Kórházi éjszakákEgyetlen körte égett az egész harmincágyas kórteremben. Arra is kendőt borítottak, hogy ne bántsa a méltóságos úr szemét, aki viszont a főorvos úr jó barátja, és szemben fekszik a lámpával. A fény szűkös kúpjába csak a gyógyszeres asztal egyik csücske meg az íróasztal furakodtak be. Amelyik beteget nem hágy nyugton a nyavalyája, elnézheti a virrasztó nővért, amint az asztal fölé hajol, bóbiskol, vagy a nyitva hagyott kórtörténetek rejtelmeit betűzi. A terem többi része legalábbis félsötét. Annál kísértetiesebb a különböző zugokból felbugyborékoló krákogás, nyögés, sóhajtozás. Valamelyik elkezdi, a többi éber megkívánja, s némi vártatva megadja a maga válaszjelét. Az alvók koruk szerint lélegzenek, szuszognak, húzzák vagy horkolnak. A gutaütött vezet, aki két napja eszméletlen, csak fekszik elplattyanva, egyszer eláll a szusza, hogy a szomszédja keresztet vet, majd megint rákezd, ráspolyozza a levegőt, máskor mintha gurgulázna, még a hasa is beledermed az embernek, no, most fullad meg. A hörgtágulásost is elő-előszedi a köhögés, csípi a melle bőrét, úgy könnyebben kiokádja a slejmporcióját, három decit egy rohamra. Hogy ki nem szárad! De iszik is, akár a homok. A terem felső végén fekszik, két ágy híján a falnál. Abban a két ágyban nem is hunyják le a szemük. A nővér nehéz fülű, meg ki is esnek a központból, halkan eldiskurálnak. Két kultúrember. – Nehezen szokom meg a kórházi éjszakákat. Nappal még csak feledtet az ember figyelme, itt is, ott is el-elkap valami karakterisztikumot; arcokat, beszédeket, de éjszaka, szemben önmagunkkal, a sorssal és a betegséggel, ez kibírhatatlan. Alig egyméteres emberke, angolkóros törpe, de költő, nem kertek alatti, de valódi, folyóiratokban jelent meg verse; leckézteti is a mondatjait, figyelem, úgy viselkedjetek ám, mint egy költő mondatjaihoz illik. A másik ágy is nyikorog. – Csak egy cigarettám volna. Egész érdekes egy ilyen kórterem. Múzeuma a betegségeknek. Többet tanultam két hét alatt, mint négy esztendőn át az egyetemen. Az orvos is csak akkor érti meg a beteget, ha köztük sínylődik. Nagy sor az: drukkolni, drukkolni, istenem, mi lesz velem. Ez a góc a jobb csúcsban. Hányféleképp lesem, találgatom, mi történhetik benn. Például itt egy ér, tegyük fel, félig felmaródott már, egy paraszthajszál, és megreped. Ki biztosít, hogy a következő pillanatban nem melegszik neki a mellem, már zubog is habosan, végeérhetetlen bugyborékokban a vér. Ösztövér, barna gyerek volt, aki beszélt, sovány, nőző-dohányzó arcú. Elfogyott a pénze, előszedte a jobb oldali tompulatát, befeküdt, itt készülgetett a szigorlatára. Az ere felől nyugodt volt, de hadd imponáljon a kisemberkének. – Igen, önöknek, orvosoknak még iszonyúbb. Szemük előtt látják a saját mellüket, gyomrukat; a gerincüket suvasztó kórt, mint én a készülő regényem kompozícióját. Ütőerükre tett ujjal várják a komplikációkat. Naiv, költős fogalma volt az orvosokról. A másik belélubickolt a naivitásába. Cinikusságba csapott. – Kérem, Fekete úr, mi úgy összebarátkozunk a halállal, hogy végül a magunké se borzaszt. Én egész szépen odaképzelem magam a hullaasztalra. A szolga most fejti a nyaki szerveimet, az asszisztens bediktálja az adatokat: a jobb tüdőcsúcsban gyermekökölnyi kaverna. Mindhárom lebenyben elszórt, gümős gócok. Talán rajtam is tanul valaki. – Swifti kegyetlenség. Én nem tudnék orvos lenni. Látja, itt az én öv-érzésem. Éjjel-nappal töröm a fejemet, mi lehet az. A lapockám alá és a jobb combomba sugárzik. A főorvos úr sem mond semmit. Gondolja, hogy a sztrihnotonin