Lázadás a bolondházban

– Ide közöny kell, kollégám – mondta az alorvos a háta mögött tétovázó segédorvosnak, akit most helyeztek az elmeosztályra, s még nem szokta meg a handabandázó, rikácsoló betegek tarka hangzavarát. A kezelő alig volt nagyobb egy lakószobánál, s tíz-tizenöt nőbeteg protestált, vonakodott vagy figurázott az injekcióosztó orvosok körül. Némelyik holtra váltan curukkolt a fecskendő elől, ezeket markos ápolónők lökték az alorvos gyakorlott kezébe. Mások a tű tisztaságát vitatták, mérgezésre gyanakodtak.

– Mindenki ugyanazt kapja? – csodálkozott az újonc.

– Lötty – fejezte ki megvetését az alorvos. – Az öreg marhasága.

Hatalmas, fekete ember volt, látszott, hogy pompásan keres. Apja lehetett volna érzékenyebb arcú, rosszabb idegű kollégájának. S mert háttal ülve is érezte, hogy a naiv fiatalemberben valami orvosi kiábrándulásféle, a foglalkozás szerelmi csalódása riadoz, sietett elvágni a romantika útját.

– Ezeknek mindegy.

A segédorvos rejtett tamáskodással nézte az eléjük lökött s visszarángatott betegek sorát. Némelyik egész fegyelmezetten viselkedett. S mind halálraítélt. Persze, az orvosoknak a pénz a fontos. De majd ő. Ő megfordítja a circulus vitiosust, ami a szerencsétleneket örvénybe kapta. Csak türelem és szeretet kell hozzá.

Utolsóul jó megjelenésű, fiatal lány került az alorvos elé. Elébb nyugodt arca egy másodperc alatt dühös kétségbeesésbe viharzott.

– Doktor úr, fáj a térdem.

– Jól van, Toncsi – szólt az alorvos –, csak borogassa. – S hátraszólt a kollégájának.

– Semmi baja a térdinek.

A lány meghallotta, s a megmart állat dühével horkant vissza.

– Semmi? Az egész éjjel nem aludtam. Persze, mit a doktor úrnak egy közös szobás beteg. Ez még fizetni sem tud. Én nem tehetek róla, hogy az anyám céda rongy volt. Az isten az olyan asszonyt, akinek előbbrevaló a selyemcafat, mint a gyereke.

Vonítva rontott a folyosóra, és sorra átkozta a társadalom életébe nyúlt egyedeit.

– Mi a baja? – érdeklődött a segédorvos.

– Semmi. Moral insanity. Tizenkét éves korában az utcára került. Tizenhat éves korában mindenét kioperálták, agyonfertőzte magát. Valami jótékony nőegylet vette pártfogásába. Ott lopott. Hozzánk küldték. Az ellopott holmik fejében a ruháját is visszafogták. Egy bibliát hagytak neki, azt persze összetépte. Ki se mehetne innét.

Közömbösen mesélte, mint kopófélben levő kuriózumot. S miközben a fecskendőt az alkoholba rakta, a méltóságos asszonyra gondolt, akit agyvérzéssel szállítottak be. Ha meggyógyul, csinos tiszteletdíj néz ki.

A folyosón már ketten lármáztak. Hitzerné, a paranoiás, belegubancolódott a Toncsi rágalmaiba.

– Igaz. A doktor úr nagyon laza erkölcsi alapon áll. Egy kis pénz, és a férjek megszabadulhatnak a feleségüktől. Amelyik férfinak útjában van a felesége, csak a Szent Miklós kórházhoz forduljon.

S mert a doktor úr megjelent a folyosón, neki ortályozta.

– Mondhatom, doktor úr, amit önök tesznek, nem használ a kórház reputációjának.

– Mit teszünk, nagyságos asszony?

– Mit? Nagyon jól tudja azt, doktor úr. Majd én fogom a doktor úrnak megmagyarázni.

Egyik bénult arcfelét a természet zsugorította vissza, a másikat ő próbálta gúnyos mosolyra húzni. Hahotázni akart, s rosszindulatú ugatássá buggyant férfias gégéjiben a kacaj. A gyanúsítás és lázítás démona volt.

Toncsi is belekiabált.

– Nem szánnám megütni a doktor urat. Hogy lehet egy ember ilyen szívtelen. Egész éjszaka nem aludtam.

