Télemakhosz

Pali szívét már a csengő is megfagyasztotta. Aznap reggel vagy ötödikszer. Az agyával percre tudta: tizenegy tíz, akkor robognak be a Keletire. Horthy is ott lesz, nem jöhet se előbb, se utóbb, de az idegei, a gyomrát, szívét, a gégéjét fogó gyeplők semmit sem tudtak, várakoztak csak résen álló nagy feszültséggel, hogy minden hangra, érintésre felágaskodtassák paripáikat.

Kálmán dugta be magát, a nagybátyja, három aranyrozettás vasúti, most karhatalmi parancsnok. Asszonyosan molett alakját tartalékos tiszti strammság sámfázta ki. Huszonegy őszén vagyunk.

– Mit szólsz hozzá, beszéltem az öreggel. Felhittam az amerikain a kollégámat, ismered a Reiszet, Győrben forgalmista, mondja, hogy épp ott áll a fogolyvonat. Kapok rajta. Te öregem, mondom, nem hívnád ide a sógoromat, Horváth József tanár, a legöregebb a transzportban. Rátalálsz, az egész feje kopasz. Egy perc múlva ott volt az öreg. A borbélytól húzták elő. A szakállát nyíratta le, mert az Irma megírta neki, hogy szakállal haza ne jöjjön. Szegény öreg. Isten bizony, én nem vagyok érzékeny, de majd elsírtam magam. Tizennégyben éppen így telefonáltam Homonnára neki, emlékszel, amikor a Kárpátokba vitték. Néz az őrnagyom, mi az, Kálmán, te sírni is tudsz. Ismer, hogy milyen nagy bohém vagyok, nem tudta elképzelni, mi ütött belém, hogy belebőgök az amerikaiba… Igaz, reggel beszéltem az öreg Sándor bácsival.

– Na, volt Csóton?

– Igen, minden további nélkül beengedték. Megmondta, hogy a bátyja, és beengedték. Itt adtunk randevút, csak a lánya bútora után néz. Azt tudod, hogy a Juliska menyasszony?

Pali türelmetlenül, hogy ez is érdekelhet valakit: – Hogyne… Mit mond? milyen apuka?

– Hát megöregedett, de azért nem olyan rettenetes.

– Igaz, hogy alig jár?

– Afenét… Egész rendes, csak hét év nagy idő, az meglátszik rajta. Rajtunk is meglátszik. Ő meg majd miránk mondja, hogy megöregedtünk.

Móra Kálmán szeretett optimista lenni; ez megkímélte a sopánkodástól, ami ártott az étvágyának. Pali a fonákja volt. A színöröm kuglófában is megtalálta az aggodalom keserűmanduláját.

– Nem tudom, nem haragszik-e, hogy nem utaztunk le Csótra?

– Igen, az megint anyád eszméje volt, senki se merészkedjen Csótra. Az öreg Sándor bácsival is összeveszett, hogy minek mászkál oda, úgyse engedik hozzá. Vesztegzár, így meg úgy. Attól félt, hogy pletykálkodni fog. Csak nem képzeli, hogy valaki hét év után első nap ilyennel traktálja az öcsét.

– Hagyjuk ezt, Kálmán.

– Jól van, én nem rontom el a te ünnepi hangulatodat, isten őrizz. De ahogy az Irma gondolkodik, nem tudom, mi lesz itt. Neked kéne a lelkire beszélni. Az ember reménykedett, hogy legalább most, most végre, felhagy avval a tacskóval. De nyakra-főre együtt látni azóta is. Azt hiszi, nem kerül az ura fülébe? Mitőlünk ugyan nem, hiába gyanakszik a feleségemre. A gyerekeim boldogságára mondom neked, Pali, a Terus meg én is csak szépítjük a dolgot. Az embernek végre is nővére. Nekem se dicsőség, ha az asszonynővéremet a Zugligetben látják avval a nyálasszájúval. Bocsáss meg, Pali, téged se értelek. Férfi vagy, vagy nem vagy férfi? Én a te helyedben leszámoltam volna avval a kölyökkel.

Pali tehetetlenül szégyenkezett.

– Ugyan, mi közöm nekem ahhoz?

– Mára, remélem, eltűnik a tisztelt úr? Amilyen tolakszi, még bedugja a képét.

Az előszobaajtóban megfordult a kulcs – Horvátné állt a lábtörlőn. Előbb az egyik, aztán a másik szatyrot nyomta az előszobába. A gumikabátjának a manzsettája beleakadt a kilincsbe, dühösen ráncigálta, így meg a könyökét vágta a másik ajtószárnyba.

– A kutyaúristenit!

– Így kell káromkodni, amikor az urad Szibériából hazatér? – feddte meg tréfásan az öccse.

– Bele kell dögleni a büdös sok szatyrozásba. Ez a három emelet, azt hiszi az ember, sose ér föl. Sokra megyek az urammal. Nekem ezután is főzni, takarítani kell. Csak eggyel több, akit kiszolgáljak.

– Magad se gondolod így, csak a szád jár. Olyan ember, mint Jóska.

– Olyan ember, olyan ember, abból én nem haraphatok. Kétezer korona, meg lehet abból élni? Meg ám, majdmegmondommi. Hazajön, és egy darab rongya sincs. Mind elhordta a fia. Miből öltöztetem föl? Abból a kétezer koronából? Abból egy nadrágra se tellik.

Kálmánt elöntötte a szimplán jólelkű ember fölháborodása.

– Na, ami azt illeti, arról cseveghetnénk. Elvégre, aki zsúrokat tud adni…

Ez érzékeny pont volt. Horváthné arca dühbe, az orra hegye meg a szemhéja sírásba vörösödött.

– Azt tudom. Azt irigyelitek. Hogy egyszer én is jól mertem lakni. Hét éve veszkődöm egyedül. A legjobb hét esztendőmet. Gyönyörű fiatal asszony voltam, amikor az uram itt hagyott. Nem tudom, ültél volna te Szibériában, viselkedett volna-e úgy veled a feleséged? S most, hogy egy kis pénzhez jutottam, már irigykednek. Bánja a fene, ha elúszik is, amit a mátyásföldi házamért kaptam, én nem nyomorgok többet. Eleget strapáltam magam. Fürdőbe kellene járnom, tönkrementek a lábaim a lépcsőzésben. Keres annyit az én uram? Bánja a fene, megesszük, amink van, aztán elmegyünk legelni.

Ruganyosan járkált ide-oda, konyhából kamrába, külön vájdlingba rakta a húst, kerek szakajtóba a tojást, tálcára az almát. Negyvenegy éves, de nagyszerűen konzervált nő volt, csak az arcát savanyította el örökölten beteges lelke, az idomai frissek, csaknem leányosan gömbölyűek.

– Azt, hogy van egy kis társaságom – azt irigyelitek? Ne félj, tudom, hogy a fiamat is a feleséged heccelte fel. Hogy én zsúrokat adok, neki meg menzázni kell.

Pali utálta a diskurzust. Szégyenkezett. A bátyja előtt az anyjáért, az anyja előtt a bátyjáért és magáért mindenki előtt.

– Engem hagyjon ki. Engem senki sem heccelt fel. Engem nem lehet fölheccelni.

– Ne beszélj. Figyelmeztettek rá. Úgy látszik, féltékeny rám a Teri. Láttam, rosszul esett neki, hogy Lackovics a zsúron velem foglalkozott.

