Gyász

Alig néhány hónap telt el az ura halála óta, és Zsófinak már erőltetni kellett az eszét, hogy arra a napra s ami azelőtt volt, vissza tudjon emlékezni. A gyerek sok dolgot adott, s az öregasszony, amióta a fia úgy járt, keveset mozdított a gazdaságban, még botot is vett, csakhogy mutassa, mennyire megtörte a baleset: nem tud ő már a majorság után szaladgálni. Zsófi nem zúgolódott, hogy a mamának nagy bánata mellett olyan szép piros a bőre. Még kapóra is jött neki, hogy az öreg kihúzza magát a dologból: hajnaltól estig sürgött-forgott, úgy el tudott feledkezni a munkában, mint régebben soha.

Ha olykor mégis rászakadt az emlékezés, kínos érzése támadt, mintha megoldhatatlan feladat elé állították volna. Egész szeszélyesen törtek rá ezek a pillanatok: egyszer, amint a fejéshez ment, s a kocsisgyerek a lovakat épp itatni hajtotta – szép búsan sorjáztak ki a lovak, s szőrükön megcsillant az első csillag fénye –, máskor meg, amint a kis Sanyikát tisztába tette, a bömbölő gyerek gyűrűs combjai közé gyűrte a pelenkát, s belegügyögött az arcába, hogy megvigasztalja. Ilyenkor egyszerre meghidegedett a szíve körül, a sajtár megállt a kezében, a gügyögés a torkára akadt, mintha nem is akkor érte volna őt a veszteség, hanem most vesztene el mindjárt valami pótolhatatlant, talán az emlékét annak a veszteségnek. Félelmében ide-oda kapkodott, hogy elcsípjen valamit abból a szörnyű emlékből, amely most fog örökre elfutni az emlékezete elől, de mindig csak részletek villantak fel, sohasem az egész. Egyszer arra emlékezett, ahogy az ura vadásztáskájába a kolbászt meg a kenyeret beletette, még a havas udvarra ís, ahogy a tarisznya fölött a szürkületbe kitekintett; máskor a Horváth Péter bácsi arca volt előtte, amikor éjszaka bezörgetett, ott állt a tornácon, s nem tudta, hogy kezdje – mögötte a holdas udvaron a kocsi s körülötte sipkás, tapogó emberek. Egyszer-egyszer olyan világosan merült föl ez a kép, hogy még az udvar mélyén a kutat is meg tudta különböztetni, a káván csillogó vödröt, mintha akkor az egyszer látta volna a kútjukat s többé soha. De mindig csak egy-egy ilyen kép világosodott ki előtte. Az eszével el tudta ugyan sorolni, mi hogyan következett, de nem látta, csak azt a darabkát, amit az emlékezete föltálalt; sokszor még az ura arcvonásait sem bírta visszaidézni. Ilyenkor hálátlannak és gonosznak érezte magát, s az esze belefáradt az erőltetésbe. Szerencsére, a gyerek nem fekhetett ott ítéletnapig kitakartan; a karjára kellett venni, elbolondítani valamivel, mert durcás, haragos kölök volt, ha ordítani kezdett, kidagadtak fején az erek. A lovak is visszabandukoltak, s a tehén alatt a sajtárba föcskölő tej ritmusán elbódulva Zsófi visszaereszkedett a napi munka hullámverésére; az emlékezés pillanatai pedig mind ritkábban vették elő őt, mintha öntudatlanul is védekezett volna a velük járó szorongás ellen.

Talán az évszak is okozta, hogy az a nap olyan messze sodródott Zsófitól. Az ura a februári körvadászaton járt szerencsétlenül, aztán hamar kitavaszodott; a kút körül felengedett a jég, melyen az itató állatok el-elcsúsztak, a tetőn nedvesen virított a moha, s a frissen meszelt istállófal vakított, mint a tükör. Abból az udvarból, amelyre a Sömjén kocsiján Horváth Péter bácsi beállított, nem maradt semmi, s ha Zsófi látni akarta a saraglyát, melyen a pokrócba takart urát behozták, egy egészen más udvarba kellett átszállnia. A hó a gádor előtt, a lehalványadó csillagok az égen, a szürkeség az embereken, a vérfolt a pokrócon: olyan, mintha nem is maga látta, csak hallotta volna. Igaz, hogy néha kísérteties élesen tért vissza belé, amint a szegény urát öltöztették. A karja kiszaladt a mosogató asszony kezéből, s hangosan koppant az ágy szélére. De ez az éles koppanás olyan elszigetelt volt, sem előtte, sem utána semmi, élességében csak annál valószínűtlenebb. Ebből a lombos udvarból, melynek napos, döngölt földjén fecskék gyors árnyai keresztezik egymást, s kotlósok menekülnek az elszabadult csikó elől, nem tudott visszatalálni a maga zsibbadt ijedelméhez, a kipakolt halott fölött kiszakadó sikoltásaihoz.

Mondják, úgy viselkedett, mint az eszeveszett, le akarta szaggatni magáról a ruhát, s le kellett fogni, mert indult, hogy megöli a Sömjént, akit az ura haláláért okolt. Most már ezt a kétségbeesett dühöt sem bírta föltámasztani. Igaz, hogy a Sömjén hibás volt; a vadászat, mint rendesen, az ő pincéjében ért véget, s neki megvolt az a bolond virtusa, hogy rázárta a vendégeire az ajtót, s addig ki nem eresztette őket, amíg valamennyien el nem áztak. Ma se tudja senki, hogy történt a szerencsétlenség. Péter bácsi is arra emlékezett csak, hogy Sándor az új puskáját mutogatta; egy centivel föllebb vitt a puska, de ő már úgy számítja a lövést. Voltaképp senki sem figyelt rá, a vadászok egy része összevissza kornyikált, a másik a murás Pethest csúfolta, a híres kocavadászt, egyesek meg az alsó pincében ittak, s a hordók közül támolyogtak elő, amikor a lövés eldördült. Csak annyi biztos, hogy meglőtte magát. Zsófi kétségbeesésének azonban áldozat kellett, magát a balsorsot akarta megfojtani, amellyel most találkozott először szemtől szemben. Az anyósa többször is elmesélte neki ezt; Zsófi ilyenkor hallgatott, s ha lehetett, fordított a szón. Derengett benne valami, hogy amint az urát mosdatták, ő egyszerre csak sikoltozni kezdett, az udvarra rohant, s emberek birkóztak vele a hóban. De ez most úgy tűnt föl, mintha valaki más sikoltozott volna belőle, s más birkózott volna. Ahogy itt ült a tornácon, az anyósa mellett, s nagy zsákvarrótűvel foltozgatta beszéd közben nyárra a zsákokat, olyan volt az egész, mint az álom.

Estefelé néha hazaszaladt a szüleihez. Ilyenkor a kapuk előtt ácsorgó emberek úgy néztek rá, mintha nem is őt, hanem a szerencsétlenségét néznék. Köszöntésükben volt valami szokatlan: Zsófi ismerte ezt a hangot, azelőtt ő is ilyen idegenkedő tisztelettudással húzódott a sorssújtottaktól. Már rég elment mellettük, s még hátában érezte a tekintetüket, elképzelte, ahogy valami megjegyzést tesznek rá, s aztán elismétlik egymásnak az ura esetét, mint annyiszor a baleset óta. Zsófi a hátába szegzett tekintetek alatt kissé begörbítette a derekát, s lelkiismeret-furdalást érzett, hogy nem találta meg magában azt a nagy fájdalmat, amelynek az ácsorgó emberek idegenkedő csodálata szólt. Összeszedte a gondolatait, hogy a maga szomorú özvegyi sorsára gondoljon; „meg se száradt a menyasszonyi csokra, s már feketébe öltözött, huszonkét éves, s már itt áll a világban, mint a kisujja”, addig gondolkozott ezen, amíg a gondolkozásba belefáradt. A rokon asszonyok, akik időnként el-elfogták, egész kereken megkérdezték: no, megvigasztalódtál már kicsit, Zsófink? – s félrefordított fejükből rengeteg szánalommal pislogtak rá. Zsófi tudta, hogy két hónap alatt nem illik kicsit sem megvigasztalódni, s azon volt, hogy éppolyan fejhangon feleljen, mint ők – nem olyan könnyű abba beletörődni, ángyi; elébb megöregszem én, mint beletörődjek. – Eleinte bántotta valami, amíg ezeket a vigasztalhatatlan szavakat mondta. Amint lehetett, kitépte magát az ángyi nyúlós vigasztalásából, s utólag iparkodott olyan elkeseredett lenni, mint a szavai; de hogy ez a magabúsítás egyre nagyobb fáradságba került, hozzászokott viselkedése és érzései közt ehhez a kis hazugsághoz, megtanult érzés nélkül válaszolni a fájdalmas tekintetekre és siránkozó biztatásokra, csak arra vigyázott, hogy mint „fiatal özvegy”-et meg ne ítéljék.

Szégyenkezéséből annyi maradt csak meg, hogy ritkábban ment ki az utcára, ahol mindenki a gyászát tartotta elé. Még haza sem igen járt, mert azok is úgy voltak, hogy álló héten alig gondoltak dolguktól rá meg a szegény urára, de ha ő munka után hazaszökött, mindjárt azt hitték, ráncolni kell a homlokukat a szánakozástól. Akkor már jobb volt az apósáéknál. Azok legalább vele együtt felejtettek. Az öreg Kovács éppoly szótlan ütötte levesébe a bajszát, mint azelőtt, s legénysógora, a Józsi, már két héttel a temetés után az iparoslegényekkel kuglizott; mondják, hogy a szolgalegények el is verték egy külsősori lány miatt. Az anyósa néha előhozta a fiát, de csak ha idegeneknek mutathatta a bánatát, vagy ha munkaidőben is az újság vasárnapi mellékletét böngészte. Ezek közt még Zsófi gondolt a legtöbbet szegény Sándorra, s megnyugodhatott, hogy mégsem olyan rossz asszony ő, mint a faluban érzi, ahol annak a „szegény, szerencsétlenül járt” Kovács Sándornak a feleségét képmutatóskodásra kényszerítik az özvegyasszony híréért.

Itt, a frissen sikált szobákban, a sarkantyúvirágos tornác körül, folyt a megszokott élet; az izmok jártak, játszottak a tavaszban, és Zsófi különös örömét lelte a testi erőfeszítésben: maga hajtotta le a darálót, s tíz vödör vizet is felhúzott egy szuszra. A kocsis vagy Józsi, ha látták, odaugrottak, s kiszedték a kezéből, de neki szinte rosszul esett, hogy megszakadt testében az erős mozgás, s vissza kellett temetkezni a puhább asszonyi munkába. A fia telt, mintha fújták volna, s Zsófi addig szorongatta, paskolta, csiklandozta, amíg a gyerek göcögni kezdett, s kicsi kezeit, lábait elmeresztve sivalkodott. Ő maga is visszahízta, amit a gyász leszedett róla, fekete kendője alatt megint fényes lett a bőre, s kiszínesedett a szemealja. Olykor már a szívére is szaladt ez a visszanyert egészség, s furcsa érzései voltak. Észrevette, hogy a fiatal másodtanító áttekint hozzá a templomban a férfipadból; ő lehúzta ugyan a szeme elé a fekete fejkendőjét, de ez csak a szomszédjai kedvéért volt, belül már majdnem elmosolyodott, olyan kis háromszál bajusza volt a tanítónak. Egyik nap az apósa a határ túlsó felében töltögette a kukoricát, s ő vitte ki neki az ételt. Arra jön az új csendőrőrmester, akit már az ura halála után helyeztek le, úgy látszik, valami cselédnek nézte, szóba eredt, s belecsípett a karjába. Zsófi végignézte, s egy mondattal úgy elpirította, hogy az őrmester azt se tudta, hová fordítsa a csontos lóarcát, de azért azt a csípést még hazajövet is érezte, egyre kevesebbet fájt, s egyre jobban égett a helye. Ezeket az érzéseit eleinte maga előtt is titkolta Zsófi, de lassan hozzájuk szokott, mint ahhoz a képmutató bánkódáshoz az utcán; a fontos az volt, hogy rá ne költsenek valamit. Néha már utána is engedett egy kicsit a vérének. Volt a masinások közt egy nagy, barna kamasz fűtő, a meztelen hátán fénylett a veríték, s ha megemelt valamit, szaladgáltak az izmok a bőre alatt. Zsófi a mérésnél úgy ült a részes zsákokra, hogy ha fölvette a szemét, épp oda lásson. Persze, ritkán tette meg, s közben a gépből folyó piros szemet vagy a könyvet nézegette, amelybe a mázsálásokat írták, de a szeme csak ott tartott ünnepet a fűtő hátán. Egy reggel különös jelenete is volt ezzel a fiúval. Fölöstököm alatt, amikor épp állt a gép, kiugrott a kertbe, hogy babot szedjen az ebédhez. A fűtő meg akkor szökik le az édesalma fáról. Egy pillanatig szembe néztek. Zsófi elmosolyodott; – Csak szedjél, ha ízlik – mondta, de a fűtő annyira elröstellte magát, hogy uzsgyi, ki amerre jött, s amíg náluk masináztak, rá nem nézett a fiatalasszonyra.

Zsófi is szégyenkezett valamiért, ami nem volt helyén ebben a jelenetben, s megdorgálta magát, hogy olyan akar lenni, mint más özvegyasszony. Egypár napig mélyebben hordta a fejkendőjét, s az anyósának elmesélte, hogy a boldogult uráról álmodott. De épp ezalatt furcsa gondolatai támadtak a megszakadt házaséletükről. Talán nem is volt olyan jó ember a Sándor, ahogy a halála óta mondogatni szokták. Igaz, hogy szépen beszélt, nem volt rossz ember, tudott hízelegni, de nem húzták-e őt már a második hónapban a vörös hangyásnéval. Ő elzavarta a besúgókat, de azért ki tudja, sok sört megivott szegény Sándor a Hangyában, s aligha a falábú kiszolgáló emberért járt oda. Nagy természete volt a Sándornak, nemigen szerette a gazdaságot, őrmester volt a háborúban, és megszokta az urizálást. Vadászni, sörözni, könyvet olvasni, bricsesznadrágban járni, erre volt esze. Inkább elment a Takarékba pénztárosnak, csakhogy addig se kelljen dolgozni. Amíg a Sanyikával úgy volt, alig látta őt egy héten két este, s vissza-visszaemlékezett esetekre, amikor durván beszélt vele, egyszer azt mondta, beléd rúgok. Különösen az fájt most utólag, hogy az anyját, ezt a nagy, tunya asszonyt jobban tisztelte, mint őt; megkövetelte, hogy ugorjék, ha az parancsol valamit. Igaz, ő sem hagyta magát; néha éjfélig elvitatkoztak az ágyban, s az urának csókkal kellett megpuhítania a hátát, hogy szembeforduljon vele, de különösen mostanában jobban emlékezett a vitákra, mint a csókokra, és sokszor úgy érezte, hogy nagyon boldogtalan lett volna egyszer az ura mellett, talán még boldogtalanabb, mint így.

Közben elmúlt a tavasz, a nyár, az emberek az új terményárakkal foglalkoztak; a magtárban meg kellett forgatni a búzát, a határban a tarlót; a tárgyalás is megvolt, amelyen Sömjént fölmentették, s ha Zsófi végigment az utcán, már nem hangzottak olyan messziről a köszönések. Akik beszédbe ereszkedtek vele, a gyásza helyett a kisfiáról kérdezték, aki vastag lábszárain akkor tette az első lépéseket; ő maga is föl mert már pillantani a fekete kendő alól, s szemében a komoly vonások közt fényes fiatalság csillogott. A gyászév első fele eltelt; Zsófi néha már a színes ruháit is megnézte a fiókban, hogy nem mosolyognak-e. Jövő húsvétkor veszi föl először. Most még nem volna szíve fölvenni. Szegény Sándor mintha csak most halt volna meg! S nagyot sóhajtott, hogy szívéről elfújjon valamit a felejtés vastag hamujából.

 

*

 

Csakhogy azoknak a színes ruháknak nem az volt a sorsuk, hogy Zsófi még egyszer fölvegye őket. Őszre kitört anyósával a háborúság, s elakadt a felejtés lassú hegesztő munkája is. A baj az volt, hogy Zsófi a temetés után Kovácséknál maradt, s még mindig nem határozták el, hogy mi is történjék vele. Az öregasszony meg Kurátor, a Zsófi apja is húzódozott a felszámolástól. Az természetes, hogy ha Zsófi elmegy, viszi a maga részét, de mi lesz a Sándoréval. Az öreg Kovácsné nagy despota volt, s tudta, hogy addig hatalmaskodhat a gyermekei fölött, amíg minden föld az ura nevén van. Épp ezért nem íratott semmit a fiaira, csak szóval mondta meg nekik, melyik kié. Sanyinak Sándor után ilyesformán maradt is föld, meg nem is, s mindenki gyanította, hogy az öreg Kovácsné elébb nyel karót, mintsem kiadjon valamit a magukéból. – Nem úgy voltunk mi, nászuram – magyarázta Kurátornak, ha az valami célzást tett –, mint napa meg menye, hanem mint anya meg lánya. Fogadkozott, hogy mennyire megszerette ő az unokáját, azt adta Isten a fia helyett, s már nem is tudna megválni tőle. Kurátor csak hümmögött, nem nagyon szerette ezt az ápolt körmű, piros bőrű asszonyt. De Zsófi nem készült el tőlük, s mit kössön ki ő. Az ő magjuk van a Zsófi földjében, őszig ráérnek a tárgyalásra. Csak otthon az ágyában beszélte meg a feleségével, hogy mit is mondanak majd annak idején a nászasszonynak. Mind a ketten tartottak attól a naptól, amikor azt elő kell hozni, s jó előre fölizgatták magukat a nászasszony várható kifogásaival szemben. Kurátorné, aki nem tudott elég alázatosan a nászasszonyával beszélni, fölült az ágyán a sötétben, s haragtól reszketve szavalta: – De a nemzetes asszony mindenit, most is az én lányom dolgozik ott mindent. Kellene a harminc holdjával ingyen cselédnek. – A napestig robotoló lelkek gyűlöletével gondolt a kényelmes „nemzetes asszonyra” s az urának kellett lecsendesíteni őt, hogy aztán másnap mézédesen érdeklődjék a nászasszony reumája iránt.

Kovácsné ezalatt maga is föl-fölült a semmi ura mellett az ágyban, hallgatta a horkolását, s tünekedett, mit lehetne kitalálni őszig. Kukoricatörésnél tovább nem halogathatja az egyezséget, s akkor hátha pörre kerül Kurátorékkal. Talán itt is lehetne tartani a Zsófit: – nézd, Zsófikám, a Sanyika nekem éppolyan, mintha szegény Sándorom lenne, ne hagyjatok itt minket, megleszünk úgy, mint eddig. – Mind jó, de hátha férjhez akar még menni a fiatalasszony. Huszonkét éves, s még szeretne élni; az apósától pedig nem kéri meg senki. Aztán itt volt a Józsi, az se maradhatott már sokáig legény, s akkor a fiataloknak kell a Zsófi szobája. Eredetileg úgy számították, hogy elhasítják a telket, s Józsinak a testvérfundusra építenek. Az építkezésnek azonban most már semmi értelme sem lett volna. Meghalt az egyik fiú, minek akkor két ház. A legegyszerűbb az lett volna, ha a legényfiú Zsófit veszi el. Az öreg Kovácsné sokkal több mindent megforgatott a stoppolófa fölött, semhogy ez az egyszerű megoldás elkerülte volna a figyelmét. De ő maga sem könnyen barátkozott meg vele. Mit szólnak az emberek, hogy az egyik fiú örökségbe kapja a másik feleségét. S maguk a fiatalok is! A Józsi nem volt olyan tetszetős ember, mint Sándor, kell-e majd a Zsófinak. Viszont őt magát is sértette, hogy a fia csak özvegyasszonyt kap: a két fiának jut egy asszony. Sokszor már majdnem fölébresztette az urát, de mit lehet azzal megbeszélni. Rég leszokott a tanácskozásról, úgy él vele, mint a béresük. Jól beledöfött az oldalába, és levágta magát az ágyra. – Mi, mi az? – riadozott az alvó. – Horkolsz – mordult rá az asszony, s oly elhagyottnak érezte magát a világban, mint egy gondjaival küzdő fejedelemnő.

Figyelni kezdte a fiát, meg a menyét. Józsival, úgy látszik, lehetett kezdeni valamit. Amíg Zsófi a palacsintát sütötte, az arca kipirosodott, és kinyújtott karja megfeszítette a pruszlékban a mellét, Józsi föl-föllesett a levesből, s olyan alázatosan nézte a sógornőjét, hogy Kovácsné dühbe gurult tőle. Mulya, mint az apja; olyan asszony mellett, mint ő vagy a Zsófi, pisszenése se lenne. Zsófival azonban nem tudta, hányadán van. Nem volt barátságtalan a sógorához, inkább tréfálkozott vele; ura’bácsinak hítta, mert olyan lompos pipaszortyogató természete volt, még vasárnap is mintha a más ruháját adták volna rá. Húzza ki magát, ura’bácsi, ne hordja olyan vénemberesen a kalapját, ura’bácsi, vagy ha kifelé somfordált este: – aztán meg ne verjenek megint a külső soron; nehogy a lepedőt is magaddal hozd a külső sorról. – Józsi nem vette rossznéven a tréfát; szégyenkező-sunyin vigyorgott, s rázta magát, mint a kutya, ha megveregetik. Kovácsné eltűnődött, hátha lehet valami ebből a pajtásságból. Igaz, hogy Zsófit nem szívelte, mióta erre az új házasságra gondolt; már előre fájt neki a Józsi megaláztatása, s nem tudta, a fiára haragudjék-e jobban a maflaságáért vagy a menyére, amért lóról beszél a fiával; hanem ez a lappangó gyűlölet nem zavarta meg őt a tapogatózásban. Zsófi mind többször találta magát egyedül a sógorával. – Menj csak be, lányom, a magtárba, hozz ki egy kis darálnivalót a csibéknek; nem kell a kulcs, a Józsi épp lapátol benn. – Máskor a szolgálónak a szobát kellett sikálnia, amikor Józsi a szőlőben permetezett, s Zsófi vitte ki neki az ebédet. Zsófi eleinte nem hederített a dologra, de aztán rájött, mért akad az öregasszonynak odakinn tennivalója, ha Józsi véletlenül belép a szobába. Jobban megfigyelte az öregasszony beszédjét, s lám, egyszerre milyen jó természete lett ennek a Józsinak. Eddig: mintha nem is ő hordta volna, annyira elmaradt a Sándora mögött, most: békés, falatkenyér ember, nem olyan uralkodó, mint Sándor. Zsófi eleinte csak nevette az öregasszony mesterkedését. A Józsi nem volt rossz fiú, de hát az ő Sándora után! Az ő ura, aki nádpálcát hordott a puha csizmaszárban, bálrendező volt, a vadászterület bérlője, s ez a Józsi, akiből tíz év múlva éppúgy nem szednek ki egy okos szót, mint az apjából. Hiszen szívesen ellenkedett vele; hízelgett neki a sunyi tekintete, amit hol az étel fölött kapott el, hol az udvaron áthaladtában. Mindig ott settenkedett körülötte ez az álmélkodó alázatos szem, amelyben ő volt az elérhetetlenség. De hogy a felesége legyen? Megbolondult az az öregasszony. Józsi volt az a nulla, akitől ő az ura értékét számította, s most hozzámenjen ehhez a nullához?

Hanem hogy az öregasszony tovább mesterkedett, fölforrt benne a kevélység. Egyelőre csak a sógorára öntötte ki a haragját. Csipkedései most már élesebbé váltak. – Ez se gondolta, hogy ilyen gazdája lesz – mondta, mikor Józsi először vette föl a bátyjáról rámaradt kékruhát. Ha a konyha sáros volt, Józsi hordta be. Ha Józsi megjegyezte, hogy a háborúban így vagy úgy volt, leintette: – Mit tudsz te arról, te csak a dohánylevet ittad, hogy fölmentsenek.

Kovácsné várta, hogy mi lesz ebből. Most már, ha elkezdte, nem retirál, s hátha csak az önérzetét akarja kipiszkálni a fiúból a fiatalasszony. Biztatta a fiát, hogy hétközben is váltson inget. Zsófit azzal traktálta, hogy ez a lány is, meg az is, mennyire veszekszik a Józsiért. – Az kellene, hogy meg is kérjék – vetette oda Zsófi –, amíg valaki meg nem kéri, nem nősül meg. Az öregasszony ezt is lenyelte; sokszor megsegítette őt a szívóssága, most már úgyis vagy elmarja, vagy megtöri a menyét. Zsófi azonban rosszul hálálta meg az öregasszony türelmét; nem volt előtte megállása a fiúnak. Szegény Józsi, azt se tudta, mit tegyen. Az anyja uszította, Zsófi vágta; vicsorogni kezdett, mint a megszorított kutya. A menyecske előtt mogorván levágta a szemét, de az anyjára visszafordult. – Menjen édesanyám utána – tört ki, amikor anyja a kertbe küldte, hogy segítsen öntözni –, öntözzön neki a halál. Zsófi meg, amikor vasárnap biztatta, hogy készítse bele Józsi ingébe a gombot, mert neki szemüveget kell feltenni hozzá, a vállát rándította: rakja maga, ő ugyan nem nyúl az ingéhez.

Egyik napról a másikra megromlott köztük az élet. Amíg az öregasszonyban volt egy kis remény, az ő erőltetett türelme még csak mentette a helyzetet. Amikor ő is belátta, hogy Zsófit meg nem puhítja, hadi zónába került a ház. Ha valaki gramofonlapra szedi a beszélgetéseiket, aligha érti meg, mért járnak ezek egymás mellett, mint a vadak. Ők azonban anélkül is meg tudták gyűlölni egymást, hogy a szándékaikat és az indulataikat elárulták volna. Józsi nem nézett senki szemébe, csak morgott, rángatta a kúton a vödröt, verte a jószágot, s ha tehette, szökött hazulról. Zsófin megint feketébb lett a ruha, kihúzott derékkal járt-kelt a házban, tette a dolgát, öltöztette, fürösztötte a gyereket, s az ura fiókjában rakosgatta a félbemaradt srétes zacskót, a katonakönyvét, a kisezüstöt meg a vadászigazolványát. Kovácsnén látszott legkevésbé a harag, noha benne forrt a legnagyobb sérelem, s ő készült a leginkább visszafizetni. Hanem Kovácsné értett hozzá, hogy általános szentenciákba burkolja a dühét. Nemes lány volt ő, s anyjától örökölte azt a nemzetes asszony modort, amit Kurátorné a háta mögött annyiszor fölhányt neki. Olyanok voltak a Kovácsné szentenciái, mint az áldón fölemelt kar, amely hirtelen beléd csíp. Ha Sanyika fölfordította a kacsák itatóját, s Zsófi idegességében megpaskolta, ő rögtön megjelent: – Bizony, bizony nagy türelem kell egy gyerekhez, én nem emeltem kezet az enyémre, s mégis ember lett mindegyikből. – Nem, kedves anyám csak az ollót vágta utánuk – csípett vissza Zsófi, akinek az ura mesélte el ezt a gyerekkori ijedelmét. Máskor a fia balesetét hozta elő. – Bizony, te is másképp lennél, lányom, ha jobban otthon tudod marasztani az uradat. Azon látszik meg, ki milyen asszony, hogy az ura mennyit jár el a háztól. – Kedves apámat könnyű volt itthon tartani – replikázott Zsófi –, de a Sándor maguk mellől is elszökött kertészinasnak. Ez nagy szégyen volt annak idején, Sándort úgy kellett hazatoloncoltatni, s a két asszony barátságának nem sokat használt a hánytorgatása.

Mind a ketten érezték, hogy itt kibékülésről szó sem lehet, s titokban mindegyik készült a maga tromfjával. Kovácséknak akkor ajánlott a Lak gépészné egy lányt; igaz, mesterember, bodnár volt az apja, de az asszony nővérének kifőzése volt Pesten, s a lányka ott járt három polgárit. Városiasan öltözködött, s beszélték, hogy az apja zongorát akar neki venni. Kovácsné megnézte Lakéknál a lányt. Igénytelenke volt, akit meg lehet szoktatni; tudott urasan beszélni, de Lakné azt mondja, elvégez azért a gazdaságban is. Kovácsné előbb hallani sem akart az „iparoslányról”, most azonban kapóra jött, hogy nem egy özvegyasszonyt, de egy „úri lányt” is kap ő a fiának. Rákényszerítette a Józsit, hogy elmenjen hozzájuk, a mesterné meg tőle kezdte hordani a tejet, s tejszűrés után hosszan elbeszélgettek a kapuban. – Milyen élelmes az ilyen mesterember – mondta Kovácsné visszajövet Zsófinak –, a te apádnak kétszáz holdja van, mégse taníttatta ki egyikőtöket sem, ennek meg Pesten járt a lánya, zongorázik, s nincs az a kisasszony, aki szebben beszéljen nála. Hiába, ma ez számít.

Közben Zsófi is tüzelte a szüleit otthon. Ő nem bírja ki ezzel a vénasszonnyal, ez elemésztené, amért a mamlasz fia nem kell neki. Kurátorék csiggatták, hogy most már ne vesszen össze a napával. Kukoricatörés után hazajöhet. Haza? Azt nézze, hogy a húga meg a jegyző hogyan enyelegnek? Az Ilus kis taknyos volt, amikor ő elkerült hazulról, most az adóügyi jegyző járt hozzá, nyilvános lesz a dolog, mihelyt valahol jegyzőséget kap. Az egész család meg van veszekedve azért a kis kövér jegyzőért. Ilusnak vízbe se szabad tenni a kezét, az anyja úgy nézegeti őt, mintha kételkedne, hogy csakugyan ő hozta ezt a szerencsés teremtést a világra. Hogy ő padlót sikáljon, míg Ilus madeira terítőt hímezget a politúros asztalára. Elébb visszadugják a csibét a tojásba, mint hogy ő hazajöjjön lánynak az anya keze alá. Az öregek csóválták a fejüket, ott sem bírja, haza sem akar jönni, mit tegyenek vele. Zsófi azonban mindig új panasszal érkezett. Egyik rokon asszony meg találta kérdezni tőle: igaz-e, Zsófikám, hogy a Józsi gyerek vesz el, egy bizonyos azt mondta nekem, hogy a gyászév után meglesz az esküvőtök. Zsófinak nem kellett több, hogy fölzaklassa. Sírva állított be, hogy őt a Józsival hírbe hozták, így akarja az anyósa rákényszeríteni. Az öregek kárvallottan nézegették a síró asszonyt. Kurátor, akinek kedvence volt Zsófi, kiment a szobából, meg bejött, s végre is megkérdezte, hát csak mondd meg, lányom, mivel lehetünk segítségedre. Az ember nem olyan szívtelen, tudjuk mi, hogy bajos a helyzeted, ahol lehet, könnyítünk. Erre Zsófi is kimondta, hogy ott van a néhai Vargáné háza, két szoba, ól, istálló nincs hozzá, azt vegye meg az apja neki.

Az öreg Kurátor nem mondta, hogy nem, de mért éljen ott egyedül a Zsófi; meg sem merne egymaga aludni. Nem is jó az, ha egy özvegy egymaga él, ő ugyan tudja, hogy a Zsófi nem olyan, de a népek a kútágast is összeadják a köcsögtartó fával. Látja, még az anyósa házánál is hírbe hozták. Aztán csak nem marad örökké özvegy, s akkor mit kezdenek azzal a hitvány házzal; nem mindig akad az ilyenre vevő. Az öreg Kurátor éppolyan őszintén hitte, amit mondott, mint amilyen őszintén sajnálta a ház árát. Zsófi volt a kedvence, s szívesen áldozott a szerencséjéért, de mért áldozzon a szerencsétlenségéért. Zsófi azonban úgy gondolt erre a házra, mint egy fellegvárra, ahonnét az anyósát és a húgát lenézheti. S csak az alkalmat várta a rohamra.

Kovácsné közben, már csak bosszúból is, odakapatta a Józsit a bognárékhoz. A Juliska szép, művelt lány, s a szülei boldogok, hogy olyan derék vőt kapnak, mint a Józsi. Legalábbis így mondta ezt az egyik este az öregasszony, miután egész délután faluzott. – No, most már, nincs mást tenni, lányom – kente Zsófi orra alá alattomos diadalittassággal –, hátra kell húzódnunk nekünk öregeknek is hozzád. A Juliska politúros hálóját nem rakhatjuk a kis szobába. – Jól van, édesanyám – jegyezte meg hasonló csendesen Zsófi, csak éppen a nyaka lett piros az izgalomtól. – Anélkül is tudom én azt, hogy a halottnak ki kell térni az élő elől. Megsimogatta a tejbedarájába belemarkoló Sanyit. – Elmegyünk mi innen anélkül is, ugye, Sanyikám, nem kell, hogy a bognárlány hányjon ki minket az udvarából. – Te tudod, kedvesem, hogy jobb nektek – felelte vissza csendesen a vénasszony.

Zsófi aznap a fejéstől nem jött haza; a pitli ott hevert az istállóküszöbön, és a Sanyika sincs sehol. Másnap az öreg Kurátor jött el helyette, s Kovácsné nem dicsekedett el, hogy miről beszéltek. Annyi biztos, hogy a Kurátor kövér bajsza fölött már korán délelőtt úgy piroslott a két orcája, mint este kancsózgatás után. Zsófi holmijáért még aznap délután eljött a bátyja, s Kovácsné mehetett háztól házig az ő lélektani kommentárjaival, hogy nem volt nyughatása már a Zsófinak; amióta meghallotta, hogy a Józsi nősül, mehetnékje kelt. Őtőle holtáig náluk maradhatott volna, de ezek a Kurátor lányok mind ilyenek, még a gyászidőt se várja ki, nem lehet el férfi nélkül. Az unokája néki ezután is unokája, s éppúgy megkapja annak idején a részét, mintha a fia volna, de bizony, hogy a Zsófi gazdálkodjék belőle, azért nem herdálja szét a vagyont. Zsófinak azonban az apja megvette a házat, s a hozománypénzből, amit mégiscsak kiszedett Kovácséktól, bútort kapott az első szobába. Ugyanolyan politúros bútort, mint a bognár-Juliska vagy a húga, a jövendőbeli jegyzőné.

 

*

 

Késő lucskos ősz volt, amikorra Zsófi az új házba beköltözhetett. Az első szobában ott állt az új bútor, a hátsóban az ő régi ágya, sifonérja. Még az ajtók, az ablakok, az ablakon a zár is fehérre festve s az agyonsikált padlóról a tisztaság jó, hűvös szaga párált fölfelé. Igazán szép kis lakás volt, még a húga, a menyasszony is irigykedett rá, pedig annak jegyző a vőlegénye, a bútora drágább, mint az övé. De így egyszeri bekukkantásra, tiszta, nyugodt volt itt minden, ilyenre gondol, aki „a nyugodt fészket” emlegeti.

Amíg volt valaki vele, aki az új lakását csodálja, Zsófi is elégedett volt. – Itt most már minden azért van, a ház is, én is, hogy a Sanyiból embert neveljek – magyarázta Horváth ángyának, akiről tudta, hogy bejárós az anyósáékhoz. Hanem amikor este magára maradt, egyszeribe beborult a kedve, a Sanyikát kellett csiklandoznia, hogy a gyerek kacagása verje fel a szívére ülő ködöt. Kuc-kuc, mondta a kis Sanyi, s jobbra-balra hányta magát a bordáira nyomott ujjak alatt; döcögött a játékos boldogságtól, s amikorra kirázkódta magát, megállt, s nagy bogárszemeit az anyjára függesztve várta, mikor kezdődik újra. Fölöttük a petróleumlámpa hol füstöt eresztett, hol nagyon is le kellett csavarni: éppen hogy szunyókált s két kacagásroham közt hallani lehetett az eső suhogását, amint veri az ablakot s gyarapítja az ablak alatt a tócsát. Zsófi tudta, hogy a kisfiút már ágyba kéne dugni, de csak húzta, halogatta, inkább új játékot talált ki, merre szökött a nyulacskát, meg székremászóst, mert a kis Sanyinak csak a duhajság tetszett. Sosem érezte ennyire, még az ura temetése estéjén sem, hogy ő özvegy, igazán özvegy, mint most, hogy a Sanyika lomha szemhéjai egyre alább csúsztak az álmosságtól elpárásodó szemén, s szunnyadó arcán mind ritkábban bicsaklott fel a játék emlékéből egy-egy döcögős roham. Mégse lett volna szabad ideköltöznie, minek neki ez a ház, ő úgysem marad itten. Az ablak alatt totyogó csizmák neszétől félt-e, vagy valami más, messzebbről jövő nesztől? Sanyika kövér, árkos combja lassan kifejlett a bugyogóból, ott feküdt a nagy ágyban egyedül, pirosan. Hogy bírja ő itt ki annyi ideig, örökre? Minek is truccolt azzal a vénasszonnyal? De most már nem tehet mást; az apja kifizette érte a pénzt. Innen már el nem szabadul, hacsak férjhez nem megy.

Az ura halála óta először gondolt férjhezmenésre. De erről rögtön eszébe jutott, amit az anyósa mondott. A szabadság kellett neki, azért nem volt maradása. És ha úgy is van? De nincs úgy, feleselt a büszkesége. Dehogyis tudná ő az urát elfelejteni. Nem olyan ura volt neki, hogy azt csak úgy elfelejthesse. Ennek a csöppségnek se mondhassa senki, hogy ilyen vagy olyan anyja volt. És sokáig elnézte a szuszogó gyereket, amint kis öklét a feje mellett hátracsapta. – Én kis mindenségem – mondta félhalkan könnyekkel a torkán, és lehajolt, hogy a takaró alól kirúgott piros talpacskáját megcsókolja.

Aztán, ha ébren is, ez az éjszaka is eltelt. Zsófi megszokta lassan a gerendában dolgozgató szuvakat és a petróleumlámpa nyugtalan fényében messze elvetődő árnyékát. A dereka átnyúlt az alvó Sanyi fölött, s a fejkendője ott reszketett az ágy fölött a falon. Ha olyan öreg volna, meg olyan csúnyán nem bánik vele az Isten, ezeken az estéken a bibliát betűzhetné, így azonban csak a Sanyi harisnyáit javítgatja, meg a fehér kabátját varrja, olyat, amilyen a patikus Bécinek is van. Ha kérdezték, hogy megy sora, egy szót sem szólt esti szorongásairól. – Amióta nem vagyok a más keze-lába, kicsit könnyebben. Akár senkit se lássak, ha ez a kis csöppség velem lehet. – Ez az „akár senkit se lássak” persze az öreg Kovácsnénak szólt, hadd kenjék az orra alá.

Valójában a kis csöppség nagyon is egyhangú és fárasztó társaság volt. Ha elkeseredésében eszébe jutott, hogy itt van a fia, ő ezért él, s nekiállt a levestészta megmaradt csücskéből embert meg kutyát gyúrni neki, vagy a fürdővízben paskoltak, amíg merő víz lett fal, tűzhely, konyhakő, akkor a Sanyi csakugyan az a verőfény volt az életén, aminek elgondolta. De ezek a játékkitörések egy negyedóráig vagy addig sem tartottak. Nem lehetett álló nap a Sanyinak örülni. Ha egyszer elhagyta őt az az örvendő hangulat, akkor Sanyika láb alatt levő, akaratos kis jószággá változott, aki ezerféle apró igénykével zaklatta őt a házimunkájában. Anyu, mit csinálsz, anyu, ez mi, anyu, add ide. Zsófi nem akarta a kenyérliszt szitálásának a célját elmagyarázni, s a feltört tojássárgáját sem bízhatta Sanyi kezére. De annyit mégiscsak oda kellett vetnie, hogy szitálok, kedvesem, vagy ó, azt nem adhatom oda, az bee, piszkos. Sanyit azonban a fél válaszok további kérdésekre és követelésekre izgatták, olykor meg a tapasztalás egyéni útjain iparkodott feleletet szerezni. Zsófit ezek az apró kérdések s a hosszabb csend alján fenyegető zuhanások, csörömpölések nem vonták el a munkájától vagy a gondolataitól, de megosztották a figyelmét, s egy bizonytalan, álomszerű hangulat hatalmasodott el rajta. Sokszor maga is meglepődött a szórakozottságán, melyből egy-egy erőltetett hancúrozás-rohammal sikerült csak kitépnie magát.

Különköltözésének ebben az első korszakában fedezte fel Marit, a kisebbik húgát. Mari lassú, bociszemű lány volt, inkább az anyja gyereke, míg Zsófi meg a menyasszony húga apjuk tüzes szikárságát örökölték. Amikor Zsófi elkerült hazulról, Marinak még harmatos volt az orra, és biztatni kellett rá, hogy mosakodjék. Az utolsó esztendőben, mintha élesztő lenne benne, megnyúlt, megszélesedett, tizenöt éves létére akár férjhez mehetett volna. A kerek, jámbor képe megmaradt, de az arca bőre egészségesen feszült, az elhízásra ítélt vonásai alól az ifjú vér világossága hajnallott. Engedelmes lány volt, s a betegeskedő Kurátorné meg a jövendő jegyzőné örömest csúsztatták rá a munkát, azontúl még bátyjának, Palinak is segített a gazdaságban. Ebben a megtollasodott családban ő volt az egyetlen igazi paraszt. Munkás és türelmes, legfellebb a menyasszony nénje kézimunkáira volt meg a véleménye. Otthon azonban hiába dohogott, azokat elkápráztatta az Ilus szerencséje. Zsófinak kapóra jött ez az elnyomott testvér, aki fiatal is volt, meg málé is, az ifjúságát ismételte, és amellett a fölényét is elismerte. Neki is bökte a szívét, hogy a szülei mennyire odáig vannak az Ilussal, mintha az más ágyban született volna, mint ők, de röstellt a maga nevében izgágáskodni. Hanem, hogy ezt a kis Marit, amiért nem olyan pökhendi, egészen elnyomják, felháborította. – Bolond vagy, ha megteszed, kérj te is – tanította a húgát, s a testvéri egyenjogúság eszméje Mariska nehéz tudatában végre is talajra talált.

– Édesanyám egy madeira ágytakaróra valót vett – újságolta Mari, akinek ha hirtelen beszélt, vagy valami fontosat mondott, a nyálas szájából kicseppent egy csepp, annyira nem szokta meg az izgatott beszédet. – Már meg is alkudott húsz forintban, a Mózesnéval hímezteti ki. – A Mózesnéval? De jól megy nekik – tüzelt Zsófi –, az Ilusnak nem telne ki az idejéből. – Meglátom, nekem is hímeztet-e édesanyám – fűzte tovább Mari, aki lassan beletanult ezekbe az ellenzéki diskurzusokba. – Csípj el te is egy kajszalábú jegyzőt, még a lepedődet is kislingöltetik. – Kell is nekem, még nézni se szeretem, amikor az Ilussal nyafognak.

Egyszer a madeira terítő indította el ezeket a beszélgetéseket, máskor az Ilus első úrias kalapja, melyet az öreg Kurátor nem engedett a fejére tenni; s mindnek a végén az a tétel állt, hogy szegény Sándor (a boldogult sógorom) nem érettségizett ugyan, de a fél fele is többet ért ennél a jegyzőnél.

Idővel a Zsófi faggatására azt is kivallotta, hogy nem a boldogult sógora az egyetlen, akinek a fél fele is többet ér a jegyzőnél. Ezt éppen a szentestén gyónta meg a Mari: éjjel az ágyban, mert aznap átkérte őt a Zsófi, hogy legalább karácsonykor ne legyen egész maga. A Palinak sikerült egy ág fenyőt szerezni a gróf vadászától s a Hangyától hozattak rá néhány gyertyát, a Mari sütött egy kis süteményt, azt délután fölkötözték, s megvolt a Sanyi boldogsága. Kapott egypár szem diót, egy kürtöt, még a Kovács öreganyja is küldött neki egy katonasapkát, de azt Zsófi nem adta oda neki. Sanyi még nem sokat értett a fából meg a gyertyákból, de attól fogva, hogy a kürt titkára rájött, attól kellett félteni, hogy megszakad. A piros képe felfúvódott, a szeme kidülledt, egész kis élete rátapadt a hangra, amelyet az ő ereje szabadított el a megpörkölődött fenyőtől illatos szobában. Úgy aludt el, a szájából kifordult kürttel a pihegő mellén, s amíg Mari elébe térdelve a cipőjét húzkodta, Zsófi a szétvetett ágynemű, a frissen megcsapkodott párnák fölött az elmúlt karácsonyról beszélt s az uráról. Ő is ilyenforma lány volt, mint Mari most, amikor a Sándor kerülgetni kezdte. – Aztán hogy tett? – kérdezte Mari, miután Sanyit belerakta az anyja ágyába, s ő a másik ágy előtt (amely máskor bevetetten állt) a fölfelé tartott karján át a blúzát kezdte húzni. – János-nap volt nálunk, s édesapám őt is elhívta, mert akkor jött haza a háborúból. Valami nemzetőrséget szerveztek, s annak a Sándor lett volna a parancsnoka. Arról tárgyaltak egész este, s mindenki a Sándort hallgatta, az öregek is, mert nagyon értette a politikát. Én persze csak a tálat raktam le az asztalra, de azon idő alatt is jól megnéztem őt, mert nagyon szép piros lett a bortól meg a beszédtől. Vacsora után danolni kezdtek, s édesanyám nyitva hagyta a külső ajtót, úgyhogy mi gyerekek is behúzódhattunk. Én éppúgy álltam a falnál, hogy a Sándor odaláthatott. Veszem észre, hogy a Sándor csak oda-odanéz egyszer-egyszer, de közben csak tovább dalol.

Az emberekben több volt már, mint amennyi kell, s csipkedték egymást. A Sándornak is azt mondja valaki: fenét voltál te a sturmbatallionban, talán a tréneknél. Kihúzza a Sándor a tárcáját, kivesz egy képet, és mutatja: itt van, ha nem hiszik. Azzal fölkel (mintha csak most látnám), s nekem is odahozza. Egy edényforma volt a fején, s a kezében a handgránát. – Ilyen stramm legény voltam én – mondja –, megijedt volna tőlem, ha így találkozik velem? – Nem ijedtem volna én meg, mondom s a szemébe nevettem. Attól fogva aztán mindig ellenkedtünk.

A lecsavart lámpa szortyogott egyet-kettőt, aztán elaludt. Zsófi megigazította a kisfia fejét, s a párnája alá vetette a karját; jólesett az égő arcának a frissen húzott párna. Mari fennült az ágyában s hallgatózott. Zsófi nem látta őt, de érezte, hogy fenn ül, a térdén a keze, s a szemei a meredt pillák alól a sötétség végtelenjét nézik. – Mért nem fekszel le? – Csak. – Zsófi most először gondolt rá, hogy ennek a Marinak is nyomhatja valami a szívét; olyan furcsa volt az, hogy így ülve maradt az ágyon, s fülelte a szíve dobogását.

– Hát neked? Neked már tetszett-e valaki? – kérdezte hosszú hallgatás után. Mari nem felelt; éppen csak hogy megfészkelődött a párnán. Zsófi várt, aztán ő is fészkelődött egyet, s gondolta, nem erőlteti. Egyszer aztán, mintha csak megijedt volna, hogy a nővére elalszik, s akkor benne marad minden, kidőlt Mariból a titok. – Ismered a Balázst? Az új csendőrőrmester, az a derék. Hát az. – Ettől a vallomástól ennek a nagy darab lánynak majdnem elállt a lélegzete. Hát az őrmester! Zsófi hallgatott. Ha most az a lélek mozogna benne, amelyet az otthoni gerendák itattak bele, összecsapná a kezét: Jesszus, te Marink, az őrmester; hova gondolsz, édesanyám megöl, ha megtudja. A csendőrőrmester igaz, hogy a szivárványt hordja a kalapja tollán, maga az öreg Kurátor is őrmester úrnak szólítja, s előre süvegel neki; de azért csak béresgyerek az; ki hallotta, hogy egy gazdalegény benn maradt volna csendőrnek. Zsófi egyik nagynénje vasútihoz ment, azt is lenézte az egész család; de a csendőr még rosszabb, mint a vasúti; a csendőrt szeretni kész léhaság. Zsófi azonban nem csapta össze a kezét, s nem sopánkodott, sőt édes káröröm zsibbasztotta a szívét, mintha neki magának sikerült volna kijátszani a Mari szerelmén át a hazai gerendákat. Koros hozzád, jegyezte meg álnokul, mit akarsz te azzal a kitanulttal. Az ilyen csendőrt elkapatják a menyecskék. A határbeli jelenetre gondolt, ahol az őrmester a derekába csípett.

Marinak jólesett, hogy Zsófi nem csapta össze a tenyerét, s nem azt mondta, amit az anyja mondott volna hasonló vallomás után. Szívéről leszakadt a bizalmatlanság. Alig várta eztán az estéket, hogy ott ülhessen Zsófinál, a kis petróleumlámpa fénykörében. Sanyika a kürt leszedett sípját illesztgette a megnémult tölcsérbe, Zsófi pedig már negyedszer varrta s fejtette ki Sanyi köpenyéből a rosszul beillesztett kabátujjat. Mari abban a fontos tudatban ülhetett itt, hogy van valaki, akinek az ő szíve édes vértolulásai fontosabbak, mint hogy kifagy-e a Kurátorék „reszkírt” újburgonya-vetése. Tulajdonképp keveset beszéltek az őrmesterről. Zsófi nem faggatózott; ő éppen csak meghallgatja, amit a Mari húga újságol; neki mindegy, hogy miről beszélnek. Olykor három este is eltelt, amíg Mari előállt vele: „ma ott volt az édesapámnál a Balázs a nád végett; igaz-e, hogy úgy gyújtotta meg valaki”; vagy: „ez a Pordán Kati úgy henceg, hogy ő csak tanult emberhez megy, de minden délután ott pipiskedik a laktanya előtt”. Zsófi ezekre csak annyit vetett oda: „hát hozzád szólt-e” vagy „csak nem vagy féltékeny arra a szeplősre”. De ennyi is elég volt ahhoz, hogy Mariból szerelmi regénye vékony epizódjait kicsalja. A csendőrőrmester alig három-négyszer vetett egy-egy mondatot Marinak, az is ilyenféle volt: a „kedves papa otthon lesz délután?”, „nem látta erre a kollegámat, Mariska?” Egyszer kinn a kerekes kútnál a vödröt is felhúzta udvariasan azzal, hogy neki hamarább megy. Nem sok, de Mariskának ennyi is elég volt, hogy a csendőrőrmester fényes egyenruhája komoly, illedelmes férfiemberrel teljék meg, akinek a csontos álla fölött éppolyan tüskésen ül a bajusz, amilyen nyájasan fordul ki szájából a szó.

Zsófi nem zavarta meg a Mariska nyugodt bámulatát, egyszer sem említette, hogy próbálkozott vele is a komisz. Tudja ő, mi lakik az ilyen férfiudvariasság mögött, ő már a Mari korában is tudta, kiben mi lakik; de ez a Mari, amilyen nagy, olyan kis ostoba. Épp ez tetszik benne, ez az ármánykodás nélküli szerelme, amelyhez neki kell kölcsönöznie a szükséges asszonyi ravaszságot. Kiderült, hogy a Pali a kuglinál összebarátkozott az őrmesterrel, s vasárnap együtt mulattak már. – Tudja ez, kivel kell barátkoznia – oktatta Marit –, de te tégy úgy, mintha észre sem vennéd. Szegény uram, amíg csak meg nem kért, sosem tudta, hogy komolyan veszem-e, vagy csak bolondozom vele.

Marinak ugyan hiábavaló volt az ilyen tanács; az ő hosszú, merev pillái alól csak úgy csurgott a boldog elámulás, ha az őrmesterrel egy tető alá került. A Zsófi tanácsait azonban nagy okulásvággyal hallgatta. Zsófi beavatottja volt valami felsőbb, asszonyi művészetnek, amellyel ő a csendőrőrmestert éppúgy megszerezheti, mint a nővére a boldogult Sándort. És Zsófinak elég volt ez a bizalom. Édesebb volt ezen az ügyetlen Marin át venni részt egy tétova, kevés szóból, sok gondolatból szövődő viszonyban, mintha az ő ablakát kocogtatta volna meg éjjel valami pokróc férfiember.

Ő maga alig egyszer-kétszer látta ezt a Balázst; de az tudhatta már, hogy ő a Mari nénje, mert elmenőben ideszalutált neki. Szinte túlságosan feszesen, még a szíjat is meghúzta a puskán; mintha azzal mutatta volna, hogy mennyire megbánta azt a kis csipkelődést. Ki van ez rafanérozva, gondolta Zsófi, és szemébe húzott fekete kendője alatt egy mosoly villant át, amint arra gondolt, milyen képmutatók a férfiak, s mennyire átlát ő mindeniken.

Ez még a végén is megkaparítja a Mari harminc holdját, tűnődött egy márciusi délután is a ház előtti kertben dolgozgatva. Meg is érdemelnék az öregek, amért az Ilussal olyan nagyra vannak. Végre is, ha a Marinak ez kell! Ezek a mai lányok már okosabbak, mint ők voltak; egy se akar paraszthoz menni. S ha nem kap urat, mint az Ilus, jó neki a gróf inasa is, mint a Kertész Terinek. Még az ilyen is, mint a Mari, aki arra született, hogy valami pipaszotyogtató paraszt hátából nyomkodja ki a reumát, ezt is elszédítik a barátnék. Haj, haj, csak az ő ura el ne ment volna arra a vadászatra, most ő is másutt lenne. Még jó, hogy a Sanyika megmaradt neki, s mintegy hálából, hogy él, lehajolt a gyerekhez, aki a kis ásójával az ágyások közti út kemény rögét piszkálgatta. – Nem onnét, Sanyikám, innét abból, amit anyuka megásott. – Nem onnét, innét – erősködött a kisfiú, és Zsófi most annak is örült, hogy ilyen akaratos. Apja, anyja fejes, mit várjunk tőle. S boldogan nézte a kis vödröt, meg a kis szvettert a fián, a jegyző Lajcsikának is ilyen van. Meg is lesz az ő fiának mindene, éppúgy, mint akármelyik úrigyereknek. Már a közeli gimnáziumok közt válogatott, amikor az utcán a Pordán Kati hangját hallja: Szervusz, Mari, hová mégy, a Zsófihoz?

Volt valami különös a Kati hangja csengésében, amitől Zsófi rögtön fölpattant, s a kerítéshez sietett. Az ő Marijuk jött, de a csendőrőrmesterrel, attól csengett olyan idegesen a Kati hangja. Piros volt a Mari, mintha a nyitott kemence előtt állna, s a nagy kezei tétován lógtak ki fehér gyapjúkendője alól. Amikor Zsófit meglátta, még jobban megzavarodott; arra nem számított, hogy nénje kinn lesz a kertben. Most mit csináljon; elköszönjön, vagy odahívja a Zsófit. Megállt, az őrmester is megállt, de esze ágában sem volt elbúcsúzni. Zsófi szívén jóleső búgással szaladt át a vér. Örült a maga asszonyi okosságának; itt van ő, majd segít ezen a kis megzavarodotton. – Hozzám jössz? – szólt oda Marihoz, és a kerítéshez lépett. Az őrmester meghúzta a puskáján a szíjat, és tisztelgett. – Elkísértem a Mariskát – jegyezte meg erőltetett közvetlenséggel hidalva át a bemutatkozást. – Mondom, lesz legalább, aki felemelje, ha elcsúszik a sárban. – S nagy nevetéssel ütötte el a zavarát. Ő maga sem tudta, hogy mit szól az öregebb Kurátor lány, hogy el merte kísérni a húgát. De Zsófi fekete kendője alatt barátságos mosolyban ömlött el a húga iránti jóság. – Bizony, én is a múltkor majdhogynem a tisztelendő úr nyakába estem – mondta, s nagyot nevetett. Közben maga is csudálkozott, hogy mért találja ki ezt a hazugságot. Csak azért, hogy megint nevessenek, s Mari is nekibátorodjék. – Hát ez a kis huszár? Ilyen nagy fia van már – kérdezte az őrmester, s nem tudta, hogy szólítsa Zsófit, asszonyságnak-e, Zsófikának-e, vagy hogyan? – Nézd, öcskös, nekem még szebb kalapom van, mint neked – s odahajtotta a tollas kalapját az anyja ölébe kúszó gyerek felé. – Add ide! – követelőzött Sanyika. – Juj, nem lehet, csitította az anyja. De az őrmester levette szíjánál fogva a kalapot, s a gyerek fejébe nyomta. Sanyi elől elveszett a világ, s a kis kezek kétségbeesetten tépték a karimát: – Ronda, büdös – kiabálta, amikor lekerült a fejéről a kalap; dühösen követelte, hogy ronda bácsi, menjen innen. – Jóvérű gyerek lesz, nevetett az őrmester. – Juj, ez olyan ronda akaratos féreg – panaszkodott Zsófi büszkén. – Nem csoda, apja, anyja olyan fejes volt. – Akaratlanul is ugyanúgy mondta, ahogy elébb gondolta, amíg a virágmagot eldugdosta.

Az őrmester jó félóra hosszat ottragadt a kerítésnél, s amikor a két testvér a szobába beszívódott, sehogy sem lelték a helyüket a bútorok közt sunyító félhomályban. Egy szót se ejtettek, hogy így volt, vagy amúgy, csak a szemeik világítottak, s a kezük talált hol itt, hol ott valami babrálni valót. Mari várta, hogy a nénje majd faggatja: – hol szegődött hozzád, mit szólt, csak úgy odaállított? – De amikor a Zsófi még csak meg se említette a dolgot, mintha mindennap az őrmester kísérte volna ide a húgát, fölengedett, s abból, ami előbb még szorongás volt, nagy ügyetlen kajlaság lett. Leszegte a fejét – bú –, mondta, és úgy szaladt Sanyinak, aztán hirtelen elkacagta magát, fölkapta a visongó fiút, és be-becsapta a díványba. Esetlen volt a Mari, amikor így játszott. – Nézd a kergét – mosolygott Zsófi, s csak járt-kelt. Egy félórával elébb kigyújtott, mint szokta, diót tört a vasárnapi tésztába, s el-elkapta és megpaskolta a fia tolvaj kezét, mely bele-belekapott a tisztítottba. Az őrmester meleg, cinkos szemére gondolt, amivel a Mari fölött rája nézett. Mosolygott is az a szem, meg komoly is volt: valami olyanra hivatkozott, amihez a Mari még nem ért. S ettől a tekintettől őbeléje is nagy, nyugodt fölény szállt. Hagyta a Marit, hadd kajláskodjék, mit tudja ez, mi az élet. A húga rég hazament, a fia rég aludt már, s ő még mindig ott állt a ruhásszekrény előtt, kirámolt mindent, s ami addig fölül volt, alulra tette. Amióta az ura meghalt, sosem égette még ennyire a tétlenség, ha valaki lenyomja az ágyba, hogy no, Zsófi, most nyugton légy, kiég a bőre.

Másnap vasárnap volt. Vasárnap délután a Sanyi adószedő napja. Nagypapától egy darab fehérpénz járt ilyenkor, nagymamától diós csók, a tetején piros prominclicukor. Sanyi előbb a süteményt falta, s amikor az nem ment, már csak a prominclit szedegette le a tésztáról. Vasárnap délután Zsófi is bevette magát az anyjához, a konyhába. Az első szobában a jegyző ült az Ilussal, őt azokhoz be nem lehetett erőltetni. – Tudja-e, édesanyám, hogy a vonatban is külön ül az úr meg a paraszt – mondta gúnyból, persze, mert tartotta ő magát mindig annyira, mint az Ilus. Idehaza mindig jobban siránkozott, mint otthon. A siránkozásával állt bosszút az otthonvalókon, akik esznek meg alusznak, s azt hiszik, az minden, hogy elmunkálják a kis földjét. Nem is állta ki senki sem mellette, csak az anyja. Az öccse temetéses képet vágott, ha megjelent. – Hogy vagy, Zsófink – kérdezte, mint valami nagybetegtől, s mihelyt lehetett, elódalgott lányozni. Az anyja azonban tudta, hogy neki állnia kell szegény Zsófit, mint az esőt. Nem is igen volt vasárnap délutánra különb mulatsága, hát hallgatta. Ezen a vasárnapon különösen kifakadós hangulatban volt szegény. Pedig egész délelőtt virágos kedve volt, a sodrófa fölött úgy kellett megállítani a dalolását, de most, hogy ideült a konyhapadra, s a kis Sanyit maga elé tette az asztalra a tésztástál mellé, nagyon elkeseredett. Az első szobából ki-kicsattanó kacagás zavarta-e meg (milyen affektán tudott vinnyogni ez az Ilus), vagy az anyja beárnyékolt arca bosszantotta fel, amely szinte odakínálta magát az ő zokszavának, mintha ő már holtáig csak siránkozhatna. – Jó nekik. Mindig tudnak nevetni – döfött a szemével az ajtó felé. – Addig jó, amíg nevet. Bár én is nevethetnék. De az ilyen öreg min nevessen. – Hát én? – csattant fel Zsófi. – Én huszonkét éves vagyok. A Szemlér Maca velem állt ki az iskolából, s még odaáll a nénje mögé nyoszolyólánynak. Én meg már akár befordulhatnék a földbe. – Majd lesz még az másképp – csiggatta az anyja –, meggyün neked is a kedved. – Nekem? Nincs a világnak az a férfija, akinek én még a csizmáját kenegessem – pattant föl Zsófi s nyakig pirosodott. Az öregasszony Sanyihoz kapott, mintha óvná, hogy le ne kalimpáljon az asztalról, pedig csak a lánya szemét kerülte. Szája köré ravasz, félig mosolygó, félig bosszankodó ráncok szaladtak, végre is kifordult belőle a szó. – Ládd-e, pedig a népek azt beszélik, neked is vóna, aki kőne. – Nekem? – sivított föl Zsófiból a szíven szúrt asszony. Az öregasszony tettetett bűnbánattal rázta magát. – Juj, minek is szóltam. Tudhattam, hogy te mindjárt ágaskodol. Gondolhatod, hogy megint csak a napadtól került ki. De én vén bolond, minek is tálaltam ki mindent – korholta magát, holott dél óta törte a fejét, hogy kenje oda a lánya orra elé. – Ez a Pordánné volt itt s újságolta, hogy nagyra van Kurátorné, a nászasszonya. Azt mondja, van a Zsófinak esze, ennek az együgyű Marinak a neszével édesgeti magához a férfiakat. Ott van nála a találka, akinek van esze, fölfoghatja, hogy mért beszélgetnek órák hosszat a kerítés alatt. Olyan régi babának, eszi magának barátság ez.

Zsófi fölállt, s akaratlanul is a fia után kapott. A kék szája szélén egy csepp hab fröccsent ki a szíve alól kiszabaduló sikoltással: – A rühes! Kurátorné most már nem korholta magát; legyőzte öreges gyávaságát s ravaszul nyomult előre, csak a régi, felelősségre vonó anyai tekintélyt bugyolálta óvatos általánosságokba. Így vigyázzon rá az ember, hogy mit tesz. Mert itt nem az igaz, ami igaz, hanem amit mondanak. Juj, hát még maga föl is tételez olyat, hogy az én Marimnak majd épp az őrmester kell. Meg hogy a Zsófi a Mari neszével szerez magának embert, ha kell neki. Tisztességes özvegyemberek ajánlkoztak, nem ilyen béresfi, aztán hallani sem akart róla. Majd épp ő ereszkedik össze a kerítésnél azzal a lópofájúval. Aki ismerte szegény vőmet, nem is tesz fel ilyet róla.

Zsófi látta az öregasszony szemében, hogy az nagyon is tudja, amit tud, s ez a közvetett szidás jobban vágta-marta az önérzetét, mintha cédának, szemétnek szidta volna az anyja. Gonosz gyanú sunyított az öregasszony szája körül s az el-elkapott tekintetében. Ez előtt a gyanú előtt Zsófi egyszerre nagyon ártatlannak érezte magát. Fölháborodott mondatokban szidta a rágalmazókat.

– A napam is csak maga után ítél – vágta ki. – Szegény ipam mindig feles ember volt a magáén. – De Kurátornét még mindig nem nyugtatta meg egészen a Zsófi fölháborodása. – Pedig olyan is van, aki látta is az őrmestert az ablakodon kopogtatni – bökte ki, s hideg, döbbent figyelemmel nézett a lánya arcába. Ebből persze egy szó sem volt igaz; ő maga találta ki ültőhelyében, de látni akarta, mit szól hozzá a lánya. Azon szóra meg is érthette, hogy attól nyugodtan alhat. Zsófi szürke arcában elhomályosodtak a szemek; s meleg, dühös könnyek folytak az eltorzult szájára. Az anyjának esett. – Mert maguk is összeállnak az ilyen cuhadossal, csakhogy engem szidhassanak. Tán szeretnék, ha híremet kelthetnék, csakhogy ne kelljen törődniük velem. Nehezükre esik a kis földemet elmunkálni. De a kisasszony lányuk az fetrenghet a jegyző úr ölében. Kívánnám, csinálná föl és hagyná a nyakukon.

– Juj, neked semmit sem lehet mondani, te mindjárt úgy fönn vagy – sopánkodott Kurátorné. – Ugasson, ha kutyának született, mondták a régi öregek. – Hideg megfigyelőből bocsánatkérő vénasszonnyá jámborodott vissza. Már nem volt szükség a lelke bátorságára, visszatérhetett belé a testi természete. De Zsófi összeszedte a gyereket, s nagyot rántott a kis karján, amikor a konyhaajtóban visszafordult. A gáderen Mari került elé, véreres, kibőgött szemeiben tanácstalanság. – Édesapám olyan csúnyául tett – rebegte –, azt mondta, elpofoz a háztól, ha még egyszer… – Pofozzon, ha tetszik, tőlem összeverhetitek egymást, azt se bánom. Csak énhozzám ne gyere. Nem azért őrzőm tisztán az uram nevét, hogy miattad hozzanak hírbe mindenféle lópofájú béresnéppel. – Jó hangosan mondta, hogy az anyja is hallja a konyhában, s otthagyta a kis Marit a boldogtalanságával.

– Vegyél föl, vegyél föl – próbálkozott Sanyi a szokott parancsoló hanggal, amikor az anyja már a harmadik tudakozó megjegyzésére nem felelt, s az ő kurta, vaskos lábai egyre reménytelenebbül szaporáztak a surrogó, fekete szoknya mögött. De Zsófi nagyot rántott rajta, úgy hogy a két kurta lábacska alól elmaradt a föld, s néhány lépésen át mint valami kócbaba úszott az anyja után. – Majd még téged is cipellek – förmedt föl a fekete fejkendő alól egy száraz, idegen hang, Sanyi ebben a hangban különös természeti tüneményt szimatolhatott meg, mert még pityeregni is elfelejtett. Bogárszemeiben ijedt elámulással ment a megváltozott gondviselés nyomán. Elmaradt, aztán előreszaladt, úgyhogy Zsófi keze hol megfeszült, hol ellazult. Mintha nem is az övé lett volna a gyerek, mintha egy idegen bízta volna rá a csetlő-botló kölkét; nesze, vidd haza. A dühe volt az egyetlen rokona. Csúnya szavak szorongtak az összecsípett szájaszéle mögött. Mint kislány csodálkozva hallgatta, ha a férfiak összevissza, minden értelem nélkül szórták egymásra őket, most megértette ezeket a ronda, bajuszos szájakat. Milyen szívesen köpte, hányta volna maga is az ismerős káromkodást. Így nem bántották még meg sohasem, hajtogatta magának a kalapáló szíve. Hiszen az anyósa is kitessékelte őt a kis szobából, s az Ilus húga is kurtábban beszélt vele, amióta özvegyasszony. Akkor is haragudott, siránkozott. De az mégis más volt. Ott még inkább ő piszkálta ki, hogy őt mennyire megsértették. Ez most azonban igazi kibírhatatlan sérelem volt; égő ruha, amelyet valahogy le kell szaggatni magáról.

– A becsületemet is rágják – motyogta félhangosan, amíg Sanyinak a maradék déli főzeléket odavetette. Nem is akarta összehasonlítani a két képet, a kerítés előtti jelenetet, ahogy történt, s ahogy az anyja mutatta elé. Csak a sérelem nagyságát érezte, és sértődőn szavakkal hányta be a jelenet emlékét, túlozta a rágalmakat, hogy annál jobban elmosódjék benne annak a kis melegségnek az emléke, amelyet az őrmester tréfás szeme olvasztott föl benne. Nem bírta ki a gondolatot, hogy ugyanebben az órában talán tíz-húsz házban is róla folyik a beszéd. Látta a Horváthné ángyát, amint elméri a tejet a Lak gépésznének. – No, a kis Kurátor Zsófi nem soká állta férfi nélkül – újságolja a gépészné hadaró hangja. S hallotta az ángyi rokoni hitetlenkedése alján a biztatást. – Sokat tudnak a népek, nem olyan lány volt a Zsófi. – Még a tejessajtárok tejkarikáival foltos asztalt is látta, s a gépésznét, amint a hegyes orra alól hirtelenül hadarja a szót. Az anyósa talán a mamlasz Józsiját piszkálja a vacsorakolbász fölött; adja már a Zsófi alább is, már az őrmester is jó neki. Az apja kedvetlenül botorkál föl a pincéből a bádogkancsóval. Az anyja ott fogja el az udvaron, mert benn a legényfiú meg a Mari előtt nem beszélhet. – Te vagy az, János? – mert alig lát valamit a sötétben. S Zsófi a füle mellett hallja, amint rákezd: – Nem akartam ezek előtt mondani, de szóltam ám Zsófinak. – S Zsófi gyűlölete most összefogja az apját az anyósával, meg a Lak gépésznével. Talán még jobban gyűlöli őket, mint a többieket. Felőlük sem lehet nyugodt ebben a rettenetes éjszakában, ahol ház mellett ház, s mindenik ház lámpása alatt róla folyik a beszéd.

A gyerek elaludt, s a szuszogásától csak nagyobb lett a szobában a csend s bizonytalanabb odakinn az ellenséges éjszaka. Eloltom a lámpát, mert még azt hiszik, Balázs van nálam. (Nevén nevezte, ezzel is szinte távolabb tolta magától. Eddig csak úgy gondolt rá, az őrmester; ebben benn volt a stramm tartása, a szuronyán a fényes szíj, meg a szemében a mosoly. Balázs egész idegenül hangzott; egy civil neve, a bogárdi ispánt is Balázsnak hívják.) Annyi időt sem engedett magának, amíg levetkőzzék. Elfútta a lámpát, lerántotta magáról a ruhát, s aztán elfelejtett tovább vetkőzni. Heves mondatok lobbantak fel agyában; ott állt az anyósa előtt, s a húsz év előtti mendemondákat vagdosta neki. Tegezte indulatában. Aztán az apjának mondta, panaszos komolyan: vegye vissza, édesapám, a földet, majd eljárok mosni, megkeresem a két kezemmel, ami ennek a gyereknek kell, sose adjanak maguk. Majd az őrmester ment el mellette, s ő elfordította a fejét, hogy a népek is lássák.

Maga se tudta, hogy aludt el, arra ébredt, hogy Sanyi fönn ül az ágyban és sír; fölriadt és megijedt a sötétségtől. Ki tudja, miféle pusztaság közepén találta magát, amikor fölült, és szétnézett ebben a feketeségben. De elég volt Zsófi egy szava s a keze érintése, hogy visszataláljon az ismerős szobába. Még szepegett néhányat, s aztán megindult az a ki-bejáró szusz a kis orra cimpái közt. Zsófinak a megnyugodó gyerek fölött megint eszébe jutott a maga baja. Kinn szürkülhetett már; a betett spalétatáblák felé egy kicsit világosabb volt a szoba, a rések beszűrtek valami fényt, gyanítani lehetett, hogy az a fekete folt ott a korsó, s az állótükör is hessegetni kezdte maga elől a sötétséget. Zsófi feje sokkal éberebb, tisztább volt most, mint az este. Ő maga is csodálkozott, hogy milyen messziről nézi most a tulajdon szégyenét, mintha csak egy meghurcolt barátnőjének kellene jó tanácsot adnia. S anélkül, hogy keresgélt volna utána, egyszerre eszébe jutott, mit kell tennie. Este elgyötörte a fejét; majd megszakadt belé, s nem jutott semmi az eszébe. Most ehol, egész világos minden, majd rápirít ő az anyósára. Nem állhatta többet az ágyat, kispalétázott, s oldalt állva, hogy kintről meg ne lássák, kilesett az utcára, amely lassan pólyázta ki a tavaszi akácokat s a posta előtti telegráfdúcon a fehér porcelánt. Alig várta, hogy reggel legyen, és nyakába vegye a falut.

