Iskola Kakaskúton

Az első őszön, amelyet mint műkedvelő tanár töltöttem az alföldi városban (mely emlékezetemben azóta egy felnőtt korban szerzett szülőföld helyét foglalta el), az ottani tanulóotthon bennlakói megkértek, nem tanítanám-e őket külön is – valamire. Ezeket a fiúkat annak idején a tanyák legértelmesebb gyerekeiből válogatták össze, a helyi értelmiség által összehozott pengőkön nevelték, s nagyobb részük – nyolc-kilenc diák – ebben az évben állt érettségi előtt. Én azt ajánltam nekik (1945 novemberét írtuk), hogy tanuljunk oroszul; nem beszélni, mert azt én sem tudok, de olvasni legalább. Ők akkor még nem látták be, hogy ebből az egzotikusnak számító nyelvből hasznuk lehet, s azt kérték, tanítsam inkább franciára őket. Ennek a kívánságnak valószínűleg az volt az oka, hogy a leánygimnázium megfelelő osztálya, mellyel az épület- s tanárhiány miatt összecsapva tanították őket, második nyelvként a franciát tanulta, s tőlük kívánták meg a kényes, nazalizáló mondatokat.

Énbennem akkoriban olyan tanítói szomjúság volt, hogy ha a technológia oktatására kérnek meg, valószínűleg azt is vállaltam volna, egy leckével mindig előttük tanulva. Hanem, ha már ilyen köznapi dolgot kell tanítanom, gondoltam, mint a francia nyelv, építsük bele abba is a magunk kísérletét. Mindig sajnáltam azt a rengeteg energiát, melyet elménk arra fordít, hogy egy második, harmadik, hetedik indogermán nyelv szókészletét mint újat, idegent rögzítse határolt tekervényeiben. Ezek a fiúk nyolcadik éve tanulják a latint, s minthogy (a szerencsés választás diadalaként) egy kivételével mind jeles volt: a latinban föltehetőleg erősek. Nem ésszerű-e hát, hogy ne magyarból, hanem latinból tanítsam őket franciára, a történelem munkáját követve, mely a vulgár latinból csinált franciát?

Kölcsönkértem hát egyik francia szakos kollégám nyelvtörténetét, s az első két órán a francia nyelv keletkezését mondtam el, de úgy, hogy közben szinte velük vezettettem le, melyik ismert latin szóból (nemcsak a rosából, de a canisból is) a franciában minek kellett származnia. Így, miután egy jókora, több száz szavas francia szótárat állítottunk össze, s azzal a könnyebbséggel is megajándékoztam őket, amelyet a szorosra vont szintetikus latin nyelvtan után a lazább francia nyelvtanból egy dióhéjnyi jelent (segített, hogy második nyelvük a német volt), harmadik-negyedik alkalommal már verset is olvastunk, Szerb Antal kéznél levő Száz vers-ének francia darabjait, s versolvasás közben próbáltam lenyeletni a latinból levezethetetlen szavakat s az igeragozás kivételeit.

Azt a hallatlan mulatságot azonban, amelyet a gyors előmenetel, a másoké, keltett bennem akkoriban, megrontotta, hogy ezek a jó eszű fiúk, akik maguk kérték, hogy foglalkozzam velük, azt az alig tizenöt-húsz szóra tehető, kímélt agyuk számára valóban új terhet jelentő szót, nyelvtani alakot, amelyet óráról órára valahogy rögzíteniük kellett volna, többnyire nem tanulták meg. Akkor még különben sem ismertem ennek a besenyőképű diákfajtának a természetrajzát, melynek az eszét könnyebb megmozgatni a szorgalmánál, s inkább lehet egy-egy nagy lírai felbuzdulására számítani, mint apró, naponkénti buzgalmára. Tiszteletlenséget éreztem ebben a hanyagságban, mintha kézzel-lábbal folyó magyarázatom valami cirkuszi mutatvány lenne, amelyet jóindulatúan végignéznek, de hogy abban nekik is lehetne valami szerepük, egy arcredőjükkel sem hajlandók elárulni. A bosszúság az egyik órán annyira úrrá lett rajtam, hogy lefújtam a tanfolyamot. Az ürügy ott volt a városra boruló sötétségben; a villanytelep nem kapott szenet, s amikor az én franciásaim négy óra tájt szétoszlottak, a decemberi utak s a petróleumtalan otthon reggelig tartó sötétséggel várta őket. Nem lehet napjuk két legértékesebb óráját az ide-oda jövésre, ácsorgásra s egy ilyen tanfolyamra elvesztegetni. Különben is hamarosan itt a téli szünidő, én is indulok a családomhoz, akik akkor egy másik alföldi városban törték ki maguk reggelenként a lefagyott, üveges szobaajtón a szabad folyosóra.

A fiúkat meglepte, sőt szemmel láthatólag meg is szomorította közös mulatságunknak ez a lefújása: ők olyan jól szórakoztak itt délutánonként, s előmenetelükkel nemcsak hogy meg voltak elégedve, de szinte bámulták, s a lánykollégáikkal is bámultatták magukat érte. No de kapacitálni, ha egyszer így döntöttem, nem illett volna; bejöttek hát az utolsó órára, ott meglepő jó formát mutattak, s óra végén egy nagy virágcsokrot nyomtak a kezembe.

Ez a csokor, melyet eleinte csak szemrehányó ködfoltként fogtam (akkor már magam is bántam az elhamarkodott lefúvást), amikor magamra maradva a tanári szobában a papírból kibontottam s megnéztem: nem csekély bámulatba ejtett. Csupa szegfű volt, tizenöt-húsz darab, vörös, fehér és rózsaszín; de ilyen szép, hatalmas szegfűt én Magyarországon még nem láttam, Ventimigliában talán, a virágvásáron. Hogy kerültek ezek ide, a téli, villanyától fosztott, vakond- és denevérmozgásra kényszerült városba? S micsoda rám pirító bőkezűség jeleként nyomták épp az én kezembe, ők, az összekoldult pénzen tengődő tanyai otthon lakói?

Mindez persze csak az én számomra volt titokzatos. A városban mindenki tudta, így háziasszonyom is, hogy azok a virágok honnan kerültek az átnyújtó kezekbe. Bekéredzett a mi óráinkra két diáklány is, nyolcadikosaim osztálytársai. Én csodálkozva figyelmeztettem őket, hogy itt aztán igazán nem hallanak újat, hisz mind a ketten jó tanulók, s francia tanáruk egyike a rettegett, megkövetelő tanároknak. De ha kedvük s idejük van! S minthogy egyikükbe úgy verődtem bele a sötét folyosófordulón, amint kisujját összeakasztva andalgott az egyik tanyasival, azt gondoltam, megoldottam a francia nyelv tanítása iránti érdeklődésüket. A másik lányon, igaz, nem vettem ilyesmit észre, ott ült az utolsó padban egyedül, s úgy nézett rám a szomorú, magános arcával, mint egy kis mesebeli hercegnő, akit eddig még nem sikerült megnevettetni, de most mintha ott bujkálna a mosoly a szürke szem s kicsit kékes árnyalatú szájszél mögött. Nos, tőle volt a virág: az ő apjának a messze földön ismert kertészetéből; szinte hihetetlen, hogy ha jövevény vagyok is, még nem hallottam róla.

Én meséltettem egy kicsit a szegfűivel kertésznosztalgiám megszólaltató házaspárról, melynek tanítványunk az egyetlen lánya volt, néhány nap múlva azonban egy alkalmi vonattal csakugyan hazautaztam a családomhoz, s egy ideig az is kétséges volt, visszatérek-e még. Az én óraadóskodásom végül is nagy fényűzés volt; egy négy gyerekes apától éppenséggel. Az óradíj, amelyet kaptunk, volt idő, nem tett ki két dollárt havonta; nincs az a gyarmati kuli, aki ennyiért dolgozzon. Úgyhogy a hosszú téli vakáció alatt a favágás, disznóölés mellett többnyire anatómiát tanultam; meghívást kaptam, hogy jöjjek fel Debrecenbe a bonctan- és élettani intézetbe adjunktusnak. Márciusra azonban megint csak ott voltam a megkedvelt városban, s ha egy ideig még haboztam is, hogy kiállhatok-e én még a dobogóra (a rádióban „Kútmérgező” címen tartottak rólam előadást), a tanárszűkiben levő testület, a diákszeretet jele s elsősorban a felkeltett pedagógushit végül is visszavitt.

Akkor kaptam a második küldeményt a Kecskeméti-féle kertészetből. Egy kosár saláta volt (március elején); most maga a tanítvány hozta el; nyilván valamelyik zöldségkertészeti ditirambusomra volt válasz, hisz abban az időben az articsóka olyan jelképem volt, mint a buddhistának a lótusz, s a gyerekkoromban ritka őszi karfiol elterjedését s előrejövetelét az évben úgy ünnepeltem, mint egy elv, a Minőséggel frigyes kertész-szellem diadalát. Nos, őnáluk már van, s kapacitált persze, hogy jöjjek vissza tanítani őket (filozófiát adtam le nekik), s hogy ha érdekel, nézzem meg egyszer a kertjüket is; szülei nagyon örülnének, ha megismernének.

Egy tavaszi délután aztán ki is mentem, s a csaholó terrier segítségével sikerült a hátul dolgozó családból valakit a futórózsás kapudúchoz előrehozni. A telek nem volt nagy; a becslésem ilyenben bizonytalan, de egy katasztrális holdnál aligha lehetett nagyobb, s az előtérben levő szép polgári házat, a csarnokszerű hallt, az emeleti szobákba vezető falépcsőt, a Tornyai-, Koszta-képeket, porcelánokat, könyveket, lányuk francia s angol különóráit is, mind ebből a foltnyi földből húzták elő a lakói. Ha volt földdarab Magyarországon, melyet egykori jelszavam, a Minőség képéül lehetett választani, hát ez volt az, ahol föld s anyag minimumából növesztett ki mindent a vállalkozás s szakértelem.

Akkor már arról is hallottam, hogy kerültek össze. Az apa gazdafiú volt, az első világháború alatt az Isonzó-csaták valamelyikében esett fogságba, s egy olasz kertészetbe került; ott tanulta ki s szerette meg a szegfűnevelést, s jött a gondolata, hogyha egyszer hazakerül, azt az ő sivár, szikes városában is megpróbálja. Házassága kezére játszott ennek a szándéknak. Feleségének az apja az Ótemplomot bazárként körülvevő boltok egyikében árulta a gombot és cérnát. A lányból is igazi üzletasszony lett, aki attól, hogy a kollégiumot elvégezte, csak az üzleti leveleit írta könnyedebben, s egy eleven, egyre lombosabb vállalatot szervezett a férfi csendes, pepecselő szakértelme köré. A háború előtt már egész kis asszonyhadnak adtak alkalmi munkát a virágházak, s az első beszédtárgy köztünk is épp az lett, hogy milyen nehéz volt a háborús tél alatt az üvegházakban az élethez szükséges meleget fönntartani, s még mindig mennyi a gondjuk a munkaerőhiány miatt; most is kék overálban voltak, s a férfit az egyik virágház cserepei közül kellett előkeríteni.

Minthogy az este már nem volt messze, megnéztük, ami ebben az évszakban a kertben s üvegházakban látható volt. A Kecskemétiék kertje annyiban is emlékeztetett az én farmálmaimra, hogy nem volt teljesen egyoldalú; a szegfű volt az exportcikk, amelyből éltek, de a lécre futtatott törpe alma- s körtelugasokból is gyönyörű gyümölcs került a piacra, tanítványom kezét rózsatövek karistolhatták össze, zöldségkertjük is megelőzte primőrben a város alatt lakó bolgárokat. Látszott, hogy egy sokoldalú mester dolgozik a mélyén, akit az üzlet csak a világ keringésébe köt, ő maga anyaga vallatásával, változataival, kihozásával van elfoglalva.

Amikor bementünk, én a fogadószerűen kiképzett hallban is a magam kert-elképzeléseibe szerettem volna a kint látottakból vért szívni; a háziasszony azonban olyan tárgyakra térítette a társalgást, amelyekről azt hitte, nekem kellemesek: tanulmányaimból vizsgázott, melyeknek egyik kötete nyilván most került a házba, hogy lányuk tanárja lettem, másrészt arról a hatásról beszélt, melyet óráimmal a diákokra, azok közt az ő lányára tettem. A társalgást többnyire ő vitte; a lány, aki bár szemmel láthatólag a hatása alatt állt, de kritikusabb volt nála: a túlzásait, tévedéseit igazította ki, s azokat a kérdéseit tompította le, amelyekben valami érzékenységsértő anyagot gyanított. A férfi ezalatt a székébe süppedten hallgatott; nyilván azok közé az emberek közé tartozott, akik a beszéd elsőrangú fontosságáról nincsenek meggyőződve; egyrészt mert a munkájából a legfontosabbat a szemével s kést forgató ujjával végezte, másrészt mert a két nő a ház ebbeli szükségletét bőven s nála jobban is fedezte. Most különben a gyomra is kínozta; fekélye volt tán, s ez még feketébbé tette korán ráncosodó arcát. Amikor azonban az asszonyok (egyikük teáért, másik a gyümölcsöstál összeállítására) kimentek, s szórakoztatásom az ő gondja maradt, a szenvedélyt értő ember érzékével mindjárt arra térítette a szót, ami énnekem az lehet, ami neki a szegfű.

– Ahogy a hírekből kivettem – kezdte –, tanár úrnak távolabbi célja is van itt, mint hogy a mi gyerekeink tanításával a kollégiumon segítsen. – Igen, pedagógiai kísérleteket végzek – rántottam magam elé mint pajzsot a mondatot, amelyet az ilyen kérdésekre válaszolni szoktam. Ez annyiban igaz volt, hogy valóban azt végeztem, s annyiban mégsem, hogy a kutya sem várt tőlem ilyen kísérleteket; nagyképűbb neve volt a munkának, az egyetlennek, amelyet találnom sikerült. – Igen, mindjárt gondoltam. Ahogy a lányom elmondta, hogy tanulják a logikát. Aztán a fiúk a franciát. – A feleségével ellentétben a lehető legkevesebb szóval célzott a hallottakra; tapasztalatból tudta, hogy a sok szó, ha a szenvedély elfogult részlettudása felé nyúl, hozzáértése helyett csak bosszantó tévedéseit bizonyíthatja. – Hanem ha az ilyesmi érdekli – tette hozzá hirtelen –, érdemes volna egyszer Kakaskútra átmennie. Persze, most az sem olyan egyszerű. – Miért? Mi van Kakaskúton? – kérdeztem én, aki csak annyit tudtam, hogy az egy nagy parasztközség a családomhoz vivő útvonal leágazásánál. – Ott a mostani helyzet, a lehetetlen közlekedés létrehozott egy ilyen iskolát. Egy fiatal tanár… Voltaképp magántanulók… Orosházára viszi be vizsgáztatni őket.

Látszott, hogy szinte szervezeti ellenállás van benne minden összefüggő elbeszélés iránt. Én azért összeállltottam, amit a töredék mondatai mondtak. Másutt is megtörtént, hogy egy-egy világtól elszakadt községben, ahol középiskola nem volt, a vonatozókat, akik most nem tudtak bejárni, egy helybeli pedagógus mint magántanulókat vette a szárnya alá. – Sajnos, az efféle instruktorkodásnak mondtam –, mint minden vizsgára készítésnek, megvan az a hátránya, hogy köti az embert a tananyag. Csináltam én is. A tantárgyak nem hagynak időt a tanításra. – Ez azért nem olyan – mondta ő, anélkül hogy paradoxonom méltányolta volna; vagy ha fel is csillant a szeme mélyén egy kis elevenség, az inkább a kakaskúti iskolának szólt. – Persze, azt látni kéne – tette hozzá aztán; emlékei s az én meggyőzésem közt a távolságot, melyet neki szavakban kéne befutni, egy hevesebb csikarás alatt fölmérve. – Én úgy kaptam bele – mondta aztán, a mellényzsebében levő szódabikarbónából egy késhegynyit a poharába kavarva –, hogy az őszön hozzám fordultak tanácsért. – Kecskeméti úrhoz? – néztem rá csodálkozva. Mert sehogy sem értettem, hogy egy vizsgára készítő tanár miféle tanácsot kérhet egy szegfűtermesztőtől. – Ez a fiatalember tudniillik… van egy kis négyoldalas tanyája… az apjától… S nemcsak az iskolai tárgyakra tanítja őket.

– A kakaskútiakról beszélsz? – szólt rá az asszony, aki akkor jött be a teával. A tálcán vaj, sonka, édes sütemény; csupa olyan dolog, amelyekről az internátusi kosztosnak el kellett fordítani a szemét, hogy a forró vágy ki ne csillanjon benne. – Jaj, én úgy haragszom érte – vette át a beszédet az asszony, aki a tálca letétele közben a pohár fenekén maradt szódabikarbónás levet is észrevette. – Nincs elég munkánk itt, ő még azokat is patronálni akarja. Hogy hogy honosítsák meg a spárgát Kakaskúton. Rázatja magát a rossz utakon, közben szedi a szódabikarbónát. – No, nem olyan sokszor rázattam – mondta a férfi, az áruló poharat utólag egy állványkára, a cserép mögé dugva. – Egyszóval látni kell – fordult aztán hozzám. – A tanár urat még jobban érdekelné, mint engem.

Én, hogy a Kakaskút körül támadt családi feszültséget elvezessem, a kis alföldi köztársaságokról kezdtem el beszélni, melyeket, mint az ismeretlen tanár iskoláját, negyvennégy őszén az hozott létre, hogy a központi vezetéstől elszakadva, a maguk emberségére voltak utalva. – Mennyi talpraesett vezető merült fel ezekben. Meg mennyi kiskirály – vágott közbe az asszony, aki úgy érezte, hogy neki szabad, sőt jól áll egy kicsit reakciósnak lennie.

Alig láttunk hozzá a teához: vendégek érkeztek, köztük egy rendőr-alezredesi egyenruhát viselő ember, akinek, mint később megtudtam a deportálások előtt csemegeüzlete volt a főutcán. Abban, ahogy nézett, volt idegenkedés meg tisztelet is, nyilván bajos volt a híremet s ittlétemet egy megnyugtató képbe összehangolnia; úgyhogy a gyümölcsöstálból csak egy-két mandulát csíptem ki, aztán felálltam, s átengedtem személyemet a kimenetelem után támadt magyarázkodásnak. A férfi azonban, míg kikísért, a lugassorban újra előhozta az iskoláját, úgy, mintha már bele is egyeztem volna, hogy elmegyek oda vele. – Ha valami alkalom kínálkozik, majd üzenek tanár úrért. Most már megindult kicsit a szállítás. Érdemes megnézni. Ha én egyszer, mint a feleségem is szid; a rossz gyomrom odarázatom, tanár úr mint… S tán tud is mondani nekik valamit – tette még hozzá a holdfényben kezemet megrázva.

Az utolsó mondata arra vallott, hogy van életismerete; az ilyen íróféle jobban szeret prédikálni, mint komolyan figyelni.

 

*

 

Egy-két héten át nem hallottam a kakaskúti iskoláról s a kellemes lázban, mely most, hogy óráim megint átvettem, elfogott; meg is feledkeztem róla. Ez volt az a néhány hét, amely alatt tanár és tanítványai igazán felfedezik egymást; olyan ez a pedagógiában, mint a szerelemben a mézeshetek. Tanítványaim most érezték meg, mialatt más folytatta az óráimat, hogy ami szokatlannak, néha terhesnek tűnt fel, mégiscsak többlet; én meg a megtartóztatásban telt hónapok után élveztem az eszességük, s még hibáikban, a cigányos lustaságban is valami kedveset próbáltam felfedezni. Így aztán kölcsönös volt az örömünk, én egész könyveket olvastam össze egy-egy óravázlatomhoz, s a kedvemért ők is tettettek egy kis iparkodást.

Egy nap azonban, miután az osztálykönyvbe a végzett anyagot bejegyeztem (a szokástól eltérően az óra végére hagytam, hogy ezzel se lopjam az időt), ahogy a katedráról leléptem volna, látom, hogy a felbomló osztályban alakuló csoportok közt a kis Kecskeméti lány (itt is az utolsó padban s egyedül ült) iparkodik felém. – Édesapám üzenetét hozom a tanár úrnak – mondta a diákelfogódottság s a korán eltanult társasági modornak a keverékivel. – Az a kocsi, amelyről a múltkor szó volt, holnap megy Budapestre. – S egy kis mosolyt reszkírozott rám, mint akinek a többit úgyis tudnia kell. A fejem még annyira tele volt a Szent Ágoston-részletekkel, amelyeket a bölcsészeti propedeutika nevű tárgy lélektani részéhez használtunk képeskönyvül, hogy hirteleniben nem is tudtam, miről beszél, s inkább a kissé vértelen szájra, a szürke arcbőr alatt bujkáló sugárzásra figyeltem, mint a szavaira. – Kocsi? – kérdeztem zavartan. – A teherautó – lökte meg ő egy kedves mosollyal az emlékezetem. – Édesapám azt mondja, megbeszélték a tanár úrral… hogyha ő megy, tanár úr is átmegy… – Ja, az az iskola… hol is, Kakaskúton? De hát…

Nem tartozom az útrakész, vállalkozó kedvű emberek közé, s az ilyen váratlan felmerülő útiterv hallatára az első reflexem egy kizáró, halasztó ok után néz. – Mi is van ma? De akkorra rájöttem már, hogy amit mondani akarok, nem igaz. Hogy a hét végén egyfolytában három nap dolgozhassak, az óráimat az első négy napra gyűjtöttem össze, s aznap csütörtök volt. A kedvem azonban ettől még nem jött meg az úthoz: tantervek, óravázlatok, a magam iskolaalapításának a mámorában éltem. – No, és hogy kerülünk onnét haza? – adtam halasztást magamnak, amíg jobb érvet süthetek ki. – Az autó csak lerakodik Pesten, s jön vissza. Este fölveszi tanár úrékat. Édesapámnak is haza kell érnie… – S hogy arcomon még mindig ott látta a vonakodást, olyan kérőformán rám mosolyodott, mintha ez az út az apján át kettőnk viszonyán is bogot jelentene. – Ő mindig nagyon lelkesen jön meg Kakaskútról – mondta aztán, mint aki félig benne van az apja hóbortjában, másrészt azonban az anyja szemével is nézi. – Pedig ő nem szokott lelkesedni. – És mikor indulnánk? – kérdeztem én, érezve, hogy ezt a szívességet nem lehet elutasítani; de meg ahogy a csendes, fekete ember képzete, a kamasz Szent Ágoston almalopása mögül, a lányán át előjött bennem, kedvet is kaptam az utazáshoz. – Majd ők odamennek tanár úrért… Huszonhét, ugye? – mondta egy kicsit elpirulva, mint akinek tán nem is illene tudni, hogy hol lakom. – Huszonhét – nézek én öregemberes reménnyel ebbe a pirulásba. – De korán szoktak ám indulni – szól még utánam, hogy a feltűnő társalgást félbeszakítottam.

Másnap első világossággal, fél hat körül, csakugyan ott forgott egy nagy teherautó fiatal jegenyéink előtt a benőtt úttestű utcában. – No, csakhogy ilyen is van már – mondtam, kongó várkapuszerű kapunkon kijőve, ahogy a baromfiketrecekkel megrakott teherautó mellett tanítványom apjával kezet szorítottam. – A nyáron én még egy seprűt szállító szekér tetején tettem meg Debrecenbe az utat – mondtam azzal a kedélyességgel, amellyel az ember reggel s új út előtt szokta a másikat köszönteni. – Akkor az volt a legfejlettebb polgári közlekedési eszköz. Érdemes volt mindent elveszteni, az ember most örül annak, ami visszatér. A múltkor egész boldog voltam, hogy valódi savanyúcukrot láttam a kirakatban. – Csakhogy ez nem veszett el – mondta a sofőr, akinek szintén bemutatkoztam. – Így könnyű volt megtalálni. – Kajári úr szétdobta a kocsiját – magyarázta Kecskeméti. – De még hogyan – nevetett a kis bőrsapkás vezető –, nincs az a műszerész, aki összeállította volna. – De most már föltámadt, s útra mer kelni vele. Ez is az enyhülés jele. – Csak ne kiabáljuk el – szólt oda a nagy állcsontú, munkásforma ember, aki az autófülkéjéből lekászálva, nyilván hogy nekem helyet adjon, a baromfiketrecek közé rugaszkodott. – Hanem én azt hittem, hogy mi szegfűt fogunk szállítani… vagy almát legalább… – néztem én meg a lomha, de szakértelemmel végzett ugrás után a rakományt is. – Egy másfél tonnás autó szegfű, az egy kicsit sok lenne – nevetett a fürge vezető. – Azért megy az is – mondta Kecskeméti a leghornok árnyékában egy bejegelt dobozra mutatva.

