Giliszta a torkunkban

Nyáron, egy délután, magam dolgoztam odahaza. Hogy magam vagyok, csak a csöngetésről tudtam meg; újra és újra beleberregett a házba, de nem mozdult kinn senki. Egy darabig azt gondoltam: én sem vagyok otthon, de a szívós csöngetés megtört. Súlyos, gyötrő hazugság egy ilyen csöngetés elől elrejtőzni. Kinézek: a kis suszterfiú dolgozik a csengőn. – Mit hoztál, kérdeztem a kezére eső pillantással. De nem volt nála semmiféle cipő, sem apró gyermektappancsok, sem karcsú női topán. A kisfiú nem a lábbeli-emésztő család szállítójaként érkezett. – Apukám kéreti, tessék eljönni hozzánk, anyukát megvizsgálni – mondta érzelemmentesen, a rábízott mondat hű visszaadására törekedve. A kezemben maradt tollra pillantottam. – Csakhogy én nem járok betegekhez, fiam. Nézd, rendelőm sincs… Hirtelen lett rosszul édesanyád? – Nem, már régen fekszik. – Akkor hívjatok talán mást, nekem idehaza felszerelésem sincs. – A kisfiú engedelmesen visszafordult. De ahogy a hazafelé tartó hátacskáját néztem, valami belém nyilallt. Ne higgyék, hogy azért nem megyek ki, mert nem tudnak fizetni. – Te fiam! – kiáltottam a gyerek után. A gyerek megállt. – Mondd meg édesapádnak, tíz perc múlva átmegyek, talán tudok valami tanácsot adni.

Egy régi, elhanyagolt házban laktak a suszterék, melyet a kültelki útrendezés a föld alá süllyesztett. A gödörben az utcáról benéző piszkot, rozsdás csatornát, levált vakolatot és igen sok gyereket láthatott az ember. A cipész egy konyhafélében talpalt; bőrdarabok voltak körülötte s egy férficipő a mellének szegezve. Meglepett, hogy föl sem állt. Majdnem ellenségesen utasított, hogy vizsgáljam meg a feleségét… – Tőlem alapos vizsgálatot ne várjon, mondtam, csak a szomszédság kedvéért jöttem át, útbaigazítani magukat, hová forduljanak. Mi a baja a feleségének?… – Azt tessék őtőle megkérdezni – bökött az ajtóra. – Én csak azt akarom tudni, hogy föl bír-e kelni vagy sem… Jobban megnéztem őt: értelmes arcú ember volt; iparos, a régi, tanultabb fajtából. Nem faragatlanságból bánt ilyen kurtán velem, hanem mert egy elkeseredett hangulat dacossá, szűkszavúvá tette. Ez a dac a felesége betegsége ellen forrt, az orvosra, mint a betegség járulékára csapott ki. Nem akartam bemenni, amíg ezt a keserűséget beszédre nem bírtam. – Mióta beteg a felesége? – kérdeztem állhatatosan. – Ilyen ez már régen. Abból, ahogy azt mondta „ilyen”, láttam, nem is tartja betegnek. – Orvosnál volt vele? – Vittem én mindenhová: előbbre egy fél évet volt kórházban, aztán két hónapot összevissza vizsgálták, tükrözték, röntgenezték, szurkálták, de nem találtak semmi baját. Most is a kórházba kívánna menni. De a családja nem akarja, mert rajtuk vették meg a kórházi költséget. A házukat már azért kellett eladniok.

A szűkszavú válaszok megnyúltak, s kibontakozott lassan a történet. Egy Heves megyei faluban foltozgatták a csizmákat, s hozták világra a gyerekeket, amíg a felesége baja egészen el nem rontotta az életüket. Úgy látszik, ide Pestre is elsősorban őelőle menekült fel a múlt őszön. Az asszony azonban megszülte hetedik gyerekét, s utánajött. Nem bírta ki a testvérénél. Azok is megunták már, ahogy a férfi mondja. Most itt van a nyakán a hét gyerekkel, s egész nap fekszik. Nem lehet rávenni, hogy fölkeljen, azt mondja, nem bír. Ő, a férfi, hetek óta nem jut meleg ételhez, kenyéren meg túrón élnek. Azért hívott engem, tudatja kívánságát, hogy rászóljak. Mégsem lehet egy családdal így bánni… Szóval egy elfajult házastársi háborúba kerültem döntőbírónak. – Mikor látta őt doktor utoljára? – Még odahaza, lehet már hat hónapja. – S az sem talált semmit? – Semmit. – S mit mond, mit érez?… A férfi bever egy szöget a talpba, csakhogy rám ne kelljen néznie; látszik, szégyelli, ami következik. – Tudom én, giliszta van a torkában, ilyeneket képzelődik. A sötét homlokán látom, hogy most már igazán be kell mennem.