A gyereket a szomszédasszonynál hagyta. Annak volt egy púpos lánya, az, ha tehette, úgyis elkapta, s nyalta-falta a Sanyit. Ő maga belegubózott a berlinerjébe, s föl a faluvégnek a Pordánékhoz. Enyhe idő járt, nem lett volna szükség kendőre, de attól is özvegyasszonyosabbnak érezte magát. A keresztbekötött berlinerben a dereka is előreesett, az egész asszonyra kiült szomorú özvegysége. Aki ránézett, láthatta, hogy ez nem is gondol férfinépre. De amilyen kókadtan húzta magát előre, úgy égette belül az elszánás. Percről percre jobbnak találta a tervét. Okosabban már meg sem védhetné magát a rossz nyelvek ellen, mintha a Pordánné testvérét veszi oda. A Pordánné már egy hónap előtt unszolta: – Minek neked, Zsófikám, a két szoba; itt az Örzsink. Amióta az ura meghalt, nem találja föl magát Pesten, csak lakást kapjon, mindjárt hazaköltözik. – Akkor még bosszankodott, majd bolond ő azért a néhány krajcárért valakit kerülgetni. Éppen egy ilyen pesti asszony kell neki, aki majd adná a nagyságát. Az igaz, a Pordánné sógora csak iskolaszolga volt Pesten, de azért az asszony kalapot viselt, s úgy tudott dicsekedni, mint akármelyik úrinő. Most azonban egyszerre megkívánta, bárcsak ott lakna már a hátsó szobában, hogy látná az a vénasszony, ki járatos hozzá. Ő nem ijed meg, ha száz vénasszony vigyáz is rá. Annak meg különösen örült, hogy a lakója a Pordánné nénje lesz. Legalább elszégyellhetik magukat a piszkos szájúak.

A piszkos szájúak, anya meg lánya, ezalatt ott csapkodták a ruhát a teknő fölött; hol az asszony piros karja nyúlt a nagy kocka szappanért, hol a Kati halvány pózna karja: nem szóltak azok egy szót sem, csak járt a kezük a kékes, lúgos víz fölött. Két mogorva, iparkodó arc, az egyiken a toka ereszkedett morcul a beágyazott áll alá, a másikra a hegyes orr vetett elégedetlen árnyékot. Csak akkor vetették föl a teknőből a szemüket, ha a disznó elvisította magát, vagy valamelyik járókelő beköszönt a kerítésen. Zsófit már messziről észrevette a lány, de csak akkor bökte meg az anyját, amikor a fekete kendő ahelyett, hogy tovább libegett volna a ferde árnyékot vető lécek fölött, a kisajtónál megállapodott, s a kilincs egy hangosat kattant. – Édesanyám, a Kurátor Zsófi – mondta azon a különös, kétféle csengésű hangon, amelynek a kelletlensége a házbelinek szól s az édessége a vendégnek. Az asszony kezében megállt a kicsavart lepedő, s a behízott arcból gyanakodó pillantás röpült Zsófi felé. Veszekedni jött ez ide, vagy mi. Úgy állt a teknő fölött, mint egy várakozó bálvány. A lány megtörülgette a kezét, s szaladt a szobába székért. Nagy, piros foltok ütöttek ki a nyakán az izgalomtól, s nem tudta, hová legyen zavarában a kedvességtől.

– Maguk csak eldógozgatnak itt a Katival – kezdte rá Zsófi, amikor végre engedett a kínálásnak, s odaereszkedett a szék szélére, de úgy, hogy alig nehezedett rá, inkább csak guggolt fölötte. – Egész más az, ha az embernek van valakije, akihez legalább szólhat egy szót. Már mondtam is édesanyámnak: sűrűbben kell ezután eljönnöm magukhoz, édesanyám, mert azt is elfelejtem, hogy milyen a hangom. – Maradhattál volna a napadnál – böffentette ki a vénasszony, egyelőre még minden csípősség nélkül, mert nem tudta, mi sül ki a Zsófi beszédéből. Zsófi egész szelíden felelt. – Juj, csak ezt ne mondja, Pordán néni. Akkor már inkább megvagyok magam, mint hogy összezárjanak a kamrában a férjem testvérével. Én nem is tudom mit gondolt rólam az a vénasszony. Tán azt hitte, addig erőlteti, amíg egyszer csak mégis megesik a baj, s az uram ruháival én is rátestálódok a sógoromra.

Erről idáig sosem beszélt, nem is a vénasszony, inkább a Józsi miatt hallgatott róla. De ha harapják, hát neki is van foga, s itt a legjobb helyen beszél. A Pordánné képére egy kis érdeklődés derült, s a Kati elvisította magát. – Annyira megszeretett, hogy nem akart elengedni. – Nem ám, még most is üzenget utánam. A múltkor is azt izentette egy bizonyostól, hogy híremet költi, ha el nem hallgatok a Sanyika részével. Mert fenyegetem a büdöst, hogy bepörlöm az apaiért, pedig hát pörli a fene, van annak, amíg én élek, nem kell neki a nagyanyjáé. De ez meg van ijedve, s utóbb még ki is talál rólam, meglássák, valamit. – Akiről nincs mit, hiába – szentenciázgatott a vörös arc a ruhatompok fölött. – No hát én sem hallottam még semmit – jegyezte meg orvul Zsófi. – Eddig még nem akadt olyan piszkos szájú, aki hibát talált volna az életemben. Hiszen a koporsó négy deszkája közt sem lehet tisztességesebb valaki, mint én. Hanem attól minden kitellik. Azért mondtam is édesanyámnak: – Édesanyám, én nem bírom ki, ha rólam csak egy szó is esik. Nem azt érdemli az én szegény férjem tőlem. Én inkább odaveszek valaki lakót, egy tisztességes öregasszonyt, aki éjjel-nappal lássa, hol vagyok, kivel beszélek. De lebeszél édesanyám: – Majd elunod kerülgetni; nem tudod, hogy milyen bogaras az ilyen; azért vettél házat, hogy más keze-lába légy?

Pordánné fagyott, húsos arcában megmozdultak a ráncok, s kicsi szemeiben feltüzelt az érdek. – Márpedig én azt mondom neked, Zsófikám, hogy sok mindentől megkíméled magad, ha odaveszel valakit. Az emberek ráérnek, aztán csak unalomból is forgatják a piszkos nyelvüket, kivált ha van, aki ráhagyja a szót. Én szólhatnék, de nem akarlak megríkatni. Van neked, szegény fejed, úgyis elég. De ládd-e, én tudtam ezt, azért is ajánlottam neked az Örzsikénket. Kapna az annyi lakást, amennyi kell neki; de én mindjárt rád gondoltam. Mondom, majd belátja az a Zsófi, hogy nem való neki egyedül. Nem afféle vidám özvegy az, aki nem akarja, hogy számolgassák, hányszor koccintottak éjjel az ablakán. Az Örzsi meg rendes, finom városi asszony, s négy mázsa búzát is megad egy évre.

Négy mázsa búza annyi volt azért a szobáért, mint négy krajcár, de Zsófinak nem számított a pénz, akár ő fizetett volna a szolgánénak. Csak azon sopánkodott, hogy az édesanyja mit szól; engedi-e, hogy ő lakót tartson. – Mit akarsz vele, nem vagy te arra rászorulva. De Pordánné fogta s nem engedte az alkalmat. – Majd ha megmondom én édesapádnak, mit hirült felőled a napad, engedi, tudom. S még ha egy rendes polgáremberrel adott volna össze… No, de nem is keserítlek vele. Én úgyis jól megmondtam neki. Komámasszony, én pendelyes kora óta ismerem a Zsófit, de több esze van annak, mint hogy egy ilyen tollbóbitás után vessze az eszét… Igazad van. Legjobb betömni a szájukat; majd meglátod, milyen asszony az én néném. Hát persze, hogy nem szorultál rá, de azért csak jó lesz a Sanyikának egy kis bársony zekére. Láttam ám a fehér kabátkáját, éppen olyan, mint a jegyző-Lajcsikáé… – Majd hirtelen a lánya felé: Te, Kati, mennyit is mondott a nénéd, három mázsa búzát, vagy négyet, nekem úgy kimegy az ilyen az eszemből. – Én nem tudom – jegyezte meg alattomosan Kati –, nekem nem mondta, de édesanyám a múltkor még hármat emlegetett. Az ám, igazad lehet – tűnődött el az öregasszony, s mintha csak ő hagyna ott egy hatost a boltosnál, nagylelkűen hozzáfűzte: – No hiszen, ha a többi megvan, ezen már nem veszünk össze.

Zsófi ez után a látogatás után bevette magát a lakásába, s várta, mi történik. Harmadnap egy nehéz bot kopogott végig a gáderen, s valaki igen alaposan törülgette oda csizmáját a sárvasra. Zsófi ezer közül is megismerte volna az apját. Az öreg elfogódva nézett szét. Amióta megvolt a ház, tán most volt itt másodszor. Nem is annyira az új, úrias bútorok feszélyezték, inkább a levegő, ami az asszonylánya életével volt átitatva. Amíg gyerekek voltak, sokat macskáskodott a lányaival, de ahogy kiütött rajtuk az asszonytermészet, megszótlanodott velük. Talán még jobban szerette őket, mint előbb, de elfogódott előttük, tilalmasok lettek. Csak a legszükségesebbet mondta nekik, s hozzájuk nem ért volna. Ha felutazott Pestre, akkor is csak a kezét csókolhatták meg, a száját soha. A Zsófi szobája is valami tilalmat lehelt, amelyben ő nem lehetett többé az, ami különben. Az igazi Kurátor Jánosnak csak egy kicsiny, áhítatos része jöhetett ebbe a szobába, ahol az ágy, szék, függöny, minden a Zsófi testére emlékeztetett. Elfogódottabban ült a széken, mintha a Hangya valamelyik igazgatójával ült volna szemben. Még a botját sem engedte ki a kezéből, s a Sanyi barátkozó bökdölődésére is csak a felédugott meg visszakapott öregujjával felelt. Éppen csak, hogy jelezze a játékosdit.

– Mondja a Pordánné, hogy ki akarod adni a kis szobát – kezdte rá alattomosan, s most Sanyi melléhez nyomta az öregujját, hogy az kéjesen fölvisított; ezen már ő is látta, hogy igazi játék. – Ki muszáj – mondta a Zsófi csöndesen, de egész teste egy dobogó szívvé vált. – Nekem mindegy – jegyezte meg az öreg –, de legalább nézd meg, kit veszel a házadba, mert aztán késő megbánni. Szíhatod a bűzét jövő ilyenkorig. – Nem bánom, idevennék én már akárkit is – jegyezte meg Zsófi nyomósan. Mintha valaki rohamot vezényelt volna a szívében, hogy no, Zsófi, most neki; most irtsd ki az apádból a rágalmakat. – Hát szó sincs róla – felelte az öreg –, unalmas így magad. Ez a kis jószág is csak lökődni tud, szegény, még nincs meg az értelme. – Nem unnám én magam, édesapám. Tőlem akár csak a Sanyi meg én lennék az egész világon. Úgyse szível engem más. Nem is társaságnak hívok én ide valakit, hanem börtönőrnek. – No, nem szabad azért úgy elbúsulni. Nem kívánja azt tetőled senki.

Zsófi úgy érezte, hogy kész a kráter, jöhet a kitörés, s a bizonytalan célozgató szavak füstjében kilobbantotta az első lángot: – A többiekkel nem is törődnék, de ha már édesanyám is az iránt faggat, kivel hálok itt, akkor mit tegyen az ember. Mit várhatok akkor a falutól, ha otthon is úgy ismernek. Pedig Isten látja, ha szólt is a Mari, én mindig pirongattam. Te, majd mit szól édesapám. Hogy nem szaladtam haza árulkodni? Majd ennek is én leszek a rossz. Ilus úgyis csak elhúzza a száját, ha hazamegyek. Bemegyek a szobába, ő néz ki. Kinn ülök? A Pali csapkod, hogy az én földemet is neki kell szántani. Nekem van házam, s neki még nincs. Hát mindenki csak engem utáljon? Hiszen olyan kis borjú, mint akit most nyalt ki az anyja, tudja is az, mi a szerelem. Még a sarkon bilickézik, aki ezt szeretni fogja. Édesanyám meg azt hiszi, hogy nekem Mari kell mézesmadzagnak, ha szeretőre van szükségem. Ismerhetne annyira, hogyha már odavetemednék, nem a húgomét venném el.

Az öreg zavarodottan babrálta a botját, ő maga is dühös volt a feleségére, mit hagyja magát uszítani. – Nem kell azt úgy venni, tudod, milyen anyád; elég egy szó, aztán befűtenek neki. – Hát azért fogadok pesztrát magamnak – felelte Zsófi. – Így legalább lesz, aki megnézi éjszaka az ágyam, hogy magam feküdtem-e bent. – Hiszen ha arról van szó – kapott a szón az öreg. Hirtelen elszánással vetette föl a fejét, s bátran belenézett a lánya szemébe. – Tudod, hogy mindig a javadat akartam, ha nem is mutattam. Szép az, hogy annyira bánkódsz az urad után; eddig én sem erőltettem. De hát ha magad is belátod, hogy egyedül nem maradhatsz, akkor már amondó vagyok, elébb egy hites férj, mint egy idegen vénasszony.

Zsófi érezte, amint fölfelé száll benne a vér; az agya lüktetett, mintha egy másik szív verne a fejében, s a szemét befutotta a pára. Az apja sosem hivatkozott előttük az apai szeretetére. Kislány korában ő volt a bece, de legföllebb, ha annyit mondott, „kis szolgám, ergye” vagy „majd az én kis szolgám idehozza”. S most ez a „hiszen úgyis tudod”, mint cimbalomverő szaladt végig a lelkén, gyerekkorának édes titka: kimondatlan, szemérmes szeretetük vonaglott át a bőre alatt. A legszívesebben odaborult volna sírni az apja vállára. Szinte szaggatta az ajkait a szó: – Igaz, nem bírom én ezt. Nem tudtam, mire vállalkoztam, amikor ide költöztem. Fiatal vagyok még én, hogy fekete kendőt húzzak a szemembe. – De ahogy az apja azt mondta, inkább egy hites férj, mint egy idegen vénasszony, egyszerre megfagyott benne valami. Igazat adott az apjának, és mégis megsértődött. Az öreg Kurátornak az ötven év sem vette el a menyecskéző hírét s mint afféle kujon ember, aki el akarja ijeszteni a lányait, nagy megvetéssel beszélt előttük a kapható asszonynépről. „A Józsánénak is viszket az ülepe; természetben kapja a konvenciót.” Zsófin ilyen mondatok emléke villant át, s egyszerre az öreg Kurátor szemével nézte magát, s most már a harag pirította tovább. Attól tart az apja, hogyha férjhez nem adják, ő talán megveszekedik. Őt is ilyen viszketős farú fehérnépnek nézi?…

A minap is érdeklődött egy vidéki özvegyember, egy vendéglős – használta ki a pirulás csendjét az öreg. De mindjárt meg is bánta, mert Zsófi égő hangjából, amely a tisztelettudástól még elszántabban csengett, rögtön megérthette, hogy jó időre elpuskázta a dolgot. – Édesapám megőrizett, amíg nem volt elég eszem, ezután meg majd csak elcsőszködöm magamon én magam. Ne féljenek, nem hozok szégyent a fejükre. Nem kell férjet fogadni mellém – mondta s egy kölletlen mosollyal tompította a szavaiból kibökő vádat. Az öreg Kurátor kicsit meg is sértődött, meg is zavarodott. – Hisz nem erőltet senki, te tudod, hogy jó neked. – Ölébe húzta Sanyit, és fejébe nyomta a sipkáját úgy, hogy csak a szemevilágát vesztő gyerek fél ijedt, fél boldog döcögése hallatszott a beálló csendben.

 

*

 

Zsófit hetekre összezavarta az apja látogatása. Valami megbánásfélét is érzett; talán nem kellett volna ilyen kurtán visszalökni a jó szót. Az apja mégis a javát akarja. Igaz, ha elszámolta maga előtt: édesapám ezt mondta, én meg ezt, akkor mindannyiszor újra elpirult, s újra megsértődött. Csak nem mondhatja, igazuk van, édesapám, valami férfi után kellene nézni. De azért nem kellett volna olyan gorombán. Így az apja nem célozgat többé. Ő nem akar férjhez menni, dehogy akar, de azt talán nem bánná, ha célozgatnának. Talán akkor is megsértődne, ha unszolnák; de ha egyszer senki sem unszolja többé, akkor lesz csak kripta ez a ház.

Másrészt azonban örült a győzelemnek. Az apja is láthatta, hogy ő nem olyan, mint a Józsánék, s amíg hazaballagott tőle, valami kis tiszteletféle moccanhatott meg a szomorú szívében: ez nem olyan, ennek nem kell a férfi. Ha az apja valami „gyere kalács, megeszlek” ember, talán nem is tudott volna örülni ennek a tiszteletnek, de éppen, mert annyi rosszfélét ismert, mert olyan könnyen gyanút fogott, jólesett megmutatni neki, milyen asszony ő. Előtte célozgasson eztán valamelyik bejárós asszony, majd letorkolja.

A faluba napokon át nem ment ki, legföllebb a Hangyába szaladt át fűszerért, de ott sem ereszkedett össze senkivel. Hanem azért megérezte, hogy javára fordult a szél. Már az apját is aligha az anyja nem küldte békítő követségbe, mert búcsúzóban még odaszólt: – Aztán anyádat megnézd ám vasárnap. Akinek van esze, ebből megértheti, hogy a nyanya is másképp gondolkozik már, mint múltkor. De ő azért sem ment el, csak a gyereket küldte fel a szolgálóval, aki egy kis töltött káposztát hozott neki. Hadd lássák, hogy a bögyében vannak. Pedig fúrta a kíváncsiság, hogy volt-e a Pordánné náluk, s ugyan most hogy beszél. Meg az anyósa mit szól az új lakóhoz? Elképzelte Pordánnét, amint a kiskapuból beszól, s az öregasszony is lebiceg botján a kerítéshez. Mondják, ott ül a kis kertben a nádszéken, csak ül, és nézi a fiatal menyecskét, hogy palántáz. De most felkel, odamegy, ráteszi a két könyökét a lécre, s úgy hallgatja a Pordánnét. – Hát azt tudja-e, hogy a menye meg lakót vesz, az Örzsikénket – kezdi a Pordánné. – Ilyen hamar ráunt az őrmesterre – próbálja a régi szólamot az öregasszony, de a Pordánné fordít egyet a tegnapi újságon: – Hát már én magam se tudom, hogy volt, talán csak ráfogták. Majd bolond volna akkor valakit odavenni s méghozzá az Örzsit. – Vagy még erélyesebben: – No, akkor nem jól ismerte meg a menyét, ha ezt fölteszi róla. – De az is lehet, hogy csak összevihognak. Alighanem megneszülte, hogy híre ment a dolognak, suttognak, és most tessék-lássék, másutt találkoznak, elég nagy a határ. S egy pillanatra Zsófi fején is átvillan a nyári jelenet odakinn s a háta mögött a csillogó levelű kukoricás. Istenem, milyen nagy is a határ. De azon pillanatban már retteg is, jaj, ha a pesti asszony mást gondolt, akkor a Pordánné egyszeriben megint felülkerekedik. Nem akart a néném olyan helyre menni, hírlelné, ahová fiatalemberek járnak.

Így tartott ez vagy két héten át. Gőgösködött, fütyöl ő a véleményükre, de csak annál jobban gyötörte a kíváncsiság, hogy mit beszélhetnek ezóta róla. Egy vasárnap délelőtt aztán leszalad hozzá Pordán Kata, hogy nem gondolta-e meg, itt van a nénje, délután átjönne, mindjárt meg is egyezhetnének. Zsófi gyerekkora óta csak egyszer-kétszer látta a Pordán Kata nénjét; itt volt a fia is vele, bőrsapkája volt a fiúnak, s zsinóros fütyülő fityegett a zöld vadászruha zsebéből. De akkor még ő is kis iskolás volt s a fiú (Gézának hívták vagy Imrének: így valahogy) elvitte a létrát a pajta alól, amíg ők odafenn sugdolóztak a Katával. Ők sírtak, s akkor egy városias asszony jött ki a konyhából, magos nyakú, csipkegalléros blúz volt rajta, s nagy prédikációt tartott a fiának, hogy ilyen gavallér vagy te, szép példát adsz, milyen egy pesti fiú. A háború alatt is járt néhányszor náluk, tojást keresett meg lisztet, az anyja dühös is volt; itt panaszkodik, hogy a városon nincs mit enni, odafönn meg dupla árért adja oda a tanárnéknak. De azért nem mert nem adni, s törülgette a széket, amíg hellyel kínálta.

Az öreg Kurátor öccse a Balaton mellett volt jegyző, az asszony egyik sógora meg Pesten tanár s tudták, hogy egy iskolaszolga feleségének nincs oka többre tartania magát náluk; maguk közt el is mondogatták: szegény Örzsi úgy beszél, mintha a tanárnék az ő barátnéi volnának, pedig kétszer is elköszöni nekik a kezicsókolomot, amíg azok egy jónapotot odavetnek; hiába rak kalapot, csak szolgáné szegény feje. De azért, ha szembekerültek vele, éppúgy megadták neki a tiszteletet, mint a tanár sógoruknak, vagy talán még jobban is. A városi asszony körül ott ragadt valami a bonyolult élet zavarából, amelyben az otthonos volt, ők meg gyanakodva, tekingetőzve, szédelegve jártak. A városi asszony tekintély maradt számukra, a villamosátszállásnál ő tudta útbaigazítani őket, s a ruhavételnél egész másképp beszélt, mint ők. Az iskolaszolgáné még inkább, mint a tanárné. A tanárné kedves, tettetett együgyűséggel iparkodott elfeledtetni, hogy őneki perzsák állnak a hálószobájában, s a barátnői közt méltóságosok is vannak; Örzsi azonban a dereka merev mozgásától kezdve a vakító műfogsoráig, minden pillanatban éber bűvészettel tartotta fenn előttük a városi asszony képét, érezve, hogy csak ezzel fékezheti meg a romboló kritikájukat.

Most is, hogy Zsófi betessékelte a konyhába, úgy állt meg a frissen felsúrolt kövön, mint akinek elébb meg kell barátkozni a gondolattal, hogy ő ezután ilyen konyhában főzzön. – Istenem, én már el is feledtem, hogy kell ebbe begyújtani – mutatott a tűzhelyre –, a rezsót csak felsrófolja az ember, aztán ég. Falura kell jönnie az embernek, hogy meglássa, milyen kényelme volt Pesten. Mit használ hozzá, kedvesem, szidolt? – bökött a tűzhely rozsdás gombjára. – A szidol a legjobb, én mindig azt használom. Nem vizesek ezek a falak? No hiszen, én nem magamért mondom. Az ilyen öregnek már mindenhogyan jó; hanem ennek a kis legénynek még szüksége van a higénikus lakóhelyre – s megsimogatta Sanyi állát, aki bizalmatlanul hátrált az arca felé nyúló kéz elől, bár nagy, fekete szeme hátrálás közben is változatlan figyelemmel tapadt a betolakodóra. Többet kellene szellőztetni. A falusiak félnek a levegőtől. Azt tartják, nem azért építettek házat, hogy odabenn is a kinti levegőt szívják. Ez az a bizonyos szoba?

Zsófi udvariasságból elébb a maga szobájába vezette a vendéget, de a városi asszony kifogásai annyira összezavarták, hogy majdnem azt felelte: ez. Az asszony olyan közömbösen állt az ő meggyfahálójában, mintha egy parasztházban nem is várt volna mást. Hogy mutassa ő meg ennek a hátsó szobabeli régi parasztbútort. A hátsó szobában kisebb az ablak, meg, igaz, egész télen át nem szellőztetett. Inkább hátramegyek én, villant bele a gyávaság egy pillanatra, fene a kényes orrát. Szerencsére Pordánné, aki elkísérte a nénjét, csakhogy a Zsófit a három mázsára meg az egyezségre emlékeztesse, idejében közbevágott: – Nem ez, a hátsó. Oda nem száll annyira a por, meg a kondás se zavar föl reggel – tette hozzá, mert félt, hogy a nénje erőszakoskodni talál az utcai szobáért.

Zsófinak majd kisült a szeme, amint a hátsó szoba ajtaját belökte. Maga is a városi asszony szemével nézte a kicsiny, gyérvilágú szobát. A göcsörtös gerendán ott feketéllt a függőlámpa füstje; a nagy diófa-ágy, mint egy idomtalan bárka. Különösen a szekrény ajtaját szégyellte; letörött a pántjáról és most úgy volt a helyébe betámasztva, hogy ha kellett valami a szekrényből, az egész ajtót ki kellett venni. – Már izentem a Pál asztalosért – magyarázta félszegen –, de még nem ért ide, pedig én nem bírom, ha ilyen a bútor. A minap harangoznak, s én keresem a zsoltárkönyvem, itt van a fehérnemű közt, hát úgy ki találom csapni az ajtót, hogy nyekk, leszakad.

A szekrényajtó még a költözésben szakadt le, templomban legalább egy hónapja nem volt, s a Pál asztalosért sem izent még, mindent abban a pillanatban talált ki, amelyikben a szolgáné végigsétáltatta a szemét a szobában. Maga is haragudott érte, hogy mit hazudik ő ennek; ha nem tetszik, költözzék szállodába, de nem tehetett róla, muszáj volt hazudnia. A szolgáné azonban nem sokat hederített a szekrényajtóra; a szekrényt meg az ágyat úgyis feldobják a padlásra, ő megszokta a magáét, és nem sajnálja a szállítást, a mosdó meg a kis kaszni maradhat éppen, de öregkorára mégiscsak a maga ágyában akar aludni, s a más szekrényét sem tudná megszokni, minden ruhásszekrénynek megvan a maga szaga, s ő nagyon kényes, különösen a fehérneműjére.

Zsófi először hallotta életében, hogy az ő ruhásszekrényének is megvan a szaga, s ez a gondolat olyan váratlanul érte, hogy nem is tudott rajta érdeme szerint felháborodni. Inkább valami nagyzolásroham szállta meg; meg akarta mutatni, hogy „ha te, hát én is”, s amikor az asszony némi fohászkodás után, hogy Istenem, majd csak megszokom, a lakbérre kezdett célozgatni, lélegzethez sem engedte jutni.

– Azt is elintézzük majd. Azt ne higgye, asszonyság, hogy én arra a kis lakbérre vagyok éhes. Harminc holdamat míveli édesapám ingyen, nekem csak annyi dolgom, hogy a gabonakereskedőtől elhozzam a pénzt. Nem a pénz, csakhogy az ember mégse lakjék egyedül a házban. Engem senki sem lát, hogy faluznék, édesanyámék nem győznek hívni, amíg egyszer fölmegyek. Mondtam is már, meghalhatunk itt; aztán hírünket se hallja senki. Különben is jobb, ha az ilyen nyomorult özvegyasszony nem lakik maga. Az az egy maradt: a becsülete, legalább azt ne kezdje ki senki.

– Attól ugyan maga is maradhatna – enyhűlt meg Kiszeláné (így hítták az iskolaszolgánét) fitymáló rátartisága. Látta már, hogy az alkuval nem lesz baj, s hogy a jó bér biztosítva volt, a jó barátságot is biztosítani akarta. – Nem is olyan híre van magának, Zsófikám. Akivel csak beszélek, mind dicséri: ritkaság a mai fiatalasszonyok közt, aki szép asszony meg özvegy létire így tartja magát. – De az ám – erősítette Pordánné is. – Mondom is a Katómnak, hogy éppen mindig az ilyentől veszi el az Isten, nem attól, aki estéről hajnalra elfelejtené, vagy talán még örülne is neki. – Hát bizony, akiben van érzés, az nem is tudja azt kiheverni – csapott át Kiszeláné a gyász különös, éneklő hanghordozásába. A társalgási nyelvet városiasan forgatta, de ha az érzelmeire akart rátérni, a gyerekkorában anyjától eltanult hanglejtéshez kellett folyamodnia. – Már két éve, hogy szegény uramat eltemettem, s még ma is minden éjszaka vele álmodom. A fiam csúfolt is: – No, mama, mit álmodott megint? De hát mit tudják azt a fiatalok. – Majd hirtelen, az előbbi üzleti hangon. – Hármat mondtál, ugye – fordult a testvéréhez. – Három mázsa búza. Kitakarítani kitakarítok, de hetente egyszer a padló felsúrolásáról magának kell, Zsófikám, gondoskodnia.

Időbe került, amíg Zsófi a városi asszony igézetéből felocsúdott. Ahogy magára maradt, elébb csak a beszélgetésüket ismételte. Ő ezt mondta, én meg azt mondtam, s olyan elevenen élte át a félórás látogatást, hogy egy-egy mondat emlékénél még az akkori arckifejezés is átsuhant a száján. Sanyi, aki a felborított széken kocsikázott, rá is szólt: – Mit nevetsz, anyu. De minél többet forgatta a látogatás mozzanatait, annál elégedetlenebb volt; az öregasszony egy-egy mondata belébökött, s mint valami szálka, gennyedni kezdett benn. Hogy ő fél a levegőtől? Meg hogy nem bírja a szekrénye szagát. Olyan büdös ő, hogy még a szekrényt se lehet használni utána. Nagyra van az özvegységével; két vén ember nem halhat meg egyszerre. De hogy meri azt az ő bánatával összehasonlítani. Mit gondol ez, hogy ő majd összeül vele, s az álmaikat mesélik egymásnak. „Éjjel álmomban szegény megboldogult uram…” Mit csinálnak ezek őbelőle? Összezárnák egy ilyen koporsóbavalóval. Ő be nem engedi ide ezt a vénasszonyt. Hogy mindenhova odadugja az orrát, mindent megkritizáljon. Három mázsa búza, nem volna rossz; a cigánysoron egy földes szobát sem kap annyiért. Még ma odaüzen: sajnálja, meggondolta, nem számolt a természetével, ő nem bírna ki egy idegent a házában. Papírt is hozott a Hangyából, amire megírja a lemondó levelet, de a tolla alól kikunkorodó mondatok kissé megcsöndesítették. Az igyekezetben, hogy a haragjából betűt csináljon, meghiggadt. Eszébe jutott az őrmester, meg Kiszeláné dicsérete, hogy őneki milyen híre van, mennyire tudta tartani magát, s egyszerre elment a kedve a levélírástól. Csak az ingerültség sistergett tovább benne.

Másnap reggel az öreg Kurátorné maga szaladt le hozzá. A Kiszeláné náluk is benn volt, s nem fogyott ki a dicséretből, hogy milyen asszony a Zsófi. Mondta, hogy megegyeztek. Zsófi tudta, hogy az anyja miért jött. Szégyellik a lakót; az emberek majd azt vetik nekik, hogy lakóra szorult a lányuk. Most jön kibékíteni, hátha csak truccol, s még le lehet beszélni. De az öreg Kurátornénál rosszabb már nem is vállalhatta a követséget; pont ő, aki az őrmesterrel belehajszolta. Zsófi elfelejtette a büdös szekrényt és a félbemaradt levelet, csak a keserű diadalmát érezte, hogy most odakenheti az anyjának: látod, ezt te csináltad. – Én örülök is neki – zendített rá orvszelídséggel. – Nem az a bér – igaz, az is elkel, de hogy mégis van, aki számon tartsa, ki jár be hozzám éjszaka, ki sem. Eztán nem kell félni, hogy valaki meg találja koccintani az ablakom. Ennek olyan kíváncsi orra van, hogy még az árnyékomat is kivallatja. Elébb fogja tudni, mit álmodtam az éjjel, mint én. Így legalább édesanyám is nyugodtabban készítheti az Ilust; nem kell azon rágódnia, mit hírlel a napam. Én magam is jobban szeretem így; hátha egy este mégiscsak behívtam volna az őrmestert, aztán szegény Ilusunk nem lehetett volna jegyzőné, mert annak is van ám annyi esze, hogy amilyen az öregebb, a kisebb sem lesz különb. Így legalább itt van mellettem a csendőr, igaz, hogy nekem kell súrolnom rá, de én igazán nem sajnálom sem a térdemet, sem a kefekopást, csak szégyenbe ne keveredjek. Mert nem olyan könnyű ám özvegyasszonynak lenni; édesanyám azt nem tudja. Egyik gyerek a másik után, maga azt föl sem tudja gondolni, mennyire elkel egy özvegyasszony mellé az ilyen Pesten tanult csősz. Csak a mosogatást nem tudom, hogy lesz; de ha már annyit megteszek, az övét is elöblíthetem egy vízből.

Zsófi egy pillanatra sem emelte föl a hangját, éppen hogy egy kicsit az orrából beszélt, mint az öregasszonyok, amikor valami fontos, életbevágó dolog fölött szentenciázgatnak. Kurátormé gyanakodva, hülyén pislogott rá. Csipkelődni, ingerkedni szokott vele a lánya, de azt nem tudta elképzelni, hogy e mögött a bölcselkedő hang mögött véres, öngyilkos gúny lappangjon. Mintha nem is a Zsófi, egy idegen asszony beszélt volna hozzá, akinek ő, szegény öregasszony, nem változtathat a szándékán. Csak sóhajtozott: dehogy kell a Zsófi mellé csendőr, nem szorult ő lakóra, ami tőlük telik, áldozzák ők; de a nagy rábeszélés csak elmaradt. Mintha elfelejtette volna, hogy miért jött ide, csak hebegett: ahogy neked jobb, lányom, mi nem akarunk semmiről lebeszélni. Hazamenet jött csak rá, hogy a Zsófi mindenért őt okolja, az egész őérte van, s ha ő föl nem hányja az őrmestert, a Zsófi sosem veszi oda azt a fennhéjázó Kiszelánét. – Nem lehet vele beszélni – pityeregte az urának. – Mindent elmondtam, hogy milyen volt az Örzsi már lánykorában is, de szegény Zsófinak tisztára elment az esze.

Zsófinak azonban az anyja látogatása visszaadta a lelki bátorságát. Most, hogy így rápirított vele szüleire, nem volt már oly elviselhetetlen az új lakó. Minél kibírhatatlanabb lesz a pesti asszony, annál jobban szégyellhetik magukat, akik a nyakára hozták.

Különös szolgálatkész harciassággal várta Kiszeláné beköltözését. Az asztalossal legyalultatta a fölhajló padlódeszkát, a lekopott ablakfát kifestette s ő maga vitette fel a szekrényt meg az ágyat a padlásra. A szolgáné nem járt azóta nála. Pesten kvártélyozta el a fiát, aki taxisofőr volt, s csak azzal íratott egy kártyát, hogy egy hét múlva ott lesz a bútora, s ő is leutazik. Zsófi ez alatt a hét alatt egész mondai alakká növeszthette a lakót, akiből csak a rátarti dereka meg a csipkés blúzgallér maradt meg. Úgy várta őt, mint kegyetlen, földöntúli hatalmat, akinek mindenét oda kell dobnia, csakhogy árnyékából büszkén nézhessen a világ szemébe. A Lakó volt az erény, aki mindörökre ráteszi az ő zavaros özvegységére a csontos kezét, s az igazán erényes emberek makacs elszánásával követelte, hogy minél előbb rávesse az árnyékát, megfojtsa, tönkretegye.

Amikorra Kiszeláné végre beköltözött, szálláscsinálója, a mitológikus Kiszeláné már rég ott lakott a kitakarított kis szobában, melynek a falán egy világosabb téglalap jelezte a padlásra került szekrény helyét. A frissen gyalult, fölmosott padlón újságpapírdarabok mutatták az utat az ablakig, amelyet Zsófi csak este csukott be, a hazadöcögő szekerek pora elől. Főzés vagy mosogatás közben úgy pillantott az üres szoba ajtajára, mintha máris ott lakott volna mögötte a gyűlölt istenség, s ha Sanyi a sámliját nekilökte az ajtónak, dühösen ráncigálta el: az Istenedet, nekem ne dörömbölj, én nem hallgatok miattad. Halkan tette be az ajtót; az edénnyel minél kevesebbet csörömpölt, azt se tudta, hogy húzza össze magát már előre. Fájdalmas elégtétellel alázta meg magát e vénasszony előtt, akinek még csak az árnyéka lakott a házban, de már az is valami sötét dermedtségbe fagyasztotta az ő maradék életerejét, a fia kitörő kiáltozását, de még a konyhában a súlyos ingaóra szívverését is.

Ez után a szigorú képű Kiszeláné után szinte bosszantó volt az igazi Kiszeláné leereszkedő mézesmázossága. A szolgánét kellemesen lepte meg a legyalult padló, a kifestett ablakok, ebéd után a teljes csönd, de zavarta őt a Zsófi szolgálatkészsége mélyén a zárkózottság. – Honnan hozat az asszonyság tejet? – mondta Zsófi – Pordánéktól? Akkor a mi szolgálónk egyúttal azt is elhozhatja. – Juj, ez a büdös kölök megint kiáltozott az éjszaka; nem ébredt föl az asszonyság? Én már azt mondtam, megölöm. – Kiszeláné hiába mondta, hogy ő nem ébred fel attól, miatta ne bántsa a kicsit, Zsófi újabb kicsinyes aggodalmakkal állt elő. – Reggel kenyeret sütöttem; én ugyan lábujjhegyen jártam, de ha az asszonyságot zavarta, máskor este sütök. – Kiszelánét feszélyezte ez a túlelőzékenység. Ő alapjában közlékeny nő volt, aki szívesen rakta volna le Zsófi elé mindazt a mézet, amelyet az igazgatóné konyhája körül repkedve összegyűjtött. Sőt Zsófi szívügyeitől sem zárkózott volna el; legföllebb a maga szellemi és társadalmi fensőbbségét akarta az alakuló viszonyban biztosítani. Úgy gondolta, hogy időnként meg-meglátogatja iskolatársát, a Lak gépésznét, vagy unokatestvérét, a postamesternét, aki Pesten szálloda helyett hozzájuk szokott szállni, s így itt is kénytelen volt tartani a rokonságot. Elbeszélései az igazgatónéról, aki majdnem barátnéja volt, s kapcsolata a helybeli intelligenciával, úgy gondolta, eléggé elkápráztatják Zsófit ahhoz, hogy értékelni tudja az ő leereszkedését, s visszatartsa, ha netalán őt mint afféle Pestre szaladt cselédfélét akarná kezelni. Ez az önkéntes, zárdai megalázkodás azonban megzavarta. A figyelem túlságos volt, a tartózkodás komoly, s akármennyire hízelgett Kiszelánénak, hogy személye méltóságát ennyire tisztelik, szívesebben látta volna, ha az asszonyka kissé közvetlenebb vele, s több alkalmat nyújt emlékeik kicserélésére.

De Zsófi kitartott előzékeny tőmondatai mellett. – Tessék hagyni, majd én elmosom. – Kiszeláné hiába helyezte el Kurátoréknél a magasztaló mondatait: „Kész csoda az az asszonyka. Igazán sok úrinő tanulhatna tőle, szinte túlságosan diszkrét.” Zsófihoz mintha vissza se kerültek volna ezek a biztató szerelemnyilatkozatok. A sok kápráztató élmény, amellyel Zsófi tisztelettudását megokoltabbá és egyszersmind intimebbé is tehette volna, Kiszelánéban is benne rekedt. Pedig már maga is megszerette ezt a félénk, tapintatos asszonykát s eltökélte, hogy fölmelegíti őt. Szegénykét, úgy látszik, nagyon megülte a gyász.

Elébb a fiút próbálta magához édesgetni. – Hát te, kis huszár, hova nyargalsz azon a széken? – kérdezte tőle. Vagy teljesen félreértve Sanyit, aki, mint ahogy egy temetésen látta a koszorúvivőket, párnával a fején, sétálta körül a szobát: – Mi az, ebédet viszel öregapádnak? Nem vagy te lány, hogy fejeden vidd a kosarat. – Ilyeneket mondott neki, Sanyi azonban meg se mukkant, megmeredt, mint a nyúl, ha túl közelről szegződik rá a puska, s szemeiben csak a fekete ijedelem csillogott. Elszaladni nem mert, az meg, hogy felelhetne is, eszébe sem jutott. Az anyja nagyon sok „elhallgass”-sal meg kézcibálással oltotta át belé a betolakodó iránti érzelmeit ahhoz, hogy Sanyival valamire mehessen. Nem maradt más hátra, Zsófit kellett puhítani.

Rendesen főzés idején csípte el őt, vagy ebéd után, ha a mosogatódézsában megcsörrent az edény. Ilyenkor valamilyen ürüggyel kifordult a szobából, s ottragadt egy barátságos szóra, óvatosan végigcimbalmozva az összes elképzelhető húrokon. – Nem szokta bekenni valamivel mosogatás után a kezét? Én glycerint használtam, amíg mosogattam. Igaz, később boldogult uram már nem engedte, egy kislányt tartott, aki a tízórait árulta, s a durva munkát végezte. Az igazgatóné ajánlotta a glycerint. A háború alatt őneki is magának kellett mosogatnia. Akkor még az igazgató úr is csak tanár volt, Szibériában ült, a nagyságos asszony meg itthon a kisleánnyal. A tanárok még az élelméből is kisemmizték, még a kötelest is elcsaklizták előle. No, de azóta vissza is kapják tőle, szétszórta az egész tanári kart. Az én boldogult uramat azért szerette annyira, mert az csak átszaladt hozzá, „van egy kis cipőtalp, ne tessék annyiba hagyni”. A régi direktor dühösködött is, honnan tud ez mindent annyira, de persze nem szólhatott. Hát nem is volt aztán az új igazgató előtt senkinek annyi becsülete, mint az öreg Kiszelának. Nem is úgy volt, mint más altiszt, ez állandóan az irodában élt. Ha valami írás kellett, az igazgató úr nem is kereste: majd a Kiszela bácsi. Nem is hítták őt másképp, csak a vice-igazgató úr. Ha ő valamelyik gyerekre azt mondta, ez nem a mi intézetünkbe való, akkor a tanárok is ráhagyták. Mert az minden gyereket név szerint ismert, én csodálom is, hogy bírta a feje. – S hogy Zsófinak a Kiszela bácsi dicsőségére egy-egy udvarias, „annyira szerették”-en kívül nem volt megjegyzése, közelebbi falusi témákat kezdett pedzeni. – Higgye el, én máig sem tudok elég hálát adni, hogy Pestre kerültem. Én már süldő koromban is utáltam a falut. Hogy a Vica erre sétált, meg a Józsiéknál megellett a tehén. Akkor már inkább Pesten nyomorogjak, mint itthon lepjen a penész. Én azt hiszem, magának is kár volt itthon maradni. Igaz, a maga ura nem volt afféle tappancs paraszt, mint a többi. Emlékszem szegény Sándorra, az már gyerekkorában is flóbert-puskával járt, amikor a többi gyerek a posta előtt vagdosta a húsvéti tojásba a krajcárt. Nem tetszett neki a paraszttempó. Hallom, a katonáéknál is benn akart maradai. Ki tudja, talán jobb is lett volna neki? – De Zsófi erre is csak annyit mondott, hogy igen, szegény Sándor szívesebben tanult volna, mindig az urakhoz húzott; a Hangyával is több mérge volt, mint haszna, mégse hagyta ott.

Kiszeláné azonban nem az az asszony volt, akit rézkrajcárral lehet kifizetni. Ahol egy kis rés kínálkozott, ő ott tovább feszegetett. – Hát bizony nem is csodálkozom, ha olyan ember után nem akar valami lajhár özvegyemberhez menni. – Özvegyhez sem, meg legényhez sem – vágott föl kissé tüzesebben Zsófi, tudatva, hogy mehetett volna ő legényhez is. – Olyan férj után, mint Sándor, megnézi az ember, kivel fekszik egy ágyba. – Amilyenformák ezek a mai fiatalemberek, a maga helyében én is többre becsülném az uram fényképét azoknak az élőképinél. De az ám… – Látja, mégis volt, aki azt mondta, hogy nem férek a bőrömbe – csapott föl Zsófiból akarata ellenére a sérelem s a sikált lábos kormos feneke fölött most először rámosolyodott a vénasszonyra. Kutatott is ez a mosoly; te tudsz-e róla; meg gyűlölködött is; ilyen disznók az emberek, de én nem veszek tudomást róluk.

Kiszeláné érezte, hogy itt a nagy pillanat; egy kicsit habozott, hogy kiszolgáltassa-e húgát, a Pordánnét, de aztán kirontott. Mindenáron meg akarta hódítani ezt az asszonykát. – Az a béresivadék? Na, meg is mondtam a Panninknak, csak nem képzeled, hogy arra egy olyan asszony, mint a Zsófika, a fél szemét is rávesztegeti. Mert csodálkoztak rajta nagyon, hogy maga lakót vett, azt hitték, inkább ágyrajáróra van szüksége. De higgye el, azért van ez, mert csak egymást bolhásszák, mint a kutyák. Eszükbe nem jutna, hogy egy könyvet elolvassanak, a sok állásban az eszük is megzápul, és másnak érzik büdös szagát. – Csak tibennetek lenne annyi jó érzés, mint a Zsófikában – mondtam nekik.

Azzal annyiban is maradt, de másnap, hogy az asszonyság a konyhaajtóban kávézgatott, a Zsófi kezdte el újra. – Hát már az asszonyság is hallott róla? Csodálom, hogy ide mert költözni hozzám. Nem félt, hogy itt ki- s bejárnak a mindenféle férfiak? Csak azt tudnám, ki költötte rám? Alighanem valaki, aki magának féltette. Én még ezt a kis Mariskát is csodáltam; mondtam neki, látszik, hogy gyerek vagy, mit találsz azon a lópofájún. Mert a Marinknak, mint afféle lánynak, tetszett, hogy az őrmester kezicsókolommal köszön neki. Az ilyennek a katonaruha is tetszene, ha mindjárt csak szalma volna is benne. De hogy én hogy kerültem bele, azt nem tudom. Moccanni sem mert előttem. Hiszen van olyan, aki próbálkozik; minden özvegyasszonnyal megtörténik ez, néztek engem is elegen. De éppen ez a csontosfejű. Ha egyedül maradna a világon.

Napok teltek el, amíg ez a tárgy újra fölmerült köztük, de Kiszeláné még ezek alatt a hallgatag napok alatt is biztosabban érezte magát. Már nem kerülgették egymást olyan gyilkos-nyájasan, volt valami kapcsolat köztük: valami, ami Zsófit az asszonyra utalta. „Kiforrázzam a tejeslábost?” „Nem olvad meg a kaszliban a libazsír?” Már az ilyenféle kérdésektől sem kongott annyira a lélek páncélja. A gyűlölködő udvariasság mögött ott forrt a keserű közlékenység: mindent kizúdítani arra a csőszül adott asszonyra; elsöpörni őt erényessége kifakadásaival. Kiszeláné megérezte ezt a változást. Volt annyira tapintatos, hogy nem erőltette a témát, de a legkisebb jelre hajlandó volt pallót vetni a fiatalasszony elé, akinek, látta már, csak úgy kerülhet fölébe, ha a bizalmát megszerzi. – Nem be kellett mennem a patikába szappanért – újságolta Zsófi. – Szembejön az a lófejű, aztán nem tudtam volna másképp elkerülni: Vagy: – Jöjjön csak hamar az ablakhoz, nézze, hogy kaszál a lába, a jobb lábával a balt rúgja, ennek is sokat kell a csizmáját foltoztatni.

Különös gyönyörűsége telt benne, hogy az őrmestert csúfolhatta. Forró-melegen buggyant ilyenkor a száján a szó: porcikáról porcikára szedte szét. Úgy tartja a szájában a cigarettát, mintha attól mindjárt gróf lenne. Buta, beképzelt, ő ugyan talán csak kétszer beszélt vele, de mindjárt mondta a Marinak. Elég egyszer abba a hólyagos szemébe nézni. A szemével különösen sok baja volt, a szemével, meg a bajszával, amelyikből minden szál másfelé állt, akár a sün tüskéje, olyan durva is, pfuj, akár az állat. Igazi bérespofa. Éppen őneki kellene az ilyen; sose bírta az ilyen tappancsokat, az urát is azért szerette, mert alig volt nagyobb keze, mint neki.

Szegény őrmester megsántult, a válla leesett, az álla megdagadt, a szemei kilógtak az üregükből. Zsófi borzalmas bosszút állt rajta azért a pillanatért, amelyben a kerítésre könyökölt, és egy kicsit megolvasztotta a szíve körül a vért. Annyira szétszaggatta ezt a semmi embert, akivel őt hírbe merték hozni, hogy már maga is csak sajnálkozni tudott rajta. Egy-egy szabadabb percében a régi pajkossággal beszélt róla, ahogy lánykorában rángatta egy-egy esetlen legény emlékezetében maradt figuráját. A szánalmas őrmester lassan egészen eltűnt annak az összeesküvésnek a sűrűjében, amely őt Zsófi ellen kihasználta.

Kiszeláné csakhamar elképesztő adatokat szedett össze az „öreg pók” ördögi ügyességéről. Az öreg pók Zsófi anyósa volt, aki így akarja megbosszulni, hogy a mafla fia nem kellett neki. Kovácsné apró, kerítő kísérletei színes, drámai eseményekké dagadtak. Kovácsné nemcsak hogy utánaküldte Józsit a kamrába, de rájuk is zárta az ajtót, szerencsére ő rögtön megmondta Józsinak a magáét, s azt is, hogy minek tartja az anyját. Megveretem az édesapámmal, ha ki nem enged, így dörömbölt az ajtón.

Bámulatos elevenséggel adta elő, hogy próbálta őt Kovácsné a fiának meghódítani. Hogy a külsősori rossz is mit mondott róla; ő csak eleget próbált, de a Kovács Józsiért mindet odaadná. Ilyenekkel akarta megkedveltetni a bumfordi fiát. Valami kis igazság volt minden története alján, de ahogy kiemelte a sima valóságból a darabos gonoszságot, az sértett, borzasztott. Kiszeláné tudta, milyen a gonoszság a valóságban, s ebben az elképzelt, kiszínezett gonoszságban nem nagyon hitt. Semmi kifogása sem volt az ellen, hogy az öreg pók csakugyan egy öreg pók, s a népek, beleértve a húgát is, irigyek, rosszmájúak, de valahogy vissza szerette volna vezetni ezt a képzeletbeli gonoszságot az életbeli komiszság megszokott formáihoz. Megjegyzéseivel azonban csak jobban belelovalta Zsófit a szenvedélyes rágalmazásba. – Nem is az, hogy annyira gyűlölnék, de négy órakor már sötét van, hát ráérnek, aztán járatják a szájuk – mondta Kiszeláné. Amire Zsófi újra nekinyargalt: – Azért állított kémet az ablakom alá, hogy este legyen miről beszélni? Tudok valakit mondani, akinek nappal sem volt jobb dolga, mint itt defilírozni a templom meg a patika közt. – Kiszeláné tudta már, hogy az a valaki a Pordán Kati volt; hiszen csak előző este hallotta: – Márpedig én azt mondom, ha meg is haragszik érte, de csak a Kati találta ki azt is, mert nagyon ideköszönt.

Kiszeláné, mikor látta, hogy az események színezésében nem tud Zsófival megegyezni, legalább magában előszedte a városias fölényét. Ilyenek ezek a parasztok, lemarnák egymás csontjáról a húst, mást se tudnak, csak gyűlölködni. Efféléket gondolt magában Kiszeláné, amíg a Zsófi vádaskodását hallotta. Az asszonyka idegeskedésére célzott, s egy brómtartalmú készítménnyel próbált Zsófi fölébe jutni, amelyet még egy pesti doktor rendelt neki, amikor majd eszét vesztette szegény, boldogult férje után. Zsófi azonban nem vette be a brómot, ő azt se bánja, ha ma hal meg. Még mindig gyűlölte ezt a vénasszonyt, aki csak áll és bólogat, s az arcára van írva, hogy mit gondol róla. De minél jobban gyűlölte, annál elszántabban ostromolta a vádjaival, amelyekről bevallatlanul ő maga is érezte, hogy nem igazak. De amikor annyira megkönnyebbedett tőlük!

A nyár beállt, s az izzó fehér sugarak annyira fölfűtötték a tornác előtt a palát, hogy Sanyi, akinek az volt a legnagyobb öröme, hogy kis ostorával az itató köré gyűlt récéknek közébük csapjon, sziszegve ugrott le a felmelegedett kőről. Az akácok fehér virágai lekókadtak, összeestek a poros fehér levelek közt, s a takarodó szekerek mint lőporfüstbe burkolt hadigépek hatoltak át a leigázott falun.

Kiszeláné az egész délutánt átaludta, s csak estefelé mozdult ki a házból, s vitte a híreket a Zsófiról a postamesternének. Persze vigyázott, hogy ezekben az elbeszélésekben Zsófi csak az igénytelen kis asszonyka maradjon. Ez a kis asszonyka, akinél lakom, tért rá úgy mellesleg, s vigyázott, hogy időnként közbeszúrja, „náluk parasztoknál” vagy „ahány parasztcsaládot ismerek, mindenütt így van”. Valójában azonban annyira fel tudta kelteni az intelligens ismerőseinek az érdeklődését a kis parasztasszony iránt, hogy egy-egy ilyen látogatás után maga még jobban rászomjazott a Zsófi kifakadásaira. A kis özvegy, aki olyan hirtelen vesztette el az urát, az anyósával összekapott, különköltözött, s férfiról tudni sem akart, az életből kivált, különös teremtés volt, akit az életben bennegázolódók különös éberséggel tartottak számon, s Kiszeláné volt az egyetlen, aki ezt a különös teremtést közvetlen közelről figyelhette.

Amikorra ő hazavetődött, Zsófi már behúzódott a maga szobájába. Ilyenkor este eszébe jutott a körülötte szöszmötölő gyerek, s megpróbált foglalkozni vele. Olyan különös volt ez a fiú. Órákig elvolt valami kis babra dologgal; aztán egyszer csak neki a récéknek, föl az asztalra, éppen csak hogy az álló órát bele nem vágta a tükörbe. Egészséges, erős, és Zsófinak néha mégis úgy rémlett, mintha egy szél is elvihetné. Nappal csak eltolta az útjából; nógatta, hogy egyék; ráparancsolta a szandált, és kabátot adott rá, ha a Bozót felől megmozdult a szél; este azonban itt szöszmötölt mellette, mint valami lassú, de kitartó szemrehányás. Ez a gyerek a mindened, mért nem foglalkozol vele, nem elég a bársonyruha, tanítani is kellene. Kiszeláné is mondja, hogy morc, idegen a gyerek. S ilyenkor belekapott, hogy nevelje; mesélni próbált neki apukáról, aki a mennyországban van, vagy imádkozni tanította. Sanyi a mesére nem szólt, nem lehetett megtudni, mi az égben levő apukáról a véleménye, a Miatyánknak azonban ellenszegült, szabadíts meg a gonosztól, mondta az anyja után, s maradozni kezdett a szempillája, megtörtént, hogy vacsora nélkül kellett ágyba nyomni.

Zsófit elkeserítették ezek a kudarcok, s ilyenkor örült, ha Kiszeláné be-bekocogtatott. – Alusznak már? – dugta be az ajtónyíláson a fejét. – Nem, nem, csak tessék, s a szívében feszengő szenvedély kapva-kapott az öregasszonyon, akit már inkább csak életprogramból gyűlölt, valójában kellett neki, mint az alvás vagy az evés. Az utcák világossága már arra is kevés volt, hogy egymás arcát követhessék. Zsófi álla alatt megnőtt a fejkendő csücske, s Kiszelánéból csak a kerek kis konty maradt; de nem spalétáztak be, és nem gyújtottak ki, a poros nap után jólesett a csillagokkal kipattogzó ég s a megülepedett levegő, amely előtt Kiszeláné nyitva tartotta a felső ablakszárnyat. Ott sutyorogtak a mélyen lélegző, alvó gyerek mellett, s amíg Kiszeláné a postamesterék házaséletéről formálgatta a véleményét, Zsófiban egy-egy epizód merült fel, amelyet legutóbb elfelejtett vádpontjai közé beleszőni. Azt mondja, talán nem is lett volna rossz, ha hozzámegyek a Józsihoz, de azt gondolja meg… S itt egy adat következett, melyet csak az tudhatott, aki annyit mosta a Kovács család fehérneműjét, mint Zsófi. – Tudom ugyan, hogy az asszonyság is nekik ad igazat, de mit várjak az idegentől, amikor édesanyám is képesnek hitt volna akármire. Elhiszi-e azt az asszonyság, hogy a tulajdon édesanyám is képes volt megkérdezni… Zsófi eleinte kímélte a családját, tartóztatta a régi szolidaritás, legföllebb annyit mondott, az otthoniak sem mernek a pártomra állni, azoknak is mindenre van gondjuk, csak rám nem. De ahogy elhatalmasodott ez a vádaskodó szenvedélye, a szüleit is belekeverte. Elébb, hogy az öccse mennyit kesereg, amért ingyen dolgoznak rá; ő már szívesebben adná felesnek. Meg hogy más anya tűzbe menne a gyermekéért, az övé meg első szóra gyanút fogott. Az apja nem rossz ember, de annak is fontosabb a pincéje. Később azzal is kitálalt, hogy az Ilus mennyivel jobb stafírungot kap, mint ő. Az különösen elkeserítette, hogy az Ilus esküvőjére odaerőltették. Ő szabadkozott, de az anyja: mit szólnának az emberek. – Nem azt mondom, hogy ugrabugrálj, elülhetsz a többi asszony között, de annyival tartozol a testvérednek. – Hát jó, ne mondják, hogy ő talán irigységből húzódik vissza. Egész nap ott kopasztotta a kappanokat, totojgatta a jegyző rokonait, hogy éhen ne maradjanak, éjszaka meg ott ült egymaga a széken, mindenki elhúzódott tőle, mint aki nem is a családba való. A vőlegény egyik unokatestvére, egy orvostanhallgató, meg is kérdezte tőle: – Maga nem ismerős itt, hogy úgy magára hagyták? – Azért kellett odamennie, hogy vidékinek nézzék.

Igazság szerint akadt volna Zsófinak beszélgető társa, nemcsak az üldögélő asszonyok kerülgették, de eleinte egy-egy legény is ott ácsorgott körülötte, s tekingetett felé, hogy meg merje-e szólítani. Zsófi azonban azzal jött oda, hogy mit keres ő ebben a lakodalomban, nincs rá itt senkinek szüksége, s csakugyan a lakodalmasoknak más dolguk volt, mint hogy az ő dacos szívét puhítgassák. Ő pedig egész este a beszámoló mondatokat készítgette, féllelkével ott ült a Kiszelánéval szemben (akire különben az anyjának nem győzött eleget panaszkodni), s szinte fájdalmas gyönyörűséggel kapott rajta, ha a vőlegénye rokonai kisegítő asszonynak nézték, vagy a túl hangos mátkapár úgy gugyorodott a szomszéd lócára, hogy őt észre sem vették. Már innét a szoba sarkából is úgy nézte, mintha egy darab múlt lett volna, ami a száraz, sértődött szemei előtt rikoltozott, támadott és imbolygott. A szó, amely alig ért a füléhez, már sérelmes emlékké változott, más emlékekbe kapaszkodott, a szenvedély elkapta, és kerékfogai közé darálta az eleven jelent, s amikor hajnalban, fekete kendőjében hazament, oly világosan és oly hamisan emlékezett a lakodalmas éjszakára, ahogy csak egy távoli fájdalmas emlékre tudunk visszanézni. Kiszeláné kérdései aztán még jobban kiszínezték, élesebbre dramatizálták a lakodalom mozzanatait. Az anya, mintha nem is lenne több gyereke, gárgyultan ténfereg a leánya körül; – Jaj, azt se tudom, mitől szakadjon meg a szívem, a fájdalomtól vagy az örömtől. – Az Ilus meg, mint akinek nem is újság, hogy esküszik, csak nevet meg koccintgat, és szemérmetlenül csókolgatja az urát; s nevet a durva tréfákon, amivel a főjegyző bökdösi az új férjet. Parasztlegény nem viselkedne úgy, ahogy ezek a tanult fiatalemberek. Teleisszák magukat, aztán sorba rókázzák a gangot. Gondolják, így kell barátkozni a parasztrokonnal. Érdemes megnézni, hogy táncolnak azok; a vőlegény öccse még hatodgimnazista, aztán már csak úgy dagasztotta a Marit. Annak a butának meg ragyog a szeme, azt hitte, attól, ha egy úr megcsókolja, ő is úrilány lett. A Pali nem tud táncolni, hát a cimbalomba döntötte a bort. Azzal mutatta a pestieknek, hogy ő is tud valamit. Ő csak ült a széken, és nézte, vele csak forgott a világ. Az senkinek se jutott eszébe, hogy eb vagy kutya, mire gondolhat most ez a Zsófi, vessünk ennek is néhány szót. Az apja még csak oda-odapislantott a daloló férfiak közül, de aztán azt is elnyomta a bor; már nem bírja úgy, mint régen. Úgy állt ott, mintha a koporsóját falnak támasztották volna, s abból nézné a kergéket. Eljött, s még csak egy kis süteményt se dugtak a kis Sanyinak. Mintha nem is az unokájuk volna. Bezzeg az Ilusé, az majd aranyos lesz.

Olykor a késő éjszaka is ott érte még Kiszelánét az első szobában. A nyári hold előtt felhők szaladtak el, s gyors esők áztatták fel az ablak alatt a kis kert kisült törökszegfűit. Sokszor egyáltalában nem is látták egymást, csak Kiszeláné alatt recsegett a szék, és Zsófi száraz, suttogó hangja bocsátotta szét a sötétben alvó bútorok közt a parasztcsalád titkait. A szülők éjszakai civódásai, az apa kalandjai, testvérek gyűlölködése, a férjfogás kicsinyes alattomosságai, mint valami fekete forrás vize szakadtak föl, és elegyedtek az éjszaka szelídebb vizeivel. A sötétség és Zsófi vádaskodó szenvedélye olykor-olykor Kiszelánét is elkapta. Elfelejtette, mivel tartozik magának és műveltségének, s kicsinyes, öregasszonyos siránkozásokkal szolgáltatta a kísérő kótázást Zsófi mániákus vádjaihoz. Ők is sokat zsörtölődtek szegény megboldogult urával a gyerek miatt. Nem volt elég erős a fiúhoz. Most az is középiskolai tanár lehetne, ahogyan ők tervezték, de az apja elrontotta, tizenöt éves korában zsebpénzt adott neki, kell az ilyen fiúnak zsebpénz, rákapott a lányokra, s nem akart tanulni. Azért járt hat gimnáziumot, hogy sofőr legyen belőle.

– Majd meglátjuk még, melyikünk hoz több szégyent a családra, én-e vagy az a kedvesebbik lányuk. Nem sok jót jósolok én annak, aki úgy mulat a maga lakodalmán – pattogott Zsófi.

– Most szegény feje azon könyörög, adjam ki neki az ezer pengőt, mert olyan taxivállalathoz megy, akinek kauciót kell letenni, egyre-másra küldi a sürgető leveleket – vette át a panaszt Kiszeláné. – De hátha én beteg találok lenni; operálni kell. Jól nézek ki, ha ő temettet el.

Így monologizálták át egymás mellett néha a fél éjszakát. Zsófi vadul, az egész világot rázón, Kiszeláné öregasszonyosan, sopánkodón. Nappal Zsófi komolyan, szótlanul járkált a tűzhely és a konyhaasztal közt; a lábosai ragyogtak, a konyha kövét mindennap felsúrolta, s Kiszelánét éppolyan ellenséges szolgálatkészséggel kerülgette, mint eddig. Reggelre Kiszeláné is meg-megpróbálta helyreütni, amit éjszakai gyengeségében a fia tekintélyén rontott, ilyenkor az Imrus technológiát végzett, ami már majdnem műegyetem, s meghitt részleteket mondott el, hogy tudott az a kópé az anyjának hízelegni. Egy-egy levél a kaucióügyben azonban megint kilöttyentette szíve fedője alól a keserűséget; s az éjszakai kesergésekben az ő baja is ott botorkált a Zsófié mögött, mint régi drámák gyászoló királylánya mögött az öreg dajka siránkozása.

 

*

 

Aztán ahogy fogyott a nyár, ezek az éjszakai panaszkodások is elapadtak. Mintha az esküvővel Zsófi is kiadta volna a mérgét. Új sérelmek még-még fölheccelték: az apja két hízót állított be az Ilusnak; ő persze, attól fogva, hogy az ura házába lépett, egy pihés csirkét sem látott. A Kovács Józsinak kisfia született, boldog lehet az anyósa, van unokája a kitúrt helyett, úgy legyen szerencsés vele, ahogy az ő fiának a javát akarta. De ezek az izgalmak csak egy-két napig tartanak. A meleg augusztusi éjszakában ilyenkor még fölszakadnak az izgató páros monológok, de aztán megint napok jönnek, amikor Zsófi hallgat, csak a szék nyikordul egyet-egyet alatta, s a kendője folyik bele az árnyékba, nyilván a kezébe hajtja a fejét.

Kiszelánét zavarta ez a hallgatás. Egy-egy biztató szigonyt vetett a szemben hallgató árnyékba. – Ilus ugye, huszonnégyet kapott mindenből? A húgom, Pordánné nem akarja elhinni, azt mondja, csak a Kurátorék dicsekednek vele. Erre Zsófinak valami ilyet kellett volna felelnie, hogy vettek volna annak harminchatot is, ha kér. Zsófi azonban úgy emeli föl a fejét a tenyeréből, mint aki messziről jött vissza. Megváltozott ez a Zsófi egy idő óta. Már nem járkál olyan keményen a tűzhely és az asztal közt. A föltört tojás, mielőtt beledöntené a lisztbe, megáll a kezében, az összesöprött szemetet kihozza, aztán megint beviszi a szobába. A tekintete sem olyan elszánt, konok; el-elcsúszik félre, ki az ablakon, föl a gerendákra. Délután, amialatt Kiszeláné bólint egyet, ő gyorsan összecsapja a konyhát, s beveszi magát az első szobába. Este is sokszor panaszkodik, hogy fáj a feje, s korábban lefekszik, elejét véve a kései beszélgetéseknek. Megtörtént, hogy ha Kiszeláné később vetődött haza a postamesteréktől, a házbeliek már ágyban voltak. – Talán beteg, kedvesem – dugta be Kiszeláné a fejét, a kora-csendes szobába, ahova a betett spaléták időelőtt invitálták az éjszakát. – Nem, csak ez a gyerek nyafogott, hogy feküdjek én is le, hát lefeküdtem. Úgyis legjobb, amikor alszik az ember. – Kiszelánénak mit volt mit tenni, ott ült a konyhaszéken, forgatta a műfogai közt a nyers sonkát, s míg egyik cipője orrával a másiknak a sarkát feszegette (így szokta lerúgni a cipőit), valami bosszúsat morgott a fiatalokról, akik elhagyják magukat. Mi lett volna belőle, ha ő így elhagyta volna magát.

Valami különös, idegen dolog mozdult meg ebben a kemény, határozott beszédű asszonykában, amihez Kiszeláné, hiába próbálgatta, nem férkőzhetett hozzá. Piszkálta, pedzegette, de Zsófi megmaradt annyiban, hogy a feje fáj, legjobban teszi, ha alszik az ember. Kiszeláné azonban megérezte, hogy ott a csukott előszobaajtó mögött, ahol egyre idegenebb szemek fogadták, különös, számára megközelíthetetlen élet alakul. Olykor hallotta, hogy az asszony a fiával beszélget; egyszer egész halkan sutyorogtak, aztán a sutyorgás is elakadt, Sanyi fölborított egy széket, Zsófi ráripakodott, aztán egy bocsánatkérő csók hallatszott. – Türelmetlen ez az asszony a gyerekkel; a másik percben meg nyalja-falja – gondolta Kiszeláné.

– Mit csinál anyukád, alszik? – fogta el a szobából kisompolygó Sanyit, amikor már egy órája ült a konyhaszéken, s hallgatta a fiúcska veszkődését a kilinccsel. De Sanyinak Kiszelánéval nem volt beszélnivalója, legjobb esetben megállt és nézett vagy kiszaladt, neki a récéknek. Egyetlenegyszer mondott annyit: – Súg. – Mit, mit csinál? – Súg, s látszott a fekete szemén, hogy ő maga is érdekesnek találja a dolgot. – Súg a füledbe? – Nem, nem, csak súg – csökönyösödött meg Sanyi, s titokközlősen mosolygó szemében bosszankodás csapott föl: – hát nem érted; súg. – Hároméves és nem tudja magát kifejezni, gondolta Kiszeláné. De másnap ő maga is megfigyelte Zsófit a függönyön át, amint a szobája ablaka alatt fát aprított, s közben mozgott a szája. Magában dödögött, arra mondhatta a gyerek, hogy súg.

Kiszelánét Zsófinak ez a titkos belső élete kimondhatatlanul bosszantotta. Sértődött gyanakvással járkált a házban, látszólag csak a lábosaival, a délutáni kávéjával s az újságjával törődött, de közben minden apró mozzanatot megfigyelt. Váratlanul nyitotta ki az ajtókat; ha Zsófi a konyhában szöszmötölt, az ajtófüggöny állandóan libegett, újabban még a kertbe is bejárt, és az őszirózsákat kötözgette, hogy egy-egy bokor mellől hirtelen fölemelkedve, a Zsófi szobájába bepislanthasson.

Zsófi nem merült bele annyira a maga új világába, hogy Kiszeláné leskelődő sértődöttsége ne zavarta volna. Különös, álmodozó játékaiból minduntalan visszarezzent a Kiszelánéval súlyosbított valóságba, s egy gyanakodó pillantással nyugtatta meg magát, hogy a hátsó szoba ablakán nincs elhúzva a függöny, s a hirtelen reccsenés nem azt jelenti, hogy valaki az ajtó mögött áll, s lesi, mikor nyomja le villámgyorsan a kilincset. Néha csak a rossz lelkiismeret lebbentette fel, máskor csakugyan a Kiszeláné toppant haza anélkül, hogy a gangon a cipője végigkattogott volna. Zsófi nagyon jól elértette, mit hangsúlyoztak ilyenkor a szolgáné sértődőtt húzódozásai: – Bemennék, de tudom, hogy maga fáradt mostanában: Átmegyek a postamesterékhez, mit ténferegjek a maga útjában. – Zsófi ilyenkor szinte szokatlan barátságossággal invitálgatta őt, kóstolót is tett be az asztalára a Kurátorék mogyorós süteményéből, Kiszelánét azonban nem lehetett mogyorós süteménnyel lekenyerezni, őneki azok az esti kesergések kellettek, amelyek elől Zsófi mostanában mind gyakrabban húzódott vissza, vagy ha be is erőltette a sértődötten húzódozó Kiszelánét, mind kevesebb lelkesedéssel vett bennük részt.

