Adalékok egy „újnemes”-szekta történetéhez^*

A történetírás azokkal az eseményekkel foglalkozik, amelyek egymás szájából véve ki a szót, a népek sorsát fejezik ki. A kortársak, ha nem is értik egészen ezeket az eseményeket, felfigyelnek morajukra. A sors mondanivalóját nem tudják kihallani a változásból, de annál görcsösebben lesik a változás mozzanatait, mint ahogy a beszélő ajkát szoktuk nézni, aki idegen nyelven hadar, félig értett szavakat.

A hallani akaró süketeknek ez az igyekezete, mely a sajtó arcjátékára annyira jellemző, néha nevetséges, sokszor bosszantó, de mégiscsak megvan az az előnye, hogy a történelmi eseményeket, mint egy gramofonlemezen, elteszi számunkra, s ránk bízza, hogy idők múltán értelmüket kihüvelyezzük. Egészen más a sorsuk azoknak az eseményeknek, amelyek inkább jelképeseknek mondhatók, mint sorsdöntőknek, s a történelemnek nem annyira a haladását jelzik, mint hajlamait. Ezeket, mivel nem a történelem lármájával szakadnak ránk, a sajtó s az alkalmi filozófusok tolla elkerüli, hacsak nem a jelképes események egészen alacsony válfajáról van szó, kéjgyilkosságokról és miniszteri panamákról, melyekből a közönséges elme előszeretettel szokta levezetni a kor jellemvonásait.

Pedig ezek a jelképes események sokszor fontosabbak a történészre, mint a népek szeme előtt és feje fölött folyó parádés történelem, mert (mint ahogy azt az olvasó a Bot Károly szektaalakítási kísérletéből látni fogja), ha nem is érik el a történelmiség küszöbét, kicsiny méretek közt, egyének sorsában elrekedve, népeket átalakító eseményeket rajzolnak elő. Az ilyen jelképes események néha hatalmas méretekben ismétlődnek meg, s őseivé válva fontos történelmi változásoknak, visszakapják azt az erkölcsi súlyt, melyet a balsiker eredetileg elragadt tőlük, máskor egyáltalán nem ismétlődnek meg, alvó rügyei maradnak az időnek, s csak az alaposabb történészt érdeklik, aki a törekvések rajzával lágyítja el, s teszi emberibbé idő és siker kegyetlen kiválasztó munkáját.

Hogy Bot Károlyék kísérlete a jelképes események melyik csoportjába tartozik, ma, öt évvel a szerencsétlen szektaalapító halála után alig állapítható meg. Az „újnemes”-gondolat itt is, ott is felbukkan fiatal írók és mozgalomszervezők írásaiban, de ki tudná eldönteni, hogy több lesz-e belőle egyszerű jelszónál, melyet egyik évtized felvet s a másik elfeled. Nos, ha így lesz, ez inkább az ideák tünékenysége mellett tanúság, mint Bot Károly sekélysége mellett. Ő ezt a gondolatot komolyan vette; nem irkálni akart róla, hanem az élet hatóerői közé iktatni, s amikor a társaság, melyet szervezett, szétzüllött, s ő maga börtönbe került, nem sanyargatás és betegség ölte meg, inkább az elvesztett életértelem.

Engem épp az egy tétre feltett életnek ez a hitele indított, hogy Bot Károlyék kicsiny csoportját történelmi kutatás tárgyává tegyem. Bot Károly erős egyéniség volt, igazi vezérszellem, néhány fennmaradt írásánál nagyobb bizonyíték erre az az erkölcsi felsőbbség, melyet társai fölött gyakorolt. Hiszen e társaság nem állt jelentéktelen emberekből, s azok ketten, akik azóta a közéletben nagyobb szerephez jutottak, egyik mint politikus, a másik mint tudós, talán nem is legkiválóbb tagjai voltak a szektának, inkább a legszerencsésebbek, akik az ifjúkori élményt, mely Bot Károlyhoz fűzte őket, bár aligha heverték ki, legalább hasznukra fordították.

Az ember azt hinné, hogy egy ilyen közeli és kis területű mozgalomnak a feltárása, mely alig tíz-tizenegy év előtt kezdett szövődni az ifjúság elmélkedéseibe beletörődött kávéházi asztalok mellett, vagy hármashatárhegyi kirándulásokon, s valójában később is alig terjedt túl ezen a körön, nem járhat különösebb fáradsággal, s aligha veszi igénybe egy történetíró apparátusát. Az igazság, sajnos, az, hogyha a negyvenes évek egyik titkos társaságát vagy a Martinovics-féle összeesküvés körülményeit akartam volna felkutatni, sokkal megbízhatóbb kútfőkből, kevesebb utánjárással, világosabb képet nyerhettem volna, mint így, hogy a Bot Károly rejtélyes sorsához kerestem az eszmei kulcsot, s a mozgalom résztvevőinek a felfogását és szerepét iparkodtam megállapítani.