Mi ketten a sofőrfülkében helyezkedtünk el (én kissé Kecskemétihez húzódva, hogy a vezető könyökét ne zavarjam), a munkásforma ember meg, akit nyilván a rakodáshoz vettek fel, a legfelső láda tetejébe ült, s festői pózba vágta magát, hol az orrán át dúdolt, hol a tökmagot köpte hosszú ívben az útra. Így indultunk neki a zöld vetést szeszélyes széllel keverő határnak, amely a menekülő szekerek után a lassan hömpölygő tankokról s katonai autókról is kezdett elfelejtkezni már, az efféle feltornyozott, madárral rakott kocsit azonban még egy kis döbbent csönddel fogadta. Én ahogy megnyugodtam kissé, hogy a sofőr könyökét s a volánt nem fogom létemmel zavarni, utunk céljáról, a ránk váró emberekről próbáltam a szembefúvó szélben tájékozódni. – Mondd csak, kérlek – fordítottam tegezésre a szót, minthogy körülbelül egyidősek voltunk –, hova is megyünk mi voltaképp?… Ki az a fiatalember, aki azt a magániskolát összehozta? – Magam sem tudok róla sokat – mondta az útitársam, az öngyújtójával vesződve. – Gazdagyerek, az biztos. Az apjáról maradt egy elég nagy tanyája, csak igen rozoga; az öreg eladott, elhanyagolt mindent. Most pofozgatják össze egy kicsit az önkéntes pallérai – mosolyodott maga elé, mint aki a jellemrajzról, ha lehet, az újra rakott kémény, megtámasztott ól látványához menekszik. – De ő maga tanárember? Úgy mondtad, ha jól emlékszem. Elvégezte a bölcsészetet? – Igen, tán tanított is. De érdekes: úgy látszik, nem volt kedve. – Nevetett megint, egy picit cinkosan, mint aki tudja, hogy az úgy meg az így közt mi a különbség. – Az egyik lábára sánta – vette be magát megint valami konkrétba. Azaz, inkább csak húzza. – A háború? – Persze – mondta –, Voronyezs alatt, akna. – De hogyhogy most nem tanít? Hisz most minden tanárt összedobolnak, olyan tanárhiány van. Én is úgy jutottam ehhez az élvezethez. – Így, úgy látszik, jobban megtalálja a számítását. – Majd meggondolva, hogy ez tán udvariatlan, rövid válasz volt, egy nagyobb szájbefogó szélroham után még hozzátette. – Már egész eltökélte, hogy paraszttá lesz. – S most egy egész iskolája van? Úgy kérték fel rá? – küszködtem én is a szélrohammal. – Azt magam sem tudom – mondta a szófukar ember. – Énnekem egy levelet írt. Szegről végre, az anyja után, magam sem tudom, hogy, mintha rokonok is lennénk.

A beszéd egyre nehezebbé vált, s a sofőrnek is kedve jött, hogy az itt lefolyt tankcsata maradványaira figyelmünk fölhívja. Majd egy kisebb falufélén mentünk át; ott a pálinkafőzésre tért a szó, a sofőr szerint itt vagy öt pálinkapárolót koboztak el. Erről nekem is volt emlékem: amikor Orosházán a lányommal megszálltunk, ott is egy egész utca főzte épp a mi házigazdánknál a kukoricát. – De hisz most már mindjárt ott leszünk – hárította el a kérdésemet az útitárs, amikor megint a ránk váró élményre térítettem volna a szót, nyilván nem értette, hogy amit az ember azonnal látni fog, minek azt szóval leirogatni. S csakugyan pár perc múlva egy nagy, városnyi parasztközségen robogtunk át, amelyben a földre terített kendők, a mögöttük kuksoló nénik s a tanyákról bejött mándlik akkor tartották a pénteki piacot. – Megálljunk? – fordult a vezető a kísérőmhöz. – Nem, csak ott, a bekötőnél – mondta az. Nyilván nem először tették meg Kakaskútra együtt az utat.

A bekötő, egy gidres dűlőút, amelynek a partján az akácokból a faínség csak a tönköt hagyta meg, néhány percre volt a falu alatt. Ahol az országútba torkollt, egy villanypózna mellett egy bicikli meg egy kalmük arc leste a lekászálásunkat. Olyan nyugodtan, másrészt olyan tisztelettel nézte, hogy nem lehetett tudni, ránk vár-e, vagy csak véletlen tanúja odaérésünknek. Csak amikor visszavonhatatlanul a földön voltunk, s Kecskeméti hátrament, hogy a dobozát s az alattuk levő nagy, becsomagolt rámaféléket a bohém pózából kimozdított rakodó segélyével levegye, akkor lépett közelébb, mint aki tudja, hogy most ő következik.

– Te a Sellye tanyáról vagy – fordult felé Kecskeméti, közben már nyújtotta is a fiúnak a keretfélét. – Igen, Apácáról – javította ki a mosolygó szem. Mire Kecskeméti is elvégezte gyér bajsza alatt a böffenést és a fogvillantást, ami egy gyomorbeteg magyarnál a nyelvi csín megértését és méltánylását szokta jelenteni. – Vigyázz, üveg – mondta, mialatt a fiú a keretet, melyről a sarkán fölfeslett papír elárulta, hogy melegágy-ablak, a biciklire erősítette. – Apáca az Apáczai. A pedagógus – fordult hozzám aztán, amikor a fiú, a bicikli, a rászerelt üveglap s az ülés nyergén a doboz s mi ketten a bekötőn megindultunk. – A kakaskútiak csináltak Apácát belőle.

S még egyet böffent, mint aki más mulatságos képzetugratást is végzett, de szófukarságból vagy a fiúra való tekintettel nem akarja közölni velem.

Abból, hogy a fiú az országúthoz kijött, tehát vártak minket, arra következtettem, Kecskeméti megtalálta módját, hogy engem itt beharangozzon. S ez elkedvetlenített. Mint tanár tudtam, mi az iskolalátogatás. Az olyan óra, amely félarcával az idegenre néz, egy fabatkát sem ér. S most én rontsam szakfelügyelőként a levegőt? Mint tanárember tán azt is tudja, hogy ki vagyok, készült belőlem, ide-oda üzent, míg egyik könyvemet fölhajtotta, s beleszagolt, a tanítványainak is megpróbálta elmagyarázni. Micsoda időveszteség! De ha már benne vagyunk, én is azon voltam, hogy készüljek egy kicsit; a mellettem lépegető fiúból próbáltam kiszedni, ami a szél s útitársam szófukarsága miatt nem sikerült. Kecskeméti, látva, hogy van, akire a kíváncsiságom akasszam, elmaradt, a vetés szélére ment, föléhajolt, s a kitépett zöld csomót nézegette, tán valami bogarat látott rajta, vagy a közébe keveredett gyógynövénnyel ismerkedett.

– Te hányadikos vagy? – vettem át Kecskeméti tegezését, noha a kollégiumban én voltam az egyetlen tanár, aki a nagyobb fiúkat, tán hogy vendégvoltomat mutassam, magáztam. – Hatodikos. – S te is Orosházán fogsz vizsgázni? – Idén ott, de különben Szarvason jártam. – No, és nem lehetett volna megcsinálni, hogy idén már ott végezd? – De tán meg lehetett volna – mondta a fiú egy kis mérlegelés után. A nénémék most jöttek meg. – Nyugatról? – néztem rá. – Akkor hát? Így kényelmesebb? – A fiú nevetett. – Igen. Meg már meg is szoktuk nagyon – tette hozzá újabb mérlegelés után. – A magántanulást? – böktem én bele a „megszoktuk”-ba, hogy valami érzést ugrassak föl mögüle. – Jobban, mint öt éven át a rendest? – De a fiú csak nevetett; nem tartotta fontosnak, hogy az ellentmondást a tanár iránti lelkesedésével vagy a szülői ház közelével indokolja.

– De nem mind hatodikosok vagytok, ugye? Van ott más osztálybeli is? – A fiú ezt a kérdést megint tréfaként fogadta. – Van ott mindenféle – mondta inkább csak illemből. – Mind a nyolc osztálybeli? – Másodikos, az nincs – mondta ő az én csodálkozásomtól egy kis utánagondolásra szorítva. – Miért? – S hogy erre csak inkább a szemével, mint a vállával vállat vont. – Úgy jött ki? – takarítottam meg a választ neki. – Hányan vagytok összesen? – A fiú egy ideig az elülső biciklikereket nézte, úgyhogy azt hittem, nem hallotta a kérdést. – Leszünk harmincheten – mondta aztán. – Olyasformán. – A keréknézés, ebből láttam, számolás volt. – Harmincheten! Hét különböző osztály. Hogy győzi azt a tanár úr? Segítenek neki? – Igen… Van egy tanárnő, Karola néni, meg járnak ki mások is. – Így, mint a Kecskeméti bácsi? De akkor is hétféle tananyag, hét csoport, ti hatodikosok például hányan vagytok? – Mi? Öten. De nincs hétféle csoport – próbált aztán a csodálkozásomon segíteni… csak kettő. – Kettő? – Mi például a nagyobbakkal vagyunk. – Külön a felsősök, külön az alsósok? Mint tanyán, ahol csak egy tanító van? No, ez igazi tanyai iskola. Szegény tanár úr, főhet a feje.

A két fekete szem látható mulatsággal nézte a találgatásaimat; ahogy a valóság nézi a képzelet szöcskeugrásait. Most azonban az egyik szeme jobbfele csúszott, s a bicikli szarvát is óvatosan arra fordította, nehogy megkoccanjon az üveg. – Hogyan? itt is vagyunk? – néztem én is arra, mert az útszegély akáccsalitja egyszerre egy tanyaudvart bukott ki, amely eddig vagy nem volt látható, vagy én nem vettem észre a faggatásban. – Apáca – mutatott oda a megint mellém került Kecskeméti. Úgy látszik, mulattatta ez a név, melyben az alföldi ész húzta vissza magához a sárkányként fölébe bocsátott filozopteri jelképet. Jókora tanyaudvar volt, három oldalról körülépített, semmivel sem kisebb, mint a nagygazdáé, ahova az irodalomkedvelő gazdáné hívta meg a családomat, egy lúddal jutalmazva fáradságunkat. A főépület, szemben az úttal, egy nagy istállóféle volt, legalább hat igára való, jobboldalt a hozzáragasztott lakóház, baloldalt a csűr, szín, ólak meg egy kisebb istálló, amilyenbe nálunk a borjakat kötik. – Ilyen nagy? – fordultam Kecskeméti felé, mert mintha azt mondta volna, hogy egy négy-ötholdas tanya maradt az apjától. – A tanya, az megmaradt, csak a földek mentek szét. Stafirungba meg – böffent egyet – traktorra… Látom, meszeltetek – fordult aztán a fiúhoz. – Az őszön még nagyon gondolkozott a vakolat (nyilván úgy értette, a falon maradjon-e). – De építkezünk is – mondta a fiú, s a kisistálló irányába mutatott, ahol csakugyan valami falféle nőtt ki a földből. – Ahá, a baromfifarm – mondta Kecskeméti, nem tudni, tréfásan vagy komolyan-e.

Az út a teherautón nem került többe ötnegyed óránál, úgyhogy (órám nem volt ekkortájt) alig lehetett több negyed nyolcnál. Az udvar azonban tele volt gyerekkel, itt is, ott is egy csoport, a hátunk mögött most kanyarodott be a kátyut tapogató orral egy háborút átvészelt bicikli, a nagy fiú előtt a kormányon egy kisebb. Ez a bicikli is odaborult, ahová a másik négy vagy öt, a ház előtt levő öreg eperfa alá. Több bicikli nem volt, úgyhogy a nagyobb résznek gyalog kellett a faluból kibaktatnia. Messziről úgy festett az egész, mint a mi kollégiumudvarunk vagy annak egy sarka, amelyen a becsöngetést várva lézeng a nép, de ahogy közelebb kerültünk, kiderült, hogy csak az istállóajtóban állt kihajtott füzettel egy csoport nagyobb fiú, a többiek valami munkában voltak elfoglalva: az eperfa alatt egy nagyobb fiú egy göcsörtös tönkhöz csapkodott nekiveselkedve, egy kisebb a szétugró fadarabokat kapkodta, fejét védve, a kosárba, egy fiú a füves zsákját bontotta, s az angoranyulakat etette. Az ólaknál két malac röfögése jelezte, hogy most ömlik a vályuba a dara; a téglafalaknál is majszterkodott néhány legény; az egyik a bontott romtéglát kalapálta egyenesre, a másik habarcsot kevert, egy babos kendő a meszesgödörben tolta előre-hátra a lapátot. Amikor azonban minket észrevettek, ez a sokféle munka egyszerre osztozkodni kezdett a bámulással. Néhány kisebb gyerek nagy „Elek bácsi” kiáltással oda is szaladt, az istállóajtóban álló fiúk is lebocsátották a füzeteiket, s amennyire a kicsinyektől való megkülönböztetés engedte, közelebb hozták fényes, fekete mosolyukat.

A gyerekek figyelme elsősorban az üveget hozó biciklinek fordult, amelyet kísérőm, fontosságát érezve, most kanyarított az eperfa alá, majd a kérdésekkel, hírekkel elárasztott Elek bácsi felé, míg én alig egy-két idegenkedő, kíváncsi tekintetet kaptam. „No, ezek aligha vártak rám” – gondoltam, s bár az előbb épp azt kívántam, hogy így legyen, most (ilyen a becsvágy ördöge) egy kicsit mégiscsak bántott a semmibevevésük. – A tanár úr benn van? – kérdezte Kecskeméti, miután a két üvegkeret sorsát biztosítva látta, s a többféle meghívást – nyúlhoz, malachoz, ólfalhoz, a kert első palántáihoz s a motor ágyához, amely a patakból fogja emelni a vizet – elhárította. – Benn van a házban – mondta az egyik az odaért nagyobb fiúk közül. – Tanul. Borka néni most vitte be neki a tejit – kottyantotta közbe a fiú, aki a fát hordta be a konyhára. – No, akkor nézzük meg – mondta Kecskeméti, s még visszaszólt: a dobozt ne bontsátok ki, amíg vissza nem jövök. – Mi van benne, palánta? – hallottuk még a mögöttünk összecsapó tanácskozást.

Egy kis eresz alatt, melynek a kitéglázott árnyéka éppen csak a csizmák leverésére volt jó, a házhoz képest elég nagy konyhába léptünk, a szemben levő részét egy olyan félig kemence, félig tűzhely foglalta el, amilyen Szilason volt, a nagynéném téli konyhájában, a jobb felén fönt a sütő, alul meg a kenyeret lehetett bevetni; a bal felén, a meszelt sárfalon közönséges platni, amin most épp egy fazék víz gőzölt. A helyiség közepére húzott asztalnál egy asszony állt, aki a tojásokat verte bele az óriási, kráterszerűen kifúrt lisztsüvegbe. A liszt mennyisége olyan nagy volt, hogy abból tíz levél tészta is kikerült (ha ugyan gyúrt tésztának s nem lepénynek készült). Ennek a nagy halom tésztának a rendeltetését csak a kint nyüzsgő kamaszgyomrokban lehetett megtalálni: a Sellye-tanya, úgy látszik, nemcsak iskola volt hát, de ebédidőben internátus is. Erre vallott a jobb falnál, a kemence s a szobaajtó közt a két hosszú padka is, az egyik az égnek álló lábaival a másikra borítva: hét-nyolc ember elszoronghatott rajt. E bútoron kívül még a falikaszni volt az, amit ösmerős örömmel fedezett föl a szemem; a falba épített, hosszú szekrény, amilyenben nagyanyám tartotta a maga kis holmiját; a nyitott ajtón át látni lehetett a két polcsort, főként igen sok mélytányért, a tojás és tészta is nyilván innen került a zacskókból, kosarakból az asztalra.

A tűzhelyajtó likján át a gyúródeszka fölött álló asszonyra is esett egy fénynyaláb. Idősebb nő volt, de a csúnyasága nagyobb, mint a kora, arca, mint egy kubista citrom, a legkülönbözőbb szögekbe tört, többszörösen aszimmetrikus, s a ráeső világosságtól sötét árnyú, éles határú fénymezőkre tagolt. A legfeltűnőbb azonban mégsem az összetöredezett arca volt, hanem a viszonylagos mozdulathiány, szinte jelen nem lét, amellyel a munkáját végezte, megdöbbentő ellentétben a kint nyüzsgő udvarral. Elég volt egy fél percig nézni őt, s az ember azt gondolta, ez az asszony sok rosszat láthatott, s most már csak a kendőként magára kötött magányában s ezekkel a közömbös, mégis fontos, rítusszerű mozdulatokkal tartja magát távol a világtól.

– Kezicsókolom, Borka néne – köszönt neki a vezetőm anélkül, hogy valami rokoni közeledéssel próbálkozott, vagy engem bemutatott volna neki. – Pista benn van? – Az asszony csak ránk emelte a szemét, s az átnyirkosodó lisztből kiemelt kézfejével mutatott a padok felőli ajtóra. A mozdulat s a tekintet, amellyel kísérte, bár köszönésünket nem viszonozta, nem volt barátságtalan, csak komoly s egy kicsit távollevő.

A szoba, melybe beléptünk, főleg szélességében, kisebb volt, mint a konyha. A túlsó fal hosszában egy magasra rakott ágy meg egy viaszosvászon dívány állt, az ajtótól jobbra egy etazserszerű könyvállvány; ezenkívül a konyhai falhoz tolt asztal s egy szék volt minden bútor. Az asztalon szétszórt könyvek közt ott volt a tej, amelyről a diák beszélt, a széken egy lavórban a piszkos mosdóvíz s az összegyűrt kendervászon törülköző. A szoba belépésünkre még csak egy reccsenéssel sem felelt (úgy látszik, megszokták a ki-bejárást), szemünknek kellett felfedeznie, hogy az ablak kivágásában álló árnyék, mely az egyszerű, fekete karnisról lelógó függöny megismétlésének látszott, élő alak, aki háttal nekünk, könyvét a kinti fény felé fordítva olvasott. Most már a szobában is épp elég világos volt, de amikor elkezdte az olvasást, nyilván még csak az ablakrésben láthatta a betűt, s ő, megfeledkezve a napfelkeltéről, még mindig ugyanabban a helyzetben volt. Az ablakdeszkán négy-öt könyv hevert, én inkább a belőlük kilógó papírjeleknek hittem el (én is így szoktam az elolvasandó részeket jelölni), mint a Kecskeméti köszönésére visszaforduló arcnak, hogy aki ránk néz, maga a „tanár úr”. A kint ácsorgó, karbunkulusszemű diákok közt nem is egy volt, aki jóval idősebbnek látszott, mint ő. Hogy miért tett ilyen fiatalos benyomást, azt nem is volt könnyű megfejteni: arcvonásai inkább csúnyák, külön-külön szinte öregesek voltak, s ha nem beszélt, kedvetlenség, sőt elutasítás ült rajtuk; az ilyen arc, még ha gyéres szakáll övezi is, általában vénebbnek szokott látszani. Úgy látszik, a fiús alak, az oldalt elválasztott haj s a ránk nyíló, világos szem volt az (s valami, ami a külső mögül tör utat), az életkorát meghazudtoló fiatalosságot az arcára is rákényszerítette.

– Sikerült elhoznom a tanár urat – mondta Kecskeméti, miután az olvasó letette a könyvét, s a szoba sötétje felé forduló, küszködő szemével felismert bennünket. Egy kicsit úgy hangzott, mintha azt mondta volna, sikerült fülön fognom és elcipelnem. A házigazda azonban mintha észre sem vette volna a mondatnak ezt az értelmét, semmi olyat nem mondott, hogy mennyire örül a látogatásomnak, vagy milyen megtiszteltetés ez, csak kezet fogott, s a lavórt tüntette el az asztal alá. Így én kezdtem el a szabadkozást, hogy én igazán csak a Kecskeméti úr terrorjának engedtem, mint tanár tudom, milyen kellemetlen az, ha az osztály egyik falát kiveszik, s azon, mint valami látványos bódéba, idegen pofák kezdenek belebámulni. – Ó, kérem – mondta ő, még mindig azzal az elutasító lárvával, amely, mint később rájöttem, egyszerűen kedvenc gondolatainak a távollétét jelentette az ónos arcon. – Mi semmit nem ígértünk, s így nem is tartozunk semmivel. Nem jöhetünk hát zavarba. Ha Kecskeméti bátyám megkérdi, hogy elhozza-e (itt egy pillanatra megakadt, vártam, mi jön: a nevem) önt, én lebeszéltem volna. – Álszerénység jegyezte meg Kecskeméti. – Így, hogy annak ellenére eljött, ám vessen rá, ha kárba megy a napja. – Na jó – mondta Kecskeméti –, én összeeresztettelek, s most itthagylak. Ezek a nebulók még kibontják a palántáimat… Különben loptam hazulról két melegágy-keretet – fordult vissza Sellye felé az ajtóból.

– Látom, az órájára készült – mutattam én a lógó szalagú könyvekre. – Ha van még megnéznivalója, csak fejezze be. Kínos ott keresgélni. – Ó – vonta ő meg a vállát –, ez úgyis az óra szeszélyétől függ. (Nyilván úgy értette, hogy mit dob be az ember. Én is mindig kétszer annyit jelöltem meg, mint amennyit egyáltalán föl lehet olvasni.) Inkább, ha szabad, a tejemet – nyúlt a tejespohár felé. – Ha ez ittmarad… – ezt a mondatát sem fejezte be, de úgy értettem, hogy a kint dolgozó asszony miatt illik meginnia, bántaná, ha a tej ittmaradna. S ez a kiegészítés vagy inkább hozzávetés egy pillanatra a két ember viszonyára vitte az érdeklődésem. Kinn az a szemmel látható melankóliáját lisztbe gyúró asszony s ez a fiú, aki egy egész iskolát nyüzsdít köré az évtizedeken át aluvó tanyára. Vajon mind a ketten itt alszanak, az asszony az ágyban, a fiú a viaszos díványon? Szinte erőltetésembe került, hogy ne erről kérdezzem, hanem amiért jöttünk.

– Azt nem tudom, hogy mit látok majd itt, de talányokat már adott fel, mondhatom – kezdtem egy vidámabb hangot pedzve, hogy valami mosolyfélét húzzak ki ebből a bezárkózott arcból. – Talányt? – mondta ő a tejhez harapott kenyér mellől. – Azokat jobb minél előbb megoldani… Ebben is volt egy kis visszautasítás, én legalább úgy éreztem: „Ismerem ezt az emberfajt, amelyik mindenütt talányt, különöst, érdekességet szimatol. Én utálom a talányokat; kérdezz: szétoszlatom”. – Kezdjük mindjárt a személyesen – vettem elő a vélt kihívásra azt, ami voltaképp kevéssé érdekelt, de jobban megzavarhatta e fiúember különös fölényét. – Ön, ugyebár, tanár, úgy tudom, tanított is? – Igen, Pesten, a Gyakorlóban. – Soká? – Két évig. Azaz, két év és három hónapig – javította ki, mint aki alávetette magát némi gúnnyal a vallatásnak. – S hogy lehet, hogy itt Kakaskúton, ezen a tanyán fedezte föl önmagában a pedagógust? Mert ugyebár, ez történt? – Igen, itt szerettem meg a gyerekekkel való foglalkozást – szállította le egy-két fokkal az én fellengzős kifejezésemet. Az sem lehetett egész véletlen, hogy a tanítás helyett gyerekekkel való foglalkozást mondott. – No és Pesten? – Megmondom – nézett rám komolyan –, nem tudtam a fiúk közt tekintélyt tartani… Bocinak hívtak – mondta ki egy kis habozás után. Azaz, osztályok szerint váltakozott. Hol milyen volt a lelemény. Buboci, Bocili. Volt, ahol Szopóst mondtak. Akkor még sokkal fiatalosabb külsőm volt; azóta megjártam mégis a harcteret.