Zsófit magát is nyugtalanította ez a változás, melyet egy-egy éber reggelen vagy Kiszeláné egy csípős megjegyzése után ő maga is betegesnek talált. Sohasem hitte, hogy ez az ostoba és mégis édes játék úgy elhatalmasodjék rajta. Voltaképp még az elmúlt télen kezdődött, amikor az ura képét megnagyobbította. Amióta az anyósától elköltözött, keveset járt ki az urához a temetőbe. A Kovácséknek valami kriptaféléjük volt, az volt a divat a módosabb parasztok közt, hogy egy bedeszkázott pincébe rakják le a koporsóikat. A Kurátor család kezdte és az öreg Kovácsné nem maradhatott mögötte. Ott feküdt Sándor a széles kő alatt, melyet még Kovácsné csináltatott az apósának; Sándor nevét csak később faragták rá, az öreg meg a tüdővészben elhunyt lánya neve alá. Kovács család: ez állt fölül a kövön, és Zsófi ez előtt a kő előtt mindig úgy érezte, hogy a Kovács család visszavette tőle az urát, neki itt nincs mit keresnie. Kisebb incidensek is előadódtak. Az öreg Kovácsné gyorsan elhúzódott, amikor Zsófit messziről meglátta, de a kapát otthagyta a síron, így jelezte, hogy csak kotródj el, visszajövök. Mindszentekkor meg éppen félredobta Zsófi koszorúját a főhelyről, kiakasztotta a rácsra, úgyhogy Zsófi sírva ment haza: ő nem megy ki többet a temetőbe, Kovácsné elölte őt az ura sírja mellől.

Akkoriban ajánlkozott egy fényképész ügynök, hogy ő képeket nagyít. Zsófi kapott rajta, így legalább lesz egy hely, mely előtt az urára gondolhat. Szegény Sándorról nem volt más használható kép, csak egy mutatós vadászfelvétel, amelyen a Sömjénnel ölelkezik. A vadászkalapja félretolva, kezében butykos. Arról nagyították meg a fejét, a kalapját félig-meddig helyreretusálta a fényképész, de a kacagó száját s a kivillanó fogait nem sikerült halotthoz illő komolyságra bírni, éppen csak fancsalibb lett valamivel.

Zsófi eleinte sehogy sem akarta elfogadni ezt a tollas sipkája alól ferdén mosolygó, órjási üres arcot az urának, de aztán megszokta. Idáig erőltetnie kellett az emlékezetét a százféle arc között tétovázva, ha az urára akart gondolni, most itt volt ez a kép a falon, minél többször nézett rá, annál inkább kinyomta az igazi urát az emlékezetéből.

A kép valódi kultusza azonban akkor kezdődött el, amikor Kiszeláné a házba került. Zsófi nemigen beszélt az asszonnyal az uráról, de azért panaszaiba szívesen belehúzta: – Én már a temetőbe se járhatok ki, ide szúrok a képe mellé időnként egy kis virágot, szegénykémnek. S attól fogva, ahányszor Kiszeláné bejött, csakugyan mindig új virág volt a kép sarkába tűzve. Gyakran, ha az öregasszony benn volt, Sanyinak kellett a virággal fölkúsznia és a képrámába tűzni. Kiszeláné, ha a konyhában üldögélt, hallhatta, amint a fiatalasszony a fiának magyarázgat: – Apuka mindent lát a mennyországból, ő nagyon jó ember volt, s ha te megnősz, neked is ilyennek kell lenned. Amikor apuka meghalt, te még olyan kicsiny voltál, mint a patikus Dundika most. Apuka ezt a vadászkalapját nyomta egyszer a fejedbe. Te akkor megijedtél és sírtál, de erre odaadta játszani, s te kitépted belőle a tollat.

Lassan beleszokott ezekbe a kis magyarázatokba a kép alatt, amelyeket Sanyi nagy, elnyílt szemmel hallgatott, mint más gyerek a mesét. Eleinte csak a gyereknek mesélt, később már magának is. Az első ostorról meg az apuka puskájáról szóló legendák közé apró családi idillek emlékei szövődtek. – Anyuka akkor még lány volt, s apuka egy eleven nyuszit küldött neki húsvétra, a nyuszi nyakán egy piros szalag. – Vagy: – Anyukán fehér ruha volt s a fején az a koszorú, amit a szekrényben láttál. A kocsi kereke is virággal volt befonva, az ostor is csupa fehér viola. – Sanyi egy ideig szívesen hallgatta ezt a mesét, de aztán kifáradt, lekúszott az anyja öléből, s visszaélve anyja lágyabb hangulatával, befőttet követelt. Zsófi magára maradt a felidézett hangulatával, s ha tovább akarta reszkettetni a lelkében az előbbi szomorkás jó érzést, magának kellett tovább mesélnie. Eleinte meghátrált ettől, valahogy lenézte volna magát érte, hogy így azért a kis jóérzésért magában ábrándozgasson. De az édes reszketés húzta. Megpróbálta Sanyit a meséhez visszaerőszakolni. Sanyi azonban kifáradt, sírva fakadt, s csakhamar egészen elidegenedett a falon lógó apukától, akiért imádkozni kell. Nem, ne, ne mesélj, kérte az anyját a fáradt gyerekek hirtelen közönyösségével, melyet csak egy árnyalat választ el a türelmetlen dührohamtól. Zsófinak pedig épp ezekben a napokban egyre jobban estek a gyengeségnek ezek a kis elérzékenyedései, amelyekben a meghajszolt gyűlölete szinte kipihente magát.

Eleinte egész ritkán esett meg vele, hogy ilyen kis történeteket mesélt magának az uráról. Délután, amikor Kiszeláné behúzódott az odújába, és Sanyi is ott szuszogott egy nagy párnán a felhajtott ágy végében, vagy éjszaka, amikor fölzaklatva a páros monológoktól, nem tudott elaludni. – Én a kertben kapáltam a krumplit; s egyszerre csak koppant a hátam. Nézem, hát senki. Tovább kapálok, akkor meg a fejem, nézem, aszalt alma. Ehen, ez huncutkodik, s amint lehajlok, s hónom alatt fölnézek, ott sunyít a padlásablakon. Ott forgatja fönn a búzát és dobál. Mintha észre sem venném, hadd bosszankodjék. Akkor otthagyom, bemegyek, s fölsompolygok a padlásra. Sándor már megint a búzát forgatta, ott állt a nagy porban, s nem hallott meg engem. No, akkor meg én dobok oda hozzá, de nem almát, hanem egy cső kukoricát. Hű, az anyád, és kerget a padláson; ott birkóztunk az abraknak való zabon. – Sajnos, akárhogy erőltette az eszét, hamar kifogyott az emlékeiből, alig egy-két ilyen kis meséje volt, azokat kellett ismételgetnie magában. Hamarosan a mesék is megkurtultak, csak néhány hangulatidéző szó maradt meg belőlük. „Én a kertben kapáltam, a búzát forgatta a padláson.” Már nem kellett végiggondolnia sem, hogy az egész tavaszdélutánnak a boldog világossága visszatérjen. Gyönyörű érzés fakadt föl benne, amelyben elúszott, szétfolyt az ő ingerült kemény öntudata. A gondolatai kikalandoztak, s rá-ráeszmélve félöntudatlanságára, ijedten kapott a sztereotíppá vált bűvszavak után: „az öregek a templomban voltak, én fönn.” S a lélek megint szétfolyt valami édes, lágy emlékezésben.

A két asszony már azon a ponton volt, hogy egészen elidegenedjék egymástól. Kiszeláné a postamesteréknél ült, vagy az újságot nézegette sértődötten a hátsó szobában, Zsófi pedig végezte a dolgát, s ha tehette, visszahúzódott a maga áloméletébe. Ekkor történt, hogy Imre, a Kiszeláné fia, elunta a levélbeli sürgetést, s egy este, szüret tájt, betoppant. Csak egy éjszaka volt ott, Zsófi nem is látta, amikor jött. Kiszeláné kisírt szemmel kért tőle a kanapéra friss paplanhuzatot, s éjszaka soká hallatszott a két ember vitatkozása. A fiú szép nyugodtan beszélt, de ha az anyja megemelte a hangját, ő is kiabálni kezdett, úgyhogy Kiszeláné ijedtében egész sutyorgóra fogta. Aztán megint a fiú folyamatos, hol hetyke, hol rábeszélő hangja hallatszott, majd az anyja védekező kifakadása. Hajnalra elcsendesedtek.

Amikor Zsófi reggel fölkelt, a fiú a frissen súrolt széken a cipőjét pucolta; mellette a kis táskája, útrakészen. Kiszeláné odabenn csörgött a reggeli edénnyel. Szőke hajú, szőrtelen, hosszú rókafejű fiú volt, nem is férfiforma, csak mint valami csibész vagy inas. Amikor Zsófi kijött, levette a lábát a székről, nem kapkodón, de illedelmesen, s nyugodt, derült szemmel mustrálta végig a fekete ruhás asszonyt. A szeme csillanásán látszott, hogy nem ilyennek képzelte a begubózó özvegyet. – A kis háziasszony – mondta barátságos fölénnyel. – Nem zavartuk az éjjel? Az embernek sok baja van a mamájával. Maga különben tudhatja. Nem irigylem a lakójáért – s huncut cinkossággal kereste Zsófi szemét. Az asszony azonban a konyhaasztalra tette az éjjelre beállított üres kancsót, s szótlanul visszament a szobába. Nem is jött ki, amíg a fütyörészve távozó fiú mögött a kis utcai ajtó be nem csapódott.

Ez a látogatás újra összehozta a két nőt. Szegény Kiszeláné elfeledte, mivel tartozik a műveltségének. Még annak is kitette magát, hogy a családi életéről ledörgölje a gondosan rákent fénymázat. Tele volt keserűséggel a csirkefogó ellen, aki mégis csak kierőszakolta a kaucióra az ezerkétszázpengős takarékkönyvet. A boldogtalan özvegy még a kaucióból visszamaradó kétszáz pengőt sem látta viszont. Ekkora szívtelenség, de különösen a kétszáz pengő évtizedekre visszamenőleg megváltoztatta Kiszeláné felfogását a tulajdon életéről. Míg azelőtt csak szegény urát ne kellett volna eltemetnie, igazán meg lehetne elégedve az életével, most átkozott volt a fa is, amelyikből a bölcsőjét faragták. Már lánykorában verte őt az Isten, majdnem vénlány maradt, mert nem akarták az urához engedni. Aztán mi haszna volt annyira harcolni, csak más keze-lába lett, az urát is mindig tartania kellett, végül is azért robotolt annyit, hogy egy stricit neveljen öregségére, aki a kis pénzéből is kiforgassa.

Az igazgatónék és tanárnék köré új, fontosabb szereplők tolakodtak a Kiszeláné elbeszélésében: egy törvényszéki irodatiszt, aki huszonegyen nyerte el az ura pénzét, kajla takarítónék, akiket neki kellett kidobatni az igazgatóval, mert az istentelennek mindig akkor akadt dolga a pincében, amikor azoknak, sőt a szomszéd zugutca lompos tündérei is, akik közt férje kedvelt amatőr hírében állott. Az ura rossz vére tört ki ezen a gyereken is. De ő le is veszi róla a kezét, mert úgyis Vácon végzi, ha nem az akasztófán.

Kiszelánénak nem kis áldozatába került, hogy családi boldogságát így leleplezze, s Zsófi megbecsülte a tehetetlen fájdalomnak ezt a megalázkodását. Visszaadta Kiszelánénak a hallgatást, mellyel az szegődött elmúlt estéken az ő panaszai mögé. Merev, gondolatrejtő arccal hallgatta a szolgánét. Tudta, hogy elég egyszer ráhelyeselni: – bizony, ezért nem volt érdemes gyereket nevelni – s rögtön elakad a panasz, Kiszelánéra kiül az önérzet, s a fia megint mintafiú lesz, hiába vitte el a takarékkönyvét. Azért hát csak a fejét ingatta, vagy a maga sérelmeit felelte vissza, legföllebb egy-egy keserű általánosságot engedett meg: „Kinek köllött ez a sok gyűlölködő ember, az Isten is nem jobban tenné, ha elrontaná a világot.” Az egykedvűen sötét arca mögött azonban elégtétellel szikrázott az öröm. Hát ezt rejtegette a méltóságos beszédmodora, az igazgatónés dicsekvése? Jólesett a keserűségtől elöntötten látni őt, amint visszanéz az életére, s csak a szégyent látja; az apró dicsőségei után csak a nyomorúságot.

Megint visszatért a lélek az esti panaszkodásokba. Kiszeláné tetemre járó makacssággal tért vissza az ura pincebeli kalandjaira, s elképesztő adatokat szolgáltatott Imrus korai megromlásáról. Az iskola, melyben eddig boás-kosztümös tanárnék csípték el és nénizték a méltóságos szolgánékat, fokról fokra sötét bűnbarlanggá változott, ahol a fölfordított padok közt céda takarítónők dörgölőznek a totyakosodó pedellushoz, s az igazgatóné szobalánya vihogva csalja egy bolthajtás alá a növendék fiút. Zsófi lánykorában eleget tapasztalt, ha egyebet nem, az apján, meg az öccsén. Sokszor megtörtént, hogy a szőlő alján kellett megvárnia, amíg az apja és a napszámos menyecske a présházból kicihelődnek. Ezeknek a szeretkezéseknek azonban ismerte a helyét, szereplőit, körülményeit, míg a Kiszeláné panaszaiból csak az Imrus sunyi képe villogott egész élesen felé; a hatalmas iskola szertárai, a szemét cselédnép, a kéjenc iskolaszolga egy titkos, távoli, érthetetlen bűntanya sötétjébe vesztek.

Hiába volt az Imrusnak olyan meztelen suhancképe, Zsófi el tudta hinni róla, amit az anyja mesélt. A szemtelen mosolya azoknak a romlott pincéknek a boltíve alatt termett, az arcán rajt érezte a sok céda fehérnépnek a nyomát. Lassan az apa kalandjai is a fiú suhanctestébe ivódtak; mindannak a rossznak, amit a Kiszeláné mesélt, ő lett a géniusza. Még azt is elhitte Zsófi, amit szegény Kiszelánéból csak a kicsapó keserűség löttyentett ki. – Ez hát a Kiszeláné Imrusa – gondolta a merev arc mögött. – Úgy kell neki, nem is érdemel mást. – Szinte összenevetett az emlékeiből visszavigyorgó csibésszel, aki Kiszelánéból a takarékkönyvet olyan nagyszerűen kiszedte. Még a kétszáz pengőt sem adta vissza.

Most már ő rakta Kiszeláné alá a szót: hopsza, hadd kapjon rája. Jólesett ennek a borzasztó családnak a múltjában vájkálni. Amikor Kiszeláné végre kiment, órák hosszat fönn könyökölt az ágyán, s a halott urára gondolt. Mintha a Kiszeláné sötét meséi fényesítették, szépítették volna, napról napra szerelmesebb lett bele. Most már nem érte be a régi jelenetekkel, újakat talált ki. Hogy ő lány még, s az ura lecsalja a kazlak alá. Ott ülnek a vizes fűben; ide az ölembe, Zsófi, fölhűlsz a földről. S akkor kijön az apja s rászól: mi dolog ez, Zsófi, de ő csak jobban hozzásimul a Sándor meleg nyakához, ha megöl is, édesapám, énnekem itt van a helyem.

Sokszor megdermedve ült fel az ágyán. A gyerek ott szuszogott mellette; egy pillanatra elakadt a levegő a náthás orrocskájában, aztán szaporán indult neki, hogy a mulasztást behozza. Világosan érezte a koromsötét szobát, melyben az új bútoroknak különös szaguk volt. Az ura nem ebben az ágyban aludt vele. Látta őt kinyúlva az aranycirádás koporsóban, amint a lobogó gyertya ott reszket a viaszos homlokán, s a kripta hideg leheletéről egyszerre kínos-élesen eszmélt a tulajdon dermedt, verejtékező testére. Ki ő, hogy egy halottal szerelmeskedik? Sándor visszaszállt a maga kriptájába, a Kovácsék gonosz sírköve alá, s ő ott ült ebben a másik kriptában, mint egy koporsóban fölült halott. Pfuj, bolond, ronda bolond, szidta magát, s odahajolt kriptatársa, a szuszogó fia fölé. Elöntötte a szégyen, hogy elhanyagolja a gyereket. Éppen csak ráadja a kis ruhát, belédobja azt a kis kávét, s aztán Isten hírével, menjen szomszédolni.

Többet van a Homoréknál, mint itthon. Az a kis púpos lány, az Irma, egészen magához édesgeti; ő meg örül, hogy nincs itthon. Micsoda anya vagy, motyogta; ez a gyerek a mindened, s ezzel se törődsz? Körültapogatta a kis alvó testet, hogy födi-e mindenütt a paplan. Édes kis fiacskám, suttogta s odadugta mellé, egész közel a fejét. Sanyi fordult egyet, kivetette a paplan alól a kis kövérke kezét, ott pihentek meg Zsófi orrán az apró ujjak, és Zsófi szeméből dűlt a könny. Alázatosan belecsókolt a kis tenyerecskébe s úgy érezte, hogy nagyon boldog, nagyon könnyű a szíve. Így feküdt órák hosszat, nyitott szemei a beszivárgó fénynél egyenként olvasták meg az ujjacskákat. Fájt a feje az álmosságtól, és nem bírt elaludni. Ma még, az egyszer, fogadta, csakhogy aludjak valamit. S félretolta a Sanyi kezét, s arccal a párnájába fordult: Sándor, Sándorom, suttogta. Annyira fáradt volt, hogy nem is tudta egészen elképzelni a jelenetet. Én jövök a Bozóton, gondolta, s jóleső meleg futotta el a kiizzadt, elgyötört testét. Valami kép forgott a fejében, s édesen elszunnyadt.

A napok pedig rövidültek, s a kerítést nedvesen tartó esők mögött, a két keserű asszony jobban egymásra volt utalva, mint valaha. Zsófi alig ment haza, s Kurátor nagymamának a Marival kellett hazavitetnie az unokát, ha látni akarta. Imrus sem írt, amióta a takarékkönyvvel meglógott. A két asszony rég kiismerte egymás mondanivalóját, de azért csak össze-összehajtotta őket a panaszkodó vágy s a másfajta szenvedés melege. Kiszeláné, amióta így beavatta Zsófit az iskola bűnös misztériumába, már nem nevezte magában szegény kis asszonykának. Mintha ráragadt volna lakótársára a kiöntött titkok keserűsége; úgy érezte, fölébe került ez a parasztasszony, kemény, hallgató arca mögött megvetés leselkedett ki. Ha átnézett a postamesterékhez vagy a nénjéhez, gyanakodva lesett az arcukba; nem tudják-e már ezek is; nem beszélte ki már az egész falunak. – Nem rossz asszony – mondta Pordánnénak –, meg lehet szokni, csak attól félek, pletyka… Rólam nem hallottál, nem híresztel még valamit… Pordánné megnyugtatta, hogy nem, de ő azzal ment haza, hogy soha többet nem panaszkodik neki. S este mégis nyakig ült a legtitkoltabb fájdalmakban. Hiába tette fel, hogy ma dicsekedni fog, a harmadik mondatnál már kilöttyent belőle bánata.

Szinte meggyűlölte a Zsófit ezért a visszatarthatatlan bánatért. Nem törődött vele, hogy visszakerül-e, ahol csak kérdezték, kisebbítette Zsófit. Ilyen fiatalasszony, s máris csak lézeng; ímmel-ámmal összecsapja azt a kis ebédet, s behúzódik a szobájába. Nem látok én annak a kezében egy kis kézimunkát; kínálom, nem olvassa el az újságot, de nem kíváncsi ő arra, hogy Pesten ki került a villanyos alá. A gyerek mintha nem is az övé volna; én még nem láttam ilyen anyát, beszélni sem tud hozzá. Hagyja, hogy az a púpos lány, a Homoréké, cipelje egész nap. Én bizony nem engedtem volna az én Imrusomat ilyen nyavalyáshoz. Csak elnézem, mi lesz abból a gyerekből. Ha otthon van, csak nyír meg szab, folyton a gyufa a kezében; jöjjön rá egyszer, hogy kell bánni vele, ránk gyújtja a házat. Abból is szép akasztófavirág lesz.

Ez a prófétai előrelátás különben kapóra jött Kiszelánénak. Az a jövendőbeli akasztófavirág, akinek Sanyi az ígéretdús bimbócskája volt, némiképp megvigasztalta őt az akasztófavirág fiáért; nincs mit sajnálkoznia rajta Zsófinak, ő is nyöghet, amikorra megöregszik. Egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy Sanyi és Imrus közt Zsófi előtt is párhuzamot ne vonjon; persze óvatosan, nehogy feltűnő legyen. Ha Zsófi a fiát kereste: – Én nem tudom, mit evett azon a Homor lányon. Fene látja a vérüket; ilyenek már a gyerekkorukban, az én Imrusomnak is jobban esett a fűtőéknél a korpakenyér, mint otthon a kalács. Azzal hozta haza, hogy nyanyus, te mért nem sütsz ilyet. – Ha meglátta a sarokba állított Sanyit: – Hát ez meg mit követett el? – Visszatoppintott, próbálta Zsófi feddeni a visszanéző Sanyit. – Jókor kezded, fiam – nevetett Kiszeláné a fiúra; – szegény kis árvám, neked még apusod sincs, aki a kis fenekedbe verje a becsületet. Na, sóhajtozhat még miattad az anyád. – Zsófit eleinte megtévesztették ezek a barátságos jóslatok. Megijedjen-e tőlük, vagy haragudjék értük. Először csak a gyereket fenyegette: – De majd leszek én apja, ha csak verésből áll az apaság. – Hanem amikor előtte is nyilvánvaló lett a párhuzam a két fiú közt, a gyerek pártjára állt: – Mondd, Sanyikám, azt már nem, néni. Apám, anyám rendes ember volt, nekem sem szabad rosszabbnak lenni. – Amit Sanyi persze nem mondott az anyja után, de Kiszeláné nyelhetett a barátságos „adja isten”-e mögött. Az ő fia apját ő maga leplezte le; még azt sem vághatta vissza: hiszen mi sem voltunk gyilkosok.

Egyik vasárnap aztán maga az öreg Kurátorné is szóba hozta a dolgot: – Te, mit zagyváz ez a te lakód rólad, hogy nem törődsz a gyerekeddel. Horváth ángyod hallotta a postamesteréktől. No, mondom, pedig azt megnézhetik, ugyanaz a bársonyruhácska van rajt, ami a jegyző-Lajcsikán. Hogy ruhát még csak veszel neki, de egész nap a Homoréknál van a gyerek, a múltkor majdnem bekapta a kezét a répadaráló. Na én persze tudtam, ki találta ezt ki, de azért csak ráfeleltem: – Megmondhatja a tekintetes asszonynak, akárkitől hallotta, vigyázzon az illető, mert felőle még rosszabbat mondhat. Mindene neki a gyerek, nem is tudom, mi lenne, ha azt érné valami – tette hozzá ravaszul, mert a csendőrőrmester-hecc óta félt a Zsófija kipirosodó homlokától. Lássa, hogy ő megvédte; eleget hallgatott akkortájt az urától.

Zsófit azonban így még jobban szíven találta a pletyka. Azzal ment haza, hogy rögtön kihajítja azt az alattomos hírharangot. Aki ilyen fiút nevelt, az meri őt kritizálni? Sanyi persze nem volt otthon; akkor hozta haza a Homor lány. – Ejnye Irmi – vágott föl csípősen –, már azt hittem, ott fogják éjszakára. Én már nem is látom a gyerekem. De ha valami baj lesz, akkor majd nem áll elő, hogy engem szidjon, nálunk szerezte. – A púpos kis vénlány, noha egyidős volt Zsófival, kislánymódra megijedt, s alig tudta kihebegni az igazát. – A Sanyika mondta, hogy anyu nagypapámékhoz ment, azt hittem, átengedték. – De Zsófi sem törődött a tárgyi igazsággal. – Ha maga a gyereket akarja, Irmuska, akkor ne arra adjon, amit a Sanyi mondott, hanem tőlem kérje. Különben nem szeretem, ha a gyerek mindenféle helyen kuncsorog. Mars azonnal a sarokba: agyonverlek, ha még egyszer elszöksz hazulról. – A kis Homor lány csak állt, a karikalába remegett, s maga se tudta, a bömbölésbe törő kedvencét sajnálja-e, vagy „a mindenféle hely” sértésétől szorul-e össze még kisebbre a melle, olyan picire, hogy a dobogó szíve alig fér el benne.

– No, sose keseregj annyira; ígérd meg inkább anyukádnak, hogy holnap egy fél órával korábban hazajössz – biztatta a kikukkant Kiszeláné barátságos kárörömmel a fiút. – Majd adok én neki – pörölt Zsófi a fiára anélkül, hogy az ajtóra nézett volna. – Úgyis azt hírlelik rólam, hogy nem törődöm veled, piszkosan járatlak – fokozta túlzásba a fülébe jutott vádakat. – Hogy csak szomszédolsz, s olyan buta vagy, hogy még az apád nevét sem tudod megmondani. – Ez már nyilvánvaló célzás volt. Kiszeláné mondta a múltkor, hogy az én fiam ennyi idős korában már az apja nevét is tudta, meg azt is, hogy székesfővárosi altiszt. Kiszeláné most rettent csak meg, hogy a postamesterék mindent visszamondtak. – Ugye elég, ha azt tudom, hogy az Irmuskát hogy hívják – csippentett bele gonoszul, de azért csillapító hangon. Majd kiverem én a fejéből – tüzelt Zsófi. – Engem a fiamért ne ócsároljon senki – pattant föl, s most már Kiszeláné felé fordult. Az öregasszonynak minden fájó csontja és kihullott foga eszébe jutott. Megszeppenve húzódott el a fiatal harag elől. – Ki ócsárolja? – kérdezte zavartan, s csak belülről, az ajtó mögül eresztett meg egy méltatlankodó, önérzetkönnyebbítő dohogást. – De odáig van egyszerre.

Aznap elmaradt az esti beszélgetés. Mind a ketten azzal aludtak el, hogy sohasem szólnak többet egymáshoz. A fiatalasszony: ez a vén francos, ez mer más anyát szapulni. Az öregasszony: a vadmacska, hogy nekem ugrott. De Zsófinak hosszú volt az este, elébb Sanyinak próbált a lelkére beszélni: hát nincs neked jó anyukád, kell neked az Irmus; aztán, hogy a Sanyi elbólintott, megint csak az urára gondolt, apró történeteket eszelt ki róla meg a sógoráról: a jegyzőről. A sógora komiszkodni próbált vele, de az ura jól elagyabugyálta. A Kiszela Imre meg, mintha a sógora barátja lett volna, s uszította a sógorát: ejnye, te málé, ha nekem ilyen kis menyecske volna a sógorném, nem ijednék meg attól a paraszt urától. S ő csak annál inkább odabújt az ura mellére, csókolta a meleg ajkát, hadd egye őket a fene. Ez alatt a Kiszeláné alatt is nyikorgott az ágy. A fia hangját hallotta: ne sokat faksznizzunk, mama, úgyis tudja, hogy odaadja. Elkeserített az istentelen, kiszolgáltatott keserűségemben ennek a bosszúálló, piszkosszájúnak. Holnap az egész falu tudja, hány szeretője volt az uramnak. Az volt idáig mindene, hogy a boldogult urával dicsekedhetett. S most itt éljen eztán ezzel az asszonnyal, és kerülgessék egymást. Az ember inkább nyeljen egy kicsit, mint hogy ellenséggel éljen egy födél alatt.

Másnap reggelre egyikük sem tudta, haragban vannak-e vagy sem. Szótlanul kerülgették egymást, mindenik vigyázott, hogy ne ő legyen a hunyászkodó; de ünnepélyes zárkózottságuk mögött melegen tartották a békülékenységet. A szaggatót keresi az asszonyság, vetette föl a fejét Zsófi a komor eltökéléssel hámozott krumpliból, amikor Kiszeláné kezében egy pillanatra megállt a frissen gyúrt pogácsatészta. Kiszeláné viszont túlzott fontosságot tulajdonított a Kurátorék üzenetének, amit a postásné kiáltott be újságkihordás közben: ha ingeket akar varratni a Zsófika Sanyinak, most náluk a varróné, leküldhetik. Sanyika különösen alkalmas volt arra, hogy Kiszeláné anélkül, hogy megalázkodna, kimutathassa békeszeretetét. A pogácsa gyürkéből egy kis katonát gyúrt neki, és Sanyi, amikor megsült, leharaphatta a katona fejét. – Te kis emberevő – tréfálkozott az öregasszony. Egy év alatt nem ért el annyit a fiúnál, mint ezzel a leharapható fejű katonával. Délután, amikor Zsófi kinézett, hogy merre marad el a fia; hát ott kuporgott a zsámolyon a Kiszeláné térde közt, s az újságot nézik. – Na, mutasd meg anyádnak, amit tudsz – biztatta. – Melyik ebben a sorban az I betű; veszek erős cukrot, ha megtalálod. – És Sanyi kisujja csakugyan végigment, persze vagy negyedszer már, a Pesti Hírlap kövér címbetűin, és megmutatta a két egyeses I-t. – Jól van, okos gyerek vagy, lesz ennek esze a tanuláshoz. Telik anyádnak, föladhat gimnáziumba – és rézsút Zsófira nézett, barátságosan, de szigorúan is, hogy elfogadja-e a békét.

Zsófi megértette, hogy ez az elismerés ünnepélyes tiltakozás volt a rágalmak ellen. Kiszeláné sosem kisebbítette a Sanyit, inkább most is ő fedezte fel róla, hogy milyen könnyen tanul. Nincs még négyéves, és már megismeri az I betűt. Zsófi biztos volt benne, hogy csakugyan Kiszeláné ültette a postamesterék fülébe azt a rágalmat, de azért ez a finom engesztelés meghatotta, s mindjárt magát is meg akarta vigasztaltatni az engedékeny Kiszelánéval. Noha tudta, hogy a faluban mást hint el, tőle akarta hallani, hogy ő nem olyan gondatlan anya, s szemérmes dicsekvéssel kínálgatta magát. – Mondd, Sanyikám, ha anyukámat élteti az Isten, úgysem lesz belőlem paraszt. Anyukám már csak azért él, hogy belőlem embert faragjon. Az ő életének már úgyis vége, azt tartja, legalább belőlem ne legyen ilyen földtetűje. – Várta, hogy Kiszeláné mekkora meggyőződéssel fog helyeselni. Az meg, mint aki teli alázkodásra szánta el magát, a legangyalibb orcájával: – Hát bizony, kis jószág, te még nem tudod, mi az, egy jó anya. Azt csak akkor tudnád, ha a tied is úgy ribanckodna, mint a többi özvegyasszonyok.

Mind a ketten megnyugodtak ettől az engesztelő jelenettől. Kiszeláné nagyon ravasznak és óvatosnak hitte magát; be kellett tömni valamivel a száját. Zsófi meg úgy érezte, hogy lenézheti a lakóját: nem meri a szemembe mondani; szemben én vagyok a legjobb anya, csak a hátam mögött agyarog. E haragos elégtétel alatt azonban a megtalált béke, a fájdalmas egymásra utaltság melege dobogott: „Nem kell hat órakor lefeküdnöm s egyedül fetrengenem az ágyon. Járathatom fájdalmaim imamalmát, van, aki hallgasson.” „Én meg hallgathatok, s lesz, aki történeteivel fölmelengesse bennem a borzongást, ami után párnáimra a halott uram tér vissza.”

Aznap este gyűlölködő gondolataik ellenére is közelebb voltak egymáshoz, mint azelőtt bármikor. Zsófi régi családi fényképeit mutogatta és a maga konfirmációs képét. A kis bamba, meredt szemű szűzecskének mondogatta: látod, Zsófi, mi lett belőled. Az eljegyzési képre: szegény Sándorom, ha tudta volna, mire jegyez el. Ezen az estén szép, erős szomorúság ült a Zsófi szemében; mintha a bánat lenne a szív igaz állapota, s mostantól végleg megtérhetne bele. Kiszelánéra is átragadt az emlékezésnek ez a rendcsináló hangulata. Becipelte a kis dobozát, s testvére hajdani levelei, az igazgatóné nyári levelezőlapjai közül ő is kikereste az Imre néhány képét. Az egyiken mint kis legény egy puskát tart a vállán, s ijedten szalutál a fényképésznek; a másikon tengerészsapka van a fején, amiben Zsófi látta kislánykorában; itt már hosszú, nyurga kölyök, az álla fölött szinte érzi az ember a vörös pattanásokat. – Ezzel az autóval törte el a karját – magyarázta Kiszeláné, s egy képet dugott a lámpaernyő alá, melyen Imrus féllábbal egy hosszú sportautó lépcsőjén áll, egyik keze a kocsi párkányán, másik a zsebében, s azzal a ragyogó kópé érdeklődéssel néz rá, amivel itt a konyhában is. – Sosem lett volna belőle ilyen, ha az apja másképp fogja – sopánkodott Kiszeláné. – Inkább pajkos volt ez, nem rossz. Egyszer is, emlékszem, a tornatermet takarítottuk…

Aznap éjszaka Zsófinak sehogy sem ízlett a megszokott álmodozás. Az idillek elsiklottak, még az ura arcát sem bírta megfogni. Egy idegen ember járt-kelt az emlékezetében, se íze, se bíze, a figyelme elfordult róla, csak a párna engedékeny vonalait s a tulajdon teste melegét érezte. Hirtelen arra gondolt: milyen jó, hogy ő mégiscsak él, s a mellére tette a kezét, és figyelte a le-fel emelkedését. Ahogy oldalt fordult, s a nyaka megnyomódott, a vére suhogását hallotta, s egyszerte megérezte, hogy egész testében jár-szalad a vér; ő csak fekszik, s a lábát sem húzza odább, de a vér, az jár helyette is, és mégiscsak jobb ez így, mint kinn feküdni, ahol az ura. Hiába, aki halott, az halott, és aki él, az él. Mit akarnak az élők a halottakkal, és mit akarnak a halottak az élőkkel? Egyszer ő is odajut, ahova az ura. De ha nem? Ha ő lenne, az az ember, aki nem öregszik meg. S hirtelen az ősz hajszálára gondolt, amit a Kiszeláné vett észre a lámpafénynél. Azt még kitépték, de jön más. Most még meleg ő és meleg az ágya, de egyszer olyan lesz, mint Kiszeláné. Ötvenhárom éves. Harminc év múlva. S addig mindig itt fog élni, mindig özvegyen.

Ezen az éjszakán azt álmodta, hogy megint kislány, s a Pordánék szérűjében boltost játszanak az Ilussal. A tök volt a marha, az uborka a disznó, s akác- meg eperlevéllel fizetett a vevő. Arra odajött az Imrus, olyan bőrkalapban, mint a képen, s azt mondta: micsoda bolt ez, ide beesik az eső; majd én megmutatom, milyen egy bolt; s odavitte őket a szalmakazalhoz. A szalmakazal oldalán egy lyuk, az Imrus belebújt, s onnan kiáltozott: gyertek utánam. Menj te előbb, szepegett Ilus, s ő bemászott a lyukba. Hát az egész kazal üres volt, mint egy ház. Úgy, nevetett az Imrus, az meg csak maradjon kinn, nem szeretem azt a taknyosorrút. Ő azonban: jaj de félek, mindjárt ránk dől a kazal, gyere, menjünk ki innen. Mit félsz te attól a kis földrengéstől, s maga kezdte el húzni a lyuk tetejéről a szalmát. Ő menekült volna, de akkorra már zsupp, megindult a szalma, s az Imrus meg ő ott úsztak szalmában, fölöttük, alattuk, mindenütt szalma, s ő sikított: Juj, hová zuhanunk. Az Imrusba kapaszkodott; a szalma meg zúgott, rohant, mint valami meleg vízesés. Már milyen rég zuhanok, gondolta, mindjárt leérek a tenger fenekére, s azon szóra felébredt.

 

*

 

Sanyikára nehéz idők jöttek. Hiába kéredzett ki az udvarra, hogy megnézi a kocát vagy a hóembert, amit a Pali bátyja formált vasárnap templomba menet, az anyja szeme rajta volt, nem szökhetett át Irmáékhoz. Pedig milyen ártatlanul tördeste a jégcsapokat a vályú aljáról, s csúszkálás közben milyen óvatosan közeledett a kerítés-részhez, ahol csak egy kitört lécet kellett oldalt tolni, s az ember már odaát volt a Homorék háza mögötti, keskeny akácosban, ahol az eldobott edénynek csak a füle állt ki a hóból, s a vatató kéz a buckák alatt törött köcsögcserepekre akadt. Régebben sokkal kevesebb óvatossággal közelítette meg ezt az átjáró helyet, s mégis csaknem mindig sikerült az átkelés, boldogan rángatta ki ruháját a tartóztató fattyákácok közül, s a pajta mögül leste, mikor jön ki Irmi az udvarra, teszi le a vizeskannát, s fut hozzá: ki van itt, hogy kerültél ide. Most azonban alig közelítette meg a kerítést, anyuka már rászólt: – Sanyi, gyere ide, itt játssz a gáder előtt. – Máskor meg már eltolta a lécet, amint átugrás előtt szokta, s akkor látta, hogy anyuka ott áll a háta mögött. Ilyenkor szembefordult a kerítéssel, s gyermekálnoksággal tologatta ide-oda a lécet, mintha csak játékból babrálna vele; az anyja pirongatására meg se mukkant, oldalvást a földre sandított, sunyított, legföllebb a kerítést engedte el. Ha úgyis megszidják, minek az ártatlant adni.

Zsófi még főzés közben is maga mellett tartotta, apró megbízásokat adott neki: hozd ide azt a tepsit, menj, dobd be a kocának ezt a krumplihéjat. – Elmagyarázgatta Sanyinak, hogy mit csinál: – Így, most itt van ez a liszthegy, csinálunk bele egy nagy lyukat, és beleöntjük ezt a tojást, így lesz a tészta. S várta, hogy Sanyi tovább kérdezősködik, s ő majd felelhet. S hogy Sanyi más dolgokról kezdett beszélni: ha iskolás lesz, majd ő is kap korcsolyát, mint a jegyző-Lajcsi; a nagyapáék kertje alatt ha befagy a Bozót, ő is korcsolyázhat. Látta-e azt a fiút, a posta előtt? Ha pesti gimnazista lesz, ő is olyan tányérsapkát fog hordani, mint azok. Sokszor olyasmit is mondott, amit a gyerek nem érthetett: – Ne félj, neked nem kell a földet túrni, csak jól viselkedj, belőled úr lesz, városon lakhatsz, nagy, emeletes házban, majd szégyelled, ha anyukád meglátogat.

Sanyi nem tudta, milyen egy emeletes ház, s azt sem értette, miért kell neki városi úrnak lennie. Nagy, elnyílt szemmel nézte az anyját, amint a gőzölgő edényből kiemelte a levestésztát, a lyukas fakanálból csöpögött a víz, s a kanál szélén tésztagiliszták kunkorodtak ki. Ő ezt a füstölgő, föl-lemerülő kanalat nézte, s mintha mindaz, amit az anyja a gimnáziumról mesélt, a kanál gőzével együtt szállna föl, s foszlana szét a füstös kürtőben.

Volt idő, amikor Sanyi kíváncsisága folyton az anyját böködte: mit csinálsz, anyu, mi ez, anyu, tudakolta, ha az anyja valami új, csodálatos szerszámot emelt ki az asztalfiókból vagy a falikaszniból. De annak az időnek már vége, mindenről tudja, mire való, az anyja rövid feleletei, a sok „menj utamból”, „nézd, kinn süt a nap”, „menj ki, kedvesem”, elszoktatták őt a faggatástól. A lakás tárgyai megállapodtak, a tésztarádli változhatatlanul tésztarádli lett, a, sodrófa sodrófa, a dolgok mindennapi ismert valósága elállta a képzelet útját. A lakás lett a világ egyetlen titoktalan helye; ez volt az élet unalmas, biztos kikötője. Az udvaron már volt valami, ami érdekelte; ha nem egyéb, a kerekes kút, amelybe zuhogva szaladt le a kötél, s ha az anyja kezéből kicsúszott a fogantyú, oly gyorsan pergett, hogy szemmel sem lehetett követni. De az igazi paradicsom ajtaja a kerítés lyukja lett; azon túl egy folyton változó, új felfedezéseket kínáló világba ért, kedves és titokzatos istenek közé, akik Piroskáról meséltek, s akik meg-megríkatták szegény Irmát egy durva rivalgással.

Mit akart most anyuka tőle? Sanyi nem tűnődött a hatalmak akaratán, akik megnyitották vagy elzárták előle a kerítés lyukát. Ha tehette, megszökött előlük, de ha visszaparancsolták a konyhába, odalapult az asztallábhoz, nézte az anyját, kárpótlást keresett egy-egy üres gyufaskatulyában, s örült, ha valami megbízással az udvarra küldték, s kinnmaradhatott a következő hívásig. Zsófi nem értette ezt az engedetlenséget. Egy idő óta mindent megtett a fiáért. „Ő az én mindenem; én már csak ő érte élek”, mondogatta magában; így űzte el magától a kellemetlen gondolatokat s a nappali álmok kísértését. Ha a gyerek nem volt mellette, mulatságos ötletei támadtak, gyerekkori játékai jutottak az eszébe; bilickézni tanította a fiát, kerekecskét, gombocskát játszott vele, és Kiszelánét is befogták „hol a gyűrű”-re. Sanyit azonban nem lelkesítették az anyja játékai, valami rosszat szimatolt mögöttük, gyanakodva engedte oda a kezét a kézreverősdinek, s amikor az anyja a kezére legyintett, sírva fakadt. Zsófi megpróbált a szívére beszélni: ez csak játék, ne féljen, mit akar. Amikor azonban Sanyi szepegős arccal várta a következő ütést, s a kerekecske gombocskánál ahelyett, hogy elnevette volna magát, ijedten húzta vissza a csiklandozott hónalját, Zsófi fakadt sírva. S többé nem tudta megállítani a kitörést: hát nem szereted anyukát, ezt érdemli anyuka tőled?

Szegény Sanyinak megvoltak a fogalmai az anyjáról: anyuka enni ad, levetkőztet, kabátot ad rám, hogy meg ne fázzam, s este le kell hunynom a szememet, mert a jó gyerek korán alszik, s csak lehunyt szemmel hallgathatja anyuka és Kiszeláné ki-kitörő suttogását. Ez a megváltozott anyuka, aki minduntalan beszólította őt a kertből, távoli, zavaros dolgokról beszélt neki, s különös játékokra kényszerítette őt, amelyek hol sírással, hol szemrehányással végződtek, megrémítette. Régebben jólesett, ha estefelé az ölébe vette, s fáradt feje a ráncos blúzra billenhetett, amelynek olyan jól ismerte szagát. Most azonban nem mert az anyja ölébe kúszni, mert tudta, hogy akkor beszéd jön, amelyre figyelni kellene, s ha eleinte igen szépen beszél is, egyszerre csak haragos lesz, s ő ilyenkor szívesebben lenne a sarokban, mint az ismerős ölben.

Zsófi azonban makacsul erőltette a barátkozást, s még jobban vigyázott, hogy Sanyi át ne lóghasson Homorékhoz. Irmust okolta, mivel etette meg a gyereket, hogy olyan idegen lett tőle. Ki tudja, mit beszéltek ott róla, képzelődött; hiszen ez a gyerek már nem is úgy néz rá, mint az anyjára. S Homorék felől kezdte faggatni a gyereket: Mit szoktatok az Irmussal játszani? Bújócskát? Nem, nem bújócskát, de azt nem mondta meg, hogy mit. Talán meg se tudta volna mondani. Irmuska vett egy nagy krumplit, s rája húzott egy kis krumplit; a két krumpli volt a kondás; ott feküdt egy fosztott kukoricahéj, azt szűrformán a krumplira kanyarította; ő meg fújt: tútú, és babszemek voltak a kis malacok. Irmuska elpiszkált egy babszemet; juj, vigyázz, te kondás, elfut az a malac, kiabált Irmus, és ő is utánakiabált: vigyázz, te buta kondás, és ő lecsapta a kondás fejét.

– Hát fogócskát, vagy mit? – faggatta tovább Zsófi. Sanyi találomra ráfelelte: boltost. Boltost? – kérdezte Zsófi, és hirtelen elpirult. – Jó, mi is játsszunk boltost – próbálta túl elevenen. – Hozd csak ide a sámlit; ez az uborka lesz a disznóhús, a szemes kukorica a cseresznye. Úgy, mint minap álmában. – Mennyiért adja, boltosné asszony, a cseresznyét? – kérdezte. De Sanyi megrázta a fejét; odaát nem így játszottak boltost. Ott neki csak vezényelni kellett: puskát akarok, kalapot akarok, most egy biciklit, és Irmus egy darab csutát kinevezett puskának, a kosarát csákónak, egy kiesett öreg kereket biciklinek és Sanyika fölvette a puskát, fejébe nyomta a csákót, lába közé szedte a biciklit, s magára parancsolt mindent, ami eszébe jutott, s részegül kiáltozott a boldogságtól, aztán megállt, s a biciklit kigurította a lába közül. Mit akar most anyuka ezzel a cseresznyével? – Mennyiért adja, boltos úr, a cseresznyét? Mondd, hogy tíz krajcárért – súgta Zsófi a húzódozó fiának. – Tíz krajcárért – szepegte utána Sanyi. – Hát tessék becsomagolni, boltos úr – biztatta nyájasan Zsófi, de amíg a fia tétova arcát nézte, a mosolya mögött a lelke könnyei hullottak. – Tessék, így ni – mutatta a fiának, s tölcsért csinált a papírból, s ő maga rakta bele a kukoricát. – Úgy, most add oda a kuncsaftnak, s mondd, jól megmértem ám, nagysága. De a Sanyi a szemét dörgölte: – Anyu – nyöszörögte vontatottan és habozva. – Mi az kincsem? – Anyuka, ne játsszunk boltost – nyögte ki a fiú, s maga is érezte, hogy most megbántotta az anyját, mert védekezésül mindjárt el is pityeredett. – Miért ne játsszunk? Az Irmussal játszottál, s velem nem akarsz játszani? – Zsófi égő szemeiből kifakadtak a könnyek. – Én kicsi vagyok még, én nem tudok még boltost játszani – mentegetődzött Sanyi, s csaknem fölsikoltott a félelemtől. – Az Irmussal tudtál? Komisz, rossz fiú vagy, aki nem szereted anyukát. Hát akkor menj az Irmushoz, én nem vagyok anyukád, az Irma lesz az anyukád. Púpos anyukád lesz, s a gyerekek utánad kiabálnak majd: itt megy a Sanyi, akinek púpos anyukája van.

Sanyi meg se mukkant. Akármennyire szerette Irmust, nem tudta elképzelni, hogy Irmus az ő anyukája legyen. Ijedten meresztette szemét az elképzelhetetlen lehetőségre. A világ biztos rendje összezavarodott a sámli körül, s ő csöndesen tapadt rá, hogy el ne mossa róla ennek a fölingerelt anyukának a haragja. Zsófi pedig nem törődött vele, hogy milyen csúnya, amit csinál, ki akarta irtani a fiából a diadalmas púpost, telhetetlen haraggal kiabálta: – Olyan anyukád lesz, mint egy csúnya béka, s vele kell majd az utcára menned. Szépek lesztek majd, s te is úgy fogsz menni, mint ő. – S itt Zsófi a nyakába húzta s mellére nyomta a fejét, és púposan bicegett körül a konyhában. Sanyi nem értette, mi ez, ő nem tudta, hogy anyja, amikor ilyen csúnyán tesz, az Irmust csúfolja, akit ő úgy szeretett, ahogy megszokta. Csak a förtelmesen eltorzult anyukáját látta, aki kétségbeesett vágtában bicegett a tűzhely és az asztal körül, s kicsi szíve borzalommal kapkodott a varázsszó után, amitől megint kiegyenesedjék, s a régi szép anyuka legyen. – Csúnya anyu, csúnya anyu – sikoltotta kétségbeesetten. – Te vagy a csúnya, csúnya rossz fiú – kiabálta vissza Zsófi, aki úgy érezte, a gyerek az Irmus pártjára állt, s erről a csúnya anyuról egyszerre megérezte, hogy csakugyan csúnya, gonosz volt, amikor a gyerek előtt a púpost kicsúfolta. Kétségbeesésében elébb verni kezdte, aztán az ölébe kapta s csókolgatta, ringatta a föl-fölsikoltó, majd föl-fölzokogó gyereket. Kiszeláné, aki később jött haza a postamesteréktől, ott találta őket a zsámolyon. A szundikáló gyerek még álmában is szepegett, Zsófi a térdei apró, alig észrevehető ingásával ringatgatta meg, de hátát a hűs falnak feszítette, s hátravetett, mozdulatlan arcából ellenőrizetlenül görögtek a könnyek.

Türelmesebb leszek, darálta Zsófi ezután, ha hajnalonta fölébredt, s a gyerek mellette pihegő testére eszmélt. Feje mellett fölvetett kezecskéje az anyja hajába tévedt, s amíg aludt, a száját éppen úgy csucsorítgatta, mint hajdan, amikor szopott. Vékony bőrén finom rángások szaladtak át, mint a vadászkutya testén, ha álmában nyulat kerget. Zsófi óvatosan fordult a hátáról oldalára, hogy a hozzátapadó testecske túlságosan gyorsan ne zökkenjen a fordulásnál keletkezett lyukba, s ahogy fokról fokra leengedte, úgyhogy a gyerek arca az ő hóna alá csúszott, végtelen gyöngédség dobbant meg a melle alatt.

– Vizet, anyu – nyögött föl a fiú anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét, s ő gyönyörködve nézhette az álomból kibontakozó arcot, amint a mohó száj sietve kortyoltja le a kis vizet, de a poharat kereső szem elé bágyadtan csúszik vissza a hosszú, fekete szempilla. – Adom, gyönyörűm, adom – ismételgette –, mindent odaadok én neked. – S most úgy érezte, könnyű lesz neki reggel türelmesnek lennie. Ha a gyerek húzódozik, nem erőlteti, hanem új csalétket talál ki, egyikbe majd csak beleharap. Hiszen más dolga sincs, mint a fiát meghódítani.

De amikor reggelinél Sanyika kezéből kifordult a kanál, és nyöszörögve panaszkodta: – Anyu, én nem szeretem a kávét – egyszerre nehezebb lett a kérlelés. – Hát mit ennél – erőltette magát –, pirított kenyeret? – Pirított kenyeret. De a pirított kenyér is csak arra volt jó, hogy amíg az anyja süti, leakassza a szalvétát a nyakából, és lemásszon a konyhaszékről. – Hát már enni sem akarsz? – tört ki Zsófi. – Ezt meg muszáj enni. Meghalsz, ha nem eszel. – Sanyi belecsipegett a kenyérbe. Amíg unottan majszolgatta, fülig összezsírozta magát, de a kenyér csak nem fogyott. Zsófi pedig sértődötten járt-kelt a konyhában: úgy érezte, a gyerek csak azért nem eszik, mert ő kínálja, hiszen lám, a káposztagyalulást már izgatottan figyeli, s előre követeli a torzsát. – Anyu, a torzsáját én kapom. – Türelmetlenebbül: – Anyu, minek gyalulod annyira, nem marad. – Zsófi nevelői szigor mögé akarja rejteni a keserűségét: – Nem kapod meg a torzsát, amíg a kávét meg nem iszod. – Sanyinak erre persze ívbe görbül a szája, egy pillantást vet az anyjára, hogy megijedt-e a görbülő szájától, aztán nyöszörgő sírásba kezd. – Nekem hiába sírsz – szigorúskodott Zsófi. – Kávét nem, torzsát igen? Alómars, előbb tessék meginni a kávét. – Sanyinak már annyira a fogán volt a torzsa kemény ropogása, hogy inkább megpróbálkozott a kávéval is. Hullott a könnye, de a kis nyaka keserű erőfeszítéssel apasztotta a feneketlen bögrét. A kortyogások aztán mind lassúbbak lettek, a bögre megállt, még épp elég kávé volt benne, hogy amint Sanyi lecsúszóban az asztalra löttyentette, a viaszosvászonra is fröccsenjen belőle.

– Nahát, kell a torzsa? – akart hű lenni Zsófi a hajnali elhatározásához, és a tűzhelyhez készített csutával babráló gyerek felé nyújtott egy kihegyezett torzsát. De Sanyi, ezért-e, mert még nyomta a lelkiismeretét a félbenmaradt bögre vagy mert már új szórakozást talált a tűzhely előtt, a torzsát se fogadta el. – Majd később, anyu – mondta szórakozottan, s egymás után szedte ki a csutát a kosárból, sorra odatartotta őket a tűzhelyből kieső fénybe, s nézte, hogy a csuta is, meg a keze is piros lesz, mint a parázs, és a keze átlátszó, mint a papiros.

– Anyu, nézd, milyen piros a kezem, átlátok rajta – figyelmeztette lelkesen az anyját; de Zsófi akkor már csak úgy nyelte a könnyet a torzsa miatt. Ha ő kínálja, egyszerre nem kell. Gonosz, konok természete lesz, akár a Kovács nagyanyja, de majd kiverem én belőle. Oda se hederített a Sanyi égő kezére. S a gyerek már rég kinn csatangolt a félig jeges, félig saras udvaron, amikor a Sanyi égő keze mégis az eszébe jutott. Oda kellett volna ülni mellé, s mutatni, hogy az övé is ég. Megfordulhattak volna, s mutathatta volna az árnyékukat a falon. Talán még tud nyuszit csinálni az ökléből. Az árnyéknyuszi a fülét mozgatta volna a falon, Sanyiból kifakad a kacagás, mind a ketten kacagnak, s a gyerek noszogatta volna: – Anyu, még, anyu, még! – Sose kívánkozik többet az Irmushoz! Gyorsan bekiáltotta Sanyit, de amikor a bevánszorgó fiút látta, megint a torzsára gondolt, s nem volt értelme többé, hogy odaüljön a gyerekkel a tűzhely elé.

– Miért kell bejönni? – duzzogott Sanyi. – Csak. Megfázol – gorombáskodott az anyja, s türelmetlenül rángatta le róla a télikabátot. – De én nem fázok – tört ki Sanyi. – Igazán, mindig be kell jönni. Mit csináljak én itt benn? – Nekem ne feleselj – fakadt ki Zsófiból a meggyűlt harag. – Ha anya azt mondta, bennmaradsz, akkor bennmaradsz. Itt nem te fogsz parancsolni. – És haragosan tette-vette a lábosait, egyiket a másik helyére, maga se tudta, mit akar, csak jólesett, hogy csörögnek, dörömbölnek. Sanyi pedig elnyílt szemmel állt azonmód, ahogy a kabát lekerült róla, nem mert megmozdulni, amíg a lábosok csörgése egy kicsit meg nem csillapodott.

Az apró haragok, sértődések ritkán játszódtak le a Kiszeláné szeme előtt. Kiszeláné a kém maradt, akit a falu állított ide, hogy ellenőrizze, hogy bánik a gyerekével; s ha Kiszeláné ott volt, sose tudta, mit csináljon. Ha pirongatja, szólogatja a gyereket, a faluban azt beszélik: nem tudja máson tölteni a bosszúját, hát a gyereket veri; ha nem szól hozzá, ott dolgozik mellette, s egy szót sem vet neki, egész kis buta már a gyerek, beszélni sem tud. De mert fél, hogy Sanyi makacssága megszégyeníti, inkább ráhagy a gyerekre mindent, s a könnyeket nyelő torkából is szépen beszél vele. De maga Kiszeláné is, ha tehette, visszahúzódott a viharok elől. Amióta úgy megijesztette Zsófi, nem merte ingerelni; de a szobájából annál nagyobb kárörömmel hallgatta a fojtott, dühös szemrehányásokat. A Polgári Olvasóból kölcsönzött „Nő mint ápoló” kötete az ölébe esett, szemüvegét is letolta, hogy jobban tudjon figyelni, és féloldalt fordította fejét, mert a bal fülére jobban hallott; nyitott szájában megállt a nyelve, s csak akkor mosolyogta el magát, amikor odaát minden elcsendesült. Ő soha elő nem hozta Zsófinak az elcsípett vitákat, még Sanyit se kérdezte meg, hogy miért szipog megint.

Zsófit azonban bántotta ez a hallgatás, és szépítgette a helyzetet. – Egy kicsit szigorúbban kell fognom őt – adta az előrelátó nevelőt. – Ha ilyenkor nem vigyáz az ember, később már az Isten se parancsol neki. – Kiszeláné vigyázott rá, hogy el ne szólja magát. – Nincs a Sanyikának más baja, minthogy maga van, nem találja föl magát. Lenne egy testvére, meglátná, másképp volna. – Hiába mondogatta magában Zsófi, hogy Kiszeláné gonosz hírharang, az ilyen vigasztaló beszéd nekibátorította. – Én nem tudom, kinek a természetét örökölte ez a gyerek. Csak nem a Kovács nagyanyjáét? Annak volt ilyen „csak azért is” természete. – Ideges a Sanyika – szépítette Kiszeláné. – Mostanában nincs is meg az a jó színe, ami tavaly. Tán gilisztája van, meg kéne nézetni. – Az ideges szó tetszett Zsófinak. Ő is olyan ideges mostanában, folyton fáj a feje, nem csoda, hogy a gyerek is ideges lesz mellette. – Én nem tudom, tán én vagyok a hibás, már azt mondom, nincs hozzá elég türelmem, azért ilyen a gyerek – siránkozott egy elkeserítő jelenet után. De Kiszelánét nem lehetett léprecsalni. Ő megmaradt a rosszakaratú semlegesség mellett. – Hát amelyik gyerek csak este látja az anyját; ott vannak a pesti munkásgyerekek, azt mégis felnőnek; nagyon sokat törődik maga a gyerekkel, épp ez a baj. Hagyja szabadjára.

Akármilyen álnok volt ez az öregasszony, Zsófinak jólesett a figyelmeztetés. Biztos lehetett, hogy Kiszeláné nem mer valami olyat közbeszúrni, amiből az derülhetne ki, hogy ő rossz anya, s ettől egyszerre eleredt a panaszkodó csapja. – Tudja, sokszor már azt se tudom, mit gondoljak erről a gyerekről. Higgye el, az a vakarcs Irma rontotta el. Ki tudja, mire tanítja meg az ilyen gyereket. Az ilyen púpos már gonoszságból is rákapatja a rosszra. Az a legkönnyebb, egy gyereket magához édesgetni, de egy anyának arra is kell gondolni, mi lesz holnap. Elég sajnos, hogy már ilyen korban csak veszekedni kell vele. – Annál jobb lesz később – jegyezte meg Kiszeláné, s örült az iróniájának. Ha ezt a postamesterné hallotta volna. Csakhogy Zsófi nem volt kíváncsi Kiszeláné lelkiállapotára, neki csak a biztató mondatai kellettek.

– Sokszor, tudja, úgy fáj nekem, ha reggel elnézem, és úgy alszik ott, mint egy kis Jézuska. Mondom, miért is nem szeret engem ez a gyerek, amikor én annyira szeretem. Ha az apja élne, minden másképp lenne. Attól félne, én meg csak kényeztethetném. Te, az apád!… s mindjárt tudná, hogy tegyen. De így nekem kell az apjának is lennem; ő meg úgy érzi csak, hogy én vagyok a mumus, akitől félni kell. S egy kis bolondériával el lehet csábítani tőlem. De eléggé megverte már az Isten azt a púpost, hanem verje meg még jobban, amiért ezt a gyereket édesgeti tőlem. – No, no, maga nagyon feketén látja, szereti magát a gyerek – vigasztalgatta Kiszeláné. Felhőződő arcán ott szigorkodott az ítélet: van szíve azt a szegény lányt átkozni azért, mert ő hanyag, szívtelen anya, akinek a gyereke helyett ki tudja, min jár az esze.

Zsófi maga is meghökkent néha, hogy milyen jólesik a gyerekre panaszkodnia. Különös, kéjes fájdalommal szegezte szívének a gondolatot: ilyen nyomorult vagyok én, már a gyereket is elidegenítik tőlem. Egy-egy fölbuzgó, meleg, anyai pillanatában elképedve eszmélt fel: úgy veszem ezt a gyereket, mintha felnőtt ember volna. Duzzogva járok-kelek mellette, várom, hogy kibékítsen. Ahelyett, hogy azt mondanám: gyerek még, szeressem, ápoljam, aztán majd rájön, ki neki az anyja. De e világos, tiszta pillanatok igazán csak pillanatok voltak. Az indulat megint átcsapott a fején, s ő fájdalmasan hordta sorssérelmei közt fia idegességét. A feje fájt, dereka megtörött, az anyja nem győzte pirongatni: – Te Zsófi, ne hagyd el úgy magad, ha beteg vagy, menj el a doktorhoz. – Hanem azért még mindig könnyebb volt így panaszkodni s reménytelen gondolatokkal foglalkozni, mint talpraállni, a doktorhoz menni, a gyereket kézbe venni s embert nevelni belőle. – Ugyan minek – mondogatta az anyja biztatásaira. – Legjobb volna nekem meghalni.

Sanyi azonban az anyja bajából csak annyit vett észre, hogy megint többet lehet az udvaron. A tél megengedett, a tócsák vékony jégkérge könnyen betört a beszúrt bot alatt, s hátul az ól pudvás faláról fakéreggel lehetett kaparni a nedves mohát. Sanyi nádszálakat húzott ki az alacsony óltetőből, ide-oda csapkodott a náddal, s így szaladgált körbe a kút körül. Az anyja most már nemigen hívta be; csak ha maga is kijött az udvarra, mosogatóvizet löttyentett ki vagy a kocát etette meg, akkor szólt rá fájdalmas, panaszkodó hangon. – Te már megint itt kinn bóklászol; de fázz meg nekem! – Sanyi nem találta meg a bizonytalan mondatokban azt a vészjósló követelést, amelynek tanácsosabb engedni. Úgy tett hát, mintha a meleg mosogatóvíz füstje érdekelné, odasietett, és beleállt a füstbe; s még akkor is benne forgott, amikor a füst már rég eloszlott. Egyik estére megfájult a füle, ott nyöszörgött a kuckóban, és türelmetlenül rázta meg fejét, ha belenyilallt. – Ugye, mert megfáztál? Nem lehet őt behúzni arról a büdös udvarról. De csak még egyszer szökj ki az engedelmem nélkül – próbált szigorúskodni Zsófi. De ahogy a gyerek fájdalmas-ijedten vetette rá nagy bogárszemét, elfutotta az anyai meleg, ott dajkálgatta az ölében, amíg el nem aludt.

– Olyan, mint a parázs – suttogta Kiszelánénak –, reggel elhívom a doktort. Kiszeláné éppen csak hogy odahajolt a fejét forgató, álmában nyöszörgő gyerek fölé, a keze hátával megtapogatta a mellét, s mint aki mindennel tisztában van. – Valami bujkál ebben a gyerekben, én már rég nézem, olyan kis viaszszínű. De másnap reggelre Sanyi jókedvűen ébredt. – Nem fáj a füled? – aggódott az anyja. De Sanyi már nem is emlékezett az előző napi fülfájásra; megtapogatta a füle hegyét, s mutatta, hogy nem. – Ma ne is álmodj arról, hogy kimégy – szidogatta az anyja, amíg az ágy szélén álló gyerekre a kezeslábast fölhúzta. Amíg az egyik lábát a nadrágszárba dugta, Sanyika megtántorodott, bele a párnák közé. Kacagva kelt ki közülök, aztán megint megtántorodott és zsupsz megint bele. Így ötször-hatszor, sehogy sem akart belemenni. Zsófi boldogan újságolta Kiszelánénak: – Kutyabaja, alig tudtam felöltöztetni, annyit hancúrozott az ágyban. – Mire Kiszeláné is rögtön megnyugodott: – Mondtam én, nem kell mindjárt úgy megijedni. A gyerek egyik órában haldoklik, a másikban már nevet. Amilyen vaskos kis gyerek a Sanyi!

Sanyi pedig már délutánra megint kint csatangolt a kerítés körül, s ott babrált a léceken. Nem mintha nem tudta volna, melyik az a léc, amelyiken át szokott járni, de ha már nem mehetett át, jól esett a lécekkel foglalkozni; egy karóval haladt el mellettük, élvezte, amint a fadarab lécről lécre zökken, s amikor a lyuknál megakadt, nagyot dobbant a szíve. Egy óvatlan percben aztán átszökött. Boldogan száguldott keresztül a kis ákácoson, a megzörgetett gallyakból csöpögött rá a víz, s ő az arcát törülgetve lesett ki a házsarok mögül, hogy jön-e az Irmus. De Irmus helyett a Homorné csípte el őt, aki vermelt répát szedett fel a marháknak, s hátulról került a leselkedő Sanyi mögé. – Menjen csak vissza szépen, Sanyikám, anyukája nem szereti, ha nálunk van – szólt rá az öregasszony azon a félig barátságos, félig mérges hangon, amelyen jobbmódúak gyerekét szokás valahonnan elmarni.

Zsófi annak idején maga szólította meg Homornét, ne engedje meg, hogy a lánya átcsalja a gyereket, s most sértődött elégtétellel zavarta vissza a kisfiút. Sanyi csodálkozva nézte az öregasszonyt, reménykedve is, hogy talán mégsem kell hazamennie, de az öregasszony szépen gyöngén megfordította: – Úgy, úgy, csak ergye, kedvesem.

Sanyi kelletlenül vánszorgott vissza az ákácosba, nem volt kinek sírni, az anyjának nem panaszkodhatott, hiszen csak kikap tőle; ott szepegett hát az ákácbokrok közt, és sehogy sem akarózott a lyukon visszaszökni. A kis ákácosban már csak itt-ott ragadt meg a horpadásokban egy kevéske hó, a törött köcsögökről leolvadt a fehér takaró, a rozsdás lábosok maradék zománca kéken csillogott, s egyik bokorból egy félpár tutyi várta a tüskék közé merészkedő fölfedezőt. Sanyi melankolikus figyelme a gazdátlan cserepek felé fordult, kikotorta beragadt felüket a földből, s a felfordított lyukas lavóron csinált belőlük kiállítást. Volt ott kék, barna, zöld köcsögdarab, virágos mintájú bögre ékben lerepedt széle, a középre egy magányos kancsófül került. Sanyika odaguggolt a lavór mellé, ide-oda rakosgatta kincseit, s elfeledkezett a két ellenséges világról, melyek közt az elhagyott ákácos volt a paradicsom.

Sanyi ezután mind többször szökött át a kerítésen, Zsófinak nem volt kedve és ereje csendőrködni. – Sanyika – kiáltott bele ebédidőben az üres udvarba, és Sanyika néhány perc múlva csakugyan előkerült, ujjacskáin és körmei alatt sár, de piros arcából boldogan tüzeltek a szemek. Megtörtént, hogy este már a vacsoránál elaludt, és Zsófi egy ízben odabenn találta, ott aludt a padlón.

– Agyonjátssza magát ez a gyerek – motyogta, s nem gondolkozott többet rajta. Egy idő óta már a főzéshez sem volt kedve; maradékokat melegített, egy kis rántottát habart össze; fényes politúrú bútorairól napszám nem verte le a port, s olykor délig is vetetlenül gőzölgött még az ágy. Ide-oda járt, kihozta a kamrából a zsíros edényt, és visszavitte s csak amikor visszaállította, akkor állt meg; – Mit is akartam vele? Olyan vagyok már, mint egy vénasszony – szidta magát. – Akkor inkább pusztuljon el az ember, mint hogy fiatalon megvénüljön. Hogy nem küld rám az Isten valami jó betegséget! Mire vagyok én a földön? Édesanyám előbb felneveli a gyereket, mint én. Ha egyszer kihúzták a szőlő mellől a karót, akkor vége. Ez a vén Kiszeláné még frissebben jár nálamnál. Mintha kezem-lábam le akarna szakadni. Mi lesz belőlem, amikorra negyvenéves leszek.

Künn a tornác oszlopain egyre magasabbra kúszott a fény, a hideg levegőben melegebb pászták keletkeztek, s a kút környékén száz kis tócsa eleven tükre ragyogott. Zsófi mélyebben húzta fekete kendőjét a szemébe, s amíg végigment az udvaron, éles, fekete árnyékát nézte. Mint egy varjú, harmadik éve jár már feketében, sohasem kerül le róla ez a ruha. Dühös volt erre a mély kékből, olvadó aranyból, vakító fehérből összefolyt világra. Ő már itt penészedik meg. Ő már csak ilyen fekete vakondok marad, nem is szeret kibújni a napvilágra. Első március vasárnap még Kiszeláné is fölerőlteti a nyikorgó lakkcipőjét, kölcsönkéri az ő konfirmációs zsoltárát, mert neki nincs, s elmegy a templomba, nem egyébért, mint hogy az intelligencia közé ülhessen, a papné meg a tanítóné mellé, s pukkassza a nénjét, aki a rag alól énekel. De mégiscsak elmegy, Zsófi azonban múlt húsvét óta nem volt a templomban; mit keressen ott, az ő életét úgyis elrontotta az Isten. Kinn a kapu előtt kicsípett, pántlikás hajú lányok kerülgették sikoltozva a sarat; a posta sarkán legények csapkodták a csizmaszárat. Ott elmaradt egy lány, s ahogy megint beérte a barátnőit, vihogva súgott nekik valamit a legényekről, s attól az egész összefogózkodott lányraj elvisította magát. Egymásból merített bátorsággal rengtek, himbálóztak el a templom felé. Zsófi csak egy pillantást vetett feléjük, aztán behúzódott a házba, de oda is utánajött a vihogásuk. Egyik-másikon már világos ruha volt, de ő mindet világos ruhában látta, ott táncoltak, himbáltak el végtelen sorban az ablak előtt, a föld a harmadik harangszó kongásától ingott, s ő dühösen, megégetett ujjal kapkodta a fölhólyagosodó, kifutni készülő tejet.

Nem bírt egész nap a kedvetlenségével. Föl tudott volna sikoltani, annyira kínozta az emberek jókedve s a világ világossága. Délután Sanyi kiszökött mellőle. Akkor bújt át a kerítésrésen, amikor ő utánament az udvarra. Egy pillanatra arcába csapott a láng. Utánamegy, és összevissza veri azt a gyereket, szinte jó lett volna, ha megverheti. De a gyerek már eltűnt a lyukban. Eddig már az Irmus nyakába csimpaszkodik. Hát csak szeresse azt! Neki már mindegy. Ott lődörgött a felsöpört udvaron, nekitámaszkodott az oldalkerítésnek, nézte az üres óludvart, mintha a hízó nem lógna rég a füstön. A pincezárban még egyszer megfordította a kulcsot, s föllapátolta a tornácoszlopról lemállott meszet. Milyen nagy volt ez az udvar, pedig alig néhány lépés széles. Botorkált rajta föl-le, éppúgy elvesz benne az ember, mint a világban. Odasettenkedett a Homorék kerítéséhez, hogy hallja-e a fia hangját. Mintha odaát Sanyika nevetne döcögőn, vagy valahol még messzebb kiáltozik egy gyerek? Félt, hogy egész tisztán fölismeri a fia hangját, és a kis kapuhoz ment; kibámult az utcára, s fogadta a köszönéseket. Az asszonyok kíváncsian nézték őt messziről, de aztán tettetett egykedvűséggel köszöntek rá, csak két házzal odébb súgtak össze: te, hogy megöregedett ez a Zsófi, alig ismertem rá. A férfiak meg csendes tiszteletadással nyomták öklüket a kalap széléhez, mintha nem is asszony, hanem koporsó mellett mentek volna el. A postánál egy tollas csendőrkalap vágott át rézsút a saras úton. Inkább a sarat gázolja, mint hogy köszönni kelljen, epéskedett Zsófi. Eddig ő vetette föl a fejét, valahányszor az őrmester átment előtte, most mégis bántotta, hogy direkt kitér előle. Nem is nézik őt már asszonynak. Mit ért a nagy büszkeségével, több becsülete van, ha ő is rosszalkodik.

Bement a szobába, fölhajtotta az ágyról a terítőt, ruhástól beledőlt, belefúrta a fejét a hideg ágyneműbe, s fürdette arcát a forró leheletében, mintha parázsra fújtatna levegőt. Ó, ha így fúrhatná bele a fejét a halálba, álomba, feledésbe. Egyszerre édes zsibbadást érzett, mintha lassan megfordulna, s mind gyorsabban pörögne körülötte a szoba, az egész teste elkeveredik valami kéjes omlásban, zuhanásban, ugyanúgy, mint akkor, álmában. Két csúfondáros, pimasz szem néz rá, s ő egyszer, kétszer, tízszer is elismétli: Imre, ujjong benne az ördög. Mintha az egész özvegysége leszakadt volna róla, s ő kurta szoknyában henteregne a szalmában vagy meztelenül a habokban.

 

*

 

A szobában egyre sötétebb lett; Kiszeláné is megjött, hallotta, amint odakinn a gyújtóval matat. Valahol a néptelenedő faluban elkeseredetten vonított egy kutya. – Mi az – hallotta Kiszeláné hangját –, azt hittem, a Kurátoréknál vannak mind a ketten. – Én nem tudom, mi lelte – felelte vissza egy darabos asszonyhang. – Mi lementünk a vőmékhez, a Cseresznyésékhez, hát amikor hazajövünk, az Irmus ott sír a konyhában, hogy ő nem tudja, mi van a gyerekkel, nem lehet lelket rázni belé. Szépen játszott, egyszerre, hogy ő fáradt, vegye föl az Irmus. Az meg amilyen bolondja, föl is vette. Hát csak elaludt az ölében. Keltette, húzódozott, nyöszörgött. Most nem meri hazavinni, mert mit szól a fiatalasszony. Mondom én, de az Isten a béledet, nem megmondtam, hogy ne hívd át azt a gyereket. Hogy ő nem hítta, hanem itt játszott a ház mögött az ákácosban, ő meg úgy gondolta, amilyen lucskos, még felfázik, s inkább behítta. Mert ez is, amilyen nyomorult, olyan gyerek bolondja.

Zsófi fölemelte fejét az összegyömöszölt párnákból. Kábult fejébe először nehezen szivárogtak a szavak, de amikor megértette, hogy Sanyiról van szó, jeges szívvel ugrott föl, s úgy maradt, félelemtől átnyársaltan. Átment rajta a kocsi? Beleesett a kútba? Elvágta az erit? A szemét szúrta ki? Egy szempillantásban száz véres, folyósszemű, elnyomorított Sanyi keringett, örvénylett körülötte. Egy lépést sem tudott tenni, csak lüktető nyakat húzta a vállai közé, mintha az ő fejére tiporna valaki a következő pillanatban. Ott várt egy helyben, mozdulatlanul, amíg Kiszeláné óvatosan benyit, s a fölvetett ágy fehér foltja felé erőlteti az öreg szemét. – Zsófikám, itt benn van? – kérdi bizonytalanul. – Zsófi – s újra odabámul az emberre gyanús helyre. – Valami baj van? – szólal meg Zsófi váratlan közel. – Homorné hozta át a kis Sanyit, elaludt náluk játék közben, s nem tudtak lelket verni belé.

Akkorra már Homorné is odafurakodott a kitárt ajtórésbe, karján egy bizonytalan, szétnyúlt tömeg és támadásra készen mentegetőzik. – Azt mondja a lányom, ott szokott játszani a ház mögött, az ákácosban, a kis feneke a földön. Ha mi ott vagyunk, nem meri behívni, de most megsajnálta, s mintsem fölfázzék, behívta. Most sír, hogy azt mondja majd a fiatal Kovácsné, ő adott neki valamit enni. Mondom: attól ne félj; nem tehetsz te arról, ha a gyereket szabadjára hagyják és átszökik. Igazam van?

Zsófi nem figyelt Homornéra, aki minél határozottabb hanggal igyekezett a szemrehányások elé vágni. Kiszeláné botladozva, széket döntve iparkodott a világosság felé, s Zsófi csak az asszony háta mögött beeső konyhalámpa fényénél láthatta a fölnyalábolt gyermek félrebillent fejét… Óvatosan fejtette ki a szomszédasszony karjai közül, tétova ujjaival közben végigtapogatta az arcát, a haját: megvan-e mindene, vér vagy árnyék-e az a homlokán.

Közben az asztalon föllobbant a fény, és Zsófi friss reménységét féltve tartotta a lámpaernyő alá a gyerek arcát. Árnyék volt és nem vér, a gyerek piros arcát valami kedvetlen grimasz húzta el, s kinyílt szemeit nyöszörögve húzta össze a fény elől, Kiszeláné félresimította a haját, s ráncos ujjaival végigtapogatta a homlokát. – Lázas – mondta, komolyan. Kigombolta a kabátkáját, s a mellecskéjét nézte. Homorné, aki ott maradt a küszöbön, valami köszönésfélét mormogott s kifelé hátrált. Zsófi engedelmes megrettenéssel tartotta az öregasszony kutató keze alá kocsik, darálók, lópatkók alól visszakapott fiát. Mintha ő hajthatná ki a gyerekből a betegséget, úgy figyelt az öregasszony fontóskodó összeszorított szájára, s vándorló-tekintetéből egy tizedmásodperccel előbb próbálta kitalálni ítéletét. – Nincs rajta kiütés – állapította meg Kiszeláné, s ettől Zsófi egyszerre úgy megkönnyebbedett, mintha azt mondta volna: kutyabaja. Az első pillanat jeges ijedelme után már az is könnyebbség volt, hogy minden tagja egyben van, piheg s nyitogatja a szemét. S mikor Kiszeláné azt mondta, nincs rajta kiütés, minél elébb meg akart győződni, hogy nincs semmi baj, s mintha csak magát akarná megvigasztalni, ömlött belőle a szó.

– Talán csak megint úgy lesz, mint a múltkor? Az ilyen gyerek, ha valami baj van, mindjárt lázas. Akkor is nem aludtam vele egész éjjel, s reggelre már nem is emlékezett rá, hogy a füle fájt. Vagy az is lehet, hogy csak agyonjátszotta magát. Mert ha elkezdi, nem ismer határt. Fáj valami, kicsim? – faggatta a karjaiban nyöszörgő, forgolódó gyereket. Sanyi nagy bogárszeme egy pillanatig a csodálkozástól megnőve bámult az anyjára. – Nem, nem fáj – s aztán visszaszaladt szeme a pillái mögé. – Hát akkor mi bajod, ha nem fáj? Csak álmos vagy? – biztatgatta ki belőle Zsófi a feleletet, amely aggodalmára a legkedvezőbb válasz lett volna. – Álmos – nyugodott bele Sanyi, de viaszarcán a szoba melegjében két piros rózsa nyílt ki.

– Álmos, azt mondja – nézett föl Zsófi Kiszelánéra, aki véleménytelen, rideg arccal hozta be a maga hőmérőjét, s energikus, ápolónői mozdulatokkal rántotta fel az ágyról a takarót, s rázta fel a reszkető anya testétől meleg párnákat. Zsófi tekintete elkeseredve hullott vissza erről a zárt arcról, amely mögül az ő önvigasztalása egy biztató szót sem bírt kicsalni. – Istenem, csak nem lesz ennek a gyereknek valami baja – mormogta félig a Kiszeláné, félig a maga illetlen optimizmusa felé, amíg Sanyika lábairól a cipőt lehúzta. Kiszeláné azonban olyan szótlanul paskolta, készítette az ágy szélére Sanyika hálóingét, mintha maga a Végzet fektette volna őt le.

Amikor Zsófi végre magára maradt, a kipirult arcú, alvó gyerek fölött: maga se tudta, a gyereket féltse-e vagy Kiszelánéra bosszankodjék. Ebben a gyereke testét tapogató, fontoskodva ágyazó, utasításokat suttogó Kiszelánéban volt valami kemény, katonás, ünnepélyes. Egy új Kiszeláné, aki a régi begöngyölt Kiszelánéból mint egy vészjelző fekete zászló csapódott ki. Ismerte az embereknek ezt a megváltozását; sokszor látta az apját a tűznél, amikor a szivattyút dirigálta, vagy a fontoskodó szomszédasszonyokat, akik szülésnél úgy járnak a házban, mint kapitány a hajófedélzeten. De mit akar ez a Kiszeláné az ő gyereke fölött kuvikoskodni? Ez talán még örülne is neki, ha Sanyi nagybeteg lenne, csakhogy ő a borogatással parancsolhasson, megmutassa, hogy kell a hőmérőt betenni, leolvasni. Harminckilenctized – vagy hogy mondta –, persze jó lenne elhíresztelni a postamesteréknél: agyonhűtötte magát, mert az anyjának is mindenre van esze, csak a gyerekre nincs. Ilyen, aki nagybeteg? Hisz olyan szép egyformán szuszog, éppen mint máskor, legföllebb, hogy lázas. Elsimította verejtékben összetapadt haját, de a nyirkos homlok elijesztette a kezét. Egy pillanatig kétségbeesetten lesett a fiára, mintha csakugyan az a nagybeteg feküdne ott, akit Kiszeláné bekuvikolt. – Még engem is megbolondít ez a vénasszony. Hiszen a múltkor éppen így volt, s másnap nem bírtam az ágyban megtartani. A végén még attól a vizes ruhától hűl meg, amit a mellére csavart. Csakhogy mutassa: elébb a vizes, aztán a száraz, így ni, a ziherheic. Az Imrusomat mindjárt priznicbe tettem, ha lázas volt. Nahát, az én Sanyimat ne tegye. Csakhogy kibeszélhessen: az az asszonyka, nem tudom milyen anya mellett nőtt fel, semmihez sem ért, ha én ott nem vagyok, még egy borogatást sem rak a fiára. Juszt is leveszem, biztosan attól izzad annyira. De csak kerülgette, nézegette, maga is ledobta a ruháját, pislogósra csavarta a lámpát, s ott gugyorgott az ágy szélén egy ingben, gondolattalanul, elfeledkezve a borogatásról, amelyhez végül mégsem mert hozzányúlni. Védte Kiszeláné tekintélye s a félelem, hogy fölkelti a gyereket, s nyöszörgéseiben szétfoszlik a nyugodtan szuszogó gyerek vigasztaló képe.

Éjféltájt, amikor Kiszeláné papucsa a konyhakövön átcsoszogott, s az óvatosan megereszkedő kilinccsel lassan kinyílt az ajtó, Zsófi még mindig ott gugyorgott az ágy szélén: teste az ágy homályában, csak tenyerébe ásott arca esett a sercegő lámpa reszkető körébe. – Alszik a kis Sanyi? – sutyorogta be Kiszeláné az ajtórésen, és Zsófit úgy érte ez a kérdés, mintha Kiszeláné azt szeretné, hogy ne aludjék. – Új borogatást kell rátennünk – tolakodott beljebb az öregasszony. – Már tettem – füllentette rá Zsófi; csakhogy visszahárítsa Kiszeláné betolakodását. Kiszeláné azonban nem kelt föl hiába; odahatolt az ágyhoz. – Ez már egészen átmelegett – állapította meg, s fölpattantotta a biztosító tűt. Zsófiban remegett a harag. – Mindjárt kidobom – tüzelte magát; de a szó azért csak annál alázatosabban pöttyent ki belőle. – Nem volna jobb hagyni, míg fölébred? – Kiszeláné oda se hederített Zsófira. – Dehogy ébred, majd vigyáz a Kiszela néni, hogy ne ébredjen föl. Sss, semmi, aranyom, csicsígatta a fölnyöszörgő gyereket. Lám, máris jobban van, izzad a kis teste, megy le a láza. A priznic az többet ér minden orvosságnál – sutyorogta a lavór fölül, melyből elébb fürge kézpaskolás, aztán a kifacsart ruhából csurgó vízcseppek hallatszottak. – Így ni, feküdjék le maga is, kedvesem. Majd csak megsegíti a Jóisten – vetette oda Zsófinak, amikor a hideg ruha alatt föl-fölnyikkanó gyerek végre megnyugodott.

Zsófi már csak akkor szidhatta magát, amikor Kiszeláné motozása rég elállt a konyhaajtó előtt, s ő azonmód, tehetetlenül találta magát az ágy előtt, ahogy a Kiszeláné pacsmagolását figyelte. Majd megsegíti a Jóisten, még a vigasztalással is ijesztgetni akarja őt ez a szipirtyó, mintha itt már a Jóisten segítségére volna szükség. Úgy érezte, hogy senkit, senkit sem gyűlöl annyira, mint ezt az öregasszonyt. Tekerjék ki elébb a nyakát, mint hogy ő is ilyen kárkívánó vénasszony legyen. Vacogva bújt a paplan alá, most vette csak észre, hogy átfázott. Hirtelen nagy félelem tekerte meg a szívét. Hátha mégis nagybeteg a Sanyi, lám, hisz ő maga is retteg tőle, alig meri a kinyújtott kezecskéjét megcsókolni. Édes, drága gyerekem, suttogta bele a verejtékszagú kis hálóingecskébe, s eleredtek a könnyei. Nem merte eloltani a lámpát, látni akarta a lassan visszahalványuló arcot; vissza-vissza akart menekülni a telt karocskához, a lehunyt szemek hosszú, nyugodt pilláihoz. Ha eloltja a lámpát, ennek a nyugodtan szunnyadó gyereknek a helyén a láztól lemart, hörgő, tárt szemű gyerek fekszik, akire a Kiszeláné „Majd megsegíti a Jóistenje” szólhatott. Az álom el-elnyomta, aztán föl-fölriadt; ijedten bámult az égő lámpa szokatlan fényébe, aztán a beteg gyerekre. Elszorult a szíve, megint megnyugodott, leragadt a szeme. Hajnalban egy hosszabb elszundikálásból megint a Kiszeláné ajtajának a nyikorgása verte fel. A lámpát, villant belé, s mint aki mozdony elől ugrik félre, a lámpához szökött és eloltotta. Arra már nem volt ideje, hogy visszaszökjék. A megnyílt ajtórésben ott sutyorgott a bizonytalan alak. – Zsófikám, fenn van? – Zsófi ott vacogott az asztal mellett, és meg se mukkant. – Alszanak, kedvesem? – Ha most idejön az asztalhoz, és kigyújt, akkor beleverődik, s meglátja, hogy készakartan hallgatott. Aránytalan félelemmel fojtogatta ez a várakozás. Mintha abban a pillanatban meg kellene halnia. Kiszeláné várt egy darabot, a hallgatózásával vallatta a sötétséget, aztán kiment. Zsófi megkönnyebbült szíve boldog, meleg vérrel öntötte el a mellét, a fejét, a karjait. Mintha ezzel már a Sanyi is meggyógyult volna, ami rossz, az mind jóra fordulna, s boldogan, vacogva bújt vissza az ágyba, mint aki életét kockára vetve kijátszotta a sorsát.

Sanyika reggel jókedvűen ébredt. Nagy rózsás ibrikből szürcsölgette a kávét. Szeme a findzsa karimája mögül elevenen kísérte az anyja keze járását, amint a maga ágyát bevetette, és a legyűrt párnákat szép kövérre paskolta. Nem tudott betelni vele, hogy az egyik ágyat bevetik, a másik meg vetetlen marad, s őt nem teszi ki az anyja a konyhába, hanem fényes nappal is itt hancúrozhat a széthányt ágyneműben. A barna ágy, amely minden napjának ismerős vége volt, most a kitakarított szoba közepén fölfedezőjét váró országként lepte meg. A kispárnát mint süveget nyomhatta a fejébe, a paplan kacskaringós völgyeiben üveggolyói halálra hajszolhatták egymást, s a bevetett ágy mint valami domb állott mellette, időnként rá-rávetette magát erre a dombra, s a kezei mint fürge állatok kapaszkodtak fel az oldalán. Az anyja csodálkozhatott, hogy mit jelent győztes kiáltozása. Zsófi most még a bevetett ágyat sem sajnálta; hadd húzza le az oldalát, ugorjon, nyomja bele a buksiját. Annyira megkönnyebbült a gyerek jókedvétől, ha ollóval akarja a párnákat kihasogatni, s hullatni a pihét, azt is megengedi. Rá-rápaskolt a négykézláb álló gyerek meztelen ülepére „nem fekszel te vissza, hát ilyen beteg vagy te”, de a gyerek is érezte az anyja boldog, nevetős arcán, hogy neki most minden szabad, összeráncigálta a lepedőt s boldogan kacagott, erőlködött, amikor az anyja a két vállánál fogva visszaerőltette a párnákra, s csillogó arcát egész közel tolta az arcához: ham, mindjárt megeszlek.

– Szidja meg, Kiszela néni, ezt a gyereket – fordult vissza Zsófi a nagy döcögésre benyitó öregasszonyhoz. – Nem akar beteg lenni, csak összehancúrozza az ágyat. Nézze meg az ember, nem leszel mindjárt beteg; megijeszted anyukádat, aztán nincs is bajod. Kiszela néni már az asztalosért akart küldeni, mértéket venni koporsóra.

Kiszela néni gyanakvó bizonytalansággal sandított az ajtóból a döcögő gyerekre, s szívébe szúrt mondás: – Jobb elővigyázatossággal lenni – motyogta sötét csalódottsággal, s egy pillanatig habozott, hogy beerőltesse-e a hőmérőt mégiscsak a gyerek hónaljába. De minek? Ez a kis asszony még azt hiszi, hogy ő mindenáron meg akarja betegíteni a kisfiút. Hát csak rontsa el egészen. Sértődötten visszahúzódott, Zsófi pedig diadalmasan kacarászott a gyerekkel, csiklandozta, hadd hallassék ki a nevetése, annál jobban pukkad az öregasszony. Minden jókedvet, életet ki akart préselni a gyerekből, hogy annál nagyobb ünnepet ülhessen az éjszakai ijedelem után. Sanyi elégedetten vette tudomásul a kicserélt anyukát, aki úgy látszik, velejár a vetetlen ággyal és a nappali ágybanfekvéssel. Minél féktelenebbül használta ki az új korszakot, amely ezzel a reggellel, ki tudja miféle rendeltetésből, ráköszöntött. Délfelé aztán kezdett ráunni az ágyra. Anyukának ki kellett menni főzni, s ő unta a párnába fúrható lyukakat; a paplanhuzatot már végig legombolta, s ha egy-egy pillanatra elengedte a kis testét, az összegyűrt lepedő minden ráncát érezte. – Anyu, anyu – kiabált ki hirtelen keserűséggel. – Anyukám, meddig kell még nekem itt feküdni? Mit csináljak én itt? – Zsófi, aki ijedten szaladt be a sírós kiabálásra, az előbbi tréfás hangon próbálta csitítgatni, mintha attól függne, hogy újra kezdődik-e az esteli. – Tudod, milyen lázas voltál az este, most tessék ágyban maradni, aztán holnap kimehetsz az udvarra, anyuka kunyhót épít neked az ól mögött. – De Sanyika nem akart az ágyban maradni, s legörbült szája szélén lefelé indultak hízott könnyei. – Mit csináljak én az ágyban – kunyerálta. Zsófi, csakhogy el ne öntsék őt is a könnyek, s a gyönyörű reggel bele ne vesszék a Kiszeláné kárörömébe, engedett, s felöltöztette a gyereket. Minden ruhadarabot új tréfával adott rá: úgy, te ing, hova dugtad a Sanyika fejét? Itt, itt van a Sanyika feje. Az ijedelem ötletessé tette. Sanyika elébb csak a könnyeit kente szét kis öklével; aztán komolyan kezdte figyelni anyja furcsa mondásait, s egyszerre csak egy kis éles nevetés fakadt föl az ágyból kikelt sápadt arcocskáján, s ő is biztatta a cipőfűzőt: most bújj be az ólba, most bújj ki az ólból, ezen Zsófi olyan nagyot kacagott, hogy Sanyi is kacagni kezdett, maga sem tudta, miért.

Ebédig Zsófi hol a lábost nézte, hol a gyerekben tartotta a hangulatot, a végén kivitte Sanyit a konyhába, hogy minden pillanatban vethessen neki valami furcsa, bolondos szót. Egy év alatt nem vesztegetett ennyi jókedvet a gyerekre. Szikrázott, mint a pattogatott kukorica, és hol Sanyi fáradt kis ajkából csalogatta ki a mosolyt, hol torkából a hegyes, rövid kacagást. Kiszeláné is ott kotyvasztgatott valamit a konyhában; a tűzhelyen kavart egy fakanállal, aztán petrezselymet vágott apróra egy deszkán, s oda-odapislantott a zsámolyra gugyorodó gyerekre. Látta, hogy kókad, ingadozik, de nem szólt, nyelte a diadalát. Volt szíve fölkelteni? Csakhogy neki gondja ne legyen vele. Még nekem hányta a szememre, hogy koporsót akarok a gyerekének szabatni. Isten ne adja, de amilyen anya, megérdemelné. Zsófi pedig egy széket tolt a Sanyi zsámolya elé, bőrköténykét a nyakába, s hangoskodva kínálgatta a csirkelevest. – Pipileves; tied a taréj, attól majd te is kukorékolsz, mint a kakas, így ni. – S amíg a kukorékolást utánozta, odasandított Kiszelánéra, akinek a kezében megállt a tűzhelyről levett parányi lábas, és kegyetlen, vizsgálóbíró szemekkel figyelte Sanyika arcát, ugyan mi mutatkozik rajta. Sanyika lecsípte a kis taréjt, s elmosolyodott az anyja kukorékolásán. Lenyomott néhány kanál levest, de a fél zúza már nagyon soká forgott a szájában, s amint forgatta, az arca egyre szomorúbb, kedvetlenebb lett a sivár erőlködéstől, mintha legalábbis egy darab kavicsot kellene lenyelnie.

Zsófin a tettetett mosoly megkeményedett. Mintha a konyha minden sarkából Kiszeláné rosszalló szeme figyelte volna őket, meg se mukkant, csak nézte a fiát, hagyta, hogy forgassa a szájában a zúzát; elsötétedő szemében fenyegetés és kétségbeesés szikrázott; parancs, hogy eszed meg mindjárt, fölismerés, hogy mégiscsak beteg ez a gyerek. Sanyi is látta, hogy vége a színlelős bolondériának. Most rögtön le kell nyelnie a falatot, kikanalazni az egész tányért. Mindenfelől az anyja elsötétedő tekintete vette körül, s míg elhanyatló kezéből kifordult a kanál, bágyadt szemei a szék lábához dörgölődő cicánál kerestek menedéket. A kanál belepottyant a levesbe, s csörgésében Kiszeláné győztes kacagása bongott.

Zsófi fején átcsapott a személytelen, világ elleni harag. Azt hitte, rögtön összeveri a gyereket, de aztán, csakhogy Kiszeláné előtt mentse a látszatot, összeszedte magát. – Meleg, kedvesem? – kérdezte sötét szelídséggel. – Nagyon meleg, megsüti a számat – tört ki Sanyiból a reménykedő kétségbeesés. – Később megeszed? – Majd később – nyugodott bele Sanyi, akinek ez a haladék fölért az örökléttel. Zsófi félreállította a levest, ő maga se bírt volna most egy falatot se enni. Minél előbb benn akart lenni; lenyomni a gyereket az ágyba, hiszen beteg. De a Kiszeláné zárkózott téblábolásában annyi kárörvendő mámort érzett, hogy nem akarta a kudarcot beismerni. – Mért dörgölöd a szemed. Álmos vagy, ugye, sokat fönn voltál az éjszaka? – Álmos vagyok – nyöszörögte a gyerek, és a pillái rászaladtak tompa fényű szemgolyóira. – Na jó, gyere, alukálsz egy kicsit a díványon – biztatta Zsófi, s nem várta meg, hogy Sanyi lekászáljon a zsámolyról, fölnyalábolta a forró kis testet, amely még a kettőjük ruháján is átsütött, amint magához szorította. – Alszik egy jót a kisfiú, aztán anyukája újra odaadja a levest, akkor mind meg fogja enni, ugye – erőltette még benn is a könnyed, bizakodó hangot, amikor rég becsapta az ajtót a Kiszeláné utánuk vetett tekintete előtt. Mintha csak a hátán is szeme lett volna, olyan világosan látta az utánabámuló öregasszonyt. Bennről is még vele truccolt a visszatartott sírás mögül fölszakadó nevetésivel.

Sanyi nem a díványra került, hanem vissza a szétdobott nagy ágyba, feje mintha ólomból lett volna, belesüllyedt a párnába. Zsófinak úgy tűnt föl, mintha beszívta volna őt a sok toll; csak nagy szemei jártak szét időnként a szobában, Zsófiról az ajtóra, az ajtóról a lámpára, mindig csak annyira, hogy a fejét ne kelljen forgatni, s aztán megint eltűntek a kékeres szemhéjai mögött. Zsófi ott ült az ágy végében, és tehetetlenül nézte. Még mindig nem akarta elhinni, hogy a gyerek nagybeteg. Várta, hogy egyszerre csak fölül és enni kér vagy kunyerál, hogy fölöltözhessék. Reggel milyen friss volt, talán aludnia kellene? – Aludj, kicsim – biztatta a gyereket –, hunyd be a szemed és próbálj aludni. – Sanyi engedelmesen lehunyta a szemét, de szemgolyói ide-oda jártak a lehunyt szemhéj mögött. Egy idő múlva megint kibújtak, s annál gyorsabban ugrottak tárgyról tárgyra, meg akartak győződni róla, hogy megvan-e még minden, amit a kényszerű sötétség elfogott előlük. – Miért nem alszol, ha anyuka kéri – könyörgött Zsófi, s a Kiszeláné vizes ruhája is eszébe jutott, attól talán megnyugodna. A lavór még ott állt a mosdó mellett, megmártotta benne a törülközőt, s óvatosan facsarta, hogy ki ne hallatsszék. Sanyi figyelmesen követte az anyját, egy kicsit még föl is emelkedett, hogy lássa a lecsöpögő vizet, csak akkor kezdett el nyöszörögni, amikor a vizes ruha megindult egyenesen az ágy felé.

– Ne, ne kösd rám! Anyuka; ne kösd rám – sivalkodott föl és Zsófi maga se tudta, mitől ijedt meg, a sivalkodástól vagy attól, hogy a dobálózó vizes ruhát a forró testecskére ráerőszakolja. – Hát ilyen rossz vagy – kiáltotta, a ruhát odatette az ágy szélére, s maga a paplanba fúrta a fejét, és zokogni kezdett. Sanyi megneszülve nézte az eltűnt fej fölött reszkető vállakat; a láz ködébe belevilágított a szokatlan kép, fölült, és rázni kezdte az anyját. – Anyu, anyu, kelj föl. Inkább fölveszem azt a ruhát. – De most már Zsófi nem akart a ruháról hallani, fölült, leszárította a könnyeit, s szivárványos mosolyán át kérdezte: – Fölveszed, csakhogy az anyu ne sírjon. Hát mégis szereted egy kicsit az anyut? – De Sanyinak elég volt, hogy a fej nélküli anyu nem rázkódik többé, s a törülközőt sem kell fölvenni, visszasüllyedt a hatalmas párnákra, s fekete szemei megint félelem nélkül jártak körbe a megnyugodott szobán.

Odakinn időnként ajtók nyíltak és csukódtak, hol a Kiszeláné ajtaja, hol a konyhaajtó, egyszer mintha sutyorogtak volna is, s utána lépések kongtak a gáderkövön. Zsófihoz azonban nem nyitott be senki. Ott maradt az ágy tövében, s figyelte a fia sétáló szemét, amint róla a szekrényre s a szekrényről megint rásuhant, mintha ő is csak tárgy volna a tárgyak közt, amelyen nincs mért tovább időzni, mint a szekrényen vagy a csillogó rézkilincsen. Zsófi időnként megkérdezte: – Fáj valami? Kérsz egy kis levest? – Sanyinak azonban nem fájt semmije, s a leves hallatára a nyöszörgésbe menekült, mely a kendő ellen olyan jól bevált. A kis ablakon át egyre visszább vonult a nap, a bevetett ágyról az ablak melletti asztalra húzódott hátra; a terítő fölött a fény összemosódott az ablak árnyékával. Az észrevétlenül növő homályban csak a négy eleven szem maradt meg a két mozdulatlan emberből, a fiú tárgyról tárgyra tévedő szeme s a makacsul egy helyre szegzett asszonyszem.

Uzsonnatájt megint megnyílt a konyhaajtó, és a sutyorgás most jóval tovább tartott, mint ebéd után. Zsófi alig hederített rá, a szívós hang elébb a figyelme szélső körén motoszkált, lassan került beljebb, egyre közelebb, a közép felé, a végén mintha az egész világ közepe ez a kinti sugdosás volna, amelyből hozzá csak a sok „ss” betű jutott el. „Ssss” hallotta Kiszelánét. Biztosan kitálal mindent; itt mer mocskolni a tulajdon ajtóm előtt. A másik fölnyögött. – Ajaj, csak nem? – szökött ki gégéjéből a hangos szó, de Zsófinak úgy rémlett, sohasem hallotta ezt a hangot. Miféle idegeneket csődít ez ide, gondolta s meghökkent, mikor a kilincs végre mégiscsak lenyomódott. Az anyja hozott egy kis cseresznyebefőttet Sanyikának; a szolgáló volt lenn délután a húsdarálóért, azzal üzente meg a Kiszeláné.

Zsófi megzavarodva ugrott az ajtóhoz, mint aki testével akarja eltakarni az anyja elől a szobát. Akárcsak gyermekkorában, amikor az eltörött korsó cserepeit kellett valamiképpen elfödni. Úgy érezte, hogy az egész szoba az ő bűnével van tele. Még a homály is mintha az ő hibája volna. Mit üldögél ő itt a sötétben a gyerekkel? Mit gondolnak ezek, mit üldögél ő itten? Szinte túlzott buzgalommal borult az anyja kezére, hogy addig is föltartóztassa. Az öregasszony az ágyra bökött: alszik? Csak aztán mert megszólalni, hogy Zsófi nemet intett. Mi meg semmit se tudunk az egészből: ha a szolgálót le nem szalajtom a húsdarálóért, hát most sem gyüvök le. Annak mondja az asszonyság, hogy a Sanyika milyen beteg. Nekem meg már nem volt nyughatásom, mondom, te Mari, én leszaladok a Zsófinkhoz, a Sanyika beteg. Gondolhatod, az is mindjárt jönni akart, annyira odáig van a gyerekért. De csak nem valami komoly?

Vékony fejhangon beszélt; azon a hangján, amelyet veszedelem idején szokott használni. Kiszeláné, akinek az öregasszony látogatása jó alkalom volt, hogy a betegszobába hatoljon, nem akart Zsófi előtt vészmadárnak látszani. Noha a szolgálólány előtt ugyancsak sopánkodott, most idegesen mentegette magát. – Én nem ijesztgettem magukat; akkor rosszul mondta el a lány. Istenem, talán csak egy kis hűlés, holnapra már talán ugrálni fog – tette hozzá hitetlenül, míg a petróleumlámpa cilinderével babrált, s azon vesződött, hogy kigyújtson. – Zsófit ez a motoszkálás még jobban fölzaklatta. Mintha a lámpagyújtással is őt akarta volna leleplezni Kiszeláné. Oktalan félelem lepte meg: fényiszony. – Mit erőszakoskodik ez azzal a lámpával. Hagyja, ne vesződjék vele – szólt rá Kiszelánéra, s odaugrott az asztalhoz, hogy ha már világosságnak kell lennie, legalább ő gyújtson ki. A hangja nyersen reszketett, s ujjai dühösen kulcsolódtak rá az öregasszony karjára. S Kiszeláné mintha csak megértette volna Zsófi nyers hangját s szoros ujjait. Ahelyett, hogy elengedte volna a lámpát, kirántotta Zsófi kezéből a könyökét. – Ejnye már no, egy lámpát csak ki tudok gyújtani kedvesem. – Tréfásra próbálta fordítani, de hangja bosszúsan lihegett. Kurátorné meghökkenve állt az ajtóban: mi van ezekkel; mintha dulakodtak volna. Abban a pillanatban azonban már megkottyant a cilinder, s az üvegkürtőben föllobbant a láng. Egy szemvillanásig mindhármójuk arcán ottmaradt a tetten ért érzés. Kiszelánén: a dulakodás káröröme, Zsófin a kétségbeesett düh, Kurátornén a buta bámulat. Aztán mind a hárman észbe kaptak, s a kurta zavar visszahozta arcukra a helyzethez illő képmutató érzéseket: a részvétet, az aggodalmat és a nyájasságot.

Kurátorné az ágyhoz ment, a másik két asszony az ágy kávájára dőlt s onnan figyelte a beteglátogató arcát. Kurátorné előrenyújtotta a fekete berlinerből a nyakát, s vonásain a nagyanyai mosoly s a betegség fölötti eliszonyodás tétováztak; látszott, maga sem tudja, melyiknek engedje oda merev, öreg ráncait. – Nédd-e mit hoztam neked, cseresznye, amit úgy szerettél – s odatartotta Sanyika elé a befőttes üveget, melyben a cukorléből kiálló töppedt szemeken még ott fehérlett a szalicil. Sanyika megpróbált mosolyogni, de éppen csak elrándította a száját, s ez az eltorzult, bágyadt mosoly egyszeribe leleplezte a kipirult arcocskát, mely első pillantásra szebb volt, mint máskor; mintha futásban hevült volna ki. Úgy látszik, Sanyika maga is megzavarodott tőle, hogy így félbenmaradt a mosolya, a tekintete a nagyanyjáról az anyjára ugrott, aztán egészen elnézett oldalt, de közben meg sem mozdította a fejét. Kurátorné nézte ezt a mosolyt, követte a szemek menekülését, s arcán bamba, értelmetlen vigyorgássá halt a nyájaskodó kedvesség. Aztán ez a vigyorgás is kilobbant, s csak az öreges, merev gond maradt rajta, a befőttesüveget az éjjeliszekrényre tette, s ölbe rakott kézzel nézett maga elé.

Zsófi ott állt az ágy végében; szeme a fiúról az anyjára ugrott, s követte arcjátékukat. A szalicilos cseresznyének ő is mosolygott, s szinte segítette volna a Sanyika elakadt mosolyát; no, fiacskám, ha kezdted, ne hagyd abba. S ha Sanyi akkor igazán elneveti magát, ő akkorát kacag, hogy tán nem is tudja abbahagyni. Sanyi húzódozása azonban egyszerre elállította benne a vért; most ő is úgy látta, hogy a gyerek nagyon beteg, s figyelte az anyját, hogy az mit tart róla. S amikor látta, hogy keményedik bele ráncaiba a lélek, düh fogta el: mit vág neki ilyen halottsirató képet, nincs neki elég baja, még idejönnek pofát vágni. Talán még meg is pirongatja, hogy mit csinált az unokájával. Segíteni nem tudnak, csak sápítozni. A torka elszorult, a szeme tele lett könnyel, s eszébe jutott a spaléta, hogy még azt sem tette be. Addig vesződött a reteszével, amíg le nem győzte a zokogását.

Amikorra viszafordult, kemény, szinte gonosz volt az arca, mintha nem is az ő gyereke feküdt volna az ágyon, hanem valami idegen jelenetet nézne. Odadőlt a szekrény szegletéhez, s hallgatta a Kiszeláné emlékezéseit, akit győzelme engedékennyé tett; ő traktálta vigasztaló mesékkel Kurátornét, hogy ilyen a gyerek, egykettőre odavan, de olyan hamar ki is virágzik. Kurátorné nem akart butának látszani a pesti asszony előtt; ő is bizonygatta, hogy úgy lesz, ahogy mondja s a nagy iparkodásban egész fölengedett az aggodalma, még nevetett is a Kiszeláné elbeszélésein. Csak amikor Zsófí indulóban kikísérte, akkor állt meg a folyosón: – Te Zsófi, mit csináltál ezzel a gyerekkel; nem szeretem, hogy néz ki. – Hát mit gondol édesanyám, mit csináltam – vetette oda Zsófi dacosan. Az anyja nem vette észre a hang fenyegető csengését. – Te, én átszalajtok a Zeiss doktorért, nem jó ezt annyiban hagyni. – Elhívatom én magam is, ha kell – felelte rá Zsófi. Most már Kurátorné is észrevette, hogy van valami a hangjában, de hiába nézett föl rá, a kendő árnya elnyelte az arcát, csak a dereka nyúlt ki jobban a tornácra eső hold hideg sugarában. – Hát jó – motyogta Kurátorné –, gondoltam, úgyis arra megyek. Ne küldjem el a Marit éjszakára? – szólt vissza még a kerítésen, mert nem akart ilyen barátságtalanul elválni. Ki tudja, mivel bántotta meg megint ezt a szegény hóbortost, hadd lássa, hogy ők nincsenek rossz szívvel iránta. De Zsófinak nem kellett az alamizsna. – Minek? Hogy rája is ágyazzak? – vetette vissza hidegen.

Odabenn Kiszelánét a Sanyi mellett találta. Szegény kisfiú ott ült nyakába húzott inggel az ágyban. – Úgy, most dőlj hanyatt, kedvesem – mondta Kiszeláné, és Sanyi szipogva dőlt bele a vizes törülközőbe, melyet Kiszeláné egy gyors mozdulattal a mellén összecsapott. – Úgy, most még a hőmérőt – motyogta, s azoknak az öregeknek a serénységével perdült-fordult az ágy körül, akik hosszas tétlenség után végre hasznosíthatják magukat. Amikor Zsófi mord arccal belépett, s az ajtónál állva maradt, szinte bocsánatkérőn pislantott vissza, hagyd meg nekem a szórakozásom. – Dicsérjen meg bennünket anyuka – gügyögte a gyermek nevében –, mi nagyon jók voltunk ám, amíg kinn volt. Már a borogatás is rajtunk van, s mi nem is sírtunk. Mi az a borogatás egy ilyen legénynek, ugye – fordult vissza Sanyihoz, akinek lázas szemei le-lecsúsztak, aztán nagyon is fennakadtak a nyugtalan szemhéjak alatt. Még talált valami igazítanivalót a párnán, sarokba állította a lavórt, melyben a vizes ruhát megmártotta, s úgy tolta helyre a széket, mint aki egyedül felelős a szoba rendjéért. – Mit enne, Zsófikám? Hozzak be egy kis kolbászt? – kérdezte elnéző nyájassággal, mintha csak azt mondta volna, te a beteg édesanyja vagy, neked elég a magad baja, most nem illik, hogy az evés eszedbe jusson, de itt vagyok én, az ápolónő, én majd beléd erőltetem.

Zsófi lelkében még ott volt az előbbi durvaság erőérzete. Az anyját megalázta, a Marira megmondta, mit ér, s úgy jött be, hogy most az egyszer a Kiszelánéval is szembeáll, s kereken megmondja neki: ne ártakozzék az ő dolgába. Attól, hogy a Kiszeláné az ő híre nélkül megbolygatta a gyerekét, s itt bábáskodni akar még körülötte is: fejének szállt a vér: – Hagyja az asszonyság; ha éhes lennék, magamnak is eszembe jutna. Kiszelánéban megállt a süröghetnék erre a kemény hangra. Nyúlkáló kezei visszahúzódtak a derekára csapott kendőjébe, feje a nyakába, de mézes hangja tovább kínálta a szamaritánus szerepet: – Tudom én, hogy van az ilyenkor, az ember neki adja magát a bánatnak, aztán akkorra fogy el az ereje, amikorra legjobban kellene. Isten ne adja, ki tudja, meddig betegeskedik a kis Sanyika. Aki beteget ápol, nem maradhat étlen. – Egyen, aki éhes. Én nem tudom, engem mindenki dirigálni akar – pattant ki Zsófi, s az általános panaszban ott villámlott a személynek szóló fenyegetés. A barátságos Kiszelánéból, mint a hamuból a láng, egyszerre kiegyenesedett a magáratartó Kiszeláné; az arca gőgös lett és kemény, s anélkül, hogy egy lépést tett volna, az egész tartása mutatta, hogy már menőben van, s csak egy sértő szót akar odavágni. – Isten őrizzen, hogy én dirigáljam, kedvesem, elég nekem a magam gondja, nemhogy a máséba ártsam magam.

– Az akaratos embert úgyis csak az Isten állítja meg – s úgy nézett az ágyra, melyen előbb még nyugtalan, iparkodó ujjakkal babrált, mint vészjósló madár, aki elkuvikolja vészhírét s továbbrepül.

Zsófit ez az ellene szegülő keménység megtorpantotta. Kiszeláné mégis az asszonyság volt, városi asszony, anyja korabeli, s ebben a pillanatban a halál szövetségesének látszott. Csak rajta áll, hogy Sanyika hajnalra halottan fekszik-e, vagy boldogan ugrál a kiscsibék közt a napsugárban. A keserűségét már nem állíthatta meg; de hirtelen félrecsapott, s Kiszeláné mellett zúgott el vele. – Édesanyám is, úgy iskoláztat, mint a gyereket, aki kitépte a bábuja karját. Hogy én mit csináltam a Sanyival. Mintha én csak azt mesterkedtem volna, hogy tegyem beteggé a gyereket. Jesszus, mit csináltam az ő unokájukkal. Jól járna szegénykém, ha abból akarna megélni, hogy az ő unokájuk. Itt volt a karácsony, eszükbe sem jutott, hogy egy unokájuk is van. Az Ilus gyerekének, még meg sincs, már ment a gyerekkelengye, ennek még egy bugylibicskát sem küldtek. De ha baj van, akkor juj, mit csináltál ezzel a gyerekkel? Patkánymérget adtál neki, vagy mivel emésztetted el.

Kiszeláné fölhúzott vállakkal állt ott, az arcán kiengesztelésre váró sértődés pöffeszkedett. Látta, hogy a dühroham mellette ment el, de a megbánás jele nélkül nem volt hajlandó visszatérni az ápolónői szerephez, melyben különben rendkívüli gyönyörűséget talált. – Ez a maguk dolga, kedvesem. Én csak jót akartam – mondta vontatottan és méltóságteljesen. De Zsófi nem akart visszatérni a Kiszeláné sérelméhez, hanem a fenyegető megkövetés elől még tovább lovalta magát az indulatba. – Csak bekukkantanak ide, ha baj van, s húzzák az orrukat, hogy teveled mindig csak baj van. Milyen rossz lányunk vagy, hogy veled mindig bajunk van. Neked az urad is meghalt, most még a fiad is meg talál halni. Ládd-e, az Ilusnak, annak biztosan megmarad az ura is, meg a gyereke is.

Kiszeláné látta, hogy ez a dühroham már nem kanyarodik vissza, hanem inkább szövetségest keres, s fölfújt képe lassan kiengedett. – Hát bizony, csak a rokonoktól ne várjon sokat a szerencsétlen. Mindenkinek előbb megesik a szíve, de a rokon, csak hogy segíteni ne kelljen, inkább azt mondja, úgy kell neki, maga kereste. Nem az édesanyjára mondom, de ez már általában így van a világban.

– De nekem ne is jöjjön ide egyik sem – tüzelte magát Zsófi. – Higgye el az asszonyság, lesz, ami lesz. Én már azt sem bánom, ha mindketten meghalunk is. Minek élnek az ilyen elhagyottak. – S ebben a mondatban, melyet az elkeseredés szónokiassága hajtott a szájára, mintha a szívére fagyott könnyek mind megoldódtak volna. A kemény asszony megtört, ellágyult, s zokogva nyúlt a mellette levő élőlény felé; akárki is az, ha mindjárt Kiszeláné is, akit öt perccel előbb még kihajított volna a szobából.

– Ejnye, no azért nem kell úgy elkeseredni – motyogta diadalmas meghatottsággal Kiszeláné. – Dehogy halnak meg, holnapra már a Sanyika is jobban lesz, maga is nevetni fog, hogy milyeneket beszélt. Úgy la, sírja ki magát, kedvesem, attól megkönnyebbszik. Hej, én is sokat sírtam boldogult uram ágya mellett, de lássa, azért megvagyok, sok mindent kibír az ember. S nem szabad mindjárt rémeket látni. Meg is zavarodik, amíg a Sanyikát fölneveli, ha minden gyerekbetegségtől ennyire megijed. – S öreg karjait odafonta a makacs fiatalasszony megtört derekára, leerőltette a karosszékbe, pergett-forgott körülötte, kávét hozott be, kínálta, erőltette, s vén arca kifiatalodott a szíves beszédben. Ha a lánya lett volna Zsófi, akkor sem becézhette volna szebben, annyira hálás volt neki a könnyeiért, a vigaszra szoruló állapotáért, s hogy hirtelen gyengeségében úgy odaengedte neki a betegágy izgalmas körét, a halálveszedelem gyönyörű kalandját s önmaga fölött a kormányzatot.

Másnap, amikor Zeiss doktor beállított, Sanyi az ágyban ült, s egy pakli mocskos magyar kártyán babrált. A paplanon vidáman csillogott a nap, s a gyermek kedvetlen, megnyúlt arcocskája fölött csillogón, szeleburdin kunkorodtak a fürtök. Az eleven tavaszdélelőtt mindent elkövetett, hogy a paplan virágdíszeit életre keltse, s az ágyban rejtegetett betegséget fényeivel elmaszkírozza, betakarja. Az öreg Zeiss doktor csipás szemei is fürgébben hunyorogtak, hangosabbat köszönt, mint rendesen; már eleve úgy érezte, hogy a gyereknek kutyabaja sincs. – Na, mi baj, fiatalasszony – s őszes, fekete szakálla közt pirosan, fényesen csillogott az ajka. – Szegény Kurátor mamát nagyon megijesztették, meg kellett ígérnem, hogy reggel először is idejövök. De hisz ez a nagy beteg kártyázik. Mi az öcsém, ferbli vagy huszonegy? – S hogy a fiú csodálkozva meresztette rá a szemét, összekócolta a haját, és még ugyanazzal a mozdulattal meghúzta a fülét. – Na, megvigasztalom a nagyanyádat, hogy még nem haltál meg, ha csak ettől a mocskos kártyától meg nem halsz. Hát mi az? Köhögünk? Lázunk van? – Szótlan, dolga után járó zsidó ember volt, aki a parasztokkal nem sokat papolt, megnézte a beteget, fölírta az orvosságot, és ment, még a gáderben sem állt meg, amíg menőben odavetette, hogy él-e, hal-e a beteg, de épp ezzel a szófukarságával tartotta fenn a tekintélyét. Olyan rejtélyesen, ridegen jött-ment, mint maga a betegség, az emberek elhitték neki, hogy érti a dolgát. Egész szokatlan volt tőle ez a sok beszéd; Zsófi meglepetésében nem is tudta, mit feleljen, csak mosolygott. Hiába fogadkozott este, hogy neki ide ne küldje az anyja azt a vén zsidót, most annyira meg volt hatva, hogy ezt a sok szót a Zeiss doktor mind az ő fiára vesztegette; nem is gondolt rá, hogy felelni is kellene.

Kiszelánénak azonban, aki a doktor háta mögött hatolt be a szobába, ez jó alkalom volt a remeklésre. Nagy körülményességgel mesélte el a betegség előzményeit, hogy ő már rég észrevett valamit a gyereken, neki jó szeme van az ilyenben, az ő fia minden gyerekbetegségen átment, akart is szólni a Zsófikának, de jobb, ha az ember nem ártja magát az ilyesmibe. Zeiss doktor gyanakodva nézett a szoba sarkából kikászáló vénasszonyra, megsimogatta állán a szakállát, aztán egy tenyerével a lapos és kopasz fejetetejét, s amikorra Kiszeláné odaért, hogy az ő fiának középfülgyulladása is volt; Sanyi mellére bökött, s odaintette Zsófit. – Az inget. – Nagy vörös fülét végigjártatta a Sanyika mellén, s kiöltette a nyelvét is. Kiszeláné egy pillanatig sértődötten hallgatott. Elvárta volna, hogy a doktor megkérdi, ki is ez az intelligens nő, s megdicséri. Csalódottságában újra megpróbálkozott, a priznicborogatásokról beszélt, s hogy Sanyinak este 39,7 volt a láza. – Már félni kezdtem, hogy talán agyvelőgyulladása van; mert az uram unokaöccse, szegény, abban halt meg a Stefániában. – Az öreg Zeiss oldalt nézett a vénasszonyra, megtapogatta a gyermek mellét, amely teljesen hűvös volt, aztán még egyszer Kiszelánéra nézett, s arcáról eltűnt minden tavaszias frisseség; a fényes, piros szája beleveszett a fekete szakállba, s az arc összeráncosodott a bosszúságtól. Írt valami receptet, odanyomta Zsófi kezébe, s elmenőben annyit vetett oda: aztán ne ijedezzen nekem itt. Evett valamit a gyerek, punktum. Megszorította Zsófi könyökét; Kiszelánéra rá se pislantott, úgy rohant ki a szobából. Zsófi alig győzte kikísérni.

Amikorra Zsófi visszament a szobába, Kiszeláné nem volt ott; csak ebédtájt merészkedett be újra a levessel, mert ő főzött aznap. Nem hozta elő a Zeiss gorombaságát, csak a becsináltat tette le az éjjeliszekrényre, s várta, hogy Zsófi a gyerekbe tukmálja az ételt. Sanyi lehörpölt néhány kanállal, s panaszkodni kezdett, hogy meleg. Zsófi fújta, akkor meg lecsurgatta a szája szélén. Aztán sírva fakadt, hogy ő nem eszik. Az arca sápadt volt, az ajka vacogott, s panaszkodott, hogy fázik. Szilvakéken, remegve feküdt az ágyon, melyről szégyenkezve kotródtak el a napsugarak. – Én nem akarok beleszólni – kezdte jelentőségteljesen Kiszeláné –, de ez a doktor egy kicsit könnyen intézi el a betegeit. Én tudom, milyen a gyomorrontásos gyerek, adja Isten, hogy a Sanyikának is csak az legyen, de nekem is van egy kis tapasztalatom. Az ilyen falusi doktornak minden hűlés vagy gyomorrontás. Amikor Pesten, a klinikán feküdtem epekővel, egy rákos asszony volt a szomszédom, azt egy esztendeig hajtatták otthon a falujában, hogy szorulása van.

Zsófi nem szólt. Egy vállrándítással sem jelezte, hogy Kiszeláné a terhére van; engedelmesen tűrte, hogy sérelméből, ahova az orvos megvetése kergette, megint előtolakodjék, s régi pozícióját visszafoglalja. Az előző esti sírására ugyan szégyenkezve gondolt vissza, s még a tekintetét is kerülte Kiszelánénak, nehogy az az ő kialakult érzelmi kapcsolataikra hivatkozhassék, s megint anyáskodni próbáljon vele, de elismerte, hogy az ő esti gyöngeségével Kiszeláné jogot szerzett magának a betegszoba uralmához s neki a betegséget ezentúl Kiszelánéval együtt kell elszenvednie. Az öregasszonnyal szemben ő eztán csak úgy védekezhet, ha nem indulatoskodik, s nem provokál olyan éles jelenetet, mint amilyenben az előző este alulmaradt. Most már ő sem bizakodott úgy, mint előző délelőtt. Tegnap még el akarta hessenteni a betegség tudatát, s ezért nem látta Sanyit betegnek; az előző nap és éjszaka azonban benne is kialakult a betegség, s már mondhatott akármit az orvos, amíg Sanyi itt feküdt előtte, nem lehetett elzavarni. Összehúzódott a székén, s nézte a fiát, aki a hidegrázás után kipirult, s anélkül hogy a fejét elfordította volna, nyugtalan szemeivel a két asszony minden mozdulatát követte. Nem sírt és nem jajveszékelt fölötte; de mintha ólom ülepedett volna a csontjaiba, egyre jobban megszállta a betegség tudata. S az orvos vidám biztatása olyan messzi, különös, ötletszerű volt, mint a madár, mely reggel a szellőztetéskor a szobába tévedt, néhányszor körülrepülte a betegágyat, s kimenekült. Kiszeláné kemény, célozgató beszédéből azonban a helyzet igazsága szólt.

Estefelé Mari állított be. Kurátorné mégsem nyughatott, hadd lássa a Zsófi, hogy ők azért részt vesznek a bajában, átküldte egy frissen vágott kappannal, piskótatésztával meg egy üveg borral, s lelkére kötötte, te mindent elvégezz ám, nehogy panasz legyen, hogy még téged is ki kellett szolgálni. Mari nyugtalan bociszemekkel nyitott be a betegszobába, ahol a petróleumlámpát az ágy mellé egy zsámolyra tették, hogy a szundikáló gyerek szemét ne bántsa a világosság. Az ernyő alól kiszivárgó fény kicsiny körében csak egy szék látszott, rajta a lavór a beáztatott törülközővel; Kiszeláné lábán a mamuszok, s ölében a tétován járó kötés, mely mint egy külön élő állat mozgott a sötétbe vesző alak előtt. Az ágy szélén ülő s az ágyfej felé dűlő Zsófiból csak a dereka és combja maradt meg, melyet egy odadobott hulla vonalaiba folytathatott a képzelet. Az ágy fehér tömegére már alig jutott egy kis világosság, s a derengő párnába mélyen besüppedő test, melyből semmit sem lehetett kivenni, csak a nehéz, ziháló lélegzetét, állati rémülettel töltötte el Marit. Moccanni is alig mert, a kezeit nagyoknak, ormótlanoknak, a hangját érdesnek, durvának érezte. Elég, hogy megnyikkanjék alatta a padló, s megtöri, elriasztja ezt az álomszerű hangulatot. A nagy darab emberek esetlenségével próbált finom és nesztelen lenni. Lábujjhegyen ment az asztalhoz, hogy a bort odategye, de új cipője a szokatlan tartástól minduntalan megcsikordult. Suttogva mondta el Zsófinak az anyja üzenetét, hogy amíg beteg a kis Sanyi, hazulról küldenek ételt, s ő majd elmos és eltakarít, Zsófinak csak a gyerekre legyen gondja. De torka nem szokta meg a suttogást, s valami morgás lett belőle, amire Sanyika is fölriadt, s hosszú, panaszos hangon vizet kért. Mari ettől a hangtól még jobban megdöbbent; durva paraszt egészsége valami ördögit érzett minden betegségben, mintha nem is az a Sanyi feküdt volna ott a párnák félhomályában, akit ő a régi időkben, amikor még az őrmestert szerette, s mindennapos volt Zsófiéknál, agyoncsiklandozott, és döcögő nevetésre ingerelt. Nem ment oda az ágyhoz, nem volt kíváncsi a betegre, a fal mellé húzódott, mint aki a betegágyat körülvevő mágikus térnek lehetőleg a szélén akar elhelyezkedni. Különféle ürüggyel ki-kisomfordált. Előbb a csibét tette hidegre, aztán az üres befőttes üveget vitte ki, aztán fölfedezte, hogy a déli edény még mosatlan áll, begyújtott kinn a tűzhelybe, s néhány perc múlva az edények csörrenése, a víz latykolása hallatszott be a konyhából.

Zsófi hiába tiltakozott este, hogy neki semmi szüksége sincs a Marira, most tehetetlenül tűrte az új behatolást. Ha Kiszelánét beengedi, itt kuksolhat akár az egész falu. Azon vette észre magát, hogy a mosogatódézsa falához verődő edények csörrenését hallgatja: ez egy tányér, egy lábos, egy pohár. Most a tejesedény fenekét súrolja, most megcsúsztak az asztalon az egymásnak támasztott edények, s majdnem elmosolyodott, olyan világosan látta a húgát, amint az edény után kap. Aztán Kiszeláné fölnyúló árnyékára figyelt; ledobta a kötést, kicsavarta az éjjeliszekrényen az orvosságos üveg dugóját. A szemüvege mögül figyelmesen csillogott a szeme, míg a sárga folyadékot vékony sugárral a kanálba csurgatta.

– No, Sanyikám, itt jön az orvosság, amit te annyira szeretsz. Tudod, te mondtad, olyan az íze, mint az erős cukornak – hízelkedett a gyereknek. Párnástól emelte föl a fejét, s odatartotta a kanalat az orra alá. – Nem kell; anyu, énnekem nem kell – nyöszörögte a gyerek elnyújtottan, és Zsófi úgy érezte, hogy most föl kellene kelnie, kivenni a kanalat s beleerőltetni, hiszen ő az anyja, mit akar vele ez a vén Kiszeláné, de nem volt ereje rá. Hagyta, hogy a húga megszállja a konyhát, kivegye kezéből a háztartást, Kiszeláné a betegszobát, az ápolást, neki nincs más dolga, minthogy itt üljön az ágy végében, nézze a gyereket, és féltse. A szülei is, Kiszeláné is azt tartják, hogy neki itt csak rettegni, imádkozni szabad. Meghalt az ura; ez az egy gyereke van, ha ez is meghal, itt áll, mint a lehántott faág, hát persze hogy neki most csak vacognia, sírnia szabad, üljön itt, és ne aludjék, ne egyen s ezek majd kínálgatják, hogy egyél, Zsófikám, ergye, dűlj le, Zsófikám. De merne ő csak enni kérni, vagy merne magától aludni; megvolna mingyárt, hogy ő milyen rossz anya. Ha levágna egy jó darab kolbászt, s elkezdene falatozni az orruk előtt. De érezte, hogy úgysem menne le egy falat, s ő maga is megijedt, hogy milyen bolondokat gondol.

A gyermek, aki az előző pillanatban idegen testként hányódott a párnák hullámain, egyszerre iszonyúan belényilallt. Félig nyílt cserepes szája, halvány, duzzadt arca mögött szinte ott érezte önmagát, mintha titkos összefüggések láthatatlan kocsányait rángatná egy idegen kéz. Borzadalmas vonítással tört ki lelkéből a gondolat; istenem, ha meghal. Meghalt az uram, ez az egy gyermekem van; ha ez is meghal, itt állok egész egyedül – mondta magában egyszer-tízszer, végül már görcsösen, hogy ebben a rettenetes, de legalább a helyzethez illő fájdalmában megkapaszkodjék, mert érezte, hogy amint a befelé mondott szavak mögül lassan elapad a szenvedés ereje, mint a vajúdó méhet a fájásgyengeség, valami tompa kábultság lepi el, s a gyermek megint oly messze úszik tőle, a párnák idegen habjain, mint előbb.

Erőltette, hogy a gyereket nézi, de szemhéjai le-leszaladtak; úgy tett, mintha bánatában takarná le a szemét, rákönyökölt az ágyra, és tenyerébe hajtotta a fejét. Arra riadt föl, hogy nagyokat szuszog, mint aki elalszik. – Vetkőzzék le, feküdjék le Zsófikám – biztatta Kiszeláné –, magának is kell kicsit pihennie. – Zsófi valami nagy feketeség mélyéről kapta föl a fejét, s zavarodottan nézett Kiszelánéra, aztán megértette, hogy le akarják fektetni, s mindjárt azt is, hogy neki nem szabad lefeküdnie. Most persze biztatja, dűljön le, Zsófikám, de dűlne csak le igazán, majd szaladna másnap a postamesterékhez: – tudja, kedvesem, olyan álmos vagyok, egy szikrát sem aludtam az éjjel, ez a kis fiatalasszony már hét órakor elbólint, tőle ott fekhet a beteg gyerek, valakinek csak kellett virrasztania. – S azon a vontatott fejhangon, amin az anyját hallotta hasonló alkalmakkor. – Csak nem gondolja, hogy én aludni tudok most. Tegnap se hunytam le egy kukkra sem a szemem. – Fölegyenesedett az ágy végéből, megigazította a gyerek feje alját; aztán ott ült mereven, egyenes derékkal fölötte, a szemében égő homokszemek, míg egyszer csak félre nem billen a fején a kendő, átborul a gyereken, fejét a kis lábakra hajtja, s lassan horkolni kezd. Kiszeláné büszke öntudattal forgatja a kötőtűit, mint aki kidőlt vetélytársa teteme mellett ül, és Sanyika anélkül, hogy a fejét felemelné, nyugtalanul keresi fölriadt szemgolyóival a lábára nehezedő fekete tömeget.

Reggelre Sanyika megint könnyebben volt egy kicsit. Odakérte az ágyba a kávédarálót, s csak úgy üresen pörgette a fogantyúját. Amikor senki sem volt az ágya mellett, még gajdolni is kezdett, mintha egy automobil vagy hajó kormánykereke lett volna az a fogatyú, s ő végtelen utakon, vizeken száguldana előre, de amikor észrevette, hogy Zsófi odafigyel, elhallgatott, a darálót is csendesebben forgatta, aztán kedvetlenül félretolta, s úgy maradt ülve, tétova, elkalandozó figyelemmel. Az ebédet már nem lehetett belebeszélni, a levesből megkívánta a zúzát, de amikor a szájában volt, csak forgatta, s végül is elsírta magát. Délután egyre csendesebb lett, egyre mozdulatlanabb, az arca furcsán felfújódott, s a szemei lázban úsztak. Kiszeláné vészjósló képpel nézte a kötőtűn rángatózó szvetterdarabot, s míg a szemüvege a tűk felé fordult, a keret fölött oda-odapislantott Zsófira, aki most is az ágy végében gubbadt, kezei az ölében, fejkendője az arcában, úgyhogy csak vékony, kifejezéstelen ajka látszik; úgy ül ott, mint egy öregasszony, ösztövér, rideg.

Kiszeláné nem állhatja meg, hogy a doktoron ismételten elégtételt ne vegyen. Most jöjjön ide a Zeiss doktor, és mondja nekem, hogy gyomorrontása van a gyereknek. Hogy végignézett rajtam, amért figyelmeztetni mertem. Pedig nekem szemem van az ilyenhez. A Vilmoséknál is épp ott voltam, amikor a fiú megbetegedett. – Te, Vilmos, ebben a gyerekben készül valami. – Á dehogy, én csak észrevenném. – S másnap már a Stefániában volt a gyerek. Agyvelőgyulladással. Az agyvelőgyulladás szó most mint egy villám cikázik át Zsófi lelkén. Agyvelőgyulladás! S akaratlan is odahajol a gyerek fölé, s megtapogatja a homlokát, mintha az az érintés megnyugtathatná, hogy az agyvelő nem beteg mögötte. De a hűvös érintéstől csak a Sanyika szemei nyílnak ki, s olyan idegenül kutatják végig az arcára hajolt, órjási arcot, mintha csakugyan egy beteg, gyulladt agy lámpásai volnának.

Mari bejön a konyhából, óvatosan nyomja le a kilincset, olyan kis rést nyit, hogy nagy testét alig tudja átpréselni rajt. Megáll, szűkölő rémülettel bámul az ágyra, s a szoba túlsó fala mellett oson a fehérneműs szekrényhez, hogy minél tágabb sugarú körön keringje körül az öccse testébe költözött borzalmat. Zsófi hallja, hogy Kiszeláné széke megreccsen mögötte, s szemközt a falon egy derék szalad a plafónra, majd egy hegyes, elnyúlt konty árnya az elferdült fejen, aztán Kiszeláné sovány ujjai futnak szét a sarok felé, s intenek a szekrényben matató lánynak. Előbb Kiszeláné megy ki, aztán Mari. Kiszeláné finom, gyakorlott suttogó, de Mari hangjának mormogása be-behallatszik. Zsófi elképzelheti őket, amint odakint tanakodnak. Aztán nehéz, sietős léptek kopognak végig a folyosón, a kis ajtó nyílik, becsapódik s a vaszár csörgése mögött a kihalt, esti utca jelenik meg, amelyen a megneszült lány a kendőt a mellén összefogva segítség után rohan. Ettől a nesztől és a benne rejlő látomástól a veszedelem tudata újra erőt vesz kábultságán. A bútorok Sanyikát veszik körül, a szuvas gerendák őt szorongatják, ordítani, sikoltani szeretne, tűrhetetlen, hogy mennyire egyedül van, mért hagyják őt itt az emberek. Ha Kiszeláné be nem nyit abban a percben, tán kikiált érte.

Az orvos egy félóra múlva ott volt. Dohogva verte sáros lábát a folyosó kövéhez, fújt, krákogott, rázta magát, mint az ázott kutya; lépései előreküldték a türelmetlenségét, nyilván nem volt kedvére, hogy az unokái közül késő este kizavarták. Amikor dühös volt, az egész arca elveszett a szakáll sűrűjében, úgy vette be magát a szeméig érő szőrbe, mint sün a tövisbe. Bosszúsan nézett szét a szobában, hogy kibe köthet bele, de ahogy a beteg gyerekre esett a tekintete, még jobban összehúzódott, s a türelmetlensége konok mogorvasággá csendesült. Fölvetette a fejét, s anélkül, hogy megmukkant volna, intett Zsófinak, no kezdd el, beszélj, azért vagyok itt, hogy hallgassalak, s amíg Zsófi beszélt, alattomosan a gyerekre pislantott, aztán oldalt Kiszelánéra, s tenyerével egyszer-kétszer végigszaladta a kopasz fejetetejét. Zsófi hebegett valamit, hogy ő már nem tudja, mit gondoljon, mégiscsak nagy baja lehet a gyereknek, s ne haragudjon a doktor úr, hogy elhívatták. Alázatosan és illedelmeses beszélt most már, mint akinek egyéb gondja sincs, mint hogy ezt a mogorva úriembert meg ne bántsa. A doktor hallgatta egy darabig, aztán földobta a takarót, bizonytalanul, kelletlenül ide-oda tapogatott a gyermek testén, megpróbálta fölültetni, de hogy Sanyika visszahanyatlott, nem erőltette. Otthagyta, s néhány percig szótlanul állt a szoba közepén, mint egy elfáradt mesterember, akinek a kezében megáll a gyalu, s lelke ürességébe bámul, anélkül hogy gondolna valamit. Kiszelánét, aki eltökélte, hogy gőgösen és győzedelmesen hallgatni fog, ez a tanácstalanság kiugrasztotta. – Talán mégsem egy közönséges gyomorrontás, doktor úr? – jegyezte meg édeskés hangon, s kerítői mosollyal tompította a kérdésben bújkáló perfidiát. A doktor fölriadt; a homlokára a kényszerű gondolkozás ráncai gyűltek, s egy utálkozó pillantást vetett Kiszelánéra. – Mérték a lázát? – kérdezte Zsófit. – Negyven fölött volt – felelte Kiszeláné. – Már negyedik napja mindig így délután megy fel. Mondom a kislánynak, a Zsófika húgának: – már én nem hagyom annyiba, ez mégsem közönséges gyomorrontás; a doktor úr is mást gondol, ha még egyszer elhívatják. A kis húgomnak is, amikor agyvelőgyulladása volt… – Agyvelőgyulladás, az nem létezik – fakadt ki a doktor. – Hallanak valamit harangozni, aztán azt emlegetik… Hirtelen haragjában egy pillanatra összeszedte az eszét, a tekintélyével játszik, ha le nem hurrogja. – Tífusza van a gyereknek – mondta –, az gyomorrontással kezdődik. Kár annyit hápogni. A gyerek juszt is meg fog gyógyulni, menyecske – fordult Zsófihoz, ezzel a juszttal jelezve, hogy mi a véleménye a vénasszonyok ápolónői buzgalmáról. – Kérem, tőlem meggyógyulhat – fújta föl magát Kiszeláné. – Én csak furcsának találom, hogy a tífusz gyomorrontással kezdődik. Eddig azt hittem, a tífusz az tífusz s nem gyomorrontás. Az agyvelőgyulladást pedig nekem a Rusznyák tanársegéd úr mondta, sajnálom, hogy egy klinikai első tanársegéd oly betegségeket talál ki, amelyek nem léteznek. – Kiment, s nem a leggyöngédebben tette be maga után az ajtót. – Vén dög – mormogta maga elé Zeiss. – Nem elég a maga baja – fordult szokatlan gyöngéden Zsófihoz –, még ez is ide ül huhogni. Hát figyeljen csak ide, majd elmondom én mit tegyen s nem lesz semmi baj, ne féljen – s amíg a vizespakolást, a kanalas orvosságot meg a tejes étrendet magyarázta, olyan barátsággal szorongatta a Zsófi könyökét, mintha a lánya volna. Még a kapuból is visszafordult: – Látja, így van az, akinek csak az az egy szem gyereke van. Mindjárt elveszti a fejét. Férjhez kellene mennie. Nem való magának ilyen baglyok közt megpenészednie. No, Isten vele, aztán csak ne ijedezzék – s úgy mosolygott a bozontos szemöldöke alól Zsófira, mint akinek csak a jóakaratától függ, hogy egy asszonyt a gyereke életével megajándékozzon.

Zsófi, ahogy kikísérte, néhány percig még kint maradt a folyosón. A levegő lehűlt, s a csontjai közé furakodó hideg s a hold idegen fénye egy pillanatra elidegenítették önmagától is. Mintha múlt és sors nélkül állna, fél könyökkel a falnak támaszkodva, és semmi más dolga sem volna a világon, mint hogy a lecsüngő vadszőlő kopár indáit nézze. Mint aki kijózanodott élete részegségéből, s ocsúdva tekint körül egy érzelem nélküli világon. Olyan édes volt ez a néma, élettelen pillanat. Aztán egy lavór víz fröccsent ki az udvarra, és utána a Kiszeláné hangja: – Ejnye már, Zsófikám, maga álldogál ott, az kell, hogy még maga is meghűtse magát. – Zsófi megrázkódott, a valóság mint valami szorongató tengerár újra összecsapott körülötte, s ő bement a házba, végigtapogatott a sötét konyhán, és a pihegő gyerek lábfejéhez ült.

 

*

 

A következő két-három nap Sanyika állapota nem változott. Délelőtt még fel is ült az ágyában; a golyóit kérte. Az anyja kirakta őket egy kis deszkára, középre a színes erű üveggolyót, körül a kőgolyókat. Piszkálgatta őket, azután elfeledkezett róluk; viaszarccal ült fölöttük, a szemei megnőttek, s a kis hálóingben összeesett a test. Nem panaszkodott, csak amikor az ételt diktálták belé, akkor sírt föl keservesen, s a régi makacssággal köpte vissza a szájába erőltetett tejet. Ebéd utánra megcsöndesedett; mélyebbre süppedt a párnába, s ha oldalt nézett, megint csak a szeme járt, a fejét fáradt volt mozdítani.

A betegség első rohama elakadt. S a házbeliek és Kurátorék mint egy megtámadott ország, lassan hozzászoktak a háborúhoz. Az első izgalom, lótás-futás megszűnt, mindenki elfoglalta a helyét. Kurátoréktól egy kis béreslány hozta le az ételhordóban az ebédet meg a vacsorát. Mari tisztogatott, az edényeket mosta, patikába futott, s unalmában nagyokat ásított. Fél napi durcáskodás után Kiszeláné is visszaszivárgott a betegség mellé. Ő kezelte az orvosságokat, lázat mért, borogatott, s Zsófit tartotta szóval. Senki sem panaszkodhatott rá, Kiszeláné mindent megtett, hogy a fiatal anyának ne legyen más dolga, csak a Sanyika szemrebbenését lesni.

De azt azután megkívánta tőle, hogy lesse, s ha Sanyika vízért kiáltott s Zsófi később talált a pohárért kapni, mint ő, Kiszeláné háta olyan szemrehányóan fogta el előle a mohón hörpölő gyermeket, hogy Zsófi nem győzte a Sanyikát faggatni, kínálni, nehogy egy párnaigazítást, egy félregurult golyót elmulasszon.

Kurátoréktól ebéd előtt a Pali szaladt le. Ügyetlenül szólongatta a gyereket, hogy régi pajtásságukat fölidézze, jobb híján a bicskáját nyitogatta, csukogatta előtte, mintha egy kis csecsemővel kedveskedne. – Nédd-e, öccse, neked adjam? A gyerek nem nyúlt utána, s ő alig várta, hogy elszabaduljon.

Estefelé az öreg Kurátorné jött át, kendője alatt mindig hozott valamit, aszalt körtét, édességet, savanyú cukrot. Ezeknek az ajándékoknak nem sok értelmük volt, de Kurátorné ezektől érezte jó nagymamának magát, s Kiszeláné meg a lánya előtt is röstellte volna, ha az ágyhoz érve, a puszta kezét húzza ki a kendő alól.

– Nézd, itt van a nagymama – mutatta be magát a kis beteg elnyílt szemeinek. – A nagymama csak meglátogat téged. Aztán te is megnézz ám engem, ha beteg leszek. – S ettől úgy meghatódott, hogy szólni sem bírt, csak az orrát fújta, s nagyokat sóhajtozott, hogy az álmosság erőt ne vegyen rajta. – Pióca kellene ennek a fejére – mondogatta vékony orrhangon, mert ő is hozzá akart járulni valamivel a gyógykezeléshez. – Amikor Pali öcséd tüdőgyulladásban volt, arra is piócát tettünk, s mindjárt könnyebben volt. – A pióca, az régen volt divat – torkolta le Kiszeláné. – Már a Zeiss doktor sem rendel piócát, pedig ennél régibb módi doktor nem kell. – A nagymama nem mert Kiszelánéval ellenkezni; de mert valahogyan segíteni akart, kisvártatva újra kibökte a piócát; aztán megszeppenve Kiszelánéra nézett s elakadt. – Apád is át készül – jegyezte meg csendesen. – De tudod, milyen a természete, nem bírja az ilyesmit. Amilyen hirtelen ember, olyan lágy szíve van. – S az ura lágy szívén annyira megilletődött, hogy könnyek szaladtak a szemébe.

Az öreg Kurátor háromszor is elindult, amíg végre igazán odaért a Zsófiékhoz. Egyszer a jegyző fogta el, hogy kataszteri biztosra van szükség, máskor a Hangya előtt jutott eszébe, hogy ekevasat akar rendelni, s amikor ott benn találta a tanítót, csak megittak együtt egy üveg sört. Azután meg még kevésbé kívánkozott a Zsófihoz bemenni; úgy volt, ahogy a felesége mondta, nem bírta a természete. Nem látszott meg rajta, de beteglátogatás után fél nap sem vették a szavát; az az orvosságszag a fejének megy, s az ételnek is ánizsszagát érzi tőle. Hanem vasárnap délelőtt templomba menet, nagyon megpirongatta az asszony, hogy ő már azt sem tudja, hova legyen el szégyenében, ha meg nem nézi a gyereket. Azt hiszi, a Zsófi nem tudja, hogy a Hangyába elmegy sörözni, de az unokájához nem jut ideje. – Ne taníts te engem – hurrogta le az asszonyt, hanem azért most már ő is eltökélte, akárhogy, bemegy. Jól kiszámította, hogy hamar ráharangozzanak. – Ejnye, maradnék még – mondja majd –, de már csak mégsem mehetek be a tisztelendő úr után.

A konyha üres volt; ő leállította az ajtóban a botját; egy pillanatig hallgatózott; benn a Kiszeláné példázgató beszéde hallatszott s a Sanyika vonakodása. Elszorult a szíve, azután megmarkolta a mellén a ruhát, jól megrázta, csoszogni, kopogni kezdett, meglökte a konyhaszéket, s egy erőteljes adjon istent köszönt. – Azt se tudom, merre menjek. No, te vagy itt? förmedt rá Marira. – Mondom, már megnézem igazán, itt vagy-e, vagy elszeretett valaki, s csak anyád nem meri bevallani. – Adjon Isten, asszonyság – köszönt Kiszelánéra –, gyön-e velem templomba; mondom, hívok valami fiatal menyecskét magammal – s közben úgy fordult, hogy a keze fejére boruló lányának a szemébe ne kelljen néznie.

– Hát ez az imposztor mit lustálkodik itt – csapott hirtelen Sanyikára, mert a lánya válla fölött, amíg az kezet csókolt neki, egy kis mosolygásfélét kapott el a megríkatott gyerek arcán. – Hú, de nagyúr lettél, nappal is az ágyban fekszel? Ha nekem egyszer még ilyen jó dolgom lehetne. Mi vagy te, álomduda? – S két csontos ujját a gyerek nyakára nyomta. Sanyikának jól jött az orvosság helyett a nagypapa, s a fölé hajoló bozontos bajusznak olyan jó friss szaga volt, a nyakát csiklandozó ujjak régi barátkozások, birkózások, fejére nyomott barackok emlékét villanyozták ki a testéből. – Álomduda vagyok – mondta, s két kis döccenéssel jelezte a nevetést, s az anyjának is megismételte, mint aki büszke az állapotára: – álomduda vagyok.

Kurátort felbátorította a kezdeti siker, s tovább heccelte magát a vidámságba. – Ez beteg? Döcög ez, mint a szekér. Mit sírtok nekem? Kelj fel, szolgám, megyünk ürgét önteni. Te hozod a kannát, én meg beleöntöm a lyukba. Jó lesz? – Sanyi hitetlenkedve nézte a nagyapját, de nyitva maradt szája körül vidámság fénysávja bujkált.

– Én is úgy nézem, mintha ma könnyebben volna – jegyezte meg Pali, aki az apja után somfordált be, s az ágy támlájának dűlve figyelte, hogy produkálja magát az apja. – Az ám, én is épp akartam mondani – kapott rajta Mari, aki már nagyon elunta a sok lézengést s szívesen elhitte volna, hogy az apja kényszeredett mókájával csakugyan megfordul a gyerek betegsége. – Adja Isten – hagyta rá Kiszeláné is, aki maga se tudta, hogy merre billentse a közhangulatot. Őt is fárasztotta az örökös készenlét; ha nem megy előre a betegség, hát menjen vissza – érezte bevallatlanul, s bólintott, hogy csakugyan, mintha valamivel könnyebben volna a gyerek. Épp jött az orvos, s az is ráhagyta, igen, határozottan jobban van. Még eltart egy-két hétig a baj, de a nehezén túl vannak. Mindannyiukat nyomta ez a betegség. Kurátor a félelmétől akart szabadulni, amivel a szobába beállított, Marinak fájt a szíve, hogy vasárnap is itt kell lézengenie, Kiszeláné dereka a bőrdívány után sírt, az orvos mégiscsak gyomorrontássá szerette volna visszabeszélni a Sanyika baját. S a gyerek vidámsága ürügy volt, hogy egymást biztatva, a betegséget együttes erővel elűzzék. A templomban megindultak a harangok, s ők egyszerre, mindnyájan nagyon jókedvűek lettek. Zeiss doktor nem ment el mindjárt, szokása szerint, hanem Kurátort kérdezgette a községi választás felől, Marinak sörért kellett szaladnia. A doktor még Kiszelánéval is koccintott, s megdicsérte, hogy ritkaság az ilyen önfeláldozó lakótárs. Sanyival most már mindenki úgy beszélt, mint aki hamarosan szaladgálni fog, természetes hangon tréfálkoztak, s ettől ő is megélénkült. – Nekem elhiheted – fogadkozott Kurátorné is, akit ebéd után azzal szalajtottak át, hogy a Sanyika jobban van. – El nem lehet mondani, micsoda különbség tegnap óta – s örömében összevissza csókolta a Zsófit.

Zsófi hallotta a Sanyi döcögő nevetését, látta, hogy az apja meg a doktor sörözgetnek, s arcán ott érezte az anyja nedves csókját, amelyet letörölni szégyellt, de még akkor is érzett, mikor megszáradt. Csakugyan jobban van a Sanyi? Mint valami bűnös zsibbadás kísértette ez a gondolat. A fagyott embert kísértheti ilyen zsibbadás, amikor a hóra veti magát s elalszik. Ha a Sanyika csakugyan jobban volna, ő is lefeküdne és aludna, talán örökre el tudna aludni. De valami azt mondta, hogy ne engedje át magát ennek a reménységnek. Most már megszokta, hogy a Sanyi beteg. S ha nem gyógyul meg, hogy fog még egyszer hozzászokni. Ott maradt az ágy lábánál, s erőltetett tárgyilagossággal figyelte a gyerek arcát. Hogy az anyja lelkendezve elment, teljesen egyedül maradt. Kiszelánénak a déli vonattal megjött a fia, s annak főzött valamit. Mari bekukkantott egyszer, cipőt cserélt, más kendőt kötött, aztán ő is elmaradt. Ott ült egyedül a gyerek fölött, s hol a reménység, hol a rossz sejtelem szemével olvasott a fia vonásaiban.

Ő már megjárta egyszer. A gyereknek kifordult a kezéből a kanál, s ő szidta, ütötte. Nem volt szeme, nem volt esze, nem látta, hogy beteg. S amikor a szomszédból ölben hozták haza, másnap fölzavarta, csakhogy a Kiszelánéval truccoljon. Miben bízott ő annyira? A Jóistenben, aki, húszéves volt s már elvette az urát? Idezárta őt, a Kiszeláné tömlöcébe? Hát nem látja, hogy az Isten őneki ellensége; az egyiknek mindent ad; a másiktól mindent elvesz, így olvasta a Kurátor nagymama is, szegény a Bibliából, amikor még élt. Ott ült szegény öreg a kis szobában, a petróleumlámpa alatt, az elfogyott orra alig tartotta meg a szemüveget, s ők azon röhögtek az Ilussal, hogy milyen buzgalommal betűzte ki a zsidó neveket. S ha észrevette, hogy elvétette, újra nekiment a hosszú zsidó szónak. S ők csúfolták; nem mindegy magának, hogy Nabukadenezer vagy Nabukodonozor? Amikor az unokáját, az Ilust is Rózsikának mondta a minap? S a kis öreg rájuk sem nézett, megpróbált magában olvasni, de az nehezen ment, s ő tovább olvasott a szigorú Istenről, aki olyan nagy örömét lelte az emberek bajában. Igen, úgy van. Ő is olyan, mint a Jób, rajta tölti Isten a rossz kedvét. Neki ne is mondják, ő tudja, hogy a gyereke nem gyógyulhat meg. Az, hogy most egy kicsit könnyebben van? Ő már nem adja oda a szívét a reménységnek. Ő nem várhat könyörületet az Istentől. S ettől a gondolattól úgy megkeményedett a lelke, hogy abban már valami gyönyörűség is volt. Ült ott, mint aki kiáll a felhők alá, s azt mondja: rajta, csapj agyon, Uramisten.

Így védekezett a reménység, a csalódás ellen. De Sanyika mégis mintha könnyebben lett volna, mint előző nap. Ő a félhomályban azt hitte, alszik, s a gyerek megszólal: – Nagypapám mondta, álomduda vagyok. – Sejteni lehetett, hogy elmosolyodik rajta. S az emlékeknek, ki tudja, milyen áramán sodródva, ezt kérdezte: – Anyu, hogy is hívják a kis kecskéket? Amikor a farkas hasából az anyukájuk után sírtak? – Kis gidáknak – kapott rajta Zsófi. – Ki mesélt neked a kis gidákról? – De Sanyi nem felelt; a kis gidák is túllaktak a kerítésen, ahova ő a léclyukon bújt át, ott mekegtek, ugráltak az Irmus beszédében. Anyukának arról, ami odaát van, nem szabad tudnia. Önkéntelen képmutatással visszabútt a betegség tétova kábulatába, s nem szólt. Zsófi elértette, hogy ki mesélhetett a kis gidákról. Hát még most, betegen is ott kóvályog a lelke, annál a nyomoréknál? Ilyen anya volt ő, hogy még egy idegen is elhódíthatta tőle a gyerekét. Más gyerek, amikor beteg, az anyja kezét fogja, odamenekszik a halál elől az anyja szárnyai alá, s ennek most is kinn röpdös a lelke, azoknál, akikkel egy kis öröme is volt.

Ő volt a hibás! Mingyárt türelmetlenkedett, megsértődött. Mintha az ilyen csöppség azért bántana, hogy bántson. Ha még egyszer meggyógyul ez a gyerek, de másképp lenne minden. De hát ki mondja, hogy nem gyógyulhat meg. Az orvos, az apja, anyja, Kiszeláné, mindenki biztatja. Csak ő érzi úgy, hogy az Isten most nem fog könyörülni rajta. Tehetetlenül nézte a sötétben pihegő testet, s az előérzete azt mondta, hogy ebből az ágyba süppedő testből semmiféle csoda sem hozza vissza a tenyerét a tűzhely elé tartó, az udvar jegén csúszkáló, a nagyapja ölében döcögő Sanyikát. Ezután már örökké itt marad ő az ágya mellett, őrizni egy aszó, fogyó gyermeket, akinek halálát mégsem tudta elképzelni.

Beesteledett, és nem jött be hozzá senki. Amikor mellette kuksoltak, azt kívánta, bárcsak söpörné ki őket valaki, most mégis hiányzottak. Voltaképp jó jel, hogy ennyire megnyugodtak a Sanyika sorsa felől; úgy veszik, mint aki holnapra kinn bilickézik az udvaron. Neki mégis nehéz volt ez a magányosság. Ha Kiszeláné benn volt, azt gondolhatta: ettől a vén kuviktól még bele se tud gondolni az ember a bajába, s a csendes bosszúságban egy kicsit kipihente magát. Amikor így maga ült a gyerek fölött, jobban beleheccelte magát az önmarcangolásba; szinte lelkiismeret-furdalása volt, ha egy pillanatra nem tépte, marta magát, s beleereszkedett a fáradt mélázásba. A Marinak is mi haszna, csak ijedez a betegágynál, s most nincs itt. Mi a fenének jön ide, csakhogy ő virrasszon rá, amíg be méltóztatik fáradni.

Sietett megvetni az ágyat s belebújni, csakhogy mikorra a Mari bejön, ő leoltott lámpással fogadhassa. Majd megszégyenedik talán. Mellette a Sanyika álmában ide-oda hánykolódott, s ő ott guggolt az ágyán a sötétben, mint egy ugrásra kész vad, s aránytalan indulattal leste, mikor jön már be a Mari, hogy megszégyenítse az eloltott lámpával. A konyhából egy mukkanásnyi nesz sem hallatszott be. Egyszer kinyílt a Kiszeláné ajtaja, a két tutyi végigcsosszantott a kövön, valami koppant az asztalon, s aztán megint becsukódott az ajtó, de mielőtt becsapódott volna, egy férfihang s a Mari kacagása csattant fel a hátsó szobában. Utána megint csak a konyha kínos csendjére fülelhetett Zsófi, hosszan, iszonyú éberséggel, úgyhogy még a gerendák halk sóhajtozását is meghallotta. Mari nagyon soká jött be; előbb csak benyitott, s amikor látta, hogy sötét van, visszahúzódott, s mezétláb surrant be másodszor a szobába. Zsófi kárörömmel hallgatta, hogy nyikorgatja nehéz teste a hajlott deszkapadlót. Mintha valami bűn elkövetésében leste volna ki, úgy kémlelte a sötétben mozdulatát, mellyel a ruháit lehányta, s csak amikor a dívány megnyekkent alatta, akkor szólalt meg panaszos fejhangon, melynek csengése semmit sem árult el indulataiból: – Odahaza voltál? Egy kis tejbedarát akartam csináltatni szegény Sanyinak, de gondoltam, talán hazamentél, hogy dél óta be sem néztél.

Mari nem felelt mingyárt. S Zsófi mint keserű diadalt élvezte ezt a habozást. Most szégyelli el magát. Nem tudja, mit hazudjon a szégyentelen. S amikor Mari azt hebegte: – Csak szólnod kellett volna, itt mosogattam a konyhában – nem válaszolt, hadd szégyenítse meg őt még jobban a hallgatása, mely minden vádaskodásnál ridegebben lobbantotta szemére, hogy még hazudozik is a tetejébe.

De reggel Mari megint csak nem mutatkozott. Kiszeláné bejött egy kicsit, s most már ő is úgy találta, hogy Sanyika túl van a krízisen, ő most már megmondhatja, eddig meg volt ijedve, de hála Isten, látja, hogy rossz volt a félelme. S azt Zsófi is látta, hogy érdeklődése másfele tért a Sanyika betegségéről, mert egész más képpel járkált, mint eddig; a szeme csillogott, izgalmas gondolatok bújkáltak az arca mélyén, s mivel érezte, hogy még itt benn sem bírja az örömét türtőztetni, Sanyi egészségére ürítette ki az örvendhetnékjét. De hamarosan ő is eliszkolt, nyilván arra a másik terepre, melyet most érdekesebbnek talált a betegszobánál is.

Kinn nagyon szép délelőtt volt, az ablak előtt az első fecskék íveltek, s a szellőztetésre kinyitott felső táblán át harci indulóként ömlött be a közeli kovácsműhely zakatolása. Zsófi tiszta hálóinget adott Sanyikára, új lepedőt húzott, s a friss ágyneműben a gyerek is frissebb, üdébb volt. Mint aki újjászületett. Most már Zsófi is valami olyat érzett, hogy mégiscsak megmarad a gyerek. Maga kérte a kávéját, s a Pali bátyja után faggatózott, hogy eljön-e, mert neki ígérte a kését. – Anyuka, a Pali bátyám – figyelmeztette az anyját, amikor férfibeszédet hallott a konyhából. – Nem Pali bátyád az – mondta Zsófi, de azért fölugrott, mintha most mingyárt belépne valaki idegen a szobába, akinek a látogatására össze kell magát szednie. Kinn a Mari vontatott, lassúbb hangja felelt a férfiéra; mire a másik nyeglén, csípősen fölröhögött. Aztán hirtelen elakadt az a röhögés, és Zsófi kitalálta az intést, ide mutattak a betegszobára, és elhallgattak. Most komoly pofát vágnak mind a ketten, vagy talán nem is képmutatóskodnak, csak hangtalan mosolyognak egymásra. Mari mint egy meghatott állat, aki hálás, hogy ilyen jó vicceket mondanak neki, s az a csirkefogó kötekedőn, pimaszul, ahogy őrája is akkor a konyhában.

A gyalázatosak! Hanem amikor halkan megeredt az ajtó mögött a beszéd, nem állhatta meg, odaszorította az ajtóhoz a fejét és fülelt, mit tud elkapni a beszédükből. – Van egy komám a taxinál; az azt mondja, nem ül föl, kisasszony, körülsétáltatom a ligetben. Hát gondolhatja, irtó pofa ez, nem a ligetbe viszi, hanem jó helyre. Nincs az a lány, aki az autótul meg nem szédül. Nagyságának hiszi magát, ha oda hátra ülhet. – Zsófi nem értett minden szót; inkább kitalálta, mivel henceghet az Imrus. S a Mari apró böffenéseihez hozzáképzelte a félig szégyenben, félig boldogságban úszó arcát. Ez a buta még azt sem tudja, meg szabad-e hallgatni az ilyet vagy sem. Egyáltalában, hogy mit felelhet rá; csak böfög. Az Imrus meg odáig van, hogy ő ilyen disznóságokat beszél egy polgárlánynak. A béresfattyú, csak neki mondaná. S hirtelen kedve kerekedett, hogy beleköpjön, belemarjon a pesti strigó fennhéjázó képébe.

– Anyu, mit csinálsz ott – kérdezte Sanyi, aki félénk ijedelemmel nézte az ajtónak tapadó anyját. Zsófi egy pillanatra elszégyellte magát; visszaugrott az ajtótól: – Semmit, fáj a fejem, nekiszorítottam az ajtónak. De az ágytól már semmit sem hallott, s ez elviselhetetlen volt. Fölkapta a borogatásnak bekészített lavórt, s mint akinek sebes dolga van, kilépett a konyhába. Imrus lába a küszöbön volt, s a hegyes cipőjén egy szarvasbőrrongyot szalajtott ide-oda, jobbra-balra, Mari pedig a nyitott konyhaajtó oldalfájának dőlt, s boldogan bámulta azt a szaladó rongyot, mint a cipőtisztítás új, magasztos válfaját. Amikor Zsófi megjelent, Imrus tisztelettudón összecsapta a bokáját,

– Kezicsókolom – mondta bizalmas-kedvesen, mint aki régi barátságra hivatkozik. De hogy Zsófi csak elment mellette a lavórral, meghökkenve nézett utána, még Mari is láthatta a szemén, hogy a vékony derekát nézi meg a büszke soványságát. Amikorra visszajött, egész komoly, tisztelettudó volt az arca. – Nem haragszik, hogy gyarapítom a bajt itten, hallom, a kis Sanyika beteg, ilyenkor elég egy idegen a házban. No, de én úgyis elfüstölgöm a délivel. – Nekem nincs utamban – felelt Zsófi különös szárazon, hogy még Mari is megütődött. S már el is tűnt a betegszobában.

Ez az egyperces kiruccanás megrázta. Fölkavarva állt az ajtó mögött. Hallotta vagy csak képzelte; a fiú csettintett egyet a nyelvével, vagy valami más ilyen elképedést jelző neszt adott, s utána mind a ketten vihogtak odakinn. Az Imrus pofáján röhöghettek, mert pofát vágni, azt tud. Annak a legkönnyebb, aki ilyen szemtelen. Mint valami gonosz, arcátlan madár. Ezek a városi stricik, ezek tudják, hogy éljenek. Nem kerítenek olyan nagy dolgot az életből, mint mi, parasztok. Ezt ne tedd, jaj mit szólnak. Úgy kelleti magát, mint valami cigányné. Csak gyógyuljon meg a Sanyika, megmutatja ő nekik, hogy őt nem fogják koporsóba tenni. Kidobja innen ezt a Kiszelánét, s úgy él, ahogy akar. A földjét ráírták; dögöljön meg a rokonság, ha nem tetszik a viselkedése. Csak azért is, amért lett volna szívük, elevenen eltemetni. Csakhogy őket az özvegységéért meg ne szólják.

Csupa láz, forradalom volt egész nap. Sanyikával kereskedőt játszott, forgatta, csiklandozta, mintha azzal, hogy megdöcögtette, már meg is gyógyította volna. Most már ő is siettette a gyerek gyógyulását. S amikor délután az anyja jött s kérdezte, hogy van a Sanyika, ő tanúsította, hogy hála Isten, jól. Még azt is mondta: úgy látszik, megsegített engem a Jóisten. Az anyját már előre lehurrogta, hogy a Sanyika jobban van, s ki ne zavarják őt a boldog bizakodásból.

Sanyika azonban nem lett jobban. Már amikor Kurátorné ott volt, egyre nagyobbakat hallgatott; az ajka kékült, s a szemei és a világ közé párás fátyol húzódott. Kurátorné mind csöndesebben hallgatta a Zsófi tervezgetését, hogy mihelyt fölkel a gyerek, egy matrózblúzos ruhát vesz neki, amilyen a jegyző-Lajcsinak is van. Elemibe nem adná be a sok tetves-piszkos gyerek közé, mert nem állná ki, ha még egyszer valamit összeszedne. – Hát bizony – bólogatott Kurátorné bizonytalanul, aztán Zsófi is elhallgatott, s az arca olyan szürke lett a keserű indulattól; hogy az anyja nem mert tovább ottmaradni, egy hosszú beszédszünet után fölállt, s zavartan elbúcsúzkodott.

Kisvártatva Mari jött be a megtisztított lámpával, bociszeme a délelőtti boldogság sugarában fürdött, de ahogy a gyerekre és Zsófi ónos homlokára nézett, megálltak az arcában az izmok, s szeme üres, fekete lett, mint az ablak, amely mögött elcsavarják a fényt. Letette a lámpát, s úgy ment ki, mint aki el akarja feledtetni, hogy egyáltalán bejött. Aztán Kiszeláné osont az ágy mellé, de most ő sem ajánlgatta a borogatásokat, nem csurgatta vékony fonálban az orvosságot, csak odaült a sarokba, a báróék karosszékébe, s ölébe tett kezeit nézte, az inakon keresztül-kasul szaladó ereket, s merev arcáról lefolyt minden élet, vonásaiból nem lehetett semmiféle érzelemre következtetni; lehetett részvét, lehetett diadal, s lehetett eltűnődés a saját sorsa felett. Nemsokára az öreg Zeiss is megérkezett. S most az ő arca is olyan volt, mint a Kiszelánéé; nem lehetett a mélyébe látni. Szőrös fejét odatapasztotta a gyerek mellére; megfogta a kezét, s szótlanul vette elő a receptkönyvét s írt; meg se mukkant az egész idő alatt. Zsófi oda-odalesett rá, hogy talán hall tőle valami biztatót, vagy legalább Kiszelánéra vet egy dühös pillantást, amit jóra magyarázhat. De Zeiss az egész idő alatt úgy helyezkedett el, hogy ne kelljen Kiszelánéra néznie; a receptet is inkább kényelmetlenül, receptkönyvét az ágy szélére téve írta, csakhogy a háta legyen Kiszeláné felé, aki a karosszék előtt állt, s minden lelkierejét mozgósította, hogy valami csípőset oda ne mondjon. Nagyszerű mondások kóvályogtak a fejében: lám, lám doktor úr, mi lett abból a kis gyomorrontásból? Vagy még élesebben: mit gondol, doktor úr, mikorra múlik el ez a gyomorrontás? De ez a hirtelen csönd, ami az egynapos öröm után a Sanyika ágya köré nehezedett, nagyon meghatotta Kiszelánét. Volt valami szép a szótlanul mozgó emberekben, akik mind ugyanarra gondolnak, de sötét rácsok mögött tartják gondolataikat, amitől Kiszeláné szívén kéjes gyönyörűség futott végig. Ettől az érzéstől az arca még merevebb lett, s a tulajdon hallgatása oly fenséges önelégültség forrása, hogy a csípős mondatokat is feláldozta érte.

– Mintha kékülne a gyerek körme – mondta Zsófi, mikor az orvos elment. Kiszelánénak már az előbb feltűntek a kékülő körmök, melyek mint a halál első foltjai ütöttek ki a színes testen; de Kiszelánét előérzetének teljes diadala nagylelkűvé tette. Hisz lesz még alkalom, amikor a postamesterné és maga Zsófi előtt is bebizonyíthatja, hogy ő első perctől látta, miről van szó. Most lemondott még arról is, hogy ő csakugyan látja a körmök kékülését, s meghazudtolja az orvost, aki meg sem nézte őket, s túlzott biztonsággal tagadta: – Eh, dehogy, árnyék az, nem kell azért képzelődni. – Ettől a lemondástól Kiszeláné diadala még fenségesebb lett, úgy érezte magát, mint aki elengedte ellensége adósságát.

Zsófi egy szóval sem mondta, hogy megnyugtatta-e a Kiszeláné hitetlenül biztos tagadása. Megpróbált máshová nézni, de azok a kékülő körmök visszahúzták a szemét, ahányszor odanézett, mintha újra és újra valami görcs húzta volna össze a hasát. A végén betette a két nyugtalanul matató kezecskét a paplan alá, s gyöngéden rászorította a paplant, hogy ki ne bújhassanak. A borzadály azonban ott maradt benne, ha a kezecskék el is tűntek. A legszívesebben elrohant volna, hogy ne kelljen ehhez az ágyhoz visszatérnie, vagy elájult volna, hogy ne tudna semmiről. Aztán ez a vad ijedelme is elmúlt, s borzasztó fáradtság nyűgözte le. Kiszeláné erőltette, hogy feküdjék le; de ő szégyellte a fáradtságát. – Nem, nem, éjszakára nem vetkőzőm le – mondta elutasítón, inkább a tulajdon fáradtságát torkollva le, mint Kiszelánét. S örült Kiszeláné néma beleegyezésének, mely mögött egy kis csodálatot is látott fölcsillanni. Ez a csodálat megnyugtatta valamelyest. S most már, amikor Kiszeláné kiment, s ő egyedül maradt a Mari mély, nyugodt s a Sanyika apró, kapkodó lélegzése közt, akkor sem engedte meg magának, hogy legalább ruhástól odaboruljon az ágyra. Mintha meg akarta volna szolgálni a Kiszeláné tiszteletteljes meghátrálását s azt a félig korholó, félig biztató „Tönkreteszi magát, kedvesem” fejcsóválást – mozdulatlanul ült az ágyán, s iszonyú gondolatokkal csípkedte, rugdalta föl magában az elszundító szenvedést. Senkim se lesz, aki azt mondja nekem, hogy anyukám. Úgy fogok megöregedni, mint egy vénlány, nem lesz énnekem szép legényfiam, aki után boldogan nézhetek templomba menet. A férgeknek neveltelek, édes gyermekem. Minek voltál? Csak hogy hiányozz, amikor már nem leszel. Szegénykém, milyen aranyosan mondta: álomduda. Ez volt az utolsó, amit megtanult. Mire volt jó megtanulnia. Most még él, kapkodja a levegőt, mint aki örökké akar élni, s egy hét múlva talán ott fekszik a gödörben, melynek a falán ásóval elvágott kukacok testét látni.

Egy-egy ilyen szívébe szúrt mondatra teste-lelke megrázkódott, s öklét fogta a szájára, hogy a torkában készülő sikítását visszanyomja. Aztán elgyengült, perceket ült gondolat nélkül, iszonyú messzeségben a tulajdon fájdalmától, míg egy új gondolattal megint vissza nem lökte magát a méltó szenvedés magasába. – Ó, ha én halhatnék meg helyette – sóhajtott fel félig hangosan, s egy pillanatra maga is elhűlt e kívánságtól. Gyanakodva tekintett körül a tulajdon lelkében, hogy őszintén mondta-e. De a lelkéből nem jött semmiféle ellentmondás. Inkább minden görcs, lelkifurdalás elsimult a perc szépségében. Csakugyan, ha most meg kellene halni a Sanyiért, szemrebbenés nélkül meghalna ültőhelyében. S ez az érzés, hogy van a világon valami, amiért csakugyan az életét tudná adni, nemcsak úgy szóbeszéd szerint, hanem most a lelkére hajolva azonnal, nagy nyugalommal töltötte meg. Mintegy megtisztulva, ő maga dűlt végig az ágy végében, álomtalan álomba merült.

 

*

 

Kurátorék másnap már kora hajnalban áthozatták a tornyai orvost. Maga Pali hajtott át érte (a szolgagyereket még megvárakoztatnák, amíg a doktor úr föl nem ébred), s a háztornácokon a csontjaikat ropogtató öregek tűnődve néztek a Kurátorék robogó szürkéi után, amíg valaki meg nem magyarázta nekik, hogy az új tornyai doktor volt az a porköpenyes fiatalember, s a Zsófi gyereke beteg, úgy látszik, már nagyon odáig van, ahhoz viszi a Pali.

Ez a tornyai doktor még egészen fiatal ember volt, alig harmincéves, egyenesen a klinikáról jött Tornyára, s nagy híre volt, mert röntgenezni is tudott. Akár kellett, akár nem, odaállította a parasztokat a gép elé, s akit sehogy sem tudtak már meggyógyítani, a röntgenes orvost még annak a családja is megreszkírozta. Ennek a doktornak a modora is egész más volt, mint Zeissnek. Már amikor az utcai ajtót belökte, köszönt egy hangos figyelmeztetőt, hogy jövök ám; a konyhaajtóban egy biztatót, hogy itt vagyok én, a tornyai orvos, de ne féljetek, mert barátságos ember vagyok ám, s amikor bevezették a szobába, a szobaajtóban még egy otthoniasat is köszönt, hogy én ugyan először vagyok itt, de az előző két köszöntés után nem érzem magam idegennek köztetek. A tornyai doktor Palit kedves barátomnak szólította, s már az úton kikérdezte őt a Sanyika betegsége felől. Marinak, aki a konyhában fogadta, álmosságtól összeragadt szemmel, kisztihandot köszönt, kegyednek szólította, s megkérdezte, nem találkoztak-e már valahol, mert nagyon ismerős neki. Kiszeláné előtt mély tisztelettel hajolt meg, türelmesen végighallgatta fejtegetéseit az agyvelőgyulladásról is, éppen csak a szemét hunyta le egy pillanatra, s amikor Kiszeláné habozva megállt, biztatóan rászólt: – Kérem, tessék csak folytatni, igazán ritkaság, hogy az ember falun ilyen felvilágosodott észlelővel találkozzék. – Aztán odaállt a betegágyhoz, futólag megnézte a gyereket, aztán Zsófit, s egymás után öt-hat meglepő kérdést tett. – A gyerek körülbelül tíz-tizenegy napja súlyos beteg ugyebár? Azelőtt is gyengélkedett, de kegyed nem helyezett rá súlyt. Délelőtt jobban van a gyerek, de délután hidegrázás után rosszabbul lesz? Néhány nap előtt javulás állt be, de az este megint kirázta a hideg, s azóta az állapota válságos? – Kiszeláné az egyik ámulatból a másikba esett; ült-hűlt, s fokozódó lelkesedéssel adta az igeneket. De Zsófi és Mari is bámulták az új doktor nagy eszét, aki egy szempillantásra így kitalál mindent, s talán, ha Pali benn van, ő sem veszi észre, hogy a doktor ezeket a precíz kérdéseket az ő ostor mellőli dadogása alapján tette fel.

Ezután a doktor a gyerekhez lépett. – Mióta van a gyereknek ilyen légszomja? – kérdezte s a szájára és az orra szárnyaira mutatott, amelyek szaporán kapkodták a levegőt. – A kolléga úr nem figyelmeztette önöket, hogy a gyermeknek légszomja van? – kérdezte csodálkozva. Kiszeláné nem hallotta. A doktor úr csak gyomorrontást talált. – De hisz ez a gyerek olyan, mint a szilva; nézzék a körömalját, a fülcimpáját, s úgy tátogat, mint egy kis partra vetett hal. – S csakugyan, most mindnyájan látták, hogy a gyermek kis ajkai o-alakban nyíltak, s ezen az o betűn át hallható surranással szaladt ki s be a levegő. Ezután a tornyai doktor egy új kérdésszériát bocsátott szét. Történt-e vizeletvizsgálat, történt-e székletvizsgálat, történt-e vérvizsgálat, s vettek-e gerincvelő folyadékot. Persze, semmi sem történt, semmit sem vettek, s a tornyai doktor hetyke, szőke arca egyre szigorúbb lett s két pakombartja, mint a rosszallás két felkiáltójele, ítélt az arca két felén. Aztán meztelenre vetkőztette a Sanyikát, végigtapogatta, végigkopogtatta, végighallgatta. A gyerek eleinte félig bódultan tűrte a szertartást, aztán a szeme kinyílt, s mélységes irtózással fordult az arcába szuszogó férfiarcra; s keservesen elsírta magát. Az orvos azonban nem tartóztatta magát. Miután elvégezte a fizikai vizsgálatokat, egy kis szerszámmal a gyerek ujjába bökött, s egy üvegcsőbe szívta a vért; aztán a gyerek karját szorította le egy gumicsővel, s míg Kiszeláné a gumit tartotta, ő három-négyszer a karjába bökött. Végre kapott annyi vért, hogy egy üvegeső tele lett vele. Aztán megkatéterezte, s végül kiültette az ágy szélére, s egy hosszú tűvel kétszer-háromszor a derekába bökött. Sanyikát ez a kínzás kiforgatta a bódulatából, kétségbeesetten bömbölt, hányta magát. – Menjen el a bácsi, ronda, büdös bácsi, bánt engemet: anyukám, ne hagyd, hogy összebökjön ez a bácsi. – Kiszelánénak minden erejét össze kell szednie, hogy el ne rántsa kis testét a doktor szerszámai elől. De Kiszeláné erejét megsokszorozta a pillanat szépsége. Úgy érezte, hogy ezzel a fiatal, kiváló orvossal együtt ő is emberfeletti harcot folytat a gyermek életéért, miközben testét a szúrások alá odatartja, s kemény inas ujjai, mint vaskapcsok mélyedtek a meglöttyedt gyerekhúsba, s arcáról magasztos kötelességtudat sugárzott.

Zsófi elborzadva nézte, hogy mit csinálnak a gyerekével; ott állt, s nem is tudta, hogy zuhognak a könnyei; a lefogott gyerek felé nyújtotta a karját, s csak a fáradtság tartotta vissza, hogy az úriembert félre ne lökje. – Menjen ki, asszonyom – mondta az orvos, mikor a gerincbe szúrt tű harmadszor is rossz útra tért. – Csak fölizgatja a gyermeket. – De Zsófi nem mozdult, sőt egy lépést tett a gyerek felé, aki a nyakába kulcsolta a kezét, s egy rántással az anyjához tépte magát. Az orvos hirtelen befejezte a vizsgálatot. – Voltaképpen elég, sajnos, látom, miről van szó. – Gondosan megmosakodott, becsomagolta a szerszámjait és üvegjeit, aztán kiintette Kiszelánét a konyhába. Ott már várta őt az öreg Kurátorné, akit közben avizáltak, hogy megjött a tornyai orvos, s most öreg arcán úgy álltak a könnyek, mint káposztalevelén a harmat. – Szeretném, ha jobbat mondhatnék maguknak, sajnos, nem hiszem, hogy a gyereknek van valami reménye a gyógyulásra. Az egész szervezete meg van fertőzve; talán, ha előbb hívnak, bár akkor sem tudom. A légszomj arra vall, hogy most már a tüdő nagy része is beteg. Holnapután még egyszer lejövök, de előre meg kell mondanom, jó lenne, ha az anyát előkészítenék.

A három nő ott állt az orvos körül, s mindhárom arcon más kifejezés ült. Mari ijedten pislogott, mint akinek nehéz kérdést adtak a vizsgán, s nem tud rá megfelelni. Kurátorné kis piros orrából fújta a könnyeket, s szétolvadt abban a nagy meghatottságban, mellyel a saját halálára szokott gondolni, míg Kiszeláné kemény megilletődése alig tudta fékezni tudományos kíváncsiságát s a személyes elégtétel diadalát. – Agyvelőgyulladás? – kérdezte remegve, hosszú csönd után, melybe bentről csak a gyerekét csitítgató anya szipogása szivárgott ki. – Még nem tudom, hogy milyen vége lesz szegénykének, de nem lehetetlen, hogy agyi tünetek is lépnek fel – mondta az orvos. S lassan összegombolta magán a bőrkabátot.

A tornyai doktor ítélete hamar szétfutott a faluban. Kurátorné most nem szedte rendbe az arcát, mint máskor, ha az utcára ment, s nem tartotta be a lépéseknek azt az ütemét, amellyel egy öregasszonynak mennie illik. Hagyta, hogy szétszaladt vonásain görögjenek a könnyek, berlinerjét görcsösen fogta össze a mellén, mint szokása volt, s hol szaladt, hol megállt, cugos cipői előre-hátra csúsztak a sárban. Szoknyája sarkát nem fogta föl, inkább hagyta, hogy fölverje a csatak, s akadozó lélegzete különös csukló hangban találkozott fojtott zokogásával. Kurátorné máskor is volt hasonló lelkiállapotban, mint most. Amikor az urát a vincellérnével rajt érte például, még jobban szenvedett talán, s akkor mégis nyugodt, kifejezéstelen arccal jött haza a szőlőhegyről, s szelíden visszaköszönt a kerítés mögül kibólintóknak. Most is meg tudta volna fékezni magát, most azonban ez volt a ritus, hogy csapzottan, loholva menjen végig az utcán, s így vigye haza a hírt, mely olyan rettenetes, hogy a komoly, mértéktartó polgárasszonyt is kiforgatja mivoltából. Az embereknek fel is tűnt a magából kikelt öregasszony. Akik nem voltak közeli ismerősök, tanakodva fordultak utána, hogy ugyan mi lelhette a Kurátornét; mások megállították, hogy mi történt, s előre részvevő arcot vágtak a kérdéseknél. Akik hallottak valamit a Sanyika betegségéről, halálhírét várva állták el az útját: – Csak nincs valami baj? – S széles tenyerükben már ott feszengett a részvétkívánat. Kurátorné mindenki előtt megállt, elmondta, hogy nagyon odáig van szegényke, a tornyai doktor már letett róla, aztán mentegette magát, hogy mennie kell, az apjuk még nem tudja. Ő nem is tudja, hogy mondja meg neki, nagyon szerette azt a kisgyereket. Szegény Zsófi, neki csak kijut, mondta még búcsúzóban az ismerős s Kurátorné rohanóban: – neki már ki, szegény leányomnak. – S bukdácsolt néhány lépést a sárban, amíg egy új ismerős el nem kapta. Kötelességszerűen elmondta mindnek ugyanazt, olykor a hangját is felemelte, hogy a járókelők is meghallják, akik néhány lépéssel odébb megálltak, s kíváncsian figyelték az izgatott beszélgetőket. Ha kényelmesen tötyög, hamarabb megteszi az utat hazáig, mint így, magyarázva és loholva, de Kurátorné szemében ez az ácsorgás éppolyan kötelesség volt, mint hogy a kérdezgetőktől elszakadva, öreg lábain nekiiramodjon. Így olvadt ő bele a rettenetes hírbe, még a csetlései, botlásai, akadozó félszavai is hozzátartoztak ennek a fölébe került elemnek a ritmusához, ahogy a szélvihar is neki-nekilódul, s aztán megint elakad. Amikor házukba befordult, olyan volt, mint akit megkergettek, nekiborult a tornácoszlopnak, a szolgáló széket húzott alá, s ő az urának, akinek kezében maradt a villa, amint a szérűből felszaladt, rögtön kibökte a hírt, amelyről nem tudta, hogy mondja meg neki. – Nem marad meg, nem lesz több unokánk.

Alig terjedt el a tornyai doktor ítélete a faluban, itt is, ott is szedelőzködni kezdett egy-egy rokon, atyafi, hogy a kis beteget meglátogassa. Előbb az öreg Kurátor szedte a botját, s eredt neki a falunak, délre Ilust is áttelefonálták, megjött Horváth sógor is, s ebéd után egymás után szállingóztak be a mosogatással végzett atyafi asszonyok. Áhítatosan körülpucolták a cipőjüket a sárvason; megkopogtatták a nyitott konyhaajtó oldalfáját, előredugták feketekendős fejüket a konyhába, s aztán lassan maguk is utánaereszkedtek. Ugyanígy a szobaajtón. Szó nélkül kezet fogtak Kiszelánéval, megölelték Zsófit, s leültek az ágy köré állított székekre. Amikor már szabad szék nem volt, a díványra, akik még később érkeztek, azok meg már csak az ajtófélnek vagy a kályhának támaszkodtak. Durva kendőiket összevonták magukon, s úgy gubbasztottak ott, bámulták a gyereket, akinek egyre teljesebb o-ra kerekedett a cserepes szája, hallható sípolással kapkodta a levegőt, s időnként fel-felnyöszörgött vízért. Néha össze-összehajolt kettő: – Szegény Zsófi, neki kijutott, elébb az ura, most a fia. – Mire a másik: – Én tudom, mi az, én is eltemettem egy nyolcesztendőst. Hát akinek csak ez az egy van? – Némelyiknek az arcán megszeppent merev bambaság ül, mások az orrukat fújják, s legalább búcsúzóban, amint Zsófit átölelik, kísérletet tesznek, hogy a nyakába borulva egy pillanatra elsírják magukat. A tudósabbak segítségen törik a fejüket. A farnádi javast kellene megpróbálni, ajánlja a kövér Pordánné az ajtó mellett, s akinek mondja, továbbadja az egyik széken ülőnek. A Sósban egy gyerek már fulladozott, s a javas benyúlt a torkába, s egyszerre könnyebben lett. A széken ülő a tárnics-teát ajánlja, s Kiszelánéhoz is megkockáztat egy kérdést, hogy nem jó volna-e tárnics-teát itatni vele. De Kiszeláné nem szól, hanem a Horváthnéhoz sutyorog, s ettől az ajánlgató megsértődik, marad még egy ideig, s aztán az ajtó mellett állónak adja át a helyet, s elköszön. A cserépkályha tüzel, s a fekete kendő alól, s a férfiak viselő ruháiból száll a pára és veríték. Mari egy tál süteménnyel megy körül a vendégek közt, amelyből kétszeri kínálásra vesznek egy darabot. A férfiaknak az öreg Kurátor töltöget a bádogkorsóból, óvatosan össze-összekoccint velük, hogy a pohár meg ne csörrenjen. Búcsúzóban ki-kiszökik az udvarra s ott vált egy-egy megszokott mondást életről-halálról, szétnéz a szelet ígérő alkonyi ég alatt, s visszamegy a zsúfolt szobába, ahol most a lámpagyújtás szertartását figyelik a szétszórt, magukba zárkózott árnyak.

Zsófi ott ült őrhelyén az ágy szélén, engedelmesen fölállt, s a kezét nyújtotta, ha a gubbasztó feketekendők közt egy új alak sodródott az ágy felé, hagyta, hogy a búcsúzók megcsókolják, s megszorítsák a vállát, mintha valami nagy vállalkozásra bátorítanák azzal a szorítással. Akkor szorongatták őt így az elérzékenyedett rokonasszonyok, amikor a vőlegénye a lagziból kilopta őt, s a hátsó konyhában átöltöztették. Ki a kalapját hozta, ki a cipőjét, ki egy csomag fehérneműt. Tudta, hogy mit jelentenek ezek a nehéz leheletek, amelyeket ölelés közben az arcába fúttak, s ezek a „szegény Zsófim” – „kérd a Jóistent” sóhajtások, melyeket egy bátorító szorítás toldott meg. Minden arcvonást külön látott, minden mozdulatot megfigyelt, egy-egy feléje hajoló vénasszony arcában még a száj fölött serkenő szőrszálakat s a rajtuk csillogó verítéket is látta, ahogy felcsuklottak, s a felhúzott ajkak közt a pirosan vigyorgó ínyeket. Csak önmagát nem érezte sehol; a vállára hajló fejek mintha egy elzsibbadt testrészét nyomták volna, nem volt az érintésüknek súlya. Egy felcsukló asszony nyakában ő is elpityeredett, de nem tudta, honnét fakadtak ki ezek a könnyek; a lelke is zsibbadt volt, mint a válla, s a tulajdon reszkető álla s a hulló könnyei éppolyan idegenek voltak számára, mint a látogató asszonyok durva bőre, mintha egy álarc sírt volna az ő megbénult arca fölött. Amióta az orvos elment, s ő ottmaradt ölében a fölizgatott gyerekkel, egyre jobban elterjedt testében-lelkében ez a fás zsibbadás, amelytől járni-kelni, beszélni éppúgy tudott, mint elébb, még a szenvedés külső jeleire is képes volt, éppen csak önmagát nem érezte, a szenvedés befelé futó gyökereit. Ahogy elébb Kiszeláné, aztán a szülei, aztán a prémkabátos Ilus, aztán Horváthné s a többi atyafi asszony egyenként beszivárogtak, letelepedtek s odaszögezték őt az ágy mellé arra a két-három lépésnyi szabad térre, színpadjára ennek a gyászos látványosságnak, melyet ő és Sanyika játszanak majd el, egyre idegenebb lett önmaga is önmagának. Csodálkozva hallotta a saját rekedt hangját, amint egy-egy tudakozódónak visszafelelt: „hogy csak egyformán”, vagy a gyerek fölé hajolt, „ennél valamit?” Ha visszafurakodhatott volna a székek közé, elvegyülhetett volna a gubbasztók közt, talán szűnik ez a zsibbadtsága, de ez teljesen lehetetlen volt s itt az ágy mellett, ezen az idegen dobogón nem is önmaga volt többé, az a Zsófi, aki más napokon, ki tudja, hányszor állt már e mellett az ágy mellett, ült az ágy káváján, s hajolt a szuszogó gyermek fölé, hanem egy idegen lény, akit ezeknek az állatian bámuló idegen asszonyoknak a szeme mozgat, s az ő várakozásuk szerint kell sápadnia és pityeregnie.

– Hogy össze van törve szegény Zsófi – súgja Horváthné a testvérének, úgyhogy Zsófi is meghallotta. S Kurátorné rábólint. – Gondolnivaló. – Zsófinak úgy rémlett, hogy a Horváthné hangjában volt valami elismerés: van szíve ennek a Zsófinak, össze tud törni, s a Kurátorné hangjában valami büszkeség: az én lányomban nem volna érzés? S ettől a dicsérettől s ettől a büszkeségtől iszonyúan elrestellte magát azért a fáradtságért. Szégyenében azokhoz a gondolatokhoz kezdett kapkodni, amelyekkel előző este csipkedte föl magában a szenvedést. De most ezek a gondolatok sem hatottak; mint fáradt kerék forgott benne a sok fájdalmas gondolat s ő nem érzett semmit, csak a hírmondó asszonyok súgtak össze a gáderben. – Látta, milyen sápadt volt, árnyéka csak a régi Zsófinak.

Éjfélre járt, amikor az utolsó vendég is elment. Mari ott aludt el a konyhaszéken, és Zsófi egyedül maradt a beteg gyerekkel, akinek most már egyre nehezebb lett a lélegzete, tíz-tíz percre el-elbólintott, aztán felriadt, nyöszörgött valamit, majd megint csak a fújtató, nehéz lélegzete maradt meg belőle a kormos éjszakában. Kiszeláné szétdobta a másik ágyat is. Nagyon fertőz a kicsike, nincs értelme, hogy vele aludjon. De Zsófi szégyellt volna a másik ágyba menekülni. Ledobta a felsőruháját, s odabújt a forró gyermek mellé. A gyerek átölelte a nyakát, s ő félelem és meghatottság közt ingadozva mégiscsak elaludt.

Hajnalban arra ébredt, hogy a gyerek fönnül, és keservesen vonít: – Anyu, anyu! – A szájaszélei földagadtak, s a szárazságtól vastag pörkök ültek rajta. Most már a szemei is úgy meredtek a világba, mint egy kis halé. – Mi bajod? – kérdezte Zsófi jegesen a rémülettől. De Sanyika nem tudta megmondani, miféle baj az, amitől így föl kellett ülni s anyu után kiáltani. Nem fájt semmije, csak félt. – Félek – mondta, s bebújt az anyja karjaiba s szipogva elaludt. Zsófi ott tartotta a gyerek fejét a hóna alatt, s a szívére kellett tenni a kezét, hogy vad dobogásával föl ne keltse. Az egyik spalétatábla nyitva volt, s a beeső világosságban az összegyűrt ágynemű közt ott volt a hónaljába fúródó fej. A felfújódott bőr szürke-kék árnyékai szétdúlták az ismerős arcot, melyet Zsófi a hajnali ébredésekkor maga mellett annyira megszokott. Egy kis emberi szörnyeteg foglalta el a régi Sanyi helyét. – Borzadok a tulajdon testemtől, a haldokló gyermekemtől! – zsörtölődött dobogó szívével; de ez a rémület egyre féktelenebb lett. Végül is ki kellett kelni az ágyból; kendőt kapott, kinyitotta az ablakot, s kihajolt az útra, ahol szemben a postaház s oldalt az ákácok közé vesző távíróoszlop úgy bólogatott felé, mint egy más világ felé hajózónak a parton maradottak.

Arra riadt föl, hogy valaki benyitja mögötte az ajtót. Mari dugta be a fejét; fésületlen volt s szemei pirosak az éjszakától, melyet félig a konyhában, félig a Kiszeláné rövid díványán töltött. – Gyűjj ki – mondta, s rögtön vissza is húzta az arcát, melyen bűnrészes ijedelem futkosott. Zsófi szoknyát, cipőt kapott magára s kiment. A szomszédék Irmije szorult az ajtó mellett a falhoz; vézna testét egy duplán hajtott vasalóruhába takarta, melyet vékony ujjai a remegéstől alig tudtak a mellén összefogni. Hosszú, keskeny fejét az alázattól félrefordította, s egy gyönge mosolygással próbált úrrá lenni kéken reszkető ajkain. Szürkekék szemei állatian esedeztek. – Ne haragudjék az asszonyság, hogy ilyenkor zavarok. Nappal nem merek. Ezt a kis jószágot hoztam át a Sanyikának, együtt csináltuk aznap, amikor rosszul lett. Még olyan jóízűeket nevetett rajta. Mondom, talán örül neki. S ha én is megnézhetném. Nem baj, ha alszik is. – A vasalókendő széthajolt s a fehér rékli alól egy furcsa kis jószág került elő. Egy darab fa, azon egy gömbölyű bodzabélfej, s a fához odadrótozva kukoricaszár lábak és karok. A bodzabélfejen egy krumplihéjból szabott kalpag; sárga kukoricaszemek, s valami kutya vagy macskaszőrből két lecsüngő bajusz. Katona lehetett a furcsa kis figura, mert a vállán egy cérnára akasztott faág lógott, az volt a puska s az oldaláról a hagyományos nádkard: egy darab nád a penge s azon keresztbekötve egy kis nádtörek: a markolat. A katona s a reszkető kéz is, amely tartotta, kimondhatatlan szánalmasak voltak. Zsófinak azonban ez a primitív gyalogos minden vérét a szívére hajtotta. Hogy ő ezt a fia ágyára tegye? s ha fölébred, megmondja, ki hozta? Talán nem is kell megmondania: Sanyika mosolyogni fog. Elhúzza még egyszer a szederjes meredt ajkait. Ezt ne érje meg ez a gyerekgyilkos.

– Nincs annak már szüksége erre – mondta gőgösen, s megfordulva bement, nehogy kiüsse kezéből a bábut s utána őt magát, a nyomorékot. Benn a nyakán lüktető ereket hallgatta s a konyhából a két lány suttogását. – Zavard el innen ezt a púpost – mondta a benyitó Marinak. – Meg ne lássam őt többet itt. Kitépem a haját, ha át mer jönni. Megrontotta a gyereket, s még ide mer pofázkodni. De megmutatom neki. – Mari megszeppenve hátrált vissza a nénje elől, még sohasem látta ilyennek. – Jó, majd elküldöm – motyogta, s Zsófi megint egyedül maradt. Hallotta, hogy Mari suttog valamit, mintha valaki csuklott volna; aztán sokáig várta, hogy csukódik-e a kis kapu, de a várt kattanás elmaradt. Úgy látszik, a kerítésen jött át, a Sanyika útján – gondolta. S ebben a pillanatban csaknem elégtételt érzett, hogy azon a lécen nem lesz többé kinek átjárni. Egy pillanatig elégtételt, aztán iszonyú fájdalmat. Odarohant az ágyhoz, talpától fejéig akarta csókolni a gyereket. De az ágyon egy iszonyún fölpuffadt kék száj fújtatott, s a takaró fölött céltalanul kotorászó kezecskén most már nemcsak a körmök voltak kékek, hanem az ujjakon is vékony kék erek húzódtak fölfelé.

Amikorra Kurátorné délelőtt leszaladt, Zsófi kábultan, elzsibbadva ült az ágy fejénél. Kiszeláné s néhány látogató asszony, akik előző délután nem értek rá, már megszállták az ágy körül a székeket s talán, mert kevesebben voltak meg világosabb is volt, vagy talán mert már jobban összeszoktak a gondolattal, kissé hangosabban beszélgettek. Kurátorné éppen csak bekukkantott, s már az ajtóhoz is intette a lányát. – Te, a napamasszony jön el a Sanyikához. Nem nyughatik, míg nem látta az unokáját. Aztán nehogy szólj ám valamit neki. – Suttogva mondta, de úgy azért, hogy a vendégek is hallhassák. Olyan nevezetes dolog volt ez a látogatás, hogy csak titokzatosan lehetett közölni, de aztán mindjárt nyilvánosan is meg kellett tárgyalni. A nagykendők jobbra-balra hajladoztak, megindult a sugdolózás, s maga Kurátorné is odatelepedett közébük egy pillanatra, a nagy eseményt megtárgyalni. De nem nyughatott soká, kicsoszogott a konyhába, ott akart lenni, amikor a napamasszony megérkezik.

Zsófi sokszor mondta, hogy tőle megdögölhet, akkor sem viszi el hozzá az unokáját. Ha a vagyonból kinullázta, a gyerek se kölljön neki. Most is megfordult a fejében valami olyasmi, hogy nem engedi be. Ez az oka az ő szerencsétlenségének. De különös, ő, aki úgy föllobogott az Irmus fabábuja előtt, arra, hogy az anyósa idejön, nem érzett semmit. Nem volt ereje végiggondolni, mit is vétett neki az anyósa. S mit tesz az, ha idejön. Az asszonyok a háta mögött helyeslőleg bólogattak. – Hát mégiscsak eljön. Szegény Sanyikának köllött így lennie, hogy ezek is megbékéljenek. De hát a baj az mindenkit összehoz. Nem rossz asszony az öreg Kovácsné, csak nagyon akaratos. S ő anélkül, hogy felfogta volna bölcs mondásaikat, fáradtságában elfogadta, hogy ennek így kell lenni, úgy van rendjén, hogy az anyósa idejöjjön. Lám, Kiszeláné is, mintha csak véletlenül tenné, odatolta a karosszéket az ágy mellé, s a karosszék ott állt üresen, senki sem mert beleülni, pedig egyesek már a díványra szorultak, tudták, hogy az a karosszék a Zsófi anyósát várja, aki mégiscsak meggondolta magát, s eljön a haldokló unokáját meglátogatni.

Az öreg Kovácsné, míg odahaza beleerőltette kövér testét a feszes pruszlikba, fölöltötte fekete bársonyruháját, nyakába csavarta a nagyszemű fekete gyöngysort, lelki szemeivel nyilván látta már ezt a nagy készülődést, s talán azért is hagyott meg olyan apróra mindent a Józsi feleségének, hogy ezzel is kitolja az ünnepélyes perceket, s késlekedésével még jobban fölfokozza a bevonulása körüli szertartásokat. Nyikorgó cipőjében, melyből szemmel láthatólag kidomborodtak fájós bütykei, oly méltóságosan ment végig az utcán, mintha az utolsó kenetet vinné, s a helyzet fontosságától fölfúvódott arcán éppen csak hogy a felismerés egy gyors árnyéka vonult át, ha a szembejövők köszöntötték.

Kurátornénak sikerült épp akkor lötyögtetni a gáderon egy bögréből a fenekére ragadt cukrot, amikor a napamasszony fekete ruhája és sima, piros arca, melyet a komolyság most egész hólyagszerűen kisimított, a gáder lépcsőjén lassan fölemelkedett. – Hát mégis eljött, nászasszony – rebegte meghatottan Kurátorné, aki akárhogy haragudott Kovácsnéra, volt valami benne, ami előtt akarata ellenére is megalázkodott. – Attól félek, nem sok… – Valami nagyon szépet akart mondani, már kieszelte is, hogy mit, de most annyira meghatódott, hogy a gyönyörű mondás előtt görcsösen összeszorult a szája. Remegő ajkait üres ínyére szívta, szeméből kilöttyent az öreges elérzékenyedés, s Kovácsné nyakába dőlt. De Kovácsné nem akarta föladni ünnepélyes képét, melyet a pruszlikkal együtt vett föl, s a zokogó öregasszony fölött az ajtóban megjelenő Kiszelánéra nézett, éppen csak a hátát szorította meg egy kicsit együttérzése jeléül, s ugyanazzal az együttérző mozdulattal gyöngéden félre is tolta az útjából.

Gondosan bekopogtatott a szobaajtón, s csak a tessékre nyitott be. Mindenki kitalálta, ki lehet az, s a látogatósereg egy-két pillanatig a levegőben guggolt a széke fölött a tisztelettől. A szoba világos volt, a fénypászma a belépőre esett, úgy, hogy mindenki világosan olvashatott az arcában. Mozdulatlanságát egy idegen ostobaságra magyarázhatta volna, de a jelenlevők tudták, hogy ebben a mozdulatlanságban a régi sérelem egyezkedik az új meghatottsággal. Kovácsné úgy jön be ide, mint akinek tisztességből el kellett jönnie, de a méltóságát fájdalmában is meg akarja védeni. Az ajtónál várta meg, amíg Zsófi elébe jön, a fiatalasszony zavartan állt előtte, hogy hogyan köszöntse; aztán hirtelen, mintha valami akaratán kívüli erő lökte volna le, az anyósa párnás kezére borult, megcsókolta s elpityeredett. Mindez olyan váratlanul jött, maga se tudta, mért tette. Amíg tette, szinte csodálkozott magán, de amikor tette, mégis megkönnyebbült. Ettől a forró kézcsóktól Kovácsné is fölengedett, mint egy fejedelemasszony fölsegítette a kezére boruló Zsófit, megérintette szájával a homlokát, s a meghatottság felé billent arckifejezéssel lépett Sanyikához.

Kiszeláné és Kurátorné egyszerre tolták alá a széket, de ő tudta, mivel tartozik a betegnek, állva maradt, s egész közel hajolt felé. Előbb a paplanon nyugvó kis kezét fogta meg, aztán a csapzott haját simította félre a homlokából, s lassan szólongatni kezdte. – Megismersz? A Kovács nagymama van itt!

– A te apukád mamája. – Míg a többi látogató arcán, mikor a gyerek fölé hajolt, kínos kíváncsiság vagy nehezen türtőztethető borzadály ült, Kovácsné ugyanazzal a kimért biztonsággal hajolt a gyerek fölé, mint a pap, aki az előtte térdeplőket összeadja. A gyerek fönnakadt szeme nyugtalanul szaladgált ide-oda a nagy vörös arcban, aztán a másik oldalra fordította a fejét. – Anyu! – nyöszörögte – anyu! – S hogy Zsófi odafurakodott hozzá, panaszosan: – Minek vannak itt? – Ki minek van itt? – kérdezte Zsófi. – Ez a sok ember – nyöszörögte a gyerek, s görcsösen anyja kezébe kapaszkodott, úgyhogy annak úgy kellett ottmaradnia, félig a gyerekre dűlve, ha nem akarta kitépni magát a kezéből.

Mindenki úgy tett, mintha a gyerek semmit sem mondott volna, még össze sem néztek, csak a bögyüket szaggatta a készülő hír: mintha csak tudta volna az a kis lélek, hogy bánt el vele a Kovácsné. Elfordította a fejét és sírt, hogy „küldjék ki ezt az asszonyt”. Kovácsné is megérezte a kudarcot, csaknem sértetten egyenesedett föl, s szemrehányóan nézett a nászasszonyára. Az öreg Kurátorné alig tudta, hogy üsse helyre a dolgot. – Már nagyon rosszul van szegénykém. Reggel, amikor mondtam, hogy eljön a Kovács nagymama, még elmosolyodott, most már meg sem ismeri. Talán már minket sem ismer meg. – Kovácsné bólintott: – Mit tegyen az ember, ha úgy volt megírva – s kissé hátradűlt a székbe, beleterpeszkedett, s figyelmesen hallgatta a Kiszeláné sutyorgását. De ő maga egy szót sem szólt, még mindig nem tudta megemészteni a kudarcát. Zsófi ott feküdt az ágyon a gyerek mellett, aki utálattal fordult el tőle; a nagyanyja, ez a buta Juli, csak szipog és dadog, a többiek kárörömmel nézik az arcát, egyedül az iskolaszolgáné foglalkozik vele a menye házában. Már nem volt kedve maradni, de elmenni nem akart csak úgy. Valamivel még meg akarta alázni vagy meg akarta hatni ezt a gőgös menyét, hogy amikor elmegy, bűnbánóan essen az öklére, s az emberek meghatódva beszéljenek évek múlva is a Kovácsné látogatásáról az unokája halottas ágyánál. A látogatók közül ketten-hárman már cihelőzködtek; ha ő is nem indul, tanúk nélkül marad. – Mennem kell, édes lányom – fordult a felálló Zsófihoz. – Az Isten legyen veletek, s adjon neked erőt az elkövetkezőkhöz. S ha mégis úgy fordulna, amitől az Isten őrizzen, gondold meg, hogy ez is a Kovács nevet viselte, s ha az anyja el is vitte közülünk, a halálban az apja mellett van a helye. Szegény Sándorom megfordulna a sírjában, ha máshova tennéd – s itt elsírta magát, s hirtelen a mellére rántotta Zsófit.

Zsófi értelmetlenül állt az anyósával szemben, nem is tudta felfogni, hogy a kriptáról van szó, csak a körülállók szipogását hallotta, kövér mellek roppant párnáit érezte, s a csókokat. A zsibbadtsága egyik pillanatról a másikra ment át kimerült, fuldokló sírásba. Ott maradt az anyósa karjában, s az öreg Kovácsné elégedett meghatottsággal vonszolta az ajtó felé a keservesen rázkódó asszonyt. A konyhában gyöngéden lefejtette magáról, megcsókolta, s most már, hogy nem volt szüksége a méltóságos arcára, ő maga is kimorzsolt néhány könnyet. Zsófi ott maradt a konyhaszék támlájára borulva, s jó egyórai vigasztalásba került, míg Kiszeláné visszakényszerítette őt a beteghez.

Ezen az éjszakán Zsófi nem feküdt a fia mellé. A gyerek egyre rosszabbul volt, s neki a Kiszeláné mondása motoszkált a fejében: mért fertőzné meg magát. Megvárta, amíg Mari nagy szipogások közt lefeküdt s elaludt. Aztán ő is lebújt a megvetett másik ágyba. Egy kicsit küzdött a jóérzés ellen, amivel a friss ágynemű csalta, csábította a tagjait, aztán mélyen elaludt. Egy-két órai mély álom után lassan visszatért bele a helyzete; most már föl-fölriadt a gyerek nyöszörgésére, s odanyújtotta neki a vizet. Sanyika egy-két kortyot hörpintett, aztán tovább küzdött szörnyű légszomjával. – Anyu, vegyél magadhoz – nyöszörögte a poharat visszaengedve a gyerek. – Vegyél magadhoz, úgy félek – s belekapaszkodott az anyja kezébe. Zsófi testén borzalmas, jeges iszonyodás táncolt. Most a sötétben csak azt érezte, hogy egy haldokló, egy omló, rothadó test az, amelyik hozzá kérezkedik. Lefejtette a gyerek kezét a kezéről, s minden erejét összeszedte, hogy elég szelíden tudjon felelni. – Nem lehet, kis szívem, csak próbálj elaludni. – Sanyikának talán nem volt ereje az akaratához ragaszkodni. Talán valami titkos módon, mellyel a haldoklók az értelmi képességüket meghaladó dolgokról is tudomást szereznek, megértette, hogy ő végleg elszakadt az emberektől, s ezután egyedül kell feküdni mindörökre. Nem kérezkedett többé, Zsófi azonban dideregve ült az ágyában, s a félelem és szégyenkezés változó hullámai szaladtak át a testén. Aztán csendesen lefeküdt; a spaléta fénysávát nézte, a feje alá csapott karja elzsibbadt, de meg se moccant. Egy moccanás is életjel, s ő nem akart életjelt adni önmagáról.

 

*

 

Másnap reggel még egyszer áthozatták a tornyai orvost. Az valami injekciót adott Sanyikának. – Át kell segítenünk szegényt a legrosszabbon – mondta, miközben az ablak felé tartotta a fecskendőt, s egy légbuborékot óvatosan kinyomott belőle. S csakugyan, Sanyika attól a tűszúrástól, amit a bágyadtan lecsüngő karjába kapott, álomba merült. – Jaj de szép – mondta egyszer még álmában, s valami mosolyféle suhant át meggyötört arcán, lassan a kapkodó lélegzése is megenyhült, aztán hirtelen mintha a lélegzést is megsokallta volna, szuszogása is elakadt, mint ahogy a nagy alvók lélegzete is el-eláll egy pillanatra ébredés előtt. Úgy látszott, Sanyika be akarta hozni ezt a félperces szünetet, hápintott néhány gyorsat, földobta magát az ágyban s nagy, fekete szemei valami távoli látványra meredtek. Egy pillanatig így maradt, aztán visszaesett, s szemében könnyű pára mögé szállt a borzasztó döbbenet.

A szobában akkor már csak öten voltak: Zsófi, Kurátorné, Kiszeláné, Horváth ángyi, Zsófi keresztanyja s egy külsősori assszony, aki Zsófiéknál szokott vasalni, s most állított be látogatni. Amióta az orvos beadta az injekciót, csak időnként pillantottak oda a gyerekre, ha mozdult vagy felhördült. Mintha az mindenkinek, még az ilyen kis gyereknek is magánügye volna, hogy meghaljon, amire nem illik vagy nem is jó túlságosan odafigyelni: egymás közt kezdtek társalogni. Először a bumfordi Horváth ángyi súgta oda Kurátornénak könnyes orrhangon: – A Péter fölmegy ám Tornyára, elhozza, ami kell. Mire Kurátorné félhangon: – Nem tudom, mert szegény apjuk azt mondta, megjárja ő félnap Fehérvárt. Nem bízik a tornyai asztalosban; a szegény sógoromnak is olyan koporsót csinált, hogy nem tudták rásrófolni a tetejét. – Hát csak mondom – jegyezte meg most már fesztelenebbül Horváthné. – Annyi minden van ilyenkor, az ember nem tud elég korán gondolni mindenre. – Ha Pestről kellene koszorú, csak sürgönyzök a fiamnak, az szívesen hoz – jegyezte meg Kiszeláné, aki a fiának is érdemeket akart szerezni Kurátorék előtt. A két parasztasszony azonban arra gondolt, hogy az Imrus keresne rajt, s nem feleltek mindjárt. – Hiszen, ha a sógor úgyis fölmegy Fehérvárra. – Az ám, kocsin mégis kényelmesebb – kapott rajta Kurátorné, s a gyászjelentésről kezdtek beszélgetni, hogy a Kovácsnét rávegyék-e.

– Hát azt nem lehet meg nem tenni, hogy rá ne tegyük, a nagyanyja – bólintott Kurátorné. – Pedig megérdemelné – pufogott Horváthné, mert tudta, hogy ezzel kedveset mond a testvérének. – De még azt is akarja, hogy odatemessük szegénykémet a Kovács-sírboltba. Hiszen te is hallottad. – Csak nem ment el a jódolga szegény Zsófinak. Te, Zsófikám – szólt oda a húgához (aki maga is visszahúzódott az ágy mellől; az ágyláb mögé ült a díványra, s tenyerébe temette a homlokát, melyből mintha az utolsó gondolat is elszállt volna). – Azt mondom neked, nehogy rábeszéljen az anyósod. Nem vagy te az ő kőkriptájukra rászorulva, hogy még oda se állhass harag nélkül a gyermeked sírja mellé. – Mindegy az már, ha egyszer nincsen – jegyezte meg Zsófi, mint aki nem akarja a közeledő pillanatot megelőzni. De hogy az asszonyok biztatni, szuttyongatni kezdték, ő is odaült közébük s felelgetett a kérdéseikre. Ő neki már mindegy. Ahogy édesanyámék akarják. Akár őt is temessék el mindjárt: ilyenféle válaszokat adott, de azért jólesett, hogy szólnak hozzá, ez még mindig jobb, mint ott ülni az ágyon, szemben a fuldoklóval, kékeres kezét fogni, s lesni az elkerülhetetlen pillanatot.

Amikor Sanyika felsóhajtott, hogy de szép, egy pillanatra megállt a beszélgetés. – A morfiumtól van – jegyezte meg Kiszeláné –, valami szépet álmodik. – Legalább csendesen múlik el – jegyezte meg a vasalóné, aki rendületlenül kitartott, mert arra számított, hogy kap valamit a mosdatásnál, ha vár addig. Az asszonyok összenéztek, hogy ennek mi jutott az eszébe, mit tolakodik ide. De nem szólhattak neki; hát tovább sutyorogtak. Zsófit faggatták, hogy megvan-e minden ruhadarabja.

Kurátorné kiment egy percre, hogy a Sanyika ünneplőjét a Marival kikeféltesse. Amikorra visszajött, mindnyájan az ágy mellett álltak, s a vasalónő, aki leghátul volt, intett neki, mint aki valami fontosat zavar meg. Először Horváthné nagy mellei rázkódtak meg a sírástól, azután Kiszeláné fordult félre a szemét dörgölve, a vasalónő elhúzódott az útból, s Kurátorné előtt ott feküdt az ágyon az unokája felakadt s lassan megtörő szemével. Ahogy a kezét elkapta, még meleg volt, de cserepes ajkai közt már megállt a levegő, s orrcimpái is megpihentek. – Istenem, kis unokám, hát mégis itthagytál minket – búgott fel az öreg Kurátornéból az ismerős ige, melyet annyiszor hallott, s annyiszor ejtett ki hosszú élete alatt. S ettől a jajszótól, mint valami karvezető jeladásra, a többi asszony is felzokogott, még a sovány deszkaformájú vasalónő piros orrán is könnyek szaladtak végig, s a kis társaság, mely előbb a beteg fölött arról tárgyalt, hogy a Kovácsné rákerüljön-e a gyászjelentésre, nagy fölindulással esett neki a sírásnak.

Zsófi még sosem látott senkit meghalni. Az urát lepedőben hozták haza, egy kőembert a húsember helyett, és sosem tudta elképzelni az arckifejezését, milyen lehetett, amikor a golyó a mellébe szaladt. Most elbámult, hogy csak ennyi a halál. Semmi különös fájdalmat nem érzett. Olyan volt a lelke, mint egy zsibbadt tag, amelyet hiába szurkálnak, nem érez fájdalmat; csak tapintása maradt meg: a figyelem. A gyerek minden mozdulata belefotografálódott a lelkébe, hallotta az anyja jajveszékelését; aztán érezte a Horváthné könnyeit, amint a nyakába szipogja: – Sírj, Zsófink. Mindjárt megszakad a szíve, ha el nem sírja magát. – S azután a Kiszeláné öltötte derekára a karját, s erőszakolta, hogy menjen át az ő szobájába. Amint visszanézett látta, hogy anyja már nem sír, hanem valami pénzt rak a gyerek szemére. Mari a Sanyika ünneplőjét hozta be, s olyan volt az arca, ahogy sírt, mintha ellenállhatatlanul röhögnie kellett volna. A konyhában a vasalóasszony vizet melegített. S őt a valószínűtlenül lebegő szita s az imbolygó faliszekrény alatt a másik szobába vezették át, Kiszeláné széket rakott alá, s vége-hosszútlan mondatokat duruzsolt a fülébe, melyeknek ő minden szavát világosan meg tudta különböztetni, de hogy mit beszél, nem értette. Aztán Mari jött be egy bögrével, amelyből neki inni kellett volna, ő nyúlt is felé, de abban a percben a keze reszketni kezdett, a reszketés végigment az egész testén, s ettől a reszketéstől Mari annyira megijedt, hogy segítségért szaladt, de neki szinte jólesett, mintha valami nagy dermedtség engedett volna fel benne azzal a reszketéssel.

Egész délután ott gugyorgott a Kiszeláné szobájában. A konyhában sürögtek, forogtak az emberek; szekrényeket tologattak, edényeket csörgettek. Időnként hozzá is benéztek, mindenki valami ételt vagy italt tukmált volna bele, s párnákat raktak a feje alá, mintha a székben csak párnán lehetne ülni. – Nem dűlnél le egy kicsit, Zsófink – motyogta az anyja –, olyan nem jó színben vagy. – Ettől Zsófinak lelkiismeret-furdalása támadt, hogy mit gubbaszt ő itt, s az ablakhoz ment. Ott kinn a gáder könyöklőjén frissen kirakott fehérnemű lehérlett; az, amelyikben előbb a Sanyika feküdt. Visszahúzódott, s megint odagubbaszkodott a Kiszeláné székébe. Olyan érzése jött, hogy a legrosszabbja még hátra van. Most ő fog meghalni. Ő is meg van fertőzve. – Bár halnék – sóhajtotta magában, de testét szörnyű félelem dermesztette meg. Fuldokolni, mint Sanyika. A szája kék és cserepes! Az akarat föl-fölpislogott: minek élni. De a szemei a körmét keresték; nem kékül-e, s egy kis száraz köhhentésétől megrázkódott. Sanyika is köhögött az utolsó napokban.

Kiszeláné bejött, s az előkészületekről beszélt; de úgy, mintha nem is épp temetésről, nem is a Sanyika temetéséről lenne szó, lehetőleg kerülte a szavakat, melyek a valóságot idézhették volna fel. – A kedves papa már délelőtt fölment Fehérvárra. A nyomtatványokat is meghozza mindjárt, meg a virágot is. Én ajánlottam ugyan, hogy sürgönyzök a fiamnak; ő lehozta volna kész örömest; de úgy látszik, a Kurátor úr nem bízik benne. Hát istenem, a szívességet nem lehet erőltetni. Nem tudom, majd milyen selymet választanak. Elfeledtem a lelkükre kötni, nehogy valami papirostakarót sózzanak rájuk. Az ilyen férfi nem ért hozzá. – Mindez úgy hangzott, hogy akár lakodalmi készülődésre is rápasszolt volna… Zsófi kábult agya a nyomtatványból, a virágból, a selyemből semmit sem kapott ki. Mintha egy patak csordogált volna a füle mellett, legföllebb arra rezzent egy kicsit össze, hogy Kiszeláné a fiát emlegette. Órákon át ült gondolattalan, aztán egy-egy perc alatt mintha minden hajdani gondolata rárohant volna. Az idő hol megcsomósodott, hol csodálatosan fölhígulva folyt tova. Az a pillanat, amíg Kiszeláné fölállt a székre, s a kakukkos órát megállította, nem akart véget érni, de az esteli harangszóra megzavarodott; mi ez, már hét óra, vagy talán megint meghalt valaki.

Nemsokára ezután hárman-négyen jöttek be hozzá egyszerre, s mind egy időben kezdtek el neszezni. Kiszeláné arról beszélt, hogy odaadott a vasalónőnek egy tyúkot, Kurátorné, szegény, a szekrényajtót vagdosta, Horváth ángyin olyan görcsös köhögés vett erőt, hogy nekidőlt az ajtófának a köhögéstől. Zsófi azonban ezen a neszen át is világosan hallotta, hogy férfiak léptek a konyhába, az apja valakire rádörmögött: nem tud vigyázni. Aztán egyszerre mindenki kiszaladt a szobából. Őt majd megfojtotta az egyedüllét. Most hozták a koporsót. Idegenek fektetik őt a koporsójába – gondolta. Olyan világos volt most a lelke, mint egy havas téli éjszaka. Nem engedem, hogy idegenek fektessék őt a koporsójába – parancsolt magára, s kiment, hogy kikövetelje anyai helyét az előkészületekben. A konyhában egy tövig kopott gyertya égett s rózsák és gyöngyvirág szaga terjedezett. A koszorúk; még nem vitték le őket a pincébe. Zsófit megállította az ismerős koszorúszag; hajdan látott ravatalok emléke szállt fel a lelkében; szőrös, csontos arcok a pislogó gyertyák alatt, s ettől egyszerre borzalmas világossággal látta, hogy hogyan helyezi be az apja a fehér ládába a kis meredt testet, hogyan kulcsolja össze a fekete kabátka fölött az ellenálló kékes ujjakat. A térdei megremegtek, a gyertya forogni kezdett a sötétben, s ő odaesett a koszorúk közé; a Kiszeláné ágyán ocsúdott föl, amint az asszonyok a szívét dörzsölgetik, s nyíló szemébe csurog az ecet.

Ettől fogva még jobban vigyáztak rá, Kiszeláné állandóan ott duruzsolt mellette; Kurátorné áthozta a boldogult anyja imakönyvét, s abból imádkoztak, amíg Zsófi el nem aludt. S akik eddig Sanyikát látogatták, most őhozzá ültek be, a hátsó szobába. A fejkendőjük éppolyan ijedten hajolt be az ajtórésen, mint amikor Sanyikához jöttek. A szemeik éppolyan vészszimatolóan jártak végig az arcán – ez sem viszi soká. Sötét várakozással gubbasztottak a székeken, mintha neki itt előttük kellene megszakajtania a szívét. Gyászkeretes zsebkendőket szorongattak a markukban, s időnként el-elsóhajtották magukat, s ez a sóhaj furcsa ellentétben állt a hosszú szótlanságban durvává váló, csaknem férfias arcukkal. Időnként a halottra is tettek egy-egy megjegyzést. – Voltál benn? Olyan gyönyörű, mintha csak aludna. – S hogy Zsófi megrezzent erre a bókra, az illető odasúgott Horváth ángyihoz: – Ő még nem nézte meg? Amire Horváth ángyi is súgott valamit a pufók ökle mögött. – Jobb is, ne engedjétek – felelte vissza félhalkan a tudakozódó, s jóakaratú bólintással adta Zsófi tudomására, hogy ő megérti ezt a gyengeségét, ő ugyan egész éjszaka ott imádkozott a legényfia mellett, de nem mindenkinek egyforma erős a természete.

Délután azonban már egyre hangosabban bizonykodtak a körülötte ülők, hogy jobb is, ha nem kínozza magát a halott nézésével. Elég az embernek egyszer elbúcsúzni tőle – mondták, úgyhogy Zsófi most már lelkifurdalást érzett, s panaszkodni kezdett, hogy ő be szeretne menni a halotthoz. Azt remélte, hogy majd marasztalják, talán még a kulcsot is ráfordítják. Hallotta is, hogy ne menj, minek az; de olyan gyengék voltak ezek az ellentmondások, hogy ő elszántan felállt. – Addig láthatom, ameddig itthon van – mondta –, aztán soha többet. S ezt mind olyan szépnek találták, hogy elhallgattak. Konok kíváncsiság ült ki az arcokra, amíg a fiatalasszony megindult az első szoba felé. Kiszeláné előreszaladt, mint akinek igazítani kell valamit, voltaképp csak azért, hogy szemből láthassa a Zsófi arcát, az öreg Kurátorné meg a lányába kapaszkodott, s előre fölsírt, talán, hogy a lányát is belerántsa a zokogás félenyhületébe.

A szobát besötétítették, csak az egyik spalétatábla volt félig nyitva, a koporsónál fej felől két gyertya égett. A szobából minden bútort kihordtak, csak a nehéz szekrény maradt benn s a falon a terítővel letakart tükör. Oldalt egy lócán két nő ült, összefont öklükben a zsebkendőjük; az egyik a vasalóné, a másik Móri Zsuzsi, egy félkegyelmű lágy, aki évtizedek óta a szegényházban lakott, s abból élt, amit a faluban adtak neki. Nagy temetőlátogató volt, s a halottasházakhoz különös előszeretettel ült be imádkozni. Most, hogy a rokonok beözönlöttek, ők ketten még mélyebbre ütötték a fejüket, ajkaik bizonytalan szavakat motyogtak, s az ujjuk is fürgébben forgatta, babrálta a csipkés zsebkendőt. Ezzel mutatták, hogy mennyire imádkoznak. Zsófi először ezt a két sunyító alakot pillantotta meg, amint mohó imádságukból föl-fölpislantanak. Az anyja most odaborult a karjához s látszott, várja, hogy elsírja magát; a hátában ott érezte az ajtóba tóduló, fájdalmára kíváncsi asszonyok szemét. Vad, haragos dac öntötte el; azért sem dobom magam a földhöz. Hiába lestek, nem vágom el magam. Könny nélkül, keményen lépett a koporsóhoz, mint egy királyné, akire országnagyok figyelnek.

A fekete posztó és a két reszkető gyertya közt egy ismeretlen, soha nem látott arc úszott. Az elsimult, kitelt vonásokból a ráeső sárga fény új, finomabb lelket csalt ki, amelyet Zsófi nem ismert soha. Volt valami mennyei ebben a szuszogás nélkül alvó Sanyikában, tömzsi orra megvékonyodott, fekete haja alatt a viaszhomlok világított s lehunyt szemhéjain mintha egy szomorú kék szem nézett volna át. Sanyika sosem volt ilyen szép, ilyen túlvilági. Ez a kis Sanyika nemcsak hamva volt a réginek, de sírverme is, mely a másik Sanyikát magába fogadta, s visszahozhatatlanul elnyelte. Zsófi nem tudta levenni róla a szemét. Elbűvölten állt előtte, mintha sok évi vándorút után vetődött volna elé a fia s most csodálkozik, mi lett belőle, s várta, hogy megismeri-e. Lassan az anyja szipogása is elállt, elhúzódott tőle, s az asszonyok is behúzódtak a Kiszeláné szobájába. Csak a két siratóasszony fészkelődött a lócán, s egy-egy erősebb gyertyalobbanásnál a halott arcán csapott át egy mosoly.

Zsófi arra riadt, hogy a konyhában egy férfihang hangosan köszön. – Már itt vagy? – mondta Kiszeláné. – Egy kollegám hozott el. Aztán halk suttogás, s megint az a hang. – De, kamélea. Aztán új suttogás, s időnként megint egy-egy szó töredéke abból a hangból. Zsófi azon kapta magát, hogy jegesedő szívetájjal, akaratlanul is azt a hangot válogatta, tisztogatta ki a suttogásból. Előtte ott sárgállt Sanyika új angyali arca, s ő nem tudott rágondolni. Mélyebbre hajtotta a fejét a koporsó fölé; de a testtartása a fülelő asszony tartása volt. Kinyújtotta a kezét, hogy Sanyika fekete haját még egyszer megérintse, de ez az érintés nem tudta odabilincselni a figyelmét. A lócán ülő némberekre lesett. A vasalónő már nem rebegetett, elaludt egyenesen ültő helyében; kendője hátracsúszott, s szabadon hagyta az ádámcsutkáját. Móri Zsuzsi azonban fönn volt, s visszanézett rá. Keresztül-kasul rovátkás arcából különös tekintettel nézett rá, amelyben a tisztelet alján együgyű, sunyi bizalmaskodásféle csillogott. Mintha valami közös csínyükre hivatkozna. Zsófi ettől a tekintettől egész megzavarodott. Letérdelt a koporsó mellé, összefont kezeit a szélére tette, fejét karjaira hajtotta, s talán gyerekkora óta most először imádkozni próbált. – Bocsáss meg, Istenem, az én gyermekem lelkének… – De ez is olyan csúnya volt, mint valami káromkodás. S úgy térdelt ott tovább, fejét a karjára ejtve, s kétségbeesve, hogy imádkozni sem tud.

Aztán bejött Horváthné, aztán egy másik rokon asszony, aztán az anyja. Hívták, hogy elég már ebből, ne gyötörje magát, fölültették a székre, s tanakodtak egymás közt. – Akinek ilyen kemény a természete, annál rosszabb. Ha legalább kisírná magát. Aztán újra őt kezdték szólogatni, hogy jöjjön már ki, Zsófi azonban nem hajlott a szóra. Időnként egy-egy szó hallatszott be kintről, attól összerázkódott, s még mélyebbre fúrta a tenyerébe a kezét. Az asszonyok ki-be jártak, a kiosonó vasalónő hangos adjon istent köszönt, s megállt a konyhában, várt, amíg az ételmaradékot összekotorják neki. Most már Kurátorné is bejött Zsófit rábeszélni. – Hagyjon, édesanyám – zokogta Zsófi –, jobb énnekem itt.

Végre Kiszeláné nézett be. – Megnéztem a koszorúkat – mondta. – Szerencse, hogy hideg van, elég jól elállnak. Levittem azt is, amit az Irmus hozott. Az ember nem is mondaná, hogy Pestről érkezett, olyan ép rajta minden szirom. – Igaz, én bolond meg elfeledtem mondani – rebegte Kurátorné –, hogy menjen fel hozzánk egy kis vacsorára. Az asszonyságék olyan jók voltak hozzánk, nem is tudom, hogy fogjuk meghálálni. – Dehogy zavarunk maguknál. Jó helyen van a nénéméknél, háljon csak ott, kap ott ő mindent.

Zsófinak még egyszer nekiesett rimánkodva az anyja. Most már lassan föltápászkodott, s még egyszer odaért a fia hajához: – Neked már jó – sóhajtotta, a leégett gyertyák közé, s hagyta, hogy a két asszony kivezesse. Móri Zsuzsi is fölállt. Ő is odament a koporsóhoz, ráncait egy pillanatra heves zokogás forgatta föl, amely oly rövid volt, hogy valami borzasztó fintornak is látszhatott, aztán ő is karjára vette a cekkerét, s kisompolygott az asszonyok után.

A temetésre óriási tömeg gyűlt össze. Mindjárt ebéd után megindult a fekete alakok szállingózása. Fekete szélű keszkenőket szorongató asszonyok tolták félre nehéz, beárnyékolt képpel a konyha függönyét, s a bizonytalan járású férfiak báránybőr sipakjukat a kezükben tartva tisztogatták csizmájukat a sárvason. A férfija éppen csak bekukkantott a koszorúktól és égő gyertyáktól fülledt szobába, s aztán káprázva visszatámolyogtak az udvarra, melyen hideg márciusi szél lóbálta a két kis diófa közt a ruhaszárító-kötelet. Nem úgy az asszonyok, már aki befért. Ők makacsul megátalkodtak a koporsó közelében; egy szempillantásnyit sem engedtek el a mozdulatlan fiúcska körüli színjátékból; számon tartották Zsófi vállának apró rándulásait, a Kurátorné piros orrát beharmatozó könnyeket, Ilus új városias bundáját, az öreg Kovácsné erőltetett szemdörgölését. A figyelemtől merev, kissé ostoba tekintetük vissza-visszajárt a gyertyák közt úszó angyalarcra, mely mintha a virágok nehéz illatán libegne lassan tovább. Hátulról új jövevények törtettek előre apró csokraikkal, de az elölállók, akiknek a nagy része nem is volt rokon, nem mozdultak, épp a legszegényebbek ragaszkodtak legjobban az előjoghoz, hogy innen őket nem lehet kitessékelni. Zsófi körül egyre szűkült a kör, úgyhogy végre is néhány rokon asszonynak kellett jó példát adni; utánuk aztán mások is kikászolódtak, s a fekete kendők gyapja, mint egy megkavart nyáj, lassú áramlásban mozgott el egymás mellett.

– Megöregszik más, és nem kap ennyi virágot – mondta Kovácsné, ahogy kiértek a levegőre. – Még a méltóságos úrék is eljöttek – mondta Horváthné. – Mondják, hogy a méltóságos asszony is nagyon sajnálta a Zsófit. – S csakugyan, a szikár városi főügyész s a gömbölyű méltóságos asszony ott álltak oldalt, néhány intelligens ember társaságában; kis félrehúzódó kolónia, tudják, hogy ha a farakás tövébe vonulnak is, mindenki őket figyeli. Az öreg Kurátor épp széket vitt a méltóságos asszonynak, s látni lehetett, amint a méltóságos úr hosszan megszorítja a paraszt kezét finom ujjaival.

– Amióta szegény apósom meghalt, nem láttam ennyi népet együtt egy temetésen – mondta Horváthné. – Énnekem csak az fáj, hogy nem a fiam mellé kerül – bólintott rá Kovácsné –, de hát a Zsófi még haló porában sem akarja őt Kovácsnak tudni. Isten látja, én nem kívántam, de tudja az Isten, kinek hajlítja meg a derekát.

Amikorra két legény kihozta a kis koporsót a leterített faállványra, mely fölött a pap, mint valami asztali áldást, szokta elmondani a búcsúztatót, a kis udvaron már nem volt egy talpalatnyi hely, néhány gyerek a farakásra szorult, az urak fölé, sokan az utcai kapu résén kandikáltak be; a szobából kiözönlők pedig nem tudtak kijutni a tornácra. Zsófi, amikor a kis koporsó mögött az udvarra lépett, megszédült egy kicsit ettől a tömegtől. Jobbról anyja, balról Ilus támogatta, a nyilvánosságnak szóló gyöngédséggel. Ahogy Kurátorné kilépett az ajtón, elsírta magát s fölkiáltott: – Jaj, édes unokám. – Zsófi tudta, hogy most neki is el kellene kiáltania magát: – édes fiam. Úgy szokás ez a koporsó kitételekor, s a tömegben a zsebkendők már meg is indultak a nedves szemek fölé. Ő azonban nem kiáltott, és nem sírt; valahogy megkeményedett ennyi ember láttán, s egy szó sem jött a torkára. A dereka kissé előreesett, de így is magasabb volt az anyjánál és Ilusnál. A fekete kendő alatt keményen, konokul világított márványarca.

– Nézze, mint egy nagyúri nő – súgta a bérlő a főügyésznek. – Csodálatos típusok akadnak köztük. – Zsófi szeme egy pillanatnyi kaszajárásában őket is látta talán, s a gondolatukat is megérezte a szereplő emberek csodás találékonyságával. – Nagy tisztesség – súgta benn a paraszt tanítás. – Eljöttek bámulni, kíváncsiak rá, hogy szakad meg más szíve – búgta a keserűség. S a szemeiben hideg dac lobogott, gyűlölet, elutasítás, keserűség.

A pap híres ríkató pap volt. Hajdan szép hangja megfakult, fekete haja megderesedett, s a talárját minden mondat elején rángatnia kellett, ahogy nekigyürkőzött a gondolat kapaszkodójának; szemöldökét föl-fölrántva pótolta a hajdani érccsengést. Már nem ejtette bámulatba a hallgatóit, mint amikor fiatalon idekerült, s prédikációit is rövidre kellett fognia, hogy a hallgatók ne türelmetlenkedjenek. Újabban már csak a búcsúztatóban telt valami kis papi öröme. Kínzó realizmussal részletezte el az egyes családtagok veszteségét, egész kis idilleket költött, melyektől ez a haláleset végképp megfosztotta őket, s minden mondata után meg-megállt, bevárta még a szólítottak zokogását, mellverését, jajongó közbeszólásait. Úgy ment végig az atyafiságon, mint a gyász adószedője, aki mindenkit fölszólít az illő adó beszolgáltatására. Zsófi hallgatta, hogy vonszolja szavait, s hogy erőlteti a régi zengésre kopott hangját. De az egészből csak a fel-felfutó szemöldökét figyelte s a magánhangzókra aránytalanul elnyitott száját, a piros nyelvet a száj mélyén, mely ezzel a túlzott produkcióval szerzett időt a tétova gondolatoknak. – Az anya örömét, bimbót a fiatal fáról, még meg sem melegedett szívén, s már mindörökre leszakad róla – hallotta a kattogó szavakat. Mögötte néhányan szipogtak, de neki száraz volt a szeme, érezte, hogy most jajgatnia, zokognia kellene, a pap is szinte biztatóan nézett rá szürke szemével mondata hosszú szüneteiben; de ő mereven állt, inkább még anyját is ő tartotta, aki a jó nagyszülők említésére hirtelen eljajveszékelte magát, s úgy borult Zsófinak, mintha tőle kért volna vigasztalást. A kapunál állók kiözönlöttek az utcára, s a kis fehér koporsó ott szállt a berlinerkendők fölött, Pali és egyik unokatestvére vállán. A pap is összecsukta talárját, s Zsófit előrebocsátva bele-belerontott a zsolozsmázó dalárdisták énekébe. Zsófi ott állt a kopott halottaskocsi mögött, az anyja és Ilus közt, s a kis koporsót nézte, s a kocsi tetején lobogó koszorúk szalagját. A Kurátorék kocsisa nem nagyon tudta a tempót, s ők el-elmaradtak a kocsi mögött, a Palinak kellett a kocsit időnként meg-megállítani. Oldalt az útszélen valami külsősori asszony loholt a gyerekével. Nagy, brutális asszony volt, erős pofacsontjai fölött apró, kíváncsi, ostoba szemek ültek; le nem vette volna őket Zsófiról. Ha a bámulásban kissé lemaradt, szaladni kezdett, s ahogy a gyereket maga után rántotta, az kalimpáló lábakkal úszott a levegőben. A nap sütött, de a szeles égből dara kezdett esni; az egyik koszorú papírszalagja az ákácfákba keveredett, s a gallyak közt ragadt, ahogy az új temetőbe befordultak.

Az új temető még csaknem puszta volt; csak a szegélyén voltak fák, s a töredező földsírokon itt-ott zöldellt egy kis fű. Néhányan a régi temetőn át elébük kerültek, s a legjobb pozíciókat szállták meg, amikorra a menet a frissen kihányt gödörhöz ért. Kiszeláné fia is köztük volt. S ahogy Zsófi elment mellette, egy pillanatra találkozott a szemük. Valami furcsa kifejezés volt az Imre szemeiben, mintha azt mondta volna: szegény kicsi asszony. De aztán elveszett előle ez a szem, s ő csak a dalárdisták nyitott száját látta, amint a rektor intésére búgják az éneket.

– Mingyárt összeesik – súgta valaki a háta mögött, s ahogy ő visszanézett, két megzavarodott lányfejet látott; az egyiknek a könyöke még ott volt a másik oldalában, amaz meg késve dugta a szája elé az öklét szégyenletében. A kétségbeesés szállta meg irtózatos ürességéért, hogy itt áll egyetlen gyermeke koporsójánál, ez volt az ő életének az értelme, sikítania kellene, összeesni, s neki nincs egy gondolata sem. – Engem is temessenek oda – sikoltott fel hirtelen –; engem is temessenek el, ha őt eltemetik. – S ő, aki dactól égő szemmel állt ki az udvarra, a tömeg elé, most sikongatva a gödörbe akarta vetni magát, mintha végül mégiscsak elkapta volna a tömeg várakozása. Az apja fogta fel hátulról, s míg a koporsóra megindult a rögök zuhogása, ő föléje síró asszonyfejek hajoltak. – Zsófink, legyen eszed. Juj, Zsófi, ne káromold az Istent. – S ő mint egy megijedt beteg gyermek engedi át dacos lelkét a felényúló embereknek s a lélekkoncoló részvétnek, mely szétoldja egyéniségét, de fölold az egyéniség kínjai alól is.

Akik tanúi voltak Zsófi hirtelen rohamának, sokat rágódtak a fiatalasszony kitörésén. Más gyászolók is kiáltoztak a sírnál s fogadkoztak, hogy a halott után vetik magukat; ez azonban csak afféle szertartás volt; ki meghatódott rajt, ki méltatlannak ítélte. Zsófinak a könnyetlen szeme, merev dereka arra vallott, hogy ő küzdött a fájdalmával. Úgy ment a koporsó mögött, mint egy lábra kelt szobor, s az egész menet bámulta a kemény természetét. Ennek a keménységnek a hirtelen megpattanása libabőrt csalt a férfiak hátára is, mintha egy acélszív robbant volna szét, s annak a szilánkjai lettek volna azok a kétségbeesett szavak. De valami elégtételt is éreztek, hogy mégiscsak meghasadt az a mozdulatlan fájdalom; s az ő segítségükre szorult a száraz szemű asszony.

Hazamenet mindenki a Zsófi jövendő létét forgatta, hogy nem szabad elengedni ezt a gyönyörű asszonyt, s a ridegebb asszonyok szívéről is meleg tanulságok olvadoztak; asszonyokról, akik urukat, gyereküket elvesztették s mégis lábrakaptak. – Ne híják még haza a Marit – figyelmeztette Kurátornét Kiszeláné, akinek valamilyen okból amúgy is nagyon a szívéhez nőtt mostanában a Mari. – Én nem akarom ijesztgetni magukat, de amilyen elszánt asszony a Zsófika, nem hagynám egyedül éjszakára. – Juj Istenem, csak nem tesz kárt magában – kámpicsorodott el erre a lehetőségre Kurátorné. – Egy perc nyugvásom se lesz miatta, szegény lányom. – S Horváthnénak, aki hazakísérte őt, a tehén alól, melyet, mint mindig, ezen az estén is maga fejt meg, siránkozva mondta: – Te, Lidi, nekem olyan rossz előérzésem van a Zsófiért. Mintha az egész belsőrészem ki akarna szakadni. Csak én tudnék jobban a szívére beszélni. Én nem is tudom, miért vagyok olyan buta, hogy a tulajdon gyerekeimmel sem tudtam soha úgy beszélni, mint más anya teszi. Úgy elhallgatom azt a Kiszelánét, hogy az hogyan érti, én nem is tudom, hol tanulta meg. – Ne félj, Julink – biztatta Horváth ángyi –, majd vigyázunk rá, ha én nem tudok lemenni, leküldöm a lányomat. El kell foglalni őt, hogy ne tudjon rágondolni. Ilyen fiatal asszony, huszonöt éves, más ilyenkor kezdi az életét. Meg kell értetni vele, hogy még ő is újra kezdheti a boldogságát. – Nem jól ismeritek akkor – sóhajtott Kurátorné, miközben a tehén alól a sajtárral kikászált –, nem olyan természete van annak. Hogy mért a fiatalt éri a baj! Mért nem tud az ilyen magamfajta vénség elpusztulni?

Horváthné melegtészta testében tovább kelt a nagy ügybuzgalom, s a Lak gépésznének már úgy mesélte el, hogy a Zsófi megmondta az anyjának, őérte az ujját se mozdítsák. A gépészné meg már azt hallotta akkorra, hogy előző éjszaka úgy vették ki a mosószódás üveget a kezéből. Neki a Pordánné mondta, az meg a Maritól hallotta. Horváthné ott volt az éjszaka s tudta, mi történt, de nem szólt, csak bólogatott. Tenni kell valamit azért a fiatalasszonyért; őneki tenger ugyan a dolga, de azért mindennap leszalad hozzá, vagy maga, vagy a lánya. A testvérének is a szívére kötötte, hogy magára ne hagyják őt egy pillanatra sem. Lak gépészné eddig nemigen járt a Zsófihoz, de megígérte, hogy ezután ő is sűrűbben látogatja; nincs gyereke, s a süket urával mit beszéljen, úgyis olyan hosszúak a délutánok. Csak most a nehezén kell átsegíteni, majd megvigasztalódik az idővel. Csak ez a nehéz; különben talán még tudta is a Jóisten, mit csinál, amikor elvette a kisfiút, legalább egészen visszaadta szegény özvegynek a szabadságát.

Zsófi hiába mondta a Marinak, hogy elmehet haza, rajta már nincs mit őrizni, Mari zavartan erősgette, hogy ő szívesen lejön minden este, s Kiszeláné is helyeselt; magának is jó az, amíg megszokja, hogy egyedül aludjék. Zsófinak nem volt ereje védekezni; fél éjszaka hallgatta az ágyból a Mari egészséges szuszogását; sokszor úgy volt már, hogy odarohan, fölrázza, s kikergeti a konyhába, de végül is nem szólt, csak a párnáját rágta haragjában, hogy más ilyen jól tud aludni. Arra gondolt, amit a tornyai doktor mondott, hogy a kicsi nagyon fertőz; talán ő is fertőzött, mintha már nehezebben is szedné a levegőt. Az ijedelemtől fel kellett ülnie az ágyban, s percekbe került, amíg nyakában az erek dobolását el tudta némítani. Mért altatják itt nála a Marit, s mért sírja el magát az anyja minden délután búcsúzáskor, hogy Zsófink, aztán legyen eszed. Egyik nap a Horváth ángyi is ott kávézott; s ahogy ő vágta volna a kenyeret, az anyja kikapta a konyhakést a kezéből, hogy majd ő. Ezek talán attól féltik, hogy ő tesz magában valamit. Hát nem igaza volna, ha tenne! Mit fél ő úgy éjszaka, ha a szíve meg-megindul. Olyan nagy dolog az a halál? Ha az a kis Sanyika el tudta viselni, majd csak el tudja ő is. Hanem azért éjszaka megint csak megrettent az akadozó lélegzetvétele miatt, s nappal gyűlölködő rettegéssel fogadta a részvevő látogatókat, akik mind megvigasztalni jöttek őt, de mintha valami rettenetesre akarnák kényszeríteni a vigasztalásukkal. Délelőtt még csak megvolt valahogy. Az átvirrasztott éjszakák után hajnalra elálmosodott; de azért nem maradt az ágyban, úgy nagyjából felöltözött, ott bóbiskolt tovább az ablaknál, s ha valaki hirtelen benyitott, nem rezzent fel, hanem lassan arra fordította a fejét, mint aki addig fenn volt, csak elgondolkozott. Aztán kinn téblábolt a konyhán, az udvaron; valami kis levest vagy rántottát ütött össze magának, a tyúkoknak hintett búzát, közben vissza-visszament a szobába, s szomorú fejhangon felelgetett a be-bekukkantó Kiszeláné kérdéseire.

Délelőtt is be-benézett egy-egy rokonasszony, akik mind ugyanazt mondták, s ő mindenkinek ugyanazt felelte. Délutánjain azonban teljes lett a részvét vesztegzárja. Horváthné meg az anyja sosem maradt el, a gépészné is majd mindennapos volt, s Pordánné is sűrűn le-lerándult a túlsó faluvégről; még a vasalóné is bemerészkedett olykor, legfeljebb tisztesen állva maradt az ajtófánál. Mindezek a látogatók arcukba húzták a kendőjüket, mielőtt beléptek, a vállaik közé a fejüket, s úgy néztek rá a kendőikből, ahogy a székre letelepedtek, mint valami nagy betegre, mint a Sanyikára, amikor még élt. – Hát hogy vagy, Zsófikám – kérdezték hosszú hallgatás után, miután a székükön megmelegedtek. Ez a hallgatás tiszteletadás volt a Zsófi fájdalma előtt, ezzel jelezték, hogy lelküknek időbe kerül, amíg e szobában szoruló fájdalomhoz alkalmazkodni tud, de arra is jó volt, hogy Zsófi arcán a bánat új barázdáit felkutassák, s megtört szemeiből a fájdalom barométer-állását olvassák le. Abban, ahogy a Zsófitól elkérdezték: „hogy vagy Zsófikám”, nyoma sem volt a kételynek, hogy Zsófika talán másképp is lehetne, mint ahogy ők is gondolják, hogy lennie kell. Zsófi erre a kérdésre mit felelhetett. Előbb nem szólt, csak a vállával jelezte, hogy milyen értelmetlen tőle ezt megkérdezni. – Hát hogyan volnék? Majd, hogy ez a kérdés tízszer, hússzor, százszor megismétlődött, élesebb, csípősebb válaszokat adott, melyekben a saját sebeit is megtépkedte, s a kérdezőnek is be akarta bizonyítani, hogy ő nem azok közé az emberek közé tartozik, akiknek még külön hogylétük is van, amely után érdeklődni lehet.

– Bár így se volnék – mondta keserűen, vagy: – Még mindig idefönn. Máskor gúnyosan: – Gondolhatja, ángyi, ahogy a lakodalmamon. – Vagy sejtetőn: csak még egy kicsit legyek rosszabbul, akkor elég jól leszek. Horváth ángyi puha sápítozással, de voltaképp megelégedetten fogadta ezeket a mondásokat, melyek teljesen megfeleltek az ő várakozásának. S minél élesebbek, visszautasítóbbak voltak ezek a mondások, ő annál makacsabb kötelességének érezte, hogy kérdését megismételje. Mert ha a Zsófinak az volt a kötelessége, hogy bebizonyítsa, mennyire kívül áll ő azokon, akik még valahogy vannak, Horváth ángyinak viszont az volt a kötelessége, hogy bebizonyítsa, hogy ő a történtek után is azok közé sorozza, akiknek a hogylétük iránt érdeklődni kell. S amikor Zsófi elmondta a maga keserű mondatát, Horváth ángyi egy hosszú sóhajtásban szentesítette a Zsófi fájdalmát, jó, ő megérti, hogy ennyi csapás után így beszél, de aztán mindjárt meg is ingatta a fejét. – Te még fiatal vagy, Zsófi, s az idő mindenért kárpótol. – Zsófinak erre is megvolt a válasza: – Adja vissza az idő az uramat meg a kisfiamat, ha kárpótolni akar. – Te még fiatal vagy, Zsófi – sóhajtott Horváth ángyi. Zsófit ez az érv mindig különösen élesen érintette. Rekedt hangja mélyén keserű felindulás reszketett. – Csak így legyen mindenki fiatal, mint én. Öregebb vagyok, mint édesanyám, az még sem a fiát, sem az urát nem temette el. Nemcsak az évek öregítik meg az embert, Horváth ángyi. – Erre már aztán Horváth ángyi sem tudott mit felelni, csak bólogatott. – Dehogy – s újra kezdte az időt, ő is elfelejtette apját, anyját, meg a testvéröccsét is, aki a háborúban esett el. Zsófi erre csak annyit felelt. – Az mind más – s a keserű szájszögletében ott bujkált a kitörés: milyen szívesen ráadná apját, anyját, testvéreit, csak legalább a fiát feltámaszthatná. Horváth ángyi ezek előtt a keserű ajkak előtt letette a fegyvert, csak bólogatott, sóhajtozott, Sanyika egy-egy mondását idézgette, s hogy Zsófi nem szólt, ő is hallgatott; kicsi lelke elveszett a kályha, a nagykendő és a zsíros test melegében, s csak egy-egy sóhajtással tudta jelezni részvétét.

Szerencsére új látogatók jöttek, akik megint elkérdezték: – Hát hogy van, Zsófikám? s aztán újfelől indultak neki a hivatásos vigasztalásnak. Lakné, a szapora beszédű gépészné, például nem mondott ellent a Zsófi éles válaszának, ő rögtön nekilátott a hadarásnak, megdörgölte a markával az orra alját, úgyhogy hol a markába beszélt, hol a levegőbe, időnként meg az orrán facsart egyet. Sebes, monoton beszédét nem is a kiejtés színezte, hanem a marokba beszélés és orrfacsarintás. Lakné gyermektelen asszony volt, de valamikor, amikor még az uradalomban volt uradalmi kovács az ura, állítólag született egy kisfíuk, aki hathetes korában meghalt, s most ezt a kisfiát támasztgatta a Zsófi vigasztalására. – Tudom én, hogy van az ilyenkor, szívecském, tudom, nekem nem kell azt mondani. Amikor az uram megjött az uradalmi kocsin, s a szalmából kiemelték azt a kis koporsót (gyönyörű kis rézveretes koporsó volt, dehogy is sajnáltam rá a pénzt, pedig szegény emberek voltunk), hát én azt kívántam volna inkább; hogy szakadjon be a föld a lábam alatt, mint hogy azt a kis ládikót lássam. Hát galambom, ezután ez lesz már a te lakásod; ezért hoztalak én a világra, hogy földbeli férgek legyenek a játszótársaid. Én édes jó uram, nem kell nekem több gyermek, ilyen úgyse születik több (igaz is, olyan angyal tekintete volt annak már akkor is, mint az a jóságos mennyország ott fönn). Inkább haljak meg úgy, mint a magtalanok, de az én karomban ne hűljön meg még egy ilyen aranyos magzat (bélhurutja volt szegénynek, egy hét alatt elvitte, vádolom is magam, hogy tán elvétettem a táplálást, de hát olyan buta kis tanyai asszonyka voltam). Azt mondja az uram: ne ríj, Rozikám, ad még az Isten (mert akkor nem volt ám ilyen mogorva ez a vén büdös; az a sok kalapácsolás ártott meg szegénynek, meg az ital, a büdös belét). De én az Isten nevét sem akartam hallani, s egy héten kétszer is bejártam a temetőbe, a faluba, pedig volt ám annyira, mint ide Tornya, de inkább megkértem a parádéskocsist, amikor a vendégek elé ment, s betelepedtem a hintóba a kert alatt, visszafelé meg csak eldöcögtem valahogy. Úgy jöttem meg, hogy a szemem gyulladt volt a sok sírástól, mert egész úton sírtam hazafelé. Egyszer az uram nekem is esett: mit bőgsz azért a kis semmi gyerekért: hát nincs, aztán elég legyen, mert neked esek ezzel a kalapácsnyéllel. Nem rossz szívből mondta a vén büdös, csak nem tudta már, mit kezdjen velem. De én annyira odáig voltam: hát gyűjj, verj agyon, jobban már úgysem verhetsz meg, mint a Jóisten. Ettől aztán elszégyenkedett. Tudom én azt, hogy borzasztóság az. Akár hiszik, akár nem, én még most is vele álmodok néha, ott ül a kocsijában s nyújtogatja a kis karját; olyan édes gyűrűi voltak a keze fején; pedig annak harminc éve már. De hát azért csak megvan az ember, még én vigasztalom az öregemet, ha morog, hogy minek az a masina, vesződjenek vele a fiatalok, még ha gyerek volna, érteném, hogy gyűjtünk. De hát én bátorítom: ha nem a masina meg a patkó, hát a gugyi, ugye, vén büdös, akkor már inkább csak a dologba szakadj bele, mint az ivásba. Mert így beszélgetnek ám, akik megvénülnek.

Pordánné, ha nem volt ott Lakné, azt állította, hogy nem is volt ennek gyereke soha, ő nem tud róla s csak szégyelli, hogy magtalan. De ha volt is, ki hallott egy hathetes gyerekről annyit összehazudni, más egy életen át se csinál annyit, mint az a kölök hat hét alatt. Lakné azonban nyilván boldog volt, hogy azt a kis porontyot újra megszülhette, ringathatta és eltemethette, a messze múltbeli kis alakból csodálatos mélabú szaladt szét az ő egész sivár, kuporgatós életén, mintha a koros, zsíros ura ettől fújtatná olyan dühösen a lángot, s neki ettől kellene a tepsinek meg a kutyának dödögnie, vagy pletykák után házalni faluhosszat. S közben a kis özvegyasszonyt is vigasztalta, hadd lássa, hogy másnak is volt bánata, s mégsem ugrott a kútba. Szegény Lakné nem gyanította, hogy valóban milyen jó példája ő a szapora beszédével s sűrű orrfacsarintásával minden fájdalom múlandóságának.

Zsófit mérhetetlenül bosszantotta a Lakné hathetes halottja. Volt valami szemtelenség abban, hogy ez a vénasszony az ő harmincesztendős bánatát az övé mellé merje állítani. Egyáltalán, hogy tud ilyen kótyagosan gyászról és halálról beszélni, mintha egy hegyes orrú majom utánozná az ő fájdalmát éktelen mozdulatokkal. De hát mit mondjon neki? Küldje a pokolba azzal a kis halvaszületettel, akinek már a porát is szétszórta az eső? Vagy kezdjen versenyt vele? Hogy a magáé csak hathetes volt, az enyém hároméves. A magáénak már csak a csontja van meg, az enyém ott fekszik lehunyt szemmel a koporsófödél alatt? Hallgatott hát, csak néha szakította meg Laknét: – Hogy el tud beszélgetni róla. Nekem a szívem is megszakadna tán, ha ennyit kellene beszélnem szegény Sanyikáról. – Akkor én sem beszéltem ám senkivel; éppilyen kemény természetem volt, mint magának; olyan voltam, mint az a hant, ha összefagy, csak belülről emésztettem magam. De hát az idő, kedvesem; az ember öregszik, s nem bírja mindig olyan keményen. Majd maga is megtanul beszélni róla. Tudom én azt, hogy van, galambom. – Mindenki a magáét tudja – átalkodott meg Zsófi, s a szája keserűen lebiggyedt a megvetéstől.

– Nem szabad annyira belegondolni mindenbe – szólt bele Pordánné, aki ellensége volt a nyafogásnak, s jó vaskos gondolatokkal akarta életre segíteni Zsófit. Ő nem hitt semmiféle nagy bánatban, s különösen a Zsófi bánatában. Amikor az ura is meghalt, akkor is hogy odavolt, azt azért mégiscsak úgy csinálta, hogy szóba eredjen a csendőrőrmesterrel. Az ilyen mindig odáig van, mindig kényeskedik, a népek azt se tudják, hogy tegyenek a kedvébe, s még a férfiaknak is jobban kell a halovány arcával. Itt van az ő Katija, azt senki sem sajnálja; azt tartják, csúf, szeplős személy volt, örüljön neki, hogy az a félnótás Bogyó Pali elvette. Az, hogy magára kell zárni az ura elől az ajtót, s rétingben várja fél éjszaka, hogy mikor szorítja be az ura fejszével, az semmi. Erre meg mindenki úgy néz, mint aki az egész falu fájdalmát magára szedte. Már nála is érdeklődött utána megint egy férfi. Ezt persze nem mondhatta meg Pordánné, hiszen ő is vigasztalni jött ide, s büszke is volt, hogy este a hallottakról a szomszédéknak beszámolhatott, de azért a vigasztalásába valami furcsa bizakodást kevert, mint aki előre tudja, hogy a Zsófi előbb-utóbb úgyis megvigasztalódik, s valami szép szál embernek lesz a felesége. – Ki tudja, mit miért mért ránk a Jóisten? Lesz még a Zsófinak is fia, lánya, több is, mint szeretné. Huszonöt év, mi az? Hátha még lány volnál, s most kötnék be a fejed, mint az én Katimnak, szegénynek. Nem olyan fából vagy te faragva, aki egy életen át hordja az özvegységet. De bolond is volnál. – Zsófit megsebezte ez a túlzott bizakodás. Ez nem bízik az ő szívfájdalmában. Ez azt hiszi, ő csak olyan, mint más lenne tán az ő helyzetében. Hiszen talán még olyan is akadna helyében, aki örülne, hogy megszabadult a nyűgtől. S amit sem a Horváthné jámborsága nem ért el, sem a Lakné fecsegése, abba mégiscsak beleugratta a Pordánné bizakodása. Pordánnénak be kellett bizonyítani, hogy ő nem olyan, mint gondolja, és ahogy megátalkodott Pordánné az optimizmusában, úgy hajszolódott bele Zsófi a keserűnél keserűbb kifakadásokba. – Akkor rosszul ismeri a természetemet. Meg is kellene botozni engem, ha még egyszer próbálkoznék. Hisz látnivaló, olyan karó vagyok én, amelyik mellől minden fa kiszárad. Azt hiszi, mernék én még ezzel az istenveréssel a fejemen gyereket a világra hozni? Még a másét sem veszem a karomra sem, attól is elpusztul. – Azt csak most gondolod. Miféle istenverése van a te fejeden? Szép is vagy, fiatal is, vagyonod is van hálaistennek. Lábra kapsz te még, hidd el nekem. Én ismerem a te természetedet. Amikor kislánykorodban a Katival játszottatok a szérűn, mindig te voltál a dirigáló. Úgy pörgetted őket ide-oda, hogy egy nagytól is elég lett volna. Azok a kis bászlik meg csak bámultak, hogy így is lehet. Nem arra születtél te, hogy fekete kendőbe rejtsd a fiatalságod. Hiszen jó, most úgy gondolod, hogy ez mindig így lesz, de hát tudom én, amit tudok. – Nem tudom, mit tud, Kati néni, de alighanem rosszul tudja, mert nekem ebben az életben sem férfi azt, hogy: fiam, sem gyerek azt, hogy anyukám, nem mondja. Mindig a kis Sanyim kék szája jutna az eszembe, ahogy utolsó reggel akadozva azt súgta: anyu, vizet. – Istenem, mit tegyünk – sóhajtotta Pordánné –, elég szomorú, hogy így van. De hát te is csak asszony vagy, Zsófi, akit ilyen jól megcsinált az Isten, annak nem azt szánták, hogy itt a szegény testvérem mellett éljen holta napjáig. – Az Isten megmutatta, mint szán nekem. Ha ugyan van Isten, mert én abban se hiszek. Hiszen ha van is, jobb lenne, hogyha nem volna. Mit bosszul úgy az Isten egy olyan kisgyereken, mit ér vele, ha megmutatja, hogy el tudja taposni. Vagy mit csináltam én is, hogy így megalázott. Nem volt nálam rosszabb asszony a faluban? – Mit tudsz te az Isten akaratáról – replikázott Pordánné. – Hátha a szegény Sanyikának is csak azért kellett elmennie, hogy egészen elfeledhesd az uradat. Visszaadta a Jóisten a szabadságodat. – A szabadságomat? – horkant föl Zsófi, mintha a keserűség új, eddig érintetlen tömlője pattant volna el benne. Arca zöld lett a haragtól és a fájdalomtól. – Hát persze, Kati néném azt gondolja, most már meghalt a gyerekem, kiállhatok az utcára, s kiáltozni fogom: hé, ki akar egy maradék asszonyt; van ám nekem cifra kendőm is, csak addig hordom a feketét, amíg valaki felnyalábol és hazavisz. – Dehogyis gondolom, de akárhogy haragszol is, csak az lesz a vége. – Talán tud is már valakit, Kati néném, már van is, akit komendálni akar? – kérdezte kihívó haraggal, melynek az alján azért ott reszketett egy csöpp idegen izgalom is. – Hát ha tudni akarod, már kérdeztek – pattogott vissza Pordánné. – Nem is volt olyan rossz. – Zsófinak elfutotta a vér az arcát; most mindjárt megmondják, s ő nem akarta hallani. – Az Isten verje meg, aki még ilyesmire gondolni is mer – mondta rekedten, s arca úgy elsötétedett, mint a kendője. – Ugyan, Kati, neked is sok eszed van – szólt közbe most már Kiszeláné is csitítóan –, hogy ilyenekkel tartod. Mindennek megvan az ideje, minek annak elébevágni.

Hanem Zsófit ez az elintézés nem nyugtatta meg. A látogatók alkonyattól elszállingóztak hazafelé, s ő meg Kiszeláné kikísérték őket az utcai kis kapuig, s a mohos lécre támaszkodva még soká néztek utánuk a fekete szoknyák fölött az ide-oda libbenő kendők után, amint a csendes távolodók az utca szürkületében felszívódnak. Oldalt a Gulyásék szérűje fölött még vörösek voltak a felhők s a csupasz ákácokon a tavalyról ittmaradt hüvelyeket meg-megingatta a szél. – Ma egy hete, ma tizenkettedik napja – mondta Zsófi. Ezzel is elmúlt egy nap – sóhajtott rá Kiszeláné. – Elhallgatom ezeket az asszonyokat, milyen könnyedén fogják fel ezek. Csakhogy azt nem mondják, majd szaladsz te is ember után, ha megkívánod. – A Katira nem kell adni – békítette Kiszeláné –, az mindig ilyen egyenes beszédű volt. Én már nem is mondom el neki a bajaimat, mert ez mindjárt olyan kerek magyarázatot ad rá, hogy az embernek a fejébe száll tőle a vér. Hiszen jó, igaza van neki a maga módja szerint. De azért nem így kell azt megmondani. Mindennek megvan a módja. – De nekem nem a beszédje fáj, hanem, hogy olyat föltételez rólam – tiltakozott Zsófi. – Hát olyan rossz voltam én, aki egykettőre el tud feledkezni. Nem megőriztem az uram emlékét három esztendőn át. Maga velem lakott, tud valamit rólam? Hát mért gondolják, hogy most, amikor még ez is ért, más leszek. Ilyet mondani, hogy visszaadta az Isten a szabadságomat. Ne adja vissza így az Isten senki szabadságát.

– Hát persze, az csak olyan beszéd – hagyta rá Kiszeláné, aki egy idő óta különösen engedékeny volt Zsófival, s ellent nem mondott neki a nagyvilágért. – Az embert a halottak jobban kötik, mint az élők. Talán azért is, mert a halottak már nem véthetnek ellenünk. Szegény öregemmel én is mennyit viaskodtam, amíg élt, most meg nincs nap, hogy el ne morzsoljak érte egy könnyet. Hajnal felé, ha rosszat álmodok, hirtelen felébredek, sokszor azon kapom magam, hogy őt szólítom. Imre, apjuk, hallod-e. S amikor visszakoppan a hangom, s a falat érzem, bal felől, amerre ő feküdt, úgy elszorít, hogy az én öregem nincsen többé. Hát persze, egy öreg, annak már az emlékezés a mindene, annak könnyű hű maradni az emlékeihez. Egy fiatalnál másképp van. Talán nem is jó, ha egy fiatal annyira eszében tartja, ami volt. Magának is jobb volna, lelkem, ha elfoglalná magát. Ha volna valaki, akire mosnia, főznie kellene, mindjárt nem érne rá annyit gondolkozni. Ha eleinte nem is szeretné úgy az illetőt. No, no kincsem, nem azért mondom, tudom én, hogy van az. – Ha arra nem dolgozhatok, akit szerettem, arra, akit nem szeretek, nem akarok mosni. Nincsen az én életemnek célja. S ha most nincs, eztán se legyen. Hogy én valami csúf özvegyembernek legyek a szakácsnéja! – Az ember sohasem mondhatja, hogy nincs az életének célja, nemhogy a fiatal, de még az öreg sem. Én is hogy el voltam keseredve, amikor a fiam azt tette, emlékszik rá? Talán nem is helyesen ítéltem róla. Fiatalember, könnyelmű. S hála Isten, egy idő óta nem lehet panasz rá. Van egy kis állása, s a dorbézolásról is leszokott, még megérem, hogy rendes, családos ember lesz belőle s nekem is lesz valahová bejárásom, mint más öregasszonynak. Az ember sohasem mondhatja, hogy nincs célja az életének, erre megtanított engem a sors.

Zsófi hallgatott; a kis kertben hajlongott a jázminbokor, s ő megrázkódott a mellén keresztbekötött kendőben. Kiszeláné, úgy látszik, nem mert tovább hatolni jövő reménységei fejtegetésében, Zsófiból nem jött ki egy mukk se, azt se lehetett tudni, megértette-e, amit Kiszeláné mondott, vagy a maga bajával foglalkozik. – Tudja, mi bánt engem legjobban – suttogta Zsófi izgatottan azon a bizalmassá váló hangon, amelyben a szív fedelének a kattanását hallani. – Hiszen jó, ha valakinek meghal a gyereke, elvette az Isten. De könnyű azt mondani, hogy az Isten. De hátha nem is az Isten vette el, hanem az az anya volt könnyelmű. Én, tudja, még senkivel sem mertem beszélni róla, de amióta az a kisfiú nincs, mindig azzal kínozom magam: ha te másképp bánsz vele, most nem fekszik odakinn szegényke. A jó Isten tudja, milyen anya voltam én, ez az egy volt nekem minden a világon, és mégsem tudtam a nyelvén beszélni. Higgye el, az a gyerek félt tőlem, örült, ha elszökhetett mellőlem. Átszökött a szomszédba, ott rakosgatta az üvegcserepeket meg a tört lábosokat, talán ott is hűlt föl szegény. – Ugyan, ilyesmivel igazán ne eméssze magát – felelte Kiszeláné újkeletű jóindulata. A hangja elnéző szívességén azonban átcsörrent valami diadal; hát most már ő is belátja, hogy nem tudott a gyerekkel bánni. No, de nem Kiszeláné lesz az, aki ezt az orra alá keni. – Én csak itt voltam maga mellett egész idő alatt, s láttam, hogy bánik szegénykével. Már szebben nem is lehet. Hát aki üti-dobja a gyerekét s mégis megmarad: – De én láttam – erősködött Zsófi –, az asszonyság is észrevette sokszor, hogy nem úgy foglalkozok vele, ahogy kellene. Emlékszik, milyen jelenetek voltak, amikor a kávét belétöltöttem. Elébb kérleltem, aztán pirongatni kezdtem, pedig akkor már benne volt a betegség. Nem volt türelmem hozzá. Volt egy gyerekem, s nem tudtam a szívéhez férni. – Hát azt hiszi, más anya hozzáfér – sóhajtott Kiszeláné, akinek nem volt lelke szembecáfolni, amikor a maga régi vádjait hallotta viszont. – Én most nem panaszkodom a fiamról. Hogy utoljára itthon volt, a temetésen, igazán olyan szépen elbeszélt velem, igazán mondhatom, kitárta a szívét, de volt idő, amikor – csak „maga hallgasson, mutter”, az volt a nevem. Ilyen a gyerek; egyszer elidegenedik az anyjától, aztán megint eszébejut, hogy az mégiscsak az édesanyám. Aki egy ilyen nagyvérű fiút felnevelt, az tudja, s a végén mégiscsak én lettem a tanácsosa. Maga is úgy lett volna a Sanyikával, ha megmarad. – Én pedig azt hiszem, sohasem lett volna bizalmas hozzám. Hiszen akkor is a szomszédból hozták haza. Az a púpos Irmi jobban tudott beszélni vele, mint én. Az Isten tudja, milyen természetem van nekem, mindenkit elvadít. Én nem is tudom, nem az fertőzte-e meg, az a nyomorék.

– Mit tudjuk mi azt már, kedvesem. Az uram, szegény, azt szokta mondani, ha valaki nagyon utánanyomozott valaminek: kihánynám a bélem ettől a töltött káposztától, ha minden szem rizs meg minden szál káposzta elmondaná, hogy miből lett meg, mi történt vele. Legjobb mindent úgy fogadni, ahogy jön s sem keresni az okát. – Ez az elv ugyan éles ellentétben állt Kiszeláné gyakorlatával, aki minden rizsszemről tudni szokta, hogy honnan származott, de most engedékeny hangulatában szívesen fejtette ki az ellentétes felfogást, csakhogy elzsongítsa egy pillanatra a Zsófi aggályait. Úgy látszik, az ő bögyét is nyomta valami, mert egy percnyi hallgatás után faképnél hagyta a felelősség elvi kérdését, s felsóhajtott: – Tudja, maholnap én is ötvenhét éves leszek. Magának nagy bánata van, de még a bánatos fiatalság is jobb, mint az öregség bánat nélkül. Az öregség ott szaladoz a csontjaiban, hol a csípőjébe áll a szúrás, hol a karjai repednek szét a fájdalomtól. Amikorra a kondás jön, az ember már ötször is fölült az ágyán, krákog, köhög, és hallgatja a falon az órát, két ütés közt egy örökkévalóság. Maholnap énbelőlem is olyan dödögős, magában beszélgető öregasszony lesz; mint édesanyám volt. Hát hiszen itt van maga, magához beülök néha, de ez se tart örökké. Eddig nem éreztem úgy a magányosságot; amikor az öregem meghalt, sirattam, de azért még könnyebbség is volt, hogy nem kellett gyűlölködni. Most már érzem, jó volna valaki, az ember napról napra tehetetlenebb lesz, s vágyik valakire. De hát, bolond, miben bizakodol: torkolltam le magam. Ha a fiad meg is nősül; valami pesti kitanult varrja magát a nyakába, az meg siet elmarni téged, mert ha a kis nyugdíj jól jön is (mit eszik meg az ilyen öreg), nem akarja, hogy a kártyájába lássanak. Egy férfit könnyebben be tud csapni. Hanem most úgy látom, mintha más gondolata volna a fiamnak; megcsömörlött már az is azoktól a városi tyúkoktól, kezd rendes ember lenni.

Kiszeláné nem beszélt azelőtt ilyen szép furulyahangon. Most még városi műveltsége ékesítéseiről is lemondott, azt a hangnemet használta, amelyen anyja szokott panaszkodni annak idején, míg a küszöbön állt, s máktörés közben egy-egy sóhajtásra meg-megpihent. Kiszelánénak ez a hangnem ott settenkedett a szíve alján, de mint iskolaszolga neje, akivel a professzornék is hosszan elbeszélgettek, alantas dolognak tartotta volna, ezen a hangnemen közölni érzelmeit. Ha most mégis föladta finom városi beszédét, valami eltolódásnak kellett bekövetkeznie a vágyaiban, érdekeiben, amely arra kényszerítette, hogy megint a bennszülöttek nyelvét használja. Kiszeláné akart valamit ezektől a bennszülöttektől.

Zsófiról azonban minden diplomáciai ügyeskedés lesiklott. Kissé mélyebben hajolt ugyan a kerítésre, s árnyéka beljebb csúszott az úton a felemelkedő hold visszfényében, de a Kiszeláné szelíd beszéde, mintha csak jobban belezavarta volna kínzó emlékeibe. – Emlékszik – mondta –, akkor reggel is fölkeltettem még, mintha csak meg akartam volna mutatni, juszt is, hogy nem beteg. Mintha előre féltem volna ettől a sok beteglátogatótól, ápolótól, siránkozóktól, akik betolakodnak a szobámba. Inkább a gyerek keljen fel. Azért is legyen egészséges. Hogy fordult ki szegénykém szájából a lőre. Talán ezzel a makacsságommal hívtam ki a halált. – Ugyan, hogy hítta volna – szólalt meg Kiszeláné, s egy csöpp türelmetlenséget érzett meg a hangjában, mert elhallgatott. – Tudja, min mesterkedem most – mondta hirtelen elhatározással. – Behozom az Imrust a farnádi grófhoz sofőrnek. Az jó állás, ismeri azt a kis pavilont a tónál, a svájci házat, abban lakhatna. Akármelyik gazdalány is elmenne oda vele. Már szóltam is a portásnénak, az jóban van az intézőnével s most épp üresedés van, megígérte, hogy utánajár.

Zsófit azonban, úgy látszik, nem érdekelte az Imrus pályája. – Holnap violát viszek ki a sírra; a Pordán Kati ígért, neki vannak. Egy lábos földben viszem ki őket, olyan csupasz az a sír, csak egy fakaró meg a repedező rögök. – Hát lehet bele ültetni most már – hagyta rá sértődötten Kiszeláné – lassan muskátlit is.

– Nekem már csak az jó, ha odakint vagyok – folytatta szokatlan hevesen Zsófi. – Mondtam is édesanyámnak, én is olyan leszek előbb-utóbb, mint a Móri Zsuzsi. Akármikor megyek, azt ott találom. Kérdem – hát maga mindig itt lakik, Zsuzsi? Az meg amilyen pöszén beszél: – Kijöttem, meglátogatom az öregemet. – Ki volt a maga öregje? – A Komáromi. Az asszonyság persze nem tud erről. – A Komáromi jó hetvenes, remegő inú vénember volt. Községi szegény, mint a Zsuzsi. Ott is lakott a szegények házában, ahol ő. A gyerekek meg csúfolni szokták a Zsuzsit, s kitalálták: – Igaz, Zsuzsi, hogy a Komáromi elvesz, tavaszra meglesz az esküvőtök? – Annyira, hogy a Zsuzsi is elhitte. S amióta az öreg Komáromi meghalt, folyton kijár hozzá, megnézi az öregét. Azt mondják, ami kis zsírt meg kenyeret kap, abból is visz ki az öregjének, hogy éhen ne maradjon.

Kiszeláné nem a Móri Zsuzsiról akart beszélni. Sértődötten hallgatott, s kissé elhúzódott a kerítésen. Közben egész besötétedett, az ákácok fekete tömbjei ráfolytak a háztetőkre, s az úton kongó lépéseknek nem lehetett megtalálni a gazdáját. Valaki meglepett jóestét köszönt, s visszanézett a kerítésen gubbasztó asszonyokra. Bennről egy kiáltás: – Zsófi, kinn vagytok? – Úgy látszik, a Mari félt már annyi ideig egyedül ott benn. Kiszeláné kiegyenesedett. – Igen, bemenjünk. Magának is megárt a hűvös levegő. Aztán ő kiáltott be Marinak. – Megyünk már, kedvesem. – Zsófi elhúzta a száját; mi árt már őneki, de nem szólt. Mit bizonygassa ő ezeknek, hogy neki már nincs féltenivalója, annál jobb, minél előbb. Hanem amikor bementek, még mindig rákpiros volt az arca, s szemei, mint a tűzkő.

– Félt már itt, angyalom, félt, hogy megszökünk – mosolygott Marira Kiszeláné, s inas kezeivel gyöngéden megveregette az arcát. Zsófi épp ránézett Kiszelánéra abban a pillanatban; olyan félelmetes volt azon a szigorhoz, kritikához szokott arcon az elnéző nyájasság. Mintha kínjában vigyorogna. Mari azonban boldogan, majdnem szégyenlősen visszamosolyodott.

 

*

 

Közben az éles, áprilisi szelek megcsendesedtek. A cibált ágak, melyek eddig haragosan jajgattak bele az éjszakába, zöld rügyeiket ingatva himbálóztak a tovarebbenő madarak apró rúgásaitól. A törökszegfűt megint kiültették az ablak alá, a kis kertbe, s a kút körül a tócsák mélyén, melyekben eddig siető felhők vágtattak, nyugodtan tükrözte magát néhány lustálkodó, pufók felhőgomoly. Zsófi ezeken a megcsendesedő tavaszdélutánokon még gyakrabban járt ki a temetőbe, mint elébb, közvetlen a Sanyika halála után. A kertjeikben veteményező asszonyok, amint a kapára támaszkodva a guggolásból föltápászkodtak, gyakran láthatták az ő hosszú, fekete árnyékát a kerítés alatt elosonni. Az egyik kezében szatyor, melyből egy papírba csomagolt rózsatő állt ki, a másikban a villás sarkú kiskapa himbálózott. Így ment ő, s hosszú árnyéka föl-fölnyúlt és meg-megtört a kerítés lécén, s ahogy átvágott az úton, az eperfák törzsein. Fekete ruhájában, mintha ő maga is csak árnyék lett volna ebben a fényes, csillogó levegőben, és árnyéka az árnyék árnya, mely alatt a keményre taposott föld is megborsózik, s a kerítéslécek idegenkedve elhúzódnak. – Megy szegény feje a temetőbe, kijutott neki – mondták az asszonyok egymásnak a salátamagos kötényből egy pillanatra föltekintve; még a ganévivő béres is rábámult nyekergő szekere tetejéről, anélkül hogy elbámulása furcsállássá vagy részvétté színeződött volna.

Csak annyit ment a Fő utcán, amennyit kellett. Amint tehette, kikanyarodott a külső utcákra, ahol már gyérebben pottyant a köszönés, és neki sem kellett a földre sütnie a szemét. Szinte megkönnyebbült, amikor az utolsó házat is elhagyta. A sűrűsödő vetések zöldje fölött ott ibolyállott a régi temető, melynek kopasz ákácai még a tél színeit őrizgették. Föltűnt a kidűlt falú hullaház, s a temetőkapu tört fogain át a jegyzőék Juliskájának gyönyörű márvány sírköve világított.

Rendesen az öreg temetőn át ment ki, a nagy ecetfák alatt, a sárga és kék liliomokkal belepett sírok közt, amelyek szinte húzták, marasztalták a lábat, mintha a halál mocsarának volnának hínárjai. Megállt egy percre Kovácsék rideg kősírja mellett, melyben az ura is feküdt, aztán nekivágott a bozótnak, mely a régi temetőt az újtól elválasztotta. Csak egy keskeny csapás vezetett át köztük, orgonavesszők s tüskés galagonyák csapták szembe, aki áthatolt rajt. A szoknya minden pillanatban felakadt, az alja mácsonyával lett tele, mikorra kiért; de az az áthatolás a sűrűn Zsófi számára a sírhoz járulást megelőző önsanyargató szertartás volt, s mikorra a bokrok szétnyíltak, s új muskátlijaival, friss sárga keresztjével, s gyéren lengő füvével előtte állt a sír, a megtisztulásra felzaklatottan bontakozott ki e purgatóriumi bozótból, s elég volt néhány szomorú mondatot kondítani el a lelkében, hogy a könnyei meginduljanak.

Nagyon megnyúlt a gyerek halála óta, sápadt arca mögött száraz láng lobogott; csupa feketeség, fehérség és tűz lett az az asszony. A torka állandóan rekedt volt, s mielőtt megszólalt, mintha valami sűrű ködön kellett volna áttörni a hangnak; egy nagy felhőn fölhatolni, amíg az ajkakra ért. Az emberek összesúgtak mögötte. – Ha így megy, ez sem soká viszi – motyogták egymásnak, s este, ház előtti padjukon nézdegélve a csillagok sziporkázását, újra elmondták: – Ha így megy, a Kurátor Zsófi nem soká viszi. – Közben tompa, szőrös orruk mélyebbet szippantott a jázminillattal kevert levegőből, s arra gondoltak, hogy nekik is meg vannak számlálva a tavaszaik. – Kellene valamit tenni ezzel a Zsófival – biztatgatták Horváth ángyit is –, mégsem lehet ezt annyiban hagyni, hogy egy fiatalasszony így elsorvadjon. Az ilyen fiatalnál a legrosszabb, ha elkezd gondolkozni. A fiatal bánkódni is jobban tud, ha rákap. – Ezt csak úgy passzióból mondták, hogy a szívjóságuk fölötti örvendezéssel töltsenek be egy üres percet. Ki ért volna rá ilyesmin töprengeni, mikor áll a tavaszi munka. De a rokonok, s különösen Horváth ángyi maguk is csak ezt bökték ki, ha az öreg Kurátonéhoz beültek, s egy pillanatra elakadt a beszéd, mert azt, hogy kinek hányat tojik a tyúkja, s Ilus, a jegyzőné, milyen piképaplant varratott, már megbeszélték.

Zsófi állapota állandó beszédtárgy lett. Húsvétra Ilus is benézett a kicsivel, s ő volt a leghangosabb, hogy ezt nem lehet annyiban hagyni. Itt baj lesz, kedvet kell csinálni Zsófinak az élethez, ő tudna egy özvegyembert; az őszön halt meg a felesége spanyolban; egy hét-nyolc esztendős leánya van, akinek anya kell; különben vendéglős, s még negyvenéves sincs. – Csak a Zsófinak ne mondd, mert kifizet – rémült el Kurátorné, aki ha nem is igen értette, de azért tisztelte a lánya keménységét, s folyton attól félt, hogy haragosokat szerez magának vele. Kurátor is elgondolkozva osztott ki egy pohárnyit a bádogkorsóból; megtörölte a bajuszát, s megcsóválta a fejét. – Nem lehet az ilyet erőltetni. Hiszen nem mondom, jobb volna. Amíg megvolt a gyerek, én nem erőltettem; tudja Isten, kemény természet a Zsófi, meg tud-e valakivel szokni, aztán az embert okolja. Hanem most igen, én is látom, attól lehet valamit remélni. De hát lehet az ilyet kényszeríteni? Hiszen még éppen hogy eltemettük a kisfiát.

Ilus azonban nagyon ellágyult hangulatban volt a Zsófi iránt; őneki most olyan jól ment, nagyságos asszony volt, s szívesen segített volna a szegény testvérének. Talán a Zsófi is könnyebben megszokna vele egy faluban; az emlék sem kínozná annyira; a temetőbe sem járhatna annyit. Micsoda dolog az, hogy egy fiatalasszony folyton a temetőt bújja; kész mánia. Ezt a mánia szót Ilus az urától tanulta, aki minden dolgára azt mondta: mánia. Az öreg Kurátor azonban megfontoltan bólogatott: – Nem lehet, majd később. Most csak megvadítanád.

Abba maradtak, hogy a Zsófit lassan elő kell készíteni erre a gondolatra. Ilus mindjárt ajánlkozott is, hogy ő majd a lelkére beszél. Az Új Idők-ben, melyet az ura járatott a számára, olvasott is valami ilyen jelenetet, amelyikben egyik testvér a másik lelkére beszél. Már ki is cirkalmazta a szép mondatokat. Kurátorné azonban ijedten tiltakozott. Nem, akkor inkább ő. Annyira félt tőle, hogy Zsófi csúnyául tesz, s a két testvér örökre összezördül, hogy inkább magára vállalt mindent. Ő jobban tudja, hogy gondolkozik Zsófi az Ilus felől.

Csakhogy szegény Kurátorné igazán nem született diplomatának! Mit tudott volna ő előkészíteni; különösen a Zsófinál. Hanem azért csak nekivágott mosogatás után a falunak; vitte a földet súrló, sutyorgó szoknyáját s a nehéz szívét, s annyira beszélgetett magábán, hogy mit mond majd a Zsófinak, hogy keríti rája a beszédet, hogy egy-egy rokonkalap billentését is elmulasztotta. Hát bizony, Zsófim, az volna a legjobb neked, ha kikerülnél ebből a házból egy időre. Én magam is felutaznék veled Pestre a Rácfürdőbe. De hogy kanyarodjon a Rácfürdőről az Ilus vendéglőséhez? S ha a Zsófi a Rácfürdőbe sem akar menni. Furfangosabban kell kezdeni. Nem ér semmit ez a paraszt élet; elnézem az Ungár bótost a szomszédban; az egész nap hűsöl. Vagy egy vendéglős. Ha még egyszer lány volnék, csak vendéglősné lennék. De hogy mondjon ilyet, ha a Zsófi ránéz a hideg, szürke szemével? Még azt találja mondani: jókor akar lány lenni, édesanyám. Hanem azt elmesélheti csak, mi történt azzal a szegény vendéglőssel. Itt maradt özvegyen, két nap alatt vitte el a feleségét a spanyol. Az ám nagy baj, egy leánygyerek a tehetetlen férfiember kezén. S próbálgatja, hogy kezdje: hallod-e, mindenütt van azért baj. Ez az Ilus beszéli, van ott egy vendéglős náluk, meghalt két nap alatt a felesége. Szegény ember folyton a temetőt bújja, már attól félnek, elemészti magát, annyira utánavetette magát az asszonynak. Mi lesz akkor azzal a gazdátlan árvával. Az Ilus javít neki össze egy kis fehérneműt, mert mit tud az a tehetetlen ember. Pedig mondják, igen okos kislány, szép, engedelmes, csakhát persze, ahol nincs anya. Ez igazán meglágyíthatna akárkit is. Kurátorné azonban Zsófi kemény szemét érezte magán. „Jó, hogy így tudja sajnálni a más árváját; hát igen, az legalább él.” Gonosz, kemény lélek van ebben a Zsófiban, s a kicsi Kurátorné, amint a falun lesiet, minden csalafintaságát előre visszavertnek érzi; szinte megkönnyebbszik, amikor hallja, hogy Zsófi még nincs odahaza, esteledik már, s még mindig kinn csatangol a temetőben.

Mari ilyenkorra már rendesen ott ült a kis szobában, s a Kiszelánéval sutyorogtak. Éppen csak hogy elmosogatott, s már pucolt hazulról. Kurátorné nem volt megelégedve vele mostanában. Nem lehetett rábízni semmit; a krumplipogácsából kifelejtette a tejfölt, s a kotlóst vágta le paprikásnak. Még a keze is mintha elmamlaszodott volna; fogja azt a bögrét s egyszer csak totty. S délután hűlt helye. Hát jó, aludjon a Zsófinál, Kurátorné nem bánta, igaz, ezzel is elbliccelte a reggeli fejést, de mit csinál itt kora délután, amikor Zsófi legtöbbször úgyis a temetőben van. „Hová mégy?” A „Mózesnéhez viszem el slingeltetni a réklimet”. Aztán kiderül, hogy itt ül ennek a Kiszelánénak a szobájában, és sutyorognak. A Kiszeláné meg úgy néz a Marira, hogy szinte kifényesedik a szája széle a nagy mézességtől. Mivel eteti ez azt a lányt? Már igazán rászól. Kurátorné azonban nem az az asszony volt, aki csak úgy rászól valakire, különösen, ha az a valaki Kiszeláné, az asszonyság. Sőt, amikor Kiszeláné az ő csosszintásaira félrehúzta a szobaajtó ablakán a függönyt, s kikukkantott a letolt szemüvege fölött, Kurátorné egyszerre széthúzta a száját; öreg ráncai, mint valami nyájas gloriola sugarai kerítették mosolygó száját, s nagyon vigyázott, hogy az illem ellen ne vétsen.

– Te már itt vagy? – fordult Marihoz, s barátságos hangja alján még Mari gyakorlott füle sem vette ki a rosszallást. – Azt tudtam, a Mózesnénál vagy. – Igen, beült az öreg Kiszela nénihez – felelte helyette az asszonyság –, hallgatni, mit pletykáznak az öregek. Mondom is neki, maga, Mariskám, nem is olyan, mint más fiatal. Elnézem, hogy megvan itt köztünk, más lány rég azt mondta volna, nyavalyogjatok magatok, s eresszetek a dolgom után. Ez meg már harmadik hónapja lejár ide, ahelyett hogy a csizmanyikorgást figyelné az ablak alatt. – Hát segít az ember, ahogy tud – felelte Kurátorné. – Igaz, most már hiányzik is, reggel magamnak kell fejni, délután meg ott áll az edény, s neki már a Mózesnéhez kell menni. Nekem sincs gumiból a derekam, öreg vagyok már, hatvankettő. – Hátha egészen elmarad a háztól a lánya; lassan neki is bekötik a fejét, igaz-e galambom – s egy vén kéjenc huncutságával kacsintott Marira, akinek a haja alá is fölcsapott a pirulása, s zavart szemhéjai lehunyódtak az anyja orv oldaltekintete előtt. – Akkor ahhoz is hozzászokik az ember – bólogatott Kurátorné, gyorsan lesrófolva a szemében fölcsapott gyanút. – Hát hiszen nem is azért mondom, mintha sajnálnám, hogy idejár. Különösen, ha könnyít valamit szegény lányomon. Bár az szegény olyan magának való; nemigen számít, hogy ki van körülötte.

– Azt ne higgye – replikázott élénken Kiszeláné. – Nem azért, hogy dicsérjem magam, de ha én meg ez az aranyos, no meg a néném, a Kati, itt nem vagyunk: Isten tudja, mit tesz ez. Csak mutatja, hogy nem kell neki senki emberfia, de azért, ha soká egyedül hagyom, valami nesszel már kinéz. Ha aztán szól hozzá az ember, akkor már megint olyan, mint egy királyné; csakhogy azt nem mondja: mit háborgattok. Nem azért, mintha én fölvenném, sokkal jobban idenőttem én maguk közé. Istenem, ilyen a természete. – Igen, az asszonyság nagyon jó volt hozzá – állapította meg Kurátorné, s furcsán elhallgatott. Valami előérzet azt súgta, hogy takarékoskodjék a hálával. Az a „benőttem” se tetszett neki. Hát jó, ő asszonyságnak szólítja, városi asszony; de azért mégiscsak egy semmi iskolaszolga volt az ura. Kertész lány, az se sok; de aki szolga, az mégiscsak szolga; ha nekik szolgál, ha az igazgatónak.

Hallgatott kicsit, s ahogy elhallgatott, megint csak nyomni kezdte a küldetése. Nem állhatta meg, kibökte: – Most meg, mit szól hozzá, kérik. – A Zsófit? Az ám, a Katink is mondta, hogy neki is célozgatott egy fiatalember. Kár azért a kis asszonykáért; elfogy, mint a kámfor. – Ezt az Ilus kommendálja – jegyezte meg Kurátorné, aki a világért meg nem tudakolta volna, hogy ki az a fiatalember, aki a Pordánnénél puhatolódzott. – Igen jó vagyonos ember, nem lehet semmit sem szólni rá. De hát mit gondol ez az Ilus? Hogy a Zsófinál csak úgy megy. Öregasszony lesz, s még mindig arra a gyerekre fog gondolni. – Hát Istenem, gondol, gondol az ember, de élni mégiscsak muszáj. Majd megpuhul ő is egyszer, csak nem olyan hamar. Mondom is Katinak, mit haragítod. Mert az mindig ingerli, hogy ő úgyis férjhez adja. De hát mégiscsak úgy van, hogy addig tiltakozik, míg megteszi. Az is ér valamit, ha gondol rá. Magam is folyton célozgatok, hadd legyen eszében, hogy az is van ám, nemcsak a temető. – Bizony csak említse neki, az asszonyság olyan ügyes az ilyenben. Egy idegennek könnyebb is, mint az anyjának. Attól mindjárt fölveszi – lelkendezett föl Kurátorné boldogan, hogy megbízását másra tolhatja át.

Kiszeláné elcsípte a nyájasan feszengő arc ráncai közt ezt a kis megkönnyebbedést, s mindjárt bele is tartotta a maga vasát. – Beszélek én – hajtogatta. – Hiszen nekem is az a célom, hogy ez a drága lélek valami jóra virradjon már. Úgy vagyok én ezzel szegénnyel, mintha az anyja volnék. Most egypár napot, igaz, el voltam foglalva, nem értem rá este, tudja, a fiam ügyében jártam a postamesteréknél, meg Farnádon is át voltam az intézőnél, de most már, hála Isten, én is jobban ráérek; meglássa, megpuhítom én benne a keserűséget. – S várakozón nézett Kurátornéra, hogy az érdeklődik-e a fia iránt.

Kurátorné azonban meg se mukkant, mint aki nem is hallotta, hogy a fia ügyében járt Farnádon. Nem volt mit tenni, őneki magának kellett kitálalnia. – Sikerült kijárni; elsejétől a grófnál lesz kocsivezető. Gondolhatja, örülök neki. A gróf csak kitűnő szakembereket fogad föl, s úgy bánik a vezetőjével, mint a titkárjával. Ha egy élelmes fiatalember bekerül hozzá, kész a szerencséje. De meg is érdemli szegény Imrusom, olyan derék fiatalember lett mostanában.

Egy percre mindnyájan elhallgattak. Kiszeláné édes, kínálkozó mosollyal kutatta a Kurátorné arcát. Mari fölállt, kiment egy bögrével, s vizet töltött a kannából. Kurátorné pedig iparkodott elnézni, hogy az arcára fagyott mosoly fölött ki ne kutathassák a bosszankodó szemét. A konyhából a nyitva hagyott ajtón át a víz csurranása hallatszott, s egy fecske csipogása a nyitott ablak alatt. Valamit mondani illett volna Kurátornénak is erre a szerencsére, de mit. Még jó, hogy odakinn fölkondult a gáder köve, s utána hallani lehetett, amint valaki egy csomagot, aztán egy botfélét leállít a konyhaajtó elé, s benyit. – Zsófi jött meg – mondta Kurátorné, s erre mindketten felálltak.

Zsófi nem lépett be a Kiszeláné szobájába, éppen csak kinyitotta az ajtót, s a küszöbön állva maradt. A hóna alatt papírba csomagolva még ott volt az ásványvizes üveg, amellyel odakinn a virágokat szokta öntözgetni. Ahogy megsoványodott, mintha megnyúlt volna. Kurátornénak legalább egész ijesztő nagynak tűnt föl, amint az ajtó keretében megállt, mögötte a sötétedő konyha, mint valami barlangszáj ásított. – Odakinn voltál? – kérdezte alázatos fejhangon Kurátorné. Elszontyolodott képével részvétét fejezte ki, s azzal, hogy a temető helyett odakinn-t mondott, kíméletét. – Fölpuhítottam egy kicsit a földet, s leraktam a muskátlikat, remélem, most már nem fagynak meg. – Soká oda voltál. Nem félsz ilyen sokáig kinn? – jegyezte meg Kurátorné, s arcán a csendes borzadály kereszteződött a félelemmel, hogy valami helytelent talál mondani. Volt valami hátborzongató ebben a Zsófiban, aki a temetőben várja be a szürkületet.

Zsófi egyik szájaszegletében egy kis félrehúzódás jelezte a mosolyt. – Mitől félnék? A kísértetektől? Inkább azokkal akarok találkozni, mint az emberekkel. – Hát nincs is semmi félnivaló a temetőben – szólt közbe Kiszeláné. – Az ember csak megnyugszik ott. Én magam is gondoltam, kijárok a Zsófikával; illik, hogy mi is rendbe szedjük egy kicsit boldogult szüleim sírját, a testvérem, a Pordánné nem sokat gondol vele. Aztán legalább a Zsófika sem lesz úgy magára – mondta, s alig észrevehetően odahunyorított Kurátornéra, hogy látja-e, mennyire vigyáz ő a Zsófira, milyen ügyesen beadta, hogy a temetőbe is kijár vele. – Már vasárnap is gondoltam, kikísérem, de épp akkor kellett Farnádra mennem az intézőékhez. Épp most mondom a kedves mamának, hogy megvan az állás. Délelőtt telefonált az intéző a postamesterékhez, hogy a gróf szerződtette az Imrust. Magának még nem is újságolhattam el az én nagy örömömet.

Odakinn a konyhában megcsusszant egy szék, Mari lökhette odébb; de benn senki sem szólt egy szót sem, se a Zsófi, se Kurátorné. – Én meg úgy szorongatom itt ezt az üveget, mintha még ezután indulnék – motyogta Zsófi, s ahogy az ásványvizes üveget kivette a kendőjéből, a csatja felé nyúlt, hogy megvan-e rajta a gumi. Közben a fejkendője is kissé lejjebb szaladt a megszínesedő arcába. Azon szóra már meg is fordult; végigment a sötét konyhán, be a maga szobájába, melynek az egyik falán még ott derengett valami a kialvó alkonyatból. Az anyja, aki előbb maga is megharagudott Kiszelánéra, most megijedt, hogy így faképnél lehet hagyni az asszonyságot. Zavarában ő maga is a lánya után tipegett, s elfogódottan állt meg a homályos szoba ajtajában. Zsófi ott állt az ágy mellett; háttal az ajtónak; a sötétben éppen csak annyi volt, mintha az ágy fekete halmából egy oszlop nőtt volna ki, valami református fejfa. – Maga az, édesanyám? – kérdezte megrezzenve, s Kurátornénak olyan volt, mintha nem is a Zsófi szólt volna. – Mindjárt kigyújtok – s megindult az asztal felé. – Nem tudom, ez a Mari mindig úgy elteszi a gyújtót. – Amíg ezt mondta, azon az idegen hangon át a Zsófi régi hangja tört át. Kurátornénak úgy jött, hogy most mindjárt behízelegje magát ennek a különös, félelmetes lányának a kegyébe. Zsófit a Kiszeláné újsága haragította meg; hát most mindjárt megmutatja őneki, hogy ő is vele tart; ő se szereti ezt a nagy dörgölőzést, mit emlegeti ez a Kiszeláné a fiát. S mielőtt Zsófi meggyújthatta volna a lámpát, odatopogott az ablak félhomályában felnyúló alakig, s elkapta a Zsófi könyökét. – Te, Zsófi, mit hánytorgatja ez nekem egyre a fiát? Mit akar ez tőlünk?

Ahogy ezt mondta, abban a parasztasszony őszinte rosszallása, a gyenge lélek behízelgő árulkodása keveredett valami fellobbanó vággyal az anyai bizalmasság után. Zsófi azonban épp abban a pillanatban egy erőteljes mozdulatot tett a könyökével, úgyhogy Kurátorné gyenge karjai lesiklottak, s ő maga is hátralódult. – Mit tudom én, mit akar.

– Fecseg, mint afféle öregasszony – kiáltotta Zsófi egy pillanatnyi hallgatás után. – Maguk mást sem tudnak, csak egymás szaván tűnődni. Hogy ez ezt mért mondta, ez mit akart azzal. Látszik, hogy nincs semmi bajuk a világon. – Zsófi, vigyázz, meghallják – pisszegett, szepegett Kurátorné. Annyira megijesztette a lánya haragja, hogy legszívesebben kirohant volna a szobából. Aztán, hogy Zsófi csak matatott, és a lámpa mégsem gyúlt ki, félénken megkérdezte: – Még nincs meg a gyufa? Majd szólok a Marinak.

A gyufa azonban már ott volt a Zsófi kezében, s egy pillanat múlva Kurátorné Zsófi megvilágosodott arcán kereshette a sötétben lejátszódott jelenet értelmét. Zsófi arca fekete volt a keménységtől, Kurátorné hiába pislogott rá, nem tudott kiolvasni belőle semmit. – Szép a sír? – kérdezte, miközben alázatosan odagugyorodott a díványra – én még nem tudtam kijutni húsvét óta. – Sírkő kellene rá – mondta Zsófi. – Az idei termésből egy sírkövet veszek. – Majd jövő tavaszra, lányom. Ha most tesszük föl, megsüllyed a föld. – Ezt csak mondják, akik ki akarnak bújni. Ha a friss sírra teszik, megsüllyed, az esztendős halottat meg már ki tartja számon. – A jegyzőéké is megsüllyedt – védekezett Kurátorné. – Emlékezhetsz rá, Mindszentek előtt volt, kis híja, hogy agyon nem ütötte a szógálót, aki koszorút vitt. – No, ez csak engem üt agyon – zárta le a vitát Zsófi. – Más úgyse jár ki s én nem bánom.

Erre nem volt mit válaszolni, s Kurátorné bosszankodhatott hazafelé, hogy milyen könnyedén kimondják ezek, hogy a szívére kell beszélni a Zsófinak. Tessék, beszéljenek; mintha nem is az ő lánya lenne.

Bezzeg Kiszelánét nem lehetett ilyen könnyen elcsüggeszteni. Mióta az Imrust a farnádi grófhoz benyomta, Kiszeláné előtt a jövő egyre határozottabb körvonalakban bontakozott ki. S egy darab szilárd jövő magunk előtt, amely már nem is annyira a képzelet műve, mint az akaraté, nemcsak az államférfiból vált ki fáradhatatlan szívósságot, hanem a nyugdíjas szolgánéból is. Ez a nagy koncepció fölszította lankadó erőit; a nagy mű, fia felemelése, mint egy új dinasztiaalapítás, lelke beszáradt nedveit újból megindította. Még a szeme is fürgébben járt s mozdulatai csodálatosan megelevenedtek. Igazán nem remélte már, hogy a fia egyszer még az ő cselszövényeire szorul s pláne, hogy a kedvező házasságot neki kelljen számára kifondorkodnia. Még az autótulajdonosoknak is hálás volt, akik Imrust egyre kevesebb fizetéssel vették fel, s egyre hamarább bocsátották szélnek. Azok törték meg a kutyát annyira, hogy most már egy gazdag parasztlányt is elvesz inkább, csak ne kelljen nyitott autókon hidegben sört fuvaroznia, vagy munka nélkül lófrálni az egyetlen ép ruhájában.

Mari felől nyugodt volt Kiszeláné. Ez az áldott kis boci holtig hálás lesz neki, ha a menye lehet. Ha ő egyszer ezeknek a házába beköltözik, nem kell félni, hogy a menye elmarja onnét. Az egyetlen nagy akadály, amelyet Kiszelánénak le kellett győzni, a Kurátorék gőgje volt. A vasúti altiszt, a sofőr ezeknek cseléd, s inkább adják a lányukat egy mezítlábasnak, aki reggeltől estig az ökör előtt jár, mint az ő fiának. Ahelyett, hogy hálát adnának az Istennek! De hát hiába bőszül ő fel ezen a butaságon; attól nem lesznek mások. S Kiszeláné nem az az asszony volt, aki visszariad attól, hogy a butaságot megpuhítsa. Az, hogy Imrus itt lesz a közelben, fél nyereség. Most már, ha minden kötél szakad, kútba ugratja a Marit, vagy úgy vágják le a kötélről, de az Imrusé lesz. Ez persze csak az utolsó tromf; s Kiszeláné nem az az asszony, aki egyszerre a létra tetejébe akar ugrani. Amikor ez a terv megfogant benne, elsősorban Zsófira gondolt; ha Zsófit megnyeri, nyitva a kis kapu a Kurátor családba. S mért ne állna Zsófi a pártjára? Már csak azért is, hogy a családját bosszantsa. Nem istápolta-e a Marit akkor is, amikor a csendőrőrmesterrel hírbe hozták? S mi az a tanyai béresből lett csendőr az ő fiához képest? Aztán meg a Zsófi igazán hálás lehet neki. Hogy ápolta ő a gyerekét. A nagyanyja csak szipogni tudott meg hüledezni, de ki tett még rajta kívül egy borogatást is a kicsinyre? Nem elég szép az, hogy egy intelligens, idősebb nő így a barátságába fogadta. Zsófinak nem lehet szava az ő tervei ellen. Különösen, amikor ő nagyon is jól tudja, mért kellett a kis Sanyikának elpusztulnia. Ha valaki, hát ő beszélhetne róla, hogy üldögélt a kis gyerek a latyakban, a Homorék háza mögött. Hát jó, eleinte nem akarja elérteni az ő célzásait; friss a gyász, s az ilyesmit nem lehet erőltetni. Ő a fiáról beszél, az meg a Móri Zsuzsit emlegeti: az ember bosszankodik, de hát az is lehet, a maga baja foglalja el. Hanem aztán mégiscsak kezdte furcsállani a Zsófi makacs hallgatását. Ha az Imrusról beszél, ő mindjárt elkezd tünekedni, hogy megered-e a síron a rózsatő. Vajon hogy lett volna, ha előbb hívatják a tornyai doktort. Még a megboldogult urát is előszedi, hogy miért is engedte ki őt abba a kompániába, akkor most is él, s mindhárman boldogok.

Adódtak aztán olyan jelenetek, amelyeket nem lehetett félreérteni. Az is, amikor a temetőből hazajött, s ő boldogan elújságolta, hogy megvan az állás! Hát a fene egye meg, ha nem is tetszik, csak mond az ember valamit. No hát igazán? Ezt ügyesen intézte az asszonyság – hogy legyen valami pofája. Ennyivel tartozik az egyik a másiknak. De nem, ez sarkon fordul, és szó nélkül kimegy. Ahelyett, hogy az anyját rábeszélné, még tüzeli talán. Akkor is biztos azért futott ki, a szobájába is áthallatszott, amint neszezett. Hálátlan; nyakas teremtés; igazán ideje volna, hogy valaki megmondja neki a magáét. De hát ő most a fia boldogságáért küzd; mit csináljon, meghajtja a nyakát, s még alázatosabban mosolyog, s még szelídebben hallgatja a lamentálását.

Elseje előtt egy délután beállított a fia. Másnap kellett helybeállania, s közben Kurátoréknél is akart valamit lendíteni a dolgán, hát ott aludt. Mari persze avizálva volt, s aznap már a mosogatástól is meglógott; állítólag a Zsófi kérette, hogy segítsen neki nagytakarítani. Mari be sem ment a nénjéhez, csak alló, egyenesen a hátsó szobába, ott ellenkeztek a díványon. Zsófi ki nem jött a világért. Amióta az Imrus megérkezett, bevette magát; dúl-fúl – gondolta Kiszeláné. Az edénye ott hevert mosatlanul a nagy veidlingben, Zsófi nem törődött vele. Úgy három fele jelent meg a konyhában, plenparád, csak a kendő helyett kabát volt rajta, a hóna alatt csomagok, a temetőbe készült. Mari, ahogy hallotta a nénjét, kiugrott a szobából, s zavart mosollyal nézett rá, melyben még ott úszott az előbbi civakodás öröme. – Te már itt vagy? – kérdezte Zsófi megütődve. – Azt hittem, alszol, azért nem mentem be – mentegetőzött Mari. – Azonban Imrus is kilépett, s az ő kedélyes modorával, mintha észre sem vette volna a Zsófi merevségét, régi jó ismerősként esett Zsófinak. – Kezitcsókolom, még nem is üdvözölhettem a mi kedves háziasszonyunkat. Aztán ki ne nézzen ám engem innen azokkal a kemény varázsló szemeivel – s bizalmasan belemosolygott a Zsófi arcába.

Kiszeláné épp odanézett Zsófira, s ő maga is megdöbbent egy percre, hogy birkózik meg ezzel a fellobbanó gyűlölettel. Mint egy királyné, úgy nézett végig az Imruson; aztán meg Marin szegényen, akinek elkattant a szája ijedtében. – Nem jössz ki velem a temetőbe? Befestjük a kerítést – szólt Marihoz. Még sosem hívott senkit a temetőbe, s Mari annyira meg volt lepve, hogy mindjárt menni akart.

– Ha nem akarsz, különben nem kell – vágta fel hirtelen a fejét Zsófi; anélkül, hogy Mari a tiltakozás egy jelét tette volna. – Nem is tudom, hogy jutott eszembe. – S amikorra Mari elhebegte, hogy ő szívesen, de a Mózesnéhez, tudod a slingelés, Zsófi már kinn is volt az udvaron.

Imrus egy pillanatig az anyja kárvallott képére nézett, aztán elröhögte magát. – Hát ez csuda pofa – mondta, s a térdét verte nevettében. – Kár vele úgy bizalmaskodni – bosszankodott Kiszeláné. – Nagyon nagyra tartja magát. – Direkt mint egy filmszínésznő – röhögött Imrus. – Hogy ezt hol tanulta? Mondja, Mariska, mit csinál, ha megcsiklandozzák? Nahát, a legközelebb udvarolni fogok neki. – Kiszelánénak azonban nem tetszett annyira ez a jelenet, mint a fiataloknak; semmi kétség, Zsófi nyílt ellenség, ezt nem lesz könnyű megpuhítani.

Este Zsófi különösen későn jött haza, idáig már nem is lehetett a temetőben. Mari már előbb behúzódott a szobába, s lefeküdt, annyira félt a Zsófi szemétől, hogy az Imrus pesti kalandjainak a hallgatásáról is lemondott. Imrus is elment egyik barátjához, Kiszeláné ott várta őt a konyhában a félig lecsavart lámpa mellett. Egyszer csak hallja, hogy odabent beszélnek. Közelebb osont: Zsófi beszélt egyfolytában halkan, de a halk hang is fojtottá vált az indulattól. – Engem ne szekáljanak érted – hallotta Kiszeláné s most már egészen odahajolt a kilincsre. – Édesanyánknak azt mondod, hogy én hívattalak? Kellesz te nekem! Ők meg okolnak, hogy édesanyánknak egyedül kell mosogatnia. Még az ő derékfájásáért is én vagyok a hibás. Ez az utolsó este, hogy itt alszol.

Kiszeláné fölemelte a fejét a kilincsről, s arcán most csak öregség volt, gyűlölet, rosszakarat. Szinte átszúrta az ajtót a tekintetével. – El akarja rontani nekik, gyűlöli őket, mert fiatalok. Ha neki nem sikerült, ezeknek se sikerüljön. Gonosz bestia. Ettől semmit sem lehet remélni. Legalább vinné el őt az ördög, akár az a vénember, akit a jegyzőné ajánl, akár akire a Pordánné célozgat. Itt nem lesz béke, amíg ez meg nem kapja a magáét. – Talán senkit sem gyűlölt most úgy a világon, mint ezt az ellenséges asszonyt; de azért mikor a székre visszasompolygott, s fejét inas kezébe támasztotta, alázatossága újabb színlelésre szánta el magát.

Mari nem aludt ott többet, lassan a részvétlátogatók is elmaradtak. Zsófi mind sűrűbben ment el délután. Lakné a nyelvébe szakadt beszélhetnékkel kullogott haza, Horváth ángyi vajkedélyét meg különben is fárasztották már a Zsófi panaszai. A tavaszi munka is javában folyt; az otthoniak sem igen értek rá, úgyhogy Zsófi teljesen Kiszelánéra maradt. Kiszeláné azonban fáradhatatlan társ volt. Soha életében nem volt ilyen nyájas és alázatos; hajdan az igazgatónéval nem beszélt kedvesebben, mint ezzel a feketébe borult, merev derekú fiatalasszonnyal. Ha Zsófi egyszer-egyszer odaállt a tűzhelyhez, hogy valami meleget falhasson, Kiszeláné fél szeme folyton az ő szándékát leste. Amikorra Zsófi a szitáért nyúlt, az már Kiszelánén át útban volt felé; a tojás bögrébe törve futott a gyúró kéz alá, s amikorra Zsófi előkotorta a kést, hogy krumplit hámozzon, Kiszelánénak már volt vágott krumplija: tettem el magának is, kedvesem. Zsófi kávét vacsorázott; de mikor a temetőből hazajött, Kiszeláné már rendesen összeöntötte; hagyott egy kis parazsat a tűzhelyben, s amíg Zsófi vetkőzött, ő már kopogtatott: egy kis jó kávé, hoztam egy darab buktát is hozzá, a néném küldte, de én csak majszolom, nem tudom megenni. Különös gyöngéd gondolatai voltak Kiszelánénak; előkereste a bilickét, melyet Pali bátyja faragott a Sanyikának, s kis történetet talált ki hozzá, hogy a bilicke beugrott a csirkeólba, és Sanyika a hízót kérte: add vissza, koca, a bilickémet. A bugyli is előkerült; ezzel a kezét vágta meg egyszer, a Kiszeláné szobájában történt, s amikor a vér a padlóra csurgott, fölkiáltott: nézze csák, nénike, vérzik a palló. Egy reggel mit lát Zsófi: Kiszeláné a Sanyika kis csizmáját pucolgatja a küszöbön. Máskor a postamesteréktől hozott egy cserép gyönyörű dupla violát, hogy ezt is ki kellene vinni a sírra. Különös híreket szedett föl a faluból: hogy a Kovácsné másik menye nem valami jófajta asszony, állítólag az öreg Kovácsné is mondja már: akkor inkább legyen egy kicsit nyakas az az asszony, mint a Zsófi, mint ilyen hízelkedő, rosszvérű. A méltóságos úr, a főügyész is mondta, a postamesteréknél: elnézem néha a tornácról, amint arra megy, azt a gyönyörű fiatalasszonyt. Ez még a régi nemesebb fajta magyar nők közé tartozik, micsoda méltósággal viseli a nagy fájdalmát.

Mint valami nagy politikus, Kiszeláné tervszerűen járt el. Egy időre teljesen visszahúzódott az ő házasságtervével: ha ilyen makacs a fiatalasszony, nem kell mindjárt a kaput döngetni. Ha az Imrus emlegetése mindjárt megugrasztja őt, higgye csak, hogy ő már nem is gondol arra, kizárólag a jóindulat megszerzésére fordította minden művészetét. S mert senki sem játszhat egy szerepet büntetlenül, Kiszeláné is annyira beleszokott ebbe a különös, altruista figyelmességbe, hogy átmenetileg szinte megnemesedett az önzetlen szolgálatban. Ahogy bizonyos udvaroncok a szolgálat állandó fensőbbrendű gyönyörében tobzódnak, Kiszeláné is szinte örömét találta ezekben az apró, rafinált szolgálatokban, s hajnalfelé, a forgolódás hosszú órái alatt különös gyöngéd ötleteket koholt az eljövendő napra.

Zsófi hallgatagon fogadta ezt az állandó udvarlást. Soha nem célzott Kiszeláné jóságára, s egy szót sem ejtett el, amellyel jelezte volna, hogy méltányolja Kiszeláné jóakaratát. – Köszönöm, majd megcsinálom én; én is behoztam volna, énnekem is eszembe juthatott volna; ilyeneket mondott, de soha – hogy az asszonyság igazán annyit fárasztja magát; nem is tudom, hogy háláljam meg az asszonyságnak; az asszonyság olyan jó hozzám, mint az édesanyám. Hanem azért elutasító sem volt. Nem szólította meg Kiszelánét, de ha az szólt, türelmesen végighallgatta. A szobájába nem ment be; este nem marasztalta; de egy mozdulattal sem riasztotta vissza. Volt valami Zsófiban, ami Kiszelánét újabb és újabb ostromra izgatta. Mintha valami olvadozott volna a fagyos külső alatt. Nem szólítja, nem keresi, de a szemében valami összefut, amikor rája néz, s elfordítja a fejét. Mintha zavarban volna, vagy mi. Kiszeláné azonban nem akarta elhamarkodni a dolgát, ő nem rohan többé fejjel a falnak. Inkább rászán fél hónapot, de minden új lépés előtt kipuhatolja, hova lép.

Úgy tett, mint a szerelmesek: egy este nem mutatkozott. Bevette magát a szobájába; egy napra való élelmet vitt be; tejet meg kolbászt, és várt, mint lesen a vadász. Zsófi ki-kinézett a konyhába, zörgött valamivel, aztán visszament. Kiszeláné reggel is a szobájában maradt. Hallotta, ahogy Zsófi az udvarra löttyintette a vizet, később ahogy a szemeteslapátot a gáderre kitette. Hát most elválik, mennyire vannak. Délfelé aztán mégiscsak megindultak a kemény lépések az ajtaja felé. No, most ott áll az ajtó előtt. Kiszelánénak úgy vert a szíve, mint lánykorában, amikor az urába szerelmes volt. Összegörnyedt a karosszékben, s tenyerébe támasztotta a fejét s egy félhangos jaj Istenemet sóhajtott. A kilincs kattant, s Kiszeláné anélkül, hogy a hétrét görnyedt derekát megemelte volna, fölnézett. – Beteg az asszonyság? – kérdezte Zsófi különös lányos elfogódással. Kiszeláné nagy lélekismerő volt, s tudta, ha most ő nem beteg, Zsófi sosem bocsátja meg neki, hogy bejött hozzá. – Nem vagyok épp beteg, csak a derekam mintha késsel szúrkálnák. Egész éjjel, ahányszor megmozdultam – ni, most is. – Gondoltam, valami érte, hogy nem mutatja magát – tette hozzá Zsófi, köteles elsősegélynyújtói érdeklődésre magyarázva látogatását. – Nem is volna csoda. Egy reggel csak itt talál, lelkem, az ágyban, szegény anyámmal is úgy volt – sóhajtotta Kiszeláné, s derekára támasztott kézzel úgy tett, mint aki föl akar kapaszkodni. – Mért nem marad, asszonyság – szólt rá Zsófi –, akkor jobb, ha nyughatik. – Egy kis sót akarok melegíteni az oldalamra, attól tán csillapszik. – Azért nem kell fölkelnie – mondta Zsófi furcsa zavarodottan –, majd melegítek én. – Kijutott magának úgyis a bajból, lelkem, még csak az kell, hogy engem is borogasson – nyöszörgött Kiszeláné. – Isten mentsen, hogy velem is aggsága legyen. – Épp eleget borogatta az asszonyság az én Sanyikámat – felelt vissza Zsófi, s a hangja hetyke csengésével próbálta ellensúlyozni pirulását. Valami olyan színt akart adni a dolognak, hogy kölcsönkenyér visszajár, legalább nem leszek adósod, de azért Kiszeláné a fájdalmasra torzult arcából is észrevette azt a pillanatnyi föllángolást a fehér arcbőr mögött. – Nem olyan szívtelen, ahogy mutatja magát – gondolta, amíg Zsófi a zacskóba varrt sót főzögette odakinn.

Kiszeláné oldalszúrása másnapra elmúlt, de fájdalmas hangulata megmaradt. – Már igazán ki kell mennem nekem is a temetőbe – sóhajtotta az együtt elköltött ebédnél Zsófinak. – Kiszedem szegény édesanyám sírjáról azt a kiszáradt tuját, s két cserép muskátlit rakok a helyébe. Addig gondozom szegényeket, amíg élek. Az én síromat aztán, ki tudja, ki fogja gondozni. Kiszeláné azt várta, hogy Zsófi hívja, menjünk együtt, asszonyság. De Zsófi csendesen kanalazta a levest, s csak azt mondta: – Az már mindegy, hogy az ember sírját ki gondozza. – Hát bizony – sóhajtott rá Kiszeláné. – De a halottját csak megbecsüli mindenki. Tudja, van itt egy sírkő, szegény édesapámé mellett, a Huszároké. Kipusztultak már innen rég; nemes urak voltak, olyat kellene a kis Sanyikának venni; s előre a kis képét rá megnagyítani. Üveg alatt. Majd megmutatom, ha jön délután. – Ismerem azt a követ. Szép – mondta elgondolkozva Zsófi, anélkül, hogy a kérdésre felelt volna. – A sírt is fölgereblyézném, de már attól félek, gereblyét sem tudok vinni. Beleáll az oldalamba a fájás, s akkor szépen vagyok. – Én úgyis viszek – szólt Zsófi minél természetesebben, de a hangja mélyén megint ott reszketett az a leheletnyi zavar.

Felhőkkel játszó szép májusi nap volt; az udvarokon heverő ekék kéken csillogtak s a süket Lak műhelyében fiatalos diadalérzettel csörömpölt a kalapács. Kiszeláné vigyázott, hogy ki ne essék abból a fél elégikus hangulatból, amellyel Zsófit, úgy látszik, a legjobban meg lehetett szelídíteni. Úgy tett, mint aki halála előérzetével küzd, s életének minden szép emléke a szívére tódul ezen a tavaszi délutánon. – Látja, itt laktunk gyerekkoromban – mutatott a temető felé kanyarodó úton egy frissen renovált házra, melynek most a füstfaragó állt a kapujában. – Akkor nem volt cserép rajt s a tornác is faoszlopos; de hallom, leégett most három éve, s akkor csináltatta meg ilyenre a kéményseprő. Ott a padláson elöl volt egy lyuk, azon lestem én ki, ha szabadságra jött haza az uram. Mert szegény anyám nagyon féltett tőle, ha az itthon volt, én még a boltba sem szaladhattam át. Az meg csak azért is ott defilírozott a barátjával. Mindketten a huszárságnál szolgáltak, s ha itthon voltak, folyton a községháza meg a posta közt forogtak, s verték a csizmájukat a nádpálcával. Szegény édesanyámat ette a méreg, hol ez a lány, s a Katinkát, a Pordánnét szalajtotta, nézze már meg, hol maradok. Hát én meg adtam az ártatlant. Ott ültem fönn a padláson, egy kis aszalt almát rágtam, mit akarnak éntőlem. Arra nem gondolt, hogy szelelőlyuk is van a világon. Azt tudta volna meg szegény édesanyám, hogy még intettem is az Imre után, ha egyedül volt. A hátán is szeme legyen, aki fiatalok eszén akar túljárni. De hát én nem is csináltam titkot belőle, hogy nekem az Imre kell; még édesapámnak is odatoppintottam miatta. Hej, csak azt a pofont kaphatnám meg még egyszer. Csak olyan fiatalon szép az élet; harmincig, harmincötig. Még az is jó volt, hogy olyan soká küszködtünk egymásért; azzal is tovább tartott a fiatalság.

Zsófi csendesen hallgatta a Kiszeláné emlékezéseit, s amikor elhallgatott, látszott, hogy sajnálja. Egy eperfánál megállt, megigazította a félredőlt muskátlit, s egy fél szóval megbökte az öregasszony mesélő kedvét. – Aztán mégis egymáséi lettek – mondta, mint aki kérdezni nem akar, de várja, hogy folytassák, amit elkezdtek. – De csak öt év múlva, közben már menyasszony is voltam, de én bizony kinéztem azt a vidéki legényt. Az uramból meg ezalatt embert csinált a nagy szerelem. Hogy hazajött a katonaságtól, mit kezdjen itthon; vagyona nem volt, mint munkásember nem kaphatott volna meg soha engem. Előbb a vasútnál próbálkozott, de ott nem vették föl a státusba, azután Pesten a rendőrségnél, de annál meg finomabb ember volt, úgy protezsálták be az iskolába, előbb fűtő volt s később lett altiszt. Az neki való állás volt, jól értett a számokhoz; jobban, mint az öregebbik altiszt, a fizetéseket is ő hozta ki elsején, meg a tanárokkal is ő számolt el. Nagy iparkodás volt benne a műveltségre, s nem is eresztette el szegény Székács igazgató úr többet. Az apám még akkor sem akart hallani róla; megvolt benne a paraszt dölyf, lenézte a tanult embert. De hát én sem voltam már csikó, s minden ajánlkozót elmartam. Hát engedett. S nem volt igazam? Mégiscsak más dolog egy műveltebb városi ember mellett élni. Ha lány volnék, most is százszor inkább választanék akár egy kereskedőt is. Hát össze lehet hasonlítani engem szegény testvéremmel, pedig az ötvenholdas gazdát kapott. Vagy melyik asszonynak lesz jobb dolga, a Katinak az ő részeges gróbián urával vagy annak, akit az én fiam elvesz. A műveltséget nem lehet földdel megváltani.

– És hogy ismerték meg egymást? – kérdezte Zsófi, s zavart szemében fényes kíváncsiság csillant meg. Kiszeláné egy pillanatig habozott. Egyáltalán nem szokott beszélni az ura karrierjének kezdetéről. Elbeszéléseiben az öreg Kiszela már mint az igazgató jobb keze jelent meg, s ha mégis elmondta valakinek szerelme történetét, akkor Kiszelával, a huszárkáplárral kezdte, amint a nádpálcáját veregette a házuk előtt. Aki hallgatta, azt hihette, hogy a boldogult Kiszela már kék mentében és piros nadrágban született, s nem volt a kezében sohasem villanyél, sem fejsze vagy kalapács. Most azonban annyira biztatásnak érezte Zsófi érdeklődését, hogy visszanyúlt ebbe a kék mente előtti múltba is. Hátha úgyis tudja az anyjától, s csak őt akarja próbára tenni. – Ott volt az velünk talán tizenhárom éves korától, a szüleim nevelték. A Felvidékről származtak; valami mesterember vagy mi volt az apja; itt dolgozott a Huszárpusztán, s az anyja is ott halt meg tífuszban. A gyereket meg édesapámék nevelték. De nagyon rendes, tiszta gyerek volt; nekem az tűnt föl, hogy milyen szépen evett, akár egy gróf. S már akkor különös, huncut nézése volt; a fiam néz így néha, hogyha ellenkedik. – Az igazság az volt, hogy Kiszela szülei haviak voltak, tót munkások, s örültek, amikor a gyereküket valahova kondásnak benyomhatták. Onnét küzdte föl magát Kiszela az igazgató jobb kezévé; s az ő negédes, huncut szemeivel kellett most az Imrusnak az apja házasságát egy grádiccsal föllebb megismételni. Zsófi nem pirult el ezeknek a huncut szemeknek az említésére, sőt még mintha lett volna valami kérdeznivalója Kiszela felől. De már a hiányos fogú temetőkapunál álltak, s a komoly ecetfák lombjában bújdosó szellő megállította Zsófit a profán érdeklődésben. Megkereste a Kiszeláné szüleinek sírját, Zsófi föllágyította a sírdomb beszáradt rögeit, leásták a négy cserép muskátlit, s megnézték a Huszárék sírkövét, ami a Zsófinak is tetszett, aztán a bozóton átláboltak az új temetőbe.

Kiszeláné úgy érezte, hogy eleget elért aznapra, s hagyta Zsófit, hogy most már ő öntse ki a szívét. A temető Zsófi országa volt, itt neki kellett beszélni, Kiszeláné majd a helyeslés állandó készenlétében törtet az új temető felé, éberen, hogy minden szóra, ami a Kurátorék jelöltjére, vagy az ő fia ügyére kicsit is kedvező, rácsapjon, s tovább feszegesse. S csakugyan Zsófi lassú, vontatott emlékezéseinek az alján, mintha a Kiszeláné visszaemlékezései reszkettek volna tovább. A panasza most nem volt olyan vad, s rögös fájdalmát valami belső habozás lazította, mállasztotta. – Elhiheti, asszonyság, itt érzem magam a legjobban – mondta, amikor az óriás fák alatt, a dudvás füvön az új temető felé megindultak. – Ha mindenki úgyis ideér, minek akkor annyit kínlódni, iparkodni. Nézze, emlékszik az öreg Horváth bácsira, mennyit sanyargatta a családját. Horváth ángyi még kendőt se vehetett, jobban szekálta a menyét, mint az ura. Mind csak azért, hogy a Helyföldet kifizessék. Hát most itt van, ez lett az ő része. Ha, de szitkozódna, ha látná, hogy még egy virág sincs a sírján, az a kis kőfejfa is egészen félrebillent. Tudja, sokszor gondolom, legalább jó, hogy ebben van valami igazság. Előbb-utóbb minden sír olyan lesz, mint azok a hepehupák a hátsó temetőben, s egyszer a méltóságos úr csontját is kidobálják a kriptából. Ha a Sanyimmal egykorú gyereket látok, azt mondom, most szaladsz, de egyszer te is odajutsz. Csak legalább legény lett volna. Egyszer láttam volna őt, amint a templom előtt áll a kislegények közt, s nézi a lányok rózsaszín szoknyáját, ahogy a templomajtón bemennek. Aztán úgyse ér semmi semmit. Vagy ahogy az asszonyság mondta, hogy a szelelőlyukon leste volna egy lány, mikor tűnik fel a sapkarózsája. Szegény uram, őneki legalább ebben volt része – fordított hirtelen a beszéden, mert épp a Kovácsék kőkerítéses kriptája előtt mentek el. – Nézze, milyen még ez a sír is; olyan konok, kemény, mint az anyósom. Kővel fedette be az egészet, hogy ne is maradjon rajt a virágnak hely. Egyszer fizet az ember, aztán elég az egész életre. Hogy én az unokáimra legyek utalva, mondta, mikor az ura morgott a költségért. Az én Sándorom nem volt olyan, mint ők. Lehet, hogy öregkorára ő is más lett volna, hamar odavágta, hogy most már betapaszd ám, de ő legalább kedves is tudott lenni, elfigurázott az emberrel, igaz, mással is, társasági ember volt, a veszte is az lett. De legalább élt. Akkor sokat sírtam miatta, ahol senki sem látta, most nem sajnálom tőle. Legalább volt neki valami jó, nem úgy, mint nekem.

Maga is meghökkent a kiszakadt szótól; mi esik belé, hogy az urára vádaskodik. Hát igazán sírt ő, amiért el-elmaradt? S nem volt jó mellette? – Arra az időre ugyan nem panaszkodhatom – fűzte hozzá, de most, ahogy emlékezett, valami különös unalmas ízét érezte annak az időnek. Folyton a felfújt képű vénasszony s a veszekedések, hogy az ura nem törődik a gazdasággal; csak a bírót akarja kitúrni, meg vadászterületeket bérel. S ő a két kő közt. Most semmi nem jött vissza a padláson folytatott hancúrozásokból, úgy, mint a télen, mikor a szerelmüket visszaálmodta. Csak ezt a követ látta a kriptán, s mintha egy ilyen kriptában éltek volna már akkor is.

– Jó ember volt, csak nagyon akaratos – folytatta eltűnődve, amint az új temető felé vezető csapáson a Kiszeláné sarkát nézte, s a visszacsapó ág ellen a kezét maga elé tartotta. – Egyszer, még tán két hónapja voltunk együtt, együtt mentünk ki egy vasárnap a szőlőbe. Nagyon szerette a fákat nyírni meg hernyózni. Dologban nem sokat mozdított, de az ilyenben nagyon ügyes volt, egész faiskolát ültetett a pince mögé. Volt neki valami szere, amivel a barackfáról irtotta a levéltetűt, s meghagyta, hogy tegyem be a szatyorba, amiben az ételt kiviszem. Éppen ez volt az a cekker. Én meg elfeledtem. Kérdi kinn, hol van a tetűirtó? Én meg szégyelltem, hogy otthonfelejtettem. – Csak nem akar most tetűt irtani; akkor énhozzám ugyan nem nyúl. – Azt nem te szabod meg, hogy mikor nyúlok hozzád. Hol a tetűirtó? – Otthon hagytam. – Készakarattal? – de már szikrázott a szeme. – Készakarattal. – Hát akkor mégy és hozod, itt légy délre. Tudja, mennyi a szőlőtől Kovácsékig. – Menjen maga – mondtam, mert nekem is felvágták a nyelvemet. – Hát nem mégy? – kiáltotta ő erre megint. Úgy, hogy aztán mégis csak elkullogtam, otthon meg csúfol az anyósom, hogy de nagy bolond vagyok. Ilyen akaratos természete volt. Szegény kis Sanyimban is benn volt ez az akaratosság, hiszen emlékszik, hogy tett néha.

Kiértek az újtemető tisztására, s előttük állt néhány elhagyott, szegény sír közt a Sanyika széles virághalma. Zsófi a szomszéd sírhelyet is megvette, s azt is hozzátöltötték az eredeti sírhoz, hogy legyen hova rakni a virágokat. Az arramenő nézhetett, hogy egy hároméves gyereké az a nagy sír, úgy feküdt benne a Sanyika, mint továbbalvó kisgyerek a szülei dupla ágyában. A kereszt vonalában két rózsatő, jobbra-balra muskátlik, jácint, a szélén meg sárga-lila violaszegély. A virágokon kövér darazsak zümmögtek, a kis kereszt egyik ágán egy lepke ült; összecsukott szárnnyal, mint egy élire állított falevél.

– Gyönyörű ez a kis sír – mondta Kiszeláné gyöngéden, s visszaigazította az egyik rózsatőt a karójára. – Né, ez a büdös darázs. – Nem darázs, méh – mondta Zsófi. – Az ilyen sárga, az méh, a Tóth asztalos kaptárából jönnek. Szegény feje abból pótolja meg, ha a koporsóbolt nem megy. Még ha mézel, akkor is a temetőből él. – Szépen megmaradt ez a viola – jegyezte meg az asszonyság. Hát legalább az legyen. Jövő héten úgyis kidobálják, ha megjön a vaskerítés. – Nincs is több ilyen ápolt sír a temetőben – mondta Kiszeláné, míg a Zsófi az ásványvizes üveg tartalmát odatöltötte a két rózsatő alá. – Legalább a sírja legyen szép. Ő szegényke úgyis, ki tudja, milyen lehet már azóta. Borzasztó elgondolni, hogy talán már a bőr sincs rajta. Pedig milyen szép gömbölyű teste volt, emlékszik, amikor levetkőztettem. Kivált, amikor még kisebb volt; a kis csuklójánál alig tudtam kitisztogatni, mély karikája volt s azok az édes gömbölyű mellei. Nincs szebb a világon egy ilyen kisgyereknél. Tudja, ha egyszer még valamikor rá tudnám magam szánni, hát csak azért, hogy egy ilyen gyönyörű kis test mozogjon mellettem az ágyban.

Hirtelen szaladt ki a száján ez a vallomás, s aztán rögtön elpirult. – Persze, ez csak olyan beszéd. Dehogy tudnék én valakit megszokni. – S fölkapta az ásványvizes üveget, hogy a muskátlikra is hoz egy kis vizet a kútról. Amikorra visszajött, néhány torzsalkodó bárányfelhő épp odahenteredett a nap elé, s Zsófi arcán is mintha megkeményedett volna közben a komorság.

Kiszeláné az Ilus vendéglősére gondolt, s megpróbált néhány szót elhelyezni. – Hát még feküdhet olyan gyönyörű kis gyerek maga mellett, elég fiatal hozzá. Huszonöt év, mi az. Énrám ennyi idős koromban fűzték fel a mirtuszt. Azért megőrizheti az ember a kedvesei emlékét, ha maga nem is temeti el az ifjúságát. Most, hogy a fiam itt volt, az is mondta: halálos vétek egy ilyen szép fiatalasszonyt elhervadni hagyni. S ha maga egyszer elszánja magát, akármelyik férfi boldog lehet. – Nekem ne is mondjanak ilyet – szólt vissza Zsófi a muskátli mellől, melyről a száraz virágokat tépegette. – Magam sem értem, hogy szaladt ki az elébb a számon. Nemhogy egy férfit, de még egy gyereket sem tudnék megszokni többet. Nem merném megszeretni, annyira félnék, hogy egy éjszaka ő is úgy fekszik ott mellettem, mint szegény Sanyika azon az utolsón. – Hirtelen fölegyenesedett, s a szomszédos sír cementkerítésén gugyorgó Kiszelánéra nézett. – Ezt még nem is mondtam el senkinek. Akkor éjszaka, emlékszik, külön ágyban feküdtünk. Egyszer csak fölsír szegénykém, anya, vegyél magadhoz, félek. Szorult már a melle, attól félt. S akár hiszi, akár nem, nem vettem oda. Én is féltem tőle. Hiszen olyan volt, mint aki nem is ember. Ezért szül az ember gyereket, hogy a szeme előtt rothadjon szét. S ne merje odavenni, ha segítségért sír. – Annak már mindegy volt, elhiheti, hogy odaveszi, vagy sem – mondta Kiszeláné, s kicsit lehajtotta a fejét, nehogy a Zsófi az arcából olvasson. – Mindegy, de azért mégis – mondta elgondolkozva Zsófi, és sötét száján egy pillanatra megenyhültek az összeszorított izmok. – Mégiscsak jobb volt ezt valakinek elmondani, ha mingyárt szégyen is.

Hazamenet Kiszeláné egy pillanatra beszaladt a nénjéhez. A Kati uráról hallott valamit, hogy nagy adósságot csinált, arra akarta Pordánnét figyelmeztetni. Pordánné épp a tyúkokat rekesztette be, s nem nyughatott, amíg Zsófi is be nem jön. – Úgyis akarok valamit pletykálni – mondta, s előrejött a kapuig –, s ha már megkértek rá, elmondom – s nagy kacagással betuszkolta Zsófit az udvarra. Egy kis szolgáló székeket hozott ki, s ők odatelepedtek a tornácra. A disznók akkor jöttek haza a kondáról, s a malacok szapora lábakkal apróztak el előttük az öregebb disznók nyomában. A bodzabokrokkal összemosódó ólak felől egy malac rövidet visított, nem többet, mint amennyi egy láb bennszorulása és kiszabadulása közt eltelik. Az istállóból nagy méltósággal lépkedtek elő a lovak. Mind feketék voltak, lehajtották nyúlánk nyakukat a vályúba, szétnéztek az elcsitult udvaron, s visszaballagtak a sötét istállóba. Pordánné lopva végignézte a gyászoló fiatalasszonyt: azt mondják, odavan a nagy bánattól. Csak mindenki úgy legyen oda, mint ez; megposzkult egy kicsit, de a fehérség is csak jól áll neki. – Kerestelek vasárnap, de a testvéred mondta, hogy folyton kinn vagy a temetőben. Anyád egyre sírt érted, hogy tönkreteszed magad azzal a sok temetőjárással. Úgy beszél rólad, mint aki maholnap maga is odakerül. Azt ehun, szebb vagy, mint régen. Attól a fehérségtől csak érdekesebb lettél. Ha legalább az én Katim is ilyen szép fehér lenne a bánattól; de az annyit bőg, hogy az orra már akkor is vörös, ha nem sír, s az arcát kiveri a májfolt. Már azt hittem, úgy van. De nem, hiszen rá sem néz az ura. Csak a bánkódástól. – Volt a hangjában valami ellenséges, tréfásan gyűlölködő, amitől Zsófi megzavarodott. Mit akar ez az ő fehérségével? Aki fehér, annak tán a bánatja is hamis? Kiszeláné megérezte az ellenséges hangot, mert párszor közbeszólt. – Aki szép, a bánattól is csak szebb lesz, aki csúnya, az attól is csak rútul. – Kiszeláné ki nem állhatta Katit, s nemcsak azért ütött rajta, mert a Zsófi előtt kellett a barátságot bizonyítani, hanem máskor is. Pordánné látszólag nem haragudott meg a vágásért. Ő is szívesen ócsárolta a lányát, bár azt nem bocsátotta meg, ha valaki visszaócsárolta. – Már az igaz – mondta nagyot nevetve. – Teérted most jobban meg vannak veszekedve a férfiak, mint amikor lány voltál – s huncutkodó gyűlölettel belenevetett a Zsófi arcába. Zsófi sértődötten nyúlt föl a fekete ruhájában. – Énértem? – Ez mindig tud valami bolondot – mormogta Kiszeláné dühösen, hogy a testvére egy perc alatt elrontja, amért ő itt egy nap hízelkedett. – Ne mondjam? Hogy még a szememre hányják, hogy irigyeltem, azért nem közvetítettem. Mit csináljak, ha folyton a nyakamra jár. – Így Pordánné – úgy; csak bekiált a kerítésen, hogy: jaj, de szép az az üsző, Pordán néni, hány litert ad s a végén a Kurátor Zsófin végzi. – Épp ahhoz fog Zsófi hozzámenni, ahhoz a béresivadékhoz, majd elment az esze – tört ki most már dühösen Kiszeláné –, inkább azzal törődj, hogy a vőd el ne igya a házat a lányod feje felül; mert megint csinált egy csomó adósságot a kocsmában. – A maga házát issza el – vágott vissza Pordánné, de azért megcsendesedett kicsit, s míg Kiszeláné a hallott részleteket teregette ki, egész megfeledkezett az ismeretlenről, aki a tehenet dicséri, és Zsófi után érdeklődik.

– Pordánnéhoz se megyek be többször – jegyezte meg Zsófi, amint az utcára értek. – Mit gondol ő felőlem, hogy mindig ilyen bolond beszédekkel traktál? – Mindig ilyen volt ez, lelkem. Korán van az még. S hozzá még egy ilyen. Nekem is jött, hogy te, ez a csendőrőrmester akarja a Zsófit, jó volna rábeszélni. Mondom, dehogy beszélem; még a szemem is kiszedi, hacsak megemlítem. Nem olyan asszony az, aki evvel is beéri. Látja, meg se mondtam magának, annyira ismerem az ízlését. Meg tudom azt a históriát is a Marival. Ha már arról van szó, akkor én sokkal különbet tudnék mondani, aki nagyon örülne; de hát most még arról is inkább hallgatok – fűzte hozzá anélkül, hogy Zsófi felé fordult volna. Csak az asszony mozgását, a ruhája suhogását figyelte, abból akarta kitalálni, hogy ugyan mit gondolhat. – Jobb is. Nem akarok én senkiről tudni – mondta Zsófi. – Hát persze, tudom én azt – hagyta rá Kiszeláné, de valamit észrevehetett Zsófin, talán a hangja volt csendesebb, vagy a léptei akadtak el egy pillanatra, vagy a lélegzetvétele, mert most nem tartotta egész reménytelennek az Ilus vendéglősének az ügyét.

A következő héten még néhányszor kikísérte Zsófit Kiszeláné a temetőbe. Eleinte még ürügyet kellett találni, hogy mért megy vele, de amikor néhány nap múlva otthon maradt, Zsófi már maga kérdezte meg: – Az asszonyság nem jön ki? – Kiszeláné úgy találta, hogy Zsófi, ha nem is mutatja ki, mégis jobban szíveli őt, mint a hozzátartozóit. Vele szemben nem forr föl mindjárt. Ha csak a legközönségesebb dolgot is kérdi meg tőle, ha csak annyit is, hogy hol a pincekulcs, vagy az asszonyság már főzött feketét, valami elfogult tisztelettudás van a hangjában, amit idáig nem vett észre. Igazán úgy bánt vele, mint egy öregasszonnyal illik. Ha nem is hízelkedett neki, de nem is vetett rá olyan gyűlölködő szemet, mint régen, inkább valami lányos félelem volt a szemében, a szótlanságában is beszédes iparkodás. Egy durvább megfigyelő azt mondhatta volna, hogy most is éppolyan mogorva, visszautasító, mint régen, Kiszelánénak azonban jó érzéke volt az ilyen dolgok iránt; ő úgy látta, hogy amennyire ez a kemény asszony meg tud lágyulni, ő meglágyította. Ha el nem hamarkodja a dolgot, Zsófi szenvedélyessége nemsokára az ő Imrusa érdekében félemlíti meg a Kurátor családot. Zsófiban mindig megvolt a hajlam, hogy valami olyan ügyet pártfogoljon, amitől a Kurátor család háta viszolygott. Mi másért istápolta a Mari dolgát a csendőrőrmesterrel? Az Imrus, úgy látszik, nem tetszett neki; ha arra került a sor, mindjárt összeráncolta a homlokát, s elhallgatott. De miért hát? Nem akarja, hogyha ő boldogtalan, a Mari boldog legyen; ez volt a legtermészetesebb magyarázat. Az Ilust is hogy gyűlöli, mert jegyzőné lett. No jó, hát azért akarják őt is férjhez adni. S ha Kiszeláné nem is bízott benne, hogy Zsófi hamarosan rászánja magát a vendéglősre, állandóan kerülgette ezt a témát. Mégiscsak szívesebben pártfogol valaki mást, ha tudja, hogy neki is akadna, csak ki kell nyújtani a kezét.

Hanem az Imrussal azért valami más bajnak is kell lenni. Persze, hiszen ő festette le tolvajnak, naplopónak, cédának, még valami vérbajt is ráfogott keserűségében. Hogy átkozta magát most a fecsegéséért. Az ember sose szólja le a tulajdon hozzátartozóit. Ha szükség van rá, nem olyan könnyű visszamázolni rájuk a becsületet. No, de Kiszeláné bízott az ügyességében. Volt is ebben valami nagy dolog, ennyifelől feszegetni, ostromolni egy lelket. Kiszeláné valóságos művészévé lett ezek alatt a temetői kirándulások alatt a hadászatnak. Ha már valamelyik irányban feltűnővé kezdett válni az iparkodása, egyszerre otthagyta, mint aki nem is gondol rá többet. Miután Kurátorék ellen elhelyezett néhány aknát, Zsófi családias érzését, mély szívét kezdte dicsérni. Az ilyes asszonynak vétek gyerek nélkül megöregedni, s miután saját természetéről meglepő vallomásokat tett, hogy ő, ha megharagszik rá, még a saját családtagját is képes befeketíteni, Imrus új állását kezdte magasztalni. Még csak két hete van a gróféknál, s az máris csak fiamnak nevezi.

Míg az ember a szatyrot a fáradt kezéből a pihentbe veszi, vagy elmenőben betekint egy idegen ház udvarára, ahol a daráló megáll egy pillanatra a legény kezében, hogy az elmenők után bámuljon: olyan könnyű megcserélni a beszédtárgyat. – Ezek is, hallom, hogy megint vettek tíz holdat a bogárdi határban. Egész gazdag gyerek lesz a fiából. A múltkor láttam, micsoda nagy mamlasz az a Ferkó (ugye, Ferinek hívják); de hát itt csak a vagyon számít. Talán még a maguk édesapja is odaadná neki a Mariskát. Ki törődik azzal, hogy mit érez az a lány, míg megszokik mellette. Tudja, sajnálom ezeket a falusi lányokat, úgy veszik, adják, mint a borjút. Hiszen jó, most már ide is behatolt a városi felfogás; a Mari csak engedelmes lány, de próbálnák úgy odaítélni valakinek. No, hiszen, akiben van vágy, azt sosem lehetett. Itt vagyok én, meg azt hiszem, Zsófikám, maga is odatoppantott volna az édesapja elé, ha valami kéretlen kérőt hoz.

Ahogy a temetőkapuhoz értek: – Emlékszik, amikor utolsó Mindszentekkor kijöttünk, a Sanyika is velünk volt, aztán mindenhogy el akarta fújni a sírokon a gyertyát. Ha nem néztünk oda, csak elibük gurult s fújta. Maga ráncigálta, de ő csak el-elmaradt. Úgyhogy végül is a karjára kellett kapni, s úgy vitte az apukája sírjához. Én meg utánuk néztem, s elgondoltam: milyen szépek ezek ketten, Istenem, mért kell ezeknek már temetőbe járni, ahelyett hogy még öt ilyen gyerek szaladgálna a szoknyája körül. Az Isten is arra teremtette, hogy gyereket neveljen, s egy férfit boldoggá tegyen.

S hogy a Kovácsék kősírjára letették az orgonacsokrot, amit az udvar hátuljában a bokrokról vágtak: – Látta az Imrust, valami vendég elé ment az állomásra. Ott robogott el a gróf gyönyörű Mercedesén az ablak alatt. Épp akkor hoztam fel a pincéből a tejfölt; de oda se nézett. Hű, de nagy legény vagy – gondoltam. – Gyönyörűen vezet az a fiú, meg kell hagyni, meg se döccen vele a kocsi ezeken a lyukas utakon. Mondta is a gróf: kijavították a tornyai utat, vagy micsoda, hogy olyan simán megyünk, mint a Stefánia úton.

Zsófi nagyon is látta az ablakból a Mercedest, hiszen a tülkölésére ugrott ki, de épp ezért gyorsan másfele terelte a beszédet. Sanyikára, a maga idegenségére, hogy ő már nem is tudna megszokni egy gyereket, olyan türelmetlen a legkisebb neszre. – Ne higgye, hogy más nem olyan – vette át a szólamot Kiszeláné. – Még csak én vagyok a csúnya, ha valami bánt. Az öregem mondta is: – te, én félek tőled, te el tudnál emészteni engem haragodban. Mert igaz, hogy egyszer még az igazgató úrnál is bevádoltam őt, amért az egyik takarítólánnyal összeállt; ha nem olyan bennfentes, talán az állásából is kiteszik érte. S azt gondolja, a fiammal másképp vagyok? Maga különben emlékszik rá, minek el nem szidtam, amért azt a kis kauciót kölcsönkérte. Pedig hát igazán derék, iparkodó fiú, maga is látja, a pénzt is megadta azóta a keresetéből, de akkor dühömben majd hogy azt nem mondtam, hogy lopta, és kártyára vagy valami cafatnak kell neki. A csendőröket tudtam volna rászabadítani, de ne higgye, hogy tehetek róla. Akkor úgy éreztem, hogy nekem a szeretetemért mindenki csak rosszal fizet, s azt nézem én is, hol árthatok. Az a sértett szeretet tesz rosszá. Idegentől, maga is láthatja, mindent fölveszek, de a rokont, azt meg tudnám fojtani… – Különben ezt nem jó helyen mondom, mert te is rokon vagy, s ki tudja, nem leszünk-e még közelebbi rokonok – fűzte hozzá huncutkásan, s belekémlelt a Zsófi szemébe. – Nem is tudom én, mért szólítasz te engem asszonyságnak, amikor én az Örzsike nénéd vagyok – s gyengéden odahajolt Zsófihoz, s átölelte. Zsófi állta a nyakába hulló inas testet, az arcát csiklandozó kendőcsücsköt, nem szorította meg, de vissza se tolta. Az asszonyság persze továbbra is asszonyság maradt s néhány bátortalan próba után Kiszeláné is visszahúzódott a tegezésből. – Nem, nincs rossz szívvel hozzám ez a fiatalasszony, de nagyon kitartja magát.

Az új temetőben a friss sárgaföld-sírok közben egyre jobban gyepesedtek, a sírkeresztekre cinkék és sárgarigók szálltak, s repülésre készen kémlelték a két fekete embert. Itt is, ott is kikerült a sírokra egy cserép viola, törökszegfű, s már a pünkösdi rózsa goromba bimbói is fesledeztek. A kopár új temetőben, amelynek csak a partján volt néhány akácfa, e néhány virágfolt olyan volt, mint szűrön a cifra dísz. Míg a régi temető hatalmas fái alatt az elhagyott sírokon a melankólia vándorolt szürke uszályával; itt a halál is cifraszűrben ült a tarka sírokon. Zsófi és Kiszeláné feketébbek voltak nála magánál is.

Időnként Móri Zsuzsi is odasompolygott hozzájuk. Mint a cinkék, ő is a harmadik kereszt mellől hunyorgott rájuk apró szemeivel, s leste, mikor vetnek neki néhány barátságos szót. Talán ő volt az egyetlen lény, akivel Zsófi tréfálkozni is tudott. Ha más ember próbálta viccre fordítani a szót, Zsófi arcán kemény vonás jelent meg: könnyű nektek viccelődni, de én nem vagyok olyan hangulatban; bennetek is lehetne annyi tisztességtudás, hogy nem mutatjátok a jókedveteket az én bánatom előtt. Móri Zsuzsi azonban olyan szánalmas volt, hogy mosolyogni kellett; Móri Zsuzsinak ajándék volt az a néhány tréfás szó, amit Zsófi odadobott neki, és ő volt az egyetlen, akitől Zsófi nem sajnálta az ajándékot. – Hát kijött, Zsuzsi, maga is megnézni a halottakat? – kérdezte tőle. – Ki. A Sanyikát, meg az öregemet – felelte ravasz mosollyal Zsuzsi s látszott rajt, hogy nagyon büszke rá, hogy a Sanyikát is hozzámondta. Nagy furfangosság volt ez az ő kicsiny agyától. – Hát még mindig nem tudja elfelejteni az öreget? – Nem lehet azt, nagyon jó volt hozzám, sosem lesz több olyan – utánozta Zsuzsi, ahogy a gyászolóktól hallotta, de ráncos arca ragyogott a megtiszteltetéstől. – Rossz lehet szegény öregnek, ott a földben. – Nem rossz, jó párnát tettem a feje alá. – De éhes is, Zsuzsi – húzta mosolyra Zsófi a száját, s Kiszelánéra kacsintott. – Gondolja el, már mióta nem evett. Tán hét éve is van, hogy meghalt. – Evett. Én hoztam az öregnek. Most is hoztam ki egy kis levest, főzeléket; ehun… Zsófihoz lépett s szétnyitotta viseltes szövetszatyrát, melyet ki tudja, hol kapart ki a szemétről. – Aztán megeszi a Komáromi? – kérdezte Zsófi. – Meg. Van egy kis bádogedénye, s mindig üres, amikor jövök. – Nem kéne megengedni. Ideszoktatja a kutyákat – szólt közbe Kiszeláné, akit bosszantott a Zsuzsinak kijáró nyájasság –, aztán még kaparni kezdenek. De Zsófinak tetszett, hogy a Komáromi megeszi a lencsefőzeléket. – Utolsó cseppig elfogyasztja, még kis is nyalja, ugye – mondta s furcsa, tört nevetés szakadt ki a melléből, oly idegen a fényes levegő s a pünkösdi rózsák nevetésétől. – Ennek legalább megvan az az öröme, hogy ő ad enni az öregjének. Ha nem is látja, de legalább ő eteti – fűzte hozzá elkomorodva. S Kiszeláné, ahogy az arcára nézett, már megint nem találta olyan biztatónak a vendéglős kilátásait…

Így érkezett el a pünkösd ünnepe, melyen Kiszeláné dűlőre akarta vinni a dolgát. Elhatározta, hogy még szombat délután szól Zsófinak, s kikéri a támogatását, de épp aznap délutánra jelentette be magát a postamesterné. Ez lett volna az első látogatása, végül is nem jött el, de a temetőt elmulasztotta érte. Estére meg az Imrus jött át kerékpáron. Zsófi temetőből jövet csak egy pillanatig maradt velük s aztán panaszkodott, hogy a feje fáj, korábban lefekszik. Kiszelánénak a döntő tárgyalást így vasárnapra kellett halasztani. Másnap reggel Zsófi jókedvűen lépett ki a konyhába, az Imrus meg az anyja épp kávéztak az asztalnál. Kiszeláné még abroszt is terített, mert a fia „szépen szeret étkezni”. A haditervet beszélték meg oly disztingváltan, mint egy grófnő a fiával. Kiszelánénak a melle dagadt a büszkeségtől, Imruson egy pepita gazdászruha volt, bricsesz és sárga csizma, félrefésült haján a napsugár táncolt, s csupasz szája körül egy mókára kész mosoly. Ezt megnézhetik a Kurátorék. Kiszeláné épp most kötötte a lelkére a fiának, hogy a templomban az első padba üljön ám, az intelligencia közé, mert neki ott a helye. Imrus talán gyerekkora óta sem volt templomban, de ma be kellett őt mutatni a falunak, hadd lássa az egész Kurátor rokonság, hogy nincs okuk a Mariért szégyenkezniük.

– No, már elmúlt a fejfájása – kérdezte Zsófit, izgatottan figyelve, hogy megint úgy összehúzza-e a homlokát az Imrusra, s elsötétül-e az arca a gyűlölettől. De Zsófi arca most nyugodt volt, inkább még mintha nagyon is fesztelennek akart volna látszani, egész nyájasan felelt. – Nem, már nincs semmi bajom. Még az kellene, hogy pünkösdkor is a fejem fájjon.

Kiszeláné szorongó arca felderült. Még sosem lépett közébük ilyen kedvesen, ha az Imrus is itt volt. Úgy látszik, meggondolta magát, s velük is feledtetni akarja, hogy milyen pokróc volt máskor. Hát nem jobban áll neki ez a nyájasság? Az arca is mindjárt színesebb, s a derekát is szabadabban tartja. Kiszeláné meg tudta volna ölelni most Zsófit, és boldog lelkendezéssel szökött fel a helyéről: – Igaz, galambom, pünkösdkor nem fájhat a feje. Kivált idén, olyan gyönyörű ma minden, mintha cukorból volna. Én is szedem már magam; felöltözöm, hadd szellőzzék már egyszer a selyemblúzom, még szétmegy a szekrényben. Maga persze még mindig haragban van a Jóistennel? Ez az Imrusom is olyan pogány. Mit kezdjen ő a templomban? Ő nem tudja úgy nyújtani, ahogy ezeknek kell, hogy hihiveveekek; s a végén még a menyecskék közé talál ülni. Márpedig arra vigyázz fiam, hogy hová ülsz, mondom neki, mert neked az intelligenciánál van a helyed: Nem azért tanultál, hogy a Tóth Gyurkák, meg a Horváth Janik között kuksolj. Hú, már húzzák is az elsőt, végül is lemaradok. – Egész fiatalosan perdült be a vén hátsó szobába; hallani lehetett, amint a kicsapott álló szekrényben matat.

Zsófi egyedül maradt egy percre a fiatalemberrel. – Mostanában jóban van velem a mama – mondta Imrus azzal a csibészközvetlenséggel, mely egy mosolyban cinkosává tesz. – Tudod te is, mint én – mondta ez a mosoly, hogy a mama nagy szeretete is csak afféle meteorológiai jelenség; az idő és az öregek ilyenek, mi fiatalok, csak kacagunk rajta. – Igen, nagyon büszke magára – mondta Zsófi, s az ő arcán is átcsapott a fiatalság közös titkának a mosolya; keresztülhaladt a vékony, fényes bőrén, s lenn az arc mélyében az izmok közt valahogy megzavarodott. Egy fájó, égő pillantás repült Imrus felé, s a mosolygó arc már a tűzhely felé fordult; a lábas tej egy nagy kék bögrébe lottyant, s Zsófi megint visszahúzódott a szobájába.

Elhúzták a másodikat, a harmadikat; kinn az utcán rengett a sok violás pruszlik, billegett a rózsaszín szoknya, s a siető lányok színes foltjaiban egymásnak kiáltozó, őgyelgő fiúk fekete csoportjai elegyedtek. Mintha a tavasz minden színe, a házak előtti kis kertek, a Bozót menti vadvirágok mind megindultak volna, a magasságban zúgó harang felé. Aztán lassan elfogyott a szín, már csak néhány későn járó iparkodott az utcán, s egy állomásra csörtető kocsi lőcse csördített bele a felszálló énekbe, mely nagy ünnepen, mikor teli a templom, s mindenki kiereszti hangját, messze elharsog a kiürült falu felett. Zsófi arra riadt fel, hogy valaki leállítja a konyhában a botját, a szobaajtóban vár egy kicsit, aztán bekopog. Zsófi megismerte, az apja volt. Mit akarhat tőle épp templomidőben.

– No, így se jártam még – mondta, miután a lánya kezét épp csakhogy megfogta, s a dívány sarkára ült. – Anyád úgy elrakta az ingemből innen elölről a gombot, hogy amikorra meglett, szépen elkéstem. Épp akkor ment a tisztelendő úr, amikor a sarokhoz értem. No, utána már mégsem csúfságoskodom be. Gondoltam, megnézlek téged, hátha itthon vagy. Tudom, nem nagyon jársz a templomba. – Nekem nincs mit kérni a Jóistentől – felelte Zsófi félig epésen, félig mosolyogva. – Meg, ha volna is, hiába kérném. – Igaz – bólintott rá az öreg engedékenyen. – De hát ha nem használ, nem is árt; az ember legalább jól kiénekli magát. Azt tudod, hogy az Ilusék megjönnek? – Nem én. – Meg. Ebéd után; a meszesekkel üzenték, akik a falujukból valók. – Hozzám is bekiáltottak a meszesek – mondta Zsófi, aki nem akart az Ilusról hallani. – De én már vettem a múltkor. – Látom, ti már meszeltetek. Szinte úgy világít a ház, ahogy bejön az ember. Az egyik oszlopot kihagytátok, olyan, mintha barna volna. – Nem hagytuk ki – szólt Zsófi –, csak azt a Sanyika firkálta körül még a Pali plajbászával, s nem volt szívem mindjárt a temetés után bemeszelni. De most már majd utánameszelem, azt se lehet örökké ott tartani. – Úgy is köll, lányom, mondta rá csendesen Kurátor.

Egy kicsit várt. Aztán kirukkolt. – Szép az a nagy emlékezés, de mihaszna, ha nem segít az emberen. Ládd-e, már régen akartam mondani neked, de hát féltem, hogy nem úgy érted, ahogy érteni kell: ne add magad annyira neki; nem jó az, Zsófi. Tudom, erre megint azt mondod, könnyű annak, aki nem próbálta. De lásd, még fiatal vagy, most még nem érzed annyira, aztán egyszer csak rosszul esik, hogy annyira magadra maradtál. Hiszen tudom, nem sokat számítunk neked, de mégiscsak s egyszer csak mi is elhalunk, a testvéred ki elszármazik, ki elidegenedik, aztán itt vagy, s mindenki csak vet, dob öregségedre. Akkor majd bánod, hogy úgy dacoltál a fájdalmadban. Nem kell az embernek az Istennel kikezdeni. Ha valamit elvesz, ne mondjuk, hogy amit adna, az se kell. Az ember csak magának árt, ha durcáskodik.

Az öreg Kurátoron látszott, hogy szégyelli az ilyen beszédet, meg ha már rászánta magát, meg is hatódik tőle, s minél egyszerűbben akarja mondani, csakhogy el ne sírja magát. Zsófi torkát is égette a könny. Ez az öreg, kónya bajuszú ember, a zacskós, csillogó szemével, mégiscsak az ő édesapja volt, aki körül lánykorában oly boldogan sündörgött, ha disznóöléskor mesteri kanyarításokkal vágta ki a disznóból a sonkát, karmonádlit, s az ő kezibe is odanyomott egy vesét: vidd be, szolgám, de el ne ejtsd. János-napokon a vitázó vendégsereg kiáltozásával teli füstből, ahol minden kavargott, örvénylett a nagy vitában, politizálásban, ez a kedves fej intett feléje biztatón. A vénasszonyok minden siránkozásánál többet ér a meghatottsággal küszködő hangja s a nagy bajusz, amely most még lejjebb szeretne konyulni az akadozó száj fölé. – Hát azt mondja meg édesapám, melyik özvegynek kéne egy feleség – mosolygott rá a könnyein át –, aki megfejje az árva teheneit. – Látod, milyen csúnya szád van – mosolyodott vissza az apja is. – Hátha nem is parasztra gondoltam. Én magam is jobban szeretném, ha elkerülnél innen; talán hamarabb el is feledkeznél valami másféle ember mellett. Nem való teneked paraszt, az uradat is azért szeretted, mert vadászott, meg újságot olvasott, meg biciklizett. Valami ilyen kellene neked… Nem mintha én tudnék valami biztosat, csak azért mondom, hogy gondolkozz rajta.

Zsófi ott ült vele szemben, kipirulva, az arca csupa tűz, ha egy pillanatra lehunyja a szemét, mindjárt kicsordulnak a könnyei. Az öreg elővette nagy ezüstóráját, s nem nézett többet Zsófira. – Mindjárt kijönnek, én is elballagok. Aztán igaz ám, anyád meghagyta, hogy eljöjj délutánra, az Ilus úgyis fújt, hogy nem nézted meg a gyerekét. Ha el is van keseredve az ember, azért ne bántsa azt, aki nem ártott. – S hogy Zsófi kikísérte a kiskapuig, mégegyszer megkérdezte: – Hát akkor ugye, eljössz? Aztán a szívedre ne vedd, amit mondtam, csak a javadat akarom. – Megfogta a kezét, s csendesen eldöcögött hazafelé.

Zsófi még egy ideig ott kint maradt a tornácon. Fejét nekitámasztotta az oszlopnak, s a szívéből föl-fölszökő vérhullámok zúgását hallgatta. Most a nyakában lüktet, most itt surran el a füle mögött; itt örvénylik az agyában, már indul is az új hullám; mintha egy nagy víz szélén állna, amely löki-küldi a hullámokat. Az egész teste borzongott, s időnként meg-megrázkódott egy különös, édes gyengeségtől. – Milyen bolond vagyok, kötözni való bolond – gondolta két hullám közt az agya. – Hát nem kellene az ilyet a Bozótba fojtani. Nincs szív bennem, hogy ilyenekre tudok gondolni. De a feje csak ott maradt a ducon, s a teste majd szétolvadt ebben az édes reszketésben. Egyetlen hang sem úszott a falu kék levegőjében, a föld is mozdulatlan volt, mint az ég. S az alvég felől egyszer csak elindult egy méltóságos zúgás; aki tudta, egész tisztán kivehette a zsoltár szavát. Zsófi kiegyenesedett. Most mindjárt itt lesznek, Kiszeláné a fiával, az asszony a fekete selyemblúzban, Imrus a pepita ruhában és sárga csizmában, a szemtelen mosolyával a szemében s őbenne ezek a bolond reménységek. Az oszlopra, amely előtte állt, egy piros vonal futott, körös-körül, egyszer-kétszer, háromszor, egymást többszörösen keresztezve. Volna szíved ezt bemeszelni, te utolsó, s elfelejteni azt a kis halarcot, amint a fogyó lélegzetért kapkodott. Hát szívünkben is ilyen hamar benövi a halottakat a fű. Állat az ember, vagy mi? A zsoltár fogyott, Zsófi a megfogyó hangokon át a felálló padsorokat látta, minden sornál felállt egy sor, előbb a nők szopránja veszett ki az énekből, aztán a férfihang is mind ritkult. Kiszeláné már ott állt a templom előtt, a fekete gyöngysor a nyakában; a pepita ruhás fiát várja, a fiú megveregeti a mamus arcát, s ő boldogan a postamesterékre kacsint. Mit törődnek ezek ővele? Ki tudja, miben sántikálnak, hogy olyan kedvesek hozzá. Hogy vigyorogna az Imrus, ha látná, mi megy végbe őbenne.

Beszaladt a házba, magára kapta a kendőjét, hóna alá a locsolóüveget, s neki az utcának; az egész ház tárva-nyitva maradt, csak a maga ajtajára fordította rá a kulcsot. Amikor az utcára kiért, már a szomszéd saroknál hömpölygött a templomból kitóduló nép. Zsófi fölfogta hátul a hosszú szoknyáját, hogy gyorsabban lépkedhessen; úgy menekült ez elől a tavaszi nép elől, mintha valami színes dagály lenne, amely, ha utoléri, s örvénybe temeti, megfojtja. Milyen bolond vagyok, szidta magát, miközben az üldöző ár lassan elmaradt. Majd éppen őrá gondolt édesapám. Hogy nem paraszt, nem idevalósi? Hát csak ő nem paraszt? nem idevalósi? Ki tudja, miféle vénembert kommendálnak neki, valami süket vidéki asztalost, amilyen a Tót is, ő meg mindjárt ilyeneket gondol. Meg akarnak szabadulni tőle, ne kelljen látniuk a szomorúságát. Nem szeretik, hogy mindig ilyen fancsali ábrázattal jár, a temető szagát érzik rajta, hát pusztuljon innen. Vagy észrevettek valamit? De hát mit is vehettek észre? Beszélt ő azzal a fiatalemberrel tíz szót? Inkább kifordult a szobájából, ha találkoztak. De akkor mért olyan kedves hozzá a Kiszeláné. Régebben nem volt az ilyen. Megesett rajta a szíve, hát barátságos. S miről beszéljen, ha nem a fia jó állásáról, mi öröme van neki aztán az életben: Vagy mégis! Ezek talán már össze is beszéltek a háta mögött, s az apja bátorítani jött csak. Ha erre előbb gondol, elsüllyed a szégyentől az apja előtt. Hát beszélhettek ezek így róla, adott ő erre okot? Beleképzelte magát az apja helyébe. Ha amíg olyan nyájasan szólt hozzá, erre gondolt: „Szegény Zsófim, mit akarsz te ezzel a kamasz gyerekkel; egyidősek vagytok, aztán semmi emberformája nincs. Egy sofőr, ilyen kell neked. No, de elég baj ért az életben, én nem rontom el az örömed, ha ez kell neked.” Egész testét elzsibbasztotta a szégyen, ahogy az apja gondolataiba próbált helyezkedni. Nem, az apja nem is gondol ilyet: Sokkal önzőbbek ezek, semhogy az ő kedvéért ilyet gondolnának. Merészel is róla ilyet gondolni!… Hátha mégis a Mari, ötlött bele hirtelen, s a szíve egy nagyot nyilallt. Amikor a Mari annyit kuksolt az asszonyságnál, ő is gondolt erre. Most megint egész világosan állt előtte a kép; Imrus kinn állt a konyhában, s Mari is kisomfordált utána, csupa zavar volt az arca, együtt vartyogtak annál a kerítőnénél. Már azt is tudta, mért zavarta akkor haza a Marit. Csak kapóra jött az anyja szemrehányása. Fuj, ilyen asszony ő, ilyen utolsó, s ez a kis ártatlan még el se helyezkedett a sírjában. De a Mari! Lehetséges, hagy ez a nagy darab, bárgyú szemű alázatos kelljen neki? Még ha a pénziért is. Micsoda ostobaságokat hord ő össze, s ilyen gondolatokkal arcátlankodik a fia sírjához. Agyláz az egész. Az Imrus a grófi szobalányok után futkos, az apja meg, mint afféle öreg, csak elbeszélget. Hiszen maga mondta, hogy semmi biztosat nem tud. Semmi biztosat – belekapaszkodott a szóba, s a sírra iparkodott gondolni, a rózsatövekre, hogy újra fölkötözi őket az új rácskerítésre, amelyről szállítás közben letörött egy dísz. Már kiért a faluból, s az út magas partján haladt. Frissen kapált kukoricák, fejüket hányó vetések forogtak-kavarogtak a langyos szélben, s a dombok élein akácosok meneteltek a kék messzeségbe. Zsófi arra lett figyelmes, hogy lenn az úton egy gumikerék sutyorog, talán egy bicikli, aztán valaki leugrik róla, s a járművet maga mellett tolva, gyors léptekkel iparkodik mögé a mély úton. Valami szemtelen férfi – gondolta, és még szaporábban vette a lépéseit. A férfi mindig mellette, ott lenn, s ahogy Zsófi a füvet nézte, a bicikli meg a micisapkás fej árnyéka felcsúszott mellé a partra. – A gyalázatos – gondolta Zsófi –, valami vándorórás, jóval kezd ki, s elszántan lépegetett ott fönn a parton; fejéhez vágja az üveget, ha megszólítja.

– De sebesen, észre sem veszi a szegény embert – csattant fel az Imrus nem várt hangja. – Csak nézem, ki iparkodik itt előttem, pünkösd délben, egészen olyan formája van, mint a mi kis háziasszonyunknak, de nem mertem utánakiáltani. Kezit csókolom – fűzte hozzá, amikor Zsófi is megállt egy pillanatra. – Maga az? – mondta Zsófi, s egy pillanatra valami nagy fény lövellt ki az elszánt arca mögül. A föld, mint bolond szív lüktetett alatta, úgyhogy nem is ő ment, hanem annak a szívnek a lüktetései vitték; a fák kitépték gyökereiket, s eszeveszetten szaladtak a vetésen át. – Igen, kimegyek Bogárdra, egy barátom ott gépész, azok hívtak meg ebédre. De milyen elgondolkozva megy – mondta Imrus, s ki tudja, miért, szemtelenül belenevetett a levegőbe.

Zsófi tudta, hogy ez hazugság, Kiszeláné lúdgégetésztát sodort este s levágott egy kappant. Imrus nem lehet Bogárdra hivatalos. Meg miféle gépész barátja van neki ott? – Hazudik a szemtelen, de ebben a hazugságban volt valami megnyugtató, mintha ezzel Zsófi fölénybe került volna. A fák megálltak a vetés szélén, s Zsófinak nem kellett többé olyan görcsösen tartania magát, hogy el ne támolyodjon. Még egy fél mosolygást is megengedhetett. – Észrevettem, de azt hittem, valami szemtelen férfi. – Hát elég szemtelen – kacagott fel Imrus. De hogy Zsófi arca megint merev és kemény lett, Kiszeláné figyelmeztetése is eszébe jutott: Te, aztán nehogy bolondozni kezdj ám vele. Komolyabban tette hozzá: – A mama mindenütt kereste, amikor hazajöttünk. Azt hitte, talán hazaszaladt. Hiszen még nem is ebédelhetett. – Nem voltam éhes – felelte Zsófi elutasítón. Bár maga sem tudta, mért, most különösen bántotta ez a gyászára tett célzás. Imrus azonban nem zavartatta magát. – Furcsa asszony maga – mondta, s érdeklődően nézett bele az arcába. – Az ember azt hiszi, csak könyvekben vannak ilyenek.

Mi volt ezekben a mosolygó szemekben, hogy Zsófi úgy elszégyellte magát előttük. Egy pillanatra mintha ő is az Imrus gúnyos vágású szemén át nézte volna magát, Kurátor Zsófit, a fekete gyászmadarat, amint itt fönt tipeg a part szélén, még nem is ebédelt, s már siet a temetőbe; mert bizony elkésik, ha lassabban talál menni, vagy éppen végigsétáltatja a tekintetét ezen a forgolódó vetésen, ezeken a heverésző fehér felhőcskéken. Nevetségesnek érezte ezt a fekete varjút, föllázadt ellene, a meg akarta mutatni a mosolygó fiúnak, hogy nem olyan lelke közepéig feketeség ő, ahogy gondolja. – No látja, éspedig nemcsak a könyvekben van – vágta oda, s maga is meghökkent a hetyke, kihívó hangjától. Akár lánykorában, mikor ellenkedtek vele, s ő kacéran visszanyelvelt. Most már legalább ilyet is látott.

Imrus elcsípte ezt a szabadabb hangot, s nekibátorodott a tulajdon modorának. – Néztem is – felelte mosolyogva. – Egy ilyen fiatal asszony s ez a sok vén banya körülötte. Bizonyisten, mint egy kis beteg bárány, amelyet élve kikezdenek a varjak. Mért hagyja? Zavarja a fenébe őket. Ha ezek elkezdenek egyszer valaki körül sajnálkozni, rimánkodni, megeszik a lelkét. Ha baj érte, azért fiatal, hogy kiheverje. Különben nekem semmi közöm hozzá – tette hozzá, mert megint eszébe jutott a küldetése, s végre is mit prédikál ő ennek. – Könnyen beszél maga – mosolyodott el Zsófi –, felül arra a biciklire, aztán elbiciklizik, s nincsen amire emlékeznék, nem hagy ott semmit.

Semmit sem bántotta az Imrus tréfás korholása; még inkább jólesett, hogy foglalkozik vele. Mások is mondtak neki ilyet, de akkor fölháborodott, mintha azok csak azért mondták volna, hogy kicsalják a szívét a rejtekéből, s ha elárulja magát, leköpködjék. Az Imrus könnyelmű szájából olyan meggyőzően folyt ez, hogy valami lappangó testvér könnyelműség ott a szíve fenekén rögtön a pártjára állt. A vetésben csipegő verebek is az Imrus pártján voltak, s ő maga is mintha az Imrus könnyelműségével lépdelt volna fönn a parton. Imrus fölnevetett. – Nem hagyok ott semmit? S az ebéd, a lúdgége! Mit gondol maga, hogy ismerek én egy lelket Bogárdon. Ismer a fene. – Tudtam, hogy nem ismer – nevetett fel győztesen Zsófi. – Tudta? Hát tessék, ez a mama, az ő örökös intrikáival. Mindenki átlát rajtuk az első pillanatban. Hogy ő így megpuhítja, így ráveszi. S kérdem reggel, nos szóltál már, mama, mert ha te nem, hát én. Jaj, csak délutánig várj, gyerekem, nem lehet elhamarkodni. Akkorra meg, tessék, kiröpül. No, én hagytam neked elég időt az udvarlásra, hát most majd én beszélek vele, végre is nem esz meg az a kis asszonyka, ha elkapom négyszemközt. De a mamám: Isten őrizz, mindent elrontasz, legalább azt mondd, hogy véletlenül találtál rá, Bogárdra készültél egy barátodhoz. Maga meg rögtön látta, hogy maga után mentem. Hát ennyit érnek az ő fogásai.

– Hiszen én is segítettem este a lúdgégét hajtogatni – nevetett Zsófi, s maga is alig ismert a tulajdon lábaira, mint a gumi, úgy jártak föl-le, tartóztatni kellett őket, hogy ne himbáljanak, s amint lejött a partra, az útra, a sugár dereka meg se rezzent. Ott álltak a régi temető kapujában, Imrus a biciklijére támaszkodott, s meg-megrúgta a pedált a bal lábával, hadd forogjon az üres levegőben. – Én nem is tudom, mit fél magától a mama. Jaj, a fiatal Kovácsné, azzal vigyázni kell, az nem szokta meg az ilyen csibésztempókat. Pedig hát maga egész értelmes asszonyka.

– Még nem ettem meg senkit – mondta Zsófi, s lángvörös arcán a meztelenség szégyenkezése ragyogott. Vetkező kacérsággal nézett fel Imrusra, mint aki ledobta lelkéről a leplet, s most lesi, hogy mit szólnak hozzá. Imrus lába megállt a pedálon, a mosoly egy szempillantásra egészen behúzódott a szája szögletébe, s valami ragadozói kíváncsisággal lesett bele az asszony arcába. Lehetséges? Ez a temetőbogár? Sugárzó zavarában ott állt előtte az asszony, és sovány, megviselt arcán úgy ragyogott ez a másfajta izgalom, mint egy váratlan hajnal. Mögötte a fekete temető, a dombon sírok, melyek arra hátul a legrégibb részben, már csak jeltelen, heverésre való hepehupák. Ah, Imrus, igazán nem volt a teketóriák embere. De hát lehetséges? Ez a feketébe pólyázott büszkeség? Imrus ingadozott. Végre is az ő jövője érdekében… De hát az ördög azt a buta parasztlányt! Nem, mégis tévedett. Zsófi összekapta a szemét, az a zavart pirosság is leszaladt róla. Képzelődik!…

Mindez csak egy perc tizedrészéig tartott, míg a ragadozó szemekbe megint visszatért a tréfálkozó fény, s a behúzott szájszegletből kiszabadult a mosolygás. – Na lássa – mondta. – Különben, remélem, tudja miről van szó? Amilyen ügyes intrikus a mama, az első perctől tudja.

– A Mariról, ugye – vágta ki Zsófi minden erejét összeszedve, hogy mosolyogjon. Ő maga is csodálkozott, hogy egyszerre ilyen világos lett előtte minden, hogy a Mariról volt szó. Lehetett másról szó? Csak bolondította magát! – Hát persze. Az embernek meg kell okosodni, s a Mariska nagyon kedves lány – mondta kényszeredetten nevetve Imrus, de maga se tudta, miért, ő is jobban szerette volna, ha nem biciklizik az asszony után. – A maguk dolga – mosolygott Zsófi. – Az én dolgom itt van – s a mohos, mindig zárt temetőkapunak fordult, s lengő szoknyája beleveszett a fák feketeségébe. Imrus utánanézett, s aztán szokása szerint a térdére ütött. – Micsoda barom vagyok – mondta félhangon. De maga sem tudta biztosan, hogy miért barom. Azért-e, mert Kurátorékat és a lelkére kötött közbenjárást nem hozta elő, vagy valami másért, amit ő, a kegyeletet nem ismerő csibész sem mert végiggondolni.

 

*

 

Amikor Zsófi késő délután otthagyta a frissen kerített sírt, melynek a vascirádái közül gondosan kitisztította a homokot, s rózsatövéről lemetszette az átlyuggatott, pókhálós leveleket, úgy érezte, hogy végleg megmenekült a sok bolond indulattól, amely az utolsó időben gyászát megzavarta, s a temetőben eltöltött órák szelíd lemondását senki nem fejtheti le többet a szívéről. Az ég beborult; a fák haragosan hánykolódtak, s a szél egy óvatlan pillanatban teleszórta az ember szemét. – Talán eső is lesz – gondolta, s eszébe jutott az apja, amint a kapuban még egyszer megkérdezte: ugye, eljössz? Mért bántsa meg avval, hogy nem megy el. Mégiscsak az apja az egyetlen, aki jó szívvel van hozzá, a délelőtt is majdnem elsírta magát. S ebben a béna, szomorú órájában olyan szívesen elüldögélt volna valaki mellett, akit mégiscsak szeret. Igaz, Ilusék is ott lesznek. A jegyző disznóságokat fog mondani, s eltátja a száját, még a fülét is fölhúzza az erőltetett nevetéstől, az Ilus meg a doktornével dicsekszik, az új barátnéjával, s hogy miféle asztalterítőt ad a Tündérujjak. De az a gondolat, hogy hazamenjen, s bevegye magát a sötét szobába, s hallgassa a konyhában kopogó lábakat, esetleg az Imrusét is, visszariasztotta. Az esőnek is lóg a lába, még meg is ázhat hazáig. Nem a saját szorongása, a szíve alján gyűlő zokogás hajtja hát be, hanem a lógó eső.

A konyhában Kurátorné épp a kifutó feketét húzta félre a tűzről, s egy ronggyal törülgette az edény oldalára tapadt habos zaccot. Mari az új grenadinruhájában egy nyaláb tányért hozott ki a szobából, a legfelsőn az összesöpört sonkahéjak, a hideg karmonádli csontjai s két félbenmaradt ecetes uborka. – Ilyenkor kell jönni? – próbálkozott valami szemrehányásfélével Kurátorné, de a szemei kérlelőn, alázatosan pislogtak a lányára. – Hazulról jössz? – Nem, a temetőből – felelte Zsófi, s az asztalra tett tányérokat nézte, a sok csontot és sonkahéjat s a tányér szélére nyomott hamut. – Hát persze, itt vannak Ilusék, s most azt se tudják, mit tömjenek beléjük. A jegyző úr, ha már parasztlányt vett el, legalább kizabálja magát. S a piszkos tányéroktól, az asztalon heverő késektől, a kiszűrődő lármától egyszerre megbánta, hogy hazajött. – Ott bent töltsem ki a feketét? – kérdezte Mari, s nagy kezében csak úgy citerázott a japáni mintás tálca, a sok kicsi ibrikkel. – Ott benn – felelte Kurátorné –, de vigyázz, nehogy megszóljanak az ügyetlenségedért. – S miután a reszkető tálcát a kinyíló ajtóig kísérte a tekintetével, megint Zsófi felé fordult s a fülében csengő „temető” szóhoz árnyékolta az arcát. – A temetőből? Én is kinn voltam tegnap, megnéztem az új kerítést. Azért a pénzért nem is drága. – Zavartan pislogott az ajtó felé, ahonnan most nagy kacagáshullám harsant fel. – Az Ilus már nagyon kérdezett; azt hitte, el se jössz. Hogy talán nem akarod a kisfiát látni. – Tőlem itt lehet – vont vállat Zsófi, s az ajtó felé indult.

Most egy új nevetésroham bentről, a jegyző hatalmas röhögése s abból egy férfihang: – Akkor jól kifizette a jegyző úr őtet. – Zsófi megállt: – Van itt még valaki? – Vidéki ember, az Ilusékkal jött, hónapos malacra alkuszik. – Szegény Kurátorné zavarában nem tudott jobbat kitalálni, mint amit lánykora óta hallott, a vidéki ember, aki lánynézőbe jön, malacra alkuszik. Zsófi visszafordult az ajtóból, s az anyját nézte, akinek egyszerre nagyon sürgős lett, hogy a kávéfőző masinát szétszedje, s a szűrőt babrálja. – Nem is tudom, minek jöttem én be ide? Hogy a jegyző vicceit hallgassam? Megvárhatom itt is, amíg elmegy az eső. – Az eső? – kérdezte Kurátorné, s kipillantott a konyhaablakon. – Azt meg ne tedd, hogy itt kinn maradsz; az Ilusnak zokon esne.

Zsófi nem szólt egy szót se, csak a száját húzta el, s odalépett az ajtóhoz, s a kilincsre tette a kezét. Kicsit nekidurálta magát, hogy benyisson. Odabenn nagyon jól mulattak, s Kurátornét egyszerre nagyon nagy ijedelem szállta meg ezért a kilincset fogó fekete asszonyért s a bentlevőkért, akik épp abban a pillanatban csördítették össze a poharaikat. Te Zsófi – susogta reszketőn, s öreg kezével megfogta Zsófi szoknyája szélét. – Te Zsófi, aztán nehogy valami olyat szólj ám – s az öregkor gyámoltalan jóakaratával pislogott föl a lányára. – Tőlem félti őket? Még nem ettem meg senkit – mondta félhangon, s abban a pillanatban eszébe jutott, hogy ezt egyszer már mondta ma valakinek, s lángba borult az arca. – No jó, nem azért mondom – dadogta Kurátorné, s hogy a lánya belépett, még jó ideig ott állt a küszöbön, fülét az ajtóra tapasztotta, s dobogó szívvel leste, nem mond-e valami „olyat” ez a rettenetes asszony.

A szobában öten voltak. Ilusék, az apja és egy idegen férfi. A jegyző a viaszkosvászon díványon ült, kényelmesen hátravetette magát, a dívány támlájáról maga alá gyűrte a csipketerítőt s leszórta a családi fotografiákat. Ilus melléje húzódott, a díványra szedte a lábát, a fejét az ura hóna alá fúrta, s míg az időnként a hátára csapott, ő a férfi nevetéstől rengő tokáját babrálta s széles képére nyomott egy-egy csókot, melynek házaséletük boldogságát kellett bizonyítani. Mari az ibriket vitte körül s türelmesen várta, míg a nagy férfikezek a szűk edényből nagy bajosan kikotorták a cukrot, s a fehér kockák beletottyantak a feketébe. Kurátor és a vendég az asztalnál diskuráltak. Mindenikük szájában egy frissen meggyújtott szivar füstölt. A belépő Zsófit a vendég vette először észre, mert ő ült szemben az ajtóval, s udvariasan fölegyenesedett. Negyvenes férfi volt, vállas, de nem kövér, s nyugodt, barna arcában nagy szemek világítottak. Egy pillanat alatt mindenki fölegyenesedett, Ilus, akinek Mari megsúgta, hogy mégiscsak megjött a Zsófi, kihúzta a fejét az ura hóna alól, s készen tartott lelkesedéssel vetette magát Zsófira. – Szervusz, Zsófikám – mondta –, már megijedtem, hogy nem is látlak máma. – Mindenik oldalról megcsókolta Zsófi arcát, s nagy pártfogói gyöngédséggel még a hátát is megsimogatta. – Maga napról napra szebb lesz, sógorasszony – szeleskedett a jegyző is, s tréfás hódolattal adott kezet Zsófinak, hogy ezzel is barátságosabbá tegye a hangulatot. – Nézd, János, itt az én sógorasszonyom. Te persze nem is hallottál róla, hogy nekem ilyen szép sógorném is van – s huncutul a feleségére vágott a szemével, hogy ez mit szól ehhez a finom fogáshoz. Ő, a jegyző nagy mestere volt a fesztelen hangulatnak. – De igen, a nagyságos asszony említette – mondta komolyan a vendég, s Zsófi elé lépett, és bemutatkozott.

– Prikkel János vendéglős vagyok Hodosról.

Zsófi odanyújtotta a keze hegyét, az apjával is kezet fogott, aztán a cserépkályha mellett álló karosszékbe húzódott. A többiek mind egy rakáson ültek s ő külön a sarokban. Úgy ült oda, mint aki el van szánva, hogy egy szót sem fog szólni. Még a jegyzőt is meghökkentette ez a sötét asszony, amint a karosszékbe telepedett, mert egy pillanatig nem jutott eszébe semmi. Kínosan nézték egymást és hallgattak. – Miért olyan félre, leányom? – törte meg a csendet az öreg Kurátor, s barátságos biztatással nézett a lánya szemébe, amelybe egy kis kérés is vegyült. – Megszoktam ezt – mondta Zsófi, s úgy szorította össze a száját, mint aki minden rája tartozót elmondott. – Fél tőlem, azért húzódik oda – próbált bemelegíteni a sógor. – Csak ne tagadja, amikor Ilusnak pitvaroltam, már akkor sem maradt meg velem egy szobában – s eltátotta a száját, hogy egy hatalmas röhögésbe csábítsa a többieket. De Zsófi úgy ült ott, mosolytalan, hogy senki sem mert vele nevetni.

– Te bolondos – dorgálgatta nyűgösen Ilus –, tudod is te, kivel hogy kell beszélni. Ez mindig az irodában van a béresasszonyokkal. – S mint aki kellő tapintattal majd jó vágányba tereli a diskurzust, a vendéghez fordult: – Szegény nővéremnek elég oka van a szomorúságra. Hiszen talán említettem a Prikkel úrnak. – Igen, említette a nagyságos asszony – mondta a férfi, s meleg szemei a Zsófi arcán állapodtak meg.

– Éppen elég két ilyen közeli hozzátartozó – sóhajtott Ilus, s arcát is a sóhajtáshoz iparkodott modellozni. – Különben Prikkel úrnak nem kell megmagyarázni. Az őszön vesztette el a feleségét, egy gyönyörű, kedves kis babaasszonyt. – Most Zsófi pillantott fel önkéntelenül az idegenre, s a vendég nézett ki az ablakon, a tornácot verő záporra, mint aki röstelli, hogy a belső ügyeiről beszélnek. Ahogy így az ablak felé nézett, s a szeme körül a homlokán valami árnyék suhant át, amely zavar is lehetett és szomorúság is, látszott rajta, hogy nem durva ember, van lélek is benne. Özvegy ember – mondta magának Zsófi, hogy ezt a futó jó benyomást elfojtsa. Kell neki, aki a harisnyáit stoppolja, s beadja neki az ebédet. Egy vénember, akit más levetett, ezt szánták neki. Az Isten verje meg őket vele együtt.

Ilus várt egy kicsit, hogy talán Zsófi szól valamit, aztán tovább csevegett. – Nem irigyelni való az ő helyzete sem, ott az üzlet, Hodoson a legnagyobb vendéglő s az a szegény kislány. Meg se tudom mondani, hogy sajnálom azt a kis magzatot, olyan értelmes jószág, mindig megsimogatom, ha átjön hozzánk. Hány éves is a Rózsika, Prikkel úr? – Tizenegy – felelte a férfi kissé feszélyezetten. – Igaz. Tizenegy. Most hiányzik neki legjobban a szegény megboldogult. – S Zsófira nézett, hogy az is sajnálja-e úgy, mint ő az árva magzatot. Zsófitól azonban a világ minden árvája ott fordulhatott föl a szemétdombon.

Hát erre vagyok én jó, lángolt a szíve, a „megboldogult” helyett tetvezni a Rózsikátokat. S ezért csalt ide az apám! Ezért reszketett a hangja. Csakhogy kitoljanak a faluból is még. A szótlanság megnövesztette őt, égő szemeit nem bírták a szobában ülők elkerülni. Rettenetes volt ez a sarokba húzódott asszony, akinek nem volt egy betű mondanivalója sem. Mint a lelkiismeret.

Az öreg Kurátor fölemelte a kancsót, és odakoccintott a vendég poharához. – Kellett ez az eső – mondta kifelé mutatva, csakhogy elvonja a figyelmet a sarokban ülő asszonyról. – Kár, hogy hamar elfogy. – Mindenki kifelé nézett, szinte menekvésszerűen keresték az ablak négyszögét, s mind egyszerre kezdtek beszélni. – Azért jó a vendéglősnek – csapott bele a jegyző. – Annak mindegy, hogy esik-e vagy sem.

– Ne higgye azt a jegyző úr – tromfolta vissza mosolyogva a korcsmáros. – Ha rossz a termés, nálunk is ritkább a vendég. Hanem a jegyző uraknak, azoknak mindegy, ők mindenhogyan zsebre rakják a fizetést. – Az már igaz. Jól megfelelt Prikkel úr – bólintott rá Kurátor –, mit tudja azt egy ilyen úr, mit lehet az égen nézni. – Hallod, apuskám – gügyögte Ilus is –, neked itt jól megfelelnek. – S maga a jegyző is nagyot nevetett a vendéglős mondásán, hogy valamelyest kárpótolja a sarokban ülő asszonyért. Rögtön ellentámadásba is ment át, hogy az ő tudománya nincs is az égben, sem a földben, mint a gazdáké, hanem a fejében. – Vagy a tintatartóban – mosolygott Kurátor, s ezen megint nagyot nevettek. Egyik a másikra licitált a beszédben, a jegyző csak pillanatokra hagyta abba a kacagást, Ilus csörgött, mint a szarka, s Kurátor is fiatalosan vagdalkozott, csupa vendégszeretetből. A nagy lármára Kurátorné is bedugta a fejét: még nem szólt rosszat a Zsófi, ha ennyire nevettek. A veje őt is elkapta mindjárt. – Itt jön az én drága anyósom. No, hamar egy anyósviccet. De ez nem magára szól ám, anyuka, maga az egyetlen anyós, akit be kéne aranyoztatni. – A szomszéd szobában az alvó pólyásbaba fölsírt, s Ilus odaszaladt megszoptatni; a férfiak pedig egy rakásba dugták a fejüket, s a jegyzővel kezdtek sugdosni.

Zsófi ott ült a kályhánál, és a kendője rojtját babrálta. Nem ment Ilus után a kisszobába, és nem felelt az anyja hívására sem. Időnként egy-egy pillantás száll felé. Majd a vendég nézett rá a jegyző válla fölött, majd az apja; de csak éppen úgy futólag. Hirtelen fölállt, s odalépett az apjához köszönni. – Te már mégy, Zsófim – kérdezte az apja inkább barátságosan, mint neheztelőn. – Még a hangját se hallottuk – mondta a vendég, míg Zsófi kezét a széles tenyerébe vette, s barna szemével a szemébe nézett. – Jobb is azt nem hallani – mondta Zsófi, s száraz hangjába valami gonosz gúny vegyült, amitől a vendég is rögtön eleresztette a kezét. Az asszonyok benn vesződtek a kisfiúval, de senki sem hívta ki őket. Egy szó sem esett, és mégis mind a három férfi azt érezte, amikor Zsófi mögött becsukódott az ajtó, hogy ez sohasem jön ide többet. Egy percig hallgattak, aztán összecsörrentek a poharak, s amikorra Zsófi a gádoron végigmenve, az ablak négyszögén átsuhant, már a képviselőválasztásról s az újonnan kipattant panamákról vitatkoztak.

Odakinn a zápor éppen csak hogy elverte a port; az akácok zöldje kissé frissebb lett a nedvességtől, s a távírópóznák is feketébben csillogtak a községház előtt. Az elhúzódó felhők sötét farukkal kelet felé tolongtak, s a hanyatló napnak még volt annyi ereje, hogy egy halvány szivárványt röpítsen utánuk. A pünkösdi fiatalság kacagva szaladt ki a tornácokról, ahova az eső beverte, s a friss sárba esett violaágon nehéz patkós csizmák tapostak a nagy zűrzavarban. Zsófi fölfogta kicsit a szoknyáját, s földreszegzett szemmel sietett el az összefogódzott szoknyájukat himbáló lányok közt, akik félbeszakadt kacagással bámulták, s engedtek utat a fekete árnynak. Zsófi nem nézett fel, s a köszönésekre is lesütött fejjel felelt, de azért ott érezte maga körül az ide-oda járó szoknyák tarka tengerét, a fodrokba tűzött virágot s hallotta a legények kötődését. – Bözsike, elvesztette a zsebkendőjét. – Ne mondja, mert elrontja. – Hát nézzen legalább hátra, hogy visszaadjam. – Tudom én, hogy kinek veszítem el a zsebkendőmet, sose legyen maga olyan szemfüles. – A legény barátjai, akik még egy megszólításig se merészkedtek, hangoskodva ugratták a szemfülest. Az egyik lány, a csúfolkodó húga, visszaszólt – még te mersz valakit csúfolni –, s a színes blúzok és fényes, fekete kabátok egy percre összekavarodtak, hogy aztán a leányok megint más bokor legény elé vágjanak át az utcán.

Milyen buták – gondolta Zsófi. Amikor ő lány volt, nem is voltak ilyen buták a fiatalemberek. Az a vén marha is: „Még a hangját sem hallottam?” Attól mentsen meg téged az Isten, hogy az én hangomat egyszer megismerd. – Ahogy a piac felé közeledett, egyre sűrűdtek a párok; a szembejövő füzérek kacagva lódultak egymásnak, hogy az utolsó pillanatban ferdén kitérjenek, vagy az ácsorgó legények örömére egymásba gabalyodjanak. Egy fiatal kislányt a barátnői odalöktek egy bokor legényhez, s most zavartan, haragosan szaladt visszanéző barátnői után. Az öreg patikus is kinn pipázott a patika ajtajában, s bolondokat kiáltozott a lányok közé, azzal szórakoztatta a kupica likőrjéért álldogáló segédjegyzőt. A csendőrőrmester meg az őrsvezető is átvonultak a téren, egymás mellett, katonásan, mint akiknek semmi közük ehhez a kavargáshoz, holott ők is szórakozni jöttek ki. Zsófinak az őrmester egy tisztelettudót köszönt. Ennek is ilyen bolondokon jár az esze; majd éppen egy ilyen béresfaj! s éppen csakhogy megmozdult az ajka a köszönésre.

Hálaisten, csakhogy hazaért, ezentúl ünnepnap ki se lép a szobából, ne bámulják a nyomorultak az ő feketeségét. Ahogy a posta előtt átcsapott, hirtelen föl kellett néznie. Mari lófrált ott az Imrussal meg egy kisebb lánnyal. Marin az új fehér selyemblúza volt, piros kezei csak úgy virítottak a fehér selyemből, de az arca nedves volt és fényes, mint a lemosott akáclevelek. A száját félig nyitva tartotta, hogy amíg Imrus beszél, abba ne hagyja egészen a nevetést, s ha valami olyat mondana, könnyebben bugyogjon ki száján a szaggatott, szívet rázó jókedv. Ahogy Zsófit meglátta, hirtelen becsukódott ez a nyitott száj, s az ijedt szemek megálltak mosolygó keretjükben. Körülnézett, hogy el lehetne-e még orrontani észrevétlenül, de Zsófi szeme nyitva volt s ő, mint akit kígyó bűvölt meg, nem tudta elfordítani a fejét. Hirtelen ő sündörgött oda Zsófihoz, alázatos mosollyal, amely maga se tudta, mért kért bocsánatot. De Zsófi, mintha észre se vette volna a húgát, csak elsiklott a kinyújtott keze előtt, s elment mellette. Egy pillanatig még magán érezte az Imrus csodálkozó, meglepett szemét. – Úgy jöttem el, hogy nem is szóltam édesanyámnak – magyarázta Mari dadogva, mintha ez lett volna nővére viselkedésének az oka; de a szíve elnehezedett, s hiába tréfálkozott tovább az Imrus, a betapadt szája nem nyílt ki többet, s csak fanyalogva mosolyodott el a legjobb pesti kiszólásokon.

Közben egészen bealkonyodott; aki, mint Kiszeláné, olvasni akart, lámpát kellett gyújtania. Ott ült a falra akasztható konyhalámpa alatt, amely kevesebbet fogyasztott, mint a benti, s az újságot böngészte, a házassági és halálozási híreket, mert ezek érdekelték a legjobban, s az újság orvosi értekezését a rákbetegség gyógyításáról. Hogy Zsófi belépett, fölállt, hogy barátságosan üdvözölje, de amikorra az újságot letette, a szemüvegét föltolta, Zsófi már be is suttyant a szobájába. – No, ez hamar ment – gondolta s aggodalmai támadtak, hogy a fia nem kavarta-e össze az ő kitartó munkáját azzal a délelőtti biciklikirándulással. Hiába kérdezte ebédnél, hogy mit végzett a Zsófival, az a bolond csak a vállát rángatta. – Mit végeztem? Mit végeztem? Ne féljen, nem csókoltam össze. – Hát jó, ha te ilyen könnyen veszed, én mit vesződjek. A te szerencséd, nem az enyém. Annyit csak megérdemlek, hogy elmondjad, mit végeztél. S most itt van, a fiatalasszony így jön haza. Vigyen el benneteket az ördög, csináljátok, ahogy tudjátok. S visszatemetkezett a nagy árkusokba, amelyeknek tanúsága szerint Grósz Lili nagykereskedő lányát eljegyezte Tóth Zoltán egyetemi adjunktus, s hogy a holland professzor kísérletei elé nagy várakozással tekint az egész világ. Tóth, az egész jó keresztény név, persze szüksége van a pénzre, a rendelőhöz, egy adjunktusnak szép lakás kell, sok drága kép a falra, az a Grósz Lili meg örülhet, hogy ilyen derék keresztény fiút kapott.

Közben azért odalesett az ajtóra, hogy kigyújtott-e a fiatalasszony. Nem, ott ül a sötétben. Rágja a száját, és átkoz valakit, no, szerencsétlen egy természet. Hirtelen eszébe jutott, hogy hiszen itt vannak az Ilusék, s a Mari valami vendégről is beszélt; biztos az a kocsmáros jött meg velük, s az nem tetszik a fiatalasszonynak. Ettől egyszerre föllángolt benne a kíváncsiság és a remény. Hiába próbálta figyelemmel kísérni, hogy a melléklet cikke szerint egy drágakő csiszolása mennyi munkába kerül, folyton csak a Zsófi szobáját leste, kigyújt-e, motoz-e. De nem gyújtott ki, s még csak a padló reccsenése sem hallatszott. Kiszeláné már nem állhatta tovább, leakasztotta a szögről a kis álló lámpát, óvatosan az ajtóig sompolygott, hallgatódzott kicsit, aztán nem is kopogtatott, csak benyitott. Ha megharagszik is, látni akarta, mit csinál ilyenkor este a sötétben. Sír vagy a keze fejét harapdálja, vagy a fejéről tépi a kendőt? Gyorsan végigkutatta a beeső lámpa fénykörét, de az üres volt. Zsófi a sarokban állt, a hideg kályhának vetette hátát, mint télen, amikor az ember melegedik. Ahogy Kiszeláné a lámpával behatolt, kicsit kiegyenesedett, de épp csak egy kicsit, a padló se reccsent meg alatta.

– Láttam, hogy sötétben van, gondoltam behozom a lámpát, kicsit beszélgetünk – kezdte Kiszeláné természetesen. – Volt otthon is, galambom? – Voltam. – Hallom, az Ilusék is megjöttek az ünnepre, már nagy lehet a kisfiú, ugye? – Én ugyan nem néztem meg.

No, itt alighanem valami hiba van, ha már a gyereket sem nézte meg, könnyebbedett meg Kiszeláné, a vendéglősért haragszik, az biztos, most már csak azt akarta kiszedni, hogy az Imrus nem bántotta-e meg. – Mondja az Imrus, hogy találkoztak, mikor a temetőbe mentek. – Zsófi nem felelt, s fekete kendős feje teljesen beleveszett a kályha árnyékába, úgyhogy az arckifejezését sem vehette ki. Kiszeláné kénytelen volt tovább tapogatódzni. – Akármilyen bolondos ez a fiú, azért érzékeny – mondta kis szünet után. – Biztatom, hogy aludjon még ma este itt, hajnalban is átbiciklizhet, a gróf úgyis Londonban van. De ő, hogy nem, hátha a kis fiatalasszony megharagszik, mért aludjon itt, ez nem volt kialkudva.

Ezt az aggályt, mely oly távol esett Imrus lelkétől, persze most rögtönözte Kiszeláné, csakhogy a Zsófi szimpátiáját színvallásra bírja. Zsófi egy pillanatig hallgatott; aztán különös nyomatékkal csak annyit mondott: – Igaza van. – Igaza? Kinek? – kapta fel a fejét Kiszeláné, s valami nagy veszedelem villámlása dördült meg a lelke szélén. – Neki. Én magának adtam ki a szobát, és nem a fiának. Semmi szükség sincs rá, hogy mindenféle férfiakat eresszek be a házamba.

Kiszelánénak idejébe került, hogy a remegésből, amellyel ez a hirtelen kitört vihar rárontott, összeszedje magát. Ez a „mindenféle férfi” úgy lángolt, pörkölt, mint egy mellécsapott villám. – Először is nem mindenféle férfi, kedvesem, hanem a fiam – szólalt meg, s visszatartott hangja remegett a felindulástól. – Másodszor: az nem a maga lakása, hanem az enyém. – Én pedig sem engedek a házamból olyan helyet csinálni – mondta Zsófi nyugodtan. – Olyan helyet? Miféle olyan helyet? Elment az esze, kedvesem – rikácsolta Kiszeláné. – Tudja maga nagyon jól. Én nem fogok magával erről beszélni, de azt megmondom, hogy senki lánya, senki fia, az én házamba többé be nem lép. – Hát úgy, ez a baja? Én nem tudom, mit mondott magának a fiam, lehet, hogy ő, milyen nyíltszájú, szabadabban adta be a szót – s egy pillanatra leeresztette a hangját, s a kályhának támaszkodó alak felé lépett, hogy hátha egy félreértés az egész, s még össze lehet drótozni a barátságot. De hogy Zsófi nem szólt, fölcsapott. – De akármit is mondott, az egészet nem kell úgy felfújni. Azt hiszik, olyan nagy kegy az én fiamnak, hogy a Kurátor házból kap lányt? – Tőlem a Kurátor ház kigyúlhat, összedőlhet – emelte meg a hangját most már Zsófi. – Nekem csak ez a ház fontos, s itt nyugvást akarok. – Úgy, hát ez a hála; de a gyerekét ápolni jó voltam, ugye – rikácsolta fejét vesztve Kiszeláné. – Nekem sohasem volt jó, tudja. Maga varjú, maga hozott rám minden rosszat. – Én, én hoztam rá. Talán a díványon is én hevertem, amíg a Sanyika a púpos Irmivel csatangolt, s az olvadó hóban játszott a Homorék telkén. Jól adja, kedvesem. Én hoztam rá a bajt. Egy ilyen anyára, aki a haldokló gyerekét is ellöki maga mellől. Szégyellje magát. – S mielőtt Zsófi még válaszolhatott volna, nagy robajjal becsapta az ajtót. Hallani lehetett, amint izgalmában nekiment egy széknek, s nagyot átkozódott. Zsófi egy darabig ott állt saját bátorságán elhűlve, aztán visszadűlt a kályhához, s a füstölő lámpa fénykarikáját nézte a mennyezeten.

Másnap, második ünnepen, Ilus meg az öreg Kurátor néztek be Zsófihoz templomból jövet. Iluson az új krémkosztümje volt, nyakán egy lompos róka s a karján ezüst retikül. A templomban az első padban ült, a tisztelendőné mellett, s a sok tekintet, amely a fellegekbe vesző prédikáció alatt rátévedt, boldog pírt perzselt az arcára. Az ura falujában megszokta, hogy nagyságos asszonynak címezzék, s a pap előtt üljön. Otthon, a gyerekkorából ismert templomban azonban ez még külön élvezet volt; mint valami susogó víz, ringatta őt a sok irigykedő tekintet; különösen a rókájára volt büszke. Pünkösdkor rókát akasztani a nyakába: miről érezhették meg jobban az irigy atyafiak, hogy milyen magas régiókba, más, érthetetlen szokások közé emelkedett ő abban az úri környezetben. Az az egy óra dicsőségfürdő boldoggá s engedékennyé tette, s noha az este nagyon fogadkozott, hogy ő az ujját sem mozdítja többet a Zsófiért, egy ilyen modorú nővel ő nem kompromittálhatja magát, most mégis ő ajánlotta az apjának, szaladjanak be a szegény Zsófihoz; hadd lássa, hogy ők nem haragszanak rá, akárhogy viselkedik. Mégiscsak tekintenünk kell nekünk, akiknek mindenünk megvan, az ő nagy szerencsétlenségére is. Kigombolt rókájával, mely az ölelés közben majd lerepült a nyakáról, mintha egy idegen világot sodort volna be a szobába, s a zsebkendőjéből, mely kisebb volt, mint az orra, drága illatszerek terjedtek szét a megkomolyodott bútorok közé.

– Eljöttem elbúcsúzni, tegnap úgy mentél el, hogy nem is köszöntél – kezdte barátságos szemrehányással Ilus, amíg Kurátor csendesen az ágyra helyezte a prémes sipkáját, s az ablakhoz telepedett a székre, hogy kinézhessen, ha valami olyat találnak beszélni az asszonyok, amire neki jobb nem figyelni. – A gyereket szoptattad, nem akartam zavarogni – mondta Zsófi a szenvedő emberek gonoszságával, akik még kifogásaikban is sértenek. Mintha nem az lett volna a legsértőbb, hogy még a gyereket sem nézte meg.

Ilus nem feszegette a maga sérelmét; végre is a testvére, elnézi a nagy bánatának; de azért kellett valaki, akire áttolhassa a maga neheztelését. – Hívtam az uramat, hogy nézzen meg ő is, de ő neheztel a tegnapiért. Mondom, a Zsófitól azt nem szabad felvenni, Jenőkém. Ő még nem tért magához abból a csapásból. De azt mondja, mást is ért csapás, azért nem gorombáskodik. Őt ugyan ki ne nézze senki a lakásából. – Eddig sem sokat láttuk egymást a jegyző úrral – mondta Zsófi, s ez is egy pici elégtétel volt az életéért, hogy jegyző urat mondhatott. Ilus arca megszínesedett. – No, nem addig van az, Zsófikám, az ember emberek közt él, és tudnia kell, mi való. A Prikkel úr igen rendes, komoly ember, megvan a társadalmi pozíciója, elvárhatja, hogy egy idegen háznál tisztességesen bánjanak vele. Azt megértem, hogy neked nem tetszik, de sok minden nem tetszik az embernek. Mi lenne, ha azt mindig kimutatnánk. Képzeld szegény Jenő helyzetét, ő lehívja ide ezt az embert, s ez a fogadtatás. Egész megsajnáltam őt az este: te Iluskám, nekem lesül a képemről a bőr, én nem maradok még ezzel a Prikkellel egy faluban. – Senki sem mondta, hogy hívjátok ide, kinek kellett a ti kocsmárostok? Ha valami stoppoló vénasszony kell neki, talál a maga falujában. Kikérem magamnak, hogy mindenféle vénembert hordjatok a nyakamra. – Vénember? – csattant föl most már Ilus is. – Igazán nem lehet panaszod. Mért vénember a Prikkel? Egy erőteljes, egészséges, kellemes ember. Hogy özvegy? Bocsáss meg, ez szerencsétlenség, kedvesem, nem bűn. Ezen az alapon ő is vonogathatná a vállát, végre te is özvegy vagy. Ha meggondoljuk, nagyon is összeilletek. Vagy talán valami fiatal gyerek kell neked?

Ez az utolsó mondat hirtelen szakadt ki Ilus száján; ő maga is megbánta, hogy ebben a formában mondta ki, de már mit tegyen. Kurátor, aki a függönyminta szemlélésébe merült el, elérkezettnek találta az időt a beavatkozásra. Fölállt, kezébe vette a kalapját, mint aki menőben van már, s csak búcsúzóul vet oda néhány szót. – Akárhogy volt, most már kár veszkődni rajta. Ti is jót akartatok; biztos nem azért hoztátok ide, hogy ezzel is bosszantsatok valakit. De a Zsófi sem tehet róla, ha neki meg nem kell. Az ilyet nem lehet erőltetni.

Zsófiban azonban nagyon mélyre szaladt az Ilus szúrása, s most már nem lehetett őt megállítani. Ahogy kiegyenesedett, mintha egy fejjel nagyobb lett volna az apjánál. Sovány arca egy halotté, s e halott arc fölött egy őrült szemei lobogtak. – Sose üsse el, édesapám. Ő is jót akart, én is jót akartam, édesapámék is jót akartak, a kocsmáros is jót akart. Hát nekem nem kell senki jóakarata. Engem idejuttatott a sok jóakarat, most már hozzám ne legyen senki jóakarattal, mert szembe köpöm. Azért, mert valakinek jól megy a dolga, nem kell a másiknak mindjárt az orra alá dörgölni, hogy te csak egy Isten nyomorultja vagy. Hogy ő addig fogdolódzott, dörgölőzött, amíg jegyzőné lett belőle? Legyen büszke, cserélgesse a karján az ezüstretiküljét, libegtesse a rókafarkot, de ne veregesse az én vállamat, hogy jól van; Zsófi, sose búsulj, majd neked is vetünk egy kis maradékot. Ha azt akarja mondani, hogy őt szerette az Isten, engem meg utált: igaza van. Olyan Isten is az, aki az ő gyerekét meghagyja, az enyimet meg elrabolja. De az én orrom előtt ne parádézzon a jó szívével. S nekem ne találgassa, hogy milyen kell nekem, mert én ismerem őt húgyos kora óta, s tudom, hogy mindig az volt, ami ma: egy nyif-nyaf, alattomos, hízelkedő majom. – Igazán nagyszerű vagy, Zsófi – kacagott idegesen Ilus –, ha nem tekinteném a körülményeket, másképp beszélnék. – Jobb, ha abbahagyjátok – indult el az ajtó felé az öreg Kurátor. – Most az egyszer te sem vagy igazságos, Zsófim. – Igazságos? – pattant fel Zsófi. – Hát énvelem ki volt igazságos. Az Isten? Maguk? Ideraktak, ebbe a halottasházba, élve kiterítettek. Nyakamra ültették ezt a vénasszonyt, hogy minden mozdulatomat kikémleljék. Ide kellett vennem, mert maguk hoztak volna hírbe legelőször. S most, hogy megvett a penész meg a fájdalom, olyan vagyok, mint a bomló dög, kidobnának a faluból, hogy ne kelljen hallgatniok a szenvedéseim. Hát jól van, én megértem, hogy teher egy ilyen asszony a családban, akire, ha ránéz az ember, sóhajtani muszáj, ha van kedve hozzá, ha nincs. De hát ki mondta, hogy sóhajtsanak. Örüljenek a másik két leányuknak; az egyikből jegyzőné lett, a másik, ha így megy, sofőrné lesz. Automobilon szaladgálhatnak egyiktől a másikhoz. Az egyik unokájukat leteszik, a másikat meg ölbe kapják. Hozzám akár sose jöjjenek; rajtam ne szánakozzanak, úgyis tudom, hogy unják szomorú képet vágni.

Kurátor már menőben volt, s Ilus is rángatta az öreg kabátujját, legyintgetéssel mutatta, hogy mennyire nincs értelme ezzel az őrülttel vitatkozni. A sofőrnére meg az automobilra azonban mind a ketten megálltak, s noha az öreg Kurátor a világért sem pedzette volna, hogy is van azzal a sofőrrel, húzta egy kicsit a menetelt, hátha hall még valamit. – Látod, milyen bolondokat beszélsz – mondta. – Hát mondd meg, hogy tegyünk; az is baj, ha próbálkozunk, az is baj, ha magadra hagyunk. – Hát persze, baj ennek minden – csúfolódott Zsófi. – „Szegény Zsófinkkal is nem tudom, mi legyen már, félünk odamenni, mert belénk köt”. „Se így nem jó, se úgy. Nem tudjuk, hogy tegyünk kedvére.” „Még szerencse, hogy ott van vele az a jó Kiszeláné, az az áldott lélek, no, csodás türelme van, hogy kibírja vele.” Hát vegyék tudomásul, hogy én azt is kirúgom. Az én házamnál nem marad, ha ezerszer napamasszony lesz is. Énnekem nem kell csősz, tudják meg. Megőriznek engem a halottjaim.

– No, majd másképp gondolkozol még te is, lányom – motyogta az öreg Kurátor, s Ilus után ő is kitopogott az ajtón. Majd beleütődött a hallgatódzó Kiszelánéba, aki még nem várta, hogy vége legyen a vitának, s az utolsó pillanatban ugrott el. A „napamasszony” zavarban volt, hogy milyen képet vágjon ipamuramra, olyat, amilyen Zsófi után megilleti, vagy olyat, amilyet a Mari után megérdemelt. Ilus azonban olyan impertinensül mérte őt végig, hogy ettől Kiszelánéban is fölborzolta hátát a kevélység. Hátrahúzódott a tűzhelyig, s a kihívott végzet vastekintetével kísérte az ajtóig imbolyogva tapogó „nászurát”.

 

*

 

Zsófi aznap nem mozdult ki a házból. Másnap, mialatt a temetőben járt, Kiszeláné fölrakta a cókmókját egy parasztszekérre, s átköltözött a postamesterékhez. Ott a tavaszon meghalt az öreg, a kis szobája üresen állt, s ők szívesen kiadták. Nem annyiért, mint Zsófi, de úri népeknek Kiszeláné is szívesebben fizetett. – Nem mertem már ott maradni – magyarázta –, az a fiatalasszony olyan furcsa volt az utolsó időben, akár hiszik, akár nem, én már éjjel sem mertem elaludni, féltem, hogy valami kárt tesz bennem. Ott ültem az ágyamban, s ha odakinn reccsent a szekrény, a szívemhez kaptam, jaj Istenem, a Zsófika. Most ünnepvasárnap is a legszebben köszönök be hozzá, látom, sötétben van, hozok egy kis világítást, hát mint a fúria: hogy én Pesten bordélyosné voltam, az ő házára is csak szégyent hozok. Néztem, nincs-e kés a közelben, mert még belém vágja. Azóta meg csak ott benn kotlott a szobájában, s ha végigment a konyhán, igazán mint egy kísértet. Olyan szemmel jár-kel, mint aki a falon is átlát, s az ember sosem tudja, a következő percben mit várhat tőle. Idegbeteg.

Kiszeláné úgy belől nem volt ennyire meggyőződve Zsófi idegbetegségéről, inkább gonoszságnak minősítette, de még nem adta föl teljesen a reményt, hogy Kurátorékat valahogy megpuhítja, s nem akarta Zsófi miatt teljesen elrontani a jövendő barátságot. Az a beállítás, hogy Zsófinál hiba van a kerekek körül, aránylag a legkíméletesebbnek tűnt föl előtte. – Megzavarodott szegény Zsófink a sok bánatban – ezt a Kurátorék is szívesen elmondogathatják, majd ha a lányukról kell beszélniük, s ő sem mondott szegényről semmi rosszat szökése megokolásában, csak amit a szülei is láthatnak. Persze, voltak Zsófi életének olyan epizódjai, amelyeket nem tudott a bögyében tartani. Elhallgathatta-e például, hogy Zsófi a gyereket szomszédolni hagyta, betegen is fölkeltette, s haldoklásában undorodott tőle? Vagy még inkább, ahogy az Imrus dolgában viselkedett. De Kiszeláné nagy mester volt abban, hogy közlendőit egy vezéreszme szerint színezze, s most ezek a dolgok is mint Zsófi „különösségének” a bizonyítékai jelentek meg. – Már azelőtt sem volt ennél a szegény asszonynál minden rendben. Ugye, hogy utánaadta magát a gyerekének, mikor meghalt; látnivaló, hogy szerette, s amíg élt, mégse törődött vele, mint más anya. Hányszor szedtem föl szegénykét a Homorék akácosában abból a hideg latyakból. Zsófikám – mondom –, nem szabadna ezt a gyereket úgy hagyni. Milyen vasvillaszemeket vetett rám. Amikor már félrebeszélt a gyerek, akkor is fölkeltette, s úgy nézett rám, mintha csak én akartam volna erőnek erejével megbetegíteni. És normális az: más anya a lelkét is kiteszi a gyerekért, ha beteg; ez mintha félt volna tőle. Utolsó éjszaka magam hallottam, amint a gyerek nyöszörgött, édesanyukám, vegyél magadhoz. Félt, amint fulladozott. Azt hiszi, vette? Aludj, s szinte úgy ellökte magától a gyereket. De a világért sem, hogy talán nem szerette. Hiszen meg kell nézni, mi lett egy-két hónap alatt abból a szép fiatalasszonyból. Csak ilyen különös. Nem szível az, kérem, senkit a világon; a szüleit úgy átkozta nekem, hogy még hallani is rossz volt. Hát még az Ilust! No, azt nem is veszem tőle rossznéven. De itt van ez a kis Mariska, igazán olyan kedves, szolgálatkész, alázatos, aki még erre is szól, hát az csak a halottakat szeresse. Ennek is kitépte volna a máját. Az Imrusom néha elmókázgatott vele; hát még azt is úgy mérte végig, mint a gyilkost. Még én bírtam ki vele legjobban, jobban megtűrt, mint az anyját, de most már nekem is elég. Sajnálom, sajnálom a szerencsétlent, de én is öregasszony vagyok; nyugodni szeretnék. Nem akarom éjjel félelmemben a verítéket törölni. Meg higgyék el, az is elég, mindig csak a halottakról beszélni vele. Így a Sanyikám, úgy a Sándorom s a temetőbe kísérgetni őt s az átkozódását hallgatni. Még eleget fekhetünk a temetőben, az ember addig valami jót is szeretne élni. Ez a szegény, beteg asszony úgy odaszoktatott, hogy én is mindig csak a halálra gondoltam már.

Az emberek meghallgatták Kiszeláné részvétteljes sopánkodásait, s ha a temetőbe siető asszony után visszafordultak, ők is összesúgtak: – Szegény Zsófi, mi lett belőle. Valami hiba esett az értelmében a nagy csapástól. Már megint a temetőbe megy. Nem is jó a szemébe nézni, az embernek úgy viszolog a hátán. – Igen – felelte a másik –, én a múltkor kinn voltam az apósom sírjánál meglocsolni. Hát ott bóklásztak az öreg temetőben a Móri Zsuzsival, azok közt a régi kövek közt, amelyeken már kereszt sincs. Te édes Istenem, mit keres ez ott a Móri Zsuzsival, s akkor úgy megijedtem, hogy lebújtam a Kenesseyék kriptája mögé, nehogy amint visszafelé jönnek, meglássanak. De a Pordánné is mondja, neki dicsekedett a Zsuzsi, hogy most a Kurátor Zsófi a barátnéja. Egész nagyra van a Zsuzsi, hogy ilyen barátnét talált.

Zsófi azonban siet, és látszólag nem törődik ezekkel a meghökkenten kutató tekintetekkel, melyekbe egy-egy jóismerős annyira belefeledkezik, hogy a köszönés is csak akkor jut eszébe, amikor már elhaladt a gyászoló asszony mellett. Voltaképpen semmi meghökkentő nincs ezen a fekete ruhás asszonyon, kissé halványabb, szikárabb, merevebb, feketébb, mint a többi sietős asszony, aki kendőjét az arcába húzva, a dolga után iparkodik. De a nap akármelyik órájában találkozik vele az ember, tudja, hová megy, és honnét jön, mindenki tudja, mi történt vele, s mindenki látta őt valaha rózsaszín ruhában, violával a melle fölött, zománcos zsoltárral a kezében, amint a templomba igyekezett. Ezért komolyodik el, aki meglátja őt. A sokfelé, sok úton siető ember közt ő az egyetlen, ki mindig egyfelé siet, s ez a következetesség maga után húzza a többi ember gondolatait. Úgy húzza maga után, mint egy hosszú, fekete uszályt. A falu végén, a gyepen futballozó diákfiúk megállnak egy pillanatra, ha a házak közül kifordul, a kifutott labda után rohanó gyerek nem meri a labdát a lába elől fölkapni, s a takarodó szekerek tetejében hancúrozó lányok meglökik egymást, s megmerednek, ha a temető fái közt az ő bizonytalan árnyékát megpillantják.

Szegény öreg Kurátorné százszor is nekidurálja magát, hogy elmegy a lányához, még egyszer a szívére beszél; de amióta az Ilus úgy járt vele, nem mert odamenni, még attól az elátkozott háztól is fél, amelyben a lánya most egyedül alszik nap nap után a halottjaival. Ha náluk éjjel a lovak megkeverednek, s az ura kinéz, ő akkor sem tudja, hogy tördelje a kezét. Hát még egyedül aludni. Végre is úgy intézte, hogy a temetőben akadjanak össze; georginából koszorút fonatott a Marissal, s azt tartotta maga elé, mintegy védelmül, ahogy a sírhoz közeledett. Zsófi már messziről meglátta őt, de nem ment elé, bevárta, míg odaér. – Te is éppen kinn vagy? – kezdte meglepetten. – Én ebben a dologidőben alig tudok kiszabadulni, hét aratóra kell főzni. De mondom, ma már akárhogy is kijövők, olyan rég nem voltam kinn szegénykénél. Annyi a baj, tudod – mondta tovább, hogy Zsófi egy szót se szólt, csak a koszorút akasztotta a kerítésre. – Amióta szegény Sanyika meghalt, nem jövünk ki a bajból. Az Ilusnak is fogfrászt kapott a fia, most meg a Marival ezek a heccek. Azt tudod, hogy úgy vettük ki a kezéből a kötelet?

Zsófi egy pillanatra fölvetette a szemét, s az anyja arcába nézett. Kurátorné kapott ezen az érdeklődésen. – Kárt akart tenni magában. Azért a Kiszela gyerekért van oda; megszédítette a bolond beszédjével. Ez a vén disznó meg folyton tüzeli, jó volna a harminc holdba beleülni. Apád meg én hallani sem akarunk róla, de az Ilus ura azt írja: mit tiltják annyira tőle. Mit félnek annyira a sofőr szótól, vesznek neki egy autóbuszt vagy egy szántógépet, aztán mindjárt nem sofőr többet, hanem vállalkozó. Most nem azt nézik, ki honnét jött, hanem micsoda, s az Imrus élelmes fickó lehet. Az Isten tudja, hogy van. Nekem majd kiszakad a belsőrészem a sok sírástól. Ha akkor a Pali föl nem megy az árpát megforgatni a padláson, rajtunk a szégyen. Már a kezében volt egy darab istráng.

– Aki föl akarja magát akasztani, az fölakasztja – mondta Zsófi, s félrehúzta a száját, s nevetni próbált; de a nevetésből furcsa köhintésszerű hang lett. Kurátorné elhallgatott. Mit mondjon ő ennek a Zsófinak, ha ez csak így veszi fel, amivel ő azóta is vele álmodik. Milyen borzasztó, hogy az ember dajkálja, járni tanítja őket, szájukba rágja a kenyérhéjat, s ez lesz belőle. Azt se tudja, mit mondjon neki.

Zsófi egy darab dróttal a kerítésre drótozta a georgina koszorút, csak a kerítésre, mintha nekik, a nagyszülőknek, csak a kerítésig érhetne a bánatuk. Kurátorné az elhatározására gondolt, hogy a lelkére beszél Zsófinak. De hol van ennek a lelke, hogy férjen ő ahhoz az együgyű mondataival. – Hát te hogy vagy, Zsófi? – szottyant ki belőle, s mintha maga is érezte volna a kérdésének az értelmetlenségét, lecsúsztatta a hallgatag Zsófiról a szemét, s a georgina koszorúra meredt a kerítésen. Zsófi odakiáltott Móri Zsuzsinak, aki a frissen hányt sírok közt bóklászgatott, hogy hozzon egy kis vizet, meglocsolják a koszorút is. Zsuzsi engedelmesen pislogott az asszonyára, s egy rozsdás öntözőkannát kotort ki egy levéllel betemetett lyukból, melyet ő szerzett valahol kóborlásaiban. Kurátornéban Móri Zsuzsi vigyorgó ábrázata megint fölcsiholta a bátorságot.

– Te, Zsófi – mondta a távozó lány után intve –, mért engeded, hogy ez a szerencsétlen lány veled legyen? A faluban úgyis azt mondják, hogy a barátnéd. – Zsófi egy kicsit elpirult. Egy pillanatig a régi Zsófi szemével nézte önmagát. Hisz ő maga is hányszor elkérdezte a félkegyelműt, amíg kanállal a zsírt verte a bögréjébe, hogy mikor lesz meg az esküvő. S most ő a Zsuzsi barátnője! Ide jutott. De aztán leszaladt a pirosság az arcáról. – Hadd mondják. Sem uram, sem gyermekem, sem rokonom, legalább barátném legyen – s keserűn elmosolyodott. Kurátorné erre már igazán nem felelhetett, sóhajtott néhányat, s elballagott. Tíz embernek vacsorát készíteni nem kis dolog. Zsófinak azonban megmaradt a lelkében ez a barátné szó, s ettől fogva még barátságosabb volt a Zsuzsihoz. Hadd lássák a temetőlátogatók, akik gyors kutató pillantással surrannak el Sanyika sírja előtt, hogy őneki csakugyan a Móri Zsuzsi a barátnéja. Első lány volt a faluban, Kurátor lány, Kovács Sándorné, s még most néhány hónapja is a messzi faluból jött érte egy jómódú vendéglős, de ő a temetőt választotta, a halottjait, s inkább a Móri Zsuzsival tölti a napot, mint velük, akik sopánkodva mesélik el otthon a kövér férjeiknek, hogy kit láttak a temetőben, s az uruk meleg testéhez bújva; boldogok a piszkos dunyhák alatt, hogy nem ott kinn kell látogatniok. Ha Sanyika sírját rendbe tették, s átmentek a régi temetőbe, az urához, Zsófi sosem mulasztotta el, hogy a Komáromi üvegjeit, bádogedényeit meg ne nézzék. Ő ment elöl s Zsuzsi gyászcsatlósként utána. Egy-egy sírnál el-elmaradt, fölszedett a földről egy letört viaszvirágot, s boldogan rágogatta az akácfák édes és száraz hüvelyét. De ha Zsófi időnkint hátrafordult s megjegyezte: – Hallja, Zsuzsi, a harkály kopogtatja a fát – Zsuzsi megállt, elnyitotta a száját, s csillogó szemmel hallgatta a különös kopogást.

Ebben az időben már csak az apja látogatta meg Zsófit olykor-olykor. A termésről beszéltek s a sírkőről, hogy hol rendeljék, mikor állítsák fel. Ő maga ment fel a városba is a kőért, s szállította haza pokrócok és takarók közt. Két ember jött vele, s Móri Zsuzsi, aki aznap egyedül őgyelgett a temetőben, csakhamar szóba elegyedett velük; nyilván büszke volt rá, hogy ilyen szép követ kap az ő Sanyikája. Zsófi csak estefelé jött ki. Hideg szél lebegtette, csapkodta a ruháját, a sötétben elkésett madarak surrantak ide-oda. S a fehér kő úgy állt ott a síron, mint egy megmeredt emberi alak. Mintha ő maga állt volna ott, s őrizné kővé váltan a halott gyereket.

Aztán a sírkövet is beeste a hó, s a rács közül kis söprűvel kellett kikotorni a havat. Zsófinak, ha estefelé hazasietett, itt is, ott is egy-egy éjjeli lámpás világított az arcába, s a lámpát körüleső hópelyheken át egy-egy döbbent szempár meredt rá, hogy aztán hirtelen leereszkedjék a lámpa, s a távolodó lépéseket elnyelje a téli kutyák ugató kara.