Kapások

Itt élek megint Sátorkőn, az öreg diófák kupolája alatt, a szőlő közepén; de most nincs velem sem asszony, sem gyerek. Kislányaim dédanyja főz rám, s az öregasszony kanárija fütyül szétszórt könyveim fölött a hűvös szobában. Az öreg már hetvenhat éves, de ha a vendéglő tűzhelyénél, a forró katlanok közt töltött évek, mint a háborúsak, kétszeresen számítanak, százon is messze fölül van szegény. Fölpuffadt lábai alatt recseg a falépcső, föl-le botorkál a föld alatti konyha s a szobák közt, folytonos kulcsgondban; hol megtalál egy kulcsot, hol elveszíti, hol a kinyílt kamraajtó előtt áll tűnődve, hogy mért is nyitotta ki. – Fiam, nem mégy most ki, mondja, akkor kieresztem a mándit. S én ott ülök órák hosszat a kieresztett, könyvem fölött röpdöső kanárival, amelyről ő már megfeledkezett. Ami gyöngédség van benne, a madáré. A madarat hol ki kell vinni a teraszra, hol behozni, hol etetni, itatni, röptetni. Az egész ujjongó tavaszt ebbe a befogott kanáriban becézi. Gond és gondoskodás volt az élete; ez az egyetlen lény, aki a gondossága szűkülő melegébe még befér.

Nem is tudja tán, mennyire ide illik mögém ebbe a csapodár kertbe, mely méheivel s a tűzött fal tövéből szétcsapó fügebokrával, emelkedőben, mintha mindörökre el akarna hagyni földet és halált. Nagymama rossz ebédje, a nehéz nyögés a lépcső derekán, a konyha elégedetlen dödögései visszahúzzák kicsit, magányom köré, ezt az ujjongó szárnyalást. Alacsony botján sántikálva ő hozza ki tönkasztalomra az édes, friss fejés tejet, s ha nagyokat nyújtózva, a fölfelé táncoló levegőben a kertbe visszatérek, ő bóbiskol az újságárkusok és esti levegő, e kétféle altatószer, szenderében, orrán az aranykeretes cvikker, melyet napközben is ott hord elöl, a blúza hajtásában egy fonálon, emlékezésül arra a korra, amikor még olvasni is szokott. Ő ennek a felröppenő kertnek az avara, fonnyadt arcán az őszi levél sárgászöld foltjai. Valódibb és tündéribb tőle a kert, s lebegésében, én a csalódott, otthonosabb.

A középkor történetét bújom, testes kötetekbe merülten. Pártos szívem itt is kiválasztotta kedvenceit: a szerzeteseket. Nem annyira a koraiakra gondolok, akik még éppen csakhogy remeték nem voltak, s a fáradt kultúra csömöre hajtotta ki őket, elváltan a rothadástól istennek rothadni, hanem a későbbi és ifjabb középkor tüzes fekete s fehér papjaira, akik önkéntes, szilaj magányukkal népeket tartottak össze, s a Keresztény Köztársaság voltak a páncélos emberek zűrzavara fölött. A maguk megzabolázott ifjúságával zabolázták az indulatos germán–frank világot; császárok és királyok velük fékezték meg duhaj uraikat, s a pápaságot az ő önkéntes szolgálatuk tolta császár és király fölé. Ha a kultúrák igazi vagyona az „Isten pénze”, ők egy ezredévre szóló, pocsékolni valót halmoztak föl társas magányukban. Az utókor sokat élcelt és botránkozott szüzességi fogadalmukon. S valóban irtózatos a szerzetesség, melyből ellobbant a tűz, s csak a regula alá vetett test maradt, tilos vágyaival s undok csalafintaságaival. De amíg nem lobbant el a tűz. A nyárspolgárnak torz fogalmai vannak egy férfiélet határairól. Minél forróbb, nemesebb a férfi, annál tágabb élete: a telhetetlen bujaság és a teljes aszkézis felé. Csendes heti rátája mellett ő el sem képzeli, mit szíhat ki egy férfiből az érzékiség, s mily önmegtartóztatást tehet könnyűvé ugyanabban egy mennyei indulat. Két hete ülök itt, haragosa az országomnak, szilaj munkálkodásban, s el tudom képzelni, hogy még két évig, húsz évig ülnék itt, szerelmes ember a nagymama dödögése s az ágak pattogzása közt egy tisztátlan gondolat nélkül. Van valami fanyarság, igaz, ebben a magányban. Az írás nem folyik a tollamból, s meg megbotlok egy gondolatban. De jó ez a fanyarság, elkelne a sava a lelkemnek, lemarná, ami hiú és könnyű rajta.

Tegnap este Szent Bernáttal fejeztem be a napot, éjféltájban. Tetszett ez a parázs burgundi! Egy darab nyers őstörténet rontott be csuhájában az egyházfők és fejedelmek közé. Koplalt s imádkozott a clairvaux-i völgyben, munkásszerzeteseket bocsátott szét az irdatlanba, földet törni, keresztes háborút hirdetett, pápát tett, és pápát korholt, fejedelmek közt volt békebíró, ostora pelyhes, tudóskodó püspököknek, nyírbálója az egyházra ráburjánzó világiságnak. S csinálta mindezt egyszerűen, nyersen, hatalmasan, teketória nélkül, de istene közvetlen jelenlétében, háromszázötven rendház Nagy Abbéja. Ennyire képes, tűnődtem, egy igazi férfi, aki nem köntörfalaz, hanem bátran ég nemességében. A mi korunk azért hitvány, mert a nemest is ingadozóvá teszi, haboznia kell tanult fölénye és a beléoltott ideggyógyászati elméletek előtt, nem naivitás-e, őrültség, szublimált érzékiség vagy mi, ami Clairvaux felé viszi. Amikorra egy szót kibök, nincs hozzá ereje, hogy a szó után jövőt vállalja, s ha tesz is valami bátrat, magának teszi, mint aki elfáradt a nemest a nemtelenekkel megértetni. Én sem vagyok az, aki lehettem volna e habozás nélkül – szorított szíven a gondolat a manzárdszoba hegyvölgyes ágyán, ahova olvasás után a recsegő lépcsőn fölosontam. Engedékenységek, alkuk, gyávaságok jutottak az eszembe. S én számítok ebben az országban kemény természetnek! A párnák nagy, néma vizekre úsztak fölforrt fejemmel, aztán valami sziklába verődtek, s földobták: tessék gondolkozni. Esti gondolataimnál tartottam még mindig, szememben a holdas, zsalútlan ablak sűrítette-hígította az éjt, amíg tizedszer, kicsit hosszabban elaludtam.

A rigók keltettek fel a fán. Ez a padlásszoba egy kisebb diófa deréklombjával egymagas, ágai a palatetőt csapkodják, madarai a szobámat fütyülik teli. Azt hittem, késő van, s fölugrottam; girir-ri-góó, mondta a lomb, s a kád csapja, amint alábújtam, s megdörzsöltem meztelén nyakam, visszafelelt neki. A víz hangjáról sejtettem már, hogy nincs is olyan késő, s az udvar fényei cinkosan hunyorogtak: mi az, nagyalvó, máris ilyen korán. Az ebédlő ferde állóórája, melyben az inga minden lengésnél koppant egyet a fán, tizenegy órát mutatott, éjjel vagy nappal, a konyha láncos órája hármat, reggel, vagy délután. A nap azonban ferdén bújt még a fák alá, s felszívódóban az éjszaka vizei: hajnalt mondtak mosdott arcbőrömnek. Giriri-ri-góó, erősködött a sárgán tündöklő diólomb.

Hátrafelé igyekeztem a szőlők közé. A fa: fa, de a szőlő, az levél és láthatár. Az út ribiszkebokrain már ott maszatolt néhány korán kelt tanyai gyerek. Le kellett térnem az útról, hogy a rajtérő gazda szerepét elkerüljem. Lopjatok, kicsinyek, mondtam magamban, a reggel és a demokrácia hosszútűrésével. Ők észrevettek, rám bámultak, s ott ragadtak a bokroknál. Ez már bosszantott: nem ismernek, vagy nem félnek tőlem? Még messzebb kerültem, hogy ne is láthassanak. Fönn a dombon már dolgoztak: kis csapat húzódott, férfiak, nők, lassú rajvonalban, a bal karjukon lógó rafiával a szőlőt kötözték, s át-átkiáltoztak még egymásnak: most lehet, amíg el nem nyomja őket a nap. A gyerekek nyilván hozzájuk tartoztak; s azért bámultak vissza olyan bátran, mert a szüleiket a közelben tudták, s amit a szülők hírével tesz az ember, nem lehet tilos. A szülők viszont a hajnalt nem tartották az urak napszakának.

A szőlő még mindig a tokajiaké, mint negyedéve, amikor utolszor itt voltam. Arra a nagy fekete férfira a szélén még akkorról emlékszem. A tokajiak már akkor is a kedvenceim voltak: Tokajból hozták le őket autón ide, Esztergom mellé, minden tavasszal. Volt valami kis konvenciójuk az éhhalál ellen, s övék őszi hazaszálltukkor a termésár fele. Egész másfélék voltak, mint az itteni cselédség: látszott, hogy régi szőlőműves vidékről valók, ahol beleszületik az ember a bor művészetébe. Mint bátor gyarmatosok szálltak le ebbe az elhanyagolt szőlőbe; munkában és naplopásban egyképp méltóságosak voltak. Reggel maguknak keltek másfél órával korábban, s tíz után mint a maguk napszámosai, hűsöltek el a göcsörtös, likas levelű szilvafák árnyékában. Odaálltam a szélső mellé, akinek a jóreggeltjére a tőke bokrából fölegyenesedve egymás után a többi is rám köszönt, s néztem a rafiajárását a tenyeres levelek alatt. – Ez is tudomány – mondtam szóbaereszkedőn. – Nem szabad szorosan kötni – felelte –, vagy a levelet hozzákötni. Én, hogy meginduljon a beszéd, a hajtást dicsértem; nem látszik meg a szőlőn a fagy. – Már csonkázni is kellene – mondta ő röviden. – Csonkázni? Még nem pirul a hajtás – mondtam én. Ezt egy kertészeti könyvben olvastam, hogy csonkázni akkor kell, amikor a hajtás alul már fásodik. Most bevágtam, csakhogy beszéljek, noha meg se tudtam ítélni, pirul-e ez itt előttem vagy sem. De ő nem felelt. Ha én szakember akarok lenni, akkor ő hallgatni fog. Még kérdeztem egyet s mást, de nem jártam jobban a válaszokkal. Az elébb zajos csapat szótlanul vonult bokorról bokorra, a rafiabog volt minden gondjuk. Nem lehetett félreérteni: a jelenlétem elnyomta őket, s evvel az illedelmes, de néma vonulással adták tudtomra, hogy idegen vagyok.

Kissé elkedvetlenedve húzódtam odébb, s a dombélre gugyorodtam, ahonnét a dorogi bányatelep a legjobban látszik. Szemben a völgy túlsó felén: a kálvária s a vele egymagas salakhegy, lejjebb a brikettgyár s a vasúton innen, elmúlt munkásvédő idők maradványa: a bányásztelep. Közvetlen alattunk egy több hold nagyságú gödör; abból viszik a homokot a salakhegyhez, hogy a szén helyét a tárnákkal átfúrt hegyekbe betömjék. Ha elfogy a homok, a sátorkői szőlőt is kivágják, opciója van rá a vállalatnak. Kis kocsikon az alattam levő homokbucka is a hegy gyomrába vándorol majd, s a tokaji kapások helyén földmunkások rakják az iparkocsit, leütve a fejüket, ha a mérnök úr ott van, éppúgy, mint ezek énelőttem. Szép szó: a nép, s könnyű dolog a népért Pesten küzdeni; bajosabb egy pillanatra elvegyülni benne. Nekem sem sikerül, aki belőle származom. Vagy épp azért nem sikerül, mert belőle származom?

Itt volt kinn minap az állatorvos; az asszonyt kell előreengedni, öregem, mondta ennek a feketének, akkor könnyebb a kapálás; kivált, ha nagyokat hajol. Nevettek rajta; tréfás kedvű úr, mondták. Én nem szívelem ezt a hangot, s bánt, hogy ők szívelik. Így a ló hasát veregetik meg, emberrel így nem lehet beszélni. Nagyapám, nagyanyám, néném-bátyám mind ilyenforma ember volt, mint ezek, ha módosabbak is, de azokkal nem kellett így beszélni; gondolatuk volt életről halálról, ifjúkori küzdelmeikre emlékeztek, s pártokra szakadtan győzködtek. Emberek voltak, amit az emberi létről fontosat tudok, jórészt köztük tanultam meg. De az úrfélétől ők is eltűrték ezt a pacskolást, azt tartották, az ilyen buta úr nem is tudja a jóindulatát másképp kimutatni. Én azonban nem tűröm el, s főként nem használom: nem is a leereszkedés bánt benne, mint a félreértés – a magyar félreértés –, hogy a paraszttal így kell beszélni.

Félkönyökre ereszkedtem, s bámultam a messzi Dorogot s előttem a homoki tőkék körül a levegő táncolását. Ezek a tokajiak nem is gyanítják, mit köszönhetek nekik. Akkor kapálták a sátorkői homokot először, amikor én a Tanú-t megindítottam. Láttam kinn a kukoricásban a naplopó béreseket s az ő serény munkájuk nyomát, estétől, amikorra én fölkeltem. Mit csinál a szocializmus? Béreseket, mondtam. S mit kellene a szocializmusnak csinálnia? Tokajiakat. A birtok a közösségé, de a termés munkával arányos része a munkásé, hogy ne hivatalnok legyen a termelő, hanem vállalkozó, beleszorítva a közösség rendje. A minőség-szocializmusnak ez volt a magja. Elébb ember és munka nemesebb viszonyát, aztán az emberség érdekében nemesebb munkát is követeltem magamban. Kertet a gyár helyett, magas életet az igazságos elosztáshoz! Egyet-mást olvastam, sokat gondolkoztam azóta, de a legfontosabb az egészben a tokajiak példája volt. A hazai szocialisták és közgazdászok, akik kinevettek, hallom, nagy gaudiummal hozzák meg most Belgiumból a külföld és sznobizmusuk szentesítette, új szocializmust. Én nem szégyenlem, hogy a tokajiaktól tanultam meg.

S ez az iszonyú távolság mégis! Hogy beszélni sem tudok tanítóimmal. Éltem és meghalok, s nem lehettem tanítójuk. A magyar gondolkozó nem férhet többé a néphez, közben van ez a picsi-pacsi tolvajnyelv, melyen az állatorvos szól hozzájuk s annyi állatorvos a nép és középosztály rideg határain. A nép Eötvös-kollégiuma! Milyen közel képzeltem hozzá még nemrég is magamat. S elúszott, évekre megint. Nincs meg bennünk a Szent Bernát tüze, azt hisszük, a családunkhoz vagyunk gyöngédek, s magunk vagyunk gyöngék. A tokajiaknak igazuk van, hogy elhúznak mellettem néma sorban; minden gyanakvás és némaság jogos a birtokos vejével szemben, minden birtokossal s a vagyon minden vejével szemben, eléggé meggyötörték. Közébük kell szállni, elhagyni a hivatalt, különösen most, a Nagy Csalás után, amikor eloszlott a hazug remény, a fölülről segítésé. Nem fölülről, alulról kell segíteni, vállalva a sorsközösséget. Családom van, igaz, s a gyermekeimnek jövője. De nem kötelezi-e a családot az apa üdvössége. Ők legfeljebb tönkremennek ott, de én elkárhozom itt.

Hanyatt fekszem már, a tőke keserű kacsát rágva, mely egy kibomlott hajtásával ide hajol fölém, a szőlőszélre. Még sárgás a levél, s az átderengő fény a bogyó héjára emlékeztet, azon is így dereng át a leves bél fénye. A szőlő, mondják, belülről fénylik; benne van a tűz, azért lett Dionüszosznak, a „bennlakó” istennek a háza. Barátom megírta ezt már. Ha a pesti telek helyett Kecskeméten veszek földet, nekem is van ma szőlőm…

 

*

 

Arra lettem figyelmes, hogy valaki verset mond a tőkék közt. A passzus hosszabb volt, de az én zúgó fülem csak ennyit vett ki belőle: „Bár a lankadt vincellér a sor végén dúdolva jár…” „A… sor végén dúdolva jár” tűnődtem, honnan tudom én ennek a folytatását „Mégis szükség megkapálni s törni a göröngyöket.” Hol hallottam, vagy én írtam talán? De akkor már egy másik hang szavalt: „Nem látod, hogy kesereg, nyögve, hogy öntözi / Elsírt csillaginak könnyeivel a babért.” De hiszen ez Kalliope, ki szavalja itt Csokonait? – Ez túl finom nekem, mondta közvetlen fölöttem nyilván, aki először szavalt, hanem ez: „Zeng a zörgő prücsök a nap ellenében, / A rezzent gyíkocska a gaz között csereg…” Hohó, hiszen ez az én érettségi idézetem; Csokonait kaptam néhai Jánosi Bélától tételül, s ezt idéztem: „Sokszáz szöcske ugrál pattanó lábain / A hévtől elaszott fűszálak szárain.” Izgalmamban, hogy kedves soraimat kiidézik a fejemből, felültem. Egy fehérruhás férfi állt a szőlőben; valami olyasféle egybeszabott volt rajta, mint amit a gyerekek „mackónak” neveznek. A sízők hordanak ilyet, nehéz kékből. Ez fehér volt s könnyű. – Kettő-kettő, kiáltotta a tőkék mélyéből most egy harmadik, aki nyilván a bíró volt az idézet-versenyben. Az elsírt csillaginak könnye szebb volt. Vigyázat, a döntő következik. A fehér mackós férfi előttem a hajtások tetejét vagdosta. Hogyan, már csonkáznak, gondoltam, de nem lepett meg különösképpen. „Látod-e, mily kicsiny itt a föld – szavalta most a távolabb álló –, félrésze vizekkel / Béfoglalva setétzöldes, félrésze világos / S mint félérésű citrom hintálva tulajdon / Terhe nyomásától lóg a nagy semminek ágán.” – A nagy semminek ágán, ez nem rossz, mondta a bíró, én magam sem ismertem. Pethes, ezt nem vered le könnyen. A fehérmackós csattintott egyet-kettőt az ollóval; s a leveleket nézte, mintha nem is rajta lenne a sor. Azon kaptam magam, hogy neki drukkolok. Mondja utánam, súgtam neki a földön közelebb kúszva hozzá: „ha a spanyol a maga parancsoló a betűit… a betűit, az olasz az ő egybeolvadó gömbölyeg szavait, a német a sok diftongust … diftongust erre a tejosi taktusra ráerőltetheti, boldognak tartja magát. Hát te, Árpád nemzete! mikor fogod közönségesen érezni – hogy a te nyelved – és egyedül a te nyelved alkalmatos a görög Múzsák hasonlíthatatlan harmóniájára.” Magam is csodálkoztam, hogy ilyen folyékonyan tudom, hisz nem vagyok az idézetek embere. Nem hallottam, hogy akit Pethesnek hívtak, utánam mondta volna, de a másik kettő mégis vitába kezdett fölötte. – Ez nem vers, ez próza – kiáltotta a túlsó, aki Pethessel a szebb idézetért versenyzett. – Nem mondtuk ki, hogy próza nem lehet – döntött a bíró. – De Csokonai írta ezt egyáltalán, nem téveszted te össze, honnan való ez? Féltem, hogy Pethes sem tudja, s szégyenben marad. – Az anakreoni dalok jegyzetéből, kiáltottam fölegyenesedve, s izgatottan lestem, hogy a bíró idézetemnek ítéli-e a győzelmet. Nagyon szívemhez nőtt ez a Csokonai-hely.

Most, hogy fölegyenesedtem, nagyobb darabot láttam a szőlőből. A tőkék közt magas sövény volt karókból, a szőlő azokra futott. Minden tíz lépésre egy fa, ide piroslott róluk gömbjeivel a belülről fénylő meggy. A másik két hanghoz is megtaláltam az embert; a versenybíró harminc lépésre Pethestől a hátán levő tartályból eresztette a fákra a zöld permetet; jó harmincas férfi volt, alacsony termetű, csontos, barna arcában kicsiny, csillogó szemek. Rajta is fehér mackó, csak összemaszatolt. Az „Elsírt csillagok” embere a tábla túlsó felén egyenesedett fel kiáltásomra, s szeme elé tartotta kezét, hogy lássa, ki beszél. Az arcát nem vehettem ki, de ő is fehérben volt, s feje fölött, a fiatal diófa ágába akasztva, egy kapavas csillogott. Mozgásáról ítélve sovány, városi szabású emberke lehetett.

– Már megjöttél? – fordult hozzám Pethes, minden meglepetés nélkül. – Mi újság Szilason? – Szilasbalhás nagyapám faluja, s nagynénéim közül kettő is Petheshez ment feleségül. Ha Szilasról kérdez, nyilván ez is az ő gyerekeik közül való, de nem tudtam határozottan felismerni, melyik a Pethesek közül. A Jani, igaz, elszökött, nagygazdagyerek létére, suhanc korában kertészinasnak; úgy hurcolta haza az apja. Okos, nyugtalan fiú volt, szorította a falu; az egyetlen, aki még a háborút is szerette, a fronton, emlékszem, olasz nyelvtant kért tőlem. A fogai a gúnyos szájában éppolyan fehérek ennek is. De hisz a Jani elmúlt már negyven. A szemében van valami a diákfiú, a Gyuri, szemérmes, zaklatott mélységéből. De sokkal derültebb. Még a tejes, pihés Pali gyerek leginkább; amilyen az volt valamikor. – Péter bátyám meghalt, azt tudod – feleltem a kérdésre. Péter bátyám: apám bátyja, akinek kertje, szérűje, udvara olyan nagy volt, hogy szorongatott gyerekkorom minden boldogsága elfért rajta. Már rég meghalt, kilenc éve raktuk le a rózsatövek alá a téglázott verembe, de most, hogy ez a Pethes fiú Szilasról kérdezett, az ő halála volt minden hírem, mintha azt mondtam volna: elsüllyedt gyerekkorom. A Pethes fiú azonban nem csodálkozott. – Meghalt szegény? Nem is értesítettek. – S nekem úgy rémlett, hogy valami egész más Péter bátyára gondol, nem a széles, barna emberre, akit én láttam, nyelőcsőrákjától kikoplaltatottan, a szilasi kert sugaras őszirózsái közt elfogyni.

Megindultunk a domb felé. Most vettem csak észre, hogy a birtok szélén vagyunk; hátam mögött élő gledícsia-sövény. Felsőgödön csináltatott ilyet egyik tanár barátunk, egy-két év alatt szép magasan körülfolyta a telkét, még a kapuja fölé is fölfuttatta ívre. Már ott mondtam a feleségemnek, hogy a farmon mi is ilyet csináltatunk. A kerítés is növényből legyen, ne vasból vagy halott fából. – Gledícsia van az egész körül? – kérdeztem a Versenybírót, aki közben hozzánk szegődött, s hátamat átfogva befelé vezetett. Széles, becsületes arca az igazgatóéra emlékeztetett, aki még ma is emlegeti néha, milyen szépen feleltem az érettségin Csokonait. – Körös-körül. Zöld és tüskés az egész telep körül – mondta, s én éreztem, hogy szavainak mélyebb értelme van. A „körös-körül” azt mondta: nincs egy rés sem a gledícsián, ez a föld el van választva minden más földtől, sziget a földek közt; tüskés, tehát farkasfoggal fogad minden alacsonyt, silányt; zöld, tehát tüskésen is együtt ujjong a belső tér fáival; a kert az, ami e sövényen a nem kertit megszúrja. – Az egész telep körül? – ismételtem hirtelen megörvendezve. Hát telepnek mondjátok a farmot; no, ezen kár volt törni a fejem. Épp énnekem igazán tudnom kellett volna. Csokonai-telep: jól hangzik. S a másik kettő egy szóval sem cáfolt meg, úgy látszott, csakugyan Csokonai-telepen vagyunk.

Közben felértünk a dombra, s ott az Elsírt csillagok embere is beért bennünket, aki a tábla túlsó felén igyekezett fel utánunk. Vékony válla fölött ott volt a kapa, mely elébb a diófa villájából szikrázott. A fény nem hagyta el azóta sem, vele jött a vason, ahogy futott. Ez az ember nem hasonlított semmiféle rokonomhoz, barátomhoz, ha csak a Csokonai-sorhoz nem, amelyet szavalt; karcsú volt, ruganyos s kétértelmű, hol szilaj, hol enyelgő szája fölött határozott, előretörő orr ült. – Szép Keats-orra van – mondtam neki –, de ért-e a botanikához? – Ki nem ért itt a botanikához – felelte, s szája körül most finom gúny futott szét, mert bizony én még mindig nem értettem.

Az utat itt már visszavágott törzsű, dróton szétfuttatott törpefák szegték, egyik-másik ág körtéje szinte beért a homokba. Jól éreztem magam e három fehér kapás közt; Pali (mert csakugyan Palinak hívták a Pethes fiút) tejes képével a nagy váll fölött olyan volt, mint egy fiók-nap, amely zöld permetes levelek közt bujkál felhők helyett; a kis, kemény Versenybíró a gledícsia kettősségét hordta – farkas a rúttal, hattyú a szépséggel szemben –, a csillogó kapájú meg a csillagok elsírt könnyeit vitte nyájas és mégis szilaj lényében, nagy orrával elrejtett virágok után szimatolva. – Hát visszajöttél a telepre? – mondta a Versenybíró a dombélről, ahonnan most már körös-körül látszott a gledícsia-sövény. Mint egy zöld várfal futotta körül a homokbuckákat, melynek a tetején mi egy kis faszaletli mellett álltunk, s egy fás-mezős lapályt fogott hozzá előttünk a dombhoz. A lapály közepén nyárfás szegélyű tó s néhány épület odébb. Egy szempillantással kiismertem magam a gledícsián belül: ez a domb volt a gyümölcsös, lenn jobbra, a tavacska körül a konyhakertek, odébb egy kis búza, kukorica, amennyi az állatoknak kell. Ami az ólak körül villog, az az üvegházak teteje lesz. Valaha láttam már ezt a telepet, a tervét legalább papíron. Nem mondta-e a Versenybíró is úgy, hogy visszajöttél. – Jó munka volt ez, a sövényen belül – fordultam a Keats-orrúhoz, aki a legjobban vonzott, s kimutattam a gledícsián túlra, ahol alacsony sárház állt egy tört karfájú hídnál, s beporzott krumpliföld szélén egy kislány őrizte libáit. – Munka, az volt – felelt Pali kedvencem helyett. – S eleinte koplalás is – toldotta meg a Versenybíró, aki az első települők közé tartozhatott. – Aki csak ezt a Keats-orrút hallja s idézeteit az Elsírt csillagokról, azt hihetné, rózsafavesszővel ütöttünk a földre, s egy virágénekkel pattantottunk ki mindent belőle. Pedig volt idő, amikor nem déli tizenegyig tartott a munka, mint most, hanem késő estig, s a vaskályhába három kilométerről hordtuk a jégen a szétvagdosott akáctönköt. Akkor még csak a mostani műhely volt meg az épületekből, s ott hevertünk pokrócainkban öten a füstöt eresztő vaskályha körül.

– Hány hold is a telep? – kérdeztem, ezzel az „is”-sel jelezve, hogy nem vagyok idegen, csak feledékeny. – Húsz hektár – felelte ő, s én gyors számvetéssel, melyet még hajdani számtantanáromnak köszönhetek, kisütöttem, hogy harmincnégy hold; amennyit vártam. – Így megművelve, húsz hektár könnyen eltart tíz embert – mondtam találomra, hogy az áruló kérdést elkerüljem. – Télen tizenkettőt, de nyáron húszat-harmincat is sokszor – felelte ő. S válaszából megtudtam, hogy mégiscsak az én tervem szerint történt: a telepnek vannak éves törzslakói s nyári vendégei. – Te itt akarsz meghalni is? – kérdeztem a Versenybírót, mintha tudnék erről a szándékáról. Így kerültem meg a tudatlanságomat eláruló kérdést: az örökös telepiek közül való vagy-e vagy te is átmeneti. – Mi öten, öreg kapások, itt – felelte a Versenybíró. – S te hamarosan hazamégy Szilasra – mondtam Palinak. – Szüret után, ha letelt az évem – mosolygott pihés napképével. Szürettől szüretig tart hát az év, gondoltam; a falusiak egy évet töltenek itt, épp ahogy terveztem. Téged meg a menyasszonyod vár, ugye – fordultam dobogó szívvel a Keats-orrúhoz. Az Elsírt csillagok embere nem szólt; s az orra még talányosabban ült huncutság és mélabú közt. – Az ő kedvéért talán beengedünk még egy asszonyt a telepre – felelte a Versenybíró. A Keats-orrú rám nézett, s mindketten elmosolyodtunk. Menyasszonyod van, és itt szeretnél maradni a telepen! Ismerem ezt, gondoltam, s úgy néztem boldog meghasonlottságára, mintha a tulajdon ifjúságom állna előttem e hullámos fürtök parókája alatt.