– Féltékenységről kár beszélni. Lackovics, elég szégyen, a barátom volt, megfordult nálunk, bár rúgtuk volna ki. De hogy a feleségem törődött volna vele… Több az esze, semhogy egy ilyen taknyossal szóba álljon. Egy modortalan, hencegő, jellemtelen fráter.

Horváthné fejében jól megfért egymás hegyin a szenvedély eksztázisa és a körültekintő okosság. Nem kelt Lackovics pártjára, csak odavetette:

– Lackovics nem rossz fiú, nagy gyerek, nem az, aminek hiszitek.

Amint kiejtette a nevét, lányos szelídség gyúlt ki rajta. Palinak jobban fájt, mint az előbbi dühroham.

– Mért nem mentek be – szólt Horváthné békülékenyebben. – Van egy kis cserribrendim, Kálmán, te szereted.

Kálmán csakugyan szerette a cserribrendit, két kupica snapsz közt még a testvérnénje viselt dolgait is hajlandó volt más színben látni. Meg is indult az ebédlő fele, az ajtóban megkérdezte: erre, noha mindennapos volt Irmáéknál, nyelvét csettegette, az öccsét paskolta, egész lénye a kiengesztelődés csillagzata alá csúszott, amikor a csöngő a kellemes perspektíva elől váratlan elcsavarta.

Lackovics volt egy demizsonnal. Legalább ötliteres.

– Hát maga mit hoz? – örvendezett föl Horváthné. Azt a legkellemesebb hangját szedte elő, melyet csak Lackovics és a bejárónője tudtak reszelősen maradt gégéjiből kicsalni.

– Egy kis toroköblítő, a gríz egye meg – Lackovics a szája fölé feszítette a tenyerét, olyanformán, ahogyan a tengerészek szokták a homlokuk fölé; amúgy is harcsaszáját a füléig húzza, s gömbölyű fejét a jól sikerült fiú mosolya öntötte el.

– Ugyan, és maga cipelte? Menjen, maga gyerek.

– Gondoltam, kérem alázatosan, abból az örvendetes alkalomból, hogy nagysasszony kedves férjét ismét körünkben tisztelhetjük, én is hozzájárulok a családi ünnepély fényének csekély emeléséhez.

Széltiben nőtt, parton magas emberke volt, abból a fajtából, akit úgy dicsérnek, kicsiny a bors, de erős. Képe pestiesen szőrtelen. Modora a cirkusz-zoli és a nagyvilági gavallér modorának keveréke. A nők jópofának hítták, azaz sokat megengedtek neki. Szavait mosoly kísérte, amivel kétlelkűségét húzta egészen fölöslegesen alá, ilyesformán: én úgy beszélek, mint egy udvarias, felnőtt fiatalember – legjobb családok gyermeke, de alapjában vidám, sőt ötletes fickócska vagyok, akivel komázni is lehet.

– Igazán kár volt fárasztani magad – akart dühösködni Pali, de úgy jött ki belőle, mint tisztesség elhárítás.

– Ne besz – torkolta le Lackovics. Legvirágosabb kedvét ragok elhagyásával szokta kimutatni. – Elvégre és utóvégre.

– Hagyjad, hadd hozza. Van nekik elég – hangolta össze a kedélyeket Horváthné, aki büszke volt Lackovicsék állítólagos svábhegyi villájára és a hatalmas pincékre, melyekről barátja nem győzött beszámolókat rögtönözni.

– Szóra sem érdemes, nagyságos asszonyom. Na, de kérem… – Széles és rövid kisujját a szája szegletéhez illesztette, ami a szégyenkezés paródiája akart lenni. Horváthnét következetesen nagyságos asszonyozta, a bizalmasság árnyát se tűrte, sőt hódolón illemtudó volt, míg Horváthné őt a családnevét becéző Lackóval anyáskodta le.

– Gépről már gondoskodtam – fordult Kálmánhoz. – Három felvételt készítünk. Egyet, amikor berobog a vonat, nagysasszony kedves férje leszáll, a karok kitárulnak, függöny. Egyet a Keleti előtt: rokonok és a hazatért hős, családi együttes. A harmadikat itthon, ünnepi lakoma, a hős eszik, muri nagy gömbölyű.

– Jójó – torkolta le őket Horváthné. A harmadik felvételről eszébe jutott az ebéd és Kati, a bejárónő, aki még mindig nincs itt. – Hogy én egy büdös segítséget sem kaphatok. Nincs az embernek senkije, de senkije.

– Na, nee… – mosolygott rá Lackó, kerek fejét félrehúzta, és úgy nézett rá, mint valami haragos kutyusra, akinek lánc van a nyakán. Hatott.

– Menjenek már be. Annyi a dolgom, azt se tudom, hová nézzek.

Nagy, tisztán tartott szoba volt a Horváthné ebédlője. Kilencszáz körüli, soktornyú bútorok, a kredenc egész várkastély. Falvédők, terítők, futók, goblenek, perzsa- és szmirnaszőnyegek, párnák, függönyök rogyásig. Rákóczi elfogatása, mert a tanár úr történelemtanár, pompás fényképek egy idősebb, diplomata külsőségű úrról, az Irma édesapja, kiállításon kitüntetett fényképész. Egyik sarokban gyöngéd vízfestmény, virágcsendélet. Lackovics ajánlotta fel a nagyságos asszonynak szerény megemlékezésül. Saját. Zsúfoltság, rend és tisztaság. Míg Lackó meg nem jelent, a lakás volt Horváthné mindene. Olyan az Irma lakása, akár egy templom, mondták a rokonok. Egy-egy ügyesebb takarítónő valósággal szerelembe ejtette. Volt azoknak kávézás, dugdosás. Lackovics is nem utolsósorban a villanyszerelés körül kifejtett érdemei révén került a belső titkosok élére. Mindenre használható volt.

A három férfi, a világ három sarka, odatelepedett a plüssterítős asztal mellé, a bőrkötéses album köré. Kálmán, aki idült közlékenységben szenvedett, sehogy sem akadt rá arcraktárában a hidegen elutasítóra, a közönyös-szórakozottat volt kénytelen kikölcsönözni, azt, amelyiket társaságon kívül, önmagával szemben szokott hordani. Lábát szétvetve ült, kis gömbölyű kezeit a combjára nyugtatta, székét az ablak felé fordította, és a madeira-angyal szárnyáról találgatta, mi lehet. Pali konokul, leütött fejjel, rosszakarattal sunyított. Lackovics nem zavartatta magát. Megbirkózott ő elszántabb hallgatásokkal is. Palit firtatta.

– Na, boldog vagy? Hány éve nem láttátok egymást? – S hogy nem kapott választ: – Hét? Micsoda kis srác lehettél. Hányadikos voltál? Másodikos, ugye? Kis, rövidnadrágos kölök, és ma? Büszke lesz rád az öreg, a gríz egye meg.

Egy kis pauza. Kálmán rést hagyott a két fogsora közt, s közelítve-távolítva levegőt fútt ki. Búgott, mint egy igen halk sziréna vagy az ablak közé szorult dongó.