– Toncsi, jön a pakolás – figyelmeztette az alorvos. A lány megrugdalt kutyaként húzódott odébb, s megint új betegeknek sutyorogta a maga bánatát. Az alorvos a Hitzernét magyarázta.

– A gyermekágyban jött rá. Nem volt teje, s a gyermeket mesterségesen táplálták. Egyszer a konyhába osont, az ura akkor hígította a tejet. Gyanút fogott, hogy megmérgezi a gyereket. Hiába magyarázták, hogy a tehéntejet higítani kell, egyre új vádakkal gyötörte a szerencsétlen embert. Szanatóriumba csukták. Onnét a lapokat verte föl bámulatos dialektikával írt s rafináltan kicsempészett levelekkel. Ide kellett hozni. De alig van nap, hogy gyufaskatulyában, narancsban, dobozokban levelet ne hajítana ki, hol a főkapitány, hol a kormányzó címére, amiben a kórházat, a kezelőorvosokat és a férjét jelenti föl.

– Hát Mariska, maga mért olyan komor? – fordult hirtelen egy széles vállú, föl-alá sétáló, alacsony nő felé.

Mariska megállt, s gondolataiból kiocsúdva fényes kutyameleg szemeket vetett az orvosára.

– Hagyd el, atyus. Emberré akartalak tenni, s te a lányok combjaira pazarlod ifjú életerőd. Különben hol tettél szert erre a szüzikére? – S a segédorvosra mutatott.

– A doktor úr lesz az új orvosotok.

– Olyan, mint a remegő érzékenység. Neked nagy jövőt jósolok, atyus – fordult fölvillanó érzelmességgel a segédorvoshoz. – Őgyelegj a miniszterelnökség körül s lesd ki a világ sorát intéző szajhák gondolatait. Különben a tüdővészellenes szérumot is föltalálhatod. Igaz, Konrád – tért vissza az alorvoshoz –, írass ki. Unlak már benneteket. Nekem tér kell, ahol az energiákban tobzódhassak. Én, aki Korányi professzor előadásait jegyzeteltem, és Petőfi felesége vagyok, nem rostokolhatok ennyi középszerűség közt.

– Petőfi felesége?

– Igen, ő Petőfi felesége – magyarázta az alorvos. – Schwarz Júliától vette az ötletet. Az Széchenyinének nevezi magát.

Szikár, meszelőforma nőre mutatott, aki a sarokban dörzsölgette a kezét, s maga volt az elborult aggodalom.

– Elég jól megtalálta az alkati különbséget – mosolyodott el a segédorvos. Mennyi ragyogó intelligencia kallódik el ebben a nőben, akarta mondani, de már új csatázó apokalipszisi jelenség viharzott feléjük. Szétcsapzott hajú öregasszony, a homloka súlyos bánkódással ráncos, de a két vádra nyílt ajka nagy sárga agyarat villant. A segédorvos az öreganyja vénlány nénjire gondolt, az lóstatott ilyen gyámoltalan haraggal, amikor a kazlukat fölgyújtották.

– Engem mért tartanak itt? Nekem családom van, doktor úr. Negyedik hónapja vagyok itt. Mért nem engednek haza? Hisz úgy vagyunk itt, mint a rabok.

– Jól van, Kondor néni, hazaengedjük, csak a fia jöjjön be.

– Mindig csak áltat a doktor úr. Háromszor is benn volt a fiam. Nem jó vége lesz ennek, doktor úr. – Vén boszorkány dühvel gesztikulált a doktor szeme előtt. De a zokogós szeme kétségbeesésében ott szorongott a minden ember édesanyja.

Schwarz Júlia is előkerült a sarokból, s a ruháit követelte.

– Mégse járja – mondta fölényes méltatlankodással, de szobormozdulatlanságban, egy erősítő gesztus nélkül. – Az ápolónők visszatartják a ruháimat. Itt fagyoskodom, s nem kapom meg a bundát. Mit packázik ez a cseléd velem?

– Egy Széchenyinével – akarta az alorvos demonstrálni a bajt.

De Schwarz Júlia félrehúzta a száját.

– Nem elegyedek a doktor úrral a gótai almanachra vonatkozó polémiákba. A doktor úr beképzeli, hogy az, aki. Én az vagyok, amivé kiképzelem magam.

