolni, s akkor pirult el, ha annak a lebujbeli lánynak a „tyű de szép idő van” kiáltása merült fel benne. Most talán ezt röstellte a legkevésbé. Annak a négy hónapnak minden pillanata legalább ilyen szégyenletes volt. Hogy szavalt a vaságy tetejéről, hány megjegyzést pottyantott el, mellyel azt a látszatot akarta tartani, hogy neki kalandjai is voltak. Visszaemlékezett egy megjegyzésére: a Király-színház egy másodrangú színésznőcskéjéről volt szó, s ő azt mondta: igen, ismerem, s jelentősen elmosolyodott. Most azért a jelentős mosolyáért szívesen pofon verte volna magát. S az egész jelenet minden kínos mozzanatával újra és újra beleégetődött. S százával bukkant hasonló mozzanatokra. Hogy zuhant a Cethalban az asztal alá. Lezuhant, s érezte, hogy nem is kellene lezuhannia. Sőt, talán vissza is lökhette volna Csanádi Gábort úgy, hogy az esett volna az asztal alá. De ő szívesen vállalta a „holt részeg” szentenciát, mert az asztal végén egy indítvány hangzott el, s őt voltaképpen az az indítvány taszította el. Gyula káromkodott, én röhögtem, és hármasával ugrottam a lépcsőt. Ha vele maradok, és meghallgatom, mint azelőtt, kibeszéli magából Jágó-Gyulát, akit annyira csodált. De én nem maradtam vele, hanem elmentem a méltóságosékhoz, hogy a bohócuk legyek, és az édesapja nadrágszíját hozzam a filozófus titkár emlékezetébe. Ezért történt minden.

De hát mi vitt engem ezekre a helyekre? Mért ordítottam az ordítozókkal? – S szakadatlan sorban jártak föl benne a visszás helyzetek, hazug célzások, komisz könnyelműségek. Lám, még Szatoriné nyugodt özvegységét is megkavartam. A vastag bajszú postás elspekulálta a pénzét a börzén. A postás talán rá sem néz Szatorinéra, ha Zoltán meg nem gabalyítja a vénasszonyt, úgyhogy az szivarral kezdi kínálgatni, meglesi a sarkon, s behívja egy korsó sörre. A postásnak talán eszébe sem jut a börze. Hallott ugyan róla a kollégáitól, de nem próbálja meg, ha ott nincs a potyapénz, a Szatoriné pénze. Micsoda beláthatatlan lánca a szerencsétlenségnek s miért? Mert ki akarta próbálni a mániás jókedvét, az új hangulatát, amely meghódítja neki az életet. De hát miféle életet akart ő meghódítani? Hisz ez badarság. Mit hódíthat meg az ember az életből a saját életén túl?

Bele-belebökött magába, mi bántja őt a legjobban ebben a „mániás korszakában”. Volt valami, amit jobban restellt, mint a férficsődöt, a Gyula, a Balázsné vagy akár a Bözsike életét. Sőt talán nem is ezekért restelkedik, ez a restelkedés csak ürügy, amellyel a fölébredt szégyenkezését lakatja jól. – Alacsony megfutás, igen ez a helyes szó, állapította meg egy december délelőtt a klinikakertben. A hó már leesett, a klinika sárga kockás karcsú épületei fehér bóbitát kötöttek, s mint patyolatruhás ápolónők álltak maguk is. A gallyak cseppköveket utánoztak, s a kertbe tévedt nap apró gyémántdarabkákat keresgélt a havon. Zoltán úgy érezte, hogy ez a derült fagy nem áll meg az ő bőre sorompóinál, hanem elárasztja őt, s a gondolatai is ilyen derült és fagyos közegben mozognak. Hűvös agyöröm, így nevezte ő ezt a jól ismert állapotot. Ilyenkor nevén tudta nevezni a dolgokat, s szinte átlátott magán.

– Alacsony megfutás a magunk élete elől, szánalmas odadörgölőzés a mások életéhez! Mintha az ember elhagyná a hites asszonyát, s a kezeit, amelyek még nedvesek az asszonyka könnyeitől, egy cemende előtt kulcsolná össze, a térdein csúszna elé, azokon a térdeken, melyekre a felesége hajtotta bizakodón a fejét. Mindez miért? Hogy a lány a ledér piros papucsával mellbe rúgja, könnyedén, de épp eléggé, hogy fölhemperedjék. Igen, úgy volt. Az élet, nagy É-vel írt Élet mellbe rúgott. Egy bolond piros papuccsal rúgott mellbe, de megérdemeltem, mert elhagytam az én életemet. Ugyanaz, amit Balázs tesz ma. Ugyanaz a lejtő, a komikus és az aljas felé. Az emberek gratuláltak, hogy megjött az eszem, de világos, hogy minden pillanatom aljas és nevetséges volt. Mintha csak be akarta volna bizonyítani valaki – villant át rajta –, hogy ki kell tartanom az én életem mellett. Aljassá és nevetségessé kellett lennem, hogy meglássam életem korlátait. S egész váratlanul újra belécsapott a felkiáltás, amely az újpesti hídon szakadt ki belőle. De nem merte folytatni a megkezdett gondolatsort, a hitetlenség különös szemérme visszatartotta tőle.

A belgyógyászat emeleti ablakában egy fehér főkötő jelent meg, szétnézett a kerten, aztán betette az ablakot. Valahol egy gyár delet dudált. Zoltán úgy érezte, hogy az élet határtalan, az ember ráér bevárni, mi történik vele. Minden sietség káros, és minden erőltetés haszontalan. Ez fatalista gondolat volt, de az ő inait mégis megfeszítette, s a mellében mintha új, különös szabadságérzés dagadt volna fel.

Ez, persze, egyike volt a szerencsés pillanatoknak, s ez a magyarázat egyike a félnapos igazságoknak. Más fél napok más igazságokat hoztak. Olykor jogosnak találta az ő négyhónapos mániáját. Aljasan viselkedtem, igaz, de csak ez az aljasság vezethetett vissza az élethez. Most persze megindult az eltokolódás. A lélek sáncokat emel a beteg góc körül. Nem győzhette le szorongását, hát igazolni próbálja. Most ugye tartogat az Isten valamire? gúnyolta magát. Külön szeméremövet vasal rád, hogy magának tartson. Az hiányzik, hogy a pusztába vonulj, s ártatlanságot prédikálj a telivér nőknek és vidám férfiaknak. Elvégre is tengetni kell magunkat, ha nem volt erőnk a hídkorlát másik oldalához. Jó az Isten, barátom, malasztból farag mankót s csonkaságból gyújt glóriát.

S míg így fröcskölte magára a gúnyt, ravasz kétségbeeséssel lesett a lelkébe, hogy csakugyan így érzi-e. De a lélek talányosan hallgatott. Nem adott igazat a Mefisztó-szózatnak, de nem is hördült ellene. S ő még hevesebb gúnnyal zúdította le lelke új reménységeit. Attól félt, hogy új, fonák lelkiéletbe szövi el magát: nagyon is könnyen talál meggyógyulni. Isten-tapasz a sebre, s nem érzed a szagát: így gúnyolta az ő „önhegesztő” eljárását. Úgy érezte, hogy csak a hitvány emberek gyógyulnak meg hamar. Inkább ne gyógyuljak meg, legyen örök eleven a seb, gondolta, s egyre vadabb rohamra nógatta az öngúny szellemét. De ebben is volt valami védekezés, mintha azzal akarta volna lejáratni Mefisztót, hogy egyre abszurdabb állításokra ingerelte.

Az ellentétes érzéseknek ebből a hullámveréséből azonban épült valami állandó is. Ahogy az elmúlt esztendőkre gondolt, különös ellentétre lett figyelmes. A fiesolei dombokon mindenkit megölelt volna; azon az éjszakán, amikor János bátyját elkergették, az embergonoszságot foglalta volna ércbe. Költeményeiben a csonkaság dicséretét énekelte, s mániás korában ebből a csonkaságból akart kigyógyulni. Ezek azonban csak a felület ellentmondó rángásai voltak, a fontos a mélyben történt. Ez a fontos talán nem fért volna meg egy-egy olcsó jelige alatt, de nem is volt olyan szeszélyes s egyre új végletbe csapó. Visszagondolt a vitákra, melyeket Vereséknél, a Cethalban vagy a Balázsék vaságyán vívott. Ő, aki ezekben a hónapokban mindenáron élni akart, mért állt e vitákban egy életellenes, de legalábbis életfölötti elv pártján? Diákkora óta nem volt a kezében a biblia, Istenben nem hitt, s mégis újra és újra meg kellett védenie a kereszténységet. Miért? Visszabogozta a szálakat szocializmusellenes élcelődéseitől a filozófus titkárral s még előbbre a Behrrel folytatott vitákon át azokig a beszélgetésekig, melyekben Horváth Lacival csaptak össze, Az elsodort falu, vagy Finta Dénessel szegény Fröhlich fölött. Ezek a beszélgetések nagyon sokszor ellentétben álltak az uralkodó pózzal; önkéntelenebbek voltak, mint a pózok, s mégis és talán épp ezért következetesebbek, ugyanaz a hajlandóság fejlett bennük tovább. S megjelent előtte Szirmai, a győri Radó, a Horváth-kert hármasa, Princip-vitái Behrrel a temető halmain. Mindig ugyanaz, mindig ugyanaz, ujjongott a felismerés. Mégis van valami állandó bennem. A cselekedeteim, de még a képtelenségeim is ugyanazok. Mért nem tudtam a tiszti iskolában vezényelni, miért nem mondtam meg, mit kerestem az Oroszék tüzénél, s mért nem fogadtam el a Horváth Ilonka vajas kenyerét? Ugyanaz, mindig ugyanaz. Ez vagyok én: ezek az apró tettek és képtelenségek, ezek a vita önfeledtségében kiserkent érvek. De akkor mik voltak a pózaim? Mért kellettek ezek az egyoldalú fogadalmak s tervszerűen keresztülerőltetett életstílusok?

Hogy pattant ki az ő utolsó mániás korszaka? Az „egész ember”-érv nagyon erős volt, nem tudta közömbösíteni, csak túlvitatkozni. S ez az érv egy kedvező pillanatban, mint diktatúrához nyúló kisebbség magához rántotta az élete kormányzatát. Igen, ezek az életpózok normann betörések az ő lelke területére. Nem védhette meg magát idegen lebilincselő élettendenciáktól: sem a Finta Dénes virágos jókedvétől, sem Dante költőkonokságától, sem Az elsodort falu egész emberétől. Nem volt hitem ahhoz, ami bennem épül, el-elkaptak idegen sodrok. Az ifjúság volt ez; a csihatag-kor, amely nem ér rá bevárni a maga életét, s más életek után kapaszkodik. De közben az ő élete is nőtt, s egy új törvény készült benne. Különös férfiörömmel duzzasztotta Zoltánt ez a felfedezés. A józsefvárosi lebuj megmutatta az át nem hágható korlátokat. Most azt látta, hogy ezeken a korlátokon belül sem puszta a föld, sőt egy új flóra készíti virágünnepét. Eztán egy törvénye lesz: a maga virágai fölé hajolni, s hagyni a palánkfeszegetést. Ugrani már soha, jutott eszébe egy Ady vers címe, s elmosolyodott. Lám ez is póz, az ember elkerülhetetlen pózokba hull, ha magáról gondolkozik. Egy mentség van, nem gondolkozni magunkról. De ha nem akarunk gondolkozni, az megint póz. Szerencse, hogy az életünk erősebb a pózainknál!…

Február elején tudta meg, hogy a bölcsészeti félévét, tekintettel a hadi esztendejére, beszámították, s tavasszal szigorlatozhat. Alig három hónapja maradt a készülődésre. De azért nem hasalt neki a könyveinek, mint a kollégái, akik a gallyrepesztő márciusban híg tankönyvekkel és tömény jegyzetekkel kullogtak föl-alá a Dunapart vagy a Múzeum-kert mozgalmasságában, s varázsigeszerű mnemotechnikai szavakat mormoltak, amelyek egy-egy ideg vagy ér ágainak a kezdőbetűiből szövődtek össze.

Őszi szellemi lézengése alatt ő is meg tudta volna jegyezni ezeket a badar varázsigéket, akár a villanyosok kocsiszámát vagy a logaritmuskönyv oszlopait. De amióta visszatért belé az „én” gyötrő képzete, s mindaz, ami ezzel a képzettel összefüggött, hirtelen eltompult az adatok és „árva tények” iránt, ahogy ő nevezte őket, s csak azt tudta megjegyezni, ami valahogy ebbe a központi szövevénybe gabalyodott, s árva tényből érzelmi ténnyé vált.

Erőszakolta a szorgalmat. Odakötötte az eszét egy-egy anatómiai fejezet jászola elé, de nem ment. Azon kapta magát, hogy a tulajdon gondolatait olvassa az összefutott betűk helyén. Szerencséjére talált egy tárgykört, amely valahogy belécsimpaszkodott azokba a gyötrő központi képzetekbe, az élettannak ez a fejezete aztán megint más fejezetekbe ágazódott át, s így lassan olyan „szervült tudás” gyűlt föl benne, amely, ha mennyiségben nem is, de mozgékonyságban fölért a kollégái lomha, bezabált tudásával.

Ezekben az években csapott át az orvostudományon a hormon-hit. Ez most éppolyan egyedül üdvözítő hit volt, mint hajdan a baktérium-hit, vagy a szérum-hit. Az orvosok rájöttek, hogy egyes mirigyek kiirtása után az ember megbutul vagy eleveneszű lesz, nem nő tovább, vagy éppen rohamosan nő, elveszti a férfiasságát, vagy éppen túl férfiassá lesz. Ezekből a jelekből azt következtették, hogy intelligencia és testalkat, szerelmi és képzeletbeli fogékonyság a mirigyeknek és a mirigyek váladékainak, a hormonoknak a következménye. Az élettan tanára, akit ez a kérdés különösen érdekelt, a költői és a zenei tehetségeket is ilyen hormonokkal magyarázta, s bebizonyította, hogy a nagy lírikusoknak fölösen működött a pajzsmirigyük.

Horváth Laci, aki ennek a hormon-hitnek a fanatikusa volt, meghozatott egy olasz szakmunkát, amely az embereket aszerint csoportosította, hogy melyik hormonjuk milyen mértékben árasztja el a szervezetet. Volt mellékvese-erős, pajzsmirigy-gyenge, agyalapi és ivari ember. Még azt is leírta ez a szakmunka, melyik típus mire képes és mire képtelen, s hogy lehet a hormonokból az emberekre s az emberekből a hormonokra következtetni. Zoltán ezt a hormon-hitet nem merte olyan hamar és olyan könnyen elutasítani, mint szerette volna. Az első gondolata ez volt: Ha nem esik eső, nem nő saláta, ha sok esik, megrohad és megkeseredik: tehát a saláta az eső következménye. A hormonok feltételei bizonyos életműködéseknek. De éppígy feltétele a hétszázhatvan milliméteres légnyomás, a fény, a vérkeringés szabályossága s ezer más tényező. De mihelyt ezt elgondolta, már meg is gyanúsította magát. Hátha azért gyűlöli ezeket a hormonokat, mert nála is a hormonokkal van baj. Attól fél, hogy egyszerű, vegyi fogyatékosság az, amit ő Isten ráakasztott szeméremövének szeretett volna hinni. Épp ezért gondosan elolvasott minden közleményt, amely e hormonok hatására vonatkozott. Kiderült, hogy ő hormon-gazdag ember. Mindazok a hormonok, amelyek életképessé tehetnek valakit, megvannak benne, s ő mégis életképtelen. Különben is, ki lát itt világosan? Az aszkétának azért apadnak el a hormonjai, mert aszkéta lesz, vagy azért lesz aszkéta, mert elapadtak a hormonjai? Zoltán hajlandó volt az aszkézis mellett és a hormonok ellen foglalni állást.

Nem tudott hinni a szervezet lélekfölötti uralmában, amelyet a hormon-hit jelentett. Mi volt az ő szervezete? A lelke elé tartott anyagi tükör. Soványodott, ha szenvedett, s kipirult, ha lelkesedett. Abban a józsefvárosi lebujban is a lelke mondott vétót. Semmiféle hormon-hit sem győzhette meg róla, hogy szorongásai a húsából és a mirigyeiből s nem a múltjából és a gondolataiból táplálkoznak. Pokolba a hormonokkal, adta ki a jelszót, s egy nagy mű jelent meg benne, amely ezzel a hormon-hittel egy másik szellemi hitet állít szembe, végig az orvostudomány egész frontján. Akkor még nem tudta, hogy ez a hit nem az ő találmánya, s hogy ez a két tendencia örök, mint a tudomány és az emberiség.

De ha nem volt is eredeti ez a „pokolba a hormonokkal” teória, Zoltán személyes ügyévé tette a hormonok-fenntartotta működéseket s a szerveket, melyek ezeknek a működéseknek a gépkerekei voltak. A kollégái szemében anatómiai nevek halmaza volt az ember, Zoltán szemében működések szövevénye, s ezekben a működésekben is azok a gyeplők a legfontosabbak, melyekkel a szellem a vérkeringést, lélegzést, sőt a szerelmet is fékentartja.

Május utolsó napjaiban kezdődtek a szigorlatok. Zoltán neve is ott fityegett a dékánátus fekete tábláján, neve mögött a négy szigorlati dátum, köztük alig egy-két nap lélegzetvételre való idő. Zoltán elméletben nem félt. Vakszerencse az egész, az ember úgy üljön le, mint egy párti ferblihez. De ez a ferblipárti csak elméletben volt meg, a valóságban Zoltán is szűkölt, mint a többiek, ha ezt a szűkölést értelmetlennek tartotta is. Az utóbbi időben amúgy is különös dolgokat észlelt magán. Ha maga volt, sikerült közömbösítenie azt a szégyenkezést, melyet a józsefvárosi lebuj vert fel benne, de minél alaposabban letorkolta ezt a szégyenkezést önmagában, annál hevesebben tért vissza az emberek közt. Mintha üvegből lenne, s az emberek úgy nézelődhetnének belé, ahogy a halakat figyeljük az akvárium falán át. A legártatlanabb megjegyzés is célzás volt. Ha valaki odavetette, hogy sápadt vagy; ez a sápadtság mást jelentett. Laci hátba verte: de búval bélelt vagy, mért nem jársz lányok közé, s ez a „lányok közé” is szántszándékos tőrdöfés volt; hisz nincs értelme, hogy lányok közé járjon. A legköznapibb beszélgetés is elpirította vagy fölingerelte. Ilyenkor berekedt, s nem tudott megszólalni. Előfordult, hogy meg kellett állnia a lábtörlőn, s csak minden ereje megfeszítésével mert becsöngetni. Másszor úgy érezte, hogy követik, s bár tudta, hogy nem igaz, nem mert hátra fordulni, amíg le nem tért egy mellékutcába. A jónásokat kerülte, hisz ezek tudják, mért bukott ő az asztal alá, s az előadások előtt is megvárta, amíg Veres Magda helyet foglal, csak akkor húzódott a terem másik szegletébe. Amikor magára maradt, persze, kihúzta a mellét. Azután megfogadta, hogy még holnap elmond mindent. Horváth Lacinak fog gyónni, ő veti meg érte bizonyára a legjobban. Találkoztak, ő hallgatott. Olyan volt ez, mintha pókhálóba gabalyodott volna, s azt a pókhálót mindenhová magával vonszolná, s mindent csak a zavarának ezen a pókhálóján át láthatna.

A szigorlatokban is nem annyira az anyag, mint inkább a tanárai nyugtalanították, különösen az élettan tanára, akinek a kisujjában volt a hormon-teória. Ezek a tanárok az ő hormon-ókulájukon át szimatolnak belé, s egy szemrebbenéssel vagy kicsinylő célzással bizonyára elárulják, hogy mit tartanak róla. Az apja is írt, hogy szerezz becsületet a Boda névnek. S bár az apjára rég nem adott, az ő büszke reménykedése is egy hátába állított géppuska volt.

Szerencséjére az utolsó napokban olyasmi történt, ami elfeledtette vele a szigorlatokat, úgyhogy szinte észrevétlen sétált át rajtuk. A sánta szabó legénykora nem soká tartott, sőt csakhamar a bigámia szomorú kora váltotta föl. Azután, hogy Bözsike a szemetesláda fölé hajolt, s Zoltán és Balázsné szeme ijedten rebbent össze, Bözsike egy ideig megint jól érezte magát, sőt hetykébb volt, mint valaha. Karácsony előtt azonban a szemetesláda megint fontos bútordarab lett, egyszer-kétszer, háromszor, s most már Balázsné sem mert Zoltánra nézni. Egyik este Bözsike nem is mehetett haza, a füle zúgott, szédült, kéket, ibolyát látott, majd visítozni kezdett, hogy Istenem, nem látok, a szabónak nyilvánosan is azt mondta: vén gazember. Balázsné ezen az estén egy darab papírt kotort elő a szemétből, olyan papírt, amilyenbe a patikusok csomagolják a porokat. A papír hajlatában bennragadt egy vékony rétegecske fehér por. – Mi volt ebben? hívta félre Zoltánt a viaszszínű szabóné. Zoltán megnyalta a papírt, keserű, mint az epe. Vállat vont. – Nem kinin, bökte ki akaratlanul.

Bözsike másnap meggyógyult a fülzúgásból, de nem gyógyult meg abból a másik betegségből, amely szétnyomta az orrát, megkelesztette az arcát, felduzzasztotta a bokáit. Most már mind sűrűbb lett közte és a szabóné közt a csetepaté. Már nem is célozgatott. Csak az nem értette el, aki bedugta a fülét. Április elején aztán kiállt a munkából.

A szabó, aki nem volt buta ember, azzal a férfibárgyúsággal viselte a bigámiát, amilyennel a bigámiát viselni szokás. Vízibetegsége van, magyarázta, attól dagadt a bokája. S mert megszokta, hogy a feleségével dörmögni kell, dörmögött, amikor tehette. Balázsné nem szólt, de varrodába menet és varrodából jövet megtudott egyet-mást, és nagy nekikészülődés után odadobbant az ura elé. – Te, mit lifancol Pesten ez a Bözsi, ha egyszer beteg? A férfi föl se nézett a varrásból, csak annyit bökött oda. – Összeveszett az apjával, vagy mi. Ami igaz is volt, mert az apja kihajította.

Az asszony még további mondatokra volt fölkészülve, de amint ott látta a sötétkék kelme fölött az ura nagy kerek fejét, ezt a legismertebb fekete férfiarcot, s a félig béna kezét, mellyel az anyagot fogta, nem volt szíve szólni. Gyávaság volt? Vagy látta, hogy az ura is szenved? Vagy még mindig reménykedett, hogy az egész Bözsike dolga káprázat, s az ura még ma is a hajdani, az, aki a vándorlásból hazajövet a kapuba kiszólította?

Balázs tudta, hogy ezeknek a szelíd „összeveszett vagy mi”-féle kerteléseknek úgy sincs értelmük. Ahogy a fűmag kihajt, eljön az a perc is, melyben a feleségével erről a dologról beszélnie kell. De azért csodálatos szívóssággal az utolsó pillanatig hazudott és tovább durrogott, sőt olykor szinte túltajtékoztatta az indulatait az esztelen vádjaival. Meggyanúsította a feleségét, hogy még ma is az anyjának küldi a pénzt, hogy lehetett volna gyereke, csak nem akart; ezért meg azért.

Zoltán csodálkozott magán, hogy mennyi gyöngédséggel hallgatja ennek a vadembernek a kifakadásait, aki minden délután átsántikált Óbudára, arra a hónapos szobára, melyet Bözsikének bérelt, meghallgatta a másik asszonya fenyegetéseit, s hazajött ehhez a rebbent szemű régi asszonyához, leszidta, s egy bádogdobozba rejtette a pénzt, melyet most már az utolsó fillérig a szabásznő keresett. Zoltán nem tudta a káromkodásain át nézni ezt az embert, s nem merte megítélni sem. Akármit csinált, a „sok” tette őt szerencsétlenné.

Épp a Zoltán első szigorlata előtti nap robbant föl a bomba. Zoltán, amíg a szeme győzte, kint tanult a Népligetben, s szürkülettel vetődött haza. A varrodaajtó nyitva, a szobában senki. Ki akart gyújtani, de különös neszt hall. Mint amikor egy ollót lassan összecsuknak, aztán megint kinyitják, aztán megint összecsukják. Meg is találta az ollót az asztalnál, a munkapad fölött a levegőben. Az udvarról beeső fény rájavillant, ott állt az olló s nyílt-csukódott, mint amikor szabnak vele. Hozzá kellett szoknia a szoba szétfolyó foltjaihoz, hogy az ollót tartó kart s a karra esett fejet is kibonthassa a sötétségből. Balázsné ült ott, a feje szinte leesett a törzsére, a szeme a félcipője megcsillanó lakkorrára tapadt, s előtte az olló, amint a levegőt szabja, a kötelesség hite-vesztett masinája.

Zoltán meg se mert moccanni. Mindent megértett. Elnyűtt ember fájdalma, gondolta, s nem volt hozzá szava. Ő maga se tudta, meddig állt ott. Arra ébredt, hogy az olló csörömpölve zuhant a padra, az asszony felugrott, Zoltánra meredt, s mint akit meztelenül értek, egy burkolózó mozdulattal kapta össze magán a ruhát, s átszaladt a szalonba. Azután visszajött és varrt. Egy szó sem esett köztük, de emberien egymás mellett voltak.

Zoltánt másnap szinte félálomból verte föl a tanár kérdése, s zavar nélkül felelgetett neki, mintha apró, lényegtelen körülményekről faggatta volna. Balázsné kimaradt a varrodából, de feltűnően nyugodt volt… Este varrt s varrás közben elmesélte, mi történt. Az ura az utolsó percekben nem dörmögött és nem vádaskodott. Szelídebben szólt hozzá, mint amikor megkérte. – Bocsáss meg, mondta, nem tudok veled élni. El kell mennem tőled, úgyis csak nyűg vagyok a nyakadon. – Engem úgy meglepett, hogy ilyen szépen szólt hozzám, magyarázta az asszony, nem is tudtam mit mondani. Talán nem is értettem, mit beszél össze, csak a hangját hallottam; az olyan volt, mint régen, s rája hagytam. Amikor elment, még meg is csókoltuk egymást. S hiszi vagy sem, most is csak az van bennem, hogy szépen ment el. Még az az érzés tart bennem most is, amit akkor éreztem, amikor a kezem megfogta, és megcsókolt. Pedig tudom, hogy azért a lányért hagyott itt. Higgye el, még el sem jajdítottam magam, hiszen látta, hogy ültem itt akkor.

S a kékesfehér ajkán egy mosoly lebbent meg. Szelíd mosoly, de volt valami eszelős benne, amit Zoltán nem tudott elfelejteni. Ha lehetett, nem mozdult mellőle. Azzal az ürüggyel, hogy tanul, otthon kuksolt, pedig nem is volt a következő szigorlati tárgyhoz könyve, a Segítő Egyletben kellett volna tanulnia. De félt itt hagyni őt. Balázsné azonban egyre jobban megnyugodott. Járják bolondjukat, megleszünk mi ketten, mondogatta. Egyen, szívem, ha már ezt a vén büdöst nem etethetem. Elmagyarázta, mért maradt ki a varrodából. – Megélek én a házi kuncsaftjaimból, higgye el, rám fér egy kis nyugvás.

Zoltán kezdett hinni neki, s megnyugodva ment el a második szigorlatára. A szigorlat késő délutánig tartott. Balázsnét a szalondíványon találta, állig betakarva, a kezei a kendő alatt. Amikor Zoltán belépett, a kezeit még jobban belegyömöszölte a kendőbe, néhány szót hebegett a vizsga felől, aztán hirtelen kitakarta magát, s odadobta Zoltán elé az ökölbe fogott és kifordított kezeit, s kislány panasszal sipogva mutatta: – Nézze, lelkem, én meg mit csináltam magammal. Mind a két csuklóján párhuzamos metszések, épp az ellenkező oldalon, mint ahol a verőér van, s a kendőben az ura itt maradt beretvája. A metszések alig szaladtak egy-két milliméter mélyre; s rég rájuk alvadt a vér. Zoltán a díványhoz ugrott, az asszony is a sebeire meredt, egyszerre elvesztette az önuralmát. A vér rémítette meg, vagy a maga tette: rángatózni kezdett, apró sikolyok szaggatták a mellét, hosszan, panaszosan elvonította magát, aztán lassan, szótagolva a legvadabb gyalázkodás fakadt fel az ajkán. Ez az asszony, aki esztendőkön át volt a türelem, iszonyú, természetellenes kéjjel káromkodott.

Zoltán minden testi ereje megfeszítésével bírta csak lefogni, a sebeit kimosni, bekötözni. Ágyba rakta, s ő maga is a varrodában maradt. Nem húzta át az ágyát a szalonba, mint szokta, hanem ott feküdt mellette, nyitott szemmel, s várta, hogy az asszony szipogása megszűnjék.

Éjjel halk mormogásra ébredt. Fölült az ágyán, és fülelt. A szomszéd ágyon elállt a szipogás, sőt a lélegzés sem hallatszott, de a szalonajtó félig nyitva, s a résen át fény és monoton szavak szűrődnek be. Az ajtóhoz sompolygott. Balázsné ott ült a szalonasztalnál, háttal neki, s félhangon olvasott: „Mikor pedig jutottak volna Kapernaumba, menének Péterhez, akik a két drakhmát szedik vala…”

Ahhoz, hogy egy párttitkár felesége volt, feltűnő rosszul olvasott. Szótagolta a szavakat, mint az áhítatoskodó parasztasszonyok. Az idegen neveket figyelme minden megfeszítésével betűzte ki, a drakhmát úgy, hogy dra-k-hma. Szinte komikus volt, hogy ennyi szenvedés és a beretva-jelenet után azt a há betűt semmi áron sem akarta elmulasztani. Eleinte magában betűzgethetett, s csak a megszokás lovallta bele a félhangos olvasásba.

Az evangélium! – nyilallt át Zoltánon a meglepetés, s ez a meglepetés kellemes volt. Ő maga diákkora óta nem forgatta a bibliát, akkor is csak azért, hogy szegény Izsák tisztelendő urat megszuttyongassa a szemelvényeivel. Most mégis megörült. Nem esett ámulatba, nem kérdezte, hogy került ez a biblia a párttitkár felesége kezébe, s hol bujdosott idáig, hanem részt követelt az olvasásból. Ahelyett, hogy visszasomfordált volna az ágyába, odaállt Balázsné mögé.

„Annak száját felnyitván, talála abban egy ská-tert” olvasta az asszony, de itt meg is állt, hátracsavarta az ijedt arcát, s eltakarta az evangéliumot a kezeivel. – Miért nem olvassa tovább? kérdezte Zoltán, s átkarolta az asszony széke támláját.

Balázsné csodálkozva nézett Zoltán arcába, melyen valami ünnepélyes fény sugárzott föl. Ennek a fénynek engedett-e vagy a háta mögött álló férfitest árnyékának, vagy egyszerűen gyenge volt, s nem tudott nem engedelmeskedni? Tovább olvasott.

Máté 18. része következett. Kisgyermeket visznek Jézushoz, s ő a gyermeket állítja például tanítványai elé. Balázsnét nyilván zavarta, hogy rosszul olvasott; erőlködött, hogy ki ne nevesse őt az úriember. Arcára kiült a verejték, s a juhokról szóló példázatban egyszerre csak elfulladt a hangja, s a gyerekes lámpaláz megállította a lélegzetét.

– Majd én, mondta Zoltán, széket húzott oda, s ő maga olvasta tovább. – „Akkor hozzá menvén Péter, mondá: Uram megbocsássak-é az én atyámfiának, valamennyiszer ellenem vétkezik. Megbocsássak-é hétszer?”

Jézus felelete és a következő példázat a szolgáról, akinek a gazda tízezer talentumot engedett el, s ő szolgatársán a százat is megkövetelte, nagyon is a Balázsné mostani helyzetéhez szólt. Zoltán kétszer is föllesett rá a könyvből, hogy megindul-e szája körül az az iskoláslányos, tisztességtudó, de lelketlen vonás. De Balázsné nyilván nem értette, amit olvastak neki, elveszett figyelemmel ült ott, csak a hallása édelgett a férfihang nyugodt hullámverésében: parasztlányok ülnek így a templomban. Talán meg is ihletődött rajt, hogy a doktorka olvas neki, de talán csak megszeppent. Tétova szavak kalimpáltak a fejében: talentum, Galilea, Jordán s előbbről az a skáter, amelynél Zoltán megakasztotta. Mi az a skáter?

Hirtelen azonban megrázta valami. Egyszer a villanykapcsolóba dugta a két ujja hegyét, akkor érzett ilyent. „Annak okáért elhagyta az ember atyját és anyját és ragaszkodék az ő feleségéhez és ketten lesznek egy testté” – olvasta Zoltán. Balázsné csak erről a villanyütésről lett figyelmes az igére. S csak az ütés után kezdett a szavakon gondolkozni. Az esküvőjükön ezt a teksztust választotta a pap. Az anyja megkötötte magát, hogy a templomban is össze kell esküdniök. A vőlegénye elmagyarázta akkor, hogy ez csak babona, ő nem ad rá, s maga Balázsné sem sokat hederített azon az átreszketett napon a pap igéjére. Most mégis ráismert, s látta magát a nagykőrösi templom bársonyterítős úrasztala előtt. Nyolc éve várt az urára, s akkor odaállhatott kissé öregecskén és didergősen, de mirtusszal és fátyollal, halvány arcán két rózsácskával az ő fekete ruhás gyönyörű embere mellé.

„Azért többé immár nem kettő, hanem egy test. Amit azért Isten egybeszerkesztett, azt ember el ne válassza”, olvasta Zoltán. Ez az „egybeszerkesztett” és ez az „el ne válassza” megoldotta Balázsné szeme felhőit. Egész nyomorúsága a szívére tódult, s hosszan felsírt. Zoltánban ez a sírás valami magasztos kéjt vert fel. A következő versnél fölemelte a hangját, túlkiáltotta az igét az asszony jajdulásain. Egy gyermekkori kép villant belé. A nagybátyját búcsúztatják, a pap sorra veszi a rokonokat, és érces hangja túlzeng a jajongó gyászolókon. S ez a régi, akkor borzalmasan emelkedett hangulat, a korai gyermekbenyomások fenségével telítette ezt a mostanit.

De ugyanakkor egyszerre egész kívülről, kilométeres távolságból látta magát az asztalnál, az evangélium fölött, s egy hideg, gúnyos gondolat merült föl benne: „s a gyertya fényénél az utcalány és a gyilkos diák együtt olvassák az evangéliumot”. Ez a gondolat egy Dosztojevszkijről szóló tanulmányból ragadt benne. Ő maga sohasem olvasta a Bűn és bűnhődést, de a tanulmányíró ezt a híres jelenetet illesztette tanulmánya zárókövéül, s amikor Zoltán a tanulmányt olvasta, ez a befejezés meghatotta. Őfölöttük villanykörte s nem gyertya égett, Balázsné asszony korában is kislány maradt, ő maga sem kólintott főbe semmiféle öregasszonyt, mégis úgy érezte, hogy ők most azt a tanulmánybeli jelenetet majmolják. Elébb is csak azért esett oly mohón az evangéliumnak, mert az a tanulmánybeli kép meghatotta. Ez a gondolat tűrhetetlen volt. Átugrott egy lapot, s alábbhagyott, szinte pudvás hangon olvasta Krisztus bevonulását Jeruzsálembe.

Balázsné egyre csendesebben szipogott, egyszerre ráejtette a karjára fejét és elaludt. A szemei közt ott maradt két szigorú, hosszú ránc, de amint lejjebb, lejjebb süppedt az álomba, az a két ránc kisimult. Egy öreg kislány pihent a sovány karokon.

Zoltán és Balázsné nem beszéltek többé erről az éjszakáról. Mindenikük röstellte. Zoltán röstellte, hogy engedett a póz csábításának, Balázsné is megérezte, hogy a fiúnak az a biblia-olvasás pillanatnyi gyengesége volt, s restellt előhozakodni vele. Zoltán várta, hogy majd megint olvas, de az asszony nem olvasott többet. El-eltöprengett Balázsné és a biblia viszonyán. Titkos bibliaolvasó volt? Félt az ura csúfolódásától, de magával hozta gyermekkora primitív áhítatát, s lopva el-elbetűzgetett a szent könyvben, ahogy talán az anyjától vagy a nagyanyjától látta? Sok jel vallott arra, hogy egyáltalán nem ismeri a szentírást. Hisz akkor nem a templomadóról szóló résznél kezdi, hanem mindjárt annál a fejezetnél, amely őhozzája szól. S milyen közömbösen ült Zoltán felolvasása alatt. Nem tudta, hogy az a rész fog jönni, amely minden bánatát felkavarja.

Egyik este rövidzárlat támadt, Balázsné nem volt otthon, s Zoltán a sötétben tapogatott gyufa után. A Balázsné éjjeli szekrényén egy gyertya állt, talán a fiókban lesz a gyufa. Csakugyan ott volt. Amint kigyújt, ott látja a kihúzott fiókban a Balázsné bibliáját, mellette egy mirtuszág s egy zománcfödeles zsoltár. A biblia első oldalán öreg mesteremberes betűkkel „Margitkának konfirmáció emlékére a kedves szülei”. A könyvben sehol egy ujjnyom, sehol egy betépett lap, sehol egy szamárfül. Talán most került elő a beretvás nappalt követő éjszakán a régi, csacska holmik közül. Miután megpróbálkozott elébb a nemtörődömséggel, aztán a beretvával, aztán a mirtusszal, eszébe jutott egy öregasszony, akinek valamikor a térde előtt guggolt s a biblia ódon hullámai. Lassan kibetűzött héber szavak, talán épp valamelyik pátriárka származástáblája suhant át az emlékezetén: számára értelmetlen igék, amelyek mégis vasárnapi tisztálkodó hangulatot gerjesztettek a nehéz paraszt bútorok közt. S most meg akarta próbálni ezt is. Talán ebben van a mentség. Ebben az áhítatos, kissé orrhangú olvasásban. Ezért tagolta olyan figyelmesen a dra-k-hmát s a ská-tért, s ezért nem ült semmi az arcán, amikor Zoltán a megbocsátásról olvasott.

Zoltán leszigorlatozott. Háromból kitűnőt kapott, de a bonctanból csak a három kitűnője húzta át, majdnem rajta vesztett az arcideg elágazásán. Válaszúton állt. Az apja haza hívta. Már másfél éve nem látták, „olyan magányosak vagyunk” írta, „mint a rossz lelkiismeret”. De volt egy kecsegtetőbb ajánlata. Bálint, akihez a bátyja halála után is el-ellátogatott, felajánlotta, hogy költözzék ki a kórházba. Mindig lakott bent egy-két szegényebb medikus, a kórtörténetírásnál, injekciónál segítettek a túlterhelt orvosoknak, s ezért megvolt az ellátásuk, s láttak is valamit. Zoltán kettő közül a harmadikat választotta, s Balázsné mellett maradt.

Közeledett az idő, melyről tudta, hogy Balázsné nagy próbája lesz. Június végén Balázs találkozót kért a feleségétől. Az asszony erről a találkozóról nem várt vidáman tért haza. – El akar válni, újságolta, de én megmondtam neki, hogy amit az Isten összeszerkesztett, azt én nem választhatom szét. Elpirult, mert eszébe jutott, hogy Zoltán ismeri az ő talpraesett válaszának a titkát. – Az ura mit szólt hozzá? – Elébb kért, hogy szánjam meg a születendő gyerekét, aztán hogy nem hajoltam, rám förmedt: bigott vagy, mindig is az voltál!

Szegény Balázsné, bizony keveset koptatta imádságon a nyelvét. Náluk az volt az államvallás, amit Balázs hitt; de azért most örült, hogy ő „mindig is bigott” volt. Most már ez a „bigott” az ő mentsvára azoknak a gyermeke ellen. Megmakacsodott ebben a bigottban, s olyan szokásokat és mondásokat öltött fel, amelyek ennek a bigottságnak még vastagabb mázát vonhatták reá. – Mi lenne, ha én is engednék neki? magyarázta Zoltánnak. Én a felesége vagyok, ha ő elhagyott is. Mihelyt elválok tőle, megszabadult a lelkiismeretétől, s többé nincs neki se jó, se rossz. – Máskor elgondolkozva: – Én azt a gyereket szívesen fölnevelem. Mit tehet róla szegény poronty, hogy ilyen anyja van.

Zoltán sokat beszélt neki, s azon volt, hogy az ura szenvedéseit megértesse vele. Beszélt neki a vándor szabólegényről, aki kősziklából harapja ki az ismeretet, melyet az úrigyerek péppé rágva kap az iskolában. Bizonyságot tett férje rendkívüli műveltsége mellett; magyarázta, hogy gondolkozott Balázs az életről, s mennyit szenvedett, amíg ide jutott. Lelkesen beszélt, s közben egy hallatlanul jóleső „evangéliumi” érzésár öntötte el. Örült neki, hogy van egy szétzilált lélek, amelyet ő szed rendbe. Ez a jó cselekedet öröme, gondolta, de csakhamar elszégyellte magát ezért az örömért, amely túl gyönyörteli volt ahhoz, hogy az igazi jó cselekedet öröme legyen. Így voltam valamikor az apámmal, később Zádorral, ezzel az „evangéliumi árral” jöttem haza az olasz fogságból is. S mi történt? Két nap alatt meggyűlöltem a szüleimet, akiket egy életen át akartam istápolni. Igen, igen ez az érzésár nem evangéliumi, hanem álevangéliumi. Miféle jó cselekedet az, amely ekkora gyönyört okoz? S eltökélte, hogy kétféle jó cselekedet van: egyik, amikor örülünk, hogy lám jót cselekszünk, a másik, amikor cselekszünk, s a cselekedet jó, mert mi is jók vagyunk. A szenvedélyes jó cselekedetben önmagunk hiúságát elégítjük ki, ez egyfajta paráznaság. A természetes jó cselekedet elkerülhetetlen és gyönyörtelen.

S mihelyt így látta a tulajdon „álevangéliumi érzés”-eit, a lelkesedés megcsappant, a szeme fölnyílt. Gyanakvóbban nézte Balázsnét, de több igazi szeretettel. Az „én végre is a felesége vagyok” s „fölnevelem a porontyot”-féle kifejezésekben meglátta az angyalszelídség alatt a kérlelhetetlen asszonygyűlöletet. De így csak emberibb lett Balázsné és csak szánalomra méltóbb.

Július elején megszületett a gyerek. Balázsné úszott a „bigottságban”. Az arca egy láthatatlan hold sugárzását hordta, olyan sima és szelíd volt. Most már Bözsit is sajnálta. – Nagy sor az, ilyen fiatal s már bukott lány. Higgye el, doktorkám, úgy sajnálom, mintha a gyermekem volna. Délelőtt piskótát sütött, s ebédnél egyszer csak kirukkolt az új elhatározásával. – Kimegyek a kórházba, viszek egy kis piskótát neki. Megnyugtatom felőle, hogy legalább én nem haragszom rá. Úgysem nézi meg egy rokona sem, legalább legyen meg az a vigasza.

Zoltánnak minden kétkedő erejét össze kellett szednie, hogy ki ne buggyanjanak a könnyei. Balázsné tarka szalvétába csomagolta a lekváros piskótatekercset, betette a szatyorszerű retiküljébe, s elbúcsúzott Zoltántól. – Nem volna jobb itthon maradni? kérdezte Zoltán. – Nem, nem, legyen meg az a vigasza. Hisz az unokahúgom; aztán meg nálam is járt pórul, mondta mosolyogva Balázsné, s mentében egy megszokott mozdulattal leakasztotta a fogasról az esernyőjét. – Minek az esernyő? kérdezte Zoltán, s kimutatott az udvar foltnyi egére, melyről szinte lepattogzott a kék zománc, olyan hevesen forralta a nap. – Jó lesz a nap ellen, motyogta Balázsné, s látszott rajta, hogy oda se vigyáz, sem az esernyőre, sem arra, amit Zoltánnak mond, csak az elhatározását szorongatja, mint nehéz, de gyönyörű zászlót.

Későn és összeziláltan tért haza. A szeme különösen csillogott, szégyenlősen is, haragosan is. – Képzelje el, lelkem, mit tettem, rogyott a szenesládára. Megvertem egy gyerekágyas asszonyt. Ezzel az esernyővel vertem meg, s borzadva emelte föl az esernyőjét, amely olyan volt, mint azelőtt. – Az uram az oka. Nem számítottam rá, hogy az is ott lesz. Minden jól ment volna, kibontottam a szalvétát, letettem a piskótát, még meg is cirógattam a haját, s a gyereknek is megcsiklandoztam a tokácskáját. De egyszer csak, uramfia, előkerül az a vén büdös. Háttal álltam neki, s csak akkor ismert meg, amikor mellém jött. Fehér lett az, doktorkám, mint a fal. Majdnem elejtette a barackbefőttet, mert azt hozott neki. Látom én, hogy mind a ketten meg vannak neszülve. A lány is csak akkor ijedt meg; fölül az ágyán, vörös és csak néz. Valami retteneteset láthatott meg rajtam. Én meg csak arra gondolok, megöregedtem, s nem hozott nekem barackbefőttet. Meg akarom nyugtatni őket, hogy ne féljenek. Látod, milyen jó neked, mondom a lánynak, most már piskótád is van meg befőtted is. De az Isten tudja, hogy fakadt a számon a szó, a lány csak kapja maga elé a kezét. Én látom, hogy kapja, abból értem meg, hogy ütni fogok. Nem is kell az esernyőmért nyúlnom, akkorra ott lóg a levegőben. A jó Isten tudja, mit tettem és mit kiáltoztam. Az uram állt, mint a cövek, akkor kapott el, amikor a gyereknek estem. Ápolónők jöttek és kivezettek. Még hallottam, hogy egy kövér gyerekágyas asszony azt mondja: jól tette, elszerette az urát.

Az elbeszélés újra fölzaklatta. Amikor besomfordált a konyhaajtón, szűkölt, mintha megbánta volna a tettét. De az elmondott jelenet fölidézte az indulatot, kétségbeesetten ordítozott, hogy ő addig fogja verni azt a cemendét, amíg az urát el nem engedi. Zoltán nézte ezt a tajtékzó asszonyt, és eszébe jutott a piskótája. Szelíd szavakkal csiggatta, reménnyel pátyolgatta. Visszakapja az urát, hogyne kapná. Meddig tart ez? Egy-két hónapig, addig se. Addig beszélt neki, míg az asszony mellében pihegő gyengeséggé nem vált a fúvó indulat. – De minek is vittem esernyőt magammal? ütötte fel Balázsné hirtelen, önmagán elámulva a fejét. Hiszen sütött a nap.

Bözsike kisfia nem érte meg a hetedik hajnalt, ott aludt el a kórházi bölcsőágyban, mintha érezte volna, hogy ezen az ágyon túl nincs mit keresnie. Balázsnéban ez a halálhír föllobbantotta a reményt. – Meghallgatott engem az Isten, mondta, s nem törődött vele, hogy mit mondott. Komolyan kezdte hinni, hogy Bözsi és az ő párbajában az Isten az ő pártjára állt, s ennek a támogatásnak a tudatában egyre vakmerőbben ócsárolta a lányt. – Nyifka kis vakarcs gyerek volt, magyarázta Zoltánnak. Olyan, mint egy kis majom. Most már nem ült az arcán az a „bigott” szelíd mosoly. Miért is? Hiszen a gyerek, aki őt erre a lemondó szelíd mosolyra kényszerítette, nincs már. Elvette tőle az Isten.

S mintha az Isten is a Balázsné programjához igazodott volna. Egy hónap sem telt belé, és Bözsi otthagyta Balázst. Amikor a gyermekágyból fölkelt, szebb volt, mint valaha. Megnyúlt, a szeme hidegebb és gonoszabb lett, de mintha az a fényesség, amit eddig a szeme helyén viselt, szétjárt volna a testében: kitüzelt a bőre alól, mint szőlőhéj alól a must. Balázst csak azért vette el a feleségétől, mert meg akarta mutatni, hogy el tudja venni, s különben is járt neki, azért. Amikor a gyerek meghalt, nem tudott mit kezdeni többé ezzel az emberrel. Feleségül nem vehette őt, keresni nem tudott, szeretőnek sánta volt. Bözsinek egy aksziómája maradt a múltból: „ezután okosabb leszek”! Azt a pénzt, amit Balázs a gyerekre tett félre a felesége keresetéből, beleölte egy váltás ruhába. S ezt az egy váltás eleganciát s a tüzes bőrét elvitte sétáltatni. Szerencséje volt, mert már a harmadik kávéházban hozzászegődött valaki; egy hosszú fejű, hegyes állú ember, aki vasárnap kipuffogott vele a Bükkbe a motorbiciklijén. Sikerült kirándulás volt; a biciklista megtartotta Bözsit.

Balázsné nem irigyelte hajdani varrólányától a motorbiciklit s a kellemes kirándulást, sőt már-már hálás volt neki, hogy ezt a csapást az urára mérte. Most már visszajön – repeste a szíve, s noha fogadkozott, hogy így meg úgy, neki nem kell többet, újra állást vállalt, s egy öltözet világos ruhát varrt magának. Az idő telt, Balázs azonban nem jelentkezett. – Szégyelli magát, magyarázta kelletlen zavart mosollyal, s annyiszor, hogy végre Zoltán is elértette. Zoltán előtt szégyelli magát. Ő eléje odaborulna, de pironkodik gyalázata egyetlen férfitanúja előtt: ez a bizakodó gyanú vert fészket szegény Balázsnéban, de nem tudta, hogy értesse meg Zoltánnal, hogy mehet. Zoltánt régebben talán bosszantotta volna ez a hálátlanság, most inkább meghatotta. Ő sajnálja, ő nem maradhat tovább, nagyszerű ajánlatot kapott, a tanulmány az első, bocsásson meg Balázsné, ő kiköltözik a Farkasrétre. Balázsné marasztalta, sírt, hálálkodott, de azért örült, hogy elment. Zoltán pedig örült, hogy egy szemer bosszúság sincs benne. Igen, ez az ügy sok időmbe került, magyarázta magának, de kaptam valamit érte, helyes álláspontot az emberekkel szemben.

A cethalbeli éjszakát követő nap óta, amikor Bálint az ő szájszegletbe ragasztott mosolyával azt mondta neki: „s ön akkor is és ma is visszautasított”, alig hat-hétszer találkoztak. Néhányszor Gyula örvén, később egy szülés után megzavarodott nő miatt, akit Hodosról ajánlottak a Zoltán figyelmébe, végül bizonyos tanulságos mikroszkópiai készítmények miatt. Tudta, hogy Bálint szereti őt. Sőt, az volt a benyomása, hogy vár valamit tőle. Egy-egy pillanatig elgondolkozva nézte, s ilyenkor azt vallotta a szeme: no, most mindjárt mondasz valamit, amit csak te mondhatsz nekem. Zoltán örült is ennek a tiszteletnek, de feszélyezte is. Bálint öt-hatesztendős orvos volt, túl a harmincon, olvasott ember, az egész modern francia irodalom ott szorongott a tömött könyvszekrényében. Hízelgett Zoltánnak, hogy ez az ember nemcsak egyenrangúként bánt vele, de még mintha ő szorult volna rá. De hát mit várt tőle, s miben szorult rá? Zoltán nemcsak attól félt, hogy nem felel meg ennek a várakozásnak, hanem mástól is. Mintha ez a várakozás az ő együgyűségének, annak a szent bávaságnak szólna, melyet már a régiek is isteninek tekintettek. Zoltán megalázónak találta ezt a Parsifál-szerepet. De ha megalázónak találta is, szívesen inaskodott volna Bálint mellett.

Mégis, amikor Bálint arra célzott, hogy az elmekórtanban talán vihetné valamire, határozott nemet mondott. Amióta Gyula szkopolaminos álmáról meggyőződött, nem lépett be abba a közös terembe, de valahányszor az elmekórtan szót hallotta, mintha egy ajtó csapódna ki, s az a madárház-ricsaj s az a ragadozó szag ütné szembe. A piskóta és az esernyő párbaja azonban váratlant csavart a tébolyda-iszonyán. Roppant vágy fogta el, hogy a piskóta és az esernyő viszonyát végképp megértse, nemcsak a Balázsné lelkében, de mindenkiében. Minél hamarabb és minél több embert akart megismerni, minél többet és minél szerencsétlenebbet. A farkasréti tarka házra új fény esett. Csodálatos hely, ahol lelkek kibomlott szőttese árulja el a lélek szövésmódját. – Elhoztam ide a részvétemet és a kíváncsiságomat, ezekkel a szavakkal állított be Bálinthoz egy szeptember délelőtt. Bálint rámosolygott, s megszorította a kezét. – Senki sem kerülheti el a sorsát, mondta vidáman.

Zoltán azonban csalódott, ha azt hitte, hogy az ő helyes álláspontja egykettőre gyümölcsözni fog. Ha nem is vallotta be, ott settenkedett benne egy képtelen remény, hogy az ő kígyóbűvölő szempontja lecsillapítja a háborgókat s szólásra bírja a némákat; szóval, hogy kórházba lépése pillanatától fogva bűvös rendező folyamat indul meg a tarka házban, ahogy a mágnesrúd érintésére az acélban is hosszirányban rendeződnek az összekavart molekulák. A molekulák azonban meg sem moccantak arra a hírre, hogy Zoltán új szempontja bevonult közéjük. A rácsos ablakok alatti fák sárga köpenyegük után a foszlott ingüket is letolták, s a rács mögül még ugyanazok a vigyorgó és kétségbeesett arcok meredtek el a fák aszott, vénasszonyos pőresége fölött, mint amikor Zoltán beköltözött a maga másodemeleti ágy-szekrényes odújába.

Hiába volt a kíváncsiság és a részvét, nemhogy feloldódott volna az emberekkel szemben, sőt még jobban összezavarodott előttük. A helyes álláspont nem talált rá a helyes viselkedésre. Balázsnéval szemben könnyű volt a helyzete. Balázsné fölfelé nézett rá, bízott benne. Ebben a tarka házban azonban ő is csak egy fehér köpönyeges volt. Az orvosok szemében jelentéktelen fehér köpönyeges, aki örüljön, ha medikus létére doktor úrnak szólítják. Az ápolónők szemében a legkisebb fehér köpönyeges, akit perfid szavakkal is megböködhetnek, hisz annyi helye sincs itt, mint nekik, de azért vigyázzunk, mert mégis beárulhat. A betegek szemében pedig a rettenetes fehér köpönyeges, rettenetes, akár a főorvos, aki szövetkezett a rokonokkal, és idecsukta őket a fehér rácsok mögé, ebbe a piszkos gyülevészbe. Hiába akart Zoltán szelíd és türelmes lenni irántuk, ezek fütyültek a szelídségére, a szempontjára és a bonyolult érzésére. S talán ez a „fütyülök rád”-légkör az, melyben az ember leghamarabb esik kétségbe a helyes szempontja és az egyensúlyozott érzései fölött.

A kórház főorvosa komoly, figyelmes szemű öregúr volt, valaki a tanár és a diplomata közt – szívósan hallgatag és ravaszul beszéltető. Nem hitt a tudományban, melynek magántanára volt, s nem hitt a kórházban, amelyet vezetett. Talán épp ez volt az érdeme. Azért állították ide, hogy őrizze azokat, akiket a családjuk nem bírt tovább őrzeni. A részvétre nem maradt ereje, de nem is zavarta a betegeit fölösleges piszkálgatással. A gyárak új és új gyógyszer-különlegességeket küldtek neki, s pénzért írt cikkeket, melyek ezeknek a készítményeknek a csoda hatását harangozták be. Ő ezeket a készítményeket sosem próbáltatta ki. Ha valamelyik orvosának kedve szottyant rá, hektoliter-szám fecskendezhette a betegek bőre alá, farába vagy gerinccsatornájába. Az ifjúságnak ki kell forrnia magát, és a betegeken úgysem lehet segíteni. A lánya a Sorbonne-ra járt, s ő vigyázott rá, hogy a magángyakorlata bőségesen fedezze a kék farkincájú Sorbonne-sipka alatt feszengő igényeket, de azontúl nem stréberkedett, s szívesen és finoman csúsztatta át orvosai kezére a megunt betegeit. Hetente egyszer végigsétált a kórtermeken, minden betegre rávesztegetett egy-egy percet, elpottyantott néhány gépies csillapító szót, aztán visszahúzódott az irodájába, s aláírta az aláírandókat. A kétes kórisméjű új beteget ő maga hallgatta ki. Megkérdezte hány éves, van-e családja, hogy érzi magát s úgy futtában azt is: tudja-e, miért hozták ide? Erre a beteg vagy hallgatott, vagy élcelődött, vagy vádaskodott. A felelet természete szerint még egy, esetleg két kérdést tett fel, egészen naiv kérdéseket, mint hogy a felesége, ugye, nem szerette magát, vagy éppen azt, hogy a családja, ugye, bálványozta magát. Az után az egy-két kérdés után a diagnózis nem volt többé kétes, s az alorvos és a segédorvosok is belenyugodtak. Nemcsak alantasi alázatból nyugodtak bele, de mert maguk is úgy gondolták, hogy az öreg a fején találta a szöget. Még Bálint is tisztelettel nyilatkozott ezekről a kérdésekről, pedig ő tízszer annyi könyvet olvasott el, mint a főorvos, s húsz évvel lábolt előbbre a tudományba. Az öreg csodálatos szimattal választja ki a tíz kérdése közül a helyzethez illőt, magyarázta Zoltánnak. Már a kérdése is diagnózis és voltaképp csak a mi számunkra demonstrálja a válaszokkal az esetet.

Zoltánnal ez a főorvos egyetlenegyszer barátságosan kezet fogott, tudomásul vette, hogy ő is itt van, mint az íróasztalon a telefon, az ablak alatt a juhar s a kapuban a portás. Ő maga csak az alorvossal állt szóba, nem Bálinttal, hanem a mindenkori alorvossal. A többi kartárs még kevésbé volt szívélyes. Bálinton kívül két segédorvos bojtárkodott a tarka házban. Megjelenésre és jellemre alig lehetett két különböző embert elgondolni, mégis volt köztük némi hasonlóság, talán az, hogy mint a ketten a főorvoshoz iparkodtak hasonlítani. Mindeniküknek, de még Bálintnak az arcán is volt valami a tehetetlenségnek abból a diszkréciójából, melyet Zoltán a főorvosi arc visszfényének érzett. Később rájött, hogy ez a főorvosi visszfény nem a főorvos egyéniségének a visszfénye, hanem magának az elmekórtannak a géniusza. A főorvost ez a geniusz hosszú évtizedek alatt annyira átjárta, megszállta, hogy mihelyt a kórházba lépett, nem is ember volt már, inkább ennek a géniusznak a góleme. Akármit tartott a két segédorvos a főnökéről, ha jó elmeorvosok akartak lenni, magukra kellett erőltetniök ezt a gólemet, s így a főorvos akaratlanul is az ideáljuk lett.

Persze, ők még messze voltak a tökéletességtől. Hrabán segédorvosnak még az orvostudományba vetett hitét kellett kiforrnia, hogy jó elmególem legyen, Sironkai segédorvosnak pedig bizonyos szélhámos-nyugtalanságot. Hrabán segédorvos egy diósgyőri munkásnak volt a fia, s áhítatosan hitt azokban a készítményekben, amelyeket a gyárak beküldtek. Hinnie kellett bennük, mert ő a diósgyőri munkásházból szakadatlan nélkülözés és magolás árán tört be ebbe a komoly palotába, ahol őt az apjánál tekintélyesebb altisztek is doktor úrnak szólították. De hitt benne azért is, mert korlátolt és kötelességtudó ember volt, akinek szüksége van a hitre, hogy komoly dolgot csinál. Mongol szemű emberke volt, száraz bőre a csontjaira száradt, rideg fontossággal kongatta a lépteit a kőkockás folyosókon, a betegekkel sosem elegyedett szóba, de alkoholba mártott vattával mosta le az injekciók helyét, s vigyázott rá, hogy a tűk be ne rozsdásodjanak. Ő volt az, aki Balázst a villanykörtés kádba ültette.

Sironkai segédorvos viszont egyáltalában nem hitt a tudományban, sőt talán a kelletén túl nem hitt benne, annál jobban hitt a tulajdon hivatottságában, s türelmetlenkedett, hogy már harminc éves, s még mindig nincs neve. Hórihorgas, sovány, szőke fiatalember volt, aki, ha kint járt a világban, hamar megzavarodott, de ha visszatért a falak közé, nem győzött csodálkozni, hogy ilyen embernek, mint ő, megint nem sikerült bámulatba ejtenie az embereket. Hol ebbe, hol abba kapott bele. Mindig talált egy hálásabb témát, mint az, amellyel éppen foglalkozott. Ő ezt eszmebőségnek nevezte, s egyelőre szabadjára hagyta a bőségét, abban a meggyőződésben, hogy ha egyszer igazán ráfekszik a munkára, s kissé letér a szolid alapról, rögtön nagy tudós lesz. S csakugyan azok közé tartozott, akik elhandabandázzák az ifjúságukat, de negyvenéves korukban váratlanul túlkiáltják magukat és a kortársaikat, gyorsan kifőzött elméletekkel harsognak az ambíciójuk köré feltűnést, s attól fogva éppoly féktelenül önérzetesek, mint amilyen zavarodottak voltak fiatal korukban.

Bálintot, aki az alorvosságban elébehágott, gyűlölte, s Hrabánt is beszervezte a gyűlöletébe. Hrabán a Sironkai-elméletek és a könyvből tanult elméletek közt semmiféle minőségi különbséget sem látott, s épp azért azon volt, hogy e születő elméletekkel jóban legyen. Ők ketten Zoltánt „a Bálint kreációjának” nevezték, s ha tehették, nem vették igénybe, sőt akárhányszor elmentek mellette, csodálkoztak, hogy ez is itt van. S ha elkerülhetetlen volt, olyan fölös udvariasan kérték meg egy-egy kórtörténet átküldésére, mintha az utcán szólítottak volna meg valakit, hogy ugyan kérem, szaladjon be abba a tarka házba, s hozza le Girsikné kórtörténetét az emeletről.

Zoltán nem akarta a rosszindulatú fagyosságukat észrevenni, megszólította őket, s az egyszavas válaszaik alapján tovább faggatózott. De mihelyt magára maradt, reszketett a felháborodástól és az erkölcsi kimerüléstől, s csakhamar fölvetette a kérdést, érdemes-e a helyes emberi álláspontot rájuk is kiterjeszteni, ha ez az önsanyargatás benne annyi rosszérzést ébreszt? Mit volt mit tennie, vissza kellett húzódnia Bálint emeletére. A könnyű nőbetegek osztálya lett az ő fellegvára. Sajnos, az álláspontjával itt sem tudott mit kezdeni. Bálint sokat beszélgetett vele, de sohasem a betegekről. Szabadjára hagyta, tegyen, amit akar, de nem tanította, még a vizitekre sem vitte magával. Az új betegeket egy külön kis szobában hallgatta ki, s ha Zoltán e kihallgatások alatt lépett be, abbahagyta a vallatást, kopogtatott, hallgatózott, s máskorra halasztotta a lelkivizsgálatot. Úgy szégyellte magát orvosi munkája közben, ahogy mások ölelkezés közben szégyenkeznek. Zoltán nem értette ezt a szemérmességét. A módszerét rejtegeti? Vagy azt a titkot, amit a betegeiből kiszed?

Bizonyos, hogy Bálint többet tudott a betegeiről, mint a kartársai. Olyan kérdésekkel bökte meg őket néha Zoltán jelenlétében is, melyeket Zoltán nem értett, de a beteg annál jobban érthetett. Egyik jelentősen elvigyorodott, a másik megrántotta a vállát, s még makacsabb lett homlokán a hosszanti redő. A többi orvos annak az egyhangú zsandárgyűlöletnek, könnyű bizalmaskodásnak s oktalan bizalomnak a légkörében járt, melyet az elmebetegek éreznek az orvosaik iránt. Bálint körül sokkal hevesebbek és személyesebbek voltak az indulatok. Ez nemcsak a rájuk vigyázó fehér köpenyegnek szólt, hanem a köztük álló beszédtárgynak, a kisszobából hozott emlékeiknek. Akárhogy volt is, Bálint hozzáfért ahhoz, ami itt hozzáférhető volt, s Zoltán épp ennek a hozzáférkőzésnek a módját szerette volna eltanulni. De az alorvos elhárította őt. – Nincs módszer. Ereszkedjék szóba a betegekkel, s majd kialakul a módszere. Ezt nem lehet tanítani, ahogy a barátkozást vagy a sajnálkozás módszerét sem lehet. Kolléga úr azzal állított be: elhoztam a kíváncsiságomat és a részvétemet. Ennyi elég is. Legföljebb az elfogódottságát kell leküzdenie. Könyvek és felfogások, persze, vannak. De ez csak akkor ér valamit, ha már megtanult beszélni velük, köztük él, egy lesz köztük.

Zoltán azonban feltűnő nehezen tanult meg beszélni velük. A nők osztálya még visszataszítóbb volt, mint a férfiaké. Az a madárház-ricsaj még veszettebb, a bomlottság még rendezetlenebb. Azonfelül egy különös idegen hangulat, amit a férfiak közt nem érzett. Itt a női lét leplezte le vágyait és szorongásait, s mintha a téboly megnövelte volna férfi-nő ellentétét, vagy csak a tébolyon át derült volna ki ennek az ellentétnek a takart feneketlensége. A férfiak esztelenségei mögött önmaga felbomlott lelkét sejtette meg. De a nőkben másféle logikum bomlott föl, mint az övé, s ez a távolság a kétféle észjárás közt eleinte nagyobbnak tűnt fel, mint a józan ész s a téboly távolsága. Itt minden lélek úgy torzult el, ahogy Veres Magda vagy Bözsike vagy a lebújbeli lány abban a pillanatban. Legalábbis minden mozdulat, meg a kéztördelés is arra az idegen igényre árulkodott, amelyre az a kacaj. Az asszonyi szerelem rothadozott itt, mint nyármelegben a garmadába rakott gyümölcs, és ez a rothadásszag majdnem érzékelhető volt.

Zoltánt ez a körülötte rothadó nőiség zavarta. Hiába mondta magának, miért zavarodsz meg, hiszen bolondok. Épp ez volt a legmeghökkentőbb: nem tudott különbséget tenni bolondok és nem bolondok közt. Ezek neki mind emberek voltak. Ha a hajdani színésznő a tenyerét fordította felé, és az ujjait meresztve visítozta: irtózom tőled, vagy a lassú testű imbecilis lány csípte el a köpenyét, hogy otromba szavakkal hebegje el neki együgyű csábítását: éppúgy megzavarodott, mintha az utcán történik vele ugyanez. A „bolondok” szó nem vonhatta el őt az embernek szóló emberérzés elől. Szégyellte volna, ha úgy áll elébük, mint bolondok elé. Ugyanaz az érzés volt ez, amely a koldusok előtt is megzavarta. Önkéntelen szégyenkezés, hogy az úr-koldus játékba belement.

Nem nekem való, hiába, nem nekem való, tört ki néhány hónap múlva. Ugyanaz a káosz, ami az első nap. Ha legalább a diagnózisokat érteném. De én csak Girsik nénit, Keller Ilonkát, Nagy Jolánt s a személyükhöz tartozó millió jelet látom. Mihelyt csoportosítok, minden összefut. Miféle boszorkányság ez, amit még Hrabán segédorvos mongolszeme is meglát, csak én nem. Lenn, a súlyos betegek közt, még csak eltájékozódom. Itt a paralízis. Van bénulás, reflexhiány. Ezt felismerem: de a többit, ahol az agy ép, csak az elme beteg, itt nem látom a kórformák válaszfalát. Mi a közös bennük azon kívül, hogy a rokonaik többé nem bírnak velük? Szemfényvesztés ez? Hallgatólagos csalás, amelyben minden orvos benne van? Vagy én vagyok vak?

Beletemetkezett a könyvekbe, megtanult száz tünetet, amelyik az egyik betegségnél van meg s százat, amelyik a másiknál. S odaállt a beteg elé, s talált rajta tíz tünetet ebből a csoportból, tizet a másikból s nyolcvanat, amelyik sem ebbe, sem abba a csoportba nem tartozott, s ez a nyolcvan volt a legfontosabb.

Ha kiment a városba, leste az embereket, s ezeken is talált tüneteket. A katalógusszag időnként az egyetemre is becsalta. A kollégái és a tanárok is telis-tele tünetekkel. Végre is ezek a tünetek nem olyanok, mint a kiütés, hogy a beteg emberen vannak, s az ép emberen nincsenek. Átnőnek a kerítésléc alatt, mint szeszélyes indák, melyek az épből szívják a nedvet, s a betegben hajtják bizarr virágaikat. Hátha az ő zavarának van igaza, s nem szabad úgy állni elébük, mint bolondok elé. Hátha épp azért nem gyógyul meg itt senki, mert orvosok és bolondok vannak, s nem emberek és emberek.

Az első beteg, akivel ezt az ember és ember közti hangot eltalálta, egy különszobás úrinő volt. Ez az úrinő azzal gyanúsította az urát, hogy meg akarta mérgezni őt és a kéthetes gyermekét, csakhogy vígan élhesse világát a nagyobbik fia német kisasszonyával. A háziorvost azzal gyanúsította, hogy összejátszott az urával, a kórház főorvosát, hogy pénzért itt tartja őt, a rendőrfőkapitányt, hogy nincs bátorsága a nagybefolyású cinkosok közül kiszabadítani. A diagnózis paranoia volt. A beteg már két éve sínylődött a kórházban, s többször kísérelt meg öngyilkosságot.

Zoltán mindig önkéntelen tisztelettel lépett be ennek az asszonynak a szobájába, aki Jászai Mari pózában állt az ablaknál, majdnem férfihangon beszélt, s a világmegvetés pátosza zúgott a szavaiban. Alig volt túl a harmincon, s a haja már őszes-tarka s a jobb szája szeglete beszéd közben le-lerándult. Zoltán sohasem látott keserűbbet, mint ez a féloldalas szájrándítás. Tudta, hogy nem szabadulhat innét; az ápolók és az orvosok nem lopják ki a könyörgő leveleit, s a kormányzó nem mozdítja el miatta a főorvost. Királynői méltósággal hordta az igazságtalanságot, s ha fehér köpeny tűnt fel a „cellájá”-ban: az ablak alatti juharokat nézte s a mennybolt kék végtelenségét. De szenvedélye át-áttört az erőszakolt nyugalmon. – Doktor úr, még mindig nem adta ki a parancsot? kérdezte Bálintot, s jelentősen nézett a szemébe, mint aki megérti őt. Injekcióadásnál borzalmas mosollyal –: Mi ez? Cián? Tudta, hogy nem cián, s talán azt is, hogy ciáninjekciók nincsenek, de éreztetnie kellett, hogy beléjük lát.

Zoltán a különszobák előtti folyosón épp egy bőbeszédű aggkori elmezavart anyóka panaszait győzte türelemmel, amikor észrevette, hogy a paranoiás figyeli őt. – Ilyen fiatal, s már beállt a bandába? zendült fel hirtelen Gombosné hangja, mely olyan volt, mint a megölt és visszajáró királyok szellemhangja. – Mennyit kap? – Én nem vagyok orvos, csak orvostanhallgató, s nem kapok fizetést, csak ellátást, válaszolta Zoltán minden színlelés nélkül, tisztességtudóan. – Úgy? És ezekhez jön tanulni? Sokat koplalt gyerekkorában, most ide jön, mert pénzt akar keresni. S elég erőt érez ahhoz, hogy a magzatok szájából kitépje az anyamellet, s a törvény elől elrejtse a méregkeverőt? – Még nem tudom, hogy itt maradok-e, asszonyom. Nem szeretnék ártani, s félek, hogy itt akaratlanul is ártani fogok. – Akaratlanul? Azt hiszi, ezek akaratlanul ártanak? Üt az óra, amikor én fogok beszélni, s akkor az egész világ látni fogja, mit csináltak ezek akaratlanul. Eh, különben ön is tudja, tette hozzá azzal a kicsinylő mosollyal, melyet a nagy magányosok tartogatnak az apró gazembereknek.

– Nem, én nem ismerem az ön történetét, mondta Zoltán, s egy hang felrikkantott benne: most megszólaltatom. De ugyanakkor el is röstellte magát: szabad-e hazudnom neki? Hiszen akkor nemcsak bolondnak, de bolonddá is tartom őt. – Én csak azt tudom, ami a kórtörténetben áll, de úgy hiszem, onnan épp a lényeges hiányzik. – A lényeges? hahotázott fel Gombosné, s ez a hahota egy sebzett farkas ordítása volt. Azt elhiszem, hogy a lényeges hiányzik. Minden benne van, csak a méreg hiányzik. Méreg az anyamell helyett. Mit szól ehhez kis doktorinas? Van kedve tovább inaskodni?

– Megmérgezték a gyermekét? kérdezte Zoltán egy szemrebbenés nélkül. Elébe akarta rakni: azt állítja, hogy megmérgezték. De az az „azt állítja” becsapta volna a válasz előtt az ajtót. Elárulta volna, hogy akármit mond, ő úgysem hisz neki. S nemcsak hogy nem tette elébe, de ő maga is elfogulatlan iparkodott lenni. – Hogy megmérgezték-e? sóhajtotta keserűn eltűnődve, de a sóhaja is harsogott. Miért vették le a mellemről? Nem igaz, hogy nem volt tejem… Nem igaz, hogy nem volt tejem. De persze az én mellembe nem lehetett mérget önteni… S minden ellágyulás nélkül, szinte vadul: – A gyerek sírt, és napról napra aszott. Megaszott, mint a szilva. S én nem mertem meglátni, ami a szemem előtt volt. De hát miért sír ez a gyerek? Kikelek az ágyból, kilopózom a konyhába, s ott látom őket. Őt és a fiam kisasszonyát. A kisasszony a tejesüveget tartja, s az uram maga, ő maga, önti belé a mérget. Előbb a folyadékot, aztán a port. Pár pillanatig hallgatott, majd megráncigálta egyik fürtjét: – Látja ezt? Itt van a hiba, nevetett keserűn a gyanakvó emberek szörnyű hangsúlyozásával.

Zoltán elértette. Az ősz hajára s a férje ledérségére célzott. – A mesterségesen táplált csecsemő tejét teával és cukorral hígítják, jegyezte meg óvatosan, de egyszerűen. Befelé azonban reszketett, valami olyat várt, hogy ez az asszony tüstént belátja annak a pillanatnak a tévedését, most itt a szeme láttára szalad vissza az esztendőkön át fölhúzott rugó. – Nem lehet, hogy az a folyadék tea volt s az a por cukor?

Az asszony egy percig megütődve meredt rá, nyilván nem a tévedés lehetőségén, hanem Zoltán gonoszságán ütődött meg. Fölhorkant. – Tea és cukor? Úgy látom, doktor úr is a „tea- és cukorszövetség”-be tartozik? Ilyen fiatal és ilyen elvetemült? Ki beszélte rá, hogy ezt mondja nekem? Ugye, ő? Ki más, mint ő? Egy pillanatra elhallgatott, aztán mint aki gyereket oktat ki csínje jelentőségéról. – Tudja mit követtek el ellenem? Behoztak ide egy kisfiút az én meggyilkolt gyermekem helyett: itt a gyermeked!… De hát miért félnek tőlem? Nem elég, hogy rács mögött tartanak? Az én szívemben is meg akarják ölni az igazságot? Hohó, előbb engem s csak velem az igazságot, hóhér urak.

A kitörés megszakadt, Gombosnét a látogatóba hívták. Jó félóra telt el, Zoltán épp a folyosón állt, egy új beteg beutaló lapját adta át Bálintnak. Piperkőc, lóbálódzó járású fiatalember ment el mellettük. Hangos, mézédeset köszönt Bálintnak. – Alázatos szolgája, kedves alorvos úr, alázatos szolgája. Így s a második alázatos szolgája még édesebb volt, mint az első. – Ki ez? kérdezte Zoltán különös szimattal. – A paranoiás ura, Gombos. Nagyvállalkozó, utcát burkol. Szabad idejében nőcsábász.

Csakugyan, csontos arcán az élet piros máza csillogott s a piros máz körül a borotvált szakáll sötétkékje, az az édes színelegy, mellyel a borbélyok, a kölnivíz és az ifjúság összjátéka bűvöli el az asszonyokat. Kék szemeiben bizalmas mosoly, ez a mosoly szinte beléd karol, kedves barátomnak nevez, s fölajánlja: ugyan osztozz meg velem mindazon, amitől én így tudok mosolyogni. Nem is kellett beszélnie, ez a mosoly előtte járt, édes cinkosságba keveredett az asszonyok vágyaival, a száj már minden rizikó nélkül fecseghetett. Legalább öt-hat évvel volt fiatalabb, mint Gombosné, s éppúgy lehetett volna kereskedősegéd, mint uralkodó herceg. Kilépett a látogatóból, s már el is felejtette a felesége keserű szavait.

– A paranoia néha okosabb, mint az orvosok, jegyezte meg Zoltán, s a bohó ifjú víg kongású léptein áthallotta a koraősz asszony patetikus keserűségét. – Az a méreg, amelyről Gombosné beszél, benne van ennek az embernek a jellemében. A tejben talán nem volt benn, de a jellemében benne van. Aki így köszön, így is öl. S elbeszélte az előbbi jelenetet. – Maga, persze, azt hitte, mosolyodott el Bálint, hogy felvilágosítása a mesterséges táplálásról egyszeriben visszacsavarja a paranoia srófját. Az ember eleinte optimista.

Zoltán elvörösödött, Bálint átlátott rajta. – S miért ne lehetne annak a pillanatnak a tévedését kikorrigálni? Nem természetes az a tévedés? Láttuk ezt a férfit, s most gondolja el: az asszony bent fekszik a hálószobában. Ez az asszony egy Jászai Mari-lélek, arra született, hogy Shakespeare mellőzött és engesztelhetetlen királyasszonyait szavalja. Ez a tacskó pedig kint legyeskedik a konyhán, s ő odabent talán a kisasszonya csiklandozott kacagását is hallja. Nem annyi ez, mintha gyilkolnák? Őt és a gyermekét, aki mellette fekszik. Képzelje el ennek a sértett léleknek az elhagyottságát. S akkor jön az a por és az a folyadék a konyhán. Téboly ez a gyanú? Gondolja meg: tíz nappal a szülés után. Ha rögtön kirobbanna, vádaskodna, mint az átlagasszonyok, talán még meg lehetne őt győzni. Megkóstolná, vagy megkóstolnák előtte a port. De ő nem átlagasszony. Hetekig pólyázgatja magában ezt az új szörnyű csecsemőt, amely gyorsabban nő, mint az a másik a gyerekkocsiban. S még mindig nem szól. Csak elbiggyeszti az ajkát, s keserű célzásokban villantja meg a gyanúját. „Még mindig nem sikerült?” vagy „Eh, nem vagytok elég ügyesek.” S azok homályos bűntudattal találgatják, mit jelentenek a célzásai. S örülnek, hogy a célzásoknak nincs értelmük. Orvoshoz szaladnak: Gyere, értelmetlenek a célzásai. Ő talán meg szeretne halni, de hisz a csecsemőjének készült az a tej. Máris fogy, aszik a kicsike, s lám, a nagyobbik fiát sem eresztik be hozzá. S egyik látogatójának, talán épp egy volt barátnőjének meggyónja a titkát, s könyörög, mentse meg a gyermekét. A lánykori barátnő fűt-fát ígér, közben reszket az ijedtségtől, s már az előszobában összesúg a férjjel, akinek a piros zománcú arca réges-rég elbűvölte. S attól fogva Gombosnét azon a kegyetlen szón át nézik, s ebből a szóból éppúgy nem szabadulhat ki, mint a bőréből vagy a teste szagából. Behozzák ide, s itt megkérdik, tudja, miért hozták be? Hogyne tudná. Vagy ő bolond, vagy az ura gyilkos, s az urának bizonyára így kényelmesebb. De reméli, hogy az orvosok, akik fölesküdtek a humanitásra, segítenek rajta, s a bosszúja mellé állnak. Hiába reménykedik, a kérdés mögött a kész cella vár, s ő a válaszával már be is sétált ebbe a cellába, amely virágcseréppel van teli, de a rostélya makacsabb, mint a börtönök rostélyai. Paranoia, mondjuk mi, s azt hisszük, mindent megmondtunk. De mi ez a paranoia? Természetes tévedés, amelyet nem engedtek helyreigazítani. Ha most kérdik meg, miért van itt, hallgat. S ha megszólal, cinkossággal vádolja az egész emberiséget. De nem vagyunk-e valamennyien cinkosok, ha nem is méregkeverésben és a bűn eltusolásában, de közönyben és rosszindulatban.

Bálint az ő szokásos mosolyával nézte a tüzelő fiút, s a szemében megint föltűnt az a Parsifál-Zoltán, akit Zoltán annyira nem szenvedhetett. – Igen, ez az első számú vádbeszéd az őrültek háza ellen. Ezt minden jóérzésű orvos elmondja, hacsak magában is. De kérdés, hogy Gombosné tévedése valódi tévedés-e? Olyan, amelyet be lehet látni, vagy olyan, amelyben egy képtelen és kormányozhatatlan indulat tépi el zsilipeit. Igen, a Jászai Mari-lelkű ott fekszik az ágyban, s tudja, hogy ez a két tacskó összeszűrte a levet. Mellőzött királyné, igazi Shakespeare-királynő. De ez a Jászai Mari mégsem Jászai Mari. Nem szavalhatja ki magából ezt a megvetést, ezt az undort, ezt a felháborodást. Neki az élet borzalmas ürügye kell, hogy szavalhasson és gyanúsíthasson. S már azért megy ki a konyhába, hogy ott meglássa a mérget. Ő is tudja, hogy az a folyadék tea s az a por cukor, de a pillanatnyi látszat már rést ütött az ítélő erőn, s a táguló résen átzúg a határtalan szenvedély. Sikerült megvádolnia az urát, ahogy sikerül megvádolnia a világot is, melyet éppúgy gyűlöl a tulajdon keserűségéért, mint az urát.

– S nincs igaza? Ha így van is, nincs igaza? kiáltotta Zoltán, s ezen a kiáltáson rég eltemetettnek hitt mélységekből újra felszökött mindaz a sérelem, ami Lajcsi „körmölni”-je, az abéab-nóta s az „Oroszék tüze” óta összegyűlt benne. – A vád nem igaz, de a sérelem igaz. Az ura ellen is és a világ ellen is igaz. S nem érthető, ha ez a nagy lélek, melyet az iskolázatlan értelem csak dadogva szolgál, nem ismervén a moralisták általános vádjait, személy szerint akar vádolni, s konkrét rágalmakon át támad meg mindnyájunkat. Nem vagyunk-e felelősek mindnyájan az ő tévedéséért? – Mindenki felelős mindenkiért, felelte csendesen Bálint. Ezt nem én mondtam, egy nagy orosz mondta, s ez a legmagasabbra jutott emberi gondolat.

Egy pillanatig szótlanul nézték egymást. S elrohant alóluk a folyosó, elporlott körülöttük a kórház, s az emberiség mondhatatlan nyomora töltötte be a teret. Aztán megint itt volt a kórház és megint itt volt a folyosó, még a beutaló levél is, amelyet Zoltán az elébb nyújtott át. Köznapi szavakon át kellett visszacsúszniok a végtelenből a pillanatba. – Jól teszi, mondta Bálint, ha a betegek pártjára áll, csak így lehet velük, s így ismerheti meg tévedéseik természetét. Ismeri Freudot? Erőszakolt, de a beteg lélek sok alapvető tévedésére jött rá. Meg kell őt emésztenie, vitatkoznia kell vele. Ebéd után felküldöm az egész sorozatot.

