A haldokló kulák

Abban az időben, amikor még a szovjet ötéves terve volt a legfrissebb világcsoda, nálunk is megmaradt néhány műszóvá előlépett orosz kifejezés. Ekkoriban akasztották a mi ötven-százholdas, jobbára református parasztjainkra is a kulák nevet. A parasztságot ábrázoló könyvekben, füzetekben minduntalan föl-föltűnik ma is egy fénykép – dunántúli kulákház, kulákasszony ünneplőben, kulákok Eger környékéről s más efféle.

S nemcsak a szó tapadt meg, hanem a hozzátartozó gunyoros, becsmérlő íz is. A kulákság az új szélben is gonosz, önző, földharácsoló, magzatgyilkos, banyauralom alatt senyvedő népfaj maradt. Ahogy a kuláknő a fényképeken mindig vén s azonkívül még valami gonosz hatalmaskodás is van az ajkára vasalva; a szociográfiai füzetekben s az úgynevezett parasztregényekben az egész osztályból sem marad meg: csak a vénség s a hatalmaskodás.

Engem mindig bántott ez a beállítás. Én magam is kulákcsaládból származom s más fotográfiákat hordok az emlékezetemben a nagyszüleimről, nagybátyáimról, ángyaimról, unokatestvéreimről. Tanulmányaimban zúgolódtam a torzítás ellen, szépirodalmi műveimben próbáltam kiigazítani. Hasztalan! Nemegyszer épp az én regényeimet hozzák fel bizonyítékul. Én is a „paraszt lét döbbeneté”-t, a falu „kibírhatatlan atmoszféráját” éreztetem állítólag. A Gyász legelőzékenyebb bírálója még a mű fogyatkozásait is a kulákokkal menti. Igaz, hogy ebben a regényben az életnek csak a sötét, sivár fele látható, arról azonban nem én tehetek, hanem a népréteg, amelyet ábrázolok. A bíráló is ismeri őket: ilyen sötét, sivár az a csontja velejéig.

Attól tartok, hogy az ábrázolás sötétsége vagy világossága mégiscsak inkább az író vérmérsékletétől függ, mint az ábrázoltak emberi értékétől. Ha nem így volna, Kemény Zsigmondnak meg kellene vetnie Erdélye komor államférfiait és katonáit, Herczeg pedig nagyra becsülhetné a Kék róka modelljeit. Én mást, mint tragikus főhőst állítani nem tudok. A tragikum az én mindent összegező élettapasztalatom, s természetes, hogy ha a kulákságból választom hősömet, ezt az osztályt is csak mint a kiválóság kínzókamráját tudom ábrázolni. De azt jelenti-e ez, hogy megvetem? Szophoklész megvetette tán a thébaiakat, akik Antigonét élve kősírba zárták? Nem, sőt akinek van valami érzéke a tragikum iránt, az mindig szívesebben pusztítja el hősét nagy szenvedélyű, komor emberpéldányokkal – mint híg fecsegőkkel. S a kulákság, ahogy én azt megismertem, minden mai magyar csoportnál alkalmasabb tragikum-televénynek. Ha életbeli élményeimhez a történelmieket is hozzávetem, én erre a televényre ilyen sűrűségben talán csak három helyen bukkantam idáig: a Szokratész előtti, VII–VI. századi görögségben (Szophoklész drámáiban, Olümpia szobrain), a XI–XII. század katolicizmusában (Roland-ének, VIII. Gergely, román székesegyházak) s Erdély XVI–XVII. századi krónikáiban.

A három hely elég messze esik. Pogányok, katolikusok, protestánsok; nemcsak század, nemzetiség, klíma, de még a felekezet is más. S negyedikül most – fekete mándlis parasztokat vágok azokhoz, akik legalább valamennyien előkelők voltak. Pedig e négy elütő életképben mégiscsak van valami elvitathatatlanul közös, épp amit én szeretek: az archaikus lélek. Mi ez? Szoros formák közt hatalmas indulat; korlátoltságban nagyság; etikett mögött szenvedély. Ha a dunántúli parasztcsaládtól, Erdély főurain s a románkor pápáin át Szophoklész felé hágok, a korlátoltság egyre inkább mértéktartás lesz, a nagyság sötét fényét azonban a legkorlátoltabbakban: a kulákokban is megtalálom.