A segédorvos nem soká örülhetett ennek az expresszionista életprogramnak. Nagy testű, nagy mellű nő furakodott mellé. Diónyi vörös szemek ugrottak ki a csapott homloka alól. Mézédesen, úri gyerekszobában ráragadt finomkodással dörgölőzött a fiatalemberhez.

– Mondja, maga itt marad minálunk?

– Igen.

– Nem adna egy kis előleget?

Nagy, nevetős szája megselmásodott, s egész testével hozzásimult az áldozathoz.

– Miféle előleget? – húzódozott a szuttyongatott fiatalember.

– Istenem, milyen előleget adhat egy férfi egy nőnek. – Imbecillis tekintetében szerelmi ravaszság ütődött össze türelmetlen csodálkozással. Gulliver találkozása a yehu nővel.

A nagy közös szoba ajtajában álltak, s míg a segédorvos a küszöbön tétovázott, Hitzerné a maga föllázított hadával utánanyomult a besiető alorvosnak.

A közös terem fülszaggató ricsajjal fogadta őket. Húsz-harminc beteg kiabált, rikoltozott a nagy munkaasztal körül.

– Nyugtalanok a betegek – fordult az alorvos a főápolónőhöz.

– A mániás bolondította meg őket. Mindenkihez hozzácsapkodja a papucsát. Kádárné már el is verte, mert az arcába cuppogtatott. Azt hitte, csúfolja. A kedves nővér vette ki a keziből. Tán agyon is üti máskülönben.

– Most meg a szívbajossal veszekedik – magyarázta egy idősebb néni, aki különös jóindulattal kezelte az orvosokat, s minden szavát ravaszkás összehúzódással színezte, mintha kitűnő élcet sütött volna el. Dévaj hallucinációi voltak, s azokra fülelve öltötte föl ezt a sajátságos derült mimikát, amely a kamráikban malacságot sutyorgó parasztasszonyok sunykodására emlékeztetett.

– Utálatosak ezek az epilepsziások – fakadt ki az alorvos, aki pedig rinoceroszbőrrel vérteződött a kórházi handabandák ellen. – Ahova egy epilepsziás bekerül, vége a nyugalomnak. – S rendcsinálón vágott a rúgódó lábak és magyarázó kezek összevisszájával kápráztató tömegbe.

A munkaasztal mellett hatalmas, széles arcú, keskeny homlokú némber tajtékzott. Vele szemben egy alig tizenhat éves, apró lány, aki komikusan sleppölte a hosszú kórházi ruhát, s fütty és cuppantás közt álló hangocskát csucsorított az ordítozó felé. Szeme alatt ökölcsapások sárgakék karikája, de arcán önkéntelen derű, s bizonytalan figyelme összevissza ugrált, hol az ellenfelét ingerelte, hol a párviadalt figyelők valamelyike felé kapott. A komor, keserűségteli asszonyok betegségük szerint feddték, káromolták vagy mogorván elhúzódva figyelték. Az epilepsziás szakadatlan huzamban könnyítette a belső feszültségét.

– Mit heccül engem? Nem tud nyugton maradni? Te, ha a kezem közé kerülsz. Ez kórház? Hisz itt megbolondítják az embert. Gyalázat, bolondok közé csuktak.

– Mit törődik vele? – nyugtatta az alorvos. – Neki ez a betegsége.

– De engem nem azért küldött kórházba a férjem, hogy ilyen taknyosok gyalázkodását tűrjem. Tegyenek engem különszobába. A férjem különszobát fizetett. Persze, az orvosok sikkasztók.

– Tedd őt külön szobába, atyus – bökte meg Mariska az alorvos könyökét. – Nem látod, hogy nem normális. Igaz, mikor íratsz ki?

Hitzerné a maga szólamát fújta.

– Mondja, doktor, meddig tart ez még? Nem gondolja, hogy egyszerűbb volna egyszerre végezni. Egy kis méreg, és beteljesült a férjem óhaja.

Kondorné lökte félre.

– Doktor úr, az istenért, mikor engednek haza?

Toncsi is előmerészkedett.

– Doktor úr, a térdem!

A hülye sutyorgós hangja is méltatlankodóvá lobbant.

– Miféle férfiak maguk, egy kis előleget se adnak?

A másik sarokból a kedves nővér furakodott elő. Nyomában hájaskás arcú, vöröses hajú nő, akit odakinn mindenki a polgárerények kegyelt edényinek nézne.