Kicsit megrökönyödve néztem a nagy, szürke szembe, amely nem szakadt el az enyémtől. Az emberek semmiről sem beszélnek olyan kínosan és természetellenesen, mint testük sajátságairól, melyekről nem tehetnek, de tudják, hogy a többiek valamiféle (talán sokszor nem is igaz) feltevést kötnek hozzá, s amellyel már nemegyszer megkínozták őket. De a rám néző arcon sem szégyen nem volt, sem kihívás, inkább az az elutasító közöny, amelyet már az első percben észrevettem, sőt egy kis hideg mulatság is. – No, és nem sikerült ezt a külsőségeken kapó diákkegyetlenséget… – kérdeztem én, aki éppen akkortájt szakítottam át tanítványaim szívében egy másfajta idegenkedést – leküzdeni? – Nem – mondta ő. – Rosszul fogtam hozzá. Imponálni akartam. Auktorokból készültem; a szemük előtt fordítottam Thuküdidészt. Holott elég műveletlen voltam akkoriban. Ez még mulatságosabb volt. Hogy Boci a professzort akarja játszani. Aztán szigorú próbáltam lenni, szekundáztatni, intőt küldeni. Ezért egyenest kinevettek, nemcsak ők, de a kollégáim is, akiknek bepanaszoltak. Mondhatom, sosem éreztem olyan rosszul magam. Könyvtárba kéredztem, de arról szó sem lehetett. Szinte megkönnyebbedés volt, amikor behívtak katonának. – Igen, annál nincs kegyetlenebb tortúra – mondtam –, mintha az ember nem tud a diákokkal helyes viszonyba kerülni. De itt, úgy hallom, annál inkább sikerül. Érdemes volt még egyszer nekifutni. – Itt? Az egészen más. Eszem ágában sem volt nekifutni. Behívattak a Nemzeti Tanácsba: itt van ennyi és ennyi diák, akikkel nem lehet mit kezdeni, elvesztik az évük. A demokrácia többet vár tőlem, mint hogy Sellye-tanyán az öt hold kukoricát megkapáljam. Nem volt mit tenni, vállaltam. S egész másképp ütött ki, mint a Gyakorlóban.

– Ez volt szóval az első talány – mondta ő, hogy én nem szóltam, azzal a sajátságos mosollyal, amelyből a szájnak semmi sem jutott, csak a szürke szem világosodott meg tőle. A mosolyában az is benn volt, hogy lássuk a többieket. – A másik, az már teljesen mesterségbeli. Kikérdeztem ezt a legényt, aki a kereteket hozta, mert sehogy se ment a fejembe, hogy birkózik meg egy ember hét osztály anyagával, még ha segítenek is neki. – Itt egy pillantást vetettem rá, mire az a nagy, nyílt szem mintha egy kicsit zavarba jött volna. – Igen – mondta –, van egy kolléganőm. – A fiú említette, hogy tulajdonképp csak két csoport van. – Igen, hiszen majd meglátja. Egy nagyobb, amelyben felnőtt, vagy mondjuk, ifjúi fokon folyik a tanítás, s a kisebb létszámú, amelyben gyermekin. – Külön az alsósok, felsősök? – Igen, bár van két negyedikesem, sőt egy harmadikos is, akit a felsősökhöz csaptam. – S az egész felsős csoport vagy alsós ugyanazt tanulja? Tekintet nélkül, hogy hányadikosok? – Igen, azt, amire meg lehet s meg tudjuk tanítani őket. Ha egyszer már a kezünkbe adta őket a sors, ne engedjük el nekik, hogy meg ne tanulják – nézett rám, s most láttam arcán először azt a kedves, csalafinta derűt, amely a nap folyamán egyre jobban megkedveltette velem ezt a (ha nem tanításról van szó) lárvaként hordott arcot.

– Igen, de hogy lesz ebből magánvizsga? – A magánvizsga! Az is meglesz azért valahogy. A fő, hogy a tudás meglegyen. – S látva, hogy elképedve nézek rá. – Tavaly, az első évben én is kelleténél nagyobb fontosságot tulajdonítottam a magánvizsgának. Szeparékba vonultam az egyes osztályokkal. De aztán rájöttem, hogy a különböző osztályok anyaga nem is különbözik olyan nagyon, mint hiszik. A magyar nyelvtant már a másodiktól kell tudni, fogalmazni is. Aztán a latin: egy jó harmadikossal könnyebb Tacitust fordíttatni, mint egy rossz hetedikessel. Mert a latin nyelvet is tudni kell, no meg érzék is kell hozzá. S ugyanígy az angolt. Ha valaki ért a matematikához, igazán néhány nap dolga, hogy a logaritmusszámításból vagy analitikus mértanból kell-e vizsgáztatni. S ezek a legnehezebb tárgyak. – Ez igaz – mondtam. – S az instruktornak ezekben úgyis az alapok újraépítését kell állandóan végeznie. – Akkor mért ne építsük rendszeresen… azokat az alapokat – tette hozzá egy kicsit csúfondárosan.

– Csakhogy vannak szorgalmi tárgyak is. – Ó, azok a szorgalmi tárgyak – nevetett ő. – A történelem például. – Majd mindjárt meg tetszik látni, mit csinálunk ebből a szorgalmi tárgyból. Én a történelemben is fontosabbnak tartom – nézett rám diadalmasan –, hogy tudjuk a történelmet, amennyire azt tudni lehet, vagyis, hogy az egészről valami művelt emberhez méltó áttekintésünk legyen, minthogy Nagy Károlytól a wesztfáliai békéig egy csomó részletet, amit a történész sem tud, föl tudjunk mondani. – S a vizsgáztatóknak is ez a véleményük? – A vizsgáztatóknak mi megadjuk, ami a császáré. Tavaly a háború miatt különben is nagyon alacsony volt a követelmény. S mondom, én is játszottam az osztályosdit. Úgyhogy a mi fiaink voltak a legjobb magánvizsgások. Idén már bátrabb voltam. Egy hónapot adok a vizsgai komédiára. Május 10-ig mindenki azt tanulja, amit tudni akar és érdemes. S május 10-től aztán készül a csoportvezető irányítása mellett a vizsgájára. – Ez ésszerű mondtam tétován –, de bizonyos bátorság kell hozzá. – Nem, nincs kockázat – mondta ő határozottan. Azzal a csalafinta derűvel a képén. – Az új igazgató, akinél Orosházán vizsgázniuk kell, tudja, mi történik itt. A kollégákat is meghívtuk egyszer, hogy lássák, milyen előkészítés folyik. – Eszerint önnek külön tananyaga van a négy felsős s négy alsós osztály számára. – Igen, az egész világ, amit tudni illő vagy érdemes belőle.

Az utolsó szavak alatt megint kinyitotta az ajtót egy fiú, bedugta a képét, aztán szó nélkül visszahúzódott, mintha csak arról győződött volna meg, hogy itt vagyunk-e. Már vagy három ilyen fej tűnt fel és el az ajtórésben. – Türelmetlenek – mondta Sellye, a tej maradványát végre is kiiva. – Nem szokták meg, hogy későn kezdjünk… S könyökárkára fektetve a kicédulázott könyvtornyot, előrebocsátott. – Csak azt akarom mondani – állítottam meg őt, amíg az udvaron átmentünk –, hogy engem… szóval tekintsen levegőnek… tudom, milyen zavaró egy idegen ember, aki bejött, hogy megítélje a módszerünket. – Legyen nyugodt. Nem fogunk színjátékot rendezni – mondta ő, mintha a legnagyobb gondja az lett volna, hogy a könyvtorony meg ne csússzék, s a szép Voltaire kötet be ne essék a sárba.

Az udvar szélesebb oldalát lezáró épületbe léptünk, mely jobb időkben, amikor még nagy állat is volt a Sellye-tanyán, valóban istálló volt, erre vallott a kétszárnyú, recés ajtó, de a belépővel szemben a jászol is, amely most deszkával volt letakarva, s különféle tárgyak álltak rajta, fölötte a lánckarikák, amelyekhez az ökrök láncát akasztották. A gerendák alatt ott volt a három szellőzőlyuk is, alattuk azonban két-két lyuk közt egy-egy ablakot ütöttek a falba; ezzel csináltak tantermet a helyiségből. Ezek az ablakok sem közönséges házablakok voltak, hanem vaskeretbe foglalt kis négyszögek; egy szétbombázott gyárból, állomásról vagy egy széthurcolt kastély pálmaházából kerülhettek ide. Az ablak kockái homályos üvegből voltak; csak azokon nézett be egy darabka kert, melyeket közönséges üveggel pótoltak azóta. A teremmé lett istállóban még egy új építmény volt: a téglából rakott kályhaféle, abban a sarokban, ahová a csalamádét szokták a béresek bedobni: télen, úgy látszik, fűtöttek is. Maguk a diákok az ablaknak forduló x-lábú kocsmaasztal egyik oldalán s két végén ültek, középütt a két lány (egy kétoldalt lelógó hajú s egy tótos képű, akinek hátra volt kötve a haja), körülöttük, nyilván szigetelésül, a kisebb harmadik-, negyedikes fiúk s egy vén arcú, bajszos, akinek púposnak kellett lennie, mert az arca s vékony ujjai éppen hogy elérték az asztal szintjét. A nagyobb fiúk közül kettő-három állt, s jegyzés közben az előtte levő hátára rakta a füzetjét. Sellye az asztal szabad szélén helyezte el a könyveit, maga egy kicsit hátrább húzódott a tábla felé, mert egy ütött-kopott, állványtalan tábla is volt a két ablak közé szegezve, legalább annyi csupasz deszka, amennyi fekete. Ez tehát a felsős tagozat, állapítottam meg, amíg Sellye egy filigrán, aranyozott, bizonytalan szilárdságú széket tolt oda nekem, melyen a csoporttól jobbra, az istállófal közelében helyezkedtem el. Volt valami festői a képben: a helyiség tetejét betöltő fény s alatta félhomályban gubbasztó csoport, mely a nagy istállónak csak egy részét foglalta el: valóban az Apáczai bölcsészeti vagy teológiai osztályát képzeltem el így a tűzvész után kamránként épülő kolozsvári kollégiumban.

Az óra úgy kezdődött, mint egy cserebere, a tanár a magával hozott könyvekből nyújtott oda kettőt-hármat a jelentkezőknek, a fiúk-lányok kezéből meg egy-egy művészlap, régi Muther-féle képzőművészet-történet s a gyerekkoromban népszerű Műveltség Könyvtára vastag kötete került az asztalra. Közben egy-egy megjegyzés, örvendő felkiáltás is esett, amiből azonban nem sokat érthettem. Úgy látszik, komolyan vette, hogy nem játszik színjátékot, még az óra tárgyát sem nevezték meg, a múlt lecke anyagát sem foglalták néhány szóval össze, hogy értsem: mibe is csöppentem. Úgyhogy én ugyanilyen fesztelenséggel a termet kezdtem nézegetni, amelynek a szemközti falán valami rajz tűnt fel. A szem csak lassan szokta meg a homályt, meg elég messze is volt, jó hat-hét méter távolságra tőlem, úgyhogy csak fokról fokra tudtam megállapítani: mi az, amit látok. Az egyik oldalfal a gerendától a padlótégláig, az ablak felőli saroktól az ajtó faláig tele volt rajzolva. Nem berajzolt papírral teleakasztva; magán a meszelésen volt a rajz, nagyobb részt szénrajz, nyilván egy közönséges faszéndarabbal írták, de voltak színes, főleg piros krétafoltok is rajta. Először csak azt láttam, hogy a rajz különböző alakokat ábrázol; az egyik most lép föl valami mélységből; a másik menekülve húzódik le a sarokba, a harmadik hanyatt fekszik, mint akit leszúrtak. Ha diák rajzolta, ügyes rajzolónak kell lennie, bár az alakok merevsége s testarányai kizárták, hogy szakember dobta volna föl. Az alakok különböző nemzeteket jelenthettek, mert az egyiknek a fején kucsma volt, a másikén porosz sisak, a harmadikén fez. Egy krinolinos nő is volt a kép közepén. A fejek, lábak körül, jobban megnézve, rajz is volt: kacskaringózó vonalak, ahogy a fél szemem behunytam, s a fény is szerencsésebben esett a képre, rájöttem, mi az. Európa térképe volt, középen, a nő tengelyében, egy függőleges vonallal két részre osztva. Abból, hogy melyik nemzet milyen helyzetben volt, a korra is ráismertem. A kucsmás alak óriás fejéről s végtagjairól ítélve I. Péter lehetett, egyik délre nyúlt kezét az Azovi-tenger vidékére tette rá, másikkal egy cingár fiatalembert, alkalmasint XII. Károlyt nyomta vissza a Skandináv-félszigetre. A földön fekvő s felkoncolást váró alak a lengyel lehetett, a Konstantinápolyra sunyító a török, az Európa tengelyében ülő hölgy Mária Terézia, a sisakban feltörő a porosz hatalom. Európa nyugati felén csak egy csipkenadrágos udvaronc látszott, alatta tűz s egy széthányt vár kövei, még nyugatabbra, a kék tengeren túl egy hajó, melynek oldalán csomagok hullnak ki; az előbbi a francia forradalmat jelenthette, az utóbbi a bostoni tealázadást, az amerikai forradalom kezdetét. Az angol sziget, az egész, vörös krétával volt besraffozva, a rögtönzött freskó nyilván a XVIII. század változásait ábrázolta: feltörő és háttérbe szoruló vagy elbukó nemzeteket, s közben olyan távoli eseményeket hozott egy képre, mint a narvai csata vagy a Bastille bevétele.

Mialatt szemem a megemésztett szénrajzról az ablak alatti falra s a jászolra tért volna, amely szintén tele volt akasztva képpel, megrakva könyvvel, dísztárgyakkal, sőt mintha egy gépmodellt is láttam volna ott, a tanár és tanítványai közt járó szavakból valami óraféle kezdett kialakulni, úgyhogy most mát ezt figyeltem. A lógó hajú lány, majd egy fiú a külön olvasmányról számolt be. A lány a Candide tartalmát mondta el néhány szóval, a fiú Macaulay esszéinek régi kiadását tartotta kezében, míg maga a tanár Rousseau Vallomásai-ból fordított néhány mondatot, ahogy kivettem, azt, ahol Rousseau elmondja, mért válaszolt ő nemmel a pályázati kérdésre, melynek a meghirdetői nyilván a civilizáció áldásait akarták hallani a díjnyertestől. A hallgatóságnak látszólag tetszett ez a vakmerőség. A tanár most egymás után öt-hat olyan kérdést tett fel, amelyre mind ezzel az egy szóval kellett válaszolni, hogy: francia. Milyen nemzetiségűek voltak az enciklopédisták? Milyen nyelven írt Nagy Frigyes? Hát Katalin cárnő udvarában, hát Bécsben? Melyik irodalomban választott példát a testőr Bessenyei? S most jött a fordulat, amelyre a gyerekek már számítottak. Mért sraffoztuk mi be mégis Angliát vörössel? (S ez tán mégiscsak nekem.) Mert milyen országokat szoktunk mi vörössel bevonalkázni? – Amelyek annak a kornak a vezető hatalmai – mondta egy mély hangú, bajuszos fiú. (– Amelyikben a jövő készült! – sipította közbe az asztal széléig érő.)

Ebből az ellentmondásból hosszabb, legalább tíz-tizenöt percig tartó vitabeszélgetés alakult ki. A tanár meggyőződése nyilván az volt, hogy az angol tizennyolcadik század az újkor szíve: itt készül a dicsőséges és a francia forradalom közt mindaz, ami az újkorra egész az Októberi Forradalomig jellemző lesz. A whigekkel a polgárság uralkodik, van parlament, polgár alkotmány, a kor vallásává a hasznosság lesz, megkezdődik a gépgyártás, a termelés tökéletesítése, de még a művészetben is megvan már mindaz, ami másutt s következő században divattá válik. Ezt a meggyőződést azonban, melyben volt túlzás is, nem mondta ki, hagyta, hogy tanítványai hordják össze. Ő inkább az advocatus diaboli szerepét játszotta. „De hisz Anglia most vesztette el legfontosabb gyarmatait.” „A felvilágosodás mégiscsak francia járvány volt”, „Angliáról elég keveset tudtak a kontinensen”. Csak amikor az egyik diák azt mondta, hogy ott a fejlett társadalmi feltételek a XIX. század irodalmának jellegzetes formáit is létrehozták, akkor csapott rá örömmel: – Mit például? Mi a polgári irodalom legjellegzetesebb műfaja? – A regény, találták ki. – No ugye? Swift, Defoe, Richardson, Fielding. No és milyen betegség szokott a városlakókon kitörni? Gondoljunk Tacitusra. – A primitív viszonyok dicsérete. – Volt romantika az angol XVIII. században? Hát Osszián? Rousseau már utánuk jött. Hát a modernizmus, a modorosság? A huszadik század írói? Képzeljük az angol órán magunkat. Ki írt úgy, mint egy huszadik századi francia? S amikor valaki kinyögte, hogy Sterne – na ugye? A Tristram Shandy. Itt volt a Pandora szelencéje. Tudjátok, amiből a jó meg a rossz is jött, kiabálta szinte. – Az egész újkor ebből bújt elő.

Ujjongása nem is annak a féligazságnak szólt, amelyet képviselt, hanem hogy a bizonyítást tanítványai készültségéből sikerült kicsikarnia. Nyilván teljesen megfelejtkezett rólam, csak ez a rögtönzött hangverseny érdekelte, amelynek a partitúrája együtt születik vezénylésével. Én is megfeledkeztem róla, hogy tételével vitatkozzam (hova lett a francia matematika; Vico, Euler, Kant), még arról is, hogy tanítványai olvasottságát csodáljam (hisz valóban meglepő volt, mennyi mindenről hallottak harangozni), csak ezt a megelevenedő, világosságtól elöntött arcot néztem, amely most, hogy a szenvedély föllobbant mögötte, semmiben sem hasonlított a szürke, elutasító lárvához, amely szobácskájában fogadott. Éppolyan fiatalos, sőt fiatalosabb volt, mint akkor, de most ott volt benne a tűz is, amely az élet hamuját eldobó fiatalosságot igazolta. – Te azt mondtad – mutatott a bajuszosra –, amelyiknek nagyobb a befolyása. Te meg, amelyikben a jövő érik. Egy ez a kettő? – Egy, nem, pöttyentgették az asztal mellett ülők. S ő elvárta, hogy helytálljanak érte. Az előző korban, a XIV. Lajoséban? – Egy – zúgták karban. – De azelőtt a XVI. végén, a XVII. elején? Melyik volt akkor a vezető hatalom? – Spanyolország – zúgta rá a kis csoport. – S a jövő is ott készült? Nem, ugye: Hollandiában. S a XX. század első fele? – vetett hirtelen egy pillantást felém, amelyet a diákok is követtek. – A mi századunkban melyik országot sraffíroznánk be? A tudósok angolul beszélnek, a népszövetségben az angolszászok az urak, a legérdekesebb irodalom alighanem az angol. De a jövő? – szakította félbe magát. – Hol készül a jövő? A szocializmus! – bökte meg a hallgató csoportot. – Az a Szovjetunióban – mondta az egyik lány egy kicsit félénken. – Ugye, ezt gondoljuk. De hátha Indiában például? Ismerjük barátunkat, a félmeztelen fakírt, s kétmilliárd színes ember van, az most mind fölszabadul, a példájára. No, melyiket straffoljuk hát?… – Várnék még – mordult el hátulról egy basszus. Úgy van – tört ő bele a nevetésbe –, sraffozni csak ötven vagy inkább száz év múlva szabad, addig csak remélni lehet meg harcolni. De azt nem történetórán s főként nem a pad alatt, mert a Szovjetunió említésére, úgy látszik, megrúgta valaki a szomszédját az asztal alatt.

Az órának ez a része az eddig tanultak (a XVIII. század képe Európában) kiegészítése, lezárása lehetett. S most meg is kérdezte: – No, milyen század volt ez ezek szerint? – Ki ezt mondta, ki azt; a két lány a legtöbbet. – Egyszóval szép század volt, ha nem is hozott annyi újat, mint az előző. Az emberek tán sosem bíztak úgy benne, hogy a földgolyót ésszel és ízléssel lakható hellyé lehet alakítani. Hoztam valamit – s könyvei aljáról egy lemezt vett –, az is erről beszél. Milyen lemezeink is vannak ebből a századból? – fordult a fiúhoz, aki ezekre a szavakra felpattant, s megindult a hátam mögé.

– Händel Largója a Xerxesből, egy rész a Brandenburgi versenyből, a Gluck-részlet – mondta a két lány a fiúval. Most vettem csak észre, hogy a hátam mögött a sarokban elég jó rádió és lemezjátszó áll, amelynek ez a csinos, bricsesznadrágos fiú volt a gondozója. Mozart G-dúr versenyéből játszották le az egyik tételt: a tanár nem állította meg a lemezt, nem magyarázott, csak a némán ülő diákokat nézte, s mutatott egy-egy szép résznél egy figyelmeztető arcmozdulással a mögöttem játszó, kicsit rekedtes gépre. – Ez igazán a mennyország már – mondta, amikor az utolsó akkord is elhangzott. – Itt van a csücske a kezűnkben; csak le kell húzni a földre. (Azt a tűt nem ártana kicserélni – szólt, közben a helyére menő fiúhoz –, úgy látszik, sokat nyaggatjátok.) Igen ám, de mi a baj? – nézett a csoportra. Mért nem lehet a mennyországot, ha a csücske a kezünkben van is, a földre lerángatni? – A kis gyülekezet már ismerhette ezt a kérdést, mert mindenki mondott rá valamit, úgyhogy az egyiktől a másikat nem is lehetett érteni. – No ugye? Mert itt van Afrika, itt vannak a Gandhi csontvázai, akik ekkor cserélik fel a mogulok uralmát a Kelet-Indiai Társaságéval. Itt a francia nadrágtalanok. S hogy ne menjünk olyan messze, itt vannak a magyar jobbágyok is. S még akik azt hiszik is, hogy értik ezt a zenét? S olyan karmestert tartanak, mint Haydn Fertődön? – Újabb morgás. – Azokban meg ott van a százados szokás, a szenvedély pokla, a hatalomvágy, a Tripartitum, s ezt nem olyan könnyű, még a Papageno furulyájával sem átjárni.

