Az Emberi színjáték új kiadása eléAz Emberi Színjáték írásához 1928 augusztusában, huszonhét éves koromban fogtam hozzá. Előzőleg két hónapot utaztunk Olaszországban, Franciaországban; ez alatt ismertem meg Párizsban Proust regényét. Az Emberi Színjáték-ban bajos lenne a Temps perdu hatását kimutatni; olvasmány és írás közt azonban mégiscsak kellett valami összefüggésnek lennie; ha más nem, figyelmeztetés volt, hogy másféle regényt is lehet írni, mint az itthon megszokottak. Októberre a regény egyharmada megvolt, s a Napkelet az első fejezetek alapján fogadta el folytatásos közlésre a következő évre. A gyors kezdet után nem gondoltuk volna, sem a szerkesztő, sem én, hogy a regény befejezése annyi kínba, kockázatba, a folytatások ideges várásába fog kerülni. Az ősz egy kritikai vállalkozásba csábított, a tél a kemény 28–29-es tél volt, első iskolaorvosi telem, a tavasz és nyár az influenza után visszamaradt beszűrődés leküzdésében telt el. Mindez nemcsak a nyomdagépet hozta, mint fenyegető szörnyet a sarkamba, a tbc tokszinja, az ismerkedés a halálfélelemmel sok mindent megmagyaráz a későbbi fejezetekben. A regény – 500 folyóirat oldal – kissé meghajtva, az év végére valahogy mégiscsak lezárult, a megkönnyebbült szerkesztő sürgönyben gratulált, az irodalmi világ azonban, bár szó volt róla, hogy kiadják, tökéletesen megfeledkezett róla. 43-ban, az Utolsó kísérlet soron levő kötetével adós maradván, a Franklin Társulat ezt adta ki a könyvnapra, de az ostrom alatt a társulat épületében ennek a kiadványnak a jórésze is megsemmisült. Most, hogy a Szépirodalmi Kiadó hozzáférhetetlenné vált regényeim kiadását ezzel a legkorábbival akarja megkezdeni, magam is úgy veszem kezembe, mint egy távoli fiatalember félig-meddig idegenné vált munkáját.
Mit akartam – mit akart ő – ezzel a regénnyel? Az emlékezetemben úgy maradt meg, hogy az Emberi Színjáték ironikus műnek készült: azt akarta éreztetni, hogy a szentség igen sokszor testi-lelki csonkaságok következménye, a korlátozott ember ebben a fajta tökéletességben talál utat korlátai fölé. A regény azonban visszaütött; az írás, az író szándéka ellenére, a hős pártjára állt: a szentség gyermekkortól folyó kibontakozása lett az elsődleges; a „korlátok”, a „csonkaság”: a páncél, melyet a maga védelmére választott ki. Ez nemcsak az emlékezetemben maradt meg így, az Ember és szerep-ben s egy újabb írásomban is így beszéltem róla. Most azonban, hogy nem az emlékezet, hanem magának a műnek a felvilágosításait kellett meghallgatnom, a kulcs, úgy érzem, mélyebben van, abban a bekezdésben, amelyben Boda Zoltán az emberek normavállaló ösztönét fedezi fel: „Zoltánba ebben a pillanatban csapott belé az a gondolat, mely később annyit foglalkoztatta. Az embereknek van egy ösztönük, amely éppolyan heves, mint az önfenntartás ösztöne. Hasonlítani akarnak egymáshoz, vagy inkább ahhoz a képhez, melyet egymásról alkottak. Mi másért vihog most Laci az iparosleányok után, akiket úgysem fog megszólítani? Ebben a vihogásban ő is a nyájhoz tartozik, nem kell vállalnia azt a gyermekszemérmességet, amely az ő külön sorsa. Most olyan, amilyennek mint normális fiatal embernek lennie kell. Megszabadult önmagától, egy lehet a sok közt. Valami kínos rugó szaladt le benne, megkötött erők szabadulnak föl nevetéssé, ugrándozássá. Az ember szeret különállónak látszani, de nem szeret külön állani. Az eredetiskedés is csak ezt a hasonuló ösztönt szolgálja. Van egy külön sorsunk, de félünk, hogy a nyáj soha meg nem értené, s találunk ki helyette egy másikat, amely rikít, de mégis elfogadható.” Az alkalmazkodás a normához, ahhoz, amit a kor annak tart, az ifjúságnak valóban fontos feladata, s aszerint, hogy ki milyen messze esett vagy ébredt tőle, nagyon különböző erőfeszítést kíván s szenvedéseket terem. Közel egy évtizeden át az én legfontosabb ügyem is a normának és természetemnek ez az egyeztetése volt. Amikorra a regénybe belefogtam, ez a küzdelem szerencsésen s jó régen lezárult. A „kis család”, a