Későbbi novellák

 

Giliszta a torkunkban

Nyáron, egy délután, magam dolgoztam odahaza. Hogy magam vagyok, csak a csöngetésről tudtam meg; újra és újra beleberregett a házba, de nem mozdult kinn senki. Egy darabig azt gondoltam: én sem vagyok otthon, de a szívós csöngetés megtört. Súlyos, gyötrő hazugság egy ilyen csöngetés elől elrejtőzni. Kinézek: a kis suszterfiú dolgozik a csengőn. – Mit hoztál, kérdeztem a kezére eső pillantással. De nem volt nála semmiféle cipő, sem apró gyermektappancsok, sem karcsú női topán. A kisfiú nem a lábbeli-emésztő család szállítójaként érkezett. – Apukám kéreti, tessék eljönni hozzánk, anyukát megvizsgálni – mondta érzelemmentesen, a rábízott mondat hű visszaadására törekedve. A kezemben maradt tollra pillantottam. – Csakhogy én nem járok betegekhez, fiam. Nézd, rendelőm sincs… Hirtelen lett rosszul édesanyád? – Nem, már régen fekszik. – Akkor hívjatok talán mást, nekem idehaza felszerelésem sincs. – A kisfiú engedelmesen visszafordult. De ahogy a hazafelé tartó hátacskáját néztem, valami belém nyilallt. Ne higgyék, hogy azért nem megyek ki, mert nem tudnak fizetni. – Te fiam! – kiáltottam a gyerek után. A gyerek megállt. – Mondd meg édesapádnak, tíz perc múlva átmegyek, talán tudok valami tanácsot adni.

Egy régi, elhanyagolt házban laktak a suszterék, melyet a kültelki útrendezés a föld alá süllyesztett. A gödörben az utcáról benéző piszkot, rozsdás csatornát, levált vakolatot és igen sok gyereket láthatott az ember. A cipész egy konyhafélében talpalt; bőrdarabok voltak körülötte s egy férficipő a mellének szegezve. Meglepett, hogy föl sem állt. Majdnem ellenségesen utasított, hogy vizsgáljam meg a feleségét… – Tőlem alapos vizsgálatot ne várjon, mondtam, csak a szomszédság kedvéért jöttem át, útbaigazítani magukat, hová forduljanak. Mi a baja a feleségének?… – Azt tessék őtőle megkérdezni – bökött az ajtóra. – Én csak azt akarom tudni, hogy föl bír-e kelni vagy sem… Jobban megnéztem őt: értelmes arcú ember volt; iparos, a régi, tanultabb fajtából. Nem faragatlanságból bánt ilyen kurtán velem, hanem mert egy elkeseredett hangulat dacossá, szűkszavúvá tette. Ez a dac a felesége betegsége ellen forrt, az orvosra, mint a betegség járulékára csapott ki. Nem akartam bemenni, amíg ezt a keserűséget beszédre nem bírtam. – Mióta beteg a felesége? – kérdeztem állhatatosan. – Ilyen ez már régen. Abból, ahogy azt mondta „ilyen”, láttam, nem is tartja betegnek. – Orvosnál volt vele? – Vittem én mindenhová: előbbre egy fél évet volt kórházban, aztán két hónapot összevissza vizsgálták, tükrözték, röntgenezték, szurkálták, de nem találtak semmi baját. Most is a kórházba kívánna menni. De a családja nem akarja, mert rajtuk vették meg a kórházi költséget. A házukat már azért kellett eladniok.

A szűkszavú válaszok megnyúltak, s kibontakozott lassan a történet. Egy Heves megyei faluban foltozgatták a csizmákat, s hozták világra a gyerekeket, amíg a felesége baja egészen el nem rontotta az életüket. Úgy látszik, ide Pestre is elsősorban őelőle menekült fel a múlt őszön. Az asszony azonban megszülte hetedik gyerekét, s utánajött. Nem bírta ki a testvérénél. Azok is megunták már, ahogy a férfi mondja. Most itt van a nyakán a hét gyerekkel, s egész nap fekszik. Nem lehet rávenni, hogy fölkeljen, azt mondja, nem bír. Ő, a férfi, hetek óta nem jut meleg ételhez, kenyéren meg túrón élnek. Azért hívott engem, tudatja kívánságát, hogy rászóljak. Mégsem lehet egy családdal így bánni… Szóval egy elfajult házastársi háborúba kerültem döntőbírónak. – Mikor látta őt doktor utoljára? – Még odahaza, lehet már hat hónapja. – S az sem talált semmit? – Semmit. – S mit mond, mit érez?… A férfi bever egy szöget a talpba, csakhogy rám ne kelljen néznie; látszik, szégyelli, ami következik. – Tudom én, giliszta van a torkában, ilyeneket képzelődik. A sötét homlokán látom, hogy most már igazán be kell mennem.

A folyosóforma szobában egy ágy, egy szekrény, messze elöl egy ablak. Az ágyban a beteg mellett négy-öt hónapos gyerek, a padlón azonkívül még két leányka játszadozik. Időbe kerül, amíg a legnagyobb leánygyerek testvérkéit kituszkolja, úgyhogy csak a gőgicsélő dundi marad az ágyban a beteg mellett. Nem emlékszem, hogy láttam volna valaha az asszonyt, de ő ismerősként üdvözöl, s azonmód rákezd. A legkikoplaltabb rákosok közt sem láttam ilyen sovány nőt soha. Karja: bőr és csont, álla és bordái közt a sovány nyak föl-le jár amíg beszél. De beszéde a nehéz légzés ellenére is folyamatos; lelkes, csillogó szemében láng ül, amely a lélegzet akadályain erőt vesz. Zuhog belőle a panasz, de nem úgy, mint egy elnyűtt szenvedőből, inkább mint egy költőből vagy mániásból. A szörnyű lesoványodás és a küszködő lélegzet mégis megzavar. A szem és a szó egy hisztériásé, a mell és a nyak egy tüdőbetegé. – Azt akarja, hogy fölkeljek? Tessék megmagyarázni neki, hogy nem bírok. Dehogy tudnék én még egyszer a lábamra állni. Tessék, milyen a lábam, s kidugja a dunyha alól. Aztán a karját is megmutatja. – A gyerekeim, egyik szebb, mint a másik. Tessék megnézni ezt a kicsit itt mellettem; mint az alma, pedig már betegen hoztam a világra. Csak bennem nincs semmi erő. Megkérdem, izzad-e éjjel. – Hogyne, kérem, tiszta latyak az ágyam, szavalja lelkesen s mosolyog közben. Akármit kérdek, kap mindenen. Győzelemittas mosollyal bizonygatja, hogy köhög, a háta fáj, étvágytalan, hasmenése van, véreset köp. – S a torka? A torkára nincs panasza?… De, kérem, giliszta van a torkomon – mutat a gégéjére éppolyan lelkesen, de éppolyan magától értetődően is, ahogy a hátfájást vagy a köhögést állította. Az egész a gilisztával kezdődött. Volt kórházban, de a gilisztán az orvosok sem tudtak segíteni…

A kórház nyilván kedves hely volt neki, mert amíg a hőmérő a hóna alatt van, a különféle vizsgálatokra és szakvéleményekre emlékezget. Kiveszem a hőmérőt: 38,8. Kissé szurkolok, hogy becsap a hisztériás bőbeszédűségével. Nem hűlt meg mostanában, kérdem. De igen, két hét előtt meghűlt, attól köhög most erősebben. Talán csak influenzás, gondolom, miközben az ingét lehúzatom vele, s még egyszer a kékes szemfehérű, föllelkesedett arcba pillantok. Hisztériás, ahogy a kórházban mondták neki, s a higanyt valami heveny baj tolta föl. Odahajolok a mellkasra: csupa szörcsölés, fütyülés, búgás: egy egész kórtani kiállítás. Mégsem lehet kétség: amelyik tüdő ilyen hangokat ad, nem soká fog lélegzeni. – Hát itt mégiscsak van valami szervi baj is – mondom neki. – Ugye – csattan föl minden megrendülés nélkül, inkább hálásan, hogy akad egy orvos, aki mellette vallott. – Majd szólok az urának, nyugtatom meg, hogy ne erőltesse a felkelést. Legjobb volna, ha szanatóriumba mehetne – nézek a mellette mosolygó, kicsattanó babára. – Tessék megmondani neki, hogy meghalok én úgyis hamarosan, ne bántson addig már – kap ő a szón, minden megrázkódás nélkül, boldogan inkább, hogy a pártjára álltam, s nehogy rosszat gondoljak a házi cipészemről, megvédi az urát, hogy rendes ember az, szép munkája van, csak meleg ételt szeretne enni. Ha meghal is, a kuncsaftot nem akarja elveszíteni.

A konyhában a férj ugyanazon a cipőn szegelt, leütött fejjel. Nézze – mondom –, az igaz, hogy a maga felesége idegbeteg, de azonkívül előrehaladott tüdőbaja is van. – A férfi fölnézett rám a cipőről, s végigmért, hogy megbízhat-e bennem. – Magas láza van, s a tüdejét is meghallgattam. – Egy kis megrendülés érzik a hallgatásán; mégiscsak hét gyereke született tőle. – Megmondták ezt neki a doktorok – mondja kis hallgatás után. – Ha így tesz, előbb-utóbb igazán rámegy. Ahogy azt mondja, így tesz: abban még mindig rengeteg a szemrehányás. S nincs-e igaza? Ezek közt a nehéz körülmények közt az idegbaj nem betegség, hanem bűn, könnyelműség. Előadom, hogy én felületesen vizsgáltam csak meg, biztatom, vitesse le az asszonyt a tüdőgondozóba. Ha lemennek, adok egy levélkét az intézet vezetőjéhez. Onnan valószínűleg elhelyezik, hisz a gyermekek közt hagyni igazán merénylet. Kérdem, van-e taxira pénzük? Megtudom, hogy a napokban feljön az asszony sógora, annak lesz. Türelmetlenségében, úgy látszik, azokra is ráírt az ember. Miért volt szükség énrám? Mért kellett volna „rászólnom”, ha úgyis hazaviszik: nem firtattam. Az indulatnak annyi megoldásra van szüksége, ahányszor fellobban. S ebben a keserű otthonban a sógor után az orvos sem volt fölösleges.

Eltelt tíz nap, s nem hallottam a gödörbeliekről semmit. A levélkéért sem jöttek el, nyilván nem vitték le az asszonyt a tüdőgondozóba. Lehet, hogy otthon van már Hevesben, megszöktették a kórház elől. Nem is nagyon akartam érdeklődni: egy indulat megnyitotta előttem az otthonukat, a magábaszállás becsukta; nincs közöm hozzá. Cipőpusztító családom azonban nem lehetett olyan tartózkodó, mint én; egy kis tappancsot le kellett küldeni hozzájuk. Apuka csak holnap jön haza – mondta a kisfiú. – Hát hová ment? – Lement anyukánkhoz. – A másik lakónétól tudta meg a lány, hogy valóban az anyjukhoz ment le a férfi, a temetésire.

 

*

 

Ha novellista volnék, itt abbahagyhatnám; ha társadalomtudós, elkezdhetném. Én azonban egyik sem vagyok, s az ilyenféle emlékek némán röpködnek körülöttem; önmagukért nem örökítem meg őket, a társadalom ellen nem fordítom. Bennem kell valaminek történnie, hogy a közömbösen keringő emlékek közül egy-egy átdelejesedjék, s új állapotomhoz odahúzódjék. Abból, ami előbb csak kép volt, ilyenkor jelkép lesz; sorsomból s a másik ember sorsából sors-metafora.

Néhány hónap óta egyre gyakrabban kellett a mellemhez kapnom. Már tavasszal, mikor az új kertben a földet kubikoltam, el-elállította bennem egy sajdulás a kertészlelkesedést. Nyáron, az alatt az öt hét alatt, amíg a Bűn-t írtam, a felsőgödi öreg ingaórákon kívül, mellemben egy hús-óra mérte az időt: reggel szabad volt, a delet apró szorításokkal jelezte, estefelé az írásban szabad kezem időnként a mellemre szívta, nyomással csillapítani a súlyosodó nyomást. Az úszás sem ment úgy, mint régen: tavaly Verőcétől Felsőgödig tizenöt kilométert úsztam egyfolytában, most egy kilométertől lüktető kopoltyúvá változott a torkom. Mintha a lelkem is a szívembe gubózott volna; minden kínja, elégedetlensége, félelme ebben a szűk lakásban tombolt. Elég volt a beadott postára néznem, hogy szívem, mint a forráskutatók varázsvesszeje, megránduljon, s jelezze, van-e fájdalomokozó anyag, rágalom, támadás, bűnvádi feljelentés bennük. Az őszön, mint egy beteg állattal, már el kellett menekülnöm vele életem izgalmai elől. Nihilista elrévülésben jártam a bakonyöbli és kemenesalji tájat, csakhogy a fölizgatott hús némi nyugalmat találjon.

Minderre ma már igen jól emlékszem, s betegségem régibb nyomaira is vissza az esztendőkben. Akkor tudatomnak csak azzal a lefoszló részével vettem észre, amely minden pillanatban leválik, elmarad a létünket jelentő tudatrésztől. A kertásás közben jókedvű, erős munkás igyekeztem lenni, hogy családomat a gyűlölt középosztályi életből a kertészsorsba átcsábítsam. A Bűn-ben egy egész bűnös társadalmi rétegért vezekeltem. A posta az a kard volt, amely a Himnusz-ban az üldözött felé nyúl barlangjába, s dunántúli útirajzomba, hiába fogott ki ziháló mellemen a sziklás sümegi vároldal, a Berzsenyi megtört pályájáról, a magam megtört pályájáról, magyar sorsról, kora magyar öregségről s más ilyenekről filozofáltam. A kezem oda-odakapott a mellemhez, de eszméim eltakarták őt előlem.

Valamiképpen ezen a cipésznén át kezdtem ráeszmélni. Már rég ott rothadt a hevesi temetőben, amikor egyszer-egyszer váratlan eszembe jutott. Keserű, búcsúzkodó cikkemet írtam a magyar közélettől, s három-négy hónap feledésén át egy lelkes-idegbeteg szem s egy pihegő, aszott mell lüktetett felém. Mi volt az ő gilisztája? Valami agyszülemény. Olyasmi, mint nekem a farm, a „bűn”, a tanúság, a magyar fátum. Négy vagy öt évet küzdött vele, s az utolsó fél évben szétesett a giliszta alatt a tüdeje. Nem ez történik-e velem is? Olyan régen vagyok kiméráim betege, hogy a betegség végre csakugyan szavamon fog, s elpusztítja a gilisztám alatt a szívem. Az orvosok rég megjósolták ezt, ahogy a mord mester mondta a feleségéről.

 

*

 

Az elmúlt csütörtök nehéz napom volt. Délelőtt polgárista fiúkat vittem egy messze fekvő múzeumba. Tizenkettőig gyalogoltam, ácsorogtam, futottam vagy húsz kilométert; tizenkettőtől háromig pedig a kereskedelmi iskolában tartottam egészségtanórát. Otthon vendégek vártak; kilenckor kerültem az íróasztal mellé. Új színdarabomnak egyik hiányzó jelenetét írtam meg, azt, amelyben hősömet az ifjúsággal jól megtiportatom. Eleinte nehezen ment az írás, kellemetlen emlékek tartottak vissza ettől a jelenettől, de aztán elkapta a tollat a szent düh, s beledőltem az írás szolgaságába. A derekam kissé hátra kellett szegeznem, mellem bal oldalát felfúva s jó tágan hagyva, ahogy a fájdalom erre már réges-rég rászoktatott. Három-négy arasz volt a szemem s a papír közt – messzelátók olvassák így szemüveg nélkül az újságokat –, s derekamba szegelés állt a ferde peckességtől. Tizenkettő tájt kész volt a lecke; lefekhettem. A darabon morfondíroztam egy-két percig, majd puha, szürke buckákon himbálóztam tovább. Tíz-tizenöt percet szundíthattam, de az agyam még nem volt bespalétázva egészen. A mellemben ekkor valami váratlan történt. Mint amikor az ember a villanykapcsoló lyukacskáiba dugja az ujját, s könyökébe szalad az áram. Ugyanez történt velem, csakhogy a mellemben. A villámcsapás kivetett az ágyból, keservesen elordítottam magamat. – Végem van, rebegtem rémülten lekászáló feleségem felé. Teljesen mereven álltam a szoba közepén, a fájdalom elmúlt már, de sem lehajolni, sem mozdulni nem voltam képes. Magam sem tudom, mi tartott így kifeszítve: a félelem-e, hogy a villám egy mozdulatra újból belém csap, vagy nehezen lélegző mellkasom, mely fölfújva mereven és felületesen pihegett a kímélt zsigerek fölött. Az üvegedény érezheti így magát, amikor elreped.

Mihelyt kissé föllazult ez a merevség, levegőre törekedtem. A síró asszony úgy adta rám a fehérneműt, hogy álltomban alig mozdultam. Végre kinn voltunk a ház előtt az utcán. Messze élünk a lakott világtól, telefonunk nincs, gyalog indultam meg az őszi latyakban, mereven tipegve, sápadtan, reszketőn, a járművek irányában. Egy óra múlva orvos barátom jó meleg fülét s borostáit éreztem a hátamon egy hirtelen kivilágított rendelőben. Aztán hazajöttünk, a bróm összebékített a rossz emlékezetű vízszintes helyzettel, s másnap reggel egy kórház gépei kezdtek el dolgozni rajtam. A mellemben rezgő villámlásból e sokféle művelet közben emlék lett, s a halálfélelem feloldódott a betegség tudatában. Tegnap délután, a diványon fekve, már jegyzeteket készítettem, s megírtam egy rég esedékes válaszkártyát Párizsban élő barátomnak. Felemlítettem benne rohamom is: „Most büntet a Tanú” biggyesztettem a hírhez, az utolsó évek irodalmi harcaira célozva. Amíg leírtam, nem tűnt fel ez a mondat, de amikor később a kártyát átolvastam, elmosolyodtam. A cipészné jutott eszembe és a gilisztája. A szív nem tud annyira villámlani, hogy villáma több lehessen, mint egy tünete, érve a rögeszmének. Az olyan ember, mint a cipészné, vagy én is, kiköpi a tüdejét, tönkreteszi a koszorúsereit; belehalni azonban csak a gilisztájába tud. A gilisztába, amely a torkunkban van.

 

Műtét a családban

A mi családunkban Ágnes az utolsó személy. Nemcsak azért, mert ő a legkisebb, hisz vannak családok, amelyeken a legkisebb uralkodik. Ágnesre az egész család vigyáz, hogy utolsó legyen. Neki nem lehet semmit elismerni, érezzük mindnyájan. Mi lenne, ha még dicséretekkel is táplálnánk az önérzetét? Elég öntelt, pökhendi, tiszteletlen anélkül is! Biztos kis öntudatcsomó, amely kétely nélkül tekinget és csámpáz a világban, s a megrovások záporában is talál okot, hogy megdicsérje magát. Az anyjának szenvedélye, hogy ő töri belé leányait az elsőosztályos zsinórírásba. Ennél nehezebbet úgysem kell tanulniuk a szakvizsgáig. Ha ezt jól beléjük korrepetálja: tanulók lettek, mint az egyszer jól megült csikó hátasló. A két nagyobb gyerek – Ágnesnél jóval okosabbak – nem is esett át rajt egy kis zsinór-mélabú és Luttor-idegbaj nélkül. Ágnes önérzetét azonban a legkeservesebb írólap sem tudta megtörni. „Milyen az az m-betű megint?” hallom föntről, s látom a posszibilis pofon előtt félrevont nyakát s morc pillantását. „Van szíved ilyen m-betűt írni? Hát egyforma annak a két lába? Nézd, az eleje egy tehén; a vége egy bolha. Most jól vigyázz, mert ha…” Az ember azt hinné, a gyerek már csupa bíbor, s elmosott könnyein át látja csak az írólap „Mici”-jét. Talán így is van. De elég egyetlenegy i-betű, melynél a vállára hajló végzet néma marad, s ő megáll a ceruzával. „De ez az i, ugye, gyönyörű, anyukám? Ugye, boldog anya vagy, hogy most ilyen i betűt írtam? Ha még két sort ilyen gyönyörűen fogok írni, olvasol nekem a Boldog világ-ból?”

Az ilyen gyerekkel nem lehet mást csinálni, érzi a család, mint nyomni. Ebből a nyomás nem nevel neuropatát; előbb ő a családból, ha nyomatlan hagyják. Okot könnyű találni rá, hogy mért legyen utolsó. Ebben a szellemi üzemben, ahol a tudás minősít: Ágnes a tudatlan. Ágnes semmit sem tud, amit a testvérei tudnak. Azt sem tudja, amit azok ennyi idős korukban rég tudtak. „Én ennyi idős koromban már Arany Jánost olvastam” – mondja Judit. S igaz: Ágnesnek eszébe sem jut, hogy a Betűország kényszerű betűin kívül valamit elolvasson. Még az utcatáblákat sem, pedig az a szellemi ambíció legalsóbb faja. A testvérei ott tanulják őmellette a nyelveket: angolt, németet. Ő nem irigyli meg őket. Németül csak Ilonával, a nyírcsaholyi lányunkkal beszél. „Géson forda”, küldik egymást tovább, s nagyokat nevetnek. Gigi buta, még egy verset sem tud. Mikor fog ez verset írni, mint a nővérei. Azonkívül milyen rossz. Minden fiókot összetúr, minden ollót elrejt. Ami a házban elvész, igen átlátszó okon, csak ő tudja előadni. Ha ő otthon van, házunk, mely a halk pusztai esték s az oroszlánbőgés közt zajegységekben körülbelül a középen áll, erősen a sivatag felé tolódik. Adjátok ezt a Gigit örökbe, kívánták testvérei, amikor még alig két-hároméves volt. Ez az óhaj, új alakban, azóta refrénje a gyerekszobának; anélkül, hogy Gigiben ábrándos sérelmeket ébresztene. Ágnes tudja, hogy hibáink legjobb menlevele, ha elismerjük őket. Inkább maga is butának mondja magát, mint hogy tanulásra erőltessék. Dorgálóinak régi segítője. Úgy, úgy zárjatok csak le a pincébe, hadd egyenek meg a patkányok, támogatta már mint csöppség anyja felháborodását. Van valami szimata arról, hogy „nem utolsónak” vagy épp „elsőnek” lenni: a felnőttek csalétke. Egy élni tudó lélek az utolsó helyen is megcsinálja a maga birodalmát. Az anyja sem érzékeny rá, hiába kedvence. Csak nyomjátok, tudósok, úgyis jobb dolga lesz az életben, mint nektek. S ő is segít még utolsóbbá nyomni, hogy annál biztosabb első lehessen.

Hogy ez hogy fog történni: erről a család is kap néha egy kis előszelet. Ágnes időnként meg-meglep bennünket. Már csak azzal is, hogy mások szeretni tudják. Azok a tulajdonságok, melyekből otthon egy hordónyi fejfájást és kábulást okoz, gyűszűnyi adagban, egy kis szakasznyi úton, a gödi vonatban, egy nagyapai kacsmargás során: gyermeki bájnak minősülnek. – Te, ezt a gyereket már megint majd megették az úton – jön haza az anyjuk a három kék kabát, kék sapka kivonulásából. S nemcsak a bácsik és nénik „eszik meg”, de a gyermekek is. Kenesén a szomszéd házikóban két kisfiú nyaralt. Reggel arra ébredek, hogy mint a birkák, bégetik a kerítésnél Gigi nevét. Hogyne, Giginek kerékpárja van; állva vezeti, elereszti a kormányt, átvetve rajta a lábát, a fiúkat ő tanítja biciklizni, rosszalkodni. Nincs egy boldog percük sem Ágnes nélkül. A nővérei irigy fanyalgással újságolják, hogy Ágnes már megint Zajoséknál van, ahogy éjjel élő szomszédainkat nevezzük. Gigi epitetonjai közé így kerül be a sok rossz után egy kétesebb előjelű: az ismerkedő. Amíg csap óvodabeli társai kiáltozták a ház körül, hogy „Németh néni, kérem, hol van a Németh?”, gúnyolódni lehetett ezen a társadalmi népszerűségen. De most, hogy Zajosék után a gyönyörű Fekete-villában is meghívott vendég, a Fräulein jön érte a két gyerekkel: ez már más. Ez azt mutatja, hogy az emberek nem egészen a házi értékrend szerint becsülik a gyermeki erényeket, s ebben a Gigiben mégiscsak van valami, amiért habos kávét adnak neki, s a nyírt gyepen szabad kiabálnia, míg mi csendben arramegyünk a kerítés alatt.

No, de majd az iskola! – Anyukám, ezt a Gigit ki fogják csapni az iskolából – jósolják a testvérei. S az előjelek csakugyan ijesztők. Egy reggel az ágyban a hónapok neveit akarjuk megtanítani neki. Az április ötvenedszerre, századszorra sem jön ki az összegyötört, ásítozó agyból. Ősszel, miután hátára tettük a nénjei táskáját, félve kerülgetjük az első lányosztály tájékát. Az ő elemijükben is én vagyok az iskolaorvos. Még szemvizsgálatra is alig merek bemenni, nehogy épp rosszalkodásban vagy büntetésben találjam. Amikor két hétig nincs sem intő, sem üzenet, sem bizalmas félrehívás: beküldöm az anyját. A tanítónő nem mond semmi rosszat. Az Áldás utcában azonban egy kislányt találok a földön, a sapkája néhány méterre tőle; Gigi verekedett egy fiúval. Ugyancsak az utcáról érkezik a hír: Gigi ki volt ma állítva. Ágnes már négyszer-ötször ki volt állítva, hozzák a hírt a nővérei, akik évek során még fölállítva sem voltak. Az anyai balsejtelem újból megindul az iskola felé: „Egész jó kislány, napokig észre sem veszem.” A kiállításról szó sem esik. – Te, ez úgy látszik, a tanítónőjét is megfőzte – mondja az anyja. Direkt félti tőlünk. Karácsony előtt kajánul mutatja a kiskönyvét: tiszta egyes. – Ezt csak azért kaptad, mert én vagyok a iskolaorvos – mondom neki. Különben is ezt számegyesekkel írták; nézd, a nővéreid betűvel kapták a kitűnőt. – Valamit csak mondanom kell ennek a kajánságnak.

Legjobban azonban mégis a műtét ugratta ki Ágnest az utolsó helyről. Egy reggel panaszkodott, hogy fáj a hasa. A reggel minálunk az iskolába készülő ruhadarabok, egymásra szórt fogkefék, egymás kezéből kikapott szappancsonkok, összekevert és feldöntött kávék, pirított kenyerek, tulajdonjogukat elvesztett törülközők, elátkozott zsilettpengék, a rádióból hangzó torna és az ágyból hangzó anyai vezényszók, tankönyv vagy harisnyaidéző bőgések s honvédindulók keveréke. – Hagyjatok engem. Már hét óra harmincnégy – téptem ki magam Ágnes kezéből, aki előző nap a lyukas tejfogát hordta utánam, ma pedig reggel fél nyolckor a hasát hozná. A nővére néhány nap óta beteg, azt irigyelte meg, gondolom, s már a szakfelügyelőn van az eszem, aki néhány napja hiába keresett. Nem marhaság? Azért a néhány perces zsibbadt fekvésért három kilométert loholhatok. Az anya, mint utólag kiderült, lelkiismeretesebb volt az orvos apánál. Lefektette Ágnest, és megtapogatta a hasát. Ágnes azonban feszített. Ahányszor a hasához értek, megfeszítette úgy, hogy nem lehetett kitapogatni. – De anyukám, énnekem igazán fáj – mondta, amikor az anyja összeszidta. A szeme azonban, nem tehetett róla, úgy csillogott, mint aki maga is huncutságban tudja magát.

Így zavartatott el Ágnes az iskolába. Délben a lányaim azzal a titokzatos mosollyal fogadtak, amellyel a gyerek borzong s örül a házba költözött rossz újságnak. – Apukám, a Gigi sír odafönn. Sírva jött már meg. A táskáját is a Marika mamája hozta haza az iskolából. – Hogy az imposztor Gigi az, akinek a hasa fáj, még mosolygósabbá tette a mosolyt, s még biztosabbá a hitet, hogy furcsa változások azok, amelyek ránk virradtak. Én már nem is emlékszem a reggelire; úgy kell előhívni később a sok mindent elnyelő s kiadó emlékezetből. Fölugrok, a gyerek kabátostól a diványon kuporog s nyöszörög. Amikor meglát, szemrehányóan támad rám. – Apukám, vetessétek ki a vakbelemet. A Marika mamája azt mondta, hogy hat nap múlva kijöhetek a kórházból. – Ugyanúgy mondja, ahogy tegnap a tejfogai kivételét követelte. Erre ijedtemben is ráismerek: anyai vonás. Nem bírják, hogy valami hibás legyen rajtuk; egy lyukas fogon órákat eldolgoznak. Ha a közérzetükben valami rossz, idegen van, a legszívesebben mindjárt megoperáltatnák magukat. Épp fordítva, mint én, aki tanulmányokat tudok írni a legdühösebb pulpitisszel, s inkább vagyok fakír, mint hogy másfél órát üljek egy orvosi előszobában.

A kis has kifejlik a kabátból, ruhából; ez bizony ott fáj, ahol a vakbél fájni szokott. Megmérem a lázát: harminchét három. No, ez kellett nekem, amikor ennyi előadás, cikk, utazás van a nyakamon. Ágyba dugom a gyereket, s telefonálok orvos barátomnak, akinek az a hálátlan szerepe, hogy felelős lehet, ha a házamban betegség van. Megállapítjuk, hogy ez bizony vakbélroham. Amikorra a feleségem a városból hazaér: ő is ott van. A gyerek kissé szeszélyesen jelez; a mellcsontja is fáj, ha az orvos próbaként odanyúl. Az a benyomásunk, hogy mindenáron operáltatni akarja magát, szabadulni a fájdalomtól. A láz harminchét nyolc. Egy éjszakát várhatunk. Az egész csodálatosan könnyen és vígan megy. A nagyobbaknál a mandulagyulladás jobban ránk ijeszt. Az, hogy Ágnes beteg, aki idáig még sosem volt: a betegségét is elkomolytalanítja. Ő maga operációról beszél: – Én azt mondom, anyukám, operáltassatok meg. Elaltattok és kész. Nem? – A testvérei hozzák a vizes ruhát, adogatják a hőmérőt, s nevetnek.

A hőmérő azonban szembeszáll az optimizmussál: biztosan ballag fölfelé. Délután egy rajzoló jön ki hozzám: valamelyik pletykalapnál keres a fejemmel néhány pengőt. Amíg rajzol, föntről megérkezik a rémhír: harminckilenc három. Vakbélgyulladásnál ez annyi, mint műtét. Alig várom, hogy a vízből kihúzott hullafej, amely alá még a nevemet is oda kell írnom, elkészüljön. Újra felhívom a felelőst: ő a kórházat, ahol barátai vannak. Öltöztessük fel a gyereket; üljünk taxiba; amikorra odabenn a vérsejteket megszámolják, a belgyógyász is beér. Az anya sóhajt egy-kettőt: – Csak azt kértem, hogy addig ne legyen betegség, ameddig ez meglesz – céloz arra, aki Giginél is kisebb, s mindenhol vele van. Én férfihoz méltóan az öltözködőket sarkallom. Az egész azonban korántsem olyan drámai, mint lehetne.

A legnagyobb baj nem is Ágnes, hanem hogy a két nagyobb gyerekkel mi lesz. A lányt ugyanis elengedtük, magukra kell hagyni őket a lakott világ szélén egy kis lakásban. Az autóban is róluk folyik a sopánkodás. – Anyukám, te menj vissza – ajánlja Ágnes –, mi majd megoperálkozunk apukával. – Idegességünkben is nevetünk, gyönyörködünk. – Még szerencse, hogy Ágnes az – mondja az anyja. – Kétszer ilyen rémült volnék, ha Magda vagy Judit lenne. – Ebben egy kis büszkeség is van: hogy ha a „te fajtád”. A büszkeségnek igaza van: én is régi autós bevonulásokra gondolok. Így vittem be az anyját is szülésre. Egyszer épp vasárnapi táncolgatás közben, rádiószónál lett rosszul; másodszor egy nappal az eltökélt császármetszés előtt a moziban. Harmadszor megkéstünk egy kicsit: Arany János-cikkemet kellett befejeznem. Ő is így ment: majdnem mulatva rajta, hogy ilyen fontos személy lett, akinek a féltésére mindenki összefut, holott úgysem történhet semmi. Ez az igazi bátorság, óvom ölemben a kocsi rázkódástól a nagylázas kisleányt. Az ősi, az igazi. Hisz én is voltam néha olyan, hogy bátornak látszhattam, de így talán csak egyszer, mikor első szerelmemben a román posztokon átszöktem. Mert az igazi bátorság ez: ott lenni a halál árnyékában, anélkül hogy a képzeletünkre tudhatna tódulni. Amit mi csinálunk: az erkölcs erőszaka a képzeleten s a gyávaságon.