A folyosóforma szobában egy ágy, egy szekrény, messze elöl egy ablak. Az ágyban a beteg mellett négy-öt hónapos gyerek, a padlón azonkívül még két leányka játszadozik. Időbe kerül, amíg a legnagyobb leánygyerek testvérkéit kituszkolja, úgyhogy csak a gőgicsélő dundi marad az ágyban a beteg mellett. Nem emlékszem, hogy láttam volna valaha az asszonyt, de ő ismerősként üdvözöl, s azonmód rákezd. A legkikoplaltabb rákosok közt sem láttam ilyen sovány nőt soha. Karja: bőr és csont, álla és bordái közt a sovány nyak föl-le jár amíg beszél. De beszéde a nehéz légzés ellenére is folyamatos; lelkes, csillogó szemében láng ül, amely a lélegzet akadályain erőt vesz. Zuhog belőle a panasz, de nem úgy, mint egy elnyűtt szenvedőből, inkább mint egy költőből vagy mániásból. A szörnyű lesoványodás és a küszködő lélegzet mégis megzavar. A szem és a szó egy hisztériásé, a mell és a nyak egy tüdőbetegé. – Azt akarja, hogy fölkeljek? Tessék megmagyarázni neki, hogy nem bírok. Dehogy tudnék én még egyszer a lábamra állni. Tessék, milyen a lábam, s kidugja a dunyha alól. Aztán a karját is megmutatja. – A gyerekeim, egyik szebb, mint a másik. Tessék megnézni ezt a kicsit itt mellettem; mint az alma, pedig már betegen hoztam a világra. Csak bennem nincs semmi erő. Megkérdem, izzad-e éjjel. – Hogyne, kérem, tiszta latyak az ágyam, szavalja lelkesen s mosolyog közben. Akármit kérdek, kap mindenen. Győzelemittas mosollyal bizonygatja, hogy köhög, a háta fáj, étvágytalan, hasmenése van, véreset köp. – S a torka? A torkára nincs panasza?… De, kérem, giliszta van a torkomon – mutat a gégéjére éppolyan lelkesen, de éppolyan magától értetődően is, ahogy a hátfájást vagy a köhögést állította. Az egész a gilisztával kezdődött. Volt kórházban, de a gilisztán az orvosok sem tudtak segíteni…

A kórház nyilván kedves hely volt neki, mert amíg a hőmérő a hóna alatt van, a különféle vizsgálatokra és szakvéleményekre emlékezget. Kiveszem a hőmérőt: 38,8. Kissé szurkolok, hogy becsap a hisztériás bőbeszédűségével. Nem hűlt meg mostanában, kérdem. De igen, két hét előtt meghűlt, attól köhög most erősebben. Talán csak influenzás, gondolom, miközben az ingét lehúzatom vele, s még egyszer a kékes szemfehérű, föllelkesedett arcba pillantok. Hisztériás, ahogy a kórházban mondták neki, s a higanyt valami heveny baj tolta föl. Odahajolok a mellkasra: csupa szörcsölés, fütyülés, búgás: egy egész kórtani kiállítás. Mégsem lehet kétség: amelyik tüdő ilyen hangokat ad, nem soká fog lélegzeni. – Hát itt mégiscsak van valami szervi baj is – mondom neki. – Ugye – csattan föl minden megrendülés nélkül, inkább hálásan, hogy akad egy orvos, aki mellette vallott. – Majd szólok az urának, nyugtatom meg, hogy ne erőltesse a felkelést. Legjobb volna, ha szanatóriumba mehetne – nézek a mellette mosolygó, kicsattanó babára. – Tessék megmondani neki, hogy meghalok én úgyis hamarosan, ne bántson addig már – kap ő a szón, minden megrázkódás nélkül, boldogan inkább, hogy a pártjára álltam, s nehogy rosszat gondoljak a házi cipészemről, megvédi az urát, hogy rendes ember az, szép munkája van, csak meleg ételt szeretne enni. Ha meghal is, a kuncsaftot nem akarja elveszíteni.

