Műtét a családban

A mi családunkban Ágnes az utolsó személy. Nemcsak azért, mert ő a legkisebb, hisz vannak családok, amelyeken a legkisebb uralkodik. Ágnesre az egész család vigyáz, hogy utolsó legyen. Neki nem lehet semmit elismerni, érezzük mindnyájan. Mi lenne, ha még dicséretekkel is táplálnánk az önérzetét? Elég öntelt, pökhendi, tiszteletlen anélkül is! Biztos kis öntudatcsomó, amely kétely nélkül tekinget és csámpáz a világban, s a megrovások záporában is talál okot, hogy megdicsérje magát. Az anyjának szenvedélye, hogy ő töri belé leányait az elsőosztályos zsinórírásba. Ennél nehezebbet úgysem kell tanulniuk a szakvizsgáig. Ha ezt jól beléjük korrepetálja: tanulók lettek, mint az egyszer jól megült csikó hátasló. A két nagyobb gyerek – Ágnesnél jóval okosabbak – nem is esett át rajt egy kis zsinór-mélabú és Luttor-idegbaj nélkül. Ágnes önérzetét azonban a legkeservesebb írólap sem tudta megtörni. „Milyen az az m-betű megint?” hallom föntről, s látom a posszibilis pofon előtt félrevont nyakát s morc pillantását. „Van szíved ilyen m-betűt írni? Hát egyforma annak a két lába? Nézd, az eleje egy tehén; a vége egy bolha. Most jól vigyázz, mert ha…” Az ember azt hinné, a gyerek már csupa bíbor, s elmosott könnyein át látja csak az írólap „Mici”-jét. Talán így is van. De elég egyetlenegy i-betű, melynél a vállára hajló végzet néma marad, s ő megáll a ceruzával. „De ez az i, ugye, gyönyörű, anyukám? Ugye, boldog anya vagy, hogy most ilyen i betűt írtam? Ha még két sort ilyen gyönyörűen fogok írni, olvasol nekem a Boldog világ-ból?”

Az ilyen gyerekkel nem lehet mást csinálni, érzi a család, mint nyomni. Ebből a nyomás nem nevel neuropatát; előbb ő a családból, ha nyomatlan hagyják. Okot könnyű találni rá, hogy mért legyen utolsó. Ebben a szellemi üzemben, ahol a tudás minősít: Ágnes a tudatlan. Ágnes semmit sem tud, amit a testvérei tudnak. Azt sem tudja, amit azok ennyi idős korukban rég tudtak. „Én ennyi idős koromban már Arany Jánost olvastam” – mondja Judit. S igaz: Ágnesnek eszébe sem jut, hogy a Betűország kényszerű betűin kívül valamit elolvasson. Még az utcatáblákat sem, pedig az a szellemi ambíció legalsóbb faja. A testvérei ott tanulják őmellette a nyelveket: angolt, németet. Ő nem irigyli meg őket. Németül csak Ilonával, a nyírcsaholyi lányunkkal beszél. „Géson forda”, küldik egymást tovább, s nagyokat nevetnek. Gigi buta, még egy verset sem tud. Mikor fog ez verset írni, mint a nővérei. Azonkívül milyen rossz. Minden fiókot összetúr, minden ollót elrejt. Ami a házban elvész, igen átlátszó okon, csak ő tudja előadni. Ha ő otthon van, házunk, mely a halk pusztai esték s az oroszlánbőgés közt zajegységekben körülbelül a középen áll, erősen a sivatag felé tolódik. Adjátok ezt a Gigit örökbe, kívánták testvérei, amikor még alig két-hároméves volt. Ez az óhaj, új alakban, azóta refrénje a gyerekszobának; anélkül, hogy Gigiben ábrándos sérelmeket ébresztene. Ágnes tudja, hogy hibáink legjobb menlevele, ha elismerjük őket. Inkább maga is butának mondja magát, mint hogy tanulásra erőltessék. Dorgálóinak régi segítője. Úgy, úgy zárjatok csak le a pincébe, hadd egyenek meg a patkányok, támogatta már mint csöppség anyja felháborodását. Van valami szimata arról, hogy „nem utolsónak” vagy épp „elsőnek” lenni: a felnőttek csalétke. Egy élni tudó lélek az utolsó helyen is megcsinálja a maga birodalmát. Az anyja sem érzékeny rá, hiába kedvence. Csak nyomjátok, tudósok, úgyis jobb dolga lesz az életben, mint nektek. S ő is segít még utolsóbbá nyomni, hogy annál biztosabb első lehessen.

Hogy ez hogy fog történni: erről a család is kap néha egy kis előszelet. Ágnes időnként meg-meglep bennünket. Már csak azzal is, hogy mások szeretni tudják. Azok a tulajdonságok, melyekből otthon egy hordónyi fejfájást és kábulást okoz, gyűszűnyi adagban, egy kis szakasznyi úton, a gödi vonatban, egy nagyapai kacsmargás során: gyermeki bájnak minősülnek. – Te, ezt a gyereket már megint majd megették az úton – jön haza az anyjuk a három kék kabát, kék sapka kivonulásából. S nemcsak a bácsik és nénik „eszik meg”, de a gyermekek is. Kenesén a szomszéd házikóban két kisfiú nyaralt. Reggel arra ébredek, hogy mint a birkák, bégetik a kerítésnél Gigi nevét. Hogyne, Giginek kerékpárja van; állva vezeti, elereszti a kormányt, átvetve rajta a lábát, a fiúkat ő tanítja biciklizni, rosszalkodni. Nincs egy boldog percük sem Ágnes nélkül. A nővérei irigy fanyalgással újságolják, hogy Ágnes már megint Zajoséknál van, ahogy éjjel élő szomszédainkat nevezzük. Gigi epitetonjai közé így kerül be a sok rossz után egy kétesebb előjelű: az ismerkedő. Amíg csap óvodabeli társai kiáltozták a ház körül, hogy „Németh néni, kérem, hol van a Németh?”, gúnyolódni lehetett ezen a társadalmi népszerűségen. De most, hogy Zajosék után a gyönyörű Fekete-villában is meghívott vendég, a Fräulein jön érte a két gyerekkel: ez már más. Ez azt mutatja, hogy az emberek nem egészen a házi értékrend szerint becsülik a gyermeki erényeket, s ebben a Gigiben mégiscsak van valami, amiért habos kávét adnak neki, s a nyírt gyepen szabad kiabálnia, míg mi csendben arramegyünk a kerítés alatt.

No, de majd az iskola! – Anyukám, ezt a Gigit ki fogják csapni az iskolából – jósolják a testvérei. S az előjelek csakugyan ijesztők. Egy reggel az ágyban a hónapok neveit akarjuk megtanítani neki. Az április ötvenedszerre, századszorra sem jön ki az összegyötört, ásítozó agyból. Ősszel, miután hátára tettük a nénjei táskáját, félve kerülgetjük az első lányosztály tájékát. Az ő elemijükben is én vagyok az iskolaorvos. Még szemvizsgálatra is alig merek bemenni, nehogy épp rosszalkodásban vagy büntetésben találjam. Amikor két hétig nincs sem intő, sem üzenet, sem bizalmas félrehívás: beküldöm az anyját. A tanítónő nem mond semmi rosszat. Az Áldás utcában azonban egy kislányt találok a földön, a sapkája néhány méterre tőle; Gigi verekedett egy fiúval. Ugyancsak az utcáról érkezik a hír: Gigi ki volt ma állítva. Ágnes már négyszer-ötször ki volt állítva, hozzák a hírt a nővérei, akik évek során még fölállítva sem voltak. Az anyai balsejtelem újból megindul az iskola felé: „Egész jó kislány, napokig észre sem veszem.” A kiállításról szó sem esik. – Te, ez úgy látszik, a tanítónőjét is megfőzte – mondja az anyja. Direkt félti tőlünk. Karácsony előtt kajánul mutatja a kiskönyvét: tiszta egyes. – Ezt csak azért kaptad, mert én vagyok a iskolaorvos – mondom neki. Különben is ezt számegyesekkel írták; nézd, a nővéreid betűvel kapták a kitűnőt. – Valamit csak mondanom kell ennek a kajánságnak.

Legjobban azonban mégis a műtét ugratta ki Ágnest az utolsó helyről. Egy reggel panaszkodott, hogy fáj a hasa. A reggel minálunk az iskolába készülő ruhadarabok, egymásra szórt fogkefék, egymás kezéből kikapott szappancsonkok, összekevert és feldöntött kávék, pirított kenyerek, tulajdonjogukat elvesztett törülközők, elátkozott zsilettpengék, a rádióból hangzó torna és az ágyból hangzó anyai vezényszók, tankönyv vagy harisnyaidéző bőgések s honvédindulók keveréke. – Hagyjatok engem. Már hét óra harmincnégy – téptem ki magam Ágnes kezéből, aki előző nap a lyukas tejfogát hordta utánam, ma pedig reggel fél nyolckor a hasát hozná. A nővére néhány nap óta beteg, azt irigyelte meg, gondolom, s már a szakfelügyelőn van az eszem, aki néhány napja hiába keresett. Nem marhaság? Azért a néhány perces zsibbadt fekvésért három kilométert loholhatok. Az anya, mint utólag kiderült, lelkiismeretesebb volt az orvos apánál. Lefektette Ágnest, és megtapogatta a hasát. Ágnes azonban feszített. Ahányszor a hasához értek, megfeszítette úgy, hogy nem lehetett kitapogatni. – De anyukám, énnekem igazán fáj – mondta, amikor az anyja összeszidta. A szeme azonban, nem tehetett róla, úgy csillogott, mint aki maga is huncutságban tudja magát.

Így zavartatott el Ágnes az iskolába. Délben a lányaim azzal a titokzatos mosollyal fogadtak, amellyel a gyerek borzong s örül a házba költözött rossz újságnak. – Apukám, a Gigi sír odafönn. Sírva jött már meg. A táskáját is a Marika mamája hozta haza az iskolából. – Hogy az imposztor Gigi az, akinek a hasa fáj, még mosolygósabbá tette a mosolyt, s még biztosabbá a hitet, hogy furcsa változások azok, amelyek ránk virradtak. Én már nem is emlékszem a reggelire; úgy kell előhívni később a sok mindent elnyelő s kiadó emlékezetből. Fölugrok, a gyerek kabátostól a diványon kuporog s nyöszörög. Amikor meglát, szemrehányóan támad rám. – Apukám, vetessétek ki a vakbelemet. A Marika mamája azt mondta, hogy hat nap múlva kijöhetek a kórházból. – Ugyanúgy mondja, ahogy tegnap a tejfogai kivételét követelte. Erre ijedtemben is ráismerek: anyai vonás. Nem bírják, hogy valami hibás legyen rajtuk; egy lyukas fogon órákat eldolgoznak. Ha a közérzetükben valami rossz, idegen van, a legszívesebben mindjárt megoperáltatnák magukat. Épp fordítva, mint én, aki tanulmányokat tudok írni a legdühösebb pulpitisszel, s inkább vagyok fakír, mint hogy másfél órát üljek egy orvosi előszobában.

A kis has kifejlik a kabátból, ruhából; ez bizony ott fáj, ahol a vakbél fájni szokott. Megmérem a lázát: harminchét három. No, ez kellett nekem, amikor ennyi előadás, cikk, utazás van a nyakamon. Ágyba dugom a gyereket, s telefonálok orvos barátomnak, akinek az a hálátlan szerepe, hogy felelős lehet, ha a házamban betegség van. Megállapítjuk, hogy ez bizony vakbélroham. Amikorra a feleségem a városból hazaér: ő is ott van. A gyerek kissé szeszélyesen jelez; a mellcsontja is fáj, ha az orvos próbaként odanyúl. Az a benyomásunk, hogy mindenáron operáltatni akarja magát, szabadulni a fájdalomtól. A láz harminchét nyolc. Egy éjszakát várhatunk. Az egész csodálatosan könnyen és vígan megy. A nagyobbaknál a mandulagyulladás jobban ránk ijeszt. Az, hogy Ágnes beteg, aki idáig még sosem volt: a betegségét is elkomolytalanítja. Ő maga operációról beszél: – Én azt mondom, anyukám, operáltassatok meg. Elaltattok és kész. Nem? – A testvérei hozzák a vizes ruhát, adogatják a hőmérőt, s nevetnek.