– Doktor úr – panaszkodott a kedves nővér –, tessék valamit tenni. A Rózát már nem lehet kiállni, amilyeneket mond. Hogy egy paptól hat gyerekem van a lelencben.

– Igenis, ettől a pápaszemes kígyótól nem fogadom el a kenyeret – lármázott a pödör kis teremtés.

– De kedves nővér – csiggatta az alorvos –, csak nem veszi föl a betegektől.

– Beteg, beteg – tiltakozott a legmélyében fölkavart apáca –, ilyet mégsem lehet tűrni. Máskor is mondtak ilyet, de megbüntettük, és rend volt.

Az epilepsziás továbbföcsögte elvadult szájából a nyálat.

– Az orvosok sikkasztók.

A segédorvos körülvizslatott. Vádoló, prézsmitáló szájak gennyokádó záporában álltak. Négyen: a két orvos, a főápolónő és az apáca. Idegen, ellenséges elemben érezte magát, amely az ő lelke parányaiból tevődik össze, s mégis végzetesen másvalami. Hiába gyűrte magát, szepegése az arcára is kiült.

– Ezt meg kell szokni, kolléga úr – mosolygott az alorvos. – Majd rendet teremtek én. Egy pakolást neki – mutatott az epilepsziásra.

– Igenis – motyogta a főápolónő –, hívom a Katit. Kettőnknek is elég lesz. – S szemügyre vette a trabális asszonyt, akinek az izmos testén úgy hintált a kis feje, mint vastag i betűn a pont.

Az epilepsziás fölordított.

– Pakolást, nekem!

Az alorvos otthagyta őket, a sürgető, fenyegető uszály mögötte. Egy magányos, szenvedélyes vénasszony felé fordult, aki a zajongó tömegen kívül rekedve, egyedül dulakodott belső indulataival. Homlokán a gondok omegája, bénult héjú szemét a földre süti, csak időnként méri velük végig a szólogatót. Bulldogforma szájában meg-megrándul az előretolt alsóállkapocs. Már azt hihetni, káromkodás csúszott ki belőle, de megint csak visszaharapja.

– Hogy vagyunk, Barta néni?

A kitörő indulat zaklatott pózában álló asszony elismétli a maga milliószor félbemaradt kitörését.

– Évek óta nem szól – magyarázta az alorvos. Barta néni rávetette a szemét, mintha most mindjárt megcáfolná, de csak visszanyelte az arcában vibráló átkot. Mintha azt mondaná: nem érdemes.

– Nagyon rossz, mogorva – nevetett a hallucináló asszony, és odébbiszkolt a fenyegető arc elől. Betegek ordító gyűrűje szorította a különzárka felé az orvosokat.

Az alorvos végigmérte a könyörgésre és fenyegetésre nyújtott karok mozdulataiban élő tömeget. Nap nap után volt dolga izgatott betegekkel. Csoportokra különült társadalmuk hol itt, hol ott kívánt rendcsináló elégtételt, de nem emlékezett rá, hogy a csoportok dühe így összefolyt volna: aki öt perc előtt őrjöngött, s ruháit szaggatta, élces kíváncsisággal figyelte a szomszédja átokrohamát. Újabban nagyon sok végletes lélek került közébük. Lázító tehetségek, akik nem süllyedtek még el a maguk szenvedéseiben, eleven kínjuk társat keresett, hogy tükröződni lássák a rajtuk esett méltatlanságot. Ez a mai nap szinte egy nyájjá kavarta őket. Nem ártana a férfiosztály ápolóit is áthívatni. De röstellte magát az új kolléga előtt. Ő, a trabális ember s ezek a gajdult asszonyok. Egymaga széthányja őket. Tetszett, hogy a rendíthetetlent játssza az izgatott, szőke fiú előtt. Belső nyugtalansága fölé tudós objektivitást lárvázott. A különzárkára mutatott.

– Most nyissa ki a szemét, kollégám. A legérdekesebb kázus, amit évek óta láttam. Alig húszéves lány, a testvérei a félvilági élet hírességei. Őt egy bank pultja mögül ragadta ki a tőzsdei hossz. Férfias eréllyel vagyonokat gyűjtött. De nem tudott elvegyülni a környezetében. Morális undora, túlzott szemérmessége kihúzta a családjából, bizalmatlan lett, a vagyonát úgy elrejtette, máig sem jöttek rá a nyomára. Mindinkább befele élt, a világ felé szeszélyes kinyúlásai vagy dühös rúgásai voltak csak, s ezek juttatták ide. A műveltsége megdöbbentő, jó óráiban férfit megszégyenítően érvel, de csak amíg a belső élete engedi. Akkor elszótlanodik, vagy indulatba robban. Tegnap az ablakokat vágta ki, ezért van különzárkában.

