Segédmunkás

Kinn gépelek a diófa alatt. Ez a munkám még otthoni adósság; az agyammal rája vigyázok, de a bőröm az áprilisi szőlő felől már az új életemet ízleli. Egyszer csak jön a vincellérné: – Egy fiatalember van itt; Debrecenből küldték ki, a kutat csinálni. Azt mondja, kéne valaki neki. De hát most mindenki dolgozik. Hol vegyek ilyenkor segítséget.

Hátramegyek az udvarba. A fiatalember már kipusztította a kutat; a földön kibontva a táska a szerszámokkal; a bicikli nyerge alatt egy odaszerelt lábos s a zöldhagyma. – Segítség kellene? – kérdem. – Az. Ki kell emelni az egész kutat. Olyan helyen ereszt, ahol nem tudok hozzáférni. S míg barátságos markában fogja a kezemet, hozzáteszi: – Rendesen megfizetem a fáradságát. – Énbennem nincs meg a tréfához kellő lélekjelenlét. Zavart nevetéssel hárítom el: – Hiszen nekem csinálja. Ettől az ő barna arca is veszít átlátszóságából. – Az mindegy – mondja. Csak a vincellérné előtt pironkodik később, hogy meg akart fizetni. Őneki azt mondták, nincs a házban, csak egy rossz kút, meg egy házaspár szőlőmunkás.

A segédlet tovább tart, mint vártam. A kék zubbonynak állandó szüksége van egy civil nadrágra. A kutat rég nem húzták meg, hiába eresztjük belé a létrát, nem éri fenekét. Azt jól ki kell kötni. A kötelet a kerítésdúccal ketten biztosítjuk. A szivattyú alatti részt akarjuk leszerelni, de picik a csavarok: szerszámokat kell adogatnom. Aztán az alsó részt tartom egy kötélen, amíg ott lenn megerősíti. Majd a szivattyút próbáljuk kiemelni; a kút húzóját is leszereljük, hogy azzal is könnyebb legyen. Én némi lámpalázzal hajtom végre az utasításait; nem szeretnék szégyent hozni az értelmiségre. A harapófogót meg a kulcsot még csak megértem. Az alátétre is rájövök valahogy, de amikor a stefet kéri, mindent bemutatok neki, a végén derül ki, hogy az a rozsdás szögféle az, amit a másik markomban feledtem. A szivattyút nekem kéne a kút tetején kihúznom. De nem megy; őneki kell kimásznia a kútból. Hála Isten, neki sem megy; visszamászik, lecsavar róla valamit s úgy valahogyan kiráncigáljuk. Olyasformán érzem magamat, mint cselédkönyves koromban, amikor az operáló alorvos mellett tartottam a méhkanalat. Az én kútbeli műtőm szerencsére jobb indulatú. Nem zavar bele szándékosan a lámpalázba.

Először a kúttal melegszem össze. A mi vízvezetékes életünkben a kút: gyermekkori rém. Már nem félünk tőle, hogy a kútkáván át is beszív valahogyan, de azért csak egy nagy, gonosz, idegen lyuk maradt. Az ilyen szivattyús kút meg még titokzatos is. Nem emlékszem, hogy láttam volna valaha kibontva. Na, most itt van, itt dolgozom egy iszamlós gerendán fölötte, s ahogy nézem, percről percre kisebb s jámborabb lesz. Az emberi munkának ez a legvarázsosabb tulajdonsága: amibe beleakaszkodik, az rögtön kezesedni kezd s zsugorodni. Ez a kék mackós ember úgy jár le-föl a himbáló létrán, mint egy tornaszeren. Hogy jobban hozzáférjen a csavarokhoz: keresztbeül a kútban; a keresztcsontja az egyik falán, a talpa a másikon. Az eszközeit a kút falába nyomja, két tégla közé. Egyáltalán nincs semmi ördöngösség benne, ahogy ott dolgozik. Ha nem szégyellném: lekéredzenék mellé. Legalább a létrát szeretném kipróbálni; a keresztbeülést, azt előbb egy hordóban gyakorolnám.