A kórházban tovább csodálhatom, hogy erényeink és hibáink, melyekből egy emberjellem épül, mennyire készek egy ekkora gyermekben. A kórházi osztályon egy ápolónő fogad, majd az orvosok is előkerülnek. Egy ilyen esti műtét nem nagy öröm, de a lázas gyerek cseveg, kérdez, tudakozódik. Ledarálandó kórházi anyagból aktív erő lesz, aki körül meggyorsul a vizsgálat, diagnózis és előkészület. Egy félig kivilágított rendelő spanyolfalai közt tapogatják, hosszú folyosókon futnak vele, liftbe emelik, új szobát kap, ismeretlen nők vonulnak be, furcsa szerszámokat, tálakat hoznak. Csak a beöntés vált ki rövid habozást inkább, mint vonakodást. Kinézünk az ablakon; ott lesz a műtét, ahol odalenn most fölnyílik a villany. Ágnes érdeklődik: – Jól elaltatnak, ugye? És csak kössenek le, hogy ne tudjak mozogni. – Lentről telefon: a karaván megindul vissza; liften, folyosókon. Az ápolónő előrefut, a gyerek már benn van a műtőben, amikorra odaérek. Én a szomszédos szobából hallgatom. Nem keres bennünket, csak az altatást sürgeti, miközben lekötik. – Mikor altatnak már el? – Az anyja sír: neki a folyosóról kell hallgatnia az éterrel küzdő gyerek nyögését. Énrám köpenyt adnak, s a sebész könyöke mögül nézem a műtétet.

Semmi nagyképűség, sem a helyiségben, sem a sebészekben. Piciny szoba, elég rossz a világítás. – Ezt sötétben is el tudjuk végezni – mondja az asszisztens. A gyerek sápadtan hörög. A sebész meg-megbiztatja az altatót. – Mondom, hogy nem alszik – s a kosárra új étercsöppek esnek. Évek óta nem voltam nagyobb műtétnél. Ahogy a lejódozott bőr a kés alatt fölhasadt: egy pillanatra megszédülök. Ez mégsem „appendektómia”, ez a gyermekem hasa, amit itt előttem felnyitnak. De a hideg szakemberi mozdulatok, a szabatosan fölrakott érfogók lassan kiküszöbölik, ami ebben a helyzetben személyes. A gyerek nagyokat nyög. Tompa nyomás járhat a hasában, amitől indulatosat nyög, mint vendégjárások után, amikor a bő vacsora dühös kutyákká, rosszindulatú testvérekké vagy épp zsinórírási gyakorlatokká válik, s nekünk át kell menni a gyerekszobába, hogy testvérei álmát a hadakozó Ágnestől megvédjük. Így nyög és hörög ő most is, a rossz álommal is harcolva a passzív szenvedés, tehetetlen nyöszörgés, ájult pityergés minden jele nélkül. Nem ijeszt, inkább sarkall ez a nyögés, mint az anyjáé szülésnél. Az „altassatok el” után „dolgozzatok rajtam”, „vágjátok”, „szabadítsatok meg a betegségtől”. Nem az apához szól, hanem az orvosokhoz. Én is csak jobban figyelem tőle a munkát, ahelyett hogy őrá figyelnék.

A hasizmok széthúzott résében belek csillannak föl: a sebész benyúl, s megforgatja a vastagbélcsomót, hogy a féregnyúlvány felülre kerüljön. Micsoda groteszk helyzet, érzem még futólag: egy apa, amint gyereke beleit forgatják előtte. De már erősebb a szakmai emlék: ahá, ez a tipikus vakbélkereső mozdulat, így láttam annak idején Manningeréknél is. Most már a kis hosszú bélfüggelék is itt van előttem. Szinte meglep, ahogy elém kunkorodik. Pedig elég boncolásnál láttam; most mégis groteszk szinte, hogy csakugyan hosszú és kunkori. Nem gondoltam volna, hogy egy kislány testében is ilyen hosszú legyen. Egy bélpaprikajancsi szinte, amint megjelenik. – Úgy látszik, inkább a vége lesz infiltrált – mondja a sebész, aki elébb ismeri fel egy pillanattal. Én nem merek szólni. Szinte halvány ez a nyúlvány, az egész hasban ő a legfehérebb. A vérpiros beleken csak ő lóg vértelenül. A sebész is észreveszi: – Ezek a belek belövelltebbek, mint szabadna lenni. – Megfogja, kiteregeti őket. A bélfodorban duzzadt mirigyek. Csaknem vele tapintom, amíg mutatja őket. A gyerek nagyokat nyög; de minket csak a felvágott has orvosi látványa érdekel. Mi van a babában, akit játszó gyerekként belülről megnéztünk. S a másik kényesebb kérdés: föl kellett-e vágni? Iparkodom elrejteni a gyanúmat, de a sebész arra is rávág, mint a féregnyulványra. Holnapra elgennyedt volna. Bizonyára egy bélsárrög vagy egy bélféreg van benne. A nyirokcsomók már reagálnak. Én a mandulákra gondolok. Azokon is átsurran néha a fertőzés, anélkül hogy maguk elgennyednének. A nyaki nyirokcsomók gyúlnak be, mint a vakbél mandulája fölött a bélfodorbeliek. A sebész most köti le, most nyisszenti el a mulatságos kis szervet. Az asszisztensnő már adja is a tálat, amin műtét után az olló majd kigyóntatja. Hiba nem történt – „klinikailag ez vakbélgyulladás volt” – jut eszembe a szakművelet hatása alatt ez a réges-rég nem használt orvosi formula. A törlők kikerülnek, a hashártya bezárul; csak most nézek újra a sápadtan nyögdelő gyerekre, aki fokról fokra megint az én gyermekem már.

Ott kinn, a sötét folyosón az anyja fogad sírástól pirosan s harmatosan. Egy lezárt ajtó mögött állt s hallgatózott. Ami énnekem bél, pensz és fonál volt: őneki hörgés és nyögés. Nem rettegésből, hanem részvétből sírt, ellenállhatatlan anyai couvade-ban. A sebész odahív a féregnyúlványos tálhoz, a fölvágott belecske belülről éppúgy hallgat, mint kívülről. Lehet, hogy kioperáltuk a bajt, de lehet, hogy csak megoperáltuk. Ahogy azt Gigi kisürgette. Amikorra a folyosókon, lifteken, fehér olajú ajtókon át megint fölérkeztünk, a belgyógyász is ott van: most érkezett meg a műtét előtti konziliumra. Látom, nem érti, miért kellett ennyire sietni. Én értem, mindnyájan túl akartunk rajta lenni.

Ágnes bámulatos gyorsan ocsúdik. Alig egy-két perce vagyunk a szobában, s már nyílik a szeme. Valami gyöngédet akarok mondani neki. De ahogy morc képiben a kék szem rám nyílik, nem tudok szentimentális lenni. – Na, Gigi, nagyon bátor voltál. Ezért elengedem neked a perselyt és a szvettert. – Ágnes nem válaszol, csak néz sápadtan és morcul. A persely: az iskolai persely, amiben az elemisták gyűjtik a filléreiket. Minthogy a nővérei perselyével baj történt (kinn hagyták, s valaki fölfeszítette), neki nem volt szabad az iskolából perselyt kérni. A zsinórírás azonban sok egyéb közt arra is jó, hogy az ember a szülőkhöz küldött kérdőívre nagy merészen ráírja: igen. A szvetter amolyan kis házi lopás volt, jó szívből. A szegény gyerekeknek küldött szeretetcsomaghoz lopta hozzá a maga garderobjából. E két önkényes tett bizonyos megszorításokat hozott Ágnes életébe: nem mehetett a testvéreivel vendégségbe. Az éter nem engedi meg értelmének a mimikát; az első szót a műtétről mondja: leszíjaztak. Amikor egy félóra múlva hazamegyek, az anyjával is közli, amit tőlem hallott. – Apuka elengedte a szvettert meg a pörsölyt, mert bátor voltam. – Az anyja ismeri ezt. Amit egy férfi egyszer megígért, azt nem szabad elfeledni.

Ami ezután következett, az a hat vagy hét nap, Ágnes életének a fénykora volt. Minket ugyan még két napon át foglalkoztatott a hőmérő, melyen a kivett vakbél nem őrölt le egy tizedfokot sem, Ágnes azonban minden jóslatot megcáfolva várta ágyában a látogatókat. Küldte haza gazdag rokonként nővéreinek az ajándékcsokoládét, s olvastatta az anyját, ahogy még soha. Ágnesnek nem fájt a műtét után a hasa, nem volt baja a megindult belekkel, nem törődött a kapcsokkal, s hogy a gyulladt mirigyek is elszunnyadtak benne: a mi jókedvünk is társa lett az ő ünnepének. Mégiscsak okosabb volt megoperálni. Egy ilyen lányt, mint Ágnes, akár minden két hónapban meg lehetne operálni.

 

A haldokló kulák

Abban az időben, amikor még a szovjet ötéves terve volt a legfrissebb világcsoda, nálunk is megmaradt néhány műszóvá előlépett orosz kifejezés. Ekkoriban akasztották a mi ötven-százholdas, jobbára református parasztjainkra is a kulák nevet. A parasztságot ábrázoló könyvekben, füzetekben minduntalan föl-föltűnik ma is egy fénykép – dunántúli kulákház, kulákasszony ünneplőben, kulákok Eger környékéről s más efféle.

S nemcsak a szó tapadt meg, hanem a hozzátartozó gunyoros, becsmérlő íz is. A kulákság az új szélben is gonosz, önző, földharácsoló, magzatgyilkos, banyauralom alatt senyvedő népfaj maradt. Ahogy a kuláknő a fényképeken mindig vén s azonkívül még valami gonosz hatalmaskodás is van az ajkára vasalva; a szociográfiai füzetekben s az úgynevezett parasztregényekben az egész osztályból sem marad meg: csak a vénség s a hatalmaskodás.

Engem mindig bántott ez a beállítás. Én magam is kulákcsaládból származom s más fotográfiákat hordok az emlékezetemben a nagyszüleimről, nagybátyáimról, ángyaimról, unokatestvéreimről. Tanulmányaimban zúgolódtam a torzítás ellen, szépirodalmi műveimben próbáltam kiigazítani. Hasztalan! Nemegyszer épp az én regényeimet hozzák fel bizonyítékul. Én is a „paraszt lét döbbeneté”-t, a falu „kibírhatatlan atmoszféráját” éreztetem állítólag. A Gyász legelőzékenyebb bírálója még a mű fogyatkozásait is a kulákokkal menti. Igaz, hogy ebben a regényben az életnek csak a sötét, sivár fele látható, arról azonban nem én tehetek, hanem a népréteg, amelyet ábrázolok. A bíráló is ismeri őket: ilyen sötét, sivár az a csontja velejéig.

Attól tartok, hogy az ábrázolás sötétsége vagy világossága mégiscsak inkább az író vérmérsékletétől függ, mint az ábrázoltak emberi értékétől. Ha nem így volna, Kemény Zsigmondnak meg kellene vetnie Erdélye komor államférfiait és katonáit, Herczeg pedig nagyra becsülhetné a Kék róka modelljeit. Én mást, mint tragikus főhőst állítani nem tudok. A tragikum az én mindent összegező élettapasztalatom, s természetes, hogy ha a kulákságból választom hősömet, ezt az osztályt is csak mint a kiválóság kínzókamráját tudom ábrázolni. De azt jelenti-e ez, hogy megvetem? Szophoklész megvetette tán a thébaiakat, akik Antigonét élve kősírba zárták? Nem, sőt akinek van valami érzéke a tragikum iránt, az mindig szívesebben pusztítja el hősét nagy szenvedélyű, komor emberpéldányokkal – mint híg fecsegőkkel. S a kulákság, ahogy én azt megismertem, minden mai magyar csoportnál alkalmasabb tragikum-televénynek. Ha életbeli élményeimhez a történelmieket is hozzávetem, én erre a televényre ilyen sűrűségben talán csak három helyen bukkantam idáig: a Szokratész előtti, VII–VI. századi görögségben (Szophoklész drámáiban, Olümpia szobrain), a XI–XII. század katolicizmusában (Roland-ének, VIII. Gergely, román székesegyházak) s Erdély XVI–XVII. századi krónikáiban.

A három hely elég messze esik. Pogányok, katolikusok, protestánsok; nemcsak század, nemzetiség, klíma, de még a felekezet is más. S negyedikül most – fekete mándlis parasztokat vágok azokhoz, akik legalább valamennyien előkelők voltak. Pedig e négy elütő életképben mégiscsak van valami elvitathatatlanul közös, épp amit én szeretek: az archaikus lélek. Mi ez? Szoros formák közt hatalmas indulat; korlátoltságban nagyság; etikett mögött szenvedély. Ha a dunántúli parasztcsaládtól, Erdély főurain s a románkor pápáin át Szophoklész felé hágok, a korlátoltság egyre inkább mértéktartás lesz, a nagyság sötét fényét azonban a legkorlátoltabbakban: a kulákokban is megtalálom.

Ez az én „kuláktiszteletem” nem újkeletű ellentmondás, nem is az irodalom vezetett rá. Régibb a legrégibb irodalmi emlékeimnél s alighanem az első összehasonlítások eredménye, melyeket ember és ember közt tettem. Mint gyerek a telet városban töltöttem, úriemberek közt, a vakációkat, csaknem valamennyit, falun, egy kulákcsaládban. Föl kellett tűnnie a különbségnek. Nem az, hogy egyik jobb, a másik rosszabb, egyik tanult, a másik tanulatlan. Ruha, háztáj sem számított, a gyerek nem állandósítja a kuriózumokat, mint az írók. Ami odalenn más volt, még csak újság sem volt: előbb megszoktam, mint észrevettem. A nagy különbség, aminek föl kellett tűnnie, az önuralomban volt. Odahaza az önuralomhiánytól szenvedtem, a környezetemétől, s mert az ilyesmi ragályos – a magamétól. A kulákéletben az önuralom hatott megnyugtatólag. Kimértebben, méltóságteljesebben viselkedtek; volt valami formája az érintkezésüknek. Pedig bennük is volt erő a kitörésre – indulat, sérelem, vetélkedés több, mint mibennünk. Nemcsak csodálatos vasrudakat tudtak felemelni, de igyekezetben, féltékenységben, büszkeségben is hatalmasak voltak. Erejük azonban csak egy szoros szertartás-élet páncélján döböghetett át, mint egy Berzsenyi-vers mért lábain az emésztő szenvedély. A régi nemesség helyébe benőtt nagyjobbágyok voltak, akik súlyosabb parasztvérükhöz merevítették az ellesett kisnemes szokásjogot. Elütők a zsellérnéptől s elütők az uraktól: kulákok. Ragaszkodtam hozzájuk, mint ahogy a gyerek mindig ragaszkodik a különbekhez. Az egyetlen ember, akit harmincnyolc éven át változatlanul tudtam szeretni – az apám sem a tanári tudományával, hanem kuláktermészetével hódított meg. Több volt, amit abból a lenézett kultúrából hozott, mint amit ebben, a mohón felkutatottban – talált.