A hőmérő azonban szembeszáll az optimizmussál: biztosan ballag fölfelé. Délután egy rajzoló jön ki hozzám: valamelyik pletykalapnál keres a fejemmel néhány pengőt. Amíg rajzol, föntről megérkezik a rémhír: harminckilenc három. Vakbélgyulladásnál ez annyi, mint műtét. Alig várom, hogy a vízből kihúzott hullafej, amely alá még a nevemet is oda kell írnom, elkészüljön. Újra felhívom a felelőst: ő a kórházat, ahol barátai vannak. Öltöztessük fel a gyereket; üljünk taxiba; amikorra odabenn a vérsejteket megszámolják, a belgyógyász is beér. Az anya sóhajt egy-kettőt: – Csak azt kértem, hogy addig ne legyen betegség, ameddig ez meglesz – céloz arra, aki Giginél is kisebb, s mindenhol vele van. Én férfihoz méltóan az öltözködőket sarkallom. Az egész azonban korántsem olyan drámai, mint lehetne.

A legnagyobb baj nem is Ágnes, hanem hogy a két nagyobb gyerekkel mi lesz. A lányt ugyanis elengedtük, magukra kell hagyni őket a lakott világ szélén egy kis lakásban. Az autóban is róluk folyik a sopánkodás. – Anyukám, te menj vissza – ajánlja Ágnes –, mi majd megoperálkozunk apukával. – Idegességünkben is nevetünk, gyönyörködünk. – Még szerencse, hogy Ágnes az – mondja az anyja. – Kétszer ilyen rémült volnék, ha Magda vagy Judit lenne. – Ebben egy kis büszkeség is van: hogy ha a „te fajtád”. A büszkeségnek igaza van: én is régi autós bevonulásokra gondolok. Így vittem be az anyját is szülésre. Egyszer épp vasárnapi táncolgatás közben, rádiószónál lett rosszul; másodszor egy nappal az eltökélt császármetszés előtt a moziban. Harmadszor megkéstünk egy kicsit: Arany János-cikkemet kellett befejeznem. Ő is így ment: majdnem mulatva rajta, hogy ilyen fontos személy lett, akinek a féltésére mindenki összefut, holott úgysem történhet semmi. Ez az igazi bátorság, óvom ölemben a kocsi rázkódástól a nagylázas kisleányt. Az ősi, az igazi. Hisz én is voltam néha olyan, hogy bátornak látszhattam, de így talán csak egyszer, mikor első szerelmemben a román posztokon átszöktem. Mert az igazi bátorság ez: ott lenni a halál árnyékában, anélkül hogy a képzeletünkre tudhatna tódulni. Amit mi csinálunk: az erkölcs erőszaka a képzeleten s a gyávaságon.

A kórházban tovább csodálhatom, hogy erényeink és hibáink, melyekből egy emberjellem épül, mennyire készek egy ekkora gyermekben. A kórházi osztályon egy ápolónő fogad, majd az orvosok is előkerülnek. Egy ilyen esti műtét nem nagy öröm, de a lázas gyerek cseveg, kérdez, tudakozódik. Ledarálandó kórházi anyagból aktív erő lesz, aki körül meggyorsul a vizsgálat, diagnózis és előkészület. Egy félig kivilágított rendelő spanyolfalai közt tapogatják, hosszú folyosókon futnak vele, liftbe emelik, új szobát kap, ismeretlen nők vonulnak be, furcsa szerszámokat, tálakat hoznak. Csak a beöntés vált ki rövid habozást inkább, mint vonakodást. Kinézünk az ablakon; ott lesz a műtét, ahol odalenn most fölnyílik a villany. Ágnes érdeklődik: – Jól elaltatnak, ugye? És csak kössenek le, hogy ne tudjak mozogni. – Lentről telefon: a karaván megindul vissza; liften, folyosókon. Az ápolónő előrefut, a gyerek már benn van a műtőben, amikorra odaérek. Én a szomszédos szobából hallgatom. Nem keres bennünket, csak az altatást sürgeti, miközben lekötik. – Mikor altatnak már el? – Az anyja sír: neki a folyosóról kell hallgatnia az éterrel küzdő gyerek nyögését. Énrám köpenyt adnak, s a sebész könyöke mögül nézem a műtétet.