Hanem az ilyen összebarátkozás is csak egy határig megy. A kút még a kútásónak is kút marad. Megvan még egy létramély, nem volna jó megfürödni benne, mondja, miközben a létrát a maga kútásó csomóján kipányvázza. Az eszközeire is rászól: – Az kellene, hogy beleessél. – S látom, más gonddal fogja őket, mint aki műhelyben bánik velük. – Mit csinálnak, hogy ha beleesik? Kimerik a kutat? – Azt már merhetjük. Volt úgy, hogy megpróbáltuk, de elnyeli nyomtalan az iszap. A körültekintés épp a kútban nem a leghelyénvalóbb szó, de ez a fiatalember épp az ösztönébe ivódott körültekintésben különbözik, mondjuk, egy lakatostól. A föld fölött is így fog meg mindent, mintha nem volna szabad leejtenie. Ettől olyan lassú és rendíthetetlen a munkája. Mérlegelem, hogy mennyire nehéz. Egy ideje mániám ez: a különféle munkák összehasonlítása. Amióta a kétkezi munkások iránt mindenképpen jogos bűntudat föltámadt bennünk: magára a „testi munkára” is hajlandók vagyunk ezt a bűntudatot átvetíteni. Egy tanár, aki négy egyfolytában végigtanított óra után keringőzve jön le a dobogóról: elhiszi, hogy négy óra talicskázás ennél nagyobb „testi” munka. Ez biológiai butaság. De én sem mint biológus fogtam gyanút; mint talicskás. Hanem amit ez a fiatalember csinál ott lenn: az a kemény munkák közül való. A szellemi és testi része is (minden munkában van mind a kettőből) igénybe vevő. Diagnózist kell csinálnia olyan szerkezetben, amilyet tán most lát először, s a kórismének jónak is kell lennie; különben nem folyik a víz. Aztán a tervezés, átgondolás: ha egyszer húzni kezdjük a kutat, nem szabad visszaesnie. A mozdulatok dupla beidegzése, a kényelmetlen tartás, lenn a levegőtlen „műhely”, mind kimerít. S a vas! A vasnak, hiába, súlya van. Ha még jajgatna is: ez volna olyan nehéz munka, mint a fogorvosi.

Kétórai munkába kerül, amíg a kiemeléshez elérkezünk. A kútnak akkora hibája van, amekkora egy kútnak csak lehet. Egy nagyon jó szívós-nyomós kút volt ezen az aknán, de a gazdája azt a szőlőjénél jobban szerette, s mielőtt áruba bocsátotta, elvitette innét. Idehozta helyette ezt az őskori lényt, azaz két őskori csonkot, mert az egybeöntött felsőrész meg a szivattyúháza két különböző őskútból van összeszerelve. Ahol egy vaspánttal összepászították őket, ott dűl most a víz. Azt a helyet kell nekünk most itt fönn tömítenünk. A fiatalember fáradtan jön föl a kút mélyéből. Csinos, barna arca fölött ott van a kimerítő munka facies hippocraticája, az elkínzott, szürke szín, melyet fárasztó rendelésekről, átfeketézett éjszakákból a tükörből ismerek. Most odaáll a kút mellé, s megemeli, hogy lássa a súlyát. Éppen hogy megmozdul. Ma már nincs ekkora súlya egy szivattyús kútnak – mondja, a súlyával tanakodva. S mindenik rész külön jár, külön lehet kivenni s megjavítani. Én mint a szörnyeteg gazdája, bűntudattal nézek a megizzadt fiatalemberre. A legnagyobb baj, hogy megfogni sem tudjuk ketten; csak egy embernek van mellette hely. A diófára nézek; itt hátul is van egy diófa: ha annak az ágán vetnénk át kötelet, én majd ráakasztom magam, s amit ő kúton emel, azt én a diófán továbbrántom. Mint egy iparkodó asszisztens, úgy várom, hogy a professzor mit szól hozzá. Ő a gondolatot is úgy fogja meg, mint a franciakulcsot, de végül is jónak találja. A hosszú, háromméteres alkotmány megindul a levegőbe. Én ott csüggök hatvanhét maradék kilómmal s ami erőm van, a kötél végén. A katonai szívleletemre gondolok. Írók közt szenvelegtem vele, de inkább belehalok, mint hogy ennek a fiatalembernek arra hivatkozzam. A diófa azonban nagyszerű segédmunkás; a szörnyeteg már dől kifelé a kútból. A vincellérné is odakapaszkodott a csőrére; közben Évikét hessegeti, a kis lelencünket. Olyan a hangulat, mint Szilason, amikor a kétmázsás kant ölték. A szerkezet végre kinn fekszik a gyepen. A fiatalember még egy kartondobozt kér, amivel a két csonk közét eldugítsa, s visszabocsát az írógépemhez.