A végzet nem volt barátságos ehhez a társasághoz; maga Bot Károly a börtönkórházban halt meg, inkább az éveken át marokba fojtott heroizmus elernyedésében, mint az orvosi bizonyítványban szereplő influenza utáni szívizom-gyulladásban; legkedvesebb barátja, aki a társaságot fölrobbantotta, s feleségét eltántorította, öngyilkos lett; ketten kivándoroltak, s akik itthon maradtak, értelmük és társadalmi helyzetük szerint nagyon különbözőképp alakították át a szektára vonatkozó emlékeiket. Bot Károly nem követett el semmi olyat, ami miatt barátainak szégyenkezni kellene; (a rendőrség a külföldre szökött Haberhauer Ottó helyett fogta el őt, aki a szektán kívül számításból vagy türelmetlenségből még egy kommunista sejtbe is beszervezkedett), de a félévi fegyház, amelyet kapott, s a mozgalomhoz tapadt hírnév elég ok volt rá, hogy közéleti pályán boldoguló résztvevői ifjúkori kalanddá minősítsék az egész csoportosulást, amelybe ők éppen hogy belészagoltak.

Négy évvel Bot Károly halála után a mozgalomnak az emléke is be volt kaparva; a bennfentesek hallgattak vagy elkallódtak, akiket pedig csak a szele érintett, pesti ismerősök s az egresi „törzsfarm” szomszédjai, ha fel is rémlett bennük valami, úgy gondoltak rá, mint a tavalyi hóra. Én magam is egész véletlenül jutottam rá Bot Károly nyomára, mint az ekevas alól kiugrott csontot forgató földműves a régi sírra, s ha a múlt év novemberében az új lakásomban jelentkező két bejárónő közt az eszem és nem pillanatnyi szánalmam választ, az első magyar „újnemes”-mozgalomra vonatkozó adalékaim aligha látnak napvilágot.

*

Mint agglegény, nem szeretem a kotnyeles és túlságosan rendtartó takarítónőket, akik azt képzelik, hogy egy magános férfi csak örülhet, ha a gyermekeik első ministrálásáról, vagy az új és régi kaucsuk szájpadlásuk közti különbségről fecsegnek, s akik úgy érzik, hogy nem szolgálták meg a fizetésüket, ha legalább az íróasztalon levő mappát ki nem szabadítják a könyvek és írások avarja alól. A két takarítónő közül, akit ajánlottak, az egyik egészséges volt, dundi, feltűnően lassú észjárású, amellett a vice lánya, megannyi mellette szóló tulajdonság; a másik egy angolkóros nyomorék, púpja fölött vékony, hosszú arc; a hangja repedtes s piszkos ruhája körül a népkonyhák és tömeglakások szaga. Én a szociális lelkiismeret gyors sugallatának engedve, a nyomorékot választottam, teste kis tömegével s légylábaival vigasztalva magam, miután már fölfogadtam. De mennyire tévedtem! Az angolkóros asszonyka mögött, akinek a fogyatkozását én összeférhetetlennek tartottam a házassággal és szerelemmel, másnap egy férfi nyomult be a keskenyre nyitott előszobaajtón, akit, mint mondta, segíteni hozott magával. Az asszonyka nem bírt fát felhozni a pincéből, az asszonyka térdei nem bírták a vikszolást, az asszonyka nem szeretett a hideg konyhában mosogatni. Az ura, aki munkanélküli volt, mindezt megtette, azontúl velem is szívesen szóba ereszkedett. Valóságos mindentudó volt ez a „Te, Petik”, ahogy az asszony hívta, értett a csengőhöz, villanyzsinórokhoz, kályhacsőhöz, vízvezetékcsaphoz, a gázsütőhöz, fürdőszobakályhához, az árnyékszék-tartályhoz, s mintha csak az istenek játszottak volna össze vele, mindaz, amihez értett, néhány napon belül elromlott, szétdőlt, kiugrott, folyatni kezdett, úgyhogy nekem állandóan éreznem kellett az ő potom-gondviselését, s hallgatnom a szakszerű tárgyalásokba becsúsztatott életrajzi adalékait. Az volt a benyomásom, hogy lakásom üzemi berendezésének nem is azért a néhány fillérért kellett boszorkánytáncba kezdenie, melyre ő lecsillapításuk közben szert tett, hanem inkább ezekért az életrajzi adatokért, melyekkel az én meleg szobám, bécsi szeletem és könyveim s az ő borostás arca s nyakába tekert rongya közt akarta a távolságot áthidalni. Míg a kályhacsövet összeállította, megmutatta a frontharcos igazolványát; fahordás közben a veséjéről beszélt, melyet maga Verebély vett ki; nővéremék stájer nevelője előtt, aki a kishúgaimat hozta el hozzám, a német tudományával remekelt; hja, kereskedőembernek tudnia kell németül, s ő nem mindig volt ebben a helyzetben, mint most, életében, sajnos, háromszor bukott meg. Volt valami rendszer az ő életrajzi offenzívájában; két hétbe került, amíg emlékeinek abba a rétegébe vezetett, amelyben először találkoztam Bot Károllyal és barátaival.