Leértünk a domb lábába, a gyümölcsös egy málna-alma sorral itt megszakadt. Az úttól távolabb egy epertábla indái szítták a homokból az édes-piros húst, betakarni a fog alatt csikorduló magvakat. Ott egy másik munkás térdelt; ez is fehérben, de csak nadrágban, trikóban, mint az evezősök. – Megjött már? – kiáltotta barátaimnak, vesszőkosara fölül térdre egyenesedve. – Meg, jöhetsz már – kiáltott vissza a Versenybíró, s mindjárt ki is mentette előttem: ő a befőttek mestere, nem könnyű dzsemfőzés idején az epertábláról behozni. – Jövök már – kiáltotta a befőttek mestere, s visszahajolt babrálgatva a kosara fölé. A talaj itt hirtelen nyirkosabb lett, s a karós bab magas ékei közt árkok húzódtak, melyekbe a tó vizét öntözték szét, úgy látszik, valami szerkezettel. – Sokat köszönhetünk a befőttek mesterének – magyarázta a Versenybíró. – Amikor a piac még bizonytalanabb volt, sokszor a nyakunkon rohadt volna minden, ha ő meg nem menti a romlandót. Vegyész volt, mielőtt idejött, s egy textilgyárban méricskélte a festéket, ugyanahhoz a kelméhez ugyanazt az összetételt. A második nyáron látogatott meg bennünket, s rájött, mennyivel változatosabb mesterség, jól tenni el magunknak a nyarat, mint pontosan titrálni ki dámáknak egy keveréket. Ma cseresznyét rak az asztalra márciusban… Nem, nem befőttet, cseresznyét – tette hozzá, amikor hitetlenkedő arcomat látta. – Mély megilletődéssel néztem az eprészre, aki a kosarával addigra beért. Először a keze tűnt fel, vörös-szeplős, bütykös kéz volt, mint pusztai nagybátyámé, szinte az almát is látom benne, mellyel hajladozó unokanővéreimet Bogárdon az órjás gyümölcsösben megdobálta. – Akkor én elsősorban melletted szeretnék inaskodni – mondtam lelkendezve. – Senkit sem tisztelek úgy, mint az ilyen gyümölccsel babráló kezet. Különös volt, hogy a kezét is belefoglaltam áradozásomba, de senki sem csodálkozott rajta. – Jól van, öcsém – s vörhenyes arca pusztai nagybátyám szeretetével fénylett rám.

Pethes Pál és a Keats-orrú most lehajolt az egyik zöldséges ágyba, s két karfiolfejet nézegettek. – Én úgy látom, az enyém halványabb – mondta Pali. – Tegyük meg őt bírónak, ő nem ért a dologhoz, nem tud elfogult lenni – mutatott rám a Keats-orrú. – Mondd meg te, melyik fehérebb. – Tévedsz – mondtam én diadalmasan –, igenis értem, min vitatkoztok. A két karfiolt kétféle módszerrel halványítottátok, s most tudni szeretnétek, melyiké a zsengébb és tömörebb. Hát a Palié. Az előző napok egyikén a Kertészet egy régi számában olvastam erről a padláson. A karfiol rózsáinak a halványításáról, ez volt a cikk címe, s az is kétféle módot írt le. Boldog voltam, hogy tudásommal meglephettem őket, bár tartottam tőle, hogy tovább faggatnak. De a Keats-orrú csak ennyit mondott: – Lám, mit tud az utas. A Versenybíró és az eprész pedig nevettek rajta, hogy bosszankodik. Énbelőlem azonban most már kitört a győzelmes fecseghetnék, mint olyanok előtt szokásom, akik sok heti, bánatos kotlatás után nagyon jó helyre kent dicsérettel vidítanak fel.

– Erről a zöldségeskertről jut eszembe életem legfurcsább emléke – hadartam. – Milánóban a szálloda éttermében ebédeltem két hölggyel (úgy rémlik: két hölgyet mondtam, pedig az egyik a feleségem volt), s leült oldalt tőlünk a második asztalnál egy úr. A pincérek mosolyogva köszöntötték, s egy nagy tálban mindenféle nyers főzeléket hoztak elé: paradicsomot, retket, salátát, uborkát, sárgarépát. Ez valami vegetáriánus, gondoltam, s rokonszenvvel figyeltem, mit csinál. Az olasz felhúzta kissé a mandzsettáját, két ujjal egy uborkát emelt ki, leharapta a végét, aztán két hangosat mekegett. Azt hittem először, hogy a köhögés jött ki belőle ilyen nyekkenésszerűen. De most egy nyaláb salátát kapott be, s megint mekegett. Minden falás után kettőt. A nők majd megszakadtak, az egyik, aki szemben ült vele, fuldokolni kezdett a levesen, hogy szalvétájába rejthesse a fejét. A pincérek mosolyogva nézték az urat, s csodálatosmód nem rökönyödtek meg, megszokhatták már. De a legkülönösebb eztán következett: az olasz, miután bemekegte a zöldséges tálat, hatalmas szelet borjúvesést rakatott maga elé. Ez még váratlanabb volt, mint a mekegés. Azóta is sokszor eszembe jutott: ugyan, ki lehetett ez az ember? – A többiek jóakaratú mosolygással hallgatták fecsegésemet, de a Keats-orrú rám emelte lehorgasztott tekintetét, s kissé gúnyosan azt kérdezte: – Nem te voltál? – Én? – bámultam rá, de hirtelen megértettem, hogy mire céloz, s egyszerre nagy fájdalom öntött el, hogy ő, akinek orrához és hullámos hajához úgy vonzódtam első pillanattól, az előbbi leckéért ő is mindjárt ebbe a sebbe túr bele.

Ekkor épp egy kátránypapír fedelű házikó mellett mentünk el, melyből öt-hat ember jött kifelé, volt köztük rövid, térdnadrágos legényke is, de volt egy szakállas is, akinek a mackója sötétkék volt, mint a villanyszerelőké. – Megismered ezt a házat? – kérdezte a Versenybíró. – Ebben húztuk át az első telet. Most ez a műhely. – Csakugyan, a nyitott ajtón még hallottam az üllő utolsó pendülését, s láttam az egyik legénykét, amint a gyalut az esztergapad fölött egy fapolcra helyezi. Vége volt már itt is a munkaidőnek, s a tó felé ballagók hozzánk csatlakoztak. A legények alighanem a nyaraló diákok, találgattam, s az az erősebb, bekent arcú: éves kovács. De mért van más ruha a szakállason, mint a többin. Tetszett, hogy műhelye is van a telepnek, s házigazdáim maguk szekercézik a fát, s hajlítják a vasat, ahogy én is elgondoltam, de a Keats-orrú megjegyzése csukva tartotta durcás számat; igyekeztem eltitkolni, milyen mélyen metszett belém. A Versenybíró mutatta be a szakállast. – Elpártolt a Csokonai-teleptől, de visszahúzza a szíve. – Így fogok én is visszaszökni – ragyogott pihés képével a Versenybíróra Pali. Különben szomszéd – folytatta nekem a magyarázatot. A régi szövetkezet asztalosmestere s ezévi főnöke. – A faluszövetkezet asztalosa? A volt grófi birtokra települteké, ugye – kérdeztem vakmerően, hogy megint megmutassam tájékozottságomat. De a többiek összenevettek. Hogyan, hát nem tudom, mi a különbség a telepes- és faluszövetkezet közt? S megmagyarázták, hogy telepes szövetkezetek a nagybirtokra rátelepített kisfoglalók közösségei, míg a faluszövetkezetben azok a régi gazdák tömörülnek újabban, akik nem bírják ki a telepes községek versenyét, s józan belátásból olvasztják össze a telephez hasonló szövetkezetbe életképtelen kisbirtokaikat. Bosszankodtam, hogy nem jöttem rá rögtön erre, hiszen magam írtam ezt meg a Reform-ban, s olyasféleképp gondoltam a nevetőkre, mint azokra a fiatal írókra, akik indulatosan vetik a szememre, hogy milyen kevéssé értem meg eszméiket, melyek eredetileg az én fejemben születtek meg. A szakállas láthatta zavaromat, és segítségemre sietett. – Bizony még messze vagyunk a dégi telepesbirtoktól, ők már idestova tíz éve rendezkedtek be; csupa fiatal ember, akkor házasodtak, kész keretekben szállták meg a földet, vitték a könyvtárat, dalárdát, tudást; kiképző csoportjaikban mindenre előkészítették őket, nekünk pedig javakorabeli, elhanyagolt fickókat kell összeszervezni, s alig két éve tart az egész. – A szükség és a szomszédság megteszi, amire a rábeszélés tehetetlen – jelentettem én ki, mert itt már benne voltam elméletemben. – Igen, igen – morogta a szakállas asztalos, de azért több a nehézség, mint az első tervezők gyanították – s nehéz, barázdás arcából, melyen az irónia számára nem maradt sima felület, meleg szeme hirtelen cinkossággal kacsintott rám.

Őgyelegve jöttünk, s a nyárfás mögül kibukkanó épületet csak a tavacska tükrében vettem észre, melyre egy férfi a halaknak ételt dobott. Sokféle épületet láttam már, de ez itt jobban meglepett, mint a Szent Péter vagy a Palazzo Vecchio. Emlékszem, meglepetésemre, de nem tudom megállapítani most sem, hogy a szokatlansága lepett-e meg vagy éppen az, hogy túlon-túl ismerős volt. Semmi különcködő nem volt az elülső házon (mert tulajdonképp két ház volt; egymás mögött s az alsóból lépcsőlugas vitt fel a felsőbe), s mégis lényegében különbözött a Farkasréten vagy a Pasaréten látható mai nyaralóktól. Nem tudom, jól fejtem-e meg utólag e hatást, de úgy hiszem, ház és kert viszonyában volt valami itt, ami (talán az új építészetről való sejtelmeimből) ismerősnek tűnt fel. A ház a kertben is ott volt már, s a kert tovább virágzott a házban. A talaj lapos teraszain itt is, ott is faoszlopok álltak, virágfalakat tartva. E falak rendje nem volt rögtön áttekinthető, de mégis közös ábrát alkottak mögöttük a házzal. Az alsó épület körül több volt a virágfal, bokros ágyás és szabad tér, mint fölfelé, a magasabbra engedett bokrok a felső épület körül kicsiny, de sűrű cserligetbe mentek át. Az alsó ház emeletes volt, a földszint üvegfala szétnyitva, úgyhogy csak az épület két szélén maradt egy-egy zárt rész, jobb felől a konyhának, balról egy nagyobb nappalinak. A kertből az ember egyenesen az üveghallba léphetett. A lakószobák előtt, az emeleten, terasz futott, az előretekintő három oldalon körül. A fal jó része ott fenn is üvegből volt, s úgy emlékszem, a tető is. A zárt területet fényes kőlapok borították. Virág csak az erkély kiálló rúdjain kúszott fel; az épület nem volt „befuttatva”, kő és növény közt mindenütt világos a határ, s az ember mégis növénnyel átitatottnak érezte a házkristályt, üvegfalaival. A hall és az erkély oszlopaira s az ablakkeretekre nem emlékszem tisztán, de mintha ott cikázott volna rajtuk már, a mi skatulyaépítészetünk után egy árnyalat, indázó nyugtalanság. A hátsó házat már nem láthattam ilyen jól, beszorították a fák. Hatszögletes, vörös kőépület volt, emeletmagasságban karcsú ablakok, mint kisebb imaházakon, a lapos tetőn korláttal körülvett szabad tér, melyről este a csillagokat nézhetik a kisurranó madarak fészkei magasában ülő beszélgetők. A két épület kertjével együtt sem volt valami nagy. Fél holdnál nem foglalt el több helyet semmiképp, de a tó, parti nyárfás s cserliget mögött himbáló, rigós diófák közé beszorítottan életöröm és komor elmélyülés testvériségét bizonyították a szembesietőnek. – Aki a napba néz, fekete köröket lát s aki a halálba, fényesebbnek látja a fényt – mondta a Keats-orrú, míg én megilletődötten léptem a hallba s onnét barátaim után a bal oldali nappaliba.

Ott voltak már néhányan, ebédre gyülekezők a telep más feléből. Kicsiny asztalok mellett vitatkoztak; egy diákféle herbáriumot ragasztgatott, egyik görög verset szavalt a barátjának, ketten a svédráccsal körülvett sarokban pálcával vívtak. A Versenybíró kinn a hallban rendezkedett, s barátom, akihez legjobban vonzódtam, láttam, fölsietett a szobájába. Utánamentem, hogy megmondjam neki, mennyire boldog vagyok ebben a házban.

Az emeleti folyosón azonnal megtaláltam a szobáját. A kilincset kissé habozva nyomtam le, s közben rászorítottam a szívem. Ő a kis fürdőfülkében volt, ahol a ruháit is tartotta, s mosdott és öltözködött. Én addig körülnézhettem a szobában. Összesen két bútordarab volt benne. Egy pácolt fenyőfalóca a fal mellett, semmi rugó, matrac sem volt rajta, csak egy lószőr párna a fej felől s alatta összehajtva a pokróc takaró. A másik bútordarab egy kerek asztal, padlóig leérő, gazdag fekete-fehér terítő rajt, s azon órjás vázában egy messze szétcsapó gladiólus csokor. Már nem is csodálkoztam az ellentéten. Megértettem, hogy ebben a cellában a virág a feszület. A derék a fán törődik, de a terítő a szemé. Az asztalon egy piros bőrkötésű könyv feküdt; tudtam, hogy ismerem és szeretem ezt a könyvet, bele is lapoztam, de szemem előtt táncoltak a sorok. – Gyere – mondtam a mosdóból kilépő barátomnak –, olvasd te; az én angol kiejtésem olyan rossz, mester nélkül tanultam, s röstellek hangosan olvasni. Szeretném egyszer Keatset olyantól hallani, aki úgy mondja ki a szavakat, ahogy ő mondhatta. – Melyiket akarod? – Ezt, s rámutattam a Sleep and poetry egyik oldalára. „Stop and consider! life is but a day / A fragile dew-drop on its perilous way / From a tree’s summit – hallottam. Aztán megint: O for ten years, that / I may overwhelm / Myself in poesy.” – Tíz évre a költészetbe, nem gondoltál még erre – kérdeztem őt, mert csakugyan nagyon szépen olvasott. De ő mosolygott és tovább ment: To woo sweet kisses from averted faces – hallottam megint. – Beszélj a menyasszonyodról – kértem őt, amikor megállt. Ő egy képet vett ki a könyvből, fa tövében lány gugyorog s az ölében macska. – Az idézeteidet és ezt a lányt ismerem, mondtam néki. – Festőiskolába jár, s van egy mappája, abba acéltengeren féloldalra dőlt vitorlást festeget s ha nem vitorlást, hát szélmalmot felhők alatt, vagy nyárfasor végén egy vöröstintás-üvegnyi alkonyatot. De amióta szeret, elviszi a mappát, s nem a festőiskolába megy vele, hanem veled a Zugligetbe. – A Disznófő fölé igen – nevetett ő.

Lenn már kiáltoztak utánunk, kezdődött az ebéd. A hirtelen kicsapott hallasztalon legalább húsz tányér fölött füstölt a leves gőzoszlopa. Spárgaleves volt, a spárgalében ott opalizált a növény ibolyaszínű bimbaja. A dzsemkészítő mérnök s egy deresedő úr szemben épp a spárgán kötekedtek. – Vén lekvárkóstoló – mondta a deres, aki aznap szakács lehetett –, halljam, melyik táblából való ez a spárga; a régiből vagy az újból. Ha értesz az ízekhez, meg kell mondanod. – A mérnök, aki pusztai nagybátyámra hasonlított, gondosan forgatta ínye közt a spárgaszeletet, s mondott valamit. Én a Szakállashoz fordultam, aki szomszédom lett. Jóakaratú, nehézkes tekintete volt, azt reméltem, kiszedhetek belőle valamit e helyről, melynek váratlan vendége lettem, mert ha az egész nagyon ismerős és előre várt volt is, mégsem ismertem ki benne tökéletesen magam. – Ebben a világban is vannak még jelvények? – kérdeztem tőle, s kék blúzára böktem a zseb fölé, ahol egy kis ezüstkapa forma volt a vászonra varrva. – Igen; – mosolygott ő –, kinn a falvakban még nagy a becsületük a kapásoknak. Azt tartják, ha egy régi kapás a vezető, egyet álmodnak, s az ő züllött gazdaságaikból versenyképes szövetkezet lesz. – Nem kis dolog lehet ezt a jelvényt megszerezni – hízelegtem önkéntelen, csakhogy tudatlanságommal szemben elnéző legyen. – Bizonyára csak azok kapják meg, akik a telepesbirtokok szervezésében érdemet szereznek. – Teringettét, barátom – mondta a szakállas és erősen rám nézett. – Honnan jött maga, hogy ilyeneket kérdez. Ezt a jelvényt nem tűzheti fel senki többet, velünk vész el, mint a negyvennyolcas honvédekkel a barna atilla. Láttam, hogy ostobaságot mondtam, de zavaromban megtetéztem. – Mióta – dadogtam –, mióta is van ez így? Én évek óta külföldön élek, nem vagyok mindenről értesülve. – Ő egész szakállával felém fordult, s nyugodt arcára szinte megdöbbenés ült. Mintha egy visszatért halott kérdésére kellett volna felelnie. – Mióta? Hát természetes, hogy a kapás felkelés óta. – Én elhallgattam, mert minden további kérdés, éreztem, azt árulja el, hogy mennyire nem vagyok ide való.

Végigpillantottam a kanalak táncától villogó, napos asztalon, s feltűnt, hogy barátom, aki a Sleep and poetry-ből szavalt az imént, nem eszik. Ott ült Pethes Pali mellett, s a szemben ülő fiatalemberrel társalgott évődve. Senki sem hederített rá, hogy nem eszik, s ő sem vágott olyan képet, mint akinek csikarása van. Rámutattam. – Barátunk, úgy látszik böjtöl ma – figyelmeztettem a Versenybírót, mert a Szakállashoz nem mertem szólni. – Igen, ennek a háznak szép szokása ez. Sajnos, nem mindenütt értik meg. Vannak kapásházak, amelyeket valóságos középkori böjtölő düh szállt meg, míg minket mások hibáztatnak érte, hogy szerzetesi önsanyargatást vettünk be életmódunkba. Pedig hát, nézze meg őt s a többieket, nem világos minden? – s a Sleep and poetry emberére mutatott. – Az ember szereti az érzékeit, fölhasználja őket, hogy szagokkal és ízekkel itassa át magát, de ura marad s nem szolgája e világkóstoló csápoknak, a legvonzóbb illatok közt is könnyű szívvel koplal, mintha csak azért ült volna le ide, hogy enyelegjen. A Versenybíró „többieket” mondott, s most láttam, hogy még ketten ülnek étlen az asztal körül. A levesestányért közben összeszedte egy legényke, s két kerek fakorong került az asztalra; amilyenen a fatányérost szokták felszolgálni, csak nagyobbak. Mindenik korong közepén félig szétbontva egy-egy sült csirke s körülötte körben hét-nyolc kupac zöldféle, vajbab, borsó, karotta, karfiol, kelvirág, articsóka, kétféle saláta, az egyik az az ágas-bogas, amelynek San Remóban hiába tudakoltam a nevét. Elég kevés hús húsz emberre, gondoltam; ahol ennyi köretre telt, telt volna még két csirkére is. De azért nagyon tetszettek nekem ezek a tálak, s alig vártam, hogy a virághoz hasonló articsókába ínyem belemerüljön.

De most a Szakállas kezdett a böjtről beszélni, mely úgy látszik, vesszőparipája volt. – Akármilyen nemes egy szokás azok közt, akiknek először volt szükségük rá, az utánzók közt értelmét veszíti, vagy, ami még rosszabb: más értelmet kap. Böjtölnek, hogy hozzánk tartozzanak, vagy szidnak bennünket is, mert azok képmutatók. Mi, akik kinn dolgozunk a faluszövetkezetekben, nem vagyunk olyan bizakodók, mint az itteniek. Az emberiség tehetetlen; néhány százan forrást csinálnak a szívükből, a többiek meg beisszák, mint a sivatag. S ez sem az már, aminek lenni kellene. Ha tudni akarja, nekem nem tetszik, hogy ezek a böjtölők közönyt affektálva ideülnek az evőkhöz. A forrás itt is apadóban, s elgondolom: ha mi meghalunk, s a Csokonai-telep meg a többi ősforrás elapad, hol támad új forrás megint!

Hallgattam az aggodalmaskodó veteránt, s lopva az evőket figyeltem. Feltűnt, hogy keveset ettek, de azt az ínyűkön elomló ízek iránti mély tisztelettel. Szinte távoltartották maguktól az ételt, miközben lenyelték, csakhogy megbecsülhessék. Ezek szemet csináltak a nyelvükből – gondoltam, s örültem, hogy ilyen szerencsés fogalmazást találtam e különben vak és mohó érzékszerv tartózkodására. – Bor az antialkoholisták közt – kiáltottam fel, amikor valaki zöldessárga folyadékot öntött a poharamba. Én azt hittem, ti itt antialkoholisták vagytok. – Olyan otrombáknak tartasz bennünket? – nevetett fel a Versenybíró. – A régi kapásházak közt a felkelés előtt a könyveken és növénymagvakon kívül a bor volt az összekötő kapocs. Már termett, bátyáim, borunk, üzente az első ajándék-palack, s a bor aztán évről évre megmutatta, mit csaltak ki a földből. Ez volt az évvégi értesítő. Különben ez is ajándék-bor; Jiri hozta, a cseh kapás. Már előbb is úgy rémlett, hogy a Sleep and poetry embere valami szláv nyelvet tör a szembeülő fiúval. Most világosan hallottam; hogy épp a grecki szót próbálgatják, rosszul mondja ki barátom az r-et, s azon nevetnek. – Csehországban is van kapás mozgalom? – kiáltottam fel, noha elhatároztam, hogy nem árulom el többé magam, s megszorítottam mellettem a szakállas kezét. – No, igen, kapálnak, kapálgatnak – mondta leereszkedőn, s kikapta kezemből kezét. Akkor vettem észre, hogy keze hátára egy szív van tetoválva. – Ez is valami jel? – kérdeztem dadogva a meghökkenéstől. – Nem, ez még hintáslegény koromból van – nevetett föl ő, és a vállamra kulcsolta hátulról a karját.

Jó embermeleg karja volt, s ahogy kinéztem alóla a hall nyitott oldalán át a virágzó mályvabokrokra: mintha az az emberközösség ölelt volna meg féltesttel, amelynek a kisujjáért hiába nyúlkálok gyerekkorom óta. A deres szakács, aki előbb a Versenybírót tette a spárgával próbára, most két-három tál gyümölccsel jött ki a konyhából. A középső nagyon szőlő volt, a kisebbeken alma, füge és mogyoró. Egyenesen hozzám lépett: permettez-moi, monsieur, megkínálhatom zsengéinkkel? – mondta mosolyogva. S én csaknem fölkiáltottam az örömtől: apósom Franciaországot járt cukrásza volt, legjobb barátom vőlegénységem alatt abban a házban. Gyönyörűen beszélt franciául, s gáláns modora volt. Egy tizenkét tagú hidat is csináltam a cukortól tönkrement fogcsonkjaira. – Hogyan, Kránitz úr, ön itt van; azt hittem, díjat nyert a gesztenyebélésű békasüteménnyel. – Ki marad Angliában, aki az ön telepén élhet, Németh úr – s elém tett egy hosszú szemű szagost. Feltűnt, hogy azt mondja: az ön telepén, de az udvariasság nyelvbotlás lehetett. – Még sosem ettem ilyen korai szőlőt – mondtam, hogy visszaadjam a bókot. Augusztus elsején éppen nem korán – felelte. – Augusztus elsején tűnődtem én. Mintha az imént a hegyen még június lett volna. Nem a csonkázásról beszéltem valakivel? De kipillantottam az udvarra, s ott egy elvirágzott hársfa állt, melyet az előbb még nem láttam. Mégiscsak augusztus lehet.

Ebéd után átmentünk a felső épületbe. A hall elülső üvegfalát összetolták, a mályvás kert eltűnt előttünk, s a hátsó fal felé özönlöttünk. Kisebb darabon az is üvegből volt, csak homályos üvegből, s ahogy szétnyitották, a felső épülethez vivő útra lépett az ember. Ekörül nem volt virág, borostyánnal befutott faoszlopok szegték, s néhány fiatal cser lézengett odébb; a felső épület körül ezek a fák kis ligetté sűrűsödtek; néhány méternyi komor öv a befogott ház körül. Az alsó épület után a felső szótlansága meglepett. Most láttam csak igazán, hogy a lombokból kifejlett. Téglája nem is volt nemes, mint először hittem. Valamivel keményebbre préselt tégla volt csak, s ha réseiben a kötőanyagot gondosan el is dolgozták, még mindig olyasformán állt ott szabályos alapján a hat fal, mintha vakolatra várna. Derékig, az ajtón kívül semmi nyílás, s csak emeletmagasságban egy-egy hosszú ablak minden falon. A kapu kerete vörös márványlapokkal kirakva, maga a kapu súlyos egydarab tölgyfa. Inkább idomtalan volt, mint szép, vörös csupaszságában s gyermekes mértanával a köré szorult cserfák közt ez az épület. Úgy viszonylott a lentihez, mint barátom fenyőágya a bokrétás asztal terítőjéhez. Ahogy benyitottunk, megértettem ezt a külsőt. Az egész épület egyetlen terem volt, semmi szoba, emelet, fülke csak az oldalán futott fölfelé egy széles, szögletes oszlopba rejtve, a tetőre a csigalépcső. A terem közepén hatalmas kerek asztal, az egytömb lábon lapja mintha órjás fának lett volna kerek szegmentuma. Körülötte: huszonöt-harminc támlátlan ülőke. Más bútor nem is volt a tizenöt-húsz méter átmérőjű épületben. Az öt szabad fal azonban zsúfolva könyvvel, fel az ablakok magasáig. Az ablakokon beeső fénynyalábok egymást keresztezve előbb a szemközti falra estek; szétverődve ide-oda futkostak a terem felső harmadában, s csak aztán hullottak a könyvre, asztalra, lassú fénypermetben. A felső erős világításhoz képest, idelenn csaknem félhomály volt. Meglepett, hogy a könyvek aranybetűi mégis oly tisztán láthatóak.

Mennyi könyv, szorítottam meg a Versenybíró karját, aki velem lépett be. Legalább ötvenezer kötet. Nem akarod azt mondani, hogy ezt is a Csokonai-telep barackfáiból és spárgaágyásaiból kerestétek össze? – Nem, azt nem akarom – mosolygott ő tanárosan. Körülbelül húszezer az ajándékdarab, tanítványaink és vendégeink könyvvel szokták meghálálni, amit a teleptől kaptak. Az a kopasz ott, nézd, a múlt évben egymaga ötszázat küldött. – S a többi? Harmincezer az még mindig… Elharaptam az árat, mert egyáltalán nem tudtam, mibe kerülhet ebben a világban egy könyv, s pengőnek hívják-e a pénzt, mint különben. – Csokonai-telepnek erősen pozitív a külkereskedelmi mérlege –, magyarázta ő mosolyogva. – Mi, kell nekünk? Fűszer, cukor, vas, néhány bonyolultabb gép, ez a lebernyeg itt – s odamutatta ruhája ujját. Nálunk egy ember átlag háromszor annyit termel, mint amennyit fogyaszt; a fölösleg fele a földben van, a fele ezeken a falakon. – De ha ennyi pénzetek van – kérdeztem csodálkozva –, mért nem veszitek meg a környező földeket. A telep elég szűk lehet ennyi embernek. – A Versenybírót nem lehetett sodrából kihozni, még az iskolából ismert nyugalmával felelt. – Először, mert Duna-Európában nincs földvétel-földeladás. Másodszor, mert amikor volt, a kapás akkor sem gyarapíthatta új földdel a kezdetben megszálltat. A kapa épp azt jelenti, hogy az ember nem széltében terjeszkedik, hanem minőségben. A háromszázhét régi kapásbirtok közül egy sem volt ötven hektárnál nagyobb. No, de siessünk rántotta meg a ruhámat, mert már mindenki leült. Most láttam csak, hogy rajtam is fehér mackó van.