Másnap Gombosné megint megállt Zoltán mellett. Mély megvetés és a megvetésbe mesterségesen belécsöppentett leereszkedés kavargott az arcán. Azt mondta ez az arc: én most megpróbálok három emberi szót váltani veled. Úgy szólok hozzád, mintha nem lennél gazember, pedig tudom, hogy az vagy. Ki akarlak próbálni, szíves leszek. De készen tartom a villámaimat, s ha bebizonyosul, amit úgyis tudok, leütök rád s por vagy előttem. – Doktor úr azt állítja, hogy nem tartozik ezek közé? szólalt meg kissé vontatottan, gőgös szégyenkezéssel. – Nem, én nem vagyok orvos; orvostanhallgató vagyok, s nem tudok róla, hogy nagyságos asszony ellen itt összeesküdtek volna.

– Nem tud róla?… Különben jó, maga nem tud róla. Én elhiszem, hogy nem tud… Nézze csak, itt van ez a levél. A kormányzó úrhoz szól. Kénytelen vagyok hozzá fordulni. Ő talán fölötte áll annak a kampánynak, amely ellenem folyik.

Zoltán sohasem látott megindítóbbat, mint az a mozdulat, amellyel Gombosné a szenvedélyes ceruzabetűkkel összefirkált borítékot átnyújtotta neki. Ha agyrém volt is az összeesküvés, ez az asszony hitt benne. Az ő szemében Zoltán a körülzáró ember-falanksz egyik közkatonája volt, akiben az emberség talán mégis felülkerül. Sosem látott ennyi reményt és ennyi reménytelenséget egy arcon, egy pillanatban.

Az ilyen leveleket el szokták venni; ha érdekes, a kórtörténetbe kerül, ha unalmas, a papírkosárba. Zoltán nem vette el, nem volt szíve megcsalni ezt a tragikus reményt. – Én nem vehetem át ezt a levelet, nem szabad átvennem, s nem is tolhatom fel magamat az orvosok bírójául. Kérem, lássa be ezt, nagyon szeretnék segíteni önön, de nem így.

Zoltán hangját megremegtette a fölszökő meghatottság. De Gombosné arca visszakeményedett. Rövid, szaggatott szavakra volt szüksége, hogy megvetését elpattogja. – Kém. Rongy inas. Perfid cseléd… Volnék szép, s ne lenne ez (s itt megcibálta a haját), le tudnálak kenyerezni. Persze, én nem vagyok Stuart Mária. Elfordult, s nem volt többé Zoltánhoz szava. Ha Zoltán a szobájába lépett, úgy állt az ablak kéksége előtt, mint új Iphigénia, aki az elhagyatottság keserű tengerét kémleli.

Zoltánt azonban fölvillanyozta ez a két beszélgetés. Eltalálta a helyes hangnemet. Nem azt, amely az orvosok szerint helyes, hanem azt, amely közben ő nem érezte bohócnak magát. Ezt a hangnemet nem találhatta volna el, ha Gombosné meg nem győzi őt a maga lényegbeli igazáról. Gombosné esete kifejtette a tébolyt misztikus burkaiból, s a helyén egy alapjában jogos indulat maradt, mely a pillanatnyi tévedés lékén át kizúdult, s attól fogva téboly a neve. Igaza volt Bálintnak. Itt nem a vád a kóros, hanem az indulat, melynek ilyen vádak kellenek. Minden elmebaj mögött ott settenkedik a végzetes hajlandóság, mint ketrecében a fenevad. Maradjon nyitva a ketrecajtó, a fenevad kitör. S ezek a hajlandóságok nem egy egyéniséghez kötöttek, hanem egyetemesek. Talán minden emberben ott szunnyad minden más ember elmebaja.

Más betegek ügye nem volt oly átlátszó, mint Gombosnéé. A legtöbbnél már csak gyanítani lehetett, mi volt a végzetes hajlandóság, s rég elveszett a tévedés nyoma, amelyen át a hajlandóság elszabadult. Talán nem is a pillanat felhúzott ajtaján szabadult el, hanem lassan ásta át magát a börtönfalon. Zoltán azonban megrögzött abban a feltevésben, hogy ezek a betegek az ő tulajdon lelkének a sötétebbik virágzása. Ő a misztikus gyökér, s ezek mind az ő hajtásai, nincs olyan beteg, aki ne az ő egyik korszakának a tévedését fokozta volna abszurdummá. Elvetette a kórtörténetek diagnózisait, s a saját múltja vagy rokonai életének egy korszaka lett a kórisme. Már a férfi-nő ellentét sem bántotta annyira. Annyi az egész, mintha ugyanazt a témát dúrból mollba ültetik: az áttét csak jobban rávilágít arra, ami a témában változhatatlan.

Egy leány, aki valaha orvostanhallgatónő volt, elbukott, gyermeke született, s néhány év múlva idekerült. Ez a leány első naptól fogva rácsimpaszkodott Zoltánra: buzdító szónoklatokkal ostromolta, korholta, sőt szembe is köpte. Azt állította, hogy ő Szendrei Júlia, s nem tűr meg maga mellett csak lángelméket. – Atyus, förmedt rá reggelente, még mindig nem találtad föl a dementia praecox szérumát (ez volt az ő diagnózisa). Miért hagyod elpusztulni azt a töménytelen tébést. Az ártatlan menyasszonyok kiköpik a vörösvérsejtjeiket, s te itt lebzselsz és töltöd a hasad. Máskor diadalmasan ragyogó tekintettel fogadta őt: – Hallom, hogy miniszter leszel. Vigy magaddal titkárnődnek. Én a kutyád leszek, s megvédlek az anarchisták ellen. Rendelkezz velem, Colbert. De nem ragaszkodott az ötleteihez, mintha ő maga is tudta volna, hogy ez csak játék, s szívesen vállalta Széchenyiné szerepét is, sőt szerelmi ellágyulásaiban akár Pompadoure-t is. A lényeges az volt, hogy ő csak „lángészt tűr meg maga mellett”, s bosszúságában, imádatában, szembeköpésében is ez volt a titkos motívum. Az én Damjanich-Hindenburg korom mollban, állapította meg Zoltán. Ugyanaz az ambíció és erotika-játék, csak: hogy ő lemondott a megtartott látszatról (ezért őrült), s női társulékonysága minket is bevesz a játékába.

Egy cseléd, aki azzal rágalmazta meg magát, hogy lemészárolta a gazdáit, közben azonban kuplékat dúdolt, s váltig erősítgette, hogy ő nem cselédnek született, hiszen az apja gróf volt, Gyulára emlékeztette. Horváth Laci sem bírta a szanatóriumi költséget, s itt helyezte el az édesanyját. Szegényke, már köhécselt is, szeme alja két piros viaszrózsát virágzott. Nem sok ideje lehetett hátra, de azért álló nap pityergett, vagy a mellére szorított kézzel vádaskodott. Angyalarca megszikkadt, karjai elasztak, s szinte átvilágított testén az éktelen harag. Mindenkit vádolt. Az ura Szibériában megházasodott, a fia sosem értette meg őt, s ő bolond volt, hogy nem értékesítette a fiatalságát. Akármilyen kevés külső hasonlóság támogatta is, Zoltánt az ő állapota Balázséra emlékeztette a Bözsike-kaland előtt. Még a nedveknek és a villanykádnak is megtalálta a párját. Egy kerek képű, szelíd szemű, mosolyogva hallucináló nő Zádorra hasonlított, egy másik az anyjára, egy rendbontó epilepsziás Ferire. De Gyula, Balázs, Zádor, az anyja és Feri is mind őrá, Boda Zoltánra hasonlítottak. Legalábbis volt egy-egy pillanat az életében, amikor egy Gyula-élet, egy Balázs-élet vagy egy Zádor-élet ágazhatott volna le az ő életéről.

Boldog néhány hónap volt ez. Zoltán úgy érezte, hogy sikerült tájékozódnia. Aztán megint összefutott minden. Esetek, amelyeket eleinte túl egyszerűen értelmezett, bonyolódtak. Rájött, hogy minden eset feneketlen, s minden motívum új motívumokba szalad szét. Megerősítette ebben Freud is. Freud rendszerét nem szerette, bántották az árkon-bokron áterőszakolt sémák. De mégis Freud tanította meg rá, hogy lehet a legfelületesebb tünetet is az emberlélek aljáig bogozni. Minden szavunk és minden mozdulatunk gyökere ebben az irdatlan sűrűben vész el, s annál jobban elvész, minél mélyebbre követjük.

De ha újra összekuszálódott is Zoltán előtt minden, amit tudásnak hitt, viszonya a betegekhez egyre természetesebb lett. Belátta, hogy nem gyógyíthatja meg még ezeket az emeleti könnyű betegeket sem, akik azért voltak könnyűek, mert megtűrték magukon a ruhát, s még nem fojtottak meg senkit. Ki is gyógyíthatná meg őket? Egy isten, aki újra peregteti az életüket, s új múltat avaroz a jelenük alatt. Hisz ezek esztendőkön át hurcolták „egészségesen” az elmebajukat, s amikorra idedugták őket, éppúgy nem lehetett segíteni rajtuk, mint bizonyos idő múltán a léket kapott hajón. Az embereket sem lehet kigyógyítani a természetükből, s ezeknek az elmebaj a természetük. Mit tehet ő? Alkalmazkodnia kell ehhez a természethez. Aki Gyulához hasonlított, azzal úgy beszélt, ahogy Gyulával kellett volna beszélni, aki az anyjához, mint az anyjával. Most értette meg Bálintot: „Meg kell tanulnia beszélni velük, egynek kell lennie köztük”. Igen, ő egy lesz köztük. Máris egy köztük. Hogy borzadt volna ettől a gondolattól másfél éve, s most úgy érezte, hogy ez a legcsodálatosabb szerzetesi fogadalom.

Naplót vezetett, melyben az elmebetegségekre vonatkozó általános gondolatait írta be, s egy kartotékát, melyben minden betegnek megvolt a törzslapja. Ezen a törzslapon különös följegyzések álltak. „Ez is csak az ampullákat hajigálná szét, de ha lefognák, talán ölne is.” „Úgy kötődik velem, mint én Izsákkal.” „Még ma is a farakás korát éli, egész vékonyka réteg rajt a felnőttek élete.” – Mi itt ápolók vagyunk, mondta Bálintnak, s nem orvosok. A lélekbe nem lehet erőszakosan nyúlni be, mint a hasüregbe. Vagy ha lehet, a műtét nagyobb baj, mint a betegség. De ha óvatosak vagyunk, időnkint segíthetünk.

Bálint az utóbbi hónapokban már szívesebben vitatkozott Zoltánnal. Korrigálta a véleményeit, s meg-megkérdezte: No, mit szól ehhez a beteghez? Úgy találta, hogy Zoltán is eljutott ahhoz a rezignációhoz, amely nélkül itt nincs miről beszélni, s ahhoz a felebaráti állásponthoz, amely nélkül nincsen mit keresni. – Reménytelen és érdemes a munkánk, felelte. Ez ugyanaz a mondat volt, ami a főorvos viselkedésében is ott bujkált. De Zoltán úgy érezte, hogy nála az „érdemesnek” más a hangsúlya, s ez a hangsúly az elmekórtan másik géniusza.

Egy nap Zoltán akkor lépett a vizsgálóba, amikor Bálint épp végzett az új beteg kikérdezésével. Ez a beteg húsz év körüli úrilány volt. Csinoska nő, de sötétbarna, idő előtt fonnyadt bőre s arca hegyes vonalai eredendő csüggedtségre árulkodtak. Ez a csüggedtség olyan nőkön látható, akik felnőnek, s nem voltak szerelmesek, nincs határozott bajuk, de életkedvük sincs, okosak s pontosan végzik a munkájukat; az egyetemen elsők, ha hivatalt vállalnak, megbízhatók, mégis minden szorgalmuk és mozgékonyságuk ellenére is kicsúsznak az élők közül, magukon hordják a száműzetést, mint láthatatlan csigaházat. Ott ült a széken Bálinttal szemben, s egy pillanatra eleresztette magát. Elrévedve ült, mint aki kikapcsolta a fejéből a gondolkozást. Ez volt Zoltán első benyomása, de ez a benyomás csak egy pillanatig tartott, a lány felugrott, vagy inkább föltámolyodott, s vonásai különös, izgatott s mégis bárgyú vigyorba szaladtak szét. Egyik kezével Bálint nyakkendőjét sodorgatta; a másikat, mint a részegek, a feje fölé emelte, s egy félbehagyott csettintést mímelt vele.

– Olyan jól mulattunk, hebegte különös berúgott, rekedt hangon. Nem is hiszik. Nekem volt a legtöbb udvarlóm. Borzasztó, mennyi udvarlóm volt. Tudja a pezsgő… Mit is akartam mondani? Ma olyan különös vagyok. Be vagyok csicsentve. Csics-csics-csicsentve. Bálint arcába cuppantott és fölvihogott. Que cherchez vous ici, ma chère, fordult Zoltán felé. Vagy nem ma chère? Ma az nőnemű, s te ma még férfi vagy. Ma még férfi, de holnap tudod, mi vagy? Papucshős, pa-pucs, barátom. Puccs. A házasság puccs. Puccs, amely pa-pává tesz. Tue la femne, barátom. Én kitűnően beszélek franciául. Láttál már balettozni? Márki, te még nem balettoztál velem? Kipördült a vizsgáló közepére, s olyanféle mozdulatokkal kellette magát, amilyennel a mulató hölgyikéi libegnek a rendes házilányok képzeletében. Rekedtes hangon, a csíkos kórházi ruháját tépdesve, dúdolta: Jöjj velem Citherébe… Aztán visszaesett a székbe. – Hű, micsoda forróság! sóhajtotta, s tétován körülnézett. Egy pillanatra megint olyan csüggedt volt az arca, mint mikor Zoltán belépett.

– Ritka az ilyen tiszta eset, jegyezte meg Bálint. Mánia. Mintha csak a Moravcsik tankönyvéből lépne ki. – Mánia, kötött bele Zoltán. Mi az? Szó, amely azt jelenti, hogy talán már egy zsúron is feltűnne az elevensége. Ámbár talán fel sem tűnne. Én is voltam mániás, és sosem voltak úgy megelégedve velem az emberek. Mi az a mánia? Öröm vagy boldogtalanság? – Kóros öröm. – Lehet, hogy kóros öröm, de lehet, hogy akkora boldogtalanság, amekkorát már csak ilyen abszurd jókedvvel lehet túlrikkantani. – Lám, lám. – Ez a kóros elevenség csak rárétegzett hangulat. Elég megpiszkálni, s ott a boldogtalanság. Be fogom bizonyítani, a magam példáján fogom bebizonyítani.

Vacsora után Zoltán bekopogtatott Bálinthoz, egy kölcsönkért könyvet vitt vissza neki. Dosztojevszkij Emlékiratait a holtak házából. – Nos, hogy tetszett? kérdezte Bálint. – Még semmit sem olvastam Dosztojevszkijtől, ez volt az első. Hallatlan, mellbe taszító csodára vártam. Elolvastam, és nincs benne csoda. Csalódtam, de a csalódásom csak egy napig tartott. Azóta mindjobban bámulom ennek a könyvnek a szenzációtlanságát. Tudja, mit bámulok? Azt a börtönbeli priccset, amelyen ennek a könyvnek az írója ült. Ugyanúgy lógatja rajta a lábát, mint a többi rab; mégis trón, erkölcsi trón. Ért engemet?… Ez az ember nem méltatlankodik, hogy Szibériába került. Úgy veszi a körülötte lézengő gyilkosokat, csempészeket és tolvajokat, mint a többi gyilkost, csempészt és tolvajt, aki véletlenül nem került Szibériába. Azt írja, kint a világban ugyanolyan a jó és rossz emberek aránya, mint itt a börtönben. Maga az orosz nép is tudja, hogy a bűn szerencsétlenség s a rabok szerencsétlenek. Minden elmeorvosnak el kellene olvasnia ezt a könyvet. Nem gondolja, hogy a bűn és elmebaj lényegében ugyanaz? Nem, nem úgy, ahogy a jogászok pedzik, hogy a bűn betegség. Ez ostobaság. A kettő ugyanaz.

– Van valami hasonlóság, mosolyodott el Bálint. Az elmebajosok önfeledt bűnösök, s a bűnösök ravasz és kicsinyes elmebajosok. Egyik sem bír azzal, ami benne van, s mind a kettő kárt tesz magában. A bűnös azt hiszi, hogy ő lesz az az egyetlenegy, aki nem tesz kárt. Az elmebajos nem is törődik ezzel. Bűn és elmebaj a társadalom ellenére megvalósult vágy, csak a megvalósítás módja különböző. Mégis az embereknek igazuk van, ha azt bűnnek, ezt elmebajnak nevezik. Kár a különböző dolgokat összekeverni.

– Ezt a könyvet azonban nem kár ilyen szempontból elolvasni. Azt mondta: egynek kell lenni köztük. Dosztojevszkij egy volt köztük. Emlékszik arra az utálatos lengyel politikai fogolyra? Nem győz finnyáskodni, krákogni, irtózni: hogy került ő ilyen szemenszedett latrok közé. Ilyenek a mi elmeorvosaink.

Zoltán menni akart, de Bálint megfogta a karját. – Hogy is vagyunk azzal a mánia-elmélettel? Azt ígérte, hogy bebizonyít nekem valamit. Biztatóan, majdnem testvérien nézett a szemébe. Zoltán alatt megfordult a föld, az alorvosi szoba bútorai egymásba rohantak, mint a kerék pergő küllői. Egy pillanatig úgy volt, hogy kirohan. Aztán nagy nyugalom, elszánt öröm: igen, megvan hozzá az ereje.

Kiültek az alorvosi szoba erkélyére, az augusztus-ég csillagtékozlása alá. A Svábhegy elnyúlt hátán váromladékként kuksolt az épülő zárda. A juharok nesze s a tücsökszó, mint két összehangolt tenger fonta körül az elsötétült házat. A földszint nyitott ablakán egy-egy nehéz beteg tagolatlan ordítása szabadult bele az álmát kereső nyáréjszakába. – Az ember néha kacag, amikor a haját szeretné tépni, kezdte Zoltán, és mániás lesz, mielőtt öngyilkosságot követne el. Ez a lány, lehet, hogy nemcsak boldogtalan, de önmaga szemében életképtelen is. Mániája tragikus próbálkozás a „féktelen nő” szerepével. Próbálkozás, amelytől berúgott; tartósabban, mint amennyire szesztől be lehet rúgni. Egy nap talán fölébred, szótlanul ül, s a kezét tördeli. Mondom, én magam is voltam mániás… s elbeszélte a Bástya korlátja és az újpesti híd korlátja közé eső négy hónap történetét. Nem hallgatott el semmit, a lebúj csődjét sem. Amíg beszélt, mintha zsákok csúsztak volna le a melléről, percről percre megkönnyebbedett. Bálint cigarettázott, s nagy elvétve szólt közbe.

Az elbeszélés soká tartott, s utána csak a hunyorgó csillagok maradtak s a csönd, amely azt súgta: emberek, én vagyok a barátság és az utánozhatatlan ölelkezés. – Ezen esetleg lehetne segíteni, jegyezte meg Bálint tétován, s érzett a hangján, hogy nem ezt óhajtja mondani. – Minek? döbbent meg Zoltán. Ez a korlát nem véletlen. Nem, nem, ez sorsszerű. Millió tény futott össze, hogy ez az érthetetlen lakat rám kovácsolódjék. És ez a millió tény jobban hozzám tartozik, mint az egészség látszata. – Vigyázni kell. A lélek fenevadjai alattomosak, minél inkább lakat alatt tartjuk őket, annál valószínűbb, hogy egy nap összeroppantanak. Te különben azok közé tartozol, akik jelképekben látják az életet. Neked ez a fogyatkozás: sors, élethatár, Isten csókja. Elrendelés, amelyet tisztelni kell.

Most először tegezte Zoltánt. Szája szeglete eleresztette a makacsul tartott mosolyt. S arcát elöntötte a szomorúság. – Talán jobb is, ha valaki egyetlenegy, húsát tépő szörnyetegben áll szemben a sorsával. Ez Prometheus és a keselyű isteni szimbiózisa. A keselyű, aki Prometheusból lakmározik: Prometheus halhatatlansága. Így állítja be ezt André Gide egyik pompás bohósága is. Mit szóljak én? Nekem nincs keselyűm és nincs gyónni valóm, legalábbis nem merek egyet választani ki a sok számbajövő keselyű közül. Igaz, hogy voltaképp Prometheusnak is sok keselyűje volt… Én hívebb vagyok a mondához, s te hívebb vagy az értelméhez.

Egy pillanatra elhallgattak. Bálintból cseppekben oldódtak a szavak, mint jégcsapról a víz. – Talán a származásom, talán az volt a baj. Mennyire nem ismerik a zsidóságot. Csak a kifelé mutatott ragadozó arcát ismerik. Nagy ragadozók és kis ragadozók: ezek vagyunk kifelé. De mennyi bánat, érzékenység, gúnyos világfájdalom s hamvába-holt lelkesedés borong ennek a népnek a jobbjaiban. Shylock, az közismert. De ki írja meg a zsidó Hamletet? Nincs olyan bánatfolt fölvarrva, csak fajából kinőtt magyarra, valahogy így írja Ady. De ez a kinövés, hogy is mondjam… külső… A magyar, ha kinő a fajából, nagyobb lesz, mint a többiek, s túllát a szomszédja kobakján. Egyedül van és átkozódik. Nálunk ez a kinövés más. Mi nem növünk túl, nálunk az atomok lázadnak föl. Ellenmondás ez a sodrással szemben, amelybe mint zsidók tehetetlenségüknél fogva belekerültünk. Önmegvetés és mégis büszkeség. Aszkéták, műgyűjtők, széplelkek, templomjárók leszünk, s minél szebb lelkek s minél templomjáróbbak leszünk, annál zsidóbbak vagyunk. Adyban is van valami ilyen… a fölhajított kő… De egy zsidó Adyban kevesebb lenne a harag és több a szomorúság. Hit és nihilizmus különös elegye: ez a fajából kinőtt zsidó… Most mozdul valami Európában. Itt voltak az oroszok és itt vannak a modern franciák. Gondoltam: új nagy keresztény áram önti el a világot, ez engem is fölvehet. Ez az új kereszténység majd megoszt bennünket, és megoszt titeket is. És a két ellenséges seregből kiválnak és együtt maradnak mindazok, akik törvényt ismernek az élet törvénye fölött. Húsz éves koromban áttértem, és templomjáró lettem. Még imádkoztam is. Egyszerre ennek is vége volt… Lázadás volt az otthonom, a gyermekkorom ellen, s tarthat-e soká egy lázadás? Mi maradt? A nihil és ez a tarka ház. Részvét és kíváncsiság, igen, ez bennem is van. Minél kevesebbet akarok vétkezni és handabandázni. Miért? magam sem tudom. Sok minden van bennem, de nincs meg az az egy, ami a sokat összefogja.

A csillagok könnyes szemei még zavartabban hunyorogtak. A fölserkent szél a juhartenger pártjára állt, elnyomta a tücsöktenger zizzenésekből összefolyt neszét. A földszinti paralitikus, akiből tudatot, emléket, önuralmat, szerelmet, mindent kirágtak a mikroszkóp alatt látható karcsú állatok, belebődült az éjszakába, amely neki egyre éjszakább éjszaka lett. A két barát hallgatott; ostoba nesz lett volna köztük a beszéd.

Ez a vallomás és ez az együtt átvirrasztott éj végleg összehangolta Zoltánt a tarka házzal. Be-bekukkantott az egyetemre, sokat olvasott, és sokat beszélgetett a betegeivel. Az „általános napló” vastag kötetté duzzadt, s a kartotékában százával álltak a lapok. Zoltán megnyugodott: a helyes emberi álláspont szerzetese lesz. Itt marad az őrültek házában, mint más korok szerzetesei a leprások telepén.

Sajnos, a helyes emberi álláspont nem mindjárt a társadalom álláspontja is. Márpedig a kórház a társadalomé, s kérdés, megfér-e két álláspont egy kórházban. Hrabán segédorvos úgy vélekedett, hogy nem. Sironkai segédorvos pedig még inkább úgy vélekedett. A legnagyobb baj azonban az volt, hogy a főorvos is szakított évtizedes szokásaival. A mindenkori alorvos mellett Sironkait is megszólítással tüntette ki, mégpedig nem úgy, mint mindenkori segédorvost, hanem mint Sironkait, a rendkívüli talentumot. Ha egy ilyen kiforrott úr fölborítja a házirendjét, annak nagy oka lehet, s van-e nagyobb ok, mint annak a Sorbonne-sipkának a farkincája, amely alá ezen a nyáron Sironkai érdemei váratlanul odatolakodtak. A főorvos úr lánya abban a reményben utazott vissza Párizsba, hogy a jövő vakációra Sironkai okvetlenül alorvos lesz. Ez a legkevesebb, amit a papája tehet ekkora tehetségért. Ó, tesz ő még többet is, arról a Sorbonne-sipka éppúgy meg volt győződve, mint Sironkai, vagy akár a főorvos úr.

A régi kiforrt szokások fölborítása volt az első jele annak, hogy Bálint állása igen vékonyka kocsányon csüggő. Sőt talán egy szellőcske is elég, hogy leloccsantsa. Szellőcskék, persze, minden időben s mindenütt lengedeznek, s ebben az esetben épp az volt a szellő, amit Zoltán helyes emberi álláspontnak keresztelt el.

Az őrültek háza mindig vonzza az olyan embert, aki az utcán, iskolákban és színházban látható kuriózumokon már megszűnt hüledezni, de a hüledezés ösztöne benne van, s új furcsaságokat követel a teremtésről. Zoltán és Bálint szerzetes-magányának megvoltak a világi látogatói. Ezek a világi látogatók hetente egyszer, csütörtök délután ott csücsültek az alorvosi szobában, havonta egyszer a kórtermeken is átsétáltak, s a hét többi napjain büszkék voltak az elmekórházi kapcsolataikra.

Horváth Lacit, a haldokló édesanyján kívül Kretschmer akkoriban megjelent könyve csábította ki a Farkasrétre. Ez a könyv csodálatos összefüggést talált az elmebetegek testalkata és betegségük természete közt. Horváth Lacit, aki szívesen használta a „szervezet vegyi logikája”, s a „tulajdonságaink következetessége”-szerű kifejezéseket, Kretschmert a hormon-hittel s a hormon-hitet az „egész ember”-rel óhajtotta összeházasítani, s ebből a szempontból nézegette a betegeket.

Zoltán a Kretschmer összefüggéseiben semmi különöset sem talált. Ha az elmebaj voltaképp az ember „természete”, világos, hogy a szervezet és az elmebaj közt ugyanaz az összefüggés, ami a szervezet és az ember természete közt. Vagyis bizonyos számú esetben következtethetünk a tejképből a szelídségre s a római arcélből a férfiasságra, amint azt a férjhez adó lányok mamái is teszik, bizonyos számú esetben azonban nem, mert a természet fejlődése elválhat a test fejlődésétől, sőt azzal ellentétbe is kerülhet. Ugyanolyan alkatú emberek közt akadnak ostobák és lángelmék, szentek és gazemberek, dühösek és bárgyúk, bolondok és harmonikusuk. Balzac pékkel, Dosztojevszkij rablógyilkossal téveszthető össze. Zoltán mindezt tudta, de azért szívesen felelgetett Laci kérdéseire. Érezte, hogy Lacinak erre a Kretschmerre s ezekre a hormonokra okvetlenül szüksége van; mért vitázzon ő az emberek pótolhatatlan illúzióival.

Behr, azaz Bors Alfréd viszont Rousseau-ról írt könyvet. Ő Rousseau egész lelki életét, sőt a Contrat socialt is az „anyakomplexum”-ra óhajtotta visszavezetni, s elmeorvosi szakvéleményt kért Warrensné lelki alkatáról s az Ermitage-beli ábrándozásokról. Fölvetette a kérdést, összefüggésbe hozható-e Rousseau botanikus szenvedélye ezzel az anyakomplexummal, s vajon megértik-e az ő gondolatmenetét az egyetem nagyfejűi is. Alfréd igen szubtilisan és tartózkodón fűzte a gondolatait, amellett a fejezetek fölé írt nagybetűkkel, római és arabs számokkal domborította ki műve kompozícióját. Minden oldalon legalább három idegen könyvből idézett, s még a lapszámot is megjelölte; mégis félt, hogy e nagyfejűek zavarosnak minősítik őt.

Alfréd már ledoktorált, s maximum négy éven belül magántanár óhajtott lenni. Tartozott ezzel a körülményeinek is. Károly a gyár révén, melynek az autóit képviselte, Párizsba került, s vele költözött az öreg Behr is, aki ahhoz képest, hogy öreg ember volt, bámulatos hamar megtanult franciául. Itt szaglászott, ott gagyogott, s Alfréd, mikor az elmúlt nyáron kint járt, nem győzött csodálkozni.

Károly azonban nem egyedül költözött Párizsba, hanem magával vitt egy hajdani varrólányt, aki éppolyan csodálatosnak találta a Bükk-hegységet, mint ő, s Párizsban különösen a szabónők megszekálása révén jött bele a franciába. Alfréd örült ennek a varrólánynak; így Teri is belenyugodott, hogy egy entellektüel felesége legyen, s állandóan ott hordja a retiküljében azt a jegygyűrűt, amelynek a párját Alfréd az ujján csillogtatta. Minden jól ment, csak az anya-komplexumot kellett helyesen kifejteni, mert Teri, ha már lemaradt az autó-szakmáról, legalább méltóságos asszony akart lenni, s ebben Alfréd is egyetértett vele.

A „csütörtöki ötös” (így nevezték el az alorvos szobájában összeülő baráti együttest) harmadik kültagja egy félbemaradt író volt, Bálint betege, aki azért járt ide, hogy a féloldali arcrángása és a gyermek- és pubertászemlékei közt az összefüggést kibogozzák neki. Úgy hitt a pszichoanalízisben, ahogy erdőszéli babonás asszonyok az ördögben és az erdei manókban. Az ő erdeje a tulajdon lelke volt. Végigjárt már vagy öt-hat pszichoanalitikust, mindenik kibogozott a múltjából valami szörnyűséget, az egyik, hogy a nevelőnője annak idején elcsábította, a másik, hogy a bátyja halálát kívánja, a harmadik, hogy öt éves korában féltékeny volt a mamájára. Kósa Andor mindent föltételezett az ő lelke erdejéről, s azok a manók állandó reszketésben tartották. Ahonnét ennyi szörnyűség kijött, mi fog kijönni még? Nyilván még nagyobb szörnyűség, hiszen az arcrángása nemhogy elmúlt volna, de fokozódott.

De akármilyen szörnyű cédulákat húzkodott is ki a pszichoanalízis papagája az ő lelke ládájából, senki sem győzhette meg róla, hogy ez a lélek természeténél fogva rossz. Ő még ma is együtt él az édesanyjával, s éppolyan tisztelettel csókol kezet neki, mint amikor ez a kéz volt az ő földi biztonsága. Otthagyta az ügyvédi irodáját, hogy író lehessen, s otthagyta a pénzét hálából, hogy a barátnői elnézték az arcrángását. Ő alapjában jó ember volt, és ha mégis ennyiféle dzsin lakott benne, azt kívülről rejtették belé. Kicsoda? A civilizáció. Közvetve még az arcrángását is a civilizáció számlájára írta. A civilizációt el kell söpörni, ez volt az álláspontja. Nagy világfölfordulásról álmodott, amelyet hol Marx, hol az apokalipszis receptje szerint rendezett meg. Fejfájásos perceiben az apokalipszishoz húzott, az édesanyja vasárnapi madárteje után Marxhoz. De hogy mi lenne vele s az édesanyja madártejével ebben a felfordulásban, nem tudta pontosan. A kéziratait egy idő óta visszakapta, újabban nem is voltak már kéziratai. Az édesanyja nyugdíján tengett, s csak a lélek-ásatások érdekelték.

Az öt férfi közt nem volt barátság, de megszokták egymást. A két kórházbeli ennek a csütörtöki összejövetelnek a búvár szivattyúján át sűrítve kapta a külvilág pletykáit és izgalmait, a „bejárók” pedig tisztelték azt a gazdag pszichológiai lelőhelyet, amelynek Bálint és Zoltán voltak a tulajdonosai. Csütörtök délutánra kihorgásztak egy-egy kövér beszédtárgyat; összedugták a fejüket, nyáron az alorvosi lakás erkélyén, télen a központi fűtés radiátora körül, közös bográcsba rakták a hozott pletykáikat, s kavargatták, kotyvasztották, amíg egyetlen halászlébe nem főtt a sokféle ötlet. A bejárók olykor túl korán állítottak be, s várniok kellett, amíg a kórházbeliek lerázzák a délutáni vizit vagy a sürgős betegfelvétel nyűgét. De a házigazda távolléte nem zavarta őket, sőt épp ezt az időt szemlélték ki rá, hogy a kórházbelieket is megcsípkedjék.

Így történt ez azon a februári délutánon is, melyen a „helyes álláspont” azt a végzetes pyrrhusi diadalát vívta ki. Bálint az irodában egy délután behozott beteg fölvételével veszkelődött. Zoltán pedig a súlyos paralitikusok sebeit kötözte a műtőben, amikor a portás jelenti, hogy a „három vendégúr már fönn van, s várják a doktor urakat”. Zoltán be akart szólni Bálinthoz, ki is nyitotta az iroda ajtaját, de szólni már nem tudott. Az ő győri barátja, Szirmai állt a szoba közepén. Egy körszakállas, elváltozott Szirmai, de ugyanaz a pufók arc, ugyanazok a mélyre szaladt vakondszemek. Egyik kezével egy idősebb iparosféle ember vállát fogta, a másikkal bizonytalanul tapogatott maga elé, mint a vakok, s a ripacsok álpáthoszával szavalt. Bálint szemben vele, az íróasztalnál ült és nézte, Sironkai oldalt egy másik asztalnál írt. Zoltánt annyira meghökkentette ez a kép, hogy visszaugrott az ajtóból. Maga sem tudta, miért ugrott vissza. Azért-e, mert Szirmai vaksága megdöbbentette, azért-e, mert évek során egyre fokozódó ellenszenvvel gondolt volt tiszti iskolai barátjára, vagy azért, mert volt ebben a jelenetben valami, ami mindezeken túl is megfélemlítette. A nyakában hallotta a szívverését, s tétovázva ácsorgott az iroda ajtaja előtt. – Határtalan az én szerencsétlenségem, amint határtalan volt a hatalmam is, szavalta ott bent Szirmai olyan elváltozott hangon, amilyenre Zoltán nem is hitte őt képesnek. – Pier delle Vigne voltam s gyámoltalan vak ember vagyok. Arrigo, Enzo és Manfred voltak a barátaim. Gyermekem, aki a kezemet tartod, nézz rám, mivé lett a császár hatalmasa. Ez a kéz, amely ma rád szorul, valamikor a római birodalom gyeplőjét fogta. Szicília, nem hallod többé a dalom. Én, aki Frigyessel énekeltem versenyt, csak nyögdécselni tudok.

Ez a szónoklat még jobban elrémítette Zoltánt. Olyan távolság volt e pátosz és Szirmai közt, amit a téboly sem hidalhatott át. Szeretett volna még maradni, de a portás a kapusfülke ablakán át figyelte őt, nem leskelődhetett a tulajdon irodájuk küszöbén. Odafönt a barátai közt sem tudott e különös jelenet szorongásától szabadulni. A keze, amint a hamutartón babrált, reszketett.

A „bejárók” a pszichoanalízis világnézeti hátteréről vitatkoztak. – A pszichoanalízist vak erkölcsellenes düh fűti, erősködött Laci. Aláaknázza az erényeinkbe vetett hitet. Az apádnak, akit becsülsz, a halálát kívánod, s szerelmes vagy az anyádba, akit szeretsz. Lehet, hogy ilyen árnyalat is settenkedik az érzéseinkben. A repülőgépben is benne van a zuhanás lehetősége, de azért a repülőgép repülő- és nem zuhanógép. Az erény is erény, ha bűnt fed is. – De néha az erény bűnösebb, mint a bűn, és a bűn erényesebb, mint az erény, csapott közbe Kósa. – Mit ér az olyan erényesség, amely alatt megrothad a lélek. A pszichoanalízis új, elbírható erkölcsöt készít elő. Persze, előbb a civilizációt kell eltakarítani.

– Miféle világtörténelmi söprű lesz az, amely a civilizációt eltakarítja, s a pszichoanalízist meghagyja? jegyezte meg finom mosollyal Behr. A pszichoanalízis tulajdonképpen keresztény tanítás. Helyezd az izgága ösztönökről a fékentartó morális erőkre a súlyt, ott vagyunk a középkor flagellánsainál. Minden lélek egy önkéntelen flagelláns. Az egyház ezt észre fogja venni. Már cseperednek is a tudósok, akik ezt a hangsúlyváltást kihasználják. Látjátok, ez a csodálatos az egyházban; egy dühös ember előáll a maga váratlan és „romboló” fölfedezésével. Az egyház félrefricskázza, lemosolyogja a dühét, és megállapítja, hogy ő eleve ezt tanította. Nem így van? fordult Zoltánhoz, aki fölkelt, az ablakhoz állt, s idegesen dobolt az üvegtábla peremén.

– A tények éppúgy nem tehetnek róla, hogy milyen hadseregbe sorozzák őket, vetette oda bosszankodva Zoltán, s miféle ügyért harcoltatjátok őket, mint a béresfiúk. A tények vannak, mint a fák és a kövek, és nem erkölcsösek és nem erkölcstelenek. De mindig lesznek emberek, akik azt kiáltják: a kövek és a fák is az én igazamat zengik.

Ennél toppant be Bálint. Szokatlanul eleven volt, látszott, hogy valamin mulat. Odazöttyent a díványára, melyet a betegektől kapott díványpárnák tucatja tett süppedőssé és fölkacagott. – Mi vagyunk elmaradva a világtól? Ebben a percben hallgattam végig egy Pirandello-travesztiát. Magyarországon még nem is ismerik Pirandellót. Vidám öreg úr, aki parabolákat ír arról, hogy minden viszonylagos, az emberek nem egyéniségek, hanem szerepek, és az igazság megismerhetetlen. Nos, ma délután három óra tájban betelefonál hozzám egy neves szemorvos. Különös beteg van nála. Délben az Andrássy úton félrelökte a motorbicikli. Látszólag nem történt semmi baja, mentőket sem kellett hívni, rokona, aki épp arra járt, hazatámogatta. Otthon veszik észre, hogy nem lát. Kocsiba ültetik, s fölviszik a neves szemorvos lakására. A szemének semmi baja, tulajdonképpen lát, csak hisztériás vakságról lehet szó. A beteg zavarosan fecseg, szét akarja loccsantani a fejét, és „valami Frigyest” emleget. Pontosan így telefonált: valami Frigyest, ez a legjobb az egészben. Kérdi, hogy beküldheti-e a beteget. Hát a beteg itt van, az a valami Frigyes II. Frigyes császár, a Hohenstaufen, ő maga pedig a császár tanácsadója; Pier delle Vigne. Ez a Pier delle Vigne ifjú korában a császárral és a fiaival együtt írta az akkor divatos canzonékat s olyan kancellárféle volt. Frigyest azonban az öregség gyanakodóvá tette, és Pier delle Vignét is bemártotta az udvari cselszövény. Megvádolták, hogy méreggel akarja a császár étvágyát javítani. A császár megvakíttatta. Pier delle Vigne elviselte volna a vakságot, de nem tudta elviselni a kegyvesztettséget. Amikor kísérője egy fal mellett vezette el, nekirohant a falnak, szétloccsantotta rajta a fejét. Nos, az én barátom a megvakíttatás és a falnak szaladás közti időt éli. A rokona, aki bekísérte, elmondja, hogy a fiatalember betűszedő, hónapok óta állás nélkül van, s rengeteget olvas. Abban a pillanatban is olvasott, amikor a biciklis felbillentette. Itt a könyv, amit olvasott, s fölmutat egy történelmi anekdotagyűjteményt. Csakugyan benne van Pier delle Vigne története is. A bicikli visszalökte a mi betűszedőnket a XIII. századba, épp abba az anekdotába, amelynek az olvasása közben megzavarta. S most itt áll ez a betűszedő-kancellár, és szaval, szaval. Hivatkozik az érdemeire, gyalázza az udvart, s keresi a falat, amelynek nekiszaladjon. Kár volt visszaugranod, Zoltán, az ajtóból, megtanulhattad volna, mi a különbség egy műkedvelő és egy őrült színjátszása közt. Mert ne feledjük el, hogy ez az én barátom műkedvelő, mégpedig felsült műkedvelő. A napokban hozattam meg Pirandello néhány darabját, köztük a IV. Henriket. Abban mindez megvan. Kissé komplikáltabban, de ugyanez. Olvasmány helyett ott a karneváli jelmez, motorbicikli helyett ló, Pier delle Vigne helyett IV. Henrik. A hasonlóság annyira tökéletes, hogy az a IV. Henrik is csak szimulálja a bolondot s ez is. Attól félek, az jobb színész volt, ez nagyobb világcsaló. Csak azt szeretném tudni, hogy került ennek a betűszedőnek a kezébe egy Pirandello dráma. S mire kell neki ez a komédia. Gondolhatod, hogy Sironkai halálos komolyan vette ezt a mi Pier delle Vigne-énket. Pedig micsoda tébolygiccs. Emlékszel Gombosnéra, hogy szavalt az. Egy Jászai Mari! Kíváncsi vagyok a főorvosra. Ezt a csemegét neki tartogatom, ez lesz a tíz kérdés nagy próbája. „Tudja-e, miért hozták ide?” „Idejuttatott az ármány, Frigyes hálája és a vas, amellyel kitolták a szemem.”

Szirmai hamis pátoszával szavalta az utolsó mondatot, látszott, hogy nagyszerűen mulat, örül az agyafúrtságának, s szokatlan kamaszos jókedv izgett benne. Semmi sem tudta úgy kihozni a szomorúságából, mintha átlátott valakinek a huncutságán. Ez volt a gyengéje.

De Zoltán türelmetlenül intett. – Eh, ez nem tréfa. Egész határozottan állítod, hogy ez a Szirmai szimulál? – Szirmai? Seefeld a neve… Hogy szimulál-e? Fölhívtam a híres szemorvost. Pokolba kívánt Pier delle Vignével együtt. Ők maguk telefonáltak, ráismertem a kísérője hangjára. Azt hiszem, nem is rokona, hanem az apja, ugyanolyan vakondszeme van. Hihetetlen naiv kivitelű csalás, legalább húsz helyen sántít. Amilyen bonyolult, olyan naiv. Azt kell hinnem, hogy nem gondolták át jól. Nem volt idejük rá… Ez a feltevés őt magát is elkomolyította kissé, Zoltánra nézett, és észrevette az idegességét. – Szirmai? Miért nevezed őt Szirmainak? Én nem használtam a nevét. Szirmai! De hisz ez a te győri röpiratos barátod. – Csak nem a népbiztoshelyettes Szirmai, jegyezte meg Kósa. Én elméletben szeretem a forradalmárokat, de ez tűrhetetlen fráter volt. Az Est-ben olvasom, ütődött meg Behr, hogy kommunisták bujkálnak Budapesten. Egyet már elfogtak; órák kérdése, s a többi is hurokra kerül. – Szirmai, vagy nem Szirmai? fordult szembe Zoltánnal Bálint. Hiszen te láttad.

Zoltán elfordította az arcát, tovább járt föl-alá. A helyzet tiszta volt. – Értesíteni kell a rendőrséget, pattant föl Laci. Még ti égetitek oda az ujjatokat. – Ez a Szirmai utálatos fráter, pattant föl Kósa, de én azért nem jelenteném fel. Ez érzés dolga, én nem jelenteném föl. – Ők tüzet lopnak a házhéjunk alá, s mi hagyjuk, tüzeskedett Laci. Állampolgári kötelességünk. – Fütyülök arra az államra, amely ilyen kötelességeket szab ki. S hátha neki van igaza. Mért ne lenne őneki igaza. Én különben is minden hajtóvadászaton a nyúl pártján vagyok. – A legegyszerűbb: nem venni fel, diplomatikuskodott Alfréd. Barátom, maga szimulál, kívül tágasabb. Kiszolgáltatni valakit, lehet helyes, de végül is nem finom. Nem adtad rendőrkézre, de nem is rejtetted el; ő is úszik és te is. Igaz? Sőt, ő talán nem is úszik, hisz hallottad, hogy szorul a hurok. Így Horváth Laci állampolgári kötelessége is jóllakik, s a tisztesség is megmarad.

– A káposzta megmarad, de Szirmai nem, pattant fel Kósa. Ez kézmosás, ez pilátuskodó kézmosás. Akkor inkább kiadni. Vagy a hajtókkal vagyunk, vagy a nyúllal. – Vagy az állammal, vagy a gyújtogatóval, dacoskodott Laci.

– De itt egyáltalán nem ez a kérdés, pattant föl Zoltán majdnem vadul. – De igenis ez, makacskodott Horváth Laci. – De nem az, ha mondom, egyáltalán nem ez, ezt csak nem lehet így fogni fel?

– Várjunk, várjunk, ne kapjunk hajba, csillapította őket Bálint, akinek legtöbb oka lett volna az izgalomra, hiszen az ő állására ment a játék. Már leszállt benne az irodabeli jelenet láza, legyőzte furfangossága örömét, de mint lappangó optimizmus, még benne volt ennek az örömnek az alja, azt hitte, talál megoldást. Zoltán izgatottságát túlzottnak érezte, s még nem ocsúdott rá a helyzetben rejlő erkölcsi dilemmára. – Meg kell kérdeni Pier delle Vigne-t is. Hátha lesz egy értelmes szava. Végre is illene, hogy legyen. – Azt lesd, morogta Kósa.

– Hátha! Meg kell adni az alkalmat neki… fölállt, és kikiáltott a folyosóra. Károly! Az ápoló csodálkozva vette tudomásul, hogy az alorvosi magánlakásba kell hoznia a beteget.

Zoltán önfeledten ágált a szoba közepén, látszott, hogy ki akarja használni azt a néhány percet, amíg Szirmai ideér. – Az én unokabátyám is belekeveredett a kommünbe. Parasztember, akkor tért haza a fogságból, s mindjárt direktor lett. A kommün után megszökött, bozótban, kukoricásban bujdosott, nyers kukoricát evett. Egyik este nem bírta tovább, belopódzott hozzánk. Én az előző nap jöttem meg Olaszországból. Kinn diskurálunk a konyhán a szüleimmel, egyszer csak kop, zörgetnek. Az apám kinyit. A bátyám könyörög. A szeme… nem, azokat a szemeket nem lehet elfelejteni. Egy falat kenyeret, csak egy falat kenyeret. – Ez egészen más, förmedt közbe Laci. Egy megtévesztett szegény paraszt, az más. – És rokon, jegyezte meg Alfréd, akit feszélyezett a helyzet, szeretett volna otthon ülni a legényszobájában, s Warrensné lelki alkatán tűnődni.

– Mindenki rokon, vetette oda Zoltán. Majd szinte vízionálva: Pusztulj innét, pusztulj innét, kiáltotta az apám. Megfenyegette, hogy csendőrt hív. Én láttam másnap ezt az embert, amikor elfogták. Megcsuklott a lába, vánszorgott, mint egy ellőtt állat, s vénasszonyok rázták rá az öklüket. De mi volt ez a vánszorgás ahhoz a másik vánszorgáshoz képest, amellyel a rokona ajtaja elől eltámolyodott. Vannak az emberi szívben kétségbeesett várakozások, amelyeket nem szabad meggyalázni.

Kongó léptek és kongó szavalat közeledett a folyosón. Az ápoló betaszította az ajtót, s ott állt Szirmai csíkos ruhában. Mereven nézett előre, s tétován imbolygatta a kezét. Az ápoló visszahúzódott, Szirmai előbbre jött. – Hol a fal, kiáltotta, amelyen szétloccsantsam a fejem. Én méreghez nem nyúltam és hűségemben…

Abban a pillanatban, amikor belépett, Zoltán az ablaknál állt, oldalvást felé. Szirmai apró szemei egyszerre csak még beljebb szaladtak pufók arcába, tapogató keze leesett, hűség frázisa a torkába ragadt. Zoltán arccal fordult felé. Kifejezhetetlen borzalom, majd kétségbeesett reménykedés villant át a szakállas arcon: talán nem ismert meg. Aztán azt a reményt is bevonta egy ónos szürkeség. Most már nem vak, mint megszorított vad néz körül; egy székben Kósa, ezt is ismeri. Az ő arca is megrándul, akár a Kósáé.

Ettől az arcrángástól Kósa vörös lesz, kanyarófoltokban üt ki az arcán a zavar, valamit dadog és fölugrik: – Bocsánat, ez nem nekem való, s kabát, kalap nélkül rohan ki, hallani, hogy a lépcsőház felé tart, aztán visszafordul, s az ajtó előtt konganak a strázsáló lépései. Zoltán maga is remeg és szégyenkezik. Maga se tudja mért, de mintha ő volna a bűnös. Behr a könyvszekrény üvegén át Paul Claudel öt ódájának a címlapját nézegeti, s Horváth Laci is nehezen markolja az államhűségét.

– Nézze, kedves Pier delle Vigne, szólalt meg Bálint sötétkomolyan. Talán csak most, a barátai zavarán, a Kósa dadogásán át ocsúdott rá a helyzet látens tartalmára, de most egész teljességében ráocsúdott. – Van itt a kórházban egy derék segédorvos, az apja diósgyőri vasmunkás. Ez a munkás szombat este otthon maradt a kocsmából, s nem ment el a vasárnap délelőtti kuglira sem, csakhogy a fia ebbe a házba bejusson, és itt doktor úrnak szólítsák. Ez a fiú nem lángész, de pontosan adja az injekciókat, s ha apa lesz, lelkiismeretesen adja a fiókái csőrébe a mindennapit. Pirandellót azonban nem ismeri, s ha őelőtte regél II. Frigyes három fiáról, ő ugyanolyan nyugodtan oda kalligrafálja az ön kórtörténete fölé a dementia praecoxot, mint minden más beteg kórtörténete fölé, aki badarságokat fecseg. Talán még a főorvosnak sem mutatja be, annyira biztos a diagnózis. S három nap múlva jön a rendőrség, s szegény Hrabán kolléga örökre nevetséges, olyan nevetséges, hogy még az öreg apjának is jut a közhumorból, aki pedig most büszke nosztalgiával gondol az elmulasztott kilenc bábdobásokra s a korsó-sörök százaira. Én úgy gondolom, nincs az az eszme, amelyért Seefeldnek nevezzem magam, ha Szirmainak hívnak.

Szirmai lágyabb dalt hallott, mint amilyet várt, s rádurálta magát a készenlétben tartott szavaira. De a hangja nem bírta el a szavai hetykeségét. – Ki vagyok szolgáltatva az alorvos úrnak. Ha úgy hiszi, hogy a rendőrség pártjára kell állnia s nem az enyémre, tessék…

Laci elbiggyesztette a száját. – Az emberek azért vakmerők, jegyezte meg Alfréd, mert nem hisznek a tűzben, amellyel játszanak. Minél közelebb vannak hozzá, annál kevésbé hisznek.

Szirmai látta, hogy itt senki sem ugrik rá, s tovább bátorodott. – Ám álljanak a polgári társadalom kopói közé, engem széttéphetnek, de újak fognak jönni. Aki kardot ránt, kard által vész el? De mégiscsak van kard és kard között különbség. Én a munkás milliókért harcolok…

– Hagyja már abba, fakadt ki Zoltán. Azt hiszi, a mi szemünkben is van egy vörös mindenség és egy fehér, mint a magukéban. (Majd észrevéve, hogy nem egyenerejűek, s nincs helye a vitának.) Különben nem is erről van szó, idejött, és meg akarja osztani velünk a félelmét és szorultságát. S mi orgazdái leszünk az ön bűnének. Nem tehetünk mást, orgazdái leszünk. Először, mert két dolog közt kell választanunk, s a másikat nagyon könnyű volna választani, másodszor, ha mi most becsapjuk az ön letapadt, de annál kétségbeesettebb várakozását, önnek vége van. Nem a börtön… Másképp van vége. Lehet, hogy holnap úgyis kisül minden. Az is lehet, hogy ön megmenekül, s marad a régi Szirmai. Mindez azonban nem ok rá, hogy mi most meg ne osztozzunk önnel. Meg kell osztoznunk a szorultságán.

– Zoltán, magában mindig megvolt a hajlam erre a fajta burzsuj érzelgősségre, jegyezte meg Szirmai gúnyosan. Nyeregben volt; megnyargalta a „perverz” lelkiismeretüket. – Az alorvos úr persze praktikusabb fajta.

Az alorvos elértette ezt a hivatkozást a származására. Ez is egy összekulcsolt kéz volt, amelyet be kellett födni hencegő szavakkal, hogy az önérzet idővel hivatkozhassék rájuk. – Ez a ház, úgyis valami azilum féle, mondta csendesen. Nem ön az első, aki ideszökött a büntetés elől. Én nem zavarom el önt innét, Pier delle Vigne, és nem is árulom el. De ki kell jelentenem, hogy nem értek egyet önnel.

A támadt csöndben szinte érezni lehetett a vélemények kereszteződését is. Odakint Kósa léptei állhatatosan kongatták a folyosót. Amikor egyedül maradtak, Zoltán kissé zavartan állt a barátja elé: – Bocsáss meg, nagyon is könnyelműen és nagyon is nagy terhet írtam a kontódra. Bálint elmosolyodott: – Teljesen igazad volt, köszönöm neked, de a tekintetét elfordította, s a mosolyában szomorúság és elégedetlenség settenkedett. Talán mégsem tartotta egész helyénvalónak, hogy ez a Pier delle Vigne besétáljon a közös kórterembe, s ő holnap egy Szirmaival a hátában álljon a főorvos elé. Értette Zoltánt, de a lelkiismerete nem tudta követni. Mást nem tehetett, de ezt sem tehette hittel.

Zoltán az alorvos elfordított tekintetén át értette meg, hogy ez a helyes emberi álláspont újfajta magány az emberek közt. Ő velük lehet, de ők nem lesznek vele. Maga fog jelentkezni! Maga fog jelentkezni, reménykedte este a forró arcára szorított párnáiba.

Zoltán csalódott. Szirmai nem jelentette föl magát, ellenben megszökött. Másnap az ebédkiosztásnál már nem volt sehol. Senki sem értette, hogy történt. Külső segítségről, ápolók lepénzeléséről rebesgettek. Annyi bizonyos, hogy alig egy órával később megjelentek a detektívek; Szirmai azonban illaberek, nem volt sehol. Sem a kórházban, sem a pályaudvarokon, sehol az országban. Zoltán később sokszor eltűnődött; mért szökött el? Megorrontotta a veszélyt, vagy nem bízott bennük, vagy talán mégis föltámadt benne a frázisok alatt a kiirthatatlan szemérem?

Bálintnak azonban mennie kellett. A főorvos úgy viselkedett, ahogy ilyenkor egy derék föllebbvaló viselkedni szokott: kitessékelte a rendőri vizsgálatot. Szirmai megtévesztően szimulált, s ők különben sem kérdezték ki még alaposan. Bálintot azonban három szóval kivégezte. Tehette. Az alorvos Sironkai előtt is célzott rá, hogy ez a Pier delle Vigne szimuláns, sőt még mulatott is a segédorvos hiszékenységén. Az ápoló is fecsegett valamit. Mért citálta Bálint Szirmait az alorvosi szobába? A Sorbonne-sipka megnyugodhatott, Sironkai érdemei elérték az alorvosi rang első tekintélygrádusát.

Zoltán magára maradt a tarka házban.

Pier delle Vigne exkancellár és közel hétszáz éves halott létére igazán nem remélhette, hogy akár az egész emberiség együttvéve annyit veszkődjék vele, mint Zoltán a Bálint bukását követő napokban.

Kiszínezte Bálint karrierjét. Mi lesz belőle, ha a kórházban marad? Az adjunktusi, főorvosi, sőt magántanári titulusok ellenállhatatlanul ágaskodtak egymás fölé. Ha legalább őt is kitiltanák Magyarország minden egyeteméről. Nagy vigasztalanságában talán épp az volt az egyetlen vigasza, hogy ő is ki fog repülni, ha ma nem, holnap, de kiröpül. Engem is kidobnak, ez ha nem is igazol, de legalább ment, annál inkább ment, minél alaposabb a kidobás. „Kolléga úr, még mindig itt lebzsel? Talán Kun Bélát akarja beprotezsálni.” Ezt Sironkai mondhatná. Zoltán hátán végigszaladt a gyönyörűség, ha Sironkaira, erre az elképzelt mondatára és gégemetsző mosolyára gondolt. Az se volna kutya, ha a főorvos kiáltana ki az irodából: „Ezeket a minden lében kanál embereket ne lássam itt többet.” A főorvos, persze, más jellem, és nem mond ilyet, de Zoltán azzal is vezekelt, ha ezt a jelenetet elképzelte.

A kivégzett alorvosok viszont többnyire feltámadnak, olykor mint magán-, olykor mint szanatóriumi orvosok, s nem minden metamorfózis árt a karriernek. Sőt kiderült, hogy ebben a világban egész sereg olyan erő tolong, amely csak arra les, hogy ez az alorvos a Farkasrétről kicsöppenjen. Apai, unokafivéri, tanácsnoki, hitközségi, sőt főrendiházi és egyetemi erők, amelyek ellenállhatatlanul sodorják Bálintot a szanatóriumi főorvosság felé. Azt kell mondani, hogy Bálint részéről merő aszkézis volt a Farkasréten kitartani, s egy lenni nemcsak a Gombosnék, de a Sironkaiak közt is; karrierelhárító aszkézis, amely bizonyára több a szerelmi önsanyargatásnál.

Bálint előkelő zsidó családból származott, s ha Montevideóban akart volna szanatóriumi főorvos lenni, éppúgy lehetett volna, mint fenn a Svábhegyen, ahol gazdag asszonyok, színésznők próbálkoztak az örökölt, neveletlenségből vagy visszaneveltségből eredő hisztéria útvesztőivel. S ha mégis esztendőkön át ott ragadt a Farkasréten, talán csak a Dosztojevszkij milliomosát utánozta, aki rongyokban járt az utcán, abban a boldog tudatban, hogy bankóval tömhetné ki a szembejövő ficsúrok hitelbe vett zakóját. Pier delle Vigne puccsa azonban eloldozta a Bálintban rejtező Polykratészt. A családi erők és beláthatatlan összeköttetések hálója, sutty, kifogta Bálintot a férfidac tengeréből, s beejtette a svábhegyi főorvosság aranyhalas medencéjébe. Zoltán önvádja háromheti tobzódás után hüledezve meredt meg annak a pompás lakosztálynak a küszöbén, melynek az ablakából a farkasréti tarka ház olyan volt, mint egy elejtett, cifra címkés gyufaskatulya.

De a Jairus-alorvos csodájánál is jobban meglepte a félúton megállt bárd csodája. Zoltán még október elsején is ott ült a második emeleti odújában, sőt december elsején is ott sínylette a központi fűtés tervezőjének aránylag csekély, de számára súlyos feledékenységét. Sironkainak, mielőtt meglepő elméleteivel előállhat, szolid tudományos műre volt szüksége, lehetőleg sok szövettani metszettel s jól elrejtett képzelettel. Eltökélte, hogy a maláriával oltott paralitikusok agyából fog sorozatos metszeteket készíteni. Ezeknek a sorozatos metszeteknek nem volt különös értelmük, de nehéz és babra munka, amely a szakemberek tiszteletét méltán fölgerjesztheti. S ha megvan a sok ezer metszet, majd csak kilyukad egy ilyen vagy olyan megállapításra, s ezeket a megállapításokat egy éven belül nemigen lehet ellenőrizni. Addigra a megállapítással együtt az ő neve is pörög-forog. Végül is alig tudja valaki, hogy okos vagy ostoba dolgot állapított-e meg; mindenesetre olyan emberszámba megy, aki sorozatos metszetekkel dolgozik. Csakhogy Sironkainak nem adatott türelem agyakat keményítgetni, parafinba ágyazni, vékony szeletekre metszegetni, s festékben lötyögtetni; sőt, a készítményei egyáltalán nem szoktak sikerülni, mert mint ő mondta, aki felhőkarcolót épít, nem ér rá tapétán pepecselni. Kellett tehát egy pepecselésre termett ember, aki a paralízis és maláriaoltás együttes áldozatainak az agyvelejét mikronnyi szeletkékre szeldesi, s a megfestett pikkelyekkel néhány ezer üveglemezt teleragaszt. Ilyen embernek látszott „Bálint kreációja”, aki kreálójának a bukása óta Sironkai szemében alig volt több, mint gazdátlan tárgy, amelyet kidob az ember, vagy ráteszi a kezét. Nos, a gazdátlan tárgynak ebben az esetben szerencséje volt. Sironkai alorvos sokkal barátságosabban vett róla tudomást, mint Sironkai segédorvos. Amikor ellobogtatta mellette nyitott fehér köpenyét, már nem a folyosó végét nézte, sőt az ablakon bebólogató fákat sem, hanem egyenesen a Zoltán füle hegyét, amely majdnem annyi, mintha a szemébe nézett volna. Sőt időről időre felvilágosításokat is kért már. „Mit is találtak ennél a betegnél annak idején?” Vagy: „Kolléga úr, nem emlékszik, hová rakta el Bálint a maláriaoltások statisztikáját?” Ezek a kérdések apró, de kerekded beszélgetésekké gömbölyödtek, s Zoltán azon kapta magát, hogy Sironkai egy ebéd után bekéreti őt a tulajdon lakásába.

– Mennyi ideje van, kolléga úr, az intézetben? Két éve, ugye? fordult Zoltánhoz szokatlan szívélyesen, s odatessékelte a karosszékbe, melyben Bálint cigarettázott azon az emlékezetes éjszakán, mikor a kétféle bánatfoltról beszélt. – Igaz, hogy ön medikus, s örül, ha az előírt tanulmányait elvégezheti, de végre is az ember nemcsak azért tölt esztendőket a Farkasréten, hogy átszállóval kelljen az egyetemre bejárnia. Nem tudom, hogy van megelégedve az itt töltött év tanulmányi hasznával. Én távolról figyeltem önt, ön a Bálint kolléga… hogy úgy mondjam… embere volt, s nem akartam az ő irányító munkájába beleszólni. Mégis, szabadjon egy megjegyzést megkozkáztatnom. Bálint kolléga túlsagosan behódolt annak a szellemi iranyzatnak, amely az elmekórtanban az utóbbi időben lábrakapott. Ő… hogy is mondjam?… már származásánál fogva is hajlott a freudizmus felé. Ez bennük van, kérem. Nézze meg, ezek az emberek minden szakban a misztifikációkra alkalmas fejezetekre vetik magukat. Sebészet, kórbonctan, az nem. Pszichoanalízis, az igen. Hát, kérem, én ismerem a pszichoanalitikus tant, persze, csillog, csillog, mint a hal pikkelye, de maga a hal, uram, büdös. Attól félek, kedves kollégám, hogy mestere nyomán ön is túl sokat turkált a betegei lelkiéletében, s nemigen szokott hozzá a rendszeres, tudományos munkához. Pedig hogy is vagyunk ezzel? Ugyebár, itt egy öreg tudós, aki sok apró tudományos kérdést dolgozott ki, lege artis, ahogy illik. Nos, ha ez az öreg úr halála előtt előrukkol egy istentelen nagy elmélettel, mondjuk, a gondolkozás élettanáról, s miután annyit írt idegsejt-elfajulásról és glia-burjánzásról, egyszer fogalomkapcsolásról, érzetekről és képzetekről kezd hapatyolni: Istenem, ezt végre is elnézzük, nemcsak a széniumnak, de annak a sok fontos dolgozatnak is, amelyet ő a tudománynak jelent. Álljon azonban elő ilyesmivel egy magunkfajta fiatal ember, már be is tette az ajtót. Úgy? A gondolkozás biológiája? Hát a sclerosis poliinsularis különös esete a Deiters-magvak szokatlan elfajulásával? S végre is igazuk van. Mert mi az elme? Az agy, uram, az agy. Az agy a mi kaptafánk, amelynél ott kell maradnunk. Látja, talán nekem is volna közölni valóm a gondolkozás élettanáról, s talán okosabb, mint annak az öreg úrnak. Egyszer majd beszélünk erről, ha érdekli. Persze, csak suttyomban. Nyilvánosan? Isten őrizz. Dugót a palackba uram, s elfektetni jobb időkre. Harmincéves vagyok, ez a rendszeres munka kora. Itt vannak például a mi maláriaoltásaink. Rászánok egy évet a maláriaoltások eredményének a feldolgozására. Látja, ha egy ilyen tervszerű munkába kapcsolódna bele, annak meglenne a haszna. Én, persze, nem erőltetem, de itt van például a szövettani rész. Semmi sem olyan tanulságos egy fiatalembernek, mint a szövettan. Én negyedéves koromban két hónapot töltöttem egy agyszövettani laboratóriumban. A gondolat élettana? Előbb a rostok uram, aztán a gondolat. Ön a villamosság rébuszát akarja megfejteni, nos, kiismeri-e magát ennek a sürgönydúcnak a drótjai közt?

Zoltán úgy hallgatta Sironkait, akár Gombosnét vagy Girsiknét, s valóban nem a mondatai dróthuzalát nézte, hanem az áramot, amely a huzalokban járt. A legszívesebben azt mondta volna neki: Az agy éppúgy nem elme, ahogy a narancs alakja és íze sem ugyanaz, s ha be akar lovagolni a szerzők közé, nyargalja meg Hrabánt, vagy akit akar. De haragos szándéka ellenére is udvarias maradt. Előző délután járt fönn Bálintnál. Bálint elmondta, hogy fölkérték egy új folyóirat, a Panacea idegkórtani részének a szerkesztésére. „Ha van valami érdekes közleni valód, hozd el; nem baj, hogy nem vagy doktor, ez a vasfejűek ellenlapja, s túlteszi magát ilyen csekélységeken.” Zoltán akkor egy bánatos lemondót legyintett, ő nem ír, az írás hiúság. Különben is minden percben kihajíthatják. Most mégis megdobbant a szíve. Hátha itt maradna. Pepecsel valamit Sironkainak, s addig a maga dolgozatát is elkészíti. Röstellte ezt a megalkuvást, de ugyanakkor egy képtelen reménykedés remegtette meg a testét, s izgatottan rebegte el engedékeny válaszát. A világi ambíciónak ugyanaz a fellobbanása volt ez, amely annak idején a Láng kolléga műsorára is odadobta a nevét. – Kérem, alorvos úr, ön föllebbvalóm, azt csinálom, amivel megbíz.

Sironkai vékony, nyeszleteg ember létére csaknem tokát eresztett a fölényes jóakarattól, s megveregette Zoltán vállát. Ez a reszkető hang s a medikus hirtelen pirulása meggyőzte őt ajánlata mértéktelen megtisztelő voltáról. Az elébb még azzal akarta kecsegtetni Zoltánt, hogy az ő munkatársi buzgalmát is felemlíti majd a tanulmány zárószavában. Most ezt a nagylelkűsködést abszurdnak találta. – Csak ne ilyen hivtalosan, kollégám. Ha akarja, csinálja, ha akarja, nem. Mindenesetre az ön érdeke. Istenem, ha én ennyi idős koromban sorozatos metszeteket készíthettem volna. Agyszövettani laboratóriumban dolgoztam, és nem bíztak rám ilyent. A működési bizonyítványába, persze, belevesszük, s ez az elhelyezkedése szempontjából nem közömbös.

Így tudta meg Zoltán, hogy kilenc agyvelő fölmetszése a maradása ára. Sironkai szerint ezt a kilenc agyat, ha szorgalmasan metszi, egy fél év alatt mikroszkóp alá teregetheti. Elvégzem egy fél év alatt, átalkodott meg Zoltán, noha tudta, hogy ez az ígéret átvirrasztott éjszakákat s egy óceán unalmat jelent.

Az érvényesülési ösztön utolsó heves lobbanása volt ez. Amíg a mikrofon beretvája alól kifeslő pikkelyeket gépiesen, de annál akkurátusabban ragasztgatta a száz számra gyűlő lemezekre, minden lemezre nyolcat, felfőtt fejjel zsúfolta a tervezett tanulmány két ívére kedves ítéleteit, bírálatait, a meglepő adatokat és eseteket, mindazt, ami az utolsó két évben az élet helyett az élete volt. Nem akart egy részkérdésen elbíbelődni. Az egészről kellett írni. Később kifejtheti a rügyben maradt részleteket, köteteket onthat, de az első cikk föleresztett sisakrostély, bejelentő prológus legyen.

Még egyetlen sort sem vetett papírra, de már kiszámította, hogy a Panacea íve hány írott oldalnak felel meg, hány sor jut a pszichoanalízis bírálatára s hány a Gombosné féligazára. Ott rakosgatta éjszakákon át festékes csészéből alkoholba, alkoholból szárítóba a Sironkai pikkelyeit, melyek valamikor egy élő ember fájdalmának és meglepetéseinek voltak alázatos hordozói, de az opaleszkáló festékes csészék, a lámpafényét villogó mikroszkóp sárga reze, a gólyalábszerű buretták, a laboratórium süstörgő Bunsen-lángja elfolyóbb valóságok voltak a számára, mint ez a dolgozat, amelybe újfajta emberségét zsúfolta bele. Mintha a laboratórium homályából vagy egy másféle homályból előderengő szekrény lett volna ez a dolgozat: hármas szekrény, mind a három szárnyban sok száz aprócska fiók. Az egyik szárnyban mindaz, amivel az elmebajok gyógyíthatatlanságát bizonyította. A gyógyszeres pacsmagolás haszontalan; a lelki operációk kockázatosak: ez állt ebben a szárnyban; az idetartozó kritikák és bizonyítékok. A második szárny a börtönőrorvosok és a rabbetegek közti tragikus félreértések példatára volt. Hogy kavarja bele a gyógykezelés a beteget az elmebajba, és mennyiben jogos az elmebetegek orvosgyűlölete. A harmadik rész az ő kedves gondolatáé volt: az „egy leszek köztük” elvé. Ennek a fejezetnek az egyes mondatait órákon át forgatta magában, még mielőtt a dolgozatot megírta volna. „Ha az elmebaj a betegek természete, a tébolyda az orvos számára megnehezített élet, ahol csupa nehéz természetű ember közt kell forognia. Kinek való ez? Ki képes erre? A szerzetes, aki az élet nehézségeit keresi, mert azt reméli, hogy a nehézségek dörzsölik le lelke szögleteit.” Egész zordságában fejtette ki ezt az elvét. Kirohant a tudósok ellen, akiknek a kórház bogárgyűjtemény, gombostűkre tűzött esetek halmaza. Őt is megkísértette a tudós siker s távolban a katedra fénye? Nos bebizonyítja, hogy nem ezért ír a Panaceá-ba. Legyen merev és konok ez a szerzetesfogadalom és égesse fel mindörökre a tudományos érvényesülés felé a hidat.

Egy novemberi vasárnap délután fölugrott a mikroszkóp mellől, amelyen Sironkai paralitikusának a dúcsejtjeit nézegette, s beleszántotta a keze ügyébe eső szűrőpapírba a ceruzáját. Csak a bevezetést akarta megrögzíteni, de utána dűlt az egész. Átírta az éjszakát. Hajnalban a takarítónő nagy morogva nyitott be a laboratóriumba. – Itt meg kinek világítanak? dohogta. Csak akkor látta meg a kis doktort, aki abban a pillanatban hajította el a ceruzáját, kipirult arccal ugrott fel a mikroszkóp pörgethető székéről. Előtte ferdén teleírt szűrőpapírok halma, az alsókon még apróznak a betűk, de a felsőkön már alig tíz sor fér meg egy oldalon. A takarítónő s az elme-szerzetes egy pillanatig meghökkenve kémlelik egymást, aztán Zoltán belemosolyodik a vénasszony csipás, sunyi szemébe: Korán keltem, ugye?

Aztán elrakta az itatóspapírokat, s két héten át beléjük sem mert kukkantani. Megkönnyebbülten metszegette a parafin-kockácskákat, s jóindulattal magyarázta Sironkainak a lencse alatt látható elfajulásokat. Karácsony előtt egy héttel átolvasta a szűrőpapírok ákombákomait. Ő maga is meghökkent. Noha e dolgozat minden részlete évek óta ért benne, így együtt váratlan képet adtak az elmeosztályok életéről. Az az öngyanúsítás, hogy híres tudós akar lenni, kíméletlenné tette tudománya eredményei iránt. Nemcsak a benne szorongó professzor elől szivattyúzta el a levegőt, de a dolgozatába épített szerzetescella is nagyon alacsony tetőt s nagyon összefutott falakat kapott. Az írás torzítása volt ez. Az összerótt tények kegyetlen egységbe álltak. Zoltán olyan ijedelmet érzett a dolgozatába falazott sötétség előtt, amilyet a kórteremben a legmakacsabb beteg előtt sem soha. – Mi vagyok én? szidta magát. Novícius, aki szívesen él a kolostorban, de mielőtt kiberetválják a fejét, elgondolkozik rajta, mi is a kolostor és begyúl? Fölhúztam cellám falait, kikovácsoltam rostélyát. Már csak be kellene költözködni, s most szeppenek meg? Kinek kellett a szigorított élet? Nekem. De miért szigorítottam meg ennyire, ha mégsem vállalhatom? Nem, nem szöksz meg, barátocskám.

Életének egyik alapreflexe volt, hogy a könnyebb és a nehezebb közül mindig a nehezebb felé kapott. Minél előbb bele akarta hajszolni magát a nyilvános fogadalomtételbe. Legépelte a dolgozatát, s fölvitte a svábhegyi szanatóriumba. Olyan idő tájt ment, amikor Bálint a városi betegeit szokta látogatni. Röstellte volna a zsebéből előhúzni az írást, s várni a barátja arcát. Ezért már előre megírta a névjegyet, amelyen sajnálkozott, hogy nem találta otthon. Csakhogy csalódott. „De igen, az imént érkezett haza”, biztosította őt a portás, a rézrudas és piros szőnyeges hallban. Kénytelen-kelletlen fölment. Öt percet ácsorgott az ajtó előtt, akkor belegyömöszölte a dolgozatát a levélszekrénybe. Aztán még öt percet ácsorgott s lement. – Tetszett beszélni vele? kérdezte a hosszabb látogatásokhoz szokott portás. – Hogyne, hogyne, sietett el Zoltán a további faggatódzás elől.

Otthon nem lelte helyét. Bálint eddig elolvasta a tanulmányt, fölkeresi, és újra látnia kell a Parzifál cirógató mosolyát. Korán ágyba bújt, de fölverték. A telefon! Reszketve vette föl a kagylót, azt hitte, Bálint, de csak Hrabán üzent neki, hogy éjszakára a városban marad. Zoltán tűrhetetlennek érezte az ágyát, tűrhetetlennek a folyosót, a kertet. Korán hajnalban fölverte Sironkait, és bejelentette, hogy haza kell utaznia.

Szent este délelőttje volt. A vonat üresen robogott el a magukra hagyott állomások előtt, amelyek mögül a saras-pocsétás pusztaságba szaladtak a faluk. Néhány elkésett diák iparkodott haza az ünnepekre, s vakáció eleji boldogságukban fenékre verősdit játszottak a fapadokon. Egy kisebb-nagyobb hájgyűrűkből összerakott kofaforma nagyokat göcögött; hol őket figyelte, hol a kosárban csipogó baromfit, melynek csak hullaállapotban szabad a vonaton utazni; épp fordítva, mint az embereknek. Szerencsére a kalauz süket volt, nem hallotta meg a fonott kosár árulkodó neszét, a kislányára gondolt, s nem veszekedett.

Zoltán váratlanul pottyant ebbe az utazásba. Közel négy éve volt otthon, s maga is meglepődött, milyen boldogan lesi az állomások fogyását, mintha nem is az utolsó zsindelyéig ismerős faluba, hanem egy idegen örömbozót-metropolisba vinné a vonat. Amikor a bölcsészetre fölkerült, örült, hogy a háta volt Hodos felé. János bátyja elcsukló térde, Horváth Sándor „kuss vörös”-e s Pákozdy pillantása maradt mögötte. Még levelet is kelletlenül írt haza, mintha egy poshadt szoba ütötte volna arcul a levegőjével, amikor a szüleire gondolt. Lassan egészen leszokott róla, hogy rájuk gondoljon. Az öreg Boda-pap évente két-háromszor írt, egyre kúszóbb, nagyobb betűkkel. Volt néhány kérdése: Zoltán miért veti meg őket, miért nem jön haza, mikor lesz kész, s nem bolondul-e meg ő is a tébolydában. Ezeket ismételte minden levelében, agyonfűszerezve a sorsról és a gyermeki hálátlanságról szóló morfondizálásokkal. Zoltánban önkéntelen rutin fejlődött ki e levelezés során. Úgy tudott az apja kérdéseire válaszolni, hogy egy pillanatig sem engedte át lelkén azt a kellemetlen érzést, amit Hodos jelentett, s amellett részletes és tisztelettudó volt, bár konokul elutasító.

Most azonban hazautazott. Nem is utazott, szökött a szerzetesség elől, melynek fogadalmát Bálint kezébe tette, s a falu váratlan csillogásban merült föl benne, mint ütött-vert vastárgy, amely aranyozva jön vissza a galvánozó medencéjéből. Az apja elzavarta az éhező öccsét? Most ezt is emberinek találta, s meghatódott az asztalra boruló emberen, aki a saját gyöngesége fölött zokog. Eszébe jutott az apja kopogása az első szoba ajtaja előtt, a Renán könyvével odanyújtott békekönyörgés, az anyja ki-bejáró tányérjai. Még Horváth Sándor vadászizgalmát is megértette, s a szilveszteri jelenetből sem Pákozdy György hangja nyilallt belé, hanem Ilonka tekintete. Esztendők óta nem gondolt a falujára, s most mégis éretten, minden indítékukban világosan tértek vissza az alakjai. A „nehezített élet” után, melyhez a tébolydában hozzáedződött, mint friss, könnyebb elem ömlött felé a falujabeli.

A farnádi állomáson különös monstrumba ütközött. A pokróccal leterített, gőzölgő testű lovak közt egy sárga autóbusz állt a pocsétás útfelen, mint más fauna idetévedt szörnyetege. A kerekét s az oldalát is fölfröcskölte a sár, de a motorja beszállást siettetően berregett. A lovak éppen hogy fölvetették erre a berregésre a fejüket: megszokhatták az újfajta állatot. Szemügyre véve nem is volt olyan szörnyeteg, mint első pillanatra látszott. Pesten kétakkorák szaladtak az utcákon, csak épp itt, a farnádi állomás előtt döbbentette meg a szemet. Legalább kétszer árverezték el, amíg idekerült; egyszer Németországban, egyszer valamelyik vidéki nagyvárosban. – Ez hová megy? tudakolta Zoltán. – Elmegy ez akár Lepsényig is, viccelt egy élemedett paraszt, ha közben le nem esik a hó.

Csakugyan Dád, Hodos, Ormánd volt az útirány, s az autóbusz hátulgombolós ajtaja egymás után szívta be a félig ismerős utasokat, akiknek megért egy pengőt, ha nem kell a szoknyájuk alját összelatyakolni. Zoltánnak is jól jött a benzines bárka. Betelepedett a plüsspamlagra, amely a thüringiai városkában még plüss lehetett, de itt rosszul kiberetvált, vörös szakáll. Az őszi esők tengerszemei helyén csinos lyukak maradtak az országútban. Egy-egy nagy lódulás majd szétlöttyintette a szegeit eresztő alkotmányt.

Zoltán elégedetten pillantott szét a tömött kocsiban. A mikor Farnádon a parasztszekerek közt ezt a sárga hernyót megpillantotta, szinte kételkedett: a régi Hodosra indul-e, vagy egy kicserélt Hodosra. Ezek a nyelvelharaptató rugópróbák, a plüssülést elborító fekete aljak, az ölben szorongatott vászonkeszkenők, a kajánabb megjegyzések után a száj elé kapott asszonymarkok, a jegyosztó ember ideszokott viccei megnyugtatták: akklimatizálódott a sárga hernyó is, mint a cséplő vagy a gőzeke.

Zoltánnal szemben egy gyászkendős menyecske ült. A két térde közt nyolc év körüli bámész legény; elmeresztett szemekkel élvezte az utazást, nem nézett ki az ablakon, nem figyelt az anyja kérdéseire, még a benziszagot sem érezte, minden érzéke külön redőny volt, befelé, a meg-meglódított, majd aprózva remegtetett teste játékára figyelve, szürcsölte a helyzetváltozást. Az anyja Éva ángyit emlegette s Pista bátyádat, aki vasúti bakter lehetett vagy mi, mert a hajtányra is felültette Jóskát, s ez Jóska életének, úgy látszik, legjelentősebb élménye volt. Zoltán oda-odalesett a fekete kendő alá; az asszony is visszanézte őt. Én tudom te ki vagy, de ki vagyok én? mondta ez a szomorúságában is ravaszdi árnyalatú tekintet. – Nem a Kökönyei Gyurka nénje?

De éppen az, csak a régi játékosság illant el a derekából, mintha a teste is eltanulta volna a szeme szomorúságát. Álmában, mikor a pilláit lehunyta, befele patakozhatott ez a szomorú tekintet, s minden kis porcikája teli lett vele. – Nem akartam szólni, hátha nem szívesen beszél az ilyennel, mondta, s beszéd közben megköszörülte a torkát. Az arca viaszába egy foltnyi vörös esett, szétfutott, és belemeredt a halovány sárgába. A kisfia arcán ugyanez a viasz és ugyanez a vörös, az ember tűnődhetett, mi az, egészség vagy láz.

Ha az autóbusz engedte, el-elpöttyent egy kérdés és rá a felelet. Hogy a Boda tisztelendő úr csak megvan, el-elténfereg a ház körül. Kökönyei Gyurka is hazakerült, két éve már, de nem nősül, ott él vele, a húgával, s úgy szereti Jóskát, mintha az övé volna. Hogy ők hol jártak? Sárbogárdon. A nénje vasútiné, s Pista bátyja a hajtányra is felültette a Jóskát. A vasútira meg a hajtányra, úgy látszik, nemcsak Jóska volt büszke, hanem Rozi is.

A Boda János dolgánál álltak meg. Fél éve már, hogy kieresztették őt is, meg Hermannt is. Nagyon megváltozott a János. Minden vasárnap ott ül a templomban; csúfolják is a népek, hogy a feleségéért imádkozik, mert az egész rosszféle lett, a kocsis után a postamester jött, aztán a Gulyás Pisti, aztán aki akart; végül is egy surján legénykére kötötte rá magát. A János meg, ahelyett hogy összeismertette volna a bot kampós végét a feleségével, meg se mukkant, s még ráhagyta, hogy ő ítélkezhet legutolszor a felesége fölött, s neki be kell várnia, amíg az asszony észhez tér. De az asszony annál inkább rosszalkodott, már csak azért is, hogy az urát kirántsa az istenkedésből. Hogy ő mit hozott a házhoz, meg a háború alatt mit dolgozott! Ami maradt, az ő jóvoltából maradt, az ura írassa rá a felét. – Még van ábrázata ilyet követelni, tüzeskedett Rozi, mikor a hálóágyukat is a János apja vette. A háború alatt a készet pazalta, s az orosz foglyot is azért küldte vissza a táborba, mert nem akart vele lakni. A kislányához hétszámra se szól többet, mint „már megint a lábam alatt vagy”, meg „te is csak falni tudsz, mint az apád”. Olyan kis mazna az a leány, karót szúrna melléje az ember, hogy megtartsa. A János meg csak bólogat: ő megadja az asszonynak, amit követel, de húzza a válást, hátha megjön az esze. Megkeveredett szegény a börtönben, fejezte be a hodosi patika előtt, miközben az autóbuszról lekászáltak. Pedig nem volt rossz ember, akárhogy ortályoznak rá.