Különösen az asszonyaiknak köszönhetek sokat. Ha ezeket a gyűlöletesre fotografált kulákasszonyokat meg nem ismerem, talán mint nőgyűlölő halok meg. Ők tanítottak meg rá, hogy nőiesség és nagyság nem zárják ki egymást, s a női nagyság ma csak azért ritka, mert présben készül, nem a férfizsarnokság, hanem a formák nyomása alatt. A nőnek kis tér, biztos cél s vitathatatlan rend kell; ebben nő meg a lelke. Őneki nagyobb szüksége van a közösség őspántjaira: az igazi, frobeniusi „kultúra” szorítására, mint nekünk, férfiaknak. Ha ezek elpattannak, a nő szétfolyik, elzüllik, s jön, amit a középosztályban láttam: a „felszabadult” nő, a népesség egyik fele – teljes anarchiában. A kulák asszonyok emléke mindig megóv attól, hogy a hajatlan Sámsonok és esztelen Delilák mai látványában: „nemek harcát”, „a férfi kiszolgáltatottságát” vagy más ilyen modern kelekótyaságot keressek. Eltévelyedés ez, nem több. A nő legjobb természete szerint olyan, mint az én nagyanyám, a bibliabetűző protestáns lélek volt; Isten előtt alázatos, magatartásában szelíd, elhatározásában (amely azonban a családnak inkább csalhatatlanul érzett, mint latolgatással kiokoskodott érdeke volt) szívós.

Mint író, ilyennek láttam én a nőt, s ahogy első nyomtatásban megjelent művem, egy elbeszélés, is róla szólt már, az ő akaratáról, melyet haldokolva is rákényszerít a leányaira; azóta is ő az anyja, nagyanyja minden hősömnek, akár VII. Gergelyről írok drámát, akár Szilasbalhásról parasztregényt.

Asszonyi bölcsesség, fájdalom, büszkeség, ha beszélni akarok róluk, mind gyermekkorom kulák példái felé fordítanak. Egyik nagynénémre gondolok: az ura papnét akart a lányából csinálni, az egy tanítót szeretett. Hogy eltalálta a határt, meddig lehetett az urával a lánya ellen – az ambíció útján, s mikor kellett vitorlát fordítani, s a családot a lány akarata alá hajtani a tragikus mezsgyén, amikor a szerelem végzetes erejét bebizonyította neki. Egy másik nagynéném úgy kapott szobrot az emlékezetemben, ahogy a „gáderben” este a mellét fogja, s csendesen panaszkodik. Három fia volt a harctéren, s neki három annyi dolga a gazdaságban. A „belső részéről” beszélt, hogy miket érez a fiai miatt, egész nap, munka közben a „belső részében”. Akkor én még nem tudtam, hogy „belső részem” is van. Azóta megtanultam az érzéseket, amelyeket száraz paraszttárgyilagossággal leírt. A zsigeri idegrendszer állandó szorongásai ezek szívben, belekben, bőrön: vad, állati szenvedés, amelyet mégis az tanul csak meg, aki nagyon ember. Akik körülöttem élnek, éppúgy nincs belső részük, mint énnekem akkoriban, s ha panaszkodni akarok, az ő emléke felé fordulok: – Nekem is „majd leszakad a belső részem”, Juliska néném. A ő leánya a Gyász hősnője. Ott áll ma is, ha rágondolok, a kisfia drága fejköve mellett: gyönyörű, karcsú alak, csupa fekete és fehér. Az ő duzzadt mandulái közül jött ki a fájdalmas, meghasonlott, büszke nevetés, amely e legszívemheznőttebb műnek titkos mottója lett. S ahány udvar – élők és halottak udvarai –, mindenikből ki-kilép egy fekete fejkendős alak, mint zománcos zsoltáraikkal sáros szilveszter délután, erre sorjáznak elém tanúságtenni a kulákméltóság és -felelősség mellett.

Újabban a halálukra, haldoklásaikra gondolok sokat. Montaigne, akit halálfélelme a szépen halás bölcselőjévé tett, a Szokratészéhez hasonló méltóságot a halálban csak a környékbeli parasztokban talált. A pestisjárvány alatt maguk ásták meg gödrük, s betegen beléfeküdve, zokszó nélkül várták az utolsó percet, a bekaparást hagyva csak hozzátartozóikra. Olyan mutatós példát, mint Montaigne, én a kulákhalálra felhozni nem tudok. Egy éjszakai beszélgetés azonban, két elcsendesült ember közt, akik az öreg ágy helyett rég a kripta vermében fekszenek, penészes érckoporsóikban – sokszor eszembe jut mostanában.

Azon a karácsonyon, amelyiken esküdtem, Péter bátyám gyomorvérzést kapott. Amikor a feleségem januárban a rokonokhoz levittem, ott lenn a betegsége hírével fogadtak. A vállas, vérmességtől ibolyaszín ember egy díványon feküdt lesoványodva és elsárgulva. Később úgy hallottuk, hogy meggyógyult: hízik, jókedvű, vállalatokba fog. Tavasszal egy nap aztán ott ült az asztalunknál; vizsgálaton volt a kórházban, s hozzánk jött ebédre. Szerettük volna jól tartani őt, mint afféle új házasok, akiknek az is büszkeség, hogy végre ők kínálhatnak, ő azonban meg sem érinthette a fogásokat. Ott ült velünk szemben összeesetten, feketén – egy pohár lágytojással. De még a lágytojás is sok volt neki, meg-meg kellett állnia vele, egy részét visszabukta. Én akkor már tudtam, mi baja. Ez a két lágytojás minden orvosi vizsgálat nélkül is megmondhatta volna – ha a kórházban előzőleg nem is érdéklődöm. Kínosan tömtem szóval a csöndet, csakhogy vergődéséről a figyelmet elvonjam. Szívszorító ellentét volt: a nagy asztal egyik oldalán két összehúzódó fiatal házas, a férfi újgazda, az asszony első másállapotban, s az ürmös és a csillogó poharak túlfelén egy szégyenkezve vergődő, riadtan tekingető s illemtudón válaszolgató ember, akit a nyelőcsőrák lassú, hónapos éhhalálra ítélt. Ennek az embernek én valaha bámulattal hallgattam a huszártörténeteit, s most ő ül velem szemben mint szegény, enni nem tudó gyermek, s hallgatja, amit ifjú orvosi hevemben tágult visszerekről, sebzsugorodásról összehazudok neki.

Harmadszor megint odalenn találkoztunk. Egyformácskán volt; ha lehet, még aszottabb s még halványabb. A betegségéről nemigen beszélt, a kötelezőnek hitt vigaszt meghallgatta, de nem felelt rá. A családja elmondta, hogy legszívesebben a kertben van: tavasszal fiatal fákat ültetett, azokat gondozgatta. Később már csak egy nyugszékből nézegette az őszirózsákat, amelyekből minden nyár végen virított néhány ágy a kertben. Sokféle terve volt, majdnem mind a kerttel. Régebben alig törődött vele; falu ügye, politika, kinti gazdaság, névnap, bor és vér dolgai érdekelték. Most, hogy a rák leszívta testéből az indulatokat: a napról napra szelídülő ember a kertben volt leginkább otthon. Gyanítja-e, hogy meg kell halnia? Egy szava sem árulta el, a családja sem tudott biztosat.

A temetésen megint lenn voltam. A nagynéném akkor mondta el annak az éjszakai beszélgetésnek a történetét. Tizenkét éve, az elbeszélés szavai elvesztek, magára a jelenetre sem igen gondoltam hosszú időn át; a lelkem azonban megőrizte, munkált rajta, s ma jobban a szememben, fülemben van, mintha a tanúja lettem volna. A két összetolt ágy ott áll derengő, homályos dunyháival, a nyári konyhából nyíló ajtó mellett: az ablakok terítőfélékkel „befirhangozva”. A sötétben hol az egyik ágy reccsen, hol a másik – az utánakövetkező ingás arra is jó, hogy egy-egy sóhajtást elnyeljen. – Éva! Fönn vagy? – szólal meg a sötétben az ajtó felőli ágy. – Bajod van? Kigyújtsak? – ül föl hirtelen egy derengő hálórékli. – Nem, maradj… Csak mondanék valamit… de meg ne ijedj ám… Odaát csak a csönd kérdez remegőn… – Eddig nem szóltam. De most már neked is el kell készülni. Érted, mit gondolok?… – Az asszony hallgat. A megindulás, hogy az ura arról akar beszélni, nagyobb, semhogy azonnal letorkolhatná. – Hogy jut ilyen most egyszeriben az eszedbe? – rebegi ültében megmerevedve. – Már a tavasz óta tudom. Amióta Pesten voltam. Már amikor a szonda véresen jött vissza… – Az asszony meg van döbbenve. Egy véres cső az ember gyomrából: ez az ő szemében is rettenetes bizonyság, nem tud felelni. – S utána a tulajdon fülemmel hallottam. A röntgen után ott felejtettek a laboratóriumban. Ahogy ácsorgok, a szomszéd szobából valaki telefonál. A városból hívhatták, vagy a főorvos… A néném nem kérdi, hogy mit hallott – ül csak, s csendesen lehúzódik. – Ki tudja, kiről beszélt az – mondja halk, tiszta hangon, csak az arcizmaival pityeregve… – A bátyám tudja, hogy ez az érv nem kíván választ. – Azóta tudom – ismétli el a sötétnek. – Gondoltam, most már neked is megmondom.

Így folyt-e le valóban ez a beszélgetés, vagy hogyan, ha nem így – ma már nem lehet eldönteni. Négy év özvegység a néném is elvitte, javakorán. Az azonban biztos, hogy ez a szegény kulák öt hónapot haldoklott úgy, hogy egyetlenegyszer célzott a halálára, amelyben kezdettől biztos volt. S akkor is csak azért, hogy a másikat váratlanul ne érje. Nem tudom, az ő lelkierejét csodáljam jobban, vagy az asszony tapintatát, aki úgy tudott mellette élni, hogy azt hihette, neki kell felvilágosítania őt – kíméletesen, mint nagyon szeretőt és nagyon gyanútlant. Aki látta, hogy hal meg, miféle hazugság, hisztéria és közöny közt egy magunkféle úr, annak szép emléke az emberszívről és emberméltóságról ez a haldokló kulák.

 

Segédmunkás

Kinn gépelek a diófa alatt. Ez a munkám még otthoni adósság; az agyammal rája vigyázok, de a bőröm az áprilisi szőlő felől már az új életemet ízleli. Egyszer csak jön a vincellérné: – Egy fiatalember van itt; Debrecenből küldték ki, a kutat csinálni. Azt mondja, kéne valaki neki. De hát most mindenki dolgozik. Hol vegyek ilyenkor segítséget.

Hátramegyek az udvarba. A fiatalember már kipusztította a kutat; a földön kibontva a táska a szerszámokkal; a bicikli nyerge alatt egy odaszerelt lábos s a zöldhagyma. – Segítség kellene? – kérdem. – Az. Ki kell emelni az egész kutat. Olyan helyen ereszt, ahol nem tudok hozzáférni. S míg barátságos markában fogja a kezemet, hozzáteszi: – Rendesen megfizetem a fáradságát. – Énbennem nincs meg a tréfához kellő lélekjelenlét. Zavart nevetéssel hárítom el: – Hiszen nekem csinálja. Ettől az ő barna arca is veszít átlátszóságából. – Az mindegy – mondja. Csak a vincellérné előtt pironkodik később, hogy meg akart fizetni. Őneki azt mondták, nincs a házban, csak egy rossz kút, meg egy házaspár szőlőmunkás.

A segédlet tovább tart, mint vártam. A kék zubbonynak állandó szüksége van egy civil nadrágra. A kutat rég nem húzták meg, hiába eresztjük belé a létrát, nem éri fenekét. Azt jól ki kell kötni. A kötelet a kerítésdúccal ketten biztosítjuk. A szivattyú alatti részt akarjuk leszerelni, de picik a csavarok: szerszámokat kell adogatnom. Aztán az alsó részt tartom egy kötélen, amíg ott lenn megerősíti. Majd a szivattyút próbáljuk kiemelni; a kút húzóját is leszereljük, hogy azzal is könnyebb legyen. Én némi lámpalázzal hajtom végre az utasításait; nem szeretnék szégyent hozni az értelmiségre. A harapófogót meg a kulcsot még csak megértem. Az alátétre is rájövök valahogy, de amikor a stefet kéri, mindent bemutatok neki, a végén derül ki, hogy az a rozsdás szögféle az, amit a másik markomban feledtem. A szivattyút nekem kéne a kút tetején kihúznom. De nem megy; őneki kell kimásznia a kútból. Hála Isten, neki sem megy; visszamászik, lecsavar róla valamit s úgy valahogyan kiráncigáljuk. Olyasformán érzem magamat, mint cselédkönyves koromban, amikor az operáló alorvos mellett tartottam a méhkanalat. Az én kútbeli műtőm szerencsére jobb indulatú. Nem zavar bele szándékosan a lámpalázba.

Először a kúttal melegszem össze. A mi vízvezetékes életünkben a kút: gyermekkori rém. Már nem félünk tőle, hogy a kútkáván át is beszív valahogyan, de azért csak egy nagy, gonosz, idegen lyuk maradt. Az ilyen szivattyús kút meg még titokzatos is. Nem emlékszem, hogy láttam volna valaha kibontva. Na, most itt van, itt dolgozom egy iszamlós gerendán fölötte, s ahogy nézem, percről percre kisebb s jámborabb lesz. Az emberi munkának ez a legvarázsosabb tulajdonsága: amibe beleakaszkodik, az rögtön kezesedni kezd s zsugorodni. Ez a kék mackós ember úgy jár le-föl a himbáló létrán, mint egy tornaszeren. Hogy jobban hozzáférjen a csavarokhoz: keresztbeül a kútban; a keresztcsontja az egyik falán, a talpa a másikon. Az eszközeit a kút falába nyomja, két tégla közé. Egyáltalán nincs semmi ördöngösség benne, ahogy ott dolgozik. Ha nem szégyellném: lekéredzenék mellé. Legalább a létrát szeretném kipróbálni; a keresztbeülést, azt előbb egy hordóban gyakorolnám.

Hanem az ilyen összebarátkozás is csak egy határig megy. A kút még a kútásónak is kút marad. Megvan még egy létramély, nem volna jó megfürödni benne, mondja, miközben a létrát a maga kútásó csomóján kipányvázza. Az eszközeire is rászól: – Az kellene, hogy beleessél. – S látom, más gonddal fogja őket, mint aki műhelyben bánik velük. – Mit csinálnak, hogy ha beleesik? Kimerik a kutat? – Azt már merhetjük. Volt úgy, hogy megpróbáltuk, de elnyeli nyomtalan az iszap. A körültekintés épp a kútban nem a leghelyénvalóbb szó, de ez a fiatalember épp az ösztönébe ivódott körültekintésben különbözik, mondjuk, egy lakatostól. A föld fölött is így fog meg mindent, mintha nem volna szabad leejtenie. Ettől olyan lassú és rendíthetetlen a munkája. Mérlegelem, hogy mennyire nehéz. Egy ideje mániám ez: a különféle munkák összehasonlítása. Amióta a kétkezi munkások iránt mindenképpen jogos bűntudat föltámadt bennünk: magára a „testi munkára” is hajlandók vagyunk ezt a bűntudatot átvetíteni. Egy tanár, aki négy egyfolytában végigtanított óra után keringőzve jön le a dobogóról: elhiszi, hogy négy óra talicskázás ennél nagyobb „testi” munka. Ez biológiai butaság. De én sem mint biológus fogtam gyanút; mint talicskás. Hanem amit ez a fiatalember csinál ott lenn: az a kemény munkák közül való. A szellemi és testi része is (minden munkában van mind a kettőből) igénybe vevő. Diagnózist kell csinálnia olyan szerkezetben, amilyet tán most lát először, s a kórismének jónak is kell lennie; különben nem folyik a víz. Aztán a tervezés, átgondolás: ha egyszer húzni kezdjük a kutat, nem szabad visszaesnie. A mozdulatok dupla beidegzése, a kényelmetlen tartás, lenn a levegőtlen „műhely”, mind kimerít. S a vas! A vasnak, hiába, súlya van. Ha még jajgatna is: ez volna olyan nehéz munka, mint a fogorvosi.