– Bizony, Palikám, rettenetes ez a háború. Mi is hárman voltunk fiúk a harctéren, az apánk meg ezredes. A Mackensen vezérkarába volt beosztva. Az anyánk reggeltől estig pakolt és drukkolt. Az volt az anya! Engem fölmenthettek volna, a Gaszton Gerő, a nagybátyám, országgyűlési képviselő, több ezer holdja van a Bácskában; de az anyám nem engedte. Lépést se tégy, Gerő. Legyen ő is ott, ahol az apja. Az igaz, hogy rosszabb helyen voltam, a gríz egye meg, a Doberdón és fenn Volhyniában, nyakig ültünk a pocsolyában, de hát jó anyag, kezicsókolom, ma is itt vagyok.

Szétmosolygott az urakra, csodálkoznak-e, hogy itt van. Két faszent. De a támadt csöndben az előszobából izgalmas párbeszéd ütött az ebédlőbe. Már amennyire Horváthnéval párbeszélni lehetséges volt.

– Nem bánom, én azt se bánom, ha mind odacsődülnek is. Tudom, hogy sok mondanivalójuk volt egymással. Énfelőlem összedughatják a fejüket, az én lelkiismeretem tiszta. Ha nem tetszik az uramnak, segíthetünk rajta.

Mély, rekedtes falusi hang.

– Na, felőlem nyugodtan alhatik az Irma. Én nem beszéltem semmi olyanost.

– Avval se törődőm, ha beszélt. Majd felvilágosítom én az uramat, ki az ő rosszakarója, én vagy a besúgói.

– Besúgó, besúgó! Maga mingyár azt tételüzi föl az emberrül, hogy nem tudom én, mi. Pedig elhiheti, Irma.

Őszinte, felháborodott tiltakozás ritt ki a szavából; a női hang is alábbhagyott.

– Nem mondom én magát. Ki mondta, hogy éppen maga. De vannak, engem figyelmeztettek rá.

Pali válla közé húzta a fejét. Ki figyelmeztette? A lelkiismeret?

– Sándor bácsi – örvendezett Kálmán. Segélycsapat érkezett. – Tessék beljebb kerülni, Sándor bácsi – és kitárta az ebédlőajtót. Olyan örömmel üdvözölte a sógora bátyját, mintha nem is aznap reggel találkoztak volna. A nála vagy húsz évvel öregebb gazdáról Igar jutott eszébe, ahol még hajdani, haj, boldog ifjúkorában vakációzott, amikor az érettségin elhasalt, s a sógora készítette el pótvizsgára. Volt egy lány, az csak parasztot engedett magához, ő felöltözött kocsisnak, és az igazi kocsis megugrasztotta. Így történt-e, elbeszéléseiben élménnyé így alakult, és hálás volt érte az igariaknak.

Paliban felszikrázott az öröm. Szerette ezeket a barna, meleg embereket. Zömök, vállas férfi volt a bátyja. Szesz és kommün eltétovították a járását, a haja is deresedett, de húsz év előtt a falu Széchenyije volt, úttörő és kezdeményező, s ez rá volt írva, mint hajóroncsra a hajdani óceánjáró neve. Pali az apjáról akart érdeklődni, de Lackovics beékelődött. Ceremóniásan, mély tisztelettel mutatkozott be, akárcsak a miniszterelnök állt volna előtte.

– Lackovics.

– Horváth Sándor vagyok, Igar községből. – Az öreg végigleste a fiatalembert. Micsoda kis dugasz – gondolta. Nem talált különbet az Irma. Naiszen. Ravasz gondolatok sétáltak a homloka mögött, hogy ez meg az Irma, ez a kis totykos. Akár a tök alsó a kártyából. Egy vicc jutott eszébe: az öles asszonyon erőszakot követett el a kis ember… Nem gondolta végig, még elneveti magát.

– Horváth urat már van szerencsém hírből ismerhetni. A kedves lánya sok kedveset mesélt róla. Apropó, hogy van a Juliska? Hallom, menyasszony. – Ez már a sebesféle volt Horváth Sándor úrnak. A nyáron fenn időzött a leány Pesten, a nagynénijénél, hogy majd szereznek neki valami jó partit. Össze is kerítették evvel a Lackoviccsal, az csapta is a szelet, Juliskának is tetszett, de a nagynéni „rági babának, eszi magának”, s Juliska azon kapta a szerelmes szívét, hogy a nagynéni elhalászta az udvarlóját. Hazautazott, s ott telesusmogta az atyafiságot, hogy ő nem konkurrálhat az Irma nénjivel, és eljegyezkedett a jegyzővel.

– Az ám – felelte Horváth Sándor kurtán.

– Na, és milyen ember a vőlegény? Remélem, megértik egymást?

– Szép szál ember – formulázta meg Horváth Sándor csendesen kétélű véleményét. A kis ember süket volt.

– Fő a megértés, kezicsókolom.

– Igaz, beszéltem apukáddal – fordult az öccséhez Sándor gazda. Olyan hirtelen rázta le nyelviről a kellemetlen témát, mint csizmáról szokás a sarat.

– Hallom. Megrokkant, ugye?

– Hát azt nem mondhatni. Akkora a szakálla, akár egy kozáknak. Mondom neki: te Jóska, nincs ebben valami? Aszongya, abbizon meglehet, Sándor.

– Nem panaszkodott?

– Nem az. Csak örült, hogy itthon van.

– Mégis, mit beszélt?

– Nem beszélt az semmit különöstég, csak hogy sokat nélkülözött. Meg kérdezősködött rúlatok.

Pali látta, ebbül ugyan nem szed ki semmit. De muszáj volt az apjáról beszélnie.

– Csak egy picurkát térjen magához, nagyszerű karriert csinálhat. Kilenc nyelvet beszél, az összes turáni nyelvekre rákapott valamelyest. Új elmélete van a magyarság eredetéről.

Az utolsó mondatra Horváthné is beserdült. A kredencet vatatta, de elkapta a szót, és nem állhatta meg, hogy vissza ne dobja, mint valami kigyulladt füleslabdát.

– Az, az. Azok a büdös turáni eszmék. Neki mindig előbbre valók voltak az eszmék meg az egyesület, mint a családja. Nekem megmondták. Már tizennyolcban hazajöhetett volna. De neki valami expedícióba kellett keveredni. Az őshaza. Maradt volna az őshazában, ha az előbbrevaló, mint én meg a fia.

– Ugyan, hogy tudsz ilyen meséknek felülni – csitítgatta Kálmán, kissé bizonytalanul, mert a sógor csakugyan furcsán komoly és lelkiismeretes ember.

– És ha úgy is volt – kapta fel Pali lelkesen a legendát. – Jól tette. Mikor kerül ő megint Mongóliába? Ha valakinek valami nagy fölfedezése van, semmitől sem szabad visszariadnia. Én csak tisztelem érte apukát.

– Akárki mondta is, Irma – vágta közbe Sándor –, nem jóakarója egyiküknek sem. Nem is olyan ember a Jóska. Jobb is, ha nem macerálja ilyesmivel.

– Ismerik őt maguk? Annak mindig a családja volt a legutolsó. Én éltem vele, én tudom.

Kálmán az óráját nézte: – Tíz óra öt. Cihelődhetünk. Inkább a peronon várjunk. Nagyszerűen kilobogózták, elsőrendű a büfé.