A konyhában a férj ugyanazon a cipőn szegelt, leütött fejjel. Nézze – mondom –, az igaz, hogy a maga felesége idegbeteg, de azonkívül előrehaladott tüdőbaja is van. – A férfi fölnézett rám a cipőről, s végigmért, hogy megbízhat-e bennem. – Magas láza van, s a tüdejét is meghallgattam. – Egy kis megrendülés érzik a hallgatásán; mégiscsak hét gyereke született tőle. – Megmondták ezt neki a doktorok – mondja kis hallgatás után. – Ha így tesz, előbb-utóbb igazán rámegy. Ahogy azt mondja, így tesz: abban még mindig rengeteg a szemrehányás. S nincs-e igaza? Ezek közt a nehéz körülmények közt az idegbaj nem betegség, hanem bűn, könnyelműség. Előadom, hogy én felületesen vizsgáltam csak meg, biztatom, vitesse le az asszonyt a tüdőgondozóba. Ha lemennek, adok egy levélkét az intézet vezetőjéhez. Onnan valószínűleg elhelyezik, hisz a gyermekek közt hagyni igazán merénylet. Kérdem, van-e taxira pénzük? Megtudom, hogy a napokban feljön az asszony sógora, annak lesz. Türelmetlenségében, úgy látszik, azokra is ráírt az ember. Miért volt szükség énrám? Mért kellett volna „rászólnom”, ha úgyis hazaviszik: nem firtattam. Az indulatnak annyi megoldásra van szüksége, ahányszor fellobban. S ebben a keserű otthonban a sógor után az orvos sem volt fölösleges.

Eltelt tíz nap, s nem hallottam a gödörbeliekről semmit. A levélkéért sem jöttek el, nyilván nem vitték le az asszonyt a tüdőgondozóba. Lehet, hogy otthon van már Hevesben, megszöktették a kórház elől. Nem is nagyon akartam érdeklődni: egy indulat megnyitotta előttem az otthonukat, a magábaszállás becsukta; nincs közöm hozzá. Cipőpusztító családom azonban nem lehetett olyan tartózkodó, mint én; egy kis tappancsot le kellett küldeni hozzájuk. Apuka csak holnap jön haza – mondta a kisfiú. – Hát hová ment? – Lement anyukánkhoz. – A másik lakónétól tudta meg a lány, hogy valóban az anyjukhoz ment le a férfi, a temetésire.

 

*

 

Ha novellista volnék, itt abbahagyhatnám; ha társadalomtudós, elkezdhetném. Én azonban egyik sem vagyok, s az ilyenféle emlékek némán röpködnek körülöttem; önmagukért nem örökítem meg őket, a társadalom ellen nem fordítom. Bennem kell valaminek történnie, hogy a közömbösen keringő emlékek közül egy-egy átdelejesedjék, s új állapotomhoz odahúzódjék. Abból, ami előbb csak kép volt, ilyenkor jelkép lesz; sorsomból s a másik ember sorsából sors-metafora.

Néhány hónap óta egyre gyakrabban kellett a mellemhez kapnom. Már tavasszal, mikor az új kertben a földet kubikoltam, el-elállította bennem egy sajdulás a kertészlelkesedést. Nyáron, az alatt az öt hét alatt, amíg a Bűn-t írtam, a felsőgödi öreg ingaórákon kívül, mellemben egy hús-óra mérte az időt: reggel szabad volt, a delet apró szorításokkal jelezte, estefelé az írásban szabad kezem időnként a mellemre szívta, nyomással csillapítani a súlyosodó nyomást. Az úszás sem ment úgy, mint régen: tavaly Verőcétől Felsőgödig tizenöt kilométert úsztam egyfolytában, most egy kilométertől lüktető kopoltyúvá változott a torkom. Mintha a lelkem is a szívembe gubózott volna; minden kínja, elégedetlensége, félelme ebben a szűk lakásban tombolt. Elég volt a beadott postára néznem, hogy szívem, mint a forráskutatók varázsvesszeje, megránduljon, s jelezze, van-e fájdalomokozó anyag, rágalom, támadás, bűnvádi feljelentés bennük. Az őszön, mint egy beteg állattal, már el kellett menekülnöm vele életem izgalmai elől. Nihilista elrévülésben jártam a bakonyöbli és kemenesalji tájat, csakhogy a fölizgatott hús némi nyugalmat találjon.

Minderre ma már igen jól emlékszem, s betegségem régibb nyomaira is vissza az esztendőkben. Akkor tudatomnak csak azzal a lefoszló részével vettem észre, amely minden pillanatban leválik, elmarad a létünket jelentő tudatrésztől. A kertásás közben jókedvű, erős munkás igyekeztem lenni, hogy családomat a gyűlölt középosztályi életből a kertészsorsba átcsábítsam. A Bűn-ben egy egész bűnös társadalmi rétegért vezekeltem. A posta az a kard volt, amely a Himnusz-ban az üldözött felé nyúl barlangjába, s dunántúli útirajzomba, hiába fogott ki ziháló mellemen a sziklás sümegi vároldal, a Berzsenyi megtört pályájáról, a magam megtört pályájáról, magyar sorsról, kora magyar öregségről s más ilyenekről filozofáltam. A kezem oda-odakapott a mellemhez, de eszméim eltakarták őt előlem.