Amikorra megint szükség van rám: a vincellérünk is itthon van ebédidőre. A visszaeresztés még nehezebb, mint a fölhúzás; most már arra is vigyázni kell, hogy az összepászított részek szét ne bomoljanak. Én megint a kötelet húzom és lazítom, aszerint, hogy ők hogy birkóznak a kútgödörrel. Közben megfigyelem, hogy beszélt egymással a két szegény ember. Ha hanglemezre kéne venni: mi legyen a különböző társadalmi osztályok közt a magyar „gentlemanlike”; a kútásó modorát tenném példaképpé. Ez az, amit egy úr ritkán talál el; leereszkedő kedvében különösen. Érzik rajta, hogy tudja, milyen jólesik ebben a nagy nyomású társadalomban egy kis szakmai méltóság, s a gyengébbnek is juttat belőle. Gazdának szólítja, holott a gazdának lova s földje is van. De ez nem hízelgés, csak testvériség. Amikorra a kút helyrezökkent, s a vincellérnek mennie kell: az asszony is megjött a félliter borral. Úgy hozatta, mintha magának kéne, s most meg sem kóstolja: nem szabad innia. Egy félliter bor, az pengő negyven; elég gavallér volt. Én akkor egy litert is megszolgáltam.

Amíg mindazt, amit délelőtt kicsavart, fönn és lenn visszacsavarja: a mesterségéről beszélgetünk. Elég nehéz mesterség. – Tessék nézni, én még csak harminckét éves vagyok – s mutatja a kezét; ha kinyújtja, reszket. Persze, a vállának nincs hely, mindent a keze szárából kell csinálnia. S hogy szánta rá magát erre a pályára? Nehéz elképzelni, hogy egy tizennégy éves fiú a kútba kívánkozzék. – Én is pékinas voltam előbb, tetszik tudni, de az még rosszabb volt. Ebben azután megmaradtam. – Persze, folyton a vidéket járja; hisz benn Debrecenben vízvezeték van. S belegondolom magam a helyébe: tíz kilométert biciklizni ebben a szép áprilisban, mint nagy orvos állni a beteg kutak mellé, s a háziasszonyok tűzhelyén megfőzni a kis lábosában. De őket ritkaság, hogy kutat javítani küldjék. Tavaly Dés mellett fúrtak az államvasútnak, idén Debrecenben csinálnak légvédelmi kutakat. Azaz, a költészetet itt is megette az üzem. Többé-kevésbé minden foglalkozás nehéz, mondom; a szellemiek is. S megint a fogorvosságra gondolok. Én csak négy évig voltam fogorvos, s olyan lúdtalpat szereztem belé, hogy most is arról énekelnek Pesten a lírai költők. – Önállósítania kellene magát? Az öregnek az való: kijön, megnézi a bajt, s küldi maga helyett a fiatalt. Csak mosolyog. – Ahhoz berendezés kell. Tessék elgondolni, mibe kerülnek a fúrógépek.

Három órára már a faburkolatot is visszaszegeztük. A víz folyik. Azt azonban mind a ketten látjuk, ő is, én is, hogy nem soká. Új kutak áráról beszélünk. Már száznegyvenért egész rendeset kapni; pláne, ha a régit becseréljük. Akkor kár volt ezt negyvenért tömíteni, bököm ki a munkája díját. A verejtékből kimosakvó ember nem szól, de látom, hogy egy árnyék megy át az arcán. A bicikliúttal együtt lehetett vagy hat munkaórája. Mit kap ő ezért? Mondjuk, tizenkét pengőt. Azért vesződött ott lenn az ócska csavarokkal, azért emelte az iszonyú koloncot. A huszonnyolc pedig a mesteré, mert üzletet tart, mert gumit adott, s mért egyszer kinn volt a beteget megnézni. A kizsákmányoló, gondolhatja ő. A rabló, gondolhatom én. S emellett még a mesternek is rosszul mehet: lehet, hogy most készül visszaadni az iparengedélyét. Mennyivel egyszerűbb lenne: ha volna Debrecenben valami kútásó szövetkezet, s az bicikliztetné ki a kútásóit. Az a negyven pengőkből gépeket is tarthatna, a tagjainak osztalékot adna. Még az öregebb kútásóknak is spórolhatna egy szőlőt, amikorra nagyon remeg a kezük.