Kétórai munkába kerül, amíg a kiemeléshez elérkezünk. A kútnak akkora hibája van, amekkora egy kútnak csak lehet. Egy nagyon jó szívós-nyomós kút volt ezen az aknán, de a gazdája azt a szőlőjénél jobban szerette, s mielőtt áruba bocsátotta, elvitette innét. Idehozta helyette ezt az őskori lényt, azaz két őskori csonkot, mert az egybeöntött felsőrész meg a szivattyúháza két különböző őskútból van összeszerelve. Ahol egy vaspánttal összepászították őket, ott dűl most a víz. Azt a helyet kell nekünk most itt fönn tömítenünk. A fiatalember fáradtan jön föl a kút mélyéből. Csinos, barna arca fölött ott van a kimerítő munka facies hippocraticája, az elkínzott, szürke szín, melyet fárasztó rendelésekről, átfeketézett éjszakákból a tükörből ismerek. Most odaáll a kút mellé, s megemeli, hogy lássa a súlyát. Éppen hogy megmozdul. Ma már nincs ekkora súlya egy szivattyús kútnak – mondja, a súlyával tanakodva. S mindenik rész külön jár, külön lehet kivenni s megjavítani. Én mint a szörnyeteg gazdája, bűntudattal nézek a megizzadt fiatalemberre. A legnagyobb baj, hogy megfogni sem tudjuk ketten; csak egy embernek van mellette hely. A diófára nézek; itt hátul is van egy diófa: ha annak az ágán vetnénk át kötelet, én majd ráakasztom magam, s amit ő kúton emel, azt én a diófán továbbrántom. Mint egy iparkodó asszisztens, úgy várom, hogy a professzor mit szól hozzá. Ő a gondolatot is úgy fogja meg, mint a franciakulcsot, de végül is jónak találja. A hosszú, háromméteres alkotmány megindul a levegőbe. Én ott csüggök hatvanhét maradék kilómmal s ami erőm van, a kötél végén. A katonai szívleletemre gondolok. Írók közt szenvelegtem vele, de inkább belehalok, mint hogy ennek a fiatalembernek arra hivatkozzam. A diófa azonban nagyszerű segédmunkás; a szörnyeteg már dől kifelé a kútból. A vincellérné is odakapaszkodott a csőrére; közben Évikét hessegeti, a kis lelencünket. Olyan a hangulat, mint Szilason, amikor a kétmázsás kant ölték. A szerkezet végre kinn fekszik a gyepen. A fiatalember még egy kartondobozt kér, amivel a két csonk közét eldugítsa, s visszabocsát az írógépemhez.

Amikorra megint szükség van rám: a vincellérünk is itthon van ebédidőre. A visszaeresztés még nehezebb, mint a fölhúzás; most már arra is vigyázni kell, hogy az összepászított részek szét ne bomoljanak. Én megint a kötelet húzom és lazítom, aszerint, hogy ők hogy birkóznak a kútgödörrel. Közben megfigyelem, hogy beszélt egymással a két szegény ember. Ha hanglemezre kéne venni: mi legyen a különböző társadalmi osztályok közt a magyar „gentlemanlike”; a kútásó modorát tenném példaképpé. Ez az, amit egy úr ritkán talál el; leereszkedő kedvében különösen. Érzik rajta, hogy tudja, milyen jólesik ebben a nagy nyomású társadalomban egy kis szakmai méltóság, s a gyengébbnek is juttat belőle. Gazdának szólítja, holott a gazdának lova s földje is van. De ez nem hízelgés, csak testvériség. Amikorra a kút helyrezökkent, s a vincellérnek mennie kell: az asszony is megjött a félliter borral. Úgy hozatta, mintha magának kéne, s most meg sem kóstolja: nem szabad innia. Egy félliter bor, az pengő negyven; elég gavallér volt. Én akkor egy litert is megszolgáltam.

Amíg mindazt, amit délelőtt kicsavart, fönn és lenn visszacsavarja: a mesterségéről beszélgetünk. Elég nehéz mesterség. – Tessék nézni, én még csak harminckét éves vagyok – s mutatja a kezét; ha kinyújtja, reszket. Persze, a vállának nincs hely, mindent a keze szárából kell csinálnia. S hogy szánta rá magát erre a pályára? Nehéz elképzelni, hogy egy tizennégy éves fiú a kútba kívánkozzék. – Én is pékinas voltam előbb, tetszik tudni, de az még rosszabb volt. Ebben azután megmaradtam. – Persze, folyton a vidéket járja; hisz benn Debrecenben vízvezeték van. S belegondolom magam a helyébe: tíz kilométert biciklizni ebben a szép áprilisban, mint nagy orvos állni a beteg kutak mellé, s a háziasszonyok tűzhelyén megfőzni a kis lábosában. De őket ritkaság, hogy kutat javítani küldjék. Tavaly Dés mellett fúrtak az államvasútnak, idén Debrecenben csinálnak légvédelmi kutakat. Azaz, a költészetet itt is megette az üzem. Többé-kevésbé minden foglalkozás nehéz, mondom; a szellemiek is. S megint a fogorvosságra gondolok. Én csak négy évig voltam fogorvos, s olyan lúdtalpat szereztem belé, hogy most is arról énekelnek Pesten a lírai költők. – Önállósítania kellene magát? Az öregnek az való: kijön, megnézi a bajt, s küldi maga helyett a fiatalt. Csak mosolyog. – Ahhoz berendezés kell. Tessék elgondolni, mibe kerülnek a fúrógépek.

Három órára már a faburkolatot is visszaszegeztük. A víz folyik. Azt azonban mind a ketten látjuk, ő is, én is, hogy nem soká. Új kutak áráról beszélünk. Már száznegyvenért egész rendeset kapni; pláne, ha a régit becseréljük. Akkor kár volt ezt negyvenért tömíteni, bököm ki a munkája díját. A verejtékből kimosakvó ember nem szól, de látom, hogy egy árnyék megy át az arcán. A bicikliúttal együtt lehetett vagy hat munkaórája. Mit kap ő ezért? Mondjuk, tizenkét pengőt. Azért vesződött ott lenn az ócska csavarokkal, azért emelte az iszonyú koloncot. A huszonnyolc pedig a mesteré, mert üzletet tart, mert gumit adott, s mért egyszer kinn volt a beteget megnézni. A kizsákmányoló, gondolhatja ő. A rabló, gondolhatom én. S emellett még a mesternek is rosszul mehet: lehet, hogy most készül visszaadni az iparengedélyét. Mennyivel egyszerűbb lenne: ha volna Debrecenben valami kútásó szövetkezet, s az bicikliztetné ki a kútásóit. Az a negyven pengőkből gépeket is tarthatna, a tagjainak osztalékot adna. Még az öregebb kútásóknak is spórolhatna egy szőlőt, amikorra nagyon remeg a kezük.

Erről azonban már nem beszélünk, nem illene. Inkább a vincellérnét kérem meg, hogy adjon egy jó uzsonnát neki. A feleségem egy kis szál kolbászt küldött a születésnapomra; mondom, vágja le a felit. Amikor elment, megkérdem: – Na, ízlett a mesterünknek az uzsonna? – Csak a kávét ette meg. A kolbászt elvitte a feleségének; már régen nem láttak ilyesmit.

De nemcsak a kútásóknak nem jut itt segédmunkás. Vasárnap azzal jön meg a vincellérünk a hadházi piacról, hogy nem kapott embert. Úgy gondolta, ha kettesben metszhet, elvégez nagypéntekig. De nem volt senki; a sógora tizenhat emberrel szokott dolgozni, s négyet kapott; de még az is nagy kérdés, hogy eljönnek-e. Nagyon csavargós ez a hadházi nép, mondja; most is elmentek Erdélybe, mert ott nagyobb a napszám. – Hát majd segítek én; kapok rajt (ha már benne vagyok a segédmunkásságban). Úgy is meg akarom tanulni a metszést; Gulyás tanár úr már a harmadik szőlészeti könyvet küldi Debrecenből. – Hát isz a doktor úr is megtudja, hogy ha megmutatják – mondja az emberünk nem nagy bizalommal.

Egyelőre azonban nincs ollóm, s két napba kerül, amíg Debrecenből az megérkezik. Addig csak őt kísérem, s elmagyaráztatom, melyik a cser, melyik az éves vessző; aztán előremegyek, megcsinálom a következő tőkén a magam haditervét, s várom, hogy az ő ollója hogyan csattog. Ez a szőlőmetszés azonban olyasvalami, mint a sebészet, csak késsel a kézben lehet megtanulni. Este bezárkózom a szobámba; amióta itt vagyok, először: lámpát gyújtok, s nekifekszem a szőlészeti könyveimnek. Erről egy külön könyvet kéne írni, hogy miért rossz minden ilyen munka. Ahhoz más módszer kéne, egy gyakorlati természettudományt könyvből megtanítani. Ezek nem merik úgy előadni a szőlő metszését, ahogy az az ő fejükben van. Azt a képet szégyellik; azt neki a, b, c, szét kell analizálni s mindent, amit a tudomány tud, belécsapni.

Másnap is odagugyorodok az emberem mögé; most már a könyv betűjét hasonlítgatom az olló kedves csattogásával. Azt már értem, hogy ebben a szőlőben énnekem csak napszám fog teremni. Tavaly feles művelésben volt, s a feles „jól ráhagyott”, hogy minél több legyen a termővessző; a lehúzásnál már nem iparkodott úgy, s ami le nem volt húzva, odakapta a tavaszi fagy. Ezt értem; a metszést azonban még mindig nem. Azaz, a költészetét már nagyon is. – Van ennél szebb munka is a szőlőben? – kérdem a vincellért. – Ennél nincs. – S csakugyan, úgy veszi lába közé a tőkéket, mint kis, egy évre rendbe hozandó lelkecskéket. Mindenik mást ad föl neki; amíg kiássa, a harmatgyökereket letisztogatja róluk, gondolkodhatik, milyen sorsot készítsen nekik a jövő esztendőre. Újra érzem, hogy mennyire tarthatatlan testi és szellemi munka közt a határvonal. Mennyivel erősebb testi munka ennél, mondjuk, a tanítás, s mennyivel szellemibb ez: mondjuk, a gépmásolásnál. – Ez nem is annyira testi munka – mondom a vincellérnek. – Ez nem, érti meg azonnal ő is.

Aznap este az asszony húga meghozta az ollót. Jó tömzsi olló; szinte élvezet a rugóját nyomorgatni. Másnap délelőtt nagy sürgető levelek jönnek rám Pestről; délután azért mégiscsak kisomfordálok a szőlőbe. Ők ketten a lugast metszik; annál az asszony is segít. Én kiválasztok egy sort: – Most beülök ide; aztán, ha végigmentem rajta, maguk majd kijavítják. S úgy is ülök oda, mint diákkoromban a dolgozatíráshoz. A tőke azonban súg valamiképpen. Amíg az ember pucolgatja, megérti, mi volna ennek a jó. A szemek is nagyok, a vessző lében van, csaknem kipattannak; nem lehet az élőt a fagyottal összetéveszteni. Hát ez nagyon szép munka; csak úgy emészti az időt. Legföllebb a tőkétől tőkéig csúszás okoz némi égető nyugtalanságot. Megnézem a bakon a magam nyomát: én külön-külön hagyom minden tőke alatt a legkerekebbik nyomomat. A vincelléré összefolyik. Valami hiba van még a technikámban; ők félkönyökön csúsztatják magukat tovább. Hanem mi ez ahhoz a hátszaggatáshoz képest, amit egy félórai gépelés után érzek. Vagy a rendelőben: a negyvenedik leventevizsgálatnál. Szép, nehéz tudomány lenne ez: a különféle munkák minősítése. Egy szocialista államban: ez volna a számvevőségi hivatal. Azt a marhaságot, hogy testi meg szellemi, egészen el kellene dobni. Még a bútorhordozásban is van szellem, s az írásban sem az agyammal, hanem a testemmel fáradok bele. Már nagyobb szempont: mivel bánik az ember. Az élő, sarjadó növény a legszebb, a legengedelmesebb; az ember a legkomiszabb, a legfárasztóbb. Az állat, az anyag, a holt anyagszerű növény valahol középütt vannak. Kapálni lehet heteken át tizennégy órát, de próbáljon meg valaki ennyit tanítani.

Tanáraim odaállnak fölém, s én erre szorongva mutatom a dolgozatomat. Ezek előtt még jobban szégyellném magam, mint tegnap a kútásó előtt. Az ember elnéző; de az asszony nem hagyja benn a hibámat. A szálvesszőim hegyéből le-lecsíp, egy-egy vén csert, amit bennhagytam, kidob; a haszontalan tőkefejeket levágja. Megkönnyebbülten jövök be: a legrosszabb esetben kétharmad. Másnap este már megint a balra csúszó ember mögött fejezem be a napot. Erre nagyon vén, agyas, fejes tőkék vannak, a körmöm is beletörik, amíg ásó nélkül kikaparom őket. Ezek meg éppen bölcsek, szinte félhangon tanácsolgatnak. „Nézd csak, engem milyen szép kehely formára nevelhetsz. Az ilyen régi, fás részben forgasd úgy az ollót, mint szájban a fogót.” No, az biztos, hogy én ehhez hasonló élvezetes munkát soha nem folytattam. Az a sok bridzsbe pállott agy hogy megüdülne benne. S most már a csúszás fáradságát sem érzem. Ha egy óra szőlőmetszés fáradsága: 1, akkor a kubikolásé, adminisztratív munkáé: 1,5, az orvosi rendelésé, korrepetálásé 2, a tanításé 3, a fogorvosi munkáé 5, a „kitartó”, hajszolt írásé 8. Persze ez egyéni; ebben az emberek megállapodni soha, de soha nem fognak. Lehetetlen is: a kizsákmányolást teljesen megszüntetni. A társadalomnak mindig lesz kulcsa, amely szerint a munkát méltányolni fogja. A feudalizmus túljutalmazta a katonai munkát; de mi is lett volna egy középkori népből nélküle? A kapitalizmus a vállalkozást jutalmazta aránytalanul. Az új kollektív társadalmak a szervezést, az ellenőrzést, a fegyelmezést. Komplikálja a dolgot, hogy a munka bére nemcsak az érte kapott pénzből áll, hanem a vele járó tekintélyből, szerepből s örömből is. A szocializmus csak a munkajutalmak felhalmozódását akadályozhatja meg az utódok kezében. A művészek, tudósok hősibb része ott is kizsákmányolt lesz, s jaj neki, ha szíve örömében nem kapja meg üldöztetése ellenszerét.

Megmutatom tanáromnak a soromat. Az enyhe vincellér nem talál benne hibát. Másfél óra múlva a vasúton van dolgom. Fél nyolc, s ő még mindig ott ül a tőkéivel szemben. – Maga még ilyen későn is dolgozik? – kérdem meglepetten. Ő meg, látom, énrajtam lepődik meg. – Még igen, mondja, s a vörös napkorongra néz. Látástól vakulásig, jut eszembe Veres Péter kedves kifejezése. Ők is a naphoz szabják a munkanapot. Ha a nap nő, a munkanap is. (Az idén, igaz, a napszám is.) Egy óra szünet délben, fél óra reggel; akkor is fennmarad napi tizenkét munkaóra. Ez bérmunkának akkor is sok, ha könnyű. S akkor is, ha hat pengő helyett tizenkettőt fizet. Nem lehet élni tőle, a mezőgazdaság pedig sosem fogja elbírni: a hat vagy nyolcórás nyári munkanapot, mert az téli kétórásat jelent. Mi itt a szabadulás vagy a könnyebbség legalább? Csak az, ha az ember félig-meddig mégis a maga tőkéjét metszi. Ha nem alkalmi munkása annak a szőlőnek, hanem sok éves gazdája. A tőke is ezt szereti. A feles ember ráhagy, a sürgetett napszámos, ahogy a vincellérünk mondja, megmetszi a három-négy csapját, s már megy; a gazda azonban a jövőre gondol s alakít. A szenvedély, szóval.

Mialatt ezt írom, jön a vasúti: egy szekrényem van az állomáson. Ez az öreg családi kredenc lesz. Valahogy elcsellengett a többi lomtól, amivel engem Bocskayba kiházasítottak. Most itt van; fuvarost persze nem hozott magával; az állomásról magunknak kell estéig elvinni. Csöndes tanakodás után megindulunk a széles taligával. Kilencvennyolc kiló; végül is nem sokkal nehezebb egy búzás zsáknál.

