Fakutya

Reszketés, zsibongás volt a hasában, testében, ahogy a balatoni pályaudvar előtt a kavicsot nyikorgatta. Röstellte is magát a letöréséért, a használhatatlan idegzetéért; de lámpalázas öröm is volt benne, mialatt a szomszéd állomás jelzését számlálgatta. Azért jött ide, a befagyott vízsivatag mellé, hogy számot vessen magával. Most eldől: vállalkozhat-e rá, amit várnak tőle. S ott motozott benne, hogy jól fog eldűlni. Volt egy barátja, annak átlőtték a háborúban a combidegét. Évekig boton vonszolta magát: észre sem vette, hogy az ideg titokban összeforrt. Egyszer aztán valami halk bizonyosság kezdett szövődni benne is, hogy neki csak el kellene dobni a botját, fohászkodni egyet, összeszedni nagy csendben a lelkét, s leszámolhat az évtizede hordott, s véglegesnek hitt bénasággal. Ő is ilyesformán jött ide a lelkével. Néhány napi nagy hallgatás, éjjeli séták a Sárkány és a Göncöl alatt, a szikrázó jégcseppekkel körüldobált mólón, s ő is indulhat, járhat úgy, mint a rokkantság előtt.

S most itt várja a feleségét, s mialatt a kanyar fái fölött már másodszor hiszi egy felhőfoszlányra vagy csak a szemén átlebbenő árnyékra, hogy a vonat füstje: szégyenkező vallomást forgatgat, készítget, ami örök pontot tesz az ő nagy szándékai s a kettejük háborúja mögé is. Ennek a hisztérikus letörésnek is megvolt a haszna. Provokálta, hogy meglássa magát. Ha Gizi levelében megjön a kanál orvosság: ő talán tovább írja bölcs életelveit a naplójába, s tovább készítgeti a tervbe vett vállalat számadásait. De hogy egy elmaradt levél, egy magánosan töltött karácsony ekkora rémülettel, szorongással tudta őt körülvenni: ez igazibb lélekvizsgálat volt, mint aminőre készült. Ezt Gizinek is meg fogja egész őszintén mondani. Dobjanak ki mindent, ami közöttük volt. Ez réges-rég egy bűnbakkeresés csak. Okolnia kellett valakit azért, amit maga nem tudott megcsinálni. Most meglátta: kicsoda, vagy inkább, mi maradt belőle. Elég nulla, hogy boldog lehessen. Ezt vagy ilyesmit mond majd. Ez a megalázkodó, kivérzett vallomás az ára annak a csillapítószerét váró, diákos izgalomnak, amellyel a szomszéd állomás jelzése s a kanyarból a Balaton fölé kimocorgó mozdony füstje közt a perceket sokallja. Leromlott idegrendszerek számára minden méreggé, narkotikummá válik. A gyereknek: az anya estéli csókja; házasembernek: a házas üzem, a gyerekek szétszórt könyvei s a fürdőszobában a legázolt törülközők. Fulladozik, ha megvonják tőle.

Gizi is egy kis lámpalázzal szállt le a vonatról. A friss náthájára hivatkozott; még este sem volt biztos, hogy le tud-e jönni, a feje is fáj, a torka is be van dagadva. S az arca csakugyan égő és felpuhult volt. De az ura a náthás borzongásán is átérezte az asszonyi megszeppenést, hogy most azonnal ki fog kapni. A támadásokat iparkodott szipogásával, borzongásával megelőzni. Amikor az ura minden zokszó nélkül vette át a kézitáskáját, s a jeges levegőben a szálló felé csendben elindultak: kissé megoldódva kezdte a mentegetőzést.

– Én nem is gondoltam, hogy téged ez annyira felizgat. Azt mondtad, úgy jössz le, mint aki egy hétre koporsóba fekszik. A karácsonyi ajándékodat is átadtuk, amikor eljöttél, s tudod, én hogy vagyok: nem tudom megállni, hogy a levélben mindent ki ne tálaljak. Nem tudok olyan „hogy vagy, jól vagyunk” leveleket írni. Minden kis pletykát meg kell írnom. Gondoltam, minek izgassalak most velük. Aztán kimondhatatlan: mit futkostam össze egypár nap alatt. A gyerekek, anyusék, a tizenkét keresztgyerek. Huszonhárom ajándéktárgyat kellett kihoznom, s te csak száz pengőt hagytál rá. Aztán a bolt is engem nyomott.

A férj boldog ellágyulással érezte ebben a mentegetőző hadarásban a régi család-injekciót a testébe folyni. De a vallomásával azért most már, hogy Gizi itt volt mellette, nem akaródzott előállni. – A levelemből érezhetted volna.

