Aurél a Kékesre megy

Egyik egyéniségedet napszám nyüvöd, de a másikat tokban őrzöd, mint öreg hivatalnok a cilinderét. Kesserüné is kivette magát a múlt drága dobozából, megtörölte a hajdani úrinőt s ni, olyan fényes, mintha nem is neki volna kifőzése a Mester utcában. A Keleti pályaudvaron még csak a ruhája volt tartózkodón finom, a vonaton az arca is előkelőn egykedvűvé merevedett. Kálkápolnán egy pengőt adott a hordárnak s a csatárfürdői autóbuszos, akinek kitűnő rangszimata van, méltóságosnak titulálta.

S miért ne? Került ki őközülük kegyelmes is. Egy Jókuthy lány a szegénységben is Jókuthy lány marad. A törvény igazán tehetne róla, hogy ilyen nagy család gyermekét, ha kifőzőt nyitott is, minden vicéné le ne nagysádozhassa. De a törvény is a megtollasodott libásasszonyokért van.

Hanem ami azt illeti, Kesserüné nem szorul a libásasszonyok törvényére. Itt sétál a fürdőhely sétányán, hallgatja a délutáni zenét, akár a többi méltóságos, s ember legyen, aki göndörre bodorított ősz fürtjei alatt észreveszi a piszkos munkásvendégek körmére vigyázó asszony krajcárgondjait. Van valami vontatottság benne. Talán ő is szívbeteg szegény, aki az eleven kislányát is azért hozta magával, hogy legyen valaki, akit orvosért szalajt, ha az asztma utoléri. Mintha volna is valami a járásában a szívbetegek kínos rátartiságából. Vagy csak az előkelőségtől ilyen? Divatfölötti fekete selyemruhája az idősebb úri hölgy örök viselete. Közönytől bágyadt szeme fölényesen tér ki a fürkésző tekintetek elől, mintha fölhányná: mit botlotok belém.

Már a kislány nem ilyen disztingvált. Bizonyosan ő a legnehezebbik „esete” szegény Kesserünének. Hiába, ez a gyermek nem emlékszik a Fehér megyei kúriára, ahol a két idősebb nővére oldalán csetlett-botlott. Az özönvíz utáni gyerek ő, aki a Ferencvárosban ébredt a világra, s minden szülői gondosság ellenére van benne valami a Népliget lánygaminjaiból, akikkel a polgári iskolában összebarátkozott. Térd alá érő szolíd krémkosztümjét, finom szabású antilopcipőjét, fehér kesztyűit anyja Baár-Madasban nevelkedett ízlése rendezte össze. De az öntudatos úrileány jelmeze mögül egy perfid szoknyácskájú, masnis vászonblúzú, fiús testű és fiús tempójú ördög készül minden pillanatban kiugrani. A szeme jár, mint a csík. Az öreg néniket tekintete vellájára szúrja, s az örökké újságot olvasó Bárány úrnak utánafordul és megjegyzi: nézd, mama, a hentesreklám.

Ezeket a kis gonoszkodásokat persze senki sem hallja, s a sétány öreg hölgyei elismerő meglepetéssel figyelnek föl a kellemes jövevényekre. Igazi finom úrinő, mondja a kritikus báróné, lornyonját az ölébe ejtve. De a kicsike eleven, véli a társalkodónő. Istenem, fiatal, s a bárónő a német regények koboldnaiváira gondol.

De Kesserüné elégedetlen. Csupa vén banya, mormogja. Alig látni egy fiatal arcot.

Milyen csendes hely! A vicinális négy kilométernyire áll meg, s a legkétségbeesettebb füttyentése sem hat el a legmátrább Mátrának ebbe a halott katlanába. Az országút is megkerüli a fürdőtelepet, az üveggyárba szalmát szállító palócoknak tíz percet kell keringőzniük, hogy a fürdőközönség nyugalmát meg ne háborítsák. A szállodák szétszórt fióktelepei apró játékházak a hatalmas platánok és vadgesztenyék közt. A kanyargós parkutakat a fenyő vörös és pudvás gallyhámlása s a megrozsdásodott tűlevelek fövenye borítja. A csosszanó öreg lábak el-elgördítenek egy-egy fekete magvú tobozt. Az emberek úgy elvesztik egymást a beugróba lapuló fehér padokon, az utak tekervényein, hogy szinte meghökkennek, amikor megint egymásba botlanak. Mintha azért volna ilyen csöndes, hogy az elvásott szívbillentyűjű öregek jobban hallhassák a mellükben dobogó halált.

– De hisz ez egy kripta! – szörnyülködik Kesserüné, aki az egyik lányán Siófokon, a másikon az Adria mellett adott túl. Már bejárták az egész telepet, és sehol fiatalok. Csak a hántatlan bükkgallyakkal kerített Mária-kép előtt imádkozik egy áttetsző arcú lány, s a teniszpályán ügyetlenkedik néhány fiatal s kövér zsidó fiú. Ezen a klinikán költsem én a pénzt? Erre írta az a csirkefogó Feri, hogy igazi előkelő hely, itt csak jó társaságba kerülhetünk? Köszönöm ezt a társaságot, holnap pakolunk.

Ez a csirkefogó Feri Kesserüné egyszem fimagzata, télen másodéves gépész, de nyáron cserkészsegédtiszt s szuverén rajparancsnok. Az idei nyarat itt koplalják és napfürdőzik át a közeli Galyatetőn, látta Csatádfürdőt, s nem győzte invitálni a mamát, hogy idejöjjenek. Kesserüné nem érti, hova tette az a szamár a szemét, de Aliz nagyon is érti, nem fakad ki, nem kesereg, ludasan hallgat, s a holnap pakolunk vezényszóba kissé belesápad. Úgy látszik, titkos szépségei is vannak Csatádfürdőnek, melyeket Kesserüné még nem fedezett föl.

Majd csak lesz valahogy, gondolja, s érdeklődve néz szét a tejcsarnok teraszán. Az uzsonnát ugyan nem vették föl a költségvetésbe, de Kesserünét mindenhová beszimatoltatja a kétségbeesés. Az öreg hölgy és lánya itt is feltűnést keltenek, s egykettőre lefegyverzik a kis fehér bóbitás kiszolgálólányt. Nem, nem, csak magadnak, Aliz, tudod, hogy nekem nem szabad, mondja Kesserüné, s a fehér bóbita a világért sem gyanakodna az egy adag gyümölcsös rizsre, melyből a méltóságos asszony éppen csak egy kanálnyit fog megkóstolni. Ez a kis mosolygó kreol nem élhet meg rajongás nélkül, s a hölgy és a kislánya olyan kedvesek, sürög-forog, hogy kiszolgálja őket, s elhanyagolja a gyümölcsös rizsért a sorát. Ott legalább egy hölgy fennhangon türelmetlenkedik: mégiscsak bosszantó, mondja, s egy férfihang is beletercel: kisasszony, a fagylaltunkat.

Ez az első, hamisítatlan férfihang, s Kesserüné kanalával a szétnyomott meggy fölött odareszkírozza a szemét. Egy pillantás, s már lefényképezte a korlát melletti kis asztalt, beveszi a meggyet, és gondolkozik. A gyorsfénykép egy huszonöt-huszonhat éves fiút s egy tíz-tizenöt évvel idősebb asszonyt mutat. A férfi fekete, tüzes arc, mégis szembekiáltóan férfiatlan, van rajta valami vattában ápolt, örök csecsemőszerű. Az asszony csupa hegy, él és szöglet. Hegyes és hosszú az orra, hegyes és hosszú az álla, s a könyökét is úgy tartja, mintha ki akarna vele valakit lyukasztani. Nem csúnya, de egzaltált. Eleinte, úgy látszik, a nő volt türelmetlen és ingerült, aztán magával ragadta a fiút, s most a fiú dühös és ő csillapítja. A fiú úgy dühös, ahogy a rosszul nevelt vakarcsgyerekek, s az asszony úgy csillapítja, ahogy kifáradt és elgyötört anyák csillapítják kissé debilis gyermeküket.

Kesserüné tűnődik. Nem az anyja, semmi esetre sem az anyja. De a felesége sem. A fiú föltétlenül úrféle, van benne valami tájékozatlanság, amely messziről elárulja a nagyúri családok költőszekrényben lett csemetéit. Rokonok? Kesserüné egy új pillantást kockáztat meg. A kisfiú, úgy látszik, megnyugodott, türelmesen szopogatja a fagylaltját, s az epervörös kehely fölött Alizt nézi. Kesserűné tovább sétáltatja a szemét, s pillanatnyilag érdeklődő tekintetét visszamenőleg is hideggé merevíti. Aliz ebben a pillanatban végzett a rizses gyümölccsel, amely nyilván ízlett neki, mert az anyja kétszer is rászólt: „Aliz, nem vagy a Népligetben.” Szegény kislány, a vasútra szánt tízórai szalámit ebédelte csak, s mi egy fiatal szervezetnek egy adag rizses gyümölcs, ha még olyan protekciós is. Hiába lassított az utolsó kanálnál, a rizsnek végérvényesen vége, igazán bosszantó. S ezt a bosszúságot éreztetni kell valakivel. Kesserűné valami hallatlant lát: Aliz, aki csaknem szemben ül az ideges párral, fölhúzza az orrát úgy, hogy ezer apró redőcske gyűl a kis fitosa köré, a száját csomóra szedi úgy, hogy az ajkai szinte belefehérednek a nagy ráncolásba. Ez bizony egész közönséges strici grimasz, s itt nem oly stílszerű, mint a Francstatt-pályán.

Kesserűnének az őseire kell gondolni, hogy Alizt nyakon ne üsse. „De amikor olyan bambán bámul” – vihog Aliz, aki az üres tányér fölött nemcsak bambának, de kiállhatatlannak is találja az idegen fiú kicsorduló szemét. „Nézd, ómama is észrevette.” S csakugyan a korlát melletti asztal fölött megint megmoccannak a szenvedélyek. A csupa él nő valami szemrehányás félét rebeg, mert a fiú fölpattan, majd eldönti a kis márványasztalt, s egész hangosan kiáltja: „Kérlek, ne taníts engem, ki nem állhatom a folytonos gyámkodásod.” Mire a nő megfogja a kezét, és visszahúzza. Egész lénye egy rábeszélés. A fiú leül s mint aki legyeket hesseget, bosszúsan kapkodja a fejét, s felhörpinti a fagylalt mellől a vizet. Az asszony gesztusai arra vallanak, hogy megnyugtatásból új szemrehányások felé lendíti magát. A szívére teszi a kezét, és méltatlankodik. Ez a mozdulat azt látszik mondani: én nem tartalak, mehetsz, ha ennyire nem becsülöd meg az én áldozatkészségemet, mehetsz. Mire a fiú bűnbánóan hallgat, s olykor Alizra pislant, mint a gyerek, akinek azt mondták, ne gondoljon a krokodilusra, s most csak azért is rá kell gondolnia.

Kesserűné úgy hiszi, érti a helyzetet, és fizet. Az kellene, hogy ez a bolond nő belékössön. De amint a teraszról lefelé ballag, nem az elutazásra gondol, hanem a fiú pókláb ujjait látja, amelyek legalább háromszáz esztendővel voltak degeneráltak. Javíthatatlan Kesserűné!

Némelyik ember annyira fél a szakadéktól, hogy beleugrik.

Radicsné mindenáron meg akart ismerkedni Kesserűékkel. Ott ólálkodott a parkban, s leste, mikor szólíthatja meg valamelyiküket. Mit akart velük? Kitől félt: Auréltól, az idegenektől, önmagától? Ismerni akarta őket. Tudni, mit várhat tőlük. Ha vihar, legyen vihar, de nem bírta ezt a feje fölött lógó bizonytalanságot. Aurél észrevette a kis csitrit, nemcsak meglátta, észrevette. Ó, Radicsné ismeri az Aurél szemét, s a gonosz most ott forgatja az agya legtitkosabb zugában, meghempergeti mindenféle bolond illúzióban, egész tündér a kis impertinens s ez épp elég ok, hogy Radicsné számára ő legyen a világ legfontosabb teremtménye. Nem is törődik vele Aurél? De hátha törődik? Ez a hátha elég nagy szó ahhoz, hogy Radicsné rászánja a nappalait és az éjszakáit.

A leányt szólítsa meg? Nem, a hangja elárulná. Lám, az öreg hölgy ott ül a jegenyefenyők szegte kis köröndön, fölteszi a szemüvegét, és olvas. Egész rokonszenves úriasszony, az ember szinte sajnálja, hogy nincs mellette egy társalkodónő, aki megkímélje az olvasás kínjaitól.

Radicsné hóna alatt egy vázlatfüzet fityeg. Igazán nincs olyan hangulatban, hogy rajzoljon, az egész festősége nem komoly, nem volt komoly már akkor sem, amikor az urával élt, most meg egyáltalán nem az, de ez is valami, egy titulus, amihez hozzájutott: Radicsné, a festőnő, s ezt a címet igazán kár volna elhajítani. Azért hát rajzol olykor, s a vázlatkönyvét ki nem eresztené a hóna alól. Ez a vázlatkönyv idestova tizenhét éves, csak a végén van néhány üres lap, de aki elkéri, azt hiszi, csupa friss vázlat, s csodálkozik, hogy a művésznő mennyit dolgozik. Most azonban a könyv is kapóra jön.

Patak fut el a sötét fenyők alatt, a ráhajló kaszálatlan fű egészen eltakarja, csak a csörgése árulkodik reá. A patak fölött kissé nagyképű fahíd. Radicsné odatámaszkodik a korlátnak, és rajzol. Félig háttal áll Kesserűné felé, mintha észre sem venné. Hirtelen becsapja a vázlatkönyvét, mint aki nincs megelégedve a témájával, közelebb húzódik a padhoz, kiszemel egy jegenyefenyőt. Ó, ez a jegenyefenyő bizonyosan gyönyörű példány, kár, hogy nincsenek itt a pasztellkrétái, milyen virtuozitással rétegezné fává a bágyadt ezüst, kék és sötétzöld színeket. Áll és nézi a gallyakat; nem, így nem jó, túl közel áll hozzá. Hátrál. De talán ülve kényelmesebb volna. Ni, hisz itt pad is van. „Szabad?” – kérdi hirtelen mosollyal a kedves, öreg hölgytől, akiben nyilván nem ismerte föl a tegnapi incidens egyik szereplőjét.

Kesserűné látja ezt a manővert, és gondolkozik. Fél ettől a hóbortos asszonytól, viszont talán jó volna megismerni. Belesandít a vázlatkönyvbe: ó, egész jó. Kesserűné ért valamit hozzá még a Baár-Madasból, s meglepetve látja a szürke papírból a valódinál kissé csapzottabban kibontakozó fenyőfát. A rajzoló azonban nagyobb igényű, ő nincs a rajzával megelégedve, felsóhajt, összecsapja a könyvet, és odaejti a padra, oly ügyetlenül, hogy lesodorja az idős hölgy munkakosarát. Radicsné magához tér, és vigasztalhatatlan az ügyetlenségeiért.

– Bocsásson meg, asszonyom, paradoxon, de amikor rajzolok, vak vagyok.

– Igen, a művészi munka leköti az embert. Különben is: nem történt semmi.

De Radicsné a világért sem ejtené el a beszélgetést. Hogy hivatásos-e? Igen, rajztanári diplomája van, és ki is állít. Különben csak időtöltésből űzi, nincs rászorulva.

Kesserűné elkéri a vázlatkönyvet, s megemlíti, hogy az intézetben ő volt a legtehetségesebb rajzoló. Sajnos, az élet kimagvazza belőlünk a legszebb ambíciókat is. De Radicsné más véleményen van. Aki egyszer belekapcsolódott a művészet áramkörébe, élve nem szakadhat ki belőle. Ő azért vált el az első urától, mert nem méltányolta a talentumát. Márpedig előbb lemond a levegőről, mint legszentebb ösztöneiről. Épp ezért veszi magát lehetőleg művészekkel körül. Csak a művészek igazán fiatalok, s az ember ne szalassza el a fiatalságot. Itt is egy kedves kis költő az egyetlen társasága…

Kesserűné hallgatja, s időnként lovat vált alatta. Érzi, hogy ennek az asszonynak ki kell beszélnie minden titkát, különben megfullad. Mérlegeli az egzaltált mondatokat, és rekonstruálja az igazságot. Az igazság nem reménytelen, de vajon csak művészete és fiatalsága van a vattában ápolt ifjúnak vagy egyebe is?

A két asszony már össze is barátkozott. Radicsné megnyugszik, hogy igazi úrinővel van dolga, akinek a lánya is tiszteletben fogja tartani a tulajdonjogot. Megkönnyebbülése ujjongó mondatok s megokolatlan szeretetnyilvánítások tajtékát hányja. Végtelenül örül, hogy ilyen szimpatikus úrihölgyre akadt, ezek a fürdővendégek igazán kiállhatatlanok. Egyedül van? Nem, a kislányával? No, ennek nagyon örül, biztosan jó barátnők lesznek. Ó, ő nem öreg ahhoz, hogy a kislány barátnője legyen. Úgy ugrál a föltápászkodó Kesserűné körül, mint egy kis bakfis. Elveszi a munkakosarát, fölszedi a lepottyant könyvét, a karját kínálja. Mintha csak a vagyonára váró unokahúga volna.

Közben Aliz is előkerül. Az oldalán egy férfi, alacsony, vállas, bizalmaskodó arckifejezésű ember, olyan, akinek megörülünk, hogy íme, egy gyakorlati ember. Kesserűné megpillantja a gyakorlati embert, s szemöldökei egyetlen homlokára csúszott szőrpamacsba futnak. Hát ezért kellett nekik Csatádfürdőre jönniök. Ezért az alacsony, teniszdresszes, „kicsiny a bors” emberért igazán kár volt az útiköltség. Aliz is érzi a pillanat rejtett veszélyeit, s megszeppenését színlelt elfogulatlansággal palástolja.

– Képzeld el, kivel találkoztam!

– Látom – feleli megsemmisítőn Kesserűné, aki sehogy sem érti, hogy került Csatádra a kis, facér bankhivatalnok. De azért mézédes hangon mutatja be lányát Radicsnénak.

A fiú is meghajol: – Halász Antal.

– Ó, a tréner urat már ismerem.

Radicsné bizonyára egész elfogulatlanul mondja ezt, hisz ő túltette magát a társadalmi előítéleteken, s egy cigányfuvolást is megölel, ha Aliz lovagjául szegődik, de Aliznak ez a tréner a lehető legrosszabbkor jön, mert anyja szemeiben Mózes két kőtábláját s az Ótestamentum kegyetlenségét látja megvillanni. Megtanítja ezt az asszonyt. A legédesebb hangján vág vissza.

– Hisz mi láttuk már egymást, tegnap a tejcsarnok teraszán. Hallod, hogy milyen fiatal urad van.

Radicsnét mintha piros tentával öntötték volna nyakon.

– Nem az uram – hebegi, s Kesserűnéhez fordul, aki mint röptében megfagyott ostor mered a lánya felé, de a ráfordult szemek előtt oly hirtelen alakul vissza disztingvált úriasszonnyá, hogy lényének ez a hirtelen föltárt kettőssége jobban megdermeszti Radicsnét, mint Aliz nyilazó impertinenciája.

Hogy Radicsné ijedelme teljes legyen, Aurél is feltűnik a szomszéd útkanyarulatnál; sunyi boldogsággal somfordál feléjük, hogy barátnője új ismerőseinek bemutatkozzon.

– Gerenday Aurél.

– Nagyon örülök.

Délután beborult. Az ég tarka márványa szaggatott felhőktől volt habos. A felhők alsó, álló rétege fölött ziláltabb és sötétebb gomolyok vonultak. Egyszerre egyetlen szürke bolt volt az ég, s az eső, mint aki megfontolt, hosszú munkára készül, nekieredt. A fenyők felfogták az első cseppeket, lassan átnyirkosodtak, zöldjük meg feketedett, a vastagabb ágak vége kis csurgót eresztett, a vékonyabbak kövér cseppeket potyogtattak a zápor finomabb szitálásába. A fába és fűbe ütődő cseppek monoton nesze töltötte be a völgyet. Az utak előbb átnedvesedtek, aztán pocsolyákat hánytak. A pocsolyákon át egy-egy hatalmas ernyő sietett a vendéglő felé.

A vacsoránál többen voltak, mint rendesen. Akik ettek, nem siettek le tücsök-szerenádot hallgatni, egy-egy szelet torta mellett ott ragadtak; a hétkor vacsorázók összekeveredtek a kilenc óraiakkal, ismerős családok összetolták az asztalaikat, s a pincéreknek egyre új cselhez kellett folyamodniok, hogy az újonnan jötteket is elhelyezhessék.

Gerenday Aurél bocsánatkérő mosollyal oldalgott új ismerősei asztalához. Azok már a tésztánál tartottak, s mintha szívélyesebbek lettek volna, mint délelőtt. Aliz rá-ráfüggesztette a szemét, s a tisztelettudó tekintet alján kópémosoly huncutkodott, mint kristálymedencében a beléhajított rózsa. Néhány pillanat múlva Radicsné is beevezett, meghökkenve látta, hogy Aurél Kesserűek asztalához telepedett, de a másik pillanatban már viharos szenvedélyességgel üdvözölte a kedves öreg hölgyet és bájos gyermekét. Aliz szemei befagytak, csak időnként villant meg rajta egy-egy gúnyos szikra. Hallgatott, de hallgatása beszédre ingerelt.

Radicsné azok közé a nők közé tartozott, akik, minél kevesebbet szólnak mások, annál görcsösebben iparkodnak a feszélyező csöndet benépesíteni. Ma egyebet se tett: Aurélt féltette, s most megmagyarázhatatlan kényszerből Aurélt kezdte magasztalni. Mintha a tulajdon félelme szuggerálta volna, nyilvánvalóan túlzott, valószínűtlen jelzőket használt; szegény Aurél szemérmesen büszke ábrázata szinte élő cáfolata volt viharos epitetonjainak. Volt abban valami tragikus és megható, ahogy üveggyöngy-kincseit épp a vélt tolvajok előtt esküdte briliánssá.

Csodálja, hogy nem ismerik Gerenday Aurél nevét. Már első kötete: a „Túlcsordult Kehely” is óriási föltűnést keltett, a „Revü” hét versét hozta egyszerre, s a legelső nevek írtak róla elismerőleg. Persze, Aurél költő, s nem tudja magát értékesíteni. Irigy törtetők, akik szemére hányják, hogy vagyonos ember létére az ő karajukba harap, vállveregetéssel intézték el második kötetét, a „Szatírszarvak”-at, amely a magyar líra legnagyobb eseménye Ady halála óta.

Kesserűnét ebből az egész biográfiából csak az irigy törtetők szemrehányása érdekli. Valóban őt is meglepi, hogy egy vagyonos ember éhenkórász írókkal kel hálátlan versenyre.

– Látszik, hogy nem művész, méltóságos asszonyom. El se képzeli, mire képes a művész, a költő, hogy az emberek szívéhez férkőzzön. Ó, Aurél egész élete egyetlen áldozat. A méltóságos asszony nem tudja, mit hagyott ott Aurél. A Bóna név fogalom Zalában.

– Bóna Ferenc Aurél édesapja – teszi hozzá Kesserűné kérdő pillantására –, Gerenday csak költői álnév.

– Nem álnév – igazítja ki Aurél, aki nyilván nem szereti, ha az ő nagyságát és mártíriumát a mindennapi diskurzus sarába rántják, viszont az előadás pontosságára kínosan ügyelt. – Nekem nincs szükségem álnevekre. Én nem rejtőzködöm. Egyszerűen utálom az apám nevét.

– Hát nem álneved – ismeri el Radicsné is –, Gerenday az édesanyja neve, voltaképp nem is Gerenday, hanem Zserandé, mert Aurél anyai ősei francia márkik voltak, akik a hugenotta háborúk idején vándoroltak Németországba.

– Szóval, nincs köze a Gerendához – böki ki Aliz.

De Aurél nagy lélek, akinek tüstént meg kell mutatnia, hogy ősei ellenére is demokrata.

– Nem értem, Emma, mit hozakodik elő az őseimmel. Annyit törődöm velük, mint az elveszett kabátgombommal. Gerenday vagy Bóna, a fő, hogy itt vagyok, s fütyülök a famíliámra.

– Az ember ne vesse meg a családját – véli Kesserűné, aki az idősebb és ifjabb Bóna anyagi kapcsolataira lenne kíváncsi.

De Aurél úgy találja, hogy kiléphet szerénysége fátylaiból.

– Nem vagyok krumpli, hogy azzal büszkélkedjem, ami a földben van. Vagyok annyi, mint az őseim együttvéve, ha még olyan márkik voltak is. Különben is nem márkik voltak, mert duc de Gerenday, az körülbelül a mi hercegi címünknek felel meg. Herceg minden szamár lehet, de írták volna meg a „Szatírszarvak”-at!

Aliz elkacagja magát, már két perce fojtogatja egy bolond bruhaha. Aurél a tükörből ellenőrzi a gesztusait, nyilvánvalóan szépnek találja magát a demokrata főnemes szerepében. Ha még egy percig késik a nevetésürügy, botrány lesz, mert Aliz belepukkan a költő képibe. A „Szatírszarvak” azonban felbökik a jókedv tömlőjét, s megrázott szőke fürtjei boldogan csengettyűzhetnek.

– Igenis – szavalja a fiatal poéta. – Otthagytam az egész korhadt osztályomat. Fütyülök a kétezer holdjukra, ha a költőt akarják megfojtani bennem. Az ember legyen szabad, és mondja ki az igazságot. A költő a szabad szó katonája. Én szakítottam az apámmal, de a szabadságomat nem hagytam. Erre mutasson valaki példát a magyar irodalomban.

Kesserűné igazán nem akar erre példát mutatni. Ő különben is fáradt, a szíve is beteg, korán kell lefeküdnie. Az eső elállt. Gyerünk, gyermekem, haza kell mennünk. Nem, a nagyságos asszonyék csak maradjanak, igazán nem engedheti meg, hogy miatta zavartassák magukat.

S míg a súlyos cseppeket hullató fák alatt hazafelé csúszkáltak, kedvetlenül latolgatja az eshetőségeket. Tehát kitagadták. Az apai kitagadások nem halálosak. Vajon egyke-e? Nem, nem menne simán. A fiú könnyen gyúl, de nehéz melegen tartani. Sivár kilátások. De a ruhája határozottan finom. Selyemharisnyát hord s a nyakkendőtűje briliáns. Kesserűnének jó szeme van az ilyesmihez.

A szoknyáját fölfogva, gyorsan, előrehajtott derékkal siet a kvártélya felé. Minél előbb paplan alatt lenni és gondolkozni, gondolkozni. Ebben a szótlanul loholó, csatakos árnyban ki ismert a kimért léptű, szívbeteg méltóságos asszonyra?

Aliz is eltűnődik. Nézi a szétszakadó felhők közül kimosolygó csillagokat.

– Mama – kiáltja hirtelen –, ez a Radicsné nem is annyira művész, mint mecénás.

Kesserűné szemeit fölpeckelte a gond.

Történnie kell valaminek. A kifőző egyre rosszabbul megy. A környéken új vállalkozók szorítják le az árakat, le-le az egy pengő alá. Hogy versenyezzen ő velük? Altisztek feleségei, akiknek az uruk is keres. De ő? S még a Feri előtt is hosszú három év. S akkor is mit kezd a diplomával? Istenem, mennyi facér mérnök! Ez a nyaralás a legutolsó. Ha most nem üt be, vége: Alizt fölszívja a Ferencváros.

Ha legalább a másik két lánya segítené. De szegény Matildnak is oly élhetetlen az ura. Egyetemi karriert jósoltak neki, s a Bakonyban körorvoskodik. Persze, a házassága. De a házassága nélkül nem lehetett volna a Matild ura. Így gáncsolja el egyik érdem a másikat. Lujzára viszont gondolni sem szeret. Az a szemérmetlen kihalászta a maga fogkefegyárosát, s azóta meg sem ismeri őt. Pedig mennyibe került az abbáziai nyár, motorcsónakos kirándulások a Quarneróban, vacsorák a vendéglők teraszán. Tavaly ajánlkozott, hogy meglátogatja őket, még sosem volt Bécsben, s mit ír az a ripők veje? Várom a mamát s a hozományt. Ezt írta. Nem baj. Azért úriasszonyok lettek. Boldogult Jókuthy nagyapjuk nem dohog, ha csillagokkal kivert karosszékéből rájuk tekint.

Istenem, olyan boldogság után ennyi baj. Dezső, Dezső, szegény uram, csak te ne hagytál volna az én fiatal kelekótya fejemre mindent. De neked csak a fácánokra volt gondod, s amikor a fácánokat kiirtottad, a foglyokra. S amikor az utolsó foglyot is lelőtted, én az utolsó hold földet is elprédáltam. Százötven hold föld – mi az? Te persze simán kicsúsztál a bajból. A foglyok után egy hajnalban önmagad. De meghalhattam-e én?

Az ablakon befülelő vadgesztenye megrázta a fejét: nem. A gesztenye mögött a szürkület nyújtózó leányai sóhajtoztak. Az ablak nyitva volt? Igaz, ő nyitotta ki még éjfél tájban. Nem bírja a csalánforró ágyneműt, a keresztfának támasztotta a fejét, nézte a szálló előtt hunyorgó lámpát, hallgatta az esőcseppeket rázó fákat, s az ablak nyitva maradt. Nem baj! senki sem láthatott be: emeleti szoba a fiókpavilonban.

Brrr, hidegek a hajnalok. Aliz nem fázott meg?

Nem, Aliz nyitott szájjal szedi a levegőt, átöleli a párnáját, elmosolyodik, s hirtelen mimikája hangtalan szavakat kísér. Olyan eleven ez a mosoly, hogy Kesserűné hallja a szavakat. Vajon kinek vágott oda?

Bizonyosan ezt a gyerekét szereti a legjobban. Vásott, komisz kis Aliz, csak a te gaminságodat keretezhessem be a fényes parti aranyrámájával. Te majd eligazodsz azokban a felsőbb körökben is, noha csak a Népligetben nevelkedtél. Úgy szállsz ott fölfelé, ahogy a Ferencvárosban szállnál lefelé. Csak ennek a fickónak látna a begyébe! Hol van a Kesserűné híres anyai sugallata. Valami jelet, ami útbaigazít! Minden nap húsz pengő, a húsz pengő ötven menü haszna.

Betette az ablakot, betakarta a lánya kicsúszott mellét, magához vette a Horváthnéhoz írt levelét, és kiment a ragyogó augusztusi reggelbe. Horváthné a húga volt, az egyetlen Jókuthy lány, aki szinten maradt. Pedig hogy lenézték, amiért a simontornyai paraszt fiához hozzáment. De a parasztfiú iparkodott, s ma törvényszéki bíró. Micsoda irónia: Horváthné az egyetlen igazi méltóságos köztük. Nézte a borítékot, a maga fagyos és dölyfös betűit. Ebben a levélben csupa apró semmiség volt, Horváthné talán nem is felel rá, elvből nem felel. Mégis: nem dobta a levelesládába, ajánlva fogja föladni. A méltóságosnak szóló leveleket ajánlva szokta föladni.

Harmadszor sétált el a posta előtt. A hivatal nyitott ablakán át tésztás bőrű, szemölcsös vénlány állt, a csomagokat rakosgatta. Szegényke makacson iparkodott fiatalos és régi szabásúan úrileány lenni, de petyhüdt arca, kontyba tűzött gyér haja, merev dereka az elszaladt ifjúságot siratta. Mintha egy haszontalanul ellobbant élet hamvváza lett volna. Észrevette Kesserűnét. Ó, Kesserűné előkelő asszony, s a postáskisasszony vonzódik az előkelő idősebb hölgyekhez, akik kedveskedve jegyzik meg, milyen tökéletes úrileány, igazán jobb sorsot érdemelne.

– Hogy parancsol-e valamit? Nem, hiszen még nincs hivatalos óra, majd később visszajön.

– Nem tesz semmit, csak tessék – s a retesszel is bezárt ajtóban megfordult a kulcs. Az öreg hölgy igazán bizalomkeltő. A kisasszony elveszi az ajánlott levelet: Méltóságos Horváth Józsefné, Budapest, mondja, s a vevényre is ráírja: méltóságos.

– Már ilyen korán munkában, kedvesem.

– Ó, igen. Olykor tízig is dolgozom. Persze, csak nyáron. Télen alszunk, akár a medve.

– Nagy sor, az ilyen fiatal lánynak. Nem unatkozik?

– Nem, dehogy. Ez nem olyan unalmas foglalkozás. Az ember megtud egyet és mást… Ó nem, nem úgy…

De Kesserűné nem érti el a postáslány gyónással fölérő zavarát. – Teszem a sürgönyök, ugye?

– Nemcsak a sürgönyök, a sürgönyök a legkevésbé. Egy halálhír, egy férj, aki hazarendeli a feleségét: mindez semmi. De olykor egész váratlan dolgokat tud meg az ember. Egy előkelő, puccos úriasszony, aki minden héten csomagot kap. A csomagon ez áll: ruhanemű. De a ruhanemű átázik, s a papíron zsírfoltok ütnek ki. A hölgy nem étkezik a vendéglőben, nem, ő a szobájába hozatja az ételt. S egy este elutazik, anélkül hogy számláját kiegyenlítette volna. Sok különös ember fordul meg itt. Néha hetekkel előbb tudom, amire a rendőrség vért izzadva jön rá.

– De hisz ez nagyon érdekes. Azt hittem, ide csak halálos unalmas és beteg emberek jönnek.

– Á, dehogy. Bankárok, képviselők, költők.

– Költők is?

– Tessék – mondja a kisasszony, s elpirul. A „Revü” egy kifordított száma, a kifordított oldalán egy vers, a vers címe „Csatádfürdő”. Ilyesmi is lappang a kisasszony fiókjában.

– Ez az a Gerenday, akit azzal a szőke nővel látni.

– Szőke? Vörös. Az a nő annak a fiúnak az átka. Pedig nagyon tehetséges. Ó, nagyon. De az a nő belevájta a karmait. Őszintén megvallva, a kisasszony azt hiszi…

Ebben a pillanatban egy szállodai boy lép be, a kezében fölbontatlan sürgöny.

– Kisasszony, a Szedlacsek úr azt üzeni, ilyen nevű nincs a szállodában.

– Nincs? – kérdi a meglepett kisasszony, átveszi a sürgönyt, és szfinx-arccal rendelkezik. – Ezt a két csomagot a Terézia-lakba. – S amikor a boy a két csomaggal kikószált Kesserűnéhez hajolt. – Hát nem érdekes? Egy órával ezelőtt vettem föl. A sürgöny így szól (ugyebár, köztünk marad): Atyád javadra végrendelkezett. Azonnal jöjj, Anyád. S az illető nem is lakik itt, nincs is a fürdőhelyen. Ki tudja, milyen fontos érdekek forognak itt kockán – suttogja a kórosan kíváncsi, fürkész lelkek szenvedélyességével, s elrévült arcán öt Sue-regény egymást lerontó bonyodalmai kavarognak.

Kesserűné a rejtélyes borítékra néz. Egy szempillantás, s a lap már vissza is hullott az asztalra. E szempillantás alatt három dolgot lát: egy Au betűt, aztán az egész Aurél szót, s amikor a sürgöny eltűnt a szeme elől, szinte ott ég a retináján a bizonyosság: Bóna Aurél. S most ő villanja át egy perc alatt az ezeregyéjszakát. Persze hogy nem találják, a költői nevén jelentette be magát: Gerenday Bóna. A kis Gerenday ebben a pillanatban kétezer holdat ér. Szeretné fölvenni, megnézni, megtapintani ezt a papirost. De nem meri. Kiejtené a kezéből, összeesne.

A ketyegő faliórára néz: fél kilenc, a lányom vár. Nagyon örültem, kisasszony, s már szalad, tele kavargó gondolatokkal, mint egy fiatal poéta, aki megivott fél liter feketét, megírta élete legjobb versét s nem tud elaludni.

Azonnal jöjj! Miért jöjj? Haldoklik vagy csak megbocsátott. De akkor mért azonnal! Ebből a két szóból a halál kacag. De hát akkor mért nem így: ha életben akarod látni, azonnal jöjj. Így az ő számára érthetőbb volna, de Gerenday úgyis tudja, miért kell jönnie. Az anyjával bizonyosan jó viszonyban van, az anyja titokban értesíti őt, ő dugja pénzzel is. Pfuj, s ő benne milyen aljas gyanú motozott Bóna Aurél nagybirtokossal szemben, szinte röstellte magát.

Jól, jól tette, hogy nem kottyantotta el magát. A titok így is minden pillanatban kipattanhat. A postáskisasszony fecseg, akad valaki, aki tudja, hogy Gerenday és Bóna ugyanaz. Hogy rohanna az a vén cirmos a sürgönnyel: Gerenday úr, egy szomorú hír, fogadja részvétemet. S fuccs, Gerenday Aurél már el is utazott, s Bóna Aurél minden ujjára kap egy Alizt.

A szálloda előtt nyulánk, tejképű cserkésztisztecske értekezik Szedlacsek bácsival, a világot járt portással, aki hét nyelven kíván jó reggelt, s a szakállát ferencjóskára vágja. A fiú egész megokolatlanul faképnél hagyja Szedlacsek bácsit, s az üveggyárhoz induló társasautó mögött keres fedezéket. De Kesserűné nem tűnődhet olyan intenzíven, hogy a retinájára rajzolódó homályos árnyak közt a fia holdképére föl ne riadjon. Feri! – kiáltja a fiú után, aki fél testével már az autó mögött van, s ez a felkiáltás az ifjú parancsnokból a gyermekkori engedelmesség ősreflexét csiholja ki. Iszkolni akar, de máris hátrafordul, s mint veréstől félő, szűkölő, de azért farkcsóváló komondor sündörögve az anyjához, s túlzott boldogsággal esik fekete kesztyűjére, míg drótostót kalapja a nyakába csúszik.

– Aliz hol van? – kérdi az anyja, aki Feri viselkedéséből látja, hogy a két testvér találkozott már. Komisz Aliz, különös öröme telt benne, hogy a bátyja nyúlszívét megtáncoltassa.

– Úgy hiszem, a tenisznél – makogja engedelmesen Feri. – Megkeressem?

– A tenisznél – vonja össze Kesserűné a szemöldökét, mintha váratlan akadályra bukkant volna. No, de ez a kisebb akadály. Ha ő egyszer kiadja a parancsot, hogy kedves lenni, szeretné azt a kölykét látni, amelyik nem vigyorog. Mondd meg neki, hogy azonnal jöjjön. A hallban várlak, de már itt is vagytok.

Beleveti magát az előcsarnok nagy nádfotelébe. A kis fonott asztalon a fürdőhelyet dicsérő prospektusok hevernek; orvosprofesszorok és kémikusok nyilatkozatai, a híres csatádi víz összetételét igazoló analitikai táblázatok. Széndioxid, kén, hidrogén, olvassa Kesserűné, s lassan tekercsbe sodor egy fényes papírú füzetet. Egy nyitott lapon a kékesi kilátó fotográfiája, a másikon az új szanatórium terve. Hirtelen abbahagyja a tekercs sodrását, s megáll, mint akinek a csákánya keménybeütött.

– Végre – förmed Alizra, mikor a két gyerek melléje telepedik. Elég közel, hogy beszélgetésük foszlányait a reggelizni siető vendégek el ne kaphassák, elég messze, nehogy az a látszata legyen, hogy sugdolóznak. A gyerekek látják Kesserűné izgatottságát, s tudják, hogy valami rendkívüli előtt állnak. Aliz arcán még ott a teniszparti s a partit fűszerező enyelgés édes évődése, de szemeit tisztelettudóvá redőnyözi, s nedvesen csillogó ajkait komolyra biggyeszti. Feri buksi fejéből az elnyomott és halvérű fiúk köteles jóindulata kandikál.

– Gerenday apja meghalt – szólt Kesserűné, mert tiszta helyzet elé akarja állítani a lányát. Meghalt, pont, ez ellen nincs apelláta. A vagyont Aurél örökölte: kétezer hold, tessék gondolkozni. Ő véletlenül tudta meg a halálhírt, néhány óra kérdése, s Aurél is tudja, akkor elutazik s ők itt maradnak.

Aliz hallgat, a pilláját kigyöngyözik a könnyek, nem mer tiltakozni, csak ennyit mond: – Biztos ez, mama? S azután mintegy szövetségest keresve, a bátyja felé fordul, aki tátott szájjal várja, hogy megmagyarázzák neki a helyzetet. – Ez a Gerenday egy majom – szepegi durcásan.

– Gerenday? Csak nem a költő Gerenday – kérdi Feri, aki a férfierény tűzpróbáit ecsetelő novellákkal és versekkel árasztotta el kora valamennyi szerkesztőjét s a legkriptogámabb pályázatok bírálóit is. Nincs az a zugfolyóirat, amelynek az évente egyszer megjelenő poétáját ne ismerné, s Gerenday, akinek minden két hónapban jön verse a „Revü”-ben, egyike azoknak a távoli fényes sorsoknak, akiket időnként epésen bírál, de elérhetetlen üstökösként figyel.

– Az – szól Aliz. – A pincérek úgy hívják, Mestergerenda.

– Ne viccelj – csattan fel Kesserűné, aki nem tűri, hogy Aliz ostoba szójátékokkal rontsa a jövendő vőlegénye tekintélyét. – Labdaszedő akarsz lenni? Vagy bankot nyitsz a facér udvarlódnak?

Aliz az asztalt nézi, s a környék nevezetességeit reklámozó füzetet lapozza.

– Nekem ne lapozz – förmed rá Kesserűné, aki ebbe a füzetbe vetette horgonyát. – Légy okos – teszi hozzá maximális szelídséggel. – Gondoskodni akarok rólad, s ennek a fiúnak kétezer holdja van. Grófnő vagy mellette, és kenyérre kenheted. Ha száz évig maradsz tizennyolc éves, ilyen nem akad több.

– Igaz – bólint Feri is, aki tudja, hogy ha mamája vállalkozása meghiúsul, őt tépik meg a csatádfürdői nyaralásért, de meg a költőmilliárdos sógor is új perspektívákat tépett föl benne.

– Meg kell előznünk ezt a halálhírt – folytatja Kesserűné. – Gerendaynak még ma nyilatkoznia kell. Érted? Legalábbis el kell vesztenie a fejét. – Aliz egy könnycseppen át az anyjára néz, s alig észrevehető mosollyal honorálja a nőügyességébe vetett bizalmat.

– Mi ez? – bök Kesserűné a prospektusra, s a cserkésztisztre néz.

– Ez, mama, a kékesi kilátó. Ezertíz méter, gyönyörű panoráma, északra Salgótarjánig, keletre Miskolcig, délre a Tiszáig.

– Mennyire van ide?

– Ó, gyalog nagyon sok, de a kaparóházig kitűnő kocsi- és autóút, onnét másfél óra séta a csúcs.

– Ide figyelj. Megismerkedsz ezzel a Gerendayval. Megmondod, hogy Aliz öccse vagy, és kipuhatolod, nem jönne-e el velünk délután. De egy nővel van, azt el ne hozza. Az autóban csak egy fölösleges hely van.

Feri ismeri a rendes csomót, a dupla csomót, a halászcsomót, tud szabadtüzet csinálni, és tudja az ábrázoló geometriát, de még soha életében nem ismerkedett meg senkivel, ha csak szolgálati úton nem. Nyel egyet, elvörösödik, s ezt mondja: – Igenis, mama.

– Fél tíz. Tizenegykor indulunk.

Ismertem egy női szabót, aki a magyar Rougon-Macquart-ot írta, s világosan ítélkező bírák a legbadarabb verseket őrzik a fiókjukban.

Halász Tóninak azonban még én sem merném a szemébe vágni, hogy igenis, barátom, maga is költő. Elölről: ügynök, hátulról: artista, oldalról: fogorvos – de költő? S nem is volt költő a szó klasszikus értelmében. Viszont kitűnő gyakorlati érzéke van, s ha pillanatnyilag nincs is elhelyezkedve, a kilátásai nem rosszak. Volt bankhivatalnok, próbálkozott a tőzsdén, hallgatta a sajtófőiskolát, nyaranta aktív tenisztréner: ha egy ilyen ember leül, és operettet ír, a darabjai nem soká fognak színpadot keresni. Mindenesetre ismeri már a nyomdafesték gyönyöreit. Számos riportja jött a „Pesti Aretinó”-ban és a „Színházi Szenny”-ben. Elég kedves és elég vitriolos dolgokat mond ahhoz, hogy a jövője elé kellő bizalommal nézzen.

Kissé különös, hogy Kesserű Feri épp ezt a Halász Tónit hívta félre, aki pedig a húgának megrögzött udvarlója s így Gerenday versenytársa is. Ebben nemcsak a gyáváknak az a görcsös szemtelenség-tisztelete vezette, mellyel ezt az életre született embert bálványozta. Furcsa, de az a titkos óhaj is ott motoszkált benne, hogy a meghívás kényelmetlenségét a trénerre tolja. Ezt persze magának sem vallotta be, ő végre is bemutatkozik Gerendaynak, de itt nemcsak Alizról van szó: Gerenday maholnap irodalmi hatalom, új Baumgarten, s nincsenek-e szegény, érvényesüléstől elzárt költők, akiknek tehetségét épp az ő barátsága óvhatja meg a pusztulástól? Homályosan azt is érezte, hogy a tréner fölényes férfi, aki Aliz karrierjét se buktatja el, ha azzal a magáén lendít. Minderről azonban nem ért rá intenzíven gondolkozni, s nagyon is becsületes volt ahhoz, hogy őszinte legyen. Majd kialakul minden a beszélgetés során, hisz ő sem ügyetlen fiú, ismerősökkel szemben határozottan ötletes, csak idegenek előtt zavarodik meg, s Tóni végre is a barátja.

– Tudod, hogy Gerenday is itt nyaral – fordult fontoskodva a trénerhez, aki akkor fejezte be a cukorbeteg Schwarz mama tizenkét éves és hatvankét kilós Terikéjének a meddő ugrándoztatását, a pálya melletti zöld pad támlájára ült, s cigarettára gyújtott.

– Beszéltem vele.

– De azt nem tudod, hogy ez az ember hallatlanul gazdag?

– Igen, a papa kitagadta. De ez csak frázis. Kelleti magát a kis apuci. Ki hagy ott, fiam, egy kastélyt?

Feri fogja a rakettot, megkotorja a piros salakot, s alattomosan, minden szót külön szürcsölve mondja:

– Márpedig gazdag. Az apja mindenét ráhagyta. Kétezer holdat, fiam.

Tóni fölnevet.

– Szamár vagy, kedvesem. Az apja él, a múlt héten küldte vissza a felvágatlan „Szatírszarvak”-at.

– Meghalt. Tegnap halt meg. A mama mondta.

– A nagyságos asszony? – fülelt föl elkomolyodva a tréner, fölállt, s a pad deszkáján elnyomott cigarettacsutkát a pálya közepére dobta. Ha Kesserűné mondta, magva van a szónak.

– Még Gerenday sem tudja – élvezte tovább önmagát Feri. – Mindent ő örökölt, s még nem tudja.

– Nem?

– A mama is véletlenül értesült róla. – S elmesélte a Gerenday-Bóna sürgöny történetét.

Tóni föl-alá járkált, és gondolkozott.

– Ez a Gerenday belepistult az Alizba. Aliz panaszkodott, hogy reggel is zaklatta.

– Igen.

– Voltaképp nem utolsó dolog kétezer holdba beleülni… Mit gondolsz, revüt vagy napilapot fog alapítani?

– Gerenday? Úgy hiszem, revüt.

– Lesz olyan ostoba. Te egész jól elhelyezheted majd a dolgaidat. Alapjában nekem sincs kifogásom egy megfelelő állásocska ellen. Mondjuk, az adminisztratív ügyek intézése.

– Igen, neked kitűnő gyakorlati érzéked van, Gerenday jól járna veled.

– Kár, hogy nem voltam szívesebb hozzá. Be fogják lepni szegényt az irodalom legyei.

– A mama azt gondolja, ki kellene rándulnunk a Kékesre.

– A mama kitűnő turista! Persze, Aliz is jön.

– Igen, Aliznak is szüksége lehet összeköttetésekre.

– Hogyne. Tulajdonképpen még én se voltam a Kékesen. Gondolod, hogy a nagyságos asszonynak nem lesz kifogása ellenem?

– Nem. Talán… Ámbár… Különben azt is mondhatod, hogy Gerenday hívott.

– Természetesen nem Aliz kedvéért megyek, megnyugtathatod a mamát. Sőt, ezt Aliznak is megmondom. Te barátom vagy, előtted őszintén beszélhetek. Aliz nagyon kedves lány, s engem igazán kitüntet az ő kedvessége, de mért gáncsoljuk el mi egymást, amikor egymás segítségére is lehetünk. Mi lennénk mi együtt: két gályarab, hidd el, fiam, két gályarab.

– Körülbelül.

– Látod. Énvelem lehet beszélni, ismerem az életet, s nem lövöm szíven magam. Nem gondolod, hogy át kellene iratkoznod a Gazdasági Akadémiára?

– A Gazdasági Akadémiára?

– No igen, egy kis jószágkormányzóság.

– Ugyan, te komolyan hiszed, hogy Gerenday elveszi Alizt?

– Gerenday ilyen – mutatja Tóni, s ívbe hajlítja a nádpálcáját. – A kedves mama meg ilyen – s megmutatja a rakettje nyelét. – Mikor indulunk?

– Tizenegykor.

– Akkor hát ne mamlaszkodjunk. Meg kell főzni a kis öreget. Talán jobb volna, ha én beszélnék, úgy nem olyan föltűnő.

– Igen, te sokkal élelmesebb vagy – hebegi Feri. Örül, hogy nem kell neki beszélnie, de az anyjától is retteg, mit szól az, hogy Tónit is beavatta.

– Radicsnéval mindenesetre számolni kell – mondja Tóni, s karját a kis cserkésztiszt vállára öltve, elindul, hogy az ifjú örököst megkeresse.

Gerenday Aurél csodálkozva nézett a két fiatalember után. Semmi kétség, az ő ideje is elközelgett. Vannak, akik lelkesednek érte, ifjú szívekben él s mindig tovább.

Milyes különböző volt a hódolatuk s mennyire egy igazság lángolt mindenikben! A tréner úgy beszélt, mint egy férfi, aki nem tehet róla, de meg kell hajolnia. Nehezére esett a vallomás, de épp ezért volt becses. A kis szőke viszont belepirult, s úgy rebegte el szerelmét, mint egy visszautasítástól reszkető leány.

Pedig milyen rosszul indult a nap! Fejfájósan ébredt, annyira kimerítette Emma esteli rikácsolása. Rettenetes tud lenni! Fölmagasztalja őt, s otthon nekiesik: na, kedvesem, kidicsekedte magát, a kicsike igazán meg lehet hatva, hogy a nagy Gerenday ennyire kelletőzött előtte. S ha még csak ezt mondta volna, de nincs az a buddhista imamalom, amelyik gyorsabban lejárná a tibeti miatyánkot, mint Radicsné a maga sérelmeit. S akkor az engesztelgetés. Legalább kibékülni ne kellene!

És Aliz? Hát elhiheti? Milyen hideg volt reggel, mintha csak le akarta volna rázni. Hogy is mondta a tréner? A mester „burokban született”, s hunyorított is hozzá. Gúnyolódott vagy igazán irigykedett? De mit jelent akkor a meghívás? Ó, a hölgyek tudta nélkül nem hívták volna. A mester burokban született: nem, ebben a mondatban árnyéka sem volt a gúnynak. Vagy a mester megszólatás is gúny? Nem ismételték-e ezt a szót többször is, és szinte kigyúlt arccal?

Fölfedezte őt Aliz? Vagy a reggeli hidegségével is csak hirtelen szerelmét páncélozta el? Aurélnak voltak tapasztalatai, ha fiatal lányokkal szemben kissé passzív volt is. Némelyik nő akkor a legfagyosabb, amikor görcsösen kell összeszorítania az ajkát, hogy szerelmére árulkodó szavak ne robbanjanak ki mögüle. S nem volt-e Aliz arcán valami elgyötörtség? Mintha szórakozott lett volna. Idegesen felelt, s a feleletének nem volt értelme.

De akkor milyen szamár ő, s megtapogatta a kabátja zsebében zörgő papirost. Ahelyett, hogy ujjongott volna, az erdőbe vette magát, s egy keserű levelet rágva, hosszú orral ballagott föl az egyenes sudarú bükkfákat tükröző Halas-tóig. Voltaképp arra gondolt, hogy legjobb volna az egésznek véget vetni. Úgy tartják őt, mint egy rabot, s az igazi nők elhúzódnak tőle, kigúnyolják. Ó, ostoba pesszimizmus! Hányszor megfogadta, hogy nem alázkodik meg a sorsa és önmaga előtt. Milyen jó lecke volt ez. Elveszítheti-e ő minden tartalékját? Nem rejt-e ezer meglepetést az élet? Minden férfi egy leleplezésre váró barát, minden nő egy megnyilatkozni óhajtó szerelmes. Még mindig nem gyógyult ki a „crainte de déplaire” betegségéből? Mindenhez joga van! Zörgessetek és megnyittatik, mondja a biblia. S ő azon sopánkodik, mit gondolnak a zsalu mögött. Hát nem ő írta az „Ódát a Szemtelenséghez”?

Különben mindegy, tette hozzá azzal a szimpátiával, amellyel csak költők viseltetnek kiállt szenvedéseik iránt. Az érzés szép volt és igaz. A vers is az, de nehogy a kabátja zsebében hagyja, mert Radicsné megtalálja, s az megint egy roham. Kivette a papírt, a mellénye bélése egy helyütt felfeslett, apróra hajtotta, s odagyömöszölte. Itt senki meg nem találja. Egyszer majd ezeket a verseket is ki fogja adni, akkor derül ki, hogy nem volt ő olyan egyrétű ember, mint a kritikusai hirdetik.

Jaj, Radicsné! S már a délutáni kirándulást sem látta oly ragyogónak. Hogy szökik meg tőle? Át kellene öltözködnie. De ha fölmegy, rákullancskodik, s le nem rázza estig. Ó, ezek a veszekedés utáni pásztorórák! Most könyörülj rajtam, Odüsszeuszi Ravaszság!

– Gyuri! – kiáltott rá a szálloda kapujában ólálkodó boyra. – Szaladj föl a nagyságos asszonyhoz, Gerenday úr kéreti, sétáljon föl a Halas-tóhoz. De el ne áruld, hogy itt beszéltél velem. Még reggel hagytam az üzenetet.

Behúzódott a hallra nyíló biliárdterembe, onnét leste, mikor megy el az asszony. Negyed tizenegy, fél tizenegy. Végre! Fölsurrant a szobájába, átöltözött. Közben arra gondolt, mit szól Emma, ha nem lesz a randevú helyén. Jaj, de jó kedve van ma, hogy ezt is mulatságosnak tartja. De nincs-e az ő napja fölkelőben? Nem értékelik-e őt egyre többen? Mi ő, hogy egy asszony kalitkában tartsa. Csak azért is. Csínytevő diák ma. Meg fog pukkadni. Meg fog pukkadni, ujjongta gyilkos kárörömmel, beledobta magát az ágyba, s fölkacagott.

