Utópiák

 

 

 

 

Adalékok egy „újnemes”-szekta történetéhez*

1
Bevezetés

A történetírás azokkal az eseményekkel foglalkozik, amelyek egymás szájából véve ki a szót, a népek sorsát fejezik ki. A kortársak, ha nem is értik egészen ezeket az eseményeket, felfigyelnek morajukra. A sors mondanivalóját nem tudják kihallani a változásból, de annál görcsösebben lesik a változás mozzanatait, mint ahogy a beszélő ajkát szoktuk nézni, aki idegen nyelven hadar, félig értett szavakat.

A hallani akaró süketeknek ez az igyekezete, mely a sajtó arcjátékára annyira jellemző, néha nevetséges, sokszor bosszantó, de mégiscsak megvan az az előnye, hogy a történelmi eseményeket, mint egy gramofonlemezen, elteszi számunkra, s ránk bízza, hogy idők múltán értelmüket kihüvelyezzük. Egészen más a sorsuk azoknak az eseményeknek, amelyek inkább jelképeseknek mondhatók, mint sorsdöntőknek, s a történelemnek nem annyira a haladását jelzik, mint hajlamait. Ezeket, mivel nem a történelem lármájával szakadnak ránk, a sajtó s az alkalmi filozófusok tolla elkerüli, hacsak nem a jelképes események egészen alacsony válfajáról van szó, kéjgyilkosságokról és miniszteri panamákról, melyekből a közönséges elme előszeretettel szokta levezetni a kor jellemvonásait.

Pedig ezek a jelképes események sokszor fontosabbak a történészre, mint a népek szeme előtt és feje fölött folyó parádés történelem, mert (mint ahogy azt az olvasó a Bot Károly szektaalakítási kísérletéből látni fogja), ha nem is érik el a történelmiség küszöbét, kicsiny méretek közt, egyének sorsában elrekedve, népeket átalakító eseményeket rajzolnak elő. Az ilyen jelképes események néha hatalmas méretekben ismétlődnek meg, s őseivé válva fontos történelmi változásoknak, visszakapják azt az erkölcsi súlyt, melyet a balsiker eredetileg elragadt tőlük, máskor egyáltalán nem ismétlődnek meg, alvó rügyei maradnak az időnek, s csak az alaposabb történészt érdeklik, aki a törekvések rajzával lágyítja el, s teszi emberibbé idő és siker kegyetlen kiválasztó munkáját.

Hogy Bot Károlyék kísérlete a jelképes események melyik csoportjába tartozik, ma, öt évvel a szerencsétlen szektaalapító halála után alig állapítható meg. Az „újnemes”-gondolat itt is, ott is felbukkan fiatal írók és mozgalomszervezők írásaiban, de ki tudná eldönteni, hogy több lesz-e belőle egyszerű jelszónál, melyet egyik évtized felvet s a másik elfeled. Nos, ha így lesz, ez inkább az ideák tünékenysége mellett tanúság, mint Bot Károly sekélysége mellett. Ő ezt a gondolatot komolyan vette; nem irkálni akart róla, hanem az élet hatóerői közé iktatni, s amikor a társaság, melyet szervezett, szétzüllött, s ő maga börtönbe került, nem sanyargatás és betegség ölte meg, inkább az elvesztett életértelem.

Engem épp az egy tétre feltett életnek ez a hitele indított, hogy Bot Károlyék kicsiny csoportját történelmi kutatás tárgyává tegyem. Bot Károly erős egyéniség volt, igazi vezérszellem, néhány fennmaradt írásánál nagyobb bizonyíték erre az az erkölcsi felsőbbség, melyet társai fölött gyakorolt. Hiszen e társaság nem állt jelentéktelen emberekből, s azok ketten, akik azóta a közéletben nagyobb szerephez jutottak, egyik mint politikus, a másik mint tudós, talán nem is legkiválóbb tagjai voltak a szektának, inkább a legszerencsésebbek, akik az ifjúkori élményt, mely Bot Károlyhoz fűzte őket, bár aligha heverték ki, legalább hasznukra fordították.

Az ember azt hinné, hogy egy ilyen közeli és kis területű mozgalomnak a feltárása, mely alig tíz-tizenegy év előtt kezdett szövődni az ifjúság elmélkedéseibe beletörődött kávéházi asztalok mellett, vagy hármashatárhegyi kirándulásokon, s valójában később is alig terjedt túl ezen a körön, nem járhat különösebb fáradsággal, s aligha veszi igénybe egy történetíró apparátusát. Az igazság, sajnos, az, hogyha a negyvenes évek egyik titkos társaságát vagy a Martinovics-féle összeesküvés körülményeit akartam volna felkutatni, sokkal megbízhatóbb kútfőkből, kevesebb utánjárással, világosabb képet nyerhettem volna, mint így, hogy a Bot Károly rejtélyes sorsához kerestem az eszmei kulcsot, s a mozgalom résztvevőinek a felfogását és szerepét iparkodtam megállapítani.

A végzet nem volt barátságos ehhez a társasághoz; maga Bot Károly a börtönkórházban halt meg, inkább az éveken át marokba fojtott heroizmus elernyedésében, mint az orvosi bizonyítványban szereplő influenza utáni szívizom-gyulladásban; legkedvesebb barátja, aki a társaságot fölrobbantotta, s feleségét eltántorította, öngyilkos lett; ketten kivándoroltak, s akik itthon maradtak, értelmük és társadalmi helyzetük szerint nagyon különbözőképp alakították át a szektára vonatkozó emlékeiket. Bot Károly nem követett el semmi olyat, ami miatt barátainak szégyenkezni kellene; (a rendőrség a külföldre szökött Haberhauer Ottó helyett fogta el őt, aki a szektán kívül számításból vagy türelmetlenségből még egy kommunista sejtbe is beszervezkedett), de a félévi fegyház, amelyet kapott, s a mozgalomhoz tapadt hírnév elég ok volt rá, hogy közéleti pályán boldoguló résztvevői ifjúkori kalanddá minősítsék az egész csoportosulást, amelybe ők éppen hogy belészagoltak.

Négy évvel Bot Károly halála után a mozgalomnak az emléke is be volt kaparva; a bennfentesek hallgattak vagy elkallódtak, akiket pedig csak a szele érintett, pesti ismerősök s az egresi „törzsfarm” szomszédjai, ha fel is rémlett bennük valami, úgy gondoltak rá, mint a tavalyi hóra. Én magam is egész véletlenül jutottam rá Bot Károly nyomára, mint az ekevas alól kiugrott csontot forgató földműves a régi sírra, s ha a múlt év novemberében az új lakásomban jelentkező két bejárónő közt az eszem és nem pillanatnyi szánalmam választ, az első magyar „újnemes”-mozgalomra vonatkozó adalékaim aligha látnak napvilágot.

 

*

 

Mint agglegény, nem szeretem a kotnyeles és túlságosan rendtartó takarítónőket, akik azt képzelik, hogy egy magános férfi csak örülhet, ha a gyermekeik első ministrálásáról, vagy az új és régi kaucsuk szájpadlásuk közti különbségről fecsegnek, s akik úgy érzik, hogy nem szolgálták meg a fizetésüket, ha legalább az íróasztalon levő mappát ki nem szabadítják a könyvek és írások avarja alól. A két takarítónő közül, akit ajánlottak, az egyik egészséges volt, dundi, feltűnően lassú észjárású, amellett a vice lánya, megannyi mellette szóló tulajdonság; a másik egy angolkóros nyomorék, púpja fölött vékony, hosszú arc; a hangja repedtes s piszkos ruhája körül a népkonyhák és tömeglakások szaga. Én a szociális lelkiismeret gyors sugallatának engedve, a nyomorékot választottam, teste kis tömegével s légylábaival vigasztalva magam, miután már fölfogadtam. De mennyire tévedtem! Az angolkóros asszonyka mögött, akinek a fogyatkozását én összeférhetetlennek tartottam a házassággal és szerelemmel, másnap egy férfi nyomult be a keskenyre nyitott előszobaajtón, akit, mint mondta, segíteni hozott magával. Az asszonyka nem bírt fát felhozni a pincéből, az asszonyka térdei nem bírták a vikszolást, az asszonyka nem szeretett a hideg konyhában mosogatni. Az ura, aki munkanélküli volt, mindezt megtette, azontúl velem is szívesen szóba ereszkedett. Valóságos mindentudó volt ez a „Te, Petik”, ahogy az asszony hívta, értett a csengőhöz, villanyzsinórokhoz, kályhacsőhöz, vízvezetékcsaphoz, a gázsütőhöz, fürdőszobakályhához, az árnyékszék-tartályhoz, s mintha csak az istenek játszottak volna össze vele, mindaz, amihez értett, néhány napon belül elromlott, szétdőlt, kiugrott, folyatni kezdett, úgyhogy nekem állandóan éreznem kellett az ő potom-gondviselését, s hallgatnom a szakszerű tárgyalásokba becsúsztatott életrajzi adalékait. Az volt a benyomásom, hogy lakásom üzemi berendezésének nem is azért a néhány fillérért kellett boszorkánytáncba kezdenie, melyre ő lecsillapításuk közben szert tett, hanem inkább ezekért az életrajzi adatokért, melyekkel az én meleg szobám, bécsi szeletem és könyveim s az ő borostás arca s nyakába tekert rongya közt akarta a távolságot áthidalni. Míg a kályhacsövet összeállította, megmutatta a frontharcos igazolványát; fahordás közben a veséjéről beszélt, melyet maga Verebély vett ki; nővéremék stájer nevelője előtt, aki a kishúgaimat hozta el hozzám, a német tudományával remekelt; hja, kereskedőembernek tudnia kell németül, s ő nem mindig volt ebben a helyzetben, mint most, életében, sajnos, háromszor bukott meg. Volt valami rendszer az ő életrajzi offenzívájában; két hétbe került, amíg emlékeinek abba a rétegébe vezetett, amelyben először találkoztam Bot Károllyal és barátaival.

– A szellemi szükségmunkához bekerülhettem volna – mondta; Sóvágó államtitkár régi jó barátom, már be is hozott, de tífuszt kaptam, s mást nyomtak a helyembe. – Száraz, fázós ujjai közt gondosan törülgette a csöpögő tányért, s rám pillantott, hogy megütődöm-e. Várta, hogy belekapaszkodom a szellemi szükségmunkába vagy legalább egy fintorral fejezzem ki kételyemet a barátság fölött; de én megtanultam már, hogy a kételkedés leghalványabb mozdulataiért is hosszadalmas bizonyítgatások büntetése jár, s minden figyelmemet a cipőmnek szenteltem, melyet elmenőben a konyhazsámolyon szoktam ledörgölni. – Az ember nem szívesen nyaggatja a nagyúri barátjait – folytatta –, pedig volt idő, hogy dinnyeéréskor éjszakaszám együtt csőszködtünk Karola-telepen. De tetszik tudni, hogy van az, ha valakiből lesz valami. Elfelejti, kik indították útnak… Alázatos tisztelettel, tanár úr – köszönt utánam a folyosóra, mikor látta, hogy otthagyom, s fekete, dohányos fogai fölött tisztelettudó mosolygással húzódott szét a száj. Miután tudtomra adta, hogy múltunk nagyon is kibírja az összehasonlítást, beszélgetéseink végén mindig visszatért a valósághoz, helyreállítva tanár úr és munkanélküli sors szabta viszonyát.

Kollárt, a klasszika-filológust, a Filológiai Közlöny tartalomjegyzékének az átböngészése közben fedezte fel. A délutáni postát, mivel abban az időben mosogattak, rendesen ő hozta be, s a félperc alatt, míg a könyveket és folyóiratokat átvette s az íróasztalomra tette, gyorsan átmustrálta, hogy nem talál-e valamit, amihez egy sokat sejtető megjegyzést fűzhet. – Látom a Kollár is ír ebbe a lapba – jegyezte meg sunyian. – Most úgy látszik, a tizenhatodik századdal foglalkozik (Plutarkhosz tizenhatodik századbeli fordítóiról szólt a tanulmány); akkoriban a régi görög színdarabokat nyaggatták a Gazdával. Jó fiú volt, nagyon szeretett a virágházban maszatolni, amikor ledoktorált, nem kapott mindjárt állást.

Bár szótlanul vettem át a füzetet, ez a megjegyzése szeget ütött a fejembe. Kollárnak csakugyan van egy egész fiatalkori kis könyve a görög drámáról. Ezt a könyvecskét én sokkal eredetibbnek tartom újabb dolgozatainál, melyekben, mintha a könyvcímek és idézetek ciliciumát vállalta volna magára, talán, hogy első merész munkájáért megbüntesse magát. Honnan tudja ezt ez az ember, és miféle telep volt az, amelyen ő, a Sóvágó államtitkár és a Kollár társaságában csőszködött s vincelléreskedett? Kollárt elég jól ismertem, havonta egyszer-kétszer megfordult ő is a Sz. professzor asztalánál, mert noha nem történész, szeret történeti kérdésekről beszélni, s nekem is többször bebizonyította már, hogy nemcsak az antik történet kútfőit ismeri, de Machiavellit, Guicciardinit, sőt a francia emlékirat-irodalmat is. Legközelebb is épp mellém telepedett le, s az ő sajátságos társalgó módszerével, melyet az olvasottságok birkózásának lehetne nevezni, VIII. Károly olaszországi hadjáratával kapcsolatban puhatolt ki. Nem állhattam meg, hogy elő ne hozakodjak az én barátommal. – Nem ismer, kolléga úr – kérdeztem –, egy Petik nevű embert? – Kollár felütötte a fejét, a szemembe nézett, bocsánatot kért a szomszédjától – noha nem láttam, hogy meglökte volna. – Petik? – ismételte a nevet, s úgy tolta el maga előtt a kiflis kosarat, hogy tekintetével a kifliket kísérte. – Mért kérdi, kolléga úr? – Nagyszerűen van tájékozódva az ön ifjúkori munkássága felől. – A Bot Károly köréhez tartozott, úgy rémlik, emlékszem rá. Vigyázni kell rá, mit mond, nem megbízható ember. – Bot Károly? – kérdeztem én; sosem hallottam róla. – Kollár olyanformán mosolygott, mintha egy budai találka-kocsma volna az, amelyről bevallottam, hogy nem ismerem. – Nem? Pedig érdekes eset: egy sztoikus szektaalapító századunkban. Persze, kolléga úr néhány évjárattal előttünk járt. Ha fiatalkori emlékekről van szó, öt-hat év áthidalhatatlan korkülönbség. – Én vártam még, hogy mond valamit az „érdekes eset”-ről, de ő a szemben ülő két archeológus vitájába avatkozott.

Volt valami szokatlan a Kollár viselkedésében, ami arra ösztökélt, hogy most már én dobjam föl bejárónőm férje előtt a Bot Károly nevét. Petik boldogan kapta el a kérdést, s elsősorban a maga részvételét és jelentőségét sietett megállapítani. Ő volt a Gazda jobb keze, ő tartotta a lelket az egész farmban, ha Bot Károly ráhallgat, s elébb kiteszi az Orbán doktor szűrét, nem jutnak ide. Ma talán az egész ország az ő kezükben van, egy magyar Mussolini lehetett volna abból az emberből, s akkor mi ketten sem így beszélgetünk, hanem talán én kérem őt, hogy protezsáljon be valamelyik egyetemi tanszékre vagy akadémiába. Eleinte bőven és mohón beszélt Petik, de amikor látta, hogy én nem kezdem szokásom szerint a könyvet lapozni, hanem újabb és újabb kérdéseket teszek fel, tartózkodóbb lett. Megérezte, hogy a kíváncsiságom fel van keltve, s ő valami olyasmit hordoz az emlékezetében, aminek a megszerzéséért én talán áldozatokat is hoznék. Most már takarékoskodott a közléseivel, meg-megjelent körülöttem, jelentőségteljes meghajlással tette a fűszeres nyugtáját az íróasztallámpa alá, de rögtön vissza is vonult, bevárta; hogy én szólítsam vissza az ajtóból. S engem csakugyan egyre hevesebben érdekelt, amit ő Bot Károlyról és köréről elmondott, úgy, hogy másoknál is faggatóztam már, sőt a húszas évek elején megjelent folyóiratokat is átnéztem, hogy nem fedezem-e fel bennük Bot Károly nevét. Ahogy nőtt az én érdeklődésem, úgy nőtt a Petik talányossága és szemtelensége is. Most már nem is leplezte, hogy különb embernek érzi magát nálam, s csak a fonák sors űzte az én takarítónőm mellé, akivel különben esze ágában sem volt megesküdni. Néha már borszagot is éreztem rajta, s dohányos ujjai újra kisárgultak. Az előszobán ő jött be elém, s hangos vezényszavakkal kormányozta a kis nyomorékot: – Anyukám, melegíts egy kis teavizet nekünk, Anyukám, kérd el azt a régi Hubertust a tanár úrtól. – Az anyuka elragadtatott szemmel engedelmeskedett; bennem pedig fogamzott már ez a munka, úgyhogy nem bírtam kitenni őket. Egyik ebéd után aztán mindketten elmaradtak, három nap takarítónő nélkül voltam, a kész kakaót magam vettem át a tejesfiútól, s a déli vendéglőmben vacsoráztam. Negyednap beállított az asszony, s elmondta, hogy az ura eladta a szmokingom; a házbeli cselédlány társaságában leitta magát, s nyoma veszett. Egy idő óta a könyvecskéimből is szépecskén hordott az antikváriumba, s mikor ő akadékoskodott, azzal vigasztalta, hogy a könyvlopás urak közt nem bűn. Most mit tegyen? Itt van hely, kenyér nélkül, s én bizonyára nem bocsátok meg neki. Mit tegyek, megbocsátottam.

 

*

 

Petiket attól fogva nem láttam, de Bot Károly sokkal állandóbb problémámmá vált, semhogy a kutatást abbahagyhattam volna. Aki nem vetette még magát rá egy másik ember nyomára, nehezen értheti meg, hogy tudott engem a Bot Károly talánya életem szertartásos menetéből kiforgatni, új ismeretségekre zaklatni s idegen érdeklődési területekre átcsábítani. Azt hiszem, minden szenvedélyben van valami a detektívéből, sokak szerint maga a szerelem sem egyéb, mint a képzelet detektívmunkája egy idegen egyéniség körül. Elébb csak Kollár kivallatására helyeztem el csalétkeket, fölhasználva a görög drámáról szóló könyvének néhány részletét, melyek túlmutattak az ő egyéniségén, mint például A leláncolt Prométheusz utolsó jelenetéhez fűzött kommentár, ahol az önmagunkhoz való hűséget az isteneknek járó engedelmesség fölé helyezi, s néhány gyönyörű mondatot ír le a tragikus erkölcsről. Később egy politikai asztaltársaságba is befurakodtam, ahol a fiatal Sóvágó államtitkár, a „haladó kormánypártiak” reménye, újabb európai mozgalmak legfrissebb műszavaival szokta a Bethlen-rendszer általános irányelveit igazolni, meg-megcsillantva az új nemzedék előtt a reményt, hogy e rendszer korszellemhez méltó átfestése rá és ifjú barátaira vár. Én a huszadik századi barokktól az érdekképviseleti rendszer és a magyar felsőház összeolvasztásáig minden tőrt megvetettem neki, csakhogy Bot Károly viszonyát az ő elitgondolatához kipuhatoljam. De fölkutattam a Kubában elveszett Petényi Ödön hozzátartozóit is, egy külföldön élő mérnök osztálytársam révén Haberhauer újságcikkeihez jutottam hozzá, bizalmasa lettem az öngyilkos Orbán doktor vénlány nénjének, s ismételten leutaztam Egresre, ahol a régi Karola-farm egy részén még ma is egy szektabeli gazdálkodik.

Nagy segítségemre volt Bot Károlynak néhány fiatalkori cikke, melyeket elég különös folyóiratokból szedtem össze, de ennek ellenére is megbízható Ariadné-fonalat találtam bennük, hogy az életére vonatkozó adatok és vallomások közt elindulhassak. Abból, amit megtudtam róla, egyre vonzóbb arca rajzolódott ki a tragikus végű fiatalembernek, aki megundorodva a világnézeti hánykolódásoktól, aranyfedezet nélküli jelszavaktól, a régi uralkodók álláspontjára helyezkedett, kik nem úgy, mint az újabbkori inflációs államférfiak, hatalmas aranykészletet halmoztak fel, mielőtt háborúba kezdtek. Ha a kezembe jutott adatok alapján szabad ilyen általános jellemzést megkockáztatnom, Bot Károlyban egy mélyen tragikus életérzés keveredett gyermekesen biztos mozgalmi optimizmussal. A régi görögökkel azt tartotta, hogy jobb nem foganni, mint foganni, s jobb idejében elvetéltetni, mint megszületni. Az élet kelepce, melybe szüleink csókja ejt, s melyből csak a halál kínja vált ki. Az emberi élet egyetlen értelme s méltósága: a helytállás, ki kell tartanunk amellett, amit a belénk áthozott erők akarnak velünk; ez az a tragikus erkölcs, amelyről első művében Kollár Dénes is ír. De ha ember és világ viszonyában nem is jutott túl ezen a szív összeszorító reménytelenségen, az ember s főleg a tragikus erkölccsel eltelt ember tevékenységi terét s hatalmát szinte határtalannak látta, olyan erős meggyőződése volt, hogy az erkölcs, ha igazán az, a gyakorlatban is hatásosabb fegyver, mint a „gyakorlatiasság” és a hajlékony alkalmazkodás. A tragikus erkölcsű ember olyan, mint a tőkeerős vállalkozó, aki kibírja s átlábolja a veszteségeket, s függetlenülni tud az árfolyam-ingadozásoktól. Ki bírná ki a mai híg időkben, amikor a legkülönbek is napról napra élnek, s barométerei lettek a napi értékingadozásnak, egy ilyen tőkeerős lélek versenyét? Egy megjegyzéséből tudom, hogy megvetette a tehetségeket, akik csak tehetségek. – Mit várhatunk – mondta – a zsenialitás napszámosaitól? Az igazi tehetség, akinek szabadsága van a költekezésre és a koplalásra. Szabadság alatt ő valami színes aszkézist értett; aszkézist a lemondásban, de aszkézist a fényűzésben is, a lélek elszántságát, hogy sorsa belső udvarába húzódjék, ha kell, s addig terjessze ki befolyása körét, ameddig lehet. A szabad ember összenyomható, mint a gáz, de összenyomva is benne van, potenciálisan, a kiterjedés. Szektájával ő egy magas légnyomású zugot akart létesíteni ebben a légritka országban, s nem volt kételye, hogy erről a magas légnyomású helyről szelek és viharok indulnak ki. Az erkölcsből úgyis mozgalom lesz, de hogy lesz a mozgalomból erkölcs? Megvetett minden szervezkedést a lelkek szervezkedésén kívül. Ő maga korán abbahagyta az írást; nem annyira csalódásból, mint hite bizonyításául, ahogy feltevésükben megrögzött orvosok mérges szérumokat oltanak magukba, csakhogy ártalmatlanságát bizonyítsák. Egy erős embernek akkor is meg kell mozgatni a lelkeket, ha nem ír; a nagy nyomásnak nem kell toll ahhoz, hogy vihart támasszon. Élt és beszélt, s úgy érezte, hogy példája és szava terjedésében kell kipróbálnia magát. Alkotta és ajándékozta magát, s talán épp önmaga megalkotásának ez a szakadatlan erőkifejtése s az ajándékozó kedv állandó csorgása vonzotta hozzá baráti körét. Mint lépcsőzetes medencéjű szökőkútban lejtett körülötte lélekről lélekre a víz, s buzogtak föl új kisebb tritonfejek. Lehetséges, hogy ez a víz ne jusson el mindenkihez?

Karola-telep, melyet sokan az ő leglényegesebb alkotásának tartanak, inkább jelképes hely volt, az a lelkünkben levő vár, amelybe mindig visszavonulhatunk – kivetítve a valóságba. A bölcsészetre iratkozott be, de nem végezte el, diáktanításból élt, meg abból a kis zsebpénzből, amit apjától kapott, aki egresi tanító volt. Egy volt képviselő árváját vette el, aki akkor már évek óta vendéglőkben felírónősködött. Szerény, vízivárosi szobában laktak, de úgy látszik, az asszonyt is bele tudta zökkenteni az észjárásába, mert sosem nógatta őt újabb jövedelmi források fölhajtására; talán rá is átragadt az ura megvetése, aki zsarnok életkörülményeiket a sült krumpli és margitszigeti vacsorák, ószeren vett ruhák és drága hangversenyjegyek szeszélyes váltogatásával gúnyolta ki. A Karola-telep tulajdonképp apai örökség volt. Bot kántor mellől sorra elhaltak a lányai, aztán a felesége is; az iskolából kiüldözte a sok modern nyavalyás, süketnéma-módszeres tanítónő; kellett neki valami gond, hogy össze ne dőljön; mint takaréki könyvelő, ő vállalta el a környéki Huszárpuszta parcellázását, s amikor a belsőségre a szegénység közt nem akadt vevő, megtartotta olcsó pénzen ő magának. Tíz év alatt kellett volna letörlesztenie a vételárat, de rá tavaszra meghalt. Bot Károlynak ilyesformán volt harminc nagy jószágra való istállója, egy számtartó-lakása, pajtája, kocsiszíne, három góréja, négy hold szőlője (harmadéves amerikai vessző), egy csomó zsenge gyümölcsfája, körül huszonöt hold földje – de alig valami pénze, kevés barma s annyi adóssága, hogy a törlesztésén kétszer ennyi földet bérelhetett volna. Bot Károly kevéssel előbb írta a Vagyonról szóló cikkét, amelyet az írásbeli dokumentumok közt majd megtalálhat az olvasó, s ebben a váratlanul elébe hullt örökségben valami próbatételfélét láthatott, mintha a sors hívta volna ki elméletéért.

Az egresi ismerősök azzal biztatták, hogy ne vegye át az örökséget; senkit sem lehet arra kényszeríteni, hogy örököljön; márpedig ez az örökség ráfizetés. Bot Károly kiment a telekre – nem talált ott senkit, csak az apja emberét, egy facér kertészt, aki még a Huszárék idejéből maradt itt mindenesnek. Ezt az embert Huszárék akkor vették fel, amikor a fehérvári hizlaldájuk már bukóban volt, spárgát meg gombát akartak termesztetni vele, azon többet lehet keresni, mint a búzán. De a hizlalda elébb megbukott, mint a spárgatelep begyúlt, s a gombapince az öreg Botra szállt a lefokozott kertésszel együtt. Bot Károly meghallgatta ezt az embert, s három hét múlva a feleségével, Petikkel meg Petényi Ödönnel tért vissza. Petik akkor bukott meg másodszor, ez alkalommal mint kép- és műbútorkereskedő; Orbán doktor ajánlotta őt be a truppba, aki még az ideggyógyászati klinikán fedezte fel, s egész legendát költött az ezermester alkoholista köré. Petényi akkoriban jogász volt, azonkívül a Hitelbank hivatalnoka s egy kávéházi zenekar tagja, de mivel a bankban leépítették, a jogra úgysem szokás járni, nem volt semmi akadálya, hogy az éjjeli kávéház füstjét a huszárpusztai marhaistálló lámpájának a füstjével cserélje fel. Az első tél átvegetálásához szükséges pénzt Orbán doktor adta, aki mint kórházi alorvos ebben a társaságban mecénásszámba ment. Birtoka, melyet Bot Károlyné tiszteletére Karola-telepnek kereszteltek el, telekkönyvileg a Bot Károly nevén maradt, de az ő vagyonról alkotott felfogása s a telepalkotmány értelmében (melyet Bot Károly írásiszonya miatt senki sem jegyzett fel) tulajdonképp a rend vagy még inkább az ügy vagyona lett, s Bot Károly csak a vagyon „hatalmi kisugárzását” irányította.

Haberhauer Ottónak a cikke (lásd az írásbeli dokumentumok közt) a telepalapítást úgy állítja be, mint egy polgári csoport kísérletét a „szövetkezeti termelés” bevezetésére. Persze, könnyű kimutatni, hogy a kapitalista termelési rendben ezek az „anarchista kooperációk” hamar fölbomlanak. Nem tudom, hogy Haberhauernek ez a beállítása őszinte-e, de ha igen, akkor az ő félreértésében kell keresnünk e „felbomlás” egyik legfontosabb okát. Karola-telepnek, vagy ahogy ő nevezte, Karola-farmnak kutatásaim alapján nem sok köze volt a szövetkezeti termeléshez. Ez a telep, azt mondhatnám, inkább metafora volt, mint termelőszövetkezet; szellemi erők termelésének anyagi mása; a lelki és fizikai vagyon merész összekapcsolása egy jelképben. Bot Károly szerint minden ember forrás; forrása messziről összeszivárgott, kikutathatatlan szándékú erőknek. Az emberhez méltó, diszciplinás élet ezt a forrást segíti, tisztítja – s vezeti el vizét a többiekhez. A vagyon erkölcsössége vagy erkölcstelensége nem attól függ, hogy egyesek vagy szövetkezetek kezében van-e, hanem hogy forrásnak lett-e foglalatja vagy pocsolyának. Bot Károly szemében a vagyon az élettel ránk szabott fegyelem anyagi része, s Karola-telep azért volt oly kedves neki, mert e harmincholdas folton s az innen kiáradó anyagi erőben a maga és társai tőkéjének a kisugárzását látta. Természetes, hogy akik a telepen éltek, Bot, Karola, Petik, a kertész, két és fél éven át Petényi, egy-egy éven át Kollár és Sóvágó, ettek, ruházkodtak, de eszük ágában sem jutott, hogy például a jövedelem arányos felosztását, vagy munkájuk „teljes értékét” követeljék. Ebből a jövedelemből épp azok „kaptak” legkevesebbet, akik a legtöbb munkaórát dolgozták, Bot Károly, Barna, a kertész és Karola, aki míg Petényi meg nem nősült, egymaga volt asszony a telepen. A jövedelem nagy része épp a külső emberek felé folyott, ők kapták meg, de ők sem magukra, hanem a szerepre, melyet a felserkent erő teremtett körülöttük, s ha talán többet költekeztek is, mint az otthoniak, költekezésüket a szerep szabta meg, s nem az ő igényük.

Sietek megjegyezni, hogy ez a kifele folyó apanázs nem volt valami nagy összeg, sőt még állandó sem. Aki művésze a kertészetnek, tudja, mit sajtolhatott ki négy-öt évi munkájával a válság előtti években egy ilyesféle csoport szorgalma és zsenialitása. Bot Károlyék ennél kevesebbet szorítottak ki, mert azonkívül, hogy termeltek, piaci szempontból sok hiábavaló munkát is végeztek (volt istállókból lakást, a szérűkből kertet). Az újonnan ültetett gyümölcsös egyelőre legföljebb az asztalukat látta el, s a törlesztés is meg-megvágta őket. Teljesen helytelen úgy képzelni el Karola-farmot, hogy itt propagandára termeltek, s a kintiek elmozgalmazták, amit a bentiek ügyessége a földből kipréselt. A telep inkább bázis volt a kintiek számára, ahova, ha kinn megbuktak, visszahúzódhattak; fedezet a merészségük mögé. Nagyobb összegeket csak akkor kaptak, ha egy-egy új vállalkozást kellett elindítani. Ilyenkor aztán (pl.: Petényi Dunántúli füzetei-nek a megindulásához vagy a mozgalom legvégén, amikor Bot végre beleegyezett, hogy Sóvágó képviselőnek lépjen fel) a telep a szó szoros értelmében kiapadt, a baromfiólak, virágházak, nyúltenyészet, konzervraktár, füstölő ásítoztak, s a telepen élők szűk adagra szorultak. De ez volt a bentiek fénykora; ilyenkor oltották bele erejüket a kintiekbe. A munkának ez a közvetlen erkölcsi látszata s Bot Károly jelenléte őket mindenért kárpótolta. A baj nem is Karola-telepről s nem az anyagiak felől harapózott rá a mozgalomra.

Nem akarok elébük vágni a könyvben közölt adalékoknak, s különösképp hiba lenne, ha a „felbomlás”-ra vonatkozó nézeteimet mint összefüggő magyarázatot bocsátanám az olvasó elé. Amit megtudtam, olyan laza ponthalmaz, hogy abba még nagyon sokféle kép rajzolható; a történetírónak (akit szenvedélyem, félek, így is kompromittál) elemi kötelessége, hogy bármennyire égetik is feltevései, meghátráljon a végső magyarázat elől. Egyre mégis kérnem kell az olvasót. Ne lapozgassa azzal az érzéssel Adalékaim-at, hogy egy eleve halálra ítélt ügy aktáit forgatja. Bot Károly „szektá”-ja mégiscsak öt éven keresztül egyesített embereket egy, korunkban ritka, szervezetben; ez alatt hatalma nőtt, a benne rejlő jelkép emelkedett, s míg e furcsa üggyel foglalkozik, gyakran lepi meg a kutatót az az érzés, hogy tulajdonképp már csak a tojás mészhéját kellett volna átütnie, s a Bot Károly mozgalma a történelem fényébe ér. Lehet, hogy a keserűbb életismerő épp ezt a mészhéjat, az emberi gyengeségek látszólag keskeny övét tartja áttörhetetlennek s megmarad első, elutasító benyomása mellett. Én történész vagyok, de nem tudom ilyen mértékben szentesíteni a sikert, s ha elismerek is az eseményekben bizonyos következetességet, vonzalmam a történelemben megsemmisült történelmeké, az idő alvó rügyeié, ahogy e bevezető elején mondtam, s Bot Károly mozgalmát akkor is méltónak találom a történetírói föltárásra, ha rügyei „eleve alvásra voltak is ítélve”.

 

*

 

Mint említettem, s dolgozatom címe is mutatja, e könyv nem mer a Bot-szekta történetének szintetikus feldolgozására vállalkozni, s csak a kezembe jutott adatokat mutatja be. Ezek az adatok három csoportba oszthatók. Az első csoportba tartoznak azok az írások (Bot Károly néhány cikke, egy töredék a szekta naplójából, Haberhauernek külföldön megjelent cikke, Karola levelei Orbán doktorhoz, Petényi Kubából írt hosszabb levele), amelyek a mozgalom leghitelesebb daktiloszkópiai nyomainak tekinthetők. Könyvem első részében ezeknek az írásoknak közlésére szorítkozom. A második részbe a hozzáférhető résztvevők visszaemlékezéseit soroltam be, képességem szerint ragaszkodva a fogalmazás külső formáihoz is (mely talán még jellemzőbb, mint az, amit elmondanak), hogy az ide sorolt dokumentumok legalább lélektanilag objektívek legyenek, ha ténybeli részük megbízhatóságához szó is fér. A harmadik rész már a hitelességnek erre a fokára sem tart igényt; a magam szavaival mondom el itt, amit a Huszár-parcella törpegazdáitól, az egresi parasztoktól, paptól, orvostól hallottam, a vármegyebeli és pesti ismerősök pletykáit, Orbán nővérének, Karola mostani társaságának zavaros, sokszor ellentmondó vélekedéseit. Ezt a részt nem is annyira a kutatásnak szántam. Inkább azt akartam megmutatni, hogy zavarodik össze egy nagy lélek sorsa az emberek vélekedéseiben, s hogy halványodik el emlékezetükben.

2
Írásbeli emlékek
 

Bot Károly Szó és hitel cimű cikke*

Egy induló folyóirat munkatársainak nemcsak azokat a törekvéseket kell világosan átgondolniuk, amelyekkel a közönség elé merészkednek, hanem azt is, hogy alkalmas-e maga a folyóirat forma, mondjuk ki általánosabban, a nyomtatott papír arra, hogy ezeket a törekvéseket (ha ugyan megvannak, s nemcsak nevek nyilvános csillogtatásában állnak) érdemlegesen szolgálja.

Az ember (akármilyen viszonyban álljon is a tételes vallásokkal) vallásos lény, aki a maga és a világ léte közt értelmi összefüggést keres, s azt szeretné, ha élete nem pocsolya lenne, amely poshad és kiszárad, hanem folyó, amely egy nagyobb életbe, vagy mondjuk, jelentésbe torkoll. Erre törekedett a középkori ember, és erre törekszik a maga módján az ateista-szocialista is. Arra a folyósodrásra, melyet erkölcsi erőnek nevezhetünk, minden nagy mozgalomnak, nagy kísérletnek szüksége van, akár kereszténynek mondja magát, akár istentagadónak, s a különféle irányok értékét talán nem is az mutatja, hogy mit állítanak, hanem, hogy mekkora lejtést tudnak adni a léleknek, vízesésekkel zuhan-e alá vagy homokzátonyok közt kanyarog.

A szónak kétségkívül megvan az az értéke (gyakorlati hasznáról, melynek az emberiség a létét köszönheti, nem beszélve), hogy az emberek lelke közt érintkező közeget teremt; ami bennem történik, fel tudja idézni másban, vagy legalább jelet tud adni rá, hogy másban is felidéződjék. Az ember így átveheti mások felfedezéseit, s mások élményeivel szabadíthatja fel saját tettvágyát és fogékonyságát. A mi európai kultúránk kétségkívül sokat köszönhet annak, hogy a szót kiművelte, s a lélek igényeihez árnyalta, de ugyanabban a szóművészetben, mely annyi felfedezést őrzött meg számára, látom egyik legnagyobb veszedelmét is. A szó művészete, ahogy ma a sajtóban, szónoklatokban, sőt a kiválóbb írók műveiben is megfigyelhetjük, autonómiát nyert; el tud játszani mindent, ami a lélekben történik, anélkül hogy a lélekben valaminek történnie kellene. Ennek nemcsak az a következménye, hogy olyan emberek tombolnak, finomkodnak és prófétálnak a szavakkal, akikben nincs sem erő, sem finomság, se prófécia, hanem hogy az emberek hozzászoknak a szóhoz, mint a film-gyilkosságokhoz, s locsogás és megnyilatkozás egyformán érdekli vagy untatja őket.

Jó volna, ha a kifejezést meg lehetne nehezíteni valahogy; úgyhogy csak a rendkívüli lelkierő tudná legyőzni a nyelv gátlásait s a mindennapi szükségletek fölé emelkedett beszéd, mint a régi kultúrákban, már azzal, hogy áttörte ezeket az akadályokat, magában is hitelt nyújthatna a beszélőnek. Sajnos, ma épp megfordítva van, nyelv és lélek birkózása tűnhet fel szélhámos dadogásnak, s a folyékony könnyűség győz meg.

Én, őszintén megvallva, a szónak evvel a ránk szabadult autonómiájával szemben egy mentséget látok, ha föladjuk nagy előszeretetünket a hitelét vesztett „szó”-beszéd iránt, s a kifejezés egyéb formáit ápoljuk, melyekben a lélek megnyilatkozhat: a viselkedést, cselekvést, a kedély jelbeszédét. Igaz, hogy ezeket nem lehet lenyomtatni; de éppen, mert olyan ritkán választja őket egy érdemes lélek kifejezési eszközül, terjedésüknek éppen úgy meglenne a maga útja, vagy még jobban, mint a százezres példányokban fogyó újságokban. Én legalábbis hiszek benne, hogy az erők megmaradásának az elve, bizonyos értelemben, az erkölcsi világra is érvényes.

Kissé szokatlan gondolatok ezek egy folyóirat első számába. De úgy érzem, nem árt figyelmeztetni magunkat, hogy a papírra írt szavak akkor érnek csak valamit, ha nem helyettesítői, hanem jelzői csak annak, ami bennünk történik, s a folyóirat nem teste mozgalmunknak, hanem árnyékernyő, amely körvonaluk mozgását mutatja.

 

Bot Károly hozzászólása az Új művészet kérdéséhez*

Az előttem szóló két képzőművész a művészet csődjéről beszélt. Ezt nem értem. A kő, festék itt van, s egy nagy lélek, aki arra született, hogy rajtuk át beszéljen, meg is tudja szólaltatni őket. A művészet nem kerülhetett csődbe, legföljebb azok, akik csinálják.

A művészek ma nagyon sokat törik az eszüket a kifejezésmódokon. A festészet történetéből akarják kiszámítani a festészet jövőjét; saját stílusuk történelmi helyét keresik, vagy ami még rosszabb: stílust keresnek történelmi helyükhöz. A művészek ma állandóan „új korszakot” nyitnak, s a korszak-nyitogatásban elhanyagolják magukat. Belefojtják a lelküket a problémákba. Ezért jutnak csődbe.

Nemcsak a festőkkel van ez így. A költőknél, tudósoknál ugyanazt látjuk. Elfelejtik, hogy a művészet csak életük kifutó habja lehet, s nem a habot kell szódázni, hanem magának az életnek kell szénsavval telítve lennie. Elnyomorodott, félretaposott lélekkel csak nyomorék dolgokat lehet csinálni, s a mai világ, híres szakszerűségével, mindnyájunkat elnyomorít. Elszoktat bennünket azoktól a kérdésektől, s ami még nagyobb baj, azoktól az érzésektől, amelyeken át az ember a világbeli helyét keresi. A lélek vezérsugarát lemetszi, s az oldalt kihajtó fattyhajtások: a módszerkérdés, a stílusprobléma, ez az, ami csődbe jut.

Mind a két felszólaló megegyezett abban, hogy korunknak nincs „stílusa”. Ennek a megállapításnak így nem sok értelme van. A zűrzavar éppúgy stílusnak látszhat utólag, mint a nagy kultúrtörténeti stílusok. Aminek hasonló lélektana volt, azon a közös formai tulajdonságok is felfedezhetők lesznek, s minél szűkebb, egy helyben topogóbb ez a lélektan, annál inkább. Abban azonban, hogy nincs „nagy stílusa”, igazuk lehet.

Csakhogy ezt a nagy stílust nem lehet sem Egyiptomban, sem Babilonban megtalálni. Mert ez nem a vonalakban van, hanem az emberekben. Nemcsak egy-egy művészetet, de még a művészetet sem szabad önállóan nézni, ehhez az önállósághoz a művészetnek nincs joga, s nemcsak joga nincs, árt is neki. A művészet a lélek fényűzése, s lelkek kellenek hozzá, akikhez illik ez a fényűzés. Egy igazi nagy kultúra kétféle lehet: vagy minden művészet benne, vagy egyáltalán nincs művészete. (A szerkesztő megjegyzése: Görögök és zsidók!)

Amit a kezembe veszek: tárgy; amit ízlésemhez alakítok: mű. Ha egy nagy népben, vagy mondjuk kultúrában megvan az a hajlam, hogy hangulatát átvigye a tárgyakra, s mozdulatait, beszédét, eszközeit, lakását is belevonja életélményébe, hogy lelke visszfényét láthassa mindenen, amivel érintkezik, akkor még a fagondozás és az állattenyésztés is művészetté válik körülötte, s a „nagy stílus” beköszönt, anélkül, hogy előre megkonstruálta volna egy korszakkészítő.

A felszólalók persze azt kérdezik: ha ez a hajlam nincs meg a kultúrában, vagy legalábbis nem mutatkozik, mit kezdjen akkor a magános művész? Nem épp ez a művészet csődje, hogy a művész a tömegek hajlamában nem találja meg a kellő biztatást és útbaigazítást? Ugyanannyi erővel azonban azt is kérdezhetnék, hogy az a morál csődje, hogy a vértanút elégetik. Ha a művészben megvan ez a hajlam, amely a népből hiányzik, akkor maga lát hozzá, hogy azt a zugot, amelyben él, művészetével átitassa. Az ilyen művész, ha igazán olyan korban él is, ahelyett hogy a művészet csődjéről beszélne, okosabb, ha társaival külön kis céhet alakít, egyikük pallér lesz, a másik korsót készít, a harmadik kertet tervez, s maguk vetik meg a lábukat vagy inkább a lelküket egy parányi művészgyarmaton.

Őszintén megvallom, nem hiszem, hogy ahol művészekben az élet művészetteremtő heve ilyen nagy, mint mondtuk, a tömegek teljesen tompák lehetnének. Elszigetelt művészek természetesen voltak és lesznek, de az egész reménytelen vállalkozások mégis ritkák. Ami az egyesben világos, ott dereng a tömegben is, s már az, hogy a „nagy stílus” feltételeit itt elmondottuk, egymaga is azt bizonyítja, hogy ennek a nagy stílusnak a lehetősége a mi korunkban is megvan.

 

Bot Károly cikke a Vagyonról*

Haberhauer A magántulajdon mérlege című cikkében szembeállította a magántulajdon fenntartása és eltörlése mellett szóló érveket, s úgy találta, hogy az utóbbiak túlsúlyban vannak. Érvelése engem egyik folyóiratunk minapi ankétjére emlékeztet, ahol íróknak és publicistáknak kellett ítélkezniük a házasság intézménye fölött. De a házasság aszerint jó vagy rossz, hogy ki milyen szándékkal lép belé, mit vár tőle, s milyen áldozatok árán hajlandó fenntartani. Ugyanígy a magántulajdon: önmagában sem jó, sem rossz; hogy milyen, az a róla alkotott felfogásunktól, a tulajdonon át megnyilatkozó tulajdonosi erkölcsünktől függ.

A magántulajdont, vagy mondjuk így, a vagyont, tekinthetjük egy darab rendelkezésünkre álló természetnek, melyet mi a saját fizikai, ha finomak vagyunk, szellemi javunkra aknázunk ki. A vagyon e szerint a felfogás szerint bekerített legelő, amely annál finomabb, minél nagyobb; a föld, műhely, üzlet szinte összefügg gyomrunkkal és érzékeinkkel, s a világ javait emésztésünk és idegrendszerünk felé iparkodik terelni. Hogy a közhasználatú nomenklatúránál maradjunk; a vagyon a pióca szívótárcsája.

De bizonyos, hogy a vagyont másképp is fel lehet fogni, s kellett is, hogy egyesek másképp fogják fel, ha a magántulajdonra alapított társadalom mindmáig fennmaradt. Elképzelhető olyan ember, aki életét hosszú szertartásnak, egyetlen kehely-felmutatásnak tekinti, s a vagyont úgy hordhatja, mint a pap a misemondó ruhát, a testén, de nem a teste tulajdonaként (legföljebb annyira, hogy ugyanakkor nem terít magára más köpenyeget). Az ilyen ember a vagyont, ha örökölte, megbízatásnak tekinti, amelynek meg kell felelni, ha szerezte, eszköznek, melyet céljaihoz faragott. Nem kell ahhoz épp fakupából inni, hogy egy magunkfajta, vagy valamivel nagyobbacska Attila gazdagsága közepén gazdagságától érintetlen maradjon. Közepes vagyon egy nagy lélek körül oázisokat teremthet, s egy picurka vagyon is elég hozzá, hogy a nagyra törő hatalommal szemben ne legyen egészen meztelen.

A vagyon egy korban aszerint jó vagy rossz, rokonszenves vagy gyűlöletes, hogy a kétféle felfogás közt milyen arányban oszlanak meg a vagyonosok s a vagyon lelkiismerete, általában melyik felé húz. A társadalmat, amelyben a vagyon a legnemesebb emberek kezében volna, a legtökéletesebb kommunizmus sem közelíthetné meg; az a társadalom viszont, ahol minden vagyonos pióca-színvonalra süllyed, kommunizmus nélkül is összeomlik. Ha a két végletet egy tételbe akarjuk összefoglalni: egy társadalom annál szilárdabb, minél közelebb esnek egymáshoz morális szótárában a vagyon és a kötelesség szavak.

Bizonyos, hogy a történelemnek kevés korszaka volt, amikor a két szó olyan messze került egymástól, mint ma. A múlt században a lelkiismeretlen vagyonformák kiölték a lelkiismeret-furdalást azokból is, akikben az időnként fel-feltámadt. A magántulajdon elzüllött, s ez bizonyos fokig igazolja Haberhauer szigorú ítéletét.

De vigyázzunk, nehogy az orvosság, amelyet ajánlunk, veszedelmesebb legyen magánál a betegségnél. A társadalom nem piramis, amelyet elég felrakni, s eláll egypár ezer évig. Ha épület, hát olyan Déva vár, amely mindennapra megkíván egy-egy Kőmíves Kelemennét. A társadalom nagy, vállalkozó lelkek önfeláldozása nélkül elkorhad, összeomlik; a lélek véréből él, s félős, hogy a mi reformjaink épp ezt a vért akarják elvonni tőle. A magántulajdon teljes megsemmisítése kiszolgáltatja az újítót a közösségnek, nincs többé védett hely, amely mögött elbújhat, nincs zug, ahol szent összeesküvéseit forralhatja. A többség mindig tunya volt, nehézkes, süllyedése iránt érzéketlen; egy ország, ahol mindenki hivatalnok: minden atomjában tömeg.

Korunknak valóban egyik legnagyobb feladata a vagyonban a kötelesség nyomását visszaállítani, s tudom, hogy ez nem történhet meg forradalmak és intézményes módosítások nélkül. Az egészen erkölcstelen vagyonformákat el kell pusztítani, s az újakat a kötelességek szigorúbb keretjébe kell illeszteni. A mai magántulajdon és a munkáshadsereg közt van egy faja a nem örökölhető vagyonnak – amelyet ennek a kornak valahogy fel kell fedeznie.

 

Petényi „Telep-napló”-jából*

Vacsora a fészernél az eperfa alatt. Pünkösdre Orbán és Kollár is lejöttek. Károly a fa törzsének támaszkodik. Germán törvénynap hangulat. (Karola és Erzsike az árnyékba húzódtak, most van kinn nálunk először; szoros szoknya, a nyakon és a vállon bodor és fodor, széthajló tölcsérű virág. Mi apró kacagásaikat halljuk csak.) Előhozom a Dunántúli füzetek-et; ideje volna, hogy megindítsuk. Két táj, a Balaton és a Mezőföld kész, s néhány héten belül a Bakonyt is befejezem. Károly hallgat. „Nem lehetnél te magad az a Dunántúli füzet?” Ismerem már, ez az ő szokott ellenvetése minden akcióra. De ma dűlőre akarom vinni a dolgot, s nem értem meg.

– Hiszen tudod, mire gondolok – folytatja ő. – Ezeket a vidékeket bejártad, ismerkedtél, kérdezősködtél, tudod, ki az, akit érdekel az ilyesmi; van egy-két füvész, halász, erdész és „népész” barátod, mondd el nekik, amit tudsz, és hallgasd meg, amit ők tudnak. Az érdeklődésnek ez a kis testvérisége: ez valóság. Többet ér, mint az úgynevezett nyilvánosság. A nyilvánosságot annyira telebömbölték, hogy félsüket a bömböléstől. Csak az ágyúlövésre rezzen össze. Tíz ember, aki igazán hallgat rád, s akikre te is hallgatsz, nagyobb közönség, mint az Est-lapoké. Ha csak nem a nevedet akarod a Modianóval együtt az emberek agyába belekalapálni.

Egy kicsit hallgattunk, de Kollár segítségünkre jön: Ezek szerint nekem sem kellett volna a Homérosz és Aiszkhülosz-t publikálnom. Elmondhattam volna a barátaimnak s ők majd továbbadták volna…

Károly: Elmondás és elmondás közt nagy különbség van. Aiszkhüloszról elmondhatsz valamit anélkül, hogy kiejtenéd a nevét. S csak akkor mondhatsz érdemeset: ha bizonyos fokig te magad is Aiszkhülosz lettél már. Van ebben a nagy elmondási lázban: valami hasmenésszerű. Azért élünk, hogy legyen elmondani valónk. Amit beveszünk, kiszalad belőlünk, s a lélek koplal közben. Az elmondás csak a másodlagos; a publikálás pedig még azután jön. Az elsők mi magunk vagyunk. Te vagy az aranyfedezet, az elmondás az papírbankó. Mire való gyér aranyainkat ripsz-ropsz belevágni ebbe az inflációs nyilvánosságba? Ha aranyod van, a győzelem úgysem marad el.

Orbán: Az ekhós szekér elmélete megköszönheti a védelmet. Minek a vonat, szekéren is felérünk Pestre. Az embernek, ha akar valamit, alkalmazkodnia kell a kor eszközeihez. Gutenberggel nem lehet kikötni.

Károly: De ha a kor eszközei hatástalanok? Ha Gutenberg bordélyházi zongorás lett? Ha a nagyüzem elmélet még veszedelmesebb, mint az ekhós szekér elmélet! Kormányozni akarjátok a nagyüzemet, és beszippant. Az ekhós szekeret legalább ti hajtjátok.

Orbán: Úgy látom, nem ártana, ha egy kicsit átgondolnánk, hogy miért is álltunk össze, s mit is keresünk ez alatt a csillagfényes eperfa alatt. Mi végre is egy magyar mozgalmat akarunk megindítani…

Károly: Mozgalmat? Hol szedted ezt? S hozzá magyar mozgalmat. Mi emberekhez méltón akarunk élni, s támogatjuk egymást, hogy a maga helyén mindegyikünk méltó lehessen magához. A mi mozgalmunk csak annyira mozgalom, amennyire minden tökéletességre törekvő élet: mozgalom. Az ember emberek közt él, lélek érintkezik lélekkel, s egy sikeres, nagyobb nyomású lélek természetes, hogy gyűrűzést indít meg. Ezt a „nagy nyomást” imitálni, szelet csinálni atmoszférakülönbség nélkül: szélhámosság.

Orbán: De te éppen ezt a természetes gyűrűzést akarod megakadályozni. Petényiben van most egy bizonyos geográfiai-néprajzi nyomás, s te nem akarod, hogy tovább haladjon. Ha elfogadjuk a te okoskodásodat, Karola-telep lesz az a bibliai véka, amelyet a világosságra borítanak.

Károly: Sose félj attól, kérdezd meg Petiket, ő viszi be a tejet a tejcsarnokba, csúfolják, faggatják, ajánlkoznak. Egy szabad folt, egy sikeres élet olyan ritka, hogy az emberek fölfedezik. Előbb fölfedezik, mint a kitűnő könyveket.

Kollár: Van ebben a Karola-telepi kalandunkban valami bukolikus, ami énnekem mint görög tanárnak, persze tetszik, de ebben a században mégis időszerűtlennek érzem. Attól félek, hogy az élet átmegy a mi kísérletünk fölött, s húsz-harminc év múlva azt se tudják, hogy Karola-telep valaha létezett.

Károly: S ha nem tudják? Azért a húsz sorért élünk mi, amit a képes magyar történelemben esetleg kaphatunk? Nem tudom megmondani, mi értelme annak, hogy élünk. De ha már ideszorultunk születés és halál közé: legyünk hűek ahhoz, amit a legjobbnak érzünk magunkban, fogjuk fel az életet úgy, mint egy hajlamainkhoz írott küldetést, amelyet nem illik elejteni. Karola-telepet ezért alakítottuk. Ez a telep az „üdvösségünkért” készült s nem mozgalmi bázisul.

Orbán: Azt hiszem, nincs igazad.

Barna (az asztal végéről): Azt hiszem, Bot Károlynak van igaza.

Kertész barátunk közbeszólására Orbán arca türelmetlenül rándult; már attól féltem, valami gorombaságot mond; „A nép szól”, vagy „Most már aztán nincs fellebbezés”, valami ilyet. De legyűrte. Meglehetős ingerülten hallgattuk. Végre is én, a kárvallott, hozakodtam még egyszer elő. – Szóval nem engeded, hogy a Dunántúli füzetek-et megindítsuk.

Károly, aki mellettem ült, hátulról átölelt: Nem engedem? Természetes, hogy megindítjuk. Ami egyikünknek fontos, az mindegyikünknek az. Én csak Karola-telep elsőségét védtem a Dunántúli füzetek-kel szemben. A lélekét a mozgalommal.

A vita így váratlanul jó véget ért. Karola és Erzsike odajöttek; egymást átölelve álltak mögöttünk, egy közös kendőbe burkolózva, összeérő fejük szinte test nélkül úszott a sötétségben, s míg a Balatonról szóló fűzet bevezetését felolvastam, a két arc közül az egyik, éreztem, lassan kipirult.

 

Karola levele Orbán Miklóshoz*

Kedves Miklós, Károly ma a vacsoránál emlegette magát, mi az, hogy hat hete elment, s még egy sort sem írt, máskor egy héten néha három levelet is kaptunk. Barna a Tutokilt meg a fecskendőket reklamálta, már el is késett a permetezéssel, s maga megígérte, hogy megrendeli. Mindnyájan énrám néznek, mintha nekem kellene tudnom, amit ők nem tudnak.

Tulajdonképpen ostobaság is, hogy írok. Maga nagyon jól tudja, hogy akármikor helyreállíthatja a régi barátságot; a többiek semmit sem vettek észre, s én hajlandó vagyok mindent elfelejteni. Ha maga nem ír, az annak a jele, hogy nem akarja ott folytatni, ahol, mondjuk, egy fél éve abbahagytuk.

Őszintén megvallva, sajnálom, ha így volna: Ennek a mi Karola-telepünknek akár Karola-kalitka is lehetne a neve, csak a méhek, a karfiol, a Dunántúli füzetek, no meg az erkölcs; időnként jólesik, ha valaki berobog kintről s az ember megérzi rajt az életszagot. Hallom, hogy otthagyta a kórházat, s rendelőt nyitott a Fő utcán. Csodálkozik, hogy tudom? Az asszonyok született titkosrendőrök.

Mi lesz most a rejtélyes vasnagykereskedőnével, akiről annyit füllentett? S a kis ápolónővel, akiről… nem füllentett?

Ne haragudjon rám és jöjjön. Isten vele.

 

Karola

 

Karola levele Orbán Miklóshoz*

Kedves Miklós, ne várjon és ne keressen, nem jövök vissza. Azt hiszem, mind a kettőnknek elég volt ebből, s csak fölösleges lovagiaskodás lenne, ha kerestetne, rábeszélne, ígérne.

Egy hónapja ülünk itt egymással szemben, esszük az ebédet, vacsorát és kínlódunk, nehogy elhallgassunk, mert a hallgatás még rosszabb, mint a beszéd. Már amikor a vonatra felszálltam, éreztem, hogy így lesz, és amikor becsöngettem, a maga arcán ugyanezt a zavart meglepetést láttam. Maga se hitte, hogy egyszer csakugyan betoppanok.

Nem is tudom, mi történt velem akkor este. Elment, s mi ott vacsoráztunk, abban az étkezőnek kinevezett fészerben. Petik az új asztalosműhelyről beszélt, Barna kockára vágta a kenyeret, beledobta a levesbe, s úgy szürcsölte be a bajusza alá – az uram pedig időnként rám nézett, láttam, hogy észrevett valamit, de csak szomorúan nézett, és nem szólt. Ha lármázik, és a falhoz vág néhány tányért, nem jövök el soha.

Gyűlöltem a tökéletességét. Megfertőzött a tökéletességével. Maga is az ő tökéletességét látta rajtam. Amikor hozzám nyúlt, éreztem, hogy ez tartja vissza tőlem egy pillanatig, s azt kell legyőznie aztán ezekkel a túlzásokkal, amelyek olyan – eh, igen, utálatosak. Olyan volt, mint aki egy ereklyét akar beszennyezni. Csakhogy én nem vagyok ereklye. Elég volt ebből a szadizmusból; a magaméból és a magáéból is.

Az uramat szerettem, s ha megmaradt volna annak, aki akkor volt, amikor a vendéglőben a felírópult fölött beszélgettünk, ma is szeretném. Magát nem szeretem. Csak a gyűlölet, a féltékenység, az irigység hozott össze bennünket. Most elég.

A vacsora a spájzban van, a lány beadja majd. És ne legyenek romantikus gondjai, hogy miből élek. Biztos helyre megyek, nem koplalok, nem adom el magam, nem okozok lelkiismeret-furdalást.

 

Isten áldja meg

Karola

 

Karola levele Orbán Miklóshoz*

Kérnem kell, hogy ne üzengessem, és ne zaklasson többet. Az uram, mint tudja, meghalt; az utolsó kapocs is elszakadt, amely bennünket összefont. Nincs utálatosabb dolog, mint olyan emberrel élni együtt, akivel életünk legnagyobb hitványságait követtük el. Gyilkosságra szövetkeztünk s nem a bűntudat elviselésére, semmi közünk egymáshoz.

Különben azt ne képzelje, hogy ez a bűntudat engem túlságosan gyötör. Elismerem, hogy nem voltam méltó rá, de ezzel vége is. Magam csúsztam vissza, s most itt rendezkedem be, minél kényelmesebben, ahova visszacsúsztam. Tudja, hogy amikor magától elszöktem, nevelőnő lettem. Ez a harmadik helyem azóta; s most egy özvegy ember fiai mellett vagyok, magas rangú tisztviselő. A kisfiúk imádnak. Nemsokára az anyjuk leszek. Akar többet tudni?

 

Üdvözli Karola

 

Haberhauer Ottó Polgárság és idealizmus című cikke

A világforradalom mostani stádiumában nincs más idealizmus, mint amely a munkásosztály diktatúrájáért harcol. Aki más úton akar „idealista” lenni, az tudatosan vagy öntudatlanul (sokkal többször tudatosan) a kizsákmányoló osztályt szolgálja. Az ilyen idealizmus csak arra lehet jó, hogy elvonja a figyelmet a világforradalom mindent felülmúló tényéről, s zavarba ejtse azokat, akiket ma még zavarba lehet ejteni.

Mi, proletárok, ezt természetesen mindnyájan tudjuk, s elbánnánk vele, ha valaki ilyesféle zavarosban halászó idealizmussal merne előállni. Az imperialista országok intellektueljei azonban, akik megszokták, hogy „haladóknak” tekintsék magukat, mindent elkövetnek, hogy osztályönzésüket ezzel az idealizmussal díszítsék fel önmaguk előtt. A legnyakatekertebb dolgokat találják ki, hogy a jó ügy bajnokainak érezhessék magukat, anélkül hogy az uralkodó osztály-előítéletekkel igazán szembekerülnének.

Az a történet, amelyet elmondok, nagyon jellemző arra, hogy milyen fából van faragva ez az intellektuel-kispolgári idealizmus. Még mielőtt Magyarországról az ott uralkodó feudális-kapitalista rend közegei kiugrasztottak, alkalmam nyílt megismerni egy kisebb társaságot, amely azzal az épületes szándékkal állt össze, hogy a termelési rendet nem forradalmi, hanem, mint ők mondták, „morális” úton, példaadással reformálja meg.

Azon a birtokon, melyet vezetőjük apjától örökölt, „kollektív farmot” rendezett be. Kollektív alakulások természetesen csak olyan országban jöhetnek létre, ahol a hatalom a munkásság képviselőinek a kezében van, s a magántulajdon megszűnt. A mi forradalmáraink azonban ezzel nem törődtek; ők úgy képzelték, hogy telepük, melyet igazi polgári szentimentalizmussal, vezetőjük feleségéről neveztek el, példa lesz hasonló települések alakítására, s a magyar tízezerholdasok, meghatva az ő pásztorjátékuktól, maguk fogják ilyen kollektív farmok számára vadaskertjeiket és szántóföldjeiket fölajánlani.

Természetesen nemcsak ez nem következett be, de maga a kollektív farm is csak annyira lett kollektív, amennyire az várható volt. Az idealista kispolgároknak volt annyi eszük, hogy két proletárt is bevegyenek maguk közé, s a munka javát rájuk hárítsák. Azzal az ürüggyel, hogy a „telepeszmét” terjeszteni kell, a heveréshez szokott intellektuelek ide-oda kalandoztak az országban, s szépen „elmozgalmazták” azt, amit a két proletár odahaza termelt. Hogy ez a „mozgalom” miben állt, megmutatják az eredmények: egyikükből szerkesztő lett, a másikból kormánypárti politikus, a harmadikból egyetemi tanár. A becsapott proletárok pedig meg voltak hatva, hogy ezek az urak hozzájuk tartoznak, s jövedelmüket el méltóztatnak költeni.

Maga a „főnök” beérte azzal, hogy a munkásokra felügyelt, szépeket mondott, és saját idealizmusát kóstolgatta. A telep-eszme „terjesztői” persze gondoskodtak róla, hogy ez a pásztorjáték ne tarthasson soká. A telep jó volt arra, hogy zsebpénzt adjon nekik, s a blöfféhes polgárság figyelmét felhívja rájuk. Amikor kissé behízelegték magukat a hatalomnál, faképnél hagyták őt, egyikük még a feleségét is magával vitte. Szegény apostol ott maradt Karola-telepen Karola nélkül. Egyedül a megmaszlagosított proletárok tartottak ki mellette. Jellemző a magyar viszonyokra, hogy a hatalom még ezt a kis nyavalyás bukolikát sem bírta ki, ebben is valami kommunista veszélyt szimatolt, s a szegény apostolt ráadásul le is tartóztatta. Ez igazán nem volt szép a kizsákmányoló osztálytól, leghívebb szövetségesével, az idealista intellektuellel így elbánni. Nem is bírta ki szegény a csalódást, a börtönkórházban halt meg.

 

Petényi Ödön levele felesége bátyjához*

Kedves sógorkám, ne ijedj meg a mellékelt újságtól, s címlapján az agyaras gorillától; ez az újság tulajdonképp valami Színházi Élet-féle, a neve is Bohémia, s csak a minapi forradalom emlékére rakták tele félrebillent fejű, akasztott emberrel. Az első oldalon belől láthatod Machadót, olyan mint a Vígszínházban az öreg Vendrey papa; hogy tudd, megírom, ez a szegény totyakos, ez az az agyaras gorilla a borítékon, s nemcsak a Bobémia látja ilyennek, hanem egész Kuba, egy kicsit én is: így dolgozik bennünk a forradalmi gőz. A képes újságot azért küldöm el, hogy ne kelljen sokat fecsegnem az élményeinkről, ezek a tárgyilagosan lefényképezett hullák, orruk és szájuk alatt hiteles vércsíkokkal, éppúgy, mint azok, akiknek egyáltalán nincs arcuk többé, zsarnokok, illetőleg szabadsághősök, mivel nem tudsz spanyolul, válogasd szét őket érzésed szerint. Én magam szabadsághős vagyok, de elengedném a szabadságot is, meg a Bohémiá-ban látható fényképemet is, ha a tüdőm és mellhártyaüregem közt kommunikációt nem létesített volna egy pisztolygolyó…

Tulajdonképpen elég furcsa, hogy annyira ragaszkodom Kubához és az életemhez; akárhányszor lesüllyed a hőmérő, megvigasztalódom, s ahányszor fölugrik, kétségbeesem. Meglehetős sokszor teszem, mert gennyedek, s a hőmérő ilyenkor táncol a kárörömtől. Az ilyen oktalan ragaszkodásban van valami ijesztő: az okok nem kendőzik el a félelmetes imperatívuszt, hogy az ember ragaszkodjék… Azaz, vigyázat… nehogy valami barakk kórházat képzelj el, ahol hörgő betegek közt, piros virrasztó lámpánál rontom a szemem az írással. Alattam pompás párnák, az ápolónőm, minek titkoljam előtted, maga a főnöknőm, gyarmatáruk, Lissabon, Le Havre, Liverpool etc. Derék asszony, sosem tudtam azelőtt, hogy mennyi gyöngédség fér el egy kevés molettségben. Szóval afféle gyarmatáru-cégvezető szabadsághős voltam én, aki kivonult egy bottal, s hazajött egy revolvergolyóval, s most úgy bánnak vele, mint egy nagykereskedővel és egy Garibaldival egyszerre lehet – tehát nincs rossz dolgom, éppen csak annak nincs értelme, hogy valamihez ragaszkodjam.

Az ember nagyon ostobán ítéli meg, hogy mit jelent valakit, akit szeretett, elveszteni. Ostobán a halál pillanatában és ostobán a halál után egy fél évvel is. Ott virraszt a koporsó mellett, issza a gyertyafényben csillogó haj színét, bebalzsamozza lelkében a viaszos vonásokat, s azt hiszi, örökké tart a szenvedésnek ez a pompázkodása, sápadt arca zár alatt fogja tartani a mosolygást, s mindenki megérzi rajt a kriptát, melyben halottja fekszik. S a temetésről jövet már csak a gyász méltósága őrzi, hogy a poharazó vendégek közt el ne mosolyodnék, két hét múlva megdorgálja magát, mert utánafordult egy nőnek, s hat hónap múlva cinikus lesz a gyásszal szemben, beismeri, hogy sekélyebb természet, mint hitte, de még örül is, hogy sekélyebb természet, végre is a halottak halottak s az élők élők. Azt hiszi, mindennek vége, megvigasztalódott – s ekkor jön a felfedezés, a veszteség, amiről a koporsó mellett olyan szívrepesztőket gondolt. Van neked foghíjad? Hát akkor ismered azt az érzést, amikor az ember a kihúzott foga helyébe, a sima ínyre odatolja a nyelvét. Nincs igazibb, autentikusabb veszteségérzet, mint ez a foghíj szomorúság. Oda van, nem nő ki többet, a helye beforrt, és mégis hiányzik. Így van a gyásszal is, amikor benőtt a seb, akkorra állandósul a hiány. S most képzelj el egy embert, akinek csak egy foga van, s ha ez kihullt, a lelkéből csak egy üres száj marad. Mindezt nem azért írom, mert Erzsike bátyja voltál, s mert előbb erről a mulatt asszonyról locsogtam. Ez igaz, amit most mondok. Handabanda azóta minden, kapkodás, ténfergés, lógás.

Talán nem is a halál, hanem a Bot Károly áldozata vagyok. Voltál-e kinn mostanában Karola-telepen? Akkoriban nem is tudtam, mit jelentett, most is elvétve gondolok rá, s homályosan mégis mindig sajog, mint az elemek közé vert Ádámnak a paradicsom. „Ne kapkodjatok, ne mozgalmazzatok, gondoljatok magatokra”, „A magához hű ember magasabb légnyomású hely”, „Itassátok át a környező dolgokat lelketekkel”, „Aki nem szereti az ollót, amellyel a fát nyesi, nem szeretheti a felebarátját sem. Gyökeresedjék meg a világban, s az idő mindent meghoz, törzset, lombot, gyümölcsötökre madarat”… Igazi nyárspolgár volt szegény Bot Károly, s amióta kalandor, selyemfiú, szabadsághős lettem, egyre jobban érzem, hogy milyen gyógyíthatatlan nyárspolgárt nevelt belőlem.

A halála után mint fantasztát emlegettük. Én, az okos ember, akit az intéző sógorom behozott a Hangyához könyvelőnek, valóságos nagybácsis fölénnyel gondoltam a földbe fúló, esővízben puhuló koporsójára. Most úgy látom, hogy mi voltunk Sóvágó, a képviselő, s Petényi: a Hangya-könyvelő, a fantaszták, s ő az egyetlen reális ember. Mi nagyobb realitás, mint az a mandátum, ami bennünk van? Ő erre vigyázott, s ezt nem engedte ki… Nem borsózik a hátad, ha bölcseket mondok…? Úgy látszik, mégiscsak meghalok…

Az utolsó leveledben egy fényképet ígértél a kisfiúról, persze elkallódott ebben a felfordulásban… Azt hiszem, nem is sokat változtatna rajta az a fénykép. Hiszen már kétéves múlt, amikor otthagytam nálatok, s még mindig úgy emlékszem rá, ahogy azon a Karola telepi fényképen ült az anyja karján. Emlékszel, Orbán doktor vette le, s Károly és Barna állnak Erzsi két oldalán… Örülök, hogy szeret benneteket. Ti úgyis tudom, hogy szeretitek. Vilma sógorasszonykámnak a kezét csókolom, téged, Péterkém, számtalanszor ölel: Ödön.

 

*

 

A Karola-telepről szóló mű második-harmadik része, úgy látszik, nem készült el.

 

1934

 

 

 

Kapások

Itt élek megint Sátorkőn, az öreg diófák kupolája alatt, a szőlő közepén; de most nincs velem sem asszony, sem gyerek. Kislányaim dédanyja főz rám, s az öregasszony kanárija fütyül szétszórt könyveim fölött a hűvös szobában. Az öreg már hetvenhat éves, de ha a vendéglő tűzhelyénél, a forró katlanok közt töltött évek, mint a háborúsak, kétszeresen számítanak, százon is messze fölül van szegény. Fölpuffadt lábai alatt recseg a falépcső, föl-le botorkál a föld alatti konyha s a szobák közt, folytonos kulcsgondban; hol megtalál egy kulcsot, hol elveszíti, hol a kinyílt kamraajtó előtt áll tűnődve, hogy mért is nyitotta ki. – Fiam, nem mégy most ki, mondja, akkor kieresztem a mándit. S én ott ülök órák hosszat a kieresztett, könyvem fölött röpdöső kanárival, amelyről ő már megfeledkezett. Ami gyöngédség van benne, a madáré. A madarat hol ki kell vinni a teraszra, hol behozni, hol etetni, itatni, röptetni. Az egész ujjongó tavaszt ebbe a befogott kanáriban becézi. Gond és gondoskodás volt az élete; ez az egyetlen lény, aki a gondossága szűkülő melegébe még befér.

Nem is tudja tán, mennyire ide illik mögém ebbe a csapodár kertbe, mely méheivel s a tűzött fal tövéből szétcsapó fügebokrával, emelkedőben, mintha mindörökre el akarna hagyni földet és halált. Nagymama rossz ebédje, a nehéz nyögés a lépcső derekán, a konyha elégedetlen dödögései visszahúzzák kicsit, magányom köré, ezt az ujjongó szárnyalást. Alacsony botján sántikálva ő hozza ki tönkasztalomra az édes, friss fejés tejet, s ha nagyokat nyújtózva, a fölfelé táncoló levegőben a kertbe visszatérek, ő bóbiskol az újságárkusok és esti levegő, e kétféle altatószer, szenderében, orrán az aranykeretes cvikker, melyet napközben is ott hord elöl, a blúza hajtásában egy fonálon, emlékezésül arra a korra, amikor még olvasni is szokott. Ő ennek a felröppenő kertnek az avara, fonnyadt arcán az őszi levél sárgászöld foltjai. Valódibb és tündéribb tőle a kert, s lebegésében, én a csalódott, otthonosabb.

A középkor történetét bújom, testes kötetekbe merülten. Pártos szívem itt is kiválasztotta kedvenceit: a szerzeteseket. Nem annyira a koraiakra gondolok, akik még éppen csakhogy remeték nem voltak, s a fáradt kultúra csömöre hajtotta ki őket, elváltan a rothadástól istennek rothadni, hanem a későbbi és ifjabb középkor tüzes fekete s fehér papjaira, akik önkéntes, szilaj magányukkal népeket tartottak össze, s a Keresztény Köztársaság voltak a páncélos emberek zűrzavara fölött. A maguk megzabolázott ifjúságával zabolázták az indulatos germán–frank világot; császárok és királyok velük fékezték meg duhaj uraikat, s a pápaságot az ő önkéntes szolgálatuk tolta császár és király fölé. Ha a kultúrák igazi vagyona az „Isten pénze”, ők egy ezredévre szóló, pocsékolni valót halmoztak föl társas magányukban. Az utókor sokat élcelt és botránkozott szüzességi fogadalmukon. S valóban irtózatos a szerzetesség, melyből ellobbant a tűz, s csak a regula alá vetett test maradt, tilos vágyaival s undok csalafintaságaival. De amíg nem lobbant el a tűz. A nyárspolgárnak torz fogalmai vannak egy férfiélet határairól. Minél forróbb, nemesebb a férfi, annál tágabb élete: a telhetetlen bujaság és a teljes aszkézis felé. Csendes heti rátája mellett ő el sem képzeli, mit szíhat ki egy férfiből az érzékiség, s mily önmegtartóztatást tehet könnyűvé ugyanabban egy mennyei indulat. Két hete ülök itt, haragosa az országomnak, szilaj munkálkodásban, s el tudom képzelni, hogy még két évig, húsz évig ülnék itt, szerelmes ember a nagymama dödögése s az ágak pattogzása közt egy tisztátlan gondolat nélkül. Van valami fanyarság, igaz, ebben a magányban. Az írás nem folyik a tollamból, s meg megbotlok egy gondolatban. De jó ez a fanyarság, elkelne a sava a lelkemnek, lemarná, ami hiú és könnyű rajta.

Tegnap este Szent Bernáttal fejeztem be a napot, éjféltájban. Tetszett ez a parázs burgundi! Egy darab nyers őstörténet rontott be csuhájában az egyházfők és fejedelmek közé. Koplalt s imádkozott a clairvaux-i völgyben, munkásszerzeteseket bocsátott szét az irdatlanba, földet törni, keresztes háborút hirdetett, pápát tett, és pápát korholt, fejedelmek közt volt békebíró, ostora pelyhes, tudóskodó püspököknek, nyírbálója az egyházra ráburjánzó világiságnak. S csinálta mindezt egyszerűen, nyersen, hatalmasan, teketória nélkül, de istene közvetlen jelenlétében, háromszázötven rendház Nagy Abbéja. Ennyire képes, tűnődtem, egy igazi férfi, aki nem köntörfalaz, hanem bátran ég nemességében. A mi korunk azért hitvány, mert a nemest is ingadozóvá teszi, haboznia kell tanult fölénye és a beléoltott ideggyógyászati elméletek előtt, nem naivitás-e, őrültség, szublimált érzékiség vagy mi, ami Clairvaux felé viszi. Amikorra egy szót kibök, nincs hozzá ereje, hogy a szó után jövőt vállalja, s ha tesz is valami bátrat, magának teszi, mint aki elfáradt a nemest a nemtelenekkel megértetni. Én sem vagyok az, aki lehettem volna e habozás nélkül – szorított szíven a gondolat a manzárdszoba hegyvölgyes ágyán, ahova olvasás után a recsegő lépcsőn fölosontam. Engedékenységek, alkuk, gyávaságok jutottak az eszembe. S én számítok ebben az országban kemény természetnek! A párnák nagy, néma vizekre úsztak fölforrt fejemmel, aztán valami sziklába verődtek, s földobták: tessék gondolkozni. Esti gondolataimnál tartottam még mindig, szememben a holdas, zsalútlan ablak sűrítette-hígította az éjt, amíg tizedszer, kicsit hosszabban elaludtam.

A rigók keltettek fel a fán. Ez a padlásszoba egy kisebb diófa deréklombjával egymagas, ágai a palatetőt csapkodják, madarai a szobámat fütyülik teli. Azt hittem, késő van, s fölugrottam; girir-ri-góó, mondta a lomb, s a kád csapja, amint alábújtam, s megdörzsöltem meztelén nyakam, visszafelelt neki. A víz hangjáról sejtettem már, hogy nincs is olyan késő, s az udvar fényei cinkosan hunyorogtak: mi az, nagyalvó, máris ilyen korán. Az ebédlő ferde állóórája, melyben az inga minden lengésnél koppant egyet a fán, tizenegy órát mutatott, éjjel vagy nappal, a konyha láncos órája hármat, reggel, vagy délután. A nap azonban ferdén bújt még a fák alá, s felszívódóban az éjszaka vizei: hajnalt mondtak mosdott arcbőrömnek. Giriri-ri-góó, erősködött a sárgán tündöklő diólomb.

Hátrafelé igyekeztem a szőlők közé. A fa: fa, de a szőlő, az levél és láthatár. Az út ribiszkebokrain már ott maszatolt néhány korán kelt tanyai gyerek. Le kellett térnem az útról, hogy a rajtérő gazda szerepét elkerüljem. Lopjatok, kicsinyek, mondtam magamban, a reggel és a demokrácia hosszútűrésével. Ők észrevettek, rám bámultak, s ott ragadtak a bokroknál. Ez már bosszantott: nem ismernek, vagy nem félnek tőlem? Még messzebb kerültem, hogy ne is láthassanak. Fönn a dombon már dolgoztak: kis csapat húzódott, férfiak, nők, lassú rajvonalban, a bal karjukon lógó rafiával a szőlőt kötözték, s át-átkiáltoztak még egymásnak: most lehet, amíg el nem nyomja őket a nap. A gyerekek nyilván hozzájuk tartoztak; s azért bámultak vissza olyan bátran, mert a szüleiket a közelben tudták, s amit a szülők hírével tesz az ember, nem lehet tilos. A szülők viszont a hajnalt nem tartották az urak napszakának.

A szőlő még mindig a tokajiaké, mint negyedéve, amikor utolszor itt voltam. Arra a nagy fekete férfira a szélén még akkorról emlékszem. A tokajiak már akkor is a kedvenceim voltak: Tokajból hozták le őket autón ide, Esztergom mellé, minden tavasszal. Volt valami kis konvenciójuk az éhhalál ellen, s övék őszi hazaszálltukkor a termésár fele. Egész másfélék voltak, mint az itteni cselédség: látszott, hogy régi szőlőműves vidékről valók, ahol beleszületik az ember a bor művészetébe. Mint bátor gyarmatosok szálltak le ebbe az elhanyagolt szőlőbe; munkában és naplopásban egyképp méltóságosak voltak. Reggel maguknak keltek másfél órával korábban, s tíz után mint a maguk napszámosai, hűsöltek el a göcsörtös, likas levelű szilvafák árnyékában. Odaálltam a szélső mellé, akinek a jóreggeltjére a tőke bokrából fölegyenesedve egymás után a többi is rám köszönt, s néztem a rafiajárását a tenyeres levelek alatt. – Ez is tudomány – mondtam szóbaereszkedőn. – Nem szabad szorosan kötni – felelte –, vagy a levelet hozzákötni. Én, hogy meginduljon a beszéd, a hajtást dicsértem; nem látszik meg a szőlőn a fagy. – Már csonkázni is kellene – mondta ő röviden. – Csonkázni? Még nem pirul a hajtás – mondtam én. Ezt egy kertészeti könyvben olvastam, hogy csonkázni akkor kell, amikor a hajtás alul már fásodik. Most bevágtam, csakhogy beszéljek, noha meg se tudtam ítélni, pirul-e ez itt előttem vagy sem. De ő nem felelt. Ha én szakember akarok lenni, akkor ő hallgatni fog. Még kérdeztem egyet s mást, de nem jártam jobban a válaszokkal. Az elébb zajos csapat szótlanul vonult bokorról bokorra, a rafiabog volt minden gondjuk. Nem lehetett félreérteni: a jelenlétem elnyomta őket, s evvel az illedelmes, de néma vonulással adták tudtomra, hogy idegen vagyok.

Kissé elkedvetlenedve húzódtam odébb, s a dombélre gugyorodtam, ahonnét a dorogi bányatelep a legjobban látszik. Szemben a völgy túlsó felén: a kálvária s a vele egymagas salakhegy, lejjebb a brikettgyár s a vasúton innen, elmúlt munkásvédő idők maradványa: a bányásztelep. Közvetlen alattunk egy több hold nagyságú gödör; abból viszik a homokot a salakhegyhez, hogy a szén helyét a tárnákkal átfúrt hegyekbe betömjék. Ha elfogy a homok, a sátorkői szőlőt is kivágják, opciója van rá a vállalatnak. Kis kocsikon az alattam levő homokbucka is a hegy gyomrába vándorol majd, s a tokaji kapások helyén földmunkások rakják az iparkocsit, leütve a fejüket, ha a mérnök úr ott van, éppúgy, mint ezek énelőttem. Szép szó: a nép, s könnyű dolog a népért Pesten küzdeni; bajosabb egy pillanatra elvegyülni benne. Nekem sem sikerül, aki belőle származom. Vagy épp azért nem sikerül, mert belőle származom?

Itt volt kinn minap az állatorvos; az asszonyt kell előreengedni, öregem, mondta ennek a feketének, akkor könnyebb a kapálás; kivált, ha nagyokat hajol. Nevettek rajta; tréfás kedvű úr, mondták. Én nem szívelem ezt a hangot, s bánt, hogy ők szívelik. Így a ló hasát veregetik meg, emberrel így nem lehet beszélni. Nagyapám, nagyanyám, néném-bátyám mind ilyenforma ember volt, mint ezek, ha módosabbak is, de azokkal nem kellett így beszélni; gondolatuk volt életről halálról, ifjúkori küzdelmeikre emlékeztek, s pártokra szakadtan győzködtek. Emberek voltak, amit az emberi létről fontosat tudok, jórészt köztük tanultam meg. De az úrfélétől ők is eltűrték ezt a pacskolást, azt tartották, az ilyen buta úr nem is tudja a jóindulatát másképp kimutatni. Én azonban nem tűröm el, s főként nem használom: nem is a leereszkedés bánt benne, mint a félreértés – a magyar félreértés –, hogy a paraszttal így kell beszélni.

Félkönyökre ereszkedtem, s bámultam a messzi Dorogot s előttem a homoki tőkék körül a levegő táncolását. Ezek a tokajiak nem is gyanítják, mit köszönhetek nekik. Akkor kapálták a sátorkői homokot először, amikor én a Tanú-t megindítottam. Láttam kinn a kukoricásban a naplopó béreseket s az ő serény munkájuk nyomát, estétől, amikorra én fölkeltem. Mit csinál a szocializmus? Béreseket, mondtam. S mit kellene a szocializmusnak csinálnia? Tokajiakat. A birtok a közösségé, de a termés munkával arányos része a munkásé, hogy ne hivatalnok legyen a termelő, hanem vállalkozó, beleszorítva a közösség rendje. A minőség-szocializmusnak ez volt a magja. Elébb ember és munka nemesebb viszonyát, aztán az emberség érdekében nemesebb munkát is követeltem magamban. Kertet a gyár helyett, magas életet az igazságos elosztáshoz! Egyet-mást olvastam, sokat gondolkoztam azóta, de a legfontosabb az egészben a tokajiak példája volt. A hazai szocialisták és közgazdászok, akik kinevettek, hallom, nagy gaudiummal hozzák meg most Belgiumból a külföld és sznobizmusuk szentesítette, új szocializmust. Én nem szégyenlem, hogy a tokajiaktól tanultam meg.

S ez az iszonyú távolság mégis! Hogy beszélni sem tudok tanítóimmal. Éltem és meghalok, s nem lehettem tanítójuk. A magyar gondolkozó nem férhet többé a néphez, közben van ez a picsi-pacsi tolvajnyelv, melyen az állatorvos szól hozzájuk s annyi állatorvos a nép és középosztály rideg határain. A nép Eötvös-kollégiuma! Milyen közel képzeltem hozzá még nemrég is magamat. S elúszott, évekre megint. Nincs meg bennünk a Szent Bernát tüze, azt hisszük, a családunkhoz vagyunk gyöngédek, s magunk vagyunk gyöngék. A tokajiaknak igazuk van, hogy elhúznak mellettem néma sorban; minden gyanakvás és némaság jogos a birtokos vejével szemben, minden birtokossal s a vagyon minden vejével szemben, eléggé meggyötörték. Közébük kell szállni, elhagyni a hivatalt, különösen most, a Nagy Csalás után, amikor eloszlott a hazug remény, a fölülről segítésé. Nem fölülről, alulról kell segíteni, vállalva a sorsközösséget. Családom van, igaz, s a gyermekeimnek jövője. De nem kötelezi-e a családot az apa üdvössége. Ők legfeljebb tönkremennek ott, de én elkárhozom itt.

Hanyatt fekszem már, a tőke keserű kacsát rágva, mely egy kibomlott hajtásával ide hajol fölém, a szőlőszélre. Még sárgás a levél, s az átderengő fény a bogyó héjára emlékeztet, azon is így dereng át a leves bél fénye. A szőlő, mondják, belülről fénylik; benne van a tűz, azért lett Dionüszosznak, a „bennlakó” istennek a háza. Barátom megírta ezt már. Ha a pesti telek helyett Kecskeméten veszek földet, nekem is van ma szőlőm…

 

*

 

Arra lettem figyelmes, hogy valaki verset mond a tőkék közt. A passzus hosszabb volt, de az én zúgó fülem csak ennyit vett ki belőle: „Bár a lankadt vincellér a sor végén dúdolva jár…” „A… sor végén dúdolva jár” tűnődtem, honnan tudom én ennek a folytatását „Mégis szükség megkapálni s törni a göröngyöket.” Hol hallottam, vagy én írtam talán? De akkor már egy másik hang szavalt: „Nem látod, hogy kesereg, nyögve, hogy öntözi / Elsírt csillaginak könnyeivel a babért.” De hiszen ez Kalliope, ki szavalja itt Csokonait? – Ez túl finom nekem, mondta közvetlen fölöttem nyilván, aki először szavalt, hanem ez: „Zeng a zörgő prücsök a nap ellenében, / A rezzent gyíkocska a gaz között csereg…” Hohó, hiszen ez az én érettségi idézetem; Csokonait kaptam néhai Jánosi Bélától tételül, s ezt idéztem: „Sokszáz szöcske ugrál pattanó lábain / A hévtől elaszott fűszálak szárain.” Izgalmamban, hogy kedves soraimat kiidézik a fejemből, felültem. Egy fehérruhás férfi állt a szőlőben; valami olyasféle egybeszabott volt rajta, mint amit a gyerekek „mackónak” neveznek. A sízők hordanak ilyet, nehéz kékből. Ez fehér volt s könnyű. – Kettő-kettő, kiáltotta a tőkék mélyéből most egy harmadik, aki nyilván a bíró volt az idézet-versenyben. Az elsírt csillaginak könnye szebb volt. Vigyázat, a döntő következik. A fehér mackós férfi előttem a hajtások tetejét vagdosta. Hogyan, már csonkáznak, gondoltam, de nem lepett meg különösképpen. „Látod-e, mily kicsiny itt a föld – szavalta most a távolabb álló –, félrésze vizekkel / Béfoglalva setétzöldes, félrésze világos / S mint félérésű citrom hintálva tulajdon / Terhe nyomásától lóg a nagy semminek ágán.” – A nagy semminek ágán, ez nem rossz, mondta a bíró, én magam sem ismertem. Pethes, ezt nem vered le könnyen. A fehérmackós csattintott egyet-kettőt az ollóval; s a leveleket nézte, mintha nem is rajta lenne a sor. Azon kaptam magam, hogy neki drukkolok. Mondja utánam, súgtam neki a földön közelebb kúszva hozzá: „ha a spanyol a maga parancsoló a betűit… a betűit, az olasz az ő egybeolvadó gömbölyeg szavait, a német a sok diftongust … diftongust erre a tejosi taktusra ráerőltetheti, boldognak tartja magát. Hát te, Árpád nemzete! mikor fogod közönségesen érezni – hogy a te nyelved – és egyedül a te nyelved alkalmatos a görög Múzsák hasonlíthatatlan harmóniájára.” Magam is csodálkoztam, hogy ilyen folyékonyan tudom, hisz nem vagyok az idézetek embere. Nem hallottam, hogy akit Pethesnek hívtak, utánam mondta volna, de a másik kettő mégis vitába kezdett fölötte. – Ez nem vers, ez próza – kiáltotta a túlsó, aki Pethessel a szebb idézetért versenyzett. – Nem mondtuk ki, hogy próza nem lehet – döntött a bíró. – De Csokonai írta ezt egyáltalán, nem téveszted te össze, honnan való ez? Féltem, hogy Pethes sem tudja, s szégyenben marad. – Az anakreoni dalok jegyzetéből, kiáltottam fölegyenesedve, s izgatottan lestem, hogy a bíró idézetemnek ítéli-e a győzelmet. Nagyon szívemhez nőtt ez a Csokonai-hely.

Most, hogy fölegyenesedtem, nagyobb darabot láttam a szőlőből. A tőkék közt magas sövény volt karókból, a szőlő azokra futott. Minden tíz lépésre egy fa, ide piroslott róluk gömbjeivel a belülről fénylő meggy. A másik két hanghoz is megtaláltam az embert; a versenybíró harminc lépésre Pethestől a hátán levő tartályból eresztette a fákra a zöld permetet; jó harmincas férfi volt, alacsony termetű, csontos, barna arcában kicsiny, csillogó szemek. Rajta is fehér mackó, csak összemaszatolt. Az „Elsírt csillagok” embere a tábla túlsó felén egyenesedett fel kiáltásomra, s szeme elé tartotta kezét, hogy lássa, ki beszél. Az arcát nem vehettem ki, de ő is fehérben volt, s feje fölött, a fiatal diófa ágába akasztva, egy kapavas csillogott. Mozgásáról ítélve sovány, városi szabású emberke lehetett.

– Már megjöttél? – fordult hozzám Pethes, minden meglepetés nélkül. – Mi újság Szilason? – Szilasbalhás nagyapám faluja, s nagynénéim közül kettő is Petheshez ment feleségül. Ha Szilasról kérdez, nyilván ez is az ő gyerekeik közül való, de nem tudtam határozottan felismerni, melyik a Pethesek közül. A Jani, igaz, elszökött, nagygazdagyerek létére, suhanc korában kertészinasnak; úgy hurcolta haza az apja. Okos, nyugtalan fiú volt, szorította a falu; az egyetlen, aki még a háborút is szerette, a fronton, emlékszem, olasz nyelvtant kért tőlem. A fogai a gúnyos szájában éppolyan fehérek ennek is. De hisz a Jani elmúlt már negyven. A szemében van valami a diákfiú, a Gyuri, szemérmes, zaklatott mélységéből. De sokkal derültebb. Még a tejes, pihés Pali gyerek leginkább; amilyen az volt valamikor. – Péter bátyám meghalt, azt tudod – feleltem a kérdésre. Péter bátyám: apám bátyja, akinek kertje, szérűje, udvara olyan nagy volt, hogy szorongatott gyerekkorom minden boldogsága elfért rajta. Már rég meghalt, kilenc éve raktuk le a rózsatövek alá a téglázott verembe, de most, hogy ez a Pethes fiú Szilasról kérdezett, az ő halála volt minden hírem, mintha azt mondtam volna: elsüllyedt gyerekkorom. A Pethes fiú azonban nem csodálkozott. – Meghalt szegény? Nem is értesítettek. – S nekem úgy rémlett, hogy valami egész más Péter bátyára gondol, nem a széles, barna emberre, akit én láttam, nyelőcsőrákjától kikoplaltatottan, a szilasi kert sugaras őszirózsái közt elfogyni.

Megindultunk a domb felé. Most vettem csak észre, hogy a birtok szélén vagyunk; hátam mögött élő gledícsia-sövény. Felsőgödön csináltatott ilyet egyik tanár barátunk, egy-két év alatt szép magasan körülfolyta a telkét, még a kapuja fölé is fölfuttatta ívre. Már ott mondtam a feleségemnek, hogy a farmon mi is ilyet csináltatunk. A kerítés is növényből legyen, ne vasból vagy halott fából. – Gledícsia van az egész körül? – kérdeztem a Versenybírót, aki közben hozzánk szegődött, s hátamat átfogva befelé vezetett. Széles, becsületes arca az igazgatóéra emlékeztetett, aki még ma is emlegeti néha, milyen szépen feleltem az érettségin Csokonait. – Körös-körül. Zöld és tüskés az egész telep körül – mondta, s én éreztem, hogy szavainak mélyebb értelme van. A „körös-körül” azt mondta: nincs egy rés sem a gledícsián, ez a föld el van választva minden más földtől, sziget a földek közt; tüskés, tehát farkasfoggal fogad minden alacsonyt, silányt; zöld, tehát tüskésen is együtt ujjong a belső tér fáival; a kert az, ami e sövényen a nem kertit megszúrja. – Az egész telep körül? – ismételtem hirtelen megörvendezve. Hát telepnek mondjátok a farmot; no, ezen kár volt törni a fejem. Épp énnekem igazán tudnom kellett volna. Csokonai-telep: jól hangzik. S a másik kettő egy szóval sem cáfolt meg, úgy látszott, csakugyan Csokonai-telepen vagyunk.

Közben felértünk a dombra, s ott az Elsírt csillagok embere is beért bennünket, aki a tábla túlsó felén igyekezett fel utánunk. Vékony válla fölött ott volt a kapa, mely elébb a diófa villájából szikrázott. A fény nem hagyta el azóta sem, vele jött a vason, ahogy futott. Ez az ember nem hasonlított semmiféle rokonomhoz, barátomhoz, ha csak a Csokonai-sorhoz nem, amelyet szavalt; karcsú volt, ruganyos s kétértelmű, hol szilaj, hol enyelgő szája fölött határozott, előretörő orr ült. – Szép Keats-orra van – mondtam neki –, de ért-e a botanikához? – Ki nem ért itt a botanikához – felelte, s szája körül most finom gúny futott szét, mert bizony én még mindig nem értettem.

Az utat itt már visszavágott törzsű, dróton szétfuttatott törpefák szegték, egyik-másik ág körtéje szinte beért a homokba. Jól éreztem magam e három fehér kapás közt; Pali (mert csakugyan Palinak hívták a Pethes fiút) tejes képével a nagy váll fölött olyan volt, mint egy fiók-nap, amely zöld permetes levelek közt bujkál felhők helyett; a kis, kemény Versenybíró a gledícsia kettősségét hordta – farkas a rúttal, hattyú a szépséggel szemben –, a csillogó kapájú meg a csillagok elsírt könnyeit vitte nyájas és mégis szilaj lényében, nagy orrával elrejtett virágok után szimatolva. – Hát visszajöttél a telepre? – mondta a Versenybíró a dombélről, ahonnan most már körös-körül látszott a gledícsia-sövény. Mint egy zöld várfal futotta körül a homokbuckákat, melynek a tetején mi egy kis faszaletli mellett álltunk, s egy fás-mezős lapályt fogott hozzá előttünk a dombhoz. A lapály közepén nyárfás szegélyű tó s néhány épület odébb. Egy szempillantással kiismertem magam a gledícsián belül: ez a domb volt a gyümölcsös, lenn jobbra, a tavacska körül a konyhakertek, odébb egy kis búza, kukorica, amennyi az állatoknak kell. Ami az ólak körül villog, az az üvegházak teteje lesz. Valaha láttam már ezt a telepet, a tervét legalább papíron. Nem mondta-e a Versenybíró is úgy, hogy visszajöttél. – Jó munka volt ez, a sövényen belül – fordultam a Keats-orrúhoz, aki a legjobban vonzott, s kimutattam a gledícsián túlra, ahol alacsony sárház állt egy tört karfájú hídnál, s beporzott krumpliföld szélén egy kislány őrizte libáit. – Munka, az volt – felelt Pali kedvencem helyett. – S eleinte koplalás is – toldotta meg a Versenybíró, aki az első települők közé tartozhatott. – Aki csak ezt a Keats-orrút hallja s idézeteit az Elsírt csillagokról, azt hihetné, rózsafavesszővel ütöttünk a földre, s egy virágénekkel pattantottunk ki mindent belőle. Pedig volt idő, amikor nem déli tizenegyig tartott a munka, mint most, hanem késő estig, s a vaskályhába három kilométerről hordtuk a jégen a szétvagdosott akáctönköt. Akkor még csak a mostani műhely volt meg az épületekből, s ott hevertünk pokrócainkban öten a füstöt eresztő vaskályha körül.

– Hány hold is a telep? – kérdeztem, ezzel az „is”-sel jelezve, hogy nem vagyok idegen, csak feledékeny. – Húsz hektár – felelte ő, s én gyors számvetéssel, melyet még hajdani számtantanáromnak köszönhetek, kisütöttem, hogy harmincnégy hold; amennyit vártam. – Így megművelve, húsz hektár könnyen eltart tíz embert – mondtam találomra, hogy az áruló kérdést elkerüljem. – Télen tizenkettőt, de nyáron húszat-harmincat is sokszor – felelte ő. S válaszából megtudtam, hogy mégiscsak az én tervem szerint történt: a telepnek vannak éves törzslakói s nyári vendégei. – Te itt akarsz meghalni is? – kérdeztem a Versenybírót, mintha tudnék erről a szándékáról. Így kerültem meg a tudatlanságomat eláruló kérdést: az örökös telepiek közül való vagy-e vagy te is átmeneti. – Mi öten, öreg kapások, itt – felelte a Versenybíró. – S te hamarosan hazamégy Szilasra – mondtam Palinak. – Szüret után, ha letelt az évem – mosolygott pihés napképével. Szürettől szüretig tart hát az év, gondoltam; a falusiak egy évet töltenek itt, épp ahogy terveztem. Téged meg a menyasszonyod vár, ugye – fordultam dobogó szívvel a Keats-orrúhoz. Az Elsírt csillagok embere nem szólt; s az orra még talányosabban ült huncutság és mélabú közt. – Az ő kedvéért talán beengedünk még egy asszonyt a telepre – felelte a Versenybíró. A Keats-orrú rám nézett, s mindketten elmosolyodtunk. Menyasszonyod van, és itt szeretnél maradni a telepen! Ismerem ezt, gondoltam, s úgy néztem boldog meghasonlottságára, mintha a tulajdon ifjúságom állna előttem e hullámos fürtök parókája alatt.

Leértünk a domb lábába, a gyümölcsös egy málna-alma sorral itt megszakadt. Az úttól távolabb egy epertábla indái szítták a homokból az édes-piros húst, betakarni a fog alatt csikorduló magvakat. Ott egy másik munkás térdelt; ez is fehérben, de csak nadrágban, trikóban, mint az evezősök. – Megjött már? – kiáltotta barátaimnak, vesszőkosara fölül térdre egyenesedve. – Meg, jöhetsz már – kiáltott vissza a Versenybíró, s mindjárt ki is mentette előttem: ő a befőttek mestere, nem könnyű dzsemfőzés idején az epertábláról behozni. – Jövök már – kiáltotta a befőttek mestere, s visszahajolt babrálgatva a kosara fölé. A talaj itt hirtelen nyirkosabb lett, s a karós bab magas ékei közt árkok húzódtak, melyekbe a tó vizét öntözték szét, úgy látszik, valami szerkezettel. – Sokat köszönhetünk a befőttek mesterének – magyarázta a Versenybíró. – Amikor a piac még bizonytalanabb volt, sokszor a nyakunkon rohadt volna minden, ha ő meg nem menti a romlandót. Vegyész volt, mielőtt idejött, s egy textilgyárban méricskélte a festéket, ugyanahhoz a kelméhez ugyanazt az összetételt. A második nyáron látogatott meg bennünket, s rájött, mennyivel változatosabb mesterség, jól tenni el magunknak a nyarat, mint pontosan titrálni ki dámáknak egy keveréket. Ma cseresznyét rak az asztalra márciusban… Nem, nem befőttet, cseresznyét – tette hozzá, amikor hitetlenkedő arcomat látta. – Mély megilletődéssel néztem az eprészre, aki a kosarával addigra beért. Először a keze tűnt fel, vörös-szeplős, bütykös kéz volt, mint pusztai nagybátyámé, szinte az almát is látom benne, mellyel hajladozó unokanővéreimet Bogárdon az órjás gyümölcsösben megdobálta. – Akkor én elsősorban melletted szeretnék inaskodni – mondtam lelkendezve. – Senkit sem tisztelek úgy, mint az ilyen gyümölccsel babráló kezet. Különös volt, hogy a kezét is belefoglaltam áradozásomba, de senki sem csodálkozott rajta. – Jól van, öcsém – s vörhenyes arca pusztai nagybátyám szeretetével fénylett rám.

Pethes Pál és a Keats-orrú most lehajolt az egyik zöldséges ágyba, s két karfiolfejet nézegettek. – Én úgy látom, az enyém halványabb – mondta Pali. – Tegyük meg őt bírónak, ő nem ért a dologhoz, nem tud elfogult lenni – mutatott rám a Keats-orrú. – Mondd meg te, melyik fehérebb. – Tévedsz – mondtam én diadalmasan –, igenis értem, min vitatkoztok. A két karfiolt kétféle módszerrel halványítottátok, s most tudni szeretnétek, melyiké a zsengébb és tömörebb. Hát a Palié. Az előző napok egyikén a Kertészet egy régi számában olvastam erről a padláson. A karfiol rózsáinak a halványításáról, ez volt a cikk címe, s az is kétféle módot írt le. Boldog voltam, hogy tudásommal meglephettem őket, bár tartottam tőle, hogy tovább faggatnak. De a Keats-orrú csak ennyit mondott: – Lám, mit tud az utas. A Versenybíró és az eprész pedig nevettek rajta, hogy bosszankodik. Énbelőlem azonban most már kitört a győzelmes fecseghetnék, mint olyanok előtt szokásom, akik sok heti, bánatos kotlatás után nagyon jó helyre kent dicsérettel vidítanak fel.

– Erről a zöldségeskertről jut eszembe életem legfurcsább emléke – hadartam. – Milánóban a szálloda éttermében ebédeltem két hölggyel (úgy rémlik: két hölgyet mondtam, pedig az egyik a feleségem volt), s leült oldalt tőlünk a második asztalnál egy úr. A pincérek mosolyogva köszöntötték, s egy nagy tálban mindenféle nyers főzeléket hoztak elé: paradicsomot, retket, salátát, uborkát, sárgarépát. Ez valami vegetáriánus, gondoltam, s rokonszenvvel figyeltem, mit csinál. Az olasz felhúzta kissé a mandzsettáját, két ujjal egy uborkát emelt ki, leharapta a végét, aztán két hangosat mekegett. Azt hittem először, hogy a köhögés jött ki belőle ilyen nyekkenésszerűen. De most egy nyaláb salátát kapott be, s megint mekegett. Minden falás után kettőt. A nők majd megszakadtak, az egyik, aki szemben ült vele, fuldokolni kezdett a levesen, hogy szalvétájába rejthesse a fejét. A pincérek mosolyogva nézték az urat, s csodálatosmód nem rökönyödtek meg, megszokhatták már. De a legkülönösebb eztán következett: az olasz, miután bemekegte a zöldséges tálat, hatalmas szelet borjúvesést rakatott maga elé. Ez még váratlanabb volt, mint a mekegés. Azóta is sokszor eszembe jutott: ugyan, ki lehetett ez az ember? – A többiek jóakaratú mosolygással hallgatták fecsegésemet, de a Keats-orrú rám emelte lehorgasztott tekintetét, s kissé gúnyosan azt kérdezte: – Nem te voltál? – Én? – bámultam rá, de hirtelen megértettem, hogy mire céloz, s egyszerre nagy fájdalom öntött el, hogy ő, akinek orrához és hullámos hajához úgy vonzódtam első pillanattól, az előbbi leckéért ő is mindjárt ebbe a sebbe túr bele.

Ekkor épp egy kátránypapír fedelű házikó mellett mentünk el, melyből öt-hat ember jött kifelé, volt köztük rövid, térdnadrágos legényke is, de volt egy szakállas is, akinek a mackója sötétkék volt, mint a villanyszerelőké. – Megismered ezt a házat? – kérdezte a Versenybíró. – Ebben húztuk át az első telet. Most ez a műhely. – Csakugyan, a nyitott ajtón még hallottam az üllő utolsó pendülését, s láttam az egyik legénykét, amint a gyalut az esztergapad fölött egy fapolcra helyezi. Vége volt már itt is a munkaidőnek, s a tó felé ballagók hozzánk csatlakoztak. A legények alighanem a nyaraló diákok, találgattam, s az az erősebb, bekent arcú: éves kovács. De mért van más ruha a szakállason, mint a többin. Tetszett, hogy műhelye is van a telepnek, s házigazdáim maguk szekercézik a fát, s hajlítják a vasat, ahogy én is elgondoltam, de a Keats-orrú megjegyzése csukva tartotta durcás számat; igyekeztem eltitkolni, milyen mélyen metszett belém. A Versenybíró mutatta be a szakállast. – Elpártolt a Csokonai-teleptől, de visszahúzza a szíve. – Így fogok én is visszaszökni – ragyogott pihés képével a Versenybíróra Pali. Különben szomszéd – folytatta nekem a magyarázatot. A régi szövetkezet asztalosmestere s ezévi főnöke. – A faluszövetkezet asztalosa? A volt grófi birtokra települteké, ugye – kérdeztem vakmerően, hogy megint megmutassam tájékozottságomat. De a többiek összenevettek. Hogyan, hát nem tudom, mi a különbség a telepes- és faluszövetkezet közt? S megmagyarázták, hogy telepes szövetkezetek a nagybirtokra rátelepített kisfoglalók közösségei, míg a faluszövetkezetben azok a régi gazdák tömörülnek újabban, akik nem bírják ki a telepes községek versenyét, s józan belátásból olvasztják össze a telephez hasonló szövetkezetbe életképtelen kisbirtokaikat. Bosszankodtam, hogy nem jöttem rá rögtön erre, hiszen magam írtam ezt meg a Reform-ban, s olyasféleképp gondoltam a nevetőkre, mint azokra a fiatal írókra, akik indulatosan vetik a szememre, hogy milyen kevéssé értem meg eszméiket, melyek eredetileg az én fejemben születtek meg. A szakállas láthatta zavaromat, és segítségemre sietett. – Bizony még messze vagyunk a dégi telepesbirtoktól, ők már idestova tíz éve rendezkedtek be; csupa fiatal ember, akkor házasodtak, kész keretekben szállták meg a földet, vitték a könyvtárat, dalárdát, tudást; kiképző csoportjaikban mindenre előkészítették őket, nekünk pedig javakorabeli, elhanyagolt fickókat kell összeszervezni, s alig két éve tart az egész. – A szükség és a szomszédság megteszi, amire a rábeszélés tehetetlen – jelentettem én ki, mert itt már benne voltam elméletemben. – Igen, igen – morogta a szakállas asztalos, de azért több a nehézség, mint az első tervezők gyanították – s nehéz, barázdás arcából, melyen az irónia számára nem maradt sima felület, meleg szeme hirtelen cinkossággal kacsintott rám.

Őgyelegve jöttünk, s a nyárfás mögül kibukkanó épületet csak a tavacska tükrében vettem észre, melyre egy férfi a halaknak ételt dobott. Sokféle épületet láttam már, de ez itt jobban meglepett, mint a Szent Péter vagy a Palazzo Vecchio. Emlékszem, meglepetésemre, de nem tudom megállapítani most sem, hogy a szokatlansága lepett-e meg vagy éppen az, hogy túlon-túl ismerős volt. Semmi különcködő nem volt az elülső házon (mert tulajdonképp két ház volt; egymás mögött s az alsóból lépcsőlugas vitt fel a felsőbe), s mégis lényegében különbözött a Farkasréten vagy a Pasaréten látható mai nyaralóktól. Nem tudom, jól fejtem-e meg utólag e hatást, de úgy hiszem, ház és kert viszonyában volt valami itt, ami (talán az új építészetről való sejtelmeimből) ismerősnek tűnt fel. A ház a kertben is ott volt már, s a kert tovább virágzott a házban. A talaj lapos teraszain itt is, ott is faoszlopok álltak, virágfalakat tartva. E falak rendje nem volt rögtön áttekinthető, de mégis közös ábrát alkottak mögöttük a házzal. Az alsó épület körül több volt a virágfal, bokros ágyás és szabad tér, mint fölfelé, a magasabbra engedett bokrok a felső épület körül kicsiny, de sűrű cserligetbe mentek át. Az alsó ház emeletes volt, a földszint üvegfala szétnyitva, úgyhogy csak az épület két szélén maradt egy-egy zárt rész, jobb felől a konyhának, balról egy nagyobb nappalinak. A kertből az ember egyenesen az üveghallba léphetett. A lakószobák előtt, az emeleten, terasz futott, az előretekintő három oldalon körül. A fal jó része ott fenn is üvegből volt, s úgy emlékszem, a tető is. A zárt területet fényes kőlapok borították. Virág csak az erkély kiálló rúdjain kúszott fel; az épület nem volt „befuttatva”, kő és növény közt mindenütt világos a határ, s az ember mégis növénnyel átitatottnak érezte a házkristályt, üvegfalaival. A hall és az erkély oszlopaira s az ablakkeretekre nem emlékszem tisztán, de mintha ott cikázott volna rajtuk már, a mi skatulyaépítészetünk után egy árnyalat, indázó nyugtalanság. A hátsó házat már nem láthattam ilyen jól, beszorították a fák. Hatszögletes, vörös kőépület volt, emeletmagasságban karcsú ablakok, mint kisebb imaházakon, a lapos tetőn korláttal körülvett szabad tér, melyről este a csillagokat nézhetik a kisurranó madarak fészkei magasában ülő beszélgetők. A két épület kertjével együtt sem volt valami nagy. Fél holdnál nem foglalt el több helyet semmiképp, de a tó, parti nyárfás s cserliget mögött himbáló, rigós diófák közé beszorítottan életöröm és komor elmélyülés testvériségét bizonyították a szembesietőnek. – Aki a napba néz, fekete köröket lát s aki a halálba, fényesebbnek látja a fényt – mondta a Keats-orrú, míg én megilletődötten léptem a hallba s onnét barátaim után a bal oldali nappaliba.

Ott voltak már néhányan, ebédre gyülekezők a telep más feléből. Kicsiny asztalok mellett vitatkoztak; egy diákféle herbáriumot ragasztgatott, egyik görög verset szavalt a barátjának, ketten a svédráccsal körülvett sarokban pálcával vívtak. A Versenybíró kinn a hallban rendezkedett, s barátom, akihez legjobban vonzódtam, láttam, fölsietett a szobájába. Utánamentem, hogy megmondjam neki, mennyire boldog vagyok ebben a házban.

Az emeleti folyosón azonnal megtaláltam a szobáját. A kilincset kissé habozva nyomtam le, s közben rászorítottam a szívem. Ő a kis fürdőfülkében volt, ahol a ruháit is tartotta, s mosdott és öltözködött. Én addig körülnézhettem a szobában. Összesen két bútordarab volt benne. Egy pácolt fenyőfalóca a fal mellett, semmi rugó, matrac sem volt rajta, csak egy lószőr párna a fej felől s alatta összehajtva a pokróc takaró. A másik bútordarab egy kerek asztal, padlóig leérő, gazdag fekete-fehér terítő rajt, s azon órjás vázában egy messze szétcsapó gladiólus csokor. Már nem is csodálkoztam az ellentéten. Megértettem, hogy ebben a cellában a virág a feszület. A derék a fán törődik, de a terítő a szemé. Az asztalon egy piros bőrkötésű könyv feküdt; tudtam, hogy ismerem és szeretem ezt a könyvet, bele is lapoztam, de szemem előtt táncoltak a sorok. – Gyere – mondtam a mosdóból kilépő barátomnak –, olvasd te; az én angol kiejtésem olyan rossz, mester nélkül tanultam, s röstellek hangosan olvasni. Szeretném egyszer Keatset olyantól hallani, aki úgy mondja ki a szavakat, ahogy ő mondhatta. – Melyiket akarod? – Ezt, s rámutattam a Sleep and poetry egyik oldalára. „Stop and consider! life is but a day / A fragile dew-drop on its perilous way / From a tree’s summit – hallottam. Aztán megint: O for ten years, that / I may overwhelm / Myself in poesy.” – Tíz évre a költészetbe, nem gondoltál még erre – kérdeztem őt, mert csakugyan nagyon szépen olvasott. De ő mosolygott és tovább ment: To woo sweet kisses from averted faces – hallottam megint. – Beszélj a menyasszonyodról – kértem őt, amikor megállt. Ő egy képet vett ki a könyvből, fa tövében lány gugyorog s az ölében macska. – Az idézeteidet és ezt a lányt ismerem, mondtam néki. – Festőiskolába jár, s van egy mappája, abba acéltengeren féloldalra dőlt vitorlást festeget s ha nem vitorlást, hát szélmalmot felhők alatt, vagy nyárfasor végén egy vöröstintás-üvegnyi alkonyatot. De amióta szeret, elviszi a mappát, s nem a festőiskolába megy vele, hanem veled a Zugligetbe. – A Disznófő fölé igen – nevetett ő.

Lenn már kiáltoztak utánunk, kezdődött az ebéd. A hirtelen kicsapott hallasztalon legalább húsz tányér fölött füstölt a leves gőzoszlopa. Spárgaleves volt, a spárgalében ott opalizált a növény ibolyaszínű bimbaja. A dzsemkészítő mérnök s egy deresedő úr szemben épp a spárgán kötekedtek. – Vén lekvárkóstoló – mondta a deres, aki aznap szakács lehetett –, halljam, melyik táblából való ez a spárga; a régiből vagy az újból. Ha értesz az ízekhez, meg kell mondanod. – A mérnök, aki pusztai nagybátyámra hasonlított, gondosan forgatta ínye közt a spárgaszeletet, s mondott valamit. Én a Szakállashoz fordultam, aki szomszédom lett. Jóakaratú, nehézkes tekintete volt, azt reméltem, kiszedhetek belőle valamit e helyről, melynek váratlan vendége lettem, mert ha az egész nagyon ismerős és előre várt volt is, mégsem ismertem ki benne tökéletesen magam. – Ebben a világban is vannak még jelvények? – kérdeztem tőle, s kék blúzára böktem a zseb fölé, ahol egy kis ezüstkapa forma volt a vászonra varrva. – Igen; – mosolygott ő –, kinn a falvakban még nagy a becsületük a kapásoknak. Azt tartják, ha egy régi kapás a vezető, egyet álmodnak, s az ő züllött gazdaságaikból versenyképes szövetkezet lesz. – Nem kis dolog lehet ezt a jelvényt megszerezni – hízelegtem önkéntelen, csakhogy tudatlanságommal szemben elnéző legyen. – Bizonyára csak azok kapják meg, akik a telepesbirtokok szervezésében érdemet szereznek. – Teringettét, barátom – mondta a szakállas és erősen rám nézett. – Honnan jött maga, hogy ilyeneket kérdez. Ezt a jelvényt nem tűzheti fel senki többet, velünk vész el, mint a negyvennyolcas honvédekkel a barna atilla. Láttam, hogy ostobaságot mondtam, de zavaromban megtetéztem. – Mióta – dadogtam –, mióta is van ez így? Én évek óta külföldön élek, nem vagyok mindenről értesülve. – Ő egész szakállával felém fordult, s nyugodt arcára szinte megdöbbenés ült. Mintha egy visszatért halott kérdésére kellett volna felelnie. – Mióta? Hát természetes, hogy a kapás felkelés óta. – Én elhallgattam, mert minden további kérdés, éreztem, azt árulja el, hogy mennyire nem vagyok ide való.

Végigpillantottam a kanalak táncától villogó, napos asztalon, s feltűnt, hogy barátom, aki a Sleep and poetry-ből szavalt az imént, nem eszik. Ott ült Pethes Pali mellett, s a szemben ülő fiatalemberrel társalgott évődve. Senki sem hederített rá, hogy nem eszik, s ő sem vágott olyan képet, mint akinek csikarása van. Rámutattam. – Barátunk, úgy látszik böjtöl ma – figyelmeztettem a Versenybírót, mert a Szakállashoz nem mertem szólni. – Igen, ennek a háznak szép szokása ez. Sajnos, nem mindenütt értik meg. Vannak kapásházak, amelyeket valóságos középkori böjtölő düh szállt meg, míg minket mások hibáztatnak érte, hogy szerzetesi önsanyargatást vettünk be életmódunkba. Pedig hát, nézze meg őt s a többieket, nem világos minden? – s a Sleep and poetry emberére mutatott. – Az ember szereti az érzékeit, fölhasználja őket, hogy szagokkal és ízekkel itassa át magát, de ura marad s nem szolgája e világkóstoló csápoknak, a legvonzóbb illatok közt is könnyű szívvel koplal, mintha csak azért ült volna le ide, hogy enyelegjen. A Versenybíró „többieket” mondott, s most láttam, hogy még ketten ülnek étlen az asztal körül. A levesestányért közben összeszedte egy legényke, s két kerek fakorong került az asztalra; amilyenen a fatányérost szokták felszolgálni, csak nagyobbak. Mindenik korong közepén félig szétbontva egy-egy sült csirke s körülötte körben hét-nyolc kupac zöldféle, vajbab, borsó, karotta, karfiol, kelvirág, articsóka, kétféle saláta, az egyik az az ágas-bogas, amelynek San Remóban hiába tudakoltam a nevét. Elég kevés hús húsz emberre, gondoltam; ahol ennyi köretre telt, telt volna még két csirkére is. De azért nagyon tetszettek nekem ezek a tálak, s alig vártam, hogy a virághoz hasonló articsókába ínyem belemerüljön.

De most a Szakállas kezdett a böjtről beszélni, mely úgy látszik, vesszőparipája volt. – Akármilyen nemes egy szokás azok közt, akiknek először volt szükségük rá, az utánzók közt értelmét veszíti, vagy, ami még rosszabb: más értelmet kap. Böjtölnek, hogy hozzánk tartozzanak, vagy szidnak bennünket is, mert azok képmutatók. Mi, akik kinn dolgozunk a faluszövetkezetekben, nem vagyunk olyan bizakodók, mint az itteniek. Az emberiség tehetetlen; néhány százan forrást csinálnak a szívükből, a többiek meg beisszák, mint a sivatag. S ez sem az már, aminek lenni kellene. Ha tudni akarja, nekem nem tetszik, hogy ezek a böjtölők közönyt affektálva ideülnek az evőkhöz. A forrás itt is apadóban, s elgondolom: ha mi meghalunk, s a Csokonai-telep meg a többi ősforrás elapad, hol támad új forrás megint!

Hallgattam az aggodalmaskodó veteránt, s lopva az evőket figyeltem. Feltűnt, hogy keveset ettek, de azt az ínyűkön elomló ízek iránti mély tisztelettel. Szinte távoltartották maguktól az ételt, miközben lenyelték, csakhogy megbecsülhessék. Ezek szemet csináltak a nyelvükből – gondoltam, s örültem, hogy ilyen szerencsés fogalmazást találtam e különben vak és mohó érzékszerv tartózkodására. – Bor az antialkoholisták közt – kiáltottam fel, amikor valaki zöldessárga folyadékot öntött a poharamba. Én azt hittem, ti itt antialkoholisták vagytok. – Olyan otrombáknak tartasz bennünket? – nevetett fel a Versenybíró. – A régi kapásházak közt a felkelés előtt a könyveken és növénymagvakon kívül a bor volt az összekötő kapocs. Már termett, bátyáim, borunk, üzente az első ajándék-palack, s a bor aztán évről évre megmutatta, mit csaltak ki a földből. Ez volt az évvégi értesítő. Különben ez is ajándék-bor; Jiri hozta, a cseh kapás. Már előbb is úgy rémlett, hogy a Sleep and poetry embere valami szláv nyelvet tör a szembeülő fiúval. Most világosan hallottam; hogy épp a grecki szót próbálgatják, rosszul mondja ki barátom az r-et, s azon nevetnek. – Csehországban is van kapás mozgalom? – kiáltottam fel, noha elhatároztam, hogy nem árulom el többé magam, s megszorítottam mellettem a szakállas kezét. – No, igen, kapálnak, kapálgatnak – mondta leereszkedőn, s kikapta kezemből kezét. Akkor vettem észre, hogy keze hátára egy szív van tetoválva. – Ez is valami jel? – kérdeztem dadogva a meghökkenéstől. – Nem, ez még hintáslegény koromból van – nevetett föl ő, és a vállamra kulcsolta hátulról a karját.

Jó embermeleg karja volt, s ahogy kinéztem alóla a hall nyitott oldalán át a virágzó mályvabokrokra: mintha az az emberközösség ölelt volna meg féltesttel, amelynek a kisujjáért hiába nyúlkálok gyerekkorom óta. A deres szakács, aki előbb a Versenybírót tette a spárgával próbára, most két-három tál gyümölccsel jött ki a konyhából. A középső nagyon szőlő volt, a kisebbeken alma, füge és mogyoró. Egyenesen hozzám lépett: permettez-moi, monsieur, megkínálhatom zsengéinkkel? – mondta mosolyogva. S én csaknem fölkiáltottam az örömtől: apósom Franciaországot járt cukrásza volt, legjobb barátom vőlegénységem alatt abban a házban. Gyönyörűen beszélt franciául, s gáláns modora volt. Egy tizenkét tagú hidat is csináltam a cukortól tönkrement fogcsonkjaira. – Hogyan, Kránitz úr, ön itt van; azt hittem, díjat nyert a gesztenyebélésű békasüteménnyel. – Ki marad Angliában, aki az ön telepén élhet, Németh úr – s elém tett egy hosszú szemű szagost. Feltűnt, hogy azt mondja: az ön telepén, de az udvariasság nyelvbotlás lehetett. – Még sosem ettem ilyen korai szőlőt – mondtam, hogy visszaadjam a bókot. Augusztus elsején éppen nem korán – felelte. – Augusztus elsején tűnődtem én. Mintha az imént a hegyen még június lett volna. Nem a csonkázásról beszéltem valakivel? De kipillantottam az udvarra, s ott egy elvirágzott hársfa állt, melyet az előbb még nem láttam. Mégiscsak augusztus lehet.

Ebéd után átmentünk a felső épületbe. A hall elülső üvegfalát összetolták, a mályvás kert eltűnt előttünk, s a hátsó fal felé özönlöttünk. Kisebb darabon az is üvegből volt, csak homályos üvegből, s ahogy szétnyitották, a felső épülethez vivő útra lépett az ember. Ekörül nem volt virág, borostyánnal befutott faoszlopok szegték, s néhány fiatal cser lézengett odébb; a felső épület körül ezek a fák kis ligetté sűrűsödtek; néhány méternyi komor öv a befogott ház körül. Az alsó épület után a felső szótlansága meglepett. Most láttam csak igazán, hogy a lombokból kifejlett. Téglája nem is volt nemes, mint először hittem. Valamivel keményebbre préselt tégla volt csak, s ha réseiben a kötőanyagot gondosan el is dolgozták, még mindig olyasformán állt ott szabályos alapján a hat fal, mintha vakolatra várna. Derékig, az ajtón kívül semmi nyílás, s csak emeletmagasságban egy-egy hosszú ablak minden falon. A kapu kerete vörös márványlapokkal kirakva, maga a kapu súlyos egydarab tölgyfa. Inkább idomtalan volt, mint szép, vörös csupaszságában s gyermekes mértanával a köré szorult cserfák közt ez az épület. Úgy viszonylott a lentihez, mint barátom fenyőágya a bokrétás asztal terítőjéhez. Ahogy benyitottunk, megértettem ezt a külsőt. Az egész épület egyetlen terem volt, semmi szoba, emelet, fülke csak az oldalán futott fölfelé egy széles, szögletes oszlopba rejtve, a tetőre a csigalépcső. A terem közepén hatalmas kerek asztal, az egytömb lábon lapja mintha órjás fának lett volna kerek szegmentuma. Körülötte: huszonöt-harminc támlátlan ülőke. Más bútor nem is volt a tizenöt-húsz méter átmérőjű épületben. Az öt szabad fal azonban zsúfolva könyvvel, fel az ablakok magasáig. Az ablakokon beeső fénynyalábok egymást keresztezve előbb a szemközti falra estek; szétverődve ide-oda futkostak a terem felső harmadában, s csak aztán hullottak a könyvre, asztalra, lassú fénypermetben. A felső erős világításhoz képest, idelenn csaknem félhomály volt. Meglepett, hogy a könyvek aranybetűi mégis oly tisztán láthatóak.

Mennyi könyv, szorítottam meg a Versenybíró karját, aki velem lépett be. Legalább ötvenezer kötet. Nem akarod azt mondani, hogy ezt is a Csokonai-telep barackfáiból és spárgaágyásaiból kerestétek össze? – Nem, azt nem akarom – mosolygott ő tanárosan. Körülbelül húszezer az ajándékdarab, tanítványaink és vendégeink könyvvel szokták meghálálni, amit a teleptől kaptak. Az a kopasz ott, nézd, a múlt évben egymaga ötszázat küldött. – S a többi? Harmincezer az még mindig… Elharaptam az árat, mert egyáltalán nem tudtam, mibe kerülhet ebben a világban egy könyv, s pengőnek hívják-e a pénzt, mint különben. – Csokonai-telepnek erősen pozitív a külkereskedelmi mérlege –, magyarázta ő mosolyogva. – Mi, kell nekünk? Fűszer, cukor, vas, néhány bonyolultabb gép, ez a lebernyeg itt – s odamutatta ruhája ujját. Nálunk egy ember átlag háromszor annyit termel, mint amennyit fogyaszt; a fölösleg fele a földben van, a fele ezeken a falakon. – De ha ennyi pénzetek van – kérdeztem csodálkozva –, mért nem veszitek meg a környező földeket. A telep elég szűk lehet ennyi embernek. – A Versenybírót nem lehetett sodrából kihozni, még az iskolából ismert nyugalmával felelt. – Először, mert Duna-Európában nincs földvétel-földeladás. Másodszor, mert amikor volt, a kapás akkor sem gyarapíthatta új földdel a kezdetben megszálltat. A kapa épp azt jelenti, hogy az ember nem széltében terjeszkedik, hanem minőségben. A háromszázhét régi kapásbirtok közül egy sem volt ötven hektárnál nagyobb. No, de siessünk rántotta meg a ruhámat, mert már mindenki leült. Most láttam csak, hogy rajtam is fehér mackó van.

A kerek asztal végére szorultunk. Kerek asztaloknak általában nincs végük, ennek volt. Velem szemben, jó öt méterre persze, egy fiatal lány ült, az első, akit a telepen láttam, és azzal, hogy maga volt nő, akaratlan is asztalfőt csinált a helyéből. Nem volt több húsz-huszonkét évesnél, a keményebb, hidegebb nők közül, akikkel én nem mint asszonyokkal, hanem mint nővérekkel szoktam szerelembe esni. Ő is fehérben, melle és karja közepéig érő gallér volt rajta, alatta karcsú, egybeszabott ruha, váll felé kissé ráncba szedve. Öntudatos kis nyakát félig szabadon hagyta a gesztenyefürt. Jobb kézről a kis kopasz ült, aki ötszáz könyvét ajándékozta tavaly. Úgy látszik, neki kellett először beszélnie, mert mindenki őrá nézett. A szomszédja is feléje fordult. – Halljunk valamit a nagyvilágról, barátunk. – Egész kedélyesen hangzott s mégis: semmi kétség, ez volt az elnöki megnyitó. Az ilyen elnököt már szeretem, gondoltam, s jobban megnéztem őt. Egész biztos, hogy az ebédnél nem ült velünk: deres volt már, de az arca egy harmincévesé. Majdnem gyermekarc még mindig, csak a szája köré s az állára száradt oda a makacs akarat. Barna szeme kissé közömbös, de azért jóakaratú borongással pillantott körül. A kopasz hebegett néhány szót, hogy milyen nagy megtiszteltetés neki ennél az asztalnál az új duna-európai szövetkezet első esztendejéről beszámolnia. – Ha nem tudnád – lökött meg a Versenybíró –, ő a duna-európai köztársaság termelésügyi minisztere. – Csaknem ráförmedtem, olyan ízetlen tréfának hatott, amit mondott; de becsületes tatár arcán nyoma sem volt az ingerkedésnek. – Igen – hebegtem, s most már a minisztert tartottam udvariaskodó szószátyárnak, aki még ezt a mucsai hallgatóságot is le akarja kenyerezni. – Nagy megtiszteltetés – mondta –, hogy a kapás mozgalom Clairvaux-jában, e kerek asztal mellett, melynél füvészetről és latin költőkről hallottam beszélni azon az estén, mikor Budafoknál már vér folyt értünk, Duna-Európa új gazdasági szervezéséről számolhatok be. A retorika halhatatlan, gondoltam, de ahogy tovább beszélt, látnom kellett, mégsem szólam ez: a miniszternek csakugyan lámpaláza volt. Aránylag keveset értettem meg a beszédéből; de a lényeg körülbelül ez volt: amikor a duna-európai népek hat év előtt egy birodalomba egyesültek, noha mindnyájan a magyar szocializmus eszméi szerint dolgoztak, a szövetkezeti fejlődés rendkívül különböző fokán álltak, s különösen sok munkába került, amíg az ipari és mezőgazdasági szövetkezetek fölé emelt nagy állami szövetkezet Romániában és Jugoszláviában is kiépült. A birodalomba egyesült államok egymás közti cseréjét azonban még az elmúlt évben is államközi kereskedelmi szerződések szabályozták. Ezen kellett a termelési viszonyokat figyelembe vevő, okosabb „rátapolitikát” űző birodalmi szövetkezet felállításával a kopasznak segítenie. – Van rajta egy pofára való nagyképűség – súgta oda a Versenybíró, akitől különben még egyetlen gúnyos megjegyzést sem hallottam. – A dolog olyan magától értetődő, minthogy a víz cseppje földre ér. – Én egy szóval sem mertem elárulni, hogy milyen csodálatos dolognak tartom, noha csak félig értettem, amit a kopasz makog, s osztottam a Szakállas megbotránkozását, aki rá-ráhunyorított Keats-orrú barátunkra, mikor a rátapolitika emlegetésére, gúnyos köhögésbe tört ki. Mindennél jobban megdöbbentett azonban, hogy az Elnök egy hosszabb hebegésszünetben, maga is azt mondta: Szóval, a közlekedő edényekben, mihelyt valóban azok, a víz vízszintesen helyezkedik el. Köszönjük neked, barátom, hogy e tételt Duna-Európára is rábizonyítod. Csak tovább, bajtárs. De mi magunk nézzünk most már nagyobbakra is. – A kerek asztal megéljenezte a boldogan és pirosan szabadkozó öreget, s ketten az asztal két oldalán váltakozva olvasni kezdtek.

Az egyik a lekvárkészítő volt, akinek a szeplős keze pusztai nagybátyáméra hasonlított. Nagy meglepetésemre ő egy görög szöveget olvasott; sose hittem, hogy az eperíz mellett a göröghöz is ért. Pali szövege magyar volt, hamarosan felismertem, hogy az Antigoné az, de semmi esetre sem a Csiky fordítása. Szépen dobbantak a sorok, az okos tagolás segítette a jambust, úgy, ahogy a néhány nap előtt Horatius-tanulmányomban a magyarba ültetett klasszikus verstől megkívántam. Amint autodidakta fülem a mérnök görögét megszokta, rájöttem, hogy ő is Antigoné-t olvassa; nyilván a fordítást ellenőrizték. Ez a harmadik teljes kétnyelvű Szophoklész tíz év alatt súgta a Versenybíró. – Ki fordította? – súgtam vissza meghökkenten, mert én is terveztem egyszer, hogy lefordítom. – Apáczai-telepről küldték – válaszolta ő kitérőleg. Nem tudtam pontosan, azért-e, mert ott közösben fordítanak, vagy mert olyan nagy költő van köztük, hogy úgyis csak az fordíthatta. Vagy talán egy filológus és egy költő együttes munkája, ahogy én készültem rá barátommal? Az első oldalt zavartalanul olvasták mind a ketten, de aztán megjegyzések röpködtek fel innen is, onnan is. Úgy látszott, hogy egy Szophoklész-sor jobban tudja izgatni őket, mint az egész Duna-Európa. Megmondtam véleményemet a Versenybírónak: – De hisz most is azt erősítik – felelte ő szibillamódon. – Latin iskola – jegyezte meg közben gúnyosan Keats-orrú barátom a túlfelen. Ekkor azonban váratlan dolog történt. A kocsonya-flegmájú Versenybíró felpaprikázódva pattant fel. – A magyar költészet, igenis, a latin növendéke – kiáltotta, s tatár arcából heves meggyőződés lángolt. Az utolsó tíz év nagy költői is a latinoktól tanultak verselést. Engem ne tanítsatok ti arra, hogy a görögség volt Zeusz, akinek a fejéből ez az egész Minerva-Európa kiugrott. Tudom azt én is. De mi, magyarok, nyelvünk sajátságai miatt, a görög verselést okosabb, ha latin csecsen át szívjuk. Nyelvünk sajátságai miatt – ezt úgy tagolta, mint egy konok professzor. Heves vita keletkezett: a Keats-orrú azt mondta, hogy a görög ősök verse omlósabb, a Versenybíró, hogy a latin jobban megfelel a magyar nyelv szenvedélyességének. Az elnök alig bírta tovább nyomni az olvasókat. Engem kissé elkeserített, hogy verstani kérdéseken bíbelődnek, s csípősen fordultam másik szomszédomhoz, egy sovány legényhez. – Mit gondolsz, okos dolog, egy ilyen derék parasztlegényt, mint Pali, Antigonéval tömni. – Belenyal legalább – felelte az kurtán. Megütött a válasz, s jobban oda akartam figyelni a legényre, mikor az asztalfőről egy nem erős, de határozott hang kezdett olvasni. Ó tümbos, ó nümfeion, ó kataskafés oikésis aeifrouros… – olvasta Antigoné búcsúját a fehér galléros lány s mindenki elhallgatott. Nem szavalta, csak egy árnyalattal tette fel hangosabban az indulat ékeit, mint az folyamatos olvasásnál szokás, de egész karcsú, hidegen szenvedélyes lénye volt a hitele annak, amit olvasott. Az Elnök nyilván a vita leállítására adta át neki a könyvet. Csakugyan mindenki lehorgasztotta a fejét. Az én hátamban meg éppen a kripta hidege futkosott, melybe a fehér galléros Erény most mindjárt leszáll, s szememből ömlöttek a könnyek. Az Elnök szája most olyan lett, mint a szeme; most, ahogy a Búcsúzkodó lányt nézte, vettem csak észre, hogy a lányát nézi.

A programnak, úgy látszik, vége volt, mert többen felálltak, s két-három tanakodó bokorba dugta a fejét. Néhányan a közelgő Berzsenyi-ünnepről beszéltek, hogy legyőzik-e az „apáczaiak”-at a humanista dekatlonban. Az egyiknek az volt a véleménye, hogy nem szabad visszavenni az ünnepet, a Versenybíró viszont túlzottnak tartotta ezt a zárkózottságot. Egyedül balkéz szomszédom ült még mindig elgondolkozva a helyén, aki már előbb is feltűnt mókás mondásával. Hogy fölállt, sóhajtott egyet: szegény leányka, rossz leszen neki a sírban. – Antigonénak? – kérdezte a Versenybíró mosolyogva. – Neki. A minap bántotta itt valaki szegény keresztényeket a túlvilágért? Hát ez a görög leányzó nem oda indul ilyen lelkesen? A Versenybíró fölnevetett, s odaintett a Keats-orrúnak. – Hallod, John, Lőrincnek kérdése van hozzád. Azt kérdi, mért hiba a keresztényeknél a túlvilág, ha a görögök is csak odarakták szentjeiket. – A Keats-orrú megkerülte az asztalt, s egy öleléssel hátba verte a legényt, akin most látszott csak, milyen fenyőfa termet, ahogy barátom melléje állt. – Mért? Mert a keresztényeknek az volt a több, amit átvittek a túlvilágra, a görögöknek meg, amit itt hagytak. Antigoné egy árnyékvilágba szállt le, Szent Katalin pedig az örök dicsőségbe megyen. – De mindegyik szépet művel, vagy nem? – faggatózott a legény. – Szépet. – Szép érzelemből? – Abból. – Én pedig a minap azt hallottam itt, hogy a vallásos érzelemben nem az a fontos, ki mit vél a bibliás asszony elmulasztott tisztulása vagy a világ kezdete felől, hanem az érzelem, hogy az maga milyen. – Igaz. Hát akkor mit ártott a Katalin érzelmének, amikor az uraknak szemükbe mondta a maga hitét, az örök dicsőség, s mit használt Antigonének az árnyékvilág?

A színes héjú, de mégse magtalan vitatkozásra többen is fölfigyeltek, s kis kör támadt a legény és görög barátom körül. – Ki ez a legény? – súgtam oda a Versenybírónak, aki Vergiliusom lett ebben a könyves bugyorban. – Egy malomfalvi székely. – Hát vannak még székelyek? – ujjongtam fel hirtelen, megfeledkezve Katalinról és Antigonéről. – S mért ne volnának. Még szaporodnak is. Ők bizonyították be, hogy a gyerek bizalomból születik. A kapás fölkelés idején volt Romániában a legkegyetlenebb a fasizmus, s a székelyek száma a szorongatásban mégis nőni kezdett. Megjött a bizalmuk az anyanéphez. – Ez a hír úgy megdobogtatta a szívem, hogy John válaszát kitaláltam inkább, mint megértettem. Azt magyarázta, mennyivel nagyobb a vallásos érzés egy olyan tettben, melynek önmagán a tetten túl, jutalma csak egy árnyékvilág, mint amellyel örökké tartó mennyei fényfürdőre vált jegyet az ember. – Csakhogy más oldala is van a dolognak – förmedt most közbe a Szakállas, aki az asztalnál mellettem ült. Mennyivel tompább az a hőstett, amely fölött nem cseng ott az igazsággal teli Világegyetem helyeslése, Antigone fensége a dac egész poklával van aláaknázva. Ő hős lesz, de a végzet gonosz marad. Katalint máglyájáról igazságos angyalok emelik fel tette mennyébe, amely a világé is. – Úgy nézem, jól beszél, Bernát bácsi – szólt közbe a székely, de barátom nem hagyta magát. – A végzet nem igazságos; az ember nagysága éppen az, hogy ezzel a vasigazságtalansággal szemben is vállalni meri a szépet és helyest. – De honnét tudod te, hogy a világ végeredményben nem igazságos? Ha te, a világból kiszakadt, ismered az igazságot, mért ne ismerhetné valahogy a világ is, melyből csontod, körmöd és velőd lett. Katalin gyermeki bizalma Istenben nekem rokonszenvesebb, mint Antigoné meghasonlott fensége.

Gyönyörködve néztem a Szakállast arca piros haragjában. Igen, már előbb, az asztalnál is észrevehettem volna, hogy Bernátnak hívják. Gondolni való, hogy barátom sem hagyta magát. De én már nem tudtam figyelni, hírhedt közlékenységem erőt vett rajtam, s minden figyelmemmel az első mondatot gyúrtam, hogy amikor megszólalok, ostobának ne lássam. – Ha a túlvilág cselekedetünkben van, amint ezt Bernát mondja, s Dante utazása is sejteti, nincs olyan nagy különbség a két álláspont közt – szólaltam meg az elfogódottságtól remegve. – Nem lehet azt mondani, hogy Antigoné nem aratott diadalt, s ha a keresztény hős diadaltudata frissebb és gyermekibb, az övé érettebb és valóságosabb: nem érdemlik meg, hogy egymás ellen állítsuk őket. – Mivel senki sem mondott ellent, nekibátorodtam, s egyben a hála és meghatottság is kilöttyent belőlem. Talán szemtelenség is, hogy éppen én, a jövevény, mondom ezt itt Csokonai-telepen, mely nem érvekkel, hanem életével bizonyítja az én régi sejtelmemet, hogy görögség és kereszténység mélyén van valami közös európai: az a jó értelemben vett túlvilág, melyet mindketten az anyagi világ fölött a mennyben vagy a kalokaiagathiában kerestek. Az életnek is van logikája, és az üdvösségnek is van, s Európa úgy emelte legmagasabbra az üdvösségét, hogy az életé is folyton a fülében volt… Ez a telep is nem emlékeztet-e egyszerre a pythagoraeus körre s Szent Benedek első, subalcusi kolostorára? Van egy európai vallás; egy dogmáktól független állapot, mely e telepen s bizonyára a testvértelepeken is, végre méltó kolostorokat teremtett magának…

Torkom kiröpült dugója fecsegővé tett, s már magam sem tudom, mit zagyváltam össze. Az emberek, akik eleinte türelmesen hallgattak, széledni kezdtek. Egyesek a kertbe mentek, mások az ajtó melletti lépcsőházban kanyarogtak fel a tetőre. – Régi szerzőkből idézel – bökött meg a Versenybíró, s ő is megindult. A lépcsőházból Antigoné hangját hallottam: – A Berzsenyi-ünnepre próbáljuk a kart. Már szerettem volna a kiürülő teremben a beszédet abbahagyni; de a Berzsenyi-ünnep terve, melyről minap álmodoztunk a Guggerhegyen, új szóárat hajtott fel szívemről. Csak akkor álltam meg, amikor utolsó hallgatóm, az Elnök is összehajtotta az asztal túlsó felén az apáczaiak Szophoklészét, s kifelé készült. Megrettentem, hogy ha ő is kimegy, az épület hat éle menten szétválik, mint rosszul ragasztott hasábjaim a reáliskolában, s e paradicsom kerítésén kívül ébredek fel. Megfogtam az Elnök magas nyakú ingblúza alsó szegélyét, s könyörögve mondtam: – Ne menj el, Mester, amíg erről, amit itt láttam, fel nem világosítottál. Neked meg merem vallani tudatlanságomat. Amit itt látok, ismerős nekem, s mint némely elmebeteg házát és övéit, mégsem tudom, hová helyezzelek benneteket. – Mire vagy kíváncsi? – kérdezte a Mester, s én nem értettem a hangja színét: rideg-e vagy csak határozott. Megbántam az alázatosságot, s úgy kezdtem beszélni vele, mint elfoglalt könyvtárosokkal, akikkel lehetőség szerint kurta és tárgyilagos az ember. Egy tanulmányt szeretnék írni folyóiratomba (Tanú-t nem mertem említeni, hátha megszűnt közben) a Csokonai-telep alapításáról, ahhoz gyűjtök adalékokat. – Ilyen elcsépelt dologról? – mondta a Mester, s szemében hideget villant a gúny. – Igen, ha talán az előzményeiről beszélnél? – Előzménye a Nagy Csalás volt, mikor a farkas báránynak öltözött, s úgy bégetett a rádióban. – Kiről beszélsz? – Arról, aki tökéletlenebb tudott lenni életében, mint amilyen tökéletes az idom nevében. Eltűnődve álltam e talány előtt, melyet mintha a Dante-fordításból ismertem volna. De egyszer csak megnyílt értelmem előtt a különc mondat, és ujjongva felkiáltottam. – Akkor jöttetek ki, öten erre a kerítetlen és szántatlan földre, mint a clairvaux-iak? – Elébb öten, aztán többen, s hogy híre futott sikerünknek, a boldogtalan társadalom jobbjai mind többen. A felkelés előtt már kétszázhúsz férfitelepen élt kapás; hetvenhármon nők, és tizenhat volt vegyes. – S mekkora területet szálltak meg ezek? – Nem nagyobbat, mint a falu, melybe nagyapádékhoz vitt le karácsonykor a kocsi zörgős lőcse. – S hányan lehettek? – Tízezren talán, köztük kétezer nő. – S a felkelést – kérdeztem habozva – ezek vívták meg? A Mester szeme újra gúnyosat villant. – Nem ezek, hanem ezekért. – Akkor már legalább százezer élt a falvakban és városokban, aki legalább egy nyarat töltött a telepen, parasztok, munkások, diákok, hivatalnokok. S a betiltás hírére ezek mind megmozdultak. – S mért tiltották be? – Törvényes alap nem volt, minden kapásbirtoknak volt egy tulajdonosa a telekkönyv számára. Magánbirtokon gazdálkodtunk, s bort és házi nyomdáinkban kiszedett könyveket küldtünk egymásnak. De ürügyért ezek nem úszták át az Óperenciát. Mint titkos szervezetet oszlattak bennünket fel, s volt néhány sértett, spion és áruló, aki vallott nekik. De a százezer fölkelt a tízezer mellett, s csontjaik odajutottak, ahova egy kortársuk megjósolta.

Ezt a jóslatot mintha olvastam volna én is, bár nem tudtam már, hol, s dobolt bennem az öröm, hogy megfogant. – Megveted őket te is – kérdeztem kezéhez kapva. – A homlokuk nem ér fel a megvetésemig – s most félre nem érthető volt, hogy ridegen mért végig, mintha azt mondta volna, más az, akit én megvetek. E pillantástól csontomba fagyott az előbbi káröröm. Más tárgyat keresve pillantottam szét a hatszögű teremben. – Mondd, kérlek, melyik épület készült előbb; ugye, a nyaraló? – Nem – felelte –, még a műhelyben vacogtuk át a telet, mely után tavaszon ezt megépítettük. Előbb a templomot és aztán a házat, így illik – mondta szemrehányó nyomatékkal. – S hol aludtatok azután télen? – Itt a padlón, az asztal körül, az állványok alatt, melyeket fagyott tönkökből fűrészeltünk, ácsoltunk rá e falakra. Ahhoz, hogy az embernek hétköznapjai lehessenek, meg kell teremtenie az ünnepét. Akkoriban mi állandóan az ünnepben laktunk. Sosem tér vissza az az idő. – Nem féltetek ide kizárni magatokat. S ha egészen elfelejtettek volna benneteket? – Nem értük jöttünk ki, hanem magunkért. Nem bírtuk a felelősséget értük és velük. Eleinte őrülteknek mondtak, aztán nem beszéltek rólunk, aztán megindultak utánunk csapatostul. Ha egypár ember igazán ki tud válni a többi közül, csapásukon előbb-utóbb mindig megindulnak a jobbak. – S aki nem tud egészen kiválni – kérdeztem jeges felindulásban. Aki látja, mit kellene tenni, de a szíve élő karókhoz van nőve? – Annak a feje felér a sarkunkig – mondta ő, s a szeme pillanatról pillanatra kegyetlenebb lett, úgyhogy a fal mellé beszorulva én oldalt fordítottam fejem, mint a kisgyerek, aki nem akar tudomást venni a dorgálásról, s a könyvcímeket kezdtem betűzni. Néhány ismeretlen név után ismerőst találtam; egy fiatalemberét, akinek az apja barátom, s előző nap írtam néhány jó szót neki a fia verseiről. Hogyan, ez ennyit ír már? Legalább tíz kötet arany betűjén szalajtva végig mutatóujjam. Aztán egy próféta neve emlékeztetett egyik kortársamra. Aztán ez a szó villant fel egy kövér könyvháton: A szörnyeteg. Elírták előlem a szörnyeteget? kiáltottam fel. De jobban odanéztem, s a magam nevét láttam a cím fölött. Én írtam volna meg mégis? tünekedtem, s két ujjammal a könyvet kissé kihúzva, a Mesterre emeltem elfordított fejem. – Ennek is jutott hely a polcotokon? – kérdeztem tettetőn. – Valamikor beszélt nekem, akinek a neve itt áll, egy ilyen című könyvről; de nem hallottam aztán, hogy megírta. – Meg. De a másik kettőt már nem – mondta ő, ha lehet, az eddiginél is keményebben. Mindjárt megértettem, melyik kettőre céloz. A másik két könyv a Hős volt s a Szent; egy lélek pokla után: a purgatórium és a paradicsom. E három könyv tervével jártam akkor már hónapok óta a szívemben. – Kettőt? Tizenkettőt is – mondtam azért dacosan s rámutattam a szomszéd könyvekre. – Tizenkét szörnyeteget. Mert maga is az volt. Amit e telepen látsz, mind benne volt, s nem tudott hős lenni érte.

A szeme jég volt és tűz. Oda tapasztott vele a könyvállványhoz. A lépcsőház tetején, az ablakban, mely az elébb még nem volt ott, egy fehér gallér villant meg. – Te tudod, mennyiről mondott le – tiltakoztam. – De nem mindenről. Visszalökte a tallért, de a hatost megtartotta. Hősnek gyenge, embernek sok, gazfickónak: ostoba. Szörnyeteg, szörnyeteg. – A tető alól valaki lekiáltott: apám, várunk rád. – Családja volt. Vannak dilemmák, amelyeket nagyobb gyávaság megoldani, mint meg nem oldani – suttogtam könyörgőn, s a magasba pillantottam, Antigoné hangja felé. – Lárifári, te is tudod – kiáltotta ő –, hogy nem ez a baj. A baj, hogy nincs meg bennünk a Szent Bernát tüze! – Ne olyan hangosan – könyörögtem. – Azt hazudjuk, a családunkhoz vagyunk gyöngédek, s magunk vagyunk gyöngék – kiáltotta a Mester még hangosabban az én gondolataimat. – Antigoné hangja újra belebúgott a hatfalú terembe. – Apám! – Lányom! – nyögtem fel én. – Nem a te lányod, az enyém, félút királyfija – kiáltott rám, s közelebb jött, úgyhogy most már a föld fele csúsztam tekintete előtt a könyvállvány mellett. – Apám! – búgta megint a hat fal. – Megyek már, csak ebbe a nyomorultba tiprom bele, amihez kevés volt – ordította ő. – Mester! – hörögtem én, s egy iszonyú rúgást éreztem az oldalamban.

 

*

 

Az öklöm a föld és a szívem közé szorult, s én egy hirtelen rúgással átfordultam. Hanyatt feküdtem most már, s valami sárgán derengő himbált, a szemem előtt. A sárgának girbegörbe volt a széle, sötétebb csatornák futottak ide-oda rajta, mint valami holdbeli öntözőmű. Mozdultam volna, hogy elhajtsam, mert éreztem, hogy a szemöldökömön és az orrom hegyén nyugszik, de nem bírtam mozdulni. Valami kis fuvallatocska táncolt át vékony lábbal a verítékes homlokomon, s a fényes sárga, melynek most már a szárát is láttam, az orrom hegyéről és a szemöldökömről a bal szememre csúszott. A jobb szemem kissé magasabban szőlőleveleket látott, köztük egy pirosodó vesszőt. Most már tudtam, hogy a bal szemem fölött a fényes-sárga, mely közben egész fekete lett, szintén szőlőlevél. Ide-oda inogtak a fonákjukon eres levelek, s ahogy át-átfordult sötétebb színükből is egy darabka, a rézgálic permetet is megfigyelhettem rajtuk. A pirosodó vesszőn egy katicabogár úszott, az ő vörös hátán feketék a permetcseppek. Amióta hanyatt feküdtem, megkönnyebbültem. Homlokomon a veríték párolgásnak indult, s ettől még édesebbnek éreztem a levegőt. A rezgő levelek közt egy jegenye fényben reszkető csúcsa villant meg, a nyugtalankodó levelek közül egy foltnyi kékség. Egy pillanatra mintha Sátorkőn lettem volna a kertben. De aztán eszembe jutott John, aki Keatset olvasott nekem a gladióluszcsokor alatt a fenyőfás szobában. If I do hide myself, it sure shall be in the very fane, the light of Poesy… Vagy nem ezt olvasta, nem az Álom és költészet-ből valamit? Szerettem volna vele lenni megint, s elhessegettem a feltevést, hogy Sátorkőn vagyok. Valami ünnep lesz, ott találkozunk. A pirosodó ágra pillantottam. Hogy készülődnek java nyárban az ősz színei. Földből vesszőbe, vesszőből levélbe, míg a levél is piros lesz s száraz, mint tavasszal a tő. Nem túl sárgák még ezek a levelek? Valaki azt mondta, hogy augusztus elseje van. A nap felhőbe bújhatott, mert a piros vessző hirtelen barna lett. Erről eszembe jutott az ünnep neve: Berzsenyi, és föl akartam könyökölni, hogy lássam, hol vagyok.

De hirtelen rohanást hallottam a tőkék közt, s valaki átugrott fölöttem, a tőkék közül ki a gyepre; utána többen és többen. Arcom elé kaptam a könyököm, nehogy eltapossanak. Egész csapat rohant át fölöttem. De amikorra fölkönyököltem, már nem láttam őket, helyettük egy csapat nő jött lassan-lassan szembe a réten, széles rajban. Most már egészen fölültem, s egy tőkének támaszkodva néztem őket. A mező nagy volt, egyenletes és gyepes. Akkora lehetett, mint a futballpálya Felsőgödön. Én a hosszabbik oldalon ültem, a középtől oldalt, s hogy jobban kiegyenesedtem, az átellenből fölnyomuló nőktől balra is, jobbra is egy-egy férficsapatot láttam a közép felé lépni. Amikor már csak egy kis udvar maradt a három csapat közt, megálltak; a nők sorából a középen kivált egy, és kissé éneklősen szavalni kezdett. A mondókája alig volt hosszabb egy imádságnál. Messze álltam a mondótól, s csak néhány fölkiáltását kaphattam el, ilyesféléket mondhatott: nincs helye többé az örömnek a viaszszemhéjak mögött. Nem engesztelheti azt ki semmiféle ünnep, akit kétségbeesetten talált az utolsó óra. Jaj, emberiség, ki legjobbjaid csontját őrölöd ételedbe. S jaj, ezerszer neked, rituális gyilkos a népek közt, magyar, ki a Berzsenyik vérével locsolod kenyered. Mindezt rímtelen, alig lebegő versben mondta; a Berzsenyi-ünnepet, úgy látszik, a bűntudat felkiáltása szokta bevezetni.

Ezután a bal oldali férfikarból állt ki egy, s hogy jobban hallhassam, a szélső tőkék közt lebukva, balra futottam, s a gyepen a Csokonaiak fehér ruháját hordó csapat mögé lopakodtam. Ahogy lebukva, futtomban két tőke közt kipillantottam, felismertem a beszélőt: az volt, aki reggel kacsozás közben az Elsírt csillagokat idézte Csokonaiból, s fenyőágyas szobájában Keatset olvasta angolul. Ahogy most a másik csapattal szembeállott, egy torkaként a húszfejű csapatnak, lesimult arcáról a mókás irónia, nemcsak az orra, de büszke szája s látomással tele szeme is a rajzra emlékeztetett, melyet – mint az egyetlen hiteles arkangyal arcot – annyiszor elnéztem Keats-könyvemben. Még a haja is vállig érő, hullámos volt most, vagy legalábbis én így emlékeztem rá, ahogy a tőkék közt s a gyepen át lebukva tovább szaladtam. Ekkor azonban már csak a hangját hallottam, melytől minden valaha volt jószándék s nemes törtetés kiújult bennem. A Nyugatot dicsérte, Európát – mely olyan volt a régi kultúrák után, mint állat a növények közt; kényes rostjai közt, ha az éberség kihuny benn, minden pillanatban elállhatott a szív, megállhatott a lehelet. A nagyság meleg pulzusütései tartották fenn őt Akhillésztől máig; lelke örökös szimat, szándék és nyugtalanság; a halált alkotásokkal torkollja le, s a közelítő tél elkerülhetetlen jégbilincseinek halhatatlan ritmusokkal felel. A költemény hosszú volt s az én futásomból, ahogy figyeltem, sompolygás lett, majd egészen megálltam, s a fülelés lábujjhegyre állított. Amikor az utolsó sor is elcsendült a fák közt (melyek a rét széléről visszahúzódtak, hogy minél nagyobb szabad tér telhessék meg az ünnepélyes hanggal), hátulról egy kéz rántotta meg a blúzomat. A cseh diák volt, aki mint vendég, külön állott az ünneplőktől, s a magyarázgató Versenybírót faggatta. Hozzájuk szegődtem, s az apáczaiak közül kiváló férfit már velük hallgattam végig. Nagybajuszos, fekete ember volt, hangja sziklaöböl, zöld inge mögött inkább egy tornász, mint egy költő melle járt le-föl a nyugvópontokat követve. A Versenybíró, csokonai létére is hozzá húzott inkább, mert meglökött: a latin iskola. S csakugyan: a ritmuson én is észrevettem rögtön a különbséget, a görög forma nyugvópontjai után itt hatalmas súllyal indult az új tag, ahogy vízben újra s újra egész súlyával löki ki magát a test. Jirit, a csehet, ez a szenvedély, láttam, nyugtalanította. Barbárabb, mint a másik, súgta a dikcióra, mert a szöveget nem érthette teljesen. Az apáczai költemény a magyarságról szólt, mely vadmadárból az Árpádok alatt Duna-Európa kotlósa lett, s amikor úgy látszott, hogy a szárnya alól kinőtt népek szétszaggatják, lelkéből csinált szárnyat össze- és melegen tartani. A Versenybíró lefordított egy-két mondatot. Jiri mosolygott. – Igen, de nemcsak mi tartozunk hálával nektek. Az egész Nyugat és az egész Bizánc közt a kapás felkelés döntötte el a csatát. A megvetett „mongolok” mutatták fel a világnak Európa szívét.

A költő abbahagyta, s a két férfisor pillanatok alatt fölbomlott; csak a nők maradtak csapatban, s énekelve húzódtak hátrább a mezőn. – Azt hittem, verseny volt – mondtam csalódottan a Bírónak. – Az. – S mért nem hallom, ki nyert? – Mert még nincs vége. – De hiszen ezek súlygolyókat cipelnek elő. – Sosem hallottál á humanista dekatlonról – felelte ő, mint akit értelmetlen gyermek nyaggat. Én is ingerült lettem kissé. Hogy hallottam-e? Hiszen az én ötletem volt. Milyen szerencsétlen ember vagyok, hogy a magam ötleteit a mások életében kell megcsodálnom. De amíg csípős válaszon törtem a fejem, zúgó korong süvített el a fülem mögött: félrerepült a diszkosz. A Versenybíró közelebb húzott a versenyzőkhöz. Tizenhárom-ötven – hallottam a mérőszalag végén guggoló ember kiáltását, aki egy súlydobást mért le. – Úgy látom – mondtam gúnyosan –, az atlétáitok nem dobják túl a régieket. – Nem, de görögül jobban tudnak. A mi nyomunkon egész Európa barbárságnak tartja ma már az egyes rekordokat. Emberség versenyez emberséggel, közösség közösséggel. – S a hegyen a két Csokonai-idéző, ők nem mint egyének versenyeztek s egyben: az idézésben – kérdeztem még ingerülten, de már csodálkozva. – Dehogynem. A kapásélet csupa verseny. Ha két ember kimegy fát vágni, mindig két fát vág ki, és a favágásból is verseny lesz: a döntésnek, gallyazásnak, tönkkiásásnak, feldarabolásnak megvannak a sebesség- és minőségpontjai. A kert ágyásaiban, a gyümölcsfák ágán versenyeredmény virít és csüng, mint az Est kirakatában vasárnap délután, s egy elmés mondat jó pontot ugraszt ki a hallgatók fejében a jelző táblán. De azért a legügyesebb fakidöntő vagy szakács is csak akkor tarthat igazi elismerésre számot, ha az emberség más pontjain is sok jó pontja van. Ez még mindig individualizmus – böktem ki az ostoba szót. – Tévedsz. A versenynek nem az a célja nálunk, hogy egy isten legyen s a többi bámuló, hanem hogy a csoportok belső szerkezete – az egyének rendje a csoportban – a csoportok versenyében helytálljon. – S e csoportok megint csak egyének, ugye, nagyobb csoportokban s így fölfelé? – kérdeztem én, mert abban, amit a Bíró egyéniségről és közösségről mondott, a magam álmát ismertem fel. Igen, a versenyzőknek ez a hierarchiája a közösségben: ez Európa. – Ez volt Görögország, ez a civitásokra épült római Impérium, s ez a középkor keresztény köztársasága. S ennek az ellentéte: Kelet és Bizánc – kiáltottam én föl boldogan. Elébb még ingerült voltam, hogy gondolataimnak ily bamba bámulójává tett e furcsa helyzet, de most akár hülyeként is éltem volna itt tovább, csakhogy ami idáig társtalan vergődött agyamban, a világban láthassam végre.

A súlydobásnak és diszkoszvetésnek vége volt, s a három csapat, megint a tér közepén alkotott szűkebb udvart. Most nem a két előmondó állt egymással szemben, hanem a két férfikar szavalt váltakozva. Gyakorlatlan fülem nem értett meg minden szót, szoknom kellett a zúgó hanghoz, amíg valamit kivettem. – Hogy illik ehhez az ünnephez ez az őszi kórus? – kérdeztem vezetőm, mert a sok szokatlan dolog közt is számon tartottam, hogy augusztus elseje van – mint derekamra kötött kötelet szorítottam ezt a dátumot. A versenybíró a gyümölcsösre mutatott a nők kara mögött. S csakugyan, a diófák oromágain megszaggatott barna levelek himbáltak gyérülőn, s a tolongó felhők rozsdás gyepre vetették árnyékukat. A csokonaiak kara a gyümölcs telő beléről, az élet szüretjéről énekelt; az apáczaiak: a gerenda szavairól s az első hófelhőről. A férfiak hosszú szózata közt, a nők torkából csak egy-egy kiáltásra tellett: de ebben a szoprán kiáltásban mézgás márciusi rügy pattogzott; hosszú lábú szelek futkostak, s terhes asszony figyelte az első magzatmozgást. A férfiak őszi párbaja mögött az ő szopránjuk volt a tavaszra gondoló idő. Gondolhattam volna – mosolyogtam fák és ének későn észrevett fekete hátterű pírjában –, Berzsenyi ünnepe ősszel van. De mondd, ez a páros kar is verseny, s ha igen, hogy illesztik össze a változó részeket? – Ez a szavalókar, mint a költő, mindig az évszaké, s mindenki tudja, hogy háromszor válthatja fel a szemben állót. – S hogy tudják a csokonaiak, hogy azok a rothadást választották, míg nekik az érés maradt? – A következő évi kórus tervét ma este beszélik meg, amint a mait tavaly. Őszből őszbe így öltődik az ének. – S a nők mindig csak kísérők? – Vannak női versenyek is, amikor a harmadik oldalt egy vendég férfikar szállja meg basszusával. Változatosság kedvéért most a nálam otthonosabb Jiri kérdezett valamit, a felbomló udvarra mutatva, melyre most deszkákat és szőnyegeket cipeltek ki a vívók és birkózók részére. – Ugye – kérdezte a cseh –, minden évszaknak megvannak a maga atlétikai-ágai, s a márciusi Petőfi- vagy a májusi Csokonai-ünnepen nem birkóznak, amint ezen nem futnak, és nem vetnek gerelyt. – Igen, jól értetted – mondta ő a más nép fiának kijáró nyájassággal, s az ünnepek beosztását kezdte neki hosszasan magyarázni. Én Palit láttam odébb birkózni s a Keats-olvasót az apáczai költővel vívni, s szerettem volna megszökni tőlük. De elmenőben még megkérdeztem vezetőmet: Vörösmartyé a nyár ünnepe, ugye? – Igen, július végén tartjuk. – S Ady? Az ötödik ünnep, ugye, az övé? – kérdeztem habozva, hogy úgy ítélnek-e róla ezek is, mint én. – A nagy téli ünnep – mondta ő –, melyen a legtöbb mozsárban megtörtet s a legdiadalmasabban föltámadtat ünnepelték Athénben is. Vidáman e hírtől otthagytam őket, s a mérkőzők közé vegyültem.

Bírót láttam a két vállra fektetett mellett guggolni, s egy szőnyegen a tömeg közepén Pali birkózott valamelyik apáczaival. Állj helyt Bolhásért, biztatta a székely, mert szorult a gyerek, két forduló közt. Odébb egy vékony aggastyán ugrált a tőr mögött az apáczaiak kék blúzában. Hol láttam ezt a fiatal kék szemet az ősz haj alatt, tűnődtem egy pillanatig, de már barátomat, a Keats-orrút pillantottam meg, amint ellenfele elé dobbant, s arca, mely a macskás lány fényképe fölött, mint a jó penge, hajlékony volt, most éppolyan éles is. Majdnem szerelmesen sündörögtem hozzá, mikor a győztest a bíró megállította. – A kardodban dal van – mondtam –, és dalod éber és hajlékony, mint a vívásod. Sosem hittem, hogy amit Európában szerettem, egyszer még meg is ölelhessem. Ő elnézően mosolygott rám, mint akinek gyermek tesz nevetséges, de megható vallomást, s hátrahúzott a tér túlsó oldala felé.

Akkor láttam, hogy míg én érzelegtem, egyedül maradtunk; a három csapat, mely elébb szögben udvart vett körül, most egymás mellett, széles arcban áll föl, középen a lányok, jobbra mi, balra az apáczaiak. A lányok már énekeltek is: „Szívem zsenge szerelmeit / El nem törli tehát a repülő idő…” Mintha ezüst szökőkút szökött volna fel, leszúrt nádpálca nyomán, a rozsdás téren. „A zúgó Balaton déli vidékein / Látják hullani könnyemet / A csendes patakok, / s Délia csillaga…” Ott álltam én is a csokonaiak közt, jobb kezem felől barátom, s bal kezem felől Kránitz, a cukrász, odébb a dzsemkészítő, aki nagybátyámra emlékeztet. Mellemben éreztem a női hang hívását, hogy a szopránra tenorral feleljek. S csakugyan ránk került a sor: „Mint az aranykornak boldog századja… virágzó képe szelíd tündér / Fiatalság visszanevetsz rám” – fújta mellettem Kránitz, mintha a dal első hajadonpírjában adta volna vissza neki feleségét, a rákban elhaltat. Az én rossz hangom is, mely különben fásan tévelyeg, a szívemről felfutó vérhullámtól kapott színt és lendületet. „Légy bölcs, légy te vitéz, kardod villáma hasítson / A földtengelyekig s a föld nagy nagy tengerein túl, / Homlokodon híred csillagkoronája ragyogjon, / Tetteidet fél föld leborulva csudálja, imádja, / Halmozd kincseidet, dúld, pusztítsd Bengala partját. / Ússza körül gályád a földet, százszor, ezerszer: / Oly szent tiszta öröm nem reszketi szívedet által, / Mint mikor a boldog fiatalság rózsavirányin / Andalodó lelked legelőször kezde hevülni…” Az apáczaiak darabja a Közelítő tél volt. Nem tudom, ki írta alá a kottát, de a világ tele lett tőle, mintha a természet órjás melle még egy nagyot akart volna sóhajtani az éneken át, mielőtt összeesik: „Óh, a szárnyas idő hirtelen elrepül / S minden míve tűnő szárnya körül lebeg!” hallottuk a csodálatos sorban a tűnő szárny csapását.

A két csapatból most kis zenekar verődött össze, sok fuvola, brácsa és kevés hegedű, s akik nem játszottak, nők és férfiak négy sorban táncolni kezdtek. Nem férfi táncolt nővel, hanem sor sorral – hol férfiak és nők lépdeltek szembe, hol férfiak férfi sorral s nő nővel. Közben a négy sor össze-összeállt, s libasorban tekeregtünk, vagy körben futottunk, mint a román bóránál szokás. Én a rádió tánclemezeire gondoltam, melyre feleségemmel szoktunk forogni, körülöttünk a két kislány. Látod, mindig mondtam, hogy kell lennie egy lemeznek, amelyre még az én maradék gémberedettségem is fölenged – akartam mondani feleségemnek, mert a táncról ő jutott eszembe, egyetlen táncosom. De ő nem volt mellettem, s ez még jobban belehajtott az egymás fele lengő sorok mélázó ritmusába. Szemben két lány lebegett felém, s mint ismerősnek intettek, de a növő sötétben nem vehettem ki az arcukat. Honnan ismernek engem ezek a lányok? A szembetáncoló sorok azonban oldalt fordultak s a kissé monoton zenéből, mely idegeinket kezdte már kifárasztani, lángok csaptak ki, s a táncosok apró lépései hideglelőssé váltak a kitörő láztól. Valaki az élen égő fáklyát ragadott kezébe, s mi egyre gyorsabb hurokban rohantunk el egymás mellett. A kék szemű aggastyán, akit előbb a tőrözők közt láttam, kétszer is odakiáltott. Előszörre: emlékszel még a Kapy utcára? Másodszorra: nem bántam meg semmit. Felismertem most már; vissza akartam kiáltani; de az örvényben nem került többször elém. Nem egészen tudtam, mi történik velem, két kéz vitt, s én ott úsztam az őszben, életem lázában, s azt hittem, itt ér, e táncban a halál. De egyszerre csak megálltunk, s én szédülő fejjel odarogytam a földre. Polla ta deina… Sok nagyszerű van a földön. Köztük az ember a legnagyobb. Hallottam a nők magas énekét, magam sem emlékszem már, görögül vagy magyarul-e, mintha csak maga a karének énekelt volna nyelv nélkül bennem. Amikor szédülő szemem valahogy széttapogatott az itt is, ott is kigyúló fáklyáktól hullámzó sötétben: az ének már véget ért, s szemben velem egy sebbel-lobbal felállított színpad utolsó deszkáit vonták fel. Egész kezdetleges volt ez a színpad; faállvány, hátul egy palota oszlopsora, a három oldala teljesen szabad. Az elülső sarkokra ferdén beszúrt két fáklya minden világítás. A palotából egy ember jött ki fehér köpenyben, álarc nélkül; később oldalról, a fáklyák sötét tövéből fekete köpenyes alakok, az egész arcot elfödő álarcban, azt is mondhatni, arc nélkül. A fehér alak monológja elég soká tartott. A leneák istene nem vonul be többé a városokba, hogy amint a bort megtörik, a hős is megtöressék a tragédia borprésében, de az eltávozott isten utódjaként itt maradt a költő, aki végzetétől csak úgy szabadulhat rövid időre, ha sorsát mintázó hősöket dob maga helyett a borsajtóba. Ehhez segítségre van szüksége, a sötétből előrohanó arc nélküli alakokra; Berzsenyi ünnepén nekik azt a szerepet kell vállalniok, hogy egy magányos nagy szívet, mint a végzet szolgái, meggyötörjenek. A merev alakok előbb dadogva, aztán határozottabban, mint énekesek a karmester által kiosztott hangot, el-elkaptak egy mondatot a költő beszédéből, s szereppé formázgatva, tovább fejlesztették. A végén a költő visszalépett a palotába, a köpenyesek elhajították a köpenyt és álarcot, a színpad előtt meggyúlt egy reflektor, s hét-nyolc római volt látható a palota előtt. Valamennyiüket az apáczaiak közt láttam előbb, a darabot, úgy látszik, a másik telep mutatta be. – Nem szeretem ezt a szubjektivizmust – szólalt meg a sötétben egy álló tömb fölöttem. A hangjáról ismertem fel, megint a Versenybíró került mellém. – Az isten helyett: az én, a világ helyett a lélek: nem veszedelmes egyszerűsítés ez? Láttam, arra céloz, hogy az alakok szinte a költő állapotából gomolyognak elő, s a tragédia az ő személyes bánatának a füstje csak. S mivel előzőleg többször állt az apáczaiak mellé, kifogását én is jogosnak találtam, s a magam észrevételével is siettem megtoldani. – Nem kezdetleges ez? – kérdeztem. – Dísztelen színpad, lehajigált maszkok és köpenyek? A színpadi technika, úgy látom, nem fejlődött sokat. – Színpadtechnika – ismételte ő kimondhatatlan undorral. – Csak nem voltál a Nagy Csalás idején színigazgató? Különben nyugodj meg, Pesten ezt a darabot is órjási dobozokban fogják előadni, melyeknek elülső oldalára időnként függönyt gördítenek. Ez az oszlopsor a szenátus terme lesz, s hat római helyett hatvanan tolongják körül a bevonulót. Mi azonban a költészetet álljuk itt körül s nem a panoptikumot. A színpadnak, melyen a szó nagy, megbocsátjuk, ha jobban hasonlít egy költő homályosan mély látomásához, mint egy leltár szerint kiállított szenátushoz. – S ez a bevonuló, aki órjásként és szegletesen áll a rómaiak közt, kicsoda? Nem hallod? Mi, gótok, kardja leszünk a művelődésnek, melyet ti, rómaiak csináltok. – Teodorik? – szóltam elámulva. – Mi köze Teodoriknak Berzsenyihez? Vagy a dráma és az ünnep nem függ valamiképpen össze? – De igen, s ha van érzéked, rá is jössz, hogyan.

Furcsállón figyeltem. Teodorik csupa jó szándékkal vonul be Rómába. Noha maga a betűvetéshez is alig ért, mint konstantinápolyi túsz, beleízlelt a kultúrába, s boldog, hogy e romboló népektől átszáguldott Birodalomnak legalább a szívében kerítést csinálhat bámulatából a kultúrának, melyet gótjai nélküle eltaposnának. A rómaiak két sarcoló barbár király után nagy tisztelettel fogadják. A literátor Boëtius üdvözli virágos és hízelgő beszéddel, s Cassiodoros fogalmazza pompázó szózatait. Róma vízvezetékei gondozót kapnak, s őrök állják el a márványemlékeket fosztogató csőcselék útját. Róma boldog, s a nagy barbár örül minisztere kiáltványainak, melyek egy-egy közigazgatási utasítást a római történelem órjás tálán tálalnak be. De az a Róma, amely alattvalója lett, nem az többé, melynek az emlékműveivel az ő monumentális lelke szóba állt. A katolikusoknak ariánus marad, a rómaiaknak gót, az irodalmároknak analfabéta. Talpnyalói a háta mögött Bizánccal leveleznek, gótjai hűtlennek tartják. S őt egyre nagyobb, nyugtalanítóbb magány zárja be. A darabnak nem voltak szünetei, de időnként kiürült a színpad, a reflektor elaludt, s a két fáklya lobogó körében megint megjelent a fehér költő s a fekete köpenyek. És a költő, most már Teodorik s a rómaiak nélkül, a magányos lélek egyre izgatóbb lökéseit, összeomlásait vívódta végig az álarcos, gyötrő erők közt.

– Azt hiszem, értem már, mi köze Berzsenyihez Teodoriknak mondtam a második közjátékban. – De mért mondtad szubjektívnak az apáczai költő beállítását, ha a költő, akiből a dráma felgomolyog, nem ő, hanem akinek az ünnepét üljük? Vagy nem foghatjuk-e fel úgy, hogy maga Berzsenyi az, aki itt mint Teodorik, a végzet tőrjében szorong. Nem is Berzsenyi, hanem az a világvalóság, melyet itt Berzsenyi neve alatt ünnepelünk. A világvalóság szót ókortudós barátomtól tanultam, aki imént a táncban odakiáltott hozzám, s rendkívül büszke voltam, hogy helyesen használtam. A Versenybíró, vagy az árnyék inkább, melyből az ő hangja beszélt, egy ideig némán állt. – Nem is vagy olyan ostoba – mondta aztán, s a heverő és ácsorgó nézők közt kisvártatva továbbsétált.

Én egy ideig figyeltem még a darabot, s vártam, mikor csap szét e literátorok közt, vakon, épp a legjobbat roppantva össze, a felbőszült lángész, de a színpad egyre szoruló s szorongató magányosságáról lassan a magamé jutott eszembe, s ahogy ültem, térdemre horgasztottam a homlokom. A gyümölcsösből már semmit sem lehetett látni; a gyepen leszúrt fáklyák fényében itt is, ott is két-három lány lézengett összeborulva, s a csillagok hunyorogták fentről hideg szemüket. Mi keresni valóm volt e játszók és nézők közt nekem, aki elébb még füzérükben rohantam a magasra tartott tűz után? Egyszer eloszlik előttem ez az egész kép, mint az álom, s a mester mered rám, aki a könyvtárban szemével a földre nyomott. Mért is nem lehettem társ társak közt, mint ezek? Vagy ha magányos, megsiratni valón az, mint Berzsenyi s Teodorik? Antigoné! – sóhajtottam föl, mert egy fiatalkori versemben lelkem magasabb felének neveztem őt. De hol van az én lelkem magasabb fele?

Ebben a pillanatban egy fáklya hajolt tüzes végével az arcom felé, s aztán megint föl a magasba. – Te mit sírsz itt? – mondta az a hang, mely Antigoné búcsúját olvasta a kerek asztal mellett. – Az apád miatt – feleltem neki. – Nem ismer könyörületet. Láttad, hogy szegzett kiáltásával a földre a könyveim alatt. – Láttam és hallottam kiáltásodat – felelte ő. – De most nincs itt, s a fű és a csillagok harmatán ülsz, a tragédia tisztuló bánatában. – Ah, mit nekem Teodorik és Berzsenyi, ha magam méltatlan vagyok rájuk – kiáltottam szenvedélyesen, s felugrottam, hogy elrohanjak. De a lány elkapta a kezem. – Ne rohanj el a fáklya alól – kiáltott rám egy angyal indulatával, majd, hogy látta megrettenésem, elnézőn. – Mondd, mivel segíthetek rajtad, szegény? – Békíts meg apáddal, s vigyél föl a tetőre, ahol az ünnepi kardalt tanultátok, míg apád engem lelkiismeretemnél fogva a földre nyomott. – Gyere hát mondta ő, s jobb kezével magasba tartva a fáklyát, a ballal hátulról, mint leány az apját, átfogott.

Megindultunk a torony iránt a mezőn. Eleinte kövekre gugyorgó nézőket kellett kerülgetnünk, s egy kupac vívósisakba botlottunk bele. A szélen ott állt Pali s a székely, s egy öngyújtóval babráltak. – A csillagok nagyobb szikrát hánynak – mondta földim. – Ez a költőt követi – felelte a malomfalvi, s fejével a színpadra bökött. Túl a gyérülő nézők árnyain egy férfi s egy lány sétáltak egymás derekát karolva, hátulról egy másik lány dobálta őket zöld dióval. De azok csak akkor vették észre a dobálót, amikor fáklyánk fénye is arcukba csapott. Felismertem barátomat, aki Keats-ből szavalt. Hova mégy, nővérünk? – kérdezte a nagyobbik lány, akit átölelve tartott. – Ezt a szegényt viszem apánkhoz és a tetőre – felelte kísérőm. – Megismertem őt – mosolygott a lány, s integettünk is neki a táncban. – Most nekem is úgy rémlett, hogy ismerem valahonnan őt, s különös féltékenység fogott el miatta, mert még mindig derekán láttam barátom kezét. – Ez az, aki macskával ült a fa tövében – mondtam a férfinak, s csak apa nézhet oly féltéssel lánya kedvesére, mint én néztem erre, aki előbb még kedvencem volt, mert még mindig nem vette le derekáról a kezét. – Ez – nevetett a fiú, s arca lágy volt most, mint a Csokonai-sor, melyet délelőtt idézett fönn a tőkék közt. Most a vadócra néztem, aki kettejük válla közt préselte át fejét, s gúnyosan azt mondta, mint egy kisded, hogy pa-pa. Őt is ismertem valahonnan. – A húgaid ezek? – kérdeztem a fáklyás lányt, amikor tovább mentünk. – Igen – szólt ő, s ott áll apám.

Én elébb Bernátot, a szakállast vettem észre a torony tövében, de ott volt mögötte a Mester is. – Nem szeretem az ünnepeiteket – dadogta a szakállas –, túl puhák nekem, csupa fuvola, vers és ugrabugra. Az volt a szép idő, amikor egymás melegével fűtöttünk be, a műhely padlóján heverve, s nagy fagyott tönköket cipeltünk az ácsmunkához. Hidd el, szívesebben vagyok a fekete parasztok közt, akiket ökölszavakkal kell a jó rendbe terelni, mint itt. – De a Mester válla fölött bennünket nézett már, s nem felelt. – Elhoztam neked, apám, ezt a szegényt – állt félelmem elé a lány. – Légy elnéző hozzá, hisz a legnagyobbra volt benne a szándék. – Lehet-e elnéző az iránt, akiben a legnagyobbra volt szándék? – mordult közbe Bernát. De a Mester most szelídebb arccal fordult felém. – Nem láttalak, uram, az ünnepen – mondtam neki szepegve –, de a tekinteted mindig a hátamban volt. – Mit kívánsz tőlem, gyenge – felelt ő, megszánva kissé. – Vigy föl a tetőre, mely alatt elébb a földre nyomtál. – Gyere hát – mondta ő, s elindultunk hárman, elöl a lány, közbül én s utánam a Mester a bejárat felé.

A kapun bedugott fáklya csak egy nagy, magányos asztalt mutatott a teremből s egy sávnyi táncoló könyvet a polcokon. Az oszlop csigalépcsőjében kavarogtunk fölfelé; a fáklya füstjét heves szélroham csapta le rám, úgyhogy köhögnöm, tüsszögnöm kellett a koromtól. – Csak bátran – mondta mögöttem a Mester. S én beszélgetni kezdtem vele, hogy mutassam bátorságomat. – Szép lányaid vannak, uram. – Három – felelte ő. – Igen, mint nekem. – De többet nem tudtam mondani, mert a füst megint eltömte légcsövemet. Úgy tetszett, hogy már nagyon-nagyon rég forgunk e csigalépcsőben, a fáklya rövidebb a lány kezében, mint akkor volt, mikor forogni kezdtünk. – Hogy lehet ilyen magas két emelet, tűnődtem, de nem mertem szólni, nehogy lankadásra értsék csodálkozásom. Végre világos lett a fáklya fényén túl a lépcső torka, s kiléptünk a hatszögű tetőre. Az éjszaka, miközben fölfelé másztunk, engedett, s az ég repedt szélén derengő szürkeség szivárgott be. – Dobd el a fáklyát – mondta lányának a Mester, s én ijedten láttam, mint repül a tűz, minden emberi erőt meghazudtoló ívben a korláton át. Önkéntelen a keleti párkányhoz futottam, ahol lerepült, de csak a vörös napkorong peremét láttam, ahol előbb még szürkület volt. Nagyot szippantottam a tető levegőjéből, s szétnéztem a telepen. Ott állt az üvegfalú ház s ott üresen a dérharmatos tér, melyen a táncoló tüzet követtem. A kis zöld sziget körül, mint zöld irónnal vont vonás, kígyózott a gledícsia sövény is, mely a telepet kerítette. De: – Hogy lehet ez? – ragadtam meg hirtelen a Mester kezét; a gledicsián túl tegnap elhagyott volt a föld, s egy rongyos lányka őrizte a dűlt hídnál libáit. Most gyümölcsösöket látok futtatott szőlővel, s zöld partú csatornák csillognak a szíkesen. – Ez azért van – szólt a Mester –, mert a Sziget elöntötte a Tengert. – Ismertem ezt a terminológiát, s megértettem, hogy Szigeten a Telepet érti. – Boldogok vagytok ti, akiket fölvesz a Sziget – sóhajtottam föl oly őszintén, hogy a szánalomtól vállamra tette a kezét. – Fölvesz téged is. – De nekem három lányom van és feleségem. Olyanok ők négyen, mint a négy tagom, csak a tehetetlen törzsemet vonszolhatom ide, ha elválok tőlük. – Ha igazán olyanok, nem szakadhatnak el ők sem. – S tőled nem szakadtak el – kérdeztem, csüggedt fejemet hirtelen felütve. – Neked is volt családod. Követtek? – Nem mindjárt – szólt ő, s a szünet mutatta, hogy visszajáró fájdalom könnyét nyeli. – Elébb ez – s itt az öregebb leányra mutatott –, s most már a húgai is egyre gyakrabban vannak itt. A középsőnek idevaló a jegyese, láttad hiszen. – És ő? A feleséged? Őt nem láttam. A Mester elállt az utamból, s ott, ahol elébb a lányát láttam, a korlátok körül futó padon egy asszony ült fölgugyorodva; az ölében egy macska. Az asszony ősz volt már, piros arca ráncosabb, mint ahogy én ismertem, de mosolyogva rám emelte szemét, nem téveszthettem el. – Kitti kiáltottam a macskára, melynek Gödöllőről lánykorából tudtam még a nevét, s Kitti, a nevét hallva, fölütötte leszorított fejét az öléből. De hiszen ez az én… – dadogtam a Mester arca felé fordítva az enyémet, s most már tudtam, honnan ismertem a két lányt a táncnál, s mért kiáltottam az öregebb után úgy, hogy „lányom”, amikor ez az ember a földre nyomott. Ki ez az ember, aki itt ül abban, amit én megálmodtam? Lánya a lányom és felesége a feleségem? S a Mester, mint aki gondolatomban olvas, egyre közelebb tolta arcomhoz az övét, úgyhogy már a nyakam is hátracsuklott, fölém hajolt arca elől. – Hát te, te vagy én? – dadogtam jeges rémülettel, mely tüzes ujjongás is lehet, s hosszút sikoltottam.

 

*

 

A szőlőlevél megint beleért az arcomba, s ahogy hirtelen felültem, a karóba vertem a karom. – Laci, Laci! – hallottam messziről s utána panaszosan: – Fiam, mért nem felelsz, ha hílak. – Itt szúnyókál a szőlő végében – szólal meg végre egy másik hang, melynek illemtudásából nem nehéz a dolgozó megvetését a nap alatt szúnyókáló iránt kihallani. Fölállok: a tokaji az, akivel a csonkázásról próbáltam beszélni, ott áll a szőlők közt, karján a háncs, s a kastély fele néz, ahonnét nagymama biceg erre egy kurta bottal, tálcán a reggelim. Szemben Dorog: egymás mellett a salakhegy s a sok állomású kálvária. – Jövök már, nagymama – kiáltom, hogy ne gyötörje a lábát, s átugrok futtomban a ribiszke soron.

Az öregasszony odarakja a tejet a diófa alá tákolt asztalra, s maga is letelepszik, nyögve egyet az ülőkévé szabott tönkre, szemben velem. A tej mellett ott a posta: egy levél s az újság. A feleségem a házról ír, mert házat építünk, lapos tetejű házat a Törökvészen. Abból a pénzből, amit a Nép Eötvös Kollégiumára akartam áldozni. Az újságban vastag betűk a telepítésről. Eszembe jut beszélgetésem a kormánybiztossal. Szóval az egész telepítés arra jó, hogy a pénzintézetek dupla áron sózzák az államra a rájuk rothadó földet – hallom friss felháborodásomat. Ma már nem friss ez a megbotránkozás, de annál sűrűbb és keserűbb a leülepedő alja. Földönteni, az egész életet földönteni, önt el a düh, ellököm magamtól a tejet, és fölugrok, hogy e gyors indulatrohamot lemozogjam. – Mi az, fiam, nem jó a tej? – kérdi nagymama félig sértődötten, félig megszeppenten. Ránézek az öreg asszonyra, aki indulatom és a diófa alatti világ közt értelmetlenül keresi az okság láncát. – Dehogy, nagymama, jó, nagyon is – nyugtatom meg, s visszaülve nagyot húzok a tejből, mely valóban jó.

 

1935

 

 

 

Iskola Kakaskúton

Az első őszön, amelyet mint műkedvelő tanár töltöttem az alföldi városban (mely emlékezetemben azóta egy felnőtt korban szerzett szülőföld helyét foglalta el), az ottani tanulóotthon bennlakói megkértek, nem tanítanám-e őket külön is – valamire. Ezeket a fiúkat annak idején a tanyák legértelmesebb gyerekeiből válogatták össze, a helyi értelmiség által összehozott pengőkön nevelték, s nagyobb részük – nyolc-kilenc diák – ebben az évben állt érettségi előtt. Én azt ajánltam nekik (1945 novemberét írtuk), hogy tanuljunk oroszul; nem beszélni, mert azt én sem tudok, de olvasni legalább. Ők akkor még nem látták be, hogy ebből az egzotikusnak számító nyelvből hasznuk lehet, s azt kérték, tanítsam inkább franciára őket. Ennek a kívánságnak valószínűleg az volt az oka, hogy a leánygimnázium megfelelő osztálya, mellyel az épület- s tanárhiány miatt összecsapva tanították őket, második nyelvként a franciát tanulta, s tőlük kívánták meg a kényes, nazalizáló mondatokat.

Énbennem akkoriban olyan tanítói szomjúság volt, hogy ha a technológia oktatására kérnek meg, valószínűleg azt is vállaltam volna, egy leckével mindig előttük tanulva. Hanem, ha már ilyen köznapi dolgot kell tanítanom, gondoltam, mint a francia nyelv, építsük bele abba is a magunk kísérletét. Mindig sajnáltam azt a rengeteg energiát, melyet elménk arra fordít, hogy egy második, harmadik, hetedik indogermán nyelv szókészletét mint újat, idegent rögzítse határolt tekervényeiben. Ezek a fiúk nyolcadik éve tanulják a latint, s minthogy (a szerencsés választás diadalaként) egy kivételével mind jeles volt: a latinban föltehetőleg erősek. Nem ésszerű-e hát, hogy ne magyarból, hanem latinból tanítsam őket franciára, a történelem munkáját követve, mely a vulgár latinból csinált franciát?

Kölcsönkértem hát egyik francia szakos kollégám nyelvtörténetét, s az első két órán a francia nyelv keletkezését mondtam el, de úgy, hogy közben szinte velük vezettettem le, melyik ismert latin szóból (nemcsak a rosából, de a canisból is) a franciában minek kellett származnia. Így, miután egy jókora, több száz szavas francia szótárat állítottunk össze, s azzal a könnyebbséggel is megajándékoztam őket, amelyet a szorosra vont szintetikus latin nyelvtan után a lazább francia nyelvtanból egy dióhéjnyi jelent (segített, hogy második nyelvük a német volt), harmadik-negyedik alkalommal már verset is olvastunk, Szerb Antal kéznél levő Száz vers-ének francia darabjait, s versolvasás közben próbáltam lenyeletni a latinból levezethetetlen szavakat s az igeragozás kivételeit.

Azt a hallatlan mulatságot azonban, amelyet a gyors előmenetel, a másoké, keltett bennem akkoriban, megrontotta, hogy ezek a jó eszű fiúk, akik maguk kérték, hogy foglalkozzam velük, azt az alig tizenöt-húsz szóra tehető, kímélt agyuk számára valóban új terhet jelentő szót, nyelvtani alakot, amelyet óráról órára valahogy rögzíteniük kellett volna, többnyire nem tanulták meg. Akkor még különben sem ismertem ennek a besenyőképű diákfajtának a természetrajzát, melynek az eszét könnyebb megmozgatni a szorgalmánál, s inkább lehet egy-egy nagy lírai felbuzdulására számítani, mint apró, naponkénti buzgalmára. Tiszteletlenséget éreztem ebben a hanyagságban, mintha kézzel-lábbal folyó magyarázatom valami cirkuszi mutatvány lenne, amelyet jóindulatúan végignéznek, de hogy abban nekik is lehetne valami szerepük, egy arcredőjükkel sem hajlandók elárulni. A bosszúság az egyik órán annyira úrrá lett rajtam, hogy lefújtam a tanfolyamot. Az ürügy ott volt a városra boruló sötétségben; a villanytelep nem kapott szenet, s amikor az én franciásaim négy óra tájt szétoszlottak, a decemberi utak s a petróleumtalan otthon reggelig tartó sötétséggel várta őket. Nem lehet napjuk két legértékesebb óráját az ide-oda jövésre, ácsorgásra s egy ilyen tanfolyamra elvesztegetni. Különben is hamarosan itt a téli szünidő, én is indulok a családomhoz, akik akkor egy másik alföldi városban törték ki maguk reggelenként a lefagyott, üveges szobaajtón a szabad folyosóra.

A fiúkat meglepte, sőt szemmel láthatólag meg is szomorította közös mulatságunknak ez a lefújása: ők olyan jól szórakoztak itt délutánonként, s előmenetelükkel nemcsak hogy meg voltak elégedve, de szinte bámulták, s a lánykollégáikkal is bámultatták magukat érte. No de kapacitálni, ha egyszer így döntöttem, nem illett volna; bejöttek hát az utolsó órára, ott meglepő jó formát mutattak, s óra végén egy nagy virágcsokrot nyomtak a kezembe.

Ez a csokor, melyet eleinte csak szemrehányó ködfoltként fogtam (akkor már magam is bántam az elhamarkodott lefúvást), amikor magamra maradva a tanári szobában a papírból kibontottam s megnéztem: nem csekély bámulatba ejtett. Csupa szegfű volt, tizenöt-húsz darab, vörös, fehér és rózsaszín; de ilyen szép, hatalmas szegfűt én Magyarországon még nem láttam, Ventimigliában talán, a virágvásáron. Hogy kerültek ezek ide, a téli, villanyától fosztott, vakond- és denevérmozgásra kényszerült városba? S micsoda rám pirító bőkezűség jeleként nyomták épp az én kezembe, ők, az összekoldult pénzen tengődő tanyai otthon lakói?

Mindez persze csak az én számomra volt titokzatos. A városban mindenki tudta, így háziasszonyom is, hogy azok a virágok honnan kerültek az átnyújtó kezekbe. Bekéredzett a mi óráinkra két diáklány is, nyolcadikosaim osztálytársai. Én csodálkozva figyelmeztettem őket, hogy itt aztán igazán nem hallanak újat, hisz mind a ketten jó tanulók, s francia tanáruk egyike a rettegett, megkövetelő tanároknak. De ha kedvük s idejük van! S minthogy egyikükbe úgy verődtem bele a sötét folyosófordulón, amint kisujját összeakasztva andalgott az egyik tanyasival, azt gondoltam, megoldottam a francia nyelv tanítása iránti érdeklődésüket. A másik lányon, igaz, nem vettem ilyesmit észre, ott ült az utolsó padban egyedül, s úgy nézett rám a szomorú, magános arcával, mint egy kis mesebeli hercegnő, akit eddig még nem sikerült megnevettetni, de most mintha ott bujkálna a mosoly a szürke szem s kicsit kékes árnyalatú szájszél mögött. Nos, tőle volt a virág: az ő apjának a messze földön ismert kertészetéből; szinte hihetetlen, hogy ha jövevény vagyok is, még nem hallottam róla.

Én meséltettem egy kicsit a szegfűivel kertésznosztalgiám megszólaltató házaspárról, melynek tanítványunk az egyetlen lánya volt, néhány nap múlva azonban egy alkalmi vonattal csakugyan hazautaztam a családomhoz, s egy ideig az is kétséges volt, visszatérek-e még. Az én óraadóskodásom végül is nagy fényűzés volt; egy négy gyerekes apától éppenséggel. Az óradíj, amelyet kaptunk, volt idő, nem tett ki két dollárt havonta; nincs az a gyarmati kuli, aki ennyiért dolgozzon. Úgyhogy a hosszú téli vakáció alatt a favágás, disznóölés mellett többnyire anatómiát tanultam; meghívást kaptam, hogy jöjjek fel Debrecenbe a bonctan- és élettani intézetbe adjunktusnak. Márciusra azonban megint csak ott voltam a megkedvelt városban, s ha egy ideig még haboztam is, hogy kiállhatok-e én még a dobogóra (a rádióban „Kútmérgező” címen tartottak rólam előadást), a tanárszűkiben levő testület, a diákszeretet jele s elsősorban a felkeltett pedagógushit végül is visszavitt.

Akkor kaptam a második küldeményt a Kecskeméti-féle kertészetből. Egy kosár saláta volt (március elején); most maga a tanítvány hozta el; nyilván valamelyik zöldségkertészeti ditirambusomra volt válasz, hisz abban az időben az articsóka olyan jelképem volt, mint a buddhistának a lótusz, s a gyerekkoromban ritka őszi karfiol elterjedését s előrejövetelét az évben úgy ünnepeltem, mint egy elv, a Minőséggel frigyes kertész-szellem diadalát. Nos, őnáluk már van, s kapacitált persze, hogy jöjjek vissza tanítani őket (filozófiát adtam le nekik), s hogy ha érdekel, nézzem meg egyszer a kertjüket is; szülei nagyon örülnének, ha megismernének.

Egy tavaszi délután aztán ki is mentem, s a csaholó terrier segítségével sikerült a hátul dolgozó családból valakit a futórózsás kapudúchoz előrehozni. A telek nem volt nagy; a becslésem ilyenben bizonytalan, de egy katasztrális holdnál aligha lehetett nagyobb, s az előtérben levő szép polgári házat, a csarnokszerű hallt, az emeleti szobákba vezető falépcsőt, a Tornyai-, Koszta-képeket, porcelánokat, könyveket, lányuk francia s angol különóráit is, mind ebből a foltnyi földből húzták elő a lakói. Ha volt földdarab Magyarországon, melyet egykori jelszavam, a Minőség képéül lehetett választani, hát ez volt az, ahol föld s anyag minimumából növesztett ki mindent a vállalkozás s szakértelem.

Akkor már arról is hallottam, hogy kerültek össze. Az apa gazdafiú volt, az első világháború alatt az Isonzó-csaták valamelyikében esett fogságba, s egy olasz kertészetbe került; ott tanulta ki s szerette meg a szegfűnevelést, s jött a gondolata, hogyha egyszer hazakerül, azt az ő sivár, szikes városában is megpróbálja. Házassága kezére játszott ennek a szándéknak. Feleségének az apja az Ótemplomot bazárként körülvevő boltok egyikében árulta a gombot és cérnát. A lányból is igazi üzletasszony lett, aki attól, hogy a kollégiumot elvégezte, csak az üzleti leveleit írta könnyedebben, s egy eleven, egyre lombosabb vállalatot szervezett a férfi csendes, pepecselő szakértelme köré. A háború előtt már egész kis asszonyhadnak adtak alkalmi munkát a virágházak, s az első beszédtárgy köztünk is épp az lett, hogy milyen nehéz volt a háborús tél alatt az üvegházakban az élethez szükséges meleget fönntartani, s még mindig mennyi a gondjuk a munkaerőhiány miatt; most is kék overálban voltak, s a férfit az egyik virágház cserepei közül kellett előkeríteni.

Minthogy az este már nem volt messze, megnéztük, ami ebben az évszakban a kertben s üvegházakban látható volt. A Kecskemétiék kertje annyiban is emlékeztetett az én farmálmaimra, hogy nem volt teljesen egyoldalú; a szegfű volt az exportcikk, amelyből éltek, de a lécre futtatott törpe alma- s körtelugasokból is gyönyörű gyümölcs került a piacra, tanítványom kezét rózsatövek karistolhatták össze, zöldségkertjük is megelőzte primőrben a város alatt lakó bolgárokat. Látszott, hogy egy sokoldalú mester dolgozik a mélyén, akit az üzlet csak a világ keringésébe köt, ő maga anyaga vallatásával, változataival, kihozásával van elfoglalva.

Amikor bementünk, én a fogadószerűen kiképzett hallban is a magam kert-elképzeléseibe szerettem volna a kint látottakból vért szívni; a háziasszony azonban olyan tárgyakra térítette a társalgást, amelyekről azt hitte, nekem kellemesek: tanulmányaimból vizsgázott, melyeknek egyik kötete nyilván most került a házba, hogy lányuk tanárja lettem, másrészt arról a hatásról beszélt, melyet óráimmal a diákokra, azok közt az ő lányára tettem. A társalgást többnyire ő vitte; a lány, aki bár szemmel láthatólag a hatása alatt állt, de kritikusabb volt nála: a túlzásait, tévedéseit igazította ki, s azokat a kérdéseit tompította le, amelyekben valami érzékenységsértő anyagot gyanított. A férfi ezalatt a székébe süppedten hallgatott; nyilván azok közé az emberek közé tartozott, akik a beszéd elsőrangú fontosságáról nincsenek meggyőződve; egyrészt mert a munkájából a legfontosabbat a szemével s kést forgató ujjával végezte, másrészt mert a két nő a ház ebbeli szükségletét bőven s nála jobban is fedezte. Most különben a gyomra is kínozta; fekélye volt tán, s ez még feketébbé tette korán ráncosodó arcát. Amikor azonban az asszonyok (egyikük teáért, másik a gyümölcsöstál összeállítására) kimentek, s szórakoztatásom az ő gondja maradt, a szenvedélyt értő ember érzékével mindjárt arra térítette a szót, ami énnekem az lehet, ami neki a szegfű.

– Ahogy a hírekből kivettem – kezdte –, tanár úrnak távolabbi célja is van itt, mint hogy a mi gyerekeink tanításával a kollégiumon segítsen. – Igen, pedagógiai kísérleteket végzek – rántottam magam elé mint pajzsot a mondatot, amelyet az ilyen kérdésekre válaszolni szoktam. Ez annyiban igaz volt, hogy valóban azt végeztem, s annyiban mégsem, hogy a kutya sem várt tőlem ilyen kísérleteket; nagyképűbb neve volt a munkának, az egyetlennek, amelyet találnom sikerült. – Igen, mindjárt gondoltam. Ahogy a lányom elmondta, hogy tanulják a logikát. Aztán a fiúk a franciát. – A feleségével ellentétben a lehető legkevesebb szóval célzott a hallottakra; tapasztalatból tudta, hogy a sok szó, ha a szenvedély elfogult részlettudása felé nyúl, hozzáértése helyett csak bosszantó tévedéseit bizonyíthatja. – Hanem ha az ilyesmi érdekli – tette hozzá hirtelen –, érdemes volna egyszer Kakaskútra átmennie. Persze, most az sem olyan egyszerű. – Miért? Mi van Kakaskúton? – kérdeztem én, aki csak annyit tudtam, hogy az egy nagy parasztközség a családomhoz vivő útvonal leágazásánál. – Ott a mostani helyzet, a lehetetlen közlekedés létrehozott egy ilyen iskolát. Egy fiatal tanár… Voltaképp magántanulók… Orosházára viszi be vizsgáztatni őket.

Látszott, hogy szinte szervezeti ellenállás van benne minden összefüggő elbeszélés iránt. Én azért összeállltottam, amit a töredék mondatai mondtak. Másutt is megtörtént, hogy egy-egy világtól elszakadt községben, ahol középiskola nem volt, a vonatozókat, akik most nem tudtak bejárni, egy helybeli pedagógus mint magántanulókat vette a szárnya alá. – Sajnos, az efféle instruktorkodásnak mondtam –, mint minden vizsgára készítésnek, megvan az a hátránya, hogy köti az embert a tananyag. Csináltam én is. A tantárgyak nem hagynak időt a tanításra. – Ez azért nem olyan – mondta ő, anélkül hogy paradoxonom méltányolta volna; vagy ha fel is csillant a szeme mélyén egy kis elevenség, az inkább a kakaskúti iskolának szólt. – Persze, azt látni kéne – tette hozzá aztán; emlékei s az én meggyőzésem közt a távolságot, melyet neki szavakban kéne befutni, egy hevesebb csikarás alatt fölmérve. – Én úgy kaptam bele – mondta aztán, a mellényzsebében levő szódabikarbónából egy késhegynyit a poharába kavarva –, hogy az őszön hozzám fordultak tanácsért. – Kecskeméti úrhoz? – néztem rá csodálkozva. Mert sehogy sem értettem, hogy egy vizsgára készítő tanár miféle tanácsot kérhet egy szegfűtermesztőtől. – Ez a fiatalember tudniillik… van egy kis négyoldalas tanyája… az apjától… S nemcsak az iskolai tárgyakra tanítja őket.

– A kakaskútiakról beszélsz? – szólt rá az asszony, aki akkor jött be a teával. A tálcán vaj, sonka, édes sütemény; csupa olyan dolog, amelyekről az internátusi kosztosnak el kellett fordítani a szemét, hogy a forró vágy ki ne csillanjon benne. – Jaj, én úgy haragszom érte – vette át a beszédet az asszony, aki a tálca letétele közben a pohár fenekén maradt szódabikarbónás levet is észrevette. – Nincs elég munkánk itt, ő még azokat is patronálni akarja. Hogy hogy honosítsák meg a spárgát Kakaskúton. Rázatja magát a rossz utakon, közben szedi a szódabikarbónát. – No, nem olyan sokszor rázattam – mondta a férfi, az áruló poharat utólag egy állványkára, a cserép mögé dugva. – Egyszóval látni kell – fordult aztán hozzám. – A tanár urat még jobban érdekelné, mint engem.

Én, hogy a Kakaskút körül támadt családi feszültséget elvezessem, a kis alföldi köztársaságokról kezdtem el beszélni, melyeket, mint az ismeretlen tanár iskoláját, negyvennégy őszén az hozott létre, hogy a központi vezetéstől elszakadva, a maguk emberségére voltak utalva. – Mennyi talpraesett vezető merült fel ezekben. Meg mennyi kiskirály – vágott közbe az asszony, aki úgy érezte, hogy neki szabad, sőt jól áll egy kicsit reakciósnak lennie.

Alig láttunk hozzá a teához: vendégek érkeztek, köztük egy rendőr-alezredesi egyenruhát viselő ember, akinek, mint később megtudtam a deportálások előtt csemegeüzlete volt a főutcán. Abban, ahogy nézett, volt idegenkedés meg tisztelet is, nyilván bajos volt a híremet s ittlétemet egy megnyugtató képbe összehangolnia; úgyhogy a gyümölcsöstálból csak egy-két mandulát csíptem ki, aztán felálltam, s átengedtem személyemet a kimenetelem után támadt magyarázkodásnak. A férfi azonban, míg kikísért, a lugassorban újra előhozta az iskoláját, úgy, mintha már bele is egyeztem volna, hogy elmegyek oda vele. – Ha valami alkalom kínálkozik, majd üzenek tanár úrért. Most már megindult kicsit a szállítás. Érdemes megnézni. Ha én egyszer, mint a feleségem is szid; a rossz gyomrom odarázatom, tanár úr mint… S tán tud is mondani nekik valamit – tette még hozzá a holdfényben kezemet megrázva.

Az utolsó mondata arra vallott, hogy van életismerete; az ilyen íróféle jobban szeret prédikálni, mint komolyan figyelni.

 

*

 

Egy-két héten át nem hallottam a kakaskúti iskoláról s a kellemes lázban, mely most, hogy óráim megint átvettem, elfogott; meg is feledkeztem róla. Ez volt az a néhány hét, amely alatt tanár és tanítványai igazán felfedezik egymást; olyan ez a pedagógiában, mint a szerelemben a mézeshetek. Tanítványaim most érezték meg, mialatt más folytatta az óráimat, hogy ami szokatlannak, néha terhesnek tűnt fel, mégiscsak többlet; én meg a megtartóztatásban telt hónapok után élveztem az eszességük, s még hibáikban, a cigányos lustaságban is valami kedveset próbáltam felfedezni. Így aztán kölcsönös volt az örömünk, én egész könyveket olvastam össze egy-egy óravázlatomhoz, s a kedvemért ők is tettettek egy kis iparkodást.

Egy nap azonban, miután az osztálykönyvbe a végzett anyagot bejegyeztem (a szokástól eltérően az óra végére hagytam, hogy ezzel se lopjam az időt), ahogy a katedráról leléptem volna, látom, hogy a felbomló osztályban alakuló csoportok közt a kis Kecskeméti lány (itt is az utolsó padban s egyedül ült) iparkodik felém. – Édesapám üzenetét hozom a tanár úrnak – mondta a diákelfogódottság s a korán eltanult társasági modornak a keverékivel. – Az a kocsi, amelyről a múltkor szó volt, holnap megy Budapestre. – S egy kis mosolyt reszkírozott rám, mint akinek a többit úgyis tudnia kell. A fejem még annyira tele volt a Szent Ágoston-részletekkel, amelyeket a bölcsészeti propedeutika nevű tárgy lélektani részéhez használtunk képeskönyvül, hogy hirteleniben nem is tudtam, miről beszél, s inkább a kissé vértelen szájra, a szürke arcbőr alatt bujkáló sugárzásra figyeltem, mint a szavaira. – Kocsi? – kérdeztem zavartan. – A teherautó – lökte meg ő egy kedves mosollyal az emlékezetem. – Édesapám azt mondja, megbeszélték a tanár úrral… hogyha ő megy, tanár úr is átmegy… – Ja, az az iskola… hol is, Kakaskúton? De hát…

Nem tartozom az útrakész, vállalkozó kedvű emberek közé, s az ilyen váratlan felmerülő útiterv hallatára az első reflexem egy kizáró, halasztó ok után néz. – Mi is van ma? De akkorra rájöttem már, hogy amit mondani akarok, nem igaz. Hogy a hét végén egyfolytában három nap dolgozhassak, az óráimat az első négy napra gyűjtöttem össze, s aznap csütörtök volt. A kedvem azonban ettől még nem jött meg az úthoz: tantervek, óravázlatok, a magam iskolaalapításának a mámorában éltem. – No, és hogy kerülünk onnét haza? – adtam halasztást magamnak, amíg jobb érvet süthetek ki. – Az autó csak lerakodik Pesten, s jön vissza. Este fölveszi tanár úrékat. Édesapámnak is haza kell érnie… – S hogy arcomon még mindig ott látta a vonakodást, olyan kérőformán rám mosolyodott, mintha ez az út az apján át kettőnk viszonyán is bogot jelentene. – Ő mindig nagyon lelkesen jön meg Kakaskútról – mondta aztán, mint aki félig benne van az apja hóbortjában, másrészt azonban az anyja szemével is nézi. – Pedig ő nem szokott lelkesedni. – És mikor indulnánk? – kérdeztem én, érezve, hogy ezt a szívességet nem lehet elutasítani; de meg ahogy a csendes, fekete ember képzete, a kamasz Szent Ágoston almalopása mögül, a lányán át előjött bennem, kedvet is kaptam az utazáshoz. – Majd ők odamennek tanár úrért… Huszonhét, ugye? – mondta egy kicsit elpirulva, mint akinek tán nem is illene tudni, hogy hol lakom. – Huszonhét – nézek én öregemberes reménnyel ebbe a pirulásba. – De korán szoktak ám indulni – szól még utánam, hogy a feltűnő társalgást félbeszakítottam.

Másnap első világossággal, fél hat körül, csakugyan ott forgott egy nagy teherautó fiatal jegenyéink előtt a benőtt úttestű utcában. – No, csakhogy ilyen is van már – mondtam, kongó várkapuszerű kapunkon kijőve, ahogy a baromfiketrecekkel megrakott teherautó mellett tanítványom apjával kezet szorítottam. – A nyáron én még egy seprűt szállító szekér tetején tettem meg Debrecenbe az utat – mondtam azzal a kedélyességgel, amellyel az ember reggel s új út előtt szokta a másikat köszönteni. – Akkor az volt a legfejlettebb polgári közlekedési eszköz. Érdemes volt mindent elveszteni, az ember most örül annak, ami visszatér. A múltkor egész boldog voltam, hogy valódi savanyúcukrot láttam a kirakatban. – Csakhogy ez nem veszett el – mondta a sofőr, akinek szintén bemutatkoztam. – Így könnyű volt megtalálni. – Kajári úr szétdobta a kocsiját – magyarázta Kecskeméti. – De még hogyan – nevetett a kis bőrsapkás vezető –, nincs az a műszerész, aki összeállította volna. – De most már föltámadt, s útra mer kelni vele. Ez is az enyhülés jele. – Csak ne kiabáljuk el – szólt oda a nagy állcsontú, munkásforma ember, aki az autófülkéjéből lekászálva, nyilván hogy nekem helyet adjon, a baromfiketrecek közé rugaszkodott. – Hanem én azt hittem, hogy mi szegfűt fogunk szállítani… vagy almát legalább… – néztem én meg a lomha, de szakértelemmel végzett ugrás után a rakományt is. – Egy másfél tonnás autó szegfű, az egy kicsit sok lenne – nevetett a fürge vezető. – Azért megy az is – mondta Kecskeméti a leghornok árnyékában egy bejegelt dobozra mutatva.

Mi ketten a sofőrfülkében helyezkedtünk el (én kissé Kecskemétihez húzódva, hogy a vezető könyökét ne zavarjam), a munkásforma ember meg, akit nyilván a rakodáshoz vettek fel, a legfelső láda tetejébe ült, s festői pózba vágta magát, hol az orrán át dúdolt, hol a tökmagot köpte hosszú ívben az útra. Így indultunk neki a zöld vetést szeszélyes széllel keverő határnak, amely a menekülő szekerek után a lassan hömpölygő tankokról s katonai autókról is kezdett elfelejtkezni már, az efféle feltornyozott, madárral rakott kocsit azonban még egy kis döbbent csönddel fogadta. Én ahogy megnyugodtam kissé, hogy a sofőr könyökét s a volánt nem fogom létemmel zavarni, utunk céljáról, a ránk váró emberekről próbáltam a szembefúvó szélben tájékozódni. – Mondd csak, kérlek – fordítottam tegezésre a szót, minthogy körülbelül egyidősek voltunk –, hova is megyünk mi voltaképp?… Ki az a fiatalember, aki azt a magániskolát összehozta? – Magam sem tudok róla sokat – mondta az útitársam, az öngyújtójával vesződve. – Gazdagyerek, az biztos. Az apjáról maradt egy elég nagy tanyája, csak igen rozoga; az öreg eladott, elhanyagolt mindent. Most pofozgatják össze egy kicsit az önkéntes pallérai – mosolyodott maga elé, mint aki a jellemrajzról, ha lehet, az újra rakott kémény, megtámasztott ól látványához menekszik. – De ő maga tanárember? Úgy mondtad, ha jól emlékszem. Elvégezte a bölcsészetet? – Igen, tán tanított is. De érdekes: úgy látszik, nem volt kedve. – Nevetett megint, egy picit cinkosan, mint aki tudja, hogy az úgy meg az így közt mi a különbség. – Az egyik lábára sánta – vette be magát megint valami konkrétba. Azaz, inkább csak húzza. – A háború? – Persze – mondta –, Voronyezs alatt, akna. – De hogyhogy most nem tanít? Hisz most minden tanárt összedobolnak, olyan tanárhiány van. Én is úgy jutottam ehhez az élvezethez. – Így, úgy látszik, jobban megtalálja a számítását. – Majd meggondolva, hogy ez tán udvariatlan, rövid válasz volt, egy nagyobb szájbefogó szélroham után még hozzátette. – Már egész eltökélte, hogy paraszttá lesz. – S most egy egész iskolája van? Úgy kérték fel rá? – küszködtem én is a szélrohammal. – Azt magam sem tudom – mondta a szófukar ember. – Énnekem egy levelet írt. Szegről végre, az anyja után, magam sem tudom, hogy, mintha rokonok is lennénk.

A beszéd egyre nehezebbé vált, s a sofőrnek is kedve jött, hogy az itt lefolyt tankcsata maradványaira figyelmünk fölhívja. Majd egy kisebb falufélén mentünk át; ott a pálinkafőzésre tért a szó, a sofőr szerint itt vagy öt pálinkapárolót koboztak el. Erről nekem is volt emlékem: amikor Orosházán a lányommal megszálltunk, ott is egy egész utca főzte épp a mi házigazdánknál a kukoricát. – De hisz most már mindjárt ott leszünk – hárította el a kérdésemet az útitárs, amikor megint a ránk váró élményre térítettem volna a szót, nyilván nem értette, hogy amit az ember azonnal látni fog, minek azt szóval leirogatni. S csakugyan pár perc múlva egy nagy, városnyi parasztközségen robogtunk át, amelyben a földre terített kendők, a mögöttük kuksoló nénik s a tanyákról bejött mándlik akkor tartották a pénteki piacot. – Megálljunk? – fordult a vezető a kísérőmhöz. – Nem, csak ott, a bekötőnél – mondta az. Nyilván nem először tették meg Kakaskútra együtt az utat.

A bekötő, egy gidres dűlőút, amelynek a partján az akácokból a faínség csak a tönköt hagyta meg, néhány percre volt a falu alatt. Ahol az országútba torkollt, egy villanypózna mellett egy bicikli meg egy kalmük arc leste a lekászálásunkat. Olyan nyugodtan, másrészt olyan tisztelettel nézte, hogy nem lehetett tudni, ránk vár-e, vagy csak véletlen tanúja odaérésünknek. Csak amikor visszavonhatatlanul a földön voltunk, s Kecskeméti hátrament, hogy a dobozát s az alattuk levő nagy, becsomagolt rámaféléket a bohém pózából kimozdított rakodó segélyével levegye, akkor lépett közelébb, mint aki tudja, hogy most ő következik.

– Te a Sellye tanyáról vagy – fordult felé Kecskeméti, közben már nyújtotta is a fiúnak a keretfélét. – Igen, Apácáról – javította ki a mosolygó szem. Mire Kecskeméti is elvégezte gyér bajsza alatt a böffenést és a fogvillantást, ami egy gyomorbeteg magyarnál a nyelvi csín megértését és méltánylását szokta jelenteni. – Vigyázz, üveg – mondta, mialatt a fiú a keretet, melyről a sarkán fölfeslett papír elárulta, hogy melegágy-ablak, a biciklire erősítette. – Apáca az Apáczai. A pedagógus – fordult hozzám aztán, amikor a fiú, a bicikli, a rászerelt üveglap s az ülés nyergén a doboz s mi ketten a bekötőn megindultunk. – A kakaskútiak csináltak Apácát belőle.

S még egyet böffent, mint aki más mulatságos képzetugratást is végzett, de szófukarságból vagy a fiúra való tekintettel nem akarja közölni velem.

Abból, hogy a fiú az országúthoz kijött, tehát vártak minket, arra következtettem, Kecskeméti megtalálta módját, hogy engem itt beharangozzon. S ez elkedvetlenített. Mint tanár tudtam, mi az iskolalátogatás. Az olyan óra, amely félarcával az idegenre néz, egy fabatkát sem ér. S most én rontsam szakfelügyelőként a levegőt? Mint tanárember tán azt is tudja, hogy ki vagyok, készült belőlem, ide-oda üzent, míg egyik könyvemet fölhajtotta, s beleszagolt, a tanítványainak is megpróbálta elmagyarázni. Micsoda időveszteség! De ha már benne vagyunk, én is azon voltam, hogy készüljek egy kicsit; a mellettem lépegető fiúból próbáltam kiszedni, ami a szél s útitársam szófukarsága miatt nem sikerült. Kecskeméti, látva, hogy van, akire a kíváncsiságom akasszam, elmaradt, a vetés szélére ment, föléhajolt, s a kitépett zöld csomót nézegette, tán valami bogarat látott rajta, vagy a közébe keveredett gyógynövénnyel ismerkedett.

– Te hányadikos vagy? – vettem át Kecskeméti tegezését, noha a kollégiumban én voltam az egyetlen tanár, aki a nagyobb fiúkat, tán hogy vendégvoltomat mutassam, magáztam. – Hatodikos. – S te is Orosházán fogsz vizsgázni? – Idén ott, de különben Szarvason jártam. – No, és nem lehetett volna megcsinálni, hogy idén már ott végezd? – De tán meg lehetett volna – mondta a fiú egy kis mérlegelés után. A nénémék most jöttek meg. – Nyugatról? – néztem rá. – Akkor hát? Így kényelmesebb? – A fiú nevetett. – Igen. Meg már meg is szoktuk nagyon – tette hozzá újabb mérlegelés után. – A magántanulást? – böktem én bele a „megszoktuk”-ba, hogy valami érzést ugrassak föl mögüle. – Jobban, mint öt éven át a rendest? – De a fiú csak nevetett; nem tartotta fontosnak, hogy az ellentmondást a tanár iránti lelkesedésével vagy a szülői ház közelével indokolja.

– De nem mind hatodikosok vagytok, ugye? Van ott más osztálybeli is? – A fiú ezt a kérdést megint tréfaként fogadta. – Van ott mindenféle – mondta inkább csak illemből. – Mind a nyolc osztálybeli? – Másodikos, az nincs – mondta ő az én csodálkozásomtól egy kis utánagondolásra szorítva. – Miért? – S hogy erre csak inkább a szemével, mint a vállával vállat vont. – Úgy jött ki? – takarítottam meg a választ neki. – Hányan vagytok összesen? – A fiú egy ideig az elülső biciklikereket nézte, úgyhogy azt hittem, nem hallotta a kérdést. – Leszünk harmincheten – mondta aztán. – Olyasformán. – A keréknézés, ebből láttam, számolás volt. – Harmincheten! Hét különböző osztály. Hogy győzi azt a tanár úr? Segítenek neki? – Igen… Van egy tanárnő, Karola néni, meg járnak ki mások is. – Így, mint a Kecskeméti bácsi? De akkor is hétféle tananyag, hét csoport, ti hatodikosok például hányan vagytok? – Mi? Öten. De nincs hétféle csoport – próbált aztán a csodálkozásomon segíteni… csak kettő. – Kettő? – Mi például a nagyobbakkal vagyunk. – Külön a felsősök, külön az alsósok? Mint tanyán, ahol csak egy tanító van? No, ez igazi tanyai iskola. Szegény tanár úr, főhet a feje.

A két fekete szem látható mulatsággal nézte a találgatásaimat; ahogy a valóság nézi a képzelet szöcskeugrásait. Most azonban az egyik szeme jobbfele csúszott, s a bicikli szarvát is óvatosan arra fordította, nehogy megkoccanjon az üveg. – Hogyan? itt is vagyunk? – néztem én is arra, mert az útszegély akáccsalitja egyszerre egy tanyaudvart bukott ki, amely eddig vagy nem volt látható, vagy én nem vettem észre a faggatásban. – Apáca – mutatott oda a megint mellém került Kecskeméti. Úgy látszik, mulattatta ez a név, melyben az alföldi ész húzta vissza magához a sárkányként fölébe bocsátott filozopteri jelképet. Jókora tanyaudvar volt, három oldalról körülépített, semmivel sem kisebb, mint a nagygazdáé, ahova az irodalomkedvelő gazdáné hívta meg a családomat, egy lúddal jutalmazva fáradságunkat. A főépület, szemben az úttal, egy nagy istállóféle volt, legalább hat igára való, jobboldalt a hozzáragasztott lakóház, baloldalt a csűr, szín, ólak meg egy kisebb istálló, amilyenbe nálunk a borjakat kötik. – Ilyen nagy? – fordultam Kecskeméti felé, mert mintha azt mondta volna, hogy egy négy-ötholdas tanya maradt az apjától. – A tanya, az megmaradt, csak a földek mentek szét. Stafirungba meg – böffent egyet – traktorra… Látom, meszeltetek – fordult aztán a fiúhoz. – Az őszön még nagyon gondolkozott a vakolat (nyilván úgy értette, a falon maradjon-e). – De építkezünk is – mondta a fiú, s a kisistálló irányába mutatott, ahol csakugyan valami falféle nőtt ki a földből. – Ahá, a baromfifarm – mondta Kecskeméti, nem tudni, tréfásan vagy komolyan-e.

Az út a teherautón nem került többe ötnegyed óránál, úgyhogy (órám nem volt ekkortájt) alig lehetett több negyed nyolcnál. Az udvar azonban tele volt gyerekkel, itt is, ott is egy csoport, a hátunk mögött most kanyarodott be a kátyut tapogató orral egy háborút átvészelt bicikli, a nagy fiú előtt a kormányon egy kisebb. Ez a bicikli is odaborult, ahová a másik négy vagy öt, a ház előtt levő öreg eperfa alá. Több bicikli nem volt, úgyhogy a nagyobb résznek gyalog kellett a faluból kibaktatnia. Messziről úgy festett az egész, mint a mi kollégiumudvarunk vagy annak egy sarka, amelyen a becsöngetést várva lézeng a nép, de ahogy közelebb kerültünk, kiderült, hogy csak az istállóajtóban állt kihajtott füzettel egy csoport nagyobb fiú, a többiek valami munkában voltak elfoglalva: az eperfa alatt egy nagyobb fiú egy göcsörtös tönkhöz csapkodott nekiveselkedve, egy kisebb a szétugró fadarabokat kapkodta, fejét védve, a kosárba, egy fiú a füves zsákját bontotta, s az angoranyulakat etette. Az ólaknál két malac röfögése jelezte, hogy most ömlik a vályuba a dara; a téglafalaknál is majszterkodott néhány legény; az egyik a bontott romtéglát kalapálta egyenesre, a másik habarcsot kevert, egy babos kendő a meszesgödörben tolta előre-hátra a lapátot. Amikor azonban minket észrevettek, ez a sokféle munka egyszerre osztozkodni kezdett a bámulással. Néhány kisebb gyerek nagy „Elek bácsi” kiáltással oda is szaladt, az istállóajtóban álló fiúk is lebocsátották a füzeteiket, s amennyire a kicsinyektől való megkülönböztetés engedte, közelebb hozták fényes, fekete mosolyukat.

A gyerekek figyelme elsősorban az üveget hozó biciklinek fordult, amelyet kísérőm, fontosságát érezve, most kanyarított az eperfa alá, majd a kérdésekkel, hírekkel elárasztott Elek bácsi felé, míg én alig egy-két idegenkedő, kíváncsi tekintetet kaptam. „No, ezek aligha vártak rám” – gondoltam, s bár az előbb épp azt kívántam, hogy így legyen, most (ilyen a becsvágy ördöge) egy kicsit mégiscsak bántott a semmibevevésük. – A tanár úr benn van? – kérdezte Kecskeméti, miután a két üvegkeret sorsát biztosítva látta, s a többféle meghívást – nyúlhoz, malachoz, ólfalhoz, a kert első palántáihoz s a motor ágyához, amely a patakból fogja emelni a vizet – elhárította. – Benn van a házban – mondta az egyik az odaért nagyobb fiúk közül. – Tanul. Borka néni most vitte be neki a tejit – kottyantotta közbe a fiú, aki a fát hordta be a konyhára. – No, akkor nézzük meg – mondta Kecskeméti, s még visszaszólt: a dobozt ne bontsátok ki, amíg vissza nem jövök. – Mi van benne, palánta? – hallottuk még a mögöttünk összecsapó tanácskozást.

Egy kis eresz alatt, melynek a kitéglázott árnyéka éppen csak a csizmák leverésére volt jó, a házhoz képest elég nagy konyhába léptünk, a szemben levő részét egy olyan félig kemence, félig tűzhely foglalta el, amilyen Szilason volt, a nagynéném téli konyhájában, a jobb felén fönt a sütő, alul meg a kenyeret lehetett bevetni; a bal felén, a meszelt sárfalon közönséges platni, amin most épp egy fazék víz gőzölt. A helyiség közepére húzott asztalnál egy asszony állt, aki a tojásokat verte bele az óriási, kráterszerűen kifúrt lisztsüvegbe. A liszt mennyisége olyan nagy volt, hogy abból tíz levél tészta is kikerült (ha ugyan gyúrt tésztának s nem lepénynek készült). Ennek a nagy halom tésztának a rendeltetését csak a kint nyüzsgő kamaszgyomrokban lehetett megtalálni: a Sellye-tanya, úgy látszik, nemcsak iskola volt hát, de ebédidőben internátus is. Erre vallott a jobb falnál, a kemence s a szobaajtó közt a két hosszú padka is, az egyik az égnek álló lábaival a másikra borítva: hét-nyolc ember elszoronghatott rajt. E bútoron kívül még a falikaszni volt az, amit ösmerős örömmel fedezett föl a szemem; a falba épített, hosszú szekrény, amilyenben nagyanyám tartotta a maga kis holmiját; a nyitott ajtón át látni lehetett a két polcsort, főként igen sok mélytányért, a tojás és tészta is nyilván innen került a zacskókból, kosarakból az asztalra.

A tűzhelyajtó likján át a gyúródeszka fölött álló asszonyra is esett egy fénynyaláb. Idősebb nő volt, de a csúnyasága nagyobb, mint a kora, arca, mint egy kubista citrom, a legkülönbözőbb szögekbe tört, többszörösen aszimmetrikus, s a ráeső világosságtól sötét árnyú, éles határú fénymezőkre tagolt. A legfeltűnőbb azonban mégsem az összetöredezett arca volt, hanem a viszonylagos mozdulathiány, szinte jelen nem lét, amellyel a munkáját végezte, megdöbbentő ellentétben a kint nyüzsgő udvarral. Elég volt egy fél percig nézni őt, s az ember azt gondolta, ez az asszony sok rosszat láthatott, s most már csak a kendőként magára kötött magányában s ezekkel a közömbös, mégis fontos, rítusszerű mozdulatokkal tartja magát távol a világtól.

– Kezicsókolom, Borka néne – köszönt neki a vezetőm anélkül, hogy valami rokoni közeledéssel próbálkozott, vagy engem bemutatott volna neki. – Pista benn van? – Az asszony csak ránk emelte a szemét, s az átnyirkosodó lisztből kiemelt kézfejével mutatott a padok felőli ajtóra. A mozdulat s a tekintet, amellyel kísérte, bár köszönésünket nem viszonozta, nem volt barátságtalan, csak komoly s egy kicsit távollevő.

A szoba, melybe beléptünk, főleg szélességében, kisebb volt, mint a konyha. A túlsó fal hosszában egy magasra rakott ágy meg egy viaszosvászon dívány állt, az ajtótól jobbra egy etazserszerű könyvállvány; ezenkívül a konyhai falhoz tolt asztal s egy szék volt minden bútor. Az asztalon szétszórt könyvek közt ott volt a tej, amelyről a diák beszélt, a széken egy lavórban a piszkos mosdóvíz s az összegyűrt kendervászon törülköző. A szoba belépésünkre még csak egy reccsenéssel sem felelt (úgy látszik, megszokták a ki-bejárást), szemünknek kellett felfedeznie, hogy az ablak kivágásában álló árnyék, mely az egyszerű, fekete karnisról lelógó függöny megismétlésének látszott, élő alak, aki háttal nekünk, könyvét a kinti fény felé fordítva olvasott. Most már a szobában is épp elég világos volt, de amikor elkezdte az olvasást, nyilván még csak az ablakrésben láthatta a betűt, s ő, megfeledkezve a napfelkeltéről, még mindig ugyanabban a helyzetben volt. Az ablakdeszkán négy-öt könyv hevert, én inkább a belőlük kilógó papírjeleknek hittem el (én is így szoktam az elolvasandó részeket jelölni), mint a Kecskeméti köszönésére visszaforduló arcnak, hogy aki ránk néz, maga a „tanár úr”. A kint ácsorgó, karbunkulusszemű diákok közt nem is egy volt, aki jóval idősebbnek látszott, mint ő. Hogy miért tett ilyen fiatalos benyomást, azt nem is volt könnyű megfejteni: arcvonásai inkább csúnyák, külön-külön szinte öregesek voltak, s ha nem beszélt, kedvetlenség, sőt elutasítás ült rajtuk; az ilyen arc, még ha gyéres szakáll övezi is, általában vénebbnek szokott látszani. Úgy látszik, a fiús alak, az oldalt elválasztott haj s a ránk nyíló, világos szem volt az (s valami, ami a külső mögül tör utat), az életkorát meghazudtoló fiatalosságot az arcára is rákényszerítette.

– Sikerült elhoznom a tanár urat – mondta Kecskeméti, miután az olvasó letette a könyvét, s a szoba sötétje felé forduló, küszködő szemével felismert bennünket. Egy kicsit úgy hangzott, mintha azt mondta volna, sikerült fülön fognom és elcipelnem. A házigazda azonban mintha észre sem vette volna a mondatnak ezt az értelmét, semmi olyat nem mondott, hogy mennyire örül a látogatásomnak, vagy milyen megtiszteltetés ez, csak kezet fogott, s a lavórt tüntette el az asztal alá. Így én kezdtem el a szabadkozást, hogy én igazán csak a Kecskeméti úr terrorjának engedtem, mint tanár tudom, milyen kellemetlen az, ha az osztály egyik falát kiveszik, s azon, mint valami látványos bódéba, idegen pofák kezdenek belebámulni. – Ó, kérem – mondta ő, még mindig azzal az elutasító lárvával, amely, mint később rájöttem, egyszerűen kedvenc gondolatainak a távollétét jelentette az ónos arcon. – Mi semmit nem ígértünk, s így nem is tartozunk semmivel. Nem jöhetünk hát zavarba. Ha Kecskeméti bátyám megkérdi, hogy elhozza-e (itt egy pillanatra megakadt, vártam, mi jön: a nevem) önt, én lebeszéltem volna. – Álszerénység jegyezte meg Kecskeméti. – Így, hogy annak ellenére eljött, ám vessen rá, ha kárba megy a napja. – Na jó – mondta Kecskeméti –, én összeeresztettelek, s most itthagylak. Ezek a nebulók még kibontják a palántáimat… Különben loptam hazulról két melegágy-keretet – fordult vissza Sellye felé az ajtóból.

– Látom, az órájára készült – mutattam én a lógó szalagú könyvekre. – Ha van még megnéznivalója, csak fejezze be. Kínos ott keresgélni. – Ó – vonta ő meg a vállát –, ez úgyis az óra szeszélyétől függ. (Nyilván úgy értette, hogy mit dob be az ember. Én is mindig kétszer annyit jelöltem meg, mint amennyit egyáltalán föl lehet olvasni.) Inkább, ha szabad, a tejemet – nyúlt a tejespohár felé. – Ha ez ittmarad… – ezt a mondatát sem fejezte be, de úgy értettem, hogy a kint dolgozó asszony miatt illik meginnia, bántaná, ha a tej ittmaradna. S ez a kiegészítés vagy inkább hozzávetés egy pillanatra a két ember viszonyára vitte az érdeklődésem. Kinn az a szemmel látható melankóliáját lisztbe gyúró asszony s ez a fiú, aki egy egész iskolát nyüzsdít köré az évtizedeken át aluvó tanyára. Vajon mind a ketten itt alszanak, az asszony az ágyban, a fiú a viaszos díványon? Szinte erőltetésembe került, hogy ne erről kérdezzem, hanem amiért jöttünk.

– Azt nem tudom, hogy mit látok majd itt, de talányokat már adott fel, mondhatom – kezdtem egy vidámabb hangot pedzve, hogy valami mosolyfélét húzzak ki ebből a bezárkózott arcból. – Talányt? – mondta ő a tejhez harapott kenyér mellől. – Azokat jobb minél előbb megoldani… Ebben is volt egy kis visszautasítás, én legalább úgy éreztem: „Ismerem ezt az emberfajt, amelyik mindenütt talányt, különöst, érdekességet szimatol. Én utálom a talányokat; kérdezz: szétoszlatom”. – Kezdjük mindjárt a személyesen – vettem elő a vélt kihívásra azt, ami voltaképp kevéssé érdekelt, de jobban megzavarhatta e fiúember különös fölényét. – Ön, ugyebár, tanár, úgy tudom, tanított is? – Igen, Pesten, a Gyakorlóban. – Soká? – Két évig. Azaz, két év és három hónapig – javította ki, mint aki alávetette magát némi gúnnyal a vallatásnak. – S hogy lehet, hogy itt Kakaskúton, ezen a tanyán fedezte föl önmagában a pedagógust? Mert ugyebár, ez történt? – Igen, itt szerettem meg a gyerekekkel való foglalkozást – szállította le egy-két fokkal az én fellengzős kifejezésemet. Az sem lehetett egész véletlen, hogy a tanítás helyett gyerekekkel való foglalkozást mondott. – No és Pesten? – Megmondom – nézett rám komolyan –, nem tudtam a fiúk közt tekintélyt tartani… Bocinak hívtak – mondta ki egy kis habozás után. Azaz, osztályok szerint váltakozott. Hol milyen volt a lelemény. Buboci, Bocili. Volt, ahol Szopóst mondtak. Akkor még sokkal fiatalosabb külsőm volt; azóta megjártam mégis a harcteret.

Kicsit megrökönyödve néztem a nagy, szürke szembe, amely nem szakadt el az enyémtől. Az emberek semmiről sem beszélnek olyan kínosan és természetellenesen, mint testük sajátságairól, melyekről nem tehetnek, de tudják, hogy a többiek valamiféle (talán sokszor nem is igaz) feltevést kötnek hozzá, s amellyel már nemegyszer megkínozták őket. De a rám néző arcon sem szégyen nem volt, sem kihívás, inkább az az elutasító közöny, amelyet már az első percben észrevettem, sőt egy kis hideg mulatság is. – No, és nem sikerült ezt a külsőségeken kapó diákkegyetlenséget… – kérdeztem én, aki éppen akkortájt szakítottam át tanítványaim szívében egy másfajta idegenkedést – leküzdeni? – Nem – mondta ő. – Rosszul fogtam hozzá. Imponálni akartam. Auktorokból készültem; a szemük előtt fordítottam Thuküdidészt. Holott elég műveletlen voltam akkoriban. Ez még mulatságosabb volt. Hogy Boci a professzort akarja játszani. Aztán szigorú próbáltam lenni, szekundáztatni, intőt küldeni. Ezért egyenest kinevettek, nemcsak ők, de a kollégáim is, akiknek bepanaszoltak. Mondhatom, sosem éreztem olyan rosszul magam. Könyvtárba kéredztem, de arról szó sem lehetett. Szinte megkönnyebbedés volt, amikor behívtak katonának. – Igen, annál nincs kegyetlenebb tortúra – mondtam –, mintha az ember nem tud a diákokkal helyes viszonyba kerülni. De itt, úgy hallom, annál inkább sikerül. Érdemes volt még egyszer nekifutni. – Itt? Az egészen más. Eszem ágában sem volt nekifutni. Behívattak a Nemzeti Tanácsba: itt van ennyi és ennyi diák, akikkel nem lehet mit kezdeni, elvesztik az évük. A demokrácia többet vár tőlem, mint hogy Sellye-tanyán az öt hold kukoricát megkapáljam. Nem volt mit tenni, vállaltam. S egész másképp ütött ki, mint a Gyakorlóban.

– Ez volt szóval az első talány – mondta ő, hogy én nem szóltam, azzal a sajátságos mosollyal, amelyből a szájnak semmi sem jutott, csak a szürke szem világosodott meg tőle. A mosolyában az is benn volt, hogy lássuk a többieket. – A másik, az már teljesen mesterségbeli. Kikérdeztem ezt a legényt, aki a kereteket hozta, mert sehogy se ment a fejembe, hogy birkózik meg egy ember hét osztály anyagával, még ha segítenek is neki. – Itt egy pillantást vetettem rá, mire az a nagy, nyílt szem mintha egy kicsit zavarba jött volna. – Igen – mondta –, van egy kolléganőm. – A fiú említette, hogy tulajdonképp csak két csoport van. – Igen, hiszen majd meglátja. Egy nagyobb, amelyben felnőtt, vagy mondjuk, ifjúi fokon folyik a tanítás, s a kisebb létszámú, amelyben gyermekin. – Külön az alsósok, felsősök? – Igen, bár van két negyedikesem, sőt egy harmadikos is, akit a felsősökhöz csaptam. – S az egész felsős csoport vagy alsós ugyanazt tanulja? Tekintet nélkül, hogy hányadikosok? – Igen, azt, amire meg lehet s meg tudjuk tanítani őket. Ha egyszer már a kezünkbe adta őket a sors, ne engedjük el nekik, hogy meg ne tanulják – nézett rám, s most láttam arcán először azt a kedves, csalafinta derűt, amely a nap folyamán egyre jobban megkedveltette velem ezt a (ha nem tanításról van szó) lárvaként hordott arcot.

– Igen, de hogy lesz ebből magánvizsga? – A magánvizsga! Az is meglesz azért valahogy. A fő, hogy a tudás meglegyen. – S látva, hogy elképedve nézek rá. – Tavaly, az első évben én is kelleténél nagyobb fontosságot tulajdonítottam a magánvizsgának. Szeparékba vonultam az egyes osztályokkal. De aztán rájöttem, hogy a különböző osztályok anyaga nem is különbözik olyan nagyon, mint hiszik. A magyar nyelvtant már a másodiktól kell tudni, fogalmazni is. Aztán a latin: egy jó harmadikossal könnyebb Tacitust fordíttatni, mint egy rossz hetedikessel. Mert a latin nyelvet is tudni kell, no meg érzék is kell hozzá. S ugyanígy az angolt. Ha valaki ért a matematikához, igazán néhány nap dolga, hogy a logaritmusszámításból vagy analitikus mértanból kell-e vizsgáztatni. S ezek a legnehezebb tárgyak. – Ez igaz – mondtam. – S az instruktornak ezekben úgyis az alapok újraépítését kell állandóan végeznie. – Akkor mért ne építsük rendszeresen… azokat az alapokat – tette hozzá egy kicsit csúfondárosan.

– Csakhogy vannak szorgalmi tárgyak is. – Ó, azok a szorgalmi tárgyak – nevetett ő. – A történelem például. – Majd mindjárt meg tetszik látni, mit csinálunk ebből a szorgalmi tárgyból. Én a történelemben is fontosabbnak tartom – nézett rám diadalmasan –, hogy tudjuk a történelmet, amennyire azt tudni lehet, vagyis, hogy az egészről valami művelt emberhez méltó áttekintésünk legyen, minthogy Nagy Károlytól a wesztfáliai békéig egy csomó részletet, amit a történész sem tud, föl tudjunk mondani. – S a vizsgáztatóknak is ez a véleményük? – A vizsgáztatóknak mi megadjuk, ami a császáré. Tavaly a háború miatt különben is nagyon alacsony volt a követelmény. S mondom, én is játszottam az osztályosdit. Úgyhogy a mi fiaink voltak a legjobb magánvizsgások. Idén már bátrabb voltam. Egy hónapot adok a vizsgai komédiára. Május 10-ig mindenki azt tanulja, amit tudni akar és érdemes. S május 10-től aztán készül a csoportvezető irányítása mellett a vizsgájára. – Ez ésszerű mondtam tétován –, de bizonyos bátorság kell hozzá. – Nem, nincs kockázat – mondta ő határozottan. Azzal a csalafinta derűvel a képén. – Az új igazgató, akinél Orosházán vizsgázniuk kell, tudja, mi történik itt. A kollégákat is meghívtuk egyszer, hogy lássák, milyen előkészítés folyik. – Eszerint önnek külön tananyaga van a négy felsős s négy alsós osztály számára. – Igen, az egész világ, amit tudni illő vagy érdemes belőle.

Az utolsó szavak alatt megint kinyitotta az ajtót egy fiú, bedugta a képét, aztán szó nélkül visszahúzódott, mintha csak arról győződött volna meg, hogy itt vagyunk-e. Már vagy három ilyen fej tűnt fel és el az ajtórésben. – Türelmetlenek – mondta Sellye, a tej maradványát végre is kiiva. – Nem szokták meg, hogy későn kezdjünk… S könyökárkára fektetve a kicédulázott könyvtornyot, előrebocsátott. – Csak azt akarom mondani – állítottam meg őt, amíg az udvaron átmentünk –, hogy engem… szóval tekintsen levegőnek… tudom, milyen zavaró egy idegen ember, aki bejött, hogy megítélje a módszerünket. – Legyen nyugodt. Nem fogunk színjátékot rendezni – mondta ő, mintha a legnagyobb gondja az lett volna, hogy a könyvtorony meg ne csússzék, s a szép Voltaire kötet be ne essék a sárba.

Az udvar szélesebb oldalát lezáró épületbe léptünk, mely jobb időkben, amikor még nagy állat is volt a Sellye-tanyán, valóban istálló volt, erre vallott a kétszárnyú, recés ajtó, de a belépővel szemben a jászol is, amely most deszkával volt letakarva, s különféle tárgyak álltak rajta, fölötte a lánckarikák, amelyekhez az ökrök láncát akasztották. A gerendák alatt ott volt a három szellőzőlyuk is, alattuk azonban két-két lyuk közt egy-egy ablakot ütöttek a falba; ezzel csináltak tantermet a helyiségből. Ezek az ablakok sem közönséges házablakok voltak, hanem vaskeretbe foglalt kis négyszögek; egy szétbombázott gyárból, állomásról vagy egy széthurcolt kastély pálmaházából kerülhettek ide. Az ablak kockái homályos üvegből voltak; csak azokon nézett be egy darabka kert, melyeket közönséges üveggel pótoltak azóta. A teremmé lett istállóban még egy új építmény volt: a téglából rakott kályhaféle, abban a sarokban, ahová a csalamádét szokták a béresek bedobni: télen, úgy látszik, fűtöttek is. Maguk a diákok az ablaknak forduló x-lábú kocsmaasztal egyik oldalán s két végén ültek, középütt a két lány (egy kétoldalt lelógó hajú s egy tótos képű, akinek hátra volt kötve a haja), körülöttük, nyilván szigetelésül, a kisebb harmadik-, negyedikes fiúk s egy vén arcú, bajszos, akinek púposnak kellett lennie, mert az arca s vékony ujjai éppen hogy elérték az asztal szintjét. A nagyobb fiúk közül kettő-három állt, s jegyzés közben az előtte levő hátára rakta a füzetjét. Sellye az asztal szabad szélén helyezte el a könyveit, maga egy kicsit hátrább húzódott a tábla felé, mert egy ütött-kopott, állványtalan tábla is volt a két ablak közé szegezve, legalább annyi csupasz deszka, amennyi fekete. Ez tehát a felsős tagozat, állapítottam meg, amíg Sellye egy filigrán, aranyozott, bizonytalan szilárdságú széket tolt oda nekem, melyen a csoporttól jobbra, az istállófal közelében helyezkedtem el. Volt valami festői a képben: a helyiség tetejét betöltő fény s alatta félhomályban gubbasztó csoport, mely a nagy istállónak csak egy részét foglalta el: valóban az Apáczai bölcsészeti vagy teológiai osztályát képzeltem el így a tűzvész után kamránként épülő kolozsvári kollégiumban.

Az óra úgy kezdődött, mint egy cserebere, a tanár a magával hozott könyvekből nyújtott oda kettőt-hármat a jelentkezőknek, a fiúk-lányok kezéből meg egy-egy művészlap, régi Muther-féle képzőművészet-történet s a gyerekkoromban népszerű Műveltség Könyvtára vastag kötete került az asztalra. Közben egy-egy megjegyzés, örvendő felkiáltás is esett, amiből azonban nem sokat érthettem. Úgy látszik, komolyan vette, hogy nem játszik színjátékot, még az óra tárgyát sem nevezték meg, a múlt lecke anyagát sem foglalták néhány szóval össze, hogy értsem: mibe is csöppentem. Úgyhogy én ugyanilyen fesztelenséggel a termet kezdtem nézegetni, amelynek a szemközti falán valami rajz tűnt fel. A szem csak lassan szokta meg a homályt, meg elég messze is volt, jó hat-hét méter távolságra tőlem, úgyhogy csak fokról fokra tudtam megállapítani: mi az, amit látok. Az egyik oldalfal a gerendától a padlótégláig, az ablak felőli saroktól az ajtó faláig tele volt rajzolva. Nem berajzolt papírral teleakasztva; magán a meszelésen volt a rajz, nagyobb részt szénrajz, nyilván egy közönséges faszéndarabbal írták, de voltak színes, főleg piros krétafoltok is rajta. Először csak azt láttam, hogy a rajz különböző alakokat ábrázol; az egyik most lép föl valami mélységből; a másik menekülve húzódik le a sarokba, a harmadik hanyatt fekszik, mint akit leszúrtak. Ha diák rajzolta, ügyes rajzolónak kell lennie, bár az alakok merevsége s testarányai kizárták, hogy szakember dobta volna föl. Az alakok különböző nemzeteket jelenthettek, mert az egyiknek a fején kucsma volt, a másikén porosz sisak, a harmadikén fez. Egy krinolinos nő is volt a kép közepén. A fejek, lábak körül, jobban megnézve, rajz is volt: kacskaringózó vonalak, ahogy a fél szemem behunytam, s a fény is szerencsésebben esett a képre, rájöttem, mi az. Európa térképe volt, középen, a nő tengelyében, egy függőleges vonallal két részre osztva. Abból, hogy melyik nemzet milyen helyzetben volt, a korra is ráismertem. A kucsmás alak óriás fejéről s végtagjairól ítélve I. Péter lehetett, egyik délre nyúlt kezét az Azovi-tenger vidékére tette rá, másikkal egy cingár fiatalembert, alkalmasint XII. Károlyt nyomta vissza a Skandináv-félszigetre. A földön fekvő s felkoncolást váró alak a lengyel lehetett, a Konstantinápolyra sunyító a török, az Európa tengelyében ülő hölgy Mária Terézia, a sisakban feltörő a porosz hatalom. Európa nyugati felén csak egy csipkenadrágos udvaronc látszott, alatta tűz s egy széthányt vár kövei, még nyugatabbra, a kék tengeren túl egy hajó, melynek oldalán csomagok hullnak ki; az előbbi a francia forradalmat jelenthette, az utóbbi a bostoni tealázadást, az amerikai forradalom kezdetét. Az angol sziget, az egész, vörös krétával volt besraffozva, a rögtönzött freskó nyilván a XVIII. század változásait ábrázolta: feltörő és háttérbe szoruló vagy elbukó nemzeteket, s közben olyan távoli eseményeket hozott egy képre, mint a narvai csata vagy a Bastille bevétele.

Mialatt szemem a megemésztett szénrajzról az ablak alatti falra s a jászolra tért volna, amely szintén tele volt akasztva képpel, megrakva könyvvel, dísztárgyakkal, sőt mintha egy gépmodellt is láttam volna ott, a tanár és tanítványai közt járó szavakból valami óraféle kezdett kialakulni, úgyhogy most mát ezt figyeltem. A lógó hajú lány, majd egy fiú a külön olvasmányról számolt be. A lány a Candide tartalmát mondta el néhány szóval, a fiú Macaulay esszéinek régi kiadását tartotta kezében, míg maga a tanár Rousseau Vallomásai-ból fordított néhány mondatot, ahogy kivettem, azt, ahol Rousseau elmondja, mért válaszolt ő nemmel a pályázati kérdésre, melynek a meghirdetői nyilván a civilizáció áldásait akarták hallani a díjnyertestől. A hallgatóságnak látszólag tetszett ez a vakmerőség. A tanár most egymás után öt-hat olyan kérdést tett fel, amelyre mind ezzel az egy szóval kellett válaszolni, hogy: francia. Milyen nemzetiségűek voltak az enciklopédisták? Milyen nyelven írt Nagy Frigyes? Hát Katalin cárnő udvarában, hát Bécsben? Melyik irodalomban választott példát a testőr Bessenyei? S most jött a fordulat, amelyre a gyerekek már számítottak. Mért sraffoztuk mi be mégis Angliát vörössel? (S ez tán mégiscsak nekem.) Mert milyen országokat szoktunk mi vörössel bevonalkázni? – Amelyek annak a kornak a vezető hatalmai – mondta egy mély hangú, bajuszos fiú. (– Amelyikben a jövő készült! – sipította közbe az asztal széléig érő.)

Ebből az ellentmondásból hosszabb, legalább tíz-tizenöt percig tartó vitabeszélgetés alakult ki. A tanár meggyőződése nyilván az volt, hogy az angol tizennyolcadik század az újkor szíve: itt készül a dicsőséges és a francia forradalom közt mindaz, ami az újkorra egész az Októberi Forradalomig jellemző lesz. A whigekkel a polgárság uralkodik, van parlament, polgár alkotmány, a kor vallásává a hasznosság lesz, megkezdődik a gépgyártás, a termelés tökéletesítése, de még a művészetben is megvan már mindaz, ami másutt s következő században divattá válik. Ezt a meggyőződést azonban, melyben volt túlzás is, nem mondta ki, hagyta, hogy tanítványai hordják össze. Ő inkább az advocatus diaboli szerepét játszotta. „De hisz Anglia most vesztette el legfontosabb gyarmatait.” „A felvilágosodás mégiscsak francia járvány volt”, „Angliáról elég keveset tudtak a kontinensen”. Csak amikor az egyik diák azt mondta, hogy ott a fejlett társadalmi feltételek a XIX. század irodalmának jellegzetes formáit is létrehozták, akkor csapott rá örömmel: – Mit például? Mi a polgári irodalom legjellegzetesebb műfaja? – A regény, találták ki. – No ugye? Swift, Defoe, Richardson, Fielding. No és milyen betegség szokott a városlakókon kitörni? Gondoljunk Tacitusra. – A primitív viszonyok dicsérete. – Volt romantika az angol XVIII. században? Hát Osszián? Rousseau már utánuk jött. Hát a modernizmus, a modorosság? A huszadik század írói? Képzeljük az angol órán magunkat. Ki írt úgy, mint egy huszadik századi francia? S amikor valaki kinyögte, hogy Sterne – na ugye? A Tristram Shandy. Itt volt a Pandora szelencéje. Tudjátok, amiből a jó meg a rossz is jött, kiabálta szinte. – Az egész újkor ebből bújt elő.

Ujjongása nem is annak a féligazságnak szólt, amelyet képviselt, hanem hogy a bizonyítást tanítványai készültségéből sikerült kicsikarnia. Nyilván teljesen megfelejtkezett rólam, csak ez a rögtönzött hangverseny érdekelte, amelynek a partitúrája együtt születik vezénylésével. Én is megfeledkeztem róla, hogy tételével vitatkozzam (hova lett a francia matematika; Vico, Euler, Kant), még arról is, hogy tanítványai olvasottságát csodáljam (hisz valóban meglepő volt, mennyi mindenről hallottak harangozni), csak ezt a megelevenedő, világosságtól elöntött arcot néztem, amely most, hogy a szenvedély föllobbant mögötte, semmiben sem hasonlított a szürke, elutasító lárvához, amely szobácskájában fogadott. Éppolyan fiatalos, sőt fiatalosabb volt, mint akkor, de most ott volt benne a tűz is, amely az élet hamuját eldobó fiatalosságot igazolta. – Te azt mondtad – mutatott a bajuszosra –, amelyiknek nagyobb a befolyása. Te meg, amelyikben a jövő érik. Egy ez a kettő? – Egy, nem, pöttyentgették az asztal mellett ülők. S ő elvárta, hogy helytálljanak érte. Az előző korban, a XIV. Lajoséban? – Egy – zúgták karban. – De azelőtt a XVI. végén, a XVII. elején? Melyik volt akkor a vezető hatalom? – Spanyolország – zúgta rá a kis csoport. – S a jövő is ott készült? Nem, ugye: Hollandiában. S a XX. század első fele? – vetett hirtelen egy pillantást felém, amelyet a diákok is követtek. – A mi századunkban melyik országot sraffíroznánk be? A tudósok angolul beszélnek, a népszövetségben az angolszászok az urak, a legérdekesebb irodalom alighanem az angol. De a jövő? – szakította félbe magát. – Hol készül a jövő? A szocializmus! – bökte meg a hallgató csoportot. – Az a Szovjetunióban – mondta az egyik lány egy kicsit félénken. – Ugye, ezt gondoljuk. De hátha Indiában például? Ismerjük barátunkat, a félmeztelen fakírt, s kétmilliárd színes ember van, az most mind fölszabadul, a példájára. No, melyiket straffoljuk hát?… – Várnék még – mordult el hátulról egy basszus. Úgy van – tört ő bele a nevetésbe –, sraffozni csak ötven vagy inkább száz év múlva szabad, addig csak remélni lehet meg harcolni. De azt nem történetórán s főként nem a pad alatt, mert a Szovjetunió említésére, úgy látszik, megrúgta valaki a szomszédját az asztal alatt.

Az órának ez a része az eddig tanultak (a XVIII. század képe Európában) kiegészítése, lezárása lehetett. S most meg is kérdezte: – No, milyen század volt ez ezek szerint? – Ki ezt mondta, ki azt; a két lány a legtöbbet. – Egyszóval szép század volt, ha nem is hozott annyi újat, mint az előző. Az emberek tán sosem bíztak úgy benne, hogy a földgolyót ésszel és ízléssel lakható hellyé lehet alakítani. Hoztam valamit – s könyvei aljáról egy lemezt vett –, az is erről beszél. Milyen lemezeink is vannak ebből a századból? – fordult a fiúhoz, aki ezekre a szavakra felpattant, s megindult a hátam mögé.

– Händel Largója a Xerxesből, egy rész a Brandenburgi versenyből, a Gluck-részlet – mondta a két lány a fiúval. Most vettem csak észre, hogy a hátam mögött a sarokban elég jó rádió és lemezjátszó áll, amelynek ez a csinos, bricsesznadrágos fiú volt a gondozója. Mozart G-dúr versenyéből játszották le az egyik tételt: a tanár nem állította meg a lemezt, nem magyarázott, csak a némán ülő diákokat nézte, s mutatott egy-egy szép résznél egy figyelmeztető arcmozdulással a mögöttem játszó, kicsit rekedtes gépre. – Ez igazán a mennyország már – mondta, amikor az utolsó akkord is elhangzott. – Itt van a csücske a kezűnkben; csak le kell húzni a földre. (Azt a tűt nem ártana kicserélni – szólt, közben a helyére menő fiúhoz –, úgy látszik, sokat nyaggatjátok.) Igen ám, de mi a baj? – nézett a csoportra. Mért nem lehet a mennyországot, ha a csücske a kezünkben van is, a földre lerángatni? – A kis gyülekezet már ismerhette ezt a kérdést, mert mindenki mondott rá valamit, úgyhogy az egyiktől a másikat nem is lehetett érteni. – No ugye? Mert itt van Afrika, itt vannak a Gandhi csontvázai, akik ekkor cserélik fel a mogulok uralmát a Kelet-Indiai Társaságéval. Itt a francia nadrágtalanok. S hogy ne menjünk olyan messze, itt vannak a magyar jobbágyok is. S még akik azt hiszik is, hogy értik ezt a zenét? S olyan karmestert tartanak, mint Haydn Fertődön? – Újabb morgás. – Azokban meg ott van a százados szokás, a szenvedély pokla, a hatalomvágy, a Tripartitum, s ezt nem olyan könnyű, még a Papageno furulyájával sem átjárni.

Így tértünk át az óra második felére, Magyarországra. – Lássuk – kezdte –, mit tudunk mi már erről a XVIII. századi Magyarországról? S itt odaszaladt a szemközti falon levő szénrajzos térképhez, s egy téglalapot rajzolt Magyarország köré, mint amit most föl kell nagyítani. – Mert hisz azzal, hogy itt van, ezen a térképen, ebben a sarkában, egy csomó dolgot tudunk már róla. – Az asztal mellett hullani kezdtek a találgatások. – Úgy van, igaz, tudjuk, kik voltak az uralkodóink. Hisz az a megtiszteltetés ért, hogy királyaink a Német Birodalom császárai legyenek. III. Károly, Mária Terézia, II. József. Hát még? Igaz, a háborúk is. Módunk volt részt venni az osztrák örökösödési háborúban, megsarcolni Berlint a hétévesben; II. József török háborújában is megkaphattuk Zimony alatt a maláriát. De nagyobb dolgot mondjunk. Ami a nép életét is megváltoztatta. Mi nincs többé? – mutatott a téglalapra, amelyen a török Konstantinápoly fölé dugta a varkocsos fejét. – Nincs török – mondta valaki. – Úgy van. A század elején még egyszer ránk csördíti ostorát, a tatárt. De általában nyugodt tőlük a század… – S visszarohant a táblához, arra is fölírta: 1. Nincs török… ez hála isten. S a sajnos?! Mi nincsen többé, sajnos? – Kisütötték, hogy nincsenek szabadságmozgalmak. Vannak kis parasztfölkelések, de Rákóczi, az nincs. Helyette Hóra és Kloska vannak. – S a szomszédság? Csak a török hanyatlik? Nem, Lengyelország is a fölosztás felé halad. S a román vajdaságok? Fanarióta uralom. Tulajdonképp egy szomszédunk van csak: a német, s az vigyáz, hogy a régi északi, déli kapcsolataink elsorvadjanak. – S a magyar Alföld, ahonnét a törököt kisöpörtük? Azt bekerítjük, s megőrizzük pusztaságnak? A történelem nem ismer horror vacuit. – Szívni kezdi a gyarmatosítókat, akik közül a megbízhatóbbak érnek elsőbben oda…

– Téchy hol van? – fordult a csoporthoz hirtelen. – Kecskeméti Elek bácsinak segít… – Úgy látszik, ő készítette a falirajzokat, mert egy kis habozás után Sellye maga ment a háta mögötti falhoz, s rajzolt föl rá egy eléggé eltolt Nagy-Magyarországot. – Be tudnád rajzolni erre, hol laktak a XVII. század derekán a nem magyarok? – Az odaszólított fiú rajzolgatni kezdte a szlovák, rutén, román, szász tömböket, majd ő rontott bele a maga élesebb színű krétáival az új sváb, szerb települések, a bihari hegyeket elöntő románok foltjaival. – Ez az, amin többé nem lehet segíteni. Törheti a fejét Kossuth, egyezkedhet Deák, lehet nagylelkű Ady Endre, nincs többé remény, hogy ez a tarka ország egyszer szét ne essék.

Egy percig ünnepélyes csönd volt az istállóban. Igen, gondoltam, a tanárnak ez a jutalma, hogy a közhellyé vált gondolattal is úgy lepheti, döbbentheti meg hallgatóit, mintha az ő fejéből pattant volna ki. Persze, ehhez az kell, hogy egy kicsit maga is úgy érezze. – De hát ne feledkezzünk meg a mi századunkról. Abból a felvilágosodásból ide is be kell szivárognia valami kis világosságnak. – Egy nagy rongymozdulattal letörölte a táblát, s fölírta: Beszívárgó világosság. Új találgatás indult meg, hogyan. Valaki Mária Teréziát mondta. – Hát igen, kincstári úton is. Például a jobbágyvédelem. A kincstár nemes szíve nem engedheti, hogy a nemesek zsákjába menjen minden gyapjú. – Urbárium, ratio educationis s még egy-két szó került a táblára, mint amiről később bővebben is fognak beszélni. Aztán építkezésekről volt szó, arisztokrata udvarokról, könyvtárakról, amelyekkel a főurak hoztak be a századból egy-egy parknyit. – De vannak itt vonzóbb rések is, amelyeken itt-ott szivárog be a század fényéből valami, kis erecskék, amelyek, ha a század végén egyszer összefutnak, előttünk van valami, amit amíg csak le nem ütik a fejét, magyar felvilágosodásnak lehet nevezni.

Ami most következett, annak föl kellett keltenie a figyelmemet. Amióta a tanyára beléptem (s ez, bárhogy igyekeztem leplezni, bántott is egy kicsit), egyetlen mondat sem árulta el, hogy tudnák, ki vagyok, vagy éppen mivel foglalkozom. Sőt, érzékenységem olyat is gyanított, hogy ezt hangsúlyozni is akarják. Amiket azonban most hallottam, azt csak olyan ember mondhatta el így, aki néhány kevésbé ismert tanulmányom nemcsak hogy ismerte, de a véribe bocsátotta, a magáévá asszimilálta. A kuruc hagyományú családok, Rádayak, Orczyak, Petrőczy Kata leszármazottai, melyek a franciás műveltséget is fölveszik, a református kollégiumok növő természettudományi érdeklődése, az evangélikusok, a jénai, göttingai egyetem hatása, a század latin nyelvű magyar költői, csupa olyan dolog jött fel a táblára, amivel ebben a csoportosításban (a trónörökös II. József befolyása mellett) én szoktam a testőrírók látszólag gyors hatását magyarázni. Amikor pedig Bethlen Kata szigete, Bod Péter, Teleki József is odakerült, sőt a felvilágosodás két írónemzedékének, a szétszórt teréziánusoknak s az első nemzedéktudatú írócsoportnak, a jozefinista Bacsányiknak, Kármánoknak a szembeállítása is, meglepett gyanúm bizonyossággá vált: egyik legalaposabb olvasóm, aki az órát tartja. Figyeltem az arcát, vet-e egy oldalpillantást felém, átszalad-e rajta, a gondolatok forrására mutatva, az a csalafinta mosolygás, amelyet annyira pedagógusinak éreztem; de nem, nemcsak hogy nem árult el semmi ilyet, de azt a benyomást keltette, hogy nem is tud róla. Ő mint egy költő most csak a maga víziójáért küzdött, a titkos, meleg források útjáért, amelyek végül is fölfeszítik a befagyott század jégpáncélját, s teljesen mindegy volt neki, hogy a részleteket, melyekkel ezt a látomást diákjai fejébe kényszeríti, honnét vette, még az is, hogy azok önmagukban, arányaikban szabatosak, történelmileg teljesen igazak-e, csak pedagógiai hasznosságukat nézte, s hogy ezzel (mint ahogy tán már bennem is ez válogatta össze őket) valami döntőt mondhat el a magyar történelem apró körökben tovább vegetáló, a befagyást hősi szívek melegével föloldó jellegéről.

Az órának ez a befejező része voltaképp csak egy előrevetített, egyetlen látomásból kifejlődő tartalomjegyzék volt, melyet nyilván a következő óráknak kell kidolgozniuk. Az óra vége ennek megfelelően megint kis tervmegbeszélésekbe, kérdésekbe, ajánlatokba foszlott szét: ki fogja Kármán Nemzet csinosodásá-t ismertetni; a fényképezőgéppel, amelybe végre sikerült filmet szerezni, milyen környékbeli XVIII. századi műemlékeket (köztük a mi városunk templomát) kellene az osztálykiállítás számára lefényképezni; a hátrakötött kendős lány a XVIII. századi jobbágyviseletet melyik gyűjtőmunkából másolhatná ki. Amíg a tanár feloszló s lassan gyérülő csoportjával tanácskozott, én a jászolra kitett tárgyakat néztem végig; volt azok közt Gainsborough-másolat, az agg Voltaire szobra kezdetleges agyagmásolatban, egy meglepő gobelin, Watt gépjének a modellje, sőt egy régi elektromozó gép is. Majd hogy azok még mindig nem végeztek, a furcsa történeti térképet kezdtem el közelről nézegetni, sőt tapogatni.

– S ezzel mi történik? – mutattam a különös freskóra, amikor a magára maradt tanárt, akiben az óra izgalma, mint minden kitárulkozásé, szemérmes csendbe ülepedett, magam mellett megéreztem. – Lemeszeljük – mondta ő. De már nem azzal az elutasító árnyalattal. Mintha az, hogy egy óráját meghallgattam, valami kapcsolatot létesített volna köztünk. – No és a következő: a XIX. század? – Egyelőre csak a forradalom és császárság. – S azután, a romantika 1849-ig? – Talán 60-ig. A romantika bírálata is – tette hozzá, s ez a mosoly most már énnekem szólt. Én szoktam a romantika korához ez utóbbit, a kiábrándulás és bírálat szakát is hozzászámítani. S hogy a vallatáson túllegyünk, mindjárt hozzátette. – Az utolsó pedig a kifejlett kapitalizmus, az októberi forradalomig s a versailles-i békéig.

– Május 10-ig elég nagy program – jegyeztem meg. – Hány órát tartanak egy héten? – Minden reggel ezzel kezdjük. – S mind ilyen hosszú? Ez, becslésem szerint, legalább másfél óráig tartott. – Olyasformán. – De hisz ez tíz óra történelem egy héten! Igaz, ahogy látom, az irodalomtörténet is benne van, sőt némi művészet, zenetörténet is. – Nem csonkíthatjuk meg a XVIII. századot – mondta mosolyogva. – S az a lemezjátszó? – Az orvosé; a fia az a szőke gyerek, a hetedikből fog vizsgázni, ő a kezelője! – S a Télémaque-kötet meg a gobelin? – Az nem egész törvényes úton került ide. De én nem vagyok nyomozó… – Ez nem rossz ötlet – mondtam –, ilyen lakásberendezői módon fogni fel a történelmet. Minden két hétben új korszakkal rendezi be az… – Istállót – egészítette ki ő. – Eszerint az iskolákban is külön történelmi tantermeket kéne fenntartani, mint ahogy vannak vegytani s természetrajzi előadók. – Nem sokat érne – jegyezte meg ő –, ha a szertárból raknánk a vitrinekbe a leltári tárgyakat. – Persze, itt az az izgalmas, hogy maguk hordják össze. Kifosztják Kakaskútot, a szülői házat, egy-két grófi kúriát is a XVIII. századról szóló képük érdekében. Ahogy látom, pillanatnyilag az egész falu XVIII. századot tanul. De mégis meglepő, hogy a világtól elzárva ennyi mindent összehordtak. – Még nem régen van az Alföldön – mondta ő. – A világtól elzárva az ember vagy talál valami bogarat, vagy megbolondul. – Igen, ebből már kaptam kóstolót: egy ásványgyűjtemény az Alföld közepén egy orvosi rendelőben. – Tudom, abból is fogunk kölcsönkérni.

Lassan elfordultunk a térképtől, s mi is megindultunk, azzal a percenként egyet lépő, egyet kérdő s felelő menéssel, a fényes oblongum irányába. – S hol kezdték ezt a pán-történelmet? – tértem vissza a furcsa tanfolyam tantervéhez. – Az ősszel, értem… – tettem hozzá szemöldöke csodálkozó felhúzódzkodását látva. – Hol? Az őstörténetnél, természetesen. – Átvették az egész világ- és magyar történelmet, egy év alatt? – kiáltottam föl elszörnyedve. – Az első fejezetekhez a görögökig, sajnos, elég gyenge anyagunk volt. – S hány istállónyi az? – kérdeztem én. – A világtörténelem? tizenhárom vagy tizennégy, nem is tudom most biztosan. – S mit csinál jövőre? Újra végigtanítja? – Erre nincs még határozott tervem. Tán kinagyítunk egy-egy részt. – Mit? – Például a nem európai civilizációkat. Kína, India, máják, inkák. S természetesen az Újkor, sokkal több tudománytörténettel. Gazdaságtan, szocializmus története. De ez sok mindentől függ. – Hogy milyen anyagot sikerül mozgósítani? – Igen – mosolygott ő. – Főként diákokban. – Igen, éveken át ezen a hőfokon tartani a csoportot még nehezebb lehet, mint fölhevíteni rá. – Tán nem is volna jó – mondta ő elgondolkozva. – A helyes az volna, ha minden évben új tanár, új anyag égésébe kerülnének. – S az emlékezet? Hogy rögzíti mindazt az emlékezetben? – kérdeztem én. Egy-két hétre a XVIII. századot – de az egész történelmet! – Isten őrizz, hogy rögzítsem. Hisz én sem tudom – nevetett ő az én didaktikusi gondomon. – A rajzokat lemásolják és elteszik, néha közben is elővesszük. A kiállított tárgyakról is van katalógusuk. – De mi lesz ebből? Egy bazár a fejben? – kérdeztem. – Feje válogatja – mondta ő kissé cinikusan.

– Csakhogy – jöttem elé én kedvenc gondolatommal – a történelemoktatásnak épp ez volna a célja, hogy amit az élet mint bazárt dob az észre (mert hisz filmek, könyvek, képek előbb-utóbb rázúdítják), azt mi rendbe tartsuk. – Mint egy múzeumban? Hisz ezt próbáljuk a termeinkkel. – Nem, nem mint egy múzeumban. Az agyból nem lehet múzeumot csinálni, csak a legrosszabb fajtából. Tudja, mit tartanék én eredményes történetoktatásnak? Amelynek a végén egy kronoszkópféle marad a diák fejében. – Az micsoda? – kérdezte ő, mulatva, de gúnyolódás nélkül. – Sztereoszkópot már hallottam. De kronoszkóp!

– Az agy történeti perspektívakészsége, hogy ami mint történeti adat, részlet merül fel előtte, rögtön távlatba helyezze. – Ilyesmit mi is szoktunk játszani. Egy képet; jelenetet rakok elébük, vagy ők elém: mikor keletkezett. A múltkor jól leégettek, Janus Pannonius egy versét tették elém, magyar fordításban, s én Berzsenyi vidékén kerestem. – Igen, ez. Gyermekeim tanítása közben már gondoltam is, hogy konstruálok valami ilyet. Egymás mögött levő s egyre szűkülő színpadfrontok. A maga XVIII. százada mögött a XVII., a reneszánsz, valahol mint egymásba nyíló szobák végén, az egyiptomiak. A kort persze csak a színpad oldalán lehetne jellemezni. – Balról a Watt gőzgépe, jobbról egy parókás szalonrészlet – nevetett ő. – Ez természetesen csak szimbólum. A szerzett kategóriák rajza, melyeket az agyban kell, mint a feltételes reflexeket létrehozni. De azért tán nem ártana, mint egy játékszert a szemnek is megszerkeszteni. Mint a „kisembert”, amivel az egészségtanóráimra jártam be – Téchyvel kéne megbeszélni – mondta ő, miközben a tanyaudvar fényébe végre ki is léptünk.

Az udvar mozgalmassága, a gyülekező diákcsoportok azonban csak egy pillanatra tudták lekötni a szemem; a szép óra hatása, a megmozdult tanári emlék egy-két lépés után megint megállított bennünket. Én a drótcsontvázú, plasztilinból, krétadarabokból, piros és fehér fonálból, villanyzsinórból szerkesztett „kisemberemről” kezdtem beszélni, ő meg előbb óvatos tisztelettudással, de aztán jól belemelegedve, a maga kétségeit hozta fel, hogy az efféle segédeszközök, akármilyen ötletesek, pótolhatják-e a munkát, amellyel a tanuló állítja össze a lebontott tudáselemekből a maga összefoglaló képeit; – amikor az a hátrakötött kendőjű lány lépett oda hozzánk, akinek széles, csontos arca, kendővel kiemelt, erős homloka s a szép arcbőrt megnyerő sugárzásba borító mosolya már a terem homályában is feltűnt nekem. Azok közé a szálas, erős csontú nők közé tartozott, akikbe a természet ellensúllyul annyi fényt, ruganyosságot, magabiztosságot halmozott fel, hogy amit közvetlen női ingerben elvett, azt emberi vonzerőben bőven visszaadta. Most is úgy állt ott a beszédbe belemelegedő Sellyétől oldalt, elnéző asszonyi mosollyal figyelve őt, közben rám is vetve egy cinkosságot kereső pillantást, mint aki megismerte már erejét, tudja, hogy egy mozdulatával megállíthatná a férfiak beszédét, de itt most inkognitó van, diáklánynak öltözve, s úgy illik, hogy tanár s vendége vegyék észre szerény, megszólítást váró álldogálását. – Mi az, Éva? – elegyítette Sellye is, ahogy arcát a lány felé fordította, kérdésében az üzemi tárgyilagosságot azzal a tisztelettel, mellyel a férfinak igénytelen ember adózik az álruhás nőnek. – Karola néni! – mondta mosolyogva a lány, mint aki belelát az emberek titkaiba, örömest segít is, de csak a tapintat, a huncutul szivárványló gyanútlanság álcája alatt. – Szükségük van valamire? – erőltette a kisember az üzemi hangot. Azonban épp ez a kis erőltetés folyt szét, mint zavart bizonytalanság, a vonásain. – A kulcsok! – mondta Éva, mint egy kettejükre tartozó titkot. – A füzeteket szeretné kivenni. – Bocsánat, egy pillanatra – fordult felém Sellye –, a kolléganőm… – S bár a kulcs ott volt a nadrágzsebében, gépiesen ki is húzta mindjárt, mégis elment, hogy hátha csak ürügy a kulcs, s valami fontosabbat akar megbeszélni vele a kartársnője.

Míg ő távol volt, én az előttem gyülekező nyolc-tíz fiút néztem; nyilván ezek voltak a kicsinyek, néhány igazi kisfiú s mások, akiken vastag lábikra s érezhető férfiasság cáfolta a rövid nadrágot. A csoportjukból kinyúló nagyfiú, úgy látszik, valami gyakorlatra fogta őket. Először azt hittem, Müller-torna az, amit látok, mert csak a gyors, pattogó szavakat hallottam s a különféle mozdulatokat végző gyerekeket. Igazában csak egy mozgott, mintha büntetnék, a többi inkább reflexszerűen követte a mozdulatait. Ahogy közelebb léptem, hogy lássam, mi folyik ott, akkor vettem ki, hogy a pattogó szavak parancsoló módban tett latin igék, mint sali, sede, verte, s akire rámutat, az ugrálásával, futásával, forgásával ezeknek engedelmeskedik…*

A gyakorlat elég soká tartott s a mozgást jelentő igék mellé elvontabbak is kerültek, mert a megszólított elgondolkozó képet vágott, a karját tárta ölelésre, a szemét meresztette. A „senti”-re az egyik pufók fiú, aki eddig is lomhábban reagált, a füléhez tette a tenyerét, amit a csoport több hangon javított. Az „audi” kiabálták s az „érzés”-nek megfelelő mozdulatot vagy inkább arcjátékot dobták be, az érintést követő belső csöndet, nyilván minden igének megvolt a maga szigorú, süketnéma jele.

– Mi ez, ige-torna? – kérdeztem a visszatért s mellém állt Sellyét. – Igen, ezzel hozzuk mozgásba a latin vérkeringésünket. – Az ige csakugyan a legfontosabb s legnehezebben rögződő beszédrész – hagytam rá, jelezve, hogy értem a gyakorlat célját. – S a legtöbbször használható. A nagyobbak csináltak egy kis statisztikát: száz ige ötszáz névszót nyom az előfordulásban. – Az előfordulásban? – vetettem oda a tornát figyelve, melyben egyre nehezebb vezényszavak pattogtak. – A latinban meg különösen sok az igei gyökér – mormogta oda a szája sarkából Sellye. Az elvont szavak nagy része is igéből származik. – S mekkora az alsósok igekincse? – Elvben száz-százötven… Na, elég lesz, ne vigyük túlságba – szólt rá a vezénylő fiúra, mert ő is észrevette, hogy az remekelni akar, s mindig ugyanazt a négy-öt gyereket veszi sorra az ujjával.

– S csak parancsoló módban folyik a gyakorlat? – kérdeztem én a tanárt, mialatt a megtornáztatott csoporton a „pihenj” csendje szétfolyt. – Sorra kerül az egyes szám harmadik személy is, mondta Sellye azzal a furfangos mosollyal, amellyel pedagógiai csínyeit jelezte. – Építsünk mondatot! – szólt oda halkan a nagy fiúnak, de a kisebbek is tudták már, mi készül, mert a percnyi elernyedés új készültségbe ment át s arcukon nemcsak az új erőfeszítés készsége, de a játék természete is előrevetült: – Adj állítmányt! – bökött rá a nagy fiú egy kis szeplősre: – Videt. – Adj alanyt! mutatott rá a maflácskára, aki a „senti”-t elhibázta. – Vulpes. – Esküdni mertem volna, nevetett a játék vezetője. A róka a kedvence. – No, mit lát a róka? fordult egy karbunkulus szemű, erős lábikrájú gyerekhez. – Quod videt vulpes? Adj tárgyat is. Egy kis súgdolózás után, melyből én a „leporem”-et hallottam ki, a tyúk mellett döntött: – Gallinam. – Helyhatározót! – In domo, vágta ki a megszólított. – Tyúkhoz illőbbet, kevesellte a nagy fiú. – Hogy mondják az ólat? Egy hang tudta. – In stabulo. – No, az inkább istálló, szólt közbe Sellye. Az udvarban! – lökte meg ő a társaságot. Kiderült, hogy azt a nagy fiú se tudta, sőt az én fejemben is az olasz cortile jelentkezett. – Area!

– Legyen mellérendelő a mondat. Válasszunk új igét! – vette át a vezénylést Sellye. – Cogitat – mondta a kijelölt. – Jó, azt még csinálhatja a Habók vulpese is. De nevezd meg másképpen. – Animal, bökte ki a hátul álló, aki a stabulumot adta. – Hát az igaz, hogy állat, de jellemezzük őt ház körüli minőségében. Ki tudja, mi az: tolvaj? Meglepetésemre többen is tudták. – Fur, ugye? No, most már irányítsd, Fodor te a mondatodat. A róka persze azt gondolta, hogy megöli a tyúkot, találták meg első személyben, majd jövő időben is a Müller tornából ismert occido igét. – Időhatározót! Puszta ablativus – segítette Sellye fényre mint nocte a merénylet idejét. – Úgy, most kérj jelzőket, milyen a tyúk, kié az udvar? Mi pedig nézzük meg Elek bácsit, szólt hozzám. Megvan-e mindene?

Ahogy az ólak mellett a tanteremistálló mögé kerültünk, még hallottam, amint a kis csapat az agricolae-ban megállapodik (az udvar a földműves birtoka). Engem meglepett s gondolatokba borított az, amit hallottam. A latinosok francia oktatása egy nyelvkönyv tervét kényszerítette pedagógiai foganáskészségemre. Latinból a franciát, franciából egy kis germán intermezzóval az angolt; az indogermán s szláv-magyar nyomokból az oroszt: hogy lehetne a négy főnyelvet a legnagyobb agysejt-megtakarítással egymásból tanítani. M. S. kollégámmal már hozzá is láttunk a magyarból latinba vezető híd építésének. Ez a tíz perc az udvaron azonban új forrongásba hozta tankönyvtervemet, úgyhogy Kecskeméti keltető ablakai minden érdekességük elvesztették a számomra. – Te, úgy látom, a latint is élő nyelvként igyekszel tanítani. – Illetőleg, ahogy az élőnyelvet sem tanítják, magyarról latinra. – De a cél itt mégis a szövegek olvastatása. – A más mondatának a felfejtése is könnyebben megy, ha magunk is tudunk mondatokat szerkeszteni. – De a klasszikusok szétdobálják az összetartozó szavakat, ilyen mondatokat, ahol öt-hat szónyira van a jelző a jelzett szótól, mégsem szerkesztethetsz velük. – A felsősöknél külön gyakorlat az auktorok szórendi csínytétele, hogy kell azokat az olvasás közben leleplezni. Ha az írásbeliket átnézed – vette most már át, s nem valami urambátyámos szokásjog, hanem a tárgy hevében ő is a tegezést –, ebéd után tán lesz rá egy kis időd; képet kaphatsz az egész tanmenetről – tompította egy kis gúnymosollyal a szót. – Értem – dolgoztam én még mindig a hallottakon. – Az állítmányon kezded, s ezt bővíted az alannyal, tárggyal, határozóval, jelzővel, s úgy térsz át az összetett mondatra. S a jellegzetes latin szerkezetek: az accusativus cum infinitivo, az ablativus absolutus? – Tárgyi, határozói mellékmondat, egy kis megtakarítással. – Ez persze azt is megoldja mindjárt, amit mi bevezetőnek szántunk. – Mit? – kérdezte ő, mert a fejembe tóduló gondolatsor nem engedte a mondatot befejezni. – A magyar nyelvtan átfogalmazását a latin céljaira.

Úgy mentünk, ahogy kedvenc témájukkal összekapcsolt sétálók szokása. Sellye lépett tovább, s én álltam le visszatartva. – No Téchy – hallottam egyszer csak –, meg volt elégedve Elek bácsi a talpunkkal? Ahogy fölnézek, látom, hogy egy nyurga, vörösszőke fiú hajol le az egyik ablak fölé, amelyet olyan gonddal hoztunk az országúttól. Észre sem vettem, az épülő keltető vagy üvegházhoz (nem is tudtam, hogy tiszteljem) értünk! Sellye kérdése annak a „talpára” vonatkozott. – Mikor van Elek bácsi megelégedve? – nevetett a fiú. – A lótrágyát hűteni kellett volna, a lefolyó sem jó, az eső rá fog a keretre csöpögni – sorolta fel Téchy a kifogásokat, mint aki tudja, hogy nem végzett rossz munkát, de a tökéletesség elekbácsii követelményének nehéz megfelelni. – De a méretek jók, látom – méregette Sellye a keretet s a rája helyezett ablakokat.

A melegágy, mint otthon utánaolvasva megtudtam, valami hibrid volt a süllyesztett s a szabadban állított melegágy közt; a földben levő fala tégla, a közé volt a lótrágya betaposva, s a deszkakereten kellett az ablakoknak nyugodniuk. – Te vagy az, aki azokat az ügyes történelmi rajzokat készíti – fogtam meg én, míg Sellye az ablakokat méregette, az elfoglalt keze helyett a fiú könyökét bemutatkozásul. – Tetszett látni? – vigyorodott el az eleven, rezes arc, mint akinek a stiklije kiderült. – S az üvegház építésben is a te ügyességedre szorulnak? – Üvegház, hol van az még – nézte végig Téchy tréfás becsmérléssel a művét, mint akinek az álmaival vetik egybe az elértet. – Szakosítva vagyunk s énrám ezt osztották ki. Az üvegház, ahhoz vasváz meg fűtés kell! – mondta az ablak kitámasztó peckét illesztgetve. – S mindent még sem lehet a kastélyból elhozni – nevettem rája cinkosan. – Hogy értsem azt, hogy szakosítva vagytok, tértem vissza aztán a mondatára, látva, hogy Sellye most a keret mellé borított földkupacot, a melegágy földjét vizsgálgatja. Konyhakert, gyümölcsös, virágos: megvan mindnek a munkavezetője. Én itt vagyok a főnök. – S mit neveltek az Elek bácsi üvegei alatt – kerültem meg az építmény nevét. Szegfűt tán? – Azt nincs nagyon, aki Kakaskúton szagolgassa. Meg alacsonyak is lennének. Begóniát inkább. Meg jövő tavaszra a palántákat.

Nem faggattam tovább, mert Sellye befejezte a melegágy körüli vizsgálatot, s Elek bácsit kezdte el keresni. – Az elébb még Nyestét abriktolta – mutatott Téchy a konyhakertben az utat-egyengető fiú felé, aki nem volt más, mint a biciklistánk. – Lenn vannak mind a vízemelőnél – jött az oda a megkötött barátság jogán. Az aknát ássák. – Aha – mondta Sellye, s megindult a konyhakert aljában szürkülő füzes felé. – Mi volt az az abriktolás? – szólt vissza félútról Nyestének, tán hogy felkészüljön a hibáztatásra. – Rokon fajtákat ültettünk egymás mellé. Tököt meg dinnyét. Káposztát, kelt. Beporozzák egymást. – Nem lehet megbízható magnövényt nevelni – bizonyítottam én is a jártasságom, Sellye csak legyintett, s féloldalt dőlő léptekkel sántított a fűzfabokrok elé. – Ez csakugyan spárga? – kiáltottam én utána. Sátorkői emlékeim alapján felismertem a bakhátakat, amelyekből nyári ottléteink alatt a rózsaszín gyökér kibúvását lestük, piszkálgattuk. A „csakugyan” azonban elsősorban nem a spárgának szólt, hanem Kecskemétiné kifakadásának; ő jellemezte úgy az ura kakaskúti kirándulásait, hogy spárgatenyésztésre tanítja a magánvizsgázókat. – Csakugyan – ismételte meg Sellye, mint aki egy tőrbeütést véd ki. – De van karfiolunk is (akkoriban az volt a szent növényem), sőt lesz articsókánk is, Elek bácsi ki akarja szélesíteni a kakaskútiak főzelékspektrumát. Pardon – szakította magát félbe, s eltűnt a mezsgye végén, a fűzfabokrok között.

Ezt a pardont úgy értelmeztem, hogy várnom kell, ameddig visszajön. Közben tájékozódhattam a terepen. Az akác szegte út, amelyen a tanyára értünk, két-háromszáz méterrel a tanyán túl bekanyarodott s a füzes folytatásában (mely nyilván valami vízfélét kísért), egy idelátszó hídon ment keresztül. Ebben a könyökben az út s a konyhakert közt helyenként kifagyott vagy kiázott vetés hullámzott-csillogott, ennek kellett Sellye néni lisztkúpjaihoz a magot szolgáltatni; aztán következett széles sávban a tanterem-istállótól a füzesig a „minőség-kultúra”, melyen a paraszttá, majd tanárrá lett Sellye próbálta a megmaradt ősi földet előbb magának megtörni, majd tancélokra átalakítani: a tíz-tizenöt táblácskára osztott konyhakert, az istálló mögött málna-, ribiszkebokrok, egy öreg diófa friss lombja alatt alkalmasint az árnyékot kedvelő virágosnövények, onnét a füzes partig a gyümölcsös; három-négyéves fácskák s egy faiskola körül a még fiatalabbak, melyeknek az ültetését már Kecskeméti irányíthatta; a gyümölcsösön túl a kapások sávja, az éppen hogy kibújt kukorica legalább erre vallott, itt kell az ólak számára az eleségnek, répának, krumplinak teremnie. Hogy ez meddig ért s az elherdált Sellye földek felé hol volt a határa, nem lehetett megállapítani.

– Tessék – jött ki Sellye az utacskát takaró fűzbokor mögül. De szemének csalafinta villanása se tudott arra, ami a sűrű növény függöny mögött várt rám, előkészíteni. Amire kiértünk, valóban patakpart volt, elég magasan még a tavasziasan igyekvő, duzzadt vízfolyás fölött is. Ami azonban elsőül ötlött szembe, nem a víz volt s a partján tevékenykedő alakok, hanem egy hatalmas kádféle, jobban megnézve mustos kád, mely a part legmagasabb pontjára helyezve, tömegével elállta az utam. A másik azonban, ami a pincék dohát az állóvíz szagával elnyomó őslény körül meglepett: a váratlan emberi zsúfoltság; a néhány lépésnyi helyen a lányok kivételével csaknem az egész társaság együtt volt, akiket a történelemórán megismertem. Még a púpos is ott ült a kád szélén, s Kecskemétinek magyarázott. A patakban a szűk helyen kétféle munka is folyt. Az egyiket rögtön megértettem: négy fiú a partba vágott lépcsőn gyorsan villanó vödrökben adogatta fölfelé a vizet. A legalsó, aki merte, gumicsizmában állt benne a mederben, a többiek, mintha valami vízmerő staféta tagjai lennének, gyors mozdulatokkal adogatták a kád felé; a púpos dolga volt, hogy az üres vödröt a merő elé lökje. A mustos kád lehetett tíz hektó, s a mérés tempóját nézve egy óra közti szünet elég lehetett a megtöltéséhez.

A másik csoport munkáját nem értettem meg mindjárt. A partban a lépcsők alatt, a folyás irányában, egy kis öböl volt ásva, úgyhogy a vödrösök állása már magában is akasztotta a vizet, a kiugráshoz a patak iszapjában azonban még egy deszkaalkotmány, tán egy élire állított pajtaajtó volt erősítve, a mederben dolgozó mezítlábas fiúk ennek a védelmében merték, mélyítették az aknájukat. Én rám nem nézett senki sem, de az eleven mozgásukban ugyanaz a csalafintaság érzett, ami a tanáruk szemében: láttam, hogy alaposan meg illik lepődnöm. – Hát itt mi készül? fordultam előbb Kecskeméti, aztán a parton őgyelgő két-három fiú felé, akik közül az egyik az orvos fia volt, a lemezjátszó kezelője. – Itt? – nézett hátra az egyikük, egy pelyhedző bajszú, vállas fiú, akinek a diószemében az ősi paraszt méltóság fékezte a diáki kitűnés-vágyat, hogy az idegennek valami tudósan mókásat feleljen. – Itt az áttérés a rabszolgatársadalomból az ipari civilizációra – mondta s társai szeme, a dolgozóké is, elismerően villant hátra a szálló vödrök s sármerő lapátok fölött. – A rabszolgákat látom – mutattam a vízmerőkre. De hol van az ipar? Csak nem egy motort akartok abba az aknába süllyeszteni? – mentette meg találékonyságom látszatát az érkezésünkkor elkapott mondat: Kecskemétinek akarta valamelyikük a motor aknáját megmutatni. – De, az fogja ezen a csövön a vizet szivattyúzni – állt föl az orvos fia az összetekert gumicsőről, melyet, meztelen mellét törülgetve, pihenőhelyéül választott. – S lesz motor is? – kérdeztem én tettetett tamáskodással, mert hisz láttam már annyit, hogy itt Kakaskúton, honnét, honnét sem, a kellékek előteremtődnek. – Van – nyomta meg Kecskeméti – Holcsek Sanyi bácsi jóvoltából – magyarázta az orvosfi. – S az kicsoda? Aki egy motort tud ma a nadrágzsebéből kihúzni? – Az ennek a hátba-mell fiúcskának az édesapja – nyomta le a jókedvű kolompos a mellette álló cingárabb fiú fejét, aki alkalmasint a hajlott tartásával szolgálta meg a nevét. – A helyi villanykirendeltség vezetője – magyarázta Sellye. – Különben a tanári testület kültagja – tette hozzá, a fiúra mosolyogva. – S a motor? Az is leckében készült? – kérdeztem. – Csak a tekercselés. Kommutátort még nem öntünk – mutatta a főkolompos, hogy a szerkezethez is értenek. – De csak nem valami lezuhant repülőgép motorját tekercselte át Holcsek Sanyi bácsi? – Gúnyos vigyorgás volt a válasz. – Vigyázz – mondta Kecskeméti –, annyit még én is tudok, hogy a repülőgépet belső égésű motor hajtja, nem elektromotor. – A főjegyző kútjában volt egy rossz, leégett tekercselésű motor, s minthogy a tekintetes úr nyugatra ment… – Nem emelhetett tulajdonjogi kifogást – mutattam, hogy beleéltem magam a kakaskúti viszonyokba. – S jár is a motor? – kérdezte Kecskeméti. – Ki van próbálva, fönn a kapcsolóban. Csak a két dúcot kell édesapámnak megszereznie. – Ahogy látom, nő már az is, villantotta ki sárga fogát Kecskeméti.

A szerelőfi valami, számomra homályos magyarázatba kezdett, hogy fogják a motort a kábelen negyven centivel a víz alá belógatni, hogy lesz a parti villanydúcon a kapcsoló megvédve, s az a, már nem is tudom, hány lóerő, hogy fogja öt perc alatt a mustos kádat megtölteni. De nem fejezhette be a magyarázatot, mert a fűzfák résén a lógó hajú lány dugta be a fejét, akit a történelemórán már megismertem. – Ti itt vagytok? – nézett szét, s arcvonásai, de még a meglepett szeme is, mintha utánanyúlt volna a hajának a szemrehányástól és sietségtől. – Karola néni már vár az angollal titeket. – Ez az érv, mintha Sellyére hatott volna a legjobban. – No, akkor mozgás – mondta –, rakjuk össze a vedreket. Ne várassuk fölöslegesen. – S engem is karon fogott, s kihúzott a nyílttéri üzemből, hogy a jelenlétemmel ne akasszam a fiúkat. A lány már ott vitte sovány lábát a melegágynál. – Téchy, nem jössz? hallottam a kiáltását. – S idáig hogy ment az öntözés? – próbáltam én az ágyak közt lépegetve többet is megtudni erről a pedagógiai öntözőkultúráról. – Többnyire kannával – mondta Sellye az istálló mögötti diófa felé tekingetve. – A kisebbek közül mindnek megvan a zöldséges parcellája. – S most az ipari civilizációban? – Erre több terv is van – mondta ő szórakozottan. S rám bízta, hogy megfejtsem, hogy alakulnak az ágyások közti utacskák az elárasztás csatornáivá.

Közben odaértünk a diófához. A fa túlsó feliről hangos olvasás hallatszott. Alighanem a másik lány, a hátrakötött fejű mondta a szöveget, s egy halkabb, vontatottabb férfihang felelgetett. – Ez a lenti tantermünk, sajnos, csak napsütésben – mutatott Sellye a tisztásra, melyen néhány, tönkökre fektetett deszka padul, de ha mögéje guggoltak, asztalul is szolgálhatott. Én a feleselő szöveget füleltem. Minthogy Karola néni az angollal várta a fiúkat, azt hittem, magyarról angolra fordítanak. De a magyar szöveg túlságosan kacifántos volt. „A pucér mellű suhanc kényelmesen imbolygott a mezsgyén a békalencsés part felé.” Most már a felelő hangját is kivettem. „A fiatal fiú, akinek a mellén nem volt ruha, lassan lépdelt az ösvényen.” – Kis úton, szólt közbe egy másik hang. – Békalencsés? Mit mondjak, ahelyett? tűnődött nevetve a felelő. – Vízi növény. – „Vízi növénnyel fedett part felé.” „S némi habozás után – diktálta a fejkendős – belegázolt a lápba.” „Várt egy kicsit, s belément a vízbe.” – Víz, az kevés – tiltakozott valaki. Sellye, aki a diófa mögött állt meg velem, ahonnét a jelenet szereplőit láthattuk, mintha szándékosan is halasztotta volna a bemutatást; azért-e, mert a jelenetet nem akarta megzavarni vagy a sánta lábának, esetleg az elfogódottságának volt szüksége a lélegzetvételre. – Ez egy kis játék – magyarázta suttogva. – Az alapja az a tapasztalat, hogy az ember idegen nyelven mindent a legegyszerűbben kénytelen kimondani. – S ezzel ezt a korlátoltságot gyakorolják? – S teszik hajlékonnyá. – Ez egy kicsit emlékeztet arra, amit mi tűztünk ki célul M. S. barátommal. Azt akartam elmondani, hogy mi meg abból indultunk ki, az embernek tudni kell, mi az, amit az idegen nyelven mondani képes, s ezért úgy terveztük, hogy mind a négy nyelven ugyanazokat a mondatokat tanítjuk be, s ezt a beidegzett alapnyelvet spékeljük meg itt-ott a latin, francia, orosz viszonyokhoz szabott különleges nyelvismerettel. De Sellyének nem volt türelme a mormogásomat végighallgatni. A vízemelőből jövő fiúk, sőt Téchyék is odaértek a diófa alatti osztályba, egyesek felénk tekingettek, úgyhogy ha nem akartuk orvul kihallgatni az órát, elő kellett lépnünk a fa mögül. A diófa túlsó oldalán egy pad volt, előtte a dúcból-lécből tákolt asztalon füzetek. A padocskán ülő asszony a felénk forduló szemek ellenére sem vett észre minket, ahogy mellé léptem, szinte felugrott meglepetésiben. Kicsiny, madárhúsú nő volt, ahogy szembe álltunk, felmérhettem, a két lánytanítványhoz képest szinte csak játékszer. Ahogy bemutatkoztam, vékony arcát, de szinte még a szemét is pír futotta be. Akkor azt gondoltam, az osztálylátogatástól, a vendége hírétől ijedt meg, később jöttem rá, hogy mélyebb komplexumokból jött föl az a mozgékony testecskéjét átvilágító pirosság. – Do you allow Mistress… – lépett oda most Sellye is. – Nyilván arra kérte meg, hogy részt vehessek az óráján, de az a lehetőség, hogy itt, ennyi gyerek előtt esetleg nekem is angolul kell társalognom, a fülemben verni kezdte a ködös dobokat, amelyekkel a zavar teszi homályossá a hallásunkat. – O surely, please – nézett rám, pírjától szabadulva a kedves, eleven arcocska, a maga helyét kínálva fel, hogy leüljek. Nem, not, húzódtam én vissza. It is enough, if I… – De minthogy nem végeztem olyan gyakorlatot, mint Karola asszony diákjai, nem tudtam befejezni, mi lesz elég nekem. Sellye segített ki: – I think – mondta jó magyarosan, tehát nekem is érthetőn –, your method will interest our guest. Eddigre már én is összeszerkesztettem egy mondatot. – Dont be afraid, please – nyomtam vissza inkább az árnyékommal, mint karommal. – I am worse English than any of your pupils – s el is pirultam rögtön; nemcsak a worse English hangzott gyanúsan, azt is illetlennek találtam utólag, hogy a félelmét emlegettem, egy disturbös kifejezés kellett volna, hogy ne zavartassa magát – csinálja, ahogy szokta. Ő azonban az én zavaromtól kilábolt a magáéból. – You are very modest – villant föl arcán a tanult társalgás, a női ösztön fölénye s kedvessége. S a nem egy, nem is két éve tanító tanárnő szakmai mozdulatával, arcjátékával fordult a csoportja felé, amely feszült kíváncsisággal s egy kis mulatsággal figyelte a felnőttek közti jelenetet: What do you advise, how should we begin our lesson? – A tönkökről zaj tört föl, amelyből én az „every” és a „life” szókat vettem ki – Scenes of the everyday life? ismételte meg ő kérdezve, de úgy, hogy én is megérthessem. Ez volt szemmel láthatólag a programpont, amelyet nemcsak a legjobban szerettek, de az én elkápráztatásomra is legalkalmasabbnak tartottak. A tanárnő a fejkendős lányhoz lépett. – Well, we shall begin with our play. Éva, explain to Mr… – s itt rám nézett. – Németh – segítette ki valaki, amin az egész csapat, s ő is göccintet egy kicsit; hisz nem a nevemen akadt föl, hanem a tulajdon elfogódottságán, hogy kimondhatja-e. S bizonyításul Mr. Németh helyett ő is vendégünket mondott. – What are these scenes of everyday life? A lány bizonyára nem most magyarázta meg először, mik ezek a jelenetek. – They are little performances – mondta szép szabatosan, de mint aki tojáson lépdel –, in which the whole group takes part, and imitates the most frequent episodes of our life. – Az Éva mellett guggoló fiú, akit a vízemelésnél mint főkolompost jegyeztem meg, Évára nézett, s azt mondta: – Excellent, amin nem egészen értettem, mért, mindenki nevetett.

A tanárnő most felszólította az osztályt, hogy válasszák ki, milyen jelenetet akarnak eljátszani. Különféle angol szavak potyogtak a csöndbe, in the shop, station, boardinghouse s mindjárt a tiltakozás is, ki angolul, ki magyarul, amit Karola néni felemelt mutatóujjával próbált letiltani, nyilván csupa olyan gyakorlat volt, amit már többször is eljátszottak. – Something new – szólt közbe Sellye, aki a maga óráján ügyet sem vetett rám, de most brillírozni akart a kolléganőjével. – Take a choice of something new. – Make a choice, javította ki rámosolyogva a tanárnő, s ennek a mosolynak a gyöngédsége, ha kíváncsiságom már föl nem lett volna keltve, kíváncsivá tett volna a viszonyukra. – Asta in Westminsterhall. Astának a hosszú hajút hívták, mert most ő tiltakozott. – Westminster is too far – segített neki a tanárnő is. De a látogatás, mint trip, visit, excursion most már központi ötlet volt. – A visitor in Sellye-farm – szólt közbe most egy orv hang. Az ajánlatok elakadtak, s mindenki rám nézett; ebben a pillanatban én voltam a sellye-tanyai látogató, alkalmasint idült komikus alak. – Well – tépte el Karola a veszélyes képzettársítást. Mr. Malcolm’s visit – nyomta meg az elöljárót – at Sellye farm. Are you agreed? – Hangos vidámság jelezte, hogy Mr. Malcolm nem kitalált személy, hanem valóságos látogató, aki járt Apáczai telepen (amelyet itt, mint feltűnt, állandóan Sellye-tanyának neveztek). A tanár el is magyarázta: kicsoda; egy kvéker, aki ruhát osztott ki Kakaskúton, s hozzájuk is elirányították a dzsipjével. – I know him – szóltam közbe megkönnyebbedve, hogy nem én leszek a látogató. Járt csakugyan nálunk is, s bár magam nem láttam őt, a jóindulatú kollégák számomra is félretettek egy zakókabátot a rakományból. Jó anyag volt, de két olyan menzakosztevő is elfért volna benne, mint én. S hogy a derültséget növeljem, hazudtam is egyet: – This jacket is from him – mutattam a kabátomra.

Most már csak abban kellett megállapodni, ki legyen a kvéker. De itt, úgy látszik, nem volt a vitának helye. – Kardos, Kardos! – kiabálták mindenfelől, s a többiek háta mögött elveszett púpost tolták a tanárnő elé, aki beleszokhatott már a bohóc szerepébe, mert még tolták, s ő a tartásával s nagyképével már kezdte is a kvékert utánozni. Hogy a játékot mederbe tartsa, a tanárnő a kísérő szerepét választotta. – You are the lady from the national… – szólt közbe az orvos fia, aki otthonról is hozhatott egy kis angolt. S itt egy kis vita támadt, melybe Sellye is beleszólt, hogy a nemzeti tanácsot minek kell fordítani, boardnak, vagy councilnak, nationalnak vagy municipalnak. De Karola néni közben már osztotta is a szerepeket. – You are staying at the entrance, you are feeding the porcs, you cutting the wood; a negyedik maga ajánlkozott laying the bricks, studying in the door of the stable, úgy ahogy reggel nekem mutatkozott be Apáczai-telep. Mr. Malcolm az orrára nyomta az egyik fiú szemüvegét, s csodálkozva nézett körül. – What sort of building is this, Mrs. Nagi? – Establishment – javította ki halkan Karola. This is a school… A school? – igazította meg Mr. Malcolm, körülnézve a szemüvegét. S megkérdezte. – Is it a school? I tought it was a farminghouse, where one makes animals fat. You mean a settlement for animal husbandry – adta a megfelelő szót a kísérőnő. – Is it really a school? – ismételte meg Mr. Malcolm a kérdést a kapuban álló felé. – Yes, a high school – licitált rá az. – And what are you making in this high school? – fordította most maga felé a disznóetetőt, aki háttal neki korpát döntött a vályúba. – I am feeding the porcs. – The porcs? – képedt el Mr. Malcolm. – And what sort of porcs are they? They are pupils (elvarázsolt, súgta oda Karolinának; changed into – súgta az vissza) changed into porcs? – For their sins – egészítette ki az orvos fia a tréfát. – Not, they are real porcs. – And what have they to do in your high school? – Mi az: tantárgy? – kérdezte meg tőlünk halkan valaki. – Subject – felelte Sellye ugyanúgy. – They are not only animals, but subjects. They are the material of a subject of an agricultural school – magyarázta meg Sellye. A school subject – csodálkozott Mr. Malcolm. – A school subject, as mathematics, geography? Do you learn in this high school porcology? And what are you doing? – I am cutting the wood, laying the brick – felelte a harmadik. S Mr. Malcolm egy kis segítséggel azt is megkérdezte, hogy kőművességet is tanulnak itt?

Így mentek sorra a különféle Apáczai-telepi foglalkozásokon, azokon is, amelyeket Karola néni nem osztott ki. A fiúk, amennyire a maguk s szomszédaik tudása engedte, igyekeztek minél furcsábbat mondani: I am lifting the water – vetette be Éva lovagja. – I am building a glass house, Téchy. – Mr. Malcolm nem tudott hova lenni a csodálkozástól. And do you learn only such things? Wood cutting, tree planting, meat cooking. And history? – fogta meg Asta egyik tincsét. – Yes, we are studying history too. Please, enter here – What sort of building is this? – torpant meg Mr. Malcolm. Where do you guide me? – In our teaching hall. – I thought it was a stable and you would bind me to the (a jászolt Karola néni sem tudta biztosan, micsoda: manger, crib?). Look – mutatott Éva a víz irányában a levegőbe. – I see only a wall – mondta Mr. Malcolm. – This is our history book. – And what are these krikskrakses (méltányló nevetés) on the wall. Éva felvilágosította, hogy ezek a XVIII. század nagy alakjai. – This is the empress Maria Theresia – értékesítette valaki a császárnő szó ismeretét. – Maria Theresia, was she a cow? – fogta vastagabbra Mr. Malcolm. De Karola egy pillantásával leintette. – A very respectable lady. – I see, igazította ki magát a látogató. – And why is she cut in two, mert a képen csakugyan egy vonal ment rajta át. – And here are you – mutatott Nyeste a kép nyugati végére. – Throwing out the tea in Boston, toldotta meg egy jobb angol. – What! The tea revolution – szörnyűlködött el Mr. Malcolm. A sacred thing! No joke about the tea – meredt a szentdolgoknak szóló áhítatba s az Amerikát sértő gyermekeknek kijáró szigorba Mr. Malcolm arca. – We have brought you clothes, and you make joke of us. Not beautiful! – ingatta meg vékonyka ujját. S a nevetés hullámán földobva engem is bevont tréfájába. Megfogta a kabátomat s megkérdezte Karolától: – What sort of a man is this? – He is a teacher – nézett rám Karola –, and a great hungarian author. – He is studying the method of Mr. Sellye, szólt közbe Éva, aki inkább az ösztönével, mint az angol tudásával itt is valami anyai szerepet töltött be. – Author, what is that? – kérdezte Malcolm. – Writer, who writes books – magyarázta meg valaki. – A great hungarian writer, and he comes in your stable to study history – hitetlenkedett az amerikai.

A játék eltartott még vagy tíz percet. Karolának közben be kellett vagy tíz-tizenkét szót mondani, aztán elültette a megbolydult csoportot, kiosztotta a füzeteket; akinek szüksége volt rá, egy-egy deszkalapot is kapott, hogy írni tudjon. S fölkapták az aznapi írásbelit, ami nem is lehetett más, mint Mr. Malcolm látogatása a kakaskúti magán-középiskolában. – Private az magán. Angliában sok ilyen van, Amerikában még egyetem is, magyarázta meg Karola. A gyerekek dolgoztak, ceruzával persze, mi meg a diófa körül álldogáltunk, mert a padot egyikünk se akarta elfoglalni. – Nagyon ügyes, mulatságos a módszere – bókoltam a tanárnőnek. – De azt tudja, hogy nem most találkozom vele első ízben. – Ó, nem tartok igényt az eredetiségre – pillantott Karola Sellyére. – De arról sem tudok – védte meg az –, hogy mástól tanulta volna. – Ha csak Sellye tanár úrtól nem – pirult el Karola. – Én egy időben az Áldás utcában voltam iskolaorvos, s ott a szülői értekezleten megismertem egy igen művelt hölgyet, aki ingyen francia tanfolyamot tartott, módszere kipróbálásául a gyerekeinknek. Az én egyik kislányom is járt rá. Minden lecke egy játék volt. Méthode dramatique-nek nevezte a módszerét – mert könyvben is kiadta. – Igen, tudok róla – mondta Karola, s újra elpirult. Akkoriban én is azon a környéken tanítottam… Ez a pirulás megint talány volt. Azért pirult volna el, mert ha akkoriban már tanárnő volt, közelebb kellett a negyvenhez, mint a harminchoz lennie? Vagy tanárságának a helye volt, ami zavarba hozta? Én mindenesetre visszanyomtam a „hol”-t. – Azok azonban valószínűleg sokkal merevebb, kötöttebb játékok voltak – védte Sellye a társát –, leckeszerűbb, ha játék is. – A kislányom életéből mindenesetre nyomtalanul felszívódott. – Az még a mi angolunkkal is megtörténhet – nevetett Karola. – Nem hinném – védte Sellye, tán nem is annyira a módszert, mint a maga elragadtatását a tanárnőjének az órája iránt. – A füvön dolgozók közül egy-egy felnyújtotta a kezét, s megkérdezett egy szót. Spell it please, kérték, ha nem értették. Karola egyszer-egyszer a szótárt is segítségül hívta, nem játszotta a mindentudót. – A játék hevében nem mindig javítottam ki őket – védte meg utólag a mondatokban bennmaradt hibákat. Az életben sem az a fontos, hogy hibátlanul beszéljünk, hanem hogy meglegyen a bátorságunk és hitünk. – Mint az úszáshoz. – Vagy a repüléshez – tette hozzá Sellye; Karola angol beszédiben nyilván volt valami angyali biztonság az ő számára.

A dolgozók itt is, ott is behajtották a füzetük, s odarakták az asztalra. Éva a kolomposával (játék közben a nevét is megtudtam: Dobsa) állt fel, Asta Téchyvel tűnt el az üvegház felé. – Milyen furcsa neve van, Asta! néztem a lógó haja után. – Kecskeméti bácsi adta rá, azt mondta, hasonlít Asta Nielsenre – magyarázta Sellye. Az az ő fiatal korában volt valami híres filmszínésznő. – Asta Nielsen, hát persze – örültem meg én is a réghallott névben az idő metaforájának. – Tán fölnézzünk – fordult Sellye most felém. Az volt a benyomásom, hogy szívesen maradna s beszélgetne itt hármasban; csak azért indít, hogy fölöslegesen ne töltse az időt, mintha azzal valamiképpen sérthetné a kartársnőjét. – Az ám, énnekem mindez nagyon érdekes, de maga értékes időt veszteget itt el – billentem vissza a tanya felé ballagóban (az angol you-k hatására vagy mert a közös szenvedély „te”-jei után ez illett az udvarias hangváltáshoz) egy pillanatra a magázásba. – Amíg engem kísér, az alsósai tanár nélkül vannak. – Gondoskodás történt azokról is – vetette be ő a személytelen kifejezést, mintegy a tanterv- és órarendszabó hivatallal csúfolódva. A könyvtárosunk tart történet-magyar órát nekik. – Ez is Apáczai hagyomány, hogy a felsősökből segédtanárokat nevelsz? Tán ugyanaz a fiú, aki a latin gyakorlatot vezette? – Nem, ez született könyvtárnok. Ha csak tíz könyve volna, valami rendszert találna ki a rendbentartására. – S hogy lesz egy született könyvtárnokból alkalmi történelemtanár? – Úgy, hogy megmutatja s kölcsönadja a könyveit. Én ugyanis elfogadtam az elméletet, hogy a valódi történeti érzék a képességek beléptében az utolsó, s csak jóval a serdülés után, az úgynevezett ifjúkorban jelentkezik, s hogy az alsósoknak, ha már van egy történelemszerű tárgyuk, okosabb azt a mese-, vers-, anekdotakincset a fejükbe enyvezni, amely a későbbi történettudás humán talaja lesz. – Ez így is van – mondtam mosolyogva, mert az elfogadott tétel nyilván az én néhány mondatnyi passzusomat emelte elmélet rangra. – Nincs fejlődésgátlóbb, mint később ébredő képességeket korai ingerekkel élesztgetni. Amit a mi szociológus korunk, attól félek, el fog felejteni. S mit olvastatsz magyar történelem gyanánt, Aranyt, Jókait, Mikszáthot, Gárdonyit? – Vannak, akik Eötvöst, Keményt, Móriczot, Kodolányit is megemésztik. – S minden kronológiai keret nélkül? – kérdeztem én. A Buda halála, az Egri csillagok s a Boldog Margit nem fog így egy agybeli hulladéktelepet alkotni? – A könyvespolc (bár egy rossz díványaljból fabrikáltuk) maga is keret. Az első polc: őstörténet, vezérek kora, nagy középkor. A következő: Mátyás, török idők, kuruckor. A harmadik: felvilágosodás, reformkor, szabadságharc, abszolutizmus. – Gondolom, hogy a negyedik, a modern idők a legszegényebb. – Igen, ott még az Új Zrínyiász-t s Tóth Béla anekdotakincsét is besoroztuk. S persze, a Légy jó mindhalálig-ot, sőt… De ezt a mondatot nem fejezte be. – S a vizsga, az évszámok? – Csinálunk egy kis vázlatot s van Tersánszkynak, a regényírónak, egy magyar története. Valahogy megvolt az Olvasóban. – Ismerem, a gyerekeim lapokká olvasták. A szerző ajándéka. – Így hát a könyvtárat s vele a magyar történelmet is Kakaskút hordta össze. – No, volt nekem is néhány kötetecském. De itt is vannak – pillantott ki az istálló s ól közén a tanya udvaron guggoló csoportra.

Csakugyan az alsósok voltak meg néhány nagyobb fiú, aki már korábban kész lett az angollal, s állva nézte, tudásmérsékelte érdeklődéssel, amit a kisebbek odacsomósodva, mereven figyeltek. A csoport közepén, ahogy a fejek közt rá lehetett látni, valami alkatrészek sorakoztak szép rendben egy zsák- vagy ponyvafélén, s a gyerekcsomó alól egy magyarázó hang tört utat a közeledők felé. „Ha a pedált a lábammal meghajtom, a dugattyú mozgásba jön” – „a gázkeverék a hengerben összepréselődik” – „a sűrűbb gázban a gyulladás hőfoka leszáll”. A gyerekkupac, mintha csak a rájuk vetett árnyékot vette volna észre, megmozdult, egyesek fölálltak, úgyhogy egy kis rés nyílt a földön fénylő tárgyak s az előttük térdeplő, gépmaszatos mackó felé. A mozgolódásra a kék zubbony is megfordult. – Jó napot, Holcsek úr. Ne zavartassa magát – nyomta vissza Sellye. A ránk emelt arcból egy szem hosszú fog jött elő, a két elálló fül s a kiugró pofacsontok közt: ez volt a mosolygás. – Megígértem a lurkóknak, hogy egy délelőtt, ha lesz időm, nekik is szétszedem a gépet. – A gép, mint a magyarázat s a fának támasztott test is elárulta, a motorbicikli volt: az, amin Holcsek úr az ügyfeleit látogatta. – Nagyon köszönjük a szívességét – húzódott vissza Sellye, hogy a ritka alkalmat, a motor szétszedését és összerakását ne zavarjuk. – Látom, a drótokat is kihozta Holcsek úr – szólt vissza a földre dobott vezetékkarikát a lábával megérintve. – Igen, épp azért ha már úgyis itt kinn járok – hallatszott a bezáródó kör mélyéből. – Az oszlopok is meglesznek különben – nyúlt ki Holcsek úr keze, most már a lábak közt, még egyszer. – Ha egy kicsit megpörkölődtek is. A Jó Pisti apja majd kiszállítja. – Nagyszerű – kiáltott fel Sellye már a pitvar eresze alól.

A konyhában ugyanaz a magányos tevés-vevés fogadott, ami reggel: a magasan megkötött szoknya s a szem fölé ereszt vető kendő a szikár alakon és száraz fejen; csak most nem az asztalon, hanem a tűzhely vasán folyt a munka; egy nagy, tízliteres fazékban merült alá a szűrőkanál; a fölcsapó gőzből a lecsurgó víz lassú csepegése hallatszott, majd a zsírba fordított tészta tiltakozó sistergése. A lisztbe tört tojás hány levél metéltbe mehetett szét a metszést vigyázó tömpe körmök előtt? Egy másik, tán még nagyobb fazék mellett a rántás maradványa hólyagzott, olvadt egy kis lábosban; ebben készült a leves. Én ismeretségünk felújításaként megpróbáltam a visszanéző alakra odamosolyogni, de a fedő alól újra fölcsapó gőzoszlopban (minden egyes aktusnál visszatette s fölemelte a fedőt) nem állapíthattam meg, hogy visszahunyorítás vagy puszta tudomásulvétel volt az a kendő alatt. Sellye a bal felől nyíló nagyobb szobába vitt be, ahol a könyvállvány előtt a született könyvtáros rendezgette a kincsestárát; a könyveket, melyek a demonstráció nyomaként az x-lábú asztalon maradtak (mely egy kocsmából vagy Polgári Olvasóból került ide zsákmány vagy kölcsönképpen), az élüket, aztán a helyüket is megnézve, gondosan visszarakta, nyilván az alakjukról is ismerte őket, s a helyükben sem tévedhetett, csak a pontosság igényének s a szakmai gyöngédségnek hódolt a körültekintéssel. Az lett volna a természetes, hogy odaálljak mögé, s kérdezgessem, de engem a gőzfelhőjében dolgozó öregasszony foglalkoztatott. – Itt elég nagy kvantumokban folyik a főzés – mondtam, feleségem öreganyjára s a gödöllői restire gondolva, ahol azonban az unokákon kívül még két-három kisegítő forgott a konyhában. – Szinte kifőzői méretek. Nem terheli meg nagyon az édesanyját?… – Sellye csodálkozva nézett rám, hogy milyen mellékvágányra viszem a beszélgetést. – Ha terhes volna, kapna segítséget; munkaerőben, láthattad, nincs hiány. De jobban szereti egyedül. A lányok ajánlkoznak, de ő csak elküldi: ne vesztegessék itt az idejüket. – Olyan fontosnak tartja a munkájukat? – kérdeztem én, mert épp az ellenkező volt a benyomásom: a fia s ezek a fiatalok csak nyüzsögnek, fontoskodnak, de ami igazán fontos, az élet tengelye, a tészta kifőzése. – Hogy ő hogy viszonylik a mi pedagógiai üzemünkhöz? – találta ki Sellye kíváncsiságom tárgyát, de úgy, mint aki maga nemigen tűnődik ilyenféle érdektelen témán. – Azt hiszem, sosem volt olyan boldog, mint itten – adta meg a leghatározottabb választ, mintegy ajtóbecsapásul. – Ezt ő mondja? – kérdeztem én hitetlenkedve. – Elég rég ismerem – utasította el a fia, hogy válaszán át a kettejük viszonyába egy írói pillantást vethessek. De ebbe „az elég rég ismerem”-be mégiscsak becsúszott, én legalább úgy éreztem, egy árnyék az öregasszony régi életéből, az amire jövet Kecskeméti célzott: a dorbéz, vagyonelspekuláló férjével kapcsolatban. A pedagógusi önzés természetesen azt hiszi, hogy ez az után csak paradicsom lehet. – Ahhoz képest elég szomorúnak látszik – jegyeztem meg a fejkendős magány utolsó, ellenkező érdekvédelmeként. – Bizonyos emberek boldogak is csak szomorúan tudnak lenni – intézte el Sellye a gyanúmat.

A született könyvtáros végzett az állványával, egy gyöngéd pillantást vetett a mintaszerű rendre, felénk is meghajolt, s ment volna kifele. – Jól sikerült az óra? – szólt utána Sellye. – Igen, a kis Kozma szépen referálta – s a szürke szemből egy inkább ijedt, mint kacér pillantás repült felém – a Kocsik szeptemberben-t. Sellye rosszallóan húzta össze a szemöldökét; a fiú meg, mint aki hibázott, kotródott kifele. Sellye föl-alá járkált a szobában, de mint kiderült, nem azért, hogy könyvtárosa mondatát, mely a hiúságomnak dobott konc gyanánt hathatott, mentse, helyreigazítsa. – A humaniórákkal – szólalt meg végre –, úgy érzem, nincsen baj. De a természettudományokkal sehogy sem tudok egyenesbe jönni. – Fát ültetnek, karfiolt termesztenek, Holcsek úr összebarátkoztatja őket az árammal – ez is természettudomány – mondtam vigasztalón. – Fejezetek a természettudományból. Ebéd után megnézheted a herbáriumunkat – s itt az üveges szekrényre mutatott, amelyben a dolgozatok álltak. – Van egy öreg patikusunk, az egy kis vegytant, sőt kórtant is tanít nekik. Minden héten egy másik nagy fiú van beosztva mellé este a patikába, azokkal még vegyelemzést is végeztet. – Kell ennél több? A vegytan órámon én is ezt csinálom. Egy tiszta epruvetta, amelyben mintha csak víz lenne, s a második-harmadik reagens kicsapja a vasat, ott az ő kezében, ez egy életre szóló kapcsolat a diák s a vegytan közt. – Igen, de az egész, ami a sok-sok részletélményt összetartja. – Te, aki ilyen elevenen tanítod a történelmet, könnyen kivethetnéd a vásznat, amelyre a természettudományi ismereteket, mint egy szőnyeg szálait (anyám szmirnaszőnyegeire gondoltam) fölcsomózzad. Csak az újkor történetéből kell a modern természettudomány történetét kinagyítanod. Polgári iskolásaimon láttam, hogy a felfedezések mennyire érdeklik a tizenhárom-tizennégy éves fiút is. (Ez az ajánlatom egy új terv felé villant, amelyet jövőre az összevont vegytan-biológia óráimon akartam kipróbálni: a fizikát – vegytant – biológiát, mint az újkor tudománytörténetét előadni.) A fizika tagolásában, próbáltam a szemében felvillanó rosszallásnak elébe vágni, mechanika, hőtan, hangtan, fénytan, villanyosság, ma is őrzi a kibontakozás fokait. A 18. század végén lép be a vegytan, a fizikai, vegytani ismeretek teremtik meg az életműködések, vérkeringés, légzés, emésztés magyarázatához az alapot. Ha engedi, bizonyára ráépítem a biológiára a kórtant, preventív orvoslást, de ő közbevágott. – Nem helyeslem – mondta, mint aki a gondolatnak szóló rosszallást nem szokta meg a személynek szóló tiszteletteljes kerteléssel tompítani. – A természettudomány nem azért természettudomány, hogy történelmet csináljunk belőle. Inkább a világot, mint egy épületet az elemekből, protonokból, elektronokból felépíteni. Sugárzások, molekulák, a fehérjék, mint híd az élet felé, életjelenségek, társadalmak. Sajnos, nincs meg a tudásom hozzá. – Attól félek, a tudománynak sem. Mit tudunk például a csillagok, az atomok születéséről. – Megint születés, történelem – nézett ő rám, mint aki ráfőtt a másik agy kulcsára. Persze, nehéz is a világot megmagyarázni nélküle. De mégis a világ története s nem a tudományé!

Két kisfiú mélytányért, villát, kanalat hozott be, s mint akin rajt a felsőbbség szeme, mértani pontossággal rakta széjjel az asztalon. Éva is megjelent egy négyszögletes kis asztallal, melyet Sellye szobájában a könyvei alól szabadíthatott ki, ezzel toldta meg a nagyot. Egy régi méretű szalvétát terített rá, a keszkenőre egy-egy tányér került, nyilván ennél kapunk helyet mi s talán a tanárok. A beszállingózó alakok az asztal túlsó végére csomósodva megszállták lassan a lócákat, úgy látszik, a kisebbek ettek benn, a nagyobbak a konyhában s pitvarban: a nyitott ajtón át nagy kamaszkezeket lehetett látni, amint csajkával, csészével a levesmerő kanál alá nyúlnak. – Telt ház van, úgy látom – mondta Kecskeméti, ahogy Éva a párolgó edények közt utat törve neki, mellém leültette. – Igen, eseménydús a napunk – mondta Éva –, Sanyi bácsi is itt marad; a közellakók sem akarnak semmit elmulasztani. – S egy kisebb cseréptálat tett elénk; ő volt a kiszolgálásunkkal megbízva. Bablevest kaptunk; a lében is úszott néhány kolbászkarika, a fokhagymás gőzben füstölés szaga, talán egy szalonnabőré keveredett; de ő egy külön darab kolbászkát is pottyantott a levesünkbe. Harmadikul ő ült az asztalunkhoz. A nagy asztal átellenes végén, a magyar történelemnek szorulva Karola mérte, egy-egy jó szót is vetve hozzá, a levest a tűzhelyről ismert öregebb fazékból. Egy nagyobb fiú lépett oda hozzánk, Sanyi bácsi vonakodását jelenteni. „Szabódik”, hallottam a Szilasról ismerős szót, az, hogy mért nem jön, evett már, vagy nem szokott ebédelni, elveszett Éva füle s a bajuszkás száj közt a suttogásnak szánt dörmögésben. Éva fölkelt, hogy Sanyi bácsit, aki csak Holcsek úr lehetett, becitálja; a negyedik teríték nyilván őneki volt szánva.

Én megpróbáltam a szódabikarbónát a levessel barátkoztató Kecskemétit egy kis társalgásra bírni. – No, milyen eredménnyel járt az inspicírung? – Kecskeméti csak mosolygott, mint akitől fölöslegeset kérdeznek. – Nehéz a pedagógiát meg a termelést összeigazítani – emberelte aztán meg magát. – Feri botanikus kertet akar, csakhogy… A mondat befejezésére, hogy az üzemi növények nem kedvelik a botanikuskerti magányt, nem vette a fáradságot. – Kicsinyek a táblák; a tök beporozza a dinnyét – dobtam én be, amit Nyestétől hallottam. – Az még hagyján – mondta ő. – De ültettek egy cserjést, ott a diófán túl. Ami Kakaskúton, a kastélyparkban található, belerakták. Arra nem gondoltak, hogy a sarjhajtások a dísznövényeket ki fogják irtani. Két-három fajta, ha marad. – Ez is pedagógiai eredmény – köhögtetett meg egy kis nevetés. – Ezt tapasztalatból megtanulni. Van egy barátom, az növényszociológiával foglalkozik. A növények társulása: ki melyik mellett érzi jól magát. Majd észrevéve, hogy Kecskemétinek a szemben ülő Karolán a szeme. – Milyen finomka asszony! – szakítottam félbe kérkedő értesülésemet. – A kis tanárnő, ahogy ott ült vagy inkább himbált az asztal végen, jobbra-balra is vetve egy nyájas szót (s közben tán a mi csodálatunkat is érzékelve), valóban rendkívül finom és bájos volt, a pakfon kanál éppen hogy megérintette a piros szájaszélét, melyen a mosoly csillogása is rajt maradt, s mintha nem is szürcsölés vagy nyelés juttatta volna tartalmát a szerény zsabó mögé, hanem a puszta érintkezés, s már szállt is vissza a levesbe. – Igen – mondta Kecskeméti –, ahogy ott forog, mintha a fityula verdesné a vállát. – Ez a kép olyan szokatlanul fordult ki Kecskeméti sárga-fekete fogai közül, hogy jobban szemügyre vettem a paprikasávos bajszát, amely alól kijött. Annyira megihlette a vizavi bája, hogy költői képeket bukik a görcsölő gyomrából. S milyen jó képet, csak oda kellett a nagy kikeményített apácafőkötőt az eleven arc köré gondolni s az ide–oda forgolódása még bájosabbá, képbe illőbbé vált. – Apácafőkötő fityula? – kérdeztem. – Hát nem tudod? – nézett rám ő is megütődve. Egy budai zárdában tanított, ott a közeledben. Az uráért ugrott ki. Azért, a szerencsétlen. A lányát látogatta, asszony már azóta… Ott szövődött a szülői fogadószobában. – Majd, hogy mégiscsak vessen valamit az oldalát bökő elképedésemnek. – Nem ismertem, de nem sok jót hallottam róla. Gazdatiszt volt az uradalomban. Virtusból – böffentette utána egy hosszabb lélektani feltevés sor helyett. – S most hol van? – A háború. Tartalékos százados. Egyik szerint az oroszok fogták el, a másik szerint Nyugatra ment a csapattestivel. Szegény asszonyka – fejezte be a regényszinopszist. Elég nehéz lehet neki este imádkoznia érte. – S hogy nem értettem mindjárt. – No, hát hogy visszajöjjön…

Éva végre bekapacitálta mellém a becsúszó vállával még mindig szabodó Holcsek urat, s míg én a vízemelő hátralevő szerelési műveleteiről iparkodtam tájékozódni, ő meg azt magyarázta, mit köszönhet Sellye tanár úrnak (a fia itt jött rá, amit ő már mint kis inasgyerek tudott, hogy a tanulás milyen öröm lehet), én a hallottakat rendeztem szórakozottan járó szám s udvarias mosolyom mögött. Most már értettem, mért böffent ki Kecskemétiből az a kis nevetés, amikor az Apáczait Apácára torzító kakaskútiakra gondolt; mért mondtak az angol órán mindig Sellye-tanyát, minek szólt a klauzúrát teremtő áhítat, amellyel a fiatal s érezhetően nem közömbös tanár kímélte kartársnőjét s az anyai fölény, amivel a kulcsot kérő Éva figyelhette s tán nemcsak ő, a többiek is, a két csodált lény viszonyát. Hát nem gyönyörű, ahogy ezt a két gyermeket a Nemzeti Tanács, mint az Alföldön átrohant háború tíz ujja, ezen az oktatófarmmá lett tanyán összedobta, s a fölserkent pedagógiai érosszal azt a másik gyöngéd érzést is kihozta belőlük. Egyikük sem volt, ez biztosra vehető, soha ilyen boldog, mint itt, a hivatás csendes mámorában, melyet pedagógiai mézesheteimből most már magam is ismertem s amelyet az ő esetükben egy halk, megvallhatatlan érzés tett édesebbé. Nemhiába tartotta Sellye olyan boldognak a tésztafőző anyját, hisz még a kifőtt tésztán a krumplis zsírnak is (csak a menza fanyalított rá a krumplis tésztára) a boldogságtól kellett ragyognia. Holcsek úr arról beszélt, hogy a pedagógusi láz még reá is ráragadt. – Kérem, nem tetszik elhinni, még én is előveszem a régi könyvecskéim, amikből a szakmunkási vizsgára tanultam. Mert amint tetszett látni, szeretik, ha magyarázok nekik, s hiába van nekem minden az ujjamban (s itt megmutatta az ujjait, amelyeken még mosdás után is rajt volt az olajnyom), a szakkifejezéseknek, mint gyulladási hőfok, komprimáció, már utána kell néznem, végre is tanult fiatalemberek hallgatnak. – Én ezalatt a pedagógus pár fölött ott lógó felhőre gondoltam: a gazdatisztre. Milyen nagylegénynek érezhette magát, amikor a szép, művelt sorort mint ritka zsákmányt a cimboráinak bemutatta. Kellett valami gavalléri, műveltségként csillogó máznak lenni rajta, hogy ezt a tapasztalatlan érzékenységet megtéveszthette. S amikor az lemállt! Kecskeméti szófukarságából az derült ki, hogy ennek jele is volt. Féltékenység, hűtlenség, gorombaság. Milyen mennybemenetel lehetett ezután a Sellye-tanyai környezet. S milyen belefeledkezésre sarkalló árnyék a hazavárt férj!

Lement a krumplisterc is, s az alsósok, padjaikat az asztal alá tolva, kivonultak. Kimenőben Karola is odabólintott ránk, mintha utólag kívánt volna jó étvágyat. A vendégek közül elsőnek Holcsek állt föl, aztán Kecskeméti kattantotta össze a szódabikarbónás zsebkését, hogy neki egy kis megbeszélése van a munkavezetőkkel. Én maradtam, Évából akartam egy kis női közlékenységet előcsalni, de Sellye, akinek az ebéd alatt nyomát sem láttam (a szobájában vagy a pitvarban kapta be a létminimumot), fölmentette. Mint afféle örökmozgó és mozgató, mindjárt munkát is adott az ejtőzés idejére. Ahelyett hogy leült volna, a kétrészes könyvszekrényhez ment, amelynek a felső üveges részében füzetcsomók álltak, bedugta a zárba a kulcscsomót, melynek a helye, mint a reggeli jelenetből kiderült, vagy a zsebében volt vagy állandóan bennefelejtődött, s fölkínálta, hogy pihenésül nézegessem őket. – Nem dolgozatok ezek, inkább itt készült gyakorlatok. Tájékozódhatsz belőlük (s most megint azt a gúnyos, szakfelügyelőnek járó mosolyát villantotta rám) a tanmenetről. – Ez itt a herbáriumunk – mutatott egy vastag borítású paksamétára, melynek Kakaskúti flóra volt a felirata. – Közös gyűjtés? – tudakoltam. De az ő gyors keze már a dolgozathalomban keresgélt. – Érdeklődtél, hogy térünk át a mondatcsinálásról az auktor olvasásra? Itt van két jobb gyerek füzete – s egy alsós meg egy felsős latin füzetet nyújtott át. – Ezeken kitapogathatod a módszerünk gerincét. Az alsósoké felül, a felsősöké alul; magyar, latin, angol, számtan – mutatta meg a többit is, inkább hogy el ne felejtsem visszatenni. A könyvszekrényben még néhány tanszer állt, a patikus epruvetta-állványa, vegyszerei, kezdetleges fizikai eszközök, amiket Holcsek úr vagy a fiúk szerkeszthettek, mind tökéletes rendben. – Akkor hát jó mulatást – húzott oda a kisasztal mellől egy széket a szekrényhez, mint aki megnyugodott, hogy engem is elintézett. Ahogy kiment, a konyhából edénycsörgés hallott, a kezdődő mosogatás; egy kicsit füleltem, hogy az öregasszony ezt is egyedül végzi-e, de kimenni, megnézni nem mertem. Beszéd mindenesetre nem hallatszott.

Elsőűl az alsósok mintafüzetét emeltem föl. Ebből csakugyan könnyű volt a módszert megérteni. Minden leckének megvolt a címe: állítmány, alany, tárgy, hely-, idő-, mód- és okhatározó, jelző, birtokos jelző, ahogy a gyakorlatukon hallottam. A füzet közepén egy üres oldal: Összetett mondatok; abban az alanyi s tárgyi mellékmondatnál tartottak. A felsősök füzetében ugyanez, csak több ige, bővebb igeidők, a tárgynál tárgyként használt főnévi igenév s rögtön utána az accusativus cum infinitivo. A határozók is finomabb osztódásban. Az eszköz- és társhatározó, nyilván a cum miatt egy gyakorlatban. Az anyag zöme azonban itt a mondattan volt, feltételes, időhatározó mondatok, az idők egyeztetése, az ablativus absolutusszal elintézhető mellékmondatok, kötőmód, egyenes és függő idézet. Azt azonban, amit Sellye ígért, a „bevezetést az olvasásba” nem találtam. Az alsósok füzetében volt néhány irodalmi szöveg, egyszerűbb mondatok, Phaedrusból, Liviusból, a lecke fölött mint tárgymegjelölés: elemzés. De hogy az elemzés miben állt, csak egy kis tanulmányozás után jöttem rá, a tintavonalak közé rótt ceruzajelekről. Az állítmányt, mint az egyiptomi feliratokon a királyok nevét, téglalappal vették körül, az alany alá egy pontot, a tárgy alá vízszintes vonalat húztak, a határozónál a szó fölé került a vízszintes vonal. – No és a jelző? – lapoztam tovább a gyakorlatokat. Kisült, hogy a jelző alatt a jelzett szó jele áll. S az utolsó leckék közt már olyat is találtam, ahol a jelző s a jelzett szó közé más mondatrész csúszott. „Lunaque nocturnos alta regebat equos.” Ahá szó-szétdobálás! S már ugrottam is a felsős fiú (aki az Éva Dobsája volt) füzete végére. Ott jóval több volt az efféle elemzés, s a választott mondatok szemmel láthatólag a költői szórend talányát szolgálták. Egy idézet például a Dobsa feldolgozásában így festett: „Illius aram semper tener nostris avilibus imbuet agnus.” Utána utólag beírva Vergilius – Fazekas, ami arra vallott, hogy Fazekas ecloga-fordítását is hozzá olvasták. Egy másik Horatius-idézet mögé, talán mert megtetszett, a fordítást felidéző két Csokonai-sort is odaírt. „Nincs elefántcsont s arany mennyezetek házamban nem ragyognak.” „Non ebur neque aureum mea renident in domo lacunar.” A következő idézet: quaesiveris scire nefas (s mögötte a Rónai Pál név, pedig nem tudtam, kicsoda) ismerőssé vált, mintha én is idéztem volna valahol. Ezt a négy sort, a szokásos ívecskékkel, vonalakkal verstanilag is elemezte, s a megfejtést is beírta, a „nagyobb aszklepiadészi” bizonytalanságát is jelölve egy kérdőjellel. Megnéztem, hogy fest a gyengébbek dolgozata, s vajon mind ugyanazt a szöveget kapják-e. De nem, a kiemelt füzetben, épp Kardoséban ugyanez a gyakorlat Horatius első ódája volt. „Maecenas atavis edite regibus.” A szöveg fölött azonban nem az időmérték, csak az elemzés megszokott jele s éles vesszők a szavak első tagja fölött: „Máecenas átavis édite régibus. Ó et práesidium et dúlce decus meum.” Az időmértéket nem jelölte, csak a végén állt ott a megfejtés: asclepiadicum. A vesszők azonban kétségkívül az időmérték alatt érvényesülő tagolást jelölték, úgy, ahogy én a Horatius noster című anatológia verstani tanulságairól szóló írásomban a figyelmet felhívtam rá.

Ez a fölfedezés jó meleget fújt a szívem köré. Az ember semminek sem örül úgy, mintha kedvenc gondolatát váratlan összefüggésben, megemésztve és felhasználva láthatja viszont. A legszívesebben verstani sejtéseimet, a tagoló vers szélesebb, időmérték vagy ha úgy tetszik, Európa alatti érvényét gondoltam volna tovább, de a nyitott könyvszekrény s a füzetcsomók munkára szólítottak. Az alsós matematikát tettem az asztalra; a többi tárgy tanításáról volt már valami fogalmam: vajon mit kezd evvel a két bősz humanista? Már az első oldal is új gyanút lehelt belém. A cím: hatvány, gyök, logaritmus. S ilyen kérdések: mi a négyzete 5-nek, 11-nek, 23-nak? Majd: minek a négyzete 9, 144, 525. Végül hányadik hatványa 2-nek a 32, 4-nek a 16, 7-nek a 343. A magasabb hatványokat szorzással számították ki, az alapot, kitevőt egy maguk csinálta táblázatból kereshették vissza. A második gyakorlatban már az 53, 249, log27 stb. kifejezések is előfordultak, sőt a négyzetre emelést, négyzetgyökvonást, a harmadikban a logaritmuskeresés számolási szabályait is ismerniük kellett. Utána a törtekből vizsgáztak, aztán az egyenletek következtek, melyeknek a szövegét szóban mondhatták el, s az x-en kívül csak számokat tartalmaztak. Fúrjuk ki, mint féreg a mogyorót, számtannal az algebrát! – ez volt az, amit földvári bujdosásunk alatt, amikor I. Gy.-val disznót is öltünk, a böllér polgárista lányával kipróbáltam. Az első nap végén égő füllel, de ő is a logaritmuskeresésnél tartott; arra azonban nem emlékeztem, hogy ezt valahol megírtam volna. Az áttérés a betűkre már Sellye-tanyai találmány volt; 3 alma + 5 banán – 2 citrom – 4(2 banán – 1 citrom) – 3(2 alma – 1 banán) =

az összevonás ilyenféle példával kezdődött (amit egy kicsit gyerekesnek is találtam) a második példában az alma már a, a banán b, a citrom c volt, s a számtanban megtanult műveletek algebrai öltözékben kezdtek szerepelni. Hátrább függvénygrafikont is láttam, s épp meg akartam nézni, hogy a felsősök hogy s hova jutnak el, amikor Sellye lépett a szobába. Közölni szerettem volna, de úgy, hogy igényt ne formáljak, a fogásai fölötti örömömet; ő azonban nem engedte. – Bocsánat, egy diákunk van itt, s kérni szeretne valamit. – Igen, parancsoljatok – álltam én föl szolgálatkészen, mialatt ő a füzeteket egy üveg mögé zárta. Kimenőben meg ezt mondta: – Javorik bácsi, a patikusunk üzent – az egyik otthon ebédelő ott lakik mellette –, hogy nem tud délután kijönni. Az a gyanúm – vetette rám a furfangosabbik mosolyát –, megneszelte, hogy szakértő előtt kell órát tartania. – Én nem fogtam föl, hogy a két dolog, a kinn váró fiú kérése s a patikus üzenete össze is függhetnek, s csak egy-két sajnálkozó szót morogtam. „Nem kellett volna meghallgatnom.”

A fiú, aki a pitvar eresze alatt várt bennünket, kissé bizonytalan tekintetű, de a trikó alatt szép izompreparátumot sejtető gyerek volt, ha meg kellett volna mondanom, ki a telep kalapácsvetője, őt választom. – Te keresel engem? – fordultam hozzá, de ő csak az „igent” mondta rá; a kérést Sellyének kellett tolmácsolni, mintha nem bízott volna benne, hogy a nehézkesen forgó nyelv el tudja mondani. – A történelemóra végén említést tettél a kisemberről. Makra, a mi fúró-faragónk, ajánlkozott, hogy ha elmagyarázod, ő megcsinálja nekünk taneszközül… – A kérésben volt valami furcsa: én a kis embert futólag dobtam be; Sellye az óra lefutó hevében, mintha nem is figyelt volna rája; abból pedig, amit mondott, az derült ki, hogy a fiúknak is beszélt róla, olyan elevenen, hogy ennek a kissé bárgyú, itt álló Makrának a barkácsoló ösztöne is megmozdult, s idekéredzett, hogy elmagyaráztassa. – Az voltaképp igen egyszerű – mondtam, a kis drótbábut magam elé képzelve, s mindjárt mentegetőzve is. Nincs különösebb mechanikai képességre szükség a megcsinálásához. Az volt a kedves, hogy az egyik kis polgáristám a maga kedvteléséből szerkesztette meg, az egyik különösen buzgó negyedik osztályban, amely a falakat is anatómiai rajzokkal, könyv- és lapkivágásokkal borította el. – Végy egy jó kemény acéldrótot – léptem a fiúhoz közelebb, mint aki szakácsreceptet közöl –, fogd kétrét, s csavard meg úgy, hogy minden csigolyára jusson egy fordulat: ez lesz a gerincoszlop; függeszd rá a négy végtagot, úgyhogy a kéztőig minden fontosabb ízületnek feleljen meg ugyanabból a drótból egy karika. Ugyanígy a bordák; a hét felsőt kösd össze mellkassá. Koponyája nem volt az ő kisemberének, a drót végén egy gömbölyű krétadarab jelezte az agyat. Te szerkeszthetsz egy kis bádogtokot köré. Az izomzatot elég, ha a felkar, s az orsócsont közt jelzed; egy kis köteg vörös pamut, az lesz a bicepsz; ha megrövidül, a két csont közelebb kerül. A mellkas és a hasüreg közé egy domború kartonlapot teszel, az a rekeszizom; a bélcsatorna egy összetekert villanyzsinór, elég a bárzsinggal kezdened; a két tüdő s a szív egy-egy szürke, illetőleg vörös plasztilin darab; ugyanígy a máj s a két vese. Az érrendszerből elég az aorta s a tüdő és veseerek. – Azt miből? – szólt közbe Makra, akinek a kábaságában a megértett feladat egy világosabb mezőt kezdett teremteni. – Vörös és kék pamutfonalakból, mondjuk. Idegnek jó lesz a cérna. De elég, ha a gerinc előtt futó idegláncot rakod fel s egy-egy leágazást a szívhez s erek felé; no, meg a nyaki csigolyák közül egyet a bicepszhez, hogy azzal ránthasd meg. – Magyarázat közben vettem észre, hogy a kisember, amely éveken át ott volt a katedraasztalon, s amelyre később még nyomtatásban is hivatkoztam, egyáltalán nem áll olyan világosan, mint hittem, az emlékezetemben. Mellkasa volt, hisz a szív, tüdő benne voltak, de hogy a bordák hogy voltak egybekötve, nem volt előttem, s az sem, hogy a nyelőcső s a bél vége hogy voltak rögzítve, s volt-e valami medenceféle. – De szépítettem is rajta, ahogy az utasítást adtam, mint ahogy egy kedves barátot, atyafit is, akinek a képében szeretetünk vizsgáz, tökéletesebbnek vagy legalább érdekesebben igyekszünk leírni. Szimpatikus ideglánc például biztosan nem volt, de tán még veseerek sem. – Makra részletkérdéseket tett föl, hogy a szemet, hallószervet hogy formázza, szabad-e talpat csinálni rá, hogy előre ne essen. De Sellyének, úgy látszik, más terve volt a magyarázatommal, mert leintette. – Majd megszerkeszted te azt, ahogyan ismerlek. Inkább azt kérdezzük meg a tanár úrtól, mi a haszna ennek a jelképes embernek. – Ettől a kérdéstől a kisember, melynek a képe az emlékezetemből félig kifakult már, a vele kapcsolatos pedagógiai büszkeség azonban megmaradt, jelentőségében hirtelen zsugorodni kezdett, úgyhogy egy kis lyuk is támadt a szédüléstől a fejemben. – Hát például, hogy mindjárt az első órán az egész anyagot oda tehetem elébük – vettem fel a lenézés fenyegette rokonért a harcot. – A szerveket, s összefüggésüket. S a későbbi órákon rámutathatok: itt tartunk, idáig jutottunk, ennek a kieséséből, hibás működéséből ez következik. Az én tapasztalatom az, hogy a megértés az absztrakciónál kezdődik – vettem védelmembe a kisember testtelenségét. Az ismeretterjesztő filmek az igazi szívet, igazi ereket mutatják. De mi marad abból? Föl-le járó, egymásba fulladó húsdarabok, domborulatok; az én két karikám, a kis és nagy vérkör, jobban megérteti velük, mi a vérkeringés. Én különben a magyar órákon is ezt csinálom – térített vissza egy kiadósabb védelmet ígérő gondolat ahhoz, amivel kezdtem. – Az első órán az egész anyagot írom a táblára. A biológiában azonban ez az emlékeztetés még fontosabb. Itt épp azt kell beléjük rögzítenem, hogy az egész az egy is. Akárhol rezdíted meg ezt a bonyolult, kémiai-fizikai hálót, az az egészen végigrezeg.

Mialatt a kisember készítését magyaráztam, innen is, onnan is odaszivárgott egy fiú, mintha a házba készült volna, s a magyarázat állítaná meg, s amikorra ideértem, már nagyobb hallgatóság állt a pitvar körül, semhogy az véletlen lehessen. – Nem is hiszed – fordultam Sellye felé, hogy a fenyegető előadást kettőnk beszélgetésévé szűkítsem –, hogy tizenhárom-tizennégy éves gyerekekkel, polgáristákkal, milyen bonyolult fogalmakat lehet megértetni. Itt van például a milieu intérieur, Korányi kedves kifejezése. A szervezet belső tere, vér, sejtek, szövetnedvek. Hogy az hogy védi a maga vegyi, fizikai állandóságát. Ennek megértése persze megint csak nem megy az egész s az egy nélkül… Ez egy kissé elvontan hangzott, s bár Sellyének volt szánva, tanár ösztönöm a pitvar körül sorakozó füleket nem tudta tekintetbe nem venni. – Persze, hogy ezt megértsük – fordultam Sellye mögött a pitvar párkányán behajló fiú felé –, tudni kell, mi az a külvilág. A szervezet számára, úgy értem. Na, mit gondolsz? Az, ami a bőrünkön kívül van? A gyanútlan odahallgatásban meglepett fiú volt annyira diák, hogy tudja, az így föltett kérdés tagadó választ vár, azt azonban már nem, hogy a „nem”-jét hogy folytassa. – A bélüreg például belvilág? Hisz bennünk van – böktem meg a hallgatását. Egy segítségül jövő hang megmondta, hogy mért nem. No ugye, a bél csak egy belénk türemkedett külvilág; ami felszívódik belőle, annak előbb le kell bomlania, s újra fölépülnie a belső tér receptje szerint. Van-e még ilyen belénk türemkedett külvilág? – Ez már összeadódott valahogy; a hörgutak, léghólyagocskák gyorsabban, a vesecsatornák kissé vontatottan. No, hát itt van, ezeken a határhártyákon, az igazi testfelület. Ha mint egy-egy kis ejtőernyőt kibontanánk őket, sok ezerszerese a bőr felületének. S csak ez védi, a bolyhok, a léghólyagocskák, a vese glomerulusok hámja, a belső teret? Van ugye egy második védelmi vonal is. Ha a bélből mérgek szívódnak fel, a nagy laboratórium, a máj megpróbálja közömbösíteni, a baktériumokat a nyiroksejtek, az idegen fehérjét az immunszervek. S hogy a test hőmérséklete nagyjából állandó? A vér CO2 taralma a megengedettnél följebb nem szökhetik? Az orvos fia, a gramofonkezelő, bemondta: az idegrendszer. – Ugye, bizonyos központok s a hozzájuk tartozó reflexívek. Nos, a központok működése: ez is olyasvalami, amit a polgáristáim nagyon jól megértettek.

Egy papírdarab után néztem, hogy a légzőközpont működését, az egész légzés létrejöttét megértessem. A csoportból valaki, tán Dobsa, azt ajánlotta, menjünk be az „előadóterembe”; a táblán könnyebben megy majd. Amikorra beértünk, már az egész telep ott volt, a felsősök legalábbis; ahogy beszéd közben a bejárat felé esett a pillantásom, Kecskeméti is ott állt az ajtónak dőlve; csak Karolát nem láttam, ő a kíváncsiskodást vagy a kései hazajárást tarthatta illetlennek. – A belső tér állandóságát persze nemcsak a központok szabályozzák, hanem a belső elválasztású mirigyek is; a táblára így az az ábra is fölkerült, amelyet a heves mozgású Farkas Géza rajzolt annak idején a Gólyavár táblájára: az inzulin-elválasztás összefüggése a főbb vérmirigyekkel, hormonokkal. – Vagy ott van a szervezet energiagazdálkodása, a táplálékba zárt energiák átalakítása másféle vegyi, fizikai energiákká. Ezt Holcsek úr – mondtam (egy pillantással fölmérve, hogy nincsen ott) jobban megmagyarázhatná, mint én. Mert mi a szervezetnek a benzin, honnan kapja az oxigént, hol folyik a gyújtás, a mozgássá áttett robbanások, a kipufogó. – A hallgatóság ezt már bizonyos bemelegedéssel hozta ki. Persze, ami az ilyen áttekintésben egyszerűnek látszik, többnyire végtelen bonyolult. Ott van a sejtlégzés; a hajszálerek leadják az oxigént, s fölveszik az égés termelte széndioxidot. Pofonegyszerű, ugye? – A C + O2 = CO2 egyenlet azonban reakciók bonyolult láncában valósul meg. Szentgyörgyi, a nagy magyar vegyész, ennek a kihámozása közben fedezte fel a vitaminját. S mindjárt ajánltam is az Élet tudománya című könyvet, amely még a fordulat előtt jelent meg az ő szerkesztésében s tanítványai tollából, s amelyet én a biológia tanításában segédeszközként használtam. – Főleg a genetikai fejezetben fogtok sok érdekeset találni. S már a gén-térképeknél, új fajok teremtésének az álmánál tartottam, amikor észbe kaptam. – Hogy is kerültünk ide? – fordultam Sellyéhez. – Hogy a polgaristák mit értettek meg – szólt közbe szinte a pad alól egy mutáló hang, nyilván a púposé. – A szervezet energiagazdálkodásától – igazított el engem, s intette le a támadt röhögést Éva anyaian.

Sellye, tán hogy időt adjon közlékenységemnek, az ittmaradt alsósokat terelte kifelé, nekik még világossal kell hazaérniük. Én gondolkoztam, mit mondhatnék, ami az eddigi összevissza fecsegést (én legalább annak éreztem) valami számukra is értéket jelentő gondolattal koronázhatná meg. Amit a cselvetésükkel kicsaltak belőlem, olyan volt, mint egy dióhéj-élettan, melyet valaki teratómaszerűen összerázott. Hogy lehetne ebből a zagyvaságból egy kilátófélére jutni? – Az életnek van persze egy csodálatosabb jelensége – kezdtem –, mint a belsőtér állandóságának, mondjuk úgy, biológiai egyéniségünknek megőrzése. Az, amit az itteni munka s minden iskola munkája táplálni, irányítani igyekszik. – No mi? – néztem rájuk, figyelemfölkeltésül inkább, hisz arra, hogy ők mondják ki, úgysem számíthattam. – A fejlődés. – S ahogy színésziesen kimondtam, a nyert csöndben maszkká vált arcom mögött kedves szavaim és eszméim lökdösődtek, mint növésterv emberrakéta, a képességek belépése, megkínálása, az erkölcs biológiai gyökere, hogy melyikük legyen az új, fölfelétörő beszédhullám vezérszólama. Végül is a legősibbe vágtam bele, abba, amely mint hatodikos diákot, amikor természetrajztanárunk a Műveltség könyvtár vastag köteteire kényszerített, mint biogenetikai alaptörvény ragadt bennem: hogy a magzat fejlődése a fajfejlődés rövidített megismétlése. – Az ember azzal, hogy megfogant, iszonyú sebességű, de egyre lassuló utazásra váltott jegyet, amely alatt, a magzati lét első hónapjában, évszázmilliókat, majd évmilliókat száguld át (mint Tamási Jégtörő Mátyás-a – böktem közben Sellye felé) hal, béka, emlős ősei létére emlékezőn, s ez a száguldás a születés után is folytatódott, hisz ha csak a beszédet nézzük, az út az első állati hangtól az értelmes beszédig, amelyet a kisded egy év alatt megtesz, a legkurtább becslés szerint is évtízezredekbe került. A nevelés, majd később a tanítás voltaképp a történeti fejlődés évezredein vezeti végig a gyermeket, annak, amit közben szerzett, a lényegét igyekszik átadni. Én tán túlzok is, vetettem közbe, e történeti újrautaztatás közben. Hisz ha rajtam állna, még a matematikát s természettudományt is mint az ismeretek szerzésének történetét mondanám el; hogy az emberiség hogy jutott hozzájuk, s mire használta föl. Ezen volt is egy kis vitánk Sellye tanár úrral. Ő, aki olyan szemléletes történelemórákat ad… – S itt elmondtam kettőnk felfogása közt a különbséget, úgy persze, hogy a hallgatók ítélete inkább tanáruk világépülete javára dönthessen.

– Ez az utazás az évmilliókban s évezredekben – tértem vissza a magaméra –, természetesen nem öncélú valami, nem kéjutazás, s akinek módja van születéstől a halálig kéjutazásként menni végig rajta, rendesen megcsömörlik tőle. Az utassal szembejön már gyerekkorától kezdve a társadalom, s igyekszik őt a maga rendjébe, munkafelosztásába besorolni. Már az iskola is egy kicsiny közösség, s ha nem mindig osztja is olyan gazdagon a szerepeket, mint Apáczai-telep, társadalmi szerepünkre készít elő, s nemcsak a történeti újraélés, helyünk történeti megértetése folyik benne (ezt nevezem én műveltségnek), hanem hosszú éveken át a pályaválasztás is, rakétaként kibontakozó képességeink megkínálása (ugrott be egyszerre kettő is a visszanyomott vezérszavak közül) a nekik való táplálékkal, majd a választás során s utána: a képzettség megszerzése, ami lehetővé teszi, hogy a társadalomban szerepet vállaljatok. Ahogy az utazás sebessége lankad, az emberben megvan a hajlam, hogy ezt a szerepet végállomásnak tekintse, azért jó az olyan foglalkozás – a tanári például –, amely ezt a megállapodást nemigen tűri el, megbünteti. Én is azért álltam be – engedtem meg egy kis nevetést – őszülő fejjel óraadónak, hogy a fiatal agyak sebességét az útiélmények újraélésében, kibővítésében magamra kényszerítsem.

De a „rakéta” s a „képességek belépése” után a biológiai erkölcs is föl akart szólalni. Arra tértem át, mi irányítja (vezértestek, belső elválasztás) az első sejtosztástól a pubertásig a fejlődést, s hogy az kezdetben (az évmilliós száguldás közben) teljesen automatikus, s csak a sebesség csillapodásával jelentkezik benne egy új valami, termékeny bizonytalanság, habozás, amit választásnak lehetne nevezni. Van olyan filozófia, amely erre a képességünkre épít, s az akaratszabadság hitét támasztja föl. S ezt mint az emberi öntudat válaszát a természettudomány bizonyára téves szuggesztiójára, hogy a világ s benne mi magunk is fölhúzott s lejáró óragépek vagyunk, túlzásaiban is üdítőnek kell tartanunk. A választás valójában a fejlődés kényszerűségek közé falazott vívmánya, melyet gyerekkorban az utazás automatizmusa, később a sebesség lankadása, a szervezetünkbe gyűlő élethamu korlátoz, de épp ezekben az években, amikor a serdüléssel a testi fejlődés nagyjából lezárult, s az előretörő sebesség még megvan, és célt keres, aránylag a legszélesebb. Én legalább vitatkoztam Móricz Zsigmonddal, ki az Életem regényé-ben azt mondja, hogy vele tizenkét éves koráig minden megtörtént, ami a későbbiekre fontos volt; engem, úgy érzem, az ifjúságom teremtett meg, a tizennégy-huszonnégy, szorosabban a tizennyolc-huszonegy közé eső évek. S ha erkölcsön azt a fejlődésirányító ösztönzést értjük (a biológiai erkölcs is kiugrott), amely a testi érés befejeződése után a választás útján valami többet akar az emberből kihozni, akkor az erkölcsiség mozgáslehetősége, s természetesen a veszélye is magukban (ez a maguk, a bizalmaskodó tegezés elvetése, az emelkedés jele volt) a legnagyobb, s áldhatják a sorsuk, hogy háború és béke véletlene szabadságukat, ahogy mondani szokás, ilyen ózondús levegőbe rakta.

Úgy éreztem, kirúgom magam abból az ismeretterjesztő posványból, amelybe előadásom elején keveredtem, s hogy a mellettem álló tanár tanítványai, akik nemegyszer értek hasonló kilátóra, engem is követnek, s látják (ez a hiúság hangja volt), hogy másféle kilátók is vannak, tán magasabbak is. Befejezésül ezen a fogalmi nyelven, de valami líraibbat, mélyebb visszhangot verőt szerettem volna mondani nekik.

– A szerelemről! – néztem a hosszú hajú Asta várakozástól csillogó szemébe. – S a harmónia? – kérdeztem. Az az állandóság, amit a milieu intérieur olyan bonyolult berendezésekkel igyekszik biztosítani? Mi a neve, mechanizmusa, ennek az állandóságra törekvésnek a fejlődésben? Tudják, hogy a megtermékenyülő petesejt a felére csökkenti az öröklés anyagát hordó kromoszómák számát, s ugyanannyit vesz fel az ondósejtből. Mintha két kockavető hengerből egyenlő mennyiségű kockákat öntenének össze, s ezekből a génjeinkben összezárt tulajdonságainkból kell felépítenünk az egyéniségünket. Mit jelent ez? Hogy az ember mint biológiai feladat nyomul a világba. Ez a feladat annál nehezebb, minél összeférhetetlenebbek az összeöntött gének, s szüleink nemcsak egymás közt torzsalkodnak, hanem mibennünk is. Én például, bevallom, máig sem tudtam anyám lobbanékonyságát s apám bölcs derűjét harmonikus egységben összehozni. Ahogy itt egyikük-másikuknak a szemébe nézek (s itt az Éváéba néztem) úgy érzem, előrébb járnak már ebben, mint én negyvenöt évemmel. – S hogy a nevetést megtoroljam. – A nehezebben megoldható feladatnak, ha mégis megoldják, természetesen meglepőbb lehet az eredménye, vagy ha nem is oldjuk meg, a küzdelem… – Ezt a mondatot nem fejeztem be, magamat hagytam ott felettük állítmányául. – Persze az a kockavetés, amelyről beszéltünk, tán mégsem olyan mechanikai véletlen – mondtam egy kis szünet után, a hangom leeresztve, mint aki most már igazán befejezi, s csak egy vigasztaló tényt akar zárókőül tűzni. – A szerelmet például alig lehet másképp elképzelni, mint a természet előrelátását, hogy a harmónia lehetőségét magukba záró kockákat dobjon össze. Úgyhogy a regények, amelyek a szerelem győzelméről vagy a szerelmen vett erőszak bűnhődéséről szólnak, tán nem is olyan haszontalan kitalálások, megszívlelendő biológiai érdek szól belőlük.

Amire a homályos teremből kiértünk, már ott kinn is sötétedni kezdett; a kisemberből kicsikart elmélkedésnek jó másfél órát kellett tartania. – Nehogy itthagyjon a kocsink – nézett Kecskeméti a beszürkült ég után az órájára. – Már itt is kell lenniük. – Kiállítottam Nyestét az országútra – nyugtatta meg Sellye –, hogy ne kelljen sokat dudálniuk. Addig tán üljünk le ide, az erkélyre – vezetett vissza a pitvarba, hol Makra várt a csalétkével, s egy padkát meg egy fejőzsámolyt szabadított ki hármunk számára a délutáni állatetetés darás kosarai, itató edényei alól. Az a tíz-tizenkét fiatal azonban, aki kitartott velünk, nem akart elszéledni, csak a púpos kapott fel az orvos fia elé a biciklire; a többiek ott őgyelegtek tovább az udvaron. – Hát maguk nem mennek még? – szólítottam meg a helyemről a közelben rakosgató Évát. – Az időnkből kitelik – mondta mosolyogva. Nyilván meg akarták várni az autót s kikísérni az országútra. – Tán énekelhetnének? – szólt oda Sellye félhangon Évának. Az, mint a kotlós, minden hallható szó nélkül szedte össze őgyelgő tyúkalját, s húzódott velük a tanyaudvar eperfája alá. Ott helyezkedtek el a favágó tönkön, szecskavágón, a legtöbben fölvetett s átfogott térdekkel a földön, önkéntelen érzékkel, hogy a lomb alá bújt, összesötétedő csoport hangulatos foltot adjon, s az ének a legkellemesebb távolságból érjen a fülünkbe. Inkább az összedugott fejek, mint Éva s a fiúk hangja jelezte a gyors tanácskozást s a választott ének készülődését a karrá delejeződő csoportban. Bátortalanul indult, mintha csak maguknak dúdolnának. „Amott legel, amott legel, amott legel (csak harmadszorra értettem meg a szót is a hangban) két pejcsikó magában.” Az már az első sorból is kiderült, hogy az énekben a lányok a vezetők. Éva a többivel szembe guggolva a szájával dirigálta a tempót s erősséget, de a zümmögő férfihangok fölé nem az ő altja, hanem Asta szopránja emelkedett fényes körvonallal. „Mind a hatnak, mind a hatnak rézbéklyóban a lába… Gyere babám, gyere (itt a férfimellek is beledobták maguk az énekbe), térítsük be a csikót. Reszeljük le, reszeljük le a lábáról a béklyót.”

A párokat néztem, Dobsa Évával szemben a fának támaszkodva állt. Téchy a földről pillantott föl, a tönkről szinte fölemelkedő, a hangja után egyenesedő Astára. Vajon mire fordítódik le bennük s a többiekben a szöveg szimbolizmusa, a rézbéklyó, amit a daljáték szabadságában a maguk ösztöneiről verhetnek le? Nem ismertem ezt az éneket, s a Csitári hegyek-re fölkészült fülem (mely az utóbbi években a Kodály–Bartók gyűjtés hívei közt valóságos nemzeti dallá lett) megnyerten szívta az eperfaalji hangulatot, mely mintha az írót is kellemesen meglepő újdonságnak ható s a messze múltból jövő „térítsük be” igéből folyt volna széjjel az udvaron. – Úgy látom, Éva is a segédtanáraid egyike – súgtam oda Sellyének, mialatt az alkalmi kar a megidézett kép elcsengését élvezte, hogy aztán a fejek megint összeboruljanak. – A Kodály-gyűjtésben professzor – súgta vissza Sellye. A tanakodás most hosszabb volt, s úgy látszik, a fiúk javasoltak, Éva csak mérlegelt. – „Magas kősziklának oldalában nyílik / A szerelem orvosság / Ki az én szívemet gyenge szemeimet Mindenkor megnyitja.” A magas hangok jó alkalmat adtak rögtön az elején az Astáénak, hogy a többiekét az ő szökőkút ezüstjének a szétfolyó barna hullámává tegye. – Ez a hang ebből a leányból! – adtam Sellye tudtára is csodálkozásomat. Volt valami zaklatott, hisztérikus a megjelenésiben, s ebben a szép, tiszta hangban mintha az igazi lelke mentette volna magát a rámúmiázódott zavarból. „Aki a szerelmet soha nem próbálta / Csak álomnak állítja” – védte Sellye a gyönyörű zárósort az én suttogásom s a maga válasza közt. – Kerül ki őbelőle más ilyen váratlan is… Most valamit kánonban – szólt oda az elhallgatóknak. Kánonon nyilván több hangot értett, s látszott, hogy mint botfülű ember, semmire sem volt olyan büszke, mint a gyerekei énekére. – Felszállott – javasolta a fa alatt valaki. – Ahhoz egy kicsit kevesen vagyunk – mondta Éva. De némi tanakodás, hangosztás után mégiscsak nekivágtak. „Fölszállott a páva a vármegye-házra.” Melyik Ady kötetben olvastam először? futotta be szívem a negyedszázadot, mely alatt a nagy forradalmi vers mottójaként megismert két népdalsor ezeknek az akkor még meg sem született éneklőknek a szájára ért. – A! – ütötte fel Kecskeméti a mutatóujját. – Mintha dudálnának. – De már jött is, mint a szárnyat növesztett nyugodtság Nyeste a biciklijén. – Azt kérik, tessenek sietni – fordult a pitvar elé, keleti mosollyal a rábízott sürgetés fölött. S már fordult is visszafelé, lecsendesíteni a dudálókat.

A bekötő úton Sellyéhez szegődtem. Mögöttünk Kecskeméti beszélt Téchynek valami gyékényről, hogy mikor fedje be vele az üvegházat. A fiatalok az út másik felére húzódtak, s csomóba verődve tartották a lépést velünk. Nyeste nyilván visszatért: a duda már csak időnként adott le egy-egy halk, inkább üdvözlő, mint siettető jelet. A kis csoport inkább poroszkált, mint lépdelt, tartóztattuk a bennünk kerengő énekszót, az éppen lezárt napot. Olyan témát kerestem, amely egymást zaklató agyunk egész napi pedagogizálása után, a szívünk is közelebb hozhatja: – Ez a te kolléganőd – kérdeztem –, csak az angolban segít? – Ki? Bánkiné? – ijedt föl az a maga álmodozásából, s ahogy holdfényes arcát rám fordította, mintha egy kis ellenséges készenlét is támadt volna rajta. A férj neve is, melyet most hallottam először, mint valaminek a tagadása villant föl közöttünk pengeként. Arcom ártatlansága győzte meg vagy az önuralom-billenés volt rövid: érdekeltségét legföllebb beszédének fokozott fesztelensége árulta el. – Segít ő mindenben! Most is egy csomag dolgozattal biciklizett haza. Amíg én az egyik csoporttal vagyok, ő a másikkal foglalkozik – próbált a gyöngéd képről, a hazabicikliző asszony sziluettjéről a szakmai felvilágosításhoz visszatérni. – Idén a matematika is csaknem teljesen rámaradt! – tette hozzá, mintha egy szakfelügyelőt kellene megnyugtatnia beosztottja teljesítménye felől; a tárgyilagosnak szánt hangot azonban az elárulkozó lelkesedés tette elevenné. – A matematika is? – kérdeztem én meglepett felismeréssel, mert hisz a megcsodált algebra-feladatokon csakugyan, mintha finomabb vonások végezték volna a javítást. – Tavaly a vizsga előtt, számtan korrepetálásnál derült ki, hogy milyen jól és szívesen tanítja. A matematika tanárnője – a Szionban végzett – meg is haragudott, amért angolra ment. Csodálatos érzéke van a matematikához. Én bevallom, utálom. Merő tautológia. Hogy a jobb oldalon ugyanaz álljon, mint a balon. Átalakítás! Ha esetleg úgy, ahogy te mondod: hogy mit jelentett az emberiség történetében. De őt épp ez vonzza, ez a gyerekjáték.

– Ezért is tudja játékként tanítani – adtam a szót az elragadtatása alá. A füzetekben már föltűnt. – Ugye – örült meg ő. – Nemcsak a törteket egyszerűsíti, mindent, amit megért. Ilyen az agya. – Igen, a lényében is van valami áttetsző – mondtam én. – Még az elevensége is: áttetsző tűz. Sellyét tán a „tűz” szó ijesztette meg, tán a maga elárult lelkesedése, csak annyit mondott. – A gyerekek szeretik. – Én pedig a szökésére gondoltam, a tűz lobbanására, ami az apácaöltözetet leégette róla s a férj visszatérésére. Milyen lobbot vet akkor ez a csendes, idilli szerelem.

Az autósokban volt egy kis szesz, különösen a kísérőben, aki már leszállt a sofőr mellől, s Nyestével huzakodott. Minket is lármásan fogadott, szemrehányással előbb, mintha megvárakoztattuk volna, aztán kötekedő barátsággal. – Persze, ahol ilyen szép lányok tartóztatják az embert. Majd megmondom a feleségének, Kecskeméti úr. Ezért hordja maga ide a keretet. – Az idétlen tréfa még jobban meggyorsította a búcsút, mint Kajári úr figyelmeztetése, hogy a családja nyugtalan, ha késik, nem biztonságos az út. Ahogy a fülkében elhelyezkedtünk mellette, a reggeli barátság megújítására, Pestről próbáltam kérdezni. – Én csak a Lehel tér környékét láttam – mondta Kajári úr, akit az ital s a vezetés óvatossá, szófukarrá tett. Tatarozgatják a romjaikat. – Egy feketepiac az egész város – kiabálta be a kísérő, inkább csak kitalálva, miről van szó. – Látom, eladta a madarait – szólt oda Kecskeméti is a barátság kedvéért Kajárinak. – El lehetett volna kétszer annyit – mondta az. A kísérő a részegek divinációjával ezt is kitalálta. Vittem én is egy kacsát, privátim – hajolt be Kecskemétihez a fülke kisablakán. Egy kis ruhát akartam cserélni. Hát nem megdöglött. Pont Üllőre. Belefulladt a hájába. Gondolhatják, én azért levágtam. A vére éppen hogy folydogált. Azt gondolja, nem vették meg? Meg az éhesek, három gatyát meg egy inget kaptam érte. – Pakolj vissza a helyedre, mert még leveszekszel – szólt hátra Kajári. S nagyobb nyomaték kedvéért meg is állt, amíg visszakapaszkodott az üres ketrecek közé. Hát ha nem volna ez a feketézés – ütötte helyre a vezető egy kis közgazdasági elmélkedéssel a rossz benyomást, amit a döglötten eladott kacsa az utasaira tehetett –, tán meg sem tudna indulni az élet. Egy asszonyt hoztam Békéscsabáig, malacért jött a nénjéhez. Az ő falujukban egy szem sem maradt. Valahonnét Nógrádból jött. – Hát igen, a magánkezdeményezés – böffent egyet Kecskeméti, szokása szerint rám bízva a mondat második felét –, hogy a sok megbolygatott élet, csoda, hogy igyekszik, mint a hangya helyreállítani a megszokottat. – Igen – dobtam be én a magamét. – Amit tudunk, azt helyreállítjuk. Most látszik, hogy a tudás az igazi vagyon. Az teremti újjá az elpusztultat. – Hátha a malacnevelést felejtettük volna el – értette meg Kecskeméti (nagyobb baj lenne, minthogy a disznókat elvitték, leszúrták). – Ezért lovagolok én a tanuláson, örültem meg a félmondatának. Ha új, gazdagabb országot akarunk, a tudást kell gyarapítanunk. A jóra való igényt.

A beállt csöndben csak az autó s az este súrlódása s a kísérő dúdolásba haló kántálása hallatszott. De én summázni szerettem volna, ami a szívemben, agyamban a mai nap összegyűlt. – Ezért vagyok hálás, hogy erre az Apáczai-telepre a figyelmem fölhívtad. Amit ez a Sellye a Karolájával megcsinált, nagyobb dolog, mintha egy erőművet építettek volna ajándékba az országnak. Ha miniszter lennék, intézményesíteném, mintaiskolát csinálnék belőle. Itt nemcsak új módszert tanulhatnának, de azt is, hogy kell az iskolába az egész életet behozni. – A minisztereknek nem szokott ilyenre gondjuk lenni – nevetett Kecskeméti. A gyerekek végeznek, elszívja őket az igazi iskola – szánta rá a száját némi szünet után –, Sellye meg vagy beáll tantervlebonyolító automatának – háborogtam én. – Vagy itt marad a sánta lábával s az anyjával parasztnak – fejezte be ő. De az eredményt valahogy mégiscsak konzerválni kellene – nyeltem én le ez előtt a cinikus jövőbelátás előtt a csodálkozásomat –, ha így látod, mért rázatod a rossz gyomrod, s hordod ide a keretet, palántát. – Te mondtad, hogy amit tudunk – bökte bele a féksivításba, megint csak elhagyva, hogy az hasznosítani igyekszik valahol magát… Egy parasztszekér döcögött előttünk. – Ezeket mikor fogják megtanítani – jelezte Kajári, egy kis káromkodás után, hogy követte a beszélgetést a kivilágításra. – Pedig tudják, hogy lámpát kell gyújtani – célzott Kecskeméti a tételemre, hogy a tudott dolgok rekonstruálják magukat.

Én azon tűnődtem, hogy meg kéne írni ezt a napot; Iskola Kakaskúton, ez lehetne a címe. Ha a Sellye iskoláját szétverik is, a modellje maradjon meg az emlékezetekben. A Válasz tán közölné. – Hát igen, a tanulás – fordult ki Kecskemétiből váratlanul a csendben forgatott gondolat. Mi is ezen vagyunk gondban a lányommal. Az érettségiig megvolt az út. De hogy tovább? A feleségem Angliába akarja küldeni. Ott van valami híres kertésziskola, meg angolul is megtanul közben. Én… – hallgatott el, tűnődve, hogy váltsa érvre az ellenkezését. – Azért, mert megvan a kert, nem vagyok meggyőződve (hogy a pálya neki való-e, egészítettem ki magamban). Meg ki tudja (megmarad-e a kert is, s akkor meglesz a képzettség s az üzem, amelyért kitanulta, más kézbe kerül). Angolul itthon is megtanulhat – közelítette meg végül az ellenkezés magját, hogy nem szívesen engedi ki, a neki legdrágábbat az országból. – S ő? – kérdeztem én, a hátsó padsorból felém tartó lány, az elátkozott hercegkisasszony mosolyát magam elé idézve: – Ő a legszívesebben diáklány maradna. Ha tudnám, hogy Németh tanár úr itt marad jövőre, a legszívesebben újra beiratkoznék a nyolcadikba… A hetedikeseknek olyasmit mondtál, hogy jövőre egy nyolcórás tárgyat csinálsz a magyarból, történelemből. – Na, az azért túlzás lenne – rejtettem el én a zavarom s örömem egy elnézést mutató nevetésben. – Hát igen. Végül is lesz, amit az anyja akar – merült ő vissza a korábbi hallgatásba.

Én a beállt csöndben a közeledő város gyér fényeibe vesztettem a szemem, s a katedra előtti jelenetet próbáltam az előszivárgó részletekből egybeállítani – a kék szájszélből, a különös mosolyból, amelyben a boldogságvágy mintha messziről eredő, alkati szomorúságból sugározna föl (amelyet a kis diáklány védett életében meg sem szerezhetett), a pirulásból, amellyel a házszámot bemondta s a kék arc szeplői mögött úgy futott szét, mint egy elárult titok. Az öreg emberi remény, amelyet ott azonnal elnyomtam, most mint megengedett ábránd állította össze a mellette szóló jeleket, hogy mért akart a francia tanfolyamra járni, mért ült ott olyan magányosan, mért sétált fiú nélkül a folyosón, a salátahozás, a meghívás hozzájuk. Ezt a szép napot is ő szerezte, ő beszélt rólam az apjának, ő közvetítette a meghívást, tán az apját is ő emlékeztette. No tessék, a pedagógust, a „tervhalmozót” utaztattam, s Sellye és Karola, a négy fiatal, az eperfa alól áradó énekszó, a pedagógiai éroszba keveredő szerelem, az fertőzött meg, s a szívem kér a Bercsényi utcai agglegény magánytól valami hasonlót: De meg is érkeztünk már, a teherautó mielőtt megállt volna, hogy letegyen, nagy ébresztő berregések közt lassacskán megfordult.

 

1946–1963–1968

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]