A karaván elindult. A három férfi már a lépcsőházban botorkált, az asszony még beszólt a konyhára, a kappansütés részleteit tárgyalta meg Katival, aki nála is jobban tudott mindent. Pali rá várt. A torkát nehéz drukk markolta. Irtózott mindentől, amit mások ellenében kellett megtennie vagy kimondania.

– Csak arra kérem, mamám, apuka előtt ne mondjon ilyeneket. Legalább ma ne.

Kicsiny, de fényes könnyei mögé két szorongó szem nyitotta a fájdalom fekete égboltját.

Horváthné habozott: támadás vagy könyörgés? Könyörgésbe burkolt támadás?

– Semmi közöd hozzá. Azt mondom, ami jólesik. Lackó – kiabált a férfiak után –, a kulcsaim magánál vannak?

– Parancsára, nagysasszonyom.

A villanyoson Pali Kálmán mellé került. A keserűség alól előcsíráztatta a maga kis hóvirágait.

– Akárhogy van, mégis ez az életem legboldogabb napja. Lesz végre valakim. Elmondhatom a terveimet, megoszthatom a reménységemet. Lesz két szem, amelyben méltón tükröződhetek. Gyerekkoromban is nagyszerűen megértettük egymást. Egy párt voltunk az anyám ellen. Amikor elvitték, egy őszibarackot evett utoljára, a magját becsomagoltam, ma is megvan. Azóta is, ha csirkecsontot törtem, vagy kártyában ki is jöhetett egy kártya meg nem is, föltettem a kérdést, hazajön apuka vagy nem. Egy kocsi hajtott előttem, ha elérem a sarokig, hazajön, ha nem, ott marad, és rohantam, mint az őrült. Ha páros a lépcső, hazajön, ha páratlan, nem. Mennyi drukkolás, amíg levél jött. Másfél évig egy sor sem. És most mégis itt van. Háromszáz név volt az újságban, a Rigába érkezettek névsora, én rápillantottam, és azonnal és csak az övét láttam. Képzelheted, az a boldogság! A bölcsészet folyosóján történt. Megszólítottam Kornis professzort, neki újságoltam el; addig sose beszéltem vele. A kollégákat is egész megbolondítottam. Történhetik itt akármi, van apám, művelt, nagy látókörű ember. Segítségére leszünk egymásnak. Az ő nyelv- és történelem tudása és az én írótehetségem. Úgyis királydrámákat akarok írni. Végig Szent Istvántól az utolsó erdélyi fejedelemig, tíz trilógia. Apuka összegyűjti az anyagot, én feldolgozom. Ma még föl sem tudom mérni az ő hazatértének a jelentőségét. Nem igaz?

– Hogyne, mindenesetre – bizonykodott a jóakaratúan semleges karhatalmi parancsnok. – Itt vagyunk, végállomás.

– Hogy elfecsegtem az időt.

Pali most jött csak rá beszéd és hallgató ég–föld távolságára. Kipirult, közlésre nyílt arcára rászaladtak a zavar rolettái. Egy óra múlva itt az apja, annak majd beszélhet.

A Keletit teleaggatták lobogókkal. Zöld gallyakból is csináltak néhány füzért, de azok elvesztek a kőcsarnok kongó ürességiben. Úgy aránylott az a fogolyfogadó egy-két zöld ág a nagy ürességhez, mint a magyar társadalom érdeklődő szeretete a háború csinálta közönyhöz. Az érkezési oldalon dobogó állt, a miniszterelnök, a társadalmi egyesületek és a püspöki kar képviselői onnét lejsztolják le tízórai virsli és ebédbifsztek közt fogadó szónoklatukat. Egy másik pódiumról a zenekar zúdít majd meghatottságot a rokonokba, akiket kordonnal tartottak vissza a peron elözönlésétől. Csak az ég ne lenne olyan ólmos.

Lackovics elmagyarázta a részleteket. Itt fog állani Horthy, itt a miniszterelnök, itt vonulnak ki a hazatért hősök. Az a sok asszony és gyerek! Van, aki nem ismeri az apját. Lesz itt sírás, kezicsókolom.

– A Budai Dalárda fog énekelni – hozott új híreket Kálmán.

– Igazán, ne mondd – örvendezett reszkető hangon Horváthné. A Budai Dalárda is! Színház nevelte idegeiben már ott volt a felhangzó ének, és meghatottság pirította ki finom orrcimpáit. Sándor bácsi zavartan szűkölt, mint a falusiak ekkora tömegben.

A kordonnál ismerősökre akadtak. Móráné, a Kálmán felesége meg Linder úr, a koma, hős és neje régi cimborája. Móráné még fiatal, de a pesti átlagnál testesebb nő, mellére fűzött hassal; gyanakodó pillantásokkal méregette a családias csoportot. Linder úrból fesztelenül folyt közvetlen természete.

– Szervusz, Irmus, hová mentek nászútra?

– Miféle nászútra? – Savanyú, biggyesztő mosoly somolygott ki a Horváthné szája csücskire: én ugyan mosolygok, de alapjában az élet tragikus áldozata vagyok, aki csak ilyen eredeti vén rókák kedviért engedek letargiámból, mint te is vagy, Linder koma.

– Illik egy kicsit nászutaznotok. Mindent újra kell tanulnotok. Szegény Jóska, kiéhezett ott Szibériában, nincs az a vőlegény, aki versenyezhetne vele. Hacsak valami burját menyecskét nem fogott magának.

– Ki is rúgom őt a menyecskéjével együtt. – Kormányozható kedély volt, ha valaki nem átallotta léhaságával terelgetni.

– Mi az, Lackovics, maga itt van? – helyezte el viperanyálát Móráné. – Eljött a családfőt fogadni?

– Mint a család őszinte tisztelője, hiszen tetszik tudni. Pardon, a fényképezőgép. A vonatnál találkozunk.

A bennfentes Kálmán átsegítette őket a kordonon. Néhány irigy megjegyzés röpült utánuk. A peronon előkelőbb nép sétált. Nagyon sok volt az idősebb, csúnya, vörös orrú hölgy, a karjukon is vöröskereszttel voltak megjelölve; arisztokraták lehettek, mert fiatal fiúkkal galoppoztak le-föl, mintha fontos dolguk lenne. A vonat a külső B-re fut; még van huszonöt percünk, állapította meg a szakmabeli karhatalmas.

Paliban sajátságos dolgok történtek ezalatt. Izgatott volt, de anyja vére, mint egy színházi gukkeren, figyelte is az izgalmát. Itt a pályaudvar. Félórán belül begördül a mozdony. Kiszáll az apja. Szibériában sínylődött, ahol ötvenfokos a tél, és az emberek az orrukra is kesztyűt húznak. Atlétamellű, ragyogó homlokú férfi, amilyen ő sohasem lesz. Milyen jó imádni egy ilyen nagy embert. Ő már hét éve imádja s már gyermekkorában is. Apuka mindent tud, az etruszkoktól a szumir nyelvészetig, de vív is, s a magas nyújtón megcsinálja a saslengést. Most talán nem csinálja meg. Hisz skorbutot kapott, egy évet sínylődőtt a tömlöcben, korpakenyéren és moslékon. Túsz volt, a haza áldozata. Megrokkant férfi, de a szelleme ép. Új elméletet hoz az őshazáról. Ott áll a Turáni Társaság egyik oszlopa. Talán épp érte jött ki, hogy lestoppolja az elméletét. Még egyetemi tanár is lehet belőle. S ő rögtön a karjaiban lesz. Nem vagyok árva. Van édesapám, van édesapám.