Így tértünk át az óra második felére, Magyarországra. – Lássuk – kezdte –, mit tudunk mi már erről a XVIII. századi Magyarországról? S itt odaszaladt a szemközti falon levő szénrajzos térképhez, s egy téglalapot rajzolt Magyarország köré, mint amit most föl kell nagyítani. – Mert hisz azzal, hogy itt van, ezen a térképen, ebben a sarkában, egy csomó dolgot tudunk már róla. – Az asztal mellett hullani kezdtek a találgatások. – Úgy van, igaz, tudjuk, kik voltak az uralkodóink. Hisz az a megtiszteltetés ért, hogy királyaink a Német Birodalom császárai legyenek. III. Károly, Mária Terézia, II. József. Hát még? Igaz, a háborúk is. Módunk volt részt venni az osztrák örökösödési háborúban, megsarcolni Berlint a hétévesben; II. József török háborújában is megkaphattuk Zimony alatt a maláriát. De nagyobb dolgot mondjunk. Ami a nép életét is megváltoztatta. Mi nincs többé? – mutatott a téglalapra, amelyen a török Konstantinápoly fölé dugta a varkocsos fejét. – Nincs török – mondta valaki. – Úgy van. A század elején még egyszer ránk csördíti ostorát, a tatárt. De általában nyugodt tőlük a század… – S visszarohant a táblához, arra is fölírta: 1. Nincs török… ez hála isten. S a sajnos?! Mi nincsen többé, sajnos? – Kisütötték, hogy nincsenek szabadságmozgalmak. Vannak kis parasztfölkelések, de Rákóczi, az nincs. Helyette Hóra és Kloska vannak. – S a szomszédság? Csak a török hanyatlik? Nem, Lengyelország is a fölosztás felé halad. S a román vajdaságok? Fanarióta uralom. Tulajdonképp egy szomszédunk van csak: a német, s az vigyáz, hogy a régi északi, déli kapcsolataink elsorvadjanak. – S a magyar Alföld, ahonnét a törököt kisöpörtük? Azt bekerítjük, s megőrizzük pusztaságnak? A történelem nem ismer horror vacuit. – Szívni kezdi a gyarmatosítókat, akik közül a megbízhatóbbak érnek elsőbben oda…

– Téchy hol van? – fordult a csoporthoz hirtelen. – Kecskeméti Elek bácsinak segít… – Úgy látszik, ő készítette a falirajzokat, mert egy kis habozás után Sellye maga ment a háta mögötti falhoz, s rajzolt föl rá egy eléggé eltolt Nagy-Magyarországot. – Be tudnád rajzolni erre, hol laktak a XVII. század derekán a nem magyarok? – Az odaszólított fiú rajzolgatni kezdte a szlovák, rutén, román, szász tömböket, majd ő rontott bele a maga élesebb színű krétáival az új sváb, szerb települések, a bihari hegyeket elöntő románok foltjaival. – Ez az, amin többé nem lehet segíteni. Törheti a fejét Kossuth, egyezkedhet Deák, lehet nagylelkű Ady Endre, nincs többé remény, hogy ez a tarka ország egyszer szét ne essék.

Egy percig ünnepélyes csönd volt az istállóban. Igen, gondoltam, a tanárnak ez a jutalma, hogy a közhellyé vált gondolattal is úgy lepheti, döbbentheti meg hallgatóit, mintha az ő fejéből pattant volna ki. Persze, ehhez az kell, hogy egy kicsit maga is úgy érezze. – De hát ne feledkezzünk meg a mi századunkról. Abból a felvilágosodásból ide is be kell szivárognia valami kis világosságnak. – Egy nagy rongymozdulattal letörölte a táblát, s fölírta: Beszívárgó világosság. Új találgatás indult meg, hogyan. Valaki Mária Teréziát mondta. – Hát igen, kincstári úton is. Például a jobbágyvédelem. A kincstár nemes szíve nem engedheti, hogy a nemesek zsákjába menjen minden gyapjú. – Urbárium, ratio educationis s még egy-két szó került a táblára, mint amiről később bővebben is fognak beszélni. Aztán építkezésekről volt szó, arisztokrata udvarokról, könyvtárakról, amelyekkel a főurak hoztak be a századból egy-egy parknyit. – De vannak itt vonzóbb rések is, amelyeken itt-ott szivárog be a század fényéből valami, kis erecskék, amelyek, ha a század végén egyszer összefutnak, előttünk van valami, amit amíg csak le nem ütik a fejét, magyar felvilágosodásnak lehet nevezni.

Ami most következett, annak föl kellett keltenie a figyelmemet. Amióta a tanyára beléptem (s ez, bárhogy igyekeztem leplezni, bántott is egy kicsit), egyetlen mondat sem árulta el, hogy tudnák, ki vagyok, vagy éppen mivel foglalkozom. Sőt, érzékenységem olyat is gyanított, hogy ezt hangsúlyozni is akarják. Amiket azonban most hallottam, azt csak olyan ember mondhatta el így, aki néhány kevésbé ismert tanulmányom nemcsak hogy ismerte, de a véribe bocsátotta, a magáévá asszimilálta. A kuruc hagyományú családok, Rádayak, Orczyak, Petrőczy Kata leszármazottai, melyek a franciás műveltséget is fölveszik, a református kollégiumok növő természettudományi érdeklődése, az evangélikusok, a jénai, göttingai egyetem hatása, a század latin nyelvű magyar költői, csupa olyan dolog jött fel a táblára, amivel ebben a csoportosításban (a trónörökös II. József befolyása mellett) én szoktam a testőrírók látszólag gyors hatását magyarázni. Amikor pedig Bethlen Kata szigete, Bod Péter, Teleki József is odakerült, sőt a felvilágosodás két írónemzedékének, a szétszórt teréziánusoknak s az első nemzedéktudatú írócsoportnak, a jozefinista Bacsányiknak, Kármánoknak a szembeállítása is, meglepett gyanúm bizonyossággá vált: egyik legalaposabb olvasóm, aki az órát tartja. Figyeltem az arcát, vet-e egy oldalpillantást felém, átszalad-e rajta, a gondolatok forrására mutatva, az a csalafinta mosolygás, amelyet annyira pedagógusinak éreztem; de nem, nemcsak hogy nem árult el semmi ilyet, de azt a benyomást keltette, hogy nem is tud róla. Ő mint egy költő most csak a maga víziójáért küzdött, a titkos, meleg források útjáért, amelyek végül is fölfeszítik a befagyott század jégpáncélját, s teljesen mindegy volt neki, hogy a részleteket, melyekkel ezt a látomást diákjai fejébe kényszeríti, honnét vette, még az is, hogy azok önmagukban, arányaikban szabatosak, történelmileg teljesen igazak-e, csak pedagógiai hasznosságukat nézte, s hogy ezzel (mint ahogy tán már bennem is ez válogatta össze őket) valami döntőt mondhat el a magyar történelem apró körökben tovább vegetáló, a befagyást hősi szívek melegével föloldó jellegéről.

Az órának ez a befejező része voltaképp csak egy előrevetített, egyetlen látomásból kifejlődő tartalomjegyzék volt, melyet nyilván a következő óráknak kell kidolgozniuk. Az óra vége ennek megfelelően megint kis tervmegbeszélésekbe, kérdésekbe, ajánlatokba foszlott szét: ki fogja Kármán Nemzet csinosodásá-t ismertetni; a fényképezőgéppel, amelybe végre sikerült filmet szerezni, milyen környékbeli XVIII. századi műemlékeket (köztük a mi városunk templomát) kellene az osztálykiállítás számára lefényképezni; a hátrakötött kendős lány a XVIII. századi jobbágyviseletet melyik gyűjtőmunkából másolhatná ki. Amíg a tanár feloszló s lassan gyérülő csoportjával tanácskozott, én a jászolra kitett tárgyakat néztem végig; volt azok közt Gainsborough-másolat, az agg Voltaire szobra kezdetleges agyagmásolatban, egy meglepő gobelin, Watt gépjének a modellje, sőt egy régi elektromozó gép is. Majd hogy azok még mindig nem végeztek, a furcsa történeti térképet kezdtem el közelről nézegetni, sőt tapogatni.

– S ezzel mi történik? – mutattam a különös freskóra, amikor a magára maradt tanárt, akiben az óra izgalma, mint minden kitárulkozásé, szemérmes csendbe ülepedett, magam mellett megéreztem. – Lemeszeljük – mondta ő. De már nem azzal az elutasító árnyalattal. Mintha az, hogy egy óráját meghallgattam, valami kapcsolatot létesített volna köztünk. – No és a következő: a XIX. század? – Egyelőre csak a forradalom és császárság. – S azután, a romantika 1849-ig? – Talán 60-ig. A romantika bírálata is – tette hozzá, s ez a mosoly most már énnekem szólt. Én szoktam a romantika korához ez utóbbit, a kiábrándulás és bírálat szakát is hozzászámítani. S hogy a vallatáson túllegyünk, mindjárt hozzátette. – Az utolsó pedig a kifejlett kapitalizmus, az októberi forradalomig s a versailles-i békéig.

– Május 10-ig elég nagy program – jegyeztem meg. – Hány órát tartanak egy héten? – Minden reggel ezzel kezdjük. – S mind ilyen hosszú? Ez, becslésem szerint, legalább másfél óráig tartott. – Olyasformán. – De hisz ez tíz óra történelem egy héten! Igaz, ahogy látom, az irodalomtörténet is benne van, sőt némi művészet, zenetörténet is. – Nem csonkíthatjuk meg a XVIII. századot – mondta mosolyogva. – S az a lemezjátszó? – Az orvosé; a fia az a szőke gyerek, a hetedikből fog vizsgázni, ő a kezelője! – S a Télémaque-kötet meg a gobelin? – Az nem egész törvényes úton került ide. De én nem vagyok nyomozó… – Ez nem rossz ötlet – mondtam –, ilyen lakásberendezői módon fogni fel a történelmet. Minden két hétben új korszakkal rendezi be az… – Istállót – egészítette ki ő. – Eszerint az iskolákban is külön történelmi tantermeket kéne fenntartani, mint ahogy vannak vegytani s természetrajzi előadók. – Nem sokat érne – jegyezte meg ő –, ha a szertárból raknánk a vitrinekbe a leltári tárgyakat. – Persze, itt az az izgalmas, hogy maguk hordják össze. Kifosztják Kakaskútot, a szülői házat, egy-két grófi kúriát is a XVIII. századról szóló képük érdekében. Ahogy látom, pillanatnyilag az egész falu XVIII. századot tanul. De mégis meglepő, hogy a világtól elzárva ennyi mindent összehordtak. – Még nem régen van az Alföldön – mondta ő. – A világtól elzárva az ember vagy talál valami bogarat, vagy megbolondul. – Igen, ebből már kaptam kóstolót: egy ásványgyűjtemény az Alföld közepén egy orvosi rendelőben. – Tudom, abból is fogunk kölcsönkérni.

Lassan elfordultunk a térképtől, s mi is megindultunk, azzal a percenként egyet lépő, egyet kérdő s felelő menéssel, a fényes oblongum irányába. – S hol kezdték ezt a pán-történelmet? – tértem vissza a furcsa tanfolyam tantervéhez. – Az ősszel, értem… – tettem hozzá szemöldöke csodálkozó felhúzódzkodását látva. – Hol? Az őstörténetnél, természetesen. – Átvették az egész világ- és magyar történelmet, egy év alatt? – kiáltottam föl elszörnyedve. – Az első fejezetekhez a görögökig, sajnos, elég gyenge anyagunk volt. – S hány istállónyi az? – kérdeztem én. – A világtörténelem? tizenhárom vagy tizennégy, nem is tudom most biztosan. – S mit csinál jövőre? Újra végigtanítja? – Erre nincs még határozott tervem. Tán kinagyítunk egy-egy részt. – Mit? – Például a nem európai civilizációkat. Kína, India, máják, inkák. S természetesen az Újkor, sokkal több tudománytörténettel. Gazdaságtan, szocializmus története. De ez sok mindentől függ. – Hogy milyen anyagot sikerül mozgósítani? – Igen – mosolygott ő. – Főként diákokban. – Igen, éveken át ezen a hőfokon tartani a csoportot még nehezebb lehet, mint fölhevíteni rá. – Tán nem is volna jó – mondta ő elgondolkozva. – A helyes az volna, ha minden évben új tanár, új anyag égésébe kerülnének. – S az emlékezet? Hogy rögzíti mindazt az emlékezetben? – kérdeztem én. Egy-két hétre a XVIII. századot – de az egész történelmet! – Isten őrizz, hogy rögzítsem. Hisz én sem tudom – nevetett ő az én didaktikusi gondomon. – A rajzokat lemásolják és elteszik, néha közben is elővesszük. A kiállított tárgyakról is van katalógusuk. – De mi lesz ebből? Egy bazár a fejben? – kérdeztem. – Feje válogatja – mondta ő kissé cinikusan.

– Csakhogy – jöttem elé én kedvenc gondolatommal – a történelemoktatásnak épp ez volna a célja, hogy amit az élet mint bazárt dob az észre (mert hisz filmek, könyvek, képek előbb-utóbb rázúdítják), azt mi rendbe tartsuk. – Mint egy múzeumban? Hisz ezt próbáljuk a termeinkkel. – Nem, nem mint egy múzeumban. Az agyból nem lehet múzeumot csinálni, csak a legrosszabb fajtából. Tudja, mit tartanék én eredményes történetoktatásnak? Amelynek a végén egy kronoszkópféle marad a diák fejében. – Az micsoda? – kérdezte ő, mulatva, de gúnyolódás nélkül. – Sztereoszkópot már hallottam. De kronoszkóp!

– Az agy történeti perspektívakészsége, hogy ami mint történeti adat, részlet merül fel előtte, rögtön távlatba helyezze. – Ilyesmit mi is szoktunk játszani. Egy képet; jelenetet rakok elébük, vagy ők elém: mikor keletkezett. A múltkor jól leégettek, Janus Pannonius egy versét tették elém, magyar fordításban, s én Berzsenyi vidékén kerestem. – Igen, ez. Gyermekeim tanítása közben már gondoltam is, hogy konstruálok valami ilyet. Egymás mögött levő s egyre szűkülő színpadfrontok. A maga XVIII. százada mögött a XVII., a reneszánsz, valahol mint egymásba nyíló szobák végén, az egyiptomiak. A kort persze csak a színpad oldalán lehetne jellemezni. – Balról a Watt gőzgépe, jobbról egy parókás szalonrészlet – nevetett ő. – Ez természetesen csak szimbólum. A szerzett kategóriák rajza, melyeket az agyban kell, mint a feltételes reflexeket létrehozni. De azért tán nem ártana, mint egy játékszert a szemnek is megszerkeszteni. Mint a „kisembert”, amivel az egészségtanóráimra jártam be – Téchyvel kéne megbeszélni – mondta ő, miközben a tanyaudvar fényébe végre ki is léptünk.

Az udvar mozgalmassága, a gyülekező diákcsoportok azonban csak egy pillanatra tudták lekötni a szemem; a szép óra hatása, a megmozdult tanári emlék egy-két lépés után megint megállított bennünket. Én a drótcsontvázú, plasztilinból, krétadarabokból, piros és fehér fonálból, villanyzsinórból szerkesztett „kisemberemről” kezdtem beszélni, ő meg előbb óvatos tisztelettudással, de aztán jól belemelegedve, a maga kétségeit hozta fel, hogy az efféle segédeszközök, akármilyen ötletesek, pótolhatják-e a munkát, amellyel a tanuló állítja össze a lebontott tudáselemekből a maga összefoglaló képeit; – amikor az a hátrakötött kendőjű lány lépett oda hozzánk, akinek széles, csontos arca, kendővel kiemelt, erős homloka s a szép arcbőrt megnyerő sugárzásba borító mosolya már a terem homályában is feltűnt nekem. Azok közé a szálas, erős csontú nők közé tartozott, akikbe a természet ellensúllyul annyi fényt, ruganyosságot, magabiztosságot halmozott fel, hogy amit közvetlen női ingerben elvett, azt emberi vonzerőben bőven visszaadta. Most is úgy állt ott a beszédbe belemelegedő Sellyétől oldalt, elnéző asszonyi mosollyal figyelve őt, közben rám is vetve egy cinkosságot kereső pillantást, mint aki megismerte már erejét, tudja, hogy egy mozdulatával megállíthatná a férfiak beszédét, de itt most inkognitó van, diáklánynak öltözve, s úgy illik, hogy tanár s vendége vegyék észre szerény, megszólítást váró álldogálását. – Mi az, Éva? – elegyítette Sellye is, ahogy arcát a lány felé fordította, kérdésében az üzemi tárgyilagosságot azzal a tisztelettel, mellyel a férfinak igénytelen ember adózik az álruhás nőnek. – Karola néni! – mondta mosolyogva a lány, mint aki belelát az emberek titkaiba, örömest segít is, de csak a tapintat, a huncutul szivárványló gyanútlanság álcája alatt. – Szükségük van valamire? – erőltette a kisember az üzemi hangot. Azonban épp ez a kis erőltetés folyt szét, mint zavart bizonytalanság, a vonásain. – A kulcsok! – mondta Éva, mint egy kettejükre tartozó titkot. – A füzeteket szeretné kivenni. – Bocsánat, egy pillanatra – fordult felém Sellye –, a kolléganőm… – S bár a kulcs ott volt a nadrágzsebében, gépiesen ki is húzta mindjárt, mégis elment, hogy hátha csak ürügy a kulcs, s valami fontosabbat akar megbeszélni vele a kartársnője.

Míg ő távol volt, én az előttem gyülekező nyolc-tíz fiút néztem; nyilván ezek voltak a kicsinyek, néhány igazi kisfiú s mások, akiken vastag lábikra s érezhető férfiasság cáfolta a rövid nadrágot. A csoportjukból kinyúló nagyfiú, úgy látszik, valami gyakorlatra fogta őket. Először azt hittem, Müller-torna az, amit látok, mert csak a gyors, pattogó szavakat hallottam s a különféle mozdulatokat végző gyerekeket. Igazában csak egy mozgott, mintha büntetnék, a többi inkább reflexszerűen követte a mozdulatait. Ahogy közelebb léptem, hogy lássam, mi folyik ott, akkor vettem ki, hogy a pattogó szavak parancsoló módban tett latin igék, mint sali, sede, verte, s akire rámutat, az ugrálásával, futásával, forgásával ezeknek engedelmeskedik…^*

A gyakorlat elég soká tartott s a mozgást jelentő igék mellé elvontabbak is kerültek, mert a megszólított elgondolkozó képet vágott, a karját tárta ölelésre, a szemét meresztette. A „senti”-re az egyik pufók fiú, aki eddig is lomhábban reagált, a füléhez tette a tenyerét, amit a csoport több hangon javított. Az „audi” kiabálták s az „érzés”-nek megfelelő mozdulatot vagy inkább arcjátékot dobták be, az érintést követő belső csöndet, nyilván minden igének megvolt a maga szigorú, süketnéma jele.

– Mi ez, ige-torna? – kérdeztem a visszatért s mellém állt Sellyét. – Igen, ezzel hozzuk mozgásba a latin vérkeringésünket. – Az ige csakugyan a legfontosabb s legnehezebben rögződő beszédrész – hagytam rá, jelezve, hogy értem a gyakorlat célját. – S a legtöbbször használható. A nagyobbak csináltak egy kis statisztikát: száz ige ötszáz névszót nyom az előfordulásban. – Az előfordulásban? – vetettem oda a tornát figyelve, melyben egyre nehezebb vezényszavak pattogtak. – A latinban meg különösen sok az igei gyökér – mormogta oda a szája sarkából Sellye. Az elvont szavak nagy része is igéből származik. – S mekkora az alsósok igekincse? – Elvben száz-százötven… Na, elég lesz, ne vigyük túlságba – szólt rá a vezénylő fiúra, mert ő is észrevette, hogy az remekelni akar, s mindig ugyanazt a négy-öt gyereket veszi sorra az ujjával.

– S csak parancsoló módban folyik a gyakorlat? – kérdeztem én a tanárt, mialatt a megtornáztatott csoporton a „pihenj” csendje szétfolyt. – Sorra kerül az egyes szám harmadik személy is, mondta Sellye azzal a furfangos mosollyal, amellyel pedagógiai csínyeit jelezte. – Építsünk mondatot! – szólt oda halkan a nagy fiúnak, de a kisebbek is tudták már, mi készül, mert a percnyi elernyedés új készültségbe ment át s arcukon nemcsak az új erőfeszítés készsége, de a játék természete is előrevetült: – Adj állítmányt! – bökött rá a nagy fiú egy kis szeplősre: – Videt. – Adj alanyt! mutatott rá a maflácskára, aki a „senti”-t elhibázta. – Vulpes. – Esküdni mertem volna, nevetett a játék vezetője. A róka a kedvence. – No, mit lát a róka? fordult egy karbunkulus szemű, erős lábikrájú gyerekhez. – Quod videt vulpes? Adj tárgyat is. Egy kis súgdolózás után, melyből én a „leporem”-et hallottam ki, a tyúk mellett döntött: – Gallinam. – Helyhatározót! – In domo, vágta ki a megszólított. – Tyúkhoz illőbbet, kevesellte a nagy fiú. – Hogy mondják az ólat? Egy hang tudta. – In stabulo. – No, az inkább istálló, szólt közbe Sellye. Az udvarban! – lökte meg ő a társaságot. Kiderült, hogy azt a nagy fiú se tudta, sőt az én fejemben is az olasz cortile jelentkezett. – Area!

– Legyen mellérendelő a mondat. Válasszunk új igét! – vette át a vezénylést Sellye. – Cogitat – mondta a kijelölt. – Jó, azt még csinálhatja a Habók vulpese is. De nevezd meg másképpen. – Animal, bökte ki a hátul álló, aki a stabulumot adta. – Hát az igaz, hogy állat, de jellemezzük őt ház körüli minőségében. Ki tudja, mi az: tolvaj? Meglepetésemre többen is tudták. – Fur, ugye? No, most már irányítsd, Fodor te a mondatodat. A róka persze azt gondolta, hogy megöli a tyúkot, találták meg első személyben, majd jövő időben is a Müller tornából ismert occido igét. – Időhatározót! Puszta ablativus – segítette Sellye fényre mint nocte a merénylet idejét. – Úgy, most kérj jelzőket, milyen a tyúk, kié az udvar? Mi pedig nézzük meg Elek bácsit, szólt hozzám. Megvan-e mindene?

Ahogy az ólak mellett a tanteremistálló mögé kerültünk, még hallottam, amint a kis csapat az agricolae-ban megállapodik (az udvar a földműves birtoka). Engem meglepett s gondolatokba borított az, amit hallottam. A latinosok francia oktatása egy nyelvkönyv tervét kényszerítette pedagógiai foganáskészségemre. Latinból a franciát, franciából egy kis germán intermezzóval az angolt; az indogermán s szláv-magyar nyomokból az oroszt: hogy lehetne a négy főnyelvet a legnagyobb agysejt-megtakarítással egymásból tanítani. M. S. kollégámmal már hozzá is láttunk a magyarból latinba vezető híd építésének. Ez a tíz perc az udvaron azonban új forrongásba hozta tankönyvtervemet, úgyhogy Kecskeméti keltető ablakai minden érdekességük elvesztették a számomra. – Te, úgy látom, a latint is élő nyelvként igyekszel tanítani. – Illetőleg, ahogy az élőnyelvet sem tanítják, magyarról latinra. – De a cél itt mégis a szövegek olvastatása. – A más mondatának a felfejtése is könnyebben megy, ha magunk is tudunk mondatokat szerkeszteni. – De a klasszikusok szétdobálják az összetartozó szavakat, ilyen mondatokat, ahol öt-hat szónyira van a jelző a jelzett szótól, mégsem szerkesztethetsz velük. – A felsősöknél külön gyakorlat az auktorok szórendi csínytétele, hogy kell azokat az olvasás közben leleplezni. Ha az írásbeliket átnézed – vette most már át, s nem valami urambátyámos szokásjog, hanem a tárgy hevében ő is a tegezést –, ebéd után tán lesz rá egy kis időd; képet kaphatsz az egész tanmenetről – tompította egy kis gúnymosollyal a szót. – Értem – dolgoztam én még mindig a hallottakon. – Az állítmányon kezded, s ezt bővíted az alannyal, tárggyal, határozóval, jelzővel, s úgy térsz át az összetett mondatra. S a jellegzetes latin szerkezetek: az accusativus cum infinitivo, az ablativus absolutus? – Tárgyi, határozói mellékmondat, egy kis megtakarítással. – Ez persze azt is megoldja mindjárt, amit mi bevezetőnek szántunk. – Mit? – kérdezte ő, mert a fejembe tóduló gondolatsor nem engedte a mondatot befejezni. – A magyar nyelvtan átfogalmazását a latin céljaira.