Nagy erőfeszítéseibe került, amíg a lármázó nőket a cellaajtón kívül rekeszthette. A szobácska egyetlen ágyán kócos, kerek fejű, barna lány ült. A doktorok beléptekor mosolygást erőltetett. A bemutatott új orvosnak a társadalmi életet élő nők fölényes gesztusával kínált helyet.

– Hogy vagyunk, Ida?

– Köszönöm, doktor úr, az igazán nem fontos most, hogy én hogy vagyok. Beszéljünk olyan dolgokról, amik a mi közös problémáink.

Akadozóan beszélt. Az ember látta, hogy a gondolatai kicsúsztak a mondatai mögül, s a saját elakadt hangján fölrebbenve fűzi tovább a beszédet, a kevesebb erőfeszítést kívánó beszédszólamok favorizálásával.

– Arról van szó, doktor úr, hogy én itt gondolkoztam a mi helyzetünkről. A hat órai pakolás alatt elég időm volt gondolkozni, ugyebár, doktor úr? A doktor úr gondoskodik róla, hogy gondolkozhassak. De most nem erről van szó. Nem mintha szemrehányásokat akarnék tenni.

S mert elfeledte a fölvetett témát, a segédorvos felé fordult, s ideges vékony ujjakba ágazó tenyerével megveregette az asztalt.

– Na, mért akaszt meg a doktor úr. Miről is beszéltem?

– Mi az a papír a kezében? – kérdezte az alorvos.

– Ja igen, éppen ez. – És átnyújtotta az újság széliből letépett papírszeletkét. Ennyi állt rajta: Hála d. K.

– Mi ez? – kérdezte az alorvos.

– Ez azt jelenti, helyesebben ez azt mondja, hogy én beláttam, hogy nem viselkedem úgy, ahogy kellett volna a doktor urakkal szemben. Nem tanúsítottam elég hálát, és ezért bántak el úgy velem, ahogy épp elbántak.

– És mi az a K?

– Az a doktor úr nevének a kezdőbetűje.

– Szóval ön megbánta viselkedését, s ezentúl szeretni fogja a doktor urat – segített neki a könnyen lelkesedő segédorvos.

– Hogy én mit érzek a doktor úr iránt, az igazán nem tartozik ide – mondta fölvillanó szemmel a leány. – Én dokumentálni akarom az én megbánásomat, s ennek fejében elvárom, hogy a doktor úr is dokumentálja a jóakaratát.

– Engedjem haza? – ismerte föl az alorvos beszélgetéseik egyre nagyobb kerülőkkel körülsettenkedett vezérszólamát.

– Van a doktor úrnak még különös oka, hogy ne engedjen? Most, hogy megaláztam magam. Nem gondolja, doktor úr, hogy ez elég nehéz lépés volt részemről a történtek után.

Kintről az epilepsziás brutális bömbölése csapott a cellába.

– Nézze, ez nem énrajtam áll, Ida. Ha a nővérei hazaviszik – szólt befejezőn az alorvos.

– De igenis, a doktor úron áll. Milyen céljai vannak velem a doktor úrnak? Mindketten intelligens emberek vagyunk, remélem, és tudjuk, hogy nekem semmi bajom. Azaz van bajom, de nem olyan, amit itt meg lehetne gyógyítani.

– Erről most ne beszéljünk, jó? – szólt kifelé indulóban az alorvos, akit nyugtalanított a közös terem egyre éktelenebb hangzavara.

– Ne? Jól adja a doktor úr? Doktor? Fehér ruhába öltözött porkoláb. Hol hagyta a piros libériáját, doktor úr? A hóhér libériát?

A segédorvoson mint a villám szaladt át ennek az infernói beszélgetésnek az egész értelme. Ez a belső szenvedéseibe belétoppant beteg, aki hálát hazudik gyűlölt orvosának, csak hogy kiszabaduljon karmaiból. Micsoda tragikus erőfeszítés: egyszerre erőltetni szavakra szavaktól elszakadt lelkét s kendőzni hálává feneketlen gyülöletét. Milyen lelki válságok gomolyognak ezekben a beteg rabokban, s milyen hóhérmunka itt orvosnak lenni.