Semmi nagyképűség, sem a helyiségben, sem a sebészekben. Piciny szoba, elég rossz a világítás. – Ezt sötétben is el tudjuk végezni – mondja az asszisztens. A gyerek sápadtan hörög. A sebész meg-megbiztatja az altatót. – Mondom, hogy nem alszik – s a kosárra új étercsöppek esnek. Évek óta nem voltam nagyobb műtétnél. Ahogy a lejódozott bőr a kés alatt fölhasadt: egy pillanatra megszédülök. Ez mégsem „appendektómia”, ez a gyermekem hasa, amit itt előttem felnyitnak. De a hideg szakemberi mozdulatok, a szabatosan fölrakott érfogók lassan kiküszöbölik, ami ebben a helyzetben személyes. A gyerek nagyokat nyög. Tompa nyomás járhat a hasában, amitől indulatosat nyög, mint vendégjárások után, amikor a bő vacsora dühös kutyákká, rosszindulatú testvérekké vagy épp zsinórírási gyakorlatokká válik, s nekünk át kell menni a gyerekszobába, hogy testvérei álmát a hadakozó Ágnestől megvédjük. Így nyög és hörög ő most is, a rossz álommal is harcolva a passzív szenvedés, tehetetlen nyöszörgés, ájult pityergés minden jele nélkül. Nem ijeszt, inkább sarkall ez a nyögés, mint az anyjáé szülésnél. Az „altassatok el” után „dolgozzatok rajtam”, „vágjátok”, „szabadítsatok meg a betegségtől”. Nem az apához szól, hanem az orvosokhoz. Én is csak jobban figyelem tőle a munkát, ahelyett hogy őrá figyelnék.

A hasizmok széthúzott résében belek csillannak föl: a sebész benyúl, s megforgatja a vastagbélcsomót, hogy a féregnyúlvány felülre kerüljön. Micsoda groteszk helyzet, érzem még futólag: egy apa, amint gyereke beleit forgatják előtte. De már erősebb a szakmai emlék: ahá, ez a tipikus vakbélkereső mozdulat, így láttam annak idején Manningeréknél is. Most már a kis hosszú bélfüggelék is itt van előttem. Szinte meglep, ahogy elém kunkorodik. Pedig elég boncolásnál láttam; most mégis groteszk szinte, hogy csakugyan hosszú és kunkori. Nem gondoltam volna, hogy egy kislány testében is ilyen hosszú legyen. Egy bélpaprikajancsi szinte, amint megjelenik. – Úgy látszik, inkább a vége lesz infiltrált – mondja a sebész, aki elébb ismeri fel egy pillanattal. Én nem merek szólni. Szinte halvány ez a nyúlvány, az egész hasban ő a legfehérebb. A vérpiros beleken csak ő lóg vértelenül. A sebész is észreveszi: – Ezek a belek belövelltebbek, mint szabadna lenni. – Megfogja, kiteregeti őket. A bélfodorban duzzadt mirigyek. Csaknem vele tapintom, amíg mutatja őket. A gyerek nagyokat nyög; de minket csak a felvágott has orvosi látványa érdekel. Mi van a babában, akit játszó gyerekként belülről megnéztünk. S a másik kényesebb kérdés: föl kellett-e vágni? Iparkodom elrejteni a gyanúmat, de a sebész arra is rávág, mint a féregnyulványra. Holnapra elgennyedt volna. Bizonyára egy bélsárrög vagy egy bélféreg van benne. A nyirokcsomók már reagálnak. Én a mandulákra gondolok. Azokon is átsurran néha a fertőzés, anélkül hogy maguk elgennyednének. A nyaki nyirokcsomók gyúlnak be, mint a vakbél mandulája fölött a bélfodorbeliek. A sebész most köti le, most nyisszenti el a mulatságos kis szervet. Az asszisztensnő már adja is a tálat, amin műtét után az olló majd kigyóntatja. Hiba nem történt – „klinikailag ez vakbélgyulladás volt” – jut eszembe a szakművelet hatása alatt ez a réges-rég nem használt orvosi formula. A törlők kikerülnek, a hashártya bezárul; csak most nézek újra a sápadtan nyögdelő gyerekre, aki fokról fokra megint az én gyermekem már.