Úgy mentünk, ahogy kedvenc témájukkal összekapcsolt sétálók szokása. Sellye lépett tovább, s én álltam le visszatartva. – No Téchy – hallottam egyszer csak –, meg volt elégedve Elek bácsi a talpunkkal? Ahogy fölnézek, látom, hogy egy nyurga, vörösszőke fiú hajol le az egyik ablak fölé, amelyet olyan gonddal hoztunk az országúttól. Észre sem vettem, az épülő keltető vagy üvegházhoz (nem is tudtam, hogy tiszteljem) értünk! Sellye kérdése annak a „talpára” vonatkozott. – Mikor van Elek bácsi megelégedve? – nevetett a fiú. – A lótrágyát hűteni kellett volna, a lefolyó sem jó, az eső rá fog a keretre csöpögni – sorolta fel Téchy a kifogásokat, mint aki tudja, hogy nem végzett rossz munkát, de a tökéletesség elekbácsii követelményének nehéz megfelelni. – De a méretek jók, látom – méregette Sellye a keretet s a rája helyezett ablakokat.

A melegágy, mint otthon utánaolvasva megtudtam, valami hibrid volt a süllyesztett s a szabadban állított melegágy közt; a földben levő fala tégla, a közé volt a lótrágya betaposva, s a deszkakereten kellett az ablakoknak nyugodniuk. – Te vagy az, aki azokat az ügyes történelmi rajzokat készíti – fogtam meg én, míg Sellye az ablakokat méregette, az elfoglalt keze helyett a fiú könyökét bemutatkozásul. – Tetszett látni? – vigyorodott el az eleven, rezes arc, mint akinek a stiklije kiderült. – S az üvegház építésben is a te ügyességedre szorulnak? – Üvegház, hol van az még – nézte végig Téchy tréfás becsmérléssel a művét, mint akinek az álmaival vetik egybe az elértet. – Szakosítva vagyunk s énrám ezt osztották ki. Az üvegház, ahhoz vasváz meg fűtés kell! – mondta az ablak kitámasztó peckét illesztgetve. – S mindent még sem lehet a kastélyból elhozni – nevettem rája cinkosan. – Hogy értsem azt, hogy szakosítva vagytok, tértem vissza aztán a mondatára, látva, hogy Sellye most a keret mellé borított földkupacot, a melegágy földjét vizsgálgatja. Konyhakert, gyümölcsös, virágos: megvan mindnek a munkavezetője. Én itt vagyok a főnök. – S mit neveltek az Elek bácsi üvegei alatt – kerültem meg az építmény nevét. Szegfűt tán? – Azt nincs nagyon, aki Kakaskúton szagolgassa. Meg alacsonyak is lennének. Begóniát inkább. Meg jövő tavaszra a palántákat.

Nem faggattam tovább, mert Sellye befejezte a melegágy körüli vizsgálatot, s Elek bácsit kezdte el keresni. – Az elébb még Nyestét abriktolta – mutatott Téchy a konyhakertben az utat-egyengető fiú felé, aki nem volt más, mint a biciklistánk. – Lenn vannak mind a vízemelőnél – jött az oda a megkötött barátság jogán. Az aknát ássák. – Aha – mondta Sellye, s megindult a konyhakert aljában szürkülő füzes felé. – Mi volt az az abriktolás? – szólt vissza félútról Nyestének, tán hogy felkészüljön a hibáztatásra. – Rokon fajtákat ültettünk egymás mellé. Tököt meg dinnyét. Káposztát, kelt. Beporozzák egymást. – Nem lehet megbízható magnövényt nevelni – bizonyítottam én is a jártasságom, Sellye csak legyintett, s féloldalt dőlő léptekkel sántított a fűzfabokrok elé. – Ez csakugyan spárga? – kiáltottam én utána. Sátorkői emlékeim alapján felismertem a bakhátakat, amelyekből nyári ottléteink alatt a rózsaszín gyökér kibúvását lestük, piszkálgattuk. A „csakugyan” azonban elsősorban nem a spárgának szólt, hanem Kecskemétiné kifakadásának; ő jellemezte úgy az ura kakaskúti kirándulásait, hogy spárgatenyésztésre tanítja a magánvizsgázókat. – Csakugyan – ismételte meg Sellye, mint aki egy tőrbeütést véd ki. – De van karfiolunk is (akkoriban az volt a szent növényem), sőt lesz articsókánk is, Elek bácsi ki akarja szélesíteni a kakaskútiak főzelékspektrumát. Pardon – szakította magát félbe, s eltűnt a mezsgye végén, a fűzfabokrok között.

Ezt a pardont úgy értelmeztem, hogy várnom kell, ameddig visszajön. Közben tájékozódhattam a terepen. Az akác szegte út, amelyen a tanyára értünk, két-háromszáz méterrel a tanyán túl bekanyarodott s a füzes folytatásában (mely nyilván valami vízfélét kísért), egy idelátszó hídon ment keresztül. Ebben a könyökben az út s a konyhakert közt helyenként kifagyott vagy kiázott vetés hullámzott-csillogott, ennek kellett Sellye néni lisztkúpjaihoz a magot szolgáltatni; aztán következett széles sávban a tanterem-istállótól a füzesig a „minőség-kultúra”, melyen a paraszttá, majd tanárrá lett Sellye próbálta a megmaradt ősi földet előbb magának megtörni, majd tancélokra átalakítani: a tíz-tizenöt táblácskára osztott konyhakert, az istálló mögött málna-, ribiszkebokrok, egy öreg diófa friss lombja alatt alkalmasint az árnyékot kedvelő virágosnövények, onnét a füzes partig a gyümölcsös; három-négyéves fácskák s egy faiskola körül a még fiatalabbak, melyeknek az ültetését már Kecskeméti irányíthatta; a gyümölcsösön túl a kapások sávja, az éppen hogy kibújt kukorica legalább erre vallott, itt kell az ólak számára az eleségnek, répának, krumplinak teremnie. Hogy ez meddig ért s az elherdált Sellye földek felé hol volt a határa, nem lehetett megállapítani.

– Tessék – jött ki Sellye az utacskát takaró fűzbokor mögül. De szemének csalafinta villanása se tudott arra, ami a sűrű növény függöny mögött várt rám, előkészíteni. Amire kiértünk, valóban patakpart volt, elég magasan még a tavasziasan igyekvő, duzzadt vízfolyás fölött is. Ami azonban elsőül ötlött szembe, nem a víz volt s a partján tevékenykedő alakok, hanem egy hatalmas kádféle, jobban megnézve mustos kád, mely a part legmagasabb pontjára helyezve, tömegével elállta az utam. A másik azonban, ami a pincék dohát az állóvíz szagával elnyomó őslény körül meglepett: a váratlan emberi zsúfoltság; a néhány lépésnyi helyen a lányok kivételével csaknem az egész társaság együtt volt, akiket a történelemórán megismertem. Még a púpos is ott ült a kád szélén, s Kecskemétinek magyarázott. A patakban a szűk helyen kétféle munka is folyt. Az egyiket rögtön megértettem: négy fiú a partba vágott lépcsőn gyorsan villanó vödrökben adogatta fölfelé a vizet. A legalsó, aki merte, gumicsizmában állt benne a mederben, a többiek, mintha valami vízmerő staféta tagjai lennének, gyors mozdulatokkal adogatták a kád felé; a púpos dolga volt, hogy az üres vödröt a merő elé lökje. A mustos kád lehetett tíz hektó, s a mérés tempóját nézve egy óra közti szünet elég lehetett a megtöltéséhez.

A másik csoport munkáját nem értettem meg mindjárt. A partban a lépcsők alatt, a folyás irányában, egy kis öböl volt ásva, úgyhogy a vödrösök állása már magában is akasztotta a vizet, a kiugráshoz a patak iszapjában azonban még egy deszkaalkotmány, tán egy élire állított pajtaajtó volt erősítve, a mederben dolgozó mezítlábas fiúk ennek a védelmében merték, mélyítették az aknájukat. Én rám nem nézett senki sem, de az eleven mozgásukban ugyanaz a csalafintaság érzett, ami a tanáruk szemében: láttam, hogy alaposan meg illik lepődnöm. – Hát itt mi készül? fordultam előbb Kecskeméti, aztán a parton őgyelgő két-három fiú felé, akik közül az egyik az orvos fia volt, a lemezjátszó kezelője. – Itt? – nézett hátra az egyikük, egy pelyhedző bajszú, vállas fiú, akinek a diószemében az ősi paraszt méltóság fékezte a diáki kitűnés-vágyat, hogy az idegennek valami tudósan mókásat feleljen. – Itt az áttérés a rabszolgatársadalomból az ipari civilizációra – mondta s társai szeme, a dolgozóké is, elismerően villant hátra a szálló vödrök s sármerő lapátok fölött. – A rabszolgákat látom – mutattam a vízmerőkre. De hol van az ipar? Csak nem egy motort akartok abba az aknába süllyeszteni? – mentette meg találékonyságom látszatát az érkezésünkkor elkapott mondat: Kecskemétinek akarta valamelyikük a motor aknáját megmutatni. – De, az fogja ezen a csövön a vizet szivattyúzni – állt föl az orvos fia az összetekert gumicsőről, melyet, meztelen mellét törülgetve, pihenőhelyéül választott. – S lesz motor is? – kérdeztem én tettetett tamáskodással, mert hisz láttam már annyit, hogy itt Kakaskúton, honnét, honnét sem, a kellékek előteremtődnek. – Van – nyomta meg Kecskeméti – Holcsek Sanyi bácsi jóvoltából – magyarázta az orvosfi. – S az kicsoda? Aki egy motort tud ma a nadrágzsebéből kihúzni? – Az ennek a hátba-mell fiúcskának az édesapja – nyomta le a jókedvű kolompos a mellette álló cingárabb fiú fejét, aki alkalmasint a hajlott tartásával szolgálta meg a nevét. – A helyi villanykirendeltség vezetője – magyarázta Sellye. – Különben a tanári testület kültagja – tette hozzá, a fiúra mosolyogva. – S a motor? Az is leckében készült? – kérdeztem. – Csak a tekercselés. Kommutátort még nem öntünk – mutatta a főkolompos, hogy a szerkezethez is értenek. – De csak nem valami lezuhant repülőgép motorját tekercselte át Holcsek Sanyi bácsi? – Gúnyos vigyorgás volt a válasz. – Vigyázz – mondta Kecskeméti –, annyit még én is tudok, hogy a repülőgépet belső égésű motor hajtja, nem elektromotor. – A főjegyző kútjában volt egy rossz, leégett tekercselésű motor, s minthogy a tekintetes úr nyugatra ment… – Nem emelhetett tulajdonjogi kifogást – mutattam, hogy beleéltem magam a kakaskúti viszonyokba. – S jár is a motor? – kérdezte Kecskeméti. – Ki van próbálva, fönn a kapcsolóban. Csak a két dúcot kell édesapámnak megszereznie. – Ahogy látom, nő már az is, villantotta ki sárga fogát Kecskeméti.

A szerelőfi valami, számomra homályos magyarázatba kezdett, hogy fogják a motort a kábelen negyven centivel a víz alá belógatni, hogy lesz a parti villanydúcon a kapcsoló megvédve, s az a, már nem is tudom, hány lóerő, hogy fogja öt perc alatt a mustos kádat megtölteni. De nem fejezhette be a magyarázatot, mert a fűzfák résén a lógó hajú lány dugta be a fejét, akit a történelemórán már megismertem. – Ti itt vagytok? – nézett szét, s arcvonásai, de még a meglepett szeme is, mintha utánanyúlt volna a hajának a szemrehányástól és sietségtől. – Karola néni már vár az angollal titeket. – Ez az érv, mintha Sellyére hatott volna a legjobban. – No, akkor mozgás – mondta –, rakjuk össze a vedreket. Ne várassuk fölöslegesen. – S engem is karon fogott, s kihúzott a nyílttéri üzemből, hogy a jelenlétemmel ne akasszam a fiúkat. A lány már ott vitte sovány lábát a melegágynál. – Téchy, nem jössz? hallottam a kiáltását. – S idáig hogy ment az öntözés? – próbáltam én az ágyak közt lépegetve többet is megtudni erről a pedagógiai öntözőkultúráról. – Többnyire kannával – mondta Sellye az istálló mögötti diófa felé tekingetve. – A kisebbek közül mindnek megvan a zöldséges parcellája. – S most az ipari civilizációban? – Erre több terv is van – mondta ő szórakozottan. S rám bízta, hogy megfejtsem, hogy alakulnak az ágyások közti utacskák az elárasztás csatornáivá.

Közben odaértünk a diófához. A fa túlsó feliről hangos olvasás hallatszott. Alighanem a másik lány, a hátrakötött fejű mondta a szöveget, s egy halkabb, vontatottabb férfihang felelgetett. – Ez a lenti tantermünk, sajnos, csak napsütésben – mutatott Sellye a tisztásra, melyen néhány, tönkökre fektetett deszka padul, de ha mögéje guggoltak, asztalul is szolgálhatott. Én a feleselő szöveget füleltem. Minthogy Karola néni az angollal várta a fiúkat, azt hittem, magyarról angolra fordítanak. De a magyar szöveg túlságosan kacifántos volt. „A pucér mellű suhanc kényelmesen imbolygott a mezsgyén a békalencsés part felé.” Most már a felelő hangját is kivettem. „A fiatal fiú, akinek a mellén nem volt ruha, lassan lépdelt az ösvényen.” – Kis úton, szólt közbe egy másik hang. – Békalencsés? Mit mondjak, ahelyett? tűnődött nevetve a felelő. – Vízi növény. – „Vízi növénnyel fedett part felé.” „S némi habozás után – diktálta a fejkendős – belegázolt a lápba.” „Várt egy kicsit, s belément a vízbe.” – Víz, az kevés – tiltakozott valaki. Sellye, aki a diófa mögött állt meg velem, ahonnét a jelenet szereplőit láthattuk, mintha szándékosan is halasztotta volna a bemutatást; azért-e, mert a jelenetet nem akarta megzavarni vagy a sánta lábának, esetleg az elfogódottságának volt szüksége a lélegzetvételre. – Ez egy kis játék – magyarázta suttogva. – Az alapja az a tapasztalat, hogy az ember idegen nyelven mindent a legegyszerűbben kénytelen kimondani. – S ezzel ezt a korlátoltságot gyakorolják? – S teszik hajlékonnyá. – Ez egy kicsit emlékeztet arra, amit mi tűztünk ki célul M. S. barátommal. Azt akartam elmondani, hogy mi meg abból indultunk ki, az embernek tudni kell, mi az, amit az idegen nyelven mondani képes, s ezért úgy terveztük, hogy mind a négy nyelven ugyanazokat a mondatokat tanítjuk be, s ezt a beidegzett alapnyelvet spékeljük meg itt-ott a latin, francia, orosz viszonyokhoz szabott különleges nyelvismerettel. De Sellyének nem volt türelme a mormogásomat végighallgatni. A vízemelőből jövő fiúk, sőt Téchyék is odaértek a diófa alatti osztályba, egyesek felénk tekingettek, úgyhogy ha nem akartuk orvul kihallgatni az órát, elő kellett lépnünk a fa mögül. A diófa túlsó oldalán egy pad volt, előtte a dúcból-lécből tákolt asztalon füzetek. A padocskán ülő asszony a felénk forduló szemek ellenére sem vett észre minket, ahogy mellé léptem, szinte felugrott meglepetésiben. Kicsiny, madárhúsú nő volt, ahogy szembe álltunk, felmérhettem, a két lánytanítványhoz képest szinte csak játékszer. Ahogy bemutatkoztam, vékony arcát, de szinte még a szemét is pír futotta be. Akkor azt gondoltam, az osztálylátogatástól, a vendége hírétől ijedt meg, később jöttem rá, hogy mélyebb komplexumokból jött föl az a mozgékony testecskéjét átvilágító pirosság. – Do you allow Mistress… – lépett oda most Sellye is. – Nyilván arra kérte meg, hogy részt vehessek az óráján, de az a lehetőség, hogy itt, ennyi gyerek előtt esetleg nekem is angolul kell társalognom, a fülemben verni kezdte a ködös dobokat, amelyekkel a zavar teszi homályossá a hallásunkat. – O surely, please – nézett rám, pírjától szabadulva a kedves, eleven arcocska, a maga helyét kínálva fel, hogy leüljek. Nem, not, húzódtam én vissza. It is enough, if I… – De minthogy nem végeztem olyan gyakorlatot, mint Karola asszony diákjai, nem tudtam befejezni, mi lesz elég nekem. Sellye segített ki: – I think – mondta jó magyarosan, tehát nekem is érthetőn –, your method will interest our guest. Eddigre már én is összeszerkesztettem egy mondatot. – Dont be afraid, please – nyomtam vissza inkább az árnyékommal, mint karommal. – I am worse English than any of your pupils – s el is pirultam rögtön; nemcsak a worse English hangzott gyanúsan, azt is illetlennek találtam utólag, hogy a félelmét emlegettem, egy disturbös kifejezés kellett volna, hogy ne zavartassa magát – csinálja, ahogy szokta. Ő azonban az én zavaromtól kilábolt a magáéból. – You are very modest – villant föl arcán a tanult társalgás, a női ösztön fölénye s kedvessége. S a nem egy, nem is két éve tanító tanárnő szakmai mozdulatával, arcjátékával fordult a csoportja felé, amely feszült kíváncsisággal s egy kis mulatsággal figyelte a felnőttek közti jelenetet: What do you advise, how should we begin our lesson? – A tönkökről zaj tört föl, amelyből én az „every” és a „life” szókat vettem ki – Scenes of the everyday life? ismételte meg ő kérdezve, de úgy, hogy én is megérthessem. Ez volt szemmel láthatólag a programpont, amelyet nemcsak a legjobban szerettek, de az én elkápráztatásomra is legalkalmasabbnak tartottak. A tanárnő a fejkendős lányhoz lépett. – Well, we shall begin with our play. Éva, explain to Mr… – s itt rám nézett. – Németh – segítette ki valaki, amin az egész csapat, s ő is göccintet egy kicsit; hisz nem a nevemen akadt föl, hanem a tulajdon elfogódottságán, hogy kimondhatja-e. S bizonyításul Mr. Németh helyett ő is vendégünket mondott. – What are these scenes of everyday life? A lány bizonyára nem most magyarázta meg először, mik ezek a jelenetek. – They are little performances – mondta szép szabatosan, de mint aki tojáson lépdel –, in which the whole group takes part, and imitates the most frequent episodes of our life. – Az Éva mellett guggoló fiú, akit a vízemelésnél mint főkolompost jegyeztem meg, Évára nézett, s azt mondta: – Excellent, amin nem egészen értettem, mért, mindenki nevetett.

A tanárnő most felszólította az osztályt, hogy válasszák ki, milyen jelenetet akarnak eljátszani. Különféle angol szavak potyogtak a csöndbe, in the shop, station, boardinghouse s mindjárt a tiltakozás is, ki angolul, ki magyarul, amit Karola néni felemelt mutatóujjával próbált letiltani, nyilván csupa olyan gyakorlat volt, amit már többször is eljátszottak. – Something new – szólt közbe Sellye, aki a maga óráján ügyet sem vetett rám, de most brillírozni akart a kolléganőjével. – Take a choice of something new. – Make a choice, javította ki rámosolyogva a tanárnő, s ennek a mosolynak a gyöngédsége, ha kíváncsiságom már föl nem lett volna keltve, kíváncsivá tett volna a viszonyukra. – Asta in Westminsterhall. Astának a hosszú hajút hívták, mert most ő tiltakozott. – Westminster is too far – segített neki a tanárnő is. De a látogatás, mint trip, visit, excursion most már központi ötlet volt. – A visitor in Sellye-farm – szólt közbe most egy orv hang. Az ajánlatok elakadtak, s mindenki rám nézett; ebben a pillanatban én voltam a sellye-tanyai látogató, alkalmasint idült komikus alak. – Well – tépte el Karola a veszélyes képzettársítást. Mr. Malcolm’s visit – nyomta meg az elöljárót – at Sellye farm. Are you agreed? – Hangos vidámság jelezte, hogy Mr. Malcolm nem kitalált személy, hanem valóságos látogató, aki járt Apáczai telepen (amelyet itt, mint feltűnt, állandóan Sellye-tanyának neveztek). A tanár el is magyarázta: kicsoda; egy kvéker, aki ruhát osztott ki Kakaskúton, s hozzájuk is elirányították a dzsipjével. – I know him – szóltam közbe megkönnyebbedve, hogy nem én leszek a látogató. Járt csakugyan nálunk is, s bár magam nem láttam őt, a jóindulatú kollégák számomra is félretettek egy zakókabátot a rakományból. Jó anyag volt, de két olyan menzakosztevő is elfért volna benne, mint én. S hogy a derültséget növeljem, hazudtam is egyet: – This jacket is from him – mutattam a kabátomra.

Most már csak abban kellett megállapodni, ki legyen a kvéker. De itt, úgy látszik, nem volt a vitának helye. – Kardos, Kardos! – kiabálták mindenfelől, s a többiek háta mögött elveszett púpost tolták a tanárnő elé, aki beleszokhatott már a bohóc szerepébe, mert még tolták, s ő a tartásával s nagyképével már kezdte is a kvékert utánozni. Hogy a játékot mederbe tartsa, a tanárnő a kísérő szerepét választotta. – You are the lady from the national… – szólt közbe az orvos fia, aki otthonról is hozhatott egy kis angolt. S itt egy kis vita támadt, melybe Sellye is beleszólt, hogy a nemzeti tanácsot minek kell fordítani, boardnak, vagy councilnak, nationalnak vagy municipalnak. De Karola néni közben már osztotta is a szerepeket. – You are staying at the entrance, you are feeding the porcs, you cutting the wood; a negyedik maga ajánlkozott laying the bricks, studying in the door of the stable, úgy ahogy reggel nekem mutatkozott be Apáczai-telep. Mr. Malcolm az orrára nyomta az egyik fiú szemüvegét, s csodálkozva nézett körül. – What sort of building is this, Mrs. Nagi? – Establishment – javította ki halkan Karola. This is a school… A school? – igazította meg Mr. Malcolm, körülnézve a szemüvegét. S megkérdezte. – Is it a school? I tought it was a farminghouse, where one makes animals fat. You mean a settlement for animal husbandry – adta a megfelelő szót a kísérőnő. – Is it really a school? – ismételte meg Mr. Malcolm a kérdést a kapuban álló felé. – Yes, a high school – licitált rá az. – And what are you making in this high school? – fordította most maga felé a disznóetetőt, aki háttal neki korpát döntött a vályúba. – I am feeding the porcs. – The porcs? – képedt el Mr. Malcolm. – And what sort of porcs are they? They are pupils (elvarázsolt, súgta oda Karolinának; changed into – súgta az vissza) changed into porcs? – For their sins – egészítette ki az orvos fia a tréfát. – Not, they are real porcs. – And what have they to do in your high school? – Mi az: tantárgy? – kérdezte meg tőlünk halkan valaki. – Subject – felelte Sellye ugyanúgy. – They are not only animals, but subjects. They are the material of a subject of an agricultural school – magyarázta meg Sellye. A school subject – csodálkozott Mr. Malcolm. – A school subject, as mathematics, geography? Do you learn in this high school porcology? And what are you doing? – I am cutting the wood, laying the brick – felelte a harmadik. S Mr. Malcolm egy kis segítséggel azt is megkérdezte, hogy kőművességet is tanulnak itt?