Többször elismételte, csak hogy felzaklassa az idegeit. Nem találta elég feszültnek, izgatottnak magát. Gondolatai félrecsúsztak a fő témáról. Egy hordár és egy nagysága nézeteltértek, s ő megértette a diskurzusukat. Micsoda kis lélek ő! Most, amikor egyetlen érzés lobogásában kellene lennie. És ő méltatlan a szituációhoz. Megjön az édesapám, mormogta félhangon. A homlokához nyúlt. Az ujjai jégcsapok, a feje sütő vas, Hogy támadhat ugyanabban a szervezetben ekkora hőmérséklet-differencia. Végre is ugyanaz a szív, ugyanaz a vér. Térdei s hátán a bőr citeráztak. Nagyokat kellett sóhajtania, és vizelési ingere volt. Ő pedig azt hitte, a szíve fog csődöt mondani. Egy kicsit dobbanóbb, igen, a nyakán át a fülébe hallja a dobogását, mintha lovak ügetnének, de ez mégsem az igazi. A szívfájás egész más lehet. Mi lenne, ha elájulna. Gyerekkorában koronázáskor elájult. De most nem lát piros-kék korongokat, amint fekete alapon forognak. Pedig most több oka lenne elájulni. Van édesapám, van édesapám.

– Jesszusom, ez a fiú rögtön összeesik – szörnyülködött föl Horváthné, amikor tekintete a bolondozó-udvarló Linderről Palira csúszott. Őszi fű színe volt a gyereknek, a szemgolyói percek alatt beestek, az orra kihegyesedett.

– Pali, Pali – rázta meg Linder is.

– Rosszul van a boldogságtól – szögezte le Móráné, és örült, hogy ezt is látta. Majd elmesélheti. Mindenki megilletődött, csak Horváthné lamentált. Úgyse tudta, melyik lelki kosztümjében állapodjék meg erre a kínos pillanatra. A tudat alatt megtörtént a választás: a fiáért aggódó anya.

– Fiacskám, ne veszítsd el az eszed. Tudod, hogy nem szabad fölizgatnod magad. Még alig lábolt ki a tüdőcsúcshurutjából. Minden úgy megárt neki – magyarázta a többieknek, és cirógatta a fia haját.

Hangosan beszélt, a járókelők is hallhatták. A tizenkilenc éves langaléta ország-világ előtt megsajnáltatott. Egy vöröskeresztes asszonyság tokajiért szaladt. Az apja jön meg, mondták az emberek. Rosszul lett a boldogságtól.

Pali szégyellte az anyja hangoskodását, de meg is vigasztalódott, hogy az ő fiúi szeretete annyiak emlékezetében megöröködött. Hagyjanak, kutyabajom sincs, és csakugyan ruganyosan kivált a csoportból.

A peronon zúgás hullámzott végig: a kiválasztottak, akik kiborravalózták vagy kiprotekciózták magukat, kifelé áradtak. A kordonon kívül, a tömegben lökések indultak el, s amikorra hátulról előre értek, a katonákat is megtántorították. Azok nem káromkodhattak, mert tudták, miről van szó, csak ugyanakkorát löktek visszafele. Mindenki előre-hátra ingott; az anyák „jaj, a kislányom” kiáltásokkal könyörögtek kíméletet. Mindenki a szomszédját tette felelőssé, az meg tovább hárította. Háromszáz fogoly érkezett.

A katonabanda belezendített. A Himnusz észrevehetően megtöltötte a csarnokot, az üvegtető mintha emelkedett volna, mint fekvő ember szegycsontja, ha sóhajt. Tömeg és zene összemosták az egyéneket, a csordaember csapott ki mindenkiből, valami gátlás elnyomta ember, mert nagy megkönnyebbedés volt a kiszabadulás. A Keleti előtt, ahol semmit sem látni, egyesek felágaskodtak, majd kiesett a szemük, köztük öregek is, kik máskor egy pillanatot sem tudtak volna lábujjhegyen állni.

A vonat lépésben pöfögött be, s egyeseket annyira lenyűgözött ez a méltóságos ritmus, hogy ugyanolyan méltóságosan lépkedtek eléje. Mások előrefurakodtak, és neveket kiabáltak.

– Nédd, Pali, ott gyün apukád – bökte oldalba Sándor bácsi a tétova öccsét. A nehéz felismerés egy tizedmásodperce; s Palit mint nyilat lőtte ki a boldogsága.

– Pali, vigyázz magadra. Az istenért! – sopánkodott mögötte az anyja.

Egy tétova kar állította meg Pali rohanását. Püffedt szemhéjak alól két bizonytalan szem; hatalmas, százfoltú bekecs, ormótlan cipők, kimustrált katonasapka. Ölelés közben érezni lehetett a bekecsbélés dohosságát. Egy tétova ember állt Pali előtt, aki hagyta, hogy történjenek rajta az események. Paliból a készülő nagy mondások eredője egyetlen kezicsókolomba buggyant ki. Apa és fiú ködben álltak, egyik az értelem, a másik az érzelem ködében.

A hadifogoly udvariasan erőlködött, hogy a helyzetbe beletaláljon.

– Ni, a Pali. Nagyot nőttél, de nem sokat változtál. Még ugyanaz a gyermekarc. Én kiszakállasodott, vállas férfinak gondoltalak.

Pali elpirult. A szakáll a kényes oldala volt.

– Pali, te ne izgasd magad – aggódott az anya.

A fogoly a fiától az asszony felé fordult. Hét magányos év imádságos tiszteletével, melyet csak kutyásabbá tett az utolsó év szellemi leromlása.

– Az Irmus. Még mindig a régi. Akár a képen. A bolsevikok szedték el Moszkvában. – Nem merte megcsókolni az asszonyt, csak a karját fogta. Két évig papucsot gyártott, és parasztasszonyok előtt hajlongott, hogy megvegyék. Két évet a moszkvai börtönben koplalt. Az ilyen nők, mint a felesége, természetfölötti lények; ő szegény plenni, hogy kerülnek ők össze.

– Csak ezt a bekecset ne látnám magán.

A bekecs kedves volt Horváthnak. Evvel telelt ki hét telet. A bekecset nem hagyta.

– Jó szolgálatot tett ez. Még ugyanaz, amit Kálmán a Kárpátokba utánam küldött. Ni, hisz itt is van. Szervusz, Kálmán.

Az ismerősök előnyomultak, kissé zavartan; nem hasonlított a régi Jóskára. Csak Linder volt fesztelen.

– Hol a burját menyecske, Jóska?

A fogoly nagy szemeket nyitott, és gyanakodva nevetett.

– Azt hallottuk, egy burját menyecskét hoztál.

– Burját menyecskét? – Horváth udvariasan és alázatosan nevetgélt, ahogy egy rosszul sikerült élcnek szokás, ha nagy úr mondja.

– Nem értünk mi arra rá.

Lackovics is befejezte a fotografálást. Odatolakodott a kijárat felé haladó csoporthoz, egyenesen Horváth mellé.