– A szellemi szükségmunkához bekerülhettem volna – mondta; Sóvágó államtitkár régi jó barátom, már be is hozott, de tífuszt kaptam, s mást nyomtak a helyembe. – Száraz, fázós ujjai közt gondosan törülgette a csöpögő tányért, s rám pillantott, hogy megütődöm-e. Várta, hogy belekapaszkodom a szellemi szükségmunkába vagy legalább egy fintorral fejezzem ki kételyemet a barátság fölött; de én megtanultam már, hogy a kételkedés leghalványabb mozdulataiért is hosszadalmas bizonyítgatások büntetése jár, s minden figyelmemet a cipőmnek szenteltem, melyet elmenőben a konyhazsámolyon szoktam ledörgölni. – Az ember nem szívesen nyaggatja a nagyúri barátjait – folytatta –, pedig volt idő, hogy dinnyeéréskor éjszakaszám együtt csőszködtünk Karola-telepen. De tetszik tudni, hogy van az, ha valakiből lesz valami. Elfelejti, kik indították útnak… Alázatos tisztelettel, tanár úr – köszönt utánam a folyosóra, mikor látta, hogy otthagyom, s fekete, dohányos fogai fölött tisztelettudó mosolygással húzódott szét a száj. Miután tudtomra adta, hogy múltunk nagyon is kibírja az összehasonlítást, beszélgetéseink végén mindig visszatért a valósághoz, helyreállítva tanár úr és munkanélküli sors szabta viszonyát.

Kollárt, a klasszika-filológust, a Filológiai Közlöny tartalomjegyzékének az átböngészése közben fedezte fel. A délutáni postát, mivel abban az időben mosogattak, rendesen ő hozta be, s a félperc alatt, míg a könyveket és folyóiratokat átvette s az íróasztalomra tette, gyorsan átmustrálta, hogy nem talál-e valamit, amihez egy sokat sejtető megjegyzést fűzhet. – Látom a Kollár is ír ebbe a lapba – jegyezte meg sunyian. – Most úgy látszik, a tizenhatodik századdal foglalkozik (Plutarkhosz tizenhatodik századbeli fordítóiról szólt a tanulmány); akkoriban a régi görög színdarabokat nyaggatták a Gazdával. Jó fiú volt, nagyon szeretett a virágházban maszatolni, amikor ledoktorált, nem kapott mindjárt állást.