segít rajtam? A medikus óvatosan elzárkózott. Egy incifinci szó is elég, hogy Fekete úr panaszaiból kihúzza a dugót. A főorvosnak félórás előadást tartott a betegségéről. Egész paff volt az öreg. Összenéztek az alorvossal, ilyen ékesszólást még Korányi se produkál. Az öreg türelmesen végighallgatta, s amikor odébbment, legyintett; az alorvos kötelességtudóan odapingálta a nagy N-et a lázlapjára, jókora N-et, mert a főorvos így szereti. Neuraszténia. Hát ez csak olyan neuraszténiás. Majd bolond lesz az aggodalmait csiggatni reggelig. Szerencsére a költőbe is új benyomás markolt. – Nézze az öreg Kvaznicskát. Megint rossz éjszakája van. – Rossz is lesz, amíg él. Lefogadok, hogy nem húzza egy hétig. Mindketten könyékre támaszkodtak, félig ülve, félig fekve bámulták a szemközti ágyat. Úgyis függőlegesre párnázott fejaljáról még előbbre hajolt a nyomorult vívódó. A homályon is átérzett föl-le járó melle, hol hozzádagadt a kemény vászoninghez, hol visszacsúszott mögötte. Nagydarab ember volt, nagy bajszos, nagy szemöldökös, a melle is teméntelen, csak a szív romlott el benne. Sóhajtás és légzés egyre ment nála. Minden harmadik-negyedik levegő után kapkodó küzdelminél egy halk jajistenemet eresztett el. – Valóságos rodini alak – mondta a költő, miután a művészszimpátia konok ridegségével rámélázott. Valami versféle után kapkodott magában. Kórházi éjszakák, a kórház readingi balladája. A medikus tünekedett: Rodin? Rodin? Ahá, beszélgetések Rodinnel, olvasta ő is. Párizsi szobrász, valami boulogne-i szobron időt hozott ki a térbe, ennyit jegyzett meg róla. Mit tolakszik ez a kis rahitiszes a saját szűkebb kaptafájával, ez végre is orvosi téma. Hogy brillírozzon: – Gyönyörű ökörszíve van az öregnek. Egy normális szív háromszáz gramm, az övé meglehet kilencszáz. Sok ilyet boncoltam. A múltkor az alorvos úrral kikopogtattuk, kérem, a hóna alá ér a szívtompulata. A beteg ökrendezni kezdett. Eleinte mintha böfögne, később mint a tűzhányó. A mellén egymásnak szaladtak a nehézlégzés és a hányás erőfeszítés hullámai. Rángatózó hússzikla volt. – Kedves nővér – nyögte két böffentés közt. A nővér nem hallotta, a méltóságos úr ripakodott rá. Kálomista bácsi, otthonról se szívelte az apácákat, itt meg épp fölgyűlt a panasza ellenük. Szerencséjére basáskodhatott rajtuk. A gyomorbajos fölförmedésére kedves nővér Szabina is fölütötte a fejét. Jó, menyecske külsőségű asszony, kicsit öregecske, a falusi legények így is sajnálták, hogy apácaságra vetemedett. Amikorra Kvaznicskához kecmergett, a szomszédja már tartotta a tálat. – Kedves nővér, nagyon rosszul vagyok. – Biztos behoztak valamit. A lánya. – Nem, kérem, dehogy. A szomszéd hunyorított, hogy igen. Szegény Kvaznicska ötödnapja volt almakúrán, egy kiló alma egy napra, egy csipetet se mást, hogy attól lelappad a sok duzzadás rajt, hát persze hogy behozatott. – Nem ettem én mást különben, csak ezt az almát. De olyan savanyó ez; attúl van. A kedves nővér szemet hunyt. Embertelenség is ez az almakúra. Hagynák meghalni. Fogta a beteg fejét, gépiesen, az agya üres volt, méccsel se találni abban egy gondolatot. Várta, hogy az öreg majd kiadja, ami kikívánkozik, aztán hátradől, a kimerülés elnyomja egy-két órára. – Mi az, hogy az öreg egyre-másra hány? – tudakolta a költő. – Hisz szívbajos. – A gyomorbeli pangás – magyarázta a medikus. – Igaz, igaz, ha a szív rossz, oda a motor. Félek, nálam is a szívben van a vég ok. Ezek a folytonos szorongások. A megsemmisülés érzése, doktor úr. Mit szól ehhez? – Kedves nővér, én nagyon rosszul vagyok – pihegte a