A kerek asztal végére szorultunk. Kerek asztaloknak általában nincs végük, ennek volt. Velem szemben, jó öt méterre persze, egy fiatal lány ült, az első, akit a telepen láttam, és azzal, hogy maga volt nő, akaratlan is asztalfőt csinált a helyéből. Nem volt több húsz-huszonkét évesnél, a keményebb, hidegebb nők közül, akikkel én nem mint asszonyokkal, hanem mint nővérekkel szoktam szerelembe esni. Ő is fehérben, melle és karja közepéig érő gallér volt rajta, alatta karcsú, egybeszabott ruha, váll felé kissé ráncba szedve. Öntudatos kis nyakát félig szabadon hagyta a gesztenyefürt. Jobb kézről a kis kopasz ült, aki ötszáz könyvét ajándékozta tavaly. Úgy látszik, neki kellett először beszélnie, mert mindenki őrá nézett. A szomszédja is feléje fordult. – Halljunk valamit a nagyvilágról, barátunk. – Egész kedélyesen hangzott s mégis: semmi kétség, ez volt az elnöki megnyitó. Az ilyen elnököt már szeretem, gondoltam, s jobban megnéztem őt. Egész biztos, hogy az ebédnél nem ült velünk: deres volt már, de az arca egy harmincévesé. Majdnem gyermekarc még mindig, csak a szája köré s az állára száradt oda a makacs akarat. Barna szeme kissé közömbös, de azért jóakaratú borongással pillantott körül. A kopasz hebegett néhány szót, hogy milyen nagy megtiszteltetés neki ennél az asztalnál az új duna-európai szövetkezet első esztendejéről beszámolnia. – Ha nem tudnád – lökött meg a Versenybíró –, ő a duna-európai köztársaság termelésügyi minisztere. – Csaknem ráförmedtem, olyan ízetlen tréfának hatott, amit mondott; de becsületes tatár arcán nyoma sem volt az ingerkedésnek. – Igen – hebegtem, s most már a minisztert tartottam udvariaskodó szószátyárnak, aki még ezt a mucsai hallgatóságot is le akarja kenyerezni. – Nagy megtiszteltetés – mondta –, hogy a kapás mozgalom Clairvaux-jában, e kerek asztal mellett, melynél füvészetről és latin költőkről hallottam beszélni azon az estén, mikor Budafoknál már vér folyt értünk, Duna-Európa új gazdasági szervezéséről számolhatok be. A retorika halhatatlan, gondoltam, de ahogy tovább beszélt, látnom kellett, mégsem szólam ez: a miniszternek csakugyan lámpaláza volt. Aránylag keveset értettem meg a beszédéből; de a lényeg körülbelül ez volt: amikor a duna-európai népek hat év előtt egy birodalomba egyesültek, noha mindnyájan a magyar szocializmus eszméi szerint dolgoztak, a szövetkezeti fejlődés rendkívül különböző fokán álltak, s különösen sok munkába került, amíg az ipari és mezőgazdasági szövetkezetek fölé emelt nagy állami szövetkezet Romániában és Jugoszláviában is kiépült. A birodalomba egyesült államok egymás közti cseréjét azonban még az elmúlt évben is államközi kereskedelmi szerződések szabályozták. Ezen kellett a termelési viszonyokat figyelembe vevő, okosabb „rátapolitikát” űző birodalmi szövetkezet felállításával a kopasznak segítenie. – Van rajta egy pofára való nagyképűség – súgta oda a Versenybíró, akitől különben még egyetlen gúnyos megjegyzést sem hallottam. – A dolog olyan magától értetődő, minthogy a víz cseppje földre ér. – Én egy szóval sem mertem elárulni, hogy milyen csodálatos dolognak tartom, noha csak félig értettem, amit a kopasz makog, s osztottam a Szakállas megbotránkozását, aki rá-ráhunyorított Keats-orrú barátunkra, mikor a rátapolitika emlegetésére, gúnyos köhögésbe tört ki. Mindennél jobban megdöbbentett azonban, hogy az Elnök egy hosszabb hebegésszünetben, maga is azt mondta: Szóval, a közlekedő edényekben, mihelyt valóban azok, a víz vízszintesen helyezkedik el. Köszönjük neked, barátom, hogy e tételt Duna-Európára is rábizonyítod. Csak tovább, bajtárs. De mi magunk nézzünk most már nagyobbakra is. – A kerek asztal megéljenezte a boldogan és pirosan szabadkozó öreget, s ketten az asztal két oldalán váltakozva olvasni kezdtek.

Az egyik a lekvárkészítő volt, akinek a szeplős keze pusztai nagybátyáméra hasonlított. Nagy meglepetésemre ő egy görög szöveget olvasott; sose hittem, hogy az eperíz mellett a göröghöz is ért. Pali szövege magyar volt, hamarosan felismertem, hogy az Antigoné az, de semmi esetre sem a Csiky fordítása. Szépen dobbantak a sorok, az okos tagolás segítette a jambust, úgy, ahogy a néhány nap előtt Horatius-tanulmányomban a magyarba ültetett klasszikus verstől megkívántam. Amint autodidakta fülem a mérnök görögét megszokta, rájöttem, hogy ő is Antigoné-t olvassa; nyilván a fordítást ellenőrizték. Ez a harmadik teljes kétnyelvű Szophoklész tíz év alatt súgta a Versenybíró. – Ki fordította? – súgtam vissza meghökkenten, mert én is terveztem egyszer, hogy lefordítom. – Apáczai-telepről küldték – válaszolta ő kitérőleg. Nem tudtam pontosan, azért-e, mert ott közösben fordítanak, vagy mert olyan nagy költő van köztük, hogy úgyis csak az fordíthatta. Vagy talán egy filológus és egy költő együttes munkája, ahogy én készültem rá barátommal? Az első oldalt zavartalanul olvasták mind a ketten, de aztán megjegyzések röpködtek fel innen is, onnan is. Úgy látszott, hogy egy Szophoklész-sor jobban tudja izgatni őket, mint az egész Duna-Európa. Megmondtam véleményemet a Versenybírónak: – De hisz most is azt erősítik – felelte ő szibillamódon. – Latin iskola – jegyezte meg közben gúnyosan Keats-orrú barátom a túlfelen. Ekkor azonban váratlan dolog történt. A kocsonya-flegmájú Versenybíró felpaprikázódva pattant fel. – A magyar költészet, igenis, a latin növendéke – kiáltotta, s tatár arcából heves meggyőződés lángolt. Az utolsó tíz év nagy költői is a latinoktól tanultak verselést. Engem ne tanítsatok ti arra, hogy a görögség volt Zeusz, akinek a fejéből ez az egész Minerva-Európa kiugrott. Tudom azt én is. De mi, magyarok, nyelvünk sajátságai miatt, a görög verselést okosabb, ha latin csecsen át szívjuk. Nyelvünk sajátságai miatt – ezt úgy tagolta, mint egy konok professzor. Heves vita keletkezett: a Keats-orrú azt mondta, hogy a görög ősök verse omlósabb, a Versenybíró, hogy a latin jobban megfelel a magyar nyelv szenvedélyességének. Az elnök alig bírta tovább nyomni az olvasókat. Engem kissé elkeserített, hogy verstani kérdéseken bíbelődnek, s csípősen fordultam másik szomszédomhoz, egy sovány legényhez. – Mit gondolsz, okos dolog, egy ilyen derék parasztlegényt, mint Pali, Antigonéval tömni. – Belenyal legalább – felelte az kurtán. Megütött a válasz, s jobban oda akartam figyelni a legényre, mikor az asztalfőről egy nem erős, de határozott hang kezdett olvasni. Ó tümbos, ó nümfeion, ó kataskafés oikésis aeifrouros… – olvasta Antigoné búcsúját a fehér galléros lány s mindenki elhallgatott. Nem szavalta, csak egy árnyalattal tette fel hangosabban az indulat ékeit, mint az folyamatos olvasásnál szokás, de egész karcsú, hidegen szenvedélyes lénye volt a hitele annak, amit olvasott. Az Elnök nyilván a vita leállítására adta át neki a könyvet. Csakugyan mindenki lehorgasztotta a fejét. Az én hátamban meg éppen a kripta hidege futkosott, melybe a fehér galléros Erény most mindjárt leszáll, s szememből ömlöttek a könnyek. Az Elnök szája most olyan lett, mint a szeme; most, ahogy a Búcsúzkodó lányt nézte, vettem csak észre, hogy a lányát nézi.

A programnak, úgy látszik, vége volt, mert többen felálltak, s két-három tanakodó bokorba dugta a fejét. Néhányan a közelgő Berzsenyi-ünnepről beszéltek, hogy legyőzik-e az „apáczaiak”-at a humanista dekatlonban. Az egyiknek az volt a véleménye, hogy nem szabad visszavenni az ünnepet, a Versenybíró viszont túlzottnak tartotta ezt a zárkózottságot. Egyedül balkéz szomszédom ült még mindig elgondolkozva a helyén, aki már előbb is feltűnt mókás mondásával. Hogy fölállt, sóhajtott egyet: szegény leányka, rossz leszen neki a sírban. – Antigonénak? – kérdezte a Versenybíró mosolyogva. – Neki. A minap bántotta itt valaki szegény keresztényeket a túlvilágért? Hát ez a görög leányzó nem oda indul ilyen lelkesen? A Versenybíró fölnevetett, s odaintett a Keats-orrúnak. – Hallod, John, Lőrincnek kérdése van hozzád. Azt kérdi, mért hiba a keresztényeknél a túlvilág, ha a görögök is csak odarakták szentjeiket. – A Keats-orrú megkerülte az asztalt, s egy öleléssel hátba verte a legényt, akin most látszott csak, milyen fenyőfa termet, ahogy barátom melléje állt. – Mért? Mert a keresztényeknek az volt a több, amit átvittek a túlvilágra, a görögöknek meg, amit itt hagytak. Antigoné egy árnyékvilágba szállt le, Szent Katalin pedig az örök dicsőségbe megyen. – De mindegyik szépet művel, vagy nem? – faggatózott a legény. – Szépet. – Szép érzelemből? – Abból. – Én pedig a minap azt hallottam itt, hogy a vallásos érzelemben nem az a fontos, ki mit vél a bibliás asszony elmulasztott tisztulása vagy a világ kezdete felől, hanem az érzelem, hogy az maga milyen. – Igaz. Hát akkor mit ártott a Katalin érzelmének, amikor az uraknak szemükbe mondta a maga hitét, az örök dicsőség, s mit használt Antigonének az árnyékvilág?

A színes héjú, de mégse magtalan vitatkozásra többen is fölfigyeltek, s kis kör támadt a legény és görög barátom körül. – Ki ez a legény? – súgtam oda a Versenybírónak, aki Vergiliusom lett ebben a könyves bugyorban. – Egy malomfalvi székely. – Hát vannak még székelyek? – ujjongtam fel hirtelen, megfeledkezve Katalinról és Antigonéről. – S mért ne volnának. Még szaporodnak is. Ők bizonyították be, hogy a gyerek bizalomból születik. A kapás fölkelés idején volt Romániában a legkegyetlenebb a fasizmus, s a székelyek száma a szorongatásban mégis nőni kezdett. Megjött a bizalmuk az anyanéphez. – Ez a hír úgy megdobogtatta a szívem, hogy John válaszát kitaláltam inkább, mint megértettem. Azt magyarázta, mennyivel nagyobb a vallásos érzés egy olyan tettben, melynek önmagán a tetten túl, jutalma csak egy árnyékvilág, mint amellyel örökké tartó mennyei fényfürdőre vált jegyet az ember. – Csakhogy más oldala is van a dolognak – förmedt most közbe a Szakállas, aki az asztalnál mellettem ült. Mennyivel tompább az a hőstett, amely fölött nem cseng ott az igazsággal teli Világegyetem helyeslése, Antigone fensége a dac egész poklával van aláaknázva. Ő hős lesz, de a végzet gonosz marad. Katalint máglyájáról igazságos angyalok emelik fel tette mennyébe, amely a világé is. – Úgy nézem, jól beszél, Bernát bácsi – szólt közbe a székely, de barátom nem hagyta magát. – A végzet nem igazságos; az ember nagysága éppen az, hogy ezzel a vasigazságtalansággal szemben is vállalni meri a szépet és helyest. – De honnét tudod te, hogy a világ végeredményben nem igazságos? Ha te, a világból kiszakadt, ismered az igazságot, mért ne ismerhetné valahogy a világ is, melyből csontod, körmöd és velőd lett. Katalin gyermeki bizalma Istenben nekem rokonszenvesebb, mint Antigoné meghasonlott fensége.

Gyönyörködve néztem a Szakállast arca piros haragjában. Igen, már előbb, az asztalnál is észrevehettem volna, hogy Bernátnak hívják. Gondolni való, hogy barátom sem hagyta magát. De én már nem tudtam figyelni, hírhedt közlékenységem erőt vett rajtam, s minden figyelmemmel az első mondatot gyúrtam, hogy amikor megszólalok, ostobának ne lássam. – Ha a túlvilág cselekedetünkben van, amint ezt Bernát mondja, s Dante utazása is sejteti, nincs olyan nagy különbség a két álláspont közt – szólaltam meg az elfogódottságtól remegve. – Nem lehet azt mondani, hogy Antigoné nem aratott diadalt, s ha a keresztény hős diadaltudata frissebb és gyermekibb, az övé érettebb és valóságosabb: nem érdemlik meg, hogy egymás ellen állítsuk őket. – Mivel senki sem mondott ellent, nekibátorodtam, s egyben a hála és meghatottság is kilöttyent belőlem. Talán szemtelenség is, hogy éppen én, a jövevény, mondom ezt itt Csokonai-telepen, mely nem érvekkel, hanem életével bizonyítja az én régi sejtelmemet, hogy görögség és kereszténység mélyén van valami közös európai: az a jó értelemben vett túlvilág, melyet mindketten az anyagi világ fölött a mennyben vagy a kalokaiagathiában kerestek. Az életnek is van logikája, és az üdvösségnek is van, s Európa úgy emelte legmagasabbra az üdvösségét, hogy az életé is folyton a fülében volt… Ez a telep is nem emlékeztet-e egyszerre a pythagoraeus körre s Szent Benedek első, subalcusi kolostorára? Van egy európai vallás; egy dogmáktól független állapot, mely e telepen s bizonyára a testvértelepeken is, végre méltó kolostorokat teremtett magának…

Torkom kiröpült dugója fecsegővé tett, s már magam sem tudom, mit zagyváltam össze. Az emberek, akik eleinte türelmesen hallgattak, széledni kezdtek. Egyesek a kertbe mentek, mások az ajtó melletti lépcsőházban kanyarogtak fel a tetőre. – Régi szerzőkből idézel – bökött meg a Versenybíró, s ő is megindult. A lépcsőházból Antigoné hangját hallottam: – A Berzsenyi-ünnepre próbáljuk a kart. Már szerettem volna a kiürülő teremben a beszédet abbahagyni; de a Berzsenyi-ünnep terve, melyről minap álmodoztunk a Guggerhegyen, új szóárat hajtott fel szívemről. Csak akkor álltam meg, amikor utolsó hallgatóm, az Elnök is összehajtotta az asztal túlsó felén az apáczaiak Szophoklészét, s kifelé készült. Megrettentem, hogy ha ő is kimegy, az épület hat éle menten szétválik, mint rosszul ragasztott hasábjaim a reáliskolában, s e paradicsom kerítésén kívül ébredek fel. Megfogtam az Elnök magas nyakú ingblúza alsó szegélyét, s könyörögve mondtam: – Ne menj el, Mester, amíg erről, amit itt láttam, fel nem világosítottál. Neked meg merem vallani tudatlanságomat. Amit itt látok, ismerős nekem, s mint némely elmebeteg házát és övéit, mégsem tudom, hová helyezzelek benneteket. – Mire vagy kíváncsi? – kérdezte a Mester, s én nem értettem a hangja színét: rideg-e vagy csak határozott. Megbántam az alázatosságot, s úgy kezdtem beszélni vele, mint elfoglalt könyvtárosokkal, akikkel lehetőség szerint kurta és tárgyilagos az ember. Egy tanulmányt szeretnék írni folyóiratomba (Tanú-t nem mertem említeni, hátha megszűnt közben) a Csokonai-telep alapításáról, ahhoz gyűjtök adalékokat. – Ilyen elcsépelt dologról? – mondta a Mester, s szemében hideget villant a gúny. – Igen, ha talán az előzményeiről beszélnél? – Előzménye a Nagy Csalás volt, mikor a farkas báránynak öltözött, s úgy bégetett a rádióban. – Kiről beszélsz? – Arról, aki tökéletlenebb tudott lenni életében, mint amilyen tökéletes az idom nevében. Eltűnődve álltam e talány előtt, melyet mintha a Dante-fordításból ismertem volna. De egyszer csak megnyílt értelmem előtt a különc mondat, és ujjongva felkiáltottam. – Akkor jöttetek ki, öten erre a kerítetlen és szántatlan földre, mint a clairvaux-iak? – Elébb öten, aztán többen, s hogy híre futott sikerünknek, a boldogtalan társadalom jobbjai mind többen. A felkelés előtt már kétszázhúsz férfitelepen élt kapás; hetvenhármon nők, és tizenhat volt vegyes. – S mekkora területet szálltak meg ezek? – Nem nagyobbat, mint a falu, melybe nagyapádékhoz vitt le karácsonykor a kocsi zörgős lőcse. – S hányan lehettek? – Tízezren talán, köztük kétezer nő. – S a felkelést – kérdeztem habozva – ezek vívták meg? A Mester szeme újra gúnyosat villant. – Nem ezek, hanem ezekért. – Akkor már legalább százezer élt a falvakban és városokban, aki legalább egy nyarat töltött a telepen, parasztok, munkások, diákok, hivatalnokok. S a betiltás hírére ezek mind megmozdultak. – S mért tiltották be? – Törvényes alap nem volt, minden kapásbirtoknak volt egy tulajdonosa a telekkönyv számára. Magánbirtokon gazdálkodtunk, s bort és házi nyomdáinkban kiszedett könyveket küldtünk egymásnak. De ürügyért ezek nem úszták át az Óperenciát. Mint titkos szervezetet oszlattak bennünket fel, s volt néhány sértett, spion és áruló, aki vallott nekik. De a százezer fölkelt a tízezer mellett, s csontjaik odajutottak, ahova egy kortársuk megjósolta.