Bár szótlanul vettem át a füzetet, ez a megjegyzése szeget ütött a fejembe. Kollárnak csakugyan van egy egész fiatalkori kis könyve a görög drámáról. Ezt a könyvecskét én sokkal eredetibbnek tartom újabb dolgozatainál, melyekben, mintha a könyvcímek és idézetek ciliciumát vállalta volna magára, talán, hogy első merész munkájáért megbüntesse magát. Honnan tudja ezt ez az ember, és miféle telep volt az, amelyen ő, a Sóvágó államtitkár és a Kollár társaságában csőszködött s vincelléreskedett? Kollárt elég jól ismertem, havonta egyszer-kétszer megfordult ő is a Sz. professzor asztalánál, mert noha nem történész, szeret történeti kérdésekről beszélni, s nekem is többször bebizonyította már, hogy nemcsak az antik történet kútfőit ismeri, de Machiavellit, Guicciardinit, sőt a francia emlékirat-irodalmat is. Legközelebb is épp mellém telepedett le, s az ő sajátságos társalgó módszerével, melyet az olvasottságok birkózásának lehetne nevezni, VIII. Károly olaszországi hadjáratával kapcsolatban puhatolt ki. Nem állhattam meg, hogy elő ne hozakodjak az én barátommal. – Nem ismer, kolléga úr – kérdeztem –, egy Petik nevű embert? – Kollár felütötte a fejét, a szemembe nézett, bocsánatot kért a szomszédjától – noha nem láttam, hogy meglökte volna. – Petik? – ismételte a nevet, s úgy tolta el maga előtt a kiflis kosarat, hogy tekintetével a kifliket kísérte. – Mért kérdi, kolléga úr? – Nagyszerűen van tájékozódva az ön ifjúkori munkássága felől. – A Bot Károly köréhez tartozott, úgy rémlik, emlékszem rá. Vigyázni kell rá, mit mond, nem megbízható ember. – Bot Károly? – kérdeztem én; sosem hallottam róla. – Kollár olyanformán mosolygott, mintha egy budai találka-kocsma volna az, amelyről bevallottam, hogy nem ismerem. – Nem? Pedig érdekes eset: egy sztoikus szektaalapító századunkban. Persze, kolléga úr néhány évjárattal előttünk járt. Ha fiatalkori emlékekről van szó, öt-hat év áthidalhatatlan korkülönbség. – Én vártam még, hogy mond valamit az „érdekes eset”-ről, de ő a szemben ülő két archeológus vitájába avatkozott.

Volt valami szokatlan a Kollár viselkedésében, ami arra ösztökélt, hogy most már én dobjam föl bejárónőm férje előtt a Bot Károly nevét. Petik boldogan kapta el a kérdést, s elsősorban a maga részvételét és jelentőségét sietett megállapítani. Ő volt a Gazda jobb keze, ő tartotta a lelket az egész farmban, ha Bot Károly ráhallgat, s elébb kiteszi az Orbán doktor szűrét, nem jutnak ide. Ma talán az egész ország az ő kezükben van, egy magyar Mussolini lehetett volna abból az emberből, s akkor mi ketten sem így beszélgetünk, hanem talán én kérem őt, hogy protezsáljon be valamelyik egyetemi tanszékre vagy akadémiába. Eleinte bőven és mohón beszélt Petik, de amikor látta, hogy én nem kezdem szokásom szerint a könyvet lapozni, hanem újabb és újabb kérdéseket teszek fel, tartózkodóbb lett. Megérezte, hogy a kíváncsiságom fel van keltve, s ő valami olyasmit hordoz az emlékezetében, aminek a megszerzéséért én talán áldozatokat is hoznék. Most már takarékoskodott a közléseivel, meg-megjelent körülöttem, jelentőségteljes meghajlással tette a fűszeres nyugtáját az íróasztallámpa alá, de rögtön vissza is vonult, bevárta; hogy én szólítsam vissza az ajtóból. S engem csakugyan egyre hevesebben érdekelt, amit ő Bot Károlyról és köréről elmondott, úgy, hogy másoknál is faggatóztam már, sőt a húszas évek elején megjelent folyóiratokat is átnéztem, hogy nem fedezem-e fel bennük Bot Károly nevét. Ahogy nőtt az én érdeklődésem, úgy nőtt a Petik talányossága és szemtelensége is. Most már nem is leplezte, hogy különb embernek érzi magát nálam, s csak a fonák sors űzte az én takarítónőm mellé, akivel különben esze ágában sem volt megesküdni. Néha már borszagot is éreztem rajta, s dohányos ujjai újra kisárgultak. Az előszobán ő jött be elém, s hangos vezényszavakkal kormányozta a kis nyomorékot: – Anyukám, melegíts egy kis teavizet nekünk, Anyukám, kérd el azt a régi Hubertust a tanár úrtól. – Az anyuka elragadtatott szemmel engedelmeskedett; bennem pedig fogamzott már ez a munka, úgyhogy nem bírtam kitenni őket. Egyik ebéd után aztán mindketten elmaradtak, három nap takarítónő nélkül voltam, a kész kakaót magam vettem át a tejesfiútól, s a déli vendéglőmben vacsoráztam. Negyednap beállított az asszony, s elmondta, hogy az ura eladta a szmokingom; a házbeli cselédlány társaságában leitta magát, s nyoma veszett. Egy idő óta a könyvecskéimből is szépecskén hordott az antikváriumba, s mikor ő akadékoskodott, azzal vigasztalta, hogy a könyvlopás urak közt nem bűn. Most mit tegyen? Itt van hely, kenyér nélkül, s én bizonyára nem bocsátok meg neki. Mit tegyek, megbocsátottam.