beteg. – Mindjárt meghalok. – Dehogyis hal. Nem adják azt olyan könnyen, Kvaznicska bácsi. – De kedves nővér. Ha a doktor úrnak szólna. Mindjárt meghalok. – A doktor urat se lehet mindenért molesztálni. Mi lenne, ha a betegek rákapnának, hogy fáj a fejem, zavarjuk fel a doktor urat. Ott a reggeli vizit. Pörölés és anyáskodás közt libegő lénye most dorgálgató volt. Kvaznicska mereven bámult, két üveggolyó volt a szeme, a rémületet forrasztották belé, arcbarázdái mélyek, lefelé konyulók, az orrszárnya a melle taktusára járt. – Mégis, a doktor úr… A doktor úr nem haragszik meg. – Hívja le neki – súgta a szomszéd. – Itt fullad meg. A végin magának lesz baja. A szomszédnak kifele állt a rúdja, holnap beteszi a kórházkaput, nem akart utolsó éjjel is hulla mellett feküdni. Elég volt az Antal, a gyomorrákos. A kedves nővér habozott: – Én lehívom, de ha a doktor úr dühös lesz, maga teszi zsebre. – Igen, igen. Lehívni. A nővér felkerekedett. Az ajtónál az értágulatos, akinek a szegycsontja nyilallt, meginterpellálta: – Mi az, kampec az öregnek? – Á. Csak fél. A hatalmas teremben kifeszültek a kedélyek. Olyan mellszorító volt a várakozás, hogy az alvókat is fölverte. Csak Hanzi, a budakeszi fiú szuszogott rendületlenül, és a gutaütéses gurgulázott. Találgatások eredtek, mit szól a doktor úr. Még a hörgtágulatos is beleelegyedett. Öt perc. Nyílik az ajtó, tutyicsoszogás, visszajött a kedves. Végig a hosszú termen, a kő sutyorog, a szoknya sziszeg. – A doktor úr azt mondta, lejön, de ha hiába verte föl, nem köszöni meg. Nagyon haragszik. Múlt éjszaka is inspekciózott, ma is tizenkettőkor feküdt. Az nem megy így. Halálos csönd. A betegek az ajtóra tapadtak. Az idegeikben érezték a doktor fehér köpenyét, amint belibben, és végigúszik a homályon, a határozott cipősarkát is hallották. Félcipőt hord, de fene nyikorgósat. – Tisztelet az orvos uraknak – suttogta a költő –, de a Reisz doktor úr túlságos kemény. Jó, én respektálom, a tömeget fegyelmezni kell, de van annak enyhébb módja is. Kvaznicska elfelejtette a nehézlégzést, már csak a doktorra gondolt, aki haragszik és jön. Múltkor a cukorbeteget is majd fölpofozta azért a néhány barackért. Rettenetes nagy úr a doktor úr! Mért is haragította meg? Ő írja az orvosságokat, cseppeket, porokat, az ő kegyességén lóg az élete. Ha még egyszer visszaülhetne a portásszobába, a minisztériumban. A legkisebbik kilenc éves, hogy lesz abból ember? Jaj, a Reisz doktor úr elveszi a sztofantint vagy hogy hívják, pedig mintha iperedne tőle. Iperedik a fenét. Meg fog dögleni. Pedig lehetne tenni még őérte. Volna pénze, az orvosok is összefognának. Jaj, csak egyszer innét kikerülni. A Reisz doktor úr dühös. Most. Hallja a lábát, hű, de keményen lép. A lépésin följajgat a kő. Már az öreg tanár előtt lehet, harmadik ágy. Megállt, őt nézi. A beteg összerakja a kezét, mint a jó gyerek, ha este imádkoztatják. A szeme eléjuhászodik, csínyen ért, verésváró kutya a szeme. Az ötvenhárom esztendős férfi reszket és szepeg. – Mi baj, Kvaznicska? – Objektív, de viharhordozó kérdőmondat. Kvaznicska elveszti a fejét. Rimánkodón susog és piheg. – Semmi, doktor úr, csak… Reisz doktor az eloldott ösztönök örömével csimpaszkodik ebbe a semmibe. Hát persze hogy semmi. Fölráncigálják az első álmából, kizüllesztik az emberi mivoltából. Mi ő, a kórház roncsa. Az alorvos, a főorvos szabadságon, lubickolnak Füreden, talán tyúkozik is a disznó Répás, az ő nyakában az egész istennyila. A lábai majd kiszakadnak, le a lépcsőkön, fel a lépcsőkön, furtonfurt. Az a sok laboratóriumi