De a tulajdon kacagása megijesztette. Százszázalékos bizonyosságként tudta, hogy Radicsné nem is ment el a Halas-tóhoz. Itt őgyeleg a szálloda körül, lesi őt, s abban a pillanatban csap rá, amikor autóba szállnak. Háromnegyed tizenegy múlt öt perccel. Csak most segítse le az Istenke! Csak most jusson át a féltékenység sárga drótsövényén.

Reszketve szaladt le a lépcsőn. A forgatható kapu üvegkalitkáján egy bordó női ruha foltja derengett át. Visszahúzódott a lépcsőházba. Nem, nem Emma volt. Már kinn áll a szálloda előtt. Nem bírja a várakozást. Mindenünnét az Emma szemei vöröslenek. Lemegy a garázshoz. A kapuban egy indulásra kész kocsi.

– Kiket visz, barátom? – kérdi a fiatal, szőrtelen arcú, nikotinos ujjú sofőrt.

– A tréner úr fogadott meg.

– Akkor maga az én emberem. Mondja meg a Kesserűné méltóságos asszonynak, hogy itt várom őket.

– Igenis – feleli a sofőr, aki hozzászokott, hogy semmin se csodálkozzék.

Gerenday Aurél egy fölfordított kocsimosó dézsára ült, és várja az autót. Csak benne ülne már. Még mindig jöhet valami, Emma kiszámíthatatlan. Vajon ezek a Kesserűék gazdag emberek? Ha ő egy rendes családba bekerülhetne! Szívesen letenné az utolsó jogi vizsgálatait is; Kesserűék összeköttetése révén állást is kapna. Utálja ugyan az ilyesmit, de hisz ez úgyis provizórikus. Egy-két év, s a legelőkelőbb kiadók versengenek a regényeiért.

Az autó csak négyüléses, de a visszaülés is kényelmes, párnázott. Aliz az édesanyja és Feri közt szorong. Szemben velük Aurél és a tréner. Aliz bal térde Aurél lábát éri, a jobb a trénerét. A bal térd mozdulatlan, de a jobb, mint halálraítélt rab, segélyért kopogtat. De Halász Tóni érzéketlen, ő nem is ismeri az S. O. S. jeleket. Sőt, hogy fitogtassa a maga semlegességét, Kesserűné felé húzódik. Aliz széjjelebb teszi a lábát. De a tréner ma a mama kedvence lesz, mentegetőzik, hogy szűk a hely, s egészen oldalt rakodik.

Aurél nézi az Aliz bájos kis arcát, amely megint egészen új. Mintha váratlan mélységek nyilatkoznának rajta. Szürke szemeit összehúzza, mintha a szembefúvó szél ellen védekezne. De Kesserűné is széllel szemben ül, s mégsem húzza össze a szemét. Az autó a gyöngyösi úton kapaszkodik, lassít és berreg, igazán nincs mit hunyorgatni.

Milyen gyönyörű is ez a gyermekarc! Egy-egy izmocska megvonaglik rajta. Hogy került ez az izmocska oda. Az ember nem is hinné, hogy ez alatt a patyolatsima, egybeöntött arc mögött valami különálló és különélő is rugódozhat. Az a bőr mintha közvetlenül a lélekre lenne vonva. Piros hullámok kergetőznek rajta, alig észrevehető borzongások. Lám-lám, már meg egy porszem esett a szemünkbe. Pedig az autó csaknem áll, a motorja berreg, de annál lassabban halad. Ez a gyöngyösi út legmeredekebbje. De Aurél udvarias. Ő nem veszi észre, mi megy végbe a kis Alizban. Vigyáznia kell a szemére. Ő tízéves korában az Északi-tengeren nyaralt a szüleivel, a vasúton egy égő szikra ment a szemébe, majdnem megvakult. Aliz Aurélra néz, s kimondhatatlanul szomorú. Aurél legszívesebben leszállna, és megírná élete legszebb versét, a címe ez volna: Ó, szűz szemek árulkodó szomorúsága.

De a trénernek nincs érzéke a szűz szemek árulkodó szomorúsága iránt. Megértőn és megértetőn mosolygott vissza a Kesserűné fürkésző tekintetébe, s iparkodik olyasmit mondani, ami az anyának és Gerendaynak egyaránt kellemes.

– Úgy érzem, mester, hogy az ön mámorversei mélyén egy családszomjas szív kiált segítségért. Ne gondoljon valami kispolgári nyálkásságra. A legönállóbb lélekben is ott dorombol a kivert ember boldogságéhsége.

Milyen lángvörös lesz Aliz. Fölegyenesedik az ülésben, s kiáltani akar. Az ember azt hinné, megátalkodott düh lobbant föl benne. De Aurél érti: az elevenére tapintottak. Szegény kicsike, aki a felszínt nézi, azt mondhatná, frivol. A teraszon talán ebbe a látszólagos frivolságba akadt bele a szeme. Pedig milyen mélyről jön a lelke minden hullámverése!

– Lehet, hogy igaza van – feleli szerényen. – Sokszor én is úgy érzem, hogy a mostani életem belém fojtja legjava erőimet. Roppant lehetőségek zsúfolódtak belém. De nincs égboltja az életemnek, nincs Sarkcsillaga.

– A mesternek lapot kellene alapítani.

– Épp énnekem – mosolygott Aurél, mint akinek a szíve pedáljára léptek.

– Igen, mester. Én sajtófőiskolai hallgató is vagyok, gyakran latolgatjuk a kollégáimmal, hogy nincs olyan revünk, amely a fiatalságot fejezi ki. Törjük a fejünket, ki lenne a legalkalmasabb ilyen lap szerkesztésére, s újra s újra mesterben állapodunk meg.

– Én is hallottam ilyen véleményt – kockáztatja meg a cserkésztiszt.

Aurél nem tartja lehetetlennek, hogy annak is eljön az ideje. Ő is vette észre, hogy kezdik méltányolni. Aliz fölkacag. Kissé fátyolozott ez a kacagás. Van valami erőltetett benne, ahogy Aurélra néz, s azt mondja:

– Remélem, szerkesztő úr, felfogad titkárnőül.

Aurél csak a jövendő titkárnő párás szemét látja. Gondolhat-e rá, hogy ezt a párát nem az ő napja szívta föl azokból a tószemekből. S hogy e kacagás mögül dühös kétségbeesés kartácsa röpül egy közömbös fiatalember szenvtelen arcába.

Kesserűné a sarokba húzódik és néz. Talán nem is bánja már, hogy a tréner is közébük tolakodott. S talán Feri is elkerülte, ezúttal másodszor, az anyai pofonokat. Ó, Kesserűné sok mindent észrevesz, amint az autó sarkába gubózva, barátságos arca mögül kikémlel a fiatalokra. Tétova fiatalok, akik fölött csak egy bizonyos van, az ő akarata.

Aurél azonban semmit sem lát, csak Alizt, a jövendő lapot s az útra hajló tölgyfák cifra és réteges levélzetét. Az autó fölért az első hullám ormára, s nekiereszt. Száz méternyire alattuk buja hegyi legelő, a pillangósok lilájába a boglárkák sárgája ír szeszélyes cikcakkokat. Egy botot faragó fiú körül húsz-harminc tarka svájci cselleng. Aurél nem bírja tovább. Föláll, lekapja a sipkáját, kilóbálja a tehenek felé, s elhurrázza magát.

A meglepett sofőr fékez, hátranéz. De nincs semmi baj. A méltóságos asszony a sarokba húzódik és mosolyog. A cserkésztiszt alázatosan hehetéz. A kisasszony ül s a tréner urat nézi. Csak a bolondos Gerenday lengeti a sipkáját, s kiabál a teheneknek.

Negyed egy. Kékesi kaparóház. Tízpercnyire szépen kikövezett forrás körül csinos körönd, öt-hat pad. A kultúra a Kékest is megmássza.

Feri kufferjéből egy sonkászsemlyés stanicli kerül elő, öt percnyi csámcsogással elegy tohonya diskurzus következik. Még Kesserűné is vidáman nyeli a nyolcvan filléres pilulákat. Egy zsemlye két menü haszna, de haj, befektetés nélkül nincs vállalkozás. Aliz csillogó szemekkel, vadul harapja a sonkát, mint egy kis ragadozó, mintha a nyakát harapná valakinek. Aurél most megint egész másnak láthatná, ha nem a maga kiszabadult ifjúságával volna elfoglalva. Fölugrik a padokra, a támlájukon egyensúlyoz, noha azt gyermekkorában is csak a síneken merte megtenni. A forráshoz guggolnak, isznak, s ő beüti a Feri összenyomható poharát. A cserkészkalapot helyettesítő vászonsapka, a zöld nyakkendő csuromvíz, az alig serkedő bajuszkán fényes gyöngyöcskék ülnek. Szegény Feri alig győz elég széleset vigyorogni: ezt a kitüntetést honorálni kell. Kesserűné is ezt tartja a kirándulás legjobb élcének, gyönyörködő szemei elnézően mosolyognak. A tréner is elért valamit: Aurél letegezte.

A kilátó innét másfél óra, de ha Kesserű mama tempót lassít, kettő. S mért ne lenne kettő? Gyönyörű bükkös mélyén kanyarognak fölfelé. A földben kivágott törzsek félig friss tönkjei. A lombok óriási mozaikjából kiesett kockák helyén ujjongó fénynyalábok törnek a tavalyi haraszttól aranyos földre. Sárga csipkét vernek a levélzet zöld csipkéire, s hirtelen fölnyúló oblongumokkal ragyogják be a fák világos sudarát. A lejt elég meredek. A mátrai esők kimosták a százados fák gyökérzetét fedő talajt, s kar vastagságú, messze futó gyökerek kínálkoznak a kapaszkodók elé lépcsőfokul. Itt-ott szokatlanul sötét színű csengettyűkék himbálják harangjaikat, s kócos ágak közt a kecskerágó vörös termése mutatja a sebzett nyár vérnyomát.

Kesserűnének kevés a fia ehhez a kapaszkodóhoz, s a tréner tudja, mi a kötelessége. Aurél is odanyújtja a turistabotját, Aliz zergelábainak ugyan egy szökés ez a kapaszkodó, de elfogadja a botot, nagyokat kacag, s a magas sarkú cipőjének a sarka ki-kibicsaklik. Csupa tűz ez a lány. Fecseg, hahotáz, együtt hahóz Auréllal. Izzik, mintha valakinek a szívét akarná megszakajtani. Előreszöknek, egy mohos sziklára telepszenek. Aliz a mécsvirág szirmait szaggatja, Aurél a tökéletes térdeket nézi, a fulárd ruhába vesző merész idomokat. Így várják be a többieket.

Kesserű mama előre-előreszól a fiatalokhoz, s a kis társaság megint egybeverődik, hogy egy új kapaszkodónál megint szétszakadjanak. A diskurzus is szeszélyesen öltődik, oldódik. Aurél elemében van. Alizzal az olaszországi útjáról beszél, a trénernek a verseit magyarázza, Feritől a botanikát tudakolja. Gerenday angyalian nem ért a botanikához. A fagombát a fák kinövéseinek nézi, az eperlevelet nem ismeri meg. Pedig a „Szatírszarvak”-ban a természetleírások üdeségét dicsérte meg a kritika. Feri észreveszi a „Szatírszarvak” Achilles-sarkát, de a világért nem szól. Inkább a mester ellenségeiről mond gyöngéden megróvó véleményeket, amelyeket a tréner a gyilkos szatíra bő levére ereszt. Aurél szívesen beszélne ezekről a dolgokról, de Aliz ott fönn áll, húsz méternyire fölöttük egy sziklaperemen, s nem tud lejönni szegényke. Le kell segíteni, s vajon ki hozhatná le a megriadt őzikét, ha nem Aurél.

Végtelen kapós ő máma. Hogy nem találkozhatott elébb ezekkel a kedves emberekkel. Elfeledkezett Radicsnéról, élete gondketrecéről, az egész ember a jövő felé kilőtt nyíl. Már a hegygerincen járnak. Innét nemigen emelkedik az út, sőt helyenként hullámokat vet. Délre tőlük Gyöngyös palatetői csillognak, s a lanka táncoló levegőjén át távoli falvak imbolyognak. Az út egy nagyobbacska vápájánál Aliz megfogja Aurél kezét, szaladjunk, mondja, s ők szaladnak, édesen és vadul. Gyermekkora óta nem volt ilyen könnyű a szíve. Talán az Északi-tenger mellett, amikor a kis Helgával épített alagutat a strandhomokba.

Hopp, kiáltja Aliz, és hirtelen megáll, de Aurél tovább rántja, s csaknem felbukfenceznek. Ezen mind a ketten kacagnak. Aliz visszanéz, az öregek még messze jönnek. Ni, mintha a trénernek is elkomorult volna egy pillanatra az arca. Aliz jókedvével senki sem bír. Vad és szilaj. Munkásasszonyokkal találkoznak, a hónuk alatt szakajtó, a szakajtóban málna. Hát málna is terem a Kékesen? S csakugyan, a fák alatt érdes szárú, nagy levelű málnabokrok. De letarolt kocsányaikon csak itt-ott akad egy-egy szem éretlen, fehér és kemény bogyó. De Aliz málnát akar szedni. Egyre beljebb csörtetnek, helyenként gázolni kell a sűrűt. Feri is velük tart, s a három csengő torok megállítja a fütyörésző rigót. Szorgalmas madár, csak akkor venni észre, amikor elhallgat!

Kesserűné és a tréner az út partjáról figyelik a fiatalokat, s közben egymást kémlelik.

– A fiam hívta magát? – kérdi Kesserűné.

De a tréner a tárgyra tér:

– Nem szeretném, ha félreértenők egymást, asszonyom. Író vagyok, és Gerenday úr lapot alapít.

– Író is? – kérdi Kesserűné, s befelé azt gondolja, majd adok én tinektek lapot. Ezt a vejit nem ereszti ki a karmai közül.