Így mentek sorra a különféle Apáczai-telepi foglalkozásokon, azokon is, amelyeket Karola néni nem osztott ki. A fiúk, amennyire a maguk s szomszédaik tudása engedte, igyekeztek minél furcsábbat mondani: I am lifting the water – vetette be Éva lovagja. – I am building a glass house, Téchy. – Mr. Malcolm nem tudott hova lenni a csodálkozástól. And do you learn only such things? Wood cutting, tree planting, meat cooking. And history? – fogta meg Asta egyik tincsét. – Yes, we are studying history too. Please, enter here – What sort of building is this? – torpant meg Mr. Malcolm. Where do you guide me? – In our teaching hall. – I thought it was a stable and you would bind me to the (a jászolt Karola néni sem tudta biztosan, micsoda: manger, crib?). Look – mutatott Éva a víz irányában a levegőbe. – I see only a wall – mondta Mr. Malcolm. – This is our history book. – And what are these krikskrakses (méltányló nevetés) on the wall. Éva felvilágosította, hogy ezek a XVIII. század nagy alakjai. – This is the empress Maria Theresia – értékesítette valaki a császárnő szó ismeretét. – Maria Theresia, was she a cow? – fogta vastagabbra Mr. Malcolm. De Karola egy pillantásával leintette. – A very respectable lady. – I see, igazította ki magát a látogató. – And why is she cut in two, mert a képen csakugyan egy vonal ment rajta át. – And here are you – mutatott Nyeste a kép nyugati végére. – Throwing out the tea in Boston, toldotta meg egy jobb angol. – What! The tea revolution – szörnyűlködött el Mr. Malcolm. A sacred thing! No joke about the tea – meredt a szentdolgoknak szóló áhítatba s az Amerikát sértő gyermekeknek kijáró szigorba Mr. Malcolm arca. – We have brought you clothes, and you make joke of us. Not beautiful! – ingatta meg vékonyka ujját. S a nevetés hullámán földobva engem is bevont tréfájába. Megfogta a kabátomat s megkérdezte Karolától: – What sort of a man is this? – He is a teacher – nézett rám Karola –, and a great hungarian author. – He is studying the method of Mr. Sellye, szólt közbe Éva, aki inkább az ösztönével, mint az angol tudásával itt is valami anyai szerepet töltött be. – Author, what is that? – kérdezte Malcolm. – Writer, who writes books – magyarázta meg valaki. – A great hungarian writer, and he comes in your stable to study history – hitetlenkedett az amerikai.

A játék eltartott még vagy tíz percet. Karolának közben be kellett vagy tíz-tizenkét szót mondani, aztán elültette a megbolydult csoportot, kiosztotta a füzeteket; akinek szüksége volt rá, egy-egy deszkalapot is kapott, hogy írni tudjon. S fölkapták az aznapi írásbelit, ami nem is lehetett más, mint Mr. Malcolm látogatása a kakaskúti magán-középiskolában. – Private az magán. Angliában sok ilyen van, Amerikában még egyetem is, magyarázta meg Karola. A gyerekek dolgoztak, ceruzával persze, mi meg a diófa körül álldogáltunk, mert a padot egyikünk se akarta elfoglalni. – Nagyon ügyes, mulatságos a módszere – bókoltam a tanárnőnek. – De azt tudja, hogy nem most találkozom vele első ízben. – Ó, nem tartok igényt az eredetiségre – pillantott Karola Sellyére. – De arról sem tudok – védte meg az –, hogy mástól tanulta volna. – Ha csak Sellye tanár úrtól nem – pirult el Karola. – Én egy időben az Áldás utcában voltam iskolaorvos, s ott a szülői értekezleten megismertem egy igen művelt hölgyet, aki ingyen francia tanfolyamot tartott, módszere kipróbálásául a gyerekeinknek. Az én egyik kislányom is járt rá. Minden lecke egy játék volt. Méthode dramatique-nek nevezte a módszerét – mert könyvben is kiadta. – Igen, tudok róla – mondta Karola, s újra elpirult. Akkoriban én is azon a környéken tanítottam… Ez a pirulás megint talány volt. Azért pirult volna el, mert ha akkoriban már tanárnő volt, közelebb kellett a negyvenhez, mint a harminchoz lennie? Vagy tanárságának a helye volt, ami zavarba hozta? Én mindenesetre visszanyomtam a „hol”-t. – Azok azonban valószínűleg sokkal merevebb, kötöttebb játékok voltak – védte Sellye a társát –, leckeszerűbb, ha játék is. – A kislányom életéből mindenesetre nyomtalanul felszívódott. – Az még a mi angolunkkal is megtörténhet – nevetett Karola. – Nem hinném – védte Sellye, tán nem is annyira a módszert, mint a maga elragadtatását a tanárnőjének az órája iránt. – A füvön dolgozók közül egy-egy felnyújtotta a kezét, s megkérdezett egy szót. Spell it please, kérték, ha nem értették. Karola egyszer-egyszer a szótárt is segítségül hívta, nem játszotta a mindentudót. – A játék hevében nem mindig javítottam ki őket – védte meg utólag a mondatokban bennmaradt hibákat. Az életben sem az a fontos, hogy hibátlanul beszéljünk, hanem hogy meglegyen a bátorságunk és hitünk. – Mint az úszáshoz. – Vagy a repüléshez – tette hozzá Sellye; Karola angol beszédiben nyilván volt valami angyali biztonság az ő számára.

A dolgozók itt is, ott is behajtották a füzetük, s odarakták az asztalra. Éva a kolomposával (játék közben a nevét is megtudtam: Dobsa) állt fel, Asta Téchyvel tűnt el az üvegház felé. – Milyen furcsa neve van, Asta! néztem a lógó haja után. – Kecskeméti bácsi adta rá, azt mondta, hasonlít Asta Nielsenre – magyarázta Sellye. Az az ő fiatal korában volt valami híres filmszínésznő. – Asta Nielsen, hát persze – örültem meg én is a réghallott névben az idő metaforájának. – Tán fölnézzünk – fordult Sellye most felém. Az volt a benyomásom, hogy szívesen maradna s beszélgetne itt hármasban; csak azért indít, hogy fölöslegesen ne töltse az időt, mintha azzal valamiképpen sérthetné a kartársnőjét. – Az ám, énnekem mindez nagyon érdekes, de maga értékes időt veszteget itt el – billentem vissza a tanya felé ballagóban (az angol you-k hatására vagy mert a közös szenvedély „te”-jei után ez illett az udvarias hangváltáshoz) egy pillanatra a magázásba. – Amíg engem kísér, az alsósai tanár nélkül vannak. – Gondoskodás történt azokról is – vetette be ő a személytelen kifejezést, mintegy a tanterv- és órarendszabó hivatallal csúfolódva. A könyvtárosunk tart történet-magyar órát nekik. – Ez is Apáczai hagyomány, hogy a felsősökből segédtanárokat nevelsz? Tán ugyanaz a fiú, aki a latin gyakorlatot vezette? – Nem, ez született könyvtárnok. Ha csak tíz könyve volna, valami rendszert találna ki a rendbentartására. – S hogy lesz egy született könyvtárnokból alkalmi történelemtanár? – Úgy, hogy megmutatja s kölcsönadja a könyveit. Én ugyanis elfogadtam az elméletet, hogy a valódi történeti érzék a képességek beléptében az utolsó, s csak jóval a serdülés után, az úgynevezett ifjúkorban jelentkezik, s hogy az alsósoknak, ha már van egy történelemszerű tárgyuk, okosabb azt a mese-, vers-, anekdotakincset a fejükbe enyvezni, amely a későbbi történettudás humán talaja lesz. – Ez így is van – mondtam mosolyogva, mert az elfogadott tétel nyilván az én néhány mondatnyi passzusomat emelte elmélet rangra. – Nincs fejlődésgátlóbb, mint később ébredő képességeket korai ingerekkel élesztgetni. Amit a mi szociológus korunk, attól félek, el fog felejteni. S mit olvastatsz magyar történelem gyanánt, Aranyt, Jókait, Mikszáthot, Gárdonyit? – Vannak, akik Eötvöst, Keményt, Móriczot, Kodolányit is megemésztik. – S minden kronológiai keret nélkül? – kérdeztem én. A Buda halála, az Egri csillagok s a Boldog Margit nem fog így egy agybeli hulladéktelepet alkotni? – A könyvespolc (bár egy rossz díványaljból fabrikáltuk) maga is keret. Az első polc: őstörténet, vezérek kora, nagy középkor. A következő: Mátyás, török idők, kuruckor. A harmadik: felvilágosodás, reformkor, szabadságharc, abszolutizmus. – Gondolom, hogy a negyedik, a modern idők a legszegényebb. – Igen, ott még az Új Zrínyiász-t s Tóth Béla anekdotakincsét is besoroztuk. S persze, a Légy jó mindhalálig-ot, sőt… De ezt a mondatot nem fejezte be. – S a vizsga, az évszámok? – Csinálunk egy kis vázlatot s van Tersánszkynak, a regényírónak, egy magyar története. Valahogy megvolt az Olvasóban. – Ismerem, a gyerekeim lapokká olvasták. A szerző ajándéka. – Így hát a könyvtárat s vele a magyar történelmet is Kakaskút hordta össze. – No, volt nekem is néhány kötetecském. De itt is vannak – pillantott ki az istálló s ól közén a tanya udvaron guggoló csoportra.

Csakugyan az alsósok voltak meg néhány nagyobb fiú, aki már korábban kész lett az angollal, s állva nézte, tudásmérsékelte érdeklődéssel, amit a kisebbek odacsomósodva, mereven figyeltek. A csoport közepén, ahogy a fejek közt rá lehetett látni, valami alkatrészek sorakoztak szép rendben egy zsák- vagy ponyvafélén, s a gyerekcsomó alól egy magyarázó hang tört utat a közeledők felé. „Ha a pedált a lábammal meghajtom, a dugattyú mozgásba jön” – „a gázkeverék a hengerben összepréselődik” – „a sűrűbb gázban a gyulladás hőfoka leszáll”. A gyerekkupac, mintha csak a rájuk vetett árnyékot vette volna észre, megmozdult, egyesek fölálltak, úgyhogy egy kis rés nyílt a földön fénylő tárgyak s az előttük térdeplő, gépmaszatos mackó felé. A mozgolódásra a kék zubbony is megfordult. – Jó napot, Holcsek úr. Ne zavartassa magát – nyomta vissza Sellye. A ránk emelt arcból egy szem hosszú fog jött elő, a két elálló fül s a kiugró pofacsontok közt: ez volt a mosolygás. – Megígértem a lurkóknak, hogy egy délelőtt, ha lesz időm, nekik is szétszedem a gépet. – A gép, mint a magyarázat s a fának támasztott test is elárulta, a motorbicikli volt: az, amin Holcsek úr az ügyfeleit látogatta. – Nagyon köszönjük a szívességét – húzódott vissza Sellye, hogy a ritka alkalmat, a motor szétszedését és összerakását ne zavarjuk. – Látom, a drótokat is kihozta Holcsek úr – szólt vissza a földre dobott vezetékkarikát a lábával megérintve. – Igen, épp azért ha már úgyis itt kinn járok – hallatszott a bezáródó kör mélyéből. – Az oszlopok is meglesznek különben – nyúlt ki Holcsek úr keze, most már a lábak közt, még egyszer. – Ha egy kicsit megpörkölődtek is. A Jó Pisti apja majd kiszállítja. – Nagyszerű – kiáltott fel Sellye már a pitvar eresze alól.

A konyhában ugyanaz a magányos tevés-vevés fogadott, ami reggel: a magasan megkötött szoknya s a szem fölé ereszt vető kendő a szikár alakon és száraz fejen; csak most nem az asztalon, hanem a tűzhely vasán folyt a munka; egy nagy, tízliteres fazékban merült alá a szűrőkanál; a fölcsapó gőzből a lecsurgó víz lassú csepegése hallatszott, majd a zsírba fordított tészta tiltakozó sistergése. A lisztbe tört tojás hány levél metéltbe mehetett szét a metszést vigyázó tömpe körmök előtt? Egy másik, tán még nagyobb fazék mellett a rántás maradványa hólyagzott, olvadt egy kis lábosban; ebben készült a leves. Én ismeretségünk felújításaként megpróbáltam a visszanéző alakra odamosolyogni, de a fedő alól újra fölcsapó gőzoszlopban (minden egyes aktusnál visszatette s fölemelte a fedőt) nem állapíthattam meg, hogy visszahunyorítás vagy puszta tudomásulvétel volt az a kendő alatt. Sellye a bal felől nyíló nagyobb szobába vitt be, ahol a könyvállvány előtt a született könyvtáros rendezgette a kincsestárát; a könyveket, melyek a demonstráció nyomaként az x-lábú asztalon maradtak (mely egy kocsmából vagy Polgári Olvasóból került ide zsákmány vagy kölcsönképpen), az élüket, aztán a helyüket is megnézve, gondosan visszarakta, nyilván az alakjukról is ismerte őket, s a helyükben sem tévedhetett, csak a pontosság igényének s a szakmai gyöngédségnek hódolt a körültekintéssel. Az lett volna a természetes, hogy odaálljak mögé, s kérdezgessem, de engem a gőzfelhőjében dolgozó öregasszony foglalkoztatott. – Itt elég nagy kvantumokban folyik a főzés – mondtam, feleségem öreganyjára s a gödöllői restire gondolva, ahol azonban az unokákon kívül még két-három kisegítő forgott a konyhában. – Szinte kifőzői méretek. Nem terheli meg nagyon az édesanyját?… – Sellye csodálkozva nézett rám, hogy milyen mellékvágányra viszem a beszélgetést. – Ha terhes volna, kapna segítséget; munkaerőben, láthattad, nincs hiány. De jobban szereti egyedül. A lányok ajánlkoznak, de ő csak elküldi: ne vesztegessék itt az idejüket. – Olyan fontosnak tartja a munkájukat? – kérdeztem én, mert épp az ellenkező volt a benyomásom: a fia s ezek a fiatalok csak nyüzsögnek, fontoskodnak, de ami igazán fontos, az élet tengelye, a tészta kifőzése. – Hogy ő hogy viszonylik a mi pedagógiai üzemünkhöz? – találta ki Sellye kíváncsiságom tárgyát, de úgy, mint aki maga nemigen tűnődik ilyenféle érdektelen témán. – Azt hiszem, sosem volt olyan boldog, mint itten – adta meg a leghatározottabb választ, mintegy ajtóbecsapásul. – Ezt ő mondja? – kérdeztem én hitetlenkedve. – Elég rég ismerem – utasította el a fia, hogy válaszán át a kettejük viszonyába egy írói pillantást vethessek. De ebbe „az elég rég ismerem”-be mégiscsak becsúszott, én legalább úgy éreztem, egy árnyék az öregasszony régi életéből, az amire jövet Kecskeméti célzott: a dorbéz, vagyonelspekuláló férjével kapcsolatban. A pedagógusi önzés természetesen azt hiszi, hogy ez az után csak paradicsom lehet. – Ahhoz képest elég szomorúnak látszik – jegyeztem meg a fejkendős magány utolsó, ellenkező érdekvédelmeként. – Bizonyos emberek boldogak is csak szomorúan tudnak lenni – intézte el Sellye a gyanúmat.

A született könyvtáros végzett az állványával, egy gyöngéd pillantást vetett a mintaszerű rendre, felénk is meghajolt, s ment volna kifele. – Jól sikerült az óra? – szólt utána Sellye. – Igen, a kis Kozma szépen referálta – s a szürke szemből egy inkább ijedt, mint kacér pillantás repült felém – a Kocsik szeptemberben-t. Sellye rosszallóan húzta össze a szemöldökét; a fiú meg, mint aki hibázott, kotródott kifele. Sellye föl-alá járkált a szobában, de mint kiderült, nem azért, hogy könyvtárosa mondatát, mely a hiúságomnak dobott konc gyanánt hathatott, mentse, helyreigazítsa. – A humaniórákkal – szólalt meg végre –, úgy érzem, nincsen baj. De a természettudományokkal sehogy sem tudok egyenesbe jönni. – Fát ültetnek, karfiolt termesztenek, Holcsek úr összebarátkoztatja őket az árammal – ez is természettudomány – mondtam vigasztalón. – Fejezetek a természettudományból. Ebéd után megnézheted a herbáriumunkat – s itt az üveges szekrényre mutatott, amelyben a dolgozatok álltak. – Van egy öreg patikusunk, az egy kis vegytant, sőt kórtant is tanít nekik. Minden héten egy másik nagy fiú van beosztva mellé este a patikába, azokkal még vegyelemzést is végeztet. – Kell ennél több? A vegytan órámon én is ezt csinálom. Egy tiszta epruvetta, amelyben mintha csak víz lenne, s a második-harmadik reagens kicsapja a vasat, ott az ő kezében, ez egy életre szóló kapcsolat a diák s a vegytan közt. – Igen, de az egész, ami a sok-sok részletélményt összetartja. – Te, aki ilyen elevenen tanítod a történelmet, könnyen kivethetnéd a vásznat, amelyre a természettudományi ismereteket, mint egy szőnyeg szálait (anyám szmirnaszőnyegeire gondoltam) fölcsomózzad. Csak az újkor történetéből kell a modern természettudomány történetét kinagyítanod. Polgári iskolásaimon láttam, hogy a felfedezések mennyire érdeklik a tizenhárom-tizennégy éves fiút is. (Ez az ajánlatom egy új terv felé villant, amelyet jövőre az összevont vegytan-biológia óráimon akartam kipróbálni: a fizikát – vegytant – biológiát, mint az újkor tudománytörténetét előadni.) A fizika tagolásában, próbáltam a szemében felvillanó rosszallásnak elébe vágni, mechanika, hőtan, hangtan, fénytan, villanyosság, ma is őrzi a kibontakozás fokait. A 18. század végén lép be a vegytan, a fizikai, vegytani ismeretek teremtik meg az életműködések, vérkeringés, légzés, emésztés magyarázatához az alapot. Ha engedi, bizonyára ráépítem a biológiára a kórtant, preventív orvoslást, de ő közbevágott. – Nem helyeslem – mondta, mint aki a gondolatnak szóló rosszallást nem szokta meg a személynek szóló tiszteletteljes kerteléssel tompítani. – A természettudomány nem azért természettudomány, hogy történelmet csináljunk belőle. Inkább a világot, mint egy épületet az elemekből, protonokból, elektronokból felépíteni. Sugárzások, molekulák, a fehérjék, mint híd az élet felé, életjelenségek, társadalmak. Sajnos, nincs meg a tudásom hozzá. – Attól félek, a tudománynak sem. Mit tudunk például a csillagok, az atomok születéséről. – Megint születés, történelem – nézett ő rám, mint aki ráfőtt a másik agy kulcsára. Persze, nehéz is a világot megmagyarázni nélküle. De mégis a világ története s nem a tudományé!

Két kisfiú mélytányért, villát, kanalat hozott be, s mint akin rajt a felsőbbség szeme, mértani pontossággal rakta széjjel az asztalon. Éva is megjelent egy négyszögletes kis asztallal, melyet Sellye szobájában a könyvei alól szabadíthatott ki, ezzel toldta meg a nagyot. Egy régi méretű szalvétát terített rá, a keszkenőre egy-egy tányér került, nyilván ennél kapunk helyet mi s talán a tanárok. A beszállingózó alakok az asztal túlsó végére csomósodva megszállták lassan a lócákat, úgy látszik, a kisebbek ettek benn, a nagyobbak a konyhában s pitvarban: a nyitott ajtón át nagy kamaszkezeket lehetett látni, amint csajkával, csészével a levesmerő kanál alá nyúlnak. – Telt ház van, úgy látom – mondta Kecskeméti, ahogy Éva a párolgó edények közt utat törve neki, mellém leültette. – Igen, eseménydús a napunk – mondta Éva –, Sanyi bácsi is itt marad; a közellakók sem akarnak semmit elmulasztani. – S egy kisebb cseréptálat tett elénk; ő volt a kiszolgálásunkkal megbízva. Bablevest kaptunk; a lében is úszott néhány kolbászkarika, a fokhagymás gőzben füstölés szaga, talán egy szalonnabőré keveredett; de ő egy külön darab kolbászkát is pottyantott a levesünkbe. Harmadikul ő ült az asztalunkhoz. A nagy asztal átellenes végén, a magyar történelemnek szorulva Karola mérte, egy-egy jó szót is vetve hozzá, a levest a tűzhelyről ismert öregebb fazékból. Egy nagyobb fiú lépett oda hozzánk, Sanyi bácsi vonakodását jelenteni. „Szabódik”, hallottam a Szilasról ismerős szót, az, hogy mért nem jön, evett már, vagy nem szokott ebédelni, elveszett Éva füle s a bajuszkás száj közt a suttogásnak szánt dörmögésben. Éva fölkelt, hogy Sanyi bácsit, aki csak Holcsek úr lehetett, becitálja; a negyedik teríték nyilván őneki volt szánva.

Én megpróbáltam a szódabikarbónát a levessel barátkoztató Kecskemétit egy kis társalgásra bírni. – No, milyen eredménnyel járt az inspicírung? – Kecskeméti csak mosolygott, mint akitől fölöslegeset kérdeznek. – Nehéz a pedagógiát meg a termelést összeigazítani – emberelte aztán meg magát. – Feri botanikus kertet akar, csakhogy… A mondat befejezésére, hogy az üzemi növények nem kedvelik a botanikuskerti magányt, nem vette a fáradságot. – Kicsinyek a táblák; a tök beporozza a dinnyét – dobtam én be, amit Nyestétől hallottam. – Az még hagyján – mondta ő. – De ültettek egy cserjést, ott a diófán túl. Ami Kakaskúton, a kastélyparkban található, belerakták. Arra nem gondoltak, hogy a sarjhajtások a dísznövényeket ki fogják irtani. Két-három fajta, ha marad. – Ez is pedagógiai eredmény – köhögtetett meg egy kis nevetés. – Ezt tapasztalatból megtanulni. Van egy barátom, az növényszociológiával foglalkozik. A növények társulása: ki melyik mellett érzi jól magát. Majd észrevéve, hogy Kecskemétinek a szemben ülő Karolán a szeme. – Milyen finomka asszony! – szakítottam félbe kérkedő értesülésemet. – A kis tanárnő, ahogy ott ült vagy inkább himbált az asztal végen, jobbra-balra is vetve egy nyájas szót (s közben tán a mi csodálatunkat is érzékelve), valóban rendkívül finom és bájos volt, a pakfon kanál éppen hogy megérintette a piros szájaszélét, melyen a mosoly csillogása is rajt maradt, s mintha nem is szürcsölés vagy nyelés juttatta volna tartalmát a szerény zsabó mögé, hanem a puszta érintkezés, s már szállt is vissza a levesbe. – Igen – mondta Kecskeméti –, ahogy ott forog, mintha a fityula verdesné a vállát. – Ez a kép olyan szokatlanul fordult ki Kecskeméti sárga-fekete fogai közül, hogy jobban szemügyre vettem a paprikasávos bajszát, amely alól kijött. Annyira megihlette a vizavi bája, hogy költői képeket bukik a görcsölő gyomrából. S milyen jó képet, csak oda kellett a nagy kikeményített apácafőkötőt az eleven arc köré gondolni s az ide–oda forgolódása még bájosabbá, képbe illőbbé vált. – Apácafőkötő fityula? – kérdeztem. – Hát nem tudod? – nézett rám ő is megütődve. Egy budai zárdában tanított, ott a közeledben. Az uráért ugrott ki. Azért, a szerencsétlen. A lányát látogatta, asszony már azóta… Ott szövődött a szülői fogadószobában. – Majd, hogy mégiscsak vessen valamit az oldalát bökő elképedésemnek. – Nem ismertem, de nem sok jót hallottam róla. Gazdatiszt volt az uradalomban. Virtusból – böffentette utána egy hosszabb lélektani feltevés sor helyett. – S most hol van? – A háború. Tartalékos százados. Egyik szerint az oroszok fogták el, a másik szerint Nyugatra ment a csapattestivel. Szegény asszonyka – fejezte be a regényszinopszist. Elég nehéz lehet neki este imádkoznia érte. – S hogy nem értettem mindjárt. – No, hát hogy visszajöjjön…

Éva végre bekapacitálta mellém a becsúszó vállával még mindig szabodó Holcsek urat, s míg én a vízemelő hátralevő szerelési műveleteiről iparkodtam tájékozódni, ő meg azt magyarázta, mit köszönhet Sellye tanár úrnak (a fia itt jött rá, amit ő már mint kis inasgyerek tudott, hogy a tanulás milyen öröm lehet), én a hallottakat rendeztem szórakozottan járó szám s udvarias mosolyom mögött. Most már értettem, mért böffent ki Kecskemétiből az a kis nevetés, amikor az Apáczait Apácára torzító kakaskútiakra gondolt; mért mondtak az angol órán mindig Sellye-tanyát, minek szólt a klauzúrát teremtő áhítat, amellyel a fiatal s érezhetően nem közömbös tanár kímélte kartársnőjét s az anyai fölény, amivel a kulcsot kérő Éva figyelhette s tán nemcsak ő, a többiek is, a két csodált lény viszonyát. Hát nem gyönyörű, ahogy ezt a két gyermeket a Nemzeti Tanács, mint az Alföldön átrohant háború tíz ujja, ezen az oktatófarmmá lett tanyán összedobta, s a fölserkent pedagógiai érosszal azt a másik gyöngéd érzést is kihozta belőlük. Egyikük sem volt, ez biztosra vehető, soha ilyen boldog, mint itt, a hivatás csendes mámorában, melyet pedagógiai mézesheteimből most már magam is ismertem s amelyet az ő esetükben egy halk, megvallhatatlan érzés tett édesebbé. Nemhiába tartotta Sellye olyan boldognak a tésztafőző anyját, hisz még a kifőtt tésztán a krumplis zsírnak is (csak a menza fanyalított rá a krumplis tésztára) a boldogságtól kellett ragyognia. Holcsek úr arról beszélt, hogy a pedagógusi láz még reá is ráragadt. – Kérem, nem tetszik elhinni, még én is előveszem a régi könyvecskéim, amikből a szakmunkási vizsgára tanultam. Mert amint tetszett látni, szeretik, ha magyarázok nekik, s hiába van nekem minden az ujjamban (s itt megmutatta az ujjait, amelyeken még mosdás után is rajt volt az olajnyom), a szakkifejezéseknek, mint gyulladási hőfok, komprimáció, már utána kell néznem, végre is tanult fiatalemberek hallgatnak. – Én ezalatt a pedagógus pár fölött ott lógó felhőre gondoltam: a gazdatisztre. Milyen nagylegénynek érezhette magát, amikor a szép, művelt sorort mint ritka zsákmányt a cimboráinak bemutatta. Kellett valami gavalléri, műveltségként csillogó máznak lenni rajta, hogy ezt a tapasztalatlan érzékenységet megtéveszthette. S amikor az lemállt! Kecskeméti szófukarságából az derült ki, hogy ennek jele is volt. Féltékenység, hűtlenség, gorombaság. Milyen mennybemenetel lehetett ezután a Sellye-tanyai környezet. S milyen belefeledkezésre sarkalló árnyék a hazavárt férj!