Gizi megkönnyebbülten s már egy kis sündörgő kacérsággal mentegetőzött tovább. Hát persze abban olyasmi volt, hogy a következő karácsony talán megint együtt, úton találja őket, mint régen, az első hőskorukban. – De hát a levél, azzal is baj volt; csak szenteste délelőtt hordták ki. Akkor még gondolkoztam, hogy sürgönyzök neked. Azt írtad, hogy fél kettőig vársz: ha sürgönyzök érted, felutazol. De a postán azt mondták, fél kettőig kizárt, s vonalat is bajos karácsony előtt kapni. De azért képzelheted, megpróbáltam volna: ha nem írsz olyasmit, hogy te itt zavartalanabbul gondolsz ránk, mintha anyukáékkal kell a fa alatt ülnöd.

Ez igaz volt; ezt még első kevélységében írta, amikor azt hitte, hogy Mohamed barlangja lesz ez a balatoni szálló. – A gyerekekkel azért írathattál volna! – jött elő egy kis hamis apai szentimentalizmus is, csakhogy a vallomására sor ne kerüljön. – Hát az igaz – szorította meg Gizi a kezét. – De tudod, olyan hajszában voltam. – No, hisz voltaképp nem is volt baj – jött fel végre az elkészült vallomás, persze egy kis férfivádba burkoltan. – Legalább megláttam, milyen rossz idegeim vannak. Már mindent elképzeltem: hogy Pityu haldoklik, vagy megtaláltad a naplómat, amibe kétségbeesésembe szoktam a dühömet harapni. Hát persze, hogy abszurdum a semmitől ennyire letörni. De épp ez a circulus vitiosus. Én mindenáron össze akartam magamat szedni. S akkor a kétségbeesés, hogy egy ilyen kis hátbatámadástól minden nyugalmam elhagy! A végin már azon estem kétségbe, hogy kétségbe vagyok esve. Tulajdonképpen hálás vagyok neked. Még ma megírom Nyárinak, hogy mást kell keresniük a tőkéjükkel. Ez társadalmi gyűjtés. Nem lehet egy ilyen idegroncsra rájabízni. – Sss – tette Gizi a szájára a kezét megkönnyebbülten, hogy a szemrehányás ilyen sirámformában jött, s boldogan, hogy mégiscsak ilyen fontos az emberének.

Az ebédnél még mindig egy kicsit elfogódottan ültek egymás mellett. Gizinek koszorúformán volt föltéve a haja; a kemény szálú, szőke haj alul lágy hullámokban simult el az erős csontos, kerek arc fölött, amely ilyenkor különösen puha tudott lenni. A teremből legalább tízszer annyi pillantás kereste őket, mint amíg egyedül vellázta itt a sonkás kroketteket. Ez furcsa volt: egymás mellett mindketten jobban érvényesültek. Őkörülötte valami hideg, embertaszító légkör volt, amit maga is érzett, és jelentéktelenné zsugorodott benne. De ha Gizi itt ült mellette: szólhatott vele, mosolyoghatott rája, a lelke kályhája őt is átmelegítette, emberivé tette. És Gizi is ilyesformán volt vele. Az ő ötgyermekes biztonsága nélküle valami vezénylő tábornoki élt kapott, nyersebb, slamposabb, darabosabb volt. Ha azonban: színházban vagy étteremben így mellette ülhetett: egyszerre fiatalasszonyi báj, gondosság lágyította föl, mintha új bőrbe, új húsba göngyölték volna. S ez legsötétebb viszályaik idején is így volt. Aminthogy ez a viszály sosem terjedt át köztük a húsra. Inkább csak egy makacs elhatározás volt: hogy Gizi nem követi őt, rajta játszotta el az igazi férfi pályát, s ő nem ölelheti többé a lelkével. Az asszony számára meg épp ez a visszatartott lélek volt: a háborúság.

Ma azonban más is volt köztük, mint máskor. A férfiban ott motozott a megszégyenülés, a megkapott orvosság öröme s valami lágyság, hogy annyi év után ennek a meleg, koszorús fejnek megadhatja magát. Az asszonyban pedig: a levél, vonatbeli drukk s az a szemrehányással kevert elérzékenyülés, amelyben az ura fogadta. S mialatt az otthoni újságokat mondta, ez a náthás, várakozásos láz annyi szerelmi gőzzel vette körül érett fejét és szeszélyes híreit, hogy a teremben vacsorázgató penzionált urak figyelme mind ő feléje fordult.

„Nagyon édesek voltak a gyerekek. Jancsi fölment a kiserdőre, s egy gallyat tört, arra koszos kis gyertyákat aggatott. Hat tálacskát vett s nekem egy borítékba öt pengőt, amit a nagymamáktól spórolt össze. A borítékra ezt írta: anyúnak kesztyűre. Margit egy csokoládés skatulyából csinált varródobozt. Képzeld el, egy vászondarabot kellett rávarrni; csupa seb lett a keze. A tetejét kitömték vattával, s egy iskolai mintát hímzett rája. Amikorra hazajövök, be van zárva a szoba.” „Nyári telefonált, hogy ő visszavonja a tízezret, ha nem te adminisztrálod a napilapot. Gézával is beszéltem. Ő azt mondja, nem alkalmas a perc. Imre azzal rémít, hogy a konkurrens napilapok nagyobb honoráriumot adnak az íróknak. Voltam benn a diákszövetségnél: azok ezer előfizetőt garantálnak.” „Képzeld el, Pityuka tapsol már. Menni még nem tud; de megáll az ágyában. S ha kér, tapsol.” „Végigmentem a körúton, a kiadványaink persze sehol sincsenek kinn. Úgy kell kiharcolni őket a kereskedőktől. De kérem, én egész biztosan tudom, hogy önök húsz példány »Bújt az üldözött«-et átvettek. Az lehet, kérem…” „Igaz: Béla is ott volt nálunk, ő most Sárospatakon tanár. Egész vasárnap délelőtt vele járkáltam, ruhát venni. Mondja, hogy Sárospatakon is csak a mi könyveinket keresik. Húsz kalendáriumot vitt el tőlünk. Pityunak is hozott egy csörgőt.” „Én azt mondom, most már így vagy úgy neki kell mennünk. Az ember érzi maga körül a boa constrictort. Ha ki nem vágjuk magunkat: egy év alatt megfojtanak…” „Mielőtt eljöttem, megvolt az első jelenet Annuskával. Az volt csak a dolga, hogy a kályhát ne hagyja kialudni…”

A férfi egy-egy korty sört hörpintett nagy szertartásosan minden falatjához, s közben boldogan nyelte a családot, a zavart, a nyugtalanságot, amelyből menekült. Megpróbált letargikus lenni. A reggeli eltökélését mondani. – Én, sajnos, nagyon keserű leckét kaptam itt magamból. Aki így meg tud egy levél miatt bokrosodni. – De az asszony egykettőre átnyargalt a bágyadt ellenvetéseken. Látszott, hogy a lelkessége izgalmas ajánlkozás is: hadd lássa az ura, mennyire egyek már, ő mutatja, merre hívja a géniusza. S a férfi is olyasmit érzett, hogy ez most komolyabb, érettebb dolog, mint amikor az öszvér makacsságával azt a néplapot akarta. Hátára venni a nyomdát, mint a reformátorok; a nép Misztótfalusijának elmenni. – Látod – mondta csendesen –, miért nem tudtál öt éve így gondolkozni. Ez a sebességkülönbség: ez a nagy baj az emberek között. Ameddigre meggyőzzük egymást, az egyikünk tönkremegy.

Ebéd után egy percet tétováztak. – Lehozzam a kabátjainkat? Vagy alszol inkább egyet? Az asszony majdnem hogy szemérmes színleléssel adta a magában tanácskozót. – Egy kicsit fáradt vagyok, reggel ötkor keltem, a nátha is elkábít… – kapaszkodott megint a náthájába. De utána, ugye, még ki lehet menni a Balatonhoz? Látni akarom a jégen a naplementét. – Lehetni lehet. Ha nem alszol túl soká – zavarodott meg szeme kajánságától a férj is. Rég nem érzett elfogódottsággal ültek ott fönn az ágy szélén: Gizivel nem volt pongyola, a férje kabátjába bújt, hogy befödje magát. A férfi meg épp csak a vállát fogta át: úgy beszélgettek. Mintha valami új defloreálandó lenne ezen az ötgyermekes anyán, amit kímélni kell; amire az ember borzongó tisztelettel áhítozik. A feloldott tilalom volt rajta: hogy megint az övét, lélekkel, ölelheti. Ezt várta ő már a levélben is. Azért tört ki rajta a hisztéria. Ezért kellett Gizinek leutaznia.

Még világos nap volt, amikor a gyengén behavazott, szinte csak besózott parkba kijutottak. Nem dőltek egymásnak iskolás, előírásos gyöngédséggel, mint a szerelmespárok: de egymást ruganyosan súroló testükben komoly vidámság volt. Ez a csöndes, boldog lépdelés az összefagyott sóderú úton, a bokrok rőt vesszői közt: váratlan és mégis sok-sok év szenvedéseivel megszolgált ajándék volt, amely lassan már a reményeikből is kihalt, csak a hiányát tartotta számon sebzett közérzetük és nyugtalanságuk. S most itt viszik magukban, egymás mellett: s szinte szólni sem mernek, csak az időt, a levegőt dicsérik, nehogy elrebbentsék. Gizi, mint egy elővigyázatosabb Polükratész, áldozatot akart hozni a boldogságának. – Nem lenne jó, ha még ma este az esti posta előtt, felelnél Nyárinak. – Hogy elfogadom? – kérdi a férfi meggyőzötten. – Hát persze. Amíg mást nem gondolnak. – A férfiban semmi sem maradt a reggeli aggodalmaiból. S ha nem szól, a Balaton miatt van, amely mint egy végtelen sivatag állt előttük, befagyottan.

Egy pillanatig szótlanul bámultak belé. A férfi százszor is kifutott mellé, mialatt a levelet várta. A repedések zaját hallgatta. A jég hízásáról beszélt közömbös emberekkel. Most azonban ő is a boldogságuk szemével nézte ezt a beállt tengert, melynek a túlsó végéről nyomtalan tűntek el a hegyek. A göröngyös jégen fehér turzások futottak ide-oda, megfagyott tajtékként, s a partra kitornyozott jégcserepek halma az álló víz lassú munkájáról beszélt. Mintha őnekik kellett volna ezt az egész pusztát a boldogságukkal bevetni s virágba borítani. Gizi még sosem látta a Balatont befagyva, s egy pillanatra szinte meghökkent tőle. De az öbölben nyakba tekert sálak korcsolyáztak, s a sárga hordszékekben idősebb urak tolták magukat két szöges bottal a befagyott jégen. Ez az embertől nyüzsgő kép elvonta figyelmét a természetről. – Ezt muszáj kipróbálnom. Van még takarója? – alkudott már a csónakossal, aki most télen mint fakutyás göngyölte be vendégei lábát a pokrócba. – Te csak bocsáss jégre, kedves – mondta begöngyölten az urának –, s menj, írd meg a levelet.

János még egy darabig ott maradt a parton, hogy a felesége első lökdölőzésében gyönyörködjék. Eleinte minduntalan elfarolt balra a fakutya, meg kellett szoknia, hogy mind a két kezével egyformát lökjön. Jól kivörösödve ért vissza az öböl bejáratából. Még panaszkodott a göcsökre, de már rájött a mulatság ízére. – Te még mindig itt vagy? – kiáltott ki az urára. A férfi intett neki, s megindult befelé, virgonc rohamlépésekkel. A fasor végiből még egyszer visszafordult, hogy az asszony képivel érjen vissza az írógéphez. Gizi akkor már messze benn járt a kunkori orrú székén. Az öböl végin még az előző nap, amikor hízott a jég, táblákat állítottak fel, hogy meddig tanácsos menni. De ma már messze azon túl is keringtek a fakutyások. Gizi is egyre gyorsabban siklott kifelé. Benn, úgy látszik, simább volt a jég és erősebb a szél, s Gizi gyorsuló iramban száguldott a táblákon túl. János megállt, nem tudott bemenni, ameddig meg nem fordul.

Mellette két méltóságos úr a Balatont magyarázta. Az a sötét sáv Akarattyától Füred felé: a rianás. A csónakos azt mondja, hogy erre is van egy ága. János egy pillanatig megdöbbenten állt. Aztán Gizi egyre kisebb pont lett a befelé száguldó jégszánjával. Hát persze, rianás, Gizit senki sem figyelmeztette a rianásra. Ijedten rohant le a partra, s kiáltozni próbált. De Gizit vitte a boldogság, s az ő hangja elveszett ebben a távolságban. A rianás, magyarázta a figyelmessé lett embereknek. S még nem tudta, kimutathatja-e, mennyire megijedt; nem egy újabb hisztéria ez, amit nem szabad elárulni? De a nyugtalansága egy perc alatt megsokszorozódott. A csónakosnak kiáltoztak, a rianás helyét kérdezték, s néhányan utánaindultak a szökevénynek. János egypár lépést tett, hogy maga is a kis sárga szán után rohanjon a jégen. Ilyen könnyelműséget, hallotta maga mellett az előbbi méltóságos úr roszallását. A sárga szánból most már semmi sem látszott. Csak a jégmezők fehérsége nőtt az ő tehetetlen megcsúszott lába s az asszony elszáguldó boldogsága között.

Elmegy. Nem fogják utolérni. Nem térhet vissza. Mialatt maga a csónakos is fakutyába szállt, s még néhányan nekiindultak a bealkonyodó mezőségnek, s ő maga a kezét törte, pénzt ígért, szánkót kért: egész biztosan érezte, hogy Gizit nem hozza senki sem vissza. Hogy így védte meg magát ez a csodálatos, érett szerelmükkel telt óra: kiröpítette, kifakutyázta őt az eszmék világába, a végtelenségbe.