Egy irányban laktak, de Rozi elköszönt, özvegyasszony létére nem akart fiatalemberrel mutatkozni. Zoltánt meglepte, amit a bátyjáról hallott. Jelenetek villantak fel az emlékezetében. Ott ül az apja meg János bátyja a gáderben, s ő mímeli, hogy ostort csinál. Persze, akkor csak az apja förmedéseit figyelte, s a nagy, szögletes ember is csak az apja dekóruma volt, hiszen olyan szájatáti lett a nagybátyja beszéde előtt, mint ő maga. Az apja szavalatai azóta rég levizsgáztak, s Zoltán visszaforduló emlékezete most a zömök, szögletes fejű, kurta nyakú férfira esett, akit akkor észre se vett. Újra fölmerült benne a szőlőhegy augusztusi sugárzása. A pince hűvös mélyében csillogva járt a hébér. „Tessék, Béla bátyám, ez a siller harmadévi”, mondja a bátyja. Mért nem pincézett a magához való fiatal házasokkal? Amikor Sonkra ment, ez a javakorbeli férfi olyanformán tekintett rá, mint itthon maradt gyerek a pajtására, akit városba adtak iskolázni. A bevonulás óta kétszer látta: amikor az ablakot megkocogtatta s másnap a temető előtt a csendőrőrmester oldalán. Mi történt vele az utolsó kilenc esztendőben? Huszonöt, harmincnégy, negyvenhárom. Negyvenhárom éves, alig lehetett elhinni ezt a számot. S minden vasárnap a templomban ül, s a cemende feleségére íratja a félvagyont.

Odahaza aztán többet is megtudott János felől. Boda-pap a disznóól mohos palánkján könyökölt, amikor Zoltán belépett, s egy fej kukoricát morzsolgatott az utolsó napjait élő hízó elé. A hízó amúgy is megkapta a magáét, az az egy fej kukorica se ide, se oda, de Boda-pap azért csak pattogtatta a bütykös ujjaival a szemeket, mintha attól eresztene hájat a koca. Közben gyerekes szavakat gügyögött az állathoz. Volt ezekben a szavakban egy kevéske vád az asszony ellen, hogy lám, külön is meg kell etesselek; szeretet az udvarukon ragadt egyetlen élőlény iránt; de legfőképpen vonzódás a telő zsírpárnákhoz, különösen a koca füle tövéhez és a derekához, amelyet időnként meg-megbökött, a szabadon maradt keze hüvelykével. A kiskapu neszére messzelátó szemei fölé ernyőzte a kezét, s gyanakodva nézte, kit küld rá a kerítésükön túli világ, amikor ő a hízót eteti.

A kiskapu nem a sarkán forgott, mint más rendes kiskapuk, hanem egészében állta el az utat. El kellett venni az útból, aztán visszarakni; a vasrészeit előbb megette az idő, mint a deszkáját. Az egész ház romlott-mállott. Ács, kőműves esztendők óta nem mártotta belé a szerszámát. A tornác faoszlopai csodálkozva jöttek rá, hogy ők világéletükben fölöslegesek voltak, hisz pudvás derékkal éppúgy megtartják a tetőt, mint ifjan, pedig annyi, mintha nem is tartanák. Igaz, a tető is könnyebb lett, elpozdorjásodott rajta a nád, éppen csak annyi maradt, ami a mohát a favázhoz tartja. A padlás itt is, ott is beázott, s az utolsó meszelésre gyér ragyákban emlékező falon hosszú vízfolyás futott. A kerekes kút bódéját látva, piszkos vízre s a kútverembe dőlt téglákra gondolt az ember. A vályú környékét fölverte a csalán, s a döngölt földkerítés itt is, ott is megcsúszott. Nem volt ezen a portán egy foltnyi friss meszelés, egy szál vadonatúj deszka, ha csak az a ládafödél nem, amit az ól palánkjára szegeztek, hogy a koca túrását ellensúlyozzák.

Az öregeknek föl se tűnhetett ez a pusztulás. Ők maguk jobban megrokkantak, mint a tető és kerítés, s ha régi holmijukra néztek, még irigykedhettek is, lám a dolgok megmaradnak s mi nem. Zoltán ott állt az apja előtt, s csak a nevetésre nyílt száját látta, melyben pirosan villogott az íny. Egy szem aránytalanul hosszú fog maradt benn, s amikor becsukódott, az orra és az álla szokatlan közel került. Csak nevetett az öreg Boda; ravaszul és barátkozóan nevetett Zoltánra, s szinte kereste, hogy miféle mulatságos játékhoz ültesse a fiát. Bodáné is kiállt a konyhaajtóba, nézte a két férfit, akik végre mégiscsak rájöttek, hogy össze kell ölelkezniök. Ha Boda-pap összement s a nadrágja megharmonikásodott, Bodáné még a réginél is ösztövérebbre nyúlt. Rászikkadt testére a hús, s fokozhatatlan soványságában, kísérteties magasnak tűnt; az ember kereste a szoknyája alatt a falábakat. Járásában is volt valami különös merevség, holdkórosság, vagy mi. A ruháját majdnem elvesztette, úgy kifogyott belőle, s kötényén az emlékezetes kék folt, mint misztikus szekta rendjele. Amikor Zoltán az apja öleléséből kifejlett, s rápillantott, egyik kedves betege jutott eszébe, egy fiatal lány, aki Szent Elek feleségének vallotta magát. Sosem tudta, mért szereti annyira ezt a betegét; most látta, hogy az anyjára hasonlított. Talán csak a tekintetük egyezett, mintha a felhők mögött kerestek volna valamit, de ez a közös tekintet is elég volt hozzá, hogy Zoltán érzéseiben összekapcsolódjanak.

Zoltán látta a két öreg zavarát s megértette. Amíg üggyel-bajjal kapkodják arcukra a vendéglátó öröm rég elkallódott vonásait, bent szűkölnek, jaj, mit akar velünk ez a fiatal. Már majdnem doktor, négy éve él Pesten, mit kezdjünk vele. Az apában hánykolódik az emlékezés, hogy ő Skóciában járt, s most mindjárt nagy, országos vagy filozófiai dolgokról fog a fiával vitatkozni. De miféle országos dolgot tud ő azon a cséve kukoricán túl, amit még mindig a kezében szorít. Az anya is érzi, hogy ő csúf, aszott test, égi meszelő, ahogy a Gulyás jegyző úr mondta. S ebben a házban minden szétmegy: a tisztelendő úrnak eljárt a szája, a padlás beázott, s a szomszédba kell menni vízért, mert a kút bedőlt. S most mindezért ő röstelli magát, még az öregségéért is, amit az Isten adott, s várja, hogy Zoltán megleckézteti. Zoltán is férfi s a férfiak vádaskodók. Amikor utolszor itthon járt, nem bújt-e be az első szobába, mert megharagudott. Bodáné tányéron adta be az ételt, s le kellett fogni az ura kezét, hogy rá ne csapjon a kilincsre. Most megint ilyesmit vár, s a sok esztendős hallgatás is nyugtalankodik benne: mit felel, ha a fia kérdezi.

Zoltán látja, mi történik a két öregben, s eszébe jut a nap, amikor az olasz fogságból hazatért. Milyen bambán viselkedett ő akkor. A családról fecsegett nekik, arról a családról, amely a Finta Dénes cifra szavaiból s a fiesolei szőlők sugárzásából ivódott a képzeletébe. Mit akart szegényekkel? Hogy ez a két öreg engedelmes statisztája legyen az ő szeretetrohamának? Legyenek a mesék szülői: szeretetükben hajlékonyak, mint a fiatalok közül is kevesen? Az apja hetven, s az anyja is túl a hatvanon. Micsoda lárva egy lelken az a hatvan év. Micsoda feltörhetetlen csontár, rákövült stalagmit. Hát nem ez a tiszteletre méltó az aggokban? A szenvedés sok évtizedes hajszája, mely ebbe az elnyűtt testbe szorította őket, ehhez a néhány gondolathoz kötözte a lelküket, s ezt a cséve kukoricát hagyta meg törekvéseikből.

Vigyázott, hogy ne legyen nagyobb, mint ők, s ne emlékeztesse őket az ifjúságukra, amelyet nem éltek túl. Engedelmesen pakolgatta a bőröndjét, kisimította az összegyűrt kabátját, megmutatta az új nadrágját. – Ezt abból vettem, amit az ősszel küldtek. Ez a kék még a Gyuláé volt. Itt nem leszek útban, édesanyám? Ni, édesapámnak még megvan a bicskája? Ezzel faragott nekem cifra ostornyelet. Az anya emlékszik a Gyula kék ruhájára, átveszi a kabátot, ő is megsimítja, s beakasztja a kiürült szekrénybe. Az apa is örül, hogy a bicskája innen-onnan három évtizedes. Cifra ostornyelet? Somogyban volt egy juhász, annak a botját láttad volna… Lassan megnyugosznak a fiú felől. Lám, az ő dolgaikról beszél, s tudnak felelni a kérdéseire. Hohó, Boda-pap még meg is csipkedi ezt a felcsert. – Aztán nem bolondulsz meg annyi bolond közt? kérdi, s megmutatja a hosszú fogát, amely a lecsupaszított gyökeret is kölcsönvette, hogy minél hosszabb fog legyen. – Kissé nehéz természetűek, igaz, mondja Zoltán, s akaratlanul is azt a kifejezést használja, amelyiket a dolgozatában. De az ember megszokja őket, hamarább megszokja, mint a kintieket.

Az öreg jó tréfának veszi, s hosszan elnevetgél rajta. Új és új kérdéseket sajtol ki magából. Milyen az a kényszerzubbony, s hogy éjjelre is rajtuk hagyják-e. Igaz-e, hogy vízipuskával föcskendeznek a bolondok közé, ha morognak, s Zoltánéknál metszette-e el a bolond borbély az ápoló gégéjét. Zoltán bevallja, hogy ő alig látott kényszerzubbonyt, a vízipuskát az állatkertben használják, s az a bolond borbély nem náluk garázdálkodott. Bodáné is megnyugszik, a két férfi nem dühös, sőt, nevetnek egymáson. Zoltán elé tálalja a kettejük ebédmaradékját, s arra gondol, mi lesz most már a vacsora.

– Ha visszamégy, készítheted János bátyádnak is a helyet, tért át Boda-pap, a híg leves fűszeréül az utolsó hónapok fő szenzációjára. Megétettek a papok. Tudod, ezek a dutyiba is beódalognak; gondolják, szép szóra kenve beveszi a rab a maszlagot. Már az se tetszett nekem, ahogy ide beállított. „Bocsásson meg, Béla bátyám, hogy annyi gondot okoztam, éljünk ezután békével.” Én meg azt hittem, csúfolódik, amiért akkor hiába kocogtatott. „Már ne is neheztelj érte, öcsém, ha én akkor beeresztlek, veled ülhetek, s más az, ha egy hetven éves ül. Nekem kiskorú fiam volt, abból doktort akartam nevelni, s neveltem is, jó tanuló, kint van a Farkasréten, a bolondokat kezeli. Beláthatod, hogy mindenki a magáét félti. Te magad embere vagy, s a mondás is úgy szól, akinek nem borja, nem nyalja.” Ezzel rendbe is lett volna, de ő megátalkodik benne: „Nem csúfolódom én, Béla bátyám, hanem sajnálom, hogy veszedelembe döntöttem magukat, jelentkeznem kellett volna, így meg úgy.” Még sokat összehadrált, elég az hozzá, ő megtért, s a Krisztust akarja követni. Azzal így a Krisztus, meg úgy a Krisztus. Én megharagszom, nekem akar ez prédikálni, tudok én is annyit a Krisztushoz, mint ő. No, mondom, ha a Krisztust akarod követni, hamar megteheted, a feleséged úgy is elprédálja, amid van. Akkor kiülhetsz a kereszt alá, én is vetek a markodba egy hatost. Erre: hogy ő egy szikrával sem érdemelt jobb asszonyt, mint a felesége, mert buja ember volt, az asszonyt is ő rontotta el. Ezt mondta, s azóta minden vasárnap ott kántál a templomban, s a feleségére akarja íratni a Csillér-részt meg a házat.

Estére Zoltán korán ágyba bújt, nem akarta a szülei eszébe hozni, hogy karácsony előestéje van. Még erőltetnék a kedvéért az ünnepélyességet, holott az ő életükben rég összefolytak ünnepek s köznapok. Reggelre leesett a hó, s a csillogó szárú csizmák jókedvűen csikorgatták a havat. A friss hóval megvirágosodott fák, az őgyelgő népek topogása, a ráérő kacajok egyre beljebb csalták Zoltánt a falu szívébe. Itt is, ott is ráismertek; már akadt, aki nem ütötte le előtte a fejét, a gazdák közül is ráköszönt egy-egy jámborabb; lassan fölszívódtak az emberek emlékezetéből a régi gyűlölségek.

Ott állt a torony alatt. A magasban harmadikat kongatott az öreg harang; friss öntés volt, a tavasszal szentelte föl a püspök, s csak a nagysága meg a jogfolytonosság révén ment öregszámba. A templom körül ácsorgó nép utolsói is beszivárogtak a templomba. Az asszonyok elöl, a főbejárón; a férfiak oldalt, a pap kapuján. Zoltánnak eszébe jutott a nagybátyja, aki minden vasárnap itt kántál, ebben a templomban s a negyedik elemista Boda Zoltán, amint a kórus korlátján át a templom ünnepélyes űrébe les. Tíz esztendős kora óta, mióta az elemiből kiállt, nem volt ebben a templomban, az apja nem engedte. Most egyszerre ő is ott lézengett a kis pitvarban, ahonnét hajdan annyi gyűlölettel látta a bitorló papot a főbólintó parasztok s a felpattanó iskolás lányok sora közé lépni. Még el se szánta, hogy bemegy, s valaki már udvariasan előre engedi: tessék, doktor úr. Az apa-Horváth Sándor az, a hatalmas gazda, ki előtt a szíve is elállt, mikor a töméntelen Horváth-porta tornácáról odakiáltott: hát ezek a gyerekek mit akarnak. És e régi emlék hatása alatt most éppoly engedelmesen somfordál be a templomba, mint akkor az udvaron át a szérű felé, ahol Behr fürdőszobát vájt a Laci szalmakazalbeli lakosztálya mögé.

Első pillanatra meghökken, hogy a templom ilyen kicsiny. Keresi az aranybetűs mennyezet alatt a roppant térségeket, de az a hajdani végtelenség nincs sehol. Az orgona sípjai alig karvastagságúak, pedig ő úgy emlékezett, hogy egy katona elposztolhatna egyben-egyben. Az úrasztal terítőjén sincs semmi különös; a hímzett aranykehely, ni, egész fekete.

Tétovázva áll meg a persely mellett, melybe olyan különös zenével hullottak a kijövők csörgő rézkrajcárjai. Apa-Sándor már elkerülte őt; mennie kell, így is kirí a többiek közül. Egész hodosias gondolatai támadnak. Ő most már doktor, az intelligencia közt a helye, mondja az ősi templomi rend. Gulyás Pista, az új jegyző, aki a szélen ül, már föl is állt, hogy beeressze az első padba. Zoltán tekintete elfut az első pad fölött s beleakad Horváth Sándorba, aki a patikus fia s a hajdani jegyző-Lajcsi közt ült, aki még ma is jegyző-Lajcsi, bár az apja régen meghalt, s a tavaszon új jegyzőt választottak. Aztán elfut a hátsó sorok fölött, ahol ünnepre kikefélten és kikeményítetten nagy zsoltárfúvó egészségben ülnek a javakorbeli parasztok, szorosan, hogy a sipkájukat sem tehetik le maguk mellé, mint más vasárnapon. Éppen csak ott a falnál van egy sötét négyszögekből összefabrikált ember, aki olyan elszánással fújja a dicséret sorát, hogy „angyali verset mondjunk szent ünnepén”, mintha egy levert forradalom indulóját bömbölné bele, bujdosó kuruc, az ellenséges rengetegbe. Zoltán egyszerre faképnél hagyja Gulyás Pistit és az udvariasságát, hátrasétál a polgárok padsorai közt, engedelmet kér a szélsőtől, s betelepszik Boda János mellé. A zsoltározó férfi arra lesz figyelmes, hogy bal oldala felől megtelik a pad. Odapillant, valaki vidéki, ki ülne más mellé, mint vidéki. De egyszerre csak elvörösödik, előrenyújtja széles ujjú kezét, s már vissza is húzza, mintha az öccse tenyere csalánból volna, s tovább fújja a karácsonyi éneket: „amely Betlehemnek mezejében régen”.

Betlehemnek ez a mezeje már pöttöm korában beléforrt minden hodosi kálvinistába, s úgy hozzátartozik a karácsonyához, mint városi emberéhez a fenyő. Most mégis majd bentragadt a gyülekezet ebben a jól ismert sorban. Szerencse, hogy a rag alatt is kuksoltak vénasszonyok, akik nem látnak ide, s a kóruson is ott csügg a gyerekek darázsfészke, akik nem értik Boda Zoltán tüntetését, s néhány önérzetes férfiderék is átall megfordulni. Az énekhang egy-két percre így is elvékonyodott, csaknem odaveszett az aranybetűs bolt alá, hogy aztán annál vastagabban zúgjon fel a „zengett eképpen” után a gyülekezet megtalált lelkiegyensúlya. Boda Zoltán odaült a direktor bátyja mellé.

Zoltán ezt az általános hökkenést alig vette észre, legföljebb a bátyja kínos s mégis boldog zavarát, s azon volt, hogy ne aggassa őt az éneklésben. Széttekintett a karácsonyát ünneplő falun. Majd mindenkit ismert, kit szavából, kit híréből. Megütődött. Mi az, a sor végét már nem cifrázzák hosszú kacskaringók? Meghalt az öreg Varga, a hosszú életű kurátor s vele a privilégium. A legöregebb Horváth Sándor helyén Hamar István nyomja az éneket. Lám egész elkél az öreg helyett, pedig Zoltán emlékezetében még mint derék ötvenes élt. A harmóniumot is megfegyelmezték, már nem áll ki belőle a szusz, mint Bordás idején. Hova lettek az ő hús-zacskóban tartott szemei? A fiatal rektor megderesedett, s a kis tanítócska, akinek a Kracsun lány, a Feri ideálja, a galambos leveleket küldözgette, pocakos házasember. A molnárné is áttelepedett az intelligencia asszonyai közé, persze, a lánya révén. Kár, hogy a kis Zsófikán kezd mutatkozni az anyja gonosz arcvágása, s a keble is sürgeti, hogy hamar férjhez menjen. No csillogtatja is a karikagyűrűjét, amíg az orrát fújja. Hová pislog ez a lány? Csak nem Horváth Lacié ez a kerek fej a jegyző-Lajcsi mellett. Úgy-úgy, Horváth Laci, te csak tegnap jegyezkedtél el Zsófikával s az életfogytiglani körorvossággal. Az meg ki ott? Csak nem a legkisebb papkisasszony? Milyen csinoska lett. Amikor Zoltán utolszor látta, még lenn ült a kisiskolások közt. S az?…

Igen, végre Horváth Ilonkát is észre kellett vennie. Szegény Pákozdyné. Milyen más volt ő a termetmutató, sudár háziruháiban, a ruhaujjból kibuggyanó karjával, amint a diófának támaszkodott, s kacagta, hogy Róna Teri nem ismeri meg a hagymát. Most valami cifra rájeros kalap ül a fején, s csüggedt és hamis előkelőség az arcán. Az aranybetűk alatt harsogó gyülekezetben csak neki van bundája, s úgy kell viselkednie, mint az egyetlen bundás nőnek, aki a Pákozdy bérlő felesége. Ebben a templomban minden szem azzal villog rá, ni, a Horváth Ilonka, s neki be kell bizonyítani, amit négy éve bizonygat, hogy ő Pákozdy György felesége, s egy Sáros megyei nemesi címer függ az ebédlőjükben. Szegény Ilonka. Vajon emlékszik-e arra a Szilveszter éjszakára, amikor a vénasszonyok szállingózásában beérte őt, villant át Zoltánon, s akaratlanul is oldalt húzódott, hogy a tekintete sugarát elfoghassa.

Az iskolás lányok padja fölpattant, s a pillantások mint galambraj, melynek búzát hintettek, a papi kapu felé rebbentek. Volt mit nézni! Az öreg pap nem egyedül jött, a balján taláros, derék fiatalember; bő sörényű, piros arcú. Melle zengő hangot ígért, s nagy barna szemei a havat is megolvasztották volna. Olyan volt, mintha Mányoki festette volna, papiruhás kuruc vezér. – A vendég-pap, súgtak össze, akik hallották már az újságot. Volt, aki el is mosolyodott: hírlett, hogy az öreg pap szeretné vejéül s utódjául. A lányok szeme is kirebbent a zsoltár fölül, s egy perc alatt úgy megszívta magát ezzel a taláros Herkulessel, hogy attól fogva az ő képe káprázatát látták a zsoltár agyas kottái helyén.

Zoltán nem számított erre a karácsonyi vendégprédikációra, s még kevésbé arra, hogy a vendégpap Csanádi Gábor lesz. A két férfi megkerülte az úrasztalt, s betelepedett a faragott székbe, a szószék alá. Az öreg pap idő előtt elnyűtt férfi volt. Ötven nehány éves, s már botra támaszkodott, annyira elővette a reuma. Deres halántéka alatt vastag ér kanyargott. Még erőltette az énekszót, föl-fölrántotta a fejét, úgy lökte ki a szótagokat, de megcsukló hangja elveszett a Gáboréban. Gábor igazi papnak szabott ember volt. Valami egész önálló, de annál méltóságosabb ritust vitt minden mozdulatába, még a lecsúszó talárt is úgy rándította feljebb a vállán, hogy szinte jelezte, én most talárban vagyok. Az imakönyvet és a szentírást áhítatos-gondosan helyezte le a padra, egy-két percig ott nyugtatta rajta a gyönyörű, ovális körmű ujjait, mintegy mutatva, ez az én váram és erőm. Eleinte alkalmazkodott a gyülekezet énekéhez. Majd pajtáskodó könnyűséggel fölé került, észrevétlenül irányította, s megtöltötte szokatlan melegséggel. Az emberek boldogan érezték ezt a hangjaik fölé kerekedett férfihangot, mint egy jókedvükben választott fejedelem kacagását. A felálló énekre még a rideg templomfalak is összerezzentek, megérezték, hogy új úr lépett a boltok alá. A felálló énekbe mindenki beleereszti a maga orgánumát, s most mégis úgy hatott, mintha csak Gábor énekelne, s a gyülekezet messze mögötte döngicsélné az „az Istennek szent angyala” jól ismert dallamát. Amikor fölállt, s az utolsó sor alatt lassan a szószékre sétált, s az imádságos könyve fölött mély, hangtalan imába merült, mintha megsötétedett volna a templom, annyira hiányzott belőle a Gábor hangja.

A Csanádi Gábor prédikációja egészen más szabású volt, mint az öreg pap zilált, tudósokkal vitázó, mondattördelő, elvont monológja. A Lukács evangéliuma alapján beszélte el Krisztus születését s a pásztorok történetét. De olyan részletesen és szemléltetően, mintha csak a Kracsun kocsmában lett volna az a jászol, amelyben a kis Jézus feküdt, s a pásztorokat is az ormándi határból küldték volna át Isten angyalai. Még ilyenféléket is mondott: „Az öregebbek bizonyára emlékeznek arra az időre, amikor ennek a községnek a határában is nagy birkanyájak legelésztek. Ezeket éjszakára sem hajtották be, a pásztorok ott maradtak a birkáik mellett, kint aludtak a csillagos ég alatt. Ilyen pásztorok voltak azok is, akikről a biblia szól.” Ez persze, fölös beszéd volt, mindenki tudta, mi a pásztor s hogy a biblia nem egy gyapjúnyírótelep alkalmazottairól beszél, de azért jólesett a fülnek a sok ismert, konkrét részlet. Ezeket el lehetett képzelni, nem úgy, mint az öreg pap elvont vitáit.

Zoltán az öreg papot figyelte, aki bólogatva hallgatta ifjabb társát, mintha nem is őt pipálnák le a tulajdon gyülekezete előtt, s ez nem is verseny volna, amelyben a százfejű zsüri réges-rég a fiatalság pártjára állt. Nem, az öreg pap nem irigy hisztrió, akit megöl az ifjabb sikere. Ő örül, hogy az Isten igéjének új hirdetője támadt, s az épp itt tehet tanúságot a hodosi gyülekezet előtt. Kissé talán magvatlannak s külsőségesnek tartja a szent beszédet, de ezt magának sem vallja be, mert hátha ez a vélemény is az irigység kísértése. A szent beszéd jó, a gyülekezet csupa fül, mindenki láthatja, hogy e fiatalember igazán tehetséges. Különben is a veje lesz, a kisebbik lányát veszi el, a kedvencét.

Zoltánt elöntötte a részvét. Meg tudta volna ölelni ezt a hajdan gyűlölt embert, aki ha több tisztességgel is, de éppúgy kipottyant a szószékből, mint az ő apja, s minden „igazi tisztelendő”. Oldalt tőle Boda János ült; komoly férfiarcát állhatatos figyelem árnyalta még sötétebbre. Mit vár ez a sokat hányt ember a Gábor pásztoraitól, akik már annyira pásztorok, hogy a birkaszag is érzik rajtuk, de még mindig csak az újfajta, angolprédikációs módszert, az ifjú pap kellemes hangját és kielégült hiúságát szolgálják, s nem Boda Jánost, aki ezen a karácsonyon arra az angyali üzenetre kíváncsi, amely neki, a direktornak és fölszarvazott férjnek is megjelöli a jászolt és a gyermeket. Boda Zoltán addig nézte ezt a komoly férfit, amíg fölforrt benne a vér. Olyasfélét érzett, amilyet az öreg pap érezhetett volna a faragott székben, ha lett volna hozzá bátorsága. A sonki rivalitás új lobot vetett. Csanádi Gábor, hogy mered elvenni a nyájamat? Arról a jászolról én beszélhetnék, s ez a Boda János az én emberem.

A fölpattanó gyülekezet dobajára ocsúdott fel. Csanádi Gábor imádkozott, aztán megint ott ült a faragott székben; a zsoltár utolsó énekei megbontották a padokat, sor sor után vonult ki, elébb a nők, aztán a férfiak. Zoltán a templom pitvarában toporgott, várta a bátyját, aki nem jött ki vele, hanem végigénekelte a verset. János el akart lépni mellette, s amikor Zoltán ráköszönt, hebegett valamit, hogy „mikor jöttél”, de elrágta a tegezést, úgyhogy Zoltán „mikor jött”-nek is vehette, s néhány szó után odanyomta a forradásos kezét, amelyen a lőtt seb csillag hegét sűrű pamatban nőtte körül a szőr. A pitvarban ácsorgók elfeledték a karácsonyi csigalevest, mindenik hozzávarrt még egy mondatot a beszélgetéshez, s bár senki sem fordult Zoltán felé, minden szem sarkában ott lebegett a bolond direktor s a doktor öccs találkozója; szinte csalódottan álltak odébb, amikor azok is kezet fogtak.

Milyen együgyű, gondolta Zoltán, míg a bátyja után nézett. Ezen a gondolaton árnya sem volt a csalódásnak vagy a megvetésnek. Amíg ott állt előtte, s elharapta azt a „-tél” ragot, fölszaladt róla a sokféle kuriózum ködsapkája, a „zsoltározó direktor” s a „nagylelkű fölszarvazott”; leesett a külső arc lárvája is: a komoly férfiasság s csak a belső arc maradt: az együgyű emberé. De ez az arc olyan szívet fájdítóan volt együgyű, hogy Zoltán a legszívesebben megölelte volna. A szemvillanás alatt, amellyel a zavarodott tekintetét magához húzta, már el is illant belőle az előbbi pátosz: az „én vagyok a pásztor” kevélysége, s egyenletes nyugalom ömlött szét benne; hazamenet is ezt a jó érzését ringatta, dajkálta a derülten himbáló lépésein.

Másnap délután nem győzte várni, maga indult el a bátyja házához, noha hírlett, hogy ott most nagyban egyezkednek, Boda-pap legalább megint a kényszerzubbonyt emlegette. A kapuban Zoltán ángya tanakodott az új jegyzővel. Gulyás Pisti búcsúzóul valami bolond szót vethetett az asszonynak, mert az megrázta a darázsderekát, s rezes bőre mögött fölcsapott a láng. – Maga is lefölözné a más csuprát, kiáltotta jó hangosan, csakhogy az út másik partján is meghallják. Hadd pukkadjanak, hogy ő a jegyzővel dévajkodik.

Gulyás Pista, mint afféle kapós falusi gavallér, kora potrohot eresztett. Ifjú parazsa javát széthordták a hadimenyecskék, s most vasárnaponként háztűznézőbe járt, nagyra volt a hivatalával, s bosszantotta az asszony hangossága: még híre fut, hogy segített kiforgatni Boda Jancsit a cédájának. Bizony úgy gondolkozott Gulyás Pista is, mint a többi hájfejű, aki azzal vigasztalja magát az elpukkasztott fiatalságáért, hogy megjött az esze. Tekintélyeskedő lett, s azt a nyelvén ragadt csiklandósságot is meg-megbánta, amellyel az asszonyokat szokta megbirizgálni. Amikor Zoltánt észrevette, hozzálépett, s csaknem mentegette magát. Valami szerződésről fecsegett, hogy ő csak a szerződést beszélte meg a felekkel, s még azt is megkérdezte Zoltántól, mikor végez. Csak a szomszéd kerítésnél hökkent meg, hopp, hiszen ennek köszönnöm sem kellett volna, ez nem akart mellém ülni a templomban; fölálltam s továbbment. Bosszankodott az udvariasságán és a zavarán, s alig várta, hogy kettős tekintélysérelmét a kisbíró lehordásával helyreüsse.

Az asszony azonban ottmaradt a havas kapufa mellett sötét kapufának, s idegenkedve bámulta Zoltánt, ahogy gyanús jövevényt szokás. Még a szemét is összehunyorította, hogy mit ódalog ez a kapu körül, s a jó napotjára éppen csak a foga közt szűrt ki egy hangocskát. Mit köszönsz nekem, hiszen Boda vagy, azt jelentette ez a hangocska, s úgy szisszent, mint az olló, amely elnyesi az ángyi kötelékeket. Zoltán megkérdezte, hogy hol a bátyja. De az asszony csak bámulta őt, éppen hogy megrántotta a fél felét; ha akarod vállrándítás, ha akarod „arra hátra”. S hogy Zoltán mégiscsak bemerészkedett az udvarra, még összébb húzta a szemét. A vakkanásra kész kutya figyelme elegyedett ebben a szemben a legarcátlanabb semmibevevéssel. Csak a falusi céda tekintetének van ilyen vágása, az ő hangjának ez az érdessége. Egy egész falu emberszólása kell ahhoz, hogy egy asszony ilyen daccal tartsa a rosszasághoz való jussát.

Az udvar havas mélye két gyerekfejet dobott Zoltán elé. Az egyiket mindjárt megismerte, a „hajtányos” Jóska volt, aki az autóbuszban olyan meredt szempillákkal élvezte az út ugratóit. Most egy félig kész hóember előtt állt, s mindenáron hasba akarta rúgni. A hóember úgyis gyenge lábon állt, a hó friss volt, s még nagyon is mennyei matéria ahhoz, hogy embert lehessen belőle gyúrni, de Jóskát épp ez az ingatagsága ingerelte, s az egykék makacsságával rugdalt felé; a hóember alkotója alig bírta a szabad fél kezével visszatartani. Ez az alkotó egy nagykendővel átkötött leányka volt, alig nagyobb a Jóskánál, testre 10–11 évesecske, de arca után jóval öregebb. Sovány volt, vörhenyes képű és lenszőke, a pillája egész fehér, mintha a természet még a festéket is sajnálta volna belé. De arcvonásaiba félszeg báj vette be magát, ami meghatotta az embert. Azon mesterkedett, hogy a hóember egyik kezébe egy akácgallyat nyomjon. A hóember karja ugyanis fölfelé meredt, mint egy nyújtótornászé vagy átokmondó prófétáé, vízszintesen nem tartotta meg a válla, s a kislány, ha már ennyit vesződött vele, a kardot is a kezébe akarta nyomni. Ő ugyan csak a Jóska gyönyörére csinálja az egész hóembert, aki még gyerek, s ha Jóska gyönyöre most azt diktálja, hogy hasba rúgja a kardot rántó prófétát, hagynia kellene. Csakhogy kevés alkotó szereti, ha művét idő előtt hasba rúgják.

– Nyughass, csiggatta a fiút. Ezt a kardot még a kezébe adom, aztán rúghatod. De Jóska olyan makacsul nyomult fel, hogy elrántotta a lányt, a lány viszont a hóembert, úgyhogy a próféta vállban amputálódott, amit kardot rántó szent létére meg is érdemelt.

– Ez meg a Jóska. Hát te, hogy kerülsz ide? S a szép fényes csizmád hol szerezted? sietett Zoltán a kismama segítségére. A leány az idegen hang felé fordult. – A Gyurka bátyjával jött, felelte felismerő örvendezéssel (hiszen a templomban majd elnyelte az urat, aki az apja mellé ült), s illedelmesen leeresztette azt a félkezét is, amellyel Jóska képromboló dühét tartotta féken. Jóska az idegenre pislantott, aztán a csizmájára, hogy csakugyan olyan fényes-e, aztán a hóemberre, s ezzel vissza is tért az eredeti szándékához. Megint feléje rúgott, s most már el is érte. A lába beleragadt a hóember hasába, kihúzta, újból belerúgott, s ettől olyan romboló szilajság lepte el, hogy még az egészben legördülő fejnek is utánament, s széttaposta, hogy írmagja se maradjon. Akkor ráparancsolt a lányra, hogy: megint.

Boda János, amióta a börtönből hazakerült, abba az alacsony, földes szobába vette be magát, amelyben fiatal házaskorában csitítgatta a felesége anyós-panaszait. Azt a szobát akkor biggyesztették a házhoz, amikor ő megnősült, az öregek nem bőkezűsködtek az új menyecskével, hozott volna, ha padló kell neki. Egy ideig a kegyenckocsis lakott ebben a szobában, ő volt az egyetlen legénykocsis a faluban, aki szobában hált. Majd Boda János hurcolkodott ide, önkéntes száműzetésbe.

December vége volt, kinn még csak elvilágított a hó, éppen hogy lilább árnyat vetett, de benn már szétfolyott a sötétség tintásüvegje, s lélegzetéről ismerszett meg, ki szekrény, ki ember. Zoltán azt se tudta, egyedül hallgatott-e addig, aki a kopogására tessékkel felelt vagy többedmagával. Arra botorkált, amerre a szék nyikordult. Boda János zavartan invitálta beljebb, s hátraszólt valakinek: te Gyuri, ott a lámpa a kasznin, amire egy második szék is megnyekkent, a harmadikról meg egy vénemberes köhhentés hallott. A fellobbanó petróleum aztán kivallatta a szobát. Kökönyei Gyurka s a félarcú habogó Kovács voltak a vendégek. Nyilván a szerződés kívánta őket tanúul, s most, hogy a jegyző elment, segítettek Jánosnak a csöndet őrizni.

Hogy Zoltán belépett, egyikük sem szólt, a vendégek illendőségből, János, mert nem tudta, mit mondjon. A frissen aláírt szerződés, de meg a templombeli dolog is feszélyezte. Röstellte azon kezdeni a beszédet, más meg nem jutott eszébe. Állt csak, s a bádogkancsó körül tologatta a szögletes borospoharakat. Zoltánt a Farkasréten szerzett szimata mihamar eligazította a bátyjában. Tolakodás volna a szerződésről szólni, s kész elidegenedés hálálkodásig engedni a templombeli dologért. A hóemberre fordította a szót.

– Hogy beszívódik ide a sötétség. Lámpát kell gyújtani, s kint még világos van. A kis Jóska három hóembert is szétrúg, amíg rásötétedik. – Az ám s az anyja nem is tudja, hogy utánam szökött, tolt egyet Kökönyei Gyurka is a társalgáson. Majd megneszül miatta. Félti; nemhiáha ez az egy van neki. – Elvan az Irénkével, szólalt meg János félszegen.

– Az ám, jó kis lány lett az Irénből, jegyezte meg Zoltán, mint aki örül, hogy ezt eszébe hozták. Elég a szemébe nézni. – Jó bizony, könnyebbült meg János is, hogy a szerződés helyett a lányáról szólhat. – Jó, csak soványka. Vasat írt neki az új doktor, de csak annyi, mint a lé. Tizennégy múlt az őszön, s alig nagyobb, mint a Jóska. S mindig csak az ilyen kicsinyekkel van. Csúfolják is érte a barátnéi. Kell-e csörgő, Irén, kiáltják neki. Mert elmentek az őszön a farnádi vásárba, s az egyik legény csúfságból csörgőt vett neki. – Nem baj az, mosolyodott el Zoltán. – Aki soká rázza a csörgőt, hamar veszi. Jó mama lesz az Irénkéből. Különösen, ha sok ilyen istápoltja van, mint a Jóska. Ezek rászoktatják, hogy a hóembert hasba szokás rúgni.

– Az igaz, nevetett a Gyurka, türelme az van. El-eljön hozzám, mert a Rozink nagyon szereti, de elhajtja az egy fél délután is a hintát, s csak fújja, hogy egy üveg óma, két üveg óma… Amíg a Jóska parancsolja. A múltkor kilestem őket. Ez a Jóska folyton a macskát gyenisztrálja. Rálép a farkára, s hajtja, hogy sss. A macska majd kiszakítja a farkát, s csak nyivákol. Az Irénke meg olyan, hogy a légyfogót sem nézheti, mert sajnálja rajta a legyet. Rákiált a Jóskára, te Jóska, de az annál inkább. El akarja húzni, persze, szelíden. Mi az a Jóskának, visszadöf a könyökével. Végül is az Irénke nagylány létére sírásra fogja, s úgy rimánkodik a macskáért. Jóska most meg már azért sem enged, végül is a macska rántja ki magát. Miért nem lökted el, Irénke, kérdem. Ő csak pirul, de nem szól. Azt még senki sem látta, hogy ő meglökött volna valakit. Inkább könyörög az ilyen pöttömnek is.

Mindnyájan nevettek az együgyű histórián, még János is megvillantotta a fogát, olyan emberi volt a Gyurka története, s annyira ismerős Jóska, Irénke, de még a macska szerepe is. – Akkor most jó idő jön a Jóskára, bökte közbe Kovács, csakhogy ő is szóljon. Az Irénke kéznél lesz, csak a szomszédba kell érte kiáltani.

Az új szomszédságnak ez az említése visszahozta a szobába a szerződést s mindazt, ami összefüggött vele. De Jánosnak most már nem esett nehezére a szó. A hóember behozta a szobába a világosságot, a lányáról beszélhetett, s Zoltánon is látta, hogy nem sürgős neki a szenzáció. Szinte kívánkozott, hogy előhozza a maga dolgát. – Azt meg tudod, öcsém, hogy mi elköltözünk innét, mondta komolyan, a Gyurkáék mellett vettünk ki lakást… A ház a feleségemé marad. – Igen, hallottam róla, hogy megegyeztek.

Ez a megegyeztek olyan egyszerűen magzott fel Zoltán ajkán, hogy a három parasztember előtt is egyszerre természetesebbé vált a helyzet. Hiszen azt kellett volna mondania: hallom, hogy nem tudnak kijönni egymással, s ő mégis azt mondta, megegyeztek. Ebben a szóban ott derengett a helyeslés: szép, hogy megegyeztek, mindegy, hogyan, fő, hogy az egyezség megvan. Olykor egy szerencsés szó löki el az őszinteség lavináját. Így esett ez a „megegyeztek” is János szívébe. – Tudom, sokan szapulnak érte, tért a dolog kényesére. Mamlasz vagyok és dilinós. Téged is megkerestelek volna már, de Béla bátyám sem ért velem, s én nem akarok olyan szót hallani, amely eltérít. Hogy ilyen meg olyan a feleségem, s példának is rossz, ha ilyen jutalmat nyer. Az ám, mondom, de az se azon kezdte ám, Béla bátyám. Az is mást gondolt, amikor az oltár elé állt velem. Könnyű azt nézni, mi van. De mi volt. Csakhogy kinek van arra esze.

Zoltán egy új ravaszon-könyörgő villanást vett észre a sötét homlok alatt. Mintha ő sem értené, amit senki sem ért, s csak megátalkodásból ment volna bele ebbe a szerződésbe, s ezt a „mi volt s mi van” érvet is szíve ellenére hangoztatná. Zoltánnak úgy tűnt fel, hogy ez az érv könyörgés: segíts nekem, nyugtass meg a cselekedetem felől. – Elébb, hogy jövök, itt áll az ángyom a kapuban. Egy pillanatra szembe néztünk. Tudja bátyám, vannak rossz asszonyok, akik olyanok, mint a pákosztos tolvaj. Lelopják a szőlőt, megeszik és hallgatnak. De vannak dacosak, akik egyszer valahogy elbotlottak, s bántja őket a tettük, de megbánni nem akarják, s mindent kieszelnek, csakhogy a bűn az ő esetükben ne legyen bűn. A végén már nyilvánosan és kérkedve rosszalkodnak, de a kérkedésük is bűnbánat s vezeklés.

Boda János szemhéja megrándult s a forradásos ökle is vele. Most, hogy nem ő védte a feleségét, egyszeriben rája zúdult az elszenvedett méltánytalanság. Noha maga mindig mentegette, most hetet-havat összehordott volna rá, hogy ne maradjon egy mentő érve se. Aztán eszébe jutott, hogy ő a bibliás ember, ő is úgy gondolkozik, mint az öccse, s mint betanult leckét mondta föl: – Tévelyeg az ember, ő is megtévedt, én is, nincs mit egymás szemére hányni. Egy pillanatra elhallgatott, aztán csak kiszakadt a kenetes szó mögül az indulat. – Tudod, mi a baj ebben a világban, öcsém? Hogy senki sem látja, mi a jó. A rektor azt tanította, a szívünkbe van írva a jó. Hát énbelém nem volt írva. Igaz, énnekem nehéz fejem volt. Másnap nem tudtam felmondani, amit egyik nap megtanultam. S akár hiszitek, akár nem, sokszor annyira vagyok, hogy nem jut eszembe a leányom neve. Kérdik, itt van a nyelvem hegyén, s nem tudom kimondani. De akármilyen buta voltam, akartam tudni, hogy mi a jó. Az emberek összevissza beszéltek. Az anyám a feleségemet okolta, a feleségem az anyámat. Az esperesek elcsapták Béla bátyámat, Béla bátyám huncutoknak mondta a papokat. Oroszországban a lelkünkre kötötték, váltsátok meg a világot, s itthon megkergettek érte, mint a nyulat. Hogy tegyek igazságot ennyi okos ember közt? Pedig én rendbe akartam szedni mindent. Ha nehézfejű voltam is, ez az egy megvolt bennem. De hát ki ismeri itt ki magát? Az Isten sok nyugtalanságot ad belénk és kevés világosságot.

Úgy dobálta a szót, mint kráter a követ. Tíz éve nem bukott ki ennyi beszédet egy huzamban. Amikor elhallgatott, az ajka még rángott, s nyitott szájában forgott a nyelv, mintha megint nem tudná a kislánya nevét kimondani. Zoltán lenyűgözve hallgatta ezt a kifakadást. Mintha a vak emberiség hebegte volna el örök zokszavát. A szerződés fehér papírja fölött vastag fekete kötéses könyv feküdt. Amíg a bátyja beszélt, Zoltán szórakozottan belelapozott. A biblia képes kiadása volt, az Uffizi híres festményei s lompos magyar rajzolók firkái az öreg betűk fölött. Itt Paolo Veronése reneszánsz-ruhás Kánai menyegzője, ott középkori német klepetyusok, amott egy naturalista keresztről levétel. A biblia fejezetei apróbb részecskékre osztva, s mindenik fölött a részletes, érthető tartalom.

– Az ember, persze, olyan, mint a baromfiudvar, sokféle hang rikoltoz benne, jegyezte meg csöndesen Zoltán. De épp azért kell az életet vállalni, hogy a hamis hangok közül megismerjük az igazit. A gyereket biztatják azzal, idd meg a kávét, majd meglátod, milyen szép madár van a csésze fenekén. Nos, az élet szenvedése az a csésze, melynek a fenekén csakugyan ott van a lelki béke madara. Én hiszek abban a szívbe írt hangban, amelyről a rektor beszélt. – Én pedig magamtól sosem jövök rá, mi a jó és mi a rossz. Negyvenhárom éves vagyok, ha eddig nem jöttem rá, ezután sem. Én nem hiszek a szívem hangjában, nekem kell valaki, akihez tartsam magam. Ha én a szívem hangjára hallgatok, talán agyoncsapom a feleségemet…

– Pedig az a hang, amiről a doktor úr beszélt, megvan az emberben, törte meg a súlyos csendet Kökönyei Gyurka. Odatámaszkodott a kályhához, s a mellén keresztbe vetette a karjait. Zoltánnak már előbb is föltűnt volt iskolatársának elfogulatlan derült tekintete. Valami vidám céltalanság ivódott ebbe az emberbe, amit a fogság alatt szerezhetett, a szibériai csatangolásokban. Olyan, mint János evangélista, jutott Zoltán eszébe, ahogy ránézett. Maga is csodálkozott, hogy tévedt ez a bizarr gondolat belé, de amíg Gyurka beszélt, egyre erősödött benne a benyomás. Miért épp János? Mit tud ő Jánosról? Annyit, hogy a keresztre feszített Jézus őt adta az anyjának maga helyett. Olykor különös és kibogozhatatlan úton tévednek az ember tudatába a hasonlatok. De épp ezek az igaziak.

A két gyerek is beszivárgott az elsötétedett udvarról. Irénke a sarokba gugyorodott, s összefolyt a szekrény árnyékával. Jóska a bátyjának dülleszkedett, s elmeresztett szempillával hallgatta; azt hitte, mesél. – Tizenhat nyarán, mielőtt elfogtak, kezdte Gyurka, a galíciai front mögött tologattak bennünket ide s tova. Egyik este egy nyomorult rutén faluban pakoltunk le, pár ház volt az egész s a fele rom. A falu alatt egy domb, a dombon túl két kilométerre a front. Én a századkomandáns pucere voltam, a hadnagyom egy pesti hivatalnok. Jó ember, csak nagyon félős, s ha megijedt, falra mászatta az édesapját is. Éjszaka hogyan s hogy nem, kigyúl a ház, épp amelyikbe mi lógeroztunk. Lehet, hogy én magam voltam a hibás, otthagytam a parazsat a nyitott tűzhelyen. A hadnagy begyúl. Árulás, mondja, mindjárt itt lesz az orosz tüzérség, s összeszedeti a házbelieket. S csakugyan, odakinn puhítják a mieinket; a hadnagy drukkol, mikor kapunk mi is belőle. Kémek, kutyák, ordítja, csakhogy ne lássék, hogy reszket, s rám bízza a gazdát, egy öreg parasztot s a suhanc unokáját, hogy ez gyújtotta föl. Kísérd hátra őket, mondja, de úgy vigyázz, hogy szökésen érd a nyomorultakat. Elértem, azt akarja, hogy végezzek velük. No, viszem én az ipséket. Aszalt kis ember volt az öreg, a fia meg még csecsre kívánkozott. Kiviszem a faluból, s mutatom nekik, hogy sipirc, azzal farba lököm őket, s még bele is lövök a levegőbe. Amikor visszatérek, hát csakugyan a falut simogatja az orosz tüzérség, s a hadnagy ordít, te, szökésen érted a pimaszokat? Mondom, azon. Még akkor éjszaka áttörték a frontot, elfogtak minket is, s a tulajdon katonáink golyózáporában marsoltunk hátra az orosz front mögé. Látom én, hogy a hadnagy imádkozik, s valami képet vesz ki a zsebéből: a felesége meg a fia. Egyszerre odaszól: te, sokat rángatózott az a kölök? Nem rángatózott az, mondom, csak amíg farba rúgtam. Nemhogy szidna, de a nyakamba borul. Aznap háromszor vétettem a forsrift ellen. Egyszer a magam feje szerint jártam el. Egyszer hazudtam, s egyszer a szemébe mondtam a hadnagynak, hogy nem azt tettem, amit parancsolt. Mindenikért krikszgeriht jár, s mégis úgy tettem, ahogy kellett. Nem értem rá én egyikszer sem spekulálni, mégis eltaláltam, mi a jó. Az a hang volt vagy mi.

– Hagyd el azt a hangot, röffent most közbe a félarcú Kovács, s legyintett egyet a karcsonkjával. Én egyszer hallottam azt a hangot; amikor direktor lettem. „Mit keresel ott, te félfejű? Huszonötöt a hátujadra?” Azt hiszitek, ezt mondta a hang. Fenét. „Légy direktor, Pisti, most vagy soha. Légy direktor, Pisti, most vagy soha.” Még azt sem engedte, hogy a magam eszét meghallgassam. Beleevett a ragya abba a hangba, Gyurikám. Legjobb, ha az ember az asszonyra hallgat, az olyan, mint az üst, csak szortyog a kövérségtől, de azért megmondja, miből lesz baj.

Valami tapló-humor fejlődött ki ebben a habogó Kovácsban, hogy innen-onnan tizedik éve hordta a félarcát. Nem lehetett azon nevetni, legföllebb Jóska nyihentette el magát, de ő mindig úgy tett, ha a félfejű bácsi megszólalt. Boda Jánoson látszott, hogy nem hallotta sem a Gyurka elbeszélését, sem Kovács tréfás fölförmedését, még mindig az előbbi gondolatánál tart. – Gyámolra van szüksége az embernek, aki megmondja, mi jó s mi nem. Én megöltem volna a feleségemet, de a Krisztus azt követelte, osztozzam meg vele. Fölkapta a szerződésről a bibliát. S ha igazság, ha nem, ami ebben a könyvben áll; énnekem elég volt az emberek szava, én ehhez tartom magam, ha koldussá leszek is. – Én pedig azt mondom, kiáltott fel Zoltán hirtelen izgalommal, hiába erőlteti az ember a törvényt, ha a szívében más áll. – Eleget hánykódtam; az én elmém nyugvást akar, hördült föl Boda János, s visszadobta a szerződésre a bibliát, mintha csak ennek a nehéz könyvnek a súlya tapaszthatná az asztalon azt a lenge írást.

Jóska a bátyját böködte, hogy mesélj még, Gyuri bátyja, a hadnagy urat meséld. Gyurkának is eszébe jutott a húga, az eddig elsiratta a magzatát. Lassan mindhárman felkászolódtak. Alighogy kifordultak az ajtón, hallják is a Rozi szeppent hangját: – Nem látta, asszonyság, a fiamat? Összejárom érte a falut. – Mintha nem tudná, mordult vissza egy bosszús hang. Azon szóra Jóska is elkiáltja magát: édesanyám, s Roziból is kifakasztja az öröm a tartogatott sírást, szidja s csókolja a fiát. – Rági babának, eszi magának, dohogja fönn a konyhán a Bodáné hangja. Úgy tesz, mintha nem ő küldené ide a fiát. Tőlem akár itt egyék meg a gáderban. De ha olyan szemérmes, keszkenőjét szembe húzó özvegy, s úgy meg tud rágni mást, kivárhatná, amíg a János melléje költözik.

Rozit mintha kígyó csípte volna meg. Ellökte a fiát, s körülnézett, hogy más is hallja-e, vagy a füle káprázata az egész. Kiáltani akart, de Boda Jánosba botlott a szeme, s ettől az egész mellét összerándította a görcs, elborította a tenyerével az arcát, s usgye, botladozva az utcára. Ott kapott annyira észbe, hogy kiáltozni tudott, de még a szitokban is botladozott szegény. Adta, hogy ő visszarohan, s megtépázza a cédát, de azért csak oda engedte magát a bátyjának, aki addigra elkapta, átkarolta, s úgy húzta hazafelé.

Zoltán Boda Jánost nézte. Ott villogott a konyha előtt, a tuskóba ütve a fejsze, mellette néhány elhullajtott aprófa. János dobbantott egyet, a fejsze után kapott, de aztán mégiscsak lejjebb hajolt, fölemelt egy darab aprófát, s kettétörte. Aztán odaállt a gáderba a konyhaajtó elé, a sötét árnyéka beesett a nyitott ajtón, a kivilágított szobába, s egyszerre csak odabenn is elapadt a piszkolódó szóár.

Zoltán és a félarcú Kovács búcsúzatlan fordultak ki az utcára. Oldalt, a fásszínnek dűlve Irénke fehér arca úszott a hold fényesedő árján, s messze elől Gyurka hurcolta a kétségbeesetten zokogó húgát. – Olyan az asszony, mint a buldog kutya, morogta Kovács, neki magának nem kell a széna, de azért ráhasal, hogy az ökörnek se jusson. Úgy látszik, Kovács a maga paraszteszével nem kételkedett Bodáné igazában. S ki tudja, mért is sírt a Rozi? Azért-e, mert oktalan meggyalázták, vagy mert a sértés alján a tulajdon szíve titkolt s most már tilos reménységét pillantotta meg?

Zoltán aznap este soká taposta a ház előtt a havat. Újra s újra visszasettenkedtek belé a bátyja szavai s velük egy növő elámulás. Úgy érezte, hogy senkivel, még Bálinttal sem beszélt ily mélységesen az élet dolgairól, mint ezzel a nehézfejű paraszttal, aki a lánya nevét is elfeledte. Mintha az élet örök problémáit nem is az értelem tenné fel, hanem az a nyugtalanság, amelyről Boda János beszélt. Hogy is mondta? Tartani akarja magát valamihez. Törvény kell neki, amely fogja az életet. Nem jogos kívánság és nem ősin emberi? Hátha neki van igaza. Mi az, amire Zoltán hivatkozott? Mi az a törvény, amire a szenvedés alján, szív és élet mélyén rá kell találni. S ha nem talál rá? Ha ez is olyan, mint a kávésfindzsa madara, áltatás? Vagy ha mindenki más madarat talál a findzsája mélyén? Ki biztosít róla, hogy mindenki szíve alján ugyanaz a törvény rejtőzködik? S ha nem, mi az ő álláspontja? Anarchia? Érezte, hogy elvész a lába alól a talaj. Abban, amit János mond, több a ráció. A mindenkori társadalom rációja ez. Ugyanakkor azonban minden íze tiltakozott; nem, ő sosem tudná az írott törvényt a szíve törvénye elé helyezni. Még csak a reménység elé se, hogy az a törvény ott van a szíve alján. Mózes és Krisztus vitája volt ez, az egyház és az evangélium perelt bennünk, szúrt Zoltánba a felismerés.

Szilveszterrel János is kiköltözött a Cigánysorra, a Gyurkáék mellé. Egy elhagyott öregasszony adta ki nekik a szobáját, az is főzött rájuk. Meglettek volna valahogy, csak Jóska nem szökhetett át többé Irénkéhez. Szegény Rozi, most már mindenáron be akarta bizonyítani, hogy nem igaz, amit Bodáné kárpált. Zoltán azonban minden este megkereste a bátyját. Egyre jobban megindította az ő bibliás embere. Mind a ketten vigyáztak rá, hogy az az emlékezetes vita újból föl ne lobbanjon köztük; semmiségekről beszéltek, de Zoltán ezekben a semmiségekben is visszakapta az akkori kifakadásnak a Jánosát.

Lassan rájött, hogy mi a kivételes ebben az együgyű emberben. „Én mindent rendbe akartam szedni, ez az egy megvolt bennem” – mondta azon az estén. No, ez az egy csakugyan megvolt benne; János nem élni akart, hanem helyesen élni. Mint gyerek, nagyvérű, gyűlölködő emberek közé került. Már akkor fölbukkant benne a kérdés, kinek van igaza. Csakhogy az ő nehéz feje nehezen igazodott el a gyilkosan önző motívumok közt. Majd ha megnövök, gondolta. De megnőtt, s még mindig nem tudta magát mihez tartani. Lassan már el is szokott tőle, hogy neki is lehet igénye, beérte volna azzal, ha az igények torzsalkodásában helyesen viselkedik. S talán épp ez a tedd ide, tedd oda együgyűsége terelte az érdeklődését mindinkább erkölcsi irányba. Különös morális tudásszomj élt benne. Sokszor úgy tűnt föl neki, rátalált az igazságra. Egyszer Boda-pap volt az igazság, egyszer Lenin. Fanatikusan tudott hinni abban, akihez hozzászegődött, s csalódásai nemhogy ellankasztották volna, csak jobban fölingerelték a szomjúságát… Így jutott el a bibliához. Negyvenhárom éve gyűlő kétségbeeséssel vetette neki a hátát; ez az a fal, amelytől nem fogtok elmozdítani.

Boda Zoltánnak, amíg a bátyja nehéz szavait hallgatta, s ott üldögélt a szegényszagú földes szobában, melyet csak Irén halk járás-kelése vagy a dödögő öregasszony emlékeztetett a külvilágra, sokszor eszébe jutott az elgurult drakhma példázata, s egyre jobban megértette, mért az elveszett bárány a legkedvesebb. Január derekán is átcammogott már a lusta, téli nap, s Zoltán még mindig ott csücsült Hodoson. A Sironkai pikkelyei fölkunkorodva integettek neki, a tavaszi szigorlatok is közeledtek, de ő csak ott ragadt.

Egyik este, Jánoséktól jövet, épp a kövér bőrkabátos doktorra gondolt, akivel Roziék előtt találkozott. Valami csomó nőtt a Rozi nyakán, arra írt kenőcsöt, s az átkozott parasztfészket emlegetve lábolta a latyakosodó havat, amely itt is, ott is beszakadt a sárga szárú csizmája alatt. Nem okosabb volna, ha ő is haza jönne, s egyik Rozitól a másikig gázolná a latyakot, írná a kenőcsöket, hullatná a jószót, még a pénzért se kellene gorombáskodni, minek neki a pénz. A tarka ház s a szerzetesi fogadalom, mintha egy távoli Golf-áramon sodródtak volna egy valószínűtlen kontinens felé. Azt a dolgozatot nem is ő gyömöszölte a piros szőnyeges és rézrudas szanatórium levelesládájába.

Ahogy a konyhaajtóban megáll, s a lábát végighúzza a vason, hallja, hogy az apján erőt vett a beszéddüh, szinte a régi hangján magyaráz ottbenn valakinek. – Olyan annak az esze, mint a frissen fent kasza. Ha abból nem lesz egyetemi tanár, hát a Kuka Máriból. Nem is doktor, s már az orvosi lapba ír. Ez nem olyan ám, minthogy a Kis Újság-ba befirkantunk valamit az ököritói tűzről. Ehhez ész kell. Olyik egy életen át tanul, s nem jut odáig. Ehol: Boda Zoltán, ez az ő neve.

Zoltán szíve, mint pazarló szökőkút, az arcába lökte minden vérét, s maga egy pillanatra vér nélkül maradt. Miféle orvosi lapot emleget az apja. A bal lábát már nem pucolta le, a konyha kivájt kövén ott maradt a helye, mintha valaki fél lábon ugrált volna végig rajta. Boda-pap egy csukaszürke borítékú füzetet tartott maga elé, jó messze, mint afféle messzelátó, akinek nincs kéznél a pápaszeme. Zoltán nevét kereste rajt a száraz mutatóujjával. Akinek magyarázott, öreg, szőrös orrlikú, szőrös fülű magyar, fölállt, s reménytelenül bár, de engedelmesen követte a tisztelendő úr mutatóujját. Valamikor sok szerződést írt neki a tisztelendő úr, olykor ingyért is, hát meg-meglátogatta néha, s volt türelme a beszédjéhez. Amikor Boda-pap a fiát meglátta, csínyelütőn nevetett, mint gyerek, akit a befőttesüvegen értek, s odanyújtotta fiának a csukaszürke füzetet. – Ez meg a te postád, s hogy Zoltán egy pillanatig tétovázva nézte a Panacea födelét, bizalmasan hozzáfűzte: – Mély beszély, nagyon mély beszély. Már nem is tudta biztosan, mire mondják, hogy beszély, de imponált neki a szó, legyen a Zoltán dolgozata is beszély.

Zoltán ötször is átlapozta a füzetet, de nem találta meg a tanulmányát. Akkor jött rá, hogy más címet adtak neki. Aztán a Bálint levelét törte föl, abban ez állt: „Kedves Barátom, Pier delle Vigne esetében te figyelmeztettél engem az emberi szív várakozásaira, most én adom ki a tanulmányodat. Ennek is az lesz az eredménye, ami annak, de amennyiben gyertyák vagyunk, ne tegyük magunkat véka alá. A „Szerzetes vagy börtönőr” címet mégis elváltoztattam, tegyünk ennyi engedményt a szakszerűség látszatának. Nagy örömet szereztél nekem. Ölel Bálint. "

Zoltán nem egészen értette ezt a levelet, nem ért rá megérteni. Miféle eredményről fecseg ez, villant át rajta, de nem volt kedve a villanást követni. Odakönyökölt a konyhaasztal mellé, s egyszer, háromszor, talán tízszer is átnyargalt a dolgozatán. Maga se hitte, hogy a nyomdafesték láza így lekapja a lábáról. Először egy kukkot sem értett. Hogyan, ezt ő írta volna? Aztán csodálatosnak találta, s rácsapott az asztalra a büszkeségtől. Majd egyes részletek fölött kezdett aggályoskodni. Sajtóhibákat fedezett föl. A beteg makacssága helyett azt szedték, a beteg macskasága. Mit gondol az a sok száz olvasó, amikor ehhez a részhez ér. Egyesek talán törik a fejüket, hogy milyen finom nüansz ez. De a rosszindulatúak bizonyára aláhúzzák, s kérdőjelet raknak a margóra, hogy az ismerőseiket is figyelmeztessék a Panacea zagyva cikkére. Ötödszöri olvasásra összevásárolta volna a Panacea minden példányát, csakhogy ez alól az őrültség alól a nevét visszaszippantsa, a hatodiknál viszont üdvözlő levelek almán látta magát; özönlik, árad a levél, mindenki ismerni akarja az elmekórtan nagy úttörőjét.

Éjszaka le sem hunyta a szemét. Dolgozatának egy-egy részlete kínos pontosan tért vissza belé, betű szerinti valóságban, ahogy nyomtatva volt; még azt is látta, melyik szótagnál kezdődik egy-egy sor, s melyiknél jön a sorvégi kötőjel. Ízekre szedte a mondatot, s negyedórát is elbosszankodott egy-egy jelző felett. Ó, ha ezt a jelzőt elbűvölhetné onnét. Aztán kételkedni kezdett, hogy benn van-e az a mondat egyáltalán a dolgozatban. Fölült s kigyújtott, hogy megkeresse… Kinn még javában sziporkázott a csillagos téli éjszaka, s ő fölverte a házat, neki utazni kell. Összecsomagolt, s még elcsípte a hajnali vonat autóbuszát. Egyedül dülöngélt a kikopott plüssülés sarkán. A jegyosztó vele szemben. A vörös héjas, vörös eres szemét meregette, el-elbóbiskolt, az állomásoknál fölébredt, csöngetett s tovább aludt.

Zoltán később sokszor visszagondolt erre az utazásra. Mintha ez a néhány óra lett volna lelkének a legfeneketlenebb kavargása. Minden rejtett törekvés föltódult, minden elnyelt hulla felszínre került, minden elsüllyedt vitorla repülni akart. Zavart monológfoszlányok kuszálódtak össze az agyában. „Nem áshatod el magad a parasztok közé. Mit akarsz, holtodig csicsígatni a Boda Jancsi nyugtalanságát.” „Az írás hiúság, az írás hiúság.” „A tömegeké leszek, a nagy tömegeké. Ha csak egy kórház is, de ott minden beteg az enyém.” „Hagyjuk Csanádi Gábornak a népet, kinek van ilyen isteni hangja, mint ennek a Gábornak, szinte fölemeli a tetőt.” „Ha a tébolyda megnehezített élet, az élet megkönnyített tébolyda. Megkönnyített és tág, mint a földkerekség.” „Végre is én tehetséges vagyok. Tehetséges, tehetséges. A tehetség kötelez.” „Hogy beledagadt János bátyám nyakere az énekszóba.” „Hiúság-e az írás?” „Szegény Rozi, ha tudná, hogy kamasz koromnak azon az első bűnös éjszakáján majdnem róla ábrándoztam. Aztán mégis Katóról. Tiszteltem az egynapos özvegységét.” „Ez szerzetesi fogadalom? Ez ambíció, barátom.” „A beteg macskasága, ez tetszik a segédorvos úrnak. Haha, szegény Hrabán, behúzza a mongolszemét a széles vigyorába, két ránc közül csillog az aprócska szeme. Mondjuk, hogy macskasága, maradjon úgy, legyen Hrabán is okosabb valakinél.” „A tenger, a tenger, hé thalassza   a harc tengere. Hát persze, hogy nem vesznek a nyakukba, de majd a fülükbe rágom magam.” „Miféle figura ez a Boda Zoltán, nem volt mersze a hídkorlát másik feléhez, s most téveszmét rak téveszmére. Mi más lehet egy szűz, mint szerzetes. S ha nem szerzetes, szent. Boda Jancsi házi szentje.” „Félek, hogy a kis Jóska sosem lesz tökéletes, ha nem is idióta, de egy árnyalat… S mi lehet Rozi nyakán a csomó? Tuberkulózis?” „Olyan legyek, mint a bőrkabátos doktor? Fúj, gázolni a latyakot s átkozódni. Én tehetség vagyok.” „S hátha még abból is meggyógyulok. Veszek magam mellé egy nőt, s ahhoz őszinte leszek.” „A szerződésre, arra rá nyomhatod, bátyám, a bibliát, de a lelked kiröpül alóla.” „Vajon mit szól Sironkai a cikkemhez, s mi lesz a metszeteiből? Akárhogy is, tehetséges vagyok, én vívom ki a magyar tudomány európai pozícióját.”

Ha Zoltán agya zugában egy titkos gyorsíró kuksolt volna, hogy lekapja minden gondolatát, másnap ő botránkozott volna meg magán. De ezen a hajnali órán a döcögő autóbuszban a nyomtatott betű delíriuma rázta. Mint forradalmak hajnalán, lelke minden leláncolt fegyence birkózni kezdett őreivel. A farnádi állomás darától iszamlós, fekete juharai éppúgy elúsztak mellette, mint az autóbuszút akácai. Pedig most ő is állt, mint a fák; kint ácsorgott a peronon, a harmadosztályú jegy is a kezében; hopp, a jegyet nem szabad összehajtani. Az a két vörös szem a vonat. Honnét jön a vonat? Sonkról. Sonk, milyen messzeség. Zádor, Gerenyás, ez is volt?

A begördülő lokomotív megszédítette. Félelmetes előretörő erő. Én és a lokomotív, gondolta, amíg a kosarát a lépcsőre dobta. Itt is egyedül volt, csak egy kupecféle horkolt az átellenes padon. Ebben a horkolásban volt valami leverő, kimerítő. Borzasztó, mint a realitás. „A tehetség kötelez”, akarta tovább gondolni, mert felzaklatott szelleme követelte a monológokat. De a kupec húzta, húzta. Időnként kisiklott a horkolása, no, most megüti a guta. Én végre is tehetség vagyok, de most meg a küllők zakatolták: rokonaid, rokonaid. Lassan már nem is gondolkozott; csak feszült, figyelt, szinte előrehajolt a figyelésbe, mintha távoli arcok vonásait kémlelné, vagy egy hangot, túl a horkoláson s a küllők visszatérő neszén.

A kalauz ébresztette föl. Az ablakon túl a Keleti pályaudvar üveghangárja; s túl a javítás alatt álló tetőn a reggeli ég hideg foltja, annyi, amennyi a lukon át befér. A villanyos sosem ette ilyen lassan a farkasréti kapaszkodót. Mikor leszek már ott, türelmetlenkedett. Viszont a villanyos-megállóhoz sosem esett ily közel a tarka ház. Jaj, csak még ne érnék oda.

A tébolyda folyosóiba belefagyott a csönd, mint vízvezetékcsőbe a víz. Egy ápoló barátságosan köszöntötte. A kötözőben Sironkai rendelkezik. Mindjárt kilép! Zoltán gyorsan felosont a lépcsőn, de csak az első fordulóig. Ott elszégyellte magát s lesietett. Akkor érkezett a főorvos. Zoltán nyugtalanul vizslatott felé, de annak az öntött arcán nem rándult el az izom, legföllebb a köszönését fogadta egy kissé hangosabban. Zoltán a váróbetegek padjára ült, s figyelte a térde reszketését.

– Mi az, maga itt van? csattant föl mögötte a Sironkai hangja. Azt hittem, elment egyetemi tanárnak. Szép kis stikliket csinál a rovásunkra. Kiszerkeszti az intézetet, hozzá egy zugfolyóiratban. Szép kis hála, jó hogy a nevemet oda nem írta a szélhámos orvos típusa alá. De az még hagyján, hanem miféle szerzetesi szósszal önti fel a személyi kritikáit. Áttelefonál ma egy barátom. Mi az, ti beléptetek az irgalmasrendbe?… Tudja, mit csináltam én, kollégám, ennyi idős koromban? Tölcsért a fülem mögé, hogy jobban értsem, ha a bácsik megszólalnak. S az öreg még énnekem esik. Az volt a pechem, hogy őt figyelmeztették előbb. Hát ez az a tudományos munka, amihez a medikus nélkülözhetetlen? Tudhattam én, hogy melyik tóban milyen hal lakik. Én odaállítom a mikroton mellé, s a kolléga úr csuhába bújtat engem s az egész intézetet. Csak azt a szerkesztőt szeretném látni, aki az ön zsenge éveit így szabadjára hagyta. Bosszú, szín bosszú, a Bálint bosszúja.

Szegény Sironkai, ezt a Zoltán cikke egész kiforgatta a mivoltából. Még a pikkelyeit is elfeledte, ördög vigye a föl nem szelt agyakat s a maláriaoltást, őneki azóta úgyis jobb ötlete jött; érdekes kázus; az ünnepek alatt hozták be, azt dolgozza föl. Mit lehet kihozni abból a maláriaoltásból? Semmit, abszolút semmit. Az azonban mégis szemtelenség, hogy egy tacskó, aki nem is dr., a fejünkre értekezzék. Zoltánnak ugyan eszébe sem jutott Sironkai, amikor az akarnok-orvos típusát meggyúrta, de tagadhatatlan, hogy egy-egy ilyen típus sok titkos gyökéren él, s a Sironkai erkölcsi teteméig is lenyúlhatott belőle néhány fonal. Sironkai mindenesetre csak ezeket a fonalakat vette észre, s így gondolta, hogy a Zoltán szemtelensége háborítja föl. De fölháboríthatja-e az embert ennyire a szemtelenség? Félős, hogy ennyire csak az érdem tud fölháborítani. Sironkai voltaképp Hrabánt irigyelhette volna, aki a gyermekek gyanútlanságával kacagott a medikus marhaságain. Sironkai nem kacaghatott így, mert őt magát is meglepte a dolgozat. Épp ezért volt dühös.

Zoltán még föl sem ocsúdhatott Sironkai zuhanya alól, már jön a szolga, hogy a főorvos úr kéreti. Itt a hadd el hadd. Egy pillanatig habozott, hogy bemenjen-e, nem jobb-e, ha pakol mindjárt, mit leckéztessék. A vonatbeli monológok lelkesedése, az „én és a lokomotív” hangulat elillant, s szokatlan keménység s majdnem görcsszerű dac rándította össze a lelkét: szembe néz velük. Sironkai zuhanya nagyon is váratlanul jött, különben is ki az a Sironkai? De ez előtt az öntött arcú elme-Zeus előtt megállani, ez igen.

Bement. A főorvos szokatlanul udvarias volt. Ott ült az óriási íróasztal mögött, amelyen legalább húszféle üvegtárgy hasítgatta a téli ég beeső sugarából a szivárványt. Szögletes tintatartók, metszett üvegnehezékek, zöld gyöngyüket villogtató tolltartóedények, ceruzák üvegvályúi, apró nippek, még a vonalzó háta is üveg, s a gyöngyház is beilleszkedik az általános csillogásba, amely mögött a főorvos úgy ül, mint egy barátságos, nyugat-európai bálvány, akinek ezek az üvegtárgyak az oltárdíszei. Leültette Zoltánt, s ez annál meglepőbb volt, mert az orvosait sosem ültette le, s néhány semleges kérdéssel lökte meg a társalgást. Hogy kolléga úr ugye szabadságon volt, meg kolléga úr hová való, a szülei élnek-e s az öreg Kutasit ismeri-e, az is hodosi, a felesége a színésznő, valamikor a betege volt. Akárcsak az a tíz kérdés, amellyel a betegei diagnózisát puhatolta ki. Aztán egyre szűkebb íveket írt, megkérdezte, hogy mikor végez, s vajon elmeorvos óhajt-e lenni. Amikor Zoltán bólintott, hogy igen, ő elmeorvos lesz, figyelmesen a szemébe nézett, összetámasztotta az arca előtt a szétfeszített ujjait, s ő is bólintott. – Ön mindenesetre nagy ideákat lebegtet a szeme előtt. Általános szellemi képességei is olyanok, hogy bizalommal tekinthet a jövő elé. Ne feledje el azonban, hogy egy adott pálya esetében a speciális rátermettség mindig előnyben van az általános kiválósággal szemben. Ha tehetség és hivatás nem harmonizál, az embert a tulajdon képességei botlasztják el lépten-nyomon. Ki lehet boldogtalanabb, mint egy lángeszű fogorvos vagy egy vajszívű zálogházi hivatalnok? Én elolvastam az ön Panacea-beli dolgozatát, az a benyomásom, hogy kolléga úrban sok olyan érték van együtt, amely összegezve kiváló elmeorvost ad. Azontúl azonban még olyan értékek is… értsük meg, értékek is, amelyek az ön állásfoglalását pályánk jelenségeivel szemben megnehezítik, hogy úgy mondjam, abnormissá teszik.

Megint fölpislantott az üvegjeiről, s majdnem ártatlanul világos szürke szemei bizalomindítón pihentek Zoltánon. Zoltánt ez az objektív hang megnyugtatta. Lelke merevgörcse, mellyel a szobába lépett, feloldódott. Tulajdonképp igaza is volt az öregnek, s ő semmi okát sem látta, hogy az alárendelt ildomos hallgatagságát őrizze a székén. – Én azt hiszem, hogy az általános kiválóság sosem keresztezheti a speciális rátermettséget, sőt, a kettő elválaszthatatlan. A jó sofőr nemcsak kitűnő vezető, jellemnek is kell lennie, különben berúg, s neki visz a fának. A mi pályánk pedig éppen az, ahol rátermettség és emberi kiválóság egy s ugyanaz. A szeretet egy bizonyos fokán az ember elmeorvos. Épp ezt akartam bebizonyítani abban a cikkben. – Mindenesetre sok cikket kell még írnia, amíg ezt bebizonyítja, húzódott vissza a további vita elől a főorvos, a ha lehet, még barátságosabban nézett Zoltánra. Ön még fiatal, s majd csak tisztázza a maga számára ezeket a dolgokat. Most nem is ezért kérettem ide. Február elsejétől harmadik segédorvosi állást kap a kórház, s ezzel az ön szerepköre automatice megszűnik. Ha kész orvos lenne, természetesen tekintetbe vennők a jártasságát és szolgálatait, sajnos, itt megkívánjuk a doktorátust.

Zoltánnak úgy tűnt fel, hogy ez az „itt” egy árnyalati hangsúlyt kapott. Értsd: nem úgy, mint a Panaceá-ban. Nyugodt iparkodott maradni, csak annyit mondott. – Természetesen. A főorvosnak, úgy látszik, tetszett ez a nyugalom, sőt talán Zoltán is. Az üvegtárgyak közt ketyegő órájára nézett, s rávesztegetett egy percet, hogy megkenje a rúgás helyét. – Kolléga urat nem érheti váratlanul a dolog, ez az állás ősz óta a levegőben lóg, az alorvos úr bizonyára említette önnek. Sironkai csakugyan említette az állást, de azt is, hogy ő a pikkelyeit attól tovább szelheti. De mit prézsmitáljon ennek a kőfalnak? Fölállt, és meghajolt. A Főorvos a kezét nyújtotta. – Nagyon sajnálom, mondta, s ebben a pillanatban olyan volt, mint egy modern Pilátus, aki ismeri az emberi értékeket, de rendet akar a provinciájában.

Zoltán belegyömöszölte a kosarába az írásait, aztán még egyszer végigszaladt az emeleti nőosztályon. A közös terem betegei, akik rég nem látták, odatódultak köré. Megjöttél, apus, kiáltotta a hajdani medika. Hallom, új gyűrűt akasztottál a salvarsan képletére. Szegény vérbajosok áldani fogják a nevedet. Az a beteg, aki Szent Elek hitvese volt, hozzásimult: Légy türelmes, Elek, s emlékezz a fogadalmunkra. Az imbecilis lány a kabátját ráncigálta s vigyorgott. Egy nénike félrehúzta, hogy sikerült-e kieszközölnie az audienciát. Valaki idegesen visítozott: Hol hagytad, Boda, a köpenyedet? Mit akarsz ezzel mondani, hogy köpeny nélkül jössz közénk? A betegszobában Horváth Laci anyja szunnyadozott. Az elfogyott arc fölött ráncba szedett homlok, amelyet még az ágyfejénél álló halál sem tudott elsimítani.

Zoltán a Gombosné különszobáját hagyta utoljára. Ott állt most is az ablaknál, az ajtónyílásra összerezzent, s ecsettel nem utánozható, lemezzel el nem fogható öröm villámlott át az arcán. Ő maga is észrevette, mert tüstént megbánta az örömét, elfordult, s még dacosabban figyelte a rostélyon túli ég tengerárját. – Itt hagyom a kórházat, nagyságos asszony, mondta Zoltán, s meghajolt előtte. – Csak négy percentet kapott? – Hogyhogy négyet? – Négyet vagy huszat, tudom is én, milyen arányban osztoznak maguk. A javát bizonyára a kőarcú teszi zsebre. S önnek már kinyílt annyira a szeme, hogy többet követel. – Én nem követelek semmit. Kitettek, kell más orvosnak a hely.

Gombosné hallgatott, mintha el is veszett volna Zoltán a háta mögött. Egyszerre váratlanul visszafordult. – Igen, a legjobb lesz, ha elszökik innen. Használja ki az alkalmat, később már ők nem engedik, fogja a cinkosság. Nem akarom arra kérni, hogy az én ügyemben is tegyen valamit. Doktor úr még nagyon gyenge ahhoz. Nemcsak társadalmilag, erkölcsileg is. Tanuljon valami tisztességes ipart, legyen asztalos és csináljon koporsókat… Olyan volt, mint egy királynő, aki megbocsát ifjú orgyilkosának. A dacos szájszöglete elernyedt, s a szemében az anyaság visszatért ellágyulása reszketett. Zoltán lehajolt, és megcsókolta a kezét…

Hohó, Bálint barátom, hát erre az eredményre céloztunk, kacagott föl Zoltán, mikor a portás házikójából kilépett, s neki lódult a Farkasrét ereszkedőjének. A portás megígérte, hogy amíg lakást talál, vigyáz a csomagjára, s Zoltán eleinte azt hitte, csak az üres kezének örül. Nincs csomagja, szabadon hintálhatja az ütemre lépő lábai oldalán. Csak aztán vette észre, hogy a szíve is könnyebb lett, nem kell megtartania a szerzetesi fogadalmát. Boldog novicius, kidobták, mielőtt fölszentelték volna. Föllibbent a lelke, mint a terhet vesztő léghajó, s erről a föllebbenésről tudta meg, hogy az „egy leszek köztük” fogadalma réges-rég elbukott benne.

Az a fél esztendő, amely Pilátus főorvos úr kézmosására következett, Zoltán életének talán a legnyugtalanabb korszaka volt. „Mint a hirtelen felhúzott búvár” – így jellemezte ő maga az állapotát. Megszűnt fölötte az a nyomás, amellyel az elveszett emberi életek nehezedtek rá, s a könnyebb elem nemhogy fölszabadította volna, inkább fuldokolt benne, mint a búvár, akit meggondolatlan gyorsan emeltek ki.

Az első nyomdafesték láza, amilyen gyorsan jött, olyan hamar ment. Nem lehetek tudós, mert nem vagyok kartárs. A tudós egy a sok tudós közt, kerék a kerekek közt, s ez a kerékalázatosság az érdeme. Micsoda dolgozat volt az enyém? Egy egész tudományt gyúrni át két íven! Oly világos volt ez, hogy maga is elbámult, hogy tévedt a Panaceá-ba. Szép kis tudós lennék én, csúfolódott, amikor Bálint biztatni próbálta. Ha van kedved, hozd le a következő cikkemet, a címe: „Evangéliumi szempont a szerves kémiában”.

De hát mit kezdjen akkor magával? Mi az a hivatás, melynek a magzatmozgásait érezni véli? Leteszem minél előbb a doktorátust, s vissza Hodosra, a Cigánysorra, az enyéim közé. Akárcsak Horváth Laci, csúfolta magát. Kár volt kinevetnem őt a körorvos-idealizmusával. Ő a vérbő magyar fajt keresi a Cigánysoron, én a beteg emberiséget. Turi Dani vagy Boda János, mindegy, ki a mézes madzag, mind a ketten a latyakot fogjuk gázolni, akár a bőrkabátos. De ha őszinte akart lenni magához, ez a Rozitól Roziig járó bőrkabátos egyre nőtt a szemében, már-már szimbolikus hős volt, az Ősi Orvos, aki házról házra viszi az enyhülést. Álmában ő maga is felöltötte azt a bőrkabátot, pap volt és orvos, modern sámán, s minél többet csúfolta ezt az álmát, annál emberibbnek találta.

A baj ott volt, hogy nem bírt tanulni. A Farkasrét jó orvost faragott belőle. Az őrültek egy része belső bajt is szerzett; egyesek összesebezték magukat, másokon nehezen gyógyuló sebek nyíltak a bőrbajok minden faja kivirágzott itt, s Zoltán ebbe s abba a szakba is belekóstolhatott. Bátran kimehetett volna a vidékre. A betegségeket megismerte s tudta, mikor mit kell csinálni. A szigorlati anyagnak azonban édeskevés köze volt ehhez a gyakorlati képzettséghez. Mi volt ez a szigorlat? Afféle svindlidekatlon, ahol ugrani is kellett, futni is és diszkoszt vetni is, mégpedig úgy, ahogy azok ugranak és futnak, akik húsz éve mást sem tesznek. S mivel ez nyilvánvaló lehetetlenség volt, enyhe csalással szépítették az eredményt, az ugrópálcát legörbítették, a kronométert meglassították, s szelet adtak a diszkoszvető mögé. A vizsgázók műtéteket csináltak, amelyeknél a tanár félrenézett, betegeket vizsgáltak ki, akiknek a diagnózisát a folyosón a szájukba rágták. A szigorlatozás művészete abban állt: úgy tartani észben egy könyv betűit, hogy a vizsga szorongattatásában minden betű fölvillanjon, de huszonnégy óra múlva már a fele, már a negyede sem, különben nincs hely a következő tárgyra.