*

Petiket attól fogva nem láttam, de Bot Károly sokkal állandóbb problémámmá vált, semhogy a kutatást abbahagyhattam volna. Aki nem vetette még magát rá egy másik ember nyomára, nehezen értheti meg, hogy tudott engem a Bot Károly talánya életem szertartásos menetéből kiforgatni, új ismeretségekre zaklatni s idegen érdeklődési területekre átcsábítani. Azt hiszem, minden szenvedélyben van valami a detektívéből, sokak szerint maga a szerelem sem egyéb, mint a képzelet detektívmunkája egy idegen egyéniség körül. Elébb csak Kollár kivallatására helyeztem el csalétkeket, fölhasználva a görög drámáról szóló könyvének néhány részletét, melyek túlmutattak az ő egyéniségén, mint például A leláncolt Prométheusz utolsó jelenetéhez fűzött kommentár, ahol az önmagunkhoz való hűséget az isteneknek járó engedelmesség fölé helyezi, s néhány gyönyörű mondatot ír le a tragikus erkölcsről. Később egy politikai asztaltársaságba is befurakodtam, ahol a fiatal Sóvágó államtitkár, a „haladó kormánypártiak” reménye, újabb európai mozgalmak legfrissebb műszavaival szokta a Bethlen-rendszer általános irányelveit igazolni, meg-megcsillantva az új nemzedék előtt a reményt, hogy e rendszer korszellemhez méltó átfestése rá és ifjú barátaira vár. Én a huszadik századi barokktól az érdekképviseleti rendszer és a magyar felsőház összeolvasztásáig minden tőrt megvetettem neki, csakhogy Bot Károly viszonyát az ő elitgondolatához kipuhatoljam. De fölkutattam a Kubában elveszett Petényi Ödön hozzátartozóit is, egy külföldön élő mérnök osztálytársam révén Haberhauer újságcikkeihez jutottam hozzá, bizalmasa lettem az öngyilkos Orbán doktor vénlány nénjének, s ismételten leutaztam Egresre, ahol a régi Karola-farm egy részén még ma is egy szektabeli gazdálkodik.

Nagy segítségemre volt Bot Károlynak néhány fiatalkori cikke, melyeket elég különös folyóiratokból szedtem össze, de ennek ellenére is megbízható Ariadné-fonalat találtam bennük, hogy az életére vonatkozó adatok és vallomások közt elindulhassak. Abból, amit megtudtam róla, egyre vonzóbb arca rajzolódott ki a tragikus végű fiatalembernek, aki megundorodva a világnézeti hánykolódásoktól, aranyfedezet nélküli jelszavaktól, a régi uralkodók álláspontjára helyezkedett, kik nem úgy, mint az újabbkori inflációs államférfiak, hatalmas aranykészletet halmoztak fel, mielőtt háborúba kezdtek. Ha a kezembe jutott adatok alapján szabad ilyen általános jellemzést megkockáztatnom, Bot Károlyban egy mélyen tragikus életérzés keveredett gyermekesen biztos mozgalmi optimizmussal. A régi görögökkel azt tartotta, hogy jobb nem foganni, mint foganni, s jobb idejében elvetéltetni, mint megszületni. Az élet kelepce, melybe szüleink csókja ejt, s melyből csak a halál kínja vált ki. Az emberi élet egyetlen értelme s méltósága: a helytállás, ki kell tartanunk amellett, amit a belénk áthozott erők akarnak velünk; ez az a tragikus erkölcs, amelyről első művében Kollár Dénes is ír. De ha ember és világ viszonyában nem is jutott túl ezen a szív összeszorító reménytelenségen, az ember s főleg a tragikus erkölccsel eltelt ember tevékenységi terét s hatalmát szinte határtalannak látta, olyan erős meggyőződése volt, hogy az erkölcs, ha igazán az, a gyakorlatban is hatásosabb fegyver, mint a „gyakorlatiasság” és a hajlékony alkalmazkodás. A tragikus erkölcsű ember olyan, mint a tőkeerős vállalkozó, aki kibírja s átlábolja a veszteségeket, s függetlenülni tud az árfolyam-ingadozásoktól. Ki bírná ki a mai híg időkben, amikor a legkülönbek is napról napra élnek, s barométerei lettek a napi értékingadozásnak, egy ilyen tőkeerős lélek versenyét? Egy megjegyzéséből tudom, hogy megvetette a tehetségeket, akik csak tehetségek. – Mit várhatunk – mondta – a zsenialitás napszámosaitól? Az igazi tehetség, akinek szabadsága van a költekezésre és a koplalásra. Szabadság alatt ő valami színes aszkézist értett; aszkézist a lemondásban, de aszkézist a fényűzésben is, a lélek elszántságát, hogy sorsa belső udvarába húzódjék, ha kell, s addig terjessze ki befolyása körét, ameddig lehet. A szabad ember összenyomható, mint a gáz, de összenyomva is benne van, potenciálisan, a kiterjedés. Szektájával ő egy magas légnyomású zugot akart létesíteni ebben a légritka országban, s nem volt kételye, hogy erről a magas légnyomású helyről szelek és viharok indulnak ki. Az erkölcsből úgyis mozgalom lesz, de hogy lesz a mozgalomból erkölcs? Megvetett minden szervezkedést a lelkek szervezkedésén kívül. Ő maga korán abbahagyta az írást; nem annyira csalódásból, mint hite bizonyításául, ahogy feltevésükben megrögzött orvosok mérges szérumokat oltanak magukba, csakhogy ártalmatlanságát bizonyítsák. Egy erős embernek akkor is meg kell mozgatni a lelkeket, ha nem ír; a nagy nyomásnak nem kell toll ahhoz, hogy vihart támasszon. Élt és beszélt, s úgy érezte, hogy példája és szava terjedésében kell kipróbálnia magát. Alkotta és ajándékozta magát, s talán épp önmaga megalkotásának ez a szakadatlan erőkifejtése s az ajándékozó kedv állandó csorgása vonzotta hozzá baráti körét. Mint lépcsőzetes medencéjű szökőkútban lejtett körülötte lélekről lélekre a víz, s buzogtak föl új kisebb tritonfejek. Lehetséges, hogy ez a víz ne jusson el mindenkihez?