A kilátótól két-háromszáz lépésnyire ütöttek tanyát. Feri, a főszállásmester, nagy lapos követ választott asztalul. A mama egy öreg bükk kivájt gyökerei közt talált karosszéket, Feri és a tréner törökülésből is elérik az asztalt, de Aliz és Aurél egy vízmosás alacsony partján kényeskednek. Feri kufferjából tojással töltött borjúhús, sült tyúk, sajt s egy szétnyomott puncstorta vándorol elő. Aurél minden új fogáshoz új kannibáltáncot jár. Kesserűné elégedetten állapítja meg, hogy jó helyre fordította a pénzét: Aurél, mint minden férfi, a gyomrán át is megközelíthető. Pedig különösen a tyúk nagyon sokba került. A töltött borjú a tegnapi vacsorától maradt, de a gyors tyúksütésért meg kellett kenni a szakácsokat.

– Sokat gondolkoztam, mi lehetne az új lap neve – szólt Aurél, miután egy csirkecombot szétízesített. – „Szabad Szó”, ez lenne a legmegfelelőbb.

– Igen, „Szabad Szó”, ez az, amit belénk fojtanak – lelkesül Feri.

De a tréner valami hangzatosabbat javasol. Budapesten sok a sváb, s ezeknek egy idegen szó jobban megfelelne. Mondjuk, Tusculanum vagy Boreas, böki ki hirtelen, mert ezek a szavak ragadtak meg benne középiskolai latin olvasmányaiból. De Aurélnak a Boreasról nagyszerű ötlete támad. Ciklon, ez lesz az igazi. Ciklon, amely végigsöpör ezen a korrupt országon, és összedönti a hazugságok ingó pagodáit.

Ezt a gondolatot Kesserűné is gyönyörűnek találja, s a tréner egy üveg bikavért szed elő a Feri kufferjából. A társalgás egyre lelkesebb lesz. Gerenday egy gyöngéd ellenvetést kockáztat meg, ő igazán nem tudja, mikorra teremtheti elő a kellő összeget. De a tréner megnyugtatja: potom ötvenezer pengő, garantálom, barátom. Kijelölik a fő- és almunkatársakat. Aurél nagy örömmel hallja, hogy Feri is költő, bizonyosra veszi, hogy ügyes dolgokat ír. Különben épp nála van a „Szatírszarvak” egy kötete, nagyon szívesen felolvasna. Kesserűné, sőt Aliz is épp kérni akarták a mestert.

A bükkfa gallyán egy cinke cseveg, a kilátótorony felől kirándulók sivítozása hallik, de a kis társaság mozdulatlanul hallgatja végig az első, második, tizedik verset. Szonettek és szabad versek. Aurél ezt a két formát kedveli. A szonettet, mert nemcsak szabad verset tud írni, a szabad verset, mert ha akarja, korlátlan lélek ő, nem mint egyes rímötvözők. Amióta él, ilyen figyelemmel sosem hallgatták. Öreg hölgyek nem fogékonyak az új magyar frazeológia iránt, de Kesserűné lehunyt szemekkel hallgat, a versek végén fölsóhajt, s meghatottan rebegi:

– Ez nagyon szép volt, kedves Aurél. Igazán hálás vagyok, kedves fiam.

Aliz véget vet a felolvasásnak. Elég az irodalomból, Aurélnak nincs minden délutánra egy kötete. Fogócskázzunk, s már rá is üt Gerendayra, s elszalad. Feri és a tréner buzgón statisztálnak ehhez a játékhoz, melynek egyetlen törvénye, hogy Aurélnak Alizt s Aliznak csak Aurélt szabad megfognia. Egyetlenegyszer került a tréner Aliz kezei közé.

– Utállak – súgja villogó szemekkel –, utállak – és ellöki magától a fiút.

De Kesserűné szikratávíró szeme új botanikai érdeklődésre ösztönzi Ferit. Eszébe jut a Saxifraga aizoon, amely Jávorka meghatározója szerint a Mátra erdeiben honos. Halász Tóni is megkedvelte ezen a kiránduláson a botanikát, ő is elindul a lassan árnyakat bocsátó erdőbe, hogy az érdekes növényt megkeresse.

Aliznak eszébe jut, hogy még nem voltak ott fönn a toronyban. Nemsokára beesteledik, s Aliz szereti a kilátást. A torony istenkísértő szálfaalkotmány, szédítő lépcsőkön ér az ember a tetejébe. Aurél voltaképpen fél a magasban, ha valaki kihajol egy emeleti ablakon, ő a szoba másik sarkában legugyorodik. De megtagadhatja-e Aliz kívánságát? S ni, ez az út nem is olyan félelmetes. Aliz megy elöl, Aurél néhány fokkal mögötte. Aliz minden lépése új kinyilatkoztatás: a kurta szoknyácska harangjában csodálatos harangnyelvek himbálnak előre-hátra. Aurél nem szédül már. Vagy ha igen, más dimenzióban.

Egész bátran áll a legfelső emelet alacsony párkányához. Nem az élet tornya ez, ahonnét a világ gyönyörűségét mutatja meg az ő kedvesének? Kár, hogy nem tud tájékozódni. Az a nagy tömör hegysziget talán a Bükk. S komolyan magyaráz, mint akinek a kisujjában a geográfia. De a magasban csípős szelek lökdösődnek. Aliz közelebb kerül Aurélhoz. Csak egy ponton érzi a leányka testét, a csípője ér egész hálványan hozzá, de ott mintha titkos bőrlebeny feszülne az ő teste s a lány teste közé, híd, amelyen annak az egész csodálatos élete az övébe árad.

– Mintha nem is a Mátra csúcsán állnék, hanem az életén – kiáltja, s egyszerre csak átölelte Alizt. De Aliz eltolja magától, ez az eltolás heves, mondhatnók lökés, de a hangban hirtelen megbánás reszket, azt is mondhatnók, engesztelő megszeppenés. Aliz szemben áll a feljáróval, s egyszerre csoda történik, ő borul Aurél mellére, zokogva szinte, mint aki heves tusa után győzte le szemérmét.

Amikorra kibontakoznak, Aurél meghökkenve érzi, hogy hárman vannak. Kesserűné gondos garde, s a beteg szívét is fölhozta a fiatalok után. Aurél megzavarodik ezek előtt a csendes, dióbarna, leckéztető szemek előtt, s ilyesmit hebeg:

– Én természetesen…

A fiúk is szedelőzködnek. A tréner a borosüvegeket csomagolja, s egy árnyalattal sötétebb az arca. Amint lehajol, meglöki Alizt.

– Bocsánat – mondja, és fölugrik.

– Én megbocsátok – mondja Aliz, és különösen kacag. Ez a kacagás egy temetéssel ér föl. De mintha valami új kezdődne benne.

A tréner megy legelöl, száz lépésnyire a többiek előtt. Feri gallyat, köveket dobál, fütyörészik. Aurél és Aliz anyai engedelemmel simulnak egymáshoz. A fák közé bocsátkozó este hideg ujjakkal nyúlkál a kis fulárd ruha alá. Aliz melle meglúdbőrözik, Aurél odaadja a lódenköpenyét.

– De mi marad akkor magának? – kérdi a lány, s különös bágyadtsággal néz a fiúra, s a vállára teríti a köpeny egy sarkát. Így mennek, és érzik egymás lépéseit. Darabvást mögöttük Feri támogatja az anyját, Kesserűné a Zala megyei birtokra, Feri a Ciklon nevű folyóiratra gondol.

A megcsendesedett erdő avara izgatottan tiltakozik a lépések ellen. Apró rovarok trillázzák ki a csöndet. Az Alföld fölött dekorációszerű kék és piros, mozdulatlan felhők állnak. Aurél úgy érzi, hogy ma született s királyfivá. Mintha egy kimondhatatlan bőségű forrást elzáró kő lett volna az eddigi élete, amelyet ma emelt félre a sors. Váratlan mélységek nyílnak meg benne, szégyenkezik a múltjáért. Hangja, amelyben van valami izgatott, tetszelgő és hatásoskodó, most komoly és egyenletes. Szegény hegedűs, milyen rég nyikorgatja a fáját, s most váratlan divinációval fölfedezi a hegedű lelkét, s úgy érzi, jól játszik önmagán.

– A mai naptól számítom az időt. Ha a francia köztársaság megtehette, én is megteszem. Hogy röstellem a múltamat. Ki voltam én még tegnap is! Mindent el fogok mondani, de ma nem akarom bepiszkítani az erdőt. Aliz, kis Aliz, ugye, minden másképp lesz. Ha legalább gonosz lettem volna. De csak kárbament, hulladék ember voltam. S váratlanul egy horgony száll elém. Szép, virágos horgony, akit az ég bárányfelhői közül engedett fölém egy drága kéz. Én hiszek a Gondviselésben. Van erre a napra másféle magyarázat? Huszonhat éves vagyok, s nem találtam embert. S most egy napon négyen, négy drága ember, akik úgy látnak, ahogy talán csak a természet elgondolásában élek. Nem csodálatos? Az apám csak a birtokkal törődött. Olyan volt, mint egy felemelt nádpálca, lecsapott, ha a nevelőim bevádoltak. Az anyámra alig emlékszem, a feje fájt, s egy szófán feküdt. A nevelők csinálták a lelkem. Húszéves koromig azt se tudtam, mi a világ, cselédek hízelgéssel elegy gyűlöletén át ért hozzám minden. S akkor elveszett alólam a föld. Nem volt tető fölöttem, jött ez az asszony és fölvett. Ó, ez a művészi elragadtatással kendőzött cédaság, ez a legundorítóbb…

Aliz csodálkozva hallgatja ezt az ifjúsága árnyékában panaszkodóvá nyíló gyermeket. Mintha egy óceán másik partjáról verődne hozzá a hang, de mégiscsak van benne valami, ami megindítja a lappangó anyát. Elfelejti az egész komédiát: a sürgönyt, az anyja parancsát, a kétezer holdat, a tréner közönyének belétört tüskéjét, s csak az estét érzi s ezt az este mélyitől fölsiránkozó gyermekpanaszt, amely fölé oda kell hajtania a szívét. Megcirógatja a fiú homlokát, s együgyű virágszavakat hullajt. Hogy ezután minden másképp lesz. Ó, ő tudja már, hogy Aurél élete forduló előtt áll. Nem kell soká gyötrődnie. Kis angyalokkal találkozott, azok súgták meg neki. Nem hiszi? No, fogadjanak, egy hét múlva olyan nagy úr lesz, hogy még szóba sem fog Alizzal állni.

Aurél mosolyog, mint egy csecsemő, akit gonosz cselédek összeráztak, s most anyukája veszi a karjára, s dúdol-duruzsol neki. Csak félig érti a szavakat, de megtapintja a szavak mögött a szívet.

– Az amerikai nagybácsi hagyja rám a petróleumfinomítóit? – kérdi mosolyogva.

– Ki tudja – feleli Aliz titokzatosan, mint akit beavattak a Gondviselés szűkebb titkaiba.

Az alkony üstjében lassan szénné feketedett a parázs. Hátuk mögött anya és fiú halk beszélgetése hallik, tördelt szavak, s anya és fiú mögé harmadik kísérőül odaszegődik a hold. Előbb csak az ég lesz egy árnyalattal teljesebb. De hirtelen kibontja a haját, s a bükkös sötétjiből aranygallyak válnak ki. Egy lapos kő vályújából a tegnapi zápor vize tart tükröt a ráhajló vadkomló alá. A délelőtti erdő s mégis egészen más. Mintha fehér és arany fáklyák vezetnék őket egy gótikus csarnok kincsrejtő mélyei felé.

A tréner messze elöl jár, siet, hogy a sofőr ott ne hagyja őket. Nyolc óra már, hétre beszélték meg, de ezek a fiatalok hihetetlen lassan járnak. Talán az ő szívébe is beletört valami. Az ember mégsem lehet egészen gyakorlati, különösen ilyen szép augusztusi estén, amikor a csillagok is belekontárkodnak az életünkbe. Nótára gyújt, s a hang útjába álló bükkfagallyak s az elsúlyosodó levélzet csodálatosan elszűrik a dalt.

Aurél úgy érzi, hogy a feszes izmokat játszató csípő s a határozottan emelkedő és süllyedő mellecske sokkal önkéntelenebbül adja magát az ő oldalának, mint elébb. A leány dereka köré fonja a karját, és fogadkozik. Azonnal hozzáfog a jognak, hisz abszolvált, fél év, nem, két hónap alatt lerakja valamennyi vizsgáját, s majd csak kap valami állást. Kilincsel, ha kell, gyilkol, ha kell, de boldogok lesznek. Aliz kacag, s egy csókkal tapasztja le a száját. – Sose tanulj – te kis öreg, majd megélünk úgyis. – Aurél azt hiszi, elértette a célzást és tiltakozik. Nem, ő nem akar senki kegyelméből élni. Elég volt. Nem mondja, élhetetlen volt idáig, Istenem, költő, de most megmutatja, mit tud. Dolgozni fog, s nincs az a vaksors, amelyik elgáncsolja. Különben ne féljen Aliz, az állás csak provizórikus. Regényt fog írni, s egy regényen rengeteget lehet keresni. Ó, azt, a regényt nem adja száz millió alatt. S beszél hihetetlen példányszámokról. Egy spanyol író egyetlen kötete százhúszezer példányszámot ért. S csak Spanyolországban! De a jó könyveket a világ minden nyelvére lefordítják. S ő tudja, mihez tartsa magát. Majd meglátja Aliz, becsapja ő a világ valamennyi könyvkiadóját. De Aliz csak kacag s azt mondja: mi szükséged van neked erre, butikám. S már nem haragszik Kesserűnére.

Negyed kilenc, amikorra az országútra érnek. Keresik az autót, de az autó a forduló mögött vár. Aurél kiáll az útra és hahóz. A tréner visszahahóz. Aurél a hölgyeknek kiabál, s ebben a pillanatban pöf-pöf, egy motorbicikli ront ki a kanyarból. Aurél ugrik balra, ugrik jobbra, a motorbicikli fékez, s a két férfi ott áll halálsápadtan. A motorbiciklis káromkodik, az oldalülésből egy ijedt női hang: Jesszus, Aurél, mi az? Semmi, feleli a férfi, ez az úr elmamlaszkodott. Még egy mérges pillantást vet a névrokonára, megindítja a motort, s elrobog Csatád felé.