Zoltán nagyon erős egyéniség volt ahhoz, hogy ebbe a csínybe belenyugodjon. Csak az egyik fele tanult, a másik embereket keresett, „emberi várakozásokat”. Bálint azt ajánlotta, szálljon Kósáékhoz. Az öregasszony rákényszeredett a szobakiadásra, a fia egyre jobban elveszett az ő belső dzsinei között, egyáltalán nem írt, a vagyonka is elúszott, a tőzsdekrachon, s a nyugdíj kevéske volt kettejükre. Szegény Kósa az ő örökös öngyanúsításaival igazán nem volt az az ember, aki mellett élvezet szigorlatra készülődni. Zoltán mégis elfogadta az ajánlatát. Ez a család az „ő társaságának” ígérkezett. Az a másik fele követelte Kósáékat, amely nem mondhatott le az emberi szenvedés állandó közeléről.

S csakugyan, a Kósa család érdekes is volt, bár „emberi várakozásaikban” Zoltánnak csalódnia kellett. A beteg író elbeszéléséből Kósa mama úgy szállt ki, mint egy új Veronika, a részvét véres keszkenőjével. S csakugyan, ez az asszony zokszó nélkül tűrte a fia furcsaságait, sőt a kedvébe járt; vasárnap madártejet főzött neki, kiadta a szobáját, s zálogba tette a jegygyűrűjét. Valóban azonban a konok hidegség volt. Vékony epés ajkain éles mosoly csillant, ha fiáról beszélt. Tetszelgés az önkínzásban, kegyetlenség a részvétben, ez volt ez a mosoly. A megvetés mártírja, így nevezte őt magában Zoltán, s csakugyan, szenvedélyes áldozatkészsége a világmegvetés netovábbja volt. Sokat olvasott, s idegen emberek dolgainak gyorsan a fenekére látott. A férjét a paralízis vitte el, s talán még őmellette nyílt ki benne az a megvetésteli áldozatkészség, amelyet később a beteg fiára írt át. Szinte beletámogatta a fiát a betegségbe, csakhogy még jobban fölékerüljön az elnézésével. A fia öngyanúsításait nevetségesnek találta. Terhelt, magyarázta Zoltánnak. De a mártírok türelmével hallgatta őt, kiismerte magát dzsinei közt, sőt mintha ő is segített volna ebben a befelé figyelő csigabiga-játékban. Zoltán ebben az asszonyban érezte meg, hol válik a könyörület bűnné. Mert Kósáné gőgös volt. Azt hitte, hogy fölötte áll a fia hóbortjainak. Ő egészséges lélek, ezt nem tőle örökölte, ő csak a jó anya, aki szánja érte. Ez a külső szánalom rosszabb, mint a káröröm, állapította meg Zoltán. Az igazi szánalom így sóhajt: szegény ember, téged is megvert az én gyengeségem. Kósáné azonban így sóhajtott: őt mérte rám a sors. Zoltán sokszor elszégyellte magát ezért az asszonyért. Nem hajlott-e ő is erre a külső szánalomra?

Maga Kósa talán a legszánalmasabb figura volt, akit valaha látott. Nincs az a babonás tót cseléd, akit ennyiféle kísértet szorongasson. Az orvosok és kuruzslók kiforgatták az önérzetéből. Volt pszichoanalitikusok, hipnotizőrök, libazsírral delejezők és csoda masszírozók kezén, s a szerelmes vakságával esküdött az utolsó kuruzslójára. Egy arcrángással kezdte, s már nem bírt liftbe ülni, nem mert telefonálni, bűvésze volt a tüneteknek, amit hallott, már produkálta is. Bálint egy időre lecsillapította. Akkoriban javult valamit, de egyszerre átpártolt egy Virginia nevű médiumhoz, aki mint Virginia a hozzáfordulókért „transzban” imádkozott, de mint Zsuzsanna asszony, alaposan megpumpolta őket. A vidékiektől csirkét és tojást követelt, a városiaktól minden együttimádkozásért százezer koronát. Zoltán úgy látta, hogy ennek az embernek az igazi szerencsétlensége az anyja, s megpróbálta őt az anyai álgyengédséggel szemben talpra állítani. Az első beszélgetések alatt Kósa felütötte a fejét, gyors és könnyű hajlandóság villant meg a tekintetében. Te fogsz megmenteni, jó, ments meg, én neked is átadom magam. Akár a nők, akiknek nincs elég ellenálló erejük; elég egy férfikézfogás, s már kínálkozón riszálódnak. De amikor Zoltán kitért az elől, hogy Virginia-Zsuzsánna folytatása legyen, s csoda nélkül akart hatni rá; mint a találkáról visszaküldött lány, sértődve húzódott el tőle, s nem akart többé megnyílani.

Makacs és hozzáférhetetlen emberek voltak ezek a Kósáék, s viszonyukban volt valami borzalmas, ami Zoltánt lehangolta. De ugyanakkor örült is, hogy mellettük lehetett, mégiscsak az ő „társaságába” tartoztak, félrecsúszottak voltak és szánalmasak. Zoltán ebben az időben gyakran csodálkozott rajta, hogy akármerre megy, az emberiség mindenütt az ő társasága. Minden félrecsúszott, mindenki szánalmas. Összeismerkedett egy bérkocsissal, aki éjszaka kibökte az automobilok gumiját, s összeverte az angolkóros kisleányát. Egy egyetemi kollégája a legapróbb cselekedettől is rettegett, beleverejtékezett, amíg egy beteget kikopogtatott, s bonyolult hazugságokat talált ki, hogy ne kelljen a gyomorszondát a betegbe gyömöszölnie. Egy férj bevallotta, hogy undorodik pohos feleségétől olykor órák hosszat rója az utcákat, amíg egy kedvére való nőt talál, csakhogy legyen kit a szeme előtt lebegtetni, amíg mohó feleségét öleli. Hol vannak a regények életvidám, aljig-derült, egyensúlyozott alakjai? Minden tónak megvan a szörnyetege, s minden életnek takart titkokig nyúlik a gyökérszála.

Különös, Zoltánt nem iszonyította el ez a fölfedezés, sőt örült, hogy az emberiség ennyire összefolyt előtte a szenvedés közösségében. Boldog volt, mint Kepler, aki a legkülönbözőbb égi jelenségre talált közös formulát. Nem menekült el ettől a közösségtől, inkább minél mélyebben akart megmerülni benne. Kereste a nyomorultakat: kereste az embereket.

Egyik szélfüttyös és fénypántlikás április délután eszébe jutott szegény Balázsné, amint az összemetszett csuklóit nyújtja felé. Fölkerekedett, hogy megkeresi. A sebészeti jegyzete rubrikákat kavargatott a fejében. Megoperálom az epekövet, először, másodszor, harmadszor… Nem operálom meg először, másodszor, harmadszor. Boldog volt, hogy tíz perc múlva a Balázsné hangját hallja. Mintha a nővére szólogatná messziről. Becsöngetett. Balázsné helyett egy idegen, lompos asszony nyitott ajtót. – Nem tudom, kik azok, mordult fel dühösen.

Átment Szatorinéhoz. Igen, igen, szegény Balázsné már régen elköltözött. Nem győzte kivárni az urát, hazament az anyjához Nagykőrösre. Hogy ő hogy van? Na ja, csak szegényesen, s a pillantása oldalt vágott a kiadó szoba ajtajára, amely mögött valaki opera- és kuplé-törmelékeket olvasztott egyetlenegy véget nem érő füttyhullámba. A tűzhelyen két csésze kávé, az egyik mellett vajas zsemle. – Ellátást is ad a szobaurának? kérdi Zoltán, amire Szatoriné elpirul és mogorva lesz, úgy látszik, a „teljes ellátás” szíven találta.

Ahogy a lépcsőn lefelé ballag, látja, hogy egy férfi faggatja a házmestert. Nem, nem írt azóta, erősködik a házmester. A férfi egy-két lépést tesz. Zoltán a kacsázó mozgásáról rögtön felismeri. Balázs, a feleségét keresi. Bevárta, amíg a szabó kifordul a kapun. Jó száz lépésnyiről követte, egész a Kálvin térig, ott rátette a vállára a kezét, mintha csak akkor pillantotta volna meg. A sánta szabó nagyon rossz bőrben volt, azaz a bőre még megmaradt, de az ember elfogyott belőle, a szeme alja bugyot vetett, a szája körül keserű ránc jelent meg, s az egész arcot belepte a másodhetes szőr. – Mi az, Balázs úr, megint vegetál. Baj van a nedveivel? kezdte Zoltán a hajdani csipkelődő modorukban, de rögtön látta, hogy nem szabad folytatni. Balázs megpróbálkozott egy mosollyal, de csak a friss foghíját sikerült kimutatnia. – A kórházból jövök, uram. Suttogott, mint akinek nincs ereje a hangos szóhoz. Azt tudja, hogy a Bözsi meglógott. Mindjárt, hogy a betegágyból fölkelt. Igaza volt, mit felezzük a nincset. A feleségem akkor nap nap után rám üzent, ő mindent elfeled, kezdjük, ahol abbahagytuk. De mi vagyok én, labda, hogy egyik nő a másiknak dobjon? Így legalább szabad vagyok. Nem és nem, én nem megyek vissza, gondoltam. Hogy megint a feleségem dolgozzon rám, s a jósága folyton figyelmeztessen: én dolgozom ám. Amikor ő nyomorított meg! Kellett a szabadság? Most itt a szabadság Balázs, lásd, mit kezdel vele. Egy ideig szanaszét lődörögtem Pesten, de mintha az ég is az én mellemre ülne, nem találom helyem. A feleségem hol ettől üzen, hol attól, már nem merek senkivel szóba ereszkedni, mert egyszer csak megszólal a gramofon: nem jobb volna, Balázs úr, ha… Gondolom, nagy a világ, elférünk benne ketten is, s eszembe jutnak a fiatalkori csavargásaim. Olyan lett azok alatt a lelkem, mint ez a szél, illatos fényes. Botod is van, Balázs, s árok is, ahova belehemperedj. Hát elindulok, még a rüsztungom is azonmód, ahogy huszonhét évvel ezelőtt. Én nem értem, mi volt ez, doktor úr. Hát nem vagyok én olyan ember, mint akkor? Az emberek mégis gyanakodva néznek. Nix, nix, mondják, s jó, ha egy héten egy mellényt vagy egy nadrágjavítást kapok. Amikor suhanc voltam, elkapkodtak a mesterek. Komm tu, ungár, mondták, s én mentem, s minden jó volt. Mi áll az én arcomon, hogy most elhúzódtak tőlem? De azért tartottam magam. Itt a szabadság; Balázs, s koplalva cammogtam el ott, ahol huszonhét éve jóllakottan fütyörésztem. Ugyanott, ugyanazokban a városokban. Stuttgartban egy székelyfiú szegődött hozzám. Mondom neki, hogy Kolozsvárott voltam párttitkár. Hát csak megölel; varrjuk össze, amink nincs, mert igen tréfás gyerek. Együtt kutyagoltunk a francia határig. Ő tanult ember, érettségije van, de csak napszámosmunkát kapott, mert nincs ipara. Én mellényeket varrtam, mégis jórészt ő tartott engem, nem is szólva a mókáiról. S hiszi vagy sem, én úgy gyűlöltem ezt a fiatalembert, hogy egyszer kísértésem jött beleszúrni a bicskát. Ott feküdt mellettem a szénán, egy pajtaféle volt, szuszogott, s el-el mosolyodott, amint aludt. Ilyen voltam én is, és mi vagyok, gondoltam, s ki kellett állnom a pajta elé. No, Strassburg előtt aztán elváltunk. Nekem nem volt francia vízumom, nem is adtak volna, ő meg továbbment Párizs felé. Ahogy akkor megöleltük egymást, egyszeriben elapadt bennem az erő. Nem dolgoztam én többet egy öltést sem, úgyhogy zsuppon hoztak haza. Itthon meg előszedett a betegség. A lábam megpuffadt, szívbaj. Két hónapig hevertem a kórházban, negyednapja, hogy kieresztettek. Egyél fakérget levegőmártással, s otthagytak a kórház kapuja előtt.

Egy utcai csemegés targonca előtt mentek el, Zoltán vett egy stanicli diákkeveréket. – Szerecsendiót tesznek bele, mogyoró helyett, mondta, s ugyan mitől ilyen homokos a mazsola. Balázsnak azonban a szerecsendió is ízlett, a homok se idegesítette, s amikor Zoltán fölajánlotta, hogy amíg állást kap, lakjék vele, nem maradt ereje tiltakozni. Zoltán megbeszélte Kósáékkal az új kvártélyos dolgát. Fizet érte, s ott hálhat a díványon. Teát főzött, felvágottat hozott s hónaposretket vajjal. A tea illata, a retek meg az a három kanál rum feloldotta a Balázs belső rekedtségét, már a vándorlását is más színben csillogtatta, mintha csak helyre akarta volna ütni a siránkozását. Egy jószívű bajor három krigli sört fizetett neki. Weimárban megkergette a szőlőcsősz, szerencse, hogy az is sánta volt. Megmutatta a barátja levelét, igen jókedvű s írásműnek is kitűnő levél volt. „Gondoljon el, kedves bátyám, egy várost – állt benn egy helyt –, ahol folyvást körhintán ül az ember, s nem ő forog, hanem a világ. A múltkor át akarok menni a Concorde-on. Az egy tér s vagy kétszáz autó szaladgál körbe rajt, nem tudom, mindig más kétszáz-e, vagy mindig ugyanaz, mert lehet, hogy a város parádéztatja ott őket. Hogy a sujba volt? Én annyit futok előlük rézsút, hogy csak megest odaérek, honnét elindulék. No, nem fogtok ki a székelyen. Bemegyek a tér közepére, s akkor vissza, ahonnét jöttem. Át is értem a másik partra. A földben pedig majolikakastélyok vannak meg millomféle csövek. Azt csodálom, honnét van annyi hely a földben. Rájöttem, hogy ezek a lyukba is lyukat fúrnak no, be is szakad velük egy nap a világ.” Ilyesformán gördült a nyolcoldalas levél. Zoltán már nem is lepődött meg, amikor a nyolcadik oldalon Finta Dénes „állást kereső napszámos” aláírását pillantotta meg. – Lesz még prósza s juhtúró, idézte Balázs a barátja jelmondatát, s mintha nem is őbelőle szivárgott volna elő a Kálvin téren az a soványka hang.

Persze, ez az első esti jókedv csak a három kanálka kegyes csalása volt, s jöttek napok, amelyek Balázs nedveit ugyancsak rosszul keverték össze. Ilyenkor összeültek Kósával, s úgy cserélgették a panaszt, mint görög drámák kettős kórusa. Mindenik bevárta a maga sorát, boldogan csapott be, de a másik strófáját is végigállta. Máskor féktelen vidámság lepte el. – Megöltem a múltat és a jövőt, fecsegte ilyenkor. Ezután csak azt a percet élem, ami jön. Egy percig élek, s az a perc tart a halálomig. De ez a bölcsesség is csak egy napra vidámította fel.

Zoltán elő-előhozta a feleségét, de Balázs ilyenkor makacsul hallgatott. – Mért kínozza szegényt? tört ki egyszer Zoltán, hiszen a múltkor már rászánta magát, hogy visszamegy. Aznap, amikor összeakadtunk, nála volt. – Ha-ha, fakadt föl Balázs keserű nevetése. Akkor csak koldulni akartam. Megvágni s továbbállni. De azért a szívére vette a dolgot, mert másnap jött, hogy ő munkát talált, köszöni a szállást s elköltözik. Zoltán szánta-bánta az elszólását. Amikor a felesége után tudakozódott, Balázs a kórházból jött, gyenge, éhes és ellágyult volt, s a lábra kapott ember sosem bocsátja meg, hogy valaki kileste az ellágyulását.

A szigorlatok azonban közeledtek, s Zoltán nem ért rá a szabó után futkosni. Ez a magolás a „bőrkabát” ára, biztatta magát, s nekihasalt a betűk zavaros vályújának. Mit tegyek, ha így adnak passzust az életemhez! Egy kis erőszaktétel, s mehetek haza a Cigánysor latyakjába. Néha majd felrobbant benne a türelmetlenség. Kirohant az utcára, letelepedett egy padra, s szóba ereszkedett a pihenő rikkancslánnyal. Nekem nem ez a tudomány kell, szidta a könyveit, s az a vad csatangolóvágy gyúlt ki az izmaiban, amely nála a lelki légnyomásmérő vészjele volt.

A szigorlatok mégiscsak nyélbeütődtek. Egyiket a másik után szegte maga mögé. Nem tolta ki a terminusokat, hazárd vakmerőséggel felelt, minden sikerült sokszor maga rontotta el a feleletét, nehogy kitűnőt kapjon. Egyik reggel szigorlatra menet levelet kap. Az apja gyilkolja az idült kérdéseivel a papírt. Szegény, egyre nehezebb a dolga, most már a bolondok felől sem érdeklődhet. A levél mögött utóirat, csak ennyi: „A Kökönyei Rozi meg nagyon odáig van. Amióta a fia meghalt, ő is beteg, sorvadásos. Igaz, azt írtam, ugye, hogy a fia agyhártya- (vagy agyvelő-) gyulladást kapott? Április utóján temettük”.

Zoltánban bennragadt a Jóska halála s a Rozi dolga. Ott ült a vizsgáztató professzor előtt. Ez pakulárforma, ravasz szemű emberke volt, aki mindent jobban tudott, mint a párhuzamos tanszék professzora. – Ön vörös vérsejtekről beszélt, szakította félbe gúnyosan a Zoltán feleletét. Hát csakugyan olyan vörösek azok a vérsejtek?

A hallgatóságnak elállt a lélegzete. A cirkusz dermed meg így, ha a kötéltáncos meginog. Mindenki tudta, hogy Pakulár tanár úrnak nem szabad vörös vérsejtről beszélni, mert az színes s nem vörös. Erre évente tízszer is figyelmeztette a hallgatóit, s a szigorlatozók azzal a tréfás jelszóval indították egymást a katedra elé: vigyázz a vörösre.

Zoltán is ismerte a tanár idioszinkráziáját. Ha már eljárt a szája, könnyen megmentheti a helyzetet, csak meg kell okolnia, miért színesek azok a vérsejtek, s miért nem vörösek. De Zoltán a gúnyosan rászegzett szemen át (amelyben kis harag is csillogott, hogy nem tudsz vigyázni a szádra – de boldog várakozás is, hogy mindjárt meghallja a maga kedves érvelését), mintha az egész társadalom kicsinyességével nézett volna farkasszemet. A tudás nagyképű semmisége csillogott a pakulár-arcból felé. Nem állhatott ellen, hangsúlyozva, majdnem dühösen bökte a tanár szemébe: Igen, vörösek.

A tanár maga is vörös lett, kissé fölemelkedett székén, s úgy kiáltotta: – Hát igenis, nem vörösek. S ha jelen lett volna az előadásaimon, tudná, miért nem vörösek. Zoltán nem szólt többet, s a pakulár nem kínálgatta a kérdéseit. Megbukott, de még elérte a délutáni vonatot, s a lelke egy lelökött világgal volt könnyebb, mióta megbukott.

Úgy, úgy, forgasd azt a nyárfagallyat, s csapkodd a távíróoszlopok merev lábait. Mért csapkodod? Hogy az áram megálljon, s a dúcok elfussanak? Legalább a dúcok, ugye? Mért ne bomoljon meg egyszer ez az ólomlábú fizikai világrend is. Csak a lélek ölthet nyelvet a valószínűségre? A pihe elrántja a sziklát, s a sóhaj fölemeli az embert. Csak egy óráig lehetne olyan a világ, mint a lélek: egy fénysugáron kikúszhatnál az éjszakából… Boldog vagyok és szabad. Okom nincs rá, de annál szabadabb vagyok. Ki tudja, miféle sugaracskát ragadtam meg? Nem többet, mint amennyi egy kristály rácslyukán átszivárog, s már kúszóban vagyok lelkem árnyai közül. Mi ez a sugár? Kérdezzük meg Pakulár tanár urat; én, a színes vérsejtekre, nem tudom. Annyi bizonyos, hogy megbuktam, s az orromnak lógni illenék. Mégis tagadhatatlanul boldog vagyok. A lógó orrok törvénye nem olyan egyszerű, mint a lógó köveké. A lélekben olykor az áram apad el, s az oszlopok futnak tovább. Rajta hát, nyurga barátaink, szomorú cövekei a fizikai világrendnek, ennek az unalmas medernek, melyben az élet úgy gördül alá, mint vályújában a visszalökött kugligolyó. Mi lenne ebből a vályúból a lélek vakmerése nélkül? Ami kis ötlet van a teremtésben, a lélek adta hozzá. Bukott-búsul, tanítja a mechanika vályúja. S íme, itt vagyunk mi, s kikerül belőlünk egy bukott-boldog alliteráció. Ez a bukott-boldog halhatatlan fricska az öreg Newton orra alá. Az, hogy örülni tudok, valóságos ellengravitáció! Pszichikus ellengravitáció! Nem mondom, hogy ez a szó Hrabánnak tetszenék. De hisz az ellengravitáció épp azt jelenti, hogy a világnak vannak Hrabán-ellenes jelenségei.

(Nem bizonyos, hogy Zoltán, amíg a dádi faluvégről a bozót mellé kanyarodott, s egy leveles gallyal csapkodta a sürgönydúcokat, pontosan ilyen monológot szerkesztett a fizikai világrend bosszantására. Azok a gondolatcsírácskák, amelyek fejlődésük annyira különböző fokán tudnak megállani, talán nem is értek be benne mondatokká. Lehet, hogy inkább egy szaggatott, feltörő szeizmográf-vonallal kellett volna őket ábrázolni, mint mondatokkal, de az a rajz is ugyanazt a vidám, fölszabaduló figurát adta volna ki, mint a monológ, s a mondatok még mindig legjobb ábrázolói a gondolatnak.)

Zoltán gyalog bandukolt a faluja felé. A délutáni vonathoz nem volt autóbusz, s ha lett volna, Zoltán akkor sem ül belé. A dombokon már sárgába fordult a rozs, s a búza haragos zöldjéből enyhébb csíkokat kavart föl a vetésben dúskáló szél. Mint a gyermeke hajában vájkáló anya keze, olyan volt ez a szellő; szinte hallani lehetett a susogó anyai elfogultságot: Kinek van ilyen sűrű haja! Kinek van ilyen sűrű haja.

A bozóton túl magányos nyárfa állt; mintha az alkony jelzőlámpása lett volna, hol fölizzott, hol kialudt, csak az izzása lett egyre pirosabb. A kocsik mint sebes poroszlopok szaladtak Zoltán előtt, s a lilán reszkető alkonyi levegőn a hodosi torony emelte piros kucsmás fejét.

Mi történt Zoltánnal? Mi az, ami föltörőben volt benne? Maga se tudta. Tiszta helyzet, tiszta helyzet, dobogta a szíve. Mintha végleg leszámolt volna mindazzal, ami Pakulár csicsogó szeme mögül a társadalom mélyeibe ágadozik. Leszámolt? Ostobaság. Ősszel újra oda kell állania ezek elé a szemek elé; nem takaríthatja meg a színes vérsejtek előtti penitenciáját. De akkor mért érzi úgy, hogy leszámolt? Hiszen valóságos egérfogójába szorult a társadalmasított tudománynak? Nem orvos akar-e lenni? Az Ősi orvos, aki háztól házig lubickolja az őszi latyakot? Bizonyára az akart lenni, s hogy az lehessen, Pakulár tanár úr előtt is be kell mutatnia a maga áldozatát. Ő mégis úgy érezte, hogy mögötte nincs Pest és nincs kudarc, s csak előtte van világ. Úgy lépegetett, mint vidám obsitos, akit örökre hazaengedtek a kedveséhez.

De hát miféle obsitot kaptam én, s miféle fonák boldogság ez? próbálta megfeddeni magát. A feddés jogosult volt, mégis lesiklott róla. Annak a felszökő sugárnak a zúgása mellett minden más hang elhallgatott. Nagy dolgok fognak megesni velem, robbant ki belőle a lelkesedés. Itt van az életem csodája! S olyan hirtelen vetette fel a fejét, hogy a szélső ház kapuja előtt, a kidöntött akáctörzsön üldögélő paraszt gyanakodva nézett utána. Ezt meg a darázs csípi, pusmogta a piszkos szakállába.

S ez az „itt van az életem csodája” ízű hangulat otthon sem illant el belőle. A hazaérkezése utáni délelőtt körülsétálta a fél határt. Az egyik faluvégen ment ki, s a másikon akart visszakerülni. Mintha elmaradt volna mögötte az idő, s nem is ő taposná a földet, hanem a föld csúszna alatta tovább. Szinte testetlenül imbolygott a vetések zöldjét a fény fehér csillogásával keverő szántók s a címerüket hányó kukoricák alatt, melyek mint csintalan nebulók a tanítójukat, százfelé tükrözték őt fényes leveleikkel. Egyszer csak látja, hogy egy férfi otthagyja a kukoricatöltögetést, s iparkodik ám a határmezsgyén kifelé. Zoltán nem ismerte meg, tovább ment; az meg röstellt rákiabálni, s addig loholt, amíg be nem érte. Kökönyei Gyurka volt. – Hogy van Rozi? kérdezte Zoltán, s megszorította a legény kezét, amelyet az előbb a kabátja sarkán iparkodott megtisztítani.

– Épp ő végette szeretnék a doktor úrral szólni. Mióta a kis Jóskát eltemettük, még a vér sem mozdul abban. Amíg a kisfiút le nem tettük a földbe, csak elizgett-mozgott, de azóta rebbenését sem látni. Összeomlott, mint a hamu. Amíg élt a kisgyerek, nem ért rá elbúsúlni; egyik orvos jött, a másik ment, s ő mindenkinek az ajánlatát megfogadta. Annyiféle orvosság állt az ablakban, hogy már csak ő tudott eligazodni köztük. Szegény Jóskán még meg sem melegedett a borogatás, s már a másikat rakta rá. Egy kanálka sem ment le a kisfiúba, s ő négyféle ételt is főzött neki, hátha kedve jön valamire. Nyolc napig sínylett szegényke, de én nem láttam, hogy az anyja lehunyta volna a szemét. Ott ült az ágyszegén, nézte a gyereket, s ahányszor az fölsikított s a fejéhez kapott, ő is odakapott a magáéhoz, mintha az ő fejét hasogatná a sikítás. Mondom, hagyd el, Rozink, nyughass te is egy kicsit. Nem ő. Ha már a gyerek egészségét nem őrizte meg, legalább az ágyát őrizze. Egyre gyötörte magát. Istenem, miért nem vittem kabátot elébe, mikor a nagy eső volt. Meg: benne volt abba a betegség már a télen is, s én mégsem mentem orvoshoz vele. Mintha tudná azt valaki, hol kezdődik a baj. Az orvos megmondta első nap, hogy nincs segítség, de ő az utolsó szempillantásig bízott. Már megállt szegénykében a lélegzet, s ez még mindig készítette a fejére a ruhát, s kanalazta volna belé az orvosságot. Én ott ülök az asztalnál, látom, hogy vége a kicsinynek, de nem merek szólni, mert ez csak ott sürgölődik a jeges lavór fölött (a kastélyból hozattuk a jeget), nincs szívem lefogni a kezét. Amikor már ki volt terítve szegényke, ez még éjszaka is fölkelt s belopakodott hozzá, mintha abban reménykedett volna, hogy közben fölébred. Rossz volt azt nézni is. Ha egy pillanatra kijött az udvarra, már meg is állt, mint aki neszt hall, fülelt egy darabot, s besietett a ravatalhoz. Fölkelt a Jóska, s rí a koporsóban; valami ilyet gondolhatott. Azt hittem akkor, az eszét veszti. Pedig nyugodt volt ám, járt-kelt, rendezkedett, még a gyerekeket is maga válogatta ki, akik a koporsót vigyék. Nem sírt az abban a két napban egy szemet se. Hanem, hogy a temetőből hazakísértem, s leült az ágy szélére, csak leesett a feje. Azóta szinte látni, hogy megy ki belőle a szín. Nem eszik ez azóta, legföllebb ha megtúrja az ételt, éjszaka meg csak forog és kehül. Egyik este, hogy hazajövök (épp itt a Studinka részben kapáltuk a krumplit), ott találom az ágy végén, a réklije csupa vér. Fölrakom az ágyra, s ugrok a Boda Jánosért, hogy hozassa el az orvost. Tüdővérzés, mondja a doktor, s azóta mindennap eljön. Oltja meg valami csöppeket ír neki, de a Rozi csak egyre jobban odáig van. A minap már az orvos is legyintett, itt csak az Isten segít. Gondoltam, ha a doktor úr is megnézné. Magához talán neki is nagyobb bizalma van.

Barna haja alól apró gyöngyökben serkedt elő a veríték, megizzasztotta a munka s a szaladás, de hangja gátak közt tartotta a szomorúságát, s barna szemeiben a messze néző emberek nyugalma ült, a végtelennek az az édes visszfénye, amely minden tárgy mögött a láthatárt s minden baj mögött a bajok parányiságát idézi fel. Zoltánnak csak most tűnt fel, hogy milyen szálas ember lett a hajdani első gyerek, majd egy fél fejjel nagyobb, mint ő. Abban, ahogy a Rozi dolgát előadta, volt valami meleg tárgyilagosság, talán épp az a részvétteljes kíváncsiság, amelyet Zoltán valamikor helyes emberi álláspontnak keresztelt el. Bizony, nem Rozi az első, aki így jár; emberi dolog ez, vallotta ennek a hangnak a nyugalma, de e nyugalom alatt a szeretet elszántsága is ott volt: ha mindennapi dolog is, az én dolgom, az én számomra nincs ennél nagyobb.

Bevárta, amíg Gyurka kihozza a kukoricás széléből a cókmókját, s megindult vele a falu felé. Ennek a férfiembernek a nyugodt várakozása előtt eszébe sem jutott, hogy ő nem orvos, ő nem gyógyíthatja a Rozit. Volt a Kökönyei Gyurka tekintetében valami csendes biztatás: oszd meg velem a bajomat, emberek vagyunk, úgy segítesz rajtunk, ahogy tudsz. S ez előtt nevetséges lett volna a Nos rector hiányzó cédulájára hivatkozni. Úgy ballagtak el a temető alatt, mintha közös munkát vállaltak volna valahol. Válluk fölött a Gyurka fényes kapája kacagott s előttük a völgyben az emberi szomorúság: a falu.

Rozi a vérzése óta nem kelt ki az ágyból, s bizony nagyon kiütközött orcája alól a halálfej. Az ajtónyílására felvetődő szemei mint vergődő madarak, csaknem kifordultak a fészkükből. Valamikor ez a szem feleselt filigrán tagjai játékosságával, s most ez a szem maradt meg élőnek a halott viaszarcon. Amint Zoltán a csíkos dunnahaj s a kávéval lelötyölt párna mélyén ezt a besüppedt arcot megpillantotta, különös, primitív tisztaságában csapott át rajta az Ősi orvos felbuzdulása. Segítek rajta, egész biztosan segítek rajta! Eszetlen, majdnem szentségtörő volt ez az önhit, de ő annál kevésbé tudott kételkedni benne. Folytatása volt annak, amit előző nap a hodosi úton érzett.

Rozi szabódott, minek őt megvizsgálni. Hagyják őt megdögleni. Mért él az ilyen? Csak szerencsétlenséget hoz arra, akivel összekerül. A Gyurka is mit erőszakoskodik? Ő akar a harmadik lenni? Elébb az ura, aztán a Jóska, most rá kerül a sor. Annak örüljön, ha minél előbb a földbe kaparhatja. De azért csak kigombolta a réklijét, s kihántotta maradék testecskéjét az izzadt szagú ingből. Valami titkos reménykedés folytán-e? Vagy mert nem akarta Zoltánt megsérteni? Vagy mert nem maradt ereje egy határozott igenre nemet mondani? Kökönyei Gyurka elfordult, s a két ablak közt vergődő dongót figyelte. Rozi meg sóhajtott, köhögött, ahogy Zoltán parancsolta. A nehéz szagú, sötét földes szobát, mint elsúlyosodott csönd ülte meg az orvosi vizsgálat misztériuma. Az egész szoba azért a fülért volt, amely a beteg sóhajtozó melle fölött nyomról nyomra járt, mintha egy szökevényt üldözött volna a forró bordák alatt.

Amikor Zoltán egy-egy pillanatra megállt, vagy megfordította a beteget, Rozi közbe-közbe szúrta a maga sóhaját. Őneki már mindegy, mit keres ő itt. Olyat adjon a doktor úr, ami hamar elviszi. Nem bánna ő már semmit, csak ne kellene az ágyon forgolódnia. Éjszaka merő latyakban hever, már a teste is kipállott a sok izzadástól. Ha azon lehetne segíteni! Aztán észrevette magát: mit könyörög ő, s megint visszahúzódott a halálhívogatóba. Majd megint az orvosságot szidta, nem ér az semmit, csak jobban kehül tőle. Olyan volt a beszédje is, mint a lelke; a gyász torkolta benne az eljövendő előtti ijedelmet. Meghalni félt, s meggyógyulni nem akart. Hárította is Zoltánt, de könyörgött is neki.

Zoltán nem felelt ezekre a felkiáltásokra, amelyek mögé mégiscsak egyetlen roppant kérdőjel kívánkozott. Nem akarta az orvos olcsó vigasztalásait hullatni a beteg elé. Mire jók ezek a kisded biztosítások? Belénk oltanak egy fecskendőnyi reményt, aztán megint csak belénk szegez a gyanú, hogy mindez kegyes ámítás, s újra várjuk az ámítás injekcióját. Ő úgy találta, hogy Rozi állapota még az orvos hideg szemével nézve sem reménytelen. S ha a bőrkabátos letett róla, hát a gyász levertsége tévesztette meg. Persze, szörcsögött, fútt a Rozi tüdeje, de ez csak a test tüntetése volt a lélek baja mellett A tüdőbaj szertartásává vált a lelkibajnak, abból élt, mint rőzséből a láng.

Zoltán megnézte azt a gyógyszert, amit a bőrkabátos írt, és megígérte, hogy másnap ő is hoz valamit. De nem szólt, nem biztatta az asszonyt, hanem odatelepedett Gyurka mellé az asztalhoz, a szibériai emlékei felől faggatta, közben maga is el-elmesélt egyet és mást. A tanult férfibeszéden át Roziban is felködlött a gyermekkora. Az apjuk a pap felese volt. A tisztelendő úr egy évben kétszer-háromszor is meglátogatta őket. Az egyházi legelőről beszélt az apjával, mellesleg a világ dolgairól is. S ilyenkor ő a sutba gugyorodott; onnét leste az úriszavak tiszta hullását, s büszke volt rá, hogy az apja kérdésein és válaszain át ez az „innya” helyett „inni”-t ejtő varázsbeszéd szinte közébük ereszkedett. Most, hogy a gyengeségtől majdnem megint gyerek lett (az elaszott teste is mintha a hajdani gyermektestecskére emlékezett volna), elapadt benne az a kevés kritika, amit azóta az úrfélék ellen szerzett, s megint az a sutbeli elámulás vett erőt rajta. Amíg a bátyja s Zoltán félig értett szavát hallgatta, fölszakadt körülötte a gyász szívós burka, bámulta a bátyját; hogy megérteti ez magát az úrfélével, s bámulta a Boda Zolti száját, Istenem, milyen tisztán csordul belőle a beszéd.

Zoltán érezte, hogy egy erős, akaratfölcibáló szót kell adnia ennek az asszonynak. Nem is neki, hiszen akkor az a szó is csak orvosi fogás, inkább úgy általában a szobának, hogy azért ő is elkaphassa, s ott forgathassa a lelkében a következő látogatásig. Zoltán rokonaira tért a beszéd. Előbb Boda-papra, aztán Ferire, végül Gyulára. Kökönyei Gyurka a „patikárius úr” halála felől tudakozódott. Igaz-e, hogy megégett? Itt azt beszélték, hogy maga gyújtotta meg magát? Zoltánba belebökött ez a kérdés. Hát ez a beteg asszony nem maga gyújtotta-e meg magát? Nem a bánata könnyelműn fölszított lángjaiban kell-e összeégnie? S mind, aki csak játszik a halállal, nem maga gyújtja-e meg magát? S egyszerre elkészült benne a fölcibáló mondat, amelyet a vizsgálat s a hosszú beszélgetés alatt hiába keresett. A halál méla eszméje helyébe a halál iszonyú anyagi valósága! Hogy csak egy akarata maradhasson: küzdeni a borzalom ellen; átgázolni a tulajdon gyászán, ahogy kedveseinket is legázoljuk a halálveszedelem pillanatában.

– Szegény Gyula, amióta élt, játszott a halállal, magyarázta. Gyurka felé fordult, de megemelte a hangját, s húzta a mondatait, hogy a beteg is elfoghassa minden szavát. Vele az élet komiszul bánt, neki olyan apja volt, aki kiábrándította minden jóból; ő nem tehetett mást, el kellett züllenie, ezt hajtogatta. Lábon járó halott ő, aki egyelőre nem fekszik be a koporsójába, s ha jár, hát azért jár, hogy még szívesebben feküdjék bele. S csakhogy fitogtassa, mennyire kész a halálra, rákapott mindenféle méregre, s éjszakákat átprédikált, hogy a halál az emberek egyetlen barátja, az menti meg őket a világ börtönéből. S amikor a kórházba csukták, hogy leszoktassák erről a méregről, amelyen át a halállal ingerkedett, öngyilkossággal kezdett fenyegetőzni. Annyira nem ismerte magát, hogy egy éjszaka fölkelt, meggyújtotta az ingét. Annyit hazudta magának a lábon járó halott meséjét, hogy képes volt meggyújtani az ingét. Csak amikor a láng végigharapott a vásznon, akkor látta, mit tett. Abban a pillanatban elpárolgott a lábon járó halott meséje, s csak a tűz maradt, amely lyukat perzselt az oldalába. Idáig a halál gondolatával enyelgett, ez azonban maga a halál volt. Éreznie kellett, hogy fél attól, akit egy életen át léhán csalogatott. De mért csalogatta? Mert nem hitt benne. Az emberek nem hisznek a halálban. Akik folyton emlegetik, a legkevésbé. Gyula már meggyújtotta az ingét, s még nem hitte, hogy ő csakugyan benne éghet abban az ingben. A halállal játszó teljes tudatlanságban van a halál felől. Ahogy az oroszlán felé kapdosó kisgyerek sem tudja, hogy ez a nagy sárga macska elkaphatja a karját. Áltatta magát, hogy ő meg akar halni, pedig csak ingerkedett a halállal. S csak amikor kigyúlt, mint egy fáklya, akkor jött rá, hogy ez nem játék, ez a halál maga. S akkor nekirohant a kórteremnek, segítségért, vízért kiáltozott; hozzá akart dörgölődzni a betegekhez, hogy azoknak a testén nyomja el. De a betegek elfutottak előle. Volt amelyik vigyorgott rajta, s a pokróc késett. Micsoda bűnhődés volt az.

Zoltán háttal ült Rozinak, s e kegyetlen, túlszínezett elbeszélés alatt egyszer sem fordult meg; mintha ezek a szavak nem is szólhattak volna az ágy csüggedt hajósának. Még csak hatásszünetet sem tartott; észrevétlen csúszott más tárgyra; már a gyermekkorukról beszélt, hogy adta oda Horváth Ilonka Gyurkának a vajas kenyeret. De Gyurka arca mint aggodalmas tükör, megmutatta, mi történhetett közben az ágyon. Elébb, amikor a halálra fordult a szó, csak orvul tekintett oda, aztán egészen ott ragadt a meghökkent szeme, s épp csak figyelemből pislantott Zoltánra, zavart csodálkozással: mért akarod elijeszteni? Amikor Zoltán az égve futkozó Gyuláról beszélt, hátralökte a székét. – Rosszul vagy? kérdezte halkan Rozit, de az egy elhárító mozdulatot tehetett, mert Gyurka megint visszaült, s most már majdnem bosszúsan kémlelte Zoltánt. Még mindig nem elég? Ezért hívtalak ide?

Zoltán még egy negyedórát maradt, s színlelt nyugalommal fecsegte túl a két testvér hallgatását. Amikor búcsúzóban Rozi ágyához lépett, maga is megingott. Lehet, hogy iszonyút hibáztam, gondolta, e zaklatott szembe nézve. – Holnap eljövök, hozok orvosságot, mondta testvéri szelíden. Addig is egyék. Az gyógyul meg, aki meg akar gyógyulni. – Van valami remény? kérdezte Gyurka, amikor Zoltánt kikísérte. A kérdés és a felelet közt akkora volt az örvény, hogy még ez a nagy, nyugodt ember is belesápadt, s egyik kezével gyöngén a kapufának támaszkodott. – Elmondom neki a Gyula dolgát, ha azt hiszem, hogy nincs? Mindenesetre ki kell ütnünk a kezéből a gyufát, felelte Zoltán, s ő maga is annyira felzaklatódott, hogy eltolta a felé nyújtott kezet, s kézfogás helyett megölelte a nagy paraszt legényt, akinek az arcában, mint hirtelen pír lövellt fel a csodálkozással elegy megértés.

Odahaza, persze, Zoltán is elhűlt egy kicsit. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy Rozi lángba borult-e már, vagy sem. Órák hosszat lóstatott föl-le, a ház mögött, a hajdani napraforgó kerítés helyén. Százszor is megvádolta magát. Hátha csak az utolsó napjait keserítettem el? Talán csendesen átszomorkodott, átszenderedett volna a küszöbön, s én fölvertem benne a szűkölést. Álmában halt volna meg, s én felébresztettem. Igen, rászabadítottam a halált. Bebizonyítottam, hogy a nagy, vastag hangú doromboló nem macska, hanem oroszlán. S a nyomorult asszony most egy ágyban alszik ezzel az oroszlánnal! Visszacitálta a fülébe az orvosi vizsgálat leleteit; de most már sokkal súlyosabbnak tűnt fel Rozi állapota. Új és új szörcsöléseket hallucinált a valóban hallottak közé. Félórákig méricskélt egy-egy kopogtatási hangot, s közbe a félelmes irányában torzította el. Menthetetlen, menthetetlen. Miféle baromi vakmerőség volt ezt a szegény asszonyt nekiúszítani a halálnak! Most, ahelyett hogy a karjain ringatná ki közülünk, a hajánál fogva fogja elvonszolni. Mindegy, mindegy, most már állani kell. De ha elpusztul; bele lehet bolondulni. Így fest hát közelről az Ősi orvos missziója! Szép kis misszió!

Éjszaka újra s újra kikelt az ágyából; elgondolta, hogy fetreng most Rozi betegsége és félelme verejtékében, s már korán hajnalban ott sétálgatott Kökönyiék körül, hogy elcsípje Gyurkát, mielőtt munkába megy. Gyurka azonban, úgy látszik, a nővérével maradt. Elmúlt öt óra; elmúlt hat, s még mindig nem ötlött föl a kapuban. Végre is Zoltán nyitott be az udvarba, hát ott őrölte a darát, hátul a fészerben. – Hogy van Rozi? kérdezte Zoltán, s az izgatottságtól elakadt a lélegzete.

– Amikor elment a doktor úr, rosszul volt, még kiáltozott is… Egy pillanatra elakadt… – Már csak megmondom, hogy volt. Kiáltozott, hogy be ne eresszek hozzá több orvost, meg tud ő dögleni magától is. Nincs szükség rá, hogy a koporsóval ijesztgessék. Alig bírtam lecsillapítani. Hanem azért a kis ebédjét, amit ez a bejáró vénasszony, a Pordánné főzött, mégiscsak megette. Előbbre szabódott, hogy nem, minek az belé; attól is tovább veszkődik. No, mondom, én azért ide teszem a székre, s azzal otthagyom. De ahogy térülök-fordulok, mégiscsak bekapta; ő maga meg befordult a falnak, hogy alszik. De nem aludt az, csak tette. Szégyellte, hogy mégis bekapta a becsináltat. Estére kínálom tejjel. Két nap óta a Gulyáséktól hozatom a tejet, mert a Hamarék tehene elapadt. Azt mondja, látszik, hogy lucernán él az a tehén, egészen más tejet ad, mint a Hamaréké. Ad a fenét, egy legelőre járnak azok, de ráhagyom. Megiszik még egy pohárral, s aztán még eggyel. Három pohár tejet megivott, s a lepény is elkélt, amit Boda Irénke küldött át. Szinte szégyellte, hogy annyit eszik. Amikor bent voltam nála, egyre mondogatta: minek az neki, ő neki úgy is vége már. De csak ki kellett fordulnom, s már megint kevesebb lepény volt a tányéron. Szinte féltem, hogy megárt neki. Éjszaka mocorgásra ébredek látom, hogy fennül az ágyán. Mondom, rosszul vagy? Nem ő. Akkor mit ülsz? Nem felel, csak lefekszik. Egy negyedóra múlva felébredek, hát megint csak ül, aztán lefekszik, s megint felül. Azt próbálgatta, föl tud-e még kelni. Még a karját is kilökte maga előtt, mint a gyerekek az iskolában, amikor tornáznak. Én persze tettem, hogy alszom, még horkoltam is, csak hogy jobban meghiggyen nekem. Reggel azt kérdi: Te, injekciót ad a Boda Zolti (mert csak így hijja a doktor urat)? Mondom, injekciót; mert gondolom, hogy abban jobban bízik. Azt mondja: A Hetzel doktor nem adott injekciót, csak a karomat oltotta s rákent. S arra, mint aki rajt érte magát, hogy ő még az orvosokban bízik, elkezd sopánkodni. Szegény Jóska sírja már egy hete nincs meglocsolva. Mit gondol az szegényke, hogy ő már el is feledkezett róla. Eridj, Gyuri, mondd meg neki, hogy jövök már. S még sok ilyet összebeszélt. Aztán egyszer csak elhallgatott. Én felöltözöm, s azon vagyok, hogy köszönök neki. Mondom, megkértem a Pordán Treszkát, ő majd itt lesz veled a délelőtt. Ő hallgat, s egyszer csak megszólal. Nem maradnál itt te is? Gondoltam, légy te is itt, amikor az injekciót kapom. Jó, én maradhatok. S kijövök ide a fészerbe, mert ha lát, elszégyelli magát. Eszébe jut, hogy neki nem kell az injekció, s elküld dolgomra. Hát ne legyen kinek sopánkodnia, ha rájön.

Gyurka arcán valami zavarféle settenkedett, amíg a húga vívódásairól beszélt. Kerülte Zoltán szemét, s inkább a darálón babrált, nehogy kiolvassa a tekintetéből azt a furcsa kérdést, amelyről ő maga se tudta, hogy nem szemrehányás-e. Szabad volt-e ezt tennünk a húgommal? Jó-e, hogy ennyire kapálódzik az életért? Lesz-e haszna a három pohár tejnek s az injekciónak? Az még csak hagyján, hogy orvosságot föcskendeznek a haldoklóba; de szabad-e akaratot föcskendezni belé? Ha valami orvosságot kap a húga, s attól kezd enni, azt természetesnek találja. Segített rajta a szer. Az orvosság eltűnik az ember elől, odavész a testbe, s ki tudja, mit visz ott végbe. Ha fölkel tőle a Rozi, s táncra perdül, hát az is érthető, hall ilyet az ember, s nemcsak a mesében. De a Zoltán orvossága nem tűnt el; az ő gyógytervébe maga is belelátott. Érezte, miről van szó, s éreznie kellett a kockázatot. Nehéz volt elhinni, hogy egy ilyen gyógymód, amelybe ő is belelát, többet segíthessen, mint azok a mindenféle patikaszerek, amelyeknek már a szaga is elárulja, hogy valamit mégiscsak kell csinálniok az emberben.

Zoltánt azonban megnyugtatta, amit hallott, s hazament, hogy injekciót szerezzen. A Rozi injekciót vár, azt kell adni neki. Különben elégedetlen lesz. De hol vegyen ő injekciót? Pesten volt egy ládikóra való gyógyszere, amit a gyárak ajándékoztak a kórházi orvosoknak, de ide még csak egy csipeszt se hozott le. Beszólok a patikába, s szerzek valamit, gondolta, de mindjárt el is akadt a gondolata. Ekkor csapott belé először, hogy ő most kuruzsol. A patikus nem ad neki gyógyszert, sőt fel is jelentheti. De hát miért nem ad? A kórházban ő írta mindig a gyógyszer-rendelést, száz olyan receptet is kiállított hetente, amiért itt akár le is csukhatják. Kuruzsló, kuruzsló. De hát mit jelent ez a szó a Rozi várakozása mellett?

Lappangott otthon egy fecskendős doboz, még Gyula hajdani készletéből való, amellyel a háború előtti nyáron ijesztgette a szüleit. Hátha az szuperál még. Előkotorta, kifőzte. Vígan csúszkált benne a dugó. Aztán elment a patikába, s kért közönséges konyhasó-oldatot, olyat, amilyet a vérvesztéses beteg bőre alá szokás fecskendezni. Ilyet akár a Kuka Márinak is adnak, mert víz az csak s egy sziporka só. Ezt fecskendezi be a Rozinak, annyit ér, amennyit akármi más. A kórházban százszor is elkövettek ilyesféle csalást, ha egy-egy izgatott beteget kellett megnyugtatni. Nem egészen helyes dolog, a testet sem szabad ámítani, meg is fogadta, hogy máskor elkerüli, de mit tegyen, ha Rozi várja azt a fecskendőt.

A beteg talán még levertebben fogadta őt, mint előző nap. Délelőtt tízszer is elkérdezte: nézd csak, Gyurka, valaki elment az ablak előtt. Majd ingerültebben: jöhetne már az a Boda Zolti, jobb volna túl lenni a komédián. Aztán egyszerre megduzzant, befordult a falnak, s meg se mukkant. Az ideges várakozásból túlzott levertség lett. Amikor Zoltán megkérdezte, hogy aludt, előbb csak a vállát vonogatta. Hogy aludjon az ilyen? Aztán hirtelen, mint aki kidobta az akonát, csak úgy fröcskölt belőle a panasz. Azt se tudja ő már, mire jó a szempillája. Nem alszik már három hete egy szikrát se. Csak fetreng, mint a bogár, ha a hátára döntik. Lázasan, túláradón panaszkodott, mintha Zoltán lett volna mindennek az oka. Zoltán ismerte ezt a hangot a Farkasrétről. Azok a betegek estek így neki, akik sokat vártak tőle, s öntudatlanul is hittek benne, hogy rögtönös gyógyulást erőszakolhatnak ki a túlizgatott panaszaikkal. Mennyin mehetett át Rozi az előző látogatás óta, hogy tompaságából ez a vad, egészségkövetelő hang felszökhetett.

Beadta az injekciót, s megint odaült az asztalhoz, mint előző nap, de most már ő fordult Rozi felé. Időnként neki vetett egy-egy szót, mutatta, hogy te is közénkvaló vagy, te is tudsz beszélni velünk. – Tudják-e, kérdezte, hogy ő is volt fogságban? Éppen hogy kiszállították a frontra, s már be is sétált az olaszok közé. Ő ugyan azt se látta, aki elfogta, őt már előbbre leverte a lábáról a spanyol. Csak az olasz szanitéc-autóban tért észhez.

Erre Rozi is közbeszólt, hogy bizony az ronda betegség, ők is csak úgy támolyogtak tőle. A templomban egy vasárnap három fehérnépnek is eleredt az orra vére. Kissé fanyaron mondta, de mégiscsak szólt, s egy mosolyfélét is megpróbált az arca. – Rólam már le is tettek az olasz doktorok, folytatta Zoltán. Egy kis dugaszemberke kezelt, az csak intett a kezével: kaput. Elöntött engem a veríték. Kaput ám! S úgy megkeményítettem magam, hogy még elaludni se mertem. Gondoltam, ha elalszom, nem őrizhetem magam, elvisz a halál. Nem volt énnekem semmim a világon; se kedvesem, se barátom, se kedvem. Ha ott maradok, egy ág se rezdül meg értem. Akkor éjszaka, mégis szinte színről színre birkóztam a halállal. Ha elengedem magam, meghalok. Hát nem engedtem el. Egy nótát erőltettem magamban. Túl akartam dúdolni a bajomat. Nekem ne is mondja senki, az akarat az orvos.

Még sok mindent beletömött abba a mestrei éjszakába, ami annak idején nem is volt benne. Kiszínezve, a Rozi esetéhez idomítva mondta el a halállal való birkózását, de a füllentései mögül igaz hit szólt. A lélek, mint az éber gazda, ura a házban kiütött tűznek. Senki sem ismeri azoknak a befolyásoknak az utolsó szálát, amellyel a lélek a testbe gyökeredzik. Senkinek sincs joga azt mondani: hagyjátok, ez a betegség kiszakadt a lélek gyeplői alól.

Zoltán ezen a délelőttön remekelt. Ezt a beszélgetést már nem rögtönözte. Készült rá, amíg a ház mögött sétált, tízszer is kiszínezte a részleteit, a mondatokra nem volt gondja, mint kész kemencében szabadon csapott föl benne a mágus heve, aki megidézte a csodát. Fölállt, és sétálva szavalt tovább s egyre parancsolóbban Rozi felé, mintha kényszeríteni akarta volna, hogy legyen eszköze az ő varázslatának. A „kelj fel és járj” szuggesztiója ömlött el a szobán.

Rozi fel-felvetette a szemét. Éreznie kellett, hogy ez a lelkes férfiarc most érte tüzel. Az orvos az életéért? Vagy az ember őérte? Rozi nem kereste. Az ő arca is kipirult, finom kis lényét, amely huszonhat éve kopott a Cigánysoron, egy ősin-ismerős hang ütötte meg. Rokon rezgésű hangvilla pendült meg mellette. Minél előbb és minél melegebben akarta meghálálni Zoltán felbuzgását. Odahívta az öccsét, és felültette magát az ágyon. – Használt az injekció, magyarázta. Még a levegőt is másképp szívom. Csakugyan mohó mélyet szippantott a dohos levegőből, amely még a télről rekedt itt, az aratásra készülő június szegletében.

Zoltán három napon át nem látogatta meg a betegét. A negyedik nap, amikor befordul a Kökönyeiék udvarába, kibe ütközik? A bőrkabátosba. A körorvost, persze, nem merték kitenni; úgyhogy továbbra is ellátogatott Rozihoz, legföljebb az orvosságát löttyintették a vödörbe. A bőrkabátos jól megnézte Zoltánt. Még az utcáról is visszabámult a kerítés fölött, s amúgy is vörös képét hökkent méltatlankodás festette mínium színűre. Fél, hogy zsebre teszem a honoráriumát, gondolta Zoltán. De olyan nevetséges volt ez a gondolat, hogy még csak meg sem zavarodott a doktor firtató tekintete alatt.

Gyuri kiment munkára, s a beteg asszony egyedül őrizte a szoba hallgatását. Ott ült az ablak mellett, egy dunnával kipárnázott széken, s mikor Zoltánt meglátta, mélyen elpirult. Rajtaért öröm s furcsa menekülő ösztön villant meg a rózsaszínesen csillogó szeme alján. – Én megmondtam a Gyurinak, be ne engedje ezt a pohos doktort, mentegetőzött szaporán. Csak agyon tapogatja az embert. Olyan az ökle, mint a kő. Mintha megdobáltak volna, ha megvizsgál. Azt mondja ma: No, ugye, használ az orvosságom. Egész más még a színe is. Használt a ganéjdombnak, gondolom, de csak hallgatok. Isten őrizz ennek megmondani, hogy nem az ő oltásától jött meg a színem. Még az injekció helyét is kivágatná belőlem, amilyen. De ha hazajön a Gyuri, elküldöm hozzá. Én nekem nem kell! Rám ne tegye többet a kezét!

Zoltán átadott egy skatulya port, amit aznap kapott Bálinttól a postán. Még az injekció délutánján megírt neki mindent, s Bálint egy egész patikás ládikót csomagolt be neki: no, ezzel megkuruzsolhatod a félfalut. – Ez az izzadásról jó, mondta Zoltán, de talán nem is lesz szükség rá, hisz ma-holnap egész lábra kap. Azzal, mintha nem is volna mit beszélni többet az ő betegségéről, Boda Jánosékra fordította a szót. – Milyen elhagyott az a kis Irénke! Leszakad róla a ruha, s csak ahogy maga összetűzdeli. Képzelje el a Rozi: tegnap a vénasszonyuk a hátát fájdította, s ő maga dagasztotta a kenyeret. Szegényke, hogy benn nem törött a vékonyka karja a tésztában.

Rozi hónapok óta nem beszélt a szomszédjaival. Amióta Bodáné lepocskondiázta, még a János nevét se hallotta szívesen. Most azonban ő is szánakozott az Irénkén. Jó kislány az; hogy elhajtotta Jóska alatt a hintát. Egy üveg óma, két üveg óma… estig sem unta el. Amióta Zoltán volt az orvosa, nem esett olyan nehezére a Bodáné mocskos szavaira gondolnia. Mintha eltűnt volna lelkéből az a reménykedés, amelyet a Bodáné rágalma örökre letiltott benne. Mintha más, még képtelenebb s még édesebb reménykedés váltotta volna fel. – Mért nem hozza át az Irénke, amije rongyos. Amíg itt ülök, már meg is varrtam volna. Nekem is jobb, ha teszek-veszek valamit. Anyás meghatottság olvasztotta meg a hangját. Nagy boldogság volt az, hogy ennek az anyáskodásnak az alján egy szemernyi bűntudat sem lapult. Most már egészen biztos volt benne, hogy csakugyan az Irénke kedvéért varrja meg azt a ruhát. Most már ortályozhat a Boda János hajdani felesége: akinek nem inge, nem veszi magára.

A bőrkabátos bizonyára rárivallt volna Rozira. Maga akar varrni? No, csak varrjon, ha sürgős a koporsó. Zoltán azonban hallgatott. Vannak munkák, amelyek a hátat meggörnyesztik, s a tüdőbetegnek mégsem ártanak. Meggyógyul, most már meggyógyul, ujjongta, s egy nyert csata jókedvével fordult ki a Kökönyeiék csipet udvarából. Egy egész élet! Ugyanakkora élet, mint az övé. S ő húzza vissza. Tíz, száz, ezer életet is visszahúzhat. De ha csak ezt az egyet is!

Az utca másik partján a körorvos diskurált Gulyás Pisti apjával. Ahogy Zoltánt meglátta, átlábolt a poron, egyenest felé. Nyilván csak azért faggatta Gulyás bácsit a búza várható fajsúlya felől, hogy a kuruzsló-jelöltet szemmel tartsa. – Boda kolléga, ha nem tévedek, állta el Zoltán útját. Az arca barátságosan széthúzódott, de a teste úgy elfogta Zoltán elől a világot, mintha mindjárt a kerítéshez akarta volna nyomni. – Vártam már, hogy fölkeres. Hallom, kolléga úr, nem sokára végez. Talán már szigorló is? No lám. Tudom, hogy van ilyenkor az ember. Én az egész rokonságomat összekopogtattam. Volt egy bátyám, később a harctéren esett el, mondom neki, te Sanyi neked egy ujjnyival szűkebb a Krönig-tered. No, ne bolondozz. De én annyira, hogy belebeszéltem a tüdőbajt. Pedig olyan volt az, mint az ártány. Végre is az ember tanulni akar. Kérem, amihez a klinikán hozzáengedik az embert, az édeskevés. Én megértem a fiatal kollégák tudásszomját. Nyaralt tavaly Kutasiéknál egy medikus, az öreg unokaöccse, az napszámra eljárt velem. Azt mondja az öreg Kutasi bácsi, de jó türelme van, doktor öcsém. Ha én ló volnék, elunnám ezt a csikót magam mellett. Kissé vastag nyelvű az öreg, de az igaz, hogy én nem röstelltem a kis kollégámnak minden esetet elmagyarázni. Én csak azt nem tűröm, hogy valaki az én dolgomba belepiszkítson. Mert kérem, olyan is akad. Hallottak valamit a Koch-bacillusról, s már ők akarnak meggyógyítani minden hektikást. Amikor Tolnában voltam körorvos, a kocsmáros fia akkor lehetett harmadéves, de talán még az első szigorlata sem volt meg, mert mindig odahaza lebzselt. Hát kérem, az egész kis prakszist szerzett magának. A rákos betegeimnek bebeszélte, hogy nem tud semmit az a doktor, ő majd meggyógyítja őket. Tudja, milyen a beteg. Ahány haldokló volt, mind kipróbálta. Persze, én se húztam kesztyűt. Csendőrkézre került az ipse, s az egyetemről is kitiltották.

Zoltánnak az volt a gyanúja, hogy ez a kocsmárosivadék itt a helyszínen s az ő ijesztésére rögtönződött a „vagy a Kutasi öccse vagy a kocsmáros fiú” alternatíva kedvéért. – S hátha a kocsmáros fia csakugyan tudott valamit, amit az orvos nem tudott, szökött föl benne az ugrató jókedv. A diploma csak a stanicli. Nincs-e a stanicli nélkül is töpörtyű? Én el tudom képzelni, hogy valaki a rektor cédulája nélkül is gyógyíthasson. – Gyógyít vagy nem gyógyít: tilos. Ha a halottat föltámasztja, akkor is kuruzsló. – S ha diplomája van és öl, micsoda? – Kolléga úr, mégiscsak meg fogja engedni nekem, hogy vannak orvosok és vannak kuruzslók, s mégis jogosabb, hogy a kuruzslókat csukják le, mint az orvosokat.

– Ez igaz. De ismerjük el, hogy a kuruzslóknak is van némi előnyük az orvosok fölött. Az orvosok a diploma kegyelméből gyógyítanak, a kuruzslók pedig a betegek kegyelméből. – Éppen azért kell csalniok, mert a betegek kegyelméből élnek. – Bizonyára csalnak. A csalás ellen azonban a diploma se véd. A csalás a titokzatos mesterségek pótszere. Aki képes rá, gyógyít, aki nem, csal. A kuruzslók, éppúgy, mint az orvosok. Sokszor a beteg is csal, csakhogy meggyógyuljon. Ebben a mesterségben nem szabad a csalást túl szigorúan értelmezni…

Zoltán bizonyára csak ugratásból állt ki a kuruzslók mellett. Olyan boldog volt, amikor Rozi betegszobájából a fehér felhőit bodorító ég alá lépett, hogy a kereket gurító bognárinasba is belekötött volna, nemcsak ebbe a míniumszínű körorvosba, akinek a példázataiból olyan mulatságosan csörögtek ki a féltett obulusok. Rozi volt az egyetlen betege; ki jönne utána? Majd ha megadta Pakulár tanár úrnak azt az egy misét, amely a Cigánysor latyakjának az ára, lesz több is. Akkor elveszi tőle a garasos betegeit; gyógyítsa ő a százholdasokat. De addig minek? A kuruzslóknak ez a védelme csak vicc volt. Mi mást is felelhetett volna a tolnai korcsmáros-ivadék rémpéldázatára. Hogy is mondta? A kuruzslók legalább a betegek kegyelméből élnek. Ez azért nem volt rossz. Tréfa, de rátapint valamire. Az a gyanúm – kacagta –, hogy az én Ősi Orvosom tejtestvére az Ősi Kuruzslónak. A kuruzslóban van valami társadalmon kívüli, ami éppen oly rokonszenves, mint a vigasztaló, aki nem pap s az oktató, aki nem tanár. Épp az embereknek ez a bizalma, ez a bizalma a törvény ellenére is, ami tetszik nekem. A kuruzsló lehet tudatlan, de megvan benne a gyógyításra való elhivatottság hite. Igen, kedves Hetzel kolléga, morfondírozta magában, ha én az apám első szobájában kuruzsló-rendelőt nyitok, azzal az ön morális helyzete is javul. Bevezettük a faluba a szabad választást. Aki önhöz ment, önt választotta. Bár lehet, hogy csak a törvényes orvost s nem önt. Igen, a kuruzslóknak vannak morális előnyeik. Én visszamegyek Pestre, s áldozatot mutatok be a színes vérsejtek, Pakulár tanár úr, s a diploma előtt, de adjuk meg ezt a kis elégtételt a világ kuruzslóinak.

Zoltán azzal az elhatározással rögtönözte ezt a tréfás monológot, hogy ezentúl elküldi a hozzá fordulókat, s a bőrkabátosnak nem lesz alkalma félteni az obulusait. Sajnos, ez csak félnapos elhatározás volt, s még azon az éjszakán meg kellett szegnie. Éppen csakhogy lefeküdt. Megfordította a feje alját, úgyhogy szembekerült az ablakkal, melynek fehér félfüggönyöcskéje fölött egy marék csillagot hajított be a júniusi éj s tünekedett. Arra a másik éjszakára gondolt, amikor az újpesti híd korlátjára tette a lábát, s a csillagok ijedten hunyorogtak fölötte: Jaj, ez élhet és vissza akar rohanni bolygója öreg ásványai közé. Több mindannyiunknál, s egy veder por akar lenni egy tizedrangú csillag tetemén. „Tartogat engem az én Istenem”, szökött fel belőle akkor, ki tudja, milyen csatornákon a kiáltás. S lám, most megdereng előtte valami. Talán csakugyan tartogatja őt, ha egyébre nem, erre a mostani felszabadulásra a régi félelmei alól. Talán azzal is tartogatta már, hogy megvonta tőle a családot, s a népligeti gyepen a Bözsike ráfont karjait. „Tartogatta?” Hát hisz ő abban, hogy az embert valaki tartogatja? Ki az a valaki? Megszemélyesítés vagy személy? Kifejezés vagy valóság? Ki az, aki tartogat s hogyan? Kívülről, véletlenek varsájába fogva az embert, vagy belülről lelke képtelenségeivel? Mi az Isten akarata az emberrel, ha nem a lelke? Mi az eleve elrendelés, ha nem a makacsság, amelyet a világ véletleneihez hozzáadunk? Hozzá jó volt az Isten ő belé nagy makacsságot adott. Ez a makacsság rontotta meg a gyermekkorát. Nem dobhatta oda magát a világ véletleneinek. Titokzatos ellentmondás kelt, sarjadt benne. Eleinte félt tőle. Mi ez a titokzatos, ami eloldja tőle az embereket, s bereteszeli előtte az emberek házait? Nincs szörnyűbb félelem, mint a magára maradt ifjúság félelme az élet erdejében. Ez a félelem dobta őt az újpesti híd korlátjára. S ez a félelem oktalan volt. Oktalan, oktalan! Az emberek visszafogadják őt; a megvont család egy határtalan családba tágul. Mekkora atyafiság jutott neki! Senki sem bújhat ki az ölelése alól.

Így révedezett (a csillagokkal szembefordítva feje alját, s élete Göncöl-rúdját fordítva Isten felé); amikor hátul, az öregek szobáján megkoccant az ablak. Elébb halkan és röviden, aztán dörömbölve és huzamosan. Egymás után két ajtó reccsent; köztük az anyja lépteinek a tétova surlódása. Majd egy magából kikelt női hang: sietős, sürgető szavak. Amikorra Zoltán kikelt az ágyból, már az ő ajtaja nyílt: az anyja nyúlt föl a küszöbön. A hosszú ing s a kezében tartott gyertyaláng még jobban megnyújtotta őt. Nagy szemei aggodalmaskodva keresték a fiát. Lehet-e, hogy valahol most eszméletlenül hever egy férfi, s az ő fiától várnak segítséget? Ura-e az ő fia a segítségnek? Lehet-e, hogy Zoltán, aki az ő lelkében csak eltorzult folytatása a farakás Zoltikájának, kimenjen az éjszakába, az orvosi segítség titokzatos szerszámaival? – Hermann Évi van itt, rebegte majdnem bűntudattal, mintha ő hozta volna a fiára ezt a bajt. – Az apját megütötte a szél. Volt az orvosnál, de azt a pusztákra vitték. Kér, ha vele mennél.

Zoltán magára kapta a ruháját, hóna alá csapta a Bálint ládikóját, mindenestül, ahogy volt, s egy perc múlva ott loholt Hermann Évi nyomán, a tanító háza felé. Csak egy szemvillanással kutathatta át a leány arcát, amíg az összefüggéstelen szavakban hadarta el a maga iszonyatát. „Járt föl, alá… szokása este… Én a konyhában… egy zuhanás… Ó, ha meghalt eddig! Ott hever egyedül a padlón, s a Hetzel nincs otthon. Schwarz Irmára zörgettem rá idejövet… nem tudom, elmegy-e? Ó, ha meghalt eddig.” Zoltánba csak foszlányai akadtak ezeknek a szavaknak; annál többet olvasott ki az ismerős arc elváltozásából. A műkedvelő előadáson látta utoljára Évit. Annak nyolc teljes éve. Mintha fölperzselték és kifosztották volna, csupa kormos fal és kiálló gerenda ez az arc. Ott állt rajta mindaz, amit Zoltán csendőrökről, felásott kertről hallott. A börtönéből hazatért apa átka is föl volt írva erre az arcra s a Schwarz Irma esti kendője is, amely alatt összefogózva suhantak el az esti kerítések alatt, durva tréfák közt, két kitagadott.

Most ott rohant Zoltán előtt, s zaklatott szavakat szúrt az elakadó lélegzete közé. Hol volt tőle az az öltözőbeli csók, az első szerelem, amely a nyomába lépő férfihez kötötte? Talán nem is tudta, Zoltán-e az, vagy más, akit az apja ágyához kényszerít. A futástól szegedést kapott, s egy pillanatra meg kellett állnia. Ilyenkor Zoltán is meglophatta a szakadatlan monológját, amellyel hol őt sürgette, hol az Istent kérte, hol magát gyalázta agyon. Egy oldalfogásnál… „Meghal, s nem bocsátott meg. Segítenie kell rajta, nem szabad meghalnia. Isten, akarod-e, hogy halálom percéig átkozzalak?” A Fő utca sarkán: „Sötét! Miért van nálunk sötét? Ott hagytam őt a földön, s az égő lámpa az asztalon. Ki oltotta el a lámpát? Meghalt.” Közvetlenül a ház előtt: „Én nem megyek be, megvárom itt. Én nem megyek be, megvárom itt. Én nem megyek be, ebbe a házba. Szerencsétlenséget hozok rá. Az anyámat is az én lélegzetem ölte meg.”

A tornácról a Schwarz Irma férfias hangja: – Évi, te vagy az? Évi nem bírt felelni, odadőlt a kapufára, a lábai elzsibbadtak, a karjára kellett csimpasztani a teste súlyát. Csak Zoltánt tolta beljebb. – Én majd itt. Majd itt kinn.

Hermann tanító ruhástul feküdt a megvetett ágy előtt, a puszta padlón. A feje alatt egy párna, ezt már Irma gyűrte alá s lábtól, a földön az állólámpa. Azért volt kintről az egész ház sötét. A beteg arca vörös és duzzadt, nehezen, horkolva szedte a levegőt, a bal keze s a bal lába időnként meg-megrándult. – Meghal? kérdezte Irma, s durva hangja hideg, józanul mordult a lesújtott ember fölé. Amíg Zoltán a beteg mellé térdelt, ő ott állt fölötte, s kegyetlen kíváncsisággal figyelte, hogy babrál a beteg pulzusán s hogy húzza szét a szemhéjait. – Meghal? ismételte majdnem türelmetlenül.

Amióta Hermann a börtönből hazajött, s először rúgta el az esdeklő leányát, Irma nekiesett az öregnek, s azóta nem volt helye a házban. Csak az utcán találkozott a kedvencével. Gyilkos rivalitás kerekedett azóta az apa és a barátnő közt. Hermann az elutasító haragjával fogta a lányát. Némán jártak-keltek egymás mellett. A lány köszönt, az apa hallgatott. Évi megfőzte az ebédet, s Hermann egymaga ült le az asztalukhoz. S ez az apai harag mégis erősebb volt a torz barátnő kendőjénél s az esti séták súgás-búgásánál. Schwarz Irma ezt az elsőséget az Évi szívében nem tudta Hermann-nak megbocsátani. S most, hogy ott állt a leterített apa fölött, nem is akart érzékenykedni. Nagyon vad must forrt az ő csúf teste tömlőjében. Mintha egy köztük folyó istenítélet végét várta volna, úgy tette fel a kérdést. – Meghal?

Zoltán nem felelt. Fölnyalábolta a beteget az ágyra, s kibontotta a Bálint ládikóját. Itt nem volt lélek, amely felől a testet megszoríthatta volna. A lelket elöntötte a vér vörös iszapja. Itt csak kiszabott orvosi rítus volt, s ő megtette, amit tehetett, ahogy a kórházban látta. A beteg karjába szúrt tűn át piros patakot csurdított a vér. Jobb híján egy ivópoharat tartottak alá. Egy ivópohár vörös az egyik karból, egy ivópohár a másikból. A beteg arcából lehúzódott a kékesvörös szín, s a horkolása megcsillapodott. – Lehet, hogy meghal, mondta Zoltán, amikor a második poharat is félrelöttyintette, s leragasztotta a két vércsíkos kar sebét. Csak most ért a fülébe az Irma kérdése, s úgy felelt rá, mintha abban a pillanatban tették volna fel. Aztán a hang rekedt, kegyetlen árnyalatát is visszadobta az emlékezete. Fölnézett a dülledt szemű, bajuszos-szakállas vénleányra. – Nem szereti? kérdezte természetesen.

Irmát épp a hangnak ez az egyszerűsége ütötte meg. Szíve fájdalmát kotorta fel ez a kérdés. Ha gyűlölöd, miért gyűlölöd? Jaj, ha ő azt megmondhatná valakinek! Ha ő azt megvallhatná csak magának is. – Nem, felelte vakmerőn, s ez a „nem” olyan volt, mint egy vízszintesen eltolt retesz.

Zoltán kiment az udvarra. Évi még mindig a kapufát ölelte. Csak a hold csúszott azóta tovább. Zuhataga egybemosta a halott dúcot s az élő leányt. – Meghalt? riadt fel a lány Zoltán érintésére. Két karja alább csúszott a dúcon, s térde megillette a földet, amelyen nem volt ereje megállani. – Él, felelte Zoltán, s betámogatta őt a szobába, az ágy elé, hogy ott a padlót is megérintse ez az alázatos térd. Irma az ajtónál állt, s vértelenül reszkető szája fölött még jobban kiütközött a bajusz. Rettenetes féltékenység gyötörte. Tartóztatnia kellett magát, hogy oda ne ugorjon, el ne vonszolja a lányt az apja ágya elől.

Zoltán leült a kis csipketámlás díványra, s az igazi beteghez fordult: az ő betegihez. – Kik a maguk szomszédai? Vargáék, ugye? Még világos van náluk, s hogy jöttünk, a Polgári Olvasó előtt öt-hat férfi is beszélgetett. Miért nem fordult hozzájuk segítségért? Miért hagyta egyedül az apját? Inkább egyedül, mint velük? Évi nem felelt. Talán nem is értette a kérdést. Előre-hátra hajtogatta a testét, ahogy a zsidó férfiak szokták imádkozás közben. De ő nem imádkozott. Csak a hánykolódó lélek emlékezett vissza erre a gyerekkora óta annyiszor látott mozdulatra.

– Elszoktak ezek az emberektől, mordult meg helyette Schwarz Irma. Nem is gondolt arra, hogy azok is emberek. Vagy ha a szomszédok azok, hogy ő is az. Úgy élünk köztük, mint a kövek közt. – Hallom, hogy az iskolájukat is becsukták, jegyezte meg Zoltán. – Be. Nem merték visszavenni a Hermannt; hát úgy tettek, mintha nem tudnának neki megbocsátani.

– Apukám, apukám, nyöszörögte Évi. – Ki van rajtad kívül? Ha nem is szólsz, csak járj-kelj, s én lássalak. Csak a levesedet készíthessem el, csak a párnádat rázhassam fel. Rúgj el harmincháromszor is, csak élj. Nem lesz énnekem uram, és nem lehet gyermekem. Már csak azért élek, hogy egyszer még a melledre szorítsd a fejem. Rossz fej, rossz fej! Ne engedd a melledig, csak a térdedig, csak a lábad elé, hogy ezzel a homlokkal verjem ki előtted az utat. S újra s még kétségbeesettebben hajtogatta a derekát, s hogy méltatlanságát mutassa, visszacsúszott az ágy elülső lábáig; csak azt ölelte, csak az előtt rángatózott.

– Aki egy gyökéren él, azt az egyet is elveszti, szólalt meg Zoltán. Akaratlanul is apái szent könyvének a nyelvén korholta meg a lány féktelen bánatát. – Ki meri azt mondani, hogy senkim sincs rajtad kívül? Csak az eszeveszett, aki nem érdemes a többiekre.

– De nekem senki sem kell. Nekem csak ő kell. Mi vagyok én? Szép voltam és elhervasztottak. Szerettem és megraboltak. Én gyűlölöm az embereket. Nekem csak az ő bocsánata kell. Apám!

– Gyűlölhet-e, aki félt? Féltés és harag nem fér meg egy edényben; a harag megfertőzi a féltést. A beteg sorsa ott dől el testének a csontjai mögött, de a féltő sorsa szívében dől el.

– Mit tegyek? Kérjek engedelmet az utánam kámpolóktól? Menjek át ehhez a Vargánéhoz? Hiszen már a tulajdon kertünkbe se léphetek ki. Már a kisfiát is rátanította: „Csendőr van a kertemben, ássa, amit vetettem.” hahaha. Nem is érti s dalolja.

– Át kell menni, s föl kell verni őket: Emberek, az apám beteg. Jég kell a fejére. Ki kel föl, s ki hajtat el a kastélyba jégért? S ha ott nincs, ki hajtat el Ormándra a grófhoz. S ha a Vargáék nem fognak be, meg kell szólítani az Olvasó előtt a legényeket. S ha ők sem fognak be, meg kell kocogtatni minden ablakot: Az Isten szerelmére, szerezzetek jeget. Nem elég csak az orvoshoz futni s nem a barátnőhöz, aki szeret. Az ellenséghez kell futni, s könyörögni kell neki: Oszd meg velem az én féltésemet.

Évi fölegyenesedett, s zavartan bámult Zoltánra. – Jég… jég kell? – Majd szerzek én, szólt közbe Irma, a kastélyban gumitömlő is van. Mesélte a kulcsárné, ő azt kapott. – Nem, majd én! ugrott fel Évi, félretolta Irmát, s ő maga szaladt ki az éjszakába.

Zoltán és Irma magukra maradtak. A gutaütött érdesen fűrészelte a levegőt, s a bal karja meg-megrándult. A ház előtt egy kocsi robogott el. – A Vargáéké, jegyezte meg Irma. Képzelem, hogy káromkodik magában a fiatal Varga. Ez a legkaparibb ember a faluban. Az apósa beszerezte a takarékhoz. Amióta ott van, megrontotta a pénz. – Ha káromkodik is, befogott. Van valami, ami erősebb benne, mint a káromkodása. Aki az emberek közt él, olyan legyen, mint az aranymosó. Egy gramm aranyért egy mázsa iszap: ez legyen a számítása.

– Én gyűlölöm ezt a Hermannt, fakadt ki Irma különös érdes nevetéssel. Ha most odalépnék hozzá, mint Varga a káromkodásával, föltenném a lecsúszott kezét, s megcirógatnám, mi volna az? – Vezeklés. Egy pillanatig farkasszemet néztek. Irma nagyon arcátlanul akart visszanézni, de aztán mégiscsak kitért a szeme. Zoltán arcán nemcsak a maga leplezett titkát látta meg, hanem azontúl minden emberi titkok bocsánatát.

Vagy egy félórát ültek így egymás mellett. Azalatt Vargáné is felöltözött, s beszivárgott a betegszobába. Elmondta, hogy „Évike, szegényke” elhajtatott az apjukkal s ő is átszaladt, nem kell-e valami. Nem kellett semmi, de Zoltán meleg vizet kért, hadd legyen dolga az irgalomnak. A tornácon három-négy fehérnép is toporgott. Az egyik egy kis kávét küldött be, hogy az talán jót tesz a tanító úrnak. A tanító úrnak, persze, minden kellett, csak kávé nem. Ott feküdt bénán, eszméletlenül, és semmit sem tudott az irgalomnak arról a hullámveréséről, amely az ő koponyájából indult ki, a véres csomóból, amely leterítette, meghódította a szobát, a szobából kicsapott a szomszédokra, onnét föl a Kutasi-kastélyig, át az Ormándi gróf jégverméig, hogy megszerezze azt a darabka jeget, amely a véres csomón talán nem sokat segít, de segít mindazokon, akik megszerezték.

Szürkült már, amikor Varga gazda habos lovai a Hermann ház előtt megállottak. Évi nyomán asszonyok nyomakodtak a szobába, akiknek idéig nem volt bátorságuk a kilincsre rakni az öklüket. Évi maga igazította az apja fejére a tömlőt. Már nem térdelt, s nem verte a homlokával a földet. Nyugodt várakozón állt az ágy fejénél. A jég hideg érintésére a tanító egy pillanatra fölvetette a szemét. A hajdani, évek óta nem látott szeme volt ez, megsimogatta a lányát vele, mondani akart valamit, de csak megrázkódott, s a lecsúszott bal keze még lejjebb esett. Schwarz Irma odalépett, fölemelte a kezet, és orvul végigsimította. Egy parasztasszony teát hozott, azt tukmálta az Évibe: – Igyék, lelkem, hisz olyan, mint a halott.

Így virradt meg. Hermann tanítónak egyelőre szerencséje volt a széllel. Inkább súrolta, mint ütötte. Másnapra magához tért, harmadnapra a bal lába is megmoccant, lassacskán a keze is. Két hét sem tellett bele, fölkelhetett. Leföljebb az egyik orcája lett egy kissé zsibbadtabb, petyhüdtebb. A szája szege elhúzódott, a nyelve botladozott, de az elhúzott szájában is több jóság volt, mint a hajdani egyenesben, s a botladozó nyelve is el tudta dadogni azt a megbocsátó szót, amelyre az ép sehogy sem akart ráállani.

Hermann csodálatos gyógyulásában, persze, annak a szerény agybeli vércsomónak volt legnagyobb része, amely nem akart ökölnyire nőni, hanem beérte egy mogyorónyival, s lassan egészen fölszívódott. A hír azért mégiscsak úgy futott szét, hogy a zsidó tanítónak már a szíve sem vert, akkor jött a Boda-pap fia, az Isten tudja, mit tett vele, s attól életre tért. Ez a hír, mely Vargáék révén terjedt el a belső soron, kifelé szivárogtában egy másik csodálatos gyógyulás hírébe ütközött, a Kökönyei Roziéba. A „Hetzli” már letett róla. Ezen már csak a kapa segít, amivel elhantolják. Akkor a Gyurka gondol egyet, elhívatja Zoltit, a Boda-pap fiát. Az befecskendez neki valamit, s lám, a menyecske kinn üldögél a gáderben, s aligha férjhez nem készül, mert ugyancsak öltögeti a Boda Irénke köténykéit.

Ahol a két csodahír összeért, új tudomásokat fiadzott. Hogy ez a Boda Zoltán nagy csoda doktor… Csak a nyárra marad itt, akkor visszaviszik Pestre, s ott kórházat nyitnak neki. Egy szőrös fülű magyar visszaemlékezik a Panacea-füzetére s a Boda-pap mutatóujjára. Egy egész könyvet írt ez már, az orvosok is abból tanulnak, ő a két szemével látta. Olyan rengeteg ész ez, hogy a háborodottat is meggyógyítja. Ilyen fiatal s már ilyen nevezetes, bólogatnak a férfiak. Jó feje lehet. „Mintha csak most látnám a kis nadrágocskájában – emlékeznek az öregasszonyok. Menyasszonyt kell nézni ennek, legény ez már, szoktunk ellenkedni vele. De ez csak húzódozik, s bámul a nagy fekete szemével.” A menyecskék is fölvetik rá az arcukat, ha elódalóznak mellette, és előre köszönnek. „Ugyan kihez jár”, találgatják az üvegkorsó hűvöséhez telepedő félrészes lányok a déli súgás-búgásaikba.

Boda-pap is megneszel valamit a dicsőségből, s nem tartja lakat alatt az apai hiúságát. Új és új legendák futják be a falut, s Zoltán azon kapja magát, hogy nincs nyugvása otthon. Akármikor tér haza, ketten is ácsorognak a konyhában. „A kis lányom fájdítja a torkát, ha megnézné a doktor úr.” „Szegény szülém nagyon odáig van, már nem sokat ér az élete, de a doktor urat akarja. Elégséget kell tennünk neki.” S Zoltánt újra és újra elcsábítják az „emberi várakozások”.

Az „emberi várakozások”-nak ez a napraforgó mozdulata sokakat meglep, ha nem is mindenkit. Boda-pap például úgy üdvözli, mint a sors elégtételadását. Hogyne, annyi évi hallgatás után megint búcsújáróhely lett a pozdorjásodó tetejű Boda házból; s ő kieresztheti a fölhígult, öreges bőbeszédűségét: a hajdani papi orációk szólamfoszlányai rászabadulnak a nagy Igazságosztóra, aki fiai dicsőségében fényesíti ki az apák rozsdás jó hírét. Boda-papban az utóbbi évtized alaposan lehorgasztotta a Szentlélek tüzes nyelveit. Belenyugodott az öreges, Isten elleni dohogásokba s a cséve kukoricába, mellyel a mindenkori hízóknak kedvezett. Kezdte belátni (vagy legalábbis nem volt ereje be nem látni), hogy a világmindenségnek aligha van olyan tribunálja, amely előtt az esperesek és Boda Béla ex-lelkész ügye akár föllebbviteli, akár újrafelvételi alapon igazságosabbnak tárgyaltassék.

Zoltánnak ez a megdöbbentő felbukkanása a Cigánysor latyakjából azonban újra föllangasztotta benne a bosszúálló Isten álmát. Íme, jelentkezik a sors vagy a véletlen, vagy akármi a neve, hogy végrehajtsa a feladatot, amelyet annak idején a mennyei bosszúállás elé kitűzött. Boda-pap határozottan úgy látta, hogy itt az „ő napja”, s ami mozgósítható izgatottság és pátosz maradt szikkadt csontjaiban, ő mozgósította. Ott őgyelgett a megcsúszott, döngölt kerítés előtt, s várta, hogy a járókelők a Zoltán dolga felől faggatózzanak. Ha üres volt az utca, bement. – Te nem érted ezt a gyereket, korholta a feleségét, úgy jársz körülötte, mint a siket-vak, nem érdemelted meg, hogy a világra hozzad! De a legboldogabb akkor volt, ha Zoltánt mások jelenlétében megszólíthatta. Ilyenkor bizonyos szűkszavú, bizalmas beavatottságot eláruló megjegyzéseket tett, mint: „Kedves fiam, a Kovács Juli ideizent ám már.” Vagy: „Zoltán fiam, elöl maradt egy kis tépés, betettem a gyógyszerszekrénybe.”

S nem volt-e menthető Boda-papnak ez az öreges berzenkedése, amikor maga Zoltán is „élete csodájá”-nak érezte e különös nyár meglepetéseit? Amikor Roziba, a lángba borult Gyula parabolájával lelket öntött, majd Hermannból azt a két ivópohárnyit leeresztette, nem gondolta, hogy ez lesz életének az a csodája, melyet Pestről jövet, a hodosi toronnyal szemben a sugallatszerű öröm megjövendölt. Hihette-e, hogy ezekbe a kisded orvosi mesterkedésekbe rejtezkedjék el a csoda?

A gáderben sütkérező Rozi felett a fél falu összeröffent, s a lánya karján kibicegő Hermann tanítót az emberek az ő bűvészfogásaként mutogatták. De Zoltán ezt a hirtelen kerekedett hírnevet is a tévedések véletlen forgószelének vette. Csakhogy ez a forgószél, ahelyett hogy elülepedett volna, egyre föllebb rakta a tévedések tornyát. Mit hüledezel, gúnyolta magát Zoltán. Ezek a véletlenek: a csoda. Külső csoda történik érted. Közbenjárt egy égi Beatrice, s most leszállnak hozzád a kóbor véletlenek, hogy fölvezessenek a felső fénybe.

Letaksálta a sikereit, s visszautasította a véletleneknek ezt a kedvezését. Ennyi erővel egy mázsa pénzt is találhattam volna, a hajdani napraforgók helyén. Én nem a jóindulatú szélütés csodájára vártam. Nekem nem külső csodák kellenek.

A véletlenek huzamos torlódása azonban gondolkozóba ejtette. Nem adott-e hozzá valamit ő is e véletlenekhez? Nem kényszerítette-e őket? Ő, persze, folytonosnak érzi az életét, az ma is, ami tegnap, talán valamennyire más. De nem ez a parányi más mutatta-e őt meg az embereknek? Esztendőkön át úgy élt köztük, mint a néma. A lelke falát rakta. Az emberek érezték ezt, s nem háborgatták. Most azonban készen van. A benne lekötött munka a világ felé özönlik, mint a lezáródott molekulagyűrű szabad karjai. Az emberek megszimatolják ezt a kifelé áramló erőt, amelynek nem kell tanár, nem kell katedra, még a Hetzel doktor didergő obulusai sem. Milyen kevés szabad erő jut egy tengernyi emberszomorúságra! Nem épp az az ő életének a csodája, hogy elrúgta a Pakulárokat is, mint egy idegen kontinens végső partfokát, s ráhagyta magát az emberi várakozásokra, amelyek parttalanok, mint a mese és a nyomorúság. Az ő szabad erői fordították meg az emberi várakozásokat, s a várakozások nyomták térdre a véletleneket.

Gyönyörű gondolat volt az! A véletlenek összetorlódása s a kényszerítő várakozások közt bizonyára maradt egy hézag, melyen még kisurranhatott volna a misztikum, s belopózhatott volna egy Beatrice. De Zoltán megmakacsodott. Az ő komédiája Emberi színjáték. Neki nem kell a transzcendens rés, ő maga a csoda. A véletlenek férgese úgyis lehullik, s maradnak a kényszerített véletlenek: a sors. Az ő életében Isten kegyelme is csak mint a tulajdon lelke ereje mutatkozzék!

Persze, vannak emberek, akikbe a himlőoltással együtt a metafizika elleni immunitás is beoltatott. Hetzel doktor például nem sokat ért az ilyen elmecsavarokhoz, s az ő számára Zoltán életének a csodája is egyszerűen, mint a féltett obulusok apálya mutatkozik.

Hetzel doktor, mint sok orvostársa, a kuruzslás elleni törvényeinket nevetségeseknek találta. Hogyan? Valaki diploma nélkül mer ricinust írni? Úgy harkálykodik az embertársai hátán, mint akármelyik orvos, s még csak szigorlati kurzust sem vett a kopogtatásból a belgyógyászati klinika adjunktusától? S minden vizsgaverítéknek ez a megcsúfolása nem is bűntett, nem is vétek, csak kihágás? Pénzbírság jár érte, amit Zoltán egy hónap alatt újra összekuruzsol. Hetzel nagyon jól tudta, hogy a kocsmárosivadék példázata túlzott, s ő nem adhatja csendőrkézre a Cigánysor kuruzslóját. Az a Boda gyerek is tudja, különben hogy merne ilyen arcátlan szamárfület mutatni rá a jog bástyájának eme súlyos hézagán át?

De ha legalább újra s újra fölcitálhatná a járásbíróságra. Egyszer, ötször, tízszer, hogy lássa, kivel van dolga. Sajnos, egyelőre ezt sem tehette meg. Némelyik embernek lekötözve kell végignéznie, mint húzzák nyársba a családját, s némelyik körorvosnak megkötözve kell figyelnie, mint terelik idegen öntözőcsatornákba az ő obulusait. Gonosz véletlenek kötözték meg Hetzel doktort, s ősz felé a kellemetlen véletleneknek ez a gúzsa már annyira fölbosszantotta őt, hogy az októberi szelek dudái közt róva a hodosi utcát, nemegyszer jutott eszébe régi, immár hétesztendős álma, amely minden közelítő téllel erőt vett rajta, de soha úgy, mint ezen az őszön. Hetzel doktornak az volt az álma, hogyha sok pénzt sikerül gyűjtenie, mondjuk, tífuszjárvány szakad Hodosra, ő a pénzén Pestre költözik, egy gyorsfőző kurzuson kitanulja a fogászatot, pesti fogorvos lesz. Háromtól hatig fog rendelni, esetleg hétig is, de azzal vége. Este pacit játszik a kisfiával, a felesége teát főz, s ők a tea páráiba burkolódzva emlékeznek majd körorvos korukra: huh, hogy csörögtek a parasztszekerek lőcsei; jaj, hogy is bírtam ki annyi időn át a pusztai béres-szobák bűzét. Talán egy bóbitás szobacicusa is lesz Hetzel szakorvos úrnak, aki a betegeket tessékeli. Ó, még a csinosabb nőbetegekről is eszébe ötlött egy és más Hetzelnek, amíg pirosodó arcán a szelek kora csípősödését fájlalta, s otthon rámordult a feleségére, hogy bőrkabátját a naftalinból kiszedje s megszellőztesse.

Gondolnivaló, milyen érzékenyen érintették Hetzelt ezek a véletlenek, ha már a tífuszt sem akarta bevárni. Az még hagyján, hogy Zoltán betegei közül olyanok is meggyógyultak, akiket az orvosi valószínűségszámítás a Pál asztalos (és koporsókészítő) javára írt. Tudta ő, mit lehet és mit nem, s nemcsak a nyilvánosság előtt, de magában is igen könnyen elintézte Zoltán gyógyításait. Sokat próbált ő azóta, amióta a Nos rector cédulája és egy elhamarkodott házasság őt és a hitelre vett műszerszekrényét a vidék zátonyára dobta. Akkoriban sokat megállt a szájában a falat, s éjszakákat elmorfondizált egy-egy eset fölött. Mintha bekötött szemmel tapogatott volna egy vásári sokadalomban, úgy nyugtalankodott, kételkedett benne az a kis tudomány, amit a hadi szemeszterekben beszippantott. Azóta eltelt hét-nyolc év, végigszántott három falun, fölírta nyolcezerszer az ipecacuanát s megnyugodott. Tudta, hogy a tályogot föl kell vágni, a fogat ki lehet húzni, s bizonyos betegeket, mielőtt meghalnának, Pestre kell küldeni. Azontúl azonban igen keveset engedett meg az Isten egy körorvosnak, s ez jól van így, különben a legszívósabb lelkiismeretet is összeszaggatná a furdalás.

Hogy Rozi meggyógyult? A kuruzsló meggyógyította? Meg hát. Nem volt annak más baja, mint az özvegysége. Ha egy fiatalember rászánta a szemét, persze hogy mindjárt megkönnyebbült a melle. Hogy ő már letett a Roziról? Ráfogás. Meg kellett ijeszteni, különben odaengedi magát a gyásznak, s akkor minden hiába. S még a Hermannt emlegették? Az is valami? Hát ő talán nem engedte volna le azt a két pohár vért? Most ez is csoda nekik. Hogy a Sebestyénék kislánya fölött két éjszakát ott virrasztott? Már a lába is fölpuffadt a gyereknek meg a feje is, s ő kigyógyította? Ki hát, mert visszament a vesegyulladása. Vissza, de nem a Boda fiú vezette vissza. S még őt okolják. Ő hagyta benne a vízkórságot. Még azt is ő! Vörhenye volt és vesegyulladást kapott. S az a gyalázatos szipirtyó, a Kovács Juli, a félarcú Kovács húga! Régen légykőre kellett volna fogni. A nyomorult anyja annak az áldozata. Kész kínzás, amit az anyjával tett. „Jaj, az oldalam, jaj a lábam, maguk öltek meg, már tízesztendős koromban odavertek a teknőhöz. Télvíz idején is odavertek. Most kiüt rajtam.” Üt ám a bolond vénlányán a férje, aki nem volt. Ő, Hetzel doktor mindig mondta, sose kenegessék ezt, nincs ennek ischiása. Ronda hisztérika, azért beteg, hogy legyen kit nyúznia. A franc tudja, mivel kente meg az a Boda gyerek. Talán a szemével, hogy egyszeriben lábra kapott. Majd lesántul az megint, csak gondoljon egyet. Sokba kerül az ő ép lába a Boda gyereknek. Persze, most jólesik neki, hogy összekántálja a félfalut, s mindenki fülére ráköti magát. „Ehol, akár táncolhatnék. Amíg a Hetzel kezelt, bottal sem tudtam járni.” Elég szégyen, hogy még az értelmiség közt is akad, aki fölül az ilyen svindlinek. Az a szegény Halászné nem elhívatta a hóbortos urához? Mit akar azzal a nyomorult Imrével? Ahelyett hogy föladta volna rég a Lipótmezőre, s keresett volna magának egy házasembert, aki tesz is, hallgat is, így takargatja. Pedig sosem tudhatja szegény feje, mikor csapja agyon. Télen is kilőtt a kertbe, hogy betyárok járnak kint, ássák a magtár falát. A Lakk gépésznépek kishíja, hogy másodszor is ki nem lyuggatta a fülét öreg korára. Az a bolond intézőné meg tűri az ura szekatúráját, elsimít mindent, s még ezt a Boda Zoltánt is odacsődíti hozzá. Hogy ez mennyire ért az Imre nyelvén! Vagy ki tudja? Hátha az asszonyén ért? Talán nem is olyan bolond az a Halászné, mint ő hiszi.

Általában Hetzel doktorban megvolt a hajlandóság, hogy Zoltán sikereit nőtlen állapotára vezesse vissza. – Az asszonyok, barátom, az asszonyok, magyarázta Gulyás Pistinek, aki elhagyottságban is hű cimborája maradt. – Minden az asszonyoktól jön. Előbb megbetegszenek, aztán meggyógyulnak, csakhogy a kedvébe járjanak. Sose volt annyi torokfájás a Cigánysoron, mint amióta Boda Zoltán nézegeti a mandulájukat. Ez mindenesetre summás érv volt, alkalmas a férfiszolidaritás megmoccantására, de Hetzel akkor is talált volna ugyanilyen summás érvet, ha Zoltán öreg, s abban az érvben is hitt volna. Kinek van igaza, ha neki nincs? Egy kuruzsló ellen minden érv igaz. Nem, Hetzel doktort nem rendítették meg Zoltán gyógyításai, sőt, talán ő volt az egyetlen, aki a lelke mélyén mindenfajta orvosi tudást megtagadott tőle, noha épp az ő gyógyíthatatlan betegeit gyógyította meg. Hetzel ezekben a gyógyulásokban (mint maga Zoltán is eleinte) a véletlenek halmozását látta. S nem ezek voltak a legmegátalkodottabb véletlenek! Ezektől a véletlenektől ő még holtbiztosan kifüstölte volna innét Zoltánt. Sajnos, Hetzel doktor egy nap nemcsak a Cigánysort találta magával szemben, hanem a hodosi felsőbb tízezret is.

Mindennapi dolog, hogy egy idősebb úrnak belészabnak a tyúkszemébe, s ez különösen megtörténhetik olyan emberrel, mint Kutasi nagyságos úr, a hajdani színésznő férje, aki még komornyik korából megőrizte azt a szenvedélyét, hogy tyúkszemeit maga ápolja. Csakhogy amikor az ember hetven évet megélt, a szenvedélyeiben is tétovább s ügyetlenebb, s egy napon azon veszi magát észre, hogy a lábujján a tyúkszem másodlagos jelentőségűvé válik egy sebecske mellett. Kutasi nagyságos úr akármilyen türelmes pátriárka, nem azért ad konvenciót az orvosnak, hogy egy lábujján két csapást hordjon. Hetzelt tyúkszemtanácsba hívják, s ő valami sárga port hint a sebre. A por annyira büdös, hogy Kutasiba növő fájdalmai ellenére is a gyógyulás érzetét szuggerálja. De mi történik harmadnapra? A kötése alól piros folt bújik elő, s elborítja Kutasi egész lábfejét. Egy kis lob, magyarázza Hetzel, erőltetett nyugalommal, s dunsztot rendel az úr lábára, biztonság kedvéért ő maga rakja rá a dunsztot, föl a comb közepéig. Ez bizonyára fölös óvatosság. Hetzel doktor úr azonban ennek ellenére is kényelmetlenül gondol arra a tolakodó hajnalpírra, amely a kötés határait sem tartja tiszteletben. A kötésváltásnál föltűnik, hogy a kszeroform megfeketítette a sebet. Nemcsak a sebet, de az egész lábujjat, s az a hajnal is egyre följebb fut a beteg bokái körül.

– Egyelőre változatlan, jelenti ki a doktor a medikusunokaöcs előtt, s egy közeli terminust említ, amelyen a nagyságos úr táncolni fog. A dunsztot most már olyan vastagon rakja föl, hogy a legöregebb elefántba is beleszúrna az irigység az öreg Kutasi lába láttán. Hetzelnek azonban rossz éjszakája van, szomorú struccként fúrja magát ebbe az éjszakába, fiatal orvos kora óta nem állt ilyen bizonytalanul a planéták alatt. Hajnalban szaladnak, hogy a nagyságos úr ordít, egész éjszaka ordított. Hetzel szedi a táskáját, beletömi a műszereit, s rohan, mintha legalábbis a biztos segítséget szorítaná a hóna alatt, pedig nem szorít ő semmit, csak a tulajdon elszorult szívét. Kutasi nyög, ordít, aztán megint nyög, már a lábafejét sem érzi, a lábszára meg mintha el akarna égni. – Mit csinált velem, öcsém? Szedje le róla ezt az égő fenét. Látni akarom a lábamat, mit csinált a lábammal!

Hetzel bontja-hántja a kötést, minél tovább bontja, annál óvatosabban tekergeti a pólyát, s az öreg nincs elragadtatva attól, amit lát. Az öreg unokaöccsei is sápítoznak, félrehúzzák Hetzelt, s a véleményét kérik. Hetzel minden inát külön megfeszíti, hogy ne reszkessen, s azt súgja magának: Hetzel, a helyzet fölött kell maradnod. Bizony, az infekció nagyobb mértéket öltött, ő azt hiszi, sikerül visszafejleszteni, de ha a mérnök úr és a kolléga úr kívánja, lehívhatnak valakit konzultálni. Ő addig is benyom öt köbcenti antiszeptikumot.

A két unokaöcs megszeppen. Az egyiknek az az állása, hogy a Kutasi traktorát gyenisztrálja, a másik az üreg úr pénzén járja az egyetemet. Ha a nagybácsi meghal, a vagyon a hajdani színésznő húgára, illetőleg annak a gyerekeire száll; Kutasié csak a haszonélvezet. Érthető, hogy az unokaöccsök (a mérnök úr és a kolléga úr) a legsürgősebben letelefonálnak egy sebészprofesszort. Hetzel addig benyomja a betegbe az antiszeptikumot, Kutasi ordít, de a gangréna nem áll meg.

Estére megérkezik a tanár. Addigra a beteg negyven fölé szorítja a higanyt, a fekete ár a bokáról a lábszárra csap. A professzor váratlan és érthetetlen kérdéseket fundált ki az úton. – Van-e cukra, förmed rá Hetzelre az ő híres veni-vidi-vici modorában. Hetzel hirtelenében nem tudja, hogy a sebész mire kíváncsi; a betegnek van-e cukra vagy neki? Bizony ő nem emlékszik „pontosan”, van-e a betegnek cukra, s pillanatnyilag a reagense is „elfogyott”. – Hogyan, kolléga úr, nem nézte meg a beteget cukorra? kérdi a sebész az unokaöccs előtt, s rosszallólag felhőzi a homlokát.

Közben a patikából megjön a kémszer. A betegnek csakugyan cukra van, nagyon sok cukra. A sebész lemondót legyint, de ha már fölhúzták benne az operáló gépet, operál. Nem azért jött le, hogy ne operáljon. Ő ott a helyszínen a rendelkezésre álló eszközökkel is megcsinálja az amputációt. A felelősséget, persze, nem ő vállalja, a beteget elkésve kapta. Különben is súlyos cukorbeteg, mindenesetre nincs mit veszteni.

A fogadószoba műtővé alakul, s a professzor remekel az asztalok, zsámolyok, lepedők kihasználásában. Mintha csak a tanítványainak magyarázná, hogy lehet falun, a legmostohább körülmények között egy aszeptikus műtőt elővarázsolni. A medikus kolléga is jelen van, s tanúja lehet, hogy a sebész miképp korholgatja szegény Hetzelt, akinek altatnia kellene, de alig bírja tartani a kloroformos üveget. „De az Isten szerelmére, kolléga úr, hallatszik a szomszéd szobába is, ne veszítse el a fejét, nyakon önti ezt a szegény embert azzal a kloroformmal.”

A sebész, persze, nem sokra megy. Kutasi nagyon is megszokta a lábát, s csak egy negyedórát él nélküle. Mellé rakták-e az unokaöccsei a koporsóba? Ha nem, fél lábbal kell bandukolnia felhőről le, felhőre föl, ama mennyei csücsök felé, amely az inasok és földesurak paradicsomának a találkozó pontja. A sebész mindenesetre nyert egy műtétet. A hajnalival visszautazott, s itt hagyta szegény Hetzelt a faluban, bizonyos inkollégiális szavak emlékével.

Mi volt ez a tyúkszem-epizód, ha nem véletlen? Gonosz véletlen, amely mégis elsimul, ha Kutasi nagyságos úr nem haszonélvezője, hanem tulajdonosa a hajdani grófi szerető birtokának. A haszonélvezet véletlene azonban meghatványozta a bujdosó cukor véletlenét, s így sem a mérnököt, de még a fiatal kollégát sem tarthatta vissza a gyász és a köteles tapintat bizonyos nyilatkozatok ismételt megtételétől. Különösen csúnya hálátlanság volt ez a medikus részéről, akit Hetzel oly türelmesen oktatgatott az előző nyáron, hogy még Kutasi is megsokallta. „Ha én ló lennék, elunnám ezt a csikót magam mellett” – mondta a fényesen eltemetett agg, de a fiatal kolléga erre nem akart emlékezni, sőt olyanokat fecsegett, hogy ő csak ült-hűlt; mit művel ez a felcser, sőt állítólag a cukorra is figyelmeztette, ami igazán szemtelenség lett volna egy harmadéves medikustól.

De a Kutasi tyúkszeméből patakzó sötét véletlenek az unokaöccs rágalmaival sem apadtak el. A színésznő húga rég meghalt, s örökösei úgy estek a Kutasi-birtoknak, mint vadászaton meghajtott ebek a kilöttyent moslékos sajtárnak. Egyiküket, egy eladósodott torna tanárt, annyira sürgetett a szükség, hogy talán árverésre vagy parcellázásra viszi a dolgot, ha elő nem áll az utolsó pillanatban egy Löbl Mór nevű szolid vevő, aki a háború óta Dádon mérte a pálinkát, s annyi pénzzel állított be a Kutasi örökösökhöz, amennyin nemcsak nagyságos úr, de „a nagyságos úr” is lehet az ember Hodoson.

Ez a Löbl Mór, ha nem is keresztelték el Lotti Mórnak, sok esztendőn át csak úgy szerepelt a hodosiak képzeletében, mint a Behr Lotti embere (mert, hogy legyen a Lottinak ura). Behrék rakéta-emelkedése azután Löblre is más fényt vetett. „Könnyű annak, mondták a konkurrens kocsmárosok, az ipa a Rotschild s a napa az aranytojógép. Nem soká marad az kocsmáros.” S csakugyan, a Behr dinasztia örömest mozgósította fölös pénzét, hogy Lotti szélesedő csípejének a földesúrnői karszéket megszerezze.

Az öreg Kutasi júniusban halt meg, s szeptemberben már kipallérozták a falakat, áttapétázták, aranylécekkel rakták ki a szobák falát, ledobták a régi tetőt; csakúgy sütött a víztoronyról a vadonat kék bádog. Október elejére annyira rendbe jött a kastély, hogy Lottiék már az első fogadónapjukat is megtarthatták. Hogy ez a fogadónap minél fényesebben iktassa be Löbléket az ország birtokosai közé, erre az alkalomra az egész dinasztia hazaszállt törzsfészkébe. Nemcsak az öreg Behr mutatta meg a penkala füleit s pötyögő autókosztümét, de a fiúk is lejöttek, sőt Róna Teri is, aki végre otthagyta a színpadot, ahol úgyis inkább a színfalak mögött szerepelt, hogy szabadságát Alfréd gyűrűjével cserélje fel. Még Károly is elhozta a barátnőjét, ami Lotti részéről némi prűd ellenkezésbe ütközött. Csakhogy hiába, Károly a család bugyellárisa. Mit fintorog a família az ő „nőjére”, neki is megvannak a gyermekkori emlékei. Barátnőjén kívül néhány üzletfelét s egy valóságos gróf barátját, egy autómániákust is, fölvonultatott erre a beiktatásra. Alfréd viszont a szellemi élet kiválóit szolgáltatta, csupa olyan embert, akivel a „Barokk összehasonlító irodalomtörténeté”-nek a magántanára nem vallhatott szégyent. A falubeliek közül csak néhányan voltak hivatalosak. Pákozdyék, akik hosszas habozás és bizonyos bérleti esélyek latolgatása után el is mentek; a jegyző, aki noha csak Gulyás Pisti volt, mégis fő adminisztratív hivatalnok, az egyenlő adózás őre; a tisztelendő úr, aki nem jött el, pedig Alfréd mindig szívesen gondolt rá, hiszen ő vette le a kalapját annak idején a Behr Alfréd tehetsége előtt; aztán Róna Teri nagybátyja, az öreg Sonnenthal, mert az úgyse tud fölkelni az ágyból; végül Alfréd két régi barátja, Horváth Laci és Zoltán. Igen, Zoltán és nem Hetzel doktor, ami nyílt hadüzenet, hátbatámadás a felsőtízezer részéről.

Hetzel doktor annál inkább felháborodott ezen a szemtelen cimboráláson, mert immár nyolc esztendeje körorvoskodván, elvesztette kapcsolatát a koráramlatokkal, s édeskeveset tudott azokról a szelekről, amelyek egy ifjú magántanár vitorláit az „anno sacro” hajnalán oly előnyösen duzzaszthatják. Behr Alfréd nemhiába olvasta annak idején a református temető süppedt halmain barátja fejére Coignard abbé véleményeit, az egyház, mely előbb csak a cinikus abbé alakján át legyintette meg őt, egyre jobban elhatalmasodott benne. Ha nem is lett Behr Abbé belőle, a neokatolicizmust örökre lekötelezte chestertoni elmefuttatásaival. Igen, Alfréd a temetői viták óta jelentőset haladt a kereszténység finomabb deltájaiban, még egyes modern francia katolikusok csigalépcsőjének a legtetejére is fölkanyargott, sőt, egész különös öröme telt benne, hogy egy-egy nagykövet próféta kijelentő mondatait a maga szubtilis magyarázataival dúcolja alá. Tehette, hisz ezalatt egy percre sem feledte el, hogy ez az egész gondolat-konstrukció puszta intellektuális remeklés, a ráérő szellem nemes játéka, amelyet nem árt egy árnyalatnyi gúnymosollyal festeni alá. Ez a gúnymosoly, mely a hajdani Behr Coignard romboló szkepticizmusának volt egyetemképes párlata, nem oly erős, hogy a neokatolicizmust igénylő tényezőket sértené, viszont csendes hátsó ajtót jelentett ama művészkörök felé, amelyekkel Behr Alfréd Bors létére sem óhajtotta az összeköttetést elveszteni. Sőt, ezek a művészek némi zsivány-elégtétellel tekintettek Alfrédre, mint külvárosi csavargók a szmokingos zsebtolvajra, aki behatol egy előkelő társaságba, megjelenésével és dialektikájával elszédíti a született szmokingosokat, s közben az aranyórájukat lekapcsolja. „Nagy csirkefogó”, hunyorogtak a lompos művészfiúk, akiket ő szívesen lekötelezett egy dicsérő kritika vagy „húsz ficcs” erejéig. „Igen finom, mélyen szántó esztéta”, bólogattak a tudomány oszloposai, akiknek ő mély meghajlással ajánlotta jóindulatába a kor kultúrvezérei szemében oly hasznos elveket leszögező különlenyomatait. S bizonyos, hogy ez a „nagy csirkefogó” és az a „mélyen szántó esztéta” olyan gyökerek, amelyekkel Alfréd biztosan áll a magyar szellemi életben, nem is szólva az automobil-ipar aranyfedezetéről.

Zoltán gyógyításai Alfréd szimatát rögtön megbirizgálták. Az a farkasréti délután, amelyen Zoltán az emberi várakozásokra hivatkozva, Pier delle Vigne számára a tarka házban helyet szorított, Alfrédra mély benyomást tett. Ő már akkor látta, hogy Zoltánt egy új embertartó-fiókba kell elhelyeznie. Az a Rimbaud-fiók, amelybe Zoltánt idáig bedugta, immár nagyon is tétova, általános kategóriává vált. E délután nyilvánvalóvá tette, hogy Zoltán tovább differenciálódott a Rimbaud-k közül, s az „erkölcsi beállítású félkegyelműek” közé ment át. Alfréd ide sorozta mindazokat, akik hisznek „az életnél több”-ben, s akármilyen nevetséges e hiedelmük, épp e hitük révén az emberiség örök motorjai. Alfrédot már akkor megütötték a Zoltán emberi várakozásai. Nincs-e itt valami, figyeltek föl az ő éber érzékszervei, aminek a neokatolicizmus hasznát láthatná? Ezek a futó próféták nem ugyanannak a kortalajnak a rendezetlen, metánszerű fölvillanásai, amelynek a tőzegét a Bors Alfrédok neokatolicizmusa emeli ki a betűipar javára? Zoltánnak az a dolgozata, amely az Elme-olimpuszt a Panacea ellen zúdította, Bálinton át Alfrédhoz is eljutott, s noha ő akkor Párizsba utazott, hogy a Bibliotheque Nationale-ban a Pascal-irodalmat tanulmányozza, elutazása előtt egy névjegyen gratulált Zoltán „erkölcsi túlfűtöttségű” írásához. S íme, ez az ember, aki mint író X-et is elbájolta, mint tudományos író fölfordította a tudós viselkedéséről alkotott felfogást: hazajön Hodosra, csodadoktor lesz, s a Cigánysor latyakjába veszti „zsenijét”.

Alfrédnak különös érzéke volt az életstílusokhoz! Ő megértette, miért lett Zoltánból kuruzsló, s előbb tudta, hogy az marad, mint maga Zoltán, aki esténként még nemegyszer előszedte Pakulár tanár úr kézikönyvét. Föladhatta-e Zoltán ezt a megkülönböztető helyét az emberek közt? Kiléphetett-e a kuruzsló romantikából, csakhogy a körorvosok szürke seregének legyen rekrutája? Alfréd megértette ezt a Cigánysor latyakjába fúródó zsenit. Ha nem is belülről, a kényszerűségei felől, de kívülről a gesztusa szépségén át. S elvesztheti-e ő ezt az embert maga elől? Lemondhat-e azokról a nemes gondolathorgokról, amelyekkel ezt a furcsa életet mindenki szeme elé emelheti?

Alfréd amióta a barokk elhívta őt magántanárjául, gondosan megszűrte baráti körét. Zoltán azonban fennakadt ezen a szűrőn, sőt, egyike lett azoknak az embereknek, akikkel éppoly gondosan „ki akarta építeni” a viszonyát, akár egy-egy korunkbeli kultúr-főhatalmassággal. S erre a baráti figyelemre megvolt az oka. Alfréd kételkedett mindabban, ami az élet egyszerű valószínűség-számításán túlmegy. Épp azért tisztelhette a valószínűtlen dolgokat, mert enyhe fölénnyel állt velük szemben. Ő megértette, hogy Zoltánt egy vállalt életstílus a Cigánysor latyakjába kényszeríti, de kételkedett abban, hogy Zoltánnak ez a latyak a végcélja. Hogy is hihetne ő e csodadoktorság öncélúságában! Mi a Zoltán cigánysori élete? Egy új erkölcsi attitűd lombikkísérlete. Persze, Zoltán nem írhat könyvet erről a túlszigorított attitűdről, hiszen azzal önmagát cáfolná meg. Zoltán az ő állásfoglalása révén félember, egy másik félre van szüksége, aki nem ő és majdnem ő. Itt van például Alfréd, aki bizonyára sokrétű ember, s egyik életében talán hajlandó is erre a cikkeket fiadzó szimbiózisra.

Épp azért, mihelyt Hodosra érkezett, ő maga kereste fel gyermekkori barátját. Csak a sarokig ment autón, onnét gyalog lépdelt az emlékezetes palánkig, amely még ma is a Gulyás Pisti köveit visszhangozta. Gyalog ment: a szenteket még a mi századunkban is gyalog illik meglátogatni. Elbeszélgetett az öreg Boda-pappal, megszellőztette gyermekkori emlékeit, s meghívta Zoltánt egy baráti tereferére. Ugyanakkor volt tanítójához, a föltámasztott Hermannhoz is ellátogatott, sőt, Boda Jánost is megkereste, s e két ember adataiból (valóban igen elmésen) „rekonstruálta” a Boda-kolónia lelki „struktúráját”. S hogy e rekonstrukció kárba ne menjen, külön Boda Zoltán naplót nyitott s külön bőr breviáriumot, amelyben Zoltán szó szerinti idézeteit jegyezte be. A fogadónapot is barátja megfigyelésére szánta, s hogy a többi vendég se unatkozzék, előre fölszervírozta előttük a maga Boda-dolgozatának a tervét, úgyhogy azok is részt vehessenek az ő szellemi viviszekciójában.

Zoltánt eleinte meglepte, hogy a baráti terefere helyett valóságos estélybe pottyant. Olyanokkal találkozott ezen a tereferén, akikre igazán nem számított. Amikor a Pestről hozott inas az empire-fogadóterem üvegajtajait széttolta előtte, a sok fényes ruha s forgó fej örvényében, mint egyetlen állandó pont, Horváth Ilonka meghalványodott arca tűnt föl egy piros karosszék duzzadt támlája fölött. Még ki se hámozhatta magát Lotti barátságos faggatódzásaiból, a háziasszony vállai mögül, mint két gúnyos csillag, Bözsi csodálkozó szemei fordultak felé. Hogy került ide ez a meztelen karjai fényében csillogó varrólány, akit az ő képzelete az esernyő és piskóta-história kórházi ágyán felejtett. Miféle viszonyban van a háziakkal? Hol szerezte az ékszereit? S hol nőtt meg? Ez volt a legmeglepőbb: mintha megnőtt volna. Már nem az a húszsák, akibe a Liliom utca sarkán beleverődött. Nyúlánk lett s csillogó bőrű, mint a palack, amelyen csillogó bor aranylik át. Zoltánon még egy női Monte Cristo-mese is átvillant. Talán őrajta akarja megbosszulni magát? Egyre a Bözsi báblepke metamorfózisát figyelte, s ugyancsak vékonyan csordult belőle a szó. Nem is nyugodott meg, amíg szóba nem elegyedett vele. – Hát magából mi lett? kérdezte egyszerűen.

Bözsi a szemébe nézett, s különös hangsúllyal, amely vad is volt, gúnyos is, de még inkább léha, egyetlen szót dobott Zoltán arcába, s fölkacagott. Rövid szócska volt, jó, hogy csak Zoltán hallotta, de legalább minden szépítés nélkül jelölte meg Bözsi társadalmi helyét. Zoltán tudomásul vette ezt a szót, s végigsimította tekintetével a lányt. Abban azonban ki tudja, mi lángolt fel. El akarta képeszteni az ő népligeti mulyáját, vagy micsoda? Odaszólította Károlyt, s a nyakába dobta a púderes karját, mint egy külön fehér állatot. – Ez az én Töftöf Jancsim. Helyes kis fiú, ugye? Nézzen végig rajtam: ahogy itt állok, kész cserekereskedés. Ami ruha, ő adja nekem, ami meztelenség, én adom neki. – Még elég jól járok, hehetézett Károly az ő betanult szellemességével. A ruha kevesebb.

Alfréd a terem másik sarkából követte a társalgást, s annál jobban meglepte balkéz-sógornőjének ez a felizzása, mert semmit sem tudott Zoltán és Bözsi népligeti sétáiról, sem Balázsék emlékezetes vaságyáról. Ő Bözsit csak az ékszerfogasnak nevezte, olyan közömbösen hordta hivatása ballasztjait, s most egyszerre lélek, nem is lélek: vadság lobban át az arcán. S ni, a kis Pákozdyné is hogy rájuk vesztette a szemét. Ezen szegénykén, úgy látszik, megkönyörült az Isten, feloldotta a meddőségét, legalábbis nagyon bőszabású a ruha dereka. S mégis úgy úszik Zoltán után a tekintete, mint papírsárkány után a zsinór. Még Pákozdynak is föltűnik. Mielőtt Zoltán a feleségéhez léphetne, közébük áll. Hatása van a nőkre, állapítja meg Alfréd. A tulajdon felesége, Teri is ott forog, ott kotyog körülötte. Pedig csak a délelőtt oltotta be Zoltán ellen. Alfréd minden barátjáról mondott valami nevetségeset a feleségének. Betegesen féltékeny volt, s a féltékenysége állandóan új és új veszedelmeket szimatolt, úgyhogy beszélgetésük java pletykálódással telt el. Így akarta immunizálni Terit e lehetőségek ellen. Ez a csoda doktor aligha ismeri a nőket, magyarázta neki délelőtt, jó oka van föltételezni, hogy ártatlan. Terit azonban nem feszélyezte ez az ártatlanság, hanem ugyancsak elállta Zoltán elől a világot; végül előtte is, mögötte is, oldalt tőle, mindenütt Teri volt, mintha legalábbis négy Teri fogta volna el előle az égtájakat. Talán épp az ártatlansága szúrt szemet a nőknek, villant át Alfrédon, s ebben a pillanatban egy nagyszerű, kamatozó gondolatmenet indult meg benne. Noha csaknem görcsbe húzta őt a féltékenység, amelyet a legcinikusabb gondolatokkal sem tudott elernyeszteni, ha a feleségét férfiak közt látta, átszaladt a szomszéd dolgozószobába, s ott az íróasztal itatósára kék ceruzával ezt a mementót jegyezte fel: „a szűz Rasputin”. Holnap, ha a naplóját jegyzi, bizonyára újra megjelenik e mementó mögött az a gondolatsor, melynek most csak az elejét érzi.

Az estély folyamán Alfréd még többször is megtette ezt az utat a dolgozószoba itatósáig. A nők érdeklődése mögött lassan a férfikíváncsiság is fölvonult, s Zoltánnak Alfréd minden barátja előtt le kellett szigorlatoznia. Egy fiatal pap, aki Párizsban az Institut Catholique-ban tanult, s könyvet írt a francia katolikus írókról, Paul Claudelről faggatta ki. Zoltán Bálint könyvtárában ismerte meg ezt az írót, és korántsem taksálta annyira, mint ez az ifjú pap, aki vallási kételyeit azzal nyomta agyon, hogy ha egy tokiói francia nagykövet ennyire belenyugodhat a tridenti zsinat egyházába, miért kételkedne ő. Zoltán Claudelnek azt az írását pécézte ki, amelyben a megtérését írja le a Notre Dame-templomban. – Én nem hiszek a megtérés villámcsapásában, vitatta. Az igazi vallásos ember azzá lesz, s maga sem tudja, hogyan. Egyszerre csak azon kapja magát, lám, erre, ami olyan régen ott van a lelkemben, azt is mondhatom: Isten. Aztán megszokja ezt a szót, más szavakat is megszokik, s lassan minden érzés megtalálja a maga szavát. De nem is a szavak a fontosak, hanem az érzés. Nem a hit, hanem a vallásosság. A hit a vallásos érzés szóburka. Akinek van vallásos érzése, eligazodik a hit szavai közt is. Aki azonban a hiten és a megtérésen kezdi, túl kell kiáltania a hitetlenségét. Alfréd ezt a gondolatmenetet is jellemzőnek találta, s az itatósra ez a megjegyzés került: „a hit szekunder”.

A vallásos érzés ellen persze Horváth Laci is felvonultatta régi ágyúit. Lacit bántotta, hogy az ő Zsófikája is úgy pislog a csoda doktorra, mint valami tüneményre, s élesebben esett neki hajdani barátjának, mint a tárgy indokolta volna. – Ez a ti vallásosságtok, magyarázta Laci, fogalmazási trükk. A vallást nem lehet elválasztani az ég zsinórpadlásától. Vagy hiszel a gondviselés bábszínházában, vagy sem. Sajnos, ha a tudomány szétrombolta is ezt a bábszínházat, nem irthatott ki bizonyos szavakat. Most jöttök ti a ravasz fogásaitokkal, s fölmesterségeslégzitek ezeket a döglött szavakat. Nem hisztek, és vallásosak vagytok. Mi ez, ha nem csalás? Kétsípú fogalmazástok voltaképp szociális megtévesztés. Nevezzük nevén a ti vallásos érzésteket, s megmarad a jó öreg polgári becsület. Az, és semmi több.

Laci nagyon meg volt elégedve ezzel a kis szónoklattal, s különösen a „fölmesterségeslégzitek” kifejezéssel, amely akár mestere pamfletjeiben is megállott volna. Zoltán belemosolyodott a kakaskodó arcba, amely neki most is csak a szalmakazal alatti Lacika arca volt. – Élet sincs, mégis beszélünk róla, mondta szelíden. Van sejtoszlás, nyargaló tüdő és retinakáprázatok, de élet nincs. S mégis mennyire van életünk. Az ember legnagyobb valóságai a fikciók. Zoltán nem ragaszkodott ehhez a válaszához, inkább a Laci újabb förmedése elől akart kitérni vele. Miért bizonygassa az ember az Istent, aki a szívében van? Alfréd azonban ezt a választ is nagyon jellemzőnek találta, s az itatóspapírra megint odakerült: „élet, Isten, fikció”.

Majd maga Alfréd fogta vallatóra barátját a gyógyításai felől. Zoltán kitérő válaszokat adott, de Alfréd egyre pontosabb kérdésekkel törte. – Ne térj ki, itt ez a kérdés: hiszed-e, hogy egy beteg állapotán a tudomány előírásain túl is segíthetsz? Itt van egy tüdőgyulladásos beteg. A belgyógyászat előír tíz gyógyeljárást. Hiszed-e, hogy a te kezedben ott van egy tizenegyedik, amely nincs semmiféle könyvben?

A teremben minden beszélgetés elállt, a bélelt karszékek Zoltán felé fordultak, Lotti az ásítása elé tartott tenyere fölött ámuló tisztelettel meresztette a szemét, s a gróf úgy bámulta Zoltánt, mint egy elébe vetődött őslényt. Alfréd célzatosan adta fel a kérdést, mintegy kiszolgálta vele Zoltánt. A kérdés határozottsága mögött olyan válasz lappangott, amely nagyon is beillett volna Alfréd dolgozatába a szűz Rasputinról. Zoltán még e komolytalan várakozás előtt is pontos akart lenni. – Az ember nem automata, s a gyógyszer nem hatos, amelyet elég belédobni. Sosem támad olyan tudomány, amely egy beteg ember bajának minden gyökerét elmetszhetné. Az emberre, aki a beteg mellé áll, mindig marad valami.

Alfréd ezt a választ már nem írta föl az itatósra s azt sem, amit Zoltán később beszélt, csak lefekvéskor jegyezte oda az angol szótára szélére (Alfréd csak szótárat lapozva tudott elaludni): hit a betegségek misztikus befolyásolásában. Ő maga is érezte, hogy Zoltán vallomását csak enyhe túlzással lehet misztikus hitté bélyegezni. Ő, igazat szólva, sokkal vakmerőbb, okkultistább vallomást várt tőle. Sebaj, ezen a ponton majd az alapgondolathoz idomítja a részleteket. Miért idegenkedjék a neokatolicizmus a Dichtung und Wahrheit eszközeitől?…

Mivé zsugorodnak azonban az itatóspapírra és az angol szótár margójára jegyzett ideák Hetzel doktor előtt? Nem joggal átkozza-e el Kutasi nagyságos úr tyúkszemét, a démonoknak ezt a miniatűr lakóházát, mely annyiféle rosszat zúdított reá? Elébb a sebésztanár cukrát, aztán az unokaöcs rágalmait, majd ezeket a zsidókat, akik szeánszot rendeznek a cigánysori kuruzsló tiszteletére. Ezt a „szeánsz” szót Gulyás Pisti alkalmazta a Löblék fogadónapjára, akiből Hetzel doktor néhány fitymáló, piszkáló megjegyzéssel mégiscsak kiszedte az „új bádogtető avatásá”-nak a történetét, anélkül, hogy kifejezett kíváncsiságot árult volna el. – Mi ez? Macesz? bökött például a segédjegyző lángosára, melyet a szobaasszonya hozott át tízóraira. Vagy igaz, maga nem él macesszal; a főjegyző úr kapott rá újabban. Te Pisti, azt hallottam, hogy ti kultúrlekvárral ettétek a maceszt. Majd az utcán csípte el Gulyás Pistit. A nemjóját kendnek, főjegyző úr, förmedt rá hátulról belékarolva, amióta a butikos méltóságosékhoz vagy bejáratos, meg se látod a szegény embert. Gulyás Pisti nehezen fanyalodott rá a szóra, a Löblék fogadónapját nem sok dicsőséggel ülte ki. Nem járt ő ilyen helyen soha, s amikor bevezették, csak arra vigyázott, hogy a szőnyeg el ne szaladjon vele, s minden asszonynak kezet csókoljon. Zavarában kétszer is körüljárta őket, csak a Bözsi kacajánál tért magához. Hanem ez az utolsó legyen, jegyző úr, röhögött a szemébe a hajdani varrólány. Szegény Pisti csak akkor vette észre, hogy egyszer már találkozott ezekkel a kicsorduló szemekkel. Attól fogva lehúzódott egy karosszékbe, s őrizte az ülőkéjét, mintha odaenyvezték volna. A teából nem kért, ő sosem iszik teát. Ezt az egy mondatot kottyantotta el egész este. Tulajdonképpen a kétágú cukorfogótól félt, amelyet ez a büdös Lotti olyan ügyesen forgatott, mintha az apja boltjában azzal mérte volna a cukrot. Már e hosszas elszigetelt üldögélés alatt is bizonyos halk sértődés jelentkezett Gulyás Pistiben, amelyet a visszaemlékezés valóságos dühvé élezett. – Hagyd el, legyintett Hetzel piszkálódásaira, ha ott nincs néhány csóré fehérnép, leragad a szemem. Ördög érti, hogy beszélnek ezek. „Kote kotutsz, koigy kobe, koszél, koni?” emlékszel rá az iskolából, ott beszéltünk így. Hát ez is valami konyelv, amit a pesti zsidók találtak ki. Egy zsákba rakják, amit szót a jó Isten a magyarnak adott, összerázzák, aztán kiöntik, s akkor csodálkoznak, hogy milyen okosak. Egymás mellé került ott a lélek meg a halcsont, Petőfi meg a kőrisbogár. S láttad volna, hogy bólogatott a Lotti. Értett az mindent. No, gondolom, ha te érted, hát az én másik végem is érti. Mert olyan buta az, ismerem leánykorából, amilyenből az Isten is csak egyre kap szabadalmat. Én csak Pákozdyt néztem egyre. Az öreg Behr legyezte a nagy füleivel, de az majd kipukkadt. Gondolhatod, hogy fújt az ősi címer. Hanem a Boda-pap fia, a te konkurensed, az értett a nyelvükön. Úgy látszik, zsinagógába jár egyetem helyett. Éppúgy hadart, mint a zsidók. Az egész szeánsz vagy mi fene őérte volt. A végén már csak ő lefetyült, mi meg bászli képpel hallgattuk, mint a gyerekek az iskolában. A Pákozdy rám néz, én meg őrá. Egyszer csak elönti a vörös. Fölugrik. Őneki menni kell, mondja, s otthagyja őket két betű közt. Azzal én is szedem magam, a betegség marad ezek közt, végén is asztalt táncoltatnak. No, az úton pirongatta is Pákozdy a zsidók istenét. Hogy mit csináljanak a bérletükkel. Még a feleségét is szidta. Mit tátintottad el úgy a szádat? A kutyám különbül ugat, mint ezek, s te úgy ültél ott, mint a tulajdon lakodalmadban. Szegény Ilonka, tudja, hogy van, el is sírta magát hamarosan.

Amennyire tetszett Hetzelnek a beszámoló kritikai fele, annyira fájt Zoltán szereplése. A cigánysori szenttel elbánt volna valahogy, de mire megy a zsidó földesúr barátjával? S ha legalább a polgárság állana mögötte. De nem most kell ennek a Horváth Lacinak is az ő tormájába beleesnie! Nősül a szamár. Jó helyre. Majd kiabriktolja az öreg molnárné. Pénzt azt nem, hanem hogy az én leányom így meg úgy, arra elkészülhet a Laci. Persze, ezeknek jól jönne, ha ő felpakolna Pestre, s itt maradna neki a körorvosság. Laci meg, ahelyett hogy kinyomna belőlük egy pesti rendelőt, a pusztuló magyar fajról, meg a nép öléről fecseg, s csak addig halogatja a nősülést, amíg valahol egy körorvossághoz jut. Természetes, hogy jólesne neki, ha épp ő alatta szakadna be a jég. A kis Molnár Zsófika meg is mondta a Varga leány lakodalmán: „Nem kaptak volna rá úgy az emberek Boda Zoltánra, ha egy rendes körorvos van a faluban.” Ezt mondta a kis finnyás. Gondolni való, hogy a parasztok rábólintottak. Hát ezek persze hogy kapnak az ilyenen. Majd Horváth Laci, a tanár úr fia, magyarázzák, az okosabb lesz. Még ezek is az ő vermét ássák.

Bizony cifra tornya volt ez a véletleneknek, s érthető, hogy amíg Hetzel doktor az októberi szelek dudái közt a meggyérült pacientúráját látogatta, egyre kívánatosabban fehérlett föl előtte a lakkbútoros pesti rendelő s a zöld lámpaernyő, amely alatt ő a betegei fogát tömögeti, s kényes aranyhidakon reszelget. A háromtól hatig mennyországnak ez az álma, melyben egy húzásért akár százezer korona is potyog, talán még a járási takarék vakmerő kölcsönébe is beugratja őt, ha egy kicsit vékonyabb csontokból összeszedett ember. De Hetzel doktort hétféle cserlében fürdette meg az a jóságos sváb teremtő, mielőtt a világra bocsátotta. Olyan ő, mint a bakancs, minél többet koptatják, annál állósabb. S egyéni szívósságán túl itt az atavisztikus rend-tiszteletét is megbántották. Kitérhet-e ő, a törvényes orvos, a kuruzsló elől? Nemcsak az obulusok dideregnek, de a rend belénevelt makacssága is megmocordul. Hetzel ezeken az októberi sétákon nemcsak a családjának a hőse, hanem az egész teutonságé. Sigfried ő, Hetzel Sigfried, aki a rendnek muszáj lenni diadaláért az októberi szelek gúnyos dudáinak is visszafelel, s a fogorvosi szék álmát is elhessenti.

S nincs-e igaza? Októberre november jön, télre tavasz, s a véletlenek új áramlása indul meg. Ezeket már Hetzel doktor sem nevezi véletleneknek, hanem éppen fölébredt égi igazságszolgáltatásnak. A mennyei bosszúhivatal körorvososztályának a jelentkezése ez. Először is az idő: idő s azért van, hogy alámossa a csodát. Kiderült, amint várható volt, hogy az emberi örökélet mégsem a hodosi Cigánysoron jelenik meg. Zoltán betegei közül is el-elpottyan egy-egy. Akinek a gyomrában például ökölnyi daganat tenyészett, nem kér töltött káposztát a Zoltán kézsimítása után, s némelyik vénasszony nem annyira fogékony, mint Rozi, hogy itt ragadjon a világban a szerelme légypapírján. Sőt olyanok is elpatkolnak, akik még sokáig élhettek volna. Halász intéző például nem lő többet a kertbe, de egy nap a homloka mögé küldi a golyót, s ő nincs ködből, mint a kerti kísértetek. A türelmes Halászné jól jár ezzel a golyóval, de Hetzel is jól jár, megy-megy, mint a dongó, s lerakja faluhosszat a petéit. „Ez is a kuruzsló áldozata, úgy kell neki.” S maga Zoltán egy szóval sem mentegetődzik, sőt, éppen ő nyírdogálja legbuzgóbban az emberek vak hitét. Az akarat gyógyít meg a szeretet, nem én, mondja, noha ládaszám hozatja az orvosi könyveket.

S lassan a Boda-ház is veszt régi jellegéből. Már nem az a szeplőtlen fellegvára az emberi segítségnek. Zoltán nem fogad el pénzt, s ha kínálják, csak nevet, minek az neki. Ma a János bátyja vendége, holnap Kökönyei Gyurkával eszik, holnapután Hermannékkal. Fedele is van, s ha beszakad, kihúzódik a szőlőhegyre. Igen ám, de ha az ember Boda-papékhoz megy el a tojásos kosárral, bizony csak kiüríti a tisztelendő asszony, akár hajdan, amikor az ura írásaiért jártak ki s be tőle a fedeles kosarak. A tisztelendő úr is szívesen összeereszkedik azzal, akit a fia épp kezelt, s addig tömik szóval, míg csak behívják egy kis borra. Nagyon rafinált az a Boda-gyerek, magyarázza Hetzel a belső soron, maga muzsikál, s az apjával tányéroztat.

A belső soriak előtt különben nem kell a Zoltán dolgát rontani, rontja ő maga. Boda-vér van abban is. A szegénységgel paktál, gyanakodnak az első csoda hűltén. S csakugyan Zoltán barátjai csupa Boda Jancsi meg Kökönyei Gyurka-féle. Még a Kuka Márit is többre becsüli az, mint a gazdákat. Az öreg Varga, a takarékbeli, a Hermann esete óta nagyra volt vele, s hogy megdagadt a feje, őt hívatta. „Megyek, de előbb a Márit nézem meg, orbánca van, két nap óta félrebeszél.” No, azóta rajta is ragadt a belsősoriak közt: jön, csak a Kuka Márit nézi meg.

Boda-pap is bele-beleönti a közvéleménybe a maga hajdani epéjét. A szegénység embere ez, akár csak ő, előbb a zsellér, azután a gazdag. A külső soron ez tetszik is, de a külsősoriak tetszésével is csak a maga ügyét veszti Zoltán. Kinek kell a kódisok orvosa. Lázító, akár az apja. S karácsony óta Behr is Párizsban van. Löblék a földdel törődnek, s nem a sógoruk bolond barátjaival.

De ha a „felső tízezer” a barokkot tanulmányozza, annál jobban összefog Zoltán ellen a középosztály. Hohó, ez nem a régi, háború előtti generáció ám. Az öreg jegyzőt elvitte az asztma, az iskolában csupa fiatal tanító, a tisztelendő urat is leszólította a katedráról a veje. Kutya ember ez a Csanádi Gábor. Ez nem locsog mindenki kedvére, mint a régi pap, s nem takargatja körmondatokba a véleményét. „Békebontóknak és javasoknak ebben a községben nincs helyük” – mondja, s a presbiterek ráhümmögnek. Jegyző-Lajcsi is megjön karácsonyra a feleségével, ő maga olyan ugyan, mintha mindig álmos volna, de az asszony annál többet cseveg. – Megbukott, s nem mer nekimenni a javítónak, magyarázza a hajdani medika s úszóbajnoknő. Ez valami beteges félelem nála. Tehetséges fiú, de kicsit… s itt a tulajdon homlokán mutatja a hiányzó kerekeket. – Megbukott? csap a feleségére Pákozdy. Tudnivaló volt s ezek a buta hodosiak egy bukott kölyök bicskája alá adják magukat. Ki kell törni az ilyennek a nyakát.

S a bukás története éppen úgy végigfutja a falut, mint annak idején a Panacea cikke, és sokan vannak, akik örülnek, hogy nem kell valószínűtlen dolgokban hinniök. Még mindig nem doktor? tanakodnak Zoltán barátai is. Miért nem vizsgázik le? Talán kicsapták az egyetemről? Hetzel doktor mond is olyat, hogy majd kicsapják, s az emberek ezt a vélekedést múlt időben adják tovább. De hát miért nem vizsgázik le Zoltán? Az ősszel egy napra felutazott, s másnap visszajött. Mi ez? latolgatja Boda János is. Nekik édeskeveset jelent, hogy doktor-e vagy sem, legföllebb ő elébe kívánnák pajzsul azt a doktorátust. De akiket csak a hallomás vagy egy kiállt torokfájás fűzött Zoltánhoz, azokban ugyancsak megtépázódott Zoltán csuda doktorsága. Olyik még el is szörnyűködik magán: Hogy mehettem hozzá; ha megétetett volna!

Hetzel nem minden gyönyörűség nélkül követte a falunak ezt az ellenreformációját. A patikában órák hosszat elócsárolta a cigánysori szentet, sőt rá is üzent a községi bábával, vigyázzon, föld alá ne dugjon több embert, mert becsukatja. Hetzel okos ember, jól kifőzi a dolgát. Majd bolond lesz, hogy kuruzslásért jelenti föl. Leszurkolja a pénzt, s tovább kuruzsol. Egy februári napon aztán be is üt a várva várt eset. Ha nem is gyilkosság, de súlyos testi sértés.

Zoltán egyik vasárnap délután kinn pincézett Boda Jánossal, Kökönyei Gyurkával s a „Boda-kolónia” néhány összeszokott emberével a csupasz diók alatt, ahol hajdan az apja a maga alakjára szabta az Új Testámentumot. Még éppen csak hogy engedett a tél, maguk voltak az egész hegyen, de megszokták őszről ezeket a vasárnap délutánokat, s szebb délutánokon is kihúzódtak. Az ilyen pincézésen több szó folyt, mint bor. Zoltán rákapatta a barátait, hogy ki-kiteregessék a bajukat, s egy-egy megjegyzésével úgy intézte, hogy a megoldott őszinteség a másikban bátorsággá váljék. Ahogy jönnek haza, valaki leszólítja Zoltánt a csapatból. Az öreg Hamar topogott a háza előtt, a fölengedő hó latyakjában. Nagy kedvetlenségében többet köpött a pipája mellé, mint amennyit kiszítt belőle. Zoltán mintha csak kádenciául jött volna erre a rossz kedvére. Ő nem tudja, mi lelte. Elfolyott belőle az erő. A falat megáll a gyomrában, mintha kaviccsal raknák teli. A Hetzel doktor csöppeket írt, de mi az a csöpp az ő bajára. Zoltán megígérte, hogy másnap átjön; addig ne egyék semmit. Látta az öreget egy éve a templomban, ő került a cifrázó legöregebb Varga helyére, meghamusodott azóta az arca.

Másnap próbareggelit adott neki, s belébocsátotta a gumicsövet. Az öreg nagy szemet meresztett a csőre, de a menye is bent volt meg a felesége is, hát csak nyelte, amíg nyelhette. Hanem amikor tövig elfogyott benne a cső, megijedt, hogy ítéletnapig ott marad benn; ellepte a veríték, s gyürökre ment Zoltánnal. Alig lehetett megmenteni valamit a gyomornedvéből. – Hű, de melegem lett, szégyenkezett utána, s odaült az ágy végébe, s törülte a szürke arcát, amelyen a régi kékespiros Hamarból csak az orr körüli viszerek márványzata maradt meg. Zoltán már ott a helyszínen is babrált valamit azzal, amit a gyomrából kivett, s kifelé menet mondott is valamit a fiatalasszonynak, hogy alighanem meg kell operálni az ipát; másnapra biztosat tud. Másnap dolgavégeztére halasztotta a Hamarék meglátogatását; idő kellett ahhoz, amíg beleugratja az öreget az operációba. Ahogy az udvarba fordult, ki terem előtte, az ifjú asszony, s valami nem jó csillog a szeméből. – Baj van ám, suttogja, s a hangja furcsán ötvényezi az úrféle előtti respektust, az ipa miatti haragot s a Zoltán iránti ösztönös rokonszenvet. – Édesapám reggel óta bukja a vért, háromszor is hányt már, elment tőle vagy egy lavor. Megbökte a cső. Zoltán indult befele, de a menyecske visszahúzza. – Maradhasson; nála van a Hetzel. Édesanyám nem engedte, hogy magáért izenjünk.

Azon szóra jön is a Hetzel, s pirongatja a mögötte sápítozó vénasszonyt. – Na, barátocskám, maga elbánt szegény Hamar bácsival, esett Zoltánnak is. Igazán itt az ideje, hogy leszámoljunk az ilyen javasokkal. – Azzal ki, mint egy bőrkabátos Jupiter. Zoltán ott maradt a Hamar néni átkok magasa és pityergés mélye közt hullámzó sápítozásával.

Egy nap se telt belé, s az egész falu tudta, hogy Zoltán valami rézcsövet dugott le az öreg Hamarba, s attól olyan vérzést kapott, hogy talán minden vére elfolyik, ha Hetzel el nem állítja. De Hetzel nem hagyja annyiban, törvény elé állítja, már meg is tette a följelentést. A Boda-kolóniába is beleszúrt ez a hír, de Zoltán csak olyan nyugodtan jár köztük. A csendőrőrmester kihallgatta, de őneki erről sincs szava, s úgy sétál a belsősoriak tekintete közt, mintha nem is az ő oldalát tapogatnák azok a kések.

Március végén megjön az idézés. Zoltánnak a járási székhelyre kell mennie; kérik tőle a Hamar István testi épségét. No, attól a testi épségtől ő nyugodtan alszik, s már napkelte előtt nekivág az országútnak. Kutyagol, de szívesen. A március ebben az évben korán megkopogtatta a fákat. A természet csontjai megropogtak, s az alvó rügyek visszaemlékeznek a jó Isten üzenetére, amelyet még a teremtés hajnalán küldött minden eljövendő rügynek. Zoltán lába előtt észrevétlen szél borzolja a tegnapi eső pocsolyáit, s az őszi vetés zöldje törtető fényességgel kiabálja túl a rög barna álmát. Zoltán szívesen kerülgeti a pocsolyákat is. Inai vidámságában kapja vissza, amit a pocsolyakerülgetésben elveszít. Még a verebek is hogy csillognak ebben a március-hajnalban. Az ember szinte várja, hogy nem énekelnek-e. A természet gondol egyet, s őket ugratja be a vakációzó énekesmadarak helyett.

Bizony jó ideje annak, hogy szegény Hamar épp ebben a tagban őrizte a birkákat. Megvan negyven éve is. Hol vannak azok a birkák, s hol lesz maholnap Hamar bácsi is! Bizony csúnya dolog, hogy az emberben egyszerre megbolondul valami, mintha csak forradalom ütne ki a sejtjei közt. Ó, Zoltánnak nincs miért tartania a Hamar gazda testi épségétől. Volt madár, amelyiknek a bendőjében elnyelt gyémántot találtak. Hamar bácsi gyomrában azonban az igazság rejtezik. Zoltánnak van ideje, ő bevárja, amíg ez a gyomor visszaadja az igazságot. Egyelőre mit tegyen? Az ég piros rámás felhőit nézi.

Ormánd felől kocsizörgés kerekedik a háta mögül. A nagy kapaszkodón a kocsinak is kapaszkodnia kell; lépést haladnak egymás mellett, Zoltán s a lovak. A bakon a Hamarék szolgalegénye ül, a féderes ülésen a fiatal Hamarné, a menyecske. Zoltán köszön; a menyecske vissza. A lépésben haladó kocsi rúdja hegyén egy madár egyensúlyozza magát. Zoltán arra gondol, ő is olyan, mint ez a madár, s majd fölveti a jókedv. Hogy ő pörbe megy? Mindjárt kifigurázza azt a pört. – Ejnye, nem vennének fel? kérdi a menyecskét. Még elkésem, s nem lesz kit elítéljenek. A menyecske annyira megzavarodik, s csak ráüti a fejét: tessék. Zoltán felkapaszkodik, egy szót se ejt a pörről, azt se kérdi, hát az öregek hol maradtak, a földeket dicséri, a grófi vadaskertről beszél, nyulakról, őzikékről.

A menyecske bosszankodik magára, mért is engedte föl Zoltánt, mit szól az ura s kivált Hetzel, ha megtudják. Lesül a képe, ha együtt kászálnak le a járásbíróság előtt, s közben már faragja a mentő érveket. „De amikor ő kért. Hirtelenében azt se tudtam, mit mondjak.” S annyira belejön a mentegetőzésbe, hogy már Zoltánt is mentegeti. Erre előbbre is megvolt benne a hajlam, akármit fújt a család. Haragudott Hetzelre. Egyszer beteg volt, s amíg hallgatta, a hátára hajtotta a pufók fejét. Attól ő olyan dühbe jött, hogy azóta rá se tud nézni. Pedig úgy kell hallgatni, de ő nem tehet róla. Hát akkor már inkább a Zoltán! S most, hogy a cigánysori doktor itt ül az oldalán, s az őzikékről beszél, egyszerre csak kitör belőle a hirtelen rokonszenv. Zoltán az első őzet emlegeti, amit a Horváthék udvarán látott gyerekkorában. Kiszabadult a vadaskertből, apa-Sándor ejtette el. A Hamar-menyecske meg akarja hálálni ezt az őzet, s egyszerre csak ott tart, hogy Hetzelt ócsárolja, pedig senki sem kérte rá. Tudta az, mért nem akarja fölengedni az ipamat Pestre. Nincs magának semmi baja, csak a vérvesztés, mondja, maradjon veszteg. Az öreg pedig fogy, át lehet látni rajta, s nem áll meg benne az étel. Az uram nem nézhette, már úgy szöktette el Hetzel elől. Jön este a Hetzel, és keresi az öreget. Én makogok valamit, hogy Farnádon vannak, valami rokon lakodalmán. De Hetzel kitalálja, miféle lakodalom ez, s szid mindnyájunkat. Félünk a cigánysoriaktól, s bennhagyjuk őt a pácban. Az lesz a vége, hogy még egyszer föl kell zötykölnie a törvény elé. Alig bírtam megcsöndesíteni. Törődik is ez azzal, mi lesz édesapánkból, csak ő elérje a célját.

Az ember olykor elkövet valami apró ügyetlenséget, mint a menyecske is, hogy föltessékelte Zoltánt. Aztán be akarja bizonyítani, hogy az nem is ügyetlenség, hanem éppen az, amit tenni kell. Addig bizonygatja, amíg az egész világnézetét kifordítja; bélése kerül kívül, szőre belül. Így járt ifjú Hamarné is. Egyre jobban átállt a Zoltán pártjára; közben maga is megdermedt tőle, mit tett: szembe fordult az ura családjával! De csak annál jobban belelovallja magát az árulásba, amelyre senki se kérte.

A járásbíróság folyosója nagy meglepetéssel várta Zoltánt. Az egyik forduló ablakmélyedésében öt-hat hodosi fogott közre egy ismert ügyvédet. Ennek az ügyvédnek olyan híre volt, hogy rajtaért tolvaj kezéből is kidisputálja a libát. Fekete, vastag szálú körszakállában úgy járt a heves, mohó szája, mintha egy külön állat volna s az a szakáll a tüskéje. Rövid, pattogó kérdésekkel szedte ki Kökönyei Gyurkából a jogi tényállást, amelyről éles közbeszólásokkal nyesett le minden fölös lefetyölést. Pedig Gyurkában és Boda Jánosban, de legkivált a kis Sebestyén lány apjában nagy hajlandóság volt a dolog humanisztikus beállítására. Csakhogy a körszakállas száj ezt nem tűrte, s minduntalan lehurrogta a kislánya gyógyulását emlegető magyart. Bánom én, ha a Jairus lányát támasztotta is fel, hallotta Zoltán a kifakadását. Ezek alighanem engem vesznek meg a törvénytől, gondolta Zoltán, s egyszerre különös párák lepték el a járásbírósági folyosót; csak ezt a kis csoportot látta a meghatottsága ködén át.

Nem akarta, hogy észrevegyék; besietett a várószobába, s a beidézett asszonyok suttogását hallgatta. Ezek valami kukoricalopási ügyben kaptak meghívót, s most csiszolgatták az előszobában a véleményüket, hogy odabenn az urak előtt egyformán valljanak. Egyenként szólogatták be őket, s mielőtt beléptek volna, megigazították a fejkendőjüket, mintha csak ezzel a mozdulattal tapogatták volna meg a kiesztergált mondataikat, hogy megvannak-e még. Bentről a bíró fölharsanó kifakadásai jelezték, hogy az illető asszonyság csakugyan nem hagyta magát kiforgatni. Az Istennek sem válaszoltak azok más mondattal, csak olyannal, amilyet előre elhatároztak. Inkább hallgattak.

Néhány perc múlva a fekete szakállú ügyvéd is megjelent az előszobában; egyenest Zoltánhoz ment. Hallja, hogy nincs védője, ő elvállalja a védelmét. Zoltán a Gyurkáék csoportjára gondolt és bólintott. Ha már megfogadták mellé ezt a tüskés szájat, ő nem tapasztja be. Az ügyvéd a rotyogó kályha mellé vonta őt, onnét mindenki elhúzódott ezen a meleg tavaszi napon, s ő szabadon mormolhatta maga elé az utasításait. – Maga szigorló orvos, aki kedvtelésből meg-megnézte a rokonait, ismerőseit. Pénzt nem fogadott el tőlük, orvosságot nem írt, erre tanú a patikus. Ez a Hamar is csak mint jó barát hívta be; az egész szondázás semmi, maga nem tett semmi olyat, amit a klinikán egy ápolónő meg ne tenne. Az a vérzés nem függ össze a maga vizsgálatával. Nem is a gyomorból jött. – Nem? csodálkozott Zoltán. – A tüdőből, nyelvből, fogból, ahonnét akarja. Vagy ha a gyomorból jött is, nem függ össze a beavatkozással. Erre vonatkozólag orvosszakértők kiküldését kérjük. Egyáltalán maga nem is gyógyította őt. A család tudni akarta, fölvigyék-e Pestre; az ő unszolásukra vizsgálta meg. Csak azért, mert nem bíztak a községi orvosban, aki az uraságot is a föld alá rakta. A körorvos tudatlanságát hangsúlyozni! Erre vonatkozólag is tanúk kihallgatását fogom kérni.

A körorvos, akinek a tudatlanságát hangsúlyozni kellett, ebben a pillanatban lépett a küszöbre. A bőrkabát prémhajtókája fölött míniumszínű fej; megint míniumszínű, hiszen a fiatal Hamarnét pirongatta. Az előző pör tanúi lassan elfogytak, a Boda-ügy emberei húzódtak be a bürokráciát figurázó kályhával ellentétes sarokba. Hetzel ugyancsak dühönghetett. A sértett Pestre kéjutazik, s a legnyomósabb tanúk, mint Halászné is, otthon maradnak. Bezzeg itt van helyettük az egész Cigánysor, majd kiperzselik a bőrkabátját a tekintetükkel.

Végre nagy szipongások közt kivonul a kukoricatolvaj, egy ormándi menyecske s egy hosszú átok rózsafüzérére szedi az ellene szavazó tanúkat. Most Zoltánt szólítja be a teremszolga. Szemben vele, szerény pulpituson, a járásbíró; a pulpitus előtt a jegyző, Zoltántól jobbra a védőügyvéd, balra egy piros fejű legényke, aki feltűnő mohón forgatja a papírjait. Az ügyészségi megbízott lesz. Erről is beszélt a védője. Gyerekember, egy évig nála bojtárkodott; az apja iskolatársa, nem nagyon fogja szorítani a dolgot. De mit lapoz annyira ez a megbízott? Elvesztett valami jelentést? Zoltán már a neve bemondásánál tart, amikorra fölüti a fejét az aktákból, s a vádlott a szeme sarkával lekaphatja. Bizony, ez a kis ügyészségi megbízott alighanem a köszönő kedvét vesztette el, s nem valószínű, hogy megtalálja az akták közt. Mert ugyan ki ez a paradicsombőrű, akkurátus kis jogász, ha nem Veres Matyi? Jó helyen találkozom én ezzel, gondolja Zoltán. Egyszer a Zádor szalmazsákja fölött a harctéren s most a vádlottak padján. S amíg a bíró az évei száma felől gyóntatja, ő a Matyi lelkiállapotán töpreng; ugyan miféle vádbeszédet olvas a hajdani lakótársa a fejére.

A bíró idősebb kiforrott ember; a mutatóujján nagy pecsétgyűrű s a szemében sugárzó komolyság. Előadja a vádat, s megkérdezi Zoltánt, bűnösnek érzi-e magát. Zoltán nem érzi bűnösnek magát semmi olyanban, amit itt számon kérhetnének. Hogy elkövette-e a terhére rótt cselekményt? Attól függ, mit rónak a terhére. A csövet leeresztette Hamar Istvánba; a vérzésben azonban nem bűnös. – Akkor mitől vérzett? kérdi a bíró. – Vérzett, mert beteg. – Ön tudja, mi baja? – Tudom. – Mi? Zoltán nem szól. Azt kellene mondania, hogy az titok. De ez nagyképűség volna egy kuruzsló száján. Hát nem szól, mert mégiscsak titok. – Ha a sértett nem azért vérzett, mert ön megsebezte, hanem más okból, a vád egyik fele elesik. Itt a bíróság előtt áll, beszélhet. Önt különben sem kötelezi az orvosi titoktartás, hiszen nem orvos. – Nem, igazán nem az orvosi titoktartás köt, mosolyodott el Zoltán. Ez a mosoly szegény Hrabánnak szólt, aki olyan fontoskodva emlegette ezt a titoktartást, mintha az valami orvoslovagi áldozat lenne. Pedig mivel több az elemi emberi tapintatnál?

Éppen csak jelezte Zoltán szájszege a mosolyt, de az öreg bíró nyugodt hangja megkatonásodott tőle. – Azt állítja, hogy a vérzést nem maga idézte elő? Mivel tudja ezt bizonyítani? – Azzal a huszonnégy órával, ami a próbareggeli és a vérzés közt eltelt. – Igen, de a csendőrség jelentése szerint a szonda már akkor is véres volt, amikor kihúzta. S a beteg közvetlenül az ön távozása után is bukott egy kanálnyi vért. – Erről most hallok először. – De csak megnézte a szondát? – Meg, nem volt véres. – Hamarné és a menye a csendőrségen azt vallották, hogy véres volt. – Ez az ő dolguk. – Szóval ön fönntartja azt a véleményét, hogy nem az ön ténykedése okozta a vérzést? – Nem. Még ha abban a percben vérzett volna, akkor sem. – Hogy érti ezt? – Úgy, hogy az érett gyümölcsöt nem a szél rázza le, hanem az érettség.

Ez a költői kép nem tetszett a bírónak. Zoltán kuruzslói pályafutására tért át. Nincs meg a diplomája, s több mint egy fél esztendeje orvosi gyakorlatot folytat. – Amit én folytattam, az nem orvosi gyakorlat. – Hát mi? – Nem tudom, milyen szó illene rá. Talán felebaráti gyakorlat (s mert látta, hogy a bíró rosszallón ráncolja a homlokát). Nekem nincsenek életcéljaim. Én ráérek, mindenkié az időm. Az a dolgom, hogy vállaljam az emberek dolgait. S ha ez a dolog a testi szenvedés, abban is velük vagyok. De ez csak egy része az egésznek. Az orvosi gyakorlat aránytalanul kis paránya a felebaráti gyakorlatnak.

A bíró az ügyvédre nézett, aki a széthúzott, fényes piros ajka alatt a szakállát dörzsölte; aztán Veres Matyira, aki elpirult, s adta, hogy Zoltán szavait jegyzi egy akta szélére. – Ez mind szép, mondta megcsöndesedve. Ha jól veszem ki, ön azt állítja, hogy ön emberbaráti tevékenységet folytat, s közben néha orvosi segélyt is nyújt. Csakhogy önnek erre nincs joga. Amit ön csinál, túllépi az elsősegélynyújtás határait. Fogad el ön ezért az emberbaráti tevékenységért pénzt vagy más anyagit? – Nem. – De mi úgy tudjuk, hogy a szülei igen. – Sajnálom, ha így van. (S mert a bíró arcán rosszallás suhant át, ezt a választ megint frivolnak tartotta.) Nem akarok kertelni, nem fogadok el segítséget. De nem abból az érzésből, amelyet önzetlenségnek szokás nevezni. Egyszerűen nincs szükségem rá, azért. Ha volna szükségem, kérnék. Nemcsak olyanoktól kérnék, akiket meggyógyítottam, hanem olyanoktól is, akiket aznap láttam először. Én nem árulom az én segítségemet, de nem is akarom megszolgálni a másokét. Adok és kérek. Minden embernek tartozom, s minden ember tartozik nekem. De ennek a tartozásnak nincs valutája. – Olyanoktól is kér, akiknek nem adott? Ez koldulás. – Koldusnak és adakozónak lenni egy személyben emberibb, mint vevőnek lenni és eladónak.

A bírón látszott, hogy nem tudja, kivel van dolga, kertelő szélhámossal vagy beteg rajongóval. Azon volt, hogy a jog formulái közé terelje a kihallgatást. – Ön szigorló orvos; mért nem teszi le a szigorlatait. Akkor a felebaráti tevékenysége sem gabalyodna bele a törvénybe. Nem bírja letenni? – Nem bírom. Nem lehetek orvos. Nem akarok orvos lenni. Engem ne az hívjon, akinek orvos kell, hanem akinek én kellek.

A bíró nagyon hirtelen csöppent Zoltán kuruzsló filozófiájába, s nem sokra ment ezzel a madárnyelvvel. Zoltán még sok mindent mondott, s ő sok mindent nem értett meg, de nagy tapasztalatú, régi ember volt, különös szimattal a tisztaságnak ama páraburka iránt, amely Zoltán körül a tárgyalás folyamán mégiscsak kialakult. Az első rossz benyomása elmúlt, s minél meglepőbbek lettek Zoltán válaszai, ő annál türelmesebben puhatolózott ebben a semmiben, amely neki mégis Zoltán jóhiszeműségét bizonyította. Azt hiszem, elég is lesz, fordult végre a védő felé, akinek már régen elege volt ezzel a cigánysori messiással. Micsoda bamba vádlott; elfelejtette a körorvost bemártani, s elismerte, hogy a vérzés a gyomorból jött. A legelemibb instrukcióit sem vette figyelembe, s összefecsegett helyette minden zagyvaságot. Csak azt nem értette, miféle protekció hangolhatta úgy a védence pártjára a szigorú bírót.

– Óhajt az ügyészségi megbízott úr a vádlottnak kérdéseket feltenni? kérdi a bíró, de az ügyészségi megbízott úrnak nincs kérdezni valója. Zoltán leül. A teremszolga a sértettet vagy megbízottját keresi, de ilyen nem találkozik. Hetzelre kerül a sor. A körorvos készült erre a szónoklatra, s váratlan tűzzel írja le Zoltán biográfiájának a kuruzslófejezetét. Kezdi az ő óvó jóslatával a Kökönyeiék palánkja előtt, s végzi Hamar gazda megpattant ereivel. Az öreg Hamar, szerinte, szívbajos volt, szívbajosoknál a szondázás „kontraindikált”. Zoltán ügyetlenkedett; a jelenlevők tanúsága szerint birkózott a beteggel, s közben megsérthetett egy pangó viszeret. Igen, a vérzés föltétlenül kapcsolatban van a szonda leeresztésével. A betegnek nincs olyan gyomorbaja, amely ilyen méretű vérzést indokolna.

Most egy orvosi szavak szalonnájával telitűzdelt magyarázat következik: hogy lökődött ki az első véralvadék, s hogy vált közben egyre tátongóbbá a sebszáj. Ezen Hetzel maga is sokat gondolkozott, s bizonyára nem az Igazságügyi Orvosi Tanács elé szánta a magyarázatát, de elég homályosan adta elő ahhoz, hogy egy járásbíró ne merjen belékötni. A védőügyvédnek azonban már hivatalból is ki kell tennie magát annak, hogy lelaikusozzák. Ha valakinek a fejét beverik, nem előbb csöpög s később dől a vér, hanem fordítva. Kérdi a tanú urat, hogy gyomorbeli sebzéseknél mindig így folyik le a dolog, vagy csak Hamar István esetében. Persze, Hetzel is tud élesen felelni. Iratkozzék be a védő úr az egyetemre, s öt év múlva talán megérti, miről van szó. Ebből vita kerekedik, amelyet a járásbírónak kell leintenie. A védőnek megvan az a lelkinyugalma: hogy nem lopta ki védence zsebéből a pénzt; lám veszekedett is érte. Viszont Hetzel is kitanította a gáncsoskodó fiskálist.

A következő tanú a fiatal Hamarné. Ettől először a szüleit kérik számon. Az asszonykában a kocsiút fölgyújtotta a pünkösdi lelket; most már mindegy, s ugyancsak bátran beszél. Föl kellett vinni az apósát Pestre. A doktor ugyan azt mondta, semmi az egész, de látnivaló volt, hogy az öreg napról napra kevesebb lett. Amikor a vérzés után fölkelt, jobban volt, mint most. Végül is a menyecske ura nem hagyta abba, s fölutazott vele. Hogy miért fordultak annak idején Boda Zoltánhoz? Hát kinek lett volna bizalma a Hetzelhez. Kutasi nagyságos úr csak a tyúkszemét vágta meg, mégis a sírba tette. Volt-e a szonda végén vér? Nem, azon egy csepp se, csak csúnyaság. Csak a doktor nógatta őket, hogy ugye véres volt a szonda vége. Lehet, hogy szegény napam rábólintott, az volt, véres, de az vért látott akkor az égen is; ő azonban tudja, mi a bíróság. Őt itt meg is hitülik, ő nem mondhat, amit nem látott.

Hetzel olyan, mint egy lőportorony, felugrik a tanúk padjáról, kiabál, a bírónak kell rendre utasítani. – Megvesztegették, fújja még akkor is, s a homlokát törülgeti. S a délelőtt folyamán még több oka is lesz a fújásra és a homloktörölgetésre. Az a két-három tanúja, aki eljött, nyimnyam választ ad, nem derül ki abból semmi. Megmosdatták őket a cigánysoriak; a kis Sebestyén, az a hörcsög, még az öklét is megmutatta nekik. Nem adtak ők pénzt se Zoltánnak, se az apjának. Egyik még arra se akar emlékezni, hogy Zoltánt valaha látta volna.

A védő a tárgyalás elnapolását javasolja; orvosszakértő kiküldését kéri, s a községi orvos baklövéseit bizonyító tanúk megidézését kéri. De itt már Veres Matyinak is föl kell szólalnia. Ha a volt lakótársa áll is vele szemben, ő ügyész, nem engedheti, hogy a kuruzslópör a hatósági orvos ellen hajszává fajuljon. A tárgyalás elnapolása fölösleges. A vádlott a terhére rótt kuruzslást beismerte, a súlyos testi sértés az orvos előadása alapján bizonyítható. Mindezt csendesen, de ismerve az ő hebehurgya modorát, bámulatos szabatosan mondja. Finom kis szalóncukorjogász lett a Matyiból, csak a csíkszemét kell lesütve tartania, mert az kiszalad az arcából, s elárulja a gerenyási játszótársat.

A védő a maga kemény modorában válaszol. Matyinak ez az első szereplése, s pont ilyen kényes esetbe csöppen. Szerencsére belép az altiszt, s jelenti, hogy az egyik tanú, a fiatal Hamarné ura itt van, s vallani akar. A fiatal Hamarné fölsivít. Az nem lehet. Azt hiszi, a kocsiút tudódott ki valami csodálatos módon.

Pedig a fiatal Hamar itt van. Hogy ő maga akart vallani, az túlzás, de itt van, már itt is áll az emelvény előtt. A hodosi asztalos csak fakoporsót csinál, de akinek viaszk-koszorú kell, menjen a járási székhelyre. Csakhogy a temetkezési kellékest a Gondviselés előrelátása a járásbíróság mellé rakta, s így a fejét szellőztető Kökönyei Gyurka is beleverődhetett a fiatal Hamarba. S épp elég dolgot tudott meg tőle, hogy közös erővel a terembe toloncolják.

– Mért nem jött időben, kérdi a bíró, akinek az elnapolás gondolata mögött a levese párái füstöltek föl. – Édesapánkat kísértük Pestre, a nyanya meg én. Mert mintha csak vesztét érezte volna, nem akart megmaradni otthon. Ő meghal, ha nem segítenek rajta. Ma péntek; szerdán virradóra értünk Pestre. A Hangya kórházába vittük; ott félhely jár neki, mert igazgatósági tag. Mindjárt vitték is a Röntgenre; ott azon mód birkózott, ahogy a Boda Zoltán csövével is, de aztán mégiscsak meglett a dolog. Egy igen barátságos doktor van ott. Mit csináljunk mi ezzel? mondja nekem. Ha egy hónapja hozzák, talán még jókor, de most már vigyék csak haza, nem lehet megoperálni. Hát mi baja van? Gyomorrák. No, ha már így van, tartsák itt egy hétig, különben mindjárt látja, hányadán van. Jó, befektetik egy szobába, mi meg ott lődörgünk édesanyámmal az utcán. Nekem majd megszakad a szívem, s csak nem tudom megmondani neki az igazat. Másnap bemegyünk az édesapámhoz, azt mondja ő: te Józsi, mért nem mégy te haza, itt akarsz lebzselni, amíg meggyógyulok? Anyád ide talál a fürdőtől (mert a Rácfürdőbe szoktunk szállni); terád szükség van otthon. Jó, mondom, úgyis utazom a hatórással. S elbúcsúzok tőle, még nevetek is rá, hogy lássa, mennyire semmi az egész. Még ki se érek a kapun, szalad utánam az ápolóné, jöjjön csak vissza, Hamar úr. Visszamegyek, hát ott ül a nyanya az ágyszélen, s a karja közt papa elalélva. De semmi hús az arcán, én nem is láttam még ilyet, hogy öt perc alatt valaki úgy megsoványodjék. Csak sápad és alél, s fakad rajta a veríték. Nagy futkozás, hívják az orvost. Bizony ennek kilyukadt a gyomra. Nem is tért magához. Épp akkor halt meg, amikor a betegeknek hozták a vacsorát. Horváth Laci, a Horváth tanár úr fia, az is hodosi, az hallgatta meg a szívét, s mondta, hogy meghalt, mert ő ott gyakornok a kórházban. Mindjárt megnyugtatott, utazzam csak haza, ő is jön harmadnap, már mint holnap a menyasszonyához, majd kijárja ő a szállítási engedélyt, a koporsót is segít megvenni édesanyámnak. Én csak menjek haza, tudja ő, hogy van az ilyenkor. Én meg is jöttem a hajnalival, de a feleségem akkorra már kiment a másik faluvégen. A sógorom hozott el a kocsiján; itt van a pénzünk a takarékban, meg koszorú is köll, fejfa, particédula meg mi más. – Azt mondja, az édesapja rákban halt meg? – kérdezte a bíró. – Abban. – Meg kellett volna operálni, sivalkodott közbe Hamarné. – Úgy volt, ahogy a Boda Zoltán mondta. Nyomkodta a szemét, de azért megkönnyebbült, hogy nem lett baj a hajnali útból. Mégiscsak az ő ügyetlenségének lett igaza. – Hát ennek utána kell nézni, jegyezte meg a bíró, bekérjük a kórházi látleletet. Persze, ilyesformán testi sértésről alig lehet szó. Addig is elnapolom a tárgyalást.

Képzelnivaló, milyen leforrázottan került ki Hetzel doktor a fiatal Hamar vallomásából. Igaz ugyan, hogy Zoltánt az enyhítő körülmények figyelembevételével a második tárgyaláson bennmarasztották kétszázezer koronában, de ez a kétszázezer korona kicsi tapasz volt Hetzel doktor szíve sebére. Mi az a pénz az ő betört ablakaival s a cigánysori fenyegető levelekkel szemben. A Molnárék Zsófikája megint elszólja magát, hogy: ilyen is csak Hetzel doktorral történhetik meg, s a fogorvosi szék álma a tavaszi szellő fuvolái fölött még csábítóbban jelenik meg, mint az október gúnyos dudái közt. Hetzel mégiscsak fölvette a tizenhat százalékos kölcsönt, beiratkozott a gyorsfőzőkurzusra, s szeptemberre, amikor az orvosok hazajönnek a nyári vakációjukról, a Pesti Hírlap-ban szerény személyi hír bukkan fel: „Dr. Hetzel Artur fogorvosi rendelőjét itt és itt megnyitotta”.

A falu minisztertanácsa elejtette Hetzelt, de nem ejthette el önmagát, sőt talán éppen mert egyik tagját ki kellett szolgáltatnia a Cigánysor igazának, csak görcsösebben fegyverkezett az áldozatkövetelő Szörny ellen. Az ifjú nemzedék, amely Hodos minden posztját megszállotta már, virtusa próbájának tekintette, hogy elnyomja a cigánysori szörnyeteget, s Pákozdyék vacsoráin vagy jegyző-Lajcsiék ötórai teáin mint ifjú daliák dárdazaja csörrent föl a Boda-taurus elleni készülődés.

Ebben a készülődésben ki-ki a maga vérének és hivatalának a gőze szerint vett részt. Csanádi Gábor például a kor vallástalanságát vonta felelősségre Zoltánért. Boda Zoltán csak tünete az idők zavarának. Ő ismeri kölyökkora óta. Nem volt ez mindennapi fiú, csak különc. Ami hóbort van a világban, márpedig sok van, fölszívta mint a spongya. Már sonki kisdiák korában is ő volt az a szakadár, akit nem lehetett a nyájba visszaédesgetni. Ő sajnálja; neki kellemetlen is, hogy épp a hajdani osztálytársa ellen kell fellépnie, de végre is az ő egyházközségébe vette be magát, itt mételyezi az embereket. A farkas sem tehet róla, hogy farkas, mégis le kell durrantani.

Jegyző-Lajcsi ifjú felesége is a szánalom fuvoláját fújja. Ő még medika korában megjósolta, hogy Zoltánnak nincs más választása, vagy a pisztolycső, vagy a tébolyda. Furcsa emlékei vannak neki erről a Zoltánról, s örül, hogy a pszichológiai szimata nem csapta be. Egyik nap agyonbeszélt egy társaságot, olyan volt az esze, mint a kukorica, amikor pattogtatják, másnap köszönés nélkül rohant el mellette, s ha nyakon csípte, eldugta a keze elől a kezét, mintha véres lett volna. Ő akkoriban, megvallja, húzott hozzá; Lajcsi még féltékenykedett is (ó, Lajcsi nem volt mindig ilyen közömbös), de aztán belátta, hogy Zoltán azok közé a lángész és őrültség oromfalán sétáló degeneráltak közé tartozik, akik végül mégiscsak az őrültség felé szédülnek le. Különösen jól emlékszik egy estére. Volt nekik egy régi barátjuk, egy miniszteri titkár, igen kulturált ember… S a miniszteri titkár kiválóságát föltevések követték, miért menekült el Zoltán az ő zsúrukról, s ezekben a föltevésekben Magda hajdani medikafele igen szemrevalóan csillant meg a hajdani úszóbajnoknő alatt, aki ebben a vidéki környezetben egyre húsosabb-lomposabb asszonysággá testesedett.

Nem lehet azt állítani, hogy Pákozdy ennek a húsos-lomposságnak ellensége lett volna, sőt igen szívesen lopta meg egy-egy belekarolás erejéig jegyző-Lajcsi férji közönyét. A pszichológiai vacakolásokat azonban nem szerette, s éles-tréfás férfiszóval torkolta le Magda humanizmusát. – Nézze, kedvesem, magukat, orvosokat arra tanítják, hogy minden betegség. Ha a béresem ellopja a takarmányt: betegség. Ha Lédererné földarabolja Kodelkát: betegség. Jó, jó, hiszen ha az ember nagyon utánanéz, persze hogy betegség. Nem betegség-e olyat csinálni, amiért megpofoznak vagy felkötnek? De tessék kijelenteni, hogy a feldarabolás betegség, s a feldaraboló betegek száma ijesztően meg fog gyarapodni. Szép, szép a humanitás, de az egészből az következik, hogy bizonyos betegségeket puskacsővel kell gyógyítani. Még megértem, ha egy-egy nagy országos nevű családot kell kimosni a szégyenből. Ilyenkor jöjjenek maguk, és dugják be a magafeledt családtagot egy szanatóriumba. Ez még társadalmi jótett is, a tekintélyt védik vele. De mit akar a cigány kuruzslótól? Lelőni, mint a farkast, ahogy a tisztelendő úr is mondta!

A tisztelendő úr természetesen letompította a neki tulajdonított jelszót. Egy pap ilyen élesen még a farkasok ellen sem foglalhat állást, bár a dolog lényegében egyet kell értenie a bérlő úrral. Magda azonban visszaemlékezik a hajdani zsúrviták magas szintjére, s megforgatja rozsdás vívótőrét. De ez csak látszat-vívás, a „maguk orvosok” kitétel eleve lekenyerezte őt. (Hiszen az öreg jegyző halála s Lajcsi bátor leánykérése az utolsó szigorlattól váltotta meg.) Különben is Pákozdy álláspontja tagadhatatlanul férfias. Komisz, de kemény ember ez, s ha csak tréfából öleli is meg az embert, a kabátujja alatt vasszalagok feszengenek.

Mások viszont még Pákozdynál is keményebbek voltak. Fia-Horváth Sándor (fél év óta az egyetlen Horváth Sándor) még ma is azt a szókincset nyűvi, amellyel annak idején a pesti különítmény ajándékozta meg. Bodák és „vörös kutyák” vagy mint tőszomszédok, vagy mint szinonimák jelennek meg az ő nyelvhasználatában. Ki szabott a vörös kutyák fogalmának tágabb határokat, mint ő? Vörös kutyák voltak az írók, akiknek a könyveit nem olvasta, vörös kutyák azok az európai politikusok, akik nem hozták vissza Vilmos császárt s vörös kutyák a gabonakereskedők, akik negyven százalékot nyertek a búzán. Mindezek a vörösök az ő képzeletében egyetlen vörös kartelben futottak össze, s ennek a nagy vörös szabadkőművességnek volt helyi lerakata a Boda-kolónia. Fia-Sándor valami sejtrendszert szimatolt a Cigánysoron. Nagy vörös kutyák lappanganak e mögött, s majd meglátjuk, mi lesz a vége.

Gulyás Pisti községi jegyzőnek viszont jó oka volt, hogy ezt a vörös kutya-kartelt ne tartsa agyrémnek. Ő már rég figyeli, honnét kapják Bodáék a pénzt. A vevényen a legidősebb fiú neve áll, aki megvan húsz éve is, hogy Amerikába lógott. Na, majd az küldözgeti, ha ugyan él szegény feje, a dollárokat. Hiszen azért szökött ki, mert nem nézhette az apja kujon dolgait. A postamester beszéli, hogy soha még csak egy kártya sem jött attól. Ő neki megvan a hivatali tapasztalata, őt nem csapják be. Majd bolond lesz az internacionálé odaírni a vevényre, hogy én küldöm ám, az internacionálé a pénzt. Hiszen akkor mindjárt lefülelnék az embereit. Hanem itt van a szegény néhai Boda Jani, miért ne tömhetné az őket a másvilágról.

Gulyás Pista büszke volt rá, hogy ezt így kifundálta, s az emberek jobban haragudtak Zoltánra, semhogy ne kaptak volna a feltevésein. Tanakodtak, hogy lehetne az amerikai Boda-fiú neve mögül a vörösöket kiugrasztani, s ezek a Fantomas-históriák még jegyző-Lajcsi tört szemébe is visszacsalták a hajdani elevenséget. Jegyző-Lajcsi régen nem volt az a párduc, akiben az apja azon a téli szánkóúton annyira meggyönyörködött, de az a szép unatkozó agár sem, aki annak idején Veres Magda lábainál hevert. Valahogy elvégezte a jogot, Magda apja beszerezte őt az egyik pesti elöljárósághoz, de a házassága végképp leverte a lábáról. Valami veszekedés ürügyén kimaradt a hivatalából, s azóta az apja háborús száz holdján gazdálkodott, azaz anyjára hagyta a cselédeket s feleségére a külügyi képviseletet. Ő maga fájdította a fejét; asztalról kasznira, kaszniról ablakra sétáltatta a fénytelen szemeit; iddogált, de nem sokat; többnyire hallgatott, mintha a gondolataival lett volna elfoglalva. Az a Magda, akit ő a pesti zsúrokon annyira csodált, elveszett ebben a lompos-testes asszonyságban. Hiszen ennél az ő utolsó szeretője is különb nő volt. De sem bátorsága, sem ereje, sem kedve nem maradt ahhoz, hogy ezt a véleményét házaséletükben érvényesítse. Úgy nyomta ez a nehéz nő, mint egy véletlenül rágördült szikla, amely alatt hiába ficánkol, ki nem szabadul. S ő nem is ficánkolt, megadta magát a sorsnak, az asszonynak és a legényéletére emlékeztető betegségnek. Finom vágású, néma ajka, mintha a fatalizmus szürke pecsétje lett volna.

Zoltán az apja írnokának a fia volt. Ennek is körmölnie illene valamelyik községházán. Csodálkozott, hogy az ilyen cigánysori népséget nem lehet a megfelelő körmöltető hivatalba visszatoloncolni. Itt lopja a drága napot, ahelyett hogy dolgozna. Az a föltevés azonban, hogy Zoltán amerikai kommunisták pénzén urizál, s a forradalom aknáit rakja le a Cigánysoron, megnövesztette őt Lajcsi szemében. Szerette a detektívtörténeteket, volt egy manikűrös-kisasszony barátnője, az kapatta rá. Együtt olvasták el a Holt kezet, s amióta a hivatalból kimaradt, az újságot éppen csak megturkálta, a Tolnai Világlapja detektívtörténeteit azonban Magda rosszallása ellenére sem mulasztotta el. Az ő esze zugából került elő az idea, hogy írjanak a pénzküldemények feladójának, s majd kiderül, él-e ilyen nevű úr Amerikában. Gulyás Pisti meg is fogalmazott egy levelet, melyben a hősök emlékszobra javára kért tőle csekély támogatást, válasz azonban nem érkezett. Új bizonyíték, hogy a pénzt a vörös kutyák világszervezete küldi.

Egyetlen ember volt a belső soron, aki a cigánysori Minotaurust más szemmel nézte, mint a többiek: Horváth Laci. Ő nem hitt a vörös kutyák dolláraiban, de még Veres Magda örökléselméletében sem. Az igaz, valahány Boda mind hóbortos, de hogy valaki úgy gubózza el magát a Cigánysoron, mint Zoltán, ahhoz nem elég a hóbortosság, az ilyesmi rendszeres világnézeti aberráció.

Horváth Laci (most hogy Hetzel helyét elfoglalta) voltaképp örült ennek a világnézeti aberrációnak. Hisz ez volt az, ami az ő körorvoskodását is világnézeti hittevéssé fokozta. Egy világnézetes kuruzslóval szemben egy világnézetes körorvos: az a Hodos, amely ilyen antinomiát mutathat fel, már nem is Hodos, hanem az emberi eszmék kicsiny, de teljes színpada. Itt nem a körül folyik a harc, hogy ki vágja fel az öreg Gulyás keléseit s nem is a körül, hogy a Cigánysoré vagy a belső soré legyen a falu. Lombik ez a Hodos, melyben a jövő életgesztusa készül. Egyik felől a nyomorúság vallása, másik felől az egészségé. Kereszténység és pogányság: Dosztojevszkij és – Szabó Dezső.

Horváth Laci, aki immár családos emberszámba ment (s mint ilyen ott látta maga körül azt a terebélyes, százunokás családot, amellyel a „Csodálatos élet” írója kárpótolta sokat és méltán hányatott hősét), a pátriárkák mosolyával nézte le Zoltánt, aki „vallást épített a nyomorékságára”. De noha lesajnálta őt, lovagiasan akart küzdeni, s oda szánta neki a tagadásnak azt a cigánysori fáját, amelyet az Úr is megadott a maga világnézeti ellenzékének. Akármit mond Pákozdy, ő nem hozza rá a csendőrséget, s nem fojtja meg külső eszközökkel belső tévelygéseit. A kettőjük szabad sorsából kell kibontakoznia az „egész ember” igazának. Különben mit ér a hodosi lombik s az ő „életgesztus”-kísérlete? Régi jó barátok ők, s mi sem természetesebb, minthogy most, amikor ő is itt telepedett le Hodoson, meglátogassa.

Az ember lassan megüllepedik, magyarázta Bodáék viaszkosvászon-díványának vetve a hátát; asszonyt vesz, állás után néz. Zoltán még szabad; ő még könnyen fütyül, no, de eljön az ő ideje is. Behr Alfréd említette, hogy szép elmekórtani dolgozata jelent meg a Panaceá-ban. Bizony, ha valaki elméleten akar maradni, ne nősüljön hamar. Ő is azért mondott le az elméletről, mert nem akart lemaradni az életről. Pedig már laboratóriumot vezetett, s ugyancsak marasztották. Zoltán azonban nem maradt elméleten és nem is nősül. Mi hát? Sem tudós, sem apa? Valamit csak ki akarsz csikarni a világból? – Ki, ki. De azt itt is megtalálom. Vannak sorsok, amelyek nem állítják az embert válaszútra. Vagy tudós, vagy apa? Örülök, hogy az én életem nem adott fel ilyen vagy-vagyokat. Nem tudnám a feleségemet anélkül megsimogatni, hogy egy elmulasztott lombikra ne gondoljak.

– Az ember áldozatokra rakja a házát. Azért drága, mert arra rakja. – Én pedig azt hiszem, hogy az igazi sors nem követel áldozatokat. Nem is állít válaszút elé. Annyira bekerít, hogy csak egy út marad, az, amelyen járni kell. Válaszútpercek csak a rossz tragédiákban vannak. Gyilkos legyek vagy lovag? Az ember lesz, ami lesz. Nagyon sok apróság summázódik abban, hogy mi lesz. – S te mi leszel? – Valószínűleg, ami vagyok. Én legalább nem érzem szükségét, hogy más legyek. S ez a jó. Az ember élete ott kezdődik, ahol az életcéljai elhagyják. – S ha az életcéljaid ittfelejtenek a Cigánysoron? Bele tudsz nyugodni, hogy az maradj… hogy ittmaradj? – Minden hely jó, csak az ember legyen jó rá.

– Nézd, beszéljünk okosan, fakadt ki Laci. – Itt vannak ezek a te… gyógyításaid. Ne érts félre, nem a körorvos agyarkodik bennem. Tőlem összegyógyíthatod az egész Cigánysort, én szemedre nem hányom. Elhiszem, hogy vagy olyan orvos, mint én. Én tudom, hogy ez a te kuruzslóskodásod afféle világnézeti tüntetés. Valamit be akarsz bizonyítani ezzel, de mit? Értsd meg, nem a két pengőkön vitatkozom veled. De mi mellett akarsz itt tüntetni? Az a gyanúm, hogy beleszerettél ebbe a „kivetett”-pózba, s magad sem tudod, mit akarsz.

– Barátom, az ember nem úgy lesz kuruzsló, mint orvos vagy képviselő. Az egyetemen egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy kuruzslóvá képeztetem ki magam. Nálam a kuruzslás nem is foglalkozás, inkább állapot, átmeneti állapot. Eleinte író akartam lenni, aztán tudós, aztán az ősi orvos, legalábbis ezen a címen irigyeltem meg szegény Hetzel bőrkabátját. Ekkor történt, hogy a vörös vérsejtek elcsúsztattak. Elcsúsztam mint orvos, és fölkeltem mint kuruzsló. Az lettem, mert nem akartam többé orvos lenni. Sőt, egyáltalán semmi se akartam lenni. Egyetlen érv sem noszogatott, hogy a társadalmi hierarchiában elhelyezkedjem. Valami megmozdult bennem, s ennek a valaminek vagy valakinek a moccanása annyival nagyobb élmény volt mindannál, ami idáig történt velem, hogy megnyugodtam: legyen belőlem, amit ez a valaki akar. S ez a valaki egyelőre azt akarta, hogy elmenjek ehhez-ahhoz, aki épp hívott. Eleinte én magam is mulatságosnak találtam, hogy kuruzsló legyek. Hetzelt még meg is tréfáltam egy vakmerő kuruzsló apológiával. Sőt, e különös gyógyítások alatt sem vettem egész komolyan, hogy kuruzsló vagyok. Az ősszel fel is utaztam Pestre, megmutatni, hogy másodszor nem csúszom el a vörös vértesteken. De amikor be kellett volna lépnem a terembe, tehetetlen szégyenkezés fogott el. Mintha az a bennem lakó valaki szégyenkezett volna, s ez megrázóbb szégyenkezés volt, mintha én pirultam volna el. Jól van, te nem akarod, hogy orvos legyek. Én ráérek, és megvárom, hogy mit akarsz velem? És hazajöttem diploma nélkül. S lassan ezt az én kuruzsló állapotomat is megértettem. Ha suszterséget tanultam volna, kijavítanám a rászorulók cipőit. Medikus voltam s gyógyítgatok. A lényeg azonban nem ez. Nekem már nem is lesz foglalkozásom. Nekem csak életem lesz. A világban annyi teknős jár, s mindeniknek a hátán ott a teknője: a foglalkozása. Időnként azonban teknőtlen teknősöknek is kell születniök. Valami ősemlékezése vagy jövőbe látó reménysége ez a természetnek, de így van: a teknős emberek nemének szüksége van a teknőtlenekre.

– S miért van? Mivel több a foglalkozástalan élet, mint a foglalkozásos? Mit nyer az ember, amikor a foglalkozását elveszíti? – Ez a kérdés a népjóléti miniszterre tartozik. Azzal, hogy elveszti, semmit. De kérdezd úgy: mit nyert az ember, aki el meri veszíteni a foglalkozását? A foglalkozás: osztozkodás az emberi munkában, s védekezés az egyéni gond ellen. Mi történt ezzel az emberrel, hogy nem akar osztozkodni, hanem az egész emberi munka kell neki, ahogy a filozófiának az egész tudás? Ki biztosította be ezt a vakmerőt, hogy átnéz a gond vállán, s lemond a védelemről, amely a részmunkásnak kijár? Amikor Hamar bácsi gyomra a törvény elé idézett, belenéztek a zsebembe, hogy megfizettetem-e a kuruzslásaimat. Nem, feleltem, nem fizettetem meg, mert nincs szükségem rá. De ha szükségem lenne, olyanoktól is kérnék, akiket nem kuruzsoltam. Ez koldulás! fakad ki a bíró. Itt a szó! Ott találtam rá a bírói emelvény előtt. S ha annyira ragaszkodol a foglalkozáshoz, hát maradjunk ennél. Az én kuruzsló-állapotom átmenet a koldus-foglalkozás felé. Vannak emberek, akiknek koldusokká kell lenniök, mert csak mint koldusok lehetnek egészen bőkezűek.

– Új fogalmazás, de nem új betegség, jegyezte meg Laci. Holdkór, a láthatatlan hold szomnambulizmusa. Mindjárt gondoltam, hogy az Isten tapasztott ide a Cigánysorra. Hát ilyen komolyan veszed a te „nagy fikcióidat”? Azt hittem, csak Löbléket szoktad képeszteni a vallásosságoddal. Azt megértem, hogy valaki foglalkozást keres Isten nevében, de hogy lemondjon a foglalkozásáról? – Úgy látszik, ilyen is van. Az élet igazi csodái túl vannak „A csodálatos életen”.

De Lacit elhagyta a béketűrés. Épp a fonákja volt ő az átlag felnőtt-embernek. Az élet külső dolgaiban hajolt, simult, de volt néhány központi gondolata, ezekből élt, s ha ezekhez nyúlt valaki, a fölpaprikázott gyerek haragjával hadakozott. Ha hamis is a kocsány, szellemi kocsány tartja őt is – gondolta Zoltán, s szerette és szánta öt.

– Csak azt a pillanatot szeretném elcsípni, tüzeskedett Laci (s a díványhát szakadt csipkevédőjével a két halott fiú arcképét is lerántotta), amikor egy ép emberi agy, amely az élet ezer dolgában helyesen gondolkozik, egyszer csak elrúgja maga alól a trambulint, és zsupsz, bele az Istenbe. Hiszen érthető, az ember ott keresi a vigaszt, ahol találja. De mégis, hogy egyszerre csak elvesszen a fejed fölül a nap és a csillagok, s minden porcikád ehhez a láthatatlan, nem levő s mégis az egész életedet betöltő holdhoz igazodjék, ez… igen, ez iszonyú! Ez az emberi szenvedés mértéke, hogy az Istent kellett megtenni orvosává. Akármilyen hazugság árán, de szabadulni a szenvedéstől, s lezárni a magyarázatok láthatatlan körét. Zsongító tapasz: ez az egész. De hogy lehet belenyugodni egy ilyen tapaszba. Inkább fájjon! S talán nem is kellene fájnia. Meggyógyulhatna. Csak így könnyebb és olcsóbb. Isten a gyáva betegeké.

– Aki belátta, hogy beteg, mindenesetre közel van hozzá. – De miért kell azt belátni? – Mert csak belátni lehet, vagy nem gondolni rá. A te „egész embered” éppúgy fikció, mint az Isten, csakhogy képtelen fikció. Mi az, hogy egész? Vagy minden lélek egész, vagy egyik sem. A lélek mindig korlátozott. A lélek ereje épp a korlátai. Aki megismeri a maga korlátait, lelke erejét ismeri meg. A legszebb emberi erők a csonkaság falainak az ostromában pazarlódnak el. Boldog az, aki ismeri a falakat, s nem rohan nekik, hanem fölfelé néz, s a falak kürtője fölött megpillantja az eget. – Perverz, igen, perverz okoskodás. Lehet, hogy ennyire elvakulj ennek a gondolatmenetnek az átlátszó pszichológiája iránt? Csonka vagyok, tehát senki sem egész. S mert én vagyok csonka: a csonkaság Isten áldása. Azért élünk, hogy a csonkaságunkat fölismerjük. Van-e ennél képtelenebb perverzitás? A nyomorúságod mankóját tennéd meg a világ tengelyévé.

– Ha a „legegészebb ember” minden fogyatkozása külön mankót kapna, mankóval keríthetné be az udvarát. Miért emlegeted úgy az én fogyatkozásomat, mint az egyetlent, amelynek Istenre van szüksége? Te leleplezted az én okoskodásom pszichológiáját? De jobb-e a tiedé? Ezt a Boda Zoltánt a természet elütötte a szerelemtől. Én azonban megnősültem: ez olyan előny, amelyet beléptem pillanatában az orra alá kell kenni. Hiszen ő az, aki velem szemben a csonka ember, s én vagyok az, aki vele szemben az egész ember vagyok. Akármit hisz ő, az csonka hit, s akármit hiszek én, az egész hit lesz. Juttassuk eszébe az ő csonkaságát, rendítsük meg az ő csonka hitét, és piszkáljuk ki a Cigánysor kátyújából az ő csonka pályáját. Csakhogy mit gondolsz, hány éve forgatom én ezt a kételyt, amelyet te öt perc alatt akarsz belém oltani? Azért ismertem meg az Istent, mert megcsonkított, vagy azért csonkított meg, hogy megismerjen? Fogas kérdés; fogai közé szorul a mi értelmünk egész kicsinysége. De, hidd el, csak a kezdet kezdetén fogas, amíg az értelem beszél az értelemmel, s nem a benned lakó Isten a rád támadó szavakkal. Éltem, de ez a szó nem fogadja be mindazt, ami a lélegzéssel egyidőben történt bennem. Mindenki él, aki eszik, amikor enni kell, s szeretkezik, amikor szeretkezni kell. Az ember azonban mást is tesz, mint él. Nemcsak az életet akarja betölteni, hanem valami mást is. Egy különös többlet munkálkodik benne, amely ki akarja javítani az életet. Jön, mint váratlan elakadása a kétszerkettő kerekeinek. Rád szakad mint eliszonyodás, hogy ki vagyok, s mért nem élhetek az élet szerint. Ez a többlet több, mint az élet s harcol vele. S olykor a többlet kopik le, s olykor az élet romlik el. De bizonyos, hogy ez a többlet az, amely a világot Isten országává s az embert Isten fiává akarja tenni. Ez a többlet maga az Isten… Innét nézve mit jelent az, hogy a természet melyik pofonja tanított meg gondolkozni, s vajon e pofon nélkül gondolkoztam volna-e?

Horváth Lacit ez a nyíltság kiütötte az ő „egész ember”-sége nyergéből. Ha csak vitatkozni kell, állja ő, de Zoltán egy váratlan mozdulattal kitakarta magát, s ez a pőreség megzavarta. Az egész látogatása alatt erre a sebes pőreségre célozgatott. Ő kitalálta „Zoltán titkát”, s ez a kitalált titok adott lovat a fölénye alá. Mégis, amikor Zoltán maga nevezte meg, amire ő célozgatott, a vitatkozóból fölmerült a gyermeki jóság, s már sajnálta, akit megbántott. Nem hitt abban az egyszerűségben, amellyel Zoltán a maga titkáról beszélt. Ez az egyszerűség a nagy sérelem daca. Laci a maga szíve után ítélt, s már szégyellte célzásait, amelyek ilyen dacos egyszerűségbe hajszolták Zoltán szégyenét. Csak dadogni tudott, mint kisdiák korában, amikor a szomszédja lábára ejtette a súlygolyót. Adta, hogy nem érti, miféle csonkaságról van szó; habogott valamit misztikus alkatokról, s annyira belezavarodott, hogy amikorra elment, nagy kanyarófoltok ütöttek ki az arcán és homlokán.

Zoltán őszintesége azonban nem volt a nagy sérelem daca. Egyre nyugodtabban gondolt arra a csonkaságra, amelybe Laci szerint nem lehetett belétörődni. Ő maga is meg-megkérdezte magát: gyógyult heg ez a nyugodtság, vagy durva var az eleven seb fölött? De lassan ez a kétely is megszokássá vált. Fölmerült és eltűnt, s ha utána másra gondolt, gondolatainak nem maradt szorongásalja, mint régen, amikor egy kerülőúton járó szó is az arcába zavarta a vért.

Mintha az élete csakugyan akkor kezdődött volna el, amikor az életcéljai elhagyták. A múlt elsúlytalanodott, s a jövő nem adhatott mást, mint e jelen másait. „Ha szükségem lesz rá, olyanoktól is kérek, akiknek semmit sem adtam”, erősgette Laci előtt is, s ez a koldusbiztonság biztosabb vagyon volt, mint egy életjáradék. Egy idő óta sokat olvasta az evangéliumot. Nem az Írást, mely az igazság tanítója, hanem a testvérkönyvet, amely más nyelven mondja el az ő szíve könyvének a följegyzéseit. Visszaemlékezett szegény Izsák tisztelendő úrra, hogy meggyötörte a faggatózásaival: „Ne gondoljatok a holnapokkal.” Nem léhaság ez, szuttyongatta szegényt, nem gondolni a holnapokra? A harmadik születésnapunkra már porcelándisznót kapunk, s apánk-anyánk tanít ki rá, hogy a disznó hátán levő rés: az erény s a jövő. A derék Izsák milyen olcsó kis kompromisszumot húzott ki a zsebkendőjéből, melybe a beteg orrát s a zavarát szokta eltemetni: Krisztus nem akarta, hogy rabjai legyünk a gondjainknak. Mértékletességre int a hangyaságban. De ha Jézus ezt akarja mondani, ezt is mondja. Milyen világosan áll most Zoltán előtt ez a mondás. Nem, Izsák tisztelendő úr, ez nem azt jelenti, hogy „a pénz még nem minden”. Ez a mondás éppúgy nem fér össze a porcelándisznóval, ahogy Krisztus nem fér össze a társadalommal. Ez a mondás bizalom Istenben és magunkban. Nincs jövő, csak jelen, s minden jelen az Istené. Szíved kamráiban nem lakhat meg egymás mellett a porcelándisznó és az Úr. Sem az Isten, sem a disznó, sem a szív nem tűri el ezt a kompromisszumot. A vallásos ember élete „perc, amely tovalebben”. Léhaság ez? Szent léhaság, amely megkönnyíti az inaidat, de a lelkedet sem nehezíti el.

Zoltán mindig irigyelte azokat, akik a világ futó tüneményeihez tudtak tapadni, s nem ölték meg az egyik pillanatot a másikért. A fiesolei dombokat, Zapatieriék szőlőjét is ennek a mindenért hálás állapotnak az emléke lebegtette tündérszigetként sötét ifjúsága fölött. Minden hernyó megérdemelte a ráfordított gondolatot, s ha a kecskével ingerkedett, nem jutott eszébe a sors, amely vele ingerkedik. De Zapatieriék szőlője eloszlott, mint egy megálmodott paradicsom. Egy emlék jóízévé száradt az ajkán, s homályos ígéretté ködlött a lelkében. Hogy megnyomta a fiesolei napok után a szülőföld alacsony ege! Milyen rosszakarón hunyorgattak rá a sötét ablakú házak! S hogy tért vissza a betevőért könyörgő Boda János szeme parazsán át a sorsa, mint dohos őszi reggelen az álom kedvéért félbenhagyott öngyilkos gondolat. A fiesolei domb meglebbent előtte, játszott vele és elszökött. A fák hernyói nem állíthatták meg figyelmét. S a játékos kecskék nem takarhatták el a sors ingerkedését. A Hamar-pör alatt s utána e tavaszon azonban (befogva Csanádiék hajtógyűrűjébe, megint egy Csanádiéba, mint régen Sonkon) íme, leszállt hozzá a megálmodott Fiesole. Nem is szállt le, belőle vetült ki erre a sötét, gyűlölködő magyar falura. S ezt a Fiesolét már semmiféle ébredés sem vehette vissza tőle.

Úgy járt most az emberek közt, mint ott egy-egy különösen nyugodt napon a fái közt. Mintha nem is az állati lét lihegése lenne az élet, hanem titokban sarjadó növények néma légvétele. Megtalálta a növényt az emberben s az emberek Zádorát önmagában. Járt-kelt az ő kolóniája bajaiban, ezek közt a Kökönyeiek, Bodák, Kovácsok és Sebestyének közt, akik a kertész előtt egy hajdani, vagy jövendő növényélet mimikrijébe csendesedtek, s várták a kezet, amely megigazítja egy-egy levelüket. Tudta ő, hogy ez a mimikri percekig tart, s ha elmegy a kertész, visszatér Sebestyénbe a hörcsög, Boda Jánosba az erkölcsi nihil és Schwarz Irmába rútságának a gyötrelme. Ki érezhette világosabban, mint ő, hogy minden lélek magassága más hegy, s bár mind fölé egy ég borul, mindre más ösvény vezet? Nem válthatta meg az ő kolóniáját. De nem nagy dolog-e ez is: megtanítani az embereket erre a percnyi, öntudatlan színváltozásra, s e színváltozás varázslatában járni mint bűvölő, aki a lélek vadjait bűvöli el.

A Farkasréten csak a lelkek szerkezetét ismerte ki. Törzslapjain a belső vádak, önámítások és menekvések kerekeit illesztette össze. Ez a fiesolei hangulata azonban a lelkek rejtett lehetőségeit idézte föl, azt, amit a világ az emberben elnyomott. Tehetséges, fensőbb rendű, erkölcsös, egészséges: hogy elvesztek a hajdani ítéletek, csak az emberek rejtett lelkét látta; s azokat szerette legjobban, akikben legtöbb volt ez a világi ítéletekre le nem fordítható semmi-tartalom.

A csönd lakik némelyik emberben, a titkon munkáló növények s az önmagában végződő végtelenség csöndje. Hajdan értetlenül ment el az ilyenek mellett, most ezek voltak a kedvesei. Tudta, mikor dől le Kökönyei Gyurka a határmezsgye akácai alá, s úgy intézte a sétáját, hogy ő is odaheverhetett mellé. Beszéltek egymásnak az életükről, s a beszédjük céltalan volt és idővel nem törődő, mint a zab fürtjeinek méla lóbálkozása.

Boda Irénke sem hajtotta már Jóska alatt a hintát, de az „egy üveg óma, két üveg óma” béketűrése ottragadt az ajkain. Már ő főzött, s úgy beszélgetett a csöbreivel, mint külön kis serény nénémasszonyokkal, akiknek ugyancsak ki kell pirulniok és meg kell izzadniok vele együtt, hogy az ebéd időre kész legyen. Zoltán különösen megszerette ezt az igénytelen lánykát. Ősszel fordult a tizenötödikbe, s csenevészsége váratlanul átmelegedett. A haja fehér s a karja vékony maradt, de hajon és karon egy belső nap csillogása ült. Zoltán boldogan látta, hogy Kökönyei Gyurka nemegyszer mosolygott vissza erre a csillogásra, pedig már nem élt Jóska, s nem volt ok kötődni a macska farka miatt, amelyért Irénke könyörögni kényszerült.

De aki mellett Zoltánt mégis a legtovább pihentette meg az a „tovalebbenő perc”, amelyen úgy lebegett, mint Jézus a Genezáret-taván, az anyja volt, ez a hallgatag anya, aki annyi éven át élt a konyha bútorai közt, mint járó asztal vagy lélegző edény, s most lám, milyen jelentős beszéd lett a hallgatása, pedig éppúgy hordta a világ mögé figyelő szemét, mint elébb. Zoltán órák hosszat elüldögélt az övéi közt, a konyhaszéken, s míg az apja a kuruzsló-szakmában pletykálkodott, öregesen dödögött, vagy épp Zoltánt pedzegette, hogy miért nem vizsgázik le már: ő az anyját figyelte, amint a faliszekrényből kiemeli a tojást, odaveri a bögre szélére, szétfolyatja a sárgát, és fehért, vagy az emelkedő habú tejet húzza félre a kirepedezett ujjaival, amelyeknek nem kell fogóruha, megszokták a tüzet. Zoltán időnként keze alá tolta az asztalon heverő kanalat, s eltett az útjából egy széket, de feltűnés nélkül, hogy meg ne zavarja őt abban a csöndességben, amely e házi szertartások alján lappanghatott. Azért az anya is érezte őt, mint kellemes közelséget, amelynek talán a természetét sem ismerjük, de tudjuk, hogy kellemes, s mozdulataiban egy távoli, földöntúli kacérság csillant meg, amelynek ő már a nyugtalanságát sem érezte. Az aszott testében eltemetett ifjúság kelletőzött az örökké várt szeretet előtt.

Zoltán sokszor végiggondolta ennek az asszonynak az életét, akinek a végtelenbe járó tekintete, íme, lassan az ő szemében is felfakad, s csöndje ő köréje is titkos párakört lehel. Az anyja iránti szeretetén érezte meg, hogy már-már kész lélek ő; az orom közel, s mindegy, hogy az ember egy napig vagy száz évig fürdik az ég áramaiban, ő kiért az időszámító emberek közül, s az időt nem ismerő Isten birodalmában él.

S mintha csak az élet is (vagy inkább, aki az élet alján az élet megjavítása ellen tiltakozik: az „egyszerű okosság”, a nehézkedés, az ördög) fölfigyelt volna, hogy: hohó, valaki át akarja lépni a határaimat, megint egy szökevény, aki a szökés lehetőségét hirdeti. Amit huszonöt éven át megtagadott, most mohón felkínálta, szinte visszasiránkozta a távozót: ne siess, barátom, itt van mindaz, amit kértél. Hogy eddig tartogattam? Hajaj, csak kellettem a portékámat; nesze, fogd, s tartsanak meg nekem.

Az ördög megkísértette Zoltánt, s csak ők ketten tudták, hogy az életnek ez a visszacsalogatója az ördög kísértése volt.

Zoltán a kuruzsló-pört követő augusztusban Pestre utazott. Bálint ismételten hívta, de mindig akadt baj a kolóniában, amely otthon tapasztotta. Egyik nyári este azonban Boda János pincéje előtt, egy futó csillag villanására olyan elevenen nyilallt belé a farkasréti alorvos-szoba erkélye s a rokon csillagok, amelyek a kétféle bánatfoltról szóló beszélgetés éjszakáján szaladtak a svábhegyi apácazárda mögé, hogy hazamenet sem tudott a barátja vonásaitól szabadulni. Meg kell látogatnom őt, tökélte el magát, amíg az előttük széthajló s mögöttük összecsapó nádon át a bátyja csapásán hazaballagott.

Amióta Zoltán a Cigánysoron élt, állandóan leveleztek, s úgy hitték, a legtitkosabb gondolataikat is rája bízták levélvitáikra. S mégis, e meghitt leveleket olvasva, Zoltánt sohasem borította el az az unszoló baráti nosztalgia, amelyet a sok száz közül éppen ez az egy hulló csillag hagyott a hunyorgó ég alatt. A levelek betűiben barátja mint egy rokonszenves, de elvont rendszer érvelt, ez a véletlen csillag azonban baráti kitárulása percét idézte fel az idő rohanó avarából. Különös elevenen látta kissé előreesett vállai fölött a fáradt, hosszú arcot, a száj meggyötört, okos vonalát s a segélykönyörgésükben is szégyenkezőn csillogó szemeket. Akkor sem láthatta ilyen elevenen, amikor szemben ült vele, s a tücsökszóval aládúdolt s őrültek ordításával megszaggatott élettörténetét hallgatta. Csak a nagyon kedves, soká aluvó, roppant erővel ébredő emlékeink jelennek meg ilyen elvenen, szinte művészileg megszűrten és megvilágítottan. Másnap megsürgönyözte, hogy megy, s harmadnap délre Bálintnál volt.

Bálint ezen a tavaszon otthagyta a svábhegyi szanatóriumot, s egy kültelki tömeg-megfigyelő vezetését vette át. A szanatóriumban nem tudott megszokni. Ebbe a szanatóriumba csak könnyebb betegeket vettek föl, akik az orvost a hisztériájuk fizetett cselédjének tekintették, s ez a hisztéria sokszor alig volt több, mint neveletlenség. Előkelő vagy kivételes helyzetű emberek lebzseltek itt, akik megengedhették, hogy egy-két hónapra ellazítsák az önfegyelmező gépezetüket. Akadtak olyanok, akiket az élet kényszerített állandó, fokozott önuralomra, s itt kerestek felfrissülést az önuralom-vesztés orgiáiban. A legtöbben azonban nem tudtak mit kezdeni magukkal, s ez a kibírhatatlan céltalanság fakadt ki a türelmetlen rosszalkodásaikban. Az orvostól megkívánták, hogy a betegségüket komolyan vegye, s bizonyos hókuszpókuszokkal szolgálja ki, de visszautasítottak minden komoly átnevelő beavatkozást. Meggyógyulnak ők maguktól is, ha nagyon muszáj.

De a betegei silányságánál is jobban bosszantotta Bálintot, hogy ez a szanatóriumi főorvosság végleg odadobta őt azoknak a fölfelé hajtó rokoni s egyéb erőknek, amelyek eltökélték, hogy ő „nagy lumen”, sőt, „zseni”, s mindenáron a fényes karrier sivár magasságába akarták tolni. Nem mehetett úgy társaságba, hogy öten-hatan agyon ne áradozzák. Az újságok becsent reklámcikkeket hoztak az ő megdöbbentő eredményű módszeréről. A mögötte álló társadalmi rétegnek ez a vak sodrása sértette és megfélemlítette. Az áradozás nem neki szólt, hanem a „közülünk valónak”, a karrierrel nem őt akarták felemelni, hanem magukat. Megpróbálta kihívni a támogatóit, gúnyolódott rajtuk; ezek a csipkelődések azonban a „zseni” fintorainak számítottak, s új áradozásokat fiadzottak. Senki sem kételkedett benne, hogy Bálint az ő emberük, s ha csipkelődik, annál inkább. Néha gyötrő félelem szakadt rá ezzel a kollektív sodrással szemben, amelyet talán észre sem vesz, vagy a maga érdemének könyvel el, ha egyéni fejlődése szembe nem állítja vele. Így azonban az örvénybe került úszó kétségbeesését váltotta ki belőle. Kapóra jött neki ez a siralmasan berendezett kültelki megfigyelőtelep. Most kiszabadulok ebből a megsemmisítő népszerűségből, gondolta, s elfogadta a telep vezetését.

Zoltán, akit Bálint hirtelen felidézett, gyötört mosolyú ajka szólított fel Pestre, majdnem csalódottan állt meg a friss mészszagú, sötét, kórházfolyosó mélyéből elésiető férfi előtt. Bálint mögött vidoran úszott a szétgombolt fehér kabát, s amint jött, a mozdulatait egy árnyalattal túlhajtotta. Olyan ember mozog így, aki hosszú lelki gátlás alól hirtelen szabadul föl. Az izmai sokallják a belülről kapott szabadságot, s elkajláskodják az erőfölösleget. Örült, hogy megszabadult a nagybácsik hausse-hullámából, örült, hogy megint a maga elemében él, s örült, hogy az ő cigánysori prófétáját megölelhette. Végigvezette Zoltánt a kaszárnyából átalakított szükség-kórház alacsony, hajtott ablakboltú termein, s egy szuszra akarta minden betege dolgát kitálalni. Valami diákos boldogság szabadult fel az ő tartózkodó, szomorkás modora alól. Mintha ő lett volna az öccse, s Zoltán az ő messze járt bátyja, akit most mindjárt elkápráztat a maga játékaival. – Ez az én Cigánysorom, magyarázta. „Mert a Cigánysor nem egy adott hely, Hodos szegény negyede, hanem az erkölcsi beállítottságú ember térbe objektivált lelkiismerete.” Szép kis mondat; azt hiszem, jól idéztem. Ez a térben objektivált lelkiismeret maga is megérdemelné az egyetemi katedrát… Hogyan, te nem ismersz rá erre a mondatra?… Nem olvastad a mi Alfréd barátunk tanulmányát? Lehetetlen. Én meg azt hittem, téged éppen ez az „Új középkor felé” csábított fel hozzám. Még morogtam is, no lám, az én hívásom nulla, de megteszik szenzációnak, s itt terem. Komolyan nem olvastad? Mindegy; most már benne vagy, mint Pilátus a crédóban. Behr Alfréd a tegnapi sürgönyöd óta odaszögez a telefonhoz. Minden negyedórában csöngetnek: főorvos úr a telefonhoz. Persze, megint Alfréd. Megígértette, hogy ma délután elviszlek hozzá. Az a gyanúm, hogy fél Budapestet odacsődíti a tiszteletedre. Mennyire örülök, hogy nem tudsz erről a cikkről. Egy kicsit megszeppentem, amikor a sürgönyödet kibontottam. Abban a pillanatban tettem le Alfréd dolgozatát. Mondhatom, helyre kis Neumann Terézt faragott belőled. Hoho, gondoltam, a sürgöny szerint te kötélnek állsz az Alfréd „neoközépkor”-ához. Milyen képet vágjak akkor én tehozzád? Itt van egy Boda Zoltán, aki az Alfréd irkáján át lép be hozzám, s a ruháján s a hajában még ott fityeg néhány pedánsan finom mondatfoszlány. Komoly maradjak előtte vagy a szemébe nevessek?… Szóval, te semmit se tudsz róla, hogy huszonnégy óra óta te rád van föltéve Bors Alfréd tudós tekintélye. Vagy ő avatja ezentúl szentté az embereket vagy őt avatja hamis pápává a közhumor. S ez mind attól függ, hogy te ma este milyen Rasputinnak bizonyulsz. Olvasd csak el. Lásd te is, miféle tünete vagy a kor misztikus túlfűtöttségének. Itt az irodám, itt a Pallas szeptember elsejei száma. Én csak végigvizitelek a Cigánysoromon, s jövök. Nagyon örülök, hogy értem jöttél fel, s nem a neoközépkorért.

Zoltán egyedül maradt a rozoga íróasztallal, melynek a telecsepegtetett zöld posztója legalább három különféle árnyalatú tintanemzedékre árulkodott. Előtte a Pallas vaskos füzete; mindjárt az első oldalon az „Új középkor felé” című tanulmány. Legalább negyven oldal, minden második, harmadik oldalon egy-egy alcím, ilyesfélék, mint Korstílus és elnyomott alkati komponensek, A magyar Rasputin, A Cigánysor mint térben objektivált lelkiismeret, Boda Zoltán szimbolikus élete.

Zoltán Bálint gúnyos ajánlása ellenére sem tagadhatta le, hogy amíg ezt a vaskos negyven oldalt a két ujja közt összefogta, különös, hiú szédülés fordította meg körülötte a világot. Egész kis könyv, taksálta akaratlanul is az ujja. Aki elolvassa, új találgatásokba bocsátkozik: vajon ki ez a Boda Zoltán. S ha holnap előadást hirdet a Vigadóban, talán megtelnek a padok, s egy nagy város színe fordítja felé „emberi várakozásait”. De amint itt-ott bele-belekapott a dolgozatba, aztán egy huzamban végigsöpörte a szeme, leszállt fejéből ez a hiú zsibbadás, s hatalmas megnyugtató bizonság maradt utána. Nemcsak a szoba, de az ablakon beintő város is összetöpörödött. Olyan játékváros lett belőle, mintha egy Bors Alfréd rakta volna az esőszivárgásnyi Duna partjára.

A tanulmány gondolatmenete körülbelül ez volt: Minden kor kiemel bizonyos emberi hajlandóságokat, s ezeknek az aláhúzásával teremti meg a maga stílusát. Más általános emberi hajlamok ugyanekkor leszorulnak, s tudatalatti ellenzékévé válanak a kor stílusának. Bizonyos idő múltán az uralkodó stílus kiéli magát, s nem bír megküzdeni ellenzékével. Az ellenzéki stílus rokonhangolású embereket talál, akik végrehajtják a kor stílusforradalmát. Így a mi korunk, amelynek az életre való ember volt az ideálja, egyre jobban megduzzasztja az élettagadás lappangó szintjét. Miután a szabadverseny-demokráciában végképp szentesítettük az életrevalóság uralmát, kezdjük belátni, hogy ez az életrevalóság-kultusz erkölcsi anarchia. Az idő ingája átjutott a holtponton, s meglódult az élettagadás felé. Az emberiség új középkor felé halad. Ennek a stílváltásnak rendkívül érdekes tünete az a fiatal magyar szigorló orvos, akinek nemrég tárgyalta kuruzslópörét az egyik dunántúli járásbíróság. (Itt a Boda család és Boda Zoltán lelki képe s színes életrajza következett a kuruzsló-pörig.) Alfréd ebben a Boda Zoltánban különösen három olyan tulajdonságot talált, amely őt középkori emberré stigmatizálja: a) transzponált ambíciók; b) személytelenség; c) aszociabilitás. A transzponált ambíció azt jelenti, hogy Zoltán is törekvő, de törekvéseinek a mértéke nem az élet, hanem az Isten, azaz nem sikerekre, hanem tökéletességre törekszik. A személytelenség azt jelenti, hogy nem akarja magát mint egyént dokumentálni. Kitűnő verseket írt, de belátta, hogy az írás hiúság. Az író be akarja bizonyítani, hogy ki ő, holott az Isten úgyis tudja, kicsoda. Ugyanezért húzódott vissza a tudományos pálya elől. Egyetlen kinyomtatott dolgozata tudományromboló mű. Az irgalmasság nevében pellengérezi ki a kutatás hiúságát. Boda Zoltán nem véletlenül vonul vissza a Cigánysor homályába, hanem mert csak így kerülheti el a személyi dokumentálódást. Harmadik stigmája az aszociabilitás, azt jelenti, hogy Zoltán közönyös a társadalommal szemben. Ő a kitűnő orvos, azért lett kuruzsló, mert nem akarta a társadalom kinevezését elfogadni. Neki csak az a megbízatás kell, amelyet a nép szíve, a láthatatlan egyház, adott neki. Kiemelte Alfréd, hogy Zoltán eszméi más agyban is megteremhettek volna, az ő eszméinek azonban az ad súlyt, hogy zsenije eltékozlásával áll értük jót. Erre az áldozatra őt csak az életrevalóság embereszményeitől teljesen elütő, élettagadó, középkori alkata tette képessé. A dolgozat frappáns fordulattal zárult. Alfréd az egyház nagy felfrissülését jósolta meg benne. A Boda Zoltánok lelke megduzzasztja az egyház életerejét, s Alfréd lelki szemei már látják az új III. Incét, aki Zoltán láthatatlan egyházával tölti meg a láthatót, s palástja alá vonva a királyságokat és köztársaságokat, megvalósítja az egy egyház és egy emberiség halhatatlan álmát.

Ezt az aránylag könnyen áttekinthető gondolatmenetet Alfréd igen finom, de már nehezebben követhető ékítményekkel díszítette ki, ahogy az összehasonlító barokk tanárától el is várta az ember. Tagadhatatlan, hogy Zoltán gondolatainak egy részét igen ügyesen csípte el, úgyhogy a hősnek itt is, ott is rá kellett ismernie a tulajdon mondataira. Néhol ő maga is bámulta volna Alfréd finom, bogozó művészetét, ha az egész nem durva hamisítás. Így azonban, amikorra a dolgozat vége felé ért, az egész „Új középkor felé” egy problémává zsugorodott: Hol itt a szemfényvesztés? Hogy áll ki a hű részletekből ez a teljesen hamis egész? Nyilvánvaló volt, hogy ez a cikk az élettagadó alkatról nagyon is életrevaló írás; ha más nem, a befejezés elárulta. Hiszen ez a megígért Ince pápa már eleve szocializálta az aszociabilis Boda Zoltánt, s a magyar Rasputin és szűz Rasputin-féle kifejezésekkel teletűzdelt dolgozat voltaképp egyet akart mondani: zavarosfejű emberek szaladgálnak a világban, jó idők várnak az egyházra. De hogy sikerült ennek a stréber célnak a szolgálatába csenni az ő gondolatait? Miféle szellemi hűtlenség ragasztotta őket össze ilyen durva csalássá? Hogy lakhat meg egy emberben ilyen méretű megértés mellett ilyen méretű erkölcstelenség?

A legjobban az a borravaló háborította fel, amellyel Alfréd őt akarta megkenni. Az egyház megkapja az új, III. Incéről szóló jóslatot, Zoltán megkapja a „modern szent” titulusát, s Alfréd ebből az alkalomból is nő egy fél fejet. De ahogy Zoltánnak a maga porcióját kimérte, majdnem mulatságos volt. „Boda Zoltán eldobta a tollat, a szellemi kozmetikának ezt az ajakírját, mellyel az intellektuális hiúság tükre előtt ékítette magát, s hívő Narcissus, lelkiismerete vizeiben szemléli magát. Ketten maradtak, ő és az Isten folyója. De amint a középkor szentjei sem maguk jegyezték fel élettörténetüket, s legendájuk mégis ránk maradt, Boda Zoltán kivételes életét is föl kell emelnünk a Cigánysor homályából. Ha ő lemondott is az emberi emlékezetről, az emberi emlékezet nem mondhat le őróla.”

– Ennyin akarnak megvenni! fakadt ki Zoltánból a méltatlankodás. Eszébe jutott ujjainak az előbbi taksáló mozdulata s az édes szédület, amellyel a maradékhiúsága pörgette meg körülötte a szobát. – Hát csak ennyid van, mormogta gúnyosan az ördög felé, aki az ablaknál állt, s Behr Alfréd mosolyával mutatta a várost.

– No, Rasputin barátom, szólt rá a belépő Bálint, mit nézel azon a koronás halmon odaát? Örömmel látom, hogy nem a legjobb kedvben vagy. Ki mint él, úgy ítél; ennyit erre az egész neoközépkorra. Hanem most már cserbe ne hagyj. Megígértem, hogy odatoloncollak. Mért ne? Negyven oldal ajánlat megérdemel három betű „nem”-et…

Bálint azonban tévedett, Alfréd nem csődítette össze fél Budapestet. Kicsiny, de rendkívül kényesen összeválogatott társaság fogadta őket. Ez a társaság inkább azokhoz a különböző szakmákból összeszedett bizottságokhoz hasonlított, amelyek egy-egy fizikai vagy éppen spiritiszta tüneményt szoktak ellenőrizni, mint egy fogadónap vendégeihez. A fogadószoba helyett az erőltetett komolyságú férfidolgozóban szolgálták fel a teát, ahol a fekete mammut bútor, mintha csak a vékonypénzű Behr Alfréd szellemi súlyosságát képviselte volna. Még az ifjú Borsné mandulaszemei is száműzettek erre az estére, nehogy ferde és kacér vágásuk megossza Alfrédet szíve féltékeny szorongása s az experimentumra irányított figyelme közt.

Amikor Zoltán és barátja beléptek, először ő sietett elébük, aztán a többi óriás bőrkarosszék is fölbukta a belésüllyedt intellektuális tekintélyeket, mint csömörlött száj a falatot. Persze, ennek a felállásnak is megvolt a hierarchikus menete. A két fiatal író előbb állt fel, mint a pap, s a jobboldali szerkesztő fürgébb volt, mint a híres egyetemi tanár. Végre azonban az egyetemi tanár is kezet fogott Boda Zoltánnal, oly jóindulatúan, ahogy csak egy nyilvános tanár pisloghat az ő docense „esetére”, aki a szellemi feudalizmus törvénye szerint az ő esete is, ha csak másodízen is. A szerkesztő a kézfogás után viszont rögtön visszazökkent a székbe, s minden tartózkodás nélkül fürkészte a bemutatottat. Úgy ült ott, mint egy vizsgálóbíró; a szemüvege ravaszkásan csillogott, mint külön emberi szem. A fiatal pap (ugyanaz, aki a hodosi házszentelőn Claudelt védte) melegen és biztatón nézett Zoltán szemébe: úgy-úgy, testvérem, tégy tanúságot a megígért III. Ince mellett.

A két fiatal író közül az egyik a francia iskolát képviselte, nem a régi, csillogón-szellemeset, hanem az új, ortodox-zárkózottat. Ez úgy állt a széke mögött, mint befalazott torony, őrizte a hangját. Rendkívül képzett zsidó-keresztény fiatalember volt, éppúgy mint Bálint, örökös harcban a zsidóságával. De míg Bálintnál ez a harc a lélek hajlamai ellen irányult, ő a szellemi megnyilatkozás zsidós formáit üldözte magában. Olyan hevesen szisszent fel minden zsidós fintor, gúny, könnyűség ellen, ahogy az ember csak a maga leszokott hibái ellen tiltakozhat. Minden erkölcsi ereje természetadta modorának a fékentartásában őrlődött föl. Zoltán bemutatását az irodalom vénei előtt, akik közé ő is tartozott, tipikusan „zsidó trükk”-nek tartotta. Majd megmutatja ő, milyen fanyaron kell az ilyen kultúrcsalással szemben viselkedni.

A bemutatandó fenomén annyira a levegőben lógott, hogy senki sem merte a kísérletet megindítani. Alfréd a vendégek jogának tekintette ezt, mint valami alapkőletételt, a vének viszont nem tudtak hozzákezdeni. A támadt csönd jó rést nyújtott a másik fiatal író profán hajlandóságának, aki a népies magyaros iskolát képviselte, s azzal ült ide, hogy nevetségessé teszi Behr Alfréd pápáskodását. Ennek a szép szál népies írónak nagyon műszékelyesen állt a fogai közt a nyelve, s a bütykös ujjai is ismerősek voltak Zoltánnak valahonnét.

– Hát mégiscsak te vagy az? árasztotta Zoltánra a jókedvét. Olvasom a Bors Alfréd irkáját. Boda Zoltán? Hó, ismertem én Livornóban ilyen legényecskét, azzal megeshetett, hogy szent vált belőle. Mondom Alfrédnak, te miféle szent ez a tiéd? Olyan-e, hogy bolondnak igazat ad? Olvashattad, mondja. No, akkor az én Bodám az. Benn volt ebben már akkor is ez a szimpátia. Ott csetlett-botlott köztünk egy kis tanár, aki addig ette az ápluszbét, amíg matematikává változott. Akit meg akart sérteni, annak azt mondta, maga áltört. Ennek minden esetlegesség volt, még a cipő is, amiből kilógott a lába. Az én Zoltán barátom, már akkor összekapott velem ezért a bolondért. Igaz, mi lett a kicsiny Frőlichből? – Az meghalt az őszön, felelte Zoltán, de mi lett belőled? Azt hittem, a Concorde-on kerülgeted az autókat.

– Az autók még hagyján, hanem az a sok cipő, amit kisubickoltam. Egy szállodára való cipő, minden hajnalban. Némelyik fölkunkorítja az orrát, a másik lereszeli. Van, aki a talpa közepét lyukasztja ki, a másik a sarkát köszörüli félre. Szegény Finta Dénes, még bele találsz zavarodni a lábtyűtanba! Ennyi erővel akár magyar író is lehetsz, gondolom. Fogom magam s cipőpucolás közben teleírok két pakli cigarettapapírt. Lemásolom, elküldöm Pestre. Kettő annyit se ír rá, hogy eb vagy kutya, de a harmadiknak éppilyen székely, cipőpucoló novellákra van szüksége. A Saint Michelen van egy újságos bódé, annál veszem meg a tulajdon firkám. Itthon meg még cikket is íratnak rólam, azt mondja: a székely Knut Hamsun. Már minthogy azt se a kamarása öltöztette, meg engem sem. Így faragják Pesten a Knut Hamsunokat. De hallom, hogy szentet is tudnak csinálni.

A szerkesztő szemüvege megütközve csillogott. A többiek arcán is elakadt a mosoly, nem sok érzékük volt a berecki humorhoz. De Finta Dénes éppen ezt kereste, ő a székely eredetiség volt. Egyik helyen le kellett ejtenie az emberek állát, hogy a másik helyütt elmondhassa, milyen eredetien ejtette le. Alfréd már bánta, hogy a népies iskolát is képviseltette, s kínos mosollyal figyelmeztette a társaságot, hogy Dénesnek ez az eredetisége, őt így kell venni, ő ezt tudja. – Én nem ismerem azt a livornói esetet, magyarázta, de természetes, hogy Boda Zoltán a bolond pártjára állt. Ki a bolond? Bolond, aki az élet helyett a fikciót választja. Az elmebeteg is élettagadó, szerencsétlen élettagadó, aki nem jutott el a vallás élettagadásáig. Azt is lehetne mondani, hogy az elmebaj a vallásra képtelenek vallása. Az eredmény szédületesen más, de a kiindulási pont ugyanaz.

Az egyetemi tanár rábólintott. – Nem rossz, mondta azzal az elismeréssel, amellyel még a középiskolában jutalmazta meg a nebulók sikerültebb ötleteit. Azt ne higgyük azonban, hogy ez az élettagadás, ahogy Alfréd barátunk nevezi, valami új dolog. Most foglalkozom a pásztorköltészettel. Mi az árkádikus élet? Költött világ, amelyben ott lappang az egyelőre ildomos, élet elleni forradalom. Még nem ment át eléggé a köztudatba, hogy Rousseau ebben a pásztorköltészetben gyökeredzik. S ki volt Tolsztoj és Dosztojevszkij? Orosz Rousseau-k, akik faji adottságuknál fogva nem a természetességre, hanem a vallásra appelláltak. Igen, a folyamat a legújabb mozgalmakig nyomon követhető, s épp ezért hiba az árkádikus költészet jelentőségét lebecsülni.

– Rousseau és Dosztojevszkij az a két betegség, amelyet Európának ki kell hevernie, jegyezte meg az ortodox-francia író, s örült, hogy ilyen tömören olvashatta rá Alfrédre a maga ítéletét. Ezt jól megmondta, s nincs oka rá, hogy az este még egyszer kinyissa a száját. A fiatal papot azonban Alfréd dolgozatának a befejezése bökte. – Rám, jegyezte meg, Bors Alfréd dolgozatának az a része hatott revelációszerűen, ahol a vallásos érzés föllendüléséről szól. Magam is azt hiszem, hogy elközelgett az új III. Ince, s nemsokára megint az egyház lesz az emberiség legerősebb közössége. A mély vallásosság olyan helyekről sarjad fel, ahonnét nem is vártuk. Itt van például Boda Zoltán, aki protestáns származása és természettudományos képzettsége ellenére is a mi emberünk. A múlt század természettudósai közt hiába kerestünk volna hasonló jelenséget. – Ez az, amit én az alkatok forradalmának neveztem el, tért vissza Alfréd a maga tételéhez. Az emberiségben új igények mutatkoznak, s Boda Zoltánra, épp mint ilyen új, keresztény igényre kell felfigyelni.

– Ez mind nagyon szép, vágott közbe a jobboldali szerkesztő. Én ugyan csak futólag nézhettem át Bors Alfréd barátom cikkét, de körülbelül tudom, miről van szó. Hajlandó is volnék róla íratni, esetleg riportereket is küldenék le – hogy is hívják azt a falut? – oda Hodosra. Azt hiszem, a közönséget érdekelné a dolog, különösen a gyógyítások. Talán emlékeznek arra a csodára tavaly Somogyban, egy hónapig írtunk róla. Szűz Mária jelent meg a kútban, vagy valami ilyesmi. Akkor megfigyeltem a villanyoson az embereket, minden újság azon az oldalon volt kifordítva. Én nagyon érdekesnek tartom Boda úr esetét, de nézzük egy kicsit gyakorlati szemmel a dolgot. Mi nemcsak a keresztény álláspontot védjük, hanem ugyebár a társadalmi rendet is. Már most mit szólnak ahhoz az emberek, ha mi egy… nos, nevezzük nevén, kuruzslót kezdünk reklámozni. Pardon, én tudom, hogy ez a kuruzslóság elvi jelentőségű. De helyezkedjünk a tekintélyek álláspontjára. Az Orvosszövetség nyílt levélben fog megtámadni minket, s mit szól a Tudományegyetem egy ilyen diploma-mellőző mozgalomhoz? – Mond valamit, jegyezte meg az egyetemi tanár, s barátjára, az orvoskari dékánra gondolt. – De végre is itt nem arról van szó, mentegetődzött Alfréd, hogy egy bedugult medikus elment falura kuruzsolni. Amit a társadalom mint állami rend veszít, azt mint keresztény közösség búsásan visszakapja. – Jó, jó, nekem ne magyarázd, barátom, én értem ezt. De a lapot végre is nem az tartja el, amit mi ketten megértünk, hanem amit mindenki megért. Nem tehetné le ön mégiscsak azt a szigorlatot? fordult Zoltán felé. Higgye el, még az igazi nagy vallásalapítók is tettek engedményeket a társadalomnak.

Zoltán hagyta, hadd kunkorodjék csattanóig a beszélgetés. Nem szállt szembe az óvatosabb megjegyzésekkel, hadd bátorodjanak neki, ugorjék csak elő a társaság valódi géniusza. Ezt a csillogó szemű szerkesztőt az Isten is arra szánta, hogy a társaság géniusza legyen! Alfréd dolgozata s a szerkesztő naiv gyakorlatisága közt úgyis csak kifejezésbeli a különbség. Azt nehezebb megérteni, erre könnyebb válaszolni. – Felénk az akácot használják szerszámfának, jegyezte meg mosolyogva. Az akác jó kocsihídnak, járomnak s jó vendégoldalnak. Mit szólna szerkesztő úr gyakorlati érzéke ahhoz, ha valaki odaállna a határ egy szál vadkörtefája elé, s oktatgatni kezdené, barátom, igazán másként csavarhatnád a rostjaidat, s más göböket növeszthetnél a derekadban. Nem is sokat kellene változnod, s milyen jó járom lennél az ökreink nyakán, s milyen vidáman kurjongatnánk a kocsin, amelynek te lennél a rúdja. Nem gyermeki dolog-e így szólni a vadkörtefához, amikor az egész határ teli van akáccal, s minden tönkrement gégéjű vásári kikiáltó elszegődhetik kirakat-karthauzinak.

A szerkesztő szemüvege szélén megállt a ravaszkásan hunyorgó fény, s kivörösödött arca közepén elnyílt a szája. – Mit akar ezzel mondani? – Semmit, uram. Miért vonjuk el a figyelmünket ezekről a szendvicsekről. Nincs komoly okunk rá. Én nem tudom, sürgős igénye-e a társadalomnak egy zavarosfejű szent, akiből új III. Incékre lehet következtetni, de ha igen, annyi engedelmes lélek futkároz a világban. Maradjunk meg a régi módszer mellett. Szent az legyen, aki nem felelhet vissza a szentté avatónak. Vagy ha már élő szentre van szükség, legyen gólem-szent, akibe mi tesszük a szót.

Az a hét arc úgy állt ott, mint hét kútfeje a kínosságnak, s ugyancsak bő kútfők lehettek, mert a kínosság elöntötte a szobát, egy ige sem buggyant fel a nagy csendességből. Ezért a gróbiánért kellett idejönnöm, gondolta az egyetemi tanár, s a gimnazista lánya ping-pong asztala csillant meg előtte. Milyen kár volt a ma esti ping-pongot elmulasztani. Alfréd mentette a menthetetlent. – Boda Zoltán nem lenne Boda Zoltán, ha nem így beszélne. Ez az ő koncepciója. – Pardon, méltatlankodott a szerkesztő. Vagy van valami dolgom az emberekkel, s akkor tisztelem a sajtót, vagy nincs, s akkor nem kacérkodom a nyilvánossággal. Nagyon szép dáma legyen az, aki le meri köpni azt, akivel kacérkodik.

A jóérzésű pap minden átmenet nélkül Francis Jammes verseiről kezdett beszélni, s Alfréd is izzadt, hogy a helyzet kínosságát enyhítse. Mindenkiről volt egy törzslapja, s mindeniken ott sorakoztak a megkenhető gyöngeségeik. Félóra alatt az egyetemi tanár, a szerkesztő, de még a fiatalabbak is úgy ültek ott, mintha egy kenőasszony hüvelykje sétálta volna végig a bordáik közét. A társalgás felélénkült, csak Zoltán karosszéke került vesztegzár alá, mint pestises gálya, amely felé még tekinteni sem szabad.

– Te sem tudod, mi az az erdélyi politika, fakadt ki Finta Dénesből a nevetés, amikor az előkelő Bajza utcai bérház vörösréztől csillogó kapualja alól az esti eső felsikálta járdára léptek. Bálintot már elébb hazahívták telefonon, búcsúzatlan lépett meg, s a két hajdani fogolytárs maga ballagott a csillogó Andrássy úton, melynek nedves aszfaltja mohón szívta az ívlámpák fényességét, s elmosódó tükröt tartott a nesztelen gumikon sikló autók alá. Dénes boldog volt, hogy megszabadult párizsi hotelszolga-múltjától, de azért a kiállt múltnak is örült, mert micsoda író az, aki nem volt hotelszolga. Még Zoltánnal is kibékült, amiért olyan derekasan felültette a kis Borsot. Ő ugyan jobb hasonlatot vágott volna ki, mint az az akácfáról szóló, de egy Királyhágón innenitől ennyi is elég. Van hajlama ennek a szentnek a góbéságra, csak nem tudja szegény feje, mit kezdjen magával. Ő mindenesetre nem sajnálja tőle a szép, mókás beszédjét, amely mögé az emberek iránti legteljesebb közönyét rejtette el.

– Mi voltaképp ellenapostolok vagyunk, magyarázta vidáman. Én legalább tudok egy árvát, akiből te prófétáltál ki engemet. Vékonyabb szerszámmal keresi a kenyerét, mint az ökörszem, s nem léphet úgy, hogy a jobb fele meg ne irigyelje a balt. Hát persze hogy a Balázs szabó az. Vagy két éve kimentem én Budáról Nyugat felé, hogy majd Keletről jövök vissza. El is értem Augsburgig, s ott rám akadt ez a hibás. Úgy hozzám tapadt, hogy mikor a francia határon leválasztották rólam, mintha magamat gyógyítottak volna ki a sántaságból. Szegény hajdemák, nagyon ragaszkodott hozzám, azt remélte, én világosítom meg őt, hogy a húslé rontja-e meg az embert vagy a tökkáposzta. Párizsba ívszámra küldte utánam a vallomásokat. Hanem, amikor hazaértem, első este kijelentette, hogy csalódott bennem. Olyan vagyok, mint a női ruhán a flitt, csak csillogok, s nincs bennem semmi emberi szolidaritás. Volt neki egy lakója, egy medikus, valami Boda Zoltán, abban volt. Gondoltam, pénz kell neki, s kínáltam neki a regényem előlegéből. De neki csak a szolidaritás kellett meg te. Hát, apám, hol vegyem én azt a szolidaritást? A köldökömmel együtt azt is lecsípték. Nézze el, engem csak afféle tanulatlan asszony segített a világra, mivel az anyám volt a bába. – S most mit csinál Balázs? – Itt él Pesten, a Bethlen utcában gyűjti a ruhakelmét. Minap egy adótiszt szemem láttára vette vissza tőle az anyagot. Két hete ott feküdt nála, s még csak bele sem szabott.

Zoltán elkísérte Dénest az Oktogonig, ott elbúcsúzott, s visszarohant a Bethlen utcába. Akkor zárták a kapukat, Zoltánnak szerencséje volt, csak három házmestert kellett megkérdeznie, a harmadik rábólintott, igen, a sánta szabó itt albérlő a harmadik emeleten. Zoltán fölment. Szutykos lányka nyitott neki ajtót, s odamutatott a szobaajtóra: Csak tessék bemenni, Balázs úr még fent van. Zoltán benyitott. A kis kézilámpa ernyője alól sovány, borostás arc emelte felé kérdő megdöbbenését. Zoltánt Alfréd egész ötórai teájáért kárpótolta az örömnek az a gyors felsziporkázása, amely az idegennek szóló csodálkozás alól a felismert Boda Zoltán felé csapott. Balázs fölfelé fordította az arcát, s azzal a vonító nevetéssel üdvözölte őt, amely Zoltánt a farkasordításra emlékeztette. A következő pillanatban a deresedő ember ott volt karjai közt. Zoltán az egész éjszakát vele töltötte, s azzal az ígérettel vált el tőle, hogy megírja, kell-e Schwartz Irmának segéd. Tavaly halt meg az apja, elkél mellé a segítség.

Zoltán csak néhány napig maradt Pesten. Nem találta itt a helyét, hiányzott neki a gyarmata, s csak annyit időzött, hogy Bálintot meg ne sértse. – Olyan vagyok, mint a falusi öregek, mondta mosolyogva, riaszt ez a sok élet, amelyhez semmi közöm. Megijedek, hogy újra kell eresztenem a gyökereimet. Az embert nemcsak az évei öregítik meg, hanem a barátai is. Bálint megígérte, hogy a nyári szabadságát Hodoson tölti, s Zoltán hazautazott a maga gyarmatára. Nem, ez a Cigánysor, ahová Zoltán visszatért, nem az „emberi ideák színpada” volt többé, hanem egy egyszerű Cigánysor, amilyen minden faluban van. Zoltán elhárította magától a nyilvánosságot, amelyet az ördög tartott elé rontó tükörül. De vajon a sajtó-e az ördög utolsó csábítása?

December elején Zoltán levelet kapott Amerikából. Az anyja dugta oda neki, ő vette át a postakihordónétól, s ki tudja, miért, elrejtette az ura elől. Nem kérte Zoltánt, hogy mutassa meg neki, nem figyelmeztette, hogy rejtse el az apja elől, még azt sem mondta meg, kitől jött. Csak a szemébe tért vissza egy különös izgatott csillogás, s az elmosott tányérokat rakta szokatlan csörömpöléssel egymás hegyére. Zoltán meglepetten nézte a boríték türelmetlen szálas betűit, aztán az anyja reszkető babrálását, s csak erről értette meg, hogy a bátyja írt. Jani, az ismeretlen testvér, aki huszonöt év után átnyúlt a tengeren, s visszaidézte anyja tompa szemeibe a fényt, amelyet sem ő, sem az apja nem látott évek óta.

A levél hosszú volt, az írás ideges, helyenként alig lehetett az összeszaladt, dacos vonalak közül az értelmet kikaparni. „Kedves Öcsém”, írta az ismeretlen testvér, „bizonyára csodálkozol, hogy amikor huszonöt év után egyszer nincs erőm elnyesni a hazahúzó gondolataimat, épp hozzád fordulok, aki nem is ismersz. Amikor utolszor láttalak, ugyanabban a fonott kosarú gyerekkocsiban kapálództál, amelyet én hagytam az öcséimre s az öcsém rád, de mi az a kocsi, amikor egyetlen vonásomra sem emlékezel. Értelmetlen kis teremtés voltál akkor, amikor közel éltél hozzám, olyan távol a gyötrelemtől, amely a szülői házból elzavart. De talán éppen, mert te vagy az egyetlen megmaradt rokonom, aki azokban a napokban nem gondolkoztál, s nem ítélkeztél, s így hozzám tartozol, anélkül hogy véleményed lenne rólam, ezért fordulok hozzád.

Bizonyára nem nagy dolog a testvériség, ha akkora távolság, idő és ismeretlenség van a testvérek közt. Annyi, mintha meghaltam volna. Vagy ez talán mégiscsak kemény! Meghalni több, mint túlesni az óperencián. Hiszen valamiféle érzésed mégiscsak lehet irántam. Ha a négy világtáj felé nézel, mégsem lehetsz elég bizonyos, hogy ez a negyedik, ahol én vagyok, nem tartogat-e számodra valamit. Lehet, hogy magamról ítélek, s engem a magány rászoktatott az ilyen képzelgésre. Nekem mindig különös gondolat volt az, hogy valahol a világ másik felében nő, cseperedik valaki, akiről semmit sem tudok, s mégis egy vér velem. A szüleimre kevesebbet gondoltam e huszonöt év alatt, mint tirátok öcséimre, különösen Ferire és rád. Gyula már kamaszodott akkor, s látszott, hogy miféle ember válik belőle. Ő már majdnem azok közé tartozott, akiket ott hagytam. De ti, Feri és te, rólatok nem tudtam semmi biztosat. Vesztettem-e valamit, amikor hátat fordítottam nektek? Amikor Feri halála hírét vettem, sírtam, mint a gyerek. Különös az ilyen magányos ember szíve, s akkor már belényugodtam, hogy idekint nem szerzek új családot a régi helyett.

Azt kérdezed, hogyha ennyire vágytam utánatok, miért nem írtam előbb. De hát azért jöttem én át a tengeren, hogy veletek levelezzek? Ha az ember elgurdította valamerre magát, ne siránkozzék, hogy miért erre gurdította. Valahogy azt ne hidd rólam, hogy amióta idekint élek, csak felétek vágyakozom. Ezt a vágyakozást, ha volt is, én igen jól elkevertem más, életrevaló ösztönök közé. Örülök, hogy hátat fordítottam a szüleimnek s a szennynek, amelyben olyan ostobán evickéltem. Jó, hiszen igaz, abban, amit akkor a büszkeségem súgott, talán nem is volt igazam. Az ember esendő, s vajon rosszabb volt-e az én apám, mint a más apja. A vádban talán nem volt igazam, de a büszkeségben igen. Tehet-e az ember okosabbat a világ előtt, minthogy felveti a nyakát, így vagy úgy, de megköti magát, és dacoskodik. Én csak egy amerikai szatócs vagyok, aki még azzal sem dicsekedhetem, hogy szegény maradtam. De azért hidd el, ehhez az oktalan büszkeséghez, ha valaki, én értek, s nem az én hibám, hogy az élet, noha huszonöt éven át köpdöstem felé, néhány ezer dollárt hagyott a markomban. A dacosságom dobott át a tengeren, s ideát sokszor sajnáltam, hogy nincs egy még nagyobb tenger, amelyen még egyszer átdobhatna. Persze, megtanultam azóta egy s más praktikus humanitást, többek közt, hogy az ember esendő. De mondd, nem borzasztó-e mégis, hogy az én apám is esendő mert lenni, s hogy én is esendő életre születtem?

Mindezt csak azért írom, hogy félre ne érts, s nehogy valami honvágyat magyarázz belém. Én nagyon örülök, hogy így éltem, ahogy éltem. Ha Ferit megsirattam, s a kelleténél többet gondoltam arra a fonott kosarú kocsira, amelyben te égnek meresztett lábbal sivalkodtál, az nem megbánás volt, csak a magány, amelyet tudatosan vállalunk, de néha mégiscsak észreveszünk, hogy van. Ki tudja, talán sohasem kerül rá a sor, hogy ezt megírjam neked, ha a véletlen nem segít. Kitehettem-e magam annak, hogy levelet kapjak tőled? Egy levél, s téged is úgy látlak, mint az apámat vagy Gyulát. Te vagy az utolsó rokonom, s még mindig jobb egy ismeretlen öccsre gondolni, mint egy nagyon is megismertre. Hiszen láthatod, az egész semmi más, mint az öregedő ember szívfájdalma. Valakin át mégiscsak oda akar tartozni, ahol fiatal volt. Semmi esetre sem írtam volna neked, ha a véletlen nem segít. Néhány hónapja azonban történt valami, ami nógat, bizgat: mégiscsak meg kell ismernem az utolsó embert, akit szerethetek.

Tudnod kell, hogy én a cukrász-szakmában dolgozom. Cukrász-különlegességeket gyártok, s adok át kisebb üzemeknek. Egy ilyen különlegességem, az Ovolin, közismert a keleti államokban, s a fagylaltkészítők közt is több készítményem forog. (Jegyezd meg: igen büszke lennék, ha az Ovolint én találtam volna fel. De nem az én találmányom, egy kivándorolt bécsi cukrásztól kaptam, aki azóta meghalt. Én elébb a könyvelője, majd a társa voltam, s halála után a szabadalma is rám szállt.) Nos, egyik üzleti utamon egy magyar fiatalemberrel utaztam együtt. Az illető emigráns volt, s az amerikai magyarok közt gyűjtött a bécsi magyar kommunisták javára. Valami titkos küldetése is lehetett, de ezt nem firtattam. Bámulatosan jól értesült ember volt, én szívesen hallgattam, noha a gyűlöletét nem egészen tudtam megérteni. Egyszer csak rátért, hogy ő majdnem a pesti rendőrség kezébe került, s micsoda furfanggal vágta ki magát. Beutaltatta magát a tébolydába, s amíg a rendőrök kint keresték, ő mint szimuláns bent töltötte a legmelegebb huszonnégy órát. A részletekre nem emlékszem, én csak akkor kezdtem igazán odafigyelni, amikor a te neved csúszott az ajkára. Nem valami hízelgőn írt le, de még a tulajdon elbeszélése is inkább ellene vallott, mint ellened. Mért mondjam el, miről volt szó? Te jobban ismered az esetet, mint én, csak a fiatalember nevét kell megemlítenem. Szirmainak hívták, állítólag együtt katonáskodtatok. Én nem láttam egész tisztán azt a dolgot, s nem is akartam faggatózni. Éppen csak azt tisztáztam, te vagy-e az a Boda Zoltán, még a nevemet sem mondtam meg neki. De akárhogy volt is, bizonyos, hogy te akkor különc módon viselkedtél, ahogy mondani szokás: nemesen. Az az ember polgárszentimentalizmusról fecsegett. Mi azonban, kint Amerikában tudjuk, mi a polgárszentimentalizmus. Mindenesetre különc cselekedet volt, s én örülök, hogy te különc vagy, bár nem látom egész tisztán az akkori nagylelkűséged indokait. Mért örülök? Nálunk Magyarországon az emberek egy része éppoly menthetetlenül lesz különc, mint a másik csirkefogó. S akármilyen ostoba dolog különcnek lenni, mégis örülök, hogy az vagy, így talán megérted az én szökésemet is. Igen, a mi Szirmai barátunk elbeszélése óta nem úgy gondolok rád, mint ismeretlen öcsémre. Arcod van, kissé homályos arc, mint a cselekedet, amelyen át megismertelek, de mégis úgy gondolok rád, mint személyre s nem mint reménységre. Ez a homályos, félig értett nagylelkűség föltárta benned a testvért. Sokszor elgondolkozom: hát ha te is így vagy az én szökésemmel! Talán te is megérezted e szökésen át a testvért. Ez persze merő képzelgés, s a közeledő öregkor szívfogása. De mondd, olyan ember vagy-e, akit a kétségbeesés sohasem akart átlódítani a tengeren?

S ha igen, mért ne jönnél át, öcsém? Hiszen nem mondom, itt is emberek laknak, s az élet itt is élet. Mégis ez világosabb világ. Kevesebb nyomás, kevesebb zavar, kevesebb akna. Én persze elnyűvődtem, amíg ember lett belőlem idekint. De ha valaki kijön ide, s nem kell nyűvődnie, az mégiscsak más. Itt megőrizheti magát; nem lesz belőle sem dervis, sem melankóliás. Sokszor tünődöm, mivel narkotizálhatod te magad, ott a ti bozót melletti világotokban? Forradalmár, iszákos, hívő? Minden jó szívnek meg kell rothadni abban a világban, de odaát gyorsabb a rothadás. Hallom, orvos vagy. Mit akarsz? A legelőkelőbb tudományos intézetben biztosítok a számodra helyet. Búvárkodj, s ne jusson eszedbe, hogy mások a levegőt pénzen veszik. Nézz magadba, öcsém, gondolkozz, hogy amiben hiszel (mert bizonyosan hiszel valamiben) való, szabad emberi érték vagy olcsó kábítószer. Énnekem lásd, már nincs erőm ahhoz az illúziótlan, derült szellemi élethez, amely itt kínálkozik. Nekem kell a régi dac, hogy nem állok szóba a szüleimmel. Nekem hangsúlyoznom kell, hogy boldog lennék, ha én találtam volna föl az Ovolint. Nekem fecsegnem kell távoli zugokról, ahol ismeretlen testvéreim cseperednek. De mindez különcség. Különcség, amelyet még odaátról hoztam. S az is különcség, hogy belőled valami mást csinálok. Holott nem is hiszek benne, hogy más lehetsz, mint én. De te ne törődj ezzel. Használd ki a különcségemet, jöjj ide, tedd boldoggá magad (s egy kicsit engem is). Ha én annyi idős lehetnék, mint te! Jaj neked, ha nem értesz meg engem. Ölel szerető bátyád: Jani.”

Zoltán arra lett figyelmes, hogy anyja keze alatt megáll az elmosott evőeszközök csörgése. Ugyanazt a kést dörgölte már vagy öt perce, s míg szeme a Zoltán ujjai közt morzsolódó papírra veszett, lelke azt kereste, ami a papíron túl volt. Nem mert szólni, de amikor a fiú felvetette a levélből a szemét, s a két zavart tekintet összetévedt, az anya félreérthette Zoltán zavarát, hirtelen elsápadt, s a kés reszketett a kezében, mint a cimbalomütő. – Jani ráunt Amerikára, nyugtatta meg Zoltán. Még hánykolódik benne a dacosság, de ha hívjuk, hazajön. – Egészséges? lélegzett fel az anya. – Hogyne, gazdag és egészséges, felelte Zoltán, de azért nem adta oda a levelet. Gyöngédségből-e, mivel egy fiaszó sem állt benne az anyjukról? Gyöngeségből-e, mert maga is birkózott még a tartalmával?

Aznap este későn feküdt, s még keményebbre taposta azt a kis mezsgyét a ház mögött, ahol hajdan a napraforgók álltak. Másnap a következő levelet adta postára.

„Kedves Bátyám! Nagyon megörültem annak, hogy írtál. Kis diákkorom óta nemegyszer gondolkoztam az én tengerentúli bátyámon, akit a büszkesége hajtott el közülünk, de egészen elszakadni mégsem tudott, szüksége volt rá, hogy a tengerentúlról is segítsen és megalázzon minket. Ne vedd ezt szemrehányásnak! Hiszen a segítésnek és megalázásnak ez az összeszőtt szüksége, a dac hiúságának s a szív hajlandóságainak ez a furcsa keveredése árulta el, hogy te is Boda vagy, sors és fájdalomszerinti testvér, akit táv és ismeretlenség sem tehet idegenné. Leveled ellentmondó, dacoló és mégis ellágyuló mondatai ismerősek nekem. Mintha egy másik, ki tudja hol s mikor élt életemre emlékeznék bennük.

Igazad van, bátyám: az élet különcséggé formálja azt a kis jót, amit a természet belénk csöppentett. De vigyázzunk a szavakkal! Különcség-e minden, ami az élettől elkülönít? S ha az, rossz dolog-e különcnek lenni? Vannak haszontalan különcségek, amelyek nem mentik és nem dokumentálják az embert. Mások: a belénk szorult nemesség csigaházai. Ki vagy te és ki vagyok én, ha az élet felől nézzük magunkat? Te átszöktél a tengeren, hogy huszonöt éven át idegen maradj ott kint, s idegen légy itthon. Miért? Hogy megmutass valamit, amit sem ott, sem itt nem értenek, s talán te magad sem értesz egészen. De te legalább Ovolint gyártottál és meggazdagodtál. Én azonban bevágtam az érvényesülés kapuit és kis ajtóit, s itt élek a szüleim nyakán, mint kuruzsló. Van húsz-harminc barátom és tízszer annyi ellenségem, s nehéz a szívem, mert húsz emberben több a nyomorúság, semhogy egy huszonegyedik megenyhíthetné. Az élet felől mi bizonyára különcök vagyunk. De nincsen-e valami, ami több, mint az élet? Ki állítja, hogy a te büszke mozdulatod, amellyel első környezetedet, a megmutatkozó életet visszautasítottad, ha oktalan volt is, nem abból a lázadásból kapta a szikrát, amely az emberiség legigazibb forradalma. Huszonöt éven át melengetted a te oktalan dacodat. Bizonyára volt valami gyönyörűség ebben az oktalanságban, amely képessé tett rá. Nem helyeslem én a te életedet. De vajon ki helyeselheti az enyémet? Csak az a belső elégtétel, amely az Isten hangja bennünk.

Ne hívj engem magadhoz, bátyám, mert csak a boldogtalan ember kezdheti újra az életét. Igaz, kissé megremegtetett az ajánlatod. Nem azért, mert nagyon szerencsétlen vagyok itthon, hanem éppen a túl nagy szerencsém miatt. Amikor az ember előtt nagyon kitisztul az élet, nagyon közel van hozzá a halál. Sokszor mondogattam, az életünk akkor kezdődik, amikor az életcéljaink elhagynak. De ha elhagytak, mért éljünk tovább? Érzem én, hogy minden élet a megtisztulásnak egy teljes és szabad pillanata felé tör, amelyen túl nincs oka folytatódnia. Milyen kevesen érik el ezt a pillanatot! De nem fájdalmas-e, túl korán érni el? Tisztul és szűkül az életem, mintha egy piramison kúsznék egyre magasabbra. Maholnap itt a piramis csúcsa, s nincs tovább. Talán jó volna elszökni innét, ahol oly rohamosan keresi végét az életem. Jó volna elkerülni a halált. De tehetem-e? Átplántálhatja-e az ember egy más sorsba magát? Húzódozás ez a keserű pohártól és sóhaj az utolsó kenet előtt. A sors eleinte széles lapály, amelyen tétova vízként szaladsz. De azután meredek meder, amelybe magad vágtad be magad.

Ne várj te engemet, bátyám, hanem én várlak téged. Nem lenne teljes a sorsod, ha öregedő belátásod vissza nem hajtana azokhoz, akiktől ifjú dacod elzavart. Itt vannak a mi agg szüleink. Gyere vissza, s fogd szívedre bennük a gyámoltalan emberiséget, amely ellen fellázadtál. Ölel szerető öcséd: Zoltán.”

Így utasította vissza Boda Zoltán az ördög második ajánlatát.

Ugyanezen a télen, egy vasárnap délután átszalad az öreg Kovácsné unokája Zoltánért, hogy a nénje, a Juli rosszul van, egyre visítoz, s nem tudni, mi baja. Ez volt az a vénlány, akinek a derekából Hetzel doktor szerint Zoltán szép szeme állatta ki a szaggatást. No, alighanem igaza lesz a pesti fogorvosnak, elunta magát a Juli, s újból elővette a hisztéria. Ahogy azonban a lehajtott fejét a Kovácsék konyhájába dugja, ki hámozza a krumplit a zsámolyon, ha nem Juli. – Abban se halnak, amitől ilyen kényelmesen lehet krumplit hámozni, tréfálkozik Zoltán.

A férfihangra az öreg Kovácsné is kisurran a szobából, kirekeszti a legénykét, aki Zoltánért ment, még a konyhafüggönyt is leereszti, hogy annál titokzatosabb legyen. – Nem a Julinak van ám baja, suttogta rejtélyeskedőn. Tetszik tudni, hogy én vasalni járok. Persze, mindenütt elbeszélem, miképp épült fel az én lányom, s magasztalom az ifiurat. Ez a Pákozdyné, mert azoknál is vasalok, különösen sokszor elkérdi, mondja csak Kovácsné, hogy is volt a Julival? Neki is van egy kis fia, talán tetszett hallani: a tavaszon lett meg, abba, mióta csak él, úgy kell a lelket visszacsalogatni. Én biztatom, mutassa meg a kicsit a Boda Zoltánnak; ez segít rajta, ha lehet. De nem ő, mit szólna a férje. Mert tetszik tudni, hogy vannak ezek az urak, mind magát rágja. Mondom én, annyi baj, tolja ki ide egyszer a kisfiút, mintha csak sétálna, s én átszalajtok a doktor úrért. Ha megkérdik, mit keresett itt, hát a lányomnak hozott madeirázni valót, mert igen szépen kézimunkázik a Juli. Ő azt sem mondja, hogy igen, azt se, hogy nem. De ma csak itt terem. Indítom én az unokámat, szaladj Pali, a nénéd annyira van, majd megbolondul. Már ne is haragudjon rám, hogy hazudtam, de nem akartam, hogy hiába járjon szegény asszony.

– Hol van? Itt? kérdezte Zoltán, s mintha elfolyott volna a testéből a vér. Zsibbadozva meredt az ajtóra, amely mögül egy gyerek nyöszörgése hallatszott. A tavaszon beszélt utoljára Horváth Ilonkával, közvetlenül a lebetegedése előtt. Hova lett a hajdani féktelen mozgású lány? Mint boci, akibe már mélyesztik a kést, s még egyszer fölveti rád a könyörgő szemét. Zoltán nem tudott szánandóbbat elképzelni, mint ez a vadóc Horváth Ilonka, akiből ilyen kókadt Pákozdyné lett. S most a fia is beteg!

A kis, földszagú szobában, az ágyra kibontva, ott feküdt a hét-nyolchónapos csecsemő. Még mindig pólyás, hiszen alig valamicske szegény. Kék, mint a szilva, elég ránézni: súlyos szívbaj. Az asszony zavarában a pólyát babrálja, csak amikor az első pirulás rohamát legyőzte, fordul Zoltán felé. – Nézze meg maga is, Zoltán. Laci letett róla, azt mondja, jobb, ha most veszítem el; sosem lesz belőle ember.

Zoltán az ágy fölé hajolt, s óvatos kézzel forgatta az Ilonka gyerekét. Valami sok vizsgálnivaló nem volt rajta, de ő azért elvégezte a szertartást, kérdéseket is vetett Ilonka felé. Arra lett figyelmes, hogy a válaszok egyre halkulnak, s aztán egészen elakadnak. Hátrafordult. Ilonka egyik könyökével a szekrénynek dőlve állt ott, a pillái nagy könnytócsában vergődtek, s arcán is megindult a szív hóolvadása. – Ilonka, fordult feléje Zoltán a végtelen részvét szemrehányásával. Ilonka azonban nem bír magával, s Zoltán mellére borul. – Zoltán, én olyan boldogtalan vagyok.

Néhány percig csak Ilonka szipogása s a gyerek nyöszörgése hallik. Zoltán ott érzi a mellén ezt a meghalványodott, szenvedésben átfinomult arcot. A kezét, amellyel föl akarja emelni, forró könnyek bénítják meg. S csodálatos: amit sem a Hermannék színielőadásán elcsattant csók, sem a népligeti éjszaka, sem a józsefvárosi örömtanya nem lobbanthatott föl benne, e hozzá menekedett asszonyfej fölött, nyugodt férfibiztonságot érez. Ezt az asszonyt boldoggá tudná tenni. A tekintet, amelyet Pákozdy György menyasszonya azon a szilveszteri délutánon Zoltán és a maga jobbik élete felé küldött, a szenvedésben szerelemmé edződött, s ez a vergődő, segélyt könyörgő szerelem volt az, amely Zoltán ifjúsága zavarát megtörte. Mégsem a szerelemtől ütötte el őt az élet, csak azoktól a szerelmektől, amelyek idáig elébe jöttek. Nem az életből kivetett ő, csak az élettől megőrizett. Nem csonka, csak tartóztatott.

Egy pillanatig úgy állt a drága asszony felett, hogy most mindjárt ölbe kapja, kitépi őt a családjából, magával viszi, ki tudja hová, talán a bátyja szabad Amerikájába. Elfogadja az új sorsot, s lesz férj és apa. Mindez azonban csak egy pillanatig tartott. Aztán visszatért belé az igazi sorsa, s fölmerült körülötte a meder, amelybe maga vágta be magát. Megcsókolta Ilonka haját, s lebocsátotta karjáról a kezét. Ez a csók a testvériség csókja volt. Egyszerre fegyverezte le a követelő szerelmet s a bénaságnak azt az önvádját, amely Zoltán lelke legalján még megmaradt.

Ilonka csalódottan, s mégis megkönnyebbülten vitte haza halálra ítélt gyermekét. Zoltán pedig ott ült a zsellérkonyha zsámolyán, s míg a két asszonnyal beszélgetett, a maga nehéz és mégis végképp fölszabadult szívét szorongatta. Immár kitéríthetetlen ez a szív.

Az ördög utolsó kísértése is csődöt vallott, s Zoltán a találkát követő tavaszon kiköltözött az emberek közül. A szőlőhegyen, Boda János pincéjében töltötte utolsó hónapjait.

Harmadik rész

Az ember nem költözik ki estéről hajnalra a szőlőhegyre; az ilyen hegyre egy életen át kell költözködni. Azt a kis batyut, amelyben alig van egy váltás ruha, tányér, evőeszköz s néhány kedves könyv (a biblia, két-három orosz regény, Dante, André Gide Porte Etroite-ja s egy növényhatározó) nem lehet egyik napról a másikra összeválogatni, egy életen át kell választani s visszautasítani, amíg annyid marad, hogy a Boda-pince kis faliszekrényében (melyben idáig Boda János apjának s nagyapjának a boroskancsója, só-paprika s egy-két száraz, penészes kenyérvég állt) tested-lelked minden fényűzését elhelyezhesd, s még egy üres polc is maradjon, mintegy jelezve, hogy a faliszekrény is sok, ha nélkülözhetetlennel akarod megtölteni.

Nem volt-e természetes, hogy Boda Zoltán idekerült, erre a hegyre, s csak annyit hozott ide, amennyi az üres polcról a nagyapák kancsóját sem szorítja ki? Amikor egy áprilisi este úgy köszönt el az unokabátyjától, hogy az maga ballagott alá a bozót felé, s ő itt maradt a diók alatt, melyek húsz éve ugyanabban a zizegésben temették Boda János kifakadását a világ pontiusai ellen, mint most rokoni „jóéjszakáját”: ő maga is úgy érezte, hogy mindig ezt a hegyet kereste, s ezt a tönköt a pince előtt, melyet húsz év esője elpudvásított, de amely még mindig jó ülőhely arra, hogy az ember eltekintsen róla a bozót gőzei s a falu lámpásai felett, s úgy beszélgessen a hold karéján kikönyöklő Világ-számadóval, mintha az egész emberiség aludna kettejük közt.

Nem ezt a hegyet rohamozta-e már a „farakás legendája” idejében? S amikor először kellett evangéliumi szavaktól mámorosan nekirohannia a pince mögött emelkedő lejtnek, hogy csillagokat verjen a dióverő karóval; nem ezt a hegyet kereste-e, amelyen akkor is rajt állt, de nem úgy, mint most? A becsület katonája; Hindenburg-Damjanich; az, aki a sorozáson önként jelentkezett; s az, aki a Nagy Költemény első sorát az első szoba sötétjébe belerebegte, mind ennek a hegynek a lankáin lihegtek fölfelé. Mert alacsony hegy ez, de néha az alacsony hegyekre is hosszú az út.

A gyermekkor! A gyermekkor! sóhajtozza az eláporodott vénség. Zoltánnak azonban a gyermekkor volt a pokol. Beléoltotta a „hegy” előérzetét, s nem mutatta meg: nézd, ott van a hegy. Új és új nevek mögött tapogatta a szívébe adott névtelen ígéretet, s idegen lett az emberek közt s a csillagok alatt. Gyermek volt és pokolban élt, mint a gyermek-emberiség, amely úgy csinálja poklát és epocháit, mint Zoltán az ő Zölddisznó és Hindenburg korszakait: vakon, de titokzatos ígéretektől megszállottan.

A szabadulás ott fénylett fel az újpesti híd korlátja fölött. Ez a hídkorlát volt a purgatórium kerítése. Tartogat engem az én Istenem! kiáltotta ott azon a hangon, amelyen a meggyötört népek zavaros ajkú prófétái kiáltják az Isten nevét, akiről nincsen bizonyságuk. Azóta, mint szürkületből kifejlő halom tisztult-derült előtte ez a hegy. S most itt ül szemben a holddal, a falu fölött. Érkezhetett-e máshova? A Balázsné csuklójából kicsöpögő vér erre írt csapást, s erre sűrűsödtek a tébolyda lakóinak a kiáltásai. Ennek a hegynek az alján verődtek össze az ő dacosai: Boda János, az erkölcsi világtalan, a halálból visszaszólított Rozi, az űzött vad tanítólány. Ennek a hegynek a lankáján vezették fel az ő szelídjei: Kökönyei Gyurka, Boda Irénke. S ezt a hegyet jelölte meg anyja végtelent kereső szeme.

A sors, ha igazi sors, nem állít válaszút elé, mondta ő Horváth Lacinak, s csakugyan az ő sorsa, mint szent konokságú hajtó gyűrű, az élet percnyi és piszkos hajtógyűrűi mögött, bekerítette és ideterelte erre a szőlőhegyre, hogy neki adja, amit neki szánt. Ez a hegy és ez a pince bizonyára a véletlen volt. Boda János véletlen ötlete ajándékozta neki. De amit hegy és pince jelentett, az a sors ajándéka volt. Mert a sors nagy szimbolista, s ha szépen akarja kifejezni magát, szép véletleneket talál. S véletlen-e többé a Boda János ötlete, ha Zoltán sorsa rejtezett mögé?

János tehát azt mondta: Ha nincs maradásod a faluban, itt a pincém. Itt messze leszel az ellenségeidtől s közel a barátaidhoz. Akinek szüksége van, megtalál, s akinek nincs szüksége, nem árnyékolja el előled az Istent. Talán nem egészen így mondta Boda János, hiszen ő hebegő parasztember, aki darabosan bukja a szót, de így mondta az ő szívében, mert a szívében minden ember ékesszóló, akár a szeretet, akár a gyűlölet dagad meg benne.

S Zoltán elfogadta a pincét, mert csakugyan nem volt maradása a faluban. Veres Magda ötórai teája megfelel a célnak, melyet a történészek tűznek ki a társadalmi szalonok elé: egységes közvéleményt alakított ki. A hodosi felsőbb tízezer többé nem állt mögötte. Ha ő ilyen komolyan veszi a „személytelenség”-et s az „élettagadást”, Behrék nem állítják meg félúton. Alapjában véve igaza volt ennek a Zoltánnak: szent csak az legyen, aki nem kompromittálja a szentté avatót. Alfréd nem vesztette el szem elől Zoltánt, s nem adta föl róla szóló jegyzeteit, de várta a maga idejét, s ez az idő nem lehetett messze.

A másik ember, aki valamit tehetett volna Zoltánért, mégiscsak riválisa volt. Különben is nyakig ült a munkában és a családi bajban. Bizony. Horváth Laci nagyon komolyan vette a körorvosságot, s neki nem volt oly könnyen megláncolható a lelkiismerete, mint a derék Hetzel doktor úrnak. Éjjel-nappal kocsin, s amíg az egyik betege előtt tünekedett, még húzta a szívét a nehézség, hogy a másikat nem packázta-e el. Ott lógott a feje fölött a „műhiba”. Száz beteg; ezer beteg; egyiknél úgyis elköveti a „műhibá”-t. A hajdani drukker maradt Laci, s amilyen jó volt az orvosi híre, olyan rossz lett a lelkiismerete. Zsófika pedig nem az az asszony, aki apadni hagyja a pacientúrát. Sorra látogatta a szomszéd puszták asszonyait, s egymás után harácsolta el a konvenciós állásokat; még a dádi grófot is elhódította volna, ha Laci nem református. Laciban pedig buzgott a jeles tanuló. Zoltánt fogták, őt hajtották az emberi várakozások. S jaj neki, ha e várakozások közt Zsófika a legerősebb. A karosszékemelésben megdagadt mellét összerázta a kocsi, s a kerek arcot megszívta a pusztai béresszobák levegője. Laci megnyerte a csatát az emberi ideák hodosi színpadán, mint orvos helytállt Zoltán előtt, de van egy harc, amelyben az embernek nincs ellenfele, s azt megnyerte-e? Fanyalogva gondolt Zoltánra, aki még kuruzslóként se vitte sokra, a világnézete is hibás; s mégis: néha még ezt a senki Zoltánt is irigyelte.

Nem, Laci nem állította meg Veres Magda szalonját az egységes közvélemény kialakításában, s e tavaszra úgy elmérgesedett a közhangulat, hogy Zoltánt akárhányszor csak a véletlen óvta. Ha egy béresgyerek visszafelelt, a gazda a cigánysori Krisztusban bizakodó nemjóját kanyargatta. Ha az aratók jobb szerződést követeltek, Zoltán bujtotta fel őket. A félarcú Kovácsot kitették a tejszövetkezetből, ahol esténként a behordott tejet számolta el. Kovács Julitól visszavették az úriasszonyok a kézimunkát, Rozit pedig hírbe hozták: mégiscsak igaza volt Boda Jánosnénak, Rozi szerette el az urát, s közben Zoltánnal sem fukarkodott. Még az öreg Boda-papot is rákenték volna szegény Rozira, ha arra még csúnyább vád nem kínálkozik.

A süvegek a fejbúbokon ragadtak, az arcok elfordultak, s a kapufák mögül dühös tekintetek szegeztek Zoltán hátába. Gulyás Pisti kissé becsípett, s keresztbe állt a padlón, amely a bozót szabad erén át szolgálta a járást. Zoltán megállt a padló végén s várt. Gulyás Pisti hívogatta: gyere, te cigánysori Jézus, megférünk-e egy padlón. Az ivó cimborái mögüle nevették. Zoltán leült egy kőre, s nézte őket. Végre is a Pisti mögött állók unták el, s átlökődték barátjukat a padlón. Pisti kiabált, s Zoltán felé köpött. Így ment ez nap-nap után. Kapta a névtelen levelet: rágyújtják a házat, ha el nem költözik. Horváth Sándor fölbiztatta a béreseit, dobálják meg, ha arra megy. Egy éjszaka puska sült el az ablaka előtt; ez csak ijesztő lövés volt, de ha nem ijed meg, az ablakot is megcélozzák, s ha az ablak is kevés, aki egy nyulat eltalál, őt is eltalálja. Horváth Ilonka dolga is egyre rosszabbra fordult; mégiscsak kitudódott, hogy megmutatta Zoltánnak a fiát. Az ura fölemelte előtte a kutyakorbácsot. Ha nem tudja, mivel tartozik a Pákozdy-névnek; ez majd kitanítja. Szegény Ilonka, nem elég, hogy a kisfiát elvesztette, az orrát sem dughatja ki. Ha megszellőzi magát az udvaron, Zoltánt lesi. Emlegeti is Pákozdy a napának azt a korpába keveredettet, akit megettek a disznók. Horváthné meg, ahelyett hogy a sarkára állna, elégséget akar tenni a tükrösi ötszáz holdnak, s maga korholgatja a leányát. Ilyen helye a századik ősödnek se volt; becsüld meg magad. Ilonka pedig fogy, mint este a fény s az arca árnyékosodik, mint este a föld. S Pákozdy ilyeneket mond magában: Majd megtanítom én a paraszt cédát; visszakívánkozik a szemétbe, de az én nevem nem viszi magával. S ettől olyan dühbe jön, hogy csak az Isten őrzi a halántékán kiduzzadó eret. Ezért dresszírozta, mint a kutyát? Az ő felesége mer másra gondolni!

Zoltán lemondott Pestről a Cigánysorért, de a Cigánysor még mindig túl tág kalitka. S ha csak Gulyás Pisti állna keresztbe a padlón, s Pákozdy hintené fel homokkal az ablakalját! Nemcsak az utcán kell kőtől-kutyától tartani; az első szoba ajtaja előtt is egyre gyakrabban hallik a hajdani dödögés, s Bodáné megint úgy hámozza a krumplit, hogy a zsámoly az ura ingerült föl-alájárkálása s az ajtó kilincse közé kerüljön. Boda-pap rohamosan vénül. Nem is annyira a ráncai számolják a vénülését, mint a fogyó képzetei. Olyan az esze, mint a táglikú szita, alig marad fölötte valami. Arcáról a férfifegyelem nyoma is elmosódott; eszelős nevetés és kicsinyes dühösködés váltakozott rajt; a legapróbb ok is ellökte erre vagy arra. Gombokat és színes kavicsokat gyűjtött, s egész kis albuma volt leáztatott nyolcfilléres bélyegekből. Rákapott a gyerektársaságra. A Cigánysor szélén volt egy legelő, annak a partján gyakran lehetett látni, amint két-három gyerekkel bodzagallyat bélez, vagy sárból gyúr nekik mindenféle állatot: bocit, „zöld” disznót s halvány emlékezésül régi sérelmekre nagyhasú esperest s óriás fejű jegyzőt. Az espereseket fácska nyársra húzta, a jegyzőnek szalmaszállal szurkálta ki a szemét. Valaki, akinek a bögyében voltak Bodáék, bogarat dugott a fülekbe, hogy jó lesz a gyerekekre vigyázni, ettől a Boda-paptól minden kikerül. S attól fogva, ha az öreg kitelepedett híveivel a legelőszélre, szemben a kapukban azon szóra felharsant az anyák kiáltása, s a Julcsák s Petik ijedten takarodtak haza: pofon járt a tisztelendő úr barátságáért. Boda-pap azon kapta magát, hogy a kis pajtások dermedezve húzódtak tőle, s ha utánuk nyúl, hogy eszükbe hozza a régi barátságot, némelyik még föl is visít, vagy az anyja után kiáltoz. S Boda-pap nem tudott lemondani a sárból faragott bocikról s a nyársra húzott esperesekről s talán ezeknek a harmattestecskéknek a közeléről sem. Úgy ólálkodott a barátocskái után, mint egy játszani vágyó szatír, s egy este ugyancsak sárosan tért haza; alighanem megforgatták az árokban.

Zoltán megpróbálta őt leszoktatni ezekről a kertekaljai ácsorgásokról. Ő maga foglalta le az idejét. A gyerekkora felől beszélgetett vele, s rákapatta a ház körüli mesterkedésekre, segített neki kerítést szegelni, s fölbiztatta, hogy rójanak össze együtt egy fásládát. Az öreg eleinte kapható is volt, de aztán elfogta a türelmetlenség. Miért figyeli őt annyira a fia? Mit vár tőle? Majd éppen ő fogja megszabni, hogy vágjon-e aprófát vagy sem? Zoltán orvostekintélye is nagyot hanyatlott előtte. Az utcán már nem szólították meg Boda-papot, hogy mikor rendel a doktor úr, s ha ő akaszkodott bele valakibe, annak sem lett pityizálás a vége. Mi az, hát Zoltán sem reparálja ki az ő becsületét? Egy ideig fújt az „intrikusok” ellen, de mivel nem ismerte úgy, mint régen, a községi viszonyokat, vaktában nyúlkált, összecserélte a neveket és az eseményeket, egyszer azt mondta, hogy a Csanádi jegyző citáltatta fel a fiát a járásbíróságra, másszor, hogy a boldogult Kutasit is az ő fia operálta meg. Kész nevetség volt a beszédje, s lassan őt magát sem érdekelte az egész. A kuruzslóügyből csak annyi maradt meg, hogy Zoltán nem védte meg az ő igazságát. Vele megszegeltetné a kerítést, de ő sem vizsgázott le az egyetemen. Bizony, nem sok szó maradt meg Boda-pap szolgálatában hetven esztendei koptatás után, de azt a néhányat aztán végehosszanincs tudta hajtogatni. Ha a kertek alatt megdobálták, ömlött belőle az ige. Fölmerült ebben a szóárban „az engem akarsz tanítani?” retorikai kérdése, „az ebben volt az utolsó bizalmam” kezdetű elégiafoszlány, s hemzsegtek az esperesek, fiakat és kutyaéletet összemarkoló szentenciák. A mondatok fele a dödögés alján maradt, míg egy-egy indulatosabb szó olyan magasra tarajlott, hogy Bodáné ijedten pislogott az első szoba ajtaja felé.

Az öregség olyan, mint a természet vak elemei: az árvíz, a vihar vagy a rothadás: mit kezdjen vele az ember? Zoltán azonban úgy érezte, hogy a tavaszi levelek összesúgása mégis jobb kísérete annak, ami a lelkében történt, mint az apja dödögése. A betegek se tartóztatták már. Horváth Laci eleget törte magát. Itt az ideje, hogy a körorvos visszakapja, ami a körorvosé. Zoltánt csak hébe-hóba kereste fel valaki. Aki meg a lélek súlya alatt rogyadozik, úgyis lábon hordja a haját. Csakugyan úgy volt, ahogy János mondta, a kedveseihez a szőlőhegyen éppolyan közel volt, mint a faluban vagy talán közelebb is, hiszen aki kiballagott hozzá, maga mögött hagyta Hodost, maga is a szőlőhegy hangulatába öltözött, s ez a hangulat Zoltán hangulata volt.

Alig töltött néhány hetet a szőlőhegyen, s barátai már észrevették, hogy ez a pince nem a Boda Jánosé, hanem mindnyájuké, ahogy Zoltán élete sem külön egyéni élet, hanem a mindnyájuk élete, amelyet a szó szoros értelmében ők maguk tartottak fenn. Boda János adta a fedelet, Rozi kenyeret sütött, s amikor Zoltánnak elrongyolódott az utolsó pár cipője is, elkérte Kökönyei Gyurka viselt csizmáját, neki jó lesz a hegyen. Gyurka ajánlotta volna az ünneplőt, szívesen vett volna új csizmát is, de Zoltán a viseltest kérte. Ha nem az kellett volna neki, bizonyára nem azt kérte volna. S Zoltán örült, hogy kérhetett; csakugyan koldus lett, ahogy a kuruzsló-pör tárgyalásán megjósolta. Elfogulatlan koldus, aki túl az „én adok, adj te is” kufár-számadásán adja, amije van, s kéri, amire szüksége lehet.

Persze ez, amit kérhetett, alig valamicske volt, szinte csak azt jelezte vele, hogy a barátai kegyelméből él. Mi kellett volna neki? Az anyja fedeles kosara is többnyire érintetlenül került haza. Anélkül hogy az elmélet erőszakot tett volna rajta, leszokott a húsevésről. Egy falat kenyér, tej, túró, a prés felett álló vékából néhány szem dió: ennyi volt a mindennapija. Az ember lelke beláthatatlan gyökereket bocsát az érzékek mélyéig, s a sejtek vegyi igénye homályos rokonságot tart a lélek igényeivel. Zoltán növényevő lett, anélkül hogy észrevette volna. Olyan emberré vált, akinek kifordul szájából a hús. Nem nyúl hozzá, ahogy bizonyos állatok sem nyúlnak hozzá, anélkül hogy valamit is hallottak volna a vegetáriánusok elméleteiről. Mindig keveset evett, most azonban maga is bámult, hát ennyiből is meg lehet élni. A nyugalom és derű, amelyet őrzött, rettegett az indulathozó ízektől s az erős illatoktól. Mintha önmagából táplálkozott volna, anélkül hogy elégette volna magát. A bőre vékonyabb lett és tüzesebb. Arcán elsimult kora húszas évei keménysége. A fekete haj is megbékélt a lehűlt homlok fölött. Megfiatalodott és mégis megérett. Az időn kívül került, éppúgy lehetett húsz éves, mint negyven. Mert nem arra ment ő, amerre az évek vezetik az embert, hanem amerre az Isten hívja.

Amikor kiköltözött a hegyre, már megbomlott az almafák fehér csokra, s az elzárkózó termők felett összezsugorodott a szirmok fölös éke. A virághalál, mint tavaszba ültetett őszi játék, a lomb komolyabb halálát mímelte a sugaras gallyakon, ahogy az első ifjúság vége is halállal kacérkodó, mert csakugyan temet is valamit: az élet fölöslegét. A gyümölcsfák, mint magukba szállt tékozló fiúk, ki gyorsabban, ki lassabban, a termés munkájában merültek el. Az elsodort párták ledér anyagai helyett a gyümölcs tartós anyagait sajtolták át a vékony kocsányokon, s mint szemérmes művész, rejtették el teli bogyóikat, hogy meglepetésszerűen lobbanjanak ki gyümölcseik gyorsan ért színeivel.

Lassan a szőlő is kihányta virágát, a józan virágokat a cifra lomb alatt. Mennyi fényűzés kacson, levélen, vesszőn. A szőlő lemond a virágzás futó színeiről. Növény ő, aki az állandóság színén játssza ki a legképzeletdúsabb növényleleményt. Zoltánban már gyerekkora óta különös elragadtatást tartott ébren ennek a növénynek a közelsége. Ha hajnalonta a pince elé állt, s elnézett a lanka rózsás sugárzásán, a tőkék mint fölfelé osonó mitológiai lények, szálltak ki a bozót fehér ködeiből. Zöld testű és rózsafényruhájú lánykák, s mind az ő pincéje felé szalad. Ez elbotlik, s a földre hajlik; az át akar ugrani rajta s fölszökik, s az egész fölött a friss klorofil, a felszívódó harmat s a kiserkent hajnal összeszőtt káprázata leng.

A természet az ember hazugsága. A fű fű, s csak te mondod, nézd a gyöngéd füvet, hogy nyújtja az ég felé harmatát; nézd az alázatos füvet, hogy meggörnyed lépteink alatt. A természet: az ember. Annyi jel íratott belé, ahányra szükséged van. Ha a természetbe temetkezel, a tulajdon lelkeddel beszélsz. Ő az a visszhang, aki nemcsak visszahozza a hangot, de újra ejteti s hangosabban, mint elébb. Az emberek elveszik bátorságodat önmagadhoz; a természet felfokozza. Az emberek a maguk alkotásai, a természet a tied.

Zoltán is úgy járt e neki ajándékozott kertben, ahogy a költő olvassa most írt versét. Az olvasás fokozza a mámort, a mámor új fényben villogtatja a verset. Az elragadtatás „bűnös köre” ez; minden szó külön gyönyörtől omlós, minden bokorhoz külön gyöngédség kötöz.

A növények javát még sonki diákkorában, a Gerenyáson ismerte meg. Egyesek ott álltak a növényhatározóban, s ha akadt, amelyikre ott sem talált rá, annak maga adott nevet. Az egyik sárga-lila gyomot „Szivárvány morzsá”-nak hívta, s egy különös fészkes virágot „Tágra nyílt szem”-nek. A rovarok közül csak kevésnek tudta a nevét, ezeket a szokásaikról ismerte meg. Volt, amelyik folyton tisztálkodott, a másik szívesebben kúszott úgy, hogy a háta volt lefele. Így a környező élőlények új mitológikus világba szövődtek. Ez a világ alapjával Zádor tanár úr magyarázataiba nyúlt, de fölfelé az egyéni képzelet és gyöngédség beceszavaiba veszett. Éppoly különösen elegyedett benne való és álom, mint hajdan a farakás legendájában. Egy új természet volt ez, amely Zoltán szíve irányában nyúlt el, mint a kelő hold felé az esti fák, s Zoltán szerette ezt a természetet, amelynek nemcsak Linnéje volt ő, de teremtője is.

S mintha a kötetlen képzelet, amelyet e lanka szalagéletéhez hozzáadott, a dolgokba is beszívódott volna. A gyökerek kevésbé húztak lefele, az ágak szabadabban repestek föl. Sokszor furcsa szédülés lepte meg: na, most mindjárt kitépi lazult horgonyát az óriás dió, s fölemeli törzsét a súlytalan lomb. Nyomában ott száll cseresznye, barack, s a tőkék is fellibegnek; mint délibáb szakad föl körülötte a táj. Máskor meg őt magát emelte fel szíve duzzadása, s a diók maradtak alatta el.

S talán őt is, a tájat is már nem is gyökér és csontok súlya tartotta itt a hodosi torony piros csillogása felett. Fejkendőknek kellett föltűnniök a tőkesor fordulóján s báránybőr-sipkának nyomni le a pince előtti karót, hogy ez a valószínűtlen varázslat itt maradjon. Szükség volt Boda János konokságára, hogy Zoltán könnyű lelkében súllyá váljon, s szükség volt Rozi emlékeire, a Jóska viselt dolgai fölött kibuggyant könnyre, hogy a szálló harmata után kívánkozó gyepet letapassza. A faluból felhozott s hozzáelegyített embergond volt e táj nehézkedése, s az emberek várakozása Zoltán gyökere.

A télen új lélekkel gyarapodott a Boda-kolónia, s ez a jövevény sokban hozzájárult, hogy a szőlőhegyre költözött Zoltán körül az emberi várakozások árama friss maradjon. Amikor Balázs Hodosra jött, fölkészült egy világnézeti halálugrásra. A megszorultak sunyiságával várta, hogy ugyan mit követel tőle Zoltán. Emlékezett a vaságy vitáira. Más lélek hajtja a burzsuj fiút, gondolta akkoriban, de akkor még Bözsi, a varrólány nem csúfolta meg. Azóta kiderült, hogy Balázs szabót mégsem a házasság emésztette el, hiszen a felesége elengedte, s ő tovább züllött. Nem is a nedvekben volt a hiba, hiszen sem a villanykád, sem Bicsérdi nem segített rajta. Finta Dénes rajongásában utolsót lobbant az ő „zolai materializmusa”. Ez a Dénes igazán olyan legény volt, amilyennek ő a férfit elgondolta: vidám, szabad, erős. Ő küldözgette neki a leveleket; csak legénykorában írt ilyen vallomásokat, s egyszerre hazatoppan ez a Dénes; kiderül róla, hogy író, székely Knut Hamsun, s ő egyik napról a másikra meggyűlöli. Nincsen ebben az emberben szolidaritás. Lesöpri őt, mint egy cérnaszálat. Őt, aki párttitkár volt, s képviselő is lehetett volna. Az emberekben nincs szolidaritás, ez a baj. A pártban is csak pártszolidaritás volt, de mi az? Olykor az is valami, csakhogy attól elsekélyesedhet az élet, s megfulladhat a szív. Emberi szolidaritás: az ő medikus lakójában, abban volt emberi szolidaritás. Észrevette, hogy éhes, s ő maga éhezett meg diákcsemegére. Odavette őt magához, s vissza akarta őt téríteni a feleségéhez.

Amikor Balázs Zoltán levelét megkapta, hogy jöjjön csak, Schwarz Irma örül neki, éppen egy megbízható segédre van szüksége: a sánta szabó félretette Zolát és a történelmi materializmust; neki ennek az embernek a barátsága kell, s ha a történelmi materializmusba kerül ez a barátság, azt is odaadja. Ifjúsága hőskorát is meghazudtolja, csak Zoltán tegye meg vele „a csodát”. S még Hodoson is ott szűkölt benne az első beszélgetések alatt a várakozás: no, most rakja elém az új kátét; most szabja meg, mit kell hinnem, ha vele akarok maradni.

S Balázs hajlandó volt egy damaszkuszi fordulóra. Talán a hosszú következetesség is kívánta az új Paulus-bőrt. Zoltán azonban nem szerette a Paulusokat, s kitért Balázs ajánlkozó megjegyzései elől. Az embereket nem lehet politikai úton megjavítani, pedzette Balázs. Igaz, de azért a politikát sem szabad a csirkefogóknak odaengedni, ütötte el Zoltán.

Nem? Mintha a vaságyon mást hallott volna, gondolja Balázs. Egyszer-kétszer csak gondolja, harmadszorra mondja is. Ho-hó, itt nem kívánnak tőle sem megtérést, sem elvtagadást. De ha nem kívánnak, nem is történik vele semmi. Hiszen ennél a villanykád is több és a Kneip-kúra is hatásosabb. S föllobog benne a régi vicsori gúny. Boda Jánosba köt: „Azt hiszi, sokra megy azzal a képes bibliával. Maga vasalja oda magát a gályapadra. Legyetek hosszútűrők, vallja a balek-emberiség. Én majd kipróbálom a hosszútűrésteket, felel rá a zabáló emberiség. S ki szidhatja őket? Ők juttatják mennybe a balekokat. Áldottak, akik kővel dobálóznak, különben mi értelme volna kenyeret dobni?” Vagy a félarcú Kovácsot piszkálja: „Az ilyen félrefaragott ember, mint mi, legjobb, ha imádkozik. Az Isten a félszájú embert is megérti s a sántának is elébe megy.” De legszívesebben Kökönyei Gyurkát tapogatja: „Amikor én annyi idős voltam, minden héten egy sajtópört akasztottak a nyakamba. A mai fiatalok a rag alatt kezdik.”

S amíg ilyeneket mond, Balázs megint kutyálkodó legénynek érzi magát, aki belelát ebbe a szőlőhegyi üdvhadseregbe. Zoltánt se kíméli ő soká. Oszlopot kell faragtatni a pince elé, álljon rá Zoltán, nőjön rá, mint egy cserép virág, Rozi majd elébe rakja az ételt; az eső lemossa ruhagondjait; akkor lesz igazi fakír. Ezt azonban mégsem mondja Zoltán szemébe, csak ott forgatja a parasztnadrágok fölött, amelyeknek a szabását sehogy sem tudja megszokni. – Mit kacag, Balázs úr, kérdi Irma a füstölgő vasalópárna fölött. De Balázs titokzatoskodik. – Nem akarok szentségtörő lenni. Csak így magamban töröm a szentséget. S magában is félhittel töri! Mert igaz, hogy nem történt vele semmi csoda, s ő maga is elég sűrűn ismételgeti: úgy látszik, nem vagyok apostolnak való anyag, de azért jól érzi magát Hodoson, még a nadrágokat is szívesebben szabja, s mintha a nedvei is kevesebbet bántanák mostanában.

– A levegő! hangoztatja. Ezen a levegőn megerősödött. A szőlőhegyre is csak azért jár ki, mert nagyon szeret gyalogolni. Sose volt olyan erős, mint amikor fiatalon Rotterdámig gyalogolt. Végre is sok figurát látott ő már, megtér ő ezekkel a pince előtt hümmögő bácsikkal is. Hát persze, a képes biblia. Vannak ilyen bogaraik. De mit várjon az ember ettől a Boda Jánostól, aki minden iskolázottság nélkül csöppent a munkásmozgalomba. Még ha földmunkás volna, de csak kisgazda. Kapkod szegény feje. Ha ez nem, hát az. Ilyen elmaradt a nép. S lám Kökönyei Gyurka is megél sajtópör nélkül. Hogy eljátszik azzal a fakó kis lánnyal. Ő a Termékenységet olvasta ennyi idős korában, s átallt volna ilyen gyerekkel vesződni. Neki az őserő kellett, s nem az ilyen penészvirág. De azért a Gyurkának is van magához való esze. Jól kihúzza a mátka korát. Idén csak fúvogatja, jövőre megsimítja, s amikorra összecsókolja, mintha a maga fiatalsága csókolná vissza, úgy átjárja ezt a leányt. Ha még egyszer fiatal lenne, ő sem tenne másképp. Eszébe jutott a felesége mosolya, amikor az esküvő után magukra maradtak. Talán neki sem az őserővel kellett volna kezdeni!

Úgy-úgy, átlát ő ezen a szőlőhegyi üdvhadseregen. Elveszett szigete a haladásnak, de azért van bája ennek is. Ő nem sokat ad arra, amit ez a bukott medikus beszél. Ő kiforrt, nagy rendszerek neveltje, tudja, mi egy komoly mozgalom. De tagadhatatlan, hogy van ebben az emberben valami varázserő, hipnotizmus vagy mi, amivel a köréje kerülőket megszállja. Ez a satrafa Kovács Juli is, hogy elhúzza a képét, mihelyt a pincébe dugja a fejét. Mángorlóval se lehetne úgy elsimítani az arca ráncát, ahogy a mosolygás kisimítja.

Az asszonyokon látni leginkább, hogy ez valami hipnózis, és nem az eszme, mert mit értenek az asszonyok az eszméhez. Ez a Rozi is mért nem költözik össze még Jánossal? Hiszen a kislány már éjjel-nappal nála van, s a falu rég összeadta őket. Azt várja, amíg Irénke költözhet a helyére, Gyurka mellé? Balázs érti az asszonyi dolgokat, s tudja mi az, amikor egy női szem szinte sugarat bocsát a meleg és bánatos bámulattól. Ő még azt is megtalálja, hol van ennek a sugárnak vége. No, Boda Jánosnak alighanem a képes bibliával kell kipótolnia a második felesége csorba szerelmét is.

Schwarz Irma is sokat beszél Zoltánról, s azt mondja, ő ilyennek képzel el egy szentet. De ki ad erre a dülledt szemű lányra? Ilyen lehetett a neandervölgyi ősasszony, azzal a különbséggel, hogy abban nem rekedt benne ennyi vágy és szeretet. Ez a Schwarz Irma mindenesetre a Hermann tanító gutaütésétől számítja az időt. Ő akkor ismerte meg, mi az ember, milyen lehet az ember. S ha Zoltán fölkerekedne vagy meghalna, azért is érdemes volna tovább élni, hogy az emlékét melengesse. Persze, mi marad az ilyen hét csúfságnak? Rajongania kell vagy gyűlölnie. Ó, nagy látnoki erő szorult ebbe az Irmába. Meglátja, mondja, Boda Zoltán meg fog halni, az ilyen ember nem élhet soká. Mi magunk is belefáradnánk, ha soká élne. Nem is tudjuk, mennyit követel ő tőlünk, s milyen erőfeszítésre kényszerít a jóságával. Ez, persze, túlzás. De bizonyos, hogy Schwarz Irma megint előszedte a hegedűjét, s már nem is magyar nótát játszik, hanem ő maga nyikorgatja a fát a maga szíve szerint. Balázs nem ért a zenéhez, valószínűleg nem sok értelme van annak, amit játszik, de néha mintha a holdsugár forrna fel a vonója alatt.

Csak Hermann Évinek nem oldódik a szíve. Odatámaszkodik a diófának, néz, s valami keserű elragadtatás van a tartásában, ő maga sem tud róla. Zoltán gyakran megszólítja; vele a leggyöngédebb. Tíz évvel ezelőtt olyan volt, mondja egyszer Balázsnak, mint egy pompás madár, amely nem tud a szépségéről. Aztán beléköltözött a tudat és a keserűség, s olyan lett, mint a csóva, csak rá kellett volna dobni egy háztetőre. Most útban van egy új öntudatlanság felé, s olyan lesz, mint a pátosz, öntudatlan és elragadtatott. Ezt mondta Zoltán Hermann Éviről. Sok ez egy zsidótanító-lányról, de Zoltán Kovács Julit is úgy nézi, ahogy a tragédia-írók nézhetik a hőseiket. „Minden emberben benne van minden ember.” Balázs tudja, hogy csak a sok emberben van valami, de Zoltánban ez a szép, ez az emberi szolidaritás.

Bizonyára csak a levegőnek köszönheti Balázs, hogy nyújtózás közben a csontja fiatalosan ropog, s a pollenes szelek sem fájdítják meg idén a fejét. A levegő! De ebben a levegőben Zoltán szavai is ott lebegnek, s nemcsak a ragyogó venyigék lengése, de a baráti körben töltött órák is ott csillogtak.

Mit keres ő ebben a baráti körben, rökönyödött meg olykor. A közelítő öregség fecsegtet. Csakhogy fecseghessen, beállt akármiféle társaságba. Hiszen ő átlátott ezen az üdvhadseregen. Micsoda figurák! Ez a nyakatlan paraszt, aki olyan súllyal ejt ki egy szót, mintha azzal billentené el a teremtés mérlegét. S ez a mafla-nagy Gyurka, aki délutánokat hallgat, s egyszer csak előáll egy történettel. „Amikor Szamarából szöktünk Kiev felé”, vagy „Lakott a Sósban egy öregasszony”, s utána gondolkozhatsz, mit akart mondani. Kökönyei, a példabeszéd-mondó! Miféle pipa mellől pöködő bölcs lesz ebből vénségére? S a félarcú Kovács az ő cinizmusával, amelyben vagy elöl vagy középen vagy hátul belékerül, hogy „akkor még sajgott a huszonöt helye”, vagy „akkor már megtanultam, milyen bajos huszonötig elszámolni”. Olyan volt az ő életében a huszonöt, mint a kereszténységében a Megváltó születése. Két évvel a huszonöt előtt jó krumpli termett; a huszonöt utáni tavaszon korán hányta fejét a kukorica. A kis hörcsög Sebestyénről nem is szólva. Ennek öt percenként fejébe szaladt a vér, s akkor valakit szidnia kellett. Hallatlan vadakat mondott ilyenkor az apró ember: „Minek az adó, hogy fizessék, aki behajtja? Ha nem volna jegyző, adó se volna.”

Ilyen elmaradt figurák voltak ezek s a többi is, aki föl-fölvetődött a szőlőhegyre. S Balázs mégis jól érezte magát köztük, sőt ő volt, aki szóval tömte őket. Pedig neki igazán nem imponált ez a szőlőhegyi üdvhadsereg. Ő még a Zoltán hallgatására sem hederített. Mert az volt a szokása, hogyha valaki félrebeszélt, nem szólt közbe, csak hallgatott, s az illető egyszerre úgy érezte, hogy elfogyott alóla a föld, s ő a tulajdon butasága szélén lóg. Kínos érzés volt ez, s még Sebestyént is bentakasztotta a jegyzőgyalázásban. Balázs azonban nem törődött vele, ő tovább darált, annál tüzesebben, mintha haragudott volna valakire. Nem, ő nem magára haragudott. S ha egyszer mégis elakadt, az jutott eszébe, hogy kár ezeknek papolni. Az ember különben sem beszélhet örökké.

Zoltán azonban jobban szerette ezt a hepciáskodó Balázst az ő meghaladt Saulus gúnyájában, mint a damaszkuszi fordulásra jelentkező Paulust, aki egy téli délután azzal állított be, hogy a politika nem váltja meg az embert. Zoltán nem akarta kicserélni a barátai fejét. A közelsége örömét adta nekik. A levegőt, ahogy Balázs mondta. A pince előtti levegőt, amelyben az ő lelke érettsége is elvegyítette érzékelhetetlen illatát. Amíg a Cigánysoron kuruzslóskodott, s még a farkasréti érdeklődésével figyelte az embereket, volt benne valami a kicsinyes tanító buzgalmából, aki rá akarja kényszeríteni a tudást tanítványaira. Kereste lelkük számvetésében a hibát, s kikaparta boldogtalanságuk gyökereit. Mint hibás gépeket nézegette, olajozta őket, tökéletes gépet akart csinálni mindegyikből. Amióta kiköltözött a szőlőhegyre, eltávolodott a lélek-gép csínja-bínjaitól, s nem nyomozott a mozdulatok eredete után. Egy árnyalat közöny állt közé s az emberek közé. De épp ez az árnyalat közöny tette tökéletes mesterükké. Nem érezték többé, hogy Zoltán a sarkukban van. Nem az érdeklődésével kényszeríttette őket, hanem a szemével. Már magukra hagyhatta őket az életükkel. Nem volt az akaratuk csősze s bűneik tilosa. Erős inger volt, akihez alkalmazkodtak, mint ég és természet ingereihez. Ez a szeretetteljes közöny volt az, amit Schwarz Irma úgy érzett meg, hogy az ilyen ember nem élhet soká. Távozóban volt közülük, s nekik sietniök kellett, hogy minél többet kapjanak belőle, fogniok, hogy tovább maradjon.

Veres Magda teáin felfőtt fejek szidták a közigazgatást, amely nem tud a népbolondítókkal leszámolni. A szőlőhegyről hazatérő asszonyok után piszkos kérdések szálltak, s a szomszéd szőlőtagok tőkéi közt guggoló kamaszok mocorogtak, mert az volt a híre, hogy Rozi és a zsidó-tanító lány meztelenül táncolnak az Irma hegedűszavára. S az életnek ezen az apró szigetén, amely Balázs szerint a haladásnak is kikerült szigete volt, egy Istennel eltelt ember űzte Isten szelíd varázslatát. Keveset szólt, s mégis vele volt tele a lanka. Senkit sem igazított, s mégis mindenki hozzá igazodott. Amikor Bálint főorvos június elején kivette szabadságát, s a cseresznye piros üdvrivalgásában álló szőlőhegyen először látta együtt Zoltán baráti körét, úgy érezte, hogy csodálatos oldalösvényen tért ki a korból, s a dadogóknak, sántáknak, félarcúaknak, albínóknak ez az egy ajak bűvöletében álló társasága az időtlen Gyülekezet.

Ezen a vasárnapon kivételesen abrosz került a pince elé vitt, alátámasztott lábú asztalra, fehér almás tarka abrosz s szögletes poharak. A poharakban csillogó bor s az abrosz fölött árnyakat hajtó diófalomb, egymással feleselve, fény és árnyék játékában ábrázolta a lomb közt surranó szelet. Egy kék lepke is részt kért a cikázásból, s egy-egy piskótamorzsa is odébb gurult a félretolt tányérokon. Rozi és Irénke oldalt, egy karórakáson kanalazták a levest. Mellettük a kosár, amelyben az ételt felcipelték. Idáig a férfiakat lakatták, s csak most jutottak hozzá, hogy egyenek. A tányérba vetett szemmel ültek, mutatva, hogy ők csak asszonyok, akikre nem tartozik a férfiak dolga, de nem szalasztottak el egy szót sem. Ez a lassú kanalazgatás és ez a csendes részvét a férfiszóban volt az ő jutalmuk főzésért, cepekedésért. Boda János a tuskón ült, s időnként körbe indította a bádogkancsót, s fel-felöntötte a hiányzó félujjnyit, ami közben elfogyott. Kökönyei Gyurka állt, s a fának támasztotta a hátát. Azért-e, mert nem maradt helye, vagy hogy ne tűnjön fel a hallgatása. Zoltán időnként rája nézett, s elmosolyodott. Ő állt legközelebb a szívéhez.

Ő maga a lócán ült, Bálint mellett. A pesti ismerőseikről beszélgettek. Igen, Sironkai még nem nősült meg, átkerült a klinikára; merész elmélete van a gondolkozás biológiájáról. De még nem állhat elő vele, még korai volna. Várnia kell, amíg magántanár lesz. Kósa, a pszichoanalízis áldozata, viszont már Virginia Zsuzsában is csalódott, s rájött, hogy nem érdemes „transzban” imádkozni. Eltökélte, hogy férfi lesz, s szembe néz a közös emberi tragédiával. Seneca hever az éjjeliszekrényén, s óránként egyszer szól; olyan szűkszavú. Időnként azonban elernyed benne ez a Seneca; a padlóra veti magát, és sír órák hosszat. Az anyja jobban haragszik Senecára, mint a sírás rohamára. Ő maga keres egy megfelelő okkultistát, vagy mit, aki visszadelejezze a fiába a gyógyítás hitelét.

Balázs, a sánta szabó, aki a pince egy szál székén ül, a villanykádra gondol, s meg akarja mutatni a villanykádak főorvosának, hogy nem egészen ostoba ember ő, hacsak szabó is. Ő azt hiszi, az embereknek azért kell a padlóra vetniök magukat, mert nem mernek egy cérnaszálon átlépni. Cérnaszálak feszülnek ki körülöttünk, s mi megbűvölten állunk előttük. Istenem, sóhajtjuk, meg kell halnom e cérnaszál előtt. Ő ismeri ezt a Kósát, hiszen lakott náluk, amikor Zoltán az utcáról fölszedte. Ez is olyan ember, aki falnak nézi a cérnaszálat. – Annak, aki nem tud átlépni rajta, a cérnaszál is fal, jegyezte meg Bálint. A lelki falak olyan vastagok, amilyen tisztelettel torpanunk meg előttük. – Tehát nem kell tisztelni őket, sátánkodott Balázs. Én azóta vagyok ilyen egészséges, amióta semmit sem tisztelek. – Balázs a legtisztelettudóbb ember, mosolyodott el Zoltán. Tiszteli Hodost, mert itt gyógyult meg, tiszteli a szőlőhegyet, mert jó séta esik rajta, s tisztel bennünket, mert ha elmaradt figurák vagyunk is, jót mulat rajtunk. Mindegy, hogy az ember milyen szavakat mond, a fő, hogy tisztelje önmaga boldogságát, s ez az a boldogság legyen, amely átsegít a cérnaszálon.

Ebben a pillanatban a fűből is fölvetődött egy fej. Horváth Laci hasalt ott, egy napbarázdában. Már ebéd után érkezett, kifárasztotta a kapaszkodó, s csak elvágódott a füvön, s összekulcsolt karjaira ejtette a fejét. Beteg? Nem, ő sütkérezik. Sehol sincs olyan jó nap, mint Boda János pincéje előtt. Horváth Laci lenne beteg? Igaz, hogy múltkoriban a felesége azt kérdezte: mi az a piros a zsebkendődön. De az csak az ínye volt. Mi is lehetne más, mint az ínye. S ha más is, mit tehet egy jó prakszisú körorvos, aki negyven kilométert kocsizik naponta, s olyan törekvő felesége van, mint Molnár Zsófika. Hiszen az asszony így is célozgat már Veres Magdáék teáin, hogy Laci „nem foglalkozik vele”. Ezért énekelte ő a népdalokat? Ezért emelgette az anyja karosszékeit? Nem, ő nem beteg. Ő Magyarország leglelkiismeretesebb körorvosa, a mellett novellákat is ír a magyar nép dicséretére. Neki kéthónapos fia van, s tizenkét centi a ki és belégzés közti különbsége. Ő erre a szőlőhegyre is csak sütkérezni jár ki, legfeljebb tanulmányozni egy eltévelyedést. S ha most zúg a feje s fekete előtte a fű, amelybe beledobta magát, a sok fölösleges beszéd teszi. Miféle falak és cérnaszálak? Ez a Zoltán voltaképp a világ legnagyobb szőrszálhasogatója. Szőrszálhasogató szent Zoltán. De mégiscsak szólnia kellene valamit. Még azt hiszik, hogy beteg. Igaz, hiszen ő szomorú szenzációk hírnöke. S hirtelen fölveti a fűből az arcát. Ezen az arcon még rajta a ráhizlalt kövérség, de már csupa árnyék és kékség.

– Igaz, Horváth Ilonka otthagyta az urát. Tegnap hazaköltözött. Már azóta kérleli az anyját, amióta a kis fia meghalt. De Horváthné nem engedte. Ha hozzá mentél, nála maradsz. Majd éppen te menekedsz meg a férfitermészettől. Amikor a Balog-részért nem gyűlt össze az árenda, engem mindennap el akart emészteni az uram. Mégis itt vagyok. Akkora vagyon meg olyan mód: mindenki azt mondaná, hogy nem vált be a Pákozdy-háznál a parasztlány. Ilonkának azonban nem használt a szó. Fogyott, fogyott, s húsvétra ágynak esett. Magam se tudom, mi baja. Nem találok rajt semmit. A cselédleány azt mondja, koplaltatta magát. Készakarva nem evett, s ha az ura beléparancsolta, tett róla, hogy visszabukja. Sándor, a bátyja, még most is kötözködött, hogy nem veszi vissza. De most már az ángyom is a sarkára állt, s valahogy Pákozdyval is megértették, hogy haza kell engedni a betegsége idejére. Otthon hamarább meggyógyul. Sohanapján. Lassú öngyilkosság ez. A pokolban törhetik a fejüket, hogy az öngyilkosok osztályába küldjék-e vagy a javíthatatlan szomorúakéba. Milyen leány volt ez! Mit akart az élet annyi fiatalsággal, ha ez a vége?

Senki sem szólt. Kovács Juli nem azért volt Kovács Juli, hogy az a találkozó a beteg gyerek fölött szét ne szivárgott volna a köztudatban. Mindenki tudta, hogy ez a hír Zoltán szívéig vág. Rozi végzett a maradék túrós csuszával, egy pillanatra maga mellé tette a karórakásra a mélytányért, amelynek a szélén még a leves színéből is ottragadt valami, s Zoltánra pislantott. Ő asszony volt, de a férfiak a maguk elé rakott öklükön számolták a szőrszálakat. Kökönyei Gyurka megsokallta, hogy Irénke minden tányért egyszerre visz be, s kivette kezéből a felét. Csak Bálint tekintett zavartan a barátja arcába, ő sosem hallotta Ilonka nevét.

– Igen, ez örök kérdés marad, szólalt meg Zoltán, csakhogy fölhessentse a hirtelen föléjük ereszkedett felhőket. Mit akar az Isten az elfagyott tavaszokkal? Sors az ilyen? Vagy nincs mindenkinek sorsa? A legegyügyűbb is érzi a befejezetlenséget, s a legvakabb is látja az aránytalanságot. De ki ismeri az isteni arányokat? Nem mi vagyunk-e, akik mindent a vetés és aratás mértékével mérünk? Miért kaszál bele az Isten a kalásztalan vetésbe. Milyen következetlen ember az Isten. De vajon a mi következetességünk az egyetlen-e? Isten előtt semmit sem érnek a mi kalászaink. Ő nem is arra az érésünkre figyel, amely a vetéstől az aratásig tart. Ő a gyermekben is learathatja, amit elvetett, s olykor az aggastyánban sem aratja le. Mi ment végbe ebben az asszonyban, amíg erre a lassú öngyilkosságra ráadta magát? Olyan leánynak ismertük-e őt, aki egyszer csak visszautasítja az ételt, s ha megtette, hogy jutott ide? A lelkek jeleket adnak, mint találkozó hajók, de ki tudja, mit visznek, s hová érnek? Különös csodái vannak az Istennek. A hajó elsüllyed, s a rakomány befut. Ő maga sem tudja, s átadta a világnak, amiért küldetett.

Jövevények tűntek föl a szőlősorok között, s mindnyájan fölálltak. Zoltán összeismertette Bálintot Évivel és Irmával, s egymásra hagyta őket. Ő maga visszatelepedett a tőkére, amelyen előbb Boda János ült. Látszólag a körülötte áramló embereket figyelte, a szeme meg is állt egy-egy alakon, de nem tudta, kit néz, gondolkozott. A júniusi délután vízfestményszínekben csillogott, s Irénke fakó haja helyett ezüsthajat növesztett a lezuhanó nap. A pince előtti tisztáson mindenki megtalálta a maga társát, úgy álltak ott, mintha a tőkén ülő ember nem is tartozott volna közébük.

Az alsó soron egy futó kocsi állt meg, s egy kockás sportruha tűnt el és villant föl a lebegő szőlőlevelek közt. – A Löblék új futója, mondta Gyurka, aki ma is néven nevezett minden kocsit, lovat, mint gyerekkorában, amikor arról álmodott, hogy egyszer nekik is lesz lovuk. Csakugyan. Behr Alfréd hajtatott ki a hegyre. Az alsó pincesoron állíttatta meg a kocsiját; noha ide is hajthatott volna az orruk elé. Alfréd nem dugta meg az orrát az új középkor kudarca miatt. Ő tudta, mivel tartozik egy következetesen keresztülerőltetett életgesztusnak. Még sportruhát is azért vett, hogy stílszerű legyen.

A társaság a sportruha felé fordult, s Alfrédnak is volt mondanivalója. Hallom, elért a szakadársors, fordult Zoltán felé, miután Bálintot és Lacit is üdvözölte, sőt Boda Jánossal is kezet fogott. – Exkommunikáltak? Zoltán csodálkozva nézett rá; ő még az előbbi hír felhőjében ült, s most ez az ember valami szellemeskedésre akarja kényszeríteni. – A kocsisom mondja, hogy a Boda doktor urat meg kiprédikálták. Elébbre is célozgatott rá a Csanádi, de most néven nevezte.

Mindnyájan összenéztek. Boda János is ott volt a templomban, a kis Sebestyén is, de nem szóltak idáig; inkább nagyokat hallgattak, ha eszükbe jutott. A fiatal Hamarné, aki arramenőben megállt a pince előtt, s Rozival beszélgetett, közbekotyogott: – Az ám. Mondom is az uramnak az ebédnél: mirevaló az? Nem eléggé marják márég. Még a pap is uszítja őket? Kiköltözött a szőlőhegyre; hova költözzék még?

Az emlékezés a kis Sebestyénből is kilöttyintette a haragot. – Hogy ebben a faluban csak egy gyülekezet van, amelyik a templom falai közt hallgatja az igét. S aki előáll, hogy jöjjetek körém, én is pap vagyok, s a szőlőhegyi dorbéztanya is lehet istenháza, annak ő éppúgy megjósolja a vesztét, amint Jeremiás a Hanániás hamis prófétáét. A textus is az volt: A fajármot eltöréd; de csinálj a helyébe vasjármot magadnak.

– A maga szempontjából igaza van, mondta Alfréd. Ő a mindenkori egyház. Ha védekezni akarsz ellene, magadnak is egyházat kell alapítanod. Az egyháztalan vallás gáz léggömb nélkül. Elillan. – Akárhogy is van, engem nem lát többé a templom, tüzeskedett Sebestyén. – Ne ítéld el a templomot a papért, szólt rá Zoltán, és ne gyűlöld meg Istent a templomért. – Nem lett volna szabad ilyet tennie, hajtogatta Boda János.

– Miért ne? mordult fel Balázs. – Csak jó, ha haragusznak ránk. Igenis, ki kell írni erre a diófára, hogy ez nem a Csanádi Gábor gyülekezete. Nem vagyunk azonosak a bozót-parti templom gyülekezetével. – Nem mondom? gúnyolódott Alfréd. Rákényszerítenek, hogy egyházat alapíts.

– Amikor háború előtt az a nagy vörösjárvány volt, kezdte elgondolkozva Gyurka, lakott a Hamarék mellett egy kőműves, a Hamarné tán emlékszik rá, a nevét nem tudom, mi csak úgy híttuk: a német kőműves. Ez annyira féltette a gyerekeit, hogy ki se engedte őket az utcára, nehogy elkapják a betegséget, de még maga se ment munkába, amit könnyen tehetett, mert ősz volt, s kinek kell ősszel a kőműves. Én is benne voltam a vörösben, Rózsi is. Nem csoda, hogy megkaptuk; ha elvitt a járvány egy gyermeket, mi ott énekeltünk a temetésén, meg is szóltak volna bennünket, ha a halottasházhoz el nem megyünk. Csak a német kőműves nem engedett senkit be a kapun. Özvegyember volt, s a gyereke volt mindene. De nem érte be a vigyázattal, szidta a parasztokat, hogy milyen buták. Annyira, hogy amikor egy halottasmenet ott ment el a háza előtt, még csúfolódott is: úgy kell nekik, most sírnak. Ha több eszük lett volna, nem kellene sírniuk. Egyszer csak jön a hír, hogy az idősebb leány, a Juliska, aki velünk járt, megbetegedett. A kőművesnek egy szobája volt csak; a két egészséges gyerekét kicsukta a kamrába. Másnapra azok is elkapták a vöröst. Egyszerre terítették ki mind a hármat. Zoltánnak egyszer mutattam is a keresztjüket.

– Hát aztán! mordult fel Balázs. Mit akar ezekkel a történetekkel? „Lakott a Sósban egy öreg asszony…” „Amikor Szamárából szöktünk Kiev felé…” Mit akar ezzel a kőművessel? Küldte volna ez is temetésre a gyerekeit? – Ezt csak az előbbire mondtam, jegyezte meg Gyurka, s kissé habozva nézett a támadójára. Hiába írja ki valaki, hogy ez nem a Csanádi Gábor gyülekezete, a vöröst azért megkaphatja…

Mondat után keresgélt, amellyel megvilágítsa, amit gondolt. De ő történetekben gondolkozott, és nem tudta a történeteit megvilágítani. Zoltán segített. – Igaza van Gyurkának. Aki abban bízik, hogy ő más felekezet, mint a többi ember, s a felekezete megmenti a többi ember nyomorúságától, kevélyebb, mint a kőműves, aki kiáll a kapu elé, s a járvány és a könnyelműség áldozatain gúnyolódik. Mert a járvány kívülről jön, az emberi nyomorúság azonban bennünk van. A gyülekezet, amely azt hirdeti, én kirekesztettem a ti bűneiteket, bezárta őket. Ne higgyünk a vízre épített falakban. Úszó falak ezek, amelyek alatt a tenger összeér. Egy gyülekezet van, az emberi nyomorúság gyülekezete, s ha társaságba gyűltök, hagyjatok helyt azoknak, akik nem ülnek közétek, s azok legyenek a legkedvesebbek, akik kiátkoztak titeket. Ritka fa az, amelyiken csak egy ág virágzik. De ha van is ilyen, nem az egész fa virágzik abban az egy ágban is? Jaj az önhitt gallynak, amely magának tulajdonítja virágait. Vegyétek magatokra hibáitokat, és hárítsátok az emberiségre erényeiteket. A gally sosem tudhatja, a fa szárazsága verte-e meg, vagy a maga renyhesége. Virágot azonban csak a gyökerek jóvoltából hozhatunk.

– Nem igaztalanság ez? szólt közbe Bálint. A bűnöm az enyém, az erényem az emberiségé? – Miféle bizalmat vethetünk a világba e nélkül? A virág a fa akarata, a szárazság idők és gallyak véletlene. Az emberiség olyan fa, amelyen több a száraz gally, mint a virágos. De ha egy virág van rajta, akkor is virágzó fa. Harcoljatok a ti semmiségtekkel, de ne essetek kétségbe fölötte. Az erény vívmány, a kicsinyesség azonban az élet természete. Szárny az erény, kiszakítja az embert az élet természetes vonzása alól. Csoda-e, ha a szárnyak kifáradnak? A kinyújtott gumi visszaugrik, s a kitérített inga visszalendül. Az erény a világ erői ellenére van, s az a csodás, hogy lehet.

A világ elkészült az élet számvetése szerint. Erő ellen erő, érdek mellett érdek. A farkas megeszi a bárányt s a remeterák cipeli a virágállatot. Az Isten azonban elégedetlen a kétszerkettőnek ezzel a teremtésével, s új számvetés szerint akarja a világot megépíteni. Boldog, aki embernek született, mert benne a világ új terve harcol a régivel: az erkölcs az élettel. Ismerjétek meg az élet szörnyű vonzását s az erkölcs szárnyainak gyengeségét. Aki az erényt hiszi útnak, s a bűnt az út árkának, kétségbe kell esnie önmaga fölött. Eltompul, mint a diák, aki nagyon nagy leckét kapott, s tudja, hogy minden kihagyott szó hiba. A kőtáblák agyonnyomják az embert. Ne tedd ezt, ne tedd azt. Nem tízig, de millióig szaporítható a „ne tedd” örömtelen törvénye. S mind a milliót teszed életed minden pillanatában, mert nincsenek tiszta cselekedetek; hősi áldozatkészségünkben is ott bujkál a belénk rejtett gyilkos, s legszeplőtlenebb csókunk mögött is ott vigyorog a bujálkodó.

Nincs salaktalan tett, de nincs-e azért erény? Az erény nem azt jelenti, hogy súlytalan vagy, hanem hogy repülni tudsz. Ne úgy lebegjetek a ti napjaitok áramán, mint aki leeshet, hanem mint aki felemelkedett. Valahányszor olyat tesztek, ami nem jegyezhető be az élet szatócskönyvébe, s nektek örömöt okozott: ujjongjatok, mert megtörtétek a kétszerkettő varázslatát. Némelyik ember úgy röpül, mint a sas, némelyik, mint a varjú, s némelyik, mint a tyúk, de a tyúk se mondjon le róla, hogy egy pillanatra a levegőbe vetheti magát.

A nyári délutánon áthúzott fényes fonalak elszakadtak, s a szőlő ezüst ragyogása alól kiütött a levelek sötétzöldje. A pince előtt összeverődött emberek hallgattak. Ez nem a vita ideje volt, hanem a hittételé. Ilonka betegsége, a kiprédikálás sérelme, átpárolva, mint vallomás buzgott fel mesterükből. Nem értették minden szavát, de a szó úgyis csak közege volt annak, ami belőle szólt. Ki a földre hevert, ki egy tégladarabon ült, ki a karórakásra gugyorodott. Zoltán ott ült köztük a tőkén, s ahogy egy percre megállt ajkai közt a szó, a diófák is megállították zizegésüket; csak a messzi malom jelezte hosszú dudálással, hogy van más élet is, mint a szőlőhegyi.

– Boldog, aki ember lehet, folytatta Zoltán. Az ember a gally csúcsa és a gyökér hegye. Az emberben nő a teremtés, s az Isten ő benne lakik. Századok vitatkoztak rajta, Isten kegyelme üdvözít-e, vagy a mi magunk jóra való akarata. De mi az Isten kegyelme, ha nem a mi jóakaratunk? Van-e más tudomásunk az Istenről, mint az öröm, amellyel jóra kényszerít. A jó nem a társadalom maltere. „Szeretnünk kell egymást, hogy az állam fennmaradjon. Tisztelnünk kell szüleinket, hogy tiszteljenek a gyermekeink.” Az erény azonban nem habarható be a gyakorlat téglakövei közé. Vagy céltalan, vagy az egész mindenségre terjedő célja van. Nem tagadja a világot, de nem is akarja megtartani. Olvasztani akar ő, és újra jegecesíteni. A világ olvasztótégelye ő, egy kijavított teremtés ígérete. Az Isten gyémántvilágot akar a szénvilág helyébe, s a mi szenvedéseink hevét használja kísérletéhez. Szeressétek azért a történelmet; a messzi ezredévekét és a közel pillanatokét. Ne essetek kétségbe a százados vállalkozások nehéz kudarcán s a percnyi iparkodások apró csődjein. Gondoljátok meg, hogy a jónak csak egyszer kell fizetnie, s az, hogy van, nem ígéret-e a győzelemre? A bűn következetes és világos; az erény azonban következetlen és zavaros. A bűn értelmét látjuk, az erény azonban a homlokát veri: miért vagyok, mit akarok? De nem természetes-e, hogy ami megvan, látható legyen, s ami készül, homályos. Legyetek elnézőek az erény eltévelyedéséhez. Az erény egy kicsit mindig eltévelyedés is, s alig van eltévelyedés az erény szikrája nélkül.

Vannak, akik azt mondják, a jóság az életen túl jutalmazódik. S vannak, akik azt mondják, fiaink boldogsága a mi túlvilágunk. De nem a szatócsok számítása-e ez, akik áldozatnak tekintik a jót s fáradságnak az erényt? A képmutató számítása, aki fizetést követel a színlelés erőfeszítéséért? A tett mennyországa azonban maga a tett, s minden tett annyi mennyországot kap, amennyit érdemel.

A jót a jó öröméről ismerjük meg. Nem jó az, ami nem okoz örömet. Vannak, akik erőből kapnak sokat, vannak, akik észből, s vannak, akik a jó örömének az ismeretéből. A jóságnak is vannak lángelméi és herkulesei. De minden lángelménél bölcsebb s minden herkulesnél erősebb, aki felismeri az élet örömei közt a jó örömét.

Nincs több igazságtalanság, mint az, amelyik az egyik embert időben kapatja rá a jó ízére, s a másikat soha. Nem olyan igazságtalanság ez, amelyet hánytorgatni szokás, de az egyetlen, amely érthetetlen. Öröm és szenvedés nem összeférhetetlen, s a jó öröme keresi az élet szenvedését. Az emberek csak a szenvedést látják, a szenvedés oktalanságát, s nem érezik az örömet, amelyért érdemes volt a szenvedést elvállalni. A lelkes könnyelműség gyakran elhajítja az életet. De micsoda öröm az, amely egy életen át keresi a halált? Ez az az öröm, amely több, mint az élet.

Csak a mártírok boldogok és nincsen boldogság mártírum nélkül. Mert nem az a mártír, aki eldobja az életét, hanem, aki többet kap nála.

Ne tanítsatok senkit arra, hogy mit tegyen és mit higgyen. Ugyanannak a tettnek száz értelme lehet, százféle hit lehet egy érzés edénye. Jaj annak, aki, ahelyett hogy az Isten örömét keresné, a cselekedeteket nyírja. S jaj annak, aki azt hiszi, hogy az üdvösség útja nehezen hihető szavak szégyenigája alatt vezet. Az értelmet ne ültessétek trónra, de ne is vessétek börtönre. Az értelem lehet vak és csekély, de ha erőszakot tesztek rajta, megbosszulja magát. Isten nem elvenni akar belőlünk, hanem hozzánk adni. A vallás az érzésben van és nem az elhivésben.

Ha nem tudsz olvasni, megtanítlak, de ha nem ismered a vallásos érzés örömét, megtaníthatlak-e rá? A vallás ember és Isten titka, ahány ember van, annyiféle titok. Ne szomorkodjatok azért, ha nem értitek minden szavam. A titok nem a tanításban van, hanem a szívben. Imádkozni lehet együtt, üdvözülni azonban mindenkinek magának kell. Nem adhatok én semmit nektek az én örömöm bizonyságán kívül. Itt élek a faluból kiszorulva, a gyülekezetből kiprédikálva, megvetetten és családtalanul, s belül egyre kevesebb a szemrehányás, s egyre megbékülőbb az öröm: többet kaptam, mint amennyit az élet adhat. S mindenikőtök kaphat ennyit, mert nincs olyan hibátok, ami bennem meg ne lett volna.

Idelenn egyre kevesebb lett a szín, s odafönn egyre mélyebb az ég ibolyája. Ki figyeli meg, hogy nyílnak ki a csillagok virágai? Elébb még hárman ültek ott egy bokorban, s már négyen vannak. Egy perc; hogy kerültek oda? Az égen tüzek űzték szemfényvesztésüket; lenn fák folytak össze árnyaikkal. Kökönyei Gyurkából csak a világos félorcája maradt, a többit elnyelte a diófatörzs. A karórakás meg-megnyikordult, s a karók mögött kigyúlt s elaludt egy cigarettavég. Balázs egy téglán ült, és Horváth Lacit figyelte, aki a fűbe ejtette fejét, és egész testében vacogott. Zoltán elhallgatott. Az asztalra vetődő pinceeresz árnyékából egy másik árnyék szakadt ki s az árnyékból egy hang, a Boda Jánosé. – S mi a vége? Hova visz ez az öröm? Az ember megy utána, de hová? Más sírt vetnek neki, mint különben?

A halálra ítélt élet kérdése volt ez. Egy pillanatra mindenki előtt összefutott a varázslat, melyet Zoltán bűvölt a tisztás fölé. Mind úgy érezték, hogy amiben Zoltán szavai alatt benne éltek, a sír igazsága fölé fújt délibáb volt. Egy kérdés, és marad a sír.

Zoltán ott ült a tőkén. A tőke fekete volt, mint a föld s az arca ibolyás-ezüst, mint az ég. Mint aki halálos édes titkot tud, különös gyöngédség futotta körül a száját, s elmosolyodott.

– Hová?… Hová itt nincs. Honnan tudjam én, kit hová? Engem ide, erre a hegyre, s maholnap innen is tovább. Talán nem mindenkit vezet ki az Isten az emberek közül. Engem igen, s nemsokára az életből is. A hogyan és a hová elenyészik itt. Az egyik ember a halál tág kapuján megy ki, a másik az üdvösség keskeny kapuján. Jól van ez így, ti magatok is megunnátok, ha soká tartana. Széthord a földbeli vizek árja, s széthordanak a ti szívetek edényei, ki-ki amennyit bír. Azontúl az is megmarad, aki voltam. Mert van egy világ, amely nem az időé, hanem az állandóságé, s abban minden élt dolog él. Az értelem számokat csinál, amelyeknek nincs való értékük. S egy valótlan világ számon tartja az elmúlt dolgokat.

Ültek ott férfiak, túl az ötvenen, s nem bosszankodtak, hogy ez a fiatal egészséges ember a maga közelítő haláláról beszél. Schwarz Irma szemével nézték ők is őt: az ilyen ember nem élhet soká. Hová menjen? El kell illannia.

Bálint Herman Évire nézett. Két karját a dió vellás két ágára vetve állt ott, s hátradobta a nyakát. Tekintete az eget kereste, arcán gondolattalan tűnődés s az elfeledkezés lelkesültsége ült.

Horváth Laci fölállt, s kezet fogott; neki már rég kint kellene lennie Tükrösön, a csírásnak tífusza van. A keze azonban reszketett, s alig bírta visszatartani lázas teste rándulásait. Alfréd vele ment. – Ez a hegyi beszéd lett volna, találta meg Alfréd a maga fintorát, amikor az alsó soron várakozó futóba ültek. – Volt hegy és volt beszéd.

Laci azonban nem szólt. Ő az állkapcsát szorította; nem akarta, hogy Alfréd meghallja a foga vacogását.

Eltelt egy hét, de Jeremiás vasjárma nem ment ki a hodosiak fejéből. – Akkor ez is úgy van, emlegették az öregasszonyok, ahogy a tisztelendő úr mondta: a fajármot eltöréd, de csinálj magadnak helyébe vasjármot. – Mit csinál a Csanádi? évődtek a Péter Pált ülő gazdák is. Fényesíti a vasjármot. – Csakhogy nem pap dolga a járom. – Kitelik abból a papból egy paraszt is. Ha nem megy másképp, a bajsza hegyén is kiviszi azt a Boda-gyereket a hodosi határból.

Senki sem kérdezte, miféle fajárom az, amit Boda Zoltán eltört, s miféle vas, amit a helyébe kap. Pedig ha magát Csanádit szedik elő, ő is megakad, s aligha tudja összedrótozni a kétféle zsidó rabság szimbólumát a Zoltán dolgával. Őneki a Jeremiás és Hanániás próféták vetélkedéséből csak az az egy vers volt fontos, hogy „Nem küldött téged az Úr, és te hazugsággal biztatod e népet.”. Ezt akarta a szőlőhegyi szentnek odakiáltani. De az új angol prédikáló módszerhez az is hozzátartozott, hogy a textus lehetőleg valami történetbe legyen rejtve, mint a dió a kalácsba. Hozzáolvasta hát, ami előtte állt, s ott Jeremiás, ez a zsidó Ady, szemben a harmincmillió magyar olcsó prófétáival, akik a rabságból való szabadulást ígérgették a népnek, új kegyetlenebb rabságot jósol: A fajármot eltöréd, de csinálj a helyébe vasjármot. Mellesleg odaszúrt mondat volt ez a prédikációban, a nép fejében azonban az egész beszédből ez az egy ige maradt meg. Ezt hajtogatták egymásnak, s nekik nem kellett találgatniok, mi az a kétféle járom, értett mindegyikük annyit a bölcsmondáshoz, hogy követni tudta a Csanádi csavarosságát. „Boda János, az már kipróbálta a vasjármot”, célozgattak egyesek. „Azt már visszaszoktatta egyszer a vasjárom a templomba. Próbálja ki az öccse is.” Mások szerint a csendőrök is tudtak erről a vasjáromról. „Nem is pedzette volna különben a Csanádi”, s a kék fejű parasztok a rend pártján állók, a polgár kárörömével zörgették a maguk könnyed fajármát, amelyet az emberi élet, az állam, az egyház akaszt a békésre. Zoltán eltörte ezt a jármot, kiment a szőlőhegyre passziózni, s szájába hordták az ételt, mint a fecskefiókának. Itt az ideje, hogy a törvény ráakassza a maga súlyosabb jármát, s a polgárember egy napig könnyebbnek érezze a nehezedő adót, s egy vasárnap szabadabbra eresztett tüdővel fújja a felállóéneket.

A parasztok felfogása Veres Magda teáira is beszivárgott. „Frappáns volt az a példázat a vasjárommal”, jegyezte meg jegyző-Lajcsi korpulens felesége. Most már Csanádinak is vállalnia kellett a tulajdon ötletességét; sőt, ő maga cifrázta ki a parasztok vasjármát egy hasonlattal, amelyben e járom a börtön vasrácsát jelentette. Ezen át nyújtja, mint vasjármon át, vágyakozó nyakát a rend ellen lázadó.

Természetesen nem mindenkinek tetszett ez a hasonlat annyira, mint Gulyás Pistinek vagy jegyző-Lajcsinak, aki lassan az amerikai aranyak Fantomas-regénye iránt is eltompult. Egyesek, mint Kökönyei Gyurka vagy Boda János dermedt tehetetlenséggel bámultak az égre festett vasjáromra, mások, mint ez a Pestről idefújt szabó is, Marxot idézték föl a vasalópárna párolgó gőzeiből. Mégiscsak szervezkedni kell, egy embert úgy elfricskáz a hatalom, hogy a nevét sem találják meg. Ő nem sajnálja Zoltánt, úgy kell az ilyen magánforradalmárnak, dohogta ez a Balázs, s még vigyorgott is a maga farkas módján. De Schwarz Irma most az egyszer nem botránkozott meg ezen a fájdalmas vigyorgáson.

A kis Sebestyén azonban a pillanat embere volt, és nem kötött csomót a nyelvére. Elmúlt már negyven; végigállta a háborút, de igen csekély sejtelme volt ennek a kis Sebestyénnek a világ erőviszonyairól. Azt hitte, ha egy ilyen kis hörcsög neki ereszti igazát a teremtésnek, hát a Csanádi Jeremiás vasjármát is visszaveszi az Úr. S meg kell hagyni, hogy a kis Sebestyén érvei nem voltak olyan légiesek, mint azok az elmélkedések, amelyeket Alfréd azzal intézett el, hogy „hegy is volt, beszéd is volt”. Sebestyén érveiben hegy nem volt, csak beszéd, de az aztán sok és heves, s belső sor és külső sor minden lehető ütköző felülete ütközött benne.

Persze, mit érnek az ilyen cigánysori érvek, cigánysori hangulat nélkül. A Cigánysor olyan hely, ahol egy időben nem mindenkinek megy tűrhetetlenül, de az se esik meg, hogy valakinek tűrhetetlenül ne menjen. Ezért bajos a forradalom, s ezért nem apad el az elégedetlenség. Ebben az esetben azonban a kis Sebestyén dühe majdnem egy forradalomra való elégedetlenséget talált. Ötszáz hold elvész a hodosi határban, de húsz aratás nélkül maradt ember szája nem vész el a Cigánysoron. Márpedig Tükrösön ebben az évben Heves megyei haviak arattak. Ami gabona Palócországban terem, elintézik az asszonyok, aki meg szalonnát is akar a kenyérhez, vágjon neki a kövérebbik Magyarországnak. Mindig akad úr, mint ez a tükrösi bérlő is, aki dacol az aratóival. Jó, hogy vannak ilyen haviak. Beleillenek ezek mindenki számításába. A bérlő keserűségének a számításába is, de a kis Sebestyén izgágaságáéba is.

Úgy alakult tehát, hogy ennek az emlékezetes hétnek Pákozdy legyen a hőse, amint a vasárnapé Csanádi volt. Pedig mit csinált Pákozdy ezen a héten? Semmit, csak összeszorította a fogát, s ugyanolyan peckes derékkal ült a homokfutóján, mint máskor, legföljebb a lova fara reszketett jobban az odacserdített ostor alatt. De épp ennek a néma fogösszeszorításnak köszönhető, hogy jegyző-Lajcsi felesége ezen a héten megint összehasonlíthatta az ő ernyedt urát ezzel az acélemberrel, ezzel a „hodosi Tisza Istvánnal”, ahogy ő mondta. S lám, a volt medika és úszóbajnoknő mégis kitart az ura mellett, aki olyan, mint egy testvérházasságból származó Meroving. Ez a liba Horváth Ilonka meg hazaköltözik az anyjához e Tisza István mellől is. Így osztja ki a Gondviselés a férjeket. Hiába volt Horváth Laci hosszú képpel bemondott prognózisa, ez se menthette meg Ilonkát a hodosi úriasszonyok rosszallásától. Hogyne, amikor ezek az úriasszonyok olyan örömest sajnálkoznak az elhagyott acélemberen. Még Molnár Zsófika, fiatalasszony sem átallja az ura szemére vetni: – Csak védd a te Ilonkádat. Tudom, hogy valamikor együtt birkóztatok és együtt kornyikáltatok. Az ilyet mind védi. Elég bolond, aki hű marad hozzátok. Pedig Pákozdy mégiscsak más férfi, mint te. Az nem dörgölteti a feleségével a derekát, ha megrázza kicsit a kocsi. Meg kell nézni: kukkot sem szól a feleségéről. Cigarettázik és hallgat.

S csakugyan, Pákozdy cigarettázott és hallgatott. Legföljebb az anyósa békéltetésére vágta oda: „nem vagyok kíváncsi a lányára, bár a sírja fölött látnám óbégatni”. S a biztosra menő aratókat zavarta el azzal, hogy „ez a büdös kommunista banda nem arat nálam, haviakat hozatok”. Acélemberhez méltó mondatok, s ha messze ágaztak is, egy gyökéren nőttek, s ez a gyökér talán nem is volt olyan kemény, mint amilyen tüskések az ágai. Ki tudja, talán az öregedő férfi bánata volt ez a gyökér, s csak az acélemberes modor tüskézte fel az ágait.

Mert igaz ugyan, hogy micsoda egy hodosi parasztcéda a felvidéki nemesember mellett? S még csak fia sem lett öt éven át. S hogy végre lett, kék, mint a szilva. Még csak épkézláb utódot se szült neki. Mért vette akkor el? Hogy homokot kelljen szórnia az ablaka alá, s hazaszökjön tőle, mintha ő kergetné a halálba. Bizonyára nem sokat érdemel ez a parasztcéda, s ő nem sokat adott neki. Dühös elégtétellel nézte, hogy hervad-fakul mellette, mintha egy skorpiót hordana az elfonnyadt mellei közt. Mégis: most, hogy nem volt többé, s az egybe nyitott három szobán át nem surrant át az árnya, megnehezedett a szíve. Becsukatta az egybe nyitott szobák ajtait; de egy szoba is sok volt a magányosságának. „Mért nincs itt, hogy látnám elpusztulni. Tönkretette az életem”, gondolta a lelke felületén. „Senki a falak közt és senki a falakon túl. Megöregedtem, és tönkretettem az életem”, gondolta a lelke alján.

Mit csináljon ilyen hangulatában a férfiember? Hallgat és cigarettázik. Nem sok, de a falu lelkét mégis az ő cigarettájának folyton égő hegye perzseli-forralja ezekben a napokban. Ő állítja Sebestyén izgágasága mellé a méltatlanul jártak ellenzékét, s az ő acélemberi fájdalma keményíti meg a belsősoriakban a szolidaritást: ezért a férfibánatért bosszút kell állni. Csanádi fölpingálta a mennyboltjára a vasjármot, Pákozdy hallgatása azonban lehozta a földre, s az emberek összeültek, nézegették-forgatták, hogy akasszák a fajárom helyébe.

Tanakodásban, súgdolózásban telt el a hét; ki gondolta volna még szombat este, hogy az ünnep elveti a fajárom gondját s el a cigánysori forradalomét. A Hanániás ellen intézett prédikációt követő vasárnapon egy szembehúzott zöld kendő bukkant föl a hajnali tőkék közt, a Boda János pincéjéhez vivő úton. Elébb olyan volt, mintha egy szőlőlevelet ingatott volna a szél, de aztán valami vörös is föltűnt a levél alatt. A vörösön sok-sok ránc s a levélen barna babos minta. Éppen csak az a mosoly maradt el Kovács Juli arcáról, amelyet Balázs szabó Zoltán „magnetikus” erejének tulajdonított.

Rögtön föltűnt, hogy ez nem az a Juli, aki egy-egy téglára gugyorodva olyan megfeledkezőn bámulta Zoltánt, és rágta a szárított napraforgó-magot, mintha Zoltánból és szotyolából állna a világ, s neki legföljebb „egy franc egye ki” sóhajban kellene vissza-vissza emlékeznie a testében szerte bujkáló fájdalmakra, amelyekkel élete szomorúságát szimbolizálta. Ezen a vasárnap hajnalon Julin rögtön meglátszott, hogy önmagánál súlyosabb dolgok hordozója. Konfirmáló lánykora óta nem szedte így össze a képét. A gyász rávasalt páncélja visszanyomta az oldalát kifúró titkot, s a felsőbb dolgokban való részesedésnek s az illendő komorságnak ez az egyensúlya, annyira összesűrítette az ő bizonytalan szétfolyó lelkét, hogy ez a lélek már nem is a Kovács Julié volt, hanem egy görög tragédiabeli hírnöké, aki szinte sántító ajakkal követi az ajkai előtt járó eseményt. De nem is mindennapi volt a Kovács Juli eseménye! Annyira nem, hogy a testének is részt kellett vennie abban, amit a lelke hordott. Valami önkéntelen fájdalmat vállalni azért a fájdalomért, ami a hegyre küldte. Elővette hát a két esztendő előtti nyilallását, amelyet Zoltán űzött ki a csípőjéből. Úgy beleszegett ez a nyilallás, hogy bicegett a fájdalomtól. Ez a szegedés volt az ő testének a részvétele a hírben, amelyet hozott.

– Mi az, Juliska, megint az oldala? kérdezte Zoltán. – Az oldalam? Franc az oldalamba. Igaz, hasogat a büdös, de mi az én oldalam ahhoz? Azt se tudom, hogy oldalam van. Hasadjon szét, ha nem tetszik neki. Még az ilyen vénség rimánkodjék! Sírjanak a fiatalok, akiknek el kell múlniok. Ó, édes jó Istenem, én édes jó Istenem, az a szegény kis Pákozdyné! Ráemlékszem, mintha csak ma volna. Édesapám ott masinázott náluk, ő volt a masinásgazda, s egy vasárnap délután én is ott téb-lábtam a részmérésnél. Ez meg ilyen kicsinyke volt, mint a Palink most, s az anyja pirongatta: te, ne egyél több kukoricát, mert megverlek. De a szolgáló csak odadugta neki, s ő fölmászott vele a részeszsákokra. A részeszsákok mögött meg ott állt az olajoshordó, s a csap alatt egy kis tál. Hát egyszer csak zsupsz, az Ilonka csúszik egyet, s benne van az olajban. Egy kis krém szövetruha volt rajta; elől is olajos, hátul is. Az anyja mosta, de ahogy kitette a kerítésre száradni, csak előbújt az olaj. A kis lelkem meg ott állt rétümögben és sírt. Mintha csak ma látnám! Ott volt a fészerben. Jaj, Istenem, hogy a fiatalt szólítod magadhoz. Vennél el engem, ezzel a büdös szegedéssel.

– Nagyon rosszul van? kérdezte Zoltán csendes-komolyan. – Nincs az sehogy, kedvesem. Azt a kis tejet is csak visszabukja, a lába meg kel, mint a kenyér. Szegény Horváthné egész éjszaka fönt volt vele. A szolgálója is éppen most hagyta ott, s a menye sem állhatja az Ilonkát. Én nem tudom, mintha az a Jóisten súgta volna nekem: te, Juli vidd az asszonyságnak azt a párnahuzatot (mert velem slingöltette az Ilonka huzatát, ami még a tizennyolchoz járt). Odamegyek én az este: mintha mindenki meghalt volna. Az ajtó behajtva, az ablak befirhangolva. De a béres biztat, csak zörgess be, Juli. Ki is nyit az asszonyság, hát csak maga van otthon, a menye elment a jegyző-Lajcsiékhoz, ő maga őrizte a beteget. „Jó, hogy jön, Juli, már majdnem elmén az eszem egyedül. A doktor, a Laci itt volt nála délután; de alighogy elment, elkezdett szegénykém harákolni meg hörögni. Jó, hogy van valaki velem.” Mondom én: „Elhoztam a párnahuzatot, mert már üzent az asszonyság érte”. Erre csak elfakad ríva. „Dehogy kell az már annak, dehogy kell ez már annak”, s csak húz befelé. Gondolom, szegény fejed, te is későn kaptál észhez. De minek gyötörjem? Megbüntette az Isten a szodéjságáért. Bemegyünk. „Ilonka fönt vagy?” kérdi ott bent az asszonyság. Az nem szól, csak kicsit hangosabban hörög, mintha azt mondaná, hogy igen. Az asszonyság fölhajtja a takarót, mutatja a lábait. Mint két dúc. „Délben még a térde alatt volt”, súgja az asszonyság. „A fiamék későn jönnek haza, meg amúgy sincsenek jóban vele. Nem maradna itt éjszakára? Majd elüzenek az anyjához.” Én persze, ott maradtam. Mintha súgta volna a Jóisten, hogy ott maradjak. Pedig a fia kislányának a kelengyéjét már a Mózesnével készítette el. De hadd lássa, hogy a rossz Juli azért nem bosszúálló. Nem is tudom, mi lesz vele, ha én ott nem vagyok. Tudja, egész éjszaka az a hörgés, hhhö-hhááh, így. Még nekem is hányszor eszembe nem jutott a kis szövetruhája, amint ott lóg a kerítésen, s csak kiüt rajta az olaj. Hát egy édesanya! Mit érezhetett annak a szíve! A Sándorék éjfél után jöttek meg, de be se néztek hozzá. Horváthné szólt ki a fiatalasszonynak, hogy te Iduskám, el kellene hozatni a Lacit. Úgy három óra tájban el is jött, s valami erősítőt fecskendezett be, s attól magához tért. Még engem is megismert. „Maga is itt van, Juli?” S megfogta a kezem. Kért, hogy adjuk oda a zsoltárát, mert ott volt mellette az éjjeliszekrényen. De nem nyitotta ki, csak azt is megsimította. „Akarsz valamit?” kérdezte az anyja, mert úgy nézett, mintha várt volna valamit. De az Ilonka csak hallgatott. Azt se mondta, igen; azt se, hogy nem. Akkor bejött egy pillanatra a fiatalasszony is és megkérdezte: „Hogy vagy, Ilonka?” De Ilonka elfordította a fejét; a fiatalasszony pedig kihívta valamiért az asszonyságot, úgyhogy én maradtam vele. Egyszer csak visszafordítja a fejét és rám néz. „Sokat jár ki a szőlőbe, Juli?” S szintoly szégyellősen mosolyog. Mondom, néha, és elrívom magam. Azonszóra kihív engem is az asszonyság, és faggat, hogy mért rívok. Mondom s látom, hogy ő sem állja tovább, odaborul a fali kászlinak, s csak rángatózik. Aztán bemegy a fia szobájába (az első kettőben laknak), s hallom, hogy a Sándor kiabál. De az asszonyság se hagyja a magáét. „Vigyázz magadra, Sándor, ellened ne fordítsa az Isten a keménységedet.” Meg: „Ez az én házam, az jön ide, akit én akarok”. Én ott állok a konyhában, s alig bírom megtartani a mellemben a szívem. Visszamegyek a kis galambomhoz s mondom: „Az ám, most jut eszembe, nekem ma is ki kell mennem a szőlőbe”. De ő nem felel, csak a zsoltáron tapogatja a kelyhet, mint a vak. Nekem akkor olyan nehéz lett! Azt hiszem, attól kaptam vissza betegségemet. Úgy elővett a féloldalam; azt gondoltam, sohase lesz vége ennek a hegynek. Egyszer csak bejön Horváthné, olyan mint a fal, odalép Ilonkához. „Hogy vagy, kedvesem? Ne hivassuk el Boda Zoltánt? Az öreg Pörjéné, tudod, akinek a lánya szolgált is nálunk, éppen így volt, mint te. A Juli mondja, hogy Boda Zoltán csak befecskendezett neki valamit, s egyszerre jobban lett.” Gondolhatja, mibe került ez annak a nagyralátó Horváthnénak; de úgy mondta, mintha csak kávéval kínálta volna meg a lányát. A kis galambom csak nézett hitetlenül, és nem szólt. Isten tudja, talán azt gondolta, csak ő hallja úgy, mintha az anyja magát akarná hivatni, s ha rámondja, hogy jó lesz, megszidják. Biztatom őt: „Indulok is a szőlőbe. Fordulok és itt vagyunk”. De arra sem felel, csak az arca rándul meg, és fülel, mintha lélek szólt volna hozzá. Az asszonyság meg amint kikísér a konyhába, a nyakamba borul. „Az Isten megáldja, siessen. Kérlelje meg a doktor urat, ne haragudjon ránk. Ha vétettünk is ellene, jóvátesszük. Csak benne van bizalmunk.” Így megtörte a szíve.

Zoltán csak félig értette a Juli meséjét, melyet sűrű sóhajtása s a csípőjéhez kapott keze a részvét és önként vállalt fájdalom ékezet jeleivel szaggatott meg. Csak homályosan figyelt a hosszadalmas történetre. Az első sápítozásból kitalálta, mi hozta ide Kovács Julit. A félig hallott mondatok fölött az olajba esett gyerek története lebegett. Zsupsz bele az olajos tálba, mondta Juli, s Zoltán emlékezete e „zsupsz” mögött egy másik csúszást villantott fel. A kis Horváth Ilonka, amint szalmáskócos hajjal gurul alá a kazal oldalán, s ott lent többször megfetreng, mint a fizika törvénye parancsolná. Nyomában Pagát, a vadászkutya. Leül vele szemben, s elleffent szájjal figyeli. Aztán neki veti magát a kazalnak, s a fürgék fölényével néz vissza, hogy kapaszkodik a kisasszonya. Ők pedig hárman házat vájnak a kazalba, s neki kell kifuvarozni a szalmát. Ő ott marad a lyuk előtt; a hempergő Ilonkát lesi, s valami piros villan meg előtte. S e fel-fellobbanó emlékkel egy időben, mely nem is egy emlék képe, inkább egy érzés emlékezése, Kovács Juli mondatai is ott kattognak a fülében. Hhhho-hháh, utánozza Ilonka hörgését, s ebben a hörgésben ott van az átvirrasztott éjszaka, a parasztszoba sötétje, a két sutyorgó asszony, a felemelt paplan alatt a megkelt lábak s a mell, amely felköhögni sem tudja azt az ide-oda húzott nyálcseppet, de megállítani sem. S a Pagátos Ilonka hempergőzése s a Horváthék hörgő szobamélye egy érzésben omlik össze, s ez az érzés elhúzza Zoltán alól a talajt. Mintha egy tűzfal tetején menne, holdkórosan egy égi idézéstől. Fura szavak ütődnek össze benne. „Visszafordult az idő, elfogyott a nap”, gondolja, s ugyanakkor furcsállja is e szavak hamis és zagyva pátoszát. Gépiesen nyúl bele a kiürült gyógyszerládikóba, amelynek az alján a szétszedett fecskendő mellett egyetlen árva ampulla hever. S azoknak az időknek a reflexével, amikor még betegekhez hívták, egy friss kendőbe csavarja a fecskendőt és az ampullát; zsebre vágja, és azt mondja Julinak: Mehetünk.

A bozót rózsásan ingó sűrűi szembe szaladtak vele, és szétváltak mögötte, s a nád barna buzogánya, mint egy különös hadsereg fegyvere lengett el mellette. Aztán a Fő utca házai csúsztak el az út két partján, mint két sebes folyón. A házak előtt egy-egy söprögető asszony, hogy tudnak rohanva söpörni? Ott mintha a kis Sebestyén lapulna a posta falához; amott meg a hórihorgas Horváth Sándor fordul hirtelen a kerítés felé. De azt már nem tudta kivenni Zoltán, mit intett a kis Sebestyén, s azt sem, ki volt az öregember, akihez Horváth Sándornak olyan hirtelen oda kellett fordulnia. A házak is szétváltak, elfolytak mögötte, s ő egy helyt taposta a földet, a szemberohanó falu árjában, ahogy álmunkban tapossuk, egy ismeretlen igézettől elátkozottan. Mit liheg és mit nyögdicsél mögötte ez az asszony, aki olyan borzalmasan utánozta Ilonka hörgését? Hhhöhhááh! Hát egész komolyan oda kell állni a szalmakazal alján fölvillant élet halálos ágyához? Hát az egész ennyire komoly? S ő csakugyan a szőlőhegy csúcsán lebeg, fél lábbal a levegőben már? S ezt feleli az Isten az ő halálsejtelmeire?

A Horváth ház előtt szinte egy szemvillanás alatt kínos-éles nyugalomba fordult a zaklatottsága. Különös-pontosan látta a kapu vadonat sasfáját. Az a góré ott új zsindelyt kapott. Az eperfát, amely alatt Horváth Sándor állta el Alfréd útját, megcsonkították; rongálhatta a tetőt. A hajdani csuportartón egy lyukas, hányódó bádogedény fityegett, valami gyerek aggathatta oda. Azzal a világossággal érzékelte a világot, amellyel a tűztől meghajszolt érzékelheti egy pillanatra, mielőtt a ponyvába ugrik.

Beléptek az elsötétített konyhába, amely még az éjszaka hűvösségét s a szobából kimenekedő zokogások és elcsuklások emlékét őrizte. A fiatalok szobája kinyílt, s Zoltánt egy eleven női szempár kutatta végig. Aztán megint behúzódott az ajtó; a menyecske volt. Kovács Juli bekopogtatott a beteghez. Már itt vannak? hallotta Zoltán, s egy nehéz árny dülöngött végig a konyhán, kihajtotta a konyha spalétáját s a bevetődő világosságból a gyász fekete árkaival, s a sírás piros barázdáival összeírtan szökött Zoltán felé az arc, amely tíz éve olyan jólétcsorgató elégedettséggel fordult a diófa alatt vitatkozó diákok felé. Két éve ment el az ura, s most a lánya halálos ágyához kell odahívnia ezt a zavaros hírű javast, aki talán ludas is benne, hogy az égből jött Pákozdy-házasság nem úgy sült el, ahogy kellett volna. De Horváthné ezredíziglen paraszt vér, s tudja, hogy aki ad, annak föl kell vetnie a fejét, és aki kér, annak le kell horgasztania. S őbelőle most ugyancsak alázatosan szivárog a beszéd, s talán fölöslegesen is a hízelkedés, sőt azon túl valami halálos, kerítő édesség. – Laci már letett róla, de Zoltán olyanokat tud, amit más orvos nem. Tegyen meg mindent, hiszen annyira szerette magát. Emlékszik, már gyerekkorukban a kazalon… s a vékony orr kipirosodik, s a szájjal kegyetlen játékba kezd a sírás. Zoltán tudja, hogy ezen a szájon nem egy átok hangzott föl ellene, s ha közben meghal a lánya, talán most is átok fogadja pityergés helyett. De hiszen ez a hízelkedésre tanított harag, ez a megrázó: ez az anyaság. Zoltán egy szempillantás alatt megértett mindent, s amíg Horváthné az Ilonka dolgát magyarázta, ő mintha úriasszonyt üdvözölne, lehajolt hozzá, és megcsókolta a kezét.

Ilonka mellében csakugyan ide-oda járt egy tehetetlen nyálkacsepp, mintegy csúfolva a mellet: lám, engem sem tudsz elintézni. Horváthné föl akarta emelni a takarót, hogy Zoltánnak is megmutassa a dagadt lábakat. De mit kellett itt megmutatni? A szemhéjak félig nyitva, s a félig nyílt szemhéjak közt egy világtalan tekintet. Ki tudja, mit látnak ezek a látomásaikkal elszámolni már alig bíró szemek? Zoltán ott állt az ágy előtt, és nem találta olyan borzalmasnak a hörgést. Egyáltalán nem ahogy Kovács Juli mutatta. Mint szelíd dorombolás, vagy beteg galamb elhaló kurrogása. A leszáradt arcon alig észrevehető, hivalkodásmentes hősiesség. Ember feküdt itt, akit megkavart, eltévelyített az élet, de lelke egy bátor szárnycsapással hazatalált.

A két asszony lélegzetvisszafojtva várta, mi lesz. Zoltán kicsomagolta a fecskendőt és az ampullát. Kétszázalékos morfium volt. Véletlen, hogy éppen morfium. Meg se mozdította az asszony karját, úgy fecskendezte be. Csendes agóniát! gondolta, s odaült az ágy szélére. A szúrás s talán a szétjáró méreg első hulláma már, még egy utolszor fölvetette az Ilonkába alásüllyedő lelket. A szemhéjak kissé felhúzódtak, a tekintet egy pillanatra megvilágosodott. A zsoltáron nyugvó kéz megrándult, s valamit mutatott a kelyhen, aztán egészen lecsúszott a könyvről, s mintha a takaró ráncai közt is az elveszett könyvet kereste volna, s az ajkai is megvonaglottak. – Kell valami? kérdezte a szeretet vak reménykedésével Horváthné. De Ilonka nem felelt, a szemhéja visszacsúszott, s mellében újra megkezdte sétáját az a nyálcsepp. A három ember mozdulatlan maradt. Zoltán az ágy szélén, az anya az ágy kávájára dőlve, csak Kovács Juli alatt nyikkant meg olykor-olykor a szék.

Zoltán a zsoltár után nyúlkáló, s lassan elpihenő kezet nézte, s egyszerre ismerős lett neki a tejfehér zománcú zsoltár. Ott fekszik, ugyanez a zsoltár a havon. Ő is lehajolt érte, Ilonka is. Körülöttük vénasszonyok szállingóznak a szilveszter délutáni istentiszteletről, s amint lehajol, néhány havat söprő szoknya suhan el mellettük, még látja is a rojtos szegélyüket, s érzi Ilonka érintését, amint a zsoltár fölött a kezük összetéved. „Már vége az istentiszteletnek?” reccsent föl Pákozdy hangja. Őt észre sem veszi a kemény ember. Ilonkának Kutasiékhoz kell mennie, Pákozdy súlyt helyez erre a látogatásra, s ő ottmarad a havas úton, és egymás után hagyják el, arcába nézve, a sutyorgó öregasszonyok. De Ilonka szeméből egy bocsánatesdő, majdnem dadogó sugár száll felé. Talán ő maga sem tudja, mi felé meneszti azt a sugarat. Hiszen ő szerző parasztok lánya, aki maga is örül, hogy Pákozdyné lehet. Különben is ki ez a Zoltán? Nem fogadta el a vajas kenyeret az iskolaudvaron, s a műkedvelő előadáson Hermann Évivel csókolódzott. Mit tud ő róla? Lehet, hogy csak Pákozdy föléjük vetődő árnyéka s recsegő hangja csalta ki belőle ezt a tekintetet. Van valami a világban, ami nem a Pákozdyaké, s Ilonkában is volt valami, ami nem lehetett a Pákozdyaké soha. Ez röpítette ki azt a sugarat. S amint Pákozdy árnya egyre jobban rája nehezedett, s katonás hangja egyre durvább gúzsba kötötte őt, ez a sugár is élesedett-szélesedett. Lelkének a parádés útja lett belőle; a halál is ezen sétáltatta ki a Pákozdyak világából.

Az a nyálcsepp egyre kisebb utat tett meg, föl-le. Horváthné olykor-olykor fölegyenesedett az ágyvég kávájáról, s dermedten nézett a lányára, aztán az orvosra. De megint megindult a légzés, s az anya még görcsösebben figyelte a szüneteket. Nem hosszabb-e ez, mint az előző? Nem halkabb-e ez a pihegés, mint a másik.

Zoltán pedig arra gondolt, hogy sok tejfehér zománcú zsoltár van, s ki tudja, az-e ez? Jelentett-e valamit az a zsoltáron megmoccanó kéz? Üzent-e valamit a lecsúszó ujjak vergődése? Arra gondolt, hogy visszahelyezi azt a kezet a zsoltárra. De micsoda gondolat volt ez? A zsoltárból keskeny kék pántlika csüggött ki. Nem ilyen volt a szívbajos kisfiúcska pólyáján? Képzelődés! Képzelődés! Gondoljunk a kazalon csúszkáló Ilonkára, aki idejutott. Semmiért sem fizetsz meg úgy, mint a lelkedért, s a züllésnek sincs borzalmasabb útja, mint az üdvösségnek…

Így telt el két hosszú óra. A templomban épp elsőt harangoztak. Akkor egy erősebb légvétel, amelynek nem akadt folytatója. Zoltán már fölállt, de Horváthné még fülelt. Egy hosszú percig várta azt a soha nem jövő légvételt; aztán a hetek óta tartogatott zokogásával az ágy lábára vetette magát, és rázta-rázta szegény Ilonka halottas-bölcsejét. Kovács Juli is elóbégatta magát, kirohant a konyhába, a gyász sztereotip szólamaival cifrázva a sírást. – Jaj, a belső részem! Szegény jó nagyságos asszony, miért nem az ilyen semmirevalót veszi el az Isten. Juj, mindjárt leszakad a belső részem.

Aztán egy ijedt hang: – Meghalt?… S utána megint a Juli magyarázkodása. Ő rohant a szőlőhegyre; annyira rohant, hogy szegezés állt az oldalába, de hiába, már késő volt. Boda doktor úr beadta az injekciót, de már hiába. Pedig ha annak az injekciója nem segít, hát semmi se. A fiatalasszony azonban, úgy látszik, nem sokat hederített a Juli apológiájára, mert már meg a tornácon hallatszott a szava: – Ferenc! kiáltotta az istállóajtóban ácsorgó kocsisra. Szaladjon gyorsan az úrért. Meghalt az Ilonka nagyságos asszony. Aztán maga is bejött a halottasszobába. Nyomában az oldalát szorongató Juli. – Föl kell kötni az állát, mondta a praktikus fiatalasszony.

Ebben a pillanatban az anya is fölemelkedett az ágy végéről. Mintha meg kellett volna előznie valakit a halott körüli szertartásban. Félretolta Zoltánt, s a holttest fölé hajolt; szinte a széles csipejével fogta el menye elől a lánya tetemét. – Egy ruhát hozz, Iduskám, szipogta, anélkül hogy odafordult volna. Zoltán odanyújtotta azt a frissen vasalt, alig gyűrt ruhadarabot, amelyből a fecskendőjét göngyölte ki. – Ez piszkos, mondta Horváthné, és alázatos, szipogó asszonyból egy szemvillanásra feltüzelt az anyatigris. A régibb sérelmeken új lobbot vetett a céltalan megalázkodás. Könyörögtem neked, és mégse mentetted meg, kiáltotta ez a szem. Azért engedtelek ide, hogy meghaljon?

A fiatalasszony egy vadonat szalvétát vett ki a szekrényből. – Tessék, édesanyám, mondta bánatos árnyalású hangon, majd hirtelen keménységgel Zoltán felé: – Kérem, meg akarjuk mosdatni a halottat. Zoltán egy pillantást vetett Ilonka felé, de csak Horváthné széles csípejét látta s az öregasszony könyöke reszketését, aki sehogy sem bírta megkötni azt a csomót. – Isten velük, mondta Zoltán, de senki sem felelt, még Kovács Juli sem, aki hamarjában azt sem tudta, kihez húzzon: a gyász megszenteltjeihez vagy az ő felsült csoda doktorához.

A vasárnap délelőtti utca annyi világossággal zúdult Zoltánra, hogy be-be kellett hunynia a szemét. A fényességétől reszkető levegő a harmadik harangszó bim-bamját görgette el a falu fölött. Néhány elkésett lány sietett a templom felé. Buggyos pruszlék, a zsoltár mellett nyolcadrét hajtott zsebkendő s a zsebkendő mellett egy szál fehér szegfű, úgy, ahogy gyerekkorában érzékelte a vasárnapot. A Lakk gépész és felesége az unokájukon civakodtak. A gyerek kipottyant a nagyapja öléből, s annál jobban sivalkodott, minél jobban pörölt a „nyanya”.

Zoltán befejezettnek és megállíthatatlannak érezte magát. Benne is olyan világos, éles és kemény volt minden, mint ebben a délelőttben. Szinte várta, hogy mikor kiálthatja bele élete tanulságát ebbe a fényes és kemény világba. Kereste a vallomástételt, az összeütközést, a halált. A posta sarkán Sándor loholt vele szembe; mögötte a kocsis. Sándor arcáról szakadt a veríték; véres szeméből a könny. Kisfiúsan bőgött. Majdnem groteszk volt ez a hatalmas ember, hajdani különítményes tiszt, amint így kölyök módra sírt. Ez volt az a kemény Horváth Sándor, aki nem állt oda Ilonka betegágyához, s elszökött hazulról a húga halála elől? Mintha a szíve szakadt volna ki, s a kiszakadt szíve után futna. Zoltán előtt megtorpant. A sírásából hirtelen düh fortyant ki, ahogy némelyik bőgő gyerek is váratlanul vagdalkozni kezd. – Meggyilkoltad a testvéremet! Ezért még számolunk. Ki engedte meg, hogy a házamba lépj? Gyilkos, gyilkos! kiáltotta, s Zoltán arcába ütött.

Mi volt ez? Kelepce? Odahívták egy haldoklóhoz, csakhogy rábizonyítsák az emberölést? Nem tudta volna ez a gór kölyök, amikor reggel a kerítés felé fordult, hogy ő a húgához ment, s nem mondta volna meg Laci, hogy a húga menthetetlen?

Nem, Zoltán az ütés pillanatában is érezte, hogy ezt a kelepcét nem lehetett kieszelni. Az ilyen kelepcéket az emberi természet egyszerű kétszerkettője csinálja. Ez a mázsás gyerek most éppolyan őszintén siratta a húgát, amilyen „őszintén” nem állt a szökött asszony ágya mellé. Végre is el kellett ítélnie a házasságtörést, már csak a felesége miatt is! S nem volt-e természetes, hogy fájdalma a régi ellenség felé fordult, akit, ha kelletlenül is, beengedett a házába. Bemegy, és nyomába lép a halál. Ha gondolkozik, tudja ő, hogy kuruzsló és halál egymástól függetlenül léptek be a házba, de neki most csakugyan fáj a szíve. Keresi, ki a felelős ezért a szívfájásért, s azt mondja, a kuruzsló hívta a halált. De nem az ő hozzájárulásával! Neki itt mindjárt meg kell mutatnia, hogy nem tudott erről. Ő elállta volna a gyilkos útját, ha tud róla. S a régibb bosszú is örült, hogy ilyen szent ürügy akad a régi ellenség elpusztítására. Most ezek a köréjük sereglő emberek is láthatják, hogy neki joga van többre is, mint egy ökölcsapásra. S ha nem üti agyon, hát csak azért, mert az unokabátyja, a fiatal Hamar, is szólogatja: Vigyázz, Sándor, nehogy te bánd meg.

Mi ez, ha nem a természetes emberi reakciók füzére? A kéznél levő érzelmek következetessége? Ez nem annak a méltó összeütközésnek a koronája, amelyet Zoltán keres. Ez a félig bőgő, félig dühös Horváth Sándor szánalmas, mint az ösztön, mint az emberbestia karmai közé került öntudat. Zoltán megáll előtte; a tekintetével tartja vissza a második ütést, s csak annyit mond: Menj, és sírd ki magad.

Horváth Sándor nem tudja, mit kell tennie. Elmenjen-e, és sírja ki magát, vagy tovább verekedjék? De ebben a pillanatban eltűnik előle Zoltán, s egy szálas ember áll előtte, akkora, mint maga. – Azt csak a halott tudja, hogy mi ölte meg. Maguknak is jobb, ha mi élők nem ítélkezünk. Nem dühös ez a Kökönyei Gyurka, még csak a szeme se csillog jobban, Horváth Sándornak mégis eszébe juttatja a húgát, akit most mosdatnak. Enged a fiatal Hamar nógatásának, s elmegy vele a húga holttestéhez, kisírni magát. Legföljebb útközben emleget valami puskát, amelyet nem kerül el a bitang.

Zoltán pedig végigmegy a falun, előtte gyerekek, asszonyok szaladnak, bekukkannak a kapukon, átkiáltanak a kerítésen. Mögötte egy szál testőr s a mögött, ki közelebb, ki távolabb, a kíváncsiak. A templom előtt vagy húsz-harminc kiáltozó ember özönlik szembe velük. Elöl a kis Sebestyén fűti őket; de a félarcú Kovács is ott sündörög a horda farkán; ha akarod, hozzájuk tartozik, ha akarod, nem. Ezek már tudják, mi történt. – A szegénység barátja, kiáltja Sebestyén, azért akarják elemészteni. Össze kell törni a karját, aki hozzáér.

A becsapott aratók két hete még maguk is csúfolódtak a szőlőhegyi Krisztuson, de a sérelem megmozgatja az emlékezetüket. „Az én feleségemet is ingyen gyógyította meg a Zoltán.” „Nekem is földet írt az öreg tisztelendő a forradalom alatt.” S csakhogy tüntethessenek a keserűségük mellett, szívükbe töltik a kis Sebestyén haragját, s ők is éljenzik Zoltánt, s házfelgyújtást és összetört karokat emlegetnek.

A Gyurka mögött bandukoló menetből lassan elszivárog a tehetősebbje, s aki ottmarad, vérszemet kap. Vagy száz ember tolong-ordítoz Zoltán körül. Felnyomják őt egy kavicskupacra, egy magason áll a templom lépcsőjével. Zoltán végignézett a zajongókon. A természetes emberi reakcióknak ugyanaz a gyűrűje volt ez, amely előbb a Sándor szívében szövődött ellene. Előbb a szánalom miatt nem kiálthatta oda neki a magáét; most, hogy mellette tüntetett ez a gyűrű, beszélhetett. Elszánása, mely Ilonka halála óta vallomástételt és összeütközést keresett, rászabadította az éljenzőkre. – Mit akartok tőlem? kiáltotta olyan hangon, mintha most felelt volna az előbbi ütésre. – Az igazságot! kottyantotta el hátul a félarcú Kovács. S az elkottyantott igazság mint korbács járt végig a tömegen; s vak kiáltások serkentek az ütése helyén.

– A ti igazságtokat! kiáltotta Zoltán. De vagyok-e én a ti igazságtok kaszanyele. Engem az igazság kihajtott közületek. Előbb a várost hagytam el, aztán a falut. A szőlőhegy pincéjébe rejtettem az igazságot, hogy aki keresi, megtalálja. Mert csak a rejtőzködő igazságot lehet megtalálni; az utcák igazsága kifolyik az ujjak közt, mint a víz. Ki jött ki utánam közületek? S aki kijött, nem vegyült-e vissza közétek, s nem kiabálja-e felém a ti igazságtok apró jussát? Egy igazság van, amelyet a pincékbe űztetek, s lelketek vadonja aljára szorítottatok. Azt követeljétek magatoktól, s ha magatok igazak lesztek, s a világ is újra épül a ti igazságtok szerint.

Barátai se látták őt soha ilyen lobogónak. Az indulat ereje erősebb volt a szavak értelménél, és megtorpantotta a tömeget. A kis Sebestyénben megállt a vér, s furcsán, félrecsúszott állal bámult Zoltánra. A pillanatnyi csöndön a templomból kizuhogó ima szavai özönlöttek át. Zoltánba belecsípett a Csanádi Gábor hangja s azontúl minden pásztoré. Nagy gyöngédség buzogott föl benne a megdorgált nép iránt, s szemét elöntötte a könny. – Tudom én, hogy eladnak és megcsalnak titeket az élet urai. A pásztorok nekik őriznek, s a tornyok nekik kongatnak. De ne higgyétek, hogy ezek a zsarnokok idegenek tőletek. A ti bűneitek urai ők, a ti gyengeségtek táplálja őket. Ti vagytok a farkasok dajkái, s a ti húsotok kéri a keselyűket, hogy szaggassatok meg minket. Fojtsátok meg a mai nap zsarnokait, a gyilkos ujjai szakadnak le, s tíz zsarnok nő az ujjatokból. Az élet rosszaságát nem gyógyíthatjátok meg az ember rosszaságával, csak Isten kegyelmével.

Odabenn megindult a záróének zuhatagja „Az Isten színének Előtte a hegyek Mint a viasz elolvadnak” – énekelték, s a kőhalmon álló ember szembefordult a templom ajtajával. – Ne keressétek máshol az Istent, csak a szívetek mélyén. S ha Isten menhelyébe latrok költözködtek, építsetek új menhelyet egymás iránti szeretetből. Esendők vagyunk és nyomorultak, de minden léleknek adatott egy sugár, amelyen kikúszhat sorsa éjszakájából.

A templom kapui megnyíltak, s a kitóduló asszonyok hökkenve meredtek a kavicsrakás szónokára. Az elől állók köré új emberréteg gyűrűzött, azok köré megint új, mint az évgyűrűk. S Zoltánt egyre jobban elragadta a beszéd.

Amíg Zoltán beszélt, Csanádi Gábor a papház két utcai ablaka közt sétált föl-le, s közben a vékony függönyön át szemmel tartotta a kavicsszószék gyülekezetét. Az apósa, akit a rossz lába egy karosszékbe kárhoztatott, föl-fölvetette a fejét; ő is hallotta azt az idegen, prédikáló hangot az utcán, de nem kérdezte, mi az; nemigen adta össze magát a vejével. Gábor szeme elkerülte a karosszéket; tudhatta, hogy az apósa is mindenhová néz, csak rája nem; mégis magán érezte az öreg pap tekintetét. No, hős Jeremiás, kiállsz-e a cigánysori Hanániás elé? Mintha ezt döfte volna belé a kitudott előd tekintete, amely persze, csak amolyan belső, szellemi tekintet volt: inkább önmaga önérzetéből röpült a függönyön kileső Csanádi Gábor felé, mint az öreg pap zavart, gyanakodó arcából.

S Csanádi Gábor e képzelt tekintet súlya alatt már csaknem kidobbant a templom elé, szembe a kuruzslóval. De aztán eszébe jutott, hogy ő mégis apa, s ennek a gondolatnak a fia születésekor sem örült meg annyira, mint ebben a pillanatban. Egy apa-Jeremiás mégiscsak előbb teheti, hogy kiszökjék a konyhába, összesúgjon a feleségével, s a szolgálót a csendőrökért szalajtsa; természetesen a konyhakerten s a kántortanító kerítésén át, hogy azzal is nagyobb legyen a veszedelem. Nem, ez a Jeremiás nem hagyja a családját! Betuszkolja őket a kamrába, rájuk fordítja a kulcsot, fejszét ragad, s nekitámasztja a hátát a kamraajtónak: Csak a testemen át.

S bizonyos, hogy Csanádi Gábor meg is lóbálja azt a fejszét, ha nagyon kell, de apa létére miért álljon ki a tömeg elé? Szerencsére a fejszének nem sok kilátása van rá, hogy fahasító házi jószágból vérszimatoló fenevaddá avanzsáljon. A kavicskupac körül egyre jobban megmeredtek a tömeg mozgó gyűrűi. A Zoltán feje fölött átsurranó fecske szárnya is külön zaj volt ebben a csendességben. Nem illetlenebb gyülekezet ez, mint a benti, ha a kavicskupacot választotta is szószékéül. Akár a csendőrőrmester is odaszegődhetett volna közéjük, a rend különösebb sérelme nélkül.

A csendőrőrmester azonban egyelőre a laktanyában ült, noha nem a tisztelendő úrnak a szolgálója volt az egyetlen követ, aki lélegzet fogytán esett be a hajdani nemesi ház boltos kapuja alá. Az ördög is úgy csinálta ki, hogy a tizedes épp aznap kísért fel egy toloncházba való rongyost a járásszékhelyre, s ő maga maradt egy szál tollatlan legénykével, akit húsvétkor adtak a keze alá. Az első hírnököt kinevette, a másodikat leszidta, hogy mit rezelnek be mindjárt, de a tisztelendő úr szolgálójának azt mondta: azonnal, s amikor maga Gulyás Pisti zörgetett rá, nekiesett a fiatal csendőrnek, hogy hol kuncsorgott idáig, mindig a fehérnépen az esze. A fiatalember nem feleselt, s az őrmester is elért annyit a húzódózásával, hogy amikorra a két szurony a papház előtt megvillant, a templom tornya nyugodtan bámulhatott alá a riválisnak felcsapott kavicskupacra: hűlt helyük volt a szájas aratóknak s a többi gyülevésznek. Zoltán kiment az alvégen, a tömeg pedig hazaszivárgott a Cigánysorra.

Most jött el az őrmester ideje: a vallatások. S mert alapos gyanú merült fel, hogy ez a szájas Boda nemcsak a népet zúdította Isten ellen, hanem Pákozdynét is ő támogatta át a másvilágra, a helybeli körorvost is ki kellett hallgatni. Horváth Laci azonban korrekt ember, ő nem enged a közhangulatnak, s kijelenti, hogy bizony Ilonka súlyos beteg volt, bár tagadhatatlan, hogy a pupilláját ő mint halottkém, túl szűknek találta; alighanem nagyobb adag morfiumot kapott. Nem, Laci nem hazudott a közvélemény javára; pedig Gulyás Pisti is ott tüzelt a háta mögött; meg Pákozdy is, a hodosi Tisza, ahogy a felesége mondta.

Csakhogy szép is volna, ha minden súlyos betegnek meg kellene halnia, s nem kapott-e Ilonka az orvos szerint is nagyobb adag morfiumot? Nagyobbat, mint szabad lett volna. Horváth Laci nem szolgálta ki a közvéleményt; a közvélemény szolgálta ki magát azzal, amit mondott. A csendőrőrmester feltelefonált a járásszékhelyre, s e telefonbeszélgetés után igazán mindegy volt, hogyan vallott Horváth Laci: önérzetes-korrektül-e, vagy Pákozdyék indulata szerint.

A vasárnap délután csendje mindenesetre hozzálátott, hogy bűnügyet csináljon a vasárnap délelőtt izgalmából, s a szőlőhegy szelei és illatai is hozzáláttak, hogy kimosdassák utolsó útjára a falutól visszakapott lelket. Az alvégen, az úgynevezett Tófenéken, ahol a kocsiút a szőlőhegyre kanyarodik, Zoltán visszaküldte a tömeg utána tévedt foszlányait. Csak négyen maradtak vele: Bálint, Balázs, Kökönyei Gyurka és Boda János.

Bálint bent kvártélyozott a faluban; a Hermannék első szobáját vette ki. Őt a Sebestyén aratói verték fel a reggeli álmából, s úgy lett figyelmes Zoltán beszédjére, hogy az aratók váratlanul elcsendesedtek. Boda János viszont ezen a vasárnapon is elment a templomba, amint el fog menni az utolsón is, mert hiába prédikálta ki a pap az öccsét, ő az Isten házába jár, s nem a papéba. Ő a templomból kijövet szegődött a gyülekezethez, míg Balázs csak a végére cammogott oda, amikorra már mindenki tudta, mi folyik a templom előtt. Ő, Balázs, csak a Zoltán „magnetikus” erejét akarta tanulmányozni, azért útközben a sánta lábával is visszaszaladt a szabóműhelybe, ott kutatott a fiókjában, s ki tudja, mit csúsztatott a nadrágja hátsó zsebébe…

Fölértek a hegyre: a présház előtt a tőkén egy szikár árnyék, az ölében fonott fedeles kosár. – Édesanyám, ennivalót hozott? nyitotta fel Zoltán a szemét. Bemehetett volna; miért ül kint a napon? Bodáné azonban nemigen értette, hogy lehet most hűvösről meg napról beszélni. Egyáltalán mit számít az, hogy ő hol ül ebben az órában. – Csak egy kis túrót hoztam, nem tudtam, hogy ennyien lesztek, motyogta zavartan. – Nem is az ételért!… Apád nem is tudja, hogy itt vagyok… Csak azt akarom mondani: gondolj Ferire és Gyulára. Alig hallhatón mondta ezt. A négy barát ki se vehette, mit mond. Zoltánnak csak most tűnt föl, hogy az anyján az otthoni, foltos köténye van. Hajadonfőtt jött, a kimenős fekete kendője nélkül. Két hete nem volt kint nála, miért éppen most terem itt a legnagyobb délben? Az öregasszony mély orcaráncai közt még halvány pirosság bujkált, s a melle föl-lejárt. Nemrég érhetett ide. – A bozóton át jött, édesanyám? kérdezte Zoltán.

A szőlőhegyre két út vitt; egy kerülő, kocsiknak való, a Tófenék felé s egy zsúpcsapás a bozóton át. Asszonynép nemigen választotta ezt. Nagy a latyak s a szőlőhegy lába is meredekebb arról. – A bozóton át, felelte az öregasszony. S csontos arca a leánykori szeméremre emlékeztetett. Mint hajnal a sziklabordás tájon, úgy suhant el rajta egy szégyenlős mosoly. Zoltánnak el kellett fordulnia előle. Vannak lelkek, amelyeknek a kivillant meztelensége elől éppúgy elfordul a jóízlés, mint anyánk véletlen kitakart meztelensége elől.

Az öregasszony behúzódott a pincébe; Zoltán meg a barátaihoz lépett. A szőlőhegy sosem ragyogott úgy, mint ezen a júliusi vasárnapon. A madarak hangszalagjairól fölengedett a tavaszi zavar utolsó párája is. Gyöngén felfelé vetett torkuk nem ismert lehetetlent. Boldogságukkal akarták betölteni ezt a véges burát a nap alatt. A diók réteges levélzete közt fölfelé kívánkozó tekintet elveszett a fényesen áttetsző levelek közt, s a lombréseken előcsillanó kékség, mint a kút alján megcsillanó víz, az ég-tenger végtelenjét kívántatta. A világ kitágult, de tágassága közelhozta az űrt. A menny megsűrősödött kékségében, mintha a végtelen hajolt volna közelebb az emberhez. Erről a ragyogó sötét kárpitról el lehetett hinni, hogy egy pátriárka-Isten figyeli mögüle házatáját.

Zoltán a kőkupacon hagyta a szíve súlyát. Mintha azzal a prédikációval elvetette volna emberi gondjait; könnyű lett, de ez nem a mámor könnyűsége volt, hanem a harmóniáé. Négyen jöttek csak vele, négy búcsúzó, kesernyés íze a világnak. Ennek a négy embernek a súlyosabbik lelke a faluba húzott. Látták a csendőrszuronyt; hallani vélték a vallomásokat, s lelküket rázta a telefonok végzetes csöngése. Az utolsó este a présház előtt. Mi következik? Börtön vagy még rosszabb? A levegő a régi szőlőhegyi levegő maradt, csak Zoltán lehelete enyész el belőle. Egyetlen tüdőé, s nem lesz-e ízetlen a levegő még Balázs számára is? Boda János a képes bibliára gondol, elég lesz-e ember nélkül a könyv? S mi lesz a Bálint nyári szabadságával és mi lesz Gyurka meséivel?

Zoltán látja a szemek hirtelen elfordulásait, érzi a térdek súlyát, s fel akarja vidítani a barátait. Hiszen ő sem tudja, mi jön. Ő is kérdezhetné: börtön vagy még rosszabb? De ő nem kérdez. Szíve könnyűségében kapott eleve feleletet. Egyvirágú növény ő, s ez az egy virág teljesen kinyílt. – Nézzétek a vadborsót, mutatja, hogy ing-leng a karcsú indáin, hogy emeli apró szárnyait. Minden pillanatban elrepülhet. Virág, de lehetne pillangó is. S az a pillangó a vad komlón lehetne virág. Miféle hasonlóság ez? S mi értelme van az emberen kívül e hasonlóságnak? Pillangó és virág nem érzi; csak az ember érzi. Boldog az ember; új rokonságok szálaira fűzi a teremtett dolgokat, s gyöngédsége új rendszerét emeli a teremtés rendszere elé. Itt élek e tőkék közt s itt e fák alatt. Rokonaim ők, mint ti, akikkel egy vér bánatát hordozom. Boldog az ember, aki maga választja rokonait, mint titeket én s mint e fákat én. A rokonság, mellyel titeket választottalak, mélyebb rokonság; amely a fákhoz fűz, szabadabb. Nemcsak rokonok ők, de mesterek is; együgyű mesterek, kiktől mégis a legtöbbet tanulhatok.

Furcsa zaklatottan beszélt. De nem a zavar zaklatottsága volt ez, inkább az örök, nagy nyugalomé, amely búcsúzóban a szavaktól, összezilálja őket, hiszen nem lesz többé szüksége rájuk. A három tanulatlan ember nem a beszédet követte, csak a csillogó szemet s a játékos ajkat, amely maga is pillangóvá vált, mint a vadborsó, amelyről beszélt. Bálint azonban utána hajolt a mondatoknak, s nem kerülték el figyelmét az ép szavak közt a kinyílt láncszemek s az egész beszéd édesen zavart céltalansága. Mást jelentettek ezek a szavak, mint amit más ajkán jelentenek. Egy szóban el nem férő gyöngédség reszketett, cirógatott bennük. A vadborsó után a hangya jött; a hangya után Zádor, aki először beszélt a hangyákról, a szalmazsákon maradt hős; a hű botanikus, akiből a halál rózsafát csinált. A mellén nyílt rózsa.

– Egyre kevesebb a dolgok száma, mosolyodott el önmagán Zoltán, amelyekre gondolni tudok. Fák, bogarak, Zádor, ti s a te feleséged, Balázs. Tudod-e, barátom, hogy a te feleséged bemetszette érted a csuklóit, s mint szepegő kisleány mutatta fel nekem: Nézze, mit csináltam magamnak. Ha úgy látnátok magatokat, ahogy én látlak titeket. Minden bűn egy feltartott véres csukló, s minden kérkedés ijedt szepegés. Milyen kis szavakon bukik el az ember s milyen gyáva kételyeken! Gondoltál-e arra, fordult Bálinthoz, hogy nemcsak az Isten az, aki nem nyilatkozik meg másutt, csak az ember tudatában. A matematika is ilyen. Hol van a világban matematika? Álokoskodás ez; de előbb győz meg bennünket egy sikerült szofizma, mint szívünk szomjúsága.

Bálint egy pillanatig nem értette, mire céloz Zoltán. Aztán ő is lehorgasztotta a fejét, mint Balázs. Csak múltkor gyónta meg Zoltánnak az ő végleges megtérését. Zoltán akkor annyit felelt: az Istent nem hinni kell, hanem szeretni. S lám, most ezt a gúnyos vágást hagyja rá, mint Balázsra a felesége csuklóit. Nem szofizmákkal erőszakolta-e ő is a hitet, amelyre a szíve szomjazott.

Estefelé a négy nő is kijött s kevéssel utánuk Horváth Laci. Az asszonyok vacsorát hoztak; Laci karikás-bágyadt szemeket. Mégiscsak motoszkálhatott benne az a jegyzőkönyv; meg akarta mutatni, hogy ő nemes ellenfél. Ha szembekerült is Zoltánnal; nem veszett ki belőle a jobbak szolidaritása. – Sándor magánkívül van. Rád akarja kenni, hogy a te injekciód ölte meg Ilonkát. Engem is kihallgattak. Én természetesen megmagyaráztam, hogy ha nagyobb adag morfiumot kapott is, én már olyan súlyos állapotban láttam, hogy…

Itt elhallgatott Laci. A „hogy” után jövő következtetést az őrmester előtt nem vonta le. A törvényszék előtt feltétlenül le fogja vonni, de miért csak a törvényszék előtt? Jaj, beteg ember ő. Nap-nap után harmincnyolcat mér, s a feleségének nem mer szólni róla. Mi lesz belőle? Zoltánnak még mindig jobb! Hogy áll előtte ez a négy féfiember; a szemük simogatásától is hogy féltik ezek az asszonyok. Becsukják? Ennek a börtön is győzelem lesz. Ő győzött, s győzelme lett a börtöne: beszorult a Gulyás Pistik, Horváth Sándorok, Molnár Zsófikák falai közé! Kertelt, mert félt Zoltán pártjára állni. Pedig mégiscsak ez az igazi atyafiság. Ezek lettek volna az övéi. Ez a Hermann Évi vagy Boda Irénke is inkább, mint a felesége.

Balázs szabót azonban kihozta a béketűrésből Laci elakadt „hogy”-a. – Doktor úr még vallott nekik? Köpött volna a szemükbe. A haldoklóhoz odakunyerálták, s a halottat a nyakába akasztják. Ha gyilkosok vagyunk, jó, legyünk gyilkosok! Mondja meg nekik, hogy mit látott. Egy apró pisztolyt húzott ki a hátsó zsebéből, s a nyitott tenyerén a Laci orra elé vitte. – Maga megmondja nekik.

Rozi és Irénke elkészült a terítéssel. Az asztalon ott állt a kenyér, a paprika és a vaj. Évi és Bálint már ott ült a lócán, Irma pedig a kenyeret szegte az asztal végén, amikor Balázs pisztolya fölcsillant. Zoltán elfordult a bömbölő szabótól, leült az asztal mellé, s mintha csak a többiekhez szólna: – Nincs más igazságszolgáltatás, mondta, mint amit az igazság szolgáltat. De az igazság a szívben nőtt, s csak a szívekben szolgáltat igazságot. Megdobhatjátok-e szóval a hegyet, és megsebezhetitek-e golyóval a gonoszságot? A düh éppolyan tehetetlen a gonoszsággal szemben, mint amilyen mindenható a szeretet.

Mindnyájan oda ültek az asztal köré; még Balázs is, aki megforgatta néhányszor a pisztolyát, aztán morogva-brummogva a zsebébe süllyesztette. Laci állt csak, s habozott, hogy leüljön-e. Balázs förmedése szíven ütötte, s mintegy önvédelmül, hogy menekedjék a férfiszégyenkezéstől, gyermekes sértődésbe heccelte magát. Így beszélnek itt vele! – Ülj le és egyél velünk, hívta Zoltán, hiszen közénk tartozol. Az elébb nem fejeztél be egy mondatot. De ha egyszer sebezni talál ez a mondat, jegyezd meg, hogy szerettük a te gyöngeségedet.

Laci engedett; de ez a fáradt test engedelme volt csak, s mihelyt leült, már bánta is. Tiltakozni akart. Hogy mer ez szánakozni rajta? Ő, igaz, sokat dolgozott, de nem gyenge, őt ne szeresse. Erre a kifakadásra azonban nem került sor, mert a karórakás megreccsent, s a karók fölött egy torz fej bukkant elő: a félarcú kovácsé. – Itt még nem voltak? kérdezte megszeppenve. – Kik? – Kik? fakadt ki a torz ember megszeppenéséből a megrögzött humor. – Akik a fejükön hordják a szárnyukat. Már látom, nem kerülöm el botban az aranylakodalmamat. Egyszer a srapnell vágott agyon, mert azt kiáltottam: éljen a király. Egyszer a fehérek, mert azt kiáltottam: éljen a forradalom. Most a csendőrök, mert eltaláltam kottyantani, hogy éljen az igazság. Mondtam is ennek a Sebestyénnek, te, ne dühösködj, mert aki nálunk nagyon dühösködik, annak leszívatják a fejéből a vért. Én tapasztalásból tudom. Eddig talán ő is tudja.

– Mi történt Sebestyénnel? – Gyűlésbe ment Hermannékhoz. – Hozzánk? – Az. Megfogták a kislányát, a Pannit, hogy hívja be az apját Hermannékhoz, mert a Boda doktor úr ott tart gyűlést, hogy mi legyen most már a faluból. Gondolták, inkább ő menjen be a belső sorra, mint ők ki, a veszett aratók közé. Hív engem is Sebestyén. Mondom, el vagyok én gyűlés nélkül is, de ő csak bemegy. A Julink akkor jött Horváthéktól, azt mondja, aligha máshol nem lesz a gyűlés, mert a községháza felé látta Sebestyént, hármasban, két tollassal.

– Csendőrtrükk, mondta Gyurka. Volt Dádon egy ezredbelim, Gábor Imrus, abból Kun Béla alatt terrorista lett. Jött haza nagy szájjal, hogy ő ennyi grófot meg papot megölt. Talán igaz se volt, de hencegett. A parasztokat azzal biztatta, ezután nem az lesz ám az élet, hogy kikönyökölünk este a kapu elé, mint a kutyák, hanem mozi meg színház. Ilyen kelekótya volt, s állandóan két handgránátot hordott a két oldalán. A forradalom után aztán ő is megtanulta, mi a nyers kukorica. Amikor már nagyon elrongyolódott, hazaizent a feleségének, hogy hozzon neki ételt meg pénzt; az adonyi állomáson várja. Az asszony nyolchónapos volt, de azért összepakolt. Ahogy ballag az asszony az úton, szembe biciklizik vele a csendőrőrmester. Az akkor került a faluba, s az asszony nemigen ismerte. Szemet szúr neki a Gáborné. Hová megy ez ilyen állapottal? Bemegy a faluba, átöltözik civilbe, s utána az asszonynak. Az állomáson szóba ereszkedik vele, hogy ő is szegény bújdosó, alig van betevője, meg így a fehérek, meg úgy. De el ne árulja ám őt, mert ő az urának régi barátja. Dehogy árulta el szegény asszony, még inkább ő is előhozakodott, hogy Adonyszabolcsba megy, élelmet meg pénzt visz az urának. Hát ahogy leszállnak Adonyban, az asszony rögtön meglátja az Imrust, odaszalad hozzá, megöleli. De Imrus egyszerre csak elhajítja őt. Hej, Eszti, mit csináltál velem? De akkorra a csendőr már szedte is ki a zsebéből a vasat. Gábor Imrusból abban az órában lett apa, amelyikben felakasztották… Ez is csendőrtrükk volt.

Balázs most nem förmedt rá, hogy mit akar ezekkel a történetekkel, hogy illik ez ide. Nem illett ide, mégis benne volt mindnyájuk félelme, jobban, mint a leghangosabb vészkiáltásban. Az idegen sötét erő! A csendőr! A börtön! Mindenki ugyanarra gondolt, de Boda János torkából szakadt föl a kérdés: – Nem volna jó próbálni valamit?

– Próbálni? nevetett Zoltán. Túl vagyok a próbán. – Ha Pestre jönnél… velem… – jegyezte meg Bálint óvatosan. Előbb szökni-t akart mondani, aztán még a jönni-t is letompította azzal, hogy velem; de így is oktalan, céltalan maradt a kérdés. – Pestről könnyebben eligazíthatjuk ezt a… félreértést. – A félreértéseket itt is eligazíthatjuk, jegyezte meg Zoltán azzal a furcsa nevetéssel, amelyben a derű már egy eszelős árnyalatot kapott. – Van néhány félreértés, amelyet el kell igazítanunk. Üljön le, bátyám, húzta le Kovácsot. Nem a huszonöt töri össze az embert, hanem a félreértés. Félreértjük magunkat…

– Eh! ugrott fel Horváth Laci. Ilyen pillanatban is… S végignézett az asztal körül ülőkön. Azt lehetett gondolni, fölugrik az asztalra, beletapos a tányérokba. De nem tette. Összerázkódott, fejébe csapta a kalapját, elrohant. A szőlők alján három puskás emberrel találkozott, kettő csendőr, a harmadik civil.

– Te vagy az, Laci? kérdezte meglepetten Horváth Sándor, aki nem maradhatott el erről a vadászatról. Ki is illene jobban ide, mint ő, a hajdani különítményes tiszt. – Vigyázzatok, fegyver van náluk, susogta Horváth Laci. Várjátok meg, amíg egyedül marad.

Még susogott, s a fülében már ott volt a Balázs mondata: Maga megmondja nekik. Honnan tudta az a sánta, hogy megmondja nekik. S miért mondta meg? Az esti szőlők alatt találkozott velük, hárman jöttek, három puska, s ő a három puska pártján akart lenni. Rögtön, még abban a pillanatban be akarta bizonyítani, hogy nem cimborálásból jött ki ide. Sőt! Sőt? De hát csakugyan kémkedni jött ki? – Mi szerettük a te gyengeségedet! mondta Zoltán. Hogy megvetette őt ez az ember! S ő hogy gyűlöli! Jó volt hinni, hogy gyűlöli. Azért árulta el, mert gyűlöli. Amikor a csendőrőrmester faggatni kezdte, töviről-hegyire elmondott mindent. – Igen, ő látta a pisztolyt. Lehet, hogy a többinél is van, magyarázta, s amíg árulkodott, egy ideges rugó szakadt le benne. Határtalanul megkönnyebbedett.

Zoltán pedig ezalatt ott ült barátai körében a présház előtt, s oszlatta a félreértéseket. – A te értelmedben még mindig tartják magukat ifjúságod gondolat- és kérdőjelei! mondta Bálint szemébe nézve. Nem veszed észre, hogy a szíved már kész, s a makacskodón kitartó kételyek, melyekkel szaggatod magad, ürügyek csak az önszaggatásra, s a ki nem elégített férfiszív az, amelyik nyugtalankodik. Miért hiszek csak félig? Miért vagyok zsidó? Mit kezdjek a teremtésnek ebben a véletlen szegletében? kérdi a megszokássá vált Kétely. De érett a szíved és régen kész a válasz: a szeretet. Próbáld meg a szeretet rohamával venni meg a világot. Hallgass az önátadás sugallatára, s ne hőkölj vissza az érzéstől, amely most fogan benned. Jó érzés az és kemény szeretet, akit szereteted köszörűkövéül választottál.

Ki értette a célzást? Talán Bálint sem merte érteni. Csak Hermann Évi sötét ajkai nyíltak szét nedves-fényesen. Hátradobott feje mintha szerelmes daccal rándult volna vissza a rózsafajárom alól, amelyet Zoltán rárakott. Zoltán azonban nem adott időt a kérdő összenézésekre. Rozi felé fordult, aki tejet tett elé. – Ma még én elém teszed a tejet, de holnap az elé tedd, aki kéri. Boda Jánoshoz: – Te pedig ne vesd el az igét, hanem keresd. Az ige: betű és szív. Te tiszteled a betűt, és melegen tartod a szíved. De a kettő még nincs elég közel; még nem ugyanaz.

Az asztal üres lett; az edények visszavándoroltak a kosarakba. Az ég csillagjai megverték rontó szemükkel a füvet, s kicsalták rá az estharmatot. Zoltán fölállt, s vontatottan a többiek. Gyurka és Irénke oldalt húzódtak a hold erősödő fényébe, a lehorgasztották a fejüket. Zoltán hozzájuk lépett. – Itt az este, haza kell mennetek. Boldog, aki úgy mehet haza, mint te. Hány éves vagy, barátom? Harminc! Hárommal több, mint én. Innen-onnan öreg karó, de fiatal vesszőt köttetek melléd, s fiatal fogsz maradni, mert nem zsarolod az éveket. – Nem maradhatnék itt? kérdezte sírásba fulladón Gyurka. – Itt? mosolygott vissza Zoltán. Ne bántsatok meg a félelmetekkel.

A kis csapat felkészült, de senki sem akart indítani. Kovács ép arca furcsán rángott, és Schwarz Irma dülledt szemeiben egy számum száraz tüze ült. – Ha! fülelt fel Boda János. Jár ott valaki? Egy pillanatig feszülten hallgatóznak. – Menjetek, kedveseim, sürgette őket Zoltán. Úgy kell járnunk-kelnünk a világban, mintha csak a lelkiismeretünkben tudnánk elbotolni. – Te is, kedvesem, tolta odébb gyöngéden Irmát, aki hirtelen elébe vetette magát. – Menj, és ne átkozd sorsod keménységét. Kemény héjban érnek a lágy magok.

A kis csapat elveszett a tőkék közt. Elöl a két fiatal s utána el-elmaradozva egyenként a többiek. Balázs jött leghátul, ő maradozott el legtöbbet; a lejtő derekán egészen elmaradt.

Zoltán visszament a présházba; gyertyát gyújtott, olvasni akart. A présház két részből állt. A bejárattal szemben egy nagyobb előtér, néhány hordó korhadt benne; a prés s a présen egy szakajtó dió. A háttérben a pincelépcső boltja; balra egy szobácska. Itt aludt Zoltán, és itt állt a gyertya. Ahogy kitapogatta a gyufát, s a kis láng föllibbent a sercenő faggyúról, valami mocordult a lócán. Az édesanyja volt.

Zoltánban benne szakadt a kiáltás. Ő azt hitte, rég elsompolygott az anyja búcsúzatlan, s lám itt ül a sötétben, a fia fekhelyén és vár. Az édesanyja! Zoltánban most fölszakadt, ami nem szakadhatott föl, mikor anyja a bibliát olvasta, s ő a háta mögött állt, s szerelméről akart beszélni neki. Karjai, amelyek a győri pályaudvaron a katona-búcsú perceiben lehorgadtak, most kinyíltak. Feje odaesett az anyja térdére, s anyja száraz kipattogzott ujjai végigtámolyogtak a haján. Úgy ült fölötte ez a végtelennel beszélgető anya, mint maga a Végtelen: a titokzatos Eredet, amely eljött, hogy visszavegye őt.

A pince előtt eldőlt a tönk; valaki megbotlott benne, s fölkáromkodott. Utána egy másik dörmögő hang. Hirtelen egy lövés. Az anya fölegyenesedett, s Zoltán a présház előterébe ugrott. Abban a pillanatban a pinceajtó is berepült, s Zoltán szeme egy hórihorgas, embervoltából kikelt alakkal s egy puskacső táguló, majd hirtelen elboruló lyukával lett tele. – Édesanyám! kiáltotta, és elveszett előle a világ. – Még te mersz rám lőni? hördült fel Horváth Sándor, és belerúgott az emberbe, akit leterített. – Nem ő lőtt! Ez lőtt, a sánta, kiáltotta ott kint a csendőrőrmester, és rátérdelt a magával tehetetlen szabóra, aki annyira kimerült, amíg a pisztolyt elsütötte, hogy nem is védekezett.

Zoltán feje visszakerült az anyja térdére. De holtan.

Csanádi Gábor megtakarította a temetés felét: háznál nem kellett beszélnie, Zoltánt a temető „hullaházából” (vagy inkább bódéjából) temették, s Gáborban volt annyi jó ízlés, hogy a sír fölött is csak rövid imát mondott. Az Isten kegyelme nagy, s az utolsó pillanat megbánó sóhaja is mellettünk szólhat a végítéletnél. Biztató ige olyan halott fölött, aki utolsó leheletével az édesanyját szólította.

A temetésen különben kevesen voltak, alig ötven-hatvanan, azok is többnyire belsősoriak, mert csak megbízható embert engedtek oda. A temető felé vivő úton két csendőr cirkált, s visszafordította, aki a Cigánysorról készült a Boda Zoltán koporsójához. Barátai közül is csak néhányan jutottak el a sír szájáig. Balázst fölszállították Veszprémbe; Sebestyén is ült; a volt direktóriumi elnökre meg ráüzentek, hogy maradhasson, ha jót akar. Kovács megszökött a zsémbelő felesége mellől, félúton azonban meghallotta, hogy visszapenderítik a cigánysori gyászolókat, s nehogy kiadós legyen ez a penderítés, magától visszafordult. A férfiak közül csak Kökönyei és Bálint voltak ott. Az asszonyok közül: Irénke, Évi, Rozi. Kovács Julit ágyba döntötte a szenvedés, Schwarz Irma pedig nem tudott emberre nézni.

De ha a Boda-kolónia meg is ritkult, állt valaki a sír partján, bokáig a frissen kihányt sárga földben, aki sok ezer kilométerről jött erre a temetésre, s mit kapott a hosszú útért? Az egyik karjára egy eszelős öreg embert, a másikra egy túlvilágra néző öreg asszonyt s a tulajdon szemébe, hosszú szárazság után, igazi könnyeket. Száraz, szikár férfi volt ez, keserűségtől füstös, mint egy megpörkölt husáng. Balján az agg egy kutyust figyelt, amely a sír túlfelén a pap lábáig furakodott; jobbján az öregaaszony a temetőkerítés ciprusai fölött úszó felhőket kísérte, mint aki túl van kerítéseken és sírokon. Ő maga azonban a gödör sárga mélyét nézte: a kettészelt gilisztát, amely még ott rángatózott a sír falán, a padmalt, a halál lakóházának ezt a csendes ereszét, s arra gondolt, hogy a távoli, csodálatos rokon, akiért átjött az óceánon, íme, még távolibb és még csodálatosabb. Miféle óceánon kell utána mennie?

– Ki volt az a férfi az öregek közt, kérdezte Alfréd Horváth Lacitól, miután a sírásók ásójuk lapjával megformálták a sírt, s ők kifelé haladtukban a kapuban összeverődtek. – A legidősebb fiú, felelte Laci, az amerikai. A gyilkosságra virradó hajnalban érkezett haza, s kissé megnyomta a kesernyés gyilkosság szót. – Még ebben is van valami jel! Mintha csakugyan az Isten formálná az ő szentjei életét, ábrándozott Alfréd, akibe a friss bizonyosság, hogy a felesége nemcsak fűvel-fával, de a tulajdon bátyjával is csalja őt, bizonyos spekulatív szentimentalizmust csöpögtetett. Vajon készen érte-e őt az a lövés? Készen, ahogy a vallásos lelkek értik ezt? A könyvem szempontjából fontos volna tudni. Én mindenesetre elkészítem őt. Ez már a mesterség megengedett ferdítése.

Horváth Laci azonban nem felelt. A dolgok rendje úgy intézte, hogy neki kellett Zoltánt fölboncolnia. Egy Júdás, aki maga keresi meg barátja mellében a golyót. Beteg Júdás! Előző nap Ilonka temetése, a boncolás, s most ez a második temetés. S mért ragadt belé, mint bojtorján, a Balázs szava: Maga megmondja nekik. Jó ennek az Alfrédnak. Ez könyvet ír Zoltánról. De mi lesz őbelőle? Az egész emberből? Ma is lázas. Most már igazán meg kell mondania Zsófikának… Hallgatott, ólomlába húzta a port.

Alfréd azonban tovább elmélkedett. – Mennyire nincs igazuk, akik az egyéniséget kiszigetelik a korból. Ez a Boda Zoltán más korban, talán csak egy évtizeddel később: új folyam kútfeje, történelmi alak. S itt szétszalad néhány lyukas paraszt korsóba. Egy-két év, és semmi a híres egyéniség. – Történelem! dobta oda undorodva Laci. Tudja is a történelem, kinek meddig ér a lelke és a szava. Az igazi történelmi alakokat a történelem nem ismeri. – Ezt akár Zoltán is mondhatta volna, gúnyolódott Alfréd. Egy holt barátnak az ember még tanítványa is hajlandó lenni. – Én gyűlöltem őt! fakadt ki aránytalan haraggal Laci. Ráfogtam, hogy gyilkolt, s én árultam el a csendőröknek. – Kissé ideges vagy, jegyezte meg Alfréd. A színed sem valami jó. No, te itthon is vagy már. Szervusz! Feküdj le egy hétre, nem jó rád nézni.

A két barát kezet fogott, s Laci elhaladt az orvoskert poros krimzonjai mellett. Csinos, városias villa volt az orvoslakás; a fal lába préselt, sárga tégla, a verandán vadszőlő. A parasztok orra alá is kenegetik a jegyzőnek, hogy kastélyt épített magának meg az orvosnak az ő pénzükön. Laci azonban most nem borzolja föl a csüggedt krimzonokat, és nem ül ki a verandára. Beszökik a hálóba, kiküldi a cselédet, aki a gyereket pesztrálja, s maga veszi ölébe a pólyát. Apai meghatódást szeretne. Mondatokat, mint: „Miatta élnem kell”, „Legalább te légy boldog, ha én már nem”. De semmit sem érez e százfelé szaladó, visító arcocska fölött, amelyre sétáltatás-csiggatás közben egyszer csak rávetődik az ablak fénye, s akkor kisimul, mintha az az arany pálca a visítás szellemét bénította volna meg. Csakhogy mit csináljon egy gyerek, ha nem visít? Nincs miért ébren lennie, elalszik. Laci szinte bosszankodik rajt, hogy így, minden érzelemnyilvánítás nélkül elaludt. A karjai és a térdei azonban nem vesznek tudomást arról, amiért bosszankodik. Leül a díványra, tovább rázogatja a térdén a pólyát, s Balázs mondata jár az eszében: Maga megmondja nekik.

Akkor beront a felesége. Mekkora mellei vannak ennek az asszonynak, s az arca is mint az anyjáé. Máris, mint az anyjáé, különösen mikor így ortályoz. Most hallotta meg, hogy Laci koszorúja is ott volt a koporsón. – Igaz, hogy maga koszorút köttetett annak a betyárnak? Azt még megértem, ha az Ilonkáját gyászolja. Istenem, szerelmes volt bele. De mit akar ezzel a koszorúval? Tüntetni, hogy barátja volt a javas. Így is mindenki magát okolja. A maga pipogyasága miatt jutott ennyire. Pákozdynak is az a véleménye, hogy ha maga talpára áll, rég börtönben ül ez a Boda. Az egész falu maga miatt szenved. Pákozdy is, Horváth Sándor is. Azt talán le is ültetik, mert visszalőtt… Mit rázza azt a gyereket, nem látja, hogy alszik?

A gyerek csakugyan aludt, és nem is volt értelme rázni. Lacinak mégis jobban fájt ez a figyelmeztetés, mint az egész koszorúpatvar. – Fáj a fejem, mondta halkan, nem hozna egy kevert port a rendelőből? – Most meg a feje. Egyszer a háta, egyszer a talpa, egyszer a feje. Vőlegény korában mondta volna, hogy a bujkáló nyavalyáihoz kell férjhez mennem… Ez férfi?!

Laci nem szólt. Ő maga ment át a rendelőbe a porért. De a bezsaluzott rendelő, a váratlan hűvösség, a gyógyszer-szag hirtelen elernyesztette, s elfeledte a port. Odagugyorodott a kis fehér zsámolyra, amelyre a kötszerhulladéknak való tálat szokta tenni. A zsámolyt a cseléd, amikor összeszedte a rendelőt, a fal mellé tolta, s Laci sajgó hátának különösen jólesett az olajlábas fal hidegsége. A gondolatok egy lyukon át kifolytak az agyából, s karjai idegenül lógtak az oldalán.

Meddig ült ott a homályban? Egyszerre fölvetette a fejét. Mintha valaki a füle mellett suttogta volna: „Maga megmondja nekik.” Júdás! Júdás! felelt rá a lelke mélye és fölugrott.

Ekkor valami puha ért a fejéhez, mintha egy szárny suhintotta volna meg. Csak a törülköző volt, a fogasra dobott törülköző. Erre a fogasra rakták a betegek a ruháikat, de most csak ez az árva törülköző lógott a ruhák helyén. Fogas, törülköző, zsámoly! Miért volnék én Júdás? védte magát. Ha elárultam is, nem akartam kárát. Ha a sánta nem lő… Én inkább el akartam kerülni, hogy védekezzenek.

De minden együtt volt. A fogas a feje fölött, a törülköző a kezében, zsámoly a lábánál. Szinte megkövítették ezek az összekerült dolgok: moccanni se mert. Holnap vagy egy hét múlva úgyis ágyba dől. Mit fog Zsófika szólni. Soha, soha nem menekedhet meg ennek az asszonynak a gúnyos vádjaitól!… Apa vagyok, próbálta bátorítgatni magát. De csak az előbbi, sírás-dühtől vörös arcot, gyerekfejet látta s a szétfutott vonásokat. Ez férfi?! Mintha a fia is ezt visította volna.

S ettől a makacsul megrögző kérdéstől Horváth Laci gyermeklelke, mint agyongyötört cselédlány az emeletkorláton, átdobta magát a tulajdon rémületén. A kendőből hurok lett, a hurok a fogasra került, Laci a zsámolyra. Talán a fogas szakad ki, talán a kendő szakad el! gondolta, amikor a zsámoly fölborult alatta. Mi volt ez? Félelem vagy remény? Ki tudja!

A fogas azonban nem szakadt ki: erős kampók tartották, s a törülköző sem szakadt el: erős törülköző volt, damaszt, a Zsófika stafírungjából való…

Így halt meg Horváth Laci, aki parasztnovellákat írt, s a dádi körorvos konvenciós pusztáit sorra elhódította. Az utódja nem volt olyan nagy drukker, mint ő; viszont jobban beillett Veres Magda teáira, s kuruzslókkal sem kellett vetélkednie. Ez az orvos az élet válasza volt az ideák színpadának a különceire. Normális orvos a normális pap és normális jegyző mellé.

Mert az élet, a nagy Szintező, nem tűrheti meg a lélek céltalan tarajlásait. Az élet a Veres Magda teázóiért van. A hajtógyűrűk vadásza ő s a kétszerkettő lapos bölcse. De övé az ember, és az ő törvényeinek enged a jog, amely Horváth Sándort fölmenti és Balázst elítéli.

Van ugyan egy bíró, aki Balázst is fölmenti; a felesége. Varrni mindenütt lehet, Veszprémben is, és Balázsné szívesen köt új ismeretségeket, ha megint lány lehet vagy legalábbis úgy várhat az urára, mint hajdan, lánykorában.

A Boda és Kökönyei ház közt is végbement idővel a csere: semmi több, minthogy két nő tűzhelyet cserélt, s Évi is, világ csudájára pesti asszony lett, főorvosné, azután hogy a csendőrök fölásták a kertjüket. Fényes parti, de bizonyára nem végleges megoldás! Az életben talán nincsenek is végleges megoldások; ha csak a Zoltán-féle rajongók megoldásai nem. Gyötrődünk, ellenkedünk mind; mint ez a félarcú Kovács a feleségével, Sebestyén a ritka napszámmal, Juli a visszatért nyilallásaival, de gyötrődéseink korsójában meg-megcsobban a szőlőhegyen kapott víz, s ki tudja, talán az a legboldogabb, aki legtöbbet emlékezik, mint ez a Schwarz Irma is, a melegedő vas fényénél, a konyhaasztalra könyökölve. „Kemény héjban érnek a lágy magok”, ennyit hagyott rá Zoltán. S a héj, amelybe az ő szívét rejtette az Úr, elég kemény.