Ez az én „kuláktiszteletem” nem újkeletű ellentmondás, nem is az irodalom vezetett rá. Régibb a legrégibb irodalmi emlékeimnél s alighanem az első összehasonlítások eredménye, melyeket ember és ember közt tettem. Mint gyerek a telet városban töltöttem, úriemberek közt, a vakációkat, csaknem valamennyit, falun, egy kulákcsaládban. Föl kellett tűnnie a különbségnek. Nem az, hogy egyik jobb, a másik rosszabb, egyik tanult, a másik tanulatlan. Ruha, háztáj sem számított, a gyerek nem állandósítja a kuriózumokat, mint az írók. Ami odalenn más volt, még csak újság sem volt: előbb megszoktam, mint észrevettem. A nagy különbség, aminek föl kellett tűnnie, az önuralomban volt. Odahaza az önuralomhiánytól szenvedtem, a környezetemétől, s mert az ilyesmi ragályos – a magamétól. A kulákéletben az önuralom hatott megnyugtatólag. Kimértebben, méltóságteljesebben viselkedtek; volt valami formája az érintkezésüknek. Pedig bennük is volt erő a kitörésre – indulat, sérelem, vetélkedés több, mint mibennünk. Nemcsak csodálatos vasrudakat tudtak felemelni, de igyekezetben, féltékenységben, büszkeségben is hatalmasak voltak. Erejük azonban csak egy szoros szertartás-élet páncélján döböghetett át, mint egy Berzsenyi-vers mért lábain az emésztő szenvedély. A régi nemesség helyébe benőtt nagyjobbágyok voltak, akik súlyosabb parasztvérükhöz merevítették az ellesett kisnemes szokásjogot. Elütők a zsellérnéptől s elütők az uraktól: kulákok. Ragaszkodtam hozzájuk, mint ahogy a gyerek mindig ragaszkodik a különbekhez. Az egyetlen ember, akit harmincnyolc éven át változatlanul tudtam szeretni – az apám sem a tanári tudományával, hanem kuláktermészetével hódított meg. Több volt, amit abból a lenézett kultúrából hozott, mint amit ebben, a mohón felkutatottban – talált.

Különösen az asszonyaiknak köszönhetek sokat. Ha ezeket a gyűlöletesre fotografált kulákasszonyokat meg nem ismerem, talán mint nőgyűlölő halok meg. Ők tanítottak meg rá, hogy nőiesség és nagyság nem zárják ki egymást, s a női nagyság ma csak azért ritka, mert présben készül, nem a férfizsarnokság, hanem a formák nyomása alatt. A nőnek kis tér, biztos cél s vitathatatlan rend kell; ebben nő meg a lelke. Őneki nagyobb szüksége van a közösség őspántjaira: az igazi, frobeniusi „kultúra” szorítására, mint nekünk, férfiaknak. Ha ezek elpattannak, a nő szétfolyik, elzüllik, s jön, amit a középosztályban láttam: a „felszabadult” nő, a népesség egyik fele – teljes anarchiában. A kulák asszonyok emléke mindig megóv attól, hogy a hajatlan Sámsonok és esztelen Delilák mai látványában: „nemek harcát”, „a férfi kiszolgáltatottságát” vagy más ilyen modern kelekótyaságot keressek. Eltévelyedés ez, nem több. A nő legjobb természete szerint olyan, mint az én nagyanyám, a bibliabetűző protestáns lélek volt; Isten előtt alázatos, magatartásában szelíd, elhatározásában (amely azonban a családnak inkább csalhatatlanul érzett, mint latolgatással kiokoskodott érdeke volt) szívós.

Mint író, ilyennek láttam én a nőt, s ahogy első nyomtatásban megjelent művem, egy elbeszélés, is róla szólt már, az ő akaratáról, melyet haldokolva is rákényszerít a leányaira; azóta is ő az anyja, nagyanyja minden hősömnek, akár VII. Gergelyről írok drámát, akár Szilasbalhásról parasztregényt.

Asszonyi bölcsesség, fájdalom, büszkeség, ha beszélni akarok róluk, mind gyermekkorom kulák példái felé fordítanak. Egyik nagynénémre gondolok: az ura papnét akart a lányából csinálni, az egy tanítót szeretett. Hogy eltalálta a határt, meddig lehetett az urával a lánya ellen – az ambíció útján, s mikor kellett vitorlát fordítani, s a családot a lány akarata alá hajtani a tragikus mezsgyén, amikor a szerelem végzetes erejét bebizonyította neki. Egy másik nagynéném úgy kapott szobrot az emlékezetemben, ahogy a „gáderben” este a mellét fogja, s csendesen panaszkodik. Három fia volt a harctéren, s neki három annyi dolga a gazdaságban. A „belső részéről” beszélt, hogy miket érez a fiai miatt, egész nap, munka közben a „belső részében”. Akkor én még nem tudtam, hogy „belső részem” is van. Azóta megtanultam az érzéseket, amelyeket száraz paraszttárgyilagossággal leírt. A zsigeri idegrendszer állandó szorongásai ezek szívben, belekben, bőrön: vad, állati szenvedés, amelyet mégis az tanul csak meg, aki nagyon ember. Akik körülöttem élnek, éppúgy nincs belső részük, mint énnekem akkoriban, s ha panaszkodni akarok, az ő emléke felé fordulok: – Nekem is „majd leszakad a belső részem”, Juliska néném. A ő leánya a Gyász hősnője. Ott áll ma is, ha rágondolok, a kisfia drága fejköve mellett: gyönyörű, karcsú alak, csupa fekete és fehér. Az ő duzzadt mandulái közül jött ki a fájdalmas, meghasonlott, büszke nevetés, amely e legszívemheznőttebb műnek titkos mottója lett. S ahány udvar – élők és halottak udvarai –, mindenikből ki-kilép egy fekete fejkendős alak, mint zománcos zsoltáraikkal sáros szilveszter délután, erre sorjáznak elém tanúságtenni a kulákméltóság és -felelősség mellett.

Újabban a halálukra, haldoklásaikra gondolok sokat. Montaigne, akit halálfélelme a szépen halás bölcselőjévé tett, a Szokratészéhez hasonló méltóságot a halálban csak a környékbeli parasztokban talált. A pestisjárvány alatt maguk ásták meg gödrük, s betegen beléfeküdve, zokszó nélkül várták az utolsó percet, a bekaparást hagyva csak hozzátartozóikra. Olyan mutatós példát, mint Montaigne, én a kulákhalálra felhozni nem tudok. Egy éjszakai beszélgetés azonban, két elcsendesült ember közt, akik az öreg ágy helyett rég a kripta vermében fekszenek, penészes érckoporsóikban – sokszor eszembe jut mostanában.

Azon a karácsonyon, amelyiken esküdtem, Péter bátyám gyomorvérzést kapott. Amikor a feleségem januárban a rokonokhoz levittem, ott lenn a betegsége hírével fogadtak. A vállas, vérmességtől ibolyaszín ember egy díványon feküdt lesoványodva és elsárgulva. Később úgy hallottuk, hogy meggyógyult: hízik, jókedvű, vállalatokba fog. Tavasszal egy nap aztán ott ült az asztalunknál; vizsgálaton volt a kórházban, s hozzánk jött ebédre. Szerettük volna jól tartani őt, mint afféle új házasok, akiknek az is büszkeség, hogy végre ők kínálhatnak, ő azonban meg sem érinthette a fogásokat. Ott ült velünk szemben összeesetten, feketén – egy pohár lágytojással. De még a lágytojás is sok volt neki, meg-meg kellett állnia vele, egy részét visszabukta. Én akkor már tudtam, mi baja. Ez a két lágytojás minden orvosi vizsgálat nélkül is megmondhatta volna – ha a kórházban előzőleg nem is érdéklődöm. Kínosan tömtem szóval a csöndet, csakhogy vergődéséről a figyelmet elvonjam. Szívszorító ellentét volt: a nagy asztal egyik oldalán két összehúzódó fiatal házas, a férfi újgazda, az asszony első másállapotban, s az ürmös és a csillogó poharak túlfelén egy szégyenkezve vergődő, riadtan tekingető s illemtudón válaszolgató ember, akit a nyelőcsőrák lassú, hónapos éhhalálra ítélt. Ennek az embernek én valaha bámulattal hallgattam a huszártörténeteit, s most ő ül velem szemben mint szegény, enni nem tudó gyermek, s hallgatja, amit ifjú orvosi hevemben tágult visszerekről, sebzsugorodásról összehazudok neki.