Ha babonás volnék, azt mondanám, van ebben valami sorsintésszerű – mondja Aurél kényszeredetten a körésereglő társaságnak. – Nem is lett volna rossz tréfa, hogy életem legboldogabb estéjén egy másik Aurél elgázoljon.

Aliz kacag, de a kacagásában van valami csalódottság. Egy férfi, akit a Mátra tetején üt el egy bicikli. Mégiscsak furcsa férj lesz ez. Mintha elillant volna valami a gyönyörű séta hangulatából. De Kesserüné vigasztalhatatlan, s miközben az autóba helyezkednek, háromszor is megkérdi a jövendőbeli vejét: – Igazán nem történt baja?

Aurél megilletődik ennyi szívjóság előtt. Kesserüné csuklójára hajol:

– Méltóságos asszonyom olyan jó, mintha az édesanyám volna.

– Szereti az édesanyját? – kérdezi mosolyogva Kesserüné, mint aki a családi viszonyokkal is tisztába óhajt jönni.

– Az édesanyám meghalt. Tizenkét éve halt meg, alig emlékszem rá.

Kesserüné a sürgönyre gondol, s elzsibbad a szíve. Tizenkét éve, s még kérdezni akar valamit, de a sofőr gyorsít, s csak kiabálva értethetné meg magát.

Emmának rossz napja volt. Rosszabb, mint valaha. Aurél nem volt ott a Halas-tónál. Várt egy negyedórát, várt egy félórát. Talán a környéken kószál, nem számított rá, hogy ilyen friss lesz. De fél tizenkettő, s Aurél még nem került elő. Pedig úgy megörült az üzenetének. Este kibékültek ugyan, de azért nem hunyta le a szemét. Millió aggodalom sanyargatta. Találgatta, mi van a fiúban, de nem ment semmire. Eh, mit törődöm vele; az enyém! hördült föl, csakhogy a szívét elhallgattassa. De nem tudott ebbe a nyers, hatalmi szóba belenyugodni. Ezer apróság szivárgott elő az emlékezetéből. Mégiscsak vonzódik hozzám, motyogta, párnáján fölkönyökölve; Aurél egy nyájas mozdulatára gondolt s elmosolyodott. Nem engesztelte-e őt az este is. Visszaidézte az esti vihar minden mozzanatát, s nem volt megelégedve. Máskor meggyőzőbb volt, most csak a kötelességét teljesítette. Ó, odaadná mindenét, csak igazán szeretné. Mit tudja ez, mi a szerelem. Kis kölyök, aki elmegy minden cukros stanicli után.

A kis boyt majdnem összecsókolta. Hát mégis csak hiányzik Aurélnak? Látni akarja, visszaemlékszik rá, hogy kíméletlen volt. Voltaképp nem is csinált semmit. De mért ült Kesserüék mellé. S mért dicsekedett? Igaz, ő kezdte. De az más, ő önmagát gyötörte. De mit akar Aurél? Mindegy, megbánta. Nem a lány után futkos, hanem őt hívja. Gondosan kiöltözött, valamivel több parfümöt löttyentett magára, csakhogy Aurél fiatalnak érezze.

De ki nincs a Halas-tónál? Aurél. Bekukkantott a tótól szétágazó utakra. Megtett kétszáz lépést, de Aurél talán a tónál áll s türelmetlenkedik. Visszafutott. Senki. S egyszerre egész határozottsággal érezte, hogy elkerülték egymást. Szegény fiú, tűvé teszi érte az egész telepet, s ő ott lézeng. Lélekszakadva rohant vissza, a szálló elé. A lelke emeletén egy makacs hang kattogta: szegény fiú, biztosan türelmetlenkedik. De lenn kétségbeesett gyanúsítások maradtak. A sétányra rohant. Aurél sehol. Talán a boy csacsiskodott. Talán nem is a Halas-tónál, hanem a Szent László-forrásnál kell találkozniuk.

A boy a szálló oldalkapujánál áll, s a jégkirakodásra ügyel.

– Mit mondott neked a Gerenday úr? Hogy a Halas-tónál várja a nagyságos asszonyt?

A fiú megzavarodik. – Nem. Csakhogy mondjam azt, hogy ő még reggel beszélt velem.

– Hát nem akkor beszélt? Nem, közvetlen azelőtt, hogy fölmentem.

Az emelet hangja elhallgat. Radicsné a gyanú ördögeié. Kicsalt a Halas-tóhoz, s ő itt lebzsel a szálló körül. Zavartalanul akarnak találkozni. De mit gondol ez rólam? A kis pincsi! Lerohan a teniszhez. Ó, ha most együtt teniszeznek, rögtön összekarmolja. De a pályák üresek, merőlegesen tűz beléjük az augusztus déli nap.

Kesserüék sincsenek sehol. Legalább őket látná, rögtön nyugodtabb lenne. De nincsenek. Kitépték a kezei közül, elrabolták. Mit akarhatnak vele? A karórájára néz: fél kettő. Az ebédhez sétáló szívbajos nénik megbotránkozva nézik a loholó, magában beszélő asszonyt. Fuzsitos, fuzsitos, mondja egy nyugalmazott őrnagy. Más neve van annak, bólint vissza a felesége.

Mit tegyen, ő is behúzódik a vendéglőbe. A húslevesben sok a bors, a rántott csirkén olyan a prézli, mint a homok, a forgókban véres a hús. Pincér, ez ehetetlen. Hoz másikat? Neki ennyi is elég volt. Sose fárassza magát. Ő tisztában van ezzel a hellyel. Különben is nem enni jött ide. Ezt már magának mondja, s századszor is megfordul, hátha ők léptek be. Feketét hozat, kavarja, kavargatja. A fekete rég kihűlt, a teteje piszkosan opaleszkál, s ő még mindig kavarja. Az utolsó fürdővendég is megebédelt. Csak egy elkésett kiránduló körül sürgölődik a kedvetlen pincér. Mit keres ő itt? Valahonnan előbilleg a főúr, fizet, s már kinn áll a vendéglő előtt.

Beszélni, beszélni valakivel! De nem ismer senkit a telepen. Ezek a vén hivatalnoknék csak a rendezetlen viszonyát látják. Hopp, a postáskisasszony! Kisasszony, nem jött pénzem? kérdi, noha nem is jöhetett, s ha jön, azonnal értesítik. De ha nem beszélhet, megbolondul.

– Ismeri Kesserüéket? – böki ki kereken, s oly rekedten, hogy a kisasszony visszahőköl.

– Azt a göndör, kora ősz úriasszonyt gondolja?

– Azt. Képzelje el… – De maga sem érti, mit kell elképzeltetnie. – Csak azt tudnám, hol vannak – mondja inkább magának.

– Kesserüék? A Kékesen. A tréner is velük ment, beszaladt bélyegért, mielőtt indultak.

– A Kékesen – üvölt föl Radicsné, úgy, hogy a kisasszony segítség után néz. – Tudtam, tudtam. Megszöktették tőlem, a piszkosok.

A kisasszony körülbelül tudja, ki az, akit megszöktettek, s ő is a szökevények ellen hangolódik. Ki gondolta volna, hogy ilyen erőszakos népek. Egy nap jönnek, s a másikon megszöktetik Gerendayt. Az ember sosem tudja, kivel van dolga. Volt itt egy hölgy. A legfényesebb toalettjei voltak az egész telepen. De minden héten kapott egy csomagot, a csomagon ez állt: ruhanemű, de a papír átzsírosodott…

– Hagyjon engem a sületlen históriáival – ordítja Radicsné. – Hogy micsoda emberek vannak – s kirohan a hivatalból.

Nem néz sem Istent, sem embert, a melléből nagy, nehéz, zokogással vegyes böffenések szaladnak föl. Vonítva, hörögve rohan föl a szobájába, azután a szomszéd szobába. A szoba üres, az ágyon Aurél sötétkék ruhája. Beleveti magát arccal az ágyba, s rángatódzik, az ágy remeg, s az ablak is belerezzen a ritmikus rángatózásba. Egyszer csak eszébe jut a mellény, végigtapogatja. Már egy hete fölfedezte ezt az alattomos kis rejtekhelyet. Egy hete gyötörte a szívét ezekkel az elhúzó versekkel. Hiszen nem is voltak olyan bűnös versek! De egy-egy halovány panasz, elégedetlenség, elég ahhoz, hagy Radicsnét megőrjítse. Megint egy, s reszketve bontja ki a papírt. Borzasztó, borzasztó. Összegyűri, a fogával is tépi. Az ágy remeg, s a remegésnek nem akar vége szakadni.

Besötétedik, amikorra magához tér. Nem akarja, hogy Aurél itt találja. Átmegy a szobájába, megmosdik, púderkéreg alá temeti vörös foltos bőrét, s lemegy a szálló elé. Még nem tudja, mit fog csinálni, de valami retteneteset. Hogy nincs nála semmi, amivel megölhesse őket, egyszerre mind a hármat! Idegesen sétálgat a Kékesre vivő úton. Legjobb volna, ha az autó elé vetné magát. Látja magát, amint kihúzzák a kerekek alól, s ő megátkozza a lányt. Most szeresd, ha tudod, nyomorult. Ez a kép meghatja egy percre, de már megint magán kívül van. Nem, nem adom olyan könnyen.

A fasor nyírt bokorsövényéből tücskök ciripelnek, az égről sok millió éves csillagok hirdetik a szenvedés viszonylagos voltát. De Radicsné egyedül van a lelkével, s ez a lélek megállapodástalan kataklizma, minden tárgy elvesztette régi formáját, s minden anyag új, megjósolhatatlan formák felé zuhan.

Egy autó reflektora csap az arcába, megvakul, támolyog. Elébe akar ugrani, de a gép elrobogott már. Nem ők voltak, de ők is lehettek volna. Hogy röhögjenek rajta. Megfordult, szalad, bukdácsol, csakhogy elébb érjen a szálló elé. Az egész világ hallatára mocskolja le őket. Megint egy autó, de ezek ők. S megint elkerülték. Fél térdre esik, föltápászkodik, tovább rohan. Az autó lassít, harminc lépésnyire tőle megáll, a kocsik és autók fészere előtt. Elébb egy testesebb nő száll ki, azután sorra három fürge fiatal. – Aurél – kiáltja kétségbeesetten.

Aurél visszafordul. A hold fényinél is látni, hogy pipacsvörös.

– Asszonyom – mondja csendesen –, a mi ügyünknek vége.

– Aurél – hörgi az asszony, s közel van az ájuláshoz.

Aurél örül ennek a gyengeségnek, ő egészen mást várt. A szívtöréses hang meghatja kissé, de nem tért-e jó útra, s nem kell-e megvédenie a boldogságát?

– Értse meg, asszonyom, nekünk nincs beszélnivalónk.

– Nincs! – horkan föl Radicsné, s elnyújtott kiáltása kettémetszi az eget. – A kerítők. Megetették a kerítők!

De Aurél műdühbe gurul: – Nem tűröm, hogy így beszéljen. Érti! A kisasszony a menyasszonyom.

– A menyasszonyod? A te menyasszonyod. Te öleb.

– Nem tudom, mi jogon beszél így – fejlődik csatavonalba Kesserüné is.

– Nem tudod? Te kerítő, nem tudod? – S ki tudja, mit vijjogna a türelmes éjszakába, ha egy kar hátulról át nem fogja, s egy kéz a szájára nem tapad. Szegény Radicsnét férfiizmok tanítják szendeségre. Úgy sétál ki, ki, a szállóval ellentétes irányban, mintha csak egy szerelmes asszonyka volna. A tréner az. Ez a legnagyobb szolgálat, amit a barátjának tehet. De Radicsné nem tűri, hogy lefogják, összeszedi magát, kiugrik a férfi öleléseiből, s nekizuhan az útszéli kavicskúpnak.

Radicsnét lassan magához térítették. A tréner kísérte föl a szobájába. A nagy roham kimerítette, engedelmesen, szédelegve követte az erős férfikart, egy áruló mozdulatot, egy hevesebb megjegyzést se tett. Fölvánszorgott a szobájába, beleesett az ágyába, s elaludt.

A fiatalok átszaladtak a vendéglőbe, tíz óra volt, de talán haraphatnak még valamit. Kesserüné nem ment velük, kifárasztotta a kirándulás, s a gondolatai is rendezetlenek. Hihetetlen, mi minden történhetik egy nap alatt. Szegény Aliz, vele is mi minden történt, s milyen okosan viselkedett. Alapjában sekélyke lány ez az övé, kedves, nagyon kedves, de próbálták volna meg őt az urától eltéríteni: ölt volna, s mégsem enged. Ilyenek ezek a pesti csitrik. Olyanok az érzéseik, mint a homok, mint a víz, minden edénybe betölthetők.

Voltaképp boldognak kellene lennie, hisz Radicsnét is elintézték. Ez ugyan telekürtöli a telepet, de ki törődik vele, különben is elutaznak. Szóljon-e Aurélnak? Nem, majd csak ráakadnak: az anyjának is eszébe jut a költői neve. Az anyjának? De hisz az anyja meghalt. Mi van e mögött? Nem Bóna Aurél állt a sürgönyön. S van-e még egy Bóna Aurél Csatádon. Nevetséges! Különben nem találtak egyet sem. De mi van akkor az anyjával? Mostohája van? Mit érdekel egy mostohát Aurél örökösödése? Valamelyik anyai pózokban tetszelgő nagynéni becézteti magát így. Családban talán, de sürgönyön? Még ma este megkérdi. Talán él az anyja. Egy hízelkedő ötlet volt, csakhogy Kesserüné szabadabban anyáskodhasson rajta. Egyik megoldás sem kielégítő. Mi lappang e mögött? Bánta már, hogy nem ment le a vendéglőbe, a vacsora fölött megkérdezhette volna, most már joga van hozzá. De legalább Alizt figyelmeztette volna. Nem, haszontalanul rémíti magát. Rossz tréfa lett volna a sürgöny! De kit akartak megtréfálni? Túl skrupulózus vagy, Sarolta. S föl akart állni, hogy megsétáltassa előérzeteit.

De mégiscsak ülve maradt.