Ott kinn, a sötét folyosón az anyja fogad sírástól pirosan s harmatosan. Egy lezárt ajtó mögött állt s hallgatózott. Ami énnekem bél, pensz és fonál volt: őneki hörgés és nyögés. Nem rettegésből, hanem részvétből sírt, ellenállhatatlan anyai couvade-ban. A sebész odahív a féregnyúlványos tálhoz, a fölvágott belecske belülről éppúgy hallgat, mint kívülről. Lehet, hogy kioperáltuk a bajt, de lehet, hogy csak megoperáltuk. Ahogy azt Gigi kisürgette. Amikorra a folyosókon, lifteken, fehér olajú ajtókon át megint fölérkeztünk, a belgyógyász is ott van: most érkezett meg a műtét előtti konziliumra. Látom, nem érti, miért kellett ennyire sietni. Én értem, mindnyájan túl akartunk rajta lenni.

Ágnes bámulatos gyorsan ocsúdik. Alig egy-két perce vagyunk a szobában, s már nyílik a szeme. Valami gyöngédet akarok mondani neki. De ahogy morc képiben a kék szem rám nyílik, nem tudok szentimentális lenni. – Na, Gigi, nagyon bátor voltál. Ezért elengedem neked a perselyt és a szvettert. – Ágnes nem válaszol, csak néz sápadtan és morcul. A persely: az iskolai persely, amiben az elemisták gyűjtik a filléreiket. Minthogy a nővérei perselyével baj történt (kinn hagyták, s valaki fölfeszítette), neki nem volt szabad az iskolából perselyt kérni. A zsinórírás azonban sok egyéb közt arra is jó, hogy az ember a szülőkhöz küldött kérdőívre nagy merészen ráírja: igen. A szvetter amolyan kis házi lopás volt, jó szívből. A szegény gyerekeknek küldött szeretetcsomaghoz lopta hozzá a maga garderobjából. E két önkényes tett bizonyos megszorításokat hozott Ágnes életébe: nem mehetett a testvéreivel vendégségbe. Az éter nem engedi meg értelmének a mimikát; az első szót a műtétről mondja: leszíjaztak. Amikor egy félóra múlva hazamegyek, az anyjával is közli, amit tőlem hallott. – Apuka elengedte a szvettert meg a pörsölyt, mert bátor voltam. – Az anyja ismeri ezt. Amit egy férfi egyszer megígért, azt nem szabad elfeledni.

Ami ezután következett, az a hat vagy hét nap, Ágnes életének a fénykora volt. Minket ugyan még két napon át foglalkoztatott a hőmérő, melyen a kivett vakbél nem őrölt le egy tizedfokot sem, Ágnes azonban minden jóslatot megcáfolva várta ágyában a látogatókat. Küldte haza gazdag rokonként nővéreinek az ajándékcsokoládét, s olvastatta az anyját, ahogy még soha. Ágnesnek nem fájt a műtét után a hasa, nem volt baja a megindult belekkel, nem törődött a kapcsokkal, s hogy a gyulladt mirigyek is elszunnyadtak benne: a mi jókedvünk is társa lett az ő ünnepének. Mégiscsak okosabb volt megoperálni. Egy ilyen lányt, mint Ágnes, akár minden két hónapban meg lehetne operálni.