Táguló témakör

Télemakhosz

Pali szívét már a csengő is megfagyasztotta. Aznap reggel vagy ötödikszer. Az agyával percre tudta: tizenegy tíz, akkor robognak be a Keletire. Horthy is ott lesz, nem jöhet se előbb, se utóbb, de az idegei, a gyomrát, szívét, a gégéjét fogó gyeplők semmit sem tudtak, várakoztak csak résen álló nagy feszültséggel, hogy minden hangra, érintésre felágaskodtassák paripáikat.

Kálmán dugta be magát, a nagybátyja, három aranyrozettás vasúti, most karhatalmi parancsnok. Asszonyosan molett alakját tartalékos tiszti strammság sámfázta ki. Huszonegy őszén vagyunk.

– Mit szólsz hozzá, beszéltem az öreggel. Felhittam az amerikain a kollégámat, ismered a Reiszet, Győrben forgalmista, mondja, hogy épp ott áll a fogolyvonat. Kapok rajta. Te öregem, mondom, nem hívnád ide a sógoromat, Horváth József tanár, a legöregebb a transzportban. Rátalálsz, az egész feje kopasz. Egy perc múlva ott volt az öreg. A borbélytól húzták elő. A szakállát nyíratta le, mert az Irma megírta neki, hogy szakállal haza ne jöjjön. Szegény öreg. Isten bizony, én nem vagyok érzékeny, de majd elsírtam magam. Tizennégyben éppen így telefonáltam Homonnára neki, emlékszel, amikor a Kárpátokba vitték. Néz az őrnagyom, mi az, Kálmán, te sírni is tudsz. Ismer, hogy milyen nagy bohém vagyok, nem tudta elképzelni, mi ütött belém, hogy belebőgök az amerikaiba… Igaz, reggel beszéltem az öreg Sándor bácsival.

– Na, volt Csóton?

– Igen, minden további nélkül beengedték. Megmondta, hogy a bátyja, és beengedték. Itt adtunk randevút, csak a lánya bútora után néz. Azt tudod, hogy a Juliska menyasszony?

Pali türelmetlenül, hogy ez is érdekelhet valakit: – Hogyne… Mit mond? milyen apuka?

– Hát megöregedett, de azért nem olyan rettenetes.

– Igaz, hogy alig jár?

– Afenét… Egész rendes, csak hét év nagy idő, az meglátszik rajta. Rajtunk is meglátszik. Ő meg majd miránk mondja, hogy megöregedtünk.

Móra Kálmán szeretett optimista lenni; ez megkímélte a sopánkodástól, ami ártott az étvágyának. Pali a fonákja volt. A színöröm kuglófában is megtalálta az aggodalom keserűmanduláját.

– Nem tudom, nem haragszik-e, hogy nem utaztunk le Csótra?

– Igen, az megint anyád eszméje volt, senki se merészkedjen Csótra. Az öreg Sándor bácsival is összeveszett, hogy minek mászkál oda, úgyse engedik hozzá. Vesztegzár, így meg úgy. Attól félt, hogy pletykálkodni fog. Csak nem képzeli, hogy valaki hét év után első nap ilyennel traktálja az öcsét.

– Hagyjuk ezt, Kálmán.

– Jól van, én nem rontom el a te ünnepi hangulatodat, isten őrizz. De ahogy az Irma gondolkodik, nem tudom, mi lesz itt. Neked kéne a lelkire beszélni. Az ember reménykedett, hogy legalább most, most végre, felhagy avval a tacskóval. De nyakra-főre együtt látni azóta is. Azt hiszi, nem kerül az ura fülébe? Mitőlünk ugyan nem, hiába gyanakszik a feleségemre. A gyerekeim boldogságára mondom neked, Pali, a Terus meg én is csak szépítjük a dolgot. Az embernek végre is nővére. Nekem se dicsőség, ha az asszonynővéremet a Zugligetben látják avval a nyálasszájúval. Bocsáss meg, Pali, téged se értelek. Férfi vagy, vagy nem vagy férfi? Én a te helyedben leszámoltam volna avval a kölyökkel.

Pali tehetetlenül szégyenkezett.

– Ugyan, mi közöm nekem ahhoz?

– Mára, remélem, eltűnik a tisztelt úr? Amilyen tolakszi, még bedugja a képét.

Az előszobaajtóban megfordult a kulcs – Horvátné állt a lábtörlőn. Előbb az egyik, aztán a másik szatyrot nyomta az előszobába. A gumikabátjának a manzsettája beleakadt a kilincsbe, dühösen ráncigálta, így meg a könyökét vágta a másik ajtószárnyba.

– A kutyaúristenit!

– Így kell káromkodni, amikor az urad Szibériából hazatér? – feddte meg tréfásan az öccse.

– Bele kell dögleni a büdös sok szatyrozásba. Ez a három emelet, azt hiszi az ember, sose ér föl. Sokra megyek az urammal. Nekem ezután is főzni, takarítani kell. Csak eggyel több, akit kiszolgáljak.

– Magad se gondolod így, csak a szád jár. Olyan ember, mint Jóska.

– Olyan ember, olyan ember, abból én nem haraphatok. Kétezer korona, meg lehet abból élni? Meg ám, majdmegmondommi. Hazajön, és egy darab rongya sincs. Mind elhordta a fia. Miből öltöztetem föl? Abból a kétezer koronából? Abból egy nadrágra se tellik.

Kálmánt elöntötte a szimplán jólelkű ember fölháborodása.

– Na, ami azt illeti, arról cseveghetnénk. Elvégre, aki zsúrokat tud adni…

Ez érzékeny pont volt. Horváthné arca dühbe, az orra hegye meg a szemhéja sírásba vörösödött.

– Azt tudom. Azt irigyelitek. Hogy egyszer én is jól mertem lakni. Hét éve veszkődöm egyedül. A legjobb hét esztendőmet. Gyönyörű fiatal asszony voltam, amikor az uram itt hagyott. Nem tudom, ültél volna te Szibériában, viselkedett volna-e úgy veled a feleséged? S most, hogy egy kis pénzhez jutottam, már irigykednek. Bánja a fene, ha elúszik is, amit a mátyásföldi házamért kaptam, én nem nyomorgok többet. Eleget strapáltam magam. Fürdőbe kellene járnom, tönkrementek a lábaim a lépcsőzésben. Keres annyit az én uram? Bánja a fene, megesszük, amink van, aztán elmegyünk legelni.

Ruganyosan járkált ide-oda, konyhából kamrába, külön vájdlingba rakta a húst, kerek szakajtóba a tojást, tálcára az almát. Negyvenegy éves, de nagyszerűen konzervált nő volt, csak az arcát savanyította el örökölten beteges lelke, az idomai frissek, csaknem leányosan gömbölyűek.

– Azt, hogy van egy kis társaságom – azt irigyelitek? Ne félj, tudom, hogy a fiamat is a feleséged heccelte fel. Hogy én zsúrokat adok, neki meg menzázni kell.

Pali utálta a diskurzust. Szégyenkezett. A bátyja előtt az anyjáért, az anyja előtt a bátyjáért és magáért mindenki előtt.

– Engem hagyjon ki. Engem senki sem heccelt fel. Engem nem lehet fölheccelni.

– Ne beszélj. Figyelmeztettek rá. Úgy látszik, féltékeny rám a Teri. Láttam, rosszul esett neki, hogy Lackovics a zsúron velem foglalkozott.

– Féltékenységről kár beszélni. Lackovics, elég szégyen, a barátom volt, megfordult nálunk, bár rúgtuk volna ki. De hogy a feleségem törődött volna vele… Több az esze, semhogy egy ilyen taknyossal szóba álljon. Egy modortalan, hencegő, jellemtelen fráter.

Horváthné fejében jól megfért egymás hegyin a szenvedély eksztázisa és a körültekintő okosság. Nem kelt Lackovics pártjára, csak odavetette:

– Lackovics nem rossz fiú, nagy gyerek, nem az, aminek hiszitek.

Amint kiejtette a nevét, lányos szelídség gyúlt ki rajta. Palinak jobban fájt, mint az előbbi dühroham.

– Mért nem mentek be – szólt Horváthné békülékenyebben. – Van egy kis cserribrendim, Kálmán, te szereted.

Kálmán csakugyan szerette a cserribrendit, két kupica snapsz közt még a testvérnénje viselt dolgait is hajlandó volt más színben látni. Meg is indult az ebédlő fele, az ajtóban megkérdezte: erre, noha mindennapos volt Irmáéknál, nyelvét csettegette, az öccsét paskolta, egész lénye a kiengesztelődés csillagzata alá csúszott, amikor a csöngő a kellemes perspektíva elől váratlan elcsavarta.

Lackovics volt egy demizsonnal. Legalább ötliteres.

– Hát maga mit hoz? – örvendezett föl Horváthné. Azt a legkellemesebb hangját szedte elő, melyet csak Lackovics és a bejárónője tudtak reszelősen maradt gégéjiből kicsalni.

– Egy kis toroköblítő, a gríz egye meg – Lackovics a szája fölé feszítette a tenyerét, olyanformán, ahogyan a tengerészek szokták a homlokuk fölé; amúgy is harcsaszáját a füléig húzza, s gömbölyű fejét a jól sikerült fiú mosolya öntötte el.

– Ugyan, és maga cipelte? Menjen, maga gyerek.

– Gondoltam, kérem alázatosan, abból az örvendetes alkalomból, hogy nagysasszony kedves férjét ismét körünkben tisztelhetjük, én is hozzájárulok a családi ünnepély fényének csekély emeléséhez.

Széltiben nőtt, parton magas emberke volt, abból a fajtából, akit úgy dicsérnek, kicsiny a bors, de erős. Képe pestiesen szőrtelen. Modora a cirkusz-zoli és a nagyvilági gavallér modorának keveréke. A nők jópofának hítták, azaz sokat megengedtek neki. Szavait mosoly kísérte, amivel kétlelkűségét húzta egészen fölöslegesen alá, ilyesformán: én úgy beszélek, mint egy udvarias, felnőtt fiatalember – legjobb családok gyermeke, de alapjában vidám, sőt ötletes fickócska vagyok, akivel komázni is lehet.

– Igazán kár volt fárasztani magad – akart dühösködni Pali, de úgy jött ki belőle, mint tisztesség elhárítás.

– Ne besz – torkolta le Lackovics. Legvirágosabb kedvét ragok elhagyásával szokta kimutatni. – Elvégre és utóvégre.

– Hagyjad, hadd hozza. Van nekik elég – hangolta össze a kedélyeket Horváthné, aki büszke volt Lackovicsék állítólagos svábhegyi villájára és a hatalmas pincékre, melyekről barátja nem győzött beszámolókat rögtönözni.

– Szóra sem érdemes, nagyságos asszonyom. Na, de kérem… – Széles és rövid kisujját a szája szegletéhez illesztette, ami a szégyenkezés paródiája akart lenni. Horváthnét következetesen nagyságos asszonyozta, a bizalmasság árnyát se tűrte, sőt hódolón illemtudó volt, míg Horváthné őt a családnevét becéző Lackóval anyáskodta le.

– Gépről már gondoskodtam – fordult Kálmánhoz. – Három felvételt készítünk. Egyet, amikor berobog a vonat, nagysasszony kedves férje leszáll, a karok kitárulnak, függöny. Egyet a Keleti előtt: rokonok és a hazatért hős, családi együttes. A harmadikat itthon, ünnepi lakoma, a hős eszik, muri nagy gömbölyű.

– Jójó – torkolta le őket Horváthné. A harmadik felvételről eszébe jutott az ebéd és Kati, a bejárónő, aki még mindig nincs itt. – Hogy én egy büdös segítséget sem kaphatok. Nincs az embernek senkije, de senkije.

– Na, nee… – mosolygott rá Lackó, kerek fejét félrehúzta, és úgy nézett rá, mint valami haragos kutyusra, akinek lánc van a nyakán. Hatott.

– Menjenek már be. Annyi a dolgom, azt se tudom, hová nézzek.

Nagy, tisztán tartott szoba volt a Horváthné ebédlője. Kilencszáz körüli, soktornyú bútorok, a kredenc egész várkastély. Falvédők, terítők, futók, goblenek, perzsa- és szmirnaszőnyegek, párnák, függönyök rogyásig. Rákóczi elfogatása, mert a tanár úr történelemtanár, pompás fényképek egy idősebb, diplomata külsőségű úrról, az Irma édesapja, kiállításon kitüntetett fényképész. Egyik sarokban gyöngéd vízfestmény, virágcsendélet. Lackovics ajánlotta fel a nagyságos asszonynak szerény megemlékezésül. Saját. Zsúfoltság, rend és tisztaság. Míg Lackó meg nem jelent, a lakás volt Horváthné mindene. Olyan az Irma lakása, akár egy templom, mondták a rokonok. Egy-egy ügyesebb takarítónő valósággal szerelembe ejtette. Volt azoknak kávézás, dugdosás. Lackovics is nem utolsósorban a villanyszerelés körül kifejtett érdemei révén került a belső titkosok élére. Mindenre használható volt.

A három férfi, a világ három sarka, odatelepedett a plüssterítős asztal mellé, a bőrkötéses album köré. Kálmán, aki idült közlékenységben szenvedett, sehogy sem akadt rá arcraktárában a hidegen elutasítóra, a közönyös-szórakozottat volt kénytelen kikölcsönözni, azt, amelyiket társaságon kívül, önmagával szemben szokott hordani. Lábát szétvetve ült, kis gömbölyű kezeit a combjára nyugtatta, székét az ablak felé fordította, és a madeira-angyal szárnyáról találgatta, mi lehet. Pali konokul, leütött fejjel, rosszakarattal sunyított. Lackovics nem zavartatta magát. Megbirkózott ő elszántabb hallgatásokkal is. Palit firtatta.

– Na, boldog vagy? Hány éve nem láttátok egymást? – S hogy nem kapott választ: – Hét? Micsoda kis srác lehettél. Hányadikos voltál? Másodikos, ugye? Kis, rövidnadrágos kölök, és ma? Büszke lesz rád az öreg, a gríz egye meg.

Egy kis pauza. Kálmán rést hagyott a két fogsora közt, s közelítve-távolítva levegőt fútt ki. Búgott, mint egy igen halk sziréna vagy az ablak közé szorult dongó.

– Bizony, Palikám, rettenetes ez a háború. Mi is hárman voltunk fiúk a harctéren, az apánk meg ezredes. A Mackensen vezérkarába volt beosztva. Az anyánk reggeltől estig pakolt és drukkolt. Az volt az anya! Engem fölmenthettek volna, a Gaszton Gerő, a nagybátyám, országgyűlési képviselő, több ezer holdja van a Bácskában; de az anyám nem engedte. Lépést se tégy, Gerő. Legyen ő is ott, ahol az apja. Az igaz, hogy rosszabb helyen voltam, a gríz egye meg, a Doberdón és fenn Volhyniában, nyakig ültünk a pocsolyában, de hát jó anyag, kezicsókolom, ma is itt vagyok.

Szétmosolygott az urakra, csodálkoznak-e, hogy itt van. Két faszent. De a támadt csöndben az előszobából izgalmas párbeszéd ütött az ebédlőbe. Már amennyire Horváthnéval párbeszélni lehetséges volt.

– Nem bánom, én azt se bánom, ha mind odacsődülnek is. Tudom, hogy sok mondanivalójuk volt egymással. Énfelőlem összedughatják a fejüket, az én lelkiismeretem tiszta. Ha nem tetszik az uramnak, segíthetünk rajta.

Mély, rekedtes falusi hang.

– Na, felőlem nyugodtan alhatik az Irma. Én nem beszéltem semmi olyanost.

– Avval se törődőm, ha beszélt. Majd felvilágosítom én az uramat, ki az ő rosszakarója, én vagy a besúgói.

– Besúgó, besúgó! Maga mingyár azt tételüzi föl az emberrül, hogy nem tudom én, mi. Pedig elhiheti, Irma.

Őszinte, felháborodott tiltakozás ritt ki a szavából; a női hang is alábbhagyott.

– Nem mondom én magát. Ki mondta, hogy éppen maga. De vannak, engem figyelmeztettek rá.

Pali válla közé húzta a fejét. Ki figyelmeztette? A lelkiismeret?

– Sándor bácsi – örvendezett Kálmán. Segélycsapat érkezett. – Tessék beljebb kerülni, Sándor bácsi – és kitárta az ebédlőajtót. Olyan örömmel üdvözölte a sógora bátyját, mintha nem is aznap reggel találkoztak volna. A nála vagy húsz évvel öregebb gazdáról Igar jutott eszébe, ahol még hajdani, haj, boldog ifjúkorában vakációzott, amikor az érettségin elhasalt, s a sógora készítette el pótvizsgára. Volt egy lány, az csak parasztot engedett magához, ő felöltözött kocsisnak, és az igazi kocsis megugrasztotta. Így történt-e, elbeszéléseiben élménnyé így alakult, és hálás volt érte az igariaknak.

Paliban felszikrázott az öröm. Szerette ezeket a barna, meleg embereket. Zömök, vállas férfi volt a bátyja. Szesz és kommün eltétovították a járását, a haja is deresedett, de húsz év előtt a falu Széchenyije volt, úttörő és kezdeményező, s ez rá volt írva, mint hajóroncsra a hajdani óceánjáró neve. Pali az apjáról akart érdeklődni, de Lackovics beékelődött. Ceremóniásan, mély tisztelettel mutatkozott be, akárcsak a miniszterelnök állt volna előtte.

– Lackovics.

– Horváth Sándor vagyok, Igar községből. – Az öreg végigleste a fiatalembert. Micsoda kis dugasz – gondolta. Nem talált különbet az Irma. Naiszen. Ravasz gondolatok sétáltak a homloka mögött, hogy ez meg az Irma, ez a kis totykos. Akár a tök alsó a kártyából. Egy vicc jutott eszébe: az öles asszonyon erőszakot követett el a kis ember… Nem gondolta végig, még elneveti magát.

– Horváth urat már van szerencsém hírből ismerhetni. A kedves lánya sok kedveset mesélt róla. Apropó, hogy van a Juliska? Hallom, menyasszony. – Ez már a sebesféle volt Horváth Sándor úrnak. A nyáron fenn időzött a leány Pesten, a nagynénijénél, hogy majd szereznek neki valami jó partit. Össze is kerítették evvel a Lackoviccsal, az csapta is a szelet, Juliskának is tetszett, de a nagynéni „rági babának, eszi magának”, s Juliska azon kapta a szerelmes szívét, hogy a nagynéni elhalászta az udvarlóját. Hazautazott, s ott telesusmogta az atyafiságot, hogy ő nem konkurrálhat az Irma nénjivel, és eljegyezkedett a jegyzővel.

– Az ám – felelte Horváth Sándor kurtán.

– Na, és milyen ember a vőlegény? Remélem, megértik egymást?

– Szép szál ember – formulázta meg Horváth Sándor csendesen kétélű véleményét. A kis ember süket volt.

– Fő a megértés, kezicsókolom.

– Igaz, beszéltem apukáddal – fordult az öccséhez Sándor gazda. Olyan hirtelen rázta le nyelviről a kellemetlen témát, mint csizmáról szokás a sarat.

– Hallom. Megrokkant, ugye?

– Hát azt nem mondhatni. Akkora a szakálla, akár egy kozáknak. Mondom neki: te Jóska, nincs ebben valami? Aszongya, abbizon meglehet, Sándor.

– Nem panaszkodott?

– Nem az. Csak örült, hogy itthon van.

– Mégis, mit beszélt?

– Nem beszélt az semmit különöstég, csak hogy sokat nélkülözött. Meg kérdezősködött rúlatok.

Pali látta, ebbül ugyan nem szed ki semmit. De muszáj volt az apjáról beszélnie.

– Csak egy picurkát térjen magához, nagyszerű karriert csinálhat. Kilenc nyelvet beszél, az összes turáni nyelvekre rákapott valamelyest. Új elmélete van a magyarság eredetéről.

Az utolsó mondatra Horváthné is beserdült. A kredencet vatatta, de elkapta a szót, és nem állhatta meg, hogy vissza ne dobja, mint valami kigyulladt füleslabdát.

– Az, az. Azok a büdös turáni eszmék. Neki mindig előbbre valók voltak az eszmék meg az egyesület, mint a családja. Nekem megmondták. Már tizennyolcban hazajöhetett volna. De neki valami expedícióba kellett keveredni. Az őshaza. Maradt volna az őshazában, ha az előbbrevaló, mint én meg a fia.

– Ugyan, hogy tudsz ilyen meséknek felülni – csitítgatta Kálmán, kissé bizonytalanul, mert a sógor csakugyan furcsán komoly és lelkiismeretes ember.

– És ha úgy is volt – kapta fel Pali lelkesen a legendát. – Jól tette. Mikor kerül ő megint Mongóliába? Ha valakinek valami nagy fölfedezése van, semmitől sem szabad visszariadnia. Én csak tisztelem érte apukát.

– Akárki mondta is, Irma – vágta közbe Sándor –, nem jóakarója egyiküknek sem. Nem is olyan ember a Jóska. Jobb is, ha nem macerálja ilyesmivel.

– Ismerik őt maguk? Annak mindig a családja volt a legutolsó. Én éltem vele, én tudom.

Kálmán az óráját nézte: – Tíz óra öt. Cihelődhetünk. Inkább a peronon várjunk. Nagyszerűen kilobogózták, elsőrendű a büfé.

A karaván elindult. A három férfi már a lépcsőházban botorkált, az asszony még beszólt a konyhára, a kappansütés részleteit tárgyalta meg Katival, aki nála is jobban tudott mindent. Pali rá várt. A torkát nehéz drukk markolta. Irtózott mindentől, amit mások ellenében kellett megtennie vagy kimondania.

– Csak arra kérem, mamám, apuka előtt ne mondjon ilyeneket. Legalább ma ne.

Kicsiny, de fényes könnyei mögé két szorongó szem nyitotta a fájdalom fekete égboltját.

Horváthné habozott: támadás vagy könyörgés? Könyörgésbe burkolt támadás?

– Semmi közöd hozzá. Azt mondom, ami jólesik. Lackó – kiabált a férfiak után –, a kulcsaim magánál vannak?

– Parancsára, nagysasszonyom.

A villanyoson Pali Kálmán mellé került. A keserűség alól előcsíráztatta a maga kis hóvirágait.

– Akárhogy van, mégis ez az életem legboldogabb napja. Lesz végre valakim. Elmondhatom a terveimet, megoszthatom a reménységemet. Lesz két szem, amelyben méltón tükröződhetek. Gyerekkoromban is nagyszerűen megértettük egymást. Egy párt voltunk az anyám ellen. Amikor elvitték, egy őszibarackot evett utoljára, a magját becsomagoltam, ma is megvan. Azóta is, ha csirkecsontot törtem, vagy kártyában ki is jöhetett egy kártya meg nem is, föltettem a kérdést, hazajön apuka vagy nem. Egy kocsi hajtott előttem, ha elérem a sarokig, hazajön, ha nem, ott marad, és rohantam, mint az őrült. Ha páros a lépcső, hazajön, ha páratlan, nem. Mennyi drukkolás, amíg levél jött. Másfél évig egy sor sem. És most mégis itt van. Háromszáz név volt az újságban, a Rigába érkezettek névsora, én rápillantottam, és azonnal és csak az övét láttam. Képzelheted, az a boldogság! A bölcsészet folyosóján történt. Megszólítottam Kornis professzort, neki újságoltam el; addig sose beszéltem vele. A kollégákat is egész megbolondítottam. Történhetik itt akármi, van apám, művelt, nagy látókörű ember. Segítségére leszünk egymásnak. Az ő nyelv- és történelem tudása és az én írótehetségem. Úgyis királydrámákat akarok írni. Végig Szent Istvántól az utolsó erdélyi fejedelemig, tíz trilógia. Apuka összegyűjti az anyagot, én feldolgozom. Ma még föl sem tudom mérni az ő hazatértének a jelentőségét. Nem igaz?

– Hogyne, mindenesetre – bizonykodott a jóakaratúan semleges karhatalmi parancsnok. – Itt vagyunk, végállomás.

– Hogy elfecsegtem az időt.

Pali most jött csak rá beszéd és hallgató ég–föld távolságára. Kipirult, közlésre nyílt arcára rászaladtak a zavar rolettái. Egy óra múlva itt az apja, annak majd beszélhet.

A Keletit teleaggatták lobogókkal. Zöld gallyakból is csináltak néhány füzért, de azok elvesztek a kőcsarnok kongó ürességiben. Úgy aránylott az a fogolyfogadó egy-két zöld ág a nagy ürességhez, mint a magyar társadalom érdeklődő szeretete a háború csinálta közönyhöz. Az érkezési oldalon dobogó állt, a miniszterelnök, a társadalmi egyesületek és a püspöki kar képviselői onnét lejsztolják le tízórai virsli és ebédbifsztek közt fogadó szónoklatukat. Egy másik pódiumról a zenekar zúdít majd meghatottságot a rokonokba, akiket kordonnal tartottak vissza a peron elözönlésétől. Csak az ég ne lenne olyan ólmos.

Lackovics elmagyarázta a részleteket. Itt fog állani Horthy, itt a miniszterelnök, itt vonulnak ki a hazatért hősök. Az a sok asszony és gyerek! Van, aki nem ismeri az apját. Lesz itt sírás, kezicsókolom.

– A Budai Dalárda fog énekelni – hozott új híreket Kálmán.

– Igazán, ne mondd – örvendezett reszkető hangon Horváthné. A Budai Dalárda is! Színház nevelte idegeiben már ott volt a felhangzó ének, és meghatottság pirította ki finom orrcimpáit. Sándor bácsi zavartan szűkölt, mint a falusiak ekkora tömegben.

A kordonnál ismerősökre akadtak. Móráné, a Kálmán felesége meg Linder úr, a koma, hős és neje régi cimborája. Móráné még fiatal, de a pesti átlagnál testesebb nő, mellére fűzött hassal; gyanakodó pillantásokkal méregette a családias csoportot. Linder úrból fesztelenül folyt közvetlen természete.

– Szervusz, Irmus, hová mentek nászútra?

– Miféle nászútra? – Savanyú, biggyesztő mosoly somolygott ki a Horváthné szája csücskire: én ugyan mosolygok, de alapjában az élet tragikus áldozata vagyok, aki csak ilyen eredeti vén rókák kedviért engedek letargiámból, mint te is vagy, Linder koma.

– Illik egy kicsit nászutaznotok. Mindent újra kell tanulnotok. Szegény Jóska, kiéhezett ott Szibériában, nincs az a vőlegény, aki versenyezhetne vele. Hacsak valami burját menyecskét nem fogott magának.

– Ki is rúgom őt a menyecskéjével együtt. – Kormányozható kedély volt, ha valaki nem átallotta léhaságával terelgetni.

– Mi az, Lackovics, maga itt van? – helyezte el viperanyálát Móráné. – Eljött a családfőt fogadni?

– Mint a család őszinte tisztelője, hiszen tetszik tudni. Pardon, a fényképezőgép. A vonatnál találkozunk.

A bennfentes Kálmán átsegítette őket a kordonon. Néhány irigy megjegyzés röpült utánuk. A peronon előkelőbb nép sétált. Nagyon sok volt az idősebb, csúnya, vörös orrú hölgy, a karjukon is vöröskereszttel voltak megjelölve; arisztokraták lehettek, mert fiatal fiúkkal galoppoztak le-föl, mintha fontos dolguk lenne. A vonat a külső B-re fut; még van huszonöt percünk, állapította meg a szakmabeli karhatalmas.

Paliban sajátságos dolgok történtek ezalatt. Izgatott volt, de anyja vére, mint egy színházi gukkeren, figyelte is az izgalmát. Itt a pályaudvar. Félórán belül begördül a mozdony. Kiszáll az apja. Szibériában sínylődött, ahol ötvenfokos a tél, és az emberek az orrukra is kesztyűt húznak. Atlétamellű, ragyogó homlokú férfi, amilyen ő sohasem lesz. Milyen jó imádni egy ilyen nagy embert. Ő már hét éve imádja s már gyermekkorában is. Apuka mindent tud, az etruszkoktól a szumir nyelvészetig, de vív is, s a magas nyújtón megcsinálja a saslengést. Most talán nem csinálja meg. Hisz skorbutot kapott, egy évet sínylődőtt a tömlöcben, korpakenyéren és moslékon. Túsz volt, a haza áldozata. Megrokkant férfi, de a szelleme ép. Új elméletet hoz az őshazáról. Ott áll a Turáni Társaság egyik oszlopa. Talán épp érte jött ki, hogy lestoppolja az elméletét. Még egyetemi tanár is lehet belőle. S ő rögtön a karjaiban lesz. Nem vagyok árva. Van édesapám, van édesapám.

Többször elismételte, csak hogy felzaklassa az idegeit. Nem találta elég feszültnek, izgatottnak magát. Gondolatai félrecsúsztak a fő témáról. Egy hordár és egy nagysága nézeteltértek, s ő megértette a diskurzusukat. Micsoda kis lélek ő! Most, amikor egyetlen érzés lobogásában kellene lennie. És ő méltatlan a szituációhoz. Megjön az édesapám, mormogta félhangon. A homlokához nyúlt. Az ujjai jégcsapok, a feje sütő vas, Hogy támadhat ugyanabban a szervezetben ekkora hőmérséklet-differencia. Végre is ugyanaz a szív, ugyanaz a vér. Térdei s hátán a bőr citeráztak. Nagyokat kellett sóhajtania, és vizelési ingere volt. Ő pedig azt hitte, a szíve fog csődöt mondani. Egy kicsit dobbanóbb, igen, a nyakán át a fülébe hallja a dobogását, mintha lovak ügetnének, de ez mégsem az igazi. A szívfájás egész más lehet. Mi lenne, ha elájulna. Gyerekkorában koronázáskor elájult. De most nem lát piros-kék korongokat, amint fekete alapon forognak. Pedig most több oka lenne elájulni. Van édesapám, van édesapám.

– Jesszusom, ez a fiú rögtön összeesik – szörnyülködött föl Horváthné, amikor tekintete a bolondozó-udvarló Linderről Palira csúszott. Őszi fű színe volt a gyereknek, a szemgolyói percek alatt beestek, az orra kihegyesedett.

– Pali, Pali – rázta meg Linder is.

– Rosszul van a boldogságtól – szögezte le Móráné, és örült, hogy ezt is látta. Majd elmesélheti. Mindenki megilletődött, csak Horváthné lamentált. Úgyse tudta, melyik lelki kosztümjében állapodjék meg erre a kínos pillanatra. A tudat alatt megtörtént a választás: a fiáért aggódó anya.

– Fiacskám, ne veszítsd el az eszed. Tudod, hogy nem szabad fölizgatnod magad. Még alig lábolt ki a tüdőcsúcshurutjából. Minden úgy megárt neki – magyarázta a többieknek, és cirógatta a fia haját.

Hangosan beszélt, a járókelők is hallhatták. A tizenkilenc éves langaléta ország-világ előtt megsajnáltatott. Egy vöröskeresztes asszonyság tokajiért szaladt. Az apja jön meg, mondták az emberek. Rosszul lett a boldogságtól.

Pali szégyellte az anyja hangoskodását, de meg is vigasztalódott, hogy az ő fiúi szeretete annyiak emlékezetében megöröködött. Hagyjanak, kutyabajom sincs, és csakugyan ruganyosan kivált a csoportból.

A peronon zúgás hullámzott végig: a kiválasztottak, akik kiborravalózták vagy kiprotekciózták magukat, kifelé áradtak. A kordonon kívül, a tömegben lökések indultak el, s amikorra hátulról előre értek, a katonákat is megtántorították. Azok nem káromkodhattak, mert tudták, miről van szó, csak ugyanakkorát löktek visszafele. Mindenki előre-hátra ingott; az anyák „jaj, a kislányom” kiáltásokkal könyörögtek kíméletet. Mindenki a szomszédját tette felelőssé, az meg tovább hárította. Háromszáz fogoly érkezett.

A katonabanda belezendített. A Himnusz észrevehetően megtöltötte a csarnokot, az üvegtető mintha emelkedett volna, mint fekvő ember szegycsontja, ha sóhajt. Tömeg és zene összemosták az egyéneket, a csordaember csapott ki mindenkiből, valami gátlás elnyomta ember, mert nagy megkönnyebbedés volt a kiszabadulás. A Keleti előtt, ahol semmit sem látni, egyesek felágaskodtak, majd kiesett a szemük, köztük öregek is, kik máskor egy pillanatot sem tudtak volna lábujjhegyen állni.

A vonat lépésben pöfögött be, s egyeseket annyira lenyűgözött ez a méltóságos ritmus, hogy ugyanolyan méltóságosan lépkedtek eléje. Mások előrefurakodtak, és neveket kiabáltak.

– Nédd, Pali, ott gyün apukád – bökte oldalba Sándor bácsi a tétova öccsét. A nehéz felismerés egy tizedmásodperce; s Palit mint nyilat lőtte ki a boldogsága.

– Pali, vigyázz magadra. Az istenért! – sopánkodott mögötte az anyja.

Egy tétova kar állította meg Pali rohanását. Püffedt szemhéjak alól két bizonytalan szem; hatalmas, százfoltú bekecs, ormótlan cipők, kimustrált katonasapka. Ölelés közben érezni lehetett a bekecsbélés dohosságát. Egy tétova ember állt Pali előtt, aki hagyta, hogy történjenek rajta az események. Paliból a készülő nagy mondások eredője egyetlen kezicsókolomba buggyant ki. Apa és fiú ködben álltak, egyik az értelem, a másik az érzelem ködében.

A hadifogoly udvariasan erőlködött, hogy a helyzetbe beletaláljon.

– Ni, a Pali. Nagyot nőttél, de nem sokat változtál. Még ugyanaz a gyermekarc. Én kiszakállasodott, vállas férfinak gondoltalak.

Pali elpirult. A szakáll a kényes oldala volt.

– Pali, te ne izgasd magad – aggódott az anya.

A fogoly a fiától az asszony felé fordult. Hét magányos év imádságos tiszteletével, melyet csak kutyásabbá tett az utolsó év szellemi leromlása.

– Az Irmus. Még mindig a régi. Akár a képen. A bolsevikok szedték el Moszkvában. – Nem merte megcsókolni az asszonyt, csak a karját fogta. Két évig papucsot gyártott, és parasztasszonyok előtt hajlongott, hogy megvegyék. Két évet a moszkvai börtönben koplalt. Az ilyen nők, mint a felesége, természetfölötti lények; ő szegény plenni, hogy kerülnek ők össze.

– Csak ezt a bekecset ne látnám magán.

A bekecs kedves volt Horváthnak. Evvel telelt ki hét telet. A bekecset nem hagyta.

– Jó szolgálatot tett ez. Még ugyanaz, amit Kálmán a Kárpátokba utánam küldött. Ni, hisz itt is van. Szervusz, Kálmán.

Az ismerősök előnyomultak, kissé zavartan; nem hasonlított a régi Jóskára. Csak Linder volt fesztelen.

– Hol a burját menyecske, Jóska?

A fogoly nagy szemeket nyitott, és gyanakodva nevetett.

– Azt hallottuk, egy burját menyecskét hoztál.

– Burját menyecskét? – Horváth udvariasan és alázatosan nevetgélt, ahogy egy rosszul sikerült élcnek szokás, ha nagy úr mondja.

– Nem értünk mi arra rá.

Lackovics is befejezte a fotografálást. Odatolakodott a kijárat felé haladó csoporthoz, egyenesen Horváth mellé.

– Tanár úr, nem méltóztatott Krasznojarszkban lenni? Volt ott egy unokabátyám. Csuda dolgokat mesélt. A csehek belehajtották a vörös foglyokat egy gödörbe, összegéppuskázták, és leöntötték mésszel. A manuszok még mozogtak, és már a nyakukban volt a mész. Nálunk is így kellett volna elintézni a diktatúrát. Gondolom, tanár úr is beleegyezne? Kibántak tanár úrral is a mókusok. Egy évig tetszett túsz lenni? Mi is túszok voltunk a kommün alatt. Az apám és három fiú. Az apám Mackensenhez beosztott vezérkari ezredes volt. Az ilyenekre spóroltak, kezicsókolom. De én beadtam nekik a deftert. Egy Lenin-fiúnak eltörtem a kulcscsontját, és meglógtam. Három hetet barangoltam a Bakonyban.

Szaporán hadart, csak hogy a tanár úr bizalmába ékelődjék. A hadifogoly rá-rápislogott, udvarias helyeslés és ijedt csodálkozás közt ugrált a tekintete. Néha a környezete felé sandított, szinte segélykérőn. Pali leütötte a fejét, és különösen hátizmaiban érezte a szégyent. A lapockái a tarkójára szaladtak. Kálmán műszórakozottsággal nézelődött. A felesége oldalba bökte Lindert: figyeli? Csak az asszony könnyebbedett meg. Ő kívánta, hogy együtt mutatkozzanak; naivitásában ártatlansága legjobb bizonyítékának vélte, ha Lackóját is kisétáltatja az ura elé.

A Keleti mellett, a barakkokban, a honleányok szendviccsel kínálták a hazatért hősöket, és szerencsi csokoládéjuk maradékával tömték a fiatalabb tiszteket. Lackovics nem készíthette el a második képét, Horváthné nem volt hajlandó az ura mellé állni, amíg ez a bekecs van rajta.

– Pedig a szakállam levágattam – engesztelte a hős, és rágatlanul nyelte a szendvicseket.

– Jó étvágyad van, Jóska – konstatálta Linder.

– Igen, a skorbut óta. A cipőtalpat is megenném.

Pali néma boldogsággal vizsgálgatta az apját. Milyen kevés szavúan örvend, akár Ferenci Béla, a híres esztétikus, aki a nyolcadik óta férfiideálja. Kissé gyűrött arc, de a régi nagy karakter. Csak ez a Lackovics ne lenne. De ő majd bedobja magát a másik serpenyőbe. Bálványozásával helyreüti az anyja ridegségét.

Odakint javában szónokoltak. Eső szitált. Most énekszó. A Budai Dalárda.

– Ne egyen már annyit – szólt az urára Horváthné. – Otthon is ehetik – és cipelte ki az esőbe. A fogoly sajnálkozva bámult a szendvicsekre. – Kitűnő kis vajas dolgok – motyogta. A nevükre nem emlékezett.

A miniszterelnök beszélt. Átlag intelligenciára és rögtönzésre valló mondatok. Pali a református templomra gondolt, ahol tavaly legátus volt, és a foglyokról prédikált. Állhatna ő is a pódiumon! De lám, az apjának tetszik. Lábujjhegyen áll; tisztelettudóan odamered. Lackovics megmagyarázza: a miniszterelnök.

– A miniszterelnök? – illetődik meg a tanár úr, és hallgatja az országúttá járt frázisokat. Ráismer a fiatalkorára; megmozdul a kritikátlan önképzőkör. „A hazának szüksége van rátok.” Úgy van, bólint a fogoly is, úgy van.

Másodszor is a Himnusz. A fogoly is leveszi a sipkáját, paraszt gesztussal, ahogy az útjavító munkások szokták, ha urasági hintó elől kell félreállni. Nagy lélegzeteket húz, úgy énekel. Az egész emberen respektusos áhítat, de a szemhéjai nem emelkednek, az arc zsibbadt, álmos.

Az ünnepélynek vége. A társadalom visszakönyvelte háromszáz elkallódottját; farizeus örömmel, mert vissza illik adni az állásukat, s jaj, ki kerül helyettük bé-listára. Asszonyok szorongtak; kit kell ölelnem; gyerekek szűköltek: miféle szőrös-bűzös apuka jött haza Oroszországból.

A villanyoson a fogoly a bátyja mellé került.

– Hát édesanyánk hogy van?

– Csak megvan. Már nagyon számít rád. Meghagyta, okvetlen elgyűjjetek ám. Mindig azt mondta, csak ezt az egy fiamat láthassam a családja mellett, nem bánom, ha tüstént meghalok.

– Szegény nyanya. Hát a Juliskáék?… És így tovább. Ugyanaz a beszélgetés, amit Csóton is lefolytattak. Annál jobban esett. Kérdések és válaszok kitaposottak, nem kell kínlódni rajt. Meg nagy nyugodtság is Igarra gondolni. A hét év hányódás kikoptatta a fogolyból férfikorát. Nagy árvíz volt, lemosta a felső geológiai rétegeket, maradt a gyerekkor, Igar. A Köröndnél megkérdezte: – A Kálvin tér? – De az igari utcák utolsó házikóját is látta, amíg Sándorral diskurált.

Horváthné idegesen figyelte, hogy az ura és a sógora meghitten tárgyalnak. Messze ült, nem hallotta, mit. Biztos felőle. Az a paraszt mintha épp most magyarázná: ez az a fiatalember. Az ura mindent tud; hát tudjon, ő nem ijed meg, de azért csaknem zokogásig zaklatódott. Lindernek magyarázta.

– Látod, a bátyjával tud beszélni. Én egy jó szót sem kaptam tőle. Ezért várjon az ember hét esztendőt. A legszebb asszonykorom, és annyit sem tud mondani, nahát, eb vagy kutya.

– De Irmus!

– Hagyd el, neki mindig a rokonai voltak a fontosak. Jaj, csak az igariak. A gyerekét eladta volna, csak hogy az igariaknak többjük legyen. Hiába veszekedtem: mit hordod te a Dunába a vizet. Ha az igariakról volt szó, ingre vetkőzött volna. De bánom is én, bújjon beléjük. Csak minek vártam én rá hét évet tisztességben.

Horváth József, a hazatért hős, odahaza, az előszobában érzékenyült el először igazán. Egy fiókos tükör márványlapjáról a táncos csikós és csikósné, a huszonöt esztendeje ott álló csecsebecsék szöktek a szemébe. – Ni, a kedves régi dolgok. Fölvette őket, és megsimogatta, a nedves ajkait szétnyitotta, s a mosoly, mint áprilisi úttestre a nap, nedves fényt dobott szemére, ajkára és a pofacsontjaira.

A hétéves fogság távlata meghatottságot lehelt az együgyű jelenet köré. Móráné a könnyein át mosolygott. Pali elfordult, és sírt.

– Újra kell ismerkednem a holmikkal – motyogta a hős. – Ni, a Juli.

– Nem a Juli, nagyságos úr, a Kati – igazította ki a bejáróné, aki valamikor a szakácsnéjuk volt.

– Persze, persze, összetévesztettem.

– Rég találkoztunk, nagyságos úr.

– Hát bizony, bizony. – Megint csak a csikóshoz menekült: milyen kedves, régi dolgok. Nagybányai tanárkoromban vettük. Hogy kitartanak a régi holmik.

– Na, befele, befele – lökdöste a felesége. – Át kell öltözködnie.

Pali ráhunyorított az anyjára.

– Mit hunyorgatsz; csak nem fogunk itt ácsorogni.

A hálószobában tiszta fehérnemű és civil ruha várta a hőst. Pali segített neki az öltözésnél. A meleg alsótól nem akart megválni. Nagyon jó szolgálatot tett. A cipő befűzése felbosszantotta. Micsoda időrabló szokás. A gallérnál végleg elhagyta a türelem. A nyakkendőkötés sehogy sem sikerült, a tű is makacskodott. Remegő ujjai idegesen babráltak az ádámcsutka körül. – Mennyivel okosabb a mi plenni öltözetünk! Nahát, ilyen marhaságot! – méltatlankodott, mint aggok és gyerekek.

Amikorra elkészültek, a vendégek már a leves gőzét szagolták. Linder a villájával dobolt: – Tyű, itt nagyszerű szagokat érzek. Gyere, Jóska, csészét kell a szám alá rakni, úgy csorog a nyálam. – És valami disznóságot súgott Móránénak.

– Lackó, maga a borokat kezeli – mondta Horváthné. – Maradjon mellettem az asztalvégen, segít a szervírozásnál.

Móráné Lindert fikszírozta, s egy figyelmetlen pillanatban eleresztette: szegény Jóska!

Jóska az evés gyönyöreibe merült. Most már körültekintőn és tudatosan. – Ni, csiga – örvendezett a levestésztának. – Hányszor eszembe jutott a börtönben, amikor a moslékot elénk vágták. A mennyország legtündéribb kéjének tűnt föl egy darab kenyér. Volt velünk egy lett, azt kívülről kosztolták. Egyszer egy fehér cipót küldtek be neki, tyű, hogy irigyeltük érte. Voltunk vagy húszan, az mind körülállta, még az állkapcáját is figyelték azok. Képesek lettünk volna agyonütni érte. Hát amikor Rigában az első virslit bekebeleztük. Virsli zafttal. Emlékszik, édes, a Rathauskellerre?

Rámosolygott a feleségire. Az asszony türelmetlenkedett: – Emlékszem, emlékszem. – A férj a virsli elfogyasztását részletezte. – Az ember érezte, amint a jó falatok a gyomrába csúsznak, szinte beleizzadt a hasa. Hát ez a kappan például! Azt nem lehet számokban kifejezni, mit ér ez Oroszországban. Egyszerűen nem létezik. Ez ott olyan pazarlás, hogy…

– Na, most nincs Oroszországban, csak ne emlegesse a pazarlást – vetette oda Horváthné. – Majd azt tartjuk számon, hogy volt a fogságban. Örüljön, hogy van mit ennie.

Pali szerénykedett elő a kényszeredett csöndből.

– Az írásait meg tudta menteni, apuka? Az elméletét? – bökte hozzá magyarázólag, mert az apja elnyitotta a szemét.

– Minden odaveszett – nevetett a plenni. – Egye fene, jobb is, nincs rá gondom. – Nyilván örült, hogy nem zaklatják vele. – Ez a kis cukros holmi igazán kitűnő.

– Úgy van, Jóska, te csak egyél most. Neked az a dolgod, hogy meghízz. – A derék Kálmánt őszintén meghatották a sógor haskeservei. Brr, még elgondolni is.

– Bizony, még hat hete mankón bicegtem. No, a jó hazai majd csak…

– Ne higgye ám, hogy mindig így lesz – csattant fel a téveszme ellen Horváthné. – Ez most kivételes dolog. A maga fizetéséből krumplira sem elég. Kétezer korona. Abból ugyan nem hizlalom meg.

– Ne ijeszd meg szegény Jóskát, még visszamegy.

– Én nem ijesztem, csak megmondtam, hogy állunk. Nehogy Eldorádóba képzelje magát. Bizony, itt dolgozni kell. Az én lábaim is majd leszakadnak néha. Az a sok cepelés meg mosogatás. Nem arra neveltek, hogy mosogassak. Most meg nap nap után csak gürcölni, a legnyomorultabb cseléd is beledöglenék. Persze, más asszonynak ma is van cselédje. Velem? Törődik a fene. Forduljon föl. Ott a Vince, az már a hatodik fizetési osztályban van, mégis különórázik. Déltől estig. A felesége így is alig bír kijönni.

– Csak nem zavarnád az uradat különórázni. Még meg sem melegedett, hét év után.

– Érdekes! Nekem nem volt hét év a hét év. Nem veszkődtem többet, mint három béresné. Bugyorban hoztuk fel Igarról a lisztet. Télen abban a fagyban, a kocsi lépcsőjén. Én talán szórakoztam itthon. Ő kényelmesen vakációzott, ráért nyelveket tanulni, mi éreztük, akik itthon nyomorogtunk.

Belepirult az érvelésbe. Az ura bólintott: – Igaz. Mi is mondtuk, az otthoniaknak még nehezebb.

– Fő, hogy köztünk van, kedves tanár úr. Majd minden jóra fordul – lépett közbe kegyesen Lackovics. – Mit is mondott a kabai asszony?

Ittak.

Linder megint előkotorta az aznapra fölvett alapigét.

– Aztán úgy őszintén, Jóska, hogy is állunk azokkal a burját menyecskékkel?

– Menyecskék? Rájuk se gondoltam. A hét év alatt egyszer sem. Ilyen öreg már kibírja.

– Olyan öregnek érzed magad?

– Itt az öt iksz. Ilyenkor a kályha mellé kívánkozik az ember. Igaz-e, Irmus?

– Maga, lehet. Én még fiatal vagyok.

– Nana, az a fiatalság. – Alázatos bizalmassággal nevetgélt a feleségére. Azt elöntötte a bíbor.

– Ha magának nem is imponál, akad, aki megbecsülje. Igenis, fiatal vagyok.

– Éljen az ifjúság – rikoltott bele Lackovics.

A feketézést befejezték. Kati és az asszonya elszámoltak. A diskurzus megenyhült. Horváthné a konyhán sírta ki, hogy az urától egy jó szót sem kapott, csak gorombáskodik vele. – Azért féltem, ahány még hazakerült abból a büdös Szibériából, mind olyan, akár a pokróc. – Kati úgy találta, hogy a nagyságos úr megzavarodott.

Odabenn Moszkváról, a kommünről csevegtek, Linder-Lackovics modorában. A leforrázott Pali Victor Hugótól Szabó Dezsőig minden romantikus jelmezt fölpróbált, csak hogy keservét irodalmon át lássa. És a nagy ember, az apja, tűr, egyre némábban, mint a mártírok. Hogy mutassa ki neki az ő ábrahámi izsák-áldozó imádatát. Most nagyokat ásít. Unja ezt a gagyogó népséget; embertársat kíván, akivel megoszthatja kiábrándulását. Ha a kezét, a lábát megnyalhatná.

– Dőlj le, Jóska, ne zsenírozd magad – biztatta Móráné a hőst. – Tudjuk, hogy kimerültél. – Horváth a homlokát simogatta. – Bizony, az jó lesz.

Pali átkísérte a hálóba. A fogoly kinyújtózott; aoá, néhány hármashangzatot ásított, ahogy falusi vénasszonyok szokták, megrázta magát, s a duzzadt szemehéjait nyomogatta. Egész emésztő szervezete a sezlonért könyörgött.

Palinak a torkára dobbant a szíve. Itt a pillanat. Elfogultan hebegte: – Apuka, mielőtt ledűlne… Egy kis meglepetést készítettem erre a napra.

A fogoly szeme megcsillant. Talán egy doboz jó dohány. Na… És a sezlon szélire gubbadt.

– Már Csótra írt levelemben is jeleztem, hogy irodalomra adtam a fejem.

– Veszedelmes, veszedelmes – hajtogatta csalódottan az apa. – Jelent meg valamid?

– Semmi – vallotta be szégyenkezően Pali.

– Itt a hiba. Csak olyannal szabad foglalkozni, aminek pozitív haszna van. A mai világban csak az ér valamit, ami pénzre váltható. Tajmizmani, mondja az angol. Mi, plennik, megtanultuk.

– Majd idővel. Az inasévek termését kár a nyilvánosság elé vinni. Én ráérek. Különben úgy érzem, nincs messze a kiteljesedés… Emlékszik Pénelopé történetére?

– Pénelopé, Pénelopé. Hogyne, sokszor gondoltam rá. A régi görög nevekkel sokat foglalkoztam; egységes eredetre vezettem vissza a turáni és árja neveket. Magam is egy kicsit Odüsszeusz voltam. Sokat mulattunk rajt Pápán, a gimnáziumban, amikor az öreg Kovács, meghalt szegény, mély basszus hangon szavalta: kétfele dobogott a szív szőrös kebelében. Ennyiből nem voltam Odüsszeusz.

– Ezt a témát dolgoztam fel én is. Ötfelvonásos dráma, a címe: Pénelopé.

– Tyű. – Inkább a csendes őrültségen való elsajnálkozás, mint a csodálat tyűje. Pali boldogan hadarta:

– Igen. Rövidre fogva el is mondom a tartalmát.

– Ha úgy gondolod.

– Első felvonás: Odüsszeusz hazaérkezik bolyongásaiból, az isteni kondás kunyhójában összeakad fiával, Télemakhosszal, aki már hónapok óta keresi apját. A fiú elbeszéli, mint üldözik anyját a kérők. Közös tervet eszelnek ki, hogy Pénelopé hűségét próbára tegyék. A második felvonás: Odüsszeusz háza. Pénelopé mindenféle ürüggyel menekül kérői elől; de nincs kiút, estére választ kell adnia. Télemakhosz tanácsára nagy vacsorára gyűjti udvarlóit. Koldus érkezik. A kérők elzavarnák, de Pénelopé sajátságos vonzalmat érez iránta, megvendégeli. A harmadik felvonásban Pénelopé föltárja a vándor előtt szorongatott helyzetét. A vándor biztosítja, hogy Odüsszeusz él, s megígéri segítségét. Télemakhosszal hárman eszelik ki, hogy pusztítják el a kérőket. A negyedik felvonás a kérők lenyilazása. De ott a vándor, ő maga is kérőként lép fel. Pénelopé nehezen, de visszautasítja. Odüsszeusz leleplezi magát, teljes a boldogság. A kis családi szentháromság helyreállt.

Persze, ez csak a cselekmény váza. A lényeges a lélekrajz. Amint Odüsszeusz és Télemakhosz egymásra ismernek. Pénelopé szorongása. Hogyne, hiszen húsz éve özvegy, és a kérők csinosak, fiatalok. Télemakhosz félelme, kiállja-e az anyja a próbát; nem dobja-e oda magát az utolsó percben. Pénelopé kétségbeesése egyre növő vonzalmán, melyet a vándor iránt érez, boldogsága, amikor Odüsszeuszra ismer. És milyen mindent bearanyozó Télemakhosz öröme, hogy szüleit egymás karjában látja. Mindent beleadtam ebbe a drámába, különösen Télemakhoszba. Ez az első igazi művem.

– Nagyon kedves. Nem gondolod, hogy az antik miliő kissé unalmas nekünk, modern embereknek?

– Nem, nem, ez modern darab. Majd meglátja. Ha megengedi, felolvasom egy részét, ahol Télemakhosz felismeri az apját. Annyira a mi szituációnk.

Mohón esett a szekrényinek. Rég kikészítette a keresett részt, kartonba göngyölte, mint valami okmányt. Külön másolat, apró gyöngybetűk, miniszterpapíron. Háromszáz hibátlan jambussor: ez az ő ajándéka és vigasza. Majd meglepődik az öreg! Persze, fűzfapoétának tartja. De ha meghallja zengő magyarságát, az örök emberi érzések klasszikus, hellén tisztaságát.

Odüsszeusz hasa, mint egy roppant szivacs, minden vérét magába szítta, vértelen agyában álmosan kódorgott néhány facér gondolat. Jó ruganyos lehet ez a sezlon. A feje oldalt billent. Igaz, a fia. Micsoda butaság, felolvas. Mi ez? Uránia? De hát nem sértheti meg. Végre is pompás ebédet adtak. Nem kosztolt így tizennégy karácsonya óta. Akkor Debrecenen át vitték a Kárpátokba. Kitettek magukért a cívisek. Mindnyájan berúgtak.

– Ha megengedi, apuka?

– Hogy? Fel akarod olvasni? Jó, nem bánom. Hosszú lesz?

– Csak egy jelenet. Odüsszeusz már tudja, hogy közeledik a fia. Télemakhosz betoppan. Megindul a beszélgetés.

Reszkető hangja nekilódul a jambusáradatnak, mint valami szelíd lejtésű hullámvasútnak. Szép, ruganyos mondatokban ered meg a szó. Az ifjú Télemakhosz végigbolyongta az Égei-tengert. Apját keresi. A sós tengeri szellő és a nap egyenletes melege sugározza és hajtja sorait. Odüsszeusz kiforrott, fondor öreg. Kicsalja az otthoni titkokat. Pénelopé éjszakánként felbontja a szőttest; de így sem térhet ki kérői elől.

A szomszéd szobából hangos, visító kacagás csapott be. A kacaj tetején Lackovics recsegő hangja: murinagy gömbölyű. Horváth felfülelt. Pali térdére csúsztatta a kezét: – Pardon, hogy megzavarlak. Ki az a fiatalember?

– Lackovics, egy barátom – füllentette Pali, és gyorsan tovább olvasott.

Lackovics! Valamit beszélt a bátyja. Jó volna egyet ásítani. Ez a gyerek még mindig olvas. Mit olvashat? Kívánkozott, hogy ráförmedjen, mint délben a nyakkendőre. Nem, nem szakíthatja meg. Végre is jóindulatból teszi. De micsoda buta ötlet!

Télemakhosz minden bánatát kisírta. Csak Odüsszeusz nyomára jutna. Az apjában minden reménye. A szelek és a tenger a tanúi, hányszor hívta atyját, amikor árván csatangolt a hallgató szigetek közt.

Pali elérzékenyült. Könnyködön át olvasta a betűket. Szerencse, hogy kívülről tudta. A torkát forróság szorította, és mintha csuklania kellene.

Hosszú, elnyújtott horkolás szakította félbe. Odüsszeusz édesdeden aludt. Az állkapcsa leesett, úgy szedte a levegőt. Pali fölugrott, az apjára meredt. Az ebédlőből Lackovics, majd az anyja kacagása. Odüsszeusz horkol.

Leejtette a papírt. A szemei szárazon égtek. Hosszú, nehéz búgás bukott ki a melliből.

– Télemakhosz.

1926

Kórházi éjszakák

Egyetlen körte égett az egész harmincágyas kórteremben. Arra is kendőt borítottak, hogy ne bántsa a méltóságos úr szemét, aki viszont a főorvos úr jó barátja, és szemben fekszik a lámpával. A fény szűkös kúpjába csak a gyógyszeres asztal egyik csücske meg az íróasztal furakodtak be. Amelyik beteget nem hágy nyugton a nyavalyája, elnézheti a virrasztó nővért, amint az asztal fölé hajol, bóbiskol, vagy a nyitva hagyott kórtörténetek rejtelmeit betűzi. A terem többi része legalábbis félsötét. Annál kísértetiesebb a különböző zugokból felbugyborékoló krákogás, nyögés, sóhajtozás. Valamelyik elkezdi, a többi éber megkívánja, s némi vártatva megadja a maga válaszjelét. Az alvók koruk szerint lélegzenek, szuszognak, húzzák vagy horkolnak. A gutaütött vezet, aki két napja eszméletlen, csak fekszik elplattyanva, egyszer eláll a szusza, hogy a szomszédja keresztet vet, majd megint rákezd, ráspolyozza a levegőt, máskor mintha gurgulázna, még a hasa is beledermed az embernek, no, most fullad meg. A hörgtágulásost is elő-előszedi a köhögés, csípi a melle bőrét, úgy könnyebben kiokádja a slejmporcióját, három decit egy rohamra. Hogy ki nem szárad! De iszik is, akár a homok. A terem felső végén fekszik, két ágy híján a falnál. Abban a két ágyban nem is hunyják le a szemük. A nővér nehéz fülű, meg ki is esnek a központból, halkan eldiskurálnak. Két kultúrember.

– Nehezen szokom meg a kórházi éjszakákat. Nappal még csak feledtet az ember figyelme, itt is, ott is el-elkap valami karakterisztikumot; arcokat, beszédeket, de éjszaka, szemben önmagunkkal, a sorssal és a betegséggel, ez kibírhatatlan.

Alig egyméteres emberke, angolkóros törpe, de költő, nem kertek alatti, de valódi, folyóiratokban jelent meg verse; leckézteti is a mondatjait, figyelem, úgy viselkedjetek ám, mint egy költő mondatjaihoz illik.

A másik ágy is nyikorog.

– Csak egy cigarettám volna. Egész érdekes egy ilyen kórterem. Múzeuma a betegségeknek. Többet tanultam két hét alatt, mint négy esztendőn át az egyetemen. Az orvos is csak akkor érti meg a beteget, ha köztük sínylődik. Nagy sor az: drukkolni, drukkolni, istenem, mi lesz velem. Ez a góc a jobb csúcsban. Hányféleképp lesem, találgatom, mi történhetik benn. Például itt egy ér, tegyük fel, félig felmaródott már, egy paraszthajszál, és megreped. Ki biztosít, hogy a következő pillanatban nem melegszik neki a mellem, már zubog is habosan, végeérhetetlen bugyborékokban a vér.

Ösztövér, barna gyerek volt, aki beszélt, sovány, nőző-dohányzó arcú. Elfogyott a pénze, előszedte a jobb oldali tompulatát, befeküdt, itt készülgetett a szigorlatára. Az ere felől nyugodt volt, de hadd imponáljon a kisemberkének.

– Igen, önöknek, orvosoknak még iszonyúbb. Szemük előtt látják a saját mellüket, gyomrukat; a gerincüket suvasztó kórt, mint én a készülő regényem kompozícióját. Ütőerükre tett ujjal várják a komplikációkat.

Naiv, költős fogalma volt az orvosokról. A másik belélubickolt a naivitásába. Cinikusságba csapott.

– Kérem, Fekete úr, mi úgy összebarátkozunk a halállal, hogy végül a magunké se borzaszt. Én egész szépen odaképzelem magam a hullaasztalra. A szolga most fejti a nyaki szerveimet, az asszisztens bediktálja az adatokat: a jobb tüdőcsúcsban gyermekökölnyi kaverna. Mindhárom lebenyben elszórt, gümős gócok. Talán rajtam is tanul valaki.

– Swifti kegyetlenség. Én nem tudnék orvos lenni. Látja, itt az én öv-érzésem. Éjjel-nappal töröm a fejemet, mi lehet az. A lapockám alá és a jobb combomba sugárzik. A főorvos úr sem mond semmit. Gondolja, hogy a sztrihnotonin segít rajtam?

A medikus óvatosan elzárkózott. Egy incifinci szó is elég, hogy Fekete úr panaszaiból kihúzza a dugót. A főorvosnak félórás előadást tartott a betegségéről. Egész paff volt az öreg. Összenéztek az alorvossal, ilyen ékesszólást még Korányi se produkál. Az öreg türelmesen végighallgatta, s amikor odébbment, legyintett; az alorvos kötelességtudóan odapingálta a nagy N-et a lázlapjára, jókora N-et, mert a főorvos így szereti. Neuraszténia. Hát ez csak olyan neuraszténiás. Majd bolond lesz az aggodalmait csiggatni reggelig.

Szerencsére a költőbe is új benyomás markolt.

– Nézze az öreg Kvaznicskát. Megint rossz éjszakája van.

– Rossz is lesz, amíg él. Lefogadok, hogy nem húzza egy hétig.

Mindketten könyékre támaszkodtak, félig ülve, félig fekve bámulták a szemközti ágyat. Úgyis függőlegesre párnázott fejaljáról még előbbre hajolt a nyomorult vívódó. A homályon is átérzett föl-le járó melle, hol hozzádagadt a kemény vászoninghez, hol visszacsúszott mögötte. Nagydarab ember volt, nagy bajszos, nagy szemöldökös, a melle is teméntelen, csak a szív romlott el benne. Sóhajtás és légzés egyre ment nála. Minden harmadik-negyedik levegő után kapkodó küzdelminél egy halk jajistenemet eresztett el.

– Valóságos rodini alak – mondta a költő, miután a művészszimpátia konok ridegségével rámélázott. Valami versféle után kapkodott magában. Kórházi éjszakák, a kórház readingi balladája.

A medikus tünekedett: Rodin? Rodin? Ahá, beszélgetések Rodinnel, olvasta ő is. Párizsi szobrász, valami boulogne-i szobron időt hozott ki a térbe, ennyit jegyzett meg róla. Mit tolakszik ez a kis rahitiszes a saját szűkebb kaptafájával, ez végre is orvosi téma. Hogy brillírozzon:

– Gyönyörű ökörszíve van az öregnek. Egy normális szív háromszáz gramm, az övé meglehet kilencszáz. Sok ilyet boncoltam. A múltkor az alorvos úrral kikopogtattuk, kérem, a hóna alá ér a szívtompulata.

A beteg ökrendezni kezdett. Eleinte mintha böfögne, később mint a tűzhányó. A mellén egymásnak szaladtak a nehézlégzés és a hányás erőfeszítés hullámai. Rángatózó hússzikla volt.

– Kedves nővér – nyögte két böffentés közt.

A nővér nem hallotta, a méltóságos úr ripakodott rá. Kálomista bácsi, otthonról se szívelte az apácákat, itt meg épp fölgyűlt a panasza ellenük. Szerencséjére basáskodhatott rajtuk. A gyomorbajos fölförmedésére kedves nővér Szabina is fölütötte a fejét. Jó, menyecske külsőségű asszony, kicsit öregecske, a falusi legények így is sajnálták, hogy apácaságra vetemedett. Amikorra Kvaznicskához kecmergett, a szomszédja már tartotta a tálat.

– Kedves nővér, nagyon rosszul vagyok.

– Biztos behoztak valamit. A lánya.

– Nem, kérem, dehogy.

A szomszéd hunyorított, hogy igen. Szegény Kvaznicska ötödnapja volt almakúrán, egy kiló alma egy napra, egy csipetet se mást, hogy attól lelappad a sok duzzadás rajt, hát persze hogy behozatott.

– Nem ettem én mást különben, csak ezt az almát. De olyan savanyó ez; attúl van.

A kedves nővér szemet hunyt. Embertelenség is ez az almakúra. Hagynák meghalni. Fogta a beteg fejét, gépiesen, az agya üres volt, méccsel se találni abban egy gondolatot. Várta, hogy az öreg majd kiadja, ami kikívánkozik, aztán hátradől, a kimerülés elnyomja egy-két órára.

– Mi az, hogy az öreg egyre-másra hány? – tudakolta a költő. – Hisz szívbajos.

– A gyomorbeli pangás – magyarázta a medikus.

– Igaz, igaz, ha a szív rossz, oda a motor. Félek, nálam is a szívben van a vég ok. Ezek a folytonos szorongások. A megsemmisülés érzése, doktor úr. Mit szól ehhez?

– Kedves nővér, én nagyon rosszul vagyok – pihegte a beteg. – Mindjárt meghalok.

– Dehogyis hal. Nem adják azt olyan könnyen, Kvaznicska bácsi.

– De kedves nővér. Ha a doktor úrnak szólna. Mindjárt meghalok.

– A doktor urat se lehet mindenért molesztálni. Mi lenne, ha a betegek rákapnának, hogy fáj a fejem, zavarjuk fel a doktor urat. Ott a reggeli vizit.

Pörölés és anyáskodás közt libegő lénye most dorgálgató volt. Kvaznicska mereven bámult, két üveggolyó volt a szeme, a rémületet forrasztották belé, arcbarázdái mélyek, lefelé konyulók, az orrszárnya a melle taktusára járt.

– Mégis, a doktor úr… A doktor úr nem haragszik meg.

– Hívja le neki – súgta a szomszéd. – Itt fullad meg. A végin magának lesz baja.

A szomszédnak kifele állt a rúdja, holnap beteszi a kórházkaput, nem akart utolsó éjjel is hulla mellett feküdni. Elég volt az Antal, a gyomorrákos.

A kedves nővér habozott: – Én lehívom, de ha a doktor úr dühös lesz, maga teszi zsebre.

– Igen, igen. Lehívni.

A nővér felkerekedett. Az ajtónál az értágulatos, akinek a szegycsontja nyilallt, meginterpellálta: – Mi az, kampec az öregnek?

– Á. Csak fél.

A hatalmas teremben kifeszültek a kedélyek. Olyan mellszorító volt a várakozás, hogy az alvókat is fölverte. Csak Hanzi, a budakeszi fiú szuszogott rendületlenül, és a gutaütéses gurgulázott. Találgatások eredtek, mit szól a doktor úr. Még a hörgtágulatos is beleelegyedett.

Öt perc. Nyílik az ajtó, tutyicsoszogás, visszajött a kedves. Végig a hosszú termen, a kő sutyorog, a szoknya sziszeg.

– A doktor úr azt mondta, lejön, de ha hiába verte föl, nem köszöni meg. Nagyon haragszik. Múlt éjszaka is inspekciózott, ma is tizenkettőkor feküdt. Az nem megy így.

Halálos csönd. A betegek az ajtóra tapadtak. Az idegeikben érezték a doktor fehér köpenyét, amint belibben, és végigúszik a homályon, a határozott cipősarkát is hallották. Félcipőt hord, de fene nyikorgósat.

– Tisztelet az orvos uraknak – suttogta a költő –, de a Reisz doktor úr túlságos kemény. Jó, én respektálom, a tömeget fegyelmezni kell, de van annak enyhébb módja is.

Kvaznicska elfelejtette a nehézlégzést, már csak a doktorra gondolt, aki haragszik és jön. Múltkor a cukorbeteget is majd fölpofozta azért a néhány barackért. Rettenetes nagy úr a doktor úr! Mért is haragította meg? Ő írja az orvosságokat, cseppeket, porokat, az ő kegyességén lóg az élete. Ha még egyszer visszaülhetne a portásszobába, a minisztériumban. A legkisebbik kilenc éves, hogy lesz abból ember? Jaj, a Reisz doktor úr elveszi a sztofantint vagy hogy hívják, pedig mintha iperedne tőle. Iperedik a fenét. Meg fog dögleni. Pedig lehetne tenni még őérte. Volna pénze, az orvosok is összefognának. Jaj, csak egyszer innét kikerülni. A Reisz doktor úr dühös. Most. Hallja a lábát, hű, de keményen lép. A lépésin följajgat a kő. Már az öreg tanár előtt lehet, harmadik ágy. Megállt, őt nézi. A beteg összerakja a kezét, mint a jó gyerek, ha este imádkoztatják. A szeme eléjuhászodik, csínyen ért, verésváró kutya a szeme. Az ötvenhárom esztendős férfi reszket és szepeg.

– Mi baj, Kvaznicska? – Objektív, de viharhordozó kérdőmondat. Kvaznicska elveszti a fejét. Rimánkodón susog és piheg.

– Semmi, doktor úr, csak…

Reisz doktor az eloldott ösztönök örömével csimpaszkodik ebbe a semmibe. Hát persze hogy semmi. Fölráncigálják az első álmából, kizüllesztik az emberi mivoltából. Mi ő, a kórház roncsa. Az alorvos, a főorvos szabadságon, lubickolnak Füreden, talán tyúkozik is a disznó Répás, az ő nyakában az egész istennyila. A lábai majd kiszakadnak, le a lépcsőkön, fel a lépcsőkön, furtonfurt. Az a sok laboratóriumi marhaság, széklet, vizelet, meg a sok injekció. Mint az állatorvos sertésvészkor. Meg vizit délelőtt, vizit délután. És mi evett beléjük, egy hete folyton hullanak, a kórboncnok már csúfolja érte. Tegnap éjjel is két öregasszony. A különszobásokkal se lehet bírni. Azt képzelik, inas az orvos. De most már a férfikórterem is rákap. Mégis disznóság; hát ha nehezen hápog, ő nem adja vissza a szívét. Szépen nézünk ki, ha minden ijedős beteggel együtt kell virrasztani. Egy hét, őt is a hideg klinikán trancsírozzák.

Derék svábvér fiú volt. Az apja budakeszi tejes ember, szimpla ész, de határozott modor. Majd a bőrét repegette a méltatlankodás.

– Semmi? Hát ezért vert maga föl? Mi?

– Doktor úr, nagyon rosszul vagyok. Nem érem meg a reggelt.

– Ezt már hallottam egypárszor. Mégis itt van. Szégyellje magát, visszaél az ember jóságával…

– Doktor úr, nagyon rosszul vagyok.

– Kutya baja. Unja magát meg képzelődik. Mit gondol maga, én fogom szórakoztatni. Kedves nővér, a fecskendőt. Kétszázalékos emó.

– Doktor úr, ne tessék haragudni. Annyira félek…

– Más is fél. Én is félek, hogy megbolondulok maguk közt. Mit gondol, hány betegem van nekem? Ha az mind hegyibém jön. Mégis gyalázatosság.

A fecskendő odaért, az orvos benyomta a morfiumot. Szakgondossággal, ahogy a véribe ment.

– Doktor úr, most az egyszer…

– Többször elő sem fordulhat. Ha ez még egyszer megtörténik, nézze meg magát, mit kap. Vén csirkefogó. Kedves nővér, öt csepp dionin.

A vizit véget ért. A hatalmas teremben egy pissz se volt. Csak a méltóságos úr dőlt csálról hajszra. A medikusból kikéredzett a társadalmi hovatartozóság. Nagy alázatosan odadörgölőzött a kollégához, aki épp előtte totyogott.

– Nehéz pálya a miénk.

A doktorban felötlött: hopp, vissza az agarakkal. Egy szakmabeli, még elhíresztel. Kartársi bizalmassággal mentegetőzött.

– Móresre kell tanítani őket. Ha a fejemre nőnek, én döglök bele.

– Fél szegény.

– Fél, fél. Kérem, kolléga úr, én nem cserélhetem ki a szívét. Diszpnoéja van, istenem. Másnak is volt, és nem zavart föl. Persze, maguk az egyetemen idealisták, orvosi önfeláldozás és fittyfene, de csinálja meg, amit én csinálok egy nap, más véleménye lesz az orvosi önfeláldozásról.

– Bizony, bizony, a kórházi orvosok sorsát csak a szamár irigyli.

Reisz megnyugodott, innét nem fenyegeti veszedelem, a többire meg fütyül.

– Na, folytassuk, ahol abbahagytuk. Jó éjszakát, kollégám. Mit csinál a csúcsa?

– Köszönöm, semmi új.

A bezárult ajtó mögött felzümmögött a kritikus párbeszédek sora. A kedves nővér a fecskendővel babrálva, odavetette: Ugye, megjósoltam Kvaznicska bácsi?

A törpe költőből felpatakzott a humanizmus.

– Kérem, kimerültség ide, kimerültség oda, egy haldoklóval embertelenség így gorombáskodni. Én azon se csodálkozom, ha szegény pára az egész épületet fölveri a maga félelmivel. Végre is meg fog halni. Meghalni. Ember, belenéztél már öt lépésről ebbe a ténybe.

– Az orvos se pusztulhat el könyörületből. Nem lehet ezt az incidenst az emberiesség magas nyújtójáról elintézni. Számolni kell az orvos idegeivel.

A költő meggondolta magát. Még a Reisz doktor fülébe kerül. Isten őrizz, hogy őt is kilendítse. Úgyis a bögyiben van, képzelt betegnek tartja. Inkább nyel és hallgat.

– Látja, az is igaz – motyogta meggyőzötten, és szokása ellenére benémult.

Az incidens hullámai elültek. A betegek horkoltak, nyögtek, forgolódtak. Beburkolózva a szidás támasztotta magányosságba, Kvaznicska még előbbre dőlt az ágyán, tenyerébe hullatta a fejét, a könyökére támaszkodott, úgy nézte a daróctakaró vetődésfiguráit. És lihegett.

1926

Lázadás a bolondházban

– Ide közöny kell, kollégám – mondta az alorvos a háta mögött tétovázó segédorvosnak, akit most helyeztek az elmeosztályra, s még nem szokta meg a handabandázó, rikácsoló betegek tarka hangzavarát. A kezelő alig volt nagyobb egy lakószobánál, s tíz-tizenöt nőbeteg protestált, vonakodott vagy figurázott az injekcióosztó orvosok körül. Némelyik holtra váltan curukkolt a fecskendő elől, ezeket markos ápolónők lökték az alorvos gyakorlott kezébe. Mások a tű tisztaságát vitatták, mérgezésre gyanakodtak.

– Mindenki ugyanazt kapja? – csodálkozott az újonc.

– Lötty – fejezte ki megvetését az alorvos. – Az öreg marhasága.

Hatalmas, fekete ember volt, látszott, hogy pompásan keres. Apja lehetett volna érzékenyebb arcú, rosszabb idegű kollégájának. S mert háttal ülve is érezte, hogy a naiv fiatalemberben valami orvosi kiábrándulásféle, a foglalkozás szerelmi csalódása riadoz, sietett elvágni a romantika útját.

– Ezeknek mindegy.

A segédorvos rejtett tamáskodással nézte az eléjük lökött s visszarángatott betegek sorát. Némelyik egész fegyelmezetten viselkedett. S mind halálraítélt. Persze, az orvosoknak a pénz a fontos. De majd ő. Ő megfordítja a circulus vitiosust, ami a szerencsétleneket örvénybe kapta. Csak türelem és szeretet kell hozzá.

Utolsóul jó megjelenésű, fiatal lány került az alorvos elé. Elébb nyugodt arca egy másodperc alatt dühös kétségbeesésbe viharzott.

– Doktor úr, fáj a térdem.

– Jól van, Toncsi – szólt az alorvos –, csak borogassa. – S hátraszólt a kollégájának.

– Semmi baja a térdinek.

A lány meghallotta, s a megmart állat dühével horkant vissza.

– Semmi? Az egész éjjel nem aludtam. Persze, mit a doktor úrnak egy közös szobás beteg. Ez még fizetni sem tud. Én nem tehetek róla, hogy az anyám céda rongy volt. Az isten az olyan asszonyt, akinek előbbrevaló a selyemcafat, mint a gyereke.

Vonítva rontott a folyosóra, és sorra átkozta a társadalom életébe nyúlt egyedeit.

– Mi a baja? – érdeklődött a segédorvos.

– Semmi. Moral insanity. Tizenkét éves korában az utcára került. Tizenhat éves korában mindenét kioperálták, agyonfertőzte magát. Valami jótékony nőegylet vette pártfogásába. Ott lopott. Hozzánk küldték. Az ellopott holmik fejében a ruháját is visszafogták. Egy bibliát hagytak neki, azt persze összetépte. Ki se mehetne innét.

Közömbösen mesélte, mint kopófélben levő kuriózumot. S miközben a fecskendőt az alkoholba rakta, a méltóságos asszonyra gondolt, akit agyvérzéssel szállítottak be. Ha meggyógyul, csinos tiszteletdíj néz ki.

A folyosón már ketten lármáztak. Hitzerné, a paranoiás, belegubancolódott a Toncsi rágalmaiba.

– Igaz. A doktor úr nagyon laza erkölcsi alapon áll. Egy kis pénz, és a férjek megszabadulhatnak a feleségüktől. Amelyik férfinak útjában van a felesége, csak a Szent Miklós kórházhoz forduljon.

S mert a doktor úr megjelent a folyosón, neki ortályozta.

– Mondhatom, doktor úr, amit önök tesznek, nem használ a kórház reputációjának.

– Mit teszünk, nagyságos asszony?

– Mit? Nagyon jól tudja azt, doktor úr. Majd én fogom a doktor úrnak megmagyarázni.

Egyik bénult arcfelét a természet zsugorította vissza, a másikat ő próbálta gúnyos mosolyra húzni. Hahotázni akart, s rosszindulatú ugatássá buggyant férfias gégéjiben a kacaj. A gyanúsítás és lázítás démona volt.

Toncsi is belekiabált.

– Nem szánnám megütni a doktor urat. Hogy lehet egy ember ilyen szívtelen. Egész éjszaka nem aludtam.

– Toncsi, jön a pakolás – figyelmeztette az alorvos. A lány megrugdalt kutyaként húzódott odébb, s megint új betegeknek sutyorogta a maga bánatát. Az alorvos a Hitzernét magyarázta.

– A gyermekágyban jött rá. Nem volt teje, s a gyermeket mesterségesen táplálták. Egyszer a konyhába osont, az ura akkor hígította a tejet. Gyanút fogott, hogy megmérgezi a gyereket. Hiába magyarázták, hogy a tehéntejet higítani kell, egyre új vádakkal gyötörte a szerencsétlen embert. Szanatóriumba csukták. Onnét a lapokat verte föl bámulatos dialektikával írt s rafináltan kicsempészett levelekkel. Ide kellett hozni. De alig van nap, hogy gyufaskatulyában, narancsban, dobozokban levelet ne hajítana ki, hol a főkapitány, hol a kormányzó címére, amiben a kórházat, a kezelőorvosokat és a férjét jelenti föl.

– Hát Mariska, maga mért olyan komor? – fordult hirtelen egy széles vállú, föl-alá sétáló, alacsony nő felé.

Mariska megállt, s gondolataiból kiocsúdva fényes kutyameleg szemeket vetett az orvosára.

– Hagyd el, atyus. Emberré akartalak tenni, s te a lányok combjaira pazarlod ifjú életerőd. Különben hol tettél szert erre a szüzikére? – S a segédorvosra mutatott.

– A doktor úr lesz az új orvosotok.

– Olyan, mint a remegő érzékenység. Neked nagy jövőt jósolok, atyus – fordult fölvillanó érzelmességgel a segédorvoshoz. – Őgyelegj a miniszterelnökség körül s lesd ki a világ sorát intéző szajhák gondolatait. Különben a tüdővészellenes szérumot is föltalálhatod. Igaz, Konrád – tért vissza az alorvoshoz –, írass ki. Unlak már benneteket. Nekem tér kell, ahol az energiákban tobzódhassak. Én, aki Korányi professzor előadásait jegyzeteltem, és Petőfi felesége vagyok, nem rostokolhatok ennyi középszerűség közt.

– Petőfi felesége?

– Igen, ő Petőfi felesége – magyarázta az alorvos. – Schwarz Júliától vette az ötletet. Az Széchenyinének nevezi magát.

Szikár, meszelőforma nőre mutatott, aki a sarokban dörzsölgette a kezét, s maga volt az elborult aggodalom.

– Elég jól megtalálta az alkati különbséget – mosolyodott el a segédorvos. Mennyi ragyogó intelligencia kallódik el ebben a nőben, akarta mondani, de már új csatázó apokalipszisi jelenség viharzott feléjük. Szétcsapzott hajú öregasszony, a homloka súlyos bánkódással ráncos, de a két vádra nyílt ajka nagy sárga agyarat villant. A segédorvos az öreganyja vénlány nénjire gondolt, az lóstatott ilyen gyámoltalan haraggal, amikor a kazlukat fölgyújtották.

– Engem mért tartanak itt? Nekem családom van, doktor úr. Negyedik hónapja vagyok itt. Mért nem engednek haza? Hisz úgy vagyunk itt, mint a rabok.

– Jól van, Kondor néni, hazaengedjük, csak a fia jöjjön be.

– Mindig csak áltat a doktor úr. Háromszor is benn volt a fiam. Nem jó vége lesz ennek, doktor úr. – Vén boszorkány dühvel gesztikulált a doktor szeme előtt. De a zokogós szeme kétségbeesésében ott szorongott a minden ember édesanyja.

Schwarz Júlia is előkerült a sarokból, s a ruháit követelte.

– Mégse járja – mondta fölényes méltatlankodással, de szobormozdulatlanságban, egy erősítő gesztus nélkül. – Az ápolónők visszatartják a ruháimat. Itt fagyoskodom, s nem kapom meg a bundát. Mit packázik ez a cseléd velem?

– Egy Széchenyinével – akarta az alorvos demonstrálni a bajt.

De Schwarz Júlia félrehúzta a száját.

– Nem elegyedek a doktor úrral a gótai almanachra vonatkozó polémiákba. A doktor úr beképzeli, hogy az, aki. Én az vagyok, amivé kiképzelem magam.

A segédorvos nem soká örülhetett ennek az expresszionista életprogramnak. Nagy testű, nagy mellű nő furakodott mellé. Diónyi vörös szemek ugrottak ki a csapott homloka alól. Mézédesen, úri gyerekszobában ráragadt finomkodással dörgölőzött a fiatalemberhez.

– Mondja, maga itt marad minálunk?

– Igen.

– Nem adna egy kis előleget?

Nagy, nevetős szája megselmásodott, s egész testével hozzásimult az áldozathoz.

– Miféle előleget? – húzódozott a szuttyongatott fiatalember.

– Istenem, milyen előleget adhat egy férfi egy nőnek. – Imbecillis tekintetében szerelmi ravaszság ütődött össze türelmetlen csodálkozással. Gulliver találkozása a yehu nővel.

A nagy közös szoba ajtajában álltak, s míg a segédorvos a küszöbön tétovázott, Hitzerné a maga föllázított hadával utánanyomult a besiető alorvosnak.

A közös terem fülszaggató ricsajjal fogadta őket. Húsz-harminc beteg kiabált, rikoltozott a nagy munkaasztal körül.

– Nyugtalanok a betegek – fordult az alorvos a főápolónőhöz.

– A mániás bolondította meg őket. Mindenkihez hozzácsapkodja a papucsát. Kádárné már el is verte, mert az arcába cuppogtatott. Azt hitte, csúfolja. A kedves nővér vette ki a keziből. Tán agyon is üti máskülönben.

– Most meg a szívbajossal veszekedik – magyarázta egy idősebb néni, aki különös jóindulattal kezelte az orvosokat, s minden szavát ravaszkás összehúzódással színezte, mintha kitűnő élcet sütött volna el. Dévaj hallucinációi voltak, s azokra fülelve öltötte föl ezt a sajátságos derült mimikát, amely a kamráikban malacságot sutyorgó parasztasszonyok sunykodására emlékeztetett.

– Utálatosak ezek az epilepsziások – fakadt ki az alorvos, aki pedig rinoceroszbőrrel vérteződött a kórházi handabandák ellen. – Ahova egy epilepsziás bekerül, vége a nyugalomnak. – S rendcsinálón vágott a rúgódó lábak és magyarázó kezek összevisszájával kápráztató tömegbe.

A munkaasztal mellett hatalmas, széles arcú, keskeny homlokú némber tajtékzott. Vele szemben egy alig tizenhat éves, apró lány, aki komikusan sleppölte a hosszú kórházi ruhát, s fütty és cuppantás közt álló hangocskát csucsorított az ordítozó felé. Szeme alatt ökölcsapások sárgakék karikája, de arcán önkéntelen derű, s bizonytalan figyelme összevissza ugrált, hol az ellenfelét ingerelte, hol a párviadalt figyelők valamelyike felé kapott. A komor, keserűségteli asszonyok betegségük szerint feddték, káromolták vagy mogorván elhúzódva figyelték. Az epilepsziás szakadatlan huzamban könnyítette a belső feszültségét.

– Mit heccül engem? Nem tud nyugton maradni? Te, ha a kezem közé kerülsz. Ez kórház? Hisz itt megbolondítják az embert. Gyalázat, bolondok közé csuktak.

– Mit törődik vele? – nyugtatta az alorvos. – Neki ez a betegsége.

– De engem nem azért küldött kórházba a férjem, hogy ilyen taknyosok gyalázkodását tűrjem. Tegyenek engem különszobába. A férjem különszobát fizetett. Persze, az orvosok sikkasztók.

– Tedd őt külön szobába, atyus – bökte meg Mariska az alorvos könyökét. – Nem látod, hogy nem normális. Igaz, mikor íratsz ki?

Hitzerné a maga szólamát fújta.

– Mondja, doktor, meddig tart ez még? Nem gondolja, hogy egyszerűbb volna egyszerre végezni. Egy kis méreg, és beteljesült a férjem óhaja.

Kondorné lökte félre.

– Doktor úr, az istenért, mikor engednek haza?

Toncsi is előmerészkedett.

– Doktor úr, a térdem!

A hülye sutyorgós hangja is méltatlankodóvá lobbant.

– Miféle férfiak maguk, egy kis előleget se adnak?

A másik sarokból a kedves nővér furakodott elő. Nyomában hájaskás arcú, vöröses hajú nő, akit odakinn mindenki a polgárerények kegyelt edényinek nézne.

– Doktor úr – panaszkodott a kedves nővér –, tessék valamit tenni. A Rózát már nem lehet kiállni, amilyeneket mond. Hogy egy paptól hat gyerekem van a lelencben.

– Igenis, ettől a pápaszemes kígyótól nem fogadom el a kenyeret – lármázott a pödör kis teremtés.

– De kedves nővér – csiggatta az alorvos –, csak nem veszi föl a betegektől.

– Beteg, beteg – tiltakozott a legmélyében fölkavart apáca –, ilyet mégsem lehet tűrni. Máskor is mondtak ilyet, de megbüntettük, és rend volt.

Az epilepsziás továbbