Cselédek

Boris ott ült a nyitott ablakban, a félrevont függöny mögött, s az ablakdeszkára kirakott zokni- és harisnyacsomókkal tanácskozott. Az úr harisnyáit jobban szerette; szinte jólesett az erős selymükbe az öklit beledugni. Az ember is barátságosabb volt hozzá. Az asszony meg a kisasszony diónyira összecsavarható pókhálói még itt – hatalmába esetten is – rosszra emlékeztették. A kimosott keze háta, ahogy a felbomlott szemet kereste, durva kék rózsákkal ütött át rajtuk. Rövid, ellenséges vezényszavak ültek ezekben a harisnyákban, amiket úgy vetettek neki, hogy rá sem néztek.

Már kinn az udvarban sem volt egészen világos. Nagy átjáróházban laktak; az udvarban is volt néhány bolt – vasas meg kárpitos –, s azok most zuhintották alá botjukkal a rollót. A szemközti kapun munkások meg varrodai lányok siettek ki-be. Csak a takarítóember táncolt tovább az átelleni ablakfán. A munkája után privát dolgozik itt; kintről keni az ablakot, s le-lekiált az udvaron átjáróknak. Csuda sok barátja van neki: ahányszor hátranéz, talál valakit, akibe belekössön. Boris egy éve szolgált már Pesten, s még mindig bámult csak ezeken a városi fiatalembereken. Egy falusi fiatalember nem tenne ilyen beszédet. Meg munkát sem. Az Annusuk, az már bátrabb velük. De ő csak a függönyön át meri figyelni, mert hátha csúfot tesz. Tudja, hogy egy kicsit magas, körteforma a feje, s az arca se játszik úgy, mint az itteni lányoké. A múltkor is képébe kiáltotta egy gyerek, hogy: mééé. Otthon a guzsalyosban neki is akadt, aki mögéje állt. De ezek a városi fiatalemberek…

Mögötte, a besötétedő szobácskában csak az öregasszony lélegzete osztotta a csendet. Ott feküdt az ágyban éjjel-nappal; csak az evéshez meg a végezéshez kellett föltámogatni. De most már az is hiába: mert átrakni is nehéz, s hiába ültetik át a bizonyos székbe, akkor ereszt el mindent, amikor visszateszik. Amióta ő itt van, már ilyen tehetetlen. Mondják, hogy valamikor nagy üzletasszony volt; lenn a kávéházat is ő nyitotta. De amióta ő ismeri: csak ilyen magával tehetetlen. Ha az a gyönge lélegzete nem volna, azt lehetne hinni, az ő ágya is szét van dobva, mint a felírónőé, akinek itt van velük a lakása. Azt is be kéne ágyazni; úgy van azon rendetlen, ahogy délután kikelt belőle. Az öregasszony vacsorájáért is letelefonálhatna; ezek elfelejtik ott lenn. De kintről olyan jó levegő jön be; a kémény körül piros felhők bodorodnak a darabka kékségben. Meg ez a takarítóember is. Arra kell gondolni, milyen sokféle is a férfi. Tavaly aratáson még otthon volt. A földön egy csúnyább lány is megmutathatja, mit ér a keze. De jó is, amikor a korsót odaadja az ember, s a legény az inge szárával a homloka mocskát megtörli.

A szobában most megnyekkent valami; vagy az ágyak, vagy az öregasszony. Boris letette a stoppolófát, és visszafordult. – Akar valamit, nagymama? Nagymamának hítta őt mindenki, a kisasszonyon kívül, akinek csakugyan a nagymamája volt. Az nem hívta sehogy; be sem jött; nem bírta a szagot. Az ágyból nem jött válasz; nem is lehetett várni, hogy válasz jöhessen. Csak valami mozgás, kapargálás a párnákon; a testit már nem tudta elhenteríteni, de a kezével még szokott kaparni, keresni. Most nyöszörgött is egy kicsit. Boris fölállt: még egyszer fölpillantott a kéményre, aztán jól megszívott tüdővel, visszaereszkedett a három ágy sötétjébe.