Karola-telep, melyet sokan az ő leglényegesebb alkotásának tartanak, inkább jelképes hely volt, az a lelkünkben levő vár, amelybe mindig visszavonulhatunk – kivetítve a valóságba. A bölcsészetre iratkozott be, de nem végezte el, diáktanításból élt, meg abból a kis zsebpénzből, amit apjától kapott, aki egresi tanító volt. Egy volt képviselő árváját vette el, aki akkor már évek óta vendéglőkben felírónősködött. Szerény, vízivárosi szobában laktak, de úgy látszik, az asszonyt is bele tudta zökkenteni az észjárásába, mert sosem nógatta őt újabb jövedelmi források fölhajtására; talán rá is átragadt az ura megvetése, aki zsarnok életkörülményeiket a sült krumpli és margitszigeti vacsorák, ószeren vett ruhák és drága hangversenyjegyek szeszélyes váltogatásával gúnyolta ki. A Karola-telep tulajdonképp apai örökség volt. Bot kántor mellől sorra elhaltak a lányai, aztán a felesége is; az iskolából kiüldözte a sok modern nyavalyás, süketnéma-módszeres tanítónő; kellett neki valami gond, hogy össze ne dőljön; mint takaréki könyvelő, ő vállalta el a környéki Huszárpuszta parcellázását, s amikor a belsőségre a szegénység közt nem akadt vevő, megtartotta olcsó pénzen ő magának. Tíz év alatt kellett volna letörlesztenie a vételárat, de rá tavaszra meghalt. Bot Károlynak ilyesformán volt harminc nagy jószágra való istállója, egy számtartó-lakása, pajtája, kocsiszíne, három góréja, négy hold szőlője (harmadéves amerikai vessző), egy csomó zsenge gyümölcsfája, körül huszonöt hold földje – de alig valami pénze, kevés barma s annyi adóssága, hogy a törlesztésén kétszer ennyi földet bérelhetett volna. Bot Károly kevéssel előbb írta a Vagyonról szóló cikkét, amelyet az írásbeli dokumentumok közt majd megtalálhat az olvasó, s ebben a váratlanul elébe hullt örökségben valami próbatételfélét láthatott, mintha a sors hívta volna ki elméletéért.

Az egresi ismerősök azzal biztatták, hogy ne vegye át az örökséget; senkit sem lehet arra kényszeríteni, hogy örököljön; márpedig ez az örökség ráfizetés. Bot Károly kiment a telekre – nem talált ott senkit, csak az apja emberét, egy facér kertészt, aki még a Huszárék idejéből maradt itt mindenesnek. Ezt az embert Huszárék akkor vették fel, amikor a fehérvári hizlaldájuk már bukóban volt, spárgát meg gombát akartak termesztetni vele, azon többet lehet keresni, mint a búzán. De a hizlalda elébb megbukott, mint a spárgatelep begyúlt, s a gombapince az öreg Botra szállt a lefokozott kertésszel együtt. Bot Károly meghallgatta ezt az embert, s három hét múlva a feleségével, Petikkel meg Petényi Ödönnel tért vissza. Petik akkor bukott meg másodszor, ez alkalommal mint kép- és műbútorkereskedő; Orbán doktor ajánlotta őt be a truppba, aki még az ideggyógyászati klinikán fedezte fel, s egész legendát költött az ezermester alkoholista köré. Petényi akkoriban jogász volt, azonkívül a Hitelbank hivatalnoka s egy kávéházi zenekar tagja, de mivel a bankban leépítették, a jogra úgysem szokás járni, nem volt semmi akadálya, hogy az éjjeli kávéház füstjét a huszárpusztai marhaistálló lámpájának a füstjével cserélje fel. Az első tél átvegetálásához szükséges pénzt Orbán doktor adta, aki mint kórházi alorvos ebben a társaságban mecénásszámba ment. Birtoka, melyet Bot Károlyné tiszteletére Karola-telepnek kereszteltek el, telekkönyvileg a Bot Károly nevén maradt, de az ő vagyonról alkotott felfogása s a telepalkotmány értelmében (melyet Bot Károly írásiszonya miatt senki sem jegyzett fel) tulajdonképp a rend vagy még inkább az ügy vagyona lett, s Bot Károly csak a vagyon „hatalmi kisugárzását” irányította.

Haberhauer Ottónak a cikke (lásd az írásbeli dokumentumok közt) a telepalapítást úgy állítja be, mint egy polgári csoport kísérletét a „szövetkezeti termelés” bevezetésére. Persze, könnyű kimutatni, hogy a kapitalista termelési rendben ezek az „anarchista kooperációk” hamar fölbomlanak. Nem tudom, hogy Haberhauernek ez a beállítása őszinte-e, de ha igen, akkor az ő félreértésében kell keresnünk e „felbomlás” egyik legfontosabb okát. Karola-telepnek, vagy ahogy ő nevezte, Karola-farmnak kutatásaim alapján nem sok köze volt a szövetkezeti termeléshez. Ez a telep, azt mondhatnám, inkább metafora volt, mint termelőszövetkezet; szellemi erők termelésének anyagi mása; a lelki és fizikai vagyon merész összekapcsolása egy jelképben. Bot Károly szerint minden ember forrás; forrása messziről összeszivárgott, kikutathatatlan szándékú erőknek. Az emberhez méltó, diszciplinás élet ezt a forrást segíti, tisztítja – s vezeti el vizét a többiekhez. A vagyon erkölcsössége vagy erkölcstelensége nem attól függ, hogy egyesek vagy szövetkezetek kezében van-e, hanem hogy forrásnak lett-e foglalatja vagy pocsolyának. Bot Károly szemében a vagyon az élettel ránk szabott fegyelem anyagi része, s Karola-telep azért volt oly kedves neki, mert e harmincholdas folton s az innen kiáradó anyagi erőben a maga és társai tőkéjének a kisugárzását látta. Természetes, hogy akik a telepen éltek, Bot, Karola, Petik, a kertész, két és fél éven át Petényi, egy-egy éven át Kollár és Sóvágó, ettek, ruházkodtak, de eszük ágában sem jutott, hogy például a jövedelem arányos felosztását, vagy munkájuk „teljes értékét” követeljék. Ebből a jövedelemből épp azok „kaptak” legkevesebbet, akik a legtöbb munkaórát dolgozták, Bot Károly, Barna, a kertész és Karola, aki míg Petényi meg nem nősült, egymaga volt asszony a telepen. A jövedelem nagy része épp a külső emberek felé folyott, ők kapták meg, de ők sem magukra, hanem a szerepre, melyet a felserkent erő teremtett körülöttük, s ha talán többet költekeztek is, mint az otthoniak, költekezésüket a szerep szabta meg, s nem az ő igényük.

Sietek megjegyezni, hogy ez a kifele folyó apanázs nem volt valami nagy összeg, sőt még állandó sem. Aki művésze a kertészetnek, tudja, mit sajtolhatott ki négy-öt évi munkájával a válság előtti években egy ilyesféle csoport szorgalma és zsenialitása. Bot Károlyék ennél kevesebbet szorítottak ki, mert azonkívül, hogy termeltek, piaci szempontból sok hiábavaló munkát is végeztek (volt istállókból lakást, a szérűkből kertet). Az újonnan ültetett gyümölcsös egyelőre legföljebb az asztalukat látta el, s a törlesztés is meg-megvágta őket. Teljesen helytelen úgy képzelni el Karola-farmot, hogy itt propagandára termeltek, s a kintiek elmozgalmazták, amit a bentiek ügyessége a földből kipréselt. A telep inkább bázis volt a kintiek számára, ahova, ha kinn megbuktak, visszahúzódhattak; fedezet a merészségük mögé. Nagyobb összegeket csak akkor kaptak, ha egy-egy új vállalkozást kellett elindítani. Ilyenkor aztán (pl.: Petényi Dunántúli füzetei-nek a megindulásához vagy a mozgalom legvégén, amikor Bot végre beleegyezett, hogy Sóvágó képviselőnek lépjen fel) a telep a szó szoros értelmében kiapadt, a baromfiólak, virágházak, nyúltenyészet, konzervraktár, füstölő ásítoztak, s a telepen élők szűk adagra szorultak. De ez volt a bentiek fénykora; ilyenkor oltották bele erejüket a kintiekbe. A munkának ez a közvetlen erkölcsi látszata s Bot Károly jelenléte őket mindenért kárpótolta. A baj nem is Karola-telepről s nem az anyagiak felől harapózott rá a mozgalomra.

Nem akarok elébük vágni a könyvben közölt adalékoknak, s különösképp hiba lenne, ha a „felbomlás”-ra vonatkozó nézeteimet mint összefüggő magyarázatot bocsátanám az olvasó elé. Amit megtudtam, olyan laza ponthalmaz, hogy abba még nagyon sokféle kép rajzolható; a történetírónak (akit szenvedélyem, félek, így is kompromittál) elemi kötelessége, hogy bármennyire égetik is feltevései, meghátráljon a végső magyarázat elől. Egyre mégis kérnem kell az olvasót. Ne lapozgassa azzal az érzéssel Adalékaim-at, hogy egy eleve halálra ítélt ügy aktáit forgatja. Bot Károly „szektá”-ja mégiscsak öt éven keresztül egyesített embereket egy, korunkban ritka, szervezetben; ez alatt hatalma nőtt, a benne rejlő jelkép emelkedett, s míg e furcsa üggyel foglalkozik, gyakran lepi meg a kutatót az az érzés, hogy tulajdonképp már csak a tojás mészhéját kellett volna átütnie, s a Bot Károly mozgalma a történelem fényébe ér. Lehet, hogy a keserűbb életismerő épp ezt a mészhéjat, az emberi gyengeségek látszólag keskeny övét tartja áttörhetetlennek s megmarad első, elutasító benyomása mellett. Én történész vagyok, de nem tudom ilyen mértékben szentesíteni a sikert, s ha elismerek is az eseményekben bizonyos következetességet, vonzalmam a történelemben megsemmisült történelmeké, az idő alvó rügyeié, ahogy e bevezető elején mondtam, s Bot Károly mozgalmát akkor is méltónak találom a történetírói föltárásra, ha rügyei „eleve alvásra voltak is ítélve”.

*

Mint említettem, s dolgozatom címe is mutatja, e könyv nem mer a Bot-szekta történetének szintetikus feldolgozására vállalkozni, s csak a kezembe jutott adatokat mutatja be. Ezek az adatok három csoportba oszthatók. Az első csoportba tartoznak azok az írások (Bot Károly néhány cikke, egy töredék a szekta naplójából, Haberhauernek külföldön megjelent cikke, Karola levelei Orbán doktorhoz, Petényi Kubából írt hosszabb levele), amelyek a mozgalom leghitelesebb daktiloszkópiai nyomainak tekinthetők. Könyvem első részében ezeknek az írásoknak közlésére szorítkozom. A második részbe a hozzáférhető résztvevők visszaemlékezéseit soroltam be, képességem szerint ragaszkodva a fogalmazás külső formáihoz is (mely talán még jellemzőbb, mint az, amit elmondanak), hogy az ide sorolt dokumentumok legalább lélektanilag objektívek legyenek, ha ténybeli részük megbízhatóságához szó is fér. A harmadik rész már a hitelességnek erre a fokára sem tart igényt; a magam szavaival mondom el itt, amit a Huszár-parcella törpegazdáitól, az egresi parasztoktól, paptól, orvostól hallottam, a vármegyebeli és pesti ismerősök pletykáit, Orbán nővérének, Karola mostani társaságának zavaros, sokszor ellentmondó vélekedéseit. Ezt a részt nem is annyira a kutatásnak szántam. Inkább azt akartam megmutatni, hogy zavarodik össze egy nagy lélek sorsa az emberek vélekedéseiben, s hogy halványodik el emlékezetükben.

1934