Ezt a jóslatot mintha olvastam volna én is, bár nem tudtam már, hol, s dobolt bennem az öröm, hogy megfogant. – Megveted őket te is – kérdeztem kezéhez kapva. – A homlokuk nem ér fel a megvetésemig – s most félre nem érthető volt, hogy ridegen mért végig, mintha azt mondta volna, más az, akit én megvetek. E pillantástól csontomba fagyott az előbbi káröröm. Más tárgyat keresve pillantottam szét a hatszögű teremben. – Mondd, kérlek, melyik épület készült előbb; ugye, a nyaraló? – Nem – felelte –, még a műhelyben vacogtuk át a telet, mely után tavaszon ezt megépítettük. Előbb a templomot és aztán a házat, így illik – mondta szemrehányó nyomatékkal. – S hol aludtatok azután télen? – Itt a padlón, az asztal körül, az állványok alatt, melyeket fagyott tönkökből fűrészeltünk, ácsoltunk rá e falakra. Ahhoz, hogy az embernek hétköznapjai lehessenek, meg kell teremtenie az ünnepét. Akkoriban mi állandóan az ünnepben laktunk. Sosem tér vissza az az idő. – Nem féltetek ide kizárni magatokat. S ha egészen elfelejtettek volna benneteket? – Nem értük jöttünk ki, hanem magunkért. Nem bírtuk a felelősséget értük és velük. Eleinte őrülteknek mondtak, aztán nem beszéltek rólunk, aztán megindultak utánunk csapatostul. Ha egypár ember igazán ki tud válni a többi közül, csapásukon előbb-utóbb mindig megindulnak a jobbak. – S aki nem tud egészen kiválni – kérdeztem jeges felindulásban. Aki látja, mit kellene tenni, de a szíve élő karókhoz van nőve? – Annak a feje felér a sarkunkig – mondta ő, s a szeme pillanatról pillanatra kegyetlenebb lett, úgyhogy a fal mellé beszorulva én oldalt fordítottam fejem, mint a kisgyerek, aki nem akar tudomást venni a dorgálásról, s a könyvcímeket kezdtem betűzni. Néhány ismeretlen név után ismerőst találtam; egy fiatalemberét, akinek az apja barátom, s előző nap írtam néhány jó szót neki a fia verseiről. Hogyan, ez ennyit ír már? Legalább tíz kötet arany betűjén szalajtva végig mutatóujjam. Aztán egy próféta neve emlékeztetett egyik kortársamra. Aztán ez a szó villant fel egy kövér könyvháton: A szörnyeteg. Elírták előlem a szörnyeteget? kiáltottam fel. De jobban odanéztem, s a magam nevét láttam a cím fölött. Én írtam volna meg mégis? tünekedtem, s két ujjammal a könyvet kissé kihúzva, a Mesterre emeltem elfordított fejem. – Ennek is jutott hely a polcotokon? – kérdeztem tettetőn. – Valamikor beszélt nekem, akinek a neve itt áll, egy ilyen című könyvről; de nem hallottam aztán, hogy megírta. – Meg. De a másik kettőt már nem – mondta ő, ha lehet, az eddiginél is keményebben. Mindjárt megértettem, melyik kettőre céloz. A másik két könyv a Hős volt s a Szent; egy lélek pokla után: a purgatórium és a paradicsom. E három könyv tervével jártam akkor már hónapok óta a szívemben. – Kettőt? Tizenkettőt is – mondtam azért dacosan s rámutattam a szomszéd könyvekre. – Tizenkét szörnyeteget. Mert maga is az volt. Amit e telepen látsz, mind benne volt, s nem tudott hős lenni érte.

A szeme jég volt és tűz. Oda tapasztott vele a könyvállványhoz. A lépcsőház tetején, az ablakban, mely az elébb még nem volt ott, egy fehér gallér villant meg. – Te tudod, mennyiről mondott le – tiltakoztam. – De nem mindenről. Visszalökte a tallért, de a hatost megtartotta. Hősnek gyenge, embernek sok, gazfickónak: ostoba. Szörnyeteg, szörnyeteg. – A tető alól valaki lekiáltott: apám, várunk rád. – Családja volt. Vannak dilemmák, amelyeket nagyobb gyávaság megoldani, mint meg nem oldani – suttogtam könyörgőn, s a magasba pillantottam, Antigoné hangja felé. – Lárifári, te is tudod – kiáltotta ő –, hogy nem ez a baj. A baj, hogy nincs meg bennünk a Szent Bernát tüze! – Ne olyan hangosan – könyörögtem. – Azt hazudjuk, a családunkhoz vagyunk gyöngédek, s magunk vagyunk gyöngék – kiáltotta a Mester még hangosabban az én gondolataimat. – Antigoné hangja újra belebúgott a hatfalú terembe. – Apám! – Lányom! – nyögtem fel én. – Nem a te lányod, az enyém, félút királyfija – kiáltott rám, s közelebb jött, úgyhogy most már a föld fele csúsztam tekintete előtt a könyvállvány mellett. – Apám! – búgta megint a hat fal. – Megyek már, csak ebbe a nyomorultba tiprom bele, amihez kevés volt – ordította ő. – Mester! – hörögtem én, s egy iszonyú rúgást éreztem az oldalamban.

 

*

 

Az öklöm a föld és a szívem közé szorult, s én egy hirtelen rúgással átfordultam. Hanyatt feküdtem most már, s valami sárgán derengő himbált, a szemem előtt. A sárgának girbegörbe volt a széle, sötétebb csatornák futottak ide-oda rajta, mint valami holdbeli öntözőmű. Mozdultam volna, hogy elhajtsam, mert éreztem, hogy a szemöldökömön és az orrom hegyén nyugszik, de nem bírtam mozdulni. Valami kis fuvallatocska táncolt át vékony lábbal a verítékes homlokomon, s a fényes sárga, melynek most már a szárát is láttam, az orrom hegyéről és a szemöldökömről a bal szememre csúszott. A jobb szemem kissé magasabban szőlőleveleket látott, köztük egy pirosodó vesszőt. Most már tudtam, hogy a bal szemem fölött a fényes-sárga, mely közben egész fekete lett, szintén szőlőlevél. Ide-oda inogtak a fonákjukon eres levelek, s ahogy át-átfordult sötétebb színükből is egy darabka, a rézgálic permetet is megfigyelhettem rajtuk. A pirosodó vesszőn egy katicabogár úszott, az ő vörös hátán feketék a permetcseppek. Amióta hanyatt feküdtem, megkönnyebbültem. Homlokomon a veríték párolgásnak indult, s ettől még édesebbnek éreztem a levegőt. A rezgő levelek közt egy jegenye fényben reszkető csúcsa villant meg, a nyugtalankodó levelek közül egy foltnyi kékség. Egy pillanatra mintha Sátorkőn lettem volna a kertben. De aztán eszembe jutott John, aki Keatset olvasott nekem a gladióluszcsokor alatt a fenyőfás szobában. If I do hide myself, it sure shall be in the very fane, the light of Poesy… Vagy nem ezt olvasta, nem az Álom és költészet-ből valamit? Szerettem volna vele lenni megint, s elhessegettem a feltevést, hogy Sátorkőn vagyok. Valami ünnep lesz, ott találkozunk. A pirosodó ágra pillantottam. Hogy készülődnek java nyárban az ősz színei. Földből vesszőbe, vesszőből levélbe, míg a levél is piros lesz s száraz, mint tavasszal a tő. Nem túl sárgák még ezek a levelek? Valaki azt mondta, hogy augusztus elseje van. A nap felhőbe bújhatott, mert a piros vessző hirtelen barna lett. Erről eszembe jutott az ünnep neve: Berzsenyi, és föl akartam könyökölni, hogy lássam, hol vagyok.

De hirtelen rohanást hallottam a tőkék közt, s valaki átugrott fölöttem, a tőkék közül ki a gyepre; utána többen és többen. Arcom elé kaptam a könyököm, nehogy eltapossanak. Egész csapat rohant át fölöttem. De amikorra fölkönyököltem, már nem láttam őket, helyettük egy csapat nő jött lassan-lassan szembe a réten, széles rajban. Most már egészen fölültem, s egy tőkének támaszkodva néztem őket. A mező nagy volt, egyenletes és gyepes. Akkora lehetett, mint a futballpálya Felsőgödön. Én a hosszabbik oldalon ültem, a középtől oldalt, s hogy jobban kiegyenesedtem, az átellenből fölnyomuló nőktől balra is, jobbra is egy-egy férficsapatot láttam a közép felé lépni. Amikor már csak egy kis udvar maradt a három csapat közt, megálltak; a nők sorából a középen kivált egy, és kissé éneklősen szavalni kezdett. A mondókája alig volt hosszabb egy imádságnál. Messze álltam a mondótól, s csak néhány fölkiáltását kaphattam el, ilyesféléket mondhatott: nincs helye többé az örömnek a viaszszemhéjak mögött. Nem engesztelheti azt ki semmiféle ünnep, akit kétségbeesetten talált az utolsó óra. Jaj, emberiség, ki legjobbjaid csontját őrölöd ételedbe. S jaj, ezerszer neked, rituális gyilkos a népek közt, magyar, ki a Berzsenyik vérével locsolod kenyered. Mindezt rímtelen, alig lebegő versben mondta; a Berzsenyi-ünnepet, úgy látszik, a bűntudat felkiáltása szokta bevezetni.

Ezután a bal oldali férfikarból állt ki egy, s hogy jobban hallhassam, a szélső tőkék közt lebukva, balra futottam, s a gyepen a Csokonaiak fehér ruháját hordó csapat mögé lopakodtam. Ahogy lebukva, futtomban két tőke közt kipillantottam, felismertem a beszélőt: az volt, aki reggel kacsozás közben az Elsírt csillagokat idézte Csokonaiból, s fenyőágyas szobájában Keatset olvasta angolul. Ahogy most a másik csapattal szembeállott, egy torkaként a húszfejű csapatnak, lesimult arcáról a mókás irónia, nemcsak az orra, de büszke szája s látomással tele szeme is a rajzra emlékeztetett, melyet – mint az egyetlen hiteles arkangyal arcot – annyiszor elnéztem Keats-könyvemben. Még a haja is vállig érő, hullámos volt most, vagy legalábbis én így emlékeztem rá, ahogy a tőkék közt s a gyepen át lebukva tovább szaladtam. Ekkor azonban már csak a hangját hallottam, melytől minden valaha volt jószándék s nemes törtetés kiújult bennem. A Nyugatot dicsérte, Európát – mely olyan volt a régi kultúrák után, mint állat a növények közt; kényes rostjai közt, ha az éberség kihuny benn, minden pillanatban elállhatott a szív, megállhatott a lehelet. A nagyság meleg pulzusütései tartották fenn őt Akhillésztől máig; lelke örökös szimat, szándék és nyugtalanság; a halált alkotásokkal torkollja le, s a közelítő tél elkerülhetetlen jégbilincseinek halhatatlan ritmusokkal felel. A költemény hosszú volt s az én futásomból, ahogy figyeltem, sompolygás lett, majd egészen megálltam, s a fülelés lábujjhegyre állított. Amikor az utolsó sor is elcsendült a fák közt (melyek a rét széléről visszahúzódtak, hogy minél nagyobb szabad tér telhessék meg az ünnepélyes hanggal), hátulról egy kéz rántotta meg a blúzomat. A cseh diák volt, aki mint vendég, külön állott az ünneplőktől, s a magyarázgató Versenybírót faggatta. Hozzájuk szegődtem, s az apáczaiak közül kiváló férfit már velük hallgattam végig. Nagybajuszos, fekete ember volt, hangja sziklaöböl, zöld inge mögött inkább egy tornász, mint egy költő melle járt le-föl a nyugvópontokat követve. A Versenybíró, csokonai létére is hozzá húzott inkább, mert meglökött: a latin iskola. S csakugyan: a ritmuson én is észrevettem rögtön a különbséget, a görög forma nyugvópontjai után itt hatalmas súllyal indult az új tag, ahogy vízben újra s újra egész súlyával löki ki magát a test. Jirit, a csehet, ez a szenvedély, láttam, nyugtalanította. Barbárabb, mint a másik, súgta a dikcióra, mert a szöveget nem érthette teljesen. Az apáczai költemény a magyarságról szólt, mely vadmadárból az Árpádok alatt Duna-Európa kotlósa lett, s amikor úgy látszott, hogy a szárnya alól kinőtt népek szétszaggatják, lelkéből csinált szárnyat össze- és melegen tartani. A Versenybíró lefordított egy-két mondatot. Jiri mosolygott. – Igen, de nemcsak mi tartozunk hálával nektek. Az egész Nyugat és az egész Bizánc közt a kapás felkelés döntötte el a csatát. A megvetett „mongolok” mutatták fel a világnak Európa szívét.