Ott voltak egyedül, az asszony a párnák közt, ő fölötte. Egy ember, akin neki van hatalma. Azt csinálhat vele, amit akar, nem tudja bepanaszolni. Először az ingerültségét eresztette ki. Amikor kinn olyan jó otthoni levegő van, s neki ezzel a testtel kell bezárva lenni. – Mit kapar? Mindig csak vatarász? Megint becsunyított, biztos. Hogy én pucoljam, ugye? – mondta, csakhogy neki is jussa legyen korholni valakit. Aztán hogy ez is megvolt, s az öregasszony vatató keze az övére ért, s értelmetlenül belekapaszkodott; a másik hatalma szaladt a szívére; hogy ez még nála is nyomorultabb ember, akivel ő, a cselédlány is jó lehet, s megsimította a homlokát. – No, mi az? Hozzunk vacsorát, nagymama? A vacsorát, igen? – hajolt egészen rá. Az öregasszony elébb a kezéből kiszökött kezet kereste meg, s amikor az megvolt, csendesen megismételte: – A vacsorát. Így felelt mindig, hogy megismételte, amit mondtak neki. S közben szemérmes-tétován mosolygott. Most is, a homályon át is, érezni lehetett, amint a szája, a régi, messziről hozott s eltétovázódott mosolyával elhúzódik.

Boris kezét a csöngő szakította ki. Az üres lakásba vadul belecsördülő előszobacsengő, amelyik mintha mindig azt mondaná Borrrrris. Azt csinálod-e, amit meghagytunk, Borrris? Biztosan az asszony. Színházjegyük van, jön föl átöltözni. Mialatt a kis udvari szobához vivő folyosón kirohant, még berúgott a szekrény alá egy cipőt, s betett egy szekrényajtót. De nem az asszony volt, hanem Annus, a húga. – Hát te? – kérdezte, amikor az ajtó kukkantójában kerek, fényes bőrű fejit meglátta. Az egész Budapesten nem lehetett volna még egy fejet találni, amelyik ennyire hasonlított az övéhez. Csak a bőre volt még fényesebb, akár az olvadó szalonna. Ez a hasonlóság egymaga elég volt, hogy a kukkantó két felén a két testvér arc a mosolygástól szinte elpukkadjon. – Átküldtek? – eresztette be őt Boris, s csak állt és örült neki, anélkül hogy megfogta vagy megcsókolta volna. – Át, egy kis vajért, mert odaát nem kapni. Meg a kifőzött kávéért; azzal csapjuk be a gyerekeket. – Én már épp eluntam magamat – mondta Boris. Maradhatsz kicsit? – Mondták, hogy ne időzzek, de az autóbusz is késhetik. Nem igaz?

Boris mosolygásába most egy kis merevség állt. A lépcsőházból bevilágító gázlángnál is meglátott annyit, hogy Annuson új kabát van, tavaszi, piros színű. Biztos az asszonyától kapta. Azért is jött benne: az időtől jöhetne kabát nélkül. De ezzel jött dicsekedni. Az előszobaajtó már becsukódott, de Borisnak a sötét folyosón is csak a kabát pirossága lángolt a szemében. Annus az úrék asszonylányánál szolgált, s annak az a szokása volt, hogy minden megunt ruháját az Annusnak adta. Tetszett neki, hogy nála a parasztlányok milyen hamar kikupálnak. Ez az Annus is egész kisasszony mellette; lám, az új kabát is milyen lapos, úrias fart csinál neki: egy pillantás elég volt rá, hogy elcsípje. Amellett még haza is többet küldhet nála. S most itt van, hogy fájlassa őt a szerencséjével. Ezért olyan fölpozsdult. Mert ezt is észrevette egy pillantásra, hogy a rendesnél is nagyobb kedvben van. Dámának tudja magát; a villamoson a kalauz megszólította. Hanem ő nem mutatja, hogy bántja. Nem is illene, hogy a testvérhúgára irigykedjék.

– De sötéttel vagytok – állt meg Annus a személyzeti szoba ajtajában. De Boris nem nézett rá vissza, csak fölgyújtotta a villanyt, s ment az ablakot betenni, harisnyát elrakni. Addig is készíti a szemét, hogy irigység nélkül tudjon az Annus kabátjára nézni. Ha levetné legalább, hogy nem kéne észrevenni. De azt senki se várja az ő Annusuktól. – Stoppoltam – mondta, a lyukasan maradt harisnyákat az ágya fejébe benyomva, mert ott volt a legbiztosabb. – Hát a nagymama? – kereste meg Annus a párnák közt a kékes szájszélet s az őszes, lucskosan összetapadt hajat. Kíváncsian nézte a tehetetlen testet, amelyet rangja miatt tisztelni kellett volna, de állapota miatt csak sajnálni, nevetni lehetett. – Kezicsókolom, nagymama – lépett egy kicsit közelebb az ágyhoz. A tisztelet, hogy ez egy nagysága, s a bizsergő tudat, hogy ennek már esze sincs, ezzel packázni is lehet, egyaránt ott volt a kezicsókolomjában. – Jobban van, nagymama? – léptette elő magát beteglátogatóvá. Az öregasszony csak nézte a piros nőt, és utánarebegte a kérdést. – Jobban van? – Azt mondják, most már meg kell neki halni – mondta Boris a kész harisnyákat egy dobozba rakva. Ha Annuson rajta nincs az a szép tavaszi kabát, tán ő sem mondja ily fennhangon. Hanem Annus még nem szokta meg, hogy ez előtt a szegény előtt így lehet beszélni. – Te – rezzent a nénjére, s odalesett, hogy az öregasszony nem értett-e meg valamit mégis a szavukból. – Attól már beszélhetsz – rakodott tovább Boris. – Tegnap már a fiát sem ismerte meg. Azt mondta: az apja.

– Phü, de meleg van itt – csapta hátra Annus a kigombolt kabátját. Boris elértette, hogy most már igazán észrevehetné a rongyát. De azért sem, mert annyira dicsekszik. – Teneked írtak hazulról? – pillantott fel a dobozából. – Az öcsénk azt írja, nincs napszám; a lapos részek még mindig víz alatt vannak. – Pénzt kérnek-e? – Gondolhatod. Az asszonyom mondja is: elég bolond vagyok, ha küldök. Vegyek vásznat magamnak; vagy stafírungba valót. – Tudja is az. Buta az ahhoz – mordulta el Boris. – Azt hiszi, világlátásból jöttünk el hazulról… A piros kabát tette-e: jólesett, hogy az Annus asszonyát butázhatja. Pedig inkább a magáét kellene szidni, aki még az eldobott göncét sem akarja a cseléden látni. Mintha őneki lenne kisebbsége.

– Hadd el, annak is igaza van. Otthon eddig is megvoltak, mi meg csak lenyűjjük Isten napszámában a fiatalságunk. Te kapsz szabadságot? – Úgy mondják, ha a nagymama meghal. Addig nincsen aki mellette legyen. – Jól jártak veled, hogy van, aki pucolja – mondta Annus. – Én nem pucolnám; nem én… – Mit csináljak? Engem már megszokott… – fogott neki a Boris a felírónő ágyának. Voltaképp azt kellett volna mondania, hogy könnyű teneked felvágni, akit így kiöltöztetnek. De azért sem. Egy jó testvér, az inkább elrejtené a boldogságát, hogy a másiknak ne fájjon. De az Annus mindig ilyen volt, most is majd kilöttyen a nevetés szemin, száján.

Attól, hogy az Annus ilyen rossz testvér, még jobban megfájdult a szíve az anyja meg az otthoniak után. – Ha legalább Péter-Pálra meghalna – nézett morcul az öregasszonyra. – Hogy rozsot aratni már otthon lehetnék. A te asszonyodék mikor mennek a nyaralásba?… – Annusnak a nyaralás volt az, ami neki a nagymama halála. Az Annus gazdái, úgy hallatszik, penzióba mennek nyaralni, s akkor őt hazaengedik fizetéses szabadságra. Amilyen boldog ez az Annus, annak meglesz a szabadsága. Pedig nem is ígérték biztosra. Őneki meg ez az öregasszony átvacakolja a nyarat s azért, hogy kinn a sárban törje a kukoricát, nem vesztegeti az útiköltséget. – Mennek – mondta Annus, s az a nevetés, amit a piros kabátban hozott, most már kiböffent belőle. Nem mondta meg, hogy mit nevet, csak nézte és nevette Borist. Lőtte rá a boldogságot a vizes kék szeméből. Az ember szinte gyanút fogott, hogy más is van még a kabáton kívül.

A csengő választotta szét az egymásba akasztott szemük párját. – Juj te, én is megyek ám – szökött Annus is kifelé Borissal, hogy ha itt érik is, menőfélben legyen. De a csöngetés nem lehetett az asszonyé. Az nem tréfál így a csengőn: egy hosszú, három rövid, aztán megint két keményebb, mintha valami nótát akarna kicsöngetni. – Lentről lesz valamelyik gyerek – nyugtatta meg Annust. Úgy is volt: a nagymama vacsoráját hozták. Egy ismeretlen pincérfiú volt, minden héten volt itt egy új belőlük. Ez még a járást sem ismerte. Csak állt a tálcája mögött, s nézte, merre nyomuljon vele a sötétbe. De a folyosóra már nekibátorodott. – Ha most leguggolna, elhiszi, hogy átesnék magán – mondta Borisnak – szorosan a hátában, mert azzal fedezte magát a sikátor bútorai ellen. – Meglenne a formánk – mondta Boris, ahogy itt Pesten hallotta. Attól, hogy a húga itt volt a sötétben, ő is bátrabban mert megfelelni. – Talán nem is haragudna érte – szólalt meg most Annus hangjával az ajtófélfa, amelyikhez az elébb oda szűkölt.

Ez váratlan volt, hogy itt az árnyéknak is hangja támad, de ez ügyes kis fiatalember volt: nem hozta ki a sodrából. – Maguk hányan vannak itt erre az egy kis vacsorára – s úgy nézett körül a sikátorban, mintha még mögötte, a nagy szekrényben is emberek volnának. – Mi csak ketten – vette volna át Boris a küszöb világosságában a tálcát. De a fiú addigra már Annust is fölmérte a piros kabátjában. – S melyik kettejük közül az öreg nagysága? Mert azt mondták, vigyem föl az öreg nagysága vacsoráját. – Az öreg nagysága, az ott fekszik az ágyban – vette át Annus az évődés irányítását. – Menjen oda, és köszönjön neki szépen. Kérdezze meg, mit ad magának borravalót.

A fiú az ágyra nézett, s hogy abban csakugyan feküdt egy öregasszony, a lányokat vizsgálta meg, hogy mért mernek így beszélni. Azok meg csak nevették őt, ahogy ott tartotta a levegőben a pohár sört meg a krumplipirét, s az ő arcukról akar okosabb lenni. – Süsü? – kérdezte végre, s a homlokára mutatott. Érthették úgy is, hogy ők a süsük, de úgy is, hogy az öregasszonyról találta ki, hogy micsoda. – Kérdezze meg tőle, hogy ki maga? – biztatta őt Annus, aki elébb még tartott kicsit az öregasszonytól, de most a fiatalember előtt minden tisztelete odalett a pajkosságban. A fiú kíváncsi vigyorgással nézte a beteget, de azért nem szólt: ki tudja, mire ugratják be ezek a lányok.

– Nagymama, ki ez? – mutatott Annus a pincérre. A beteg szeme fönnakadt a fehér kabáton, s nagy szemérmesen s tétován mosolygott. – Ki? – ismételte meg a kérdést. – Épp azt akarjuk tudni, hogy ki? Mondja meg maga. – Az öccse? – szólt közbe a tálcát elvéve Boris is. Volt itt egy pincér, arra azt mondta: az öccse. – Nem az öcsém – tétovázott a három arc közt. Az, hogy nem hagyta rá: nagy szellemi éberség volt nála. – Hát kicsoda? A fiatal báró úr? – kérdezte Boris. Mert azt is szokta mondani. Az apja, úgy mondják, egy báróéknál volt kertész. – Ki vagyok? A báró úr? – jött meg a bátorsága most már a fiúnak is. – A báró – suttogta az öregasszony, s hogy azok hárman annyira kacagtak, az ő bárgyú mosolygása is egy kis ravaszkás fényt kapott. – Hát ezt ismeri, öreganyám – tartotta az orra elé a sörös poharat. – Nézze, ilyen szép barna, meg habja van. Mi ez. Pálinka? – A ravaszkás fény még határozottabb lett a beteg szája körül; most már a szemébe is jutott belőle. – Nem pálinka… – Hát mi? – Látszott, hogy harcol a szóért, s egyszer csak megvolt. – Sör. – No látja. A főnök úr küldi. Azt mondta, várjam meg, ameddig megissza… A sört azért megismeri még – fordult a lányokhoz.

– No, keljenek innen, hadd ültetem föl – tolta el őket Boris, kissé sértődötten az ágy mellől. Ez rájuk vall, hogy a pincérrel őriztetik az öregasszony sörit. Pedig ő még soha el nem itta. A vacsorájuk az közös, de a sör, soha bele sem nyalt; csak amit ott hagyott. Elébb a lábait csúsztatta ki az ágyból; aztán fölé hajolt, s a nyakára kulcsoltatta az öregasszony kezét. – Hó-rukk – vezényelt hátulról a mókás pincér, mialatt Boris a derekát átfonva az ágyszélre kiemelte. – Azért elég ezt egész nap vonszolni – tolta elébe Annus, aki már ismerte ezt a szertartást, a kis gördíthető asztalt. A pincérfiú most kezdte észrevenni, hogy orra van. Ahogy felültették, minden szag feljött a teste alól. – Erős kölnije van a nagyságos asszonynak – fintorgatta az arcát. Olyan mulatságos volt, hogy Boris is megint nevetni kezdett. Kimert egy kanállal a tálból, s az öregasszony szájára kente. Közben maga is kicsípett a két ujjával egy darabkát a fasírozottból. – Nem marad meg szegényben már semmi – magyarázta. – Csak elkenem a száján, meg letörölöm. – Úgy is volt, éppen hogy nyámogott egy kicsit azzal a krumplival. – A sört nézi – mondta a pincér. – Adja azt neki. Öreganyám – mutatott a sörre, s a feje mellé tette a kezét, mint aki mulat. Még ugrott is hozzá egyet-kettőt. Az asszony megértette a mozdulatot, mert a szája is elnyílt a ravaszkás mosolygástól. A két lány nevetett, hogy a mókás pincér így eltalálja a nyelvit. Az Annus feje csak úgy olvadt a fényes kacagástól. – Maga jól elszórakoztatná – habogta. A nevetés úgy kisámfázta az amúgy is feszes bőrit, hogy beszélni sem tudott értelmesen tőle. Boris sem bánta most, hogy a pincért itt ragasztotta. A piros kabát elmegy, de az ő ismeretsége megvan a pincérrel. Máskor is elidőznek majd.

Még egy darabvást elszórakoztak a beteg körül. Annus a piros kabátban rázta magát; Boris, két ujja közt a fasírozottal, a családot magyarázta. Hogy a főnök úr, az mindennap bejön, de a menye csak az ajtóban szokott megállni. A pincérfiú a sör fogyását kísérte mókával, s elmagyaráztatta az öregasszony lábán a sebet. Ahogy ott fekszik, egyik bokája éjt mint nap a másik bokája mellett, hát a maga testit töri fel szegény. Azt is neki kell bekenőcsözni. Ha az étvágya el nem megy egészen, abban is meg kell halnia, hogy föltöri magát. Az öregasszony összerogyott gerinccel lógott az asztalkán. A három fiatal meg nézte. A csiklandós meleg, hogy kétféle nem van a világon, gerincükben összetalálkozott a pusztulás borzongásával. – Elkaszinóznánk így, ugye, nagymama? – nyilallt végre az üzlet a pincér eszébe. – Te még nem mégy? – szólt vissza Boris a húgának, mialatt a sikátoron kivezette, s a mókás fiú minden kaszninak, ládának nekiment szántszándékkal. – Nem. Mondok még valamit – kiáltott utánuk Annus az előszobába.

Borist úgy kizökkentette ez a kis férfiinger, hogy nem is talált hirtelen belé: mit akarhat ez mondani. Csak amikor visszajött, s az Annus ott áll, s még a piros kabátja is vemhes a boldog közlenivalójától, akkor ért rá a szorongás. – Na mondd hát – rakott egy párnát a beteg háta mögé. – Nem fekteted még vissza? – nyert egy pillanatot még Annus, mint aki meg is ijed kicsit, mire kimondaná, a titkos boldogságától. – Nem, még le kell mosnom éjszakára a gumiját. Látom, megkaptad az asszonyod kabátját. – Meg. Kedden meg utazom – bökte ki Annus. – Te? – fordult vissza a betegtől Boris. – Vasárnap, hétfőn takarítok utánuk; kedden azt mondták, hazautazhatok. – Márég? – mondta Boris, csakhogy a szívét körülfogó szorításból legalább egy szónyi utat vágjon. – Az úr most vette ki az egész szabadságát. Csak augusztus elsejére kell hazajönnöm. – Akkorra? – gyömködte meg még egyszer a párnát az asszony mögött, csak hogy legyen hová a szeme fájdalmát eldugnia. – Gondoltam, fölszaladok. Ha izensz valamit édesanyánknak – mondta most már Annus csendesebben, mert a nénje szótlan gyömkölődéséből ő is megértett valamit. Csak az öröm hiszi, hogy az egész világnak vele kell táncolnia; Boris még bele is feketedhed az ő örömébe. – Mit izenjek? Látod, milyen sok élvezetem van – mondja most is, s csak az anyja kedvéért teszi hozzá. – Mondd meg, hogy csókulok mindenkit s majd írok.

Alig várta, hogy magára maradjon. Valami fekete bugyog föl az emberben ilyenkor, s az az egyetlen könnyebbség, ha azt az ember bugyogni hagyja. Az öregasszony még ott görnyedezett az ágy szélén. Boris elvette előle az asztalt, s hozzáfogott, hogy kitakarítsa. Ez az ő fiatalsága, hogy húzhatja alóla a gumit. Ehol, most is ráfolyt a lepedőjére. Vonhatja, moshatja azt is. S ez így lesz az egész nyáron. Mert dehogy hal ez meg. A hátáról is lecafatolódik a hús; a felírónő megmondta, hogy ennek az szokott a vége lenni. S még mindig nem hal meg, itt rothad elevenen, s neki nyakába kell akasztania a száradó kezét, és húzni, vonni. Mert ő még a pesti cselédségből is ezt tudja kifogni. Már a második vasárnap nem volt kimenője. Mert ő csak akkor mozdulhat ki ebből a sírboltból; ha a felírónő szabad, és kedve van itt lenni. Ha most mindjárt meghalna, akkor sem mehetne el már kedden az Annusukkal. Ma csütörtök; szombaton lenne a temetés. Ez volt minden vigasza, ez, hogy otthon az új nyersselyem blúzában megy föl a templomba. Az Annus még ebben is szerencsés. Hogy van az, hogy olyikhoz csak úgy ragad a boldogság.

Egy batyúba göngyölte az összekent ágyneműt, s vitte ki a fürdőbe, beáztatni. Az öregasszonyt otthagyta az ágy szélén. Ahogy a lepedőt kiráncigálta, még a párnákat is eldobálta a háta mögül. Most ott lógatja a sebes lábát, s a melle a térdinek esik; várja, hogy visszarakják. Ha most tenne az a Jóságos valamit. Hisz ennek már úgyis egy kín csak az élete; ő pedig az anyján is segítene azzal a kis maggal, amit megkeresne. Hallott már ilyet, hogy az öregeknek egyszer csak megpattan a fejükben valami. Ahogy most támasz nélkül ül. Senki őrajta azt meg nem kérhetné. S keddre már a szobát is kimeszelné, fölsikálhatná a boldogult után… Brrr… Az ördög adja ezeket a gondolatokat. Az a jó, hogy a gondolatoknak nincsen hatalmuk. Ha hatalmuk volna: most egy imádságoskönyvre való könyörgés sem tudná szegény nagymamát megtartani. A szegény jó anyjának meg öccsinek kéne a lelkiért könyörögni.

Az ágyneműt beáztatta már, a gumit is leöblítette, de azért nem akaródzott visszamenni a szobába. Csak fülelt, fülelt, hogy történik valami, s közben a Boldogságosra próbált gondolni, aki a templomuk falában tartja az utca felől a kis Jézust. Meg kell ágyaznom; a kisasszony vagy az úr feljöhet, és nincsen megágyazva. De ez is csak azért volt, hogy az ottmaradjon az ágy szélén, s annak, akivel benne most a rossz szövetséget köt, ideje maradjon megtenni. Sunyi rémületben ment be a hálóba, s a körme karcolását is érezte a selyempaplanokon. Milyen gyönyörű egy ilyen paplan: csupa pihe; a selyme mély varrással barázdált. Kiterítette a két hálóinget. Az úré lábszárig érő selyem; látta reggel, úgy van rajt, mint egy nyakáig érő, pötyögő harisnya. Az asszonyé meg valami hálóvászon, a melliben csipkebetét, úgyhogy mindene átlátszik rajta. Mit gondolt ez az asszony, amikor azt a csipkét odavarratta? Az éjjeliszekrényen orvosságok. Mire köllhetnek ezek? nézte meg őket is századszor. Ez a sok lila ebben a skatulyában? Meg ez a csöppentőféle?

Az udvari szobában most zuhant valami. S utána azonnal: a csöngő. Egy pillanatig mozdulatlan fogta a csöppentős üveget. Az a zuhély az ő fejéből jött: a csöngetés meg, ahonnét mindent láttak. A gondolat csinálta: ereje volt a gondolatának s azon szóra nyakán a büntetés. A két hang úgy húzta, az egyik erre, a másik arra, hogy lehetetlen volt megmozdulni. Végre is: arra rohant, amerre a bűn volt. De közben másodszor is megcsördült a csengő, s szólt egyfolytában. Az udvari szobájuk ajtaja be volt téve, de ablakos ajtó volt, s az ablakán be lehetett látni. Nem volt ereje rányitni, csak állt, az arcát betakarva. A csengő még berregett; az úrnak volt szokása, hogy így nyomta egyvégben, ha nem nyitottak mindjárt. Ez a csengőszó erősebb volt nála; húzta maga felé, s közben azt gondolta, talán bemegy a maguk szobájába.

– Na, de soká nyitsz, tán aludtál? – mondta az úr, hogy a kulcsot végre megfordította. – Nem… nem hallottam – motyogta ő, s csak nézte, hogy a főnök úr merre veszi az útját. Hála isten, a szobájuk felé. Jó gyorsan, mert ez a lakásban is sietni szokott. De az ajtónál megállt. – Te, az öreg nagyságának fölhozták a sörét? – Igen, föl… – És megitta? Enni már nemigen eszik, ugye? S aztán, mint akiben föltámadt a szíve, hogy utánanézzen a nagybeteg anyjának, megfordul, s megy az udvari szobának. És maga sem tudja, hogy ki fordította meg.

Boris ott kinn maradt az előszobában. Csak állt, mintha egy másik Boris lett volna a feje zugában, aki onnan figyelt, mint egy idegen, hogy hogy indul reszketésnek a lába, a bőre, az állkapcája. – Ó, te… – akart a Szűzanyához imádkozni, de nem jutott tovább egy sóhajtásnál. – Te Boris – kongatott most belé az úr hangja. – Látod, milyen haszontalanok vagytok. Itt hagyod a nagyságos asszonyt az ágy szélén. A földről kell összeszednem… A földről, de te még nem tudod, hogyan, vacogta Borisban a bizonyosság. De azért megindult, s ment, ahogy az úr hangja követelte.

– Igen, igen. Biztos épp a gumiját szedted ki, s amikor csöngettem, itt hagytad – szólt föl hozzá az úr a földről a küszöbre. Boris a fölnyalábolt tetemre nézett. – Fiam – jött ki abból egy panaszos nyöszörgés. – Hozd gyorsan azt az ágyneműt – mondta az úr, a nyöszörgő testet fölemelve. – Máskor, ha ilyen hanyag leszel, majd kapsz egy pofont tőlem. – Boris hidegrázós ujjakkal nyúlt be a szekrénybe, s szedte a lepedőt. Most megint nőtt, áradt, bugyogott benne valami; de ez már a megkönnyebbedés volt. – Él, él; az úr beszél hozzá. Azt mondja: fiam. Nem bánta már, ha az egész nyáron itt kell a szagában hervadnia. Csak a lelke maradjon tiszta tőle. Csakhogy a gondolatának nem volt hatalma szegényen.