Erről azonban már nem beszélünk, nem illene. Inkább a vincellérnét kérem meg, hogy adjon egy jó uzsonnát neki. A feleségem egy kis szál kolbászt küldött a születésnapomra; mondom, vágja le a felit. Amikor elment, megkérdem: – Na, ízlett a mesterünknek az uzsonna? – Csak a kávét ette meg. A kolbászt elvitte a feleségének; már régen nem láttak ilyesmit.

De nemcsak a kútásóknak nem jut itt segédmunkás. Vasárnap azzal jön meg a vincellérünk a hadházi piacról, hogy nem kapott embert. Úgy gondolta, ha kettesben metszhet, elvégez nagypéntekig. De nem volt senki; a sógora tizenhat emberrel szokott dolgozni, s négyet kapott; de még az is nagy kérdés, hogy eljönnek-e. Nagyon csavargós ez a hadházi nép, mondja; most is elmentek Erdélybe, mert ott nagyobb a napszám. – Hát majd segítek én; kapok rajt (ha már benne vagyok a segédmunkásságban). Úgy is meg akarom tanulni a metszést; Gulyás tanár úr már a harmadik szőlészeti könyvet küldi Debrecenből. – Hát isz a doktor úr is megtudja, hogy ha megmutatják – mondja az emberünk nem nagy bizalommal.

Egyelőre azonban nincs ollóm, s két napba kerül, amíg Debrecenből az megérkezik. Addig csak őt kísérem, s elmagyaráztatom, melyik a cser, melyik az éves vessző; aztán előremegyek, megcsinálom a következő tőkén a magam haditervét, s várom, hogy az ő ollója hogyan csattog. Ez a szőlőmetszés azonban olyasvalami, mint a sebészet, csak késsel a kézben lehet megtanulni. Este bezárkózom a szobámba; amióta itt vagyok, először: lámpát gyújtok, s nekifekszem a szőlészeti könyveimnek. Erről egy külön könyvet kéne írni, hogy miért rossz minden ilyen munka. Ahhoz más módszer kéne, egy gyakorlati természettudományt könyvből megtanítani. Ezek nem merik úgy előadni a szőlő metszését, ahogy az az ő fejükben van. Azt a képet szégyellik; azt neki a, b, c, szét kell analizálni s mindent, amit a tudomány tud, belécsapni.

Másnap is odagugyorodok az emberem mögé; most már a könyv betűjét hasonlítgatom az olló kedves csattogásával. Azt már értem, hogy ebben a szőlőben énnekem csak napszám fog teremni. Tavaly feles művelésben volt, s a feles „jól ráhagyott”, hogy minél több legyen a termővessző; a lehúzásnál már nem iparkodott úgy, s ami le nem volt húzva, odakapta a tavaszi fagy. Ezt értem; a metszést azonban még mindig nem. Azaz, a költészetét már nagyon is. – Van ennél szebb munka is a szőlőben? – kérdem a vincellért. – Ennél nincs. – S csakugyan, úgy veszi lába közé a tőkéket, mint kis, egy évre rendbe hozandó lelkecskéket. Mindenik mást ad föl neki; amíg kiássa, a harmatgyökereket letisztogatja róluk, gondolkodhatik, milyen sorsot készítsen nekik a jövő esztendőre. Újra érzem, hogy mennyire tarthatatlan testi és szellemi munka közt a határvonal. Mennyivel erősebb testi munka ennél, mondjuk, a tanítás, s mennyivel szellemibb ez: mondjuk, a gépmásolásnál. – Ez nem is annyira testi munka – mondom a vincellérnek. – Ez nem, érti meg azonnal ő is.