A költő abbahagyta, s a két férfisor pillanatok alatt fölbomlott; csak a nők maradtak csapatban, s énekelve húzódtak hátrább a mezőn. – Azt hittem, verseny volt – mondtam csalódottan a Bírónak. – Az. – S mért nem hallom, ki nyert? – Mert még nincs vége. – De hiszen ezek súlygolyókat cipelnek elő. – Sosem hallottál á humanista dekatlonról – felelte ő, mint akit értelmetlen gyermek nyaggat. Én is ingerült lettem kissé. Hogy hallottam-e? Hiszen az én ötletem volt. Milyen szerencsétlen ember vagyok, hogy a magam ötleteit a mások életében kell megcsodálnom. De amíg csípős válaszon törtem a fejem, zúgó korong süvített el a fülem mögött: félrerepült a diszkosz. A Versenybíró közelebb húzott a versenyzőkhöz. Tizenhárom-ötven – hallottam a mérőszalag végén guggoló ember kiáltását, aki egy súlydobást mért le. – Úgy látom – mondtam gúnyosan –, az atlétáitok nem dobják túl a régieket. – Nem, de görögül jobban tudnak. A mi nyomunkon egész Európa barbárságnak tartja ma már az egyes rekordokat. Emberség versenyez emberséggel, közösség közösséggel. – S a hegyen a két Csokonai-idéző, ők nem mint egyének versenyeztek s egyben: az idézésben – kérdeztem még ingerülten, de már csodálkozva. – Dehogynem. A kapásélet csupa verseny. Ha két ember kimegy fát vágni, mindig két fát vág ki, és a favágásból is verseny lesz: a döntésnek, gallyazásnak, tönkkiásásnak, feldarabolásnak megvannak a sebesség- és minőségpontjai. A kert ágyásaiban, a gyümölcsfák ágán versenyeredmény virít és csüng, mint az Est kirakatában vasárnap délután, s egy elmés mondat jó pontot ugraszt ki a hallgatók fejében a jelző táblán. De azért a legügyesebb fakidöntő vagy szakács is csak akkor tarthat igazi elismerésre számot, ha az emberség más pontjain is sok jó pontja van. Ez még mindig individualizmus – böktem ki az ostoba szót. – Tévedsz. A versenynek nem az a célja nálunk, hogy egy isten legyen s a többi bámuló, hanem hogy a csoportok belső szerkezete – az egyének rendje a csoportban – a csoportok versenyében helytálljon. – S e csoportok megint csak egyének, ugye, nagyobb csoportokban s így fölfelé? – kérdeztem én, mert abban, amit a Bíró egyéniségről és közösségről mondott, a magam álmát ismertem fel. Igen, a versenyzőknek ez a hierarchiája a közösségben: ez Európa. – Ez volt Görögország, ez a civitásokra épült római Impérium, s ez a középkor keresztény köztársasága. S ennek az ellentéte: Kelet és Bizánc – kiáltottam én föl boldogan. Elébb még ingerült voltam, hogy gondolataimnak ily bamba bámulójává tett e furcsa helyzet, de most akár hülyeként is éltem volna itt tovább, csakhogy ami idáig társtalan vergődött agyamban, a világban láthassam végre.

A súlydobásnak és diszkoszvetésnek vége volt, s a három csapat, megint a tér közepén alkotott szűkebb udvart. Most nem a két előmondó állt egymással szemben, hanem a két férfikar szavalt váltakozva. Gyakorlatlan fülem nem értett meg minden szót, szoknom kellett a zúgó hanghoz, amíg valamit kivettem. – Hogy illik ehhez az ünnephez ez az őszi kórus? – kérdeztem vezetőm, mert a sok szokatlan dolog közt is számon tartottam, hogy augusztus elseje van – mint derekamra kötött kötelet szorítottam ezt a dátumot. A versenybíró a gyümölcsösre mutatott a nők kara mögött. S csakugyan, a diófák oromágain megszaggatott barna levelek himbáltak gyérülőn, s a tolongó felhők rozsdás gyepre vetették árnyékukat. A csokonaiak kara a gyümölcs telő beléről, az élet szüretjéről énekelt; az apáczaiak: a gerenda szavairól s az első hófelhőről. A férfiak hosszú szózata közt, a nők torkából csak egy-egy kiáltásra tellett: de ebben a szoprán kiáltásban mézgás márciusi rügy pattogzott; hosszú lábú szelek futkostak, s terhes asszony figyelte az első magzatmozgást. A férfiak őszi párbaja mögött az ő szopránjuk volt a tavaszra gondoló idő. Gondolhattam volna – mosolyogtam fák és ének későn észrevett fekete hátterű pírjában –, Berzsenyi ünnepe ősszel van. De mondd, ez a páros kar is verseny, s ha igen, hogy illesztik össze a változó részeket? – Ez a szavalókar, mint a költő, mindig az évszaké, s mindenki tudja, hogy háromszor válthatja fel a szemben állót. – S hogy tudják a csokonaiak, hogy azok a rothadást választották, míg nekik az érés maradt? – A következő évi kórus tervét ma este beszélik meg, amint a mait tavaly. Őszből őszbe így öltődik az ének. – S a nők mindig csak kísérők? – Vannak női versenyek is, amikor a harmadik oldalt egy vendég férfikar szállja meg basszusával. Változatosság kedvéért most a nálam otthonosabb Jiri kérdezett valamit, a felbomló udvarra mutatva, melyre most deszkákat és szőnyegeket cipeltek ki a vívók és birkózók részére. – Ugye – kérdezte a cseh –, minden évszaknak megvannak a maga atlétikai-ágai, s a márciusi Petőfi- vagy a májusi Csokonai-ünnepen nem birkóznak, amint ezen nem futnak, és nem vetnek gerelyt. – Igen, jól értetted – mondta ő a más nép fiának kijáró nyájassággal, s az ünnepek beosztását kezdte neki hosszasan magyarázni. Én Palit láttam odébb birkózni s a Keats-olvasót az apáczai költővel vívni, s szerettem volna megszökni tőlük. De elmenőben még megkérdeztem vezetőmet: Vörösmartyé a nyár ünnepe, ugye? – Igen, július végén tartjuk. – S Ady? Az ötödik ünnep, ugye, az övé? – kérdeztem habozva, hogy úgy ítélnek-e róla ezek is, mint én. – A nagy téli ünnep – mondta ő –, melyen a legtöbb mozsárban megtörtet s a legdiadalmasabban föltámadtat ünnepelték Athénben is. Vidáman e hírtől otthagytam őket, s a mérkőzők közé vegyültem.

Bírót láttam a két vállra fektetett mellett guggolni, s egy szőnyegen a tömeg közepén Pali birkózott valamelyik apáczaival. Állj helyt Bolhásért, biztatta a székely, mert szorult a gyerek, két forduló közt. Odébb egy vékony aggastyán ugrált a tőr mögött az apáczaiak kék blúzában. Hol láttam ezt a fiatal kék szemet az ősz haj alatt, tűnődtem egy pillanatig, de már barátomat, a Keats-orrút pillantottam meg, amint ellenfele elé dobbant, s arca, mely a macskás lány fényképe fölött, mint a jó penge, hajlékony volt, most éppolyan éles is. Majdnem szerelmesen sündörögtem hozzá, mikor a győztest a bíró megállította. – A kardodban dal van – mondtam –, és dalod éber és hajlékony, mint a vívásod. Sosem hittem, hogy amit Európában szerettem, egyszer még meg is ölelhessem. Ő elnézően mosolygott rám, mint akinek gyermek tesz nevetséges, de megható vallomást, s hátrahúzott a tér túlsó oldala felé.

Akkor láttam, hogy míg én érzelegtem, egyedül maradtunk; a három csapat, mely elébb szögben udvart vett körül, most egymás mellett, széles arcban áll föl, középen a lányok, jobbra mi, balra az apáczaiak. A lányok már énekeltek is: „Szívem zsenge szerelmeit / El nem törli tehát a repülő idő…” Mintha ezüst szökőkút szökött volna fel, leszúrt nádpálca nyomán, a rozsdás téren. „A zúgó Balaton déli vidékein / Látják hullani könnyemet / A csendes patakok, / s Délia csillaga…” Ott álltam én is a csokonaiak közt, jobb kezem felől barátom, s bal kezem felől Kránitz, a cukrász, odébb a dzsemkészítő, aki nagybátyámra emlékeztet. Mellemben éreztem a női hang hívását, hogy a szopránra tenorral feleljek. S csakugyan ránk került a sor: „Mint az aranykornak boldog századja… virágzó képe szelíd tündér / Fiatalság visszanevetsz rám” – fújta mellettem Kránitz, mintha a dal első hajadonpírjában adta volna vissza neki feleségét, a rákban elhaltat. Az én rossz hangom is, mely különben fásan tévelyeg, a szívemről felfutó vérhullámtól kapott színt és lendületet. „Légy bölcs, légy te vitéz, kardod villáma hasítson / A földtengelyekig s a föld nagy nagy tengerein túl, / Homlokodon híred csillagkoronája ragyogjon, / Tetteidet fél föld leborulva csudálja, imádja, / Halmozd kincseidet, dúld, pusztítsd Bengala partját. / Ússza körül gályád a földet, százszor, ezerszer: / Oly szent tiszta öröm nem reszketi szívedet által, / Mint mikor a boldog fiatalság rózsavirányin / Andalodó lelked legelőször kezde hevülni…” Az apáczaiak darabja a Közelítő tél volt. Nem tudom, ki írta alá a kottát, de a világ tele lett tőle, mintha a természet órjás melle még egy nagyot akart volna sóhajtani az éneken át, mielőtt összeesik: „Óh, a szárnyas idő hirtelen elrepül / S minden míve tűnő szárnya körül lebeg!” hallottuk a csodálatos sorban a tűnő szárny csapását.

A két csapatból most kis zenekar verődött össze, sok fuvola, brácsa és kevés hegedű, s akik nem játszottak, nők és férfiak négy sorban táncolni kezdtek. Nem férfi táncolt nővel, hanem sor sorral – hol férfiak és nők lépdeltek szembe, hol férfiak férfi sorral s nő nővel. Közben a négy sor össze-összeállt, s libasorban tekeregtünk, vagy körben futottunk, mint a román bóránál szokás. Én a rádió tánclemezeire gondoltam, melyre feleségemmel szoktunk forogni, körülöttünk a két kislány. Látod, mindig mondtam, hogy kell lennie egy lemeznek, amelyre még az én maradék gémberedettségem is fölenged – akartam mondani feleségemnek, mert a táncról ő jutott eszembe, egyetlen táncosom. De ő nem volt mellettem, s ez még jobban belehajtott az egymás fele lengő sorok mélázó ritmusába. Szemben két lány lebegett felém, s mint ismerősnek intettek, de a növő sötétben nem vehettem ki az arcukat. Honnan ismernek engem ezek a lányok? A szembetáncoló sorok azonban oldalt fordultak s a kissé monoton zenéből, mely idegeinket kezdte már kifárasztani, lángok csaptak ki, s a táncosok apró lépései hideglelőssé váltak a kitörő láztól. Valaki az élen égő fáklyát ragadott kezébe, s mi egyre gyorsabb hurokban rohantunk el egymás mellett. A kék szemű aggastyán, akit előbb a tőrözők közt láttam, kétszer is odakiáltott. Előszörre: emlékszel még a Kapy utcára? Másodszorra: nem bántam meg semmit. Felismertem most már; vissza akartam kiáltani; de az örvényben nem került többször elém. Nem egészen tudtam, mi történik velem, két kéz vitt, s én ott úsztam az őszben, életem lázában, s azt hittem, itt ér, e táncban a halál. De egyszerre csak megálltunk, s én szédülő fejjel odarogytam a földre. Polla ta deina… Sok nagyszerű van a földön. Köztük az ember a legnagyobb. Hallottam a nők magas énekét, magam sem emlékszem már, görögül vagy magyarul-e, mintha csak maga a karének énekelt volna nyelv nélkül bennem. Amikor szédülő szemem valahogy széttapogatott az itt is, ott is kigyúló fáklyáktól hullámzó sötétben: az ének már véget ért, s szemben velem egy sebbel-lobbal felállított színpad utolsó deszkáit vonták fel. Egész kezdetleges volt ez a színpad; faállvány, hátul egy palota oszlopsora, a három oldala teljesen szabad. Az elülső sarkokra ferdén beszúrt két fáklya minden világítás. A palotából egy ember jött ki fehér köpenyben, álarc nélkül; később oldalról, a fáklyák sötét tövéből fekete köpenyes alakok, az egész arcot elfödő álarcban, azt is mondhatni, arc nélkül. A fehér alak monológja elég soká tartott. A leneák istene nem vonul be többé a városokba, hogy amint a bort megtörik, a hős is megtöressék a tragédia borprésében, de az eltávozott isten utódjaként itt maradt a költő, aki végzetétől csak úgy szabadulhat rövid időre, ha sorsát mintázó hősöket dob maga helyett a borsajtóba. Ehhez segítségre van szüksége, a sötétből előrohanó arc nélküli alakokra; Berzsenyi ünnepén nekik azt a szerepet kell vállalniok, hogy egy magányos nagy szívet, mint a végzet szolgái, meggyötörjenek. A merev alakok előbb dadogva, aztán határozottabban, mint énekesek a karmester által kiosztott hangot, el-elkaptak egy mondatot a költő beszédéből, s szereppé formázgatva, tovább fejlesztették. A végén a költő visszalépett a palotába, a köpenyesek elhajították a köpenyt és álarcot, a színpad előtt meggyúlt egy reflektor, s hét-nyolc római volt látható a palota előtt. Valamennyiüket az apáczaiak közt láttam előbb, a darabot, úgy látszik, a másik telep mutatta be. – Nem szeretem ezt a szubjektivizmust – szólalt meg a sötétben egy álló tömb fölöttem. A hangjáról ismertem fel, megint a Versenybíró került mellém. – Az isten helyett: az én, a világ helyett a lélek: nem veszedelmes egyszerűsítés ez? Láttam, arra céloz, hogy az alakok szinte a költő állapotából gomolyognak elő, s a tragédia az ő személyes bánatának a füstje csak. S mivel előzőleg többször állt az apáczaiak mellé, kifogását én is jogosnak találtam, s a magam észrevételével is siettem megtoldani. – Nem kezdetleges ez? – kérdeztem. – Dísztelen színpad, lehajigált maszkok és köpenyek? A színpadi technika, úgy látom, nem fejlődött sokat. – Színpadtechnika – ismételte ő kimondhatatlan undorral. – Csak nem voltál a Nagy Csalás idején színigazgató? Különben nyugodj meg, Pesten ezt a darabot is órjási dobozokban fogják előadni, melyeknek elülső oldalára időnként függönyt gördítenek. Ez az oszlopsor a szenátus terme lesz, s hat római helyett hatvanan tolongják körül a bevonulót. Mi azonban a költészetet álljuk itt körül s nem a panoptikumot. A színpadnak, melyen a szó nagy, megbocsátjuk, ha jobban hasonlít egy költő homályosan mély látomásához, mint egy leltár szerint kiállított szenátushoz. – S ez a bevonuló, aki órjásként és szegletesen áll a rómaiak közt, kicsoda? Nem hallod? Mi, gótok, kardja leszünk a művelődésnek, melyet ti, rómaiak csináltok. – Teodorik? – szóltam elámulva. – Mi köze Teodoriknak Berzsenyihez? Vagy a dráma és az ünnep nem függ valamiképpen össze? – De igen, s ha van érzéked, rá is jössz, hogyan.