– Tanár úr, nem méltóztatott Krasznojarszkban lenni? Volt ott egy unokabátyám. Csuda dolgokat mesélt. A csehek belehajtották a vörös foglyokat egy gödörbe, összegéppuskázták, és leöntötték mésszel. A manuszok még mozogtak, és már a nyakukban volt a mész. Nálunk is így kellett volna elintézni a diktatúrát. Gondolom, tanár úr is beleegyezne? Kibántak tanár úrral is a mókusok. Egy évig tetszett túsz lenni? Mi is túszok voltunk a kommün alatt. Az apám és három fiú. Az apám Mackensenhez beosztott vezérkari ezredes volt. Az ilyenekre spóroltak, kezicsókolom. De én beadtam nekik a deftert. Egy Lenin-fiúnak eltörtem a kulcscsontját, és meglógtam. Három hetet barangoltam a Bakonyban.

Szaporán hadart, csak hogy a tanár úr bizalmába ékelődjék. A hadifogoly rá-rápislogott, udvarias helyeslés és ijedt csodálkozás közt ugrált a tekintete. Néha a környezete felé sandított, szinte segélykérőn. Pali leütötte a fejét, és különösen hátizmaiban érezte a szégyent. A lapockái a tarkójára szaladtak. Kálmán műszórakozottsággal nézelődött. A felesége oldalba bökte Lindert: figyeli? Csak az asszony könnyebbedett meg. Ő kívánta, hogy együtt mutatkozzanak; naivitásában ártatlansága legjobb bizonyítékának vélte, ha Lackóját is kisétáltatja az ura elé.

A Keleti mellett, a barakkokban, a honleányok szendviccsel kínálták a hazatért hősöket, és szerencsi csokoládéjuk maradékával tömték a fiatalabb tiszteket. Lackovics nem készíthette el a második képét, Horváthné nem volt hajlandó az ura mellé állni, amíg ez a bekecs van rajta.

– Pedig a szakállam levágattam – engesztelte a hős, és rágatlanul nyelte a szendvicseket.

– Jó étvágyad van, Jóska – konstatálta Linder.

– Igen, a skorbut óta. A cipőtalpat is megenném.

Pali néma boldogsággal vizsgálgatta az apját. Milyen kevés szavúan örvend, akár Ferenci Béla, a híres esztétikus, aki a nyolcadik óta férfiideálja. Kissé gyűrött arc, de a régi nagy karakter. Csak ez a Lackovics ne lenne. De ő majd bedobja magát a másik serpenyőbe. Bálványozásával helyreüti az anyja ridegségét.

Odakint javában szónokoltak. Eső szitált. Most énekszó. A Budai Dalárda.

– Ne egyen már annyit – szólt az urára Horváthné. – Otthon is ehetik – és cipelte ki az esőbe. A fogoly sajnálkozva bámult a szendvicsekre. – Kitűnő kis vajas dolgok – motyogta. A nevükre nem emlékezett.

A miniszterelnök beszélt. Átlag intelligenciára és rögtönzésre valló mondatok. Pali a református templomra gondolt, ahol tavaly legátus volt, és a foglyokról prédikált. Állhatna ő is a pódiumon! De lám, az apjának tetszik. Lábujjhegyen áll; tisztelettudóan odamered. Lackovics megmagyarázza: a miniszterelnök.

– A miniszterelnök? – illetődik meg a tanár úr, és hallgatja az országúttá járt frázisokat. Ráismer a fiatalkorára; megmozdul a kritikátlan önképzőkör. „A hazának szüksége van rátok.” Úgy van, bólint a fogoly is, úgy van.

Másodszor is a Himnusz. A fogoly is leveszi a sipkáját, paraszt gesztussal, ahogy az útjavító munkások szokták, ha urasági hintó elől kell félreállni. Nagy lélegzeteket húz, úgy énekel. Az egész emberen respektusos áhítat, de a szemhéjai nem emelkednek, az arc zsibbadt, álmos.

Az ünnepélynek vége. A társadalom visszakönyvelte háromszáz elkallódottját; farizeus örömmel, mert vissza illik adni az állásukat, s jaj, ki kerül helyettük bé-listára. Asszonyok szorongtak; kit kell ölelnem; gyerekek szűköltek: miféle szőrös-bűzös apuka jött haza Oroszországból.

A villanyoson a fogoly a bátyja mellé került.

– Hát édesanyánk hogy van?

– Csak megvan. Már nagyon számít rád. Meghagyta, okvetlen elgyűjjetek ám. Mindig azt mondta, csak ezt az egy fiamat láthassam a családja mellett, nem bánom, ha tüstént meghalok.

– Szegény nyanya. Hát a Juliskáék?… És így tovább. Ugyanaz a beszélgetés, amit Csóton is lefolytattak. Annál jobban esett. Kérdések és válaszok kitaposottak, nem kell kínlódni rajt. Meg nagy nyugodtság is Igarra gondolni. A hét év hányódás kikoptatta a fogolyból férfikorát. Nagy árvíz volt, lemosta a felső geológiai rétegeket, maradt a gyerekkor, Igar. A Köröndnél megkérdezte: – A Kálvin tér? – De az igari utcák utolsó házikóját is látta, amíg Sándorral diskurált.

Horváthné idegesen figyelte, hogy az ura és a sógora meghitten tárgyalnak. Messze ült, nem hallotta, mit. Biztos felőle. Az a paraszt mintha épp most magyarázná: ez az a fiatalember. Az ura mindent tud; hát tudjon, ő nem ijed meg, de azért csaknem zokogásig zaklatódott. Lindernek magyarázta.

– Látod, a bátyjával tud beszélni. Én egy jó szót sem kaptam tőle. Ezért várjon az ember hét esztendőt. A legszebb asszonykorom, és annyit sem tud mondani, nahát, eb vagy kutya.

– De Irmus!

– Hagyd el, neki mindig a rokonai voltak a fontosak. Jaj, csak az igariak. A gyerekét eladta volna, csak hogy az igariaknak többjük legyen. Hiába veszekedtem: mit hordod te a Dunába a vizet. Ha az igariakról volt szó, ingre vetkőzött volna. De bánom is én, bújjon beléjük. Csak minek vártam én rá hét évet tisztességben.

Horváth József, a hazatért hős, odahaza, az előszobában érzékenyült el először igazán. Egy fiókos tükör márványlapjáról a táncos csikós és csikósné, a huszonöt esztendeje ott álló csecsebecsék szöktek a szemébe. – Ni, a kedves régi dolgok. Fölvette őket, és megsimogatta, a nedves ajkait szétnyitotta, s a mosoly, mint áprilisi úttestre a nap, nedves fényt dobott szemére, ajkára és a pofacsontjaira.

A hétéves fogság távlata meghatottságot lehelt az együgyű jelenet köré. Móráné a könnyein át mosolygott. Pali elfordult, és sírt.

– Újra kell ismerkednem a holmikkal – motyogta a hős. – Ni, a Juli.

– Nem a Juli, nagyságos úr, a Kati – igazította ki a bejáróné, aki valamikor a szakácsnéjuk volt.

– Persze, persze, összetévesztettem.

– Rég találkoztunk, nagyságos úr.

– Hát bizony, bizony. – Megint csak a csikóshoz menekült: milyen kedves, régi dolgok. Nagybányai tanárkoromban vettük. Hogy kitartanak a régi holmik.

– Na, befele, befele – lökdöste a felesége. – Át kell öltözködnie.

Pali ráhunyorított az anyjára.

– Mit hunyorgatsz; csak nem fogunk itt ácsorogni.