Valamiképpen ezen a cipésznén át kezdtem ráeszmélni. Már rég ott rothadt a hevesi temetőben, amikor egyszer-egyszer váratlan eszembe jutott. Keserű, búcsúzkodó cikkemet írtam a magyar közélettől, s három-négy hónap feledésén át egy lelkes-idegbeteg szem s egy pihegő, aszott mell lüktetett felém. Mi volt az ő gilisztája? Valami agyszülemény. Olyasmi, mint nekem a farm, a „bűn”, a tanúság, a magyar fátum. Négy vagy öt évet küzdött vele, s az utolsó fél évben szétesett a giliszta alatt a tüdeje. Nem ez történik-e velem is? Olyan régen vagyok kiméráim betege, hogy a betegség végre csakugyan szavamon fog, s elpusztítja a gilisztám alatt a szívem. Az orvosok rég megjósolták ezt, ahogy a mord mester mondta a feleségéről.

 

*

 

Az elmúlt csütörtök nehéz napom volt. Délelőtt polgárista fiúkat vittem egy messze fekvő múzeumba. Tizenkettőig gyalogoltam, ácsorogtam, futottam vagy húsz kilométert; tizenkettőtől háromig pedig a kereskedelmi iskolában tartottam egészségtanórát. Otthon vendégek vártak; kilenckor kerültem az íróasztal mellé. Új színdarabomnak egyik hiányzó jelenetét írtam meg, azt, amelyben hősömet az ifjúsággal jól megtiportatom. Eleinte nehezen ment az írás, kellemetlen emlékek tartottak vissza ettől a jelenettől, de aztán elkapta a tollat a szent düh, s beledőltem az írás szolgaságába. A derekam kissé hátra kellett szegeznem, mellem bal oldalát felfúva s jó tágan hagyva, ahogy a fájdalom erre már réges-rég rászoktatott. Három-négy arasz volt a szemem s a papír közt – messzelátók olvassák így szemüveg nélkül az újságokat –, s derekamba szegelés állt a ferde peckességtől. Tizenkettő tájt kész volt a lecke; lefekhettem. A darabon morfondíroztam egy-két percig, majd puha, szürke buckákon himbálóztam tovább. Tíz-tizenöt percet szundíthattam, de az agyam még nem volt bespalétázva egészen. A mellemben ekkor valami váratlan történt. Mint amikor az ember a villanykapcsoló lyukacskáiba dugja az ujját, s könyökébe szalad az áram. Ugyanez történt velem, csakhogy a mellemben. A villámcsapás kivetett az ágyból, keservesen elordítottam magamat. – Végem van, rebegtem rémülten lekászáló feleségem felé. Teljesen mereven álltam a szoba közepén, a fájdalom elmúlt már, de sem lehajolni, sem mozdulni nem voltam képes. Magam sem tudom, mi tartott így kifeszítve: a félelem-e, hogy a villám egy mozdulatra újból belém csap, vagy nehezen lélegző mellkasom, mely fölfújva mereven és felületesen pihegett a kímélt zsigerek fölött. Az üvegedény érezheti így magát, amikor elreped.

Mihelyt kissé föllazult ez a merevség, levegőre törekedtem. A síró asszony úgy adta rám a fehérneműt, hogy álltomban alig mozdultam. Végre kinn voltunk a ház előtt az utcán. Messze élünk a lakott világtól, telefonunk nincs, gyalog indultam meg az őszi latyakban, mereven tipegve, sápadtan, reszketőn, a járművek irányában. Egy óra múlva orvos barátom jó meleg fülét s borostáit éreztem a hátamon egy hirtelen kivilágított rendelőben. Aztán hazajöttünk, a bróm összebékített a rossz emlékezetű vízszintes helyzettel, s másnap reggel egy kórház gépei kezdtek el dolgozni rajtam. A mellemben rezgő villámlásból e sokféle művelet közben emlék lett, s a halálfélelem feloldódott a betegség tudatában. Tegnap délután, a diványon fekve, már jegyzeteket készítettem, s megírtam egy rég esedékes válaszkártyát Párizsban élő barátomnak. Felemlítettem benne rohamom is: „Most büntet a Tanú” biggyesztettem a hírhez, az utolsó évek irodalmi harcaira célozva. Amíg leírtam, nem tűnt fel ez a mondat, de amikor később a kártyát átolvastam, elmosolyodtam. A cipészné jutott eszembe és a gilisztája. A szív nem tud annyira villámlani, hogy villáma több lehessen, mint egy tünete, érve a rögeszmének. Az olyan ember, mint a cipészné, vagy én is, kiköpi a tüdejét, tönkreteszi a koszorúsereit; belehalni azonban csak a gilisztájába tud. A gilisztába, amely a torkunkban van.