Furcsállón figyeltem. Teodorik csupa jó szándékkal vonul be Rómába. Noha maga a betűvetéshez is alig ért, mint konstantinápolyi túsz, beleízlelt a kultúrába, s boldog, hogy e romboló népektől átszáguldott Birodalomnak legalább a szívében kerítést csinálhat bámulatából a kultúrának, melyet gótjai nélküle eltaposnának. A rómaiak két sarcoló barbár király után nagy tisztelettel fogadják. A literátor Boëtius üdvözli virágos és hízelgő beszéddel, s Cassiodoros fogalmazza pompázó szózatait. Róma vízvezetékei gondozót kapnak, s őrök állják el a márványemlékeket fosztogató csőcselék útját. Róma boldog, s a nagy barbár örül minisztere kiáltványainak, melyek egy-egy közigazgatási utasítást a római történelem órjás tálán tálalnak be. De az a Róma, amely alattvalója lett, nem az többé, melynek az emlékműveivel az ő monumentális lelke szóba állt. A katolikusoknak ariánus marad, a rómaiaknak gót, az irodalmároknak analfabéta. Talpnyalói a háta mögött Bizánccal leveleznek, gótjai hűtlennek tartják. S őt egyre nagyobb, nyugtalanítóbb magány zárja be. A darabnak nem voltak szünetei, de időnként kiürült a színpad, a reflektor elaludt, s a két fáklya lobogó körében megint megjelent a fehér költő s a fekete köpenyek. És a költő, most már Teodorik s a rómaiak nélkül, a magányos lélek egyre izgatóbb lökéseit, összeomlásait vívódta végig az álarcos, gyötrő erők közt.

– Azt hiszem, értem már, mi köze Berzsenyihez Teodoriknak mondtam a második közjátékban. – De mért mondtad szubjektívnak az apáczai költő beállítását, ha a költő, akiből a dráma felgomolyog, nem ő, hanem akinek az ünnepét üljük? Vagy nem foghatjuk-e fel úgy, hogy maga Berzsenyi az, aki itt mint Teodorik, a végzet tőrjében szorong. Nem is Berzsenyi, hanem az a világvalóság, melyet itt Berzsenyi neve alatt ünnepelünk. A világvalóság szót ókortudós barátomtól tanultam, aki imént a táncban odakiáltott hozzám, s rendkívül büszke voltam, hogy helyesen használtam. A Versenybíró, vagy az árnyék inkább, melyből az ő hangja beszélt, egy ideig némán állt. – Nem is vagy olyan ostoba – mondta aztán, s a heverő és ácsorgó nézők közt kisvártatva továbbsétált.

Én egy ideig figyeltem még a darabot, s vártam, mikor csap szét e literátorok közt, vakon, épp a legjobbat roppantva össze, a felbőszült lángész, de a színpad egyre szoruló s szorongató magányosságáról lassan a magamé jutott eszembe, s ahogy ültem, térdemre horgasztottam a homlokom. A gyümölcsösből már semmit sem lehetett látni; a gyepen leszúrt fáklyák fényében itt is, ott is két-három lány lézengett összeborulva, s a csillagok hunyorogták fentről hideg szemüket. Mi keresni valóm volt e játszók és nézők közt nekem, aki elébb még füzérükben rohantam a magasra tartott tűz után? Egyszer eloszlik előttem ez az egész kép, mint az álom, s a mester mered rám, aki a könyvtárban szemével a földre nyomott. Mért is nem lehettem társ társak közt, mint ezek? Vagy ha magányos, megsiratni valón az, mint Berzsenyi s Teodorik? Antigoné! – sóhajtottam föl, mert egy fiatalkori versemben lelkem magasabb felének neveztem őt. De hol van az én lelkem magasabb fele?

Ebben a pillanatban egy fáklya hajolt tüzes végével az arcom felé, s aztán megint föl a magasba. – Te mit sírsz itt? – mondta az a hang, mely Antigoné búcsúját olvasta a kerek asztal mellett. – Az apád miatt – feleltem neki. – Nem ismer könyörületet. Láttad, hogy szegzett kiáltásával a földre a könyveim alatt. – Láttam és hallottam kiáltásodat – felelte ő. – De most nincs itt, s a fű és a csillagok harmatán ülsz, a tragédia tisztuló bánatában. – Ah, mit nekem Teodorik és Berzsenyi, ha magam méltatlan vagyok rájuk – kiáltottam szenvedélyesen, s felugrottam, hogy elrohanjak. De a lány elkapta a kezem. – Ne rohanj el a fáklya alól – kiáltott rám egy angyal indulatával, majd, hogy látta megrettenésem, elnézőn. – Mondd, mivel segíthetek rajtad, szegény? – Békíts meg apáddal, s vigyél föl a tetőre, ahol az ünnepi kardalt tanultátok, míg apád engem lelkiismeretemnél fogva a földre nyomott. – Gyere hát mondta ő, s jobb kezével magasba tartva a fáklyát, a ballal hátulról, mint leány az apját, átfogott.

Megindultunk a torony iránt a mezőn. Eleinte kövekre gugyorgó nézőket kellett kerülgetnünk, s egy kupac vívósisakba botlottunk bele. A szélen ott állt Pali s a székely, s egy öngyújtóval babráltak. – A csillagok nagyobb szikrát hánynak – mondta földim. – Ez a költőt követi – felelte a malomfalvi, s fejével a színpadra bökött. Túl a gyérülő nézők árnyain egy férfi s egy lány sétáltak egymás derekát karolva, hátulról egy másik lány dobálta őket zöld dióval. De azok csak akkor vették észre a dobálót, amikor fáklyánk fénye is arcukba csapott. Felismertem barátomat, aki Keats-ből szavalt. Hova mégy, nővérünk? – kérdezte a nagyobbik lány, akit átölelve tartott. – Ezt a szegényt viszem apánkhoz és a tetőre – felelte kísérőm. – Megismertem őt – mosolygott a lány, s integettünk is neki a táncban. – Most nekem is úgy rémlett, hogy ismerem valahonnan őt, s különös féltékenység fogott el miatta, mert még mindig derekán láttam barátom kezét. – Ez az, aki macskával ült a fa tövében – mondtam a férfinak, s csak apa nézhet oly féltéssel lánya kedvesére, mint én néztem erre, aki előbb még kedvencem volt, mert még mindig nem vette le derekáról a kezét. – Ez – nevetett a fiú, s arca lágy volt most, mint a Csokonai-sor, melyet délelőtt idézett fönn a tőkék közt. Most a vadócra néztem, aki kettejük válla közt préselte át fejét, s gúnyosan azt mondta, mint egy kisded, hogy pa-pa. Őt is ismertem valahonnan. – A húgaid ezek? – kérdeztem a fáklyás lányt, amikor tovább mentünk. – Igen – szólt ő, s ott áll apám.

Én elébb Bernátot, a szakállast vettem észre a torony tövében, de ott volt mögötte a Mester is. – Nem szeretem az ünnepeiteket – dadogta a szakállas –, túl puhák nekem, csupa fuvola, vers és ugrabugra. Az volt a szép idő, amikor egymás melegével fűtöttünk be, a műhely padlóján heverve, s nagy fagyott tönköket cipeltünk az ácsmunkához. Hidd el, szívesebben vagyok a fekete parasztok közt, akiket ökölszavakkal kell a jó rendbe terelni, mint itt. – De a Mester válla fölött bennünket nézett már, s nem felelt. – Elhoztam neked, apám, ezt a szegényt – állt félelmem elé a lány. – Légy elnéző hozzá, hisz a legnagyobbra volt benne a szándék. – Lehet-e elnéző az iránt, akiben a legnagyobbra volt szándék? – mordult közbe Bernát. De a Mester most szelídebb arccal fordult felém. – Nem láttalak, uram, az ünnepen – mondtam neki szepegve –, de a tekinteted mindig a hátamban volt. – Mit kívánsz tőlem, gyenge – felelt ő, megszánva kissé. – Vigy föl a tetőre, mely alatt elébb a földre nyomtál. – Gyere hát – mondta ő, s elindultunk hárman, elöl a lány, közbül én s utánam a Mester a bejárat felé.

A kapun bedugott fáklya csak egy nagy, magányos asztalt mutatott a teremből s egy sávnyi táncoló könyvet a polcokon. Az oszlop csigalépcsőjében kavarogtunk fölfelé; a fáklya füstjét heves szélroham csapta le rám, úgyhogy köhögnöm, tüsszögnöm kellett a koromtól. – Csak bátran – mondta mögöttem a Mester. S én beszélgetni kezdtem vele, hogy mutassam bátorságomat. – Szép lányaid vannak, uram. – Három – felelte ő. – Igen, mint nekem. – De többet nem tudtam mondani, mert a füst megint eltömte légcsövemet. Úgy tetszett, hogy már nagyon-nagyon rég forgunk e csigalépcsőben, a fáklya rövidebb a lány kezében, mint akkor volt, mikor forogni kezdtünk. – Hogy lehet ilyen magas két emelet, tűnődtem, de nem mertem szólni, nehogy lankadásra értsék csodálkozásom. Végre világos lett a fáklya fényén túl a lépcső torka, s kiléptünk a hatszögű tetőre. Az éjszaka, miközben fölfelé másztunk, engedett, s az ég repedt szélén derengő szürkeség szivárgott be. – Dobd el a fáklyát – mondta lányának a Mester, s én ijedten láttam, mint repül a tűz, minden emberi erőt meghazudtoló ívben a korláton át. Önkéntelen a keleti párkányhoz futottam, ahol lerepült, de csak a vörös napkorong peremét láttam, ahol előbb még szürkület volt. Nagyot szippantottam a tető levegőjéből, s szétnéztem a telepen. Ott állt az üvegfalú ház s ott üresen a dérharmatos tér, melyen a táncoló tüzet követtem. A kis zöld sziget körül, mint zöld irónnal vont vonás, kígyózott a gledícsia sövény is, mely a telepet kerítette. De: – Hogy lehet ez? – ragadtam meg hirtelen a Mester kezét; a gledicsián túl tegnap elhagyott volt a föld, s egy rongyos lányka őrizte a dűlt hídnál libáit. Most gyümölcsösöket látok futtatott szőlővel, s zöld partú csatornák csillognak a szíkesen. – Ez azért van – szólt a Mester –, mert a Sziget elöntötte a Tengert. – Ismertem ezt a terminológiát, s megértettem, hogy Szigeten a Telepet érti. – Boldogok vagytok ti, akiket fölvesz a Sziget – sóhajtottam föl oly őszintén, hogy a szánalomtól vállamra tette a kezét. – Fölvesz téged is. – De nekem három lányom van és feleségem. Olyanok ők négyen, mint a négy tagom, csak a tehetetlen törzsemet vonszolhatom ide, ha elválok tőlük. – Ha igazán olyanok, nem szakadhatnak el ők sem. – S tőled nem szakadtak el – kérdeztem, csüggedt fejemet hirtelen felütve. – Neked is volt családod. Követtek? – Nem mindjárt – szólt ő, s a szünet mutatta, hogy visszajáró fájdalom könnyét nyeli. – Elébb ez – s itt az öregebb leányra mutatott –, s most már a húgai is egyre gyakrabban vannak itt. A középsőnek idevaló a jegyese, láttad hiszen. – És ő? A feleséged? Őt nem láttam. A Mester elállt az utamból, s ott, ahol elébb a lányát láttam, a korlátok körül futó padon egy asszony ült fölgugyorodva; az ölében egy macska. Az asszony ősz volt már, piros arca ráncosabb, mint ahogy én ismertem, de mosolyogva rám emelte szemét, nem téveszthettem el. – Kitti kiáltottam a macskára, melynek Gödöllőről lánykorából tudtam még a nevét, s Kitti, a nevét hallva, fölütötte leszorított fejét az öléből. De hiszen ez az én… – dadogtam a Mester arca felé fordítva az enyémet, s most már tudtam, honnan ismertem a két lányt a táncnál, s mért kiáltottam az öregebb után úgy, hogy „lányom”, amikor ez az ember a földre nyomott. Ki ez az ember, aki itt ül abban, amit én megálmodtam? Lánya a lányom és felesége a feleségem? S a Mester, mint aki gondolatomban olvas, egyre közelebb tolta arcomhoz az övét, úgyhogy már a nyakam is hátracsuklott, fölém hajolt arca elől. – Hát te, te vagy én? – dadogtam jeges rémülettel, mely tüzes ujjongás is lehet, s hosszút sikoltottam.

 

*

 

A szőlőlevél megint beleért az arcomba, s ahogy hirtelen felültem, a karóba vertem a karom. – Laci, Laci! – hallottam messziről s utána panaszosan: – Fiam, mért nem felelsz, ha hílak. – Itt szúnyókál a szőlő végében – szólal meg végre egy másik hang, melynek illemtudásából nem nehéz a dolgozó megvetését a nap alatt szúnyókáló iránt kihallani. Fölállok: a tokaji az, akivel a csonkázásról próbáltam beszélni, ott áll a szőlők közt, karján a háncs, s a kastély fele néz, ahonnét nagymama biceg erre egy kurta bottal, tálcán a reggelim. Szemben Dorog: egymás mellett a salakhegy s a sok állomású kálvária. – Jövök már, nagymama – kiáltom, hogy ne gyötörje a lábát, s átugrok futtomban a ribiszke soron.

Az öregasszony odarakja a tejet a diófa alá tákolt asztalra, s maga is letelepszik, nyögve egyet az ülőkévé szabott tönkre, szemben velem. A tej mellett ott a posta: egy levél s az újság. A feleségem a házról ír, mert házat építünk, lapos tetejű házat a Törökvészen. Abból a pénzből, amit a Nép Eötvös Kollégiumára akartam áldozni. Az újságban vastag betűk a telepítésről. Eszembe jut beszélgetésem a kormánybiztossal. Szóval az egész telepítés arra jó, hogy a pénzintézetek dupla áron sózzák az államra a rájuk rothadó földet – hallom friss felháborodásomat. Ma már nem friss ez a megbotránkozás, de annál sűrűbb és keserűbb a leülepedő alja. Földönteni, az egész életet földönteni, önt el a düh, ellököm magamtól a tejet, és fölugrok, hogy e gyors indulatrohamot lemozogjam. – Mi az, fiam, nem jó a tej? – kérdi nagymama félig sértődötten, félig megszeppenten. Ránézek az öreg asszonyra, aki indulatom és a diófa alatti világ közt értelmetlenül keresi az okság láncát. – Dehogy, nagymama, jó, nagyon is – nyugtatom meg, s visszaülve nagyot húzok a tejből, mely valóban jó.