Lement a krumplisterc is, s az alsósok, padjaikat az asztal alá tolva, kivonultak. Kimenőben Karola is odabólintott ránk, mintha utólag kívánt volna jó étvágyat. A vendégek közül elsőnek Holcsek állt föl, aztán Kecskeméti kattantotta össze a szódabikarbónás zsebkését, hogy neki egy kis megbeszélése van a munkavezetőkkel. Én maradtam, Évából akartam egy kis női közlékenységet előcsalni, de Sellye, akinek az ebéd alatt nyomát sem láttam (a szobájában vagy a pitvarban kapta be a létminimumot), fölmentette. Mint afféle örökmozgó és mozgató, mindjárt munkát is adott az ejtőzés idejére. Ahelyett hogy leült volna, a kétrészes könyvszekrényhez ment, amelynek a felső üveges részében füzetcsomók álltak, bedugta a zárba a kulcscsomót, melynek a helye, mint a reggeli jelenetből kiderült, vagy a zsebében volt vagy állandóan bennefelejtődött, s fölkínálta, hogy pihenésül nézegessem őket. – Nem dolgozatok ezek, inkább itt készült gyakorlatok. Tájékozódhatsz belőlük (s most megint azt a gúnyos, szakfelügyelőnek járó mosolyát villantotta rám) a tanmenetről. – Ez itt a herbáriumunk – mutatott egy vastag borítású paksamétára, melynek Kakaskúti flóra volt a felirata. – Közös gyűjtés? – tudakoltam. De az ő gyors keze már a dolgozathalomban keresgélt. – Érdeklődtél, hogy térünk át a mondatcsinálásról az auktor olvasásra? Itt van két jobb gyerek füzete – s egy alsós meg egy felsős latin füzetet nyújtott át. – Ezeken kitapogathatod a módszerünk gerincét. Az alsósoké felül, a felsősöké alul; magyar, latin, angol, számtan – mutatta meg a többit is, inkább hogy el ne felejtsem visszatenni. A könyvszekrényben még néhány tanszer állt, a patikus epruvetta-állványa, vegyszerei, kezdetleges fizikai eszközök, amiket Holcsek úr vagy a fiúk szerkeszthettek, mind tökéletes rendben. – Akkor hát jó mulatást – húzott oda a kisasztal mellől egy széket a szekrényhez, mint aki megnyugodott, hogy engem is elintézett. Ahogy kiment, a konyhából edénycsörgés hallott, a kezdődő mosogatás; egy kicsit füleltem, hogy az öregasszony ezt is egyedül végzi-e, de kimenni, megnézni nem mertem. Beszéd mindenesetre nem hallatszott.

Elsőűl az alsósok mintafüzetét emeltem föl. Ebből csakugyan könnyű volt a módszert megérteni. Minden leckének megvolt a címe: állítmány, alany, tárgy, hely-, idő-, mód- és okhatározó, jelző, birtokos jelző, ahogy a gyakorlatukon hallottam. A füzet közepén egy üres oldal: Összetett mondatok; abban az alanyi s tárgyi mellékmondatnál tartottak. A felsősök füzetében ugyanez, csak több ige, bővebb igeidők, a tárgynál tárgyként használt főnévi igenév s rögtön utána az accusativus cum infinitivo. A határozók is finomabb osztódásban. Az eszköz- és társhatározó, nyilván a cum miatt egy gyakorlatban. Az anyag zöme azonban itt a mondattan volt, feltételes, időhatározó mondatok, az idők egyeztetése, az ablativus absolutusszal elintézhető mellékmondatok, kötőmód, egyenes és függő idézet. Azt azonban, amit Sellye ígért, a „bevezetést az olvasásba” nem találtam. Az alsósok füzetében volt néhány irodalmi szöveg, egyszerűbb mondatok, Phaedrusból, Liviusból, a lecke fölött mint tárgymegjelölés: elemzés. De hogy az elemzés miben állt, csak egy kis tanulmányozás után jöttem rá, a tintavonalak közé rótt ceruzajelekről. Az állítmányt, mint az egyiptomi feliratokon a királyok nevét, téglalappal vették körül, az alany alá egy pontot, a tárgy alá vízszintes vonalat húztak, a határozónál a szó fölé került a vízszintes vonal. – No és a jelző? – lapoztam tovább a gyakorlatokat. Kisült, hogy a jelző alatt a jelzett szó jele áll. S az utolsó leckék közt már olyat is találtam, ahol a jelző s a jelzett szó közé más mondatrész csúszott. „Lunaque nocturnos alta regebat equos.” Ahá szó-szétdobálás! S már ugrottam is a felsős fiú (aki az Éva Dobsája volt) füzete végére. Ott jóval több volt az efféle elemzés, s a választott mondatok szemmel láthatólag a költői szórend talányát szolgálták. Egy idézet például a Dobsa feldolgozásában így festett: „Illius aram semper tener nostris avilibus imbuet agnus.” Utána utólag beírva Vergilius – Fazekas, ami arra vallott, hogy Fazekas ecloga-fordítását is hozzá olvasták. Egy másik Horatius-idézet mögé, talán mert megtetszett, a fordítást felidéző két Csokonai-sort is odaírt. „Nincs elefántcsont s arany mennyezetek házamban nem ragyognak.” „Non ebur neque aureum mea renident in domo lacunar.” A következő idézet: quaesiveris scire nefas (s mögötte a Rónai Pál név, pedig nem tudtam, kicsoda) ismerőssé vált, mintha én is idéztem volna valahol. Ezt a négy sort, a szokásos ívecskékkel, vonalakkal verstanilag is elemezte, s a megfejtést is beírta, a „nagyobb aszklepiadészi” bizonytalanságát is jelölve egy kérdőjellel. Megnéztem, hogy fest a gyengébbek dolgozata, s vajon mind ugyanazt a szöveget kapják-e. De nem, a kiemelt füzetben, épp Kardoséban ugyanez a gyakorlat Horatius első ódája volt. „Maecenas atavis edite regibus.” A szöveg fölött azonban nem az időmérték, csak az elemzés megszokott jele s éles vesszők a szavak első tagja fölött: „Máecenas átavis édite régibus. Ó et práesidium et dúlce decus meum.” Az időmértéket nem jelölte, csak a végén állt ott a megfejtés: asclepiadicum. A vesszők azonban kétségkívül az időmérték alatt érvényesülő tagolást jelölték, úgy, ahogy én a Horatius noster című anatológia verstani tanulságairól szóló írásomban a figyelmet felhívtam rá.

Ez a fölfedezés jó meleget fújt a szívem köré. Az ember semminek sem örül úgy, mintha kedvenc gondolatát váratlan összefüggésben, megemésztve és felhasználva láthatja viszont. A legszívesebben verstani sejtéseimet, a tagoló vers szélesebb, időmérték vagy ha úgy tetszik, Európa alatti érvényét gondoltam volna tovább, de a nyitott könyvszekrény s a füzetcsomók munkára szólítottak. Az alsós matematikát tettem az asztalra; a többi tárgy tanításáról volt már valami fogalmam: vajon mit kezd evvel a két bősz humanista? Már az első oldal is új gyanút lehelt belém. A cím: hatvány, gyök, logaritmus. S ilyen kérdések: mi a négyzete 5-nek, 11-nek, 23-nak? Majd: minek a négyzete 9, 144, 525. Végül hányadik hatványa 2-nek a 32, 4-nek a 16, 7-nek a 343. A magasabb hatványokat szorzással számították ki, az alapot, kitevőt egy maguk csinálta táblázatból kereshették vissza. A második gyakorlatban már az 5³, ²49, log27 stb. kifejezések is előfordultak, sőt a négyzetre emelést, négyzetgyökvonást, a harmadikban a logaritmuskeresés számolási szabályait is ismerniük kellett. Utána a törtekből vizsgáztak, aztán az egyenletek következtek, melyeknek a szövegét szóban mondhatták el, s az x-en kívül csak számokat tartalmaztak. Fúrjuk ki, mint féreg a mogyorót, számtannal az algebrát! – ez volt az, amit földvári bujdosásunk alatt, amikor I. Gy.-val disznót is öltünk, a böllér polgárista lányával kipróbáltam. Az első nap végén égő füllel, de ő is a logaritmuskeresésnél tartott; arra azonban nem emlékeztem, hogy ezt valahol megírtam volna. Az áttérés a betűkre már Sellye-tanyai találmány volt; 3 alma + 5 banán – 2 citrom – 4(2 banán – 1 citrom) – 3(2 alma – 1 banán) =

az összevonás ilyenféle példával kezdődött (amit egy kicsit gyerekesnek is találtam) a második példában az alma már a, a banán b, a citrom c volt, s a számtanban megtanult műveletek algebrai öltözékben kezdtek szerepelni. Hátrább függvénygrafikont is láttam, s épp meg akartam nézni, hogy a felsősök hogy s hova jutnak el, amikor Sellye lépett a szobába. Közölni szerettem volna, de úgy, hogy igényt ne formáljak, a fogásai fölötti örömömet; ő azonban nem engedte. – Bocsánat, egy diákunk van itt, s kérni szeretne valamit. – Igen, parancsoljatok – álltam én föl szolgálatkészen, mialatt ő a füzeteket egy üveg mögé zárta. Kimenőben meg ezt mondta: – Javorik bácsi, a patikusunk üzent – az egyik otthon ebédelő ott lakik mellette –, hogy nem tud délután kijönni. Az a gyanúm – vetette rám a furfangosabbik mosolyát –, megneszelte, hogy szakértő előtt kell órát tartania. – Én nem fogtam föl, hogy a két dolog, a kinn váró fiú kérése s a patikus üzenete össze is függhetnek, s csak egy-két sajnálkozó szót morogtam. „Nem kellett volna meghallgatnom.”

A fiú, aki a pitvar eresze alatt várt bennünket, kissé bizonytalan tekintetű, de a trikó alatt szép izompreparátumot sejtető gyerek volt, ha meg kellett volna mondanom, ki a telep kalapácsvetője, őt választom. – Te keresel engem? – fordultam hozzá, de ő csak az „igent” mondta rá; a kérést Sellyének kellett tolmácsolni, mintha nem bízott volna benne, hogy a nehézkesen forgó nyelv el tudja mondani. – A történelemóra végén említést tettél a kisemberről. Makra, a mi fúró-faragónk, ajánlkozott, hogy ha elmagyarázod, ő megcsinálja nekünk taneszközül… – A kérésben volt valami furcsa: én a kis embert futólag dobtam be; Sellye az óra lefutó hevében, mintha nem is figyelt volna rája; abból pedig, amit mondott, az derült ki, hogy a fiúknak is beszélt róla, olyan elevenen, hogy ennek a kissé bárgyú, itt álló Makrának a barkácsoló ösztöne is megmozdult, s idekéredzett, hogy elmagyaráztassa. – Az voltaképp igen egyszerű – mondtam, a kis drótbábut magam elé képzelve, s mindjárt mentegetőzve is. Nincs különösebb mechanikai képességre szükség a megcsinálásához. Az volt a kedves, hogy az egyik kis polgáristám a maga kedvteléséből szerkesztette meg, az egyik különösen buzgó negyedik osztályban, amely a falakat is anatómiai rajzokkal, könyv- és lapkivágásokkal borította el. – Végy egy jó kemény acéldrótot – léptem a fiúhoz közelebb, mint aki szakácsreceptet közöl –, fogd kétrét, s csavard meg úgy, hogy minden csigolyára jusson egy fordulat: ez lesz a gerincoszlop; függeszd rá a négy végtagot, úgyhogy a kéztőig minden fontosabb ízületnek feleljen meg ugyanabból a drótból egy karika. Ugyanígy a bordák; a hét felsőt kösd össze mellkassá. Koponyája nem volt az ő kisemberének, a drót végén egy gömbölyű krétadarab jelezte az agyat. Te szerkeszthetsz egy kis bádogtokot köré. Az izomzatot elég, ha a felkar, s az orsócsont közt jelzed; egy kis köteg vörös pamut, az lesz a bicepsz; ha megrövidül, a két csont közelebb kerül. A mellkas és a hasüreg közé egy domború kartonlapot teszel, az a rekeszizom; a bélcsatorna egy összetekert villanyzsinór, elég a bárzsinggal kezdened; a két tüdő s a szív egy-egy szürke, illetőleg vörös plasztilin darab; ugyanígy a máj s a két vese. Az érrendszerből elég az aorta s a tüdő és veseerek. – Azt miből? – szólt közbe Makra, akinek a kábaságában a megértett feladat egy világosabb mezőt kezdett teremteni. – Vörös és kék pamutfonalakból, mondjuk. Idegnek jó lesz a cérna. De elég, ha a gerinc előtt futó idegláncot rakod fel s egy-egy leágazást a szívhez s erek felé; no, meg a nyaki csigolyák közül egyet a bicepszhez, hogy azzal ránthasd meg. – Magyarázat közben vettem észre, hogy a kisember, amely éveken át ott volt a katedraasztalon, s amelyre később még nyomtatásban is hivatkoztam, egyáltalán nem áll olyan világosan, mint hittem, az emlékezetemben. Mellkasa volt, hisz a szív, tüdő benne voltak, de hogy a bordák hogy voltak egybekötve, nem volt előttem, s az sem, hogy a nyelőcső s a bél vége hogy voltak rögzítve, s volt-e valami medenceféle. – De szépítettem is rajta, ahogy az utasítást adtam, mint ahogy egy kedves barátot, atyafit is, akinek a képében szeretetünk vizsgáz, tökéletesebbnek vagy legalább érdekesebben igyekszünk leírni. Szimpatikus ideglánc például biztosan nem volt, de tán még veseerek sem. – Makra részletkérdéseket tett föl, hogy a szemet, hallószervet hogy formázza, szabad-e talpat csinálni rá, hogy előre ne essen. De Sellyének, úgy látszik, más terve volt a magyarázatommal, mert leintette. – Majd megszerkeszted te azt, ahogyan ismerlek. Inkább azt kérdezzük meg a tanár úrtól, mi a haszna ennek a jelképes embernek. – Ettől a kérdéstől a kisember, melynek a képe az emlékezetemből félig kifakult már, a vele kapcsolatos pedagógiai büszkeség azonban megmaradt, jelentőségében hirtelen zsugorodni kezdett, úgyhogy egy kis lyuk is támadt a szédüléstől a fejemben. – Hát például, hogy mindjárt az első órán az egész anyagot oda tehetem elébük – vettem fel a lenézés fenyegette rokonért a harcot. – A szerveket, s összefüggésüket. S a későbbi órákon rámutathatok: itt tartunk, idáig jutottunk, ennek a kieséséből, hibás működéséből ez következik. Az én tapasztalatom az, hogy a megértés az absztrakciónál kezdődik – vettem védelmembe a kisember testtelenségét. Az ismeretterjesztő filmek az igazi szívet, igazi ereket mutatják. De mi marad abból? Föl-le járó, egymásba fulladó húsdarabok, domborulatok; az én két karikám, a kis és nagy vérkör, jobban megérteti velük, mi a vérkeringés. Én különben a magyar órákon is ezt csinálom – térített vissza egy kiadósabb védelmet ígérő gondolat ahhoz, amivel kezdtem. – Az első órán az egész anyagot írom a táblára. A biológiában azonban ez az emlékeztetés még fontosabb. Itt épp azt kell beléjük rögzítenem, hogy az egész az egy is. Akárhol rezdíted meg ezt a bonyolult, kémiai-fizikai hálót, az az egészen végigrezeg.

Mialatt a kisember készítését magyaráztam, innen is, onnan is odaszivárgott egy fiú, mintha a házba készült volna, s a magyarázat állítaná meg, s amikorra ideértem, már nagyobb hallgatóság állt a pitvar körül, semhogy az véletlen lehessen. – Nem is hiszed – fordultam Sellye felé, hogy a fenyegető előadást kettőnk beszélgetésévé szűkítsem –, hogy tizenhárom-tizennégy éves gyerekekkel, polgáristákkal, milyen bonyolult fogalmakat lehet megértetni. Itt van például a milieu intérieur, Korányi kedves kifejezése. A szervezet belső tere, vér, sejtek, szövetnedvek. Hogy az hogy védi a maga vegyi, fizikai állandóságát. Ennek megértése persze megint csak nem megy az egész s az egy nélkül… Ez egy kissé elvontan hangzott, s bár Sellyének volt szánva, tanár ösztönöm a pitvar körül sorakozó füleket nem tudta tekintetbe nem venni. – Persze, hogy ezt megértsük – fordultam Sellye mögött a pitvar párkányán behajló fiú felé –, tudni kell, mi az a külvilág. A szervezet számára, úgy értem. Na, mit gondolsz? Az, ami a bőrünkön kívül van? A gyanútlan odahallgatásban meglepett fiú volt annyira diák, hogy tudja, az így föltett kérdés tagadó választ vár, azt azonban már nem, hogy a „nem”-jét hogy folytassa. – A bélüreg például belvilág? Hisz bennünk van – böktem meg a hallgatását. Egy segítségül jövő hang megmondta, hogy mért nem. No ugye, a bél csak egy belénk türemkedett külvilág; ami felszívódik belőle, annak előbb le kell bomlania, s újra fölépülnie a belső tér receptje szerint. Van-e még ilyen belénk türemkedett külvilág? – Ez már összeadódott valahogy; a hörgutak, léghólyagocskák gyorsabban, a vesecsatornák kissé vontatottan. No, hát itt van, ezeken a határhártyákon, az igazi testfelület. Ha mint egy-egy kis ejtőernyőt kibontanánk őket, sok ezerszerese a bőr felületének. S csak ez védi, a bolyhok, a léghólyagocskák, a vese glomerulusok hámja, a belső teret? Van ugye egy második védelmi vonal is. Ha a bélből mérgek szívódnak fel, a nagy laboratórium, a máj megpróbálja közömbösíteni, a baktériumokat a nyiroksejtek, az idegen fehérjét az immunszervek. S hogy a test hőmérséklete nagyjából állandó? A vér CO₂ taralma a megengedettnél följebb nem szökhetik? Az orvos fia, a gramofonkezelő, bemondta: az idegrendszer. – Ugye, bizonyos központok s a hozzájuk tartozó reflexívek. Nos, a központok működése: ez is olyasvalami, amit a polgáristáim nagyon jól megértettek.

Egy papírdarab után néztem, hogy a légzőközpont működését, az egész légzés létrejöttét megértessem. A csoportból valaki, tán Dobsa, azt ajánlotta, menjünk be az „előadóterembe”; a táblán könnyebben megy majd. Amikorra beértünk, már az egész telep ott volt, a felsősök legalábbis; ahogy beszéd közben a bejárat felé esett a pillantásom, Kecskeméti is ott állt az ajtónak dőlve; csak Karolát nem láttam, ő a kíváncsiskodást vagy a kései hazajárást tarthatta illetlennek. – A belső tér állandóságát persze nemcsak a központok szabályozzák, hanem a belső elválasztású mirigyek is; a táblára így az az ábra is fölkerült, amelyet a heves mozgású Farkas Géza rajzolt annak idején a Gólyavár táblájára: az inzulin-elválasztás összefüggése a főbb vérmirigyekkel, hormonokkal. – Vagy ott van a szervezet energiagazdálkodása, a táplálékba zárt energiák átalakítása másféle vegyi, fizikai energiákká. Ezt Holcsek úr – mondtam (egy pillantással fölmérve, hogy nincsen ott) jobban megmagyarázhatná, mint én. Mert mi a szervezetnek a benzin, honnan kapja az oxigént, hol folyik a gyújtás, a mozgássá áttett robbanások, a kipufogó. – A hallgatóság ezt már bizonyos bemelegedéssel hozta ki. Persze, ami az ilyen áttekintésben egyszerűnek látszik, többnyire végtelen bonyolult. Ott van a sejtlégzés; a hajszálerek leadják az oxigént, s fölveszik az égés termelte széndioxidot. Pofonegyszerű, ugye? – A C + O₂ = CO₂ egyenlet azonban reakciók bonyolult láncában valósul meg. Szentgyörgyi, a nagy magyar vegyész, ennek a kihámozása közben fedezte fel a vitaminját. S mindjárt ajánltam is az Élet tudománya című könyvet, amely még a fordulat előtt jelent meg az ő szerkesztésében s tanítványai tollából, s amelyet én a biológia tanításában segédeszközként használtam. – Főleg a genetikai fejezetben fogtok sok érdekeset találni. S már a gén-térképeknél, új fajok teremtésének az álmánál tartottam, amikor észbe kaptam. – Hogy is kerültünk ide? – fordultam Sellyéhez. – Hogy a polgaristák mit értettek meg – szólt közbe szinte a pad alól egy mutáló hang, nyilván a púposé. – A szervezet energiagazdálkodásától – igazított el engem, s intette le a támadt röhögést Éva anyaian.