Az öreg bútor csakugyan ott áll egymaga a szellős raktárházban. Ő az egyetlen, aki első lakásomból, az Attila utcából, ide az utolsóba is elkísért. Akkor még barokk hasa volt, angyalok voltak rajt fakandeláberekkel. De azokat úgy megsértette egy szobrász vendégünk, hogy feleségem leszedette róluk. Most itt áll, megszögletesítve s alul elrepedten, nézi, hogy tesszük rá a taligára. Az asszony a taliga elé fogja be magát; mi meg majd felváltva toljuk, támogatjuk Nehéz? – kérdem az embert, s alig várom, hogy rám kerüljön a sor; szeretnék meggyőződni, hogy csakugyan nem nehéz. De jön a homok; rossz haditervet is csináltunk: egy dombot akartunk kikerülni, s egy homokfolyót kaptunk. Amíg arról az útra kiérünk, abba bele kell szakadni. Az asszony, amikor én tolom, hamarébb áll meg, hogy váltsunk; de a száz méter így is fölér egy kilométerrel. Mintha nem is a karommal, hanem közvetlen a szívemmel húznám. Egy küszködő öröklét, föl az országútig. – Itt már elszalad – mondja a vincellér; de az én lüktető nyakamnak most már a beton is homok. S még hátra az utolsó keserves darab. Föl a szőlőn, a háznak. Na, itt kiadod a párád, vén igás, biztatom magam a váltásnál. S a legvégén: a fal és a nyesett bokrok közt még emelni is kell. Csak az asszonyt látom, piros és gőzölög. Úgy esünk be a házba, mintha a pokolból estünk volna ki. Soha én még úgy egy vizespohár bort meg nem ittam, mint amit velük koccintottam.

Hát ez a borzasztó. Nem a testi munka, hanem amikor nincs hozzá test. S a szellemi, amikor mint a lyukas futballból a levegő, lassan kimegy belőlünk a szellem. Ettől mentsen meg minden anginás takarítónőt, rokkant hordárt és beteg írót a halál vagy az emberi könyörület.

 

Cselédek

Boris ott ült a nyitott ablakban, a félrevont függöny mögött, s az ablakdeszkára kirakott zokni- és harisnyacsomókkal tanácskozott. Az úr harisnyáit jobban szerette; szinte jólesett az erős selymükbe az öklit beledugni. Az ember is barátságosabb volt hozzá. Az asszony meg a kisasszony diónyira összecsavarható pókhálói még itt – hatalmába esetten is – rosszra emlékeztették. A kimosott keze háta, ahogy a felbomlott szemet kereste, durva kék rózsákkal ütött át rajtuk. Rövid, ellenséges vezényszavak ültek ezekben a harisnyákban, amiket úgy vetettek neki, hogy rá sem néztek.

Már kinn az udvarban sem volt egészen világos. Nagy átjáróházban laktak; az udvarban is volt néhány bolt – vasas meg kárpitos –, s azok most zuhintották alá botjukkal a rollót. A szemközti kapun munkások meg varrodai lányok siettek ki-be. Csak a takarítóember táncolt tovább az átelleni ablakfán. A munkája után privát dolgozik itt; kintről keni az ablakot, s le-lekiált az udvaron átjáróknak. Csuda sok barátja van neki: ahányszor hátranéz, talál valakit, akibe belekössön. Boris egy éve szolgált már Pesten, s még mindig bámult csak ezeken a városi fiatalembereken. Egy falusi fiatalember nem tenne ilyen beszédet. Meg munkát sem. Az Annusuk, az már bátrabb velük. De ő csak a függönyön át meri figyelni, mert hátha csúfot tesz. Tudja, hogy egy kicsit magas, körteforma a feje, s az arca se játszik úgy, mint az itteni lányoké. A múltkor is képébe kiáltotta egy gyerek, hogy: mééé. Otthon a guzsalyosban neki is akadt, aki mögéje állt. De ezek a városi fiatalemberek…

Mögötte, a besötétedő szobácskában csak az öregasszony lélegzete osztotta a csendet. Ott feküdt az ágyban éjjel-nappal; csak az evéshez meg a végezéshez kellett föltámogatni. De most már az is hiába: mert átrakni is nehéz, s hiába ültetik át a bizonyos székbe, akkor ereszt el mindent, amikor visszateszik. Amióta ő itt van, már ilyen tehetetlen. Mondják, hogy valamikor nagy üzletasszony volt; lenn a kávéházat is ő nyitotta. De amióta ő ismeri: csak ilyen magával tehetetlen. Ha az a gyönge lélegzete nem volna, azt lehetne hinni, az ő ágya is szét van dobva, mint a felírónőé, akinek itt van velük a lakása. Azt is be kéne ágyazni; úgy van azon rendetlen, ahogy délután kikelt belőle. Az öregasszony vacsorájáért is letelefonálhatna; ezek elfelejtik ott lenn. De kintről olyan jó levegő jön be; a kémény körül piros felhők bodorodnak a darabka kékségben. Meg ez a takarítóember is. Arra kell gondolni, milyen sokféle is a férfi. Tavaly aratáson még otthon volt. A földön egy csúnyább lány is megmutathatja, mit ér a keze. De jó is, amikor a korsót odaadja az ember, s a legény az inge szárával a homloka mocskát megtörli.

A szobában most megnyekkent valami; vagy az ágyak, vagy az öregasszony. Boris letette a stoppolófát, és visszafordult. – Akar valamit, nagymama? Nagymamának hítta őt mindenki, a kisasszonyon kívül, akinek csakugyan a nagymamája volt. Az nem hívta sehogy; be sem jött; nem bírta a szagot. Az ágyból nem jött válasz; nem is lehetett várni, hogy válasz jöhessen. Csak valami mozgás, kapargálás a párnákon; a testit már nem tudta elhenteríteni, de a kezével még szokott kaparni, keresni. Most nyöszörgött is egy kicsit. Boris fölállt: még egyszer fölpillantott a kéményre, aztán jól megszívott tüdővel, visszaereszkedett a három ágy sötétjébe.

Ott voltak egyedül, az asszony a párnák közt, ő fölötte. Egy ember, akin neki van hatalma. Azt csinálhat vele, amit akar, nem tudja bepanaszolni. Először az ingerültségét eresztette ki. Amikor kinn olyan jó otthoni levegő van, s neki ezzel a testtel kell bezárva lenni. – Mit kapar? Mindig csak vatarász? Megint becsunyított, biztos. Hogy én pucoljam, ugye? – mondta, csakhogy neki is jussa legyen korholni valakit. Aztán hogy ez is megvolt, s az öregasszony vatató keze az övére ért, s értelmetlenül belekapaszkodott; a másik hatalma szaladt a szívére; hogy ez még nála is nyomorultabb ember, akivel ő, a cselédlány is jó lehet, s megsimította a homlokát. – No, mi az? Hozzunk vacsorát, nagymama? A vacsorát, igen? – hajolt egészen rá. Az öregasszony elébb a kezéből kiszökött kezet kereste meg, s amikor az megvolt, csendesen megismételte: – A vacsorát. Így felelt mindig, hogy megismételte, amit mondtak neki. S közben szemérmes-tétován mosolygott. Most is, a homályon át is, érezni lehetett, amint a szája, a régi, messziről hozott s eltétovázódott mosolyával elhúzódik.

Boris kezét a csöngő szakította ki. Az üres lakásba vadul belecsördülő előszobacsengő, amelyik mintha mindig azt mondaná Borrrrris. Azt csinálod-e, amit meghagytunk, Borrris? Biztosan az asszony. Színházjegyük van, jön föl átöltözni. Mialatt a kis udvari szobához vivő folyosón kirohant, még berúgott a szekrény alá egy cipőt, s betett egy szekrényajtót. De nem az asszony volt, hanem Annus, a húga. – Hát te? – kérdezte, amikor az ajtó kukkantójában kerek, fényes bőrű fejit meglátta. Az egész Budapesten nem lehetett volna még egy fejet találni, amelyik ennyire hasonlított az övéhez. Csak a bőre volt még fényesebb, akár az olvadó szalonna. Ez a hasonlóság egymaga elég volt, hogy a kukkantó két felén a két testvér arc a mosolygástól szinte elpukkadjon. – Átküldtek? – eresztette be őt Boris, s csak állt és örült neki, anélkül hogy megfogta vagy megcsókolta volna. – Át, egy kis vajért, mert odaát nem kapni. Meg a kifőzött kávéért; azzal csapjuk be a gyerekeket. – Én már épp eluntam magamat – mondta Boris. Maradhatsz kicsit? – Mondták, hogy ne időzzek, de az autóbusz is késhetik. Nem igaz?

Boris mosolygásába most egy kis merevség állt. A lépcsőházból bevilágító gázlángnál is meglátott annyit, hogy Annuson új kabát van, tavaszi, piros színű. Biztos az asszonyától kapta. Azért is jött benne: az időtől jöhetne kabát nélkül. De ezzel jött dicsekedni. Az előszobaajtó már becsukódott, de Borisnak a sötét folyosón is csak a kabát pirossága lángolt a szemében. Annus az úrék asszonylányánál szolgált, s annak az a szokása volt, hogy minden megunt ruháját az Annusnak adta. Tetszett neki, hogy nála a parasztlányok milyen hamar kikupálnak. Ez az Annus is egész kisasszony mellette; lám, az új kabát is milyen lapos, úrias fart csinál neki: egy pillantás elég volt rá, hogy elcsípje. Amellett még haza is többet küldhet nála. S most itt van, hogy fájlassa őt a szerencséjével. Ezért olyan fölpozsdult. Mert ezt is észrevette egy pillantásra, hogy a rendesnél is nagyobb kedvben van. Dámának tudja magát; a villamoson a kalauz megszólította. Hanem ő nem mutatja, hogy bántja. Nem is illene, hogy a testvérhúgára irigykedjék.

– De sötéttel vagytok – állt meg Annus a személyzeti szoba ajtajában. De Boris nem nézett rá vissza, csak fölgyújtotta a villanyt, s ment az ablakot betenni, harisnyát elrakni. Addig is készíti a szemét, hogy irigység nélkül tudjon az Annus kabátjára nézni. Ha levetné legalább, hogy nem kéne észrevenni. De azt senki se várja az ő Annusuktól. – Stoppoltam – mondta, a lyukasan maradt harisnyákat az ágya fejébe benyomva, mert ott volt a legbiztosabb. – Hát a nagymama? – kereste meg Annus a párnák közt a kékes szájszélet s az őszes, lucskosan összetapadt hajat. Kíváncsian nézte a tehetetlen testet, amelyet rangja miatt tisztelni kellett volna, de állapota miatt csak sajnálni, nevetni lehetett. – Kezicsókolom, nagymama – lépett egy kicsit közelebb az ágyhoz. A tisztelet, hogy ez egy nagysága, s a bizsergő tudat, hogy ennek már esze sincs, ezzel packázni is lehet, egyaránt ott volt a kezicsókolomjában. – Jobban van, nagymama? – léptette elő magát beteglátogatóvá. Az öregasszony csak nézte a piros nőt, és utánarebegte a kérdést. – Jobban van? – Azt mondják, most már meg kell neki halni – mondta Boris a kész harisnyákat egy dobozba rakva. Ha Annuson rajta nincs az a szép tavaszi kabát, tán ő sem mondja ily fennhangon. Hanem Annus még nem szokta meg, hogy ez előtt a szegény előtt így lehet beszélni. – Te – rezzent a nénjére, s odalesett, hogy az öregasszony nem értett-e meg valamit mégis a szavukból. – Attól már beszélhetsz – rakodott tovább Boris. – Tegnap már a fiát sem ismerte meg. Azt mondta: az apja.

– Phü, de meleg van itt – csapta hátra Annus a kigombolt kabátját. Boris elértette, hogy most már igazán észrevehetné a rongyát. De azért sem, mert annyira dicsekszik. – Teneked írtak hazulról? – pillantott fel a dobozából. – Az öcsénk azt írja, nincs napszám; a lapos részek még mindig víz alatt vannak. – Pénzt kérnek-e? – Gondolhatod. Az asszonyom mondja is: elég bolond vagyok, ha küldök. Vegyek vásznat magamnak; vagy stafírungba valót. – Tudja is az. Buta az ahhoz – mordulta el Boris. – Azt hiszi, világlátásból jöttünk el hazulról… A piros kabát tette-e: jólesett, hogy az Annus asszonyát butázhatja. Pedig inkább a magáét kellene szidni, aki még az eldobott göncét sem akarja a cseléden látni. Mintha őneki lenne kisebbsége.

– Hadd el, annak is igaza van. Otthon eddig is megvoltak, mi meg csak lenyűjjük Isten napszámában a fiatalságunk. Te kapsz szabadságot? – Úgy mondják, ha a nagymama meghal. Addig nincsen aki mellette legyen. – Jól jártak veled, hogy van, aki pucolja – mondta Annus. – Én nem pucolnám; nem én… – Mit csináljak? Engem már megszokott… – fogott neki a Boris a felírónő ágyának. Voltaképp azt kellett volna mondania, hogy könnyű teneked felvágni, akit így kiöltöztetnek. De azért sem. Egy jó testvér, az inkább elrejtené a boldogságát, hogy a másiknak ne fájjon. De az Annus mindig ilyen volt, most is majd kilöttyen a nevetés szemin, száján.

Attól, hogy az Annus ilyen rossz testvér, még jobban megfájdult a szíve az anyja meg az otthoniak után. – Ha legalább Péter-Pálra meghalna – nézett morcul az öregasszonyra. – Hogy rozsot aratni már otthon lehetnék. A te asszonyodék mikor mennek a nyaralásba?… – Annusnak a nyaralás volt az, ami neki a nagymama halála. Az Annus gazdái, úgy hallatszik, penzióba mennek nyaralni, s akkor őt hazaengedik fizetéses szabadságra. Amilyen boldog ez az Annus, annak meglesz a szabadsága. Pedig nem is ígérték biztosra. Őneki meg ez az öregasszony átvacakolja a nyarat s azért, hogy kinn a sárban törje a kukoricát, nem vesztegeti az útiköltséget. – Mennek – mondta Annus, s az a nevetés, amit a piros kabátban hozott, most már kiböffent belőle. Nem mondta meg, hogy mit nevet, csak nézte és nevette Borist. Lőtte rá a boldogságot a vizes kék szeméből. Az ember szinte gyanút fogott, hogy más is van még a kabáton kívül.

A csengő választotta szét az egymásba akasztott szemük párját. – Juj te, én is megyek ám – szökött Annus is kifelé Borissal, hogy ha itt érik is, menőfélben legyen. De a csöngetés nem lehetett az asszonyé. Az nem tréfál így a csengőn: egy hosszú, három rövid, aztán megint két keményebb, mintha valami nótát akarna kicsöngetni. – Lentről lesz valamelyik gyerek – nyugtatta meg Annust. Úgy is volt: a nagymama vacsoráját hozták. Egy ismeretlen pincérfiú volt, minden héten volt itt egy új belőlük. Ez még a járást sem ismerte. Csak állt a tálcája mögött, s nézte, merre nyomuljon vele a sötétbe. De a folyosóra már nekibátorodott. – Ha most leguggolna, elhiszi, hogy átesnék magán – mondta Borisnak – szorosan a hátában, mert azzal fedezte magát a sikátor bútorai ellen. – Meglenne a formánk – mondta Boris, ahogy itt Pesten hallotta. Attól, hogy a húga itt volt a sötétben, ő is bátrabban mert megfelelni. – Talán nem is haragudna érte – szólalt meg most Annus hangjával az ajtófélfa, amelyikhez az elébb oda szűkölt.

Ez váratlan volt, hogy itt az árnyéknak is hangja támad, de ez ügyes kis fiatalember volt: nem hozta ki a sodrából. – Maguk hányan vannak itt erre az egy kis vacsorára – s úgy nézett körül a sikátorban, mintha még mögötte, a nagy szekrényben is emberek volnának. – Mi csak ketten – vette volna át Boris a küszöb világosságában a tálcát. De a fiú addigra már Annust is fölmérte a piros kabátjában. – S melyik kettejük közül az öreg nagysága? Mert azt mondták, vigyem föl az öreg nagysága vacsoráját. – Az öreg nagysága, az ott fekszik az ágyban – vette át Annus az évődés irányítását. – Menjen oda, és köszönjön neki szépen. Kérdezze meg, mit ad magának borravalót.