De nem ért rá tünekedni. Falakat remegtető, bestiális ordítás harsant a lelkébe. Az orvosok kiugrottak. Az epilepsziás küzdött az előkerült szíjak ellen. A Kati, a behívott ápolónő a földön hevert, a mániás a papucsával paskolgatta. A főápolónőt most fojtogatta a hatványozott erejű asszony-Sámson. A vészjelző felé rohanó apácát a kis, hájas vörös ellenfele tartóztatta föl.

– Üssétek a szemüveges kígyót! Hat gyereke van a lelencben. S minekünk imádkozik.

A kirohanó orvosokra vagy hatan vetették maguk. Elöl a kis Horgas Mariska.

– Nézd, atyus. A nép háborog. Tenni kell valamit. Zsarnok, add vissza szabadságunkat. Mért nem irtatsz ki? Mennyit ugassak neked? Azt kívánod, hogy pofon üsselek?

S már föl is ágaskodott, s beleütött a fekete arcba. Az orvos, mint indákat szaggatta magáról a nőket, de azok rákullancskodtak. Nem tudott a főápolónő közelébe férkőzni. Hatalmas reccsenés fordította vissza. Ida állt a különzárka küszöbén. Tehetetlen dühében a szoba egyetlen székét röpítette a távozó orvosok után. A segédorvos halántéka fogta föl a nekiszánt ütést. A fiú jajszó nélkül zuhant a földre. Amott az epilepsziás emelkedett föl a főápolónő összegyömisztett gégéjéről. Más betegek az apáca főkötőjével nyargalásztak föl-alá, a mániás egy lúdtollal birizgálta a vériben nyöszörgő Kati ápolónő orrát.

Konrád alorvos elvesztette a lélekjelenlétét. Vakon csapkodott maga körül. Összemosódó arcok fotografálódtak az elboruló agyára. A Hitzerné gúnyröhejbe torzult rútsága, a társadalmi izgatás vitriolját fröccsentő prostituált lány, a boszorkány agyarát villogtató Kondorné, az imbecillis, amint az elesett segédorvost cirógatja, s ajánlatokat tesz, a küszöbön meghökkenve álló Ida s a véres szemekkel közelgő nyavalyatörős, s a körülöttük rikoltozó, csellengő papagájok hada, már nem is különálló életek, de egyetlen, sok karú polip, a bolondház számba nem vett lelke, amely závárait kitépve, elpusztítja tömlöcőreit. Még hallotta a Mariska patétikus hangját.

– Istenné akartalak emelni, de te alacsony éned nyűgös rabja maradtál. Fölszabadítottam rád a szellemeket. Hallod, atyus, Goethe vagyok. Mit szólsz hozzá, te Zauberlehrling?

– Kellett ez a doktor únak? – röhögött Hitzerné.

– A pofáját! – ordította Toncsi.

A némberörvény a Bartáné sarka felé szorította az alorvost. Az öregasszony izgatott állrángatása egyre szaporább lett, szemei az ugró komondor tüzével kapaszkodtak a tülekedésbe. S mikor egy váratlan lökés az orvost hozzá lódította, megtört a varázs, passzivitásából kitörve esett esztendős ellenfelének, akiben a sorsa testesült meg, s a bulldog az orvos tarkójába marta. Hegyén-hátán hevert a sok embertest s legalul az orvos.

Mint utolsó ítélet jele, kondult a dulakodás fölé a harang, Schwarz Júlia egy sarokból nézte a csőcselék borzalmaskodását. A Petőfiné tüzelő szerepében kajdácsoló Mariska fölriasztotta benne a Széchenyinéhez illő aggodalmat. A vészharanghoz futott, s míg rángatta, a hon viharában kétségbeesetten őrködő géniusznak érezte magát.

A férfiosztály átrohanó orvosa és ápolói csak a kis Mariskát találták magukkal szemben.

– Mit akartok, ti cár kozákjai? – petyegte álpátosszal. – A népszabadságot jöttetek eltiporni?

A betegek zöme áldozatáról visszahúzódva, csínytevő ebként szűkölt a sarokban, s a pakolás szíjait érezte húsába marni.