A hálószobában tiszta fehérnemű és civil ruha várta a hőst. Pali segített neki az öltözésnél. A meleg alsótól nem akart megválni. Nagyon jó szolgálatot tett. A cipő befűzése felbosszantotta. Micsoda időrabló szokás. A gallérnál végleg elhagyta a türelem. A nyakkendőkötés sehogy sem sikerült, a tű is makacskodott. Remegő ujjai idegesen babráltak az ádámcsutka körül. – Mennyivel okosabb a mi plenni öltözetünk! Nahát, ilyen marhaságot! – méltatlankodott, mint aggok és gyerekek.

Amikorra elkészültek, a vendégek már a leves gőzét szagolták. Linder a villájával dobolt: – Tyű, itt nagyszerű szagokat érzek. Gyere, Jóska, csészét kell a szám alá rakni, úgy csorog a nyálam. – És valami disznóságot súgott Móránénak.

– Lackó, maga a borokat kezeli – mondta Horváthné. – Maradjon mellettem az asztalvégen, segít a szervírozásnál.

Móráné Lindert fikszírozta, s egy figyelmetlen pillanatban eleresztette: szegény Jóska!

Jóska az evés gyönyöreibe merült. Most már körültekintőn és tudatosan. – Ni, csiga – örvendezett a levestésztának. – Hányszor eszembe jutott a börtönben, amikor a moslékot elénk vágták. A mennyország legtündéribb kéjének tűnt föl egy darab kenyér. Volt velünk egy lett, azt kívülről kosztolták. Egyszer egy fehér cipót küldtek be neki, tyű, hogy irigyeltük érte. Voltunk vagy húszan, az mind körülállta, még az állkapcáját is figyelték azok. Képesek lettünk volna agyonütni érte. Hát amikor Rigában az első virslit bekebeleztük. Virsli zafttal. Emlékszik, édes, a Rathauskellerre?

Rámosolygott a feleségire. Az asszony türelmetlenkedett: – Emlékszem, emlékszem. – A férj a virsli elfogyasztását részletezte. – Az ember érezte, amint a jó falatok a gyomrába csúsznak, szinte beleizzadt a hasa. Hát ez a kappan például! Azt nem lehet számokban kifejezni, mit ér ez Oroszországban. Egyszerűen nem létezik. Ez ott olyan pazarlás, hogy…

– Na, most nincs Oroszországban, csak ne emlegesse a pazarlást – vetette oda Horváthné. – Majd azt tartjuk számon, hogy volt a fogságban. Örüljön, hogy van mit ennie.

Pali szerénykedett elő a kényszeredett csöndből.

– Az írásait meg tudta menteni, apuka? Az elméletét? – bökte hozzá magyarázólag, mert az apja elnyitotta a szemét.

– Minden odaveszett – nevetett a plenni. – Egye fene, jobb is, nincs rá gondom. – Nyilván örült, hogy nem zaklatják vele. – Ez a kis cukros holmi igazán kitűnő.

– Úgy van, Jóska, te csak egyél most. Neked az a dolgod, hogy meghízz. – A derék Kálmánt őszintén meghatották a sógor haskeservei. Brr, még elgondolni is.

– Bizony, még hat hete mankón bicegtem. No, a jó hazai majd csak…

– Ne higgye ám, hogy mindig így lesz – csattant fel a téveszme ellen Horváthné. – Ez most kivételes dolog. A maga fizetéséből krumplira sem elég. Kétezer korona. Abból ugyan nem hizlalom meg.

– Ne ijeszd meg szegény Jóskát, még visszamegy.

– Én nem ijesztem, csak megmondtam, hogy állunk. Nehogy Eldorádóba képzelje magát. Bizony, itt dolgozni kell. Az én lábaim is majd leszakadnak néha. Az a sok cepelés meg mosogatás. Nem arra neveltek, hogy mosogassak. Most meg nap nap után csak gürcölni, a legnyomorultabb cseléd is beledöglenék. Persze, más asszonynak ma is van cselédje. Velem? Törődik a fene. Forduljon föl. Ott a Vince, az már a hatodik fizetési osztályban van, mégis különórázik. Déltől estig. A felesége így is alig bír kijönni.

– Csak nem zavarnád az uradat különórázni. Még meg sem melegedett, hét év után.

– Érdekes! Nekem nem volt hét év a hét év. Nem veszkődtem többet, mint három béresné. Bugyorban hoztuk fel Igarról a lisztet. Télen abban a fagyban, a kocsi lépcsőjén. Én talán szórakoztam itthon. Ő kényelmesen vakációzott, ráért nyelveket tanulni, mi éreztük, akik itthon nyomorogtunk.

Belepirult az érvelésbe. Az ura bólintott: – Igaz. Mi is mondtuk, az otthoniaknak még nehezebb.

– Fő, hogy köztünk van, kedves tanár úr. Majd minden jóra fordul – lépett közbe kegyesen Lackovics. – Mit is mondott a kabai asszony?

Ittak.

Linder megint előkotorta az aznapra fölvett alapigét.

– Aztán úgy őszintén, Jóska, hogy is állunk azokkal a burját menyecskékkel?

– Menyecskék? Rájuk se gondoltam. A hét év alatt egyszer sem. Ilyen öreg már kibírja.

– Olyan öregnek érzed magad?

– Itt az öt iksz. Ilyenkor a kályha mellé kívánkozik az ember. Igaz-e, Irmus?

– Maga, lehet. Én még fiatal vagyok.

– Nana, az a fiatalság. – Alázatos bizalmassággal nevetgélt a feleségére. Azt elöntötte a bíbor.

– Ha magának nem is imponál, akad, aki megbecsülje. Igenis, fiatal vagyok.

– Éljen az ifjúság – rikoltott bele Lackovics.

A feketézést befejezték. Kati és az asszonya elszámoltak. A diskurzus megenyhült. Horváthné a konyhán sírta ki, hogy az urától egy jó szót sem kapott, csak gorombáskodik vele. – Azért féltem, ahány még hazakerült abból a büdös Szibériából, mind olyan, akár a pokróc. – Kati úgy találta, hogy a nagyságos úr megzavarodott.

Odabenn Moszkváról, a kommünről csevegtek, Linder-Lackovics modorában. A leforrázott Pali Victor Hugótól Szabó Dezsőig minden romantikus jelmezt fölpróbált, csak hogy keservét irodalmon át lássa. És a nagy ember, az apja, tűr, egyre némábban, mint a mártírok. Hogy mutassa ki neki az ő ábrahámi izsák-áldozó imádatát. Most nagyokat ásít. Unja ezt a gagyogó népséget; embertársat kíván, akivel megoszthatja kiábrándulását. Ha a kezét, a lábát megnyalhatná.

– Dőlj le, Jóska, ne zsenírozd magad – biztatta Móráné a hőst. – Tudjuk, hogy kimerültél. – Horváth a homlokát simogatta. – Bizony, az jó lesz.

Pali átkísérte a hálóba. A fogoly kinyújtózott; aoá, néhány hármashangzatot ásított, ahogy falusi vénasszonyok szokták, megrázta magát, s a duzzadt szemehéjait nyomogatta. Egész emésztő szervezete a sezlonért könyörgött.

Palinak a torkára dobbant a szíve. Itt a pillanat. Elfogultan hebegte: – Apuka, mielőtt ledűlne… Egy kis meglepetést készítettem erre a napra.