A fiú az ágyra nézett, s hogy abban csakugyan feküdt egy öregasszony, a lányokat vizsgálta meg, hogy mért mernek így beszélni. Azok meg csak nevették őt, ahogy ott tartotta a levegőben a pohár sört meg a krumplipirét, s az ő arcukról akar okosabb lenni. – Süsü? – kérdezte végre, s a homlokára mutatott. Érthették úgy is, hogy ők a süsük, de úgy is, hogy az öregasszonyról találta ki, hogy micsoda. – Kérdezze meg tőle, hogy ki maga? – biztatta őt Annus, aki elébb még tartott kicsit az öregasszonytól, de most a fiatalember előtt minden tisztelete odalett a pajkosságban. A fiú kíváncsi vigyorgással nézte a beteget, de azért nem szólt: ki tudja, mire ugratják be ezek a lányok.

– Nagymama, ki ez? – mutatott Annus a pincérre. A beteg szeme fönnakadt a fehér kabáton, s nagy szemérmesen s tétován mosolygott. – Ki? – ismételte meg a kérdést. – Épp azt akarjuk tudni, hogy ki? Mondja meg maga. – Az öccse? – szólt közbe a tálcát elvéve Boris is. Volt itt egy pincér, arra azt mondta: az öccse. – Nem az öcsém – tétovázott a három arc közt. Az, hogy nem hagyta rá: nagy szellemi éberség volt nála. – Hát kicsoda? A fiatal báró úr? – kérdezte Boris. Mert azt is szokta mondani. Az apja, úgy mondják, egy báróéknál volt kertész. – Ki vagyok? A báró úr? – jött meg a bátorsága most már a fiúnak is. – A báró – suttogta az öregasszony, s hogy azok hárman annyira kacagtak, az ő bárgyú mosolygása is egy kis ravaszkás fényt kapott. – Hát ezt ismeri, öreganyám – tartotta az orra elé a sörös poharat. – Nézze, ilyen szép barna, meg habja van. Mi ez. Pálinka? – A ravaszkás fény még határozottabb lett a beteg szája körül; most már a szemébe is jutott belőle. – Nem pálinka… – Hát mi? – Látszott, hogy harcol a szóért, s egyszer csak megvolt. – Sör. – No látja. A főnök úr küldi. Azt mondta, várjam meg, ameddig megissza… A sört azért megismeri még – fordult a lányokhoz.

– No, keljenek innen, hadd ültetem föl – tolta el őket Boris, kissé sértődötten az ágy mellől. Ez rájuk vall, hogy a pincérrel őriztetik az öregasszony sörit. Pedig ő még soha el nem itta. A vacsorájuk az közös, de a sör, soha bele sem nyalt; csak amit ott hagyott. Elébb a lábait csúsztatta ki az ágyból; aztán fölé hajolt, s a nyakára kulcsoltatta az öregasszony kezét. – Hó-rukk – vezényelt hátulról a mókás pincér, mialatt Boris a derekát átfonva az ágyszélre kiemelte. – Azért elég ezt egész nap vonszolni – tolta elébe Annus, aki már ismerte ezt a szertartást, a kis gördíthető asztalt. A pincérfiú most kezdte észrevenni, hogy orra van. Ahogy felültették, minden szag feljött a teste alól. – Erős kölnije van a nagyságos asszonynak – fintorgatta az arcát. Olyan mulatságos volt, hogy Boris is megint nevetni kezdett. Kimert egy kanállal a tálból, s az öregasszony szájára kente. Közben maga is kicsípett a két ujjával egy darabkát a fasírozottból. – Nem marad meg szegényben már semmi – magyarázta. – Csak elkenem a száján, meg letörölöm. – Úgy is volt, éppen hogy nyámogott egy kicsit azzal a krumplival. – A sört nézi – mondta a pincér. – Adja azt neki. Öreganyám – mutatott a sörre, s a feje mellé tette a kezét, mint aki mulat. Még ugrott is hozzá egyet-kettőt. Az asszony megértette a mozdulatot, mert a szája is elnyílt a ravaszkás mosolygástól. A két lány nevetett, hogy a mókás pincér így eltalálja a nyelvit. Az Annus feje csak úgy olvadt a fényes kacagástól. – Maga jól elszórakoztatná – habogta. A nevetés úgy kisámfázta az amúgy is feszes bőrit, hogy beszélni sem tudott értelmesen tőle. Boris sem bánta most, hogy a pincért itt ragasztotta. A piros kabát elmegy, de az ő ismeretsége megvan a pincérrel. Máskor is elidőznek majd.

Még egy darabvást elszórakoztak a beteg körül. Annus a piros kabátban rázta magát; Boris, két ujja közt a fasírozottal, a családot magyarázta. Hogy a főnök úr, az mindennap bejön, de a menye csak az ajtóban szokott megállni. A pincérfiú a sör fogyását kísérte mókával, s elmagyaráztatta az öregasszony lábán a sebet. Ahogy ott fekszik, egyik bokája éjt mint nap a másik bokája mellett, hát a maga testit töri fel szegény. Azt is neki kell bekenőcsözni. Ha az étvágya el nem megy egészen, abban is meg kell halnia, hogy föltöri magát. Az öregasszony összerogyott gerinccel lógott az asztalkán. A három fiatal meg nézte. A csiklandós meleg, hogy kétféle nem van a világon, gerincükben összetalálkozott a pusztulás borzongásával. – Elkaszinóznánk így, ugye, nagymama? – nyilallt végre az üzlet a pincér eszébe. – Te még nem mégy? – szólt vissza Boris a húgának, mialatt a sikátoron kivezette, s a mókás fiú minden kaszninak, ládának nekiment szántszándékkal. – Nem. Mondok még valamit – kiáltott utánuk Annus az előszobába.

Borist úgy kizökkentette ez a kis férfiinger, hogy nem is talált hirtelen belé: mit akarhat ez mondani. Csak amikor visszajött, s az Annus ott áll, s még a piros kabátja is vemhes a boldog közlenivalójától, akkor ért rá a szorongás. – Na mondd hát – rakott egy párnát a beteg háta mögé. – Nem fekteted még vissza? – nyert egy pillanatot még Annus, mint aki meg is ijed kicsit, mire kimondaná, a titkos boldogságától. – Nem, még le kell mosnom éjszakára a gumiját. Látom, megkaptad az asszonyod kabátját. – Meg. Kedden meg utazom – bökte ki Annus. – Te? – fordult vissza a betegtől Boris. – Vasárnap, hétfőn takarítok utánuk; kedden azt mondták, hazautazhatok. – Márég? – mondta Boris, csakhogy a szívét körülfogó szorításból legalább egy szónyi utat vágjon. – Az úr most vette ki az egész szabadságát. Csak augusztus elsejére kell hazajönnöm. – Akkorra? – gyömködte meg még egyszer a párnát az asszony mögött, csak hogy legyen hová a szeme fájdalmát eldugnia. – Gondoltam, fölszaladok. Ha izensz valamit édesanyánknak – mondta most már Annus csendesebben, mert a nénje szótlan gyömkölődéséből ő is megértett valamit. Csak az öröm hiszi, hogy az egész világnak vele kell táncolnia; Boris még bele is feketedhed az ő örömébe. – Mit izenjek? Látod, milyen sok élvezetem van – mondja most is, s csak az anyja kedvéért teszi hozzá. – Mondd meg, hogy csókulok mindenkit s majd írok.

Alig várta, hogy magára maradjon. Valami fekete bugyog föl az emberben ilyenkor, s az az egyetlen könnyebbség, ha azt az ember bugyogni hagyja. Az öregasszony még ott görnyedezett az ágy szélén. Boris elvette előle az asztalt, s hozzáfogott, hogy kitakarítsa. Ez az ő fiatalsága, hogy húzhatja alóla a gumit. Ehol, most is ráfolyt a lepedőjére. Vonhatja, moshatja azt is. S ez így lesz az egész nyáron. Mert dehogy hal ez meg. A hátáról is lecafatolódik a hús; a felírónő megmondta, hogy ennek az szokott a vége lenni. S még mindig nem hal meg, itt rothad elevenen, s neki nyakába kell akasztania a száradó kezét, és húzni, vonni. Mert ő még a pesti cselédségből is ezt tudja kifogni. Már a második vasárnap nem volt kimenője. Mert ő csak akkor mozdulhat ki ebből a sírboltból; ha a felírónő szabad, és kedve van itt lenni. Ha most mindjárt meghalna, akkor sem mehetne el már kedden az Annusukkal. Ma csütörtök; szombaton lenne a temetés. Ez volt minden vigasza, ez, hogy otthon az új nyersselyem blúzában megy föl a templomba. Az Annus még ebben is szerencsés. Hogy van az, hogy olyikhoz csak úgy ragad a boldogság.

Egy batyúba göngyölte az összekent ágyneműt, s vitte ki a fürdőbe, beáztatni. Az öregasszonyt otthagyta az ágy szélén. Ahogy a lepedőt kiráncigálta, még a párnákat is eldobálta a háta mögül. Most ott lógatja a sebes lábát, s a melle a térdinek esik; várja, hogy visszarakják. Ha most tenne az a Jóságos valamit. Hisz ennek már úgyis egy kín csak az élete; ő pedig az anyján is segítene azzal a kis maggal, amit megkeresne. Hallott már ilyet, hogy az öregeknek egyszer csak megpattan a fejükben valami. Ahogy most támasz nélkül ül. Senki őrajta azt meg nem kérhetné. S keddre már a szobát is kimeszelné, fölsikálhatná a boldogult után… Brrr… Az ördög adja ezeket a gondolatokat. Az a jó, hogy a gondolatoknak nincsen hatalmuk. Ha hatalmuk volna: most egy imádságoskönyvre való könyörgés sem tudná szegény nagymamát megtartani. A szegény jó anyjának meg öccsinek kéne a lelkiért könyörögni.

Az ágyneműt beáztatta már, a gumit is leöblítette, de azért nem akaródzott visszamenni a szobába. Csak fülelt, fülelt, hogy történik valami, s közben a Boldogságosra próbált gondolni, aki a templomuk falában tartja az utca felől a kis Jézust. Meg kell ágyaznom; a kisasszony vagy az úr feljöhet, és nincsen megágyazva. De ez is csak azért volt, hogy az ottmaradjon az ágy szélén, s annak, akivel benne most a rossz szövetséget köt, ideje maradjon megtenni. Sunyi rémületben ment be a hálóba, s a körme karcolását is érezte a selyempaplanokon. Milyen gyönyörű egy ilyen paplan: csupa pihe; a selyme mély varrással barázdált. Kiterítette a két hálóinget. Az úré lábszárig érő selyem; látta reggel, úgy van rajt, mint egy nyakáig érő, pötyögő harisnya. Az asszonyé meg valami hálóvászon, a melliben csipkebetét, úgyhogy mindene átlátszik rajta. Mit gondolt ez az asszony, amikor azt a csipkét odavarratta? Az éjjeliszekrényen orvosságok. Mire köllhetnek ezek? nézte meg őket is századszor. Ez a sok lila ebben a skatulyában? Meg ez a csöppentőféle?

Az udvari szobában most zuhant valami. S utána azonnal: a csöngő. Egy pillanatig mozdulatlan fogta a csöppentős üveget. Az a zuhély az ő fejéből jött: a csöngetés meg, ahonnét mindent láttak. A gondolat csinálta: ereje volt a gondolatának s azon szóra nyakán a büntetés. A két hang úgy húzta, az egyik erre, a másik arra, hogy lehetetlen volt megmozdulni. Végre is: arra rohant, amerre a bűn volt. De közben másodszor is megcsördült a csengő, s szólt egyfolytában. Az udvari szobájuk ajtaja be volt téve, de ablakos ajtó volt, s az ablakán be lehetett látni. Nem volt ereje rányitni, csak állt, az arcát betakarva. A csengő még berregett; az úrnak volt szokása, hogy így nyomta egyvégben, ha nem nyitottak mindjárt. Ez a csengőszó erősebb volt nála; húzta maga felé, s közben azt gondolta, talán bemegy a maguk szobájába.

– Na, de soká nyitsz, tán aludtál? – mondta az úr, hogy a kulcsot végre megfordította. – Nem… nem hallottam – motyogta ő, s csak nézte, hogy a főnök úr merre veszi az útját. Hála isten, a szobájuk felé. Jó gyorsan, mert ez a lakásban is sietni szokott. De az ajtónál megállt. – Te, az öreg nagyságának fölhozták a sörét? – Igen, föl… – És megitta? Enni már nemigen eszik, ugye? S aztán, mint akiben föltámadt a szíve, hogy utánanézzen a nagybeteg anyjának, megfordul, s megy az udvari szobának. És maga sem tudja, hogy ki fordította meg.

Boris ott kinn maradt az előszobában. Csak állt, mintha egy másik Boris lett volna a feje zugában, aki onnan figyelt, mint egy idegen, hogy hogy indul reszketésnek a lába, a bőre, az állkapcája. – Ó, te… – akart a Szűzanyához imádkozni, de nem jutott tovább egy sóhajtásnál. – Te Boris – kongatott most belé az úr hangja. – Látod, milyen haszontalanok vagytok. Itt hagyod a nagyságos asszonyt az ágy szélén. A földről kell összeszednem… A földről, de te még nem tudod, hogyan, vacogta Borisban a bizonyosság. De azért megindult, s ment, ahogy az úr hangja követelte.

– Igen, igen. Biztos épp a gumiját szedted ki, s amikor csöngettem, itt hagytad – szólt föl hozzá az úr a földről a küszöbre. Boris a fölnyalábolt tetemre nézett. – Fiam – jött ki abból egy panaszos nyöszörgés. – Hozd gyorsan azt az ágyneműt – mondta az úr, a nyöszörgő testet fölemelve. – Máskor, ha ilyen hanyag leszel, majd kapsz egy pofont tőlem. – Boris hidegrázós ujjakkal nyúlt be a szekrénybe, s szedte a lepedőt. Most megint nőtt, áradt, bugyogott benne valami; de ez már a megkönnyebbedés volt. – Él, él; az úr beszél hozzá. Azt mondja: fiam. Nem bánta már, ha az egész nyáron itt kell a szagában hervadnia. Csak a lelke maradjon tiszta tőle. Csakhogy a gondolatának nem volt hatalma szegényen.

 

Fakutya

Reszketés, zsibongás volt a hasában, testében, ahogy a balatoni pályaudvar előtt a kavicsot nyikorgatta. Röstellte is magát a letöréséért, a használhatatlan idegzetéért; de lámpalázas öröm is volt benne, mialatt a szomszéd állomás jelzését számlálgatta. Azért jött ide, a befagyott vízsivatag mellé, hogy számot vessen magával. Most eldől: vállalkozhat-e rá, amit várnak tőle. S ott motozott benne, hogy jól fog eldűlni. Volt egy barátja, annak átlőtték a háborúban a combidegét. Évekig boton vonszolta magát: észre sem vette, hogy az ideg titokban összeforrt. Egyszer aztán valami halk bizonyosság kezdett szövődni benne is, hogy neki csak el kellene dobni a botját, fohászkodni egyet, összeszedni nagy csendben a lelkét, s leszámolhat az évtizede hordott, s véglegesnek hitt bénasággal. Ő is ilyesformán jött ide a lelkével. Néhány napi nagy hallgatás, éjjeli séták a Sárkány és a Göncöl alatt, a szikrázó jégcseppekkel körüldobált mólón, s ő is indulhat, járhat úgy, mint a rokkantság előtt.

S most itt várja a feleségét, s mialatt a kanyar fái fölött már másodszor hiszi egy felhőfoszlányra vagy csak a szemén átlebbenő árnyékra, hogy a vonat füstje: szégyenkező vallomást forgatgat, készítget, ami örök pontot tesz az ő nagy szándékai s a kettejük háborúja mögé is. Ennek a hisztérikus letörésnek is megvolt a haszna. Provokálta, hogy meglássa magát. Ha Gizi levelében megjön a kanál orvosság: ő talán tovább írja bölcs életelveit a naplójába, s tovább készítgeti a tervbe vett vállalat számadásait. De hogy egy elmaradt levél, egy magánosan töltött karácsony ekkora rémülettel, szorongással tudta őt körülvenni: ez igazibb lélekvizsgálat volt, mint aminőre készült. Ezt Gizinek is meg fogja egész őszintén mondani. Dobjanak ki mindent, ami közöttük volt. Ez réges-rég egy bűnbakkeresés csak. Okolnia kellett valakit azért, amit maga nem tudott megcsinálni. Most meglátta: kicsoda, vagy inkább, mi maradt belőle. Elég nulla, hogy boldog lehessen. Ezt vagy ilyesmit mond majd. Ez a megalázkodó, kivérzett vallomás az ára annak a csillapítószerét váró, diákos izgalomnak, amellyel a szomszéd állomás jelzése s a kanyarból a Balaton fölé kimocorgó mozdony füstje közt a perceket sokallja. Leromlott idegrendszerek számára minden méreggé, narkotikummá válik. A gyereknek: az anya estéli csókja; házasembernek: a házas üzem, a gyerekek szétszórt könyvei s a fürdőszobában a legázolt törülközők. Fulladozik, ha megvonják tőle.