– Szervusz – szólalt meg valaki közvetlenül a háta mögött. – Te is itt vagy? – Vontatott, hanyag orrhangján is átütött némi meglepetés.

– Amint látod.

– Mikor érkeztél?

– Másfél órája.

– Nagyszerű. Egyedül?

– Nem. Lili is itt van.

– Meddig maradtok?

– Lili a színházi évad kezdetéig. Csöndre van szüksége. Én meg ma éjjel utazom.

– Nono.

– Az öregem hivat.

– Hát kibékültetek?

– Az öreget két hete megütötte a szél, s az ember ilyenkor nem ér rá haragot tartani.

– Szóval az Izraelita Árvaház hoppon marad.

– Úgyse volt komoly az egész kitagadás. Megtámadtam volna a végrendeletet. Szegény mama kerített nagy kázust belőle. Éjjel-nappal ott sirdogált az öreg ágyfejénél, azt szerette volna, ha én a szomszéd szobában várom az atyai áldást. De ki tudja, mikor gondolja meg magát az ilyen öreg. S Lili idegei nem bírták Pestet. Szegény mama, úgy látszik, még az elutazásom estéjén kicsikarta a döntést, mert engem reggel már itt várt a sürgöny. Úgy volt, hogy mink is tegnap este érkezünk, de Hatvanban nekimentünk a báró kerítésének, a motor behorpadt, s ott rostokoltunk egy napot. Koromsötétben érkeztünk ide. Lili nem győzött sopánkodni. Különben a kaparóháznál majdnem elütöttünk egy marhát. Képzeld, kiáll az út közepére, s ott monologizál. Hogy micsoda pasasok vannak!

– Szóval az öregek nem harapnak.

– Nem. Soha ennyi apanázsom nem volt, a mama nem győzött tömni.

Lili tehát szalmaözvegy.

– Talán egy hétig is. Udvarolhatsz neki.

– Dohány kell oda, fiam. No, nem tartalak.

Kesserüné ott ült a karosszékben, hallgatja ezt a cinikusan halálos ítéletet, hirtelen föláll és megfordul. Egy sportruhába öltözött, kissé hanyag, de elegáns, huszonöt év körüli zsidó fiatalembert lát. Mit törődik most az illemtudással és az előkelőséggel. Odaperdül a fiatalember elé, s az izgalomtól bedagadt torokkal kérdi: – Hogy hívják önt, uram?

A férfi eltátja a szemét, nem érti, mit akarnak vele, azután köteles udvariassággal:

– Róna Aurél.

– Róna? Nem Bóna?

– Nem, Róna – feleli kissé türelmetlenül a fiú, s nem tudja, mit kezdjen ezekkel a rádöbbenő asszonyszemekkel. – Szolgálhatok valamivel?

– Nem, semmi – feleli hirtelen Kesserüné, és elfordul. Róna! Egész közönséges zsidó név. S most újra látja a fatális címzést. Elébb az Aut, aztán az Aurélt, aztán az egész nevet. Most már ő is tudja, hogy Róna Aurél volt.

De mi lesz akkor Bóna Auréllal?

Az ablak alatt bókoló vadgesztenye és az ablakban virrasztó méltóságos asszony ezt a második éjszakát is átvitatkozták. Soha ilyen izgatott párbeszédet! A lánya jegyese egy fiatalembernek, akiről most már igazán semmit sem tud. Ha nem volt igaz a sürgöny, igaz-e a Radicsné múltkori kijelentése. Csakugyan olyan nagy vagyont hagyott ott a fiú, vagy hisztérikus művészhazugság ez is? Ha kitagadta az apja, ha volt miből kitagadnia, akkor még van remény: befektetés, de kamatozhat.

Így vigasztalta magát szegény asszony, de nem soká. Az egész ügynek hullaszaga van. Egy fiatalember, akinek az apja kétezer holdat ad össze s von ki, nem ilyen. Nem mondta-e, hogy dolgozni fog, hivatalt vállal? Viszont az ujjai, a hosszú, keskeny keze: ebben van valami úri. Az egész emberben van valami vattában ápolt, ez volt az első benyomása is. Nem, ez nem egy kis házmester vagy egy tizedik fizetésosztálybeli adótiszt gyermeke. Az Északi-tengeren nyaralt, s angol nevelője volt; a Bóna birtok nem mese. De ha mégis az? Vesztegetheti vele a napjait? Itt maradhat-e Csatádon, ahol úgyis lehetetlenné tették magukat? Radicsné nem nyugszik bele a csatavesztésébe. Az az asszony ért hozzá, hogy megkeserítse az életüket. De az igazi Bóna fiút kiengedheti-e a kezéből?

Semmi teketória, Auréllal fog beszélni. Egyszerűen megkérdi, miből akarja eltartani a lányát. Félig-meddig jegyesek, joga van hozzá.

– Aliz – szól halkan, s megrázza a leánya vállát.

Aliz nyújtózik egyet, földobja magát, a paplan lecsúszik, s félig kitakarózva esik vissza az összegyűrt párnákra. Olyan, mint egy eldobott tulipán.

– Aliz.

– Igen. – A szempillák alatt kicsinyke rés nyílik, épp annyi, hogy a tekintet kiszaladhat rajta.

– Mi a holnap délelőtti programotok?

Aliz szempillái, mint az alvó babák szeme, hirtelen becsukódik. De az anyja megrázza.

– Program, program? – Ehhez fel kell ülni. Aurél érte jön kilencre és teniszeznek.

– Idejön?

– Igen.

– Beszédem van vele. Amíg vissza nem jövök, itt maradtok, te is, Feri is – s a fiára néz, aki a vendégsezlonon húzza a rókabőrt.

– Szép kis cserkész – mondja Aliz és nevet. – Voltaképp mi bajod a kis Gerendával. Tudod, hogy fogom őt hívni? Dudus. Olyan kis szopós.

De Kesserüné még nem tudja, lesz-e alkalma őt akárhogy is hívni. Visszanyomja az ágyba, megveregeti az arcát. Aludj még egyet. Ez olyan kedveskedés, amit a kifőzősné évente egyszer enged meg magának. Aliz elkapja a megszelídült kezet, behúzza a párnái közé, ráfekszik és csókolgatja. Te olyan okos vagy, mama. S ebben a megnyugtató tudatban elalszik. A mama átsóhajt a kis szőke, nyírott haj fölött, s eltűnődik, hogy valóban olyan okos-e ő. Vagy nem ő olvasta Bónának a Rónát. Ó, végzetes könnyelműség!

A kis pavilon előcsarnokában néhány összehajtott nyugszék áll, kiemel egyet, s kiül a gyönyörű trombitás fa alá. Egy munkás hatalmas gumicsövet hurcol, a canna indicás virágágyak fölött megindították az önműködőt. Egy-egy elkapott csepp Kesserüné arcába csap, s nedves szellők hozzák felé a reggel illatnak nem nevezhető frisseséget. Két lökdösődő fenyőfa válla közt a Galyatető sötét tömege látszik…

Aurél izgatottan ébredt, mint kisfiú, aki hosszú nadrágot kapott, s minél előbb meg akarja sétáltatni. Végignyargalta már az egész telepet, s még mindig csak nyolc óra. Hátha Aliz is fölkelt, milyen kedvesen elfecseghetnének. Lám, kit talál itt. – A méltóságos asszony ilyen friss? Gyönyörű reggel, nemde. Ő is a reggelt szereti legjobban. Aliz még alszik?

– Igen. Aliz még alszik.

Ez úgy hangzott, hogy nemigen lehet tovább firtatni. Miről beszéljen idősebb hölgyekkel az ember? Hja igen, a reggel. Amikor még szegény húga élt, ó, akkor még nagyon kis gyerekek voltak, minden reggel megfürödtek. Volt a parkban egy tó, nem tó, inkább csak medence, abban fürödtek. Igazán pompás volt.

– Szép a parkjuk?

– Igen, a kápolnási park nagyon szép volt.

Kesserüné gondolkozik ezen a volton. Mért volt? Neki volt, vagy az egész Bóna családnak volt.

– Sajnálja, hogy nem látogathatja meg az apját?

– Nem. Furcsán hangzik, de sosem szíveltük egymást.

– De a birtokot csak szeretné látni. Ott nőtt föl, ugye?

– A birtokot? A birtok már nincs meg.

– Nincs?

– Elúszott. Még a tőzsdei bessz idején. Az Oszkár bátyja a hibás. Nem volt állása, és bankot alapított, a papa nyolcmilliárddal ragadt a kísérletben. Egészen tönkrementek.

– S ön miből él azóta – kérdi Kesserüné, s ez az „ön” olyan, mint egy szívnek fordított szurony.

– Én? – hebegi zavartan Aurél. – Őszre az államvizsgát is leteszem, s állásba megyek. Különben is egy nagy regényen dolgozom.

– Úgy? – mondja taglózó gúnnyal Kesserüné, s nem érez semmi szánalmat ez iránt a szerencsétlen flótás iránt, akit még ki sem tagadhattak. – De csak nem gondolja, hogy abból fog megélni?

– Nem – rebegi Aurél. Azaz, hogy mellékkeresetről is fog gondolkozni. – Ő most már mindenre képes. Tegnap óta óriások erejét érzi… De Kesserüné homloka könyörületlen. Aurél végképp megzavarodik, s másodszor is megkérdi: – Aliz még alszik?

– Igen, Aliz alszik. Aludni is fog, amíg ön el nem megy.

– Hogyan, a tegnapiak után?

– A tegnapiak után nem így kellene beszélnem. Ön volt olyan könnyelmű, hogy facér létire a lányomat megcsókolta. Úgy viselkedett, mint akinek fedezete van. Csak nem képzeli, hogy én egy ilyen senkit az én Alizom közelébe engedek.

De erre Aurélt is elborítja a méltatlankodás. Hát nem Gerenday Aurél ő?

– Asszonyom, ön durva materialista.

– Lehet. Egyelőre azonban nincs több beszélnivalónk…

Kell-e mondanom, hogy ezen a délelőttön Feri is megkapta a hátralékos két pofonját. Az egyiket, mert Csatádfürdőre bolondította a mamát, a másikat, mert a trénernek mindent kikotyogott. Csatád a legutolsó hely, csak vén banyák kuruzsoltatják itt az elnyűtt szívbillentyűiket. A tréner sötét alak, aki tőkét kovácsol a felsülésükből.

– Ennek a kisdedósnak pedig megmondd a magadét. De úgy, hogy a nevedet se merje az újságban elolvasni.

– Igenis, mama – feleli az engedelmes Aliz, és semmi kifogása sincs a megbízás ellen. Hol van a tegnap esti meghatottsága?… Talán nem is a kis Dudus hatotta meg. Talán az erdő, talán az este, talán a maga szerelmi bánata.

– Reggel utazunk.

Aurél és Radicsné kibékültek. Gerendaynak nem is kellett sokat könyörögnie. Ó, ő kiábrándult az emberekből, mégiscsak Emma az egyetlen, aki jó szívvel van hozzá. Radicsnét megtörte az utolsó két nap, öngyilkosságra gondolt, s Aurél első bűnbánó szavára a nyakába borult. Miért is olyan vak az ő kisfia? Hát nem tudja megkülönböztetni a szerelmet az otromba kalandorok érdekhajhászásától?

S a révbe ért Aurél elgondolkozik az élet fölött. Látja a tényeket, s nem látja a motívumokat. Látja a tetteket, s nem látja az okokat. Mi volt ez a csodálatos nap? Úgy szökött föl az életből, mint egy gejzír, és nincs tovább. Kesserüné anyai önzése előtt csak dühbe jött, de Aliz lebunkózta. A kékesi tündér komisz kis vipera. Hogy beléharapta a maga alattomos nyálát! Mit akar, masnit a nyakába, maga kis pincsi, ezt mondta, s ez bizonyosan nem az ő kérdésére volt válasz, de azért szíven találta. Mi történt ebben a leányban? Hát ennyire ezerféle az ember? Az oldalában még ott volt a tegnapelőtti séta, a testivel ingerkedő izmok csodálatos játéka s azok az édes macskavállak a karjai alatt. Minden jó lesz, beszéltem az angyalokkal. S ugyanaz a száj harapott az ő kiegyenesedő ifjúságába. Radicsné miatt? De a vacsoránál nem pihent-e Aliz lába szorosan az ő lábai mellett. Ó, elinalt boldogság. Futsz, de otthagyod árnyékodat a szíven.

S a rajongó fiatalok! Ez az, ami talán még jobban fáj. Hát az egész nap tréfa volt? Az ellene dolgozó erők pokoli csínye. Bánatában a trénerhez futott, szívet keresett, akiben legalább nagynak tükröződhet. S mit mondott az a szörnyeteg? A revü? A maga revüjéhez venni kell az előfizetőket. S hogy ő csak bámult, még ezt is: Tudja mit, ha új kötetet ad ki, annak már csak Szarvak legyen a címe. Nem „Szatírszarvak”, csak Szarvak.

S csakugyan, szegény Gerenday Aurélban nem sok szatírság maradt. Itt kószál a tölgyes alatt, a réten vadvirágokat szed: kerepet, cickórót, katángot. Emma örülni fog, s eggyel kevesebb zokogásrohamot produkál. Szegény Emma, mennyit szenvedett érte, s mily förtelmes volt azon az estén. Mennyi szenvedés s az ember egyre förtelmesebb!

Kesserüék is elutaztak. Ki tudja, mit visznek magukkal. Miféle emberi szorongás lappang az ő förtelmességük mögött. A tréner azt mondja, nem is méltóságos asszony, csak kifőzősné. Ki ismeri ki magát? Ki ismeri ki magát az egész életben? Aurél nem. Valaki lekaszálta egy darabvást a mezőt, de nem hordta még be. Aurél odadől a hűvös szénarendre. Az arca kipirul, az ujjai izgatottan járnak, ajkai közül meg-meghibbanó és újra kiegyenesedő mondatok erednek: „Ó tettek, ti harapó véres ajkak. Mely titkos okok marnak veletek.”

A gyöngyösi úton egy autó tülköl. Vajon kit visz az Kékesre?

1928