A fogoly szeme megcsillant. Talán egy doboz jó dohány. Na… És a sezlon szélire gubbadt.

– Már Csótra írt levelemben is jeleztem, hogy irodalomra adtam a fejem.

– Veszedelmes, veszedelmes – hajtogatta csalódottan az apa. – Jelent meg valamid?

– Semmi – vallotta be szégyenkezően Pali.

– Itt a hiba. Csak olyannal szabad foglalkozni, aminek pozitív haszna van. A mai világban csak az ér valamit, ami pénzre váltható. Tajmizmani, mondja az angol. Mi, plennik, megtanultuk.

– Majd idővel. Az inasévek termését kár a nyilvánosság elé vinni. Én ráérek. Különben úgy érzem, nincs messze a kiteljesedés… Emlékszik Pénelopé történetére?

– Pénelopé, Pénelopé. Hogyne, sokszor gondoltam rá. A régi görög nevekkel sokat foglalkoztam; egységes eredetre vezettem vissza a turáni és árja neveket. Magam is egy kicsit Odüsszeusz voltam. Sokat mulattunk rajt Pápán, a gimnáziumban, amikor az öreg Kovács, meghalt szegény, mély basszus hangon szavalta: kétfele dobogott a szív szőrös kebelében. Ennyiből nem voltam Odüsszeusz.

– Ezt a témát dolgoztam fel én is. Ötfelvonásos dráma, a címe: Pénelopé.

– Tyű. – Inkább a csendes őrültségen való elsajnálkozás, mint a csodálat tyűje. Pali boldogan hadarta:

– Igen. Rövidre fogva el is mondom a tartalmát.

– Ha úgy gondolod.

– Első felvonás: Odüsszeusz hazaérkezik bolyongásaiból, az isteni kondás kunyhójában összeakad fiával, Télemakhosszal, aki már hónapok óta keresi apját. A fiú elbeszéli, mint üldözik anyját a kérők. Közös tervet eszelnek ki, hogy Pénelopé hűségét próbára tegyék. A második felvonás: Odüsszeusz háza. Pénelopé mindenféle ürüggyel menekül kérői elől; de nincs kiút, estére választ kell adnia. Télemakhosz tanácsára nagy vacsorára gyűjti udvarlóit. Koldus érkezik. A kérők elzavarnák, de Pénelopé sajátságos vonzalmat érez iránta, megvendégeli. A harmadik felvonásban Pénelopé föltárja a vándor előtt szorongatott helyzetét. A vándor biztosítja, hogy Odüsszeusz él, s megígéri segítségét. Télemakhosszal hárman eszelik ki, hogy pusztítják el a kérőket. A negyedik felvonás a kérők lenyilazása. De ott a vándor, ő maga is kérőként lép fel. Pénelopé nehezen, de visszautasítja. Odüsszeusz leleplezi magát, teljes a boldogság. A kis családi szentháromság helyreállt.

Persze, ez csak a cselekmény váza. A lényeges a lélekrajz. Amint Odüsszeusz és Télemakhosz egymásra ismernek. Pénelopé szorongása. Hogyne, hiszen húsz éve özvegy, és a kérők csinosak, fiatalok. Télemakhosz félelme, kiállja-e az anyja a próbát; nem dobja-e oda magát az utolsó percben. Pénelopé kétségbeesése egyre növő vonzalmán, melyet a vándor iránt érez, boldogsága, amikor Odüsszeuszra ismer. És milyen mindent bearanyozó Télemakhosz öröme, hogy szüleit egymás karjában látja. Mindent beleadtam ebbe a drámába, különösen Télemakhoszba. Ez az első igazi művem.

– Nagyon kedves. Nem gondolod, hogy az antik miliő kissé unalmas nekünk, modern embereknek?

– Nem, nem, ez modern darab. Majd meglátja. Ha megengedi, felolvasom egy részét, ahol Télemakhosz felismeri az apját. Annyira a mi szituációnk.

Mohón esett a szekrényinek. Rég kikészítette a keresett részt, kartonba göngyölte, mint valami okmányt. Külön másolat, apró gyöngybetűk, miniszterpapíron. Háromszáz hibátlan jambussor: ez az ő ajándéka és vigasza. Majd meglepődik az öreg! Persze, fűzfapoétának tartja. De ha meghallja zengő magyarságát, az örök emberi érzések klasszikus, hellén tisztaságát.

Odüsszeusz hasa, mint egy roppant szivacs, minden vérét magába szítta, vértelen agyában álmosan kódorgott néhány facér gondolat. Jó ruganyos lehet ez a sezlon. A feje oldalt billent. Igaz, a fia. Micsoda butaság, felolvas. Mi ez? Uránia? De hát nem sértheti meg. Végre is pompás ebédet adtak. Nem kosztolt így tizennégy karácsonya óta. Akkor Debrecenen át vitték a Kárpátokba. Kitettek magukért a cívisek. Mindnyájan berúgtak.

– Ha megengedi, apuka?

– Hogy? Fel akarod olvasni? Jó, nem bánom. Hosszú lesz?

– Csak egy jelenet. Odüsszeusz már tudja, hogy közeledik a fia. Télemakhosz betoppan. Megindul a beszélgetés.

Reszkető hangja nekilódul a jambusáradatnak, mint valami szelíd lejtésű hullámvasútnak. Szép, ruganyos mondatokban ered meg a szó. Az ifjú Télemakhosz végigbolyongta az Égei-tengert. Apját keresi. A sós tengeri szellő és a nap egyenletes melege sugározza és hajtja sorait. Odüsszeusz kiforrott, fondor öreg. Kicsalja az otthoni titkokat. Pénelopé éjszakánként felbontja a szőttest; de így sem térhet ki kérői elől.

A szomszéd szobából hangos, visító kacagás csapott be. A kacaj tetején Lackovics recsegő hangja: murinagy gömbölyű. Horváth felfülelt. Pali térdére csúsztatta a kezét: – Pardon, hogy megzavarlak. Ki az a fiatalember?

– Lackovics, egy barátom – füllentette Pali, és gyorsan tovább olvasott.

Lackovics! Valamit beszélt a bátyja. Jó volna egyet ásítani. Ez a gyerek még mindig olvas. Mit olvashat? Kívánkozott, hogy ráförmedjen, mint délben a nyakkendőre. Nem, nem szakíthatja meg. Végre is jóindulatból teszi. De micsoda buta ötlet!

Télemakhosz minden bánatát kisírta. Csak Odüsszeusz nyomára jutna. Az apjában minden reménye. A szelek és a tenger a tanúi, hányszor hívta atyját, amikor árván csatangolt a hallgató szigetek közt.

Pali elérzékenyült. Könnyködön át olvasta a betűket. Szerencse, hogy kívülről tudta. A torkát forróság szorította, és mintha csuklania kellene.

Hosszú, elnyújtott horkolás szakította félbe. Odüsszeusz édesdeden aludt. Az állkapcsa leesett, úgy szedte a levegőt. Pali fölugrott, az apjára meredt. Az ebédlőből Lackovics, majd az anyja kacagása. Odüsszeusz horkol.

Leejtette a papírt. A szemei szárazon égtek. Hosszú, nehéz búgás bukott ki a melliből.

– Télemakhosz.