Harmadszor megint odalenn találkoztunk. Egyformácskán volt; ha lehet, még aszottabb s még halványabb. A betegségéről nemigen beszélt, a kötelezőnek hitt vigaszt meghallgatta, de nem felelt rá. A családja elmondta, hogy legszívesebben a kertben van: tavasszal fiatal fákat ültetett, azokat gondozgatta. Később már csak egy nyugszékből nézegette az őszirózsákat, amelyekből minden nyár végen virított néhány ágy a kertben. Sokféle terve volt, majdnem mind a kerttel. Régebben alig törődött vele; falu ügye, politika, kinti gazdaság, névnap, bor és vér dolgai érdekelték. Most, hogy a rák leszívta testéből az indulatokat: a napról napra szelídülő ember a kertben volt leginkább otthon. Gyanítja-e, hogy meg kell halnia? Egy szava sem árulta el, a családja sem tudott biztosat.

A temetésen megint lenn voltam. A nagynéném akkor mondta el annak az éjszakai beszélgetésnek a történetét. Tizenkét éve, az elbeszélés szavai elvesztek, magára a jelenetre sem igen gondoltam hosszú időn át; a lelkem azonban megőrizte, munkált rajta, s ma jobban a szememben, fülemben van, mintha a tanúja lettem volna. A két összetolt ágy ott áll derengő, homályos dunyháival, a nyári konyhából nyíló ajtó mellett: az ablakok terítőfélékkel „befirhangozva”. A sötétben hol az egyik ágy reccsen, hol a másik – az utánakövetkező ingás arra is jó, hogy egy-egy sóhajtást elnyeljen. – Éva! Fönn vagy? – szólal meg a sötétben az ajtó felőli ágy. – Bajod van? Kigyújtsak? – ül föl hirtelen egy derengő hálórékli. – Nem, maradj… Csak mondanék valamit… de meg ne ijedj ám… Odaát csak a csönd kérdez remegőn… – Eddig nem szóltam. De most már neked is el kell készülni. Érted, mit gondolok?… – Az asszony hallgat. A megindulás, hogy az ura arról akar beszélni, nagyobb, semhogy azonnal letorkolhatná. – Hogy jut ilyen most egyszeriben az eszedbe? – rebegi ültében megmerevedve. – Már a tavasz óta tudom. Amióta Pesten voltam. Már amikor a szonda véresen jött vissza… – Az asszony meg van döbbenve. Egy véres cső az ember gyomrából: ez az ő szemében is rettenetes bizonyság, nem tud felelni. – S utána a tulajdon fülemmel hallottam. A röntgen után ott felejtettek a laboratóriumban. Ahogy ácsorgok, a szomszéd szobából valaki telefonál. A városból hívhatták, vagy a főorvos… A néném nem kérdi, hogy mit hallott – ül csak, s csendesen lehúzódik. – Ki tudja, kiről beszélt az – mondja halk, tiszta hangon, csak az arcizmaival pityeregve… – A bátyám tudja, hogy ez az érv nem kíván választ. – Azóta tudom – ismétli el a sötétnek. – Gondoltam, most már neked is megmondom.

Így folyt-e le valóban ez a beszélgetés, vagy hogyan, ha nem így – ma már nem lehet eldönteni. Négy év özvegység a néném is elvitte, javakorán. Az azonban biztos, hogy ez a szegény kulák öt hónapot haldoklott úgy, hogy egyetlenegyszer célzott a halálára, amelyben kezdettől biztos volt. S akkor is csak azért, hogy a másikat váratlanul ne érje. Nem tudom, az ő lelkierejét csodáljam jobban, vagy az asszony tapintatát, aki úgy tudott mellette élni, hogy azt hihette, neki kell felvilágosítania őt – kíméletesen, mint nagyon szeretőt és nagyon gyanútlant. Aki látta, hogy hal meg, miféle hazugság, hisztéria és közöny közt egy magunkféle úr, annak szép emléke az emberszívről és emberméltóságról ez a haldokló kulák.