marhaság, széklet, vizelet, meg a sok injekció. Mint az állatorvos sertésvészkor. Meg vizit délelőtt, vizit délután. És mi evett beléjük, egy hete folyton hullanak, a kórboncnok már csúfolja érte. Tegnap éjjel is két öregasszony. A különszobásokkal se lehet bírni. Azt képzelik, inas az orvos. De most már a férfikórterem is rákap. Mégis disznóság; hát ha nehezen hápog, ő nem adja vissza a szívét. Szépen nézünk ki, ha minden ijedős beteggel együtt kell virrasztani. Egy hét, őt is a hideg klinikán trancsírozzák. Derék svábvér fiú volt. Az apja budakeszi tejes ember, szimpla ész, de határozott modor. Majd a bőrét repegette a méltatlankodás. – Semmi? Hát ezért vert maga föl? Mi? – Doktor úr, nagyon rosszul vagyok. Nem érem meg a reggelt. – Ezt már hallottam egypárszor. Mégis itt van. Szégyellje magát, visszaél az ember jóságával… – Doktor úr, nagyon rosszul vagyok. – Kutya baja. Unja magát meg képzelődik. Mit gondol maga, én fogom szórakoztatni. Kedves nővér, a fecskendőt. Kétszázalékos emó. – Doktor úr, ne tessék haragudni. Annyira félek… – Más is fél. Én is félek, hogy megbolondulok maguk közt. Mit gondol, hány betegem van nekem? Ha az mind hegyibém jön. Mégis gyalázatosság. A fecskendő odaért, az orvos benyomta a morfiumot. Szakgondossággal, ahogy a véribe ment. – Doktor úr, most az egyszer… – Többször elő sem fordulhat. Ha ez még egyszer megtörténik, nézze meg magát, mit kap. Vén csirkefogó. Kedves nővér, öt csepp dionin. A vizit véget ért. A hatalmas teremben egy pissz se volt. Csak a méltóságos úr dőlt csálról hajszra. A medikusból kikéredzett a társadalmi hovatartozóság. Nagy alázatosan odadörgölőzött a kollégához, aki épp előtte totyogott. – Nehéz pálya a miénk. A doktorban felötlött: hopp, vissza az agarakkal. Egy szakmabeli, még elhíresztel. Kartársi bizalmassággal mentegetőzött. – Móresre kell tanítani őket. Ha a fejemre nőnek, én döglök bele. – Fél szegény. – Fél, fél. Kérem, kolléga úr, én nem cserélhetem ki a szívét. Diszpnoéja van, istenem. Másnak is volt, és nem zavart föl. Persze, maguk az egyetemen idealisták, orvosi önfeláldozás és fittyfene, de csinálja meg, amit én csinálok egy nap, más véleménye lesz az orvosi önfeláldozásról. – Bizony, bizony, a kórházi orvosok sorsát csak a szamár irigyli. Reisz megnyugodott, innét nem fenyegeti veszedelem, a többire meg fütyül. – Na, folytassuk, ahol abbahagytuk. Jó éjszakát, kollégám. Mit csinál a csúcsa? – Köszönöm, semmi új. A bezárult ajtó mögött felzümmögött a kritikus párbeszédek sora. A kedves nővér a fecskendővel babrálva, odavetette: Ugye, megjósoltam Kvaznicska bácsi? A törpe költőből felpatakzott a humanizmus. – Kérem, kimerültség ide, kimerültség oda, egy haldoklóval embertelenség így gorombáskodni. Én azon se csodálkozom, ha szegény pára az egész épületet fölveri a maga félelmivel. Végre is meg fog halni. Meghalni. Ember, belenéztél már öt lépésről ebbe a ténybe. – Az orvos se pusztulhat el könyörületből. Nem lehet ezt az incidenst az emberiesség magas nyújtójáról elintézni. Számolni kell az orvos idegeivel. A költő meggondolta magát. Még a Reisz doktor fülébe kerül. Isten őrizz, hogy őt is kilendítse. Úgyis a bögyiben van, képzelt betegnek tartja. Inkább nyel és hallgat. – Látja, az is igaz – motyogta meggyőzötten, és szokása ellenére benémult. Az incidens hullámai elültek. A betegek horkoltak, nyögtek, forgolódtak. Beburkolózva a szidás támasztotta magányosságba, Kvaznicska még előbbre dőlt az ágyán, tenyerébe hullatta a fejét, a könyökére támaszkodott, úgy nézte a daróctakaró vetődésfiguráit. És lihegett.
1926 |