Sellye, tán hogy időt adjon közlékenységemnek, az ittmaradt alsósokat terelte kifelé, nekik még világossal kell hazaérniük. Én gondolkoztam, mit mondhatnék, ami az eddigi összevissza fecsegést (én legalább annak éreztem) valami számukra is értéket jelentő gondolattal koronázhatná meg. Amit a cselvetésükkel kicsaltak belőlem, olyan volt, mint egy dióhéj-élettan, melyet valaki teratómaszerűen összerázott. Hogy lehetne ebből a zagyvaságból egy kilátófélére jutni? – Az életnek van persze egy csodálatosabb jelensége – kezdtem –, mint a belsőtér állandóságának, mondjuk úgy, biológiai egyéniségünknek megőrzése. Az, amit az itteni munka s minden iskola munkája táplálni, irányítani igyekszik. – No mi? – néztem rájuk, figyelemfölkeltésül inkább, hisz arra, hogy ők mondják ki, úgysem számíthattam. – A fejlődés. – S ahogy színésziesen kimondtam, a nyert csöndben maszkká vált arcom mögött kedves szavaim és eszméim lökdösődtek, mint növésterv emberrakéta, a képességek belépése, megkínálása, az erkölcs biológiai gyökere, hogy melyikük legyen az új, fölfelétörő beszédhullám vezérszólama. Végül is a legősibbe vágtam bele, abba, amely mint hatodikos diákot, amikor természetrajztanárunk a Műveltség könyvtár vastag köteteire kényszerített, mint biogenetikai alaptörvény ragadt bennem: hogy a magzat fejlődése a fajfejlődés rövidített megismétlése. – Az ember azzal, hogy megfogant, iszonyú sebességű, de egyre lassuló utazásra váltott jegyet, amely alatt, a magzati lét első hónapjában, évszázmilliókat, majd évmilliókat száguld át (mint Tamási Jégtörő Mátyás-a – böktem közben Sellye felé) hal, béka, emlős ősei létére emlékezőn, s ez a száguldás a születés után is folytatódott, hisz ha csak a beszédet nézzük, az út az első állati hangtól az értelmes beszédig, amelyet a kisded egy év alatt megtesz, a legkurtább becslés szerint is évtízezredekbe került. A nevelés, majd később a tanítás voltaképp a történeti fejlődés évezredein vezeti végig a gyermeket, annak, amit közben szerzett, a lényegét igyekszik átadni. Én tán túlzok is, vetettem közbe, e történeti újrautaztatás közben. Hisz ha rajtam állna, még a matematikát s természettudományt is mint az ismeretek szerzésének történetét mondanám el; hogy az emberiség hogy jutott hozzájuk, s mire használta föl. Ezen volt is egy kis vitánk Sellye tanár úrral. Ő, aki olyan szemléletes történelemórákat ad… – S itt elmondtam kettőnk felfogása közt a különbséget, úgy persze, hogy a hallgatók ítélete inkább tanáruk világépülete javára dönthessen.

– Ez az utazás az évmilliókban s évezredekben – tértem vissza a magaméra –, természetesen nem öncélú valami, nem kéjutazás, s akinek módja van születéstől a halálig kéjutazásként menni végig rajta, rendesen megcsömörlik tőle. Az utassal szembejön már gyerekkorától kezdve a társadalom, s igyekszik őt a maga rendjébe, munkafelosztásába besorolni. Már az iskola is egy kicsiny közösség, s ha nem mindig osztja is olyan gazdagon a szerepeket, mint Apáczai-telep, társadalmi szerepünkre készít elő, s nemcsak a történeti újraélés, helyünk történeti megértetése folyik benne (ezt nevezem én műveltségnek), hanem hosszú éveken át a pályaválasztás is, rakétaként kibontakozó képességeink megkínálása (ugrott be egyszerre kettő is a visszanyomott vezérszavak közül) a nekik való táplálékkal, majd a választás során s utána: a képzettség megszerzése, ami lehetővé teszi, hogy a társadalomban szerepet vállaljatok. Ahogy az utazás sebessége lankad, az emberben megvan a hajlam, hogy ezt a szerepet végállomásnak tekintse, azért jó az olyan foglalkozás – a tanári például –, amely ezt a megállapodást nemigen tűri el, megbünteti. Én is azért álltam be – engedtem meg egy kis nevetést – őszülő fejjel óraadónak, hogy a fiatal agyak sebességét az útiélmények újraélésében, kibővítésében magamra kényszerítsem.

De a „rakéta” s a „képességek belépése” után a biológiai erkölcs is föl akart szólalni. Arra tértem át, mi irányítja (vezértestek, belső elválasztás) az első sejtosztástól a pubertásig a fejlődést, s hogy az kezdetben (az évmilliós száguldás közben) teljesen automatikus, s csak a sebesség csillapodásával jelentkezik benne egy új valami, termékeny bizonytalanság, habozás, amit választásnak lehetne nevezni. Van olyan filozófia, amely erre a képességünkre épít, s az akaratszabadság hitét támasztja föl. S ezt mint az emberi öntudat válaszát a természettudomány bizonyára téves szuggesztiójára, hogy a világ s benne mi magunk is fölhúzott s lejáró óragépek vagyunk, túlzásaiban is üdítőnek kell tartanunk. A választás valójában a fejlődés kényszerűségek közé falazott vívmánya, melyet gyerekkorban az utazás automatizmusa, később a sebesség lankadása, a szervezetünkbe gyűlő élethamu korlátoz, de épp ezekben az években, amikor a serdüléssel a testi fejlődés nagyjából lezárult, s az előretörő sebesség még megvan, és célt keres, aránylag a legszélesebb. Én legalább vitatkoztam Móricz Zsigmonddal, ki az Életem regényé-ben azt mondja, hogy vele tizenkét éves koráig minden megtörtént, ami a későbbiekre fontos volt; engem, úgy érzem, az ifjúságom teremtett meg, a tizennégy-huszonnégy, szorosabban a tizennyolc-huszonegy közé eső évek. S ha erkölcsön azt a fejlődésirányító ösztönzést értjük (a biológiai erkölcs is kiugrott), amely a testi érés befejeződése után a választás útján valami többet akar az emberből kihozni, akkor az erkölcsiség mozgáslehetősége, s természetesen a veszélye is magukban (ez a maguk, a bizalmaskodó tegezés elvetése, az emelkedés jele volt) a legnagyobb, s áldhatják a sorsuk, hogy háború és béke véletlene szabadságukat, ahogy mondani szokás, ilyen ózondús levegőbe rakta.

Úgy éreztem, kirúgom magam abból az ismeretterjesztő posványból, amelybe előadásom elején keveredtem, s hogy a mellettem álló tanár tanítványai, akik nemegyszer értek hasonló kilátóra, engem is követnek, s látják (ez a hiúság hangja volt), hogy másféle kilátók is vannak, tán magasabbak is. Befejezésül ezen a fogalmi nyelven, de valami líraibbat, mélyebb visszhangot verőt szerettem volna mondani nekik.

– A szerelemről! – néztem a hosszú hajú Asta várakozástól csillogó szemébe. – S a harmónia? – kérdeztem. Az az állandóság, amit a milieu intérieur olyan bonyolult berendezésekkel igyekszik biztosítani? Mi a neve, mechanizmusa, ennek az állandóságra törekvésnek a fejlődésben? Tudják, hogy a megtermékenyülő petesejt a felére csökkenti az öröklés anyagát hordó kromoszómák számát, s ugyanannyit vesz fel az ondósejtből. Mintha két kockavető hengerből egyenlő mennyiségű kockákat öntenének össze, s ezekből a génjeinkben összezárt tulajdonságainkból kell felépítenünk az egyéniségünket. Mit jelent ez? Hogy az ember mint biológiai feladat nyomul a világba. Ez a feladat annál nehezebb, minél összeférhetetlenebbek az összeöntött gének, s szüleink nemcsak egymás közt torzsalkodnak, hanem mibennünk is. Én például, bevallom, máig sem tudtam anyám lobbanékonyságát s apám bölcs derűjét harmonikus egységben összehozni. Ahogy itt egyikük-másikuknak a szemébe nézek (s itt az Éváéba néztem) úgy érzem, előrébb járnak már ebben, mint én negyvenöt évemmel. – S hogy a nevetést megtoroljam. – A nehezebben megoldható feladatnak, ha mégis megoldják, természetesen meglepőbb lehet az eredménye, vagy ha nem is oldjuk meg, a küzdelem… – Ezt a mondatot nem fejeztem be, magamat hagytam ott felettük állítmányául. – Persze az a kockavetés, amelyről beszéltünk, tán mégsem olyan mechanikai véletlen – mondtam egy kis szünet után, a hangom leeresztve, mint aki most már igazán befejezi, s csak egy vigasztaló tényt akar zárókőül tűzni. – A szerelmet például alig lehet másképp elképzelni, mint a természet előrelátását, hogy a harmónia lehetőségét magukba záró kockákat dobjon össze. Úgyhogy a regények, amelyek a szerelem győzelméről vagy a szerelmen vett erőszak bűnhődéséről szólnak, tán nem is olyan haszontalan kitalálások, megszívlelendő biológiai érdek szól belőlük.

Amire a homályos teremből kiértünk, már ott kinn is sötétedni kezdett; a kisemberből kicsikart elmélkedésnek jó másfél órát kellett tartania. – Nehogy itthagyjon a kocsink – nézett Kecskeméti a beszürkült ég után az órájára. – Már itt is kell lenniük. – Kiállítottam Nyestét az országútra – nyugtatta meg Sellye –, hogy ne kelljen sokat dudálniuk. Addig tán üljünk le ide, az erkélyre – vezetett vissza a pitvarba, hol Makra várt a csalétkével, s egy padkát meg egy fejőzsámolyt szabadított ki hármunk számára a délutáni állatetetés darás kosarai, itató edényei alól. Az a tíz-tizenkét fiatal azonban, aki kitartott velünk, nem akart elszéledni, csak a púpos kapott fel az orvos fia elé a biciklire; a többiek ott őgyelegtek tovább az udvaron. – Hát maguk nem mennek még? – szólítottam meg a helyemről a közelben rakosgató Évát. – Az időnkből kitelik – mondta mosolyogva. Nyilván meg akarták várni az autót s kikísérni az országútra. – Tán énekelhetnének? – szólt oda Sellye félhangon Évának. Az, mint a kotlós, minden hallható szó nélkül szedte össze őgyelgő tyúkalját, s húzódott velük a tanyaudvar eperfája alá. Ott helyezkedtek el a favágó tönkön, szecskavágón, a legtöbben fölvetett s átfogott térdekkel a földön, önkéntelen érzékkel, hogy a lomb alá bújt, összesötétedő csoport hangulatos foltot adjon, s az ének a legkellemesebb távolságból érjen a fülünkbe. Inkább az összedugott fejek, mint Éva s a fiúk hangja jelezte a gyors tanácskozást s a választott ének készülődését a karrá delejeződő csoportban. Bátortalanul indult, mintha csak maguknak dúdolnának. „Amott legel, amott legel, amott legel (csak harmadszorra értettem meg a szót is a hangban) két pejcsikó magában.” Az már az első sorból is kiderült, hogy az énekben a lányok a vezetők. Éva a többivel szembe guggolva a szájával dirigálta a tempót s erősséget, de a zümmögő férfihangok fölé nem az ő altja, hanem Asta szopránja emelkedett fényes körvonallal. „Mind a hatnak, mind a hatnak rézbéklyóban a lába… Gyere babám, gyere (itt a férfimellek is beledobták maguk az énekbe), térítsük be a csikót. Reszeljük le, reszeljük le a lábáról a béklyót.”

A párokat néztem, Dobsa Évával szemben a fának támaszkodva állt. Téchy a földről pillantott föl, a tönkről szinte fölemelkedő, a hangja után egyenesedő Astára. Vajon mire fordítódik le bennük s a többiekben a szöveg szimbolizmusa, a rézbéklyó, amit a daljáték szabadságában a maguk ösztöneiről verhetnek le? Nem ismertem ezt az éneket, s a Csitári hegyek-re fölkészült fülem (mely az utóbbi években a Kodály–Bartók gyűjtés hívei közt valóságos nemzeti dallá lett) megnyerten szívta az eperfaalji hangulatot, mely mintha az írót is kellemesen meglepő újdonságnak ható s a messze múltból jövő „térítsük be” igéből folyt volna széjjel az udvaron. – Úgy látom, Éva is a segédtanáraid egyike – súgtam oda Sellyének, mialatt az alkalmi kar a megidézett kép elcsengését élvezte, hogy aztán a fejek megint összeboruljanak. – A Kodály-gyűjtésben professzor – súgta vissza Sellye. A tanakodás most hosszabb volt, s úgy látszik, a fiúk javasoltak, Éva csak mérlegelt. – „Magas kősziklának oldalában nyílik / A szerelem orvosság / Ki az én szívemet gyenge szemeimet Mindenkor megnyitja.” A magas hangok jó alkalmat adtak rögtön az elején az Astáénak, hogy a többiekét az ő szökőkút ezüstjének a szétfolyó barna hullámává tegye. – Ez a hang ebből a leányból! – adtam Sellye tudtára is csodálkozásomat. Volt valami zaklatott, hisztérikus a megjelenésiben, s ebben a szép, tiszta hangban mintha az igazi lelke mentette volna magát a rámúmiázódott zavarból. „Aki a szerelmet soha nem próbálta / Csak álomnak állítja” – védte Sellye a gyönyörű zárósort az én suttogásom s a maga válasza közt. – Kerül ki őbelőle más ilyen váratlan is… Most valamit kánonban – szólt oda az elhallgatóknak. Kánonon nyilván több hangot értett, s látszott, hogy mint botfülű ember, semmire sem volt olyan büszke, mint a gyerekei énekére. – Felszállott – javasolta a fa alatt valaki. – Ahhoz egy kicsit kevesen vagyunk – mondta Éva. De némi tanakodás, hangosztás után mégiscsak nekivágtak. „Fölszállott a páva a vármegye-házra.” Melyik Ady kötetben olvastam először? futotta be szívem a negyedszázadot, mely alatt a nagy forradalmi vers mottójaként megismert két népdalsor ezeknek az akkor még meg sem született éneklőknek a szájára ért. – A! – ütötte fel Kecskeméti a mutatóujját. – Mintha dudálnának. – De már jött is, mint a szárnyat növesztett nyugodtság Nyeste a biciklijén. – Azt kérik, tessenek sietni – fordult a pitvar elé, keleti mosollyal a rábízott sürgetés fölött. S már fordult is visszafelé, lecsendesíteni a dudálókat.

A bekötő úton Sellyéhez szegődtem. Mögöttünk Kecskeméti beszélt Téchynek valami gyékényről, hogy mikor fedje be vele az üvegházat. A fiatalok az út másik felére húzódtak, s csomóba verődve tartották a lépést velünk. Nyeste nyilván visszatért: a duda már csak időnként adott le egy-egy halk, inkább üdvözlő, mint siettető jelet. A kis csoport inkább poroszkált, mint lépdelt, tartóztattuk a bennünk kerengő énekszót, az éppen lezárt napot. Olyan témát kerestem, amely egymást zaklató agyunk egész napi pedagogizálása után, a szívünk is közelebb hozhatja: – Ez a te kolléganőd – kérdeztem –, csak az angolban segít? – Ki? Bánkiné? – ijedt föl az a maga álmodozásából, s ahogy holdfényes arcát rám fordította, mintha egy kis ellenséges készenlét is támadt volna rajta. A férj neve is, melyet most hallottam először, mint valaminek a tagadása villant föl közöttünk pengeként. Arcom ártatlansága győzte meg vagy az önuralom-billenés volt rövid: érdekeltségét legföllebb beszédének fokozott fesztelensége árulta el. – Segít ő mindenben! Most is egy csomag dolgozattal biciklizett haza. Amíg én az egyik csoporttal vagyok, ő a másikkal foglalkozik – próbált a gyöngéd képről, a hazabicikliző asszony sziluettjéről a szakmai felvilágosításhoz visszatérni. – Idén a matematika is csaknem teljesen rámaradt! – tette hozzá, mintha egy szakfelügyelőt kellene megnyugtatnia beosztottja teljesítménye felől; a tárgyilagosnak szánt hangot azonban az elárulkozó lelkesedés tette elevenné. – A matematika is? – kérdeztem én meglepett felismeréssel, mert hisz a megcsodált algebra-feladatokon csakugyan, mintha finomabb vonások végezték volna a javítást. – Tavaly a vizsga előtt, számtan korrepetálásnál derült ki, hogy milyen jól és szívesen tanítja. A matematika tanárnője – a Szionban végzett – meg is haragudott, amért angolra ment. Csodálatos érzéke van a matematikához. Én bevallom, utálom. Merő tautológia. Hogy a jobb oldalon ugyanaz álljon, mint a balon. Átalakítás! Ha esetleg úgy, ahogy te mondod: hogy mit jelentett az emberiség történetében. De őt épp ez vonzza, ez a gyerekjáték.

– Ezért is tudja játékként tanítani – adtam a szót az elragadtatása alá. A füzetekben már föltűnt. – Ugye – örült meg ő. – Nemcsak a törteket egyszerűsíti, mindent, amit megért. Ilyen az agya. – Igen, a lényében is van valami áttetsző – mondtam én. – Még az elevensége is: áttetsző tűz. Sellyét tán a „tűz” szó ijesztette meg, tán a maga elárult lelkesedése, csak annyit mondott. – A gyerekek szeretik. – Én pedig a szökésére gondoltam, a tűz lobbanására, ami az apácaöltözetet leégette róla s a férj visszatérésére. Milyen lobbot vet akkor ez a csendes, idilli szerelem.

Az autósokban volt egy kis szesz, különösen a kísérőben, aki már leszállt a sofőr mellől, s Nyestével huzakodott. Minket is lármásan fogadott, szemrehányással előbb, mintha megvárakoztattuk volna, aztán kötekedő barátsággal. – Persze, ahol ilyen szép lányok tartóztatják az embert. Majd megmondom a feleségének, Kecskeméti úr. Ezért hordja maga ide a keretet. – Az idétlen tréfa még jobban meggyorsította a búcsút, mint Kajári úr figyelmeztetése, hogy a családja nyugtalan, ha késik, nem biztonságos az út. Ahogy a fülkében elhelyezkedtünk mellette, a reggeli barátság megújítására, Pestről próbáltam kérdezni. – Én csak a Lehel tér környékét láttam – mondta Kajári úr, akit az ital s a vezetés óvatossá, szófukarrá tett. Tatarozgatják a romjaikat. – Egy feketepiac az egész város – kiabálta be a kísérő, inkább csak kitalálva, miről van szó. – Látom, eladta a madarait – szólt oda Kecskeméti is a barátság kedvéért Kajárinak. – El lehetett volna kétszer annyit – mondta az. A kísérő a részegek divinációjával ezt is kitalálta. Vittem én is egy kacsát, privátim – hajolt be Kecskemétihez a fülke kisablakán. Egy kis ruhát akartam cserélni. Hát nem megdöglött. Pont Üllőre. Belefulladt a hájába. Gondolhatják, én azért levágtam. A vére éppen hogy folydogált. Azt gondolja, nem vették meg? Meg az éhesek, három gatyát meg egy inget kaptam érte. – Pakolj vissza a helyedre, mert még leveszekszel – szólt hátra Kajári. S nagyobb nyomaték kedvéért meg is állt, amíg visszakapaszkodott az üres ketrecek közé. Hát ha nem volna ez a feketézés – ütötte helyre a vezető egy kis közgazdasági elmélkedéssel a rossz benyomást, amit a döglötten eladott kacsa az utasaira tehetett –, tán meg sem tudna indulni az élet. Egy asszonyt hoztam Békéscsabáig, malacért jött a nénjéhez. Az ő falujukban egy szem sem maradt. Valahonnét Nógrádból jött. – Hát igen, a magánkezdeményezés – böffent egyet Kecskeméti, szokása szerint rám bízva a mondat második felét –, hogy a sok megbolygatott élet, csoda, hogy igyekszik, mint a hangya helyreállítani a megszokottat. – Igen – dobtam be én a magamét. – Amit tudunk, azt helyreállítjuk. Most látszik, hogy a tudás az igazi vagyon. Az teremti újjá az elpusztultat. – Hátha a malacnevelést felejtettük volna el – értette meg Kecskeméti (nagyobb baj lenne, minthogy a disznókat elvitték, leszúrták). – Ezért lovagolok én a tanuláson, örültem meg a félmondatának. Ha új, gazdagabb országot akarunk, a tudást kell gyarapítanunk. A jóra való igényt.

A beállt csöndben csak az autó s az este súrlódása s a kísérő dúdolásba haló kántálása hallatszott. De én summázni szerettem volna, ami a szívemben, agyamban a mai nap összegyűlt. – Ezért vagyok hálás, hogy erre az Apáczai-telepre a figyelmem fölhívtad. Amit ez a Sellye a Karolájával megcsinált, nagyobb dolog, mintha egy erőművet építettek volna ajándékba az országnak. Ha miniszter lennék, intézményesíteném, mintaiskolát csinálnék belőle. Itt nemcsak új módszert tanulhatnának, de azt is, hogy kell az iskolába az egész életet behozni. – A minisztereknek nem szokott ilyenre gondjuk lenni – nevetett Kecskeméti. A gyerekek végeznek, elszívja őket az igazi iskola – szánta rá a száját némi szünet után –, Sellye meg vagy beáll tantervlebonyolító automatának – háborogtam én. – Vagy itt marad a sánta lábával s az anyjával parasztnak – fejezte be ő. De az eredményt valahogy mégiscsak konzerválni kellene – nyeltem én le ez előtt a cinikus jövőbelátás előtt a csodálkozásomat –, ha így látod, mért rázatod a rossz gyomrod, s hordod ide a keretet, palántát. – Te mondtad, hogy amit tudunk – bökte bele a féksivításba, megint csak elhagyva, hogy az hasznosítani igyekszik valahol magát… Egy parasztszekér döcögött előttünk. – Ezeket mikor fogják megtanítani – jelezte Kajári, egy kis káromkodás után, hogy követte a beszélgetést a kivilágításra. – Pedig tudják, hogy lámpát kell gyújtani – célzott Kecskeméti a tételemre, hogy a tudott dolgok rekonstruálják magukat.

Én azon tűnődtem, hogy meg kéne írni ezt a napot; Iskola Kakaskúton, ez lehetne a címe. Ha a Sellye iskoláját szétverik is, a modellje maradjon meg az emlékezetekben. A Válasz tán közölné. – Hát igen, a tanulás – fordult ki Kecskemétiből váratlanul a csendben forgatott gondolat. Mi is ezen vagyunk gondban a lányommal. Az érettségiig megvolt az út. De hogy tovább? A feleségem Angliába akarja küldeni. Ott van valami híres kertésziskola, meg angolul is megtanul közben. Én… – hallgatott el, tűnődve, hogy váltsa érvre az ellenkezését. – Azért, mert megvan a kert, nem vagyok meggyőződve (hogy a pálya neki való-e, egészítettem ki magamban). Meg ki tudja (megmarad-e a kert is, s akkor meglesz a képzettség s az üzem, amelyért kitanulta, más kézbe kerül). Angolul itthon is megtanulhat – közelítette meg végül az ellenkezés magját, hogy nem szívesen engedi ki, a neki legdrágábbat az országból. – S ő? – kérdeztem én, a hátsó padsorból felém tartó lány, az elátkozott hercegkisasszony mosolyát magam elé idézve: – Ő a legszívesebben diáklány maradna. Ha tudnám, hogy Németh tanár úr itt marad jövőre, a legszívesebben újra beiratkoznék a nyolcadikba… A hetedikeseknek olyasmit mondtál, hogy jövőre egy nyolcórás tárgyat csinálsz a magyarból, történelemből. – Na, az azért túlzás lenne – rejtettem el én a zavarom s örömem egy elnézést mutató nevetésben. – Hát igen. Végül is lesz, amit az anyja akar – merült ő vissza a korábbi hallgatásba.

Én a beállt csöndben a közeledő város gyér fényeibe vesztettem a szemem, s a katedra előtti jelenetet próbáltam az előszivárgó részletekből egybeállítani – a kék szájszélből, a különös mosolyból, amelyben a boldogságvágy mintha messziről eredő, alkati szomorúságból sugározna föl (amelyet a kis diáklány védett életében meg sem szerezhetett), a pirulásból, amellyel a házszámot bemondta s a kék arc szeplői mögött úgy futott szét, mint egy elárult titok. Az öreg emberi remény, amelyet ott azonnal elnyomtam, most mint megengedett ábránd állította össze a mellette szóló jeleket, hogy mért akart a francia tanfolyamra járni, mért ült ott olyan magányosan, mért sétált fiú nélkül a folyosón, a salátahozás, a meghívás hozzájuk. Ezt a szép napot is ő szerezte, ő beszélt rólam az apjának, ő közvetítette a meghívást, tán az apját is ő emlékeztette. No tessék, a pedagógust, a „tervhalmozót” utaztattam, s Sellye és Karola, a négy fiatal, az eperfa alól áradó énekszó, a pedagógiai éroszba keveredő szerelem, az fertőzött meg, s a szívem kér a Bercsényi utcai agglegény magánytól valami hasonlót: De meg is érkeztünk már, a teherautó mielőtt megállt volna, hogy letegyen, nagy ébresztő berregések közt lassacskán megfordult.