Gizi is egy kis lámpalázzal szállt le a vonatról. A friss náthájára hivatkozott; még este sem volt biztos, hogy le tud-e jönni, a feje is fáj, a torka is be van dagadva. S az arca csakugyan égő és felpuhult volt. De az ura a náthás borzongásán is átérezte az asszonyi megszeppenést, hogy most azonnal ki fog kapni. A támadásokat iparkodott szipogásával, borzongásával megelőzni. Amikor az ura minden zokszó nélkül vette át a kézitáskáját, s a jeges levegőben a szálló felé csendben elindultak: kissé megoldódva kezdte a mentegetőzést.

– Én nem is gondoltam, hogy téged ez annyira felizgat. Azt mondtad, úgy jössz le, mint aki egy hétre koporsóba fekszik. A karácsonyi ajándékodat is átadtuk, amikor eljöttél, s tudod, én hogy vagyok: nem tudom megállni, hogy a levélben mindent ki ne tálaljak. Nem tudok olyan „hogy vagy, jól vagyunk” leveleket írni. Minden kis pletykát meg kell írnom. Gondoltam, minek izgassalak most velük. Aztán kimondhatatlan: mit futkostam össze egypár nap alatt. A gyerekek, anyusék, a tizenkét keresztgyerek. Huszonhárom ajándéktárgyat kellett kihoznom, s te csak száz pengőt hagytál rá. Aztán a bolt is engem nyomott.

A férj boldog ellágyulással érezte ebben a mentegetőző hadarásban a régi család-injekciót a testébe folyni. De a vallomásával azért most már, hogy Gizi itt volt mellette, nem akaródzott előállni. – A levelemből érezhetted volna.

Gizi megkönnyebbülten s már egy kis sündörgő kacérsággal mentegetőzött tovább. Hát persze abban olyasmi volt, hogy a következő karácsony talán megint együtt, úton találja őket, mint régen, az első hőskorukban. – De hát a levél, azzal is baj volt; csak szenteste délelőtt hordták ki. Akkor még gondolkoztam, hogy sürgönyzök neked. Azt írtad, hogy fél kettőig vársz: ha sürgönyzök érted, felutazol. De a postán azt mondták, fél kettőig kizárt, s vonalat is bajos karácsony előtt kapni. De azért képzelheted, megpróbáltam volna: ha nem írsz olyasmit, hogy te itt zavartalanabbul gondolsz ránk, mintha anyukáékkal kell a fa alatt ülnöd.

Ez igaz volt; ezt még első kevélységében írta, amikor azt hitte, hogy Mohamed barlangja lesz ez a balatoni szálló. – A gyerekekkel azért írathattál volna! – jött elő egy kis hamis apai szentimentalizmus is, csakhogy a vallomására sor ne kerüljön. – Hát az igaz – szorította meg Gizi a kezét. – De tudod, olyan hajszában voltam. – No, hisz voltaképp nem is volt baj – jött fel végre az elkészült vallomás, persze egy kis férfivádba burkoltan. – Legalább megláttam, milyen rossz idegeim vannak. Már mindent elképzeltem: hogy Pityu haldoklik, vagy megtaláltad a naplómat, amibe kétségbeesésembe szoktam a dühömet harapni. Hát persze, hogy abszurdum a semmitől ennyire letörni. De épp ez a circulus vitiosus. Én mindenáron össze akartam magamat szedni. S akkor a kétségbeesés, hogy egy ilyen kis hátbatámadástól minden nyugalmam elhagy! A végin már azon estem kétségbe, hogy kétségbe vagyok esve. Tulajdonképpen hálás vagyok neked. Még ma megírom Nyárinak, hogy mást kell keresniük a tőkéjükkel. Ez társadalmi gyűjtés. Nem lehet egy ilyen idegroncsra rájabízni. – Sss – tette Gizi a szájára a kezét megkönnyebbülten, hogy a szemrehányás ilyen sirámformában jött, s boldogan, hogy mégiscsak ilyen fontos az emberének.

Az ebédnél még mindig egy kicsit elfogódottan ültek egymás mellett. Gizinek koszorúformán volt föltéve a haja; a kemény szálú, szőke haj alul lágy hullámokban simult el az erős csontos, kerek arc fölött, amely ilyenkor különösen puha tudott lenni. A teremből legalább tízszer annyi pillantás kereste őket, mint amíg egyedül vellázta itt a sonkás kroketteket. Ez furcsa volt: egymás mellett mindketten jobban érvényesültek. Őkörülötte valami hideg, embertaszító légkör volt, amit maga is érzett, és jelentéktelenné zsugorodott benne. De ha Gizi itt ült mellette: szólhatott vele, mosolyoghatott rája, a lelke kályhája őt is átmelegítette, emberivé tette. És Gizi is ilyesformán volt vele. Az ő ötgyermekes biztonsága nélküle valami vezénylő tábornoki élt kapott, nyersebb, slamposabb, darabosabb volt. Ha azonban: színházban vagy étteremben így mellette ülhetett: egyszerre fiatalasszonyi báj, gondosság lágyította föl, mintha új bőrbe, új húsba göngyölték volna. S ez legsötétebb viszályaik idején is így volt. Aminthogy ez a viszály sosem terjedt át köztük a húsra. Inkább csak egy makacs elhatározás volt: hogy Gizi nem követi őt, rajta játszotta el az igazi férfi pályát, s ő nem ölelheti többé a lelkével. Az asszony számára meg épp ez a visszatartott lélek volt: a háborúság.

Ma azonban más is volt köztük, mint máskor. A férfiban ott motozott a megszégyenülés, a megkapott orvosság öröme s valami lágyság, hogy annyi év után ennek a meleg, koszorús fejnek megadhatja magát. Az asszonyban pedig: a levél, vonatbeli drukk s az a szemrehányással kevert elérzékenyülés, amelyben az ura fogadta. S mialatt az otthoni újságokat mondta, ez a náthás, várakozásos láz annyi szerelmi gőzzel vette körül érett fejét és szeszélyes híreit, hogy a teremben vacsorázgató penzionált urak figyelme mind ő feléje fordult.

„Nagyon édesek voltak a gyerekek. Jancsi fölment a kiserdőre, s egy gallyat tört, arra koszos kis gyertyákat aggatott. Hat tálacskát vett s nekem egy borítékba öt pengőt, amit a nagymamáktól spórolt össze. A borítékra ezt írta: anyúnak kesztyűre. Margit egy csokoládés skatulyából csinált varródobozt. Képzeld el, egy vászondarabot kellett rávarrni; csupa seb lett a keze. A tetejét kitömték vattával, s egy iskolai mintát hímzett rája. Amikorra hazajövök, be van zárva a szoba.” „Nyári telefonált, hogy ő visszavonja a tízezret, ha nem te adminisztrálod a napilapot. Gézával is beszéltem. Ő azt mondja, nem alkalmas a perc. Imre azzal rémít, hogy a konkurrens napilapok nagyobb honoráriumot adnak az íróknak. Voltam benn a diákszövetségnél: azok ezer előfizetőt garantálnak.” „Képzeld el, Pityuka tapsol már. Menni még nem tud; de megáll az ágyában. S ha kér, tapsol.” „Végigmentem a körúton, a kiadványaink persze sehol sincsenek kinn. Úgy kell kiharcolni őket a kereskedőktől. De kérem, én egész biztosan tudom, hogy önök húsz példány »Bújt az üldözött«-et átvettek. Az lehet, kérem…” „Igaz: Béla is ott volt nálunk, ő most Sárospatakon tanár. Egész vasárnap délelőtt vele járkáltam, ruhát venni. Mondja, hogy Sárospatakon is csak a mi könyveinket keresik. Húsz kalendáriumot vitt el tőlünk. Pityunak is hozott egy csörgőt.” „Én azt mondom, most már így vagy úgy neki kell mennünk. Az ember érzi maga körül a boa constrictort. Ha ki nem vágjuk magunkat: egy év alatt megfojtanak…” „Mielőtt eljöttem, megvolt az első jelenet Annuskával. Az volt csak a dolga, hogy a kályhát ne hagyja kialudni…”

A férfi egy-egy korty sört hörpintett nagy szertartásosan minden falatjához, s közben boldogan nyelte a családot, a zavart, a nyugtalanságot, amelyből menekült. Megpróbált letargikus lenni. A reggeli eltökélését mondani. – Én, sajnos, nagyon keserű leckét kaptam itt magamból. Aki így meg tud egy levél miatt bokrosodni. – De az asszony egykettőre átnyargalt a bágyadt ellenvetéseken. Látszott, hogy a lelkessége izgalmas ajánlkozás is: hadd lássa az ura, mennyire egyek már, ő mutatja, merre hívja a géniusza. S a férfi is olyasmit érzett, hogy ez most komolyabb, érettebb dolog, mint amikor az öszvér makacsságával azt a néplapot akarta. Hátára venni a nyomdát, mint a reformátorok; a nép Misztótfalusijának elmenni. – Látod – mondta csendesen –, miért nem tudtál öt éve így gondolkozni. Ez a sebességkülönbség: ez a nagy baj az emberek között. Ameddigre meggyőzzük egymást, az egyikünk tönkremegy.

Ebéd után egy percet tétováztak. – Lehozzam a kabátjainkat? Vagy alszol inkább egyet? Az asszony majdnem hogy szemérmes színleléssel adta a magában tanácskozót. – Egy kicsit fáradt vagyok, reggel ötkor keltem, a nátha is elkábít… – kapaszkodott megint a náthájába. De utána, ugye, még ki lehet menni a Balatonhoz? Látni akarom a jégen a naplementét. – Lehetni lehet. Ha nem alszol túl soká – zavarodott meg szeme kajánságától a férj is. Rég nem érzett elfogódottsággal ültek ott fönn az ágy szélén: Gizivel nem volt pongyola, a férje kabátjába bújt, hogy befödje magát. A férfi meg épp csak a vállát fogta át: úgy beszélgettek. Mintha valami új defloreálandó lenne ezen az ötgyermekes anyán, amit kímélni kell; amire az ember borzongó tisztelettel áhítozik. A feloldott tilalom volt rajta: hogy megint az övét, lélekkel, ölelheti. Ezt várta ő már a levélben is. Azért tört ki rajta a hisztéria. Ezért kellett Gizinek leutaznia.

Még világos nap volt, amikor a gyengén behavazott, szinte csak besózott parkba kijutottak. Nem dőltek egymásnak iskolás, előírásos gyöngédséggel, mint a szerelmespárok: de egymást ruganyosan súroló testükben komoly vidámság volt. Ez a csöndes, boldog lépdelés az összefagyott sóderú úton, a bokrok rőt vesszői közt: váratlan és mégis sok-sok év szenvedéseivel megszolgált ajándék volt, amely lassan már a reményeikből is kihalt, csak a hiányát tartotta számon sebzett közérzetük és nyugtalanságuk. S most itt viszik magukban, egymás mellett: s szinte szólni sem mernek, csak az időt, a levegőt dicsérik, nehogy elrebbentsék. Gizi, mint egy elővigyázatosabb Polükratész, áldozatot akart hozni a boldogságának. – Nem lenne jó, ha még ma este az esti posta előtt, felelnél Nyárinak. – Hogy elfogadom? – kérdi a férfi meggyőzötten. – Hát persze. Amíg mást nem gondolnak. – A férfiban semmi sem maradt a reggeli aggodalmaiból. S ha nem szól, a Balaton miatt van, amely mint egy végtelen sivatag állt előttük, befagyottan.

Egy pillanatig szótlanul bámultak belé. A férfi százszor is kifutott mellé, mialatt a levelet várta. A repedések zaját hallgatta. A jég hízásáról beszélt közömbös emberekkel. Most azonban ő is a boldogságuk szemével nézte ezt a beállt tengert, melynek a túlsó végéről nyomtalan tűntek el a hegyek. A göröngyös jégen fehér turzások futottak ide-oda, megfagyott tajtékként, s a partra kitornyozott jégcserepek halma az álló víz lassú munkájáról beszélt. Mintha őnekik kellett volna ezt az egész pusztát a boldogságukkal bevetni s virágba borítani. Gizi még sosem látta a Balatont befagyva, s egy pillanatra szinte meghökkent tőle. De az öbölben nyakba tekert sálak korcsolyáztak, s a sárga hordszékekben idősebb urak tolták magukat két szöges bottal a befagyott jégen. Ez az embertől nyüzsgő kép elvonta figyelmét a természetről. – Ezt muszáj kipróbálnom. Van még takarója? – alkudott már a csónakossal, aki most télen mint fakutyás göngyölte be vendégei lábát a pokrócba. – Te csak bocsáss jégre, kedves – mondta begöngyölten az urának –, s menj, írd meg a levelet.

János még egy darabig ott maradt a parton, hogy a felesége első lökdölőzésében gyönyörködjék. Eleinte minduntalan elfarolt balra a fakutya, meg kellett szoknia, hogy mind a két kezével egyformát lökjön. Jól kivörösödve ért vissza az öböl bejáratából. Még panaszkodott a göcsökre, de már rájött a mulatság ízére. – Te még mindig itt vagy? – kiáltott ki az urára. A férfi intett neki, s megindult befelé, virgonc rohamlépésekkel. A fasor végiből még egyszer visszafordult, hogy az asszony képivel érjen vissza az írógéphez. Gizi akkor már messze benn járt a kunkori orrú székén. Az öböl végin még az előző nap, amikor hízott a jég, táblákat állítottak fel, hogy meddig tanácsos menni. De ma már messze azon túl is keringtek a fakutyások. Gizi is egyre gyorsabban siklott kifelé. Benn, úgy látszik, simább volt a jég és erősebb a szél, s Gizi gyorsuló iramban száguldott a táblákon túl. János megállt, nem tudott bemenni, ameddig meg nem fordul.

Mellette két méltóságos úr a Balatont magyarázta. Az a sötét sáv Akarattyától Füred felé: a rianás. A csónakos azt mondja, hogy erre is van egy ága. János egy pillanatig megdöbbenten állt. Aztán Gizi egyre kisebb pont lett a befelé száguldó jégszánjával. Hát persze, rianás, Gizit senki sem figyelmeztette a rianásra. Ijedten rohant le a partra, s kiáltozni próbált. De Gizit vitte a boldogság, s az ő hangja elveszett ebben a távolságban. A rianás, magyarázta a figyelmessé lett embereknek. S még nem tudta, kimutathatja-e, mennyire megijedt; nem egy újabb hisztéria ez, amit nem szabad elárulni? De a nyugtalansága egy perc alatt megsokszorozódott. A csónakosnak kiáltoztak, a rianás helyét kérdezték, s néhányan utánaindultak a szökevénynek. János egypár lépést tett, hogy maga is a kis sárga szán után rohanjon a jégen. Ilyen könnyelműséget, hallotta maga mellett az előbbi méltóságos úr roszallását. A sárga szánból most már semmi sem látszott. Csak a jégmezők fehérsége nőtt az ő tehetetlen megcsúszott lába s az asszony elszáguldó boldogsága között.

Elmegy. Nem fogják utolérni. Nem térhet vissza. Mialatt maga a csónakos is fakutyába szállt, s még néhányan nekiindultak a bealkonyodó mezőségnek, s ő maga a kezét törte, pénzt ígért, szánkót kért: egész biztosan érezte, hogy Gizit nem hozza senki sem vissza. Hogy így védte meg magát ez a csodálatos, érett szerelmükkel telt óra: kiröpítette, kifakutyázta őt az eszmék világába, a végtelenségbe.