szép vidám feleség s a két esztendős kisleány ott voltak mellettem, a természetemtől idegen mesterségből kenyérkereső pályát csináltam; magányba fulladt írói kísérleteim is komoly társadalmi célt találtak a kritikában. Mindazokba az emberi keretekbe, amelyekben egy „normális” embernek, hitem szerint, meg kellett felelnie, én beilleszkedtem s megfeleltem; egészség és boldogság olyan magasába jutottam, amelyekről az elnyúlt kamaszkor sötét, fóbiás szakaiban álmodni sem mertem. De ezen a csúcson – s ezt már a regény bizonyítja – elkezdtem gyanakodni erre az épségre, a normára: nem csapott-e be, nem zárta-e fölpattinthatatlan tokba azt, ami több, nemesebb volt bennem: „az abnormalitásom”. Elég felületesen ismert, kuruzslóvá lett medikustársam életében ezt az én abnormális felem, sokunk abnormális felének az útját próbáltam a normába törtével szembeállítani. S a kölönceit elvető, az élet meredekét vállaló abnormitás volt az, amit a regény győzelemre vitt. Én magam, persze, nem lettem sem Boda Zoltán, sem Horváth Laci: a kettő azonban ezóta állandó harcban állt bennem: életem belső dialektikája e regény írása közben bontakozott ki. A mű nálam mindig csak érintő az élet görbéjéhez; eredményei nem alkalmazható tanítások, csak figyelmeztetések. Ez a norma elleni lázadás is két figyelmeztetést hagyott gondolkozásomban. Az egyik, hogy a norma néha, így korunkban is, szűk, alacsony, túl könnyen méri s ezzel csinálja is az abnormitást. A görögökben épp az ragadott meg, hogy ott mindenféle természetnek megvolt a normája s a hozzá illő kultuszai; az embert nem lehetett olyan könnyen a maga s a mások tudatában az emberiségből kiszorítani. Az Iszony görög mintán nőtt hősnője ennek megfelelően nemcsak a szabadságát küzdi ki, de pokoli szenvedéseken át a maga görög normáját is. A regény másik figyelmeztetése az elakadt, eltévedt életű emberekhez fordul: a norma betöltéséért folytatott harc jogos, de egy határon túl nem kell erőltetni; a korlátaink vállalása teszi igazán a mienké s művelhetővé, ami a korláton belül maradt.
Hogy ez a regény, bár kritikailag és fizikailag tökéletesen elkallódott (csak Gulyás Pál méltatta rólam írt tanulmányában), mégis elég sok emberre tett jelentős, életre szóló hatást, úgy hiszem, épp a norma okozta sebek, feltörések gyakoriságának és mélységének tulajdonítható, s ez teszi tán ma is indokolttá, hogy ne csak mint történeti vagy irodalomtörténeti emléket adjuk ki. Én mint regényíró két évvel később, a Gyász-ban találtam meg igazán magamat. Mindaz, amit azóta írtam, már az én művem, nemcsak a tollamé, a módszeremé is. De azért ennek az ifjúkori műnek is van előnye a későbbiekkel szemben, nemcsak a minden áttét, önkímélet nélkül fölvetett téma, de a pergőbb elbeszélés is, melyet még nem húz le úgy a részletezés, lélek- és miliőrajz. A fiatal író abban a törekvésében, hogy mindenét bedobja, s közben történetének is végére járjon, gyorsan visz át eseményeken s környezeteken, közben, persze, olyan gondolatokon s főként hangulatokon is, amelyek még túl közel esnek olvasmányaihoz. Amiért a leginkább megrónám: hogy túlságosan kihasználja, kiélvezi azt a fölényt, amelyet mint regényíró kap teremtményeivel szemben. Amiben másokat ekkor már hibáztattam: hogy túl könnyen szúrják le az alakjaikat, s a rokonszenvesekben is csak ellágyulással öntik le a malíciát: ennek a regénynek is hibája a szememben. Amikor a regény kiadásában megnyugodtam, azzal vigasztaltam magam, hogy előtte jelentős irtást végzek benne a ceruzámmal. A gyors elbeszélés azonban nemigen viseli el a nagyobb csonkításokat, s a naivitások húzásában is óvatossá tett egy újabb tapasztalat. A Villámfénynél felújítása előtt vagy negyven, ízlésemet sértő, fiatalos mondatot húztam ki belőle, a fiatal színészek azonban visszatették, sajnálták volna el nem sütni őket. Nem hamisítja-e meg öregségem a túlzott húzásokkal itt is az ifjúságomat, mely hibáival-erényeivel, a Tanú előtt tán ebben a regényben van benne a legjobban?
NÉMETH LÁSZLÓ |