Aznap este az asszony húga meghozta az ollót. Jó tömzsi olló; szinte élvezet a rugóját nyomorgatni. Másnap délelőtt nagy sürgető levelek jönnek rám Pestről; délután azért mégiscsak kisomfordálok a szőlőbe. Ők ketten a lugast metszik; annál az asszony is segít. Én kiválasztok egy sort: – Most beülök ide; aztán, ha végigmentem rajta, maguk majd kijavítják. S úgy is ülök oda, mint diákkoromban a dolgozatíráshoz. A tőke azonban súg valamiképpen. Amíg az ember pucolgatja, megérti, mi volna ennek a jó. A szemek is nagyok, a vessző lében van, csaknem kipattannak; nem lehet az élőt a fagyottal összetéveszteni. Hát ez nagyon szép munka; csak úgy emészti az időt. Legföllebb a tőkétől tőkéig csúszás okoz némi égető nyugtalanságot. Megnézem a bakon a magam nyomát: én külön-külön hagyom minden tőke alatt a legkerekebbik nyomomat. A vincelléré összefolyik. Valami hiba van még a technikámban; ők félkönyökön csúsztatják magukat tovább. Hanem mi ez ahhoz a hátszaggatáshoz képest, amit egy félórai gépelés után érzek. Vagy a rendelőben: a negyvenedik leventevizsgálatnál. Szép, nehéz tudomány lenne ez: a különféle munkák minősítése. Egy szocialista államban: ez volna a számvevőségi hivatal. Azt a marhaságot, hogy testi meg szellemi, egészen el kellene dobni. Még a bútorhordozásban is van szellem, s az írásban sem az agyammal, hanem a testemmel fáradok bele. Már nagyobb szempont: mivel bánik az ember. Az élő, sarjadó növény a legszebb, a legengedelmesebb; az ember a legkomiszabb, a legfárasztóbb. Az állat, az anyag, a holt anyagszerű növény valahol középütt vannak. Kapálni lehet heteken át tizennégy órát, de próbáljon meg valaki ennyit tanítani.

Tanáraim odaállnak fölém, s én erre szorongva mutatom a dolgozatomat. Ezek előtt még jobban szégyellném magam, mint tegnap a kútásó előtt. Az ember elnéző; de az asszony nem hagyja benn a hibámat. A szálvesszőim hegyéből le-lecsíp, egy-egy vén csert, amit bennhagytam, kidob; a haszontalan tőkefejeket levágja. Megkönnyebbülten jövök be: a legrosszabb esetben kétharmad. Másnap este már megint a balra csúszó ember mögött fejezem be a napot. Erre nagyon vén, agyas, fejes tőkék vannak, a körmöm is beletörik, amíg ásó nélkül kikaparom őket. Ezek meg éppen bölcsek, szinte félhangon tanácsolgatnak. „Nézd csak, engem milyen szép kehely formára nevelhetsz. Az ilyen régi, fás részben forgasd úgy az ollót, mint szájban a fogót.” No, az biztos, hogy én ehhez hasonló élvezetes munkát soha nem folytattam. Az a sok bridzsbe pállott agy hogy megüdülne benne. S most már a csúszás fáradságát sem érzem. Ha egy óra szőlőmetszés fáradsága: 1, akkor a kubikolásé, adminisztratív munkáé: 1,5, az orvosi rendelésé, korrepetálásé 2, a tanításé 3, a fogorvosi munkáé 5, a „kitartó”, hajszolt írásé 8. Persze ez egyéni; ebben az emberek megállapodni soha, de soha nem fognak. Lehetetlen is: a kizsákmányolást teljesen megszüntetni. A társadalomnak mindig lesz kulcsa, amely szerint a munkát méltányolni fogja. A feudalizmus túljutalmazta a katonai munkát; de mi is lett volna egy középkori népből nélküle? A kapitalizmus a vállalkozást jutalmazta aránytalanul. Az új kollektív társadalmak a szervezést, az ellenőrzést, a fegyelmezést. Komplikálja a dolgot, hogy a munka bére nemcsak az érte kapott pénzből áll, hanem a vele járó tekintélyből, szerepből s örömből is. A szocializmus csak a munkajutalmak felhalmozódását akadályozhatja meg az utódok kezében. A művészek, tudósok hősibb része ott is kizsákmányolt lesz, s jaj neki, ha szíve örömében nem kapja meg üldöztetése ellenszerét.

Megmutatom tanáromnak a soromat. Az enyhe vincellér nem talál benne hibát. Másfél óra múlva a vasúton van dolgom. Fél nyolc, s ő még mindig ott ül a tőkéivel szemben. – Maga még ilyen későn is dolgozik? – kérdem meglepetten. Ő meg, látom, énrajtam lepődik meg. – Még igen, mondja, s a vörös napkorongra néz. Látástól vakulásig, jut eszembe Veres Péter kedves kifejezése. Ők is a naphoz szabják a munkanapot. Ha a nap nő, a munkanap is. (Az idén, igaz, a napszám is.) Egy óra szünet délben, fél óra reggel; akkor is fennmarad napi tizenkét munkaóra. Ez bérmunkának akkor is sok, ha könnyű. S akkor is, ha hat pengő helyett tizenkettőt fizet. Nem lehet élni tőle, a mezőgazdaság pedig sosem fogja elbírni: a hat vagy nyolcórás nyári munkanapot, mert az téli kétórásat jelent. Mi itt a szabadulás vagy a könnyebbség legalább? Csak az, ha az ember félig-meddig mégis a maga tőkéjét metszi. Ha nem alkalmi munkása annak a szőlőnek, hanem sok éves gazdája. A tőke is ezt szereti. A feles ember ráhagy, a sürgetett napszámos, ahogy a vincellérünk mondja, megmetszi a három-négy csapját, s már megy; a gazda azonban a jövőre gondol s alakít. A szenvedély, szóval.

Mialatt ezt írom, jön a vasúti: egy szekrényem van az állomáson. Ez az öreg családi kredenc lesz. Valahogy elcsellengett a többi lomtól, amivel engem Bocskayba kiházasítottak. Most itt van; fuvarost persze nem hozott magával; az állomásról magunknak kell estéig elvinni. Csöndes tanakodás után megindulunk a széles taligával. Kilencvennyolc kiló; végül is nem sokkal nehezebb egy búzás zsáknál.

Az öreg bútor csakugyan ott áll egymaga a szellős raktárházban. Ő az egyetlen, aki első lakásomból, az Attila utcából, ide az utolsóba is elkísért. Akkor még barokk hasa volt, angyalok voltak rajt fakandeláberekkel. De azokat úgy megsértette egy szobrász vendégünk, hogy feleségem leszedette róluk. Most itt áll, megszögletesítve s alul elrepedten, nézi, hogy tesszük rá a taligára. Az asszony a taliga elé fogja be magát; mi meg majd felváltva toljuk, támogatjuk Nehéz? – kérdem az embert, s alig várom, hogy rám kerüljön a sor; szeretnék meggyőződni, hogy csakugyan nem nehéz. De jön a homok; rossz haditervet is csináltunk: egy dombot akartunk kikerülni, s egy homokfolyót kaptunk. Amíg arról az útra kiérünk, abba bele kell szakadni. Az asszony, amikor én tolom, hamarébb áll meg, hogy váltsunk; de a száz méter így is fölér egy kilométerrel. Mintha nem is a karommal, hanem közvetlen a szívemmel húznám. Egy küszködő öröklét, föl az országútig. – Itt már elszalad – mondja a vincellér; de az én lüktető nyakamnak most már a beton is homok. S még hátra az utolsó keserves darab. Föl a szőlőn, a háznak. Na, itt kiadod a párád, vén igás, biztatom magam a váltásnál. S a legvégén: a fal és a nyesett bokrok közt még emelni is kell. Csak az asszonyt látom, piros és gőzölög. Úgy esünk be a házba, mintha a pokolból estünk volna ki. Soha én még úgy egy vizespohár bort meg nem ittam, mint amit velük koccintottam.

Hát ez a borzasztó. Nem a testi munka, hanem amikor nincs hozzá test. S a szellemi, amikor mint a lyukas futballból a levegő, lassan kimegy belőlünk a szellem. Ettől mentsen meg minden anginás takarítónőt, rokkant hordárt és beteg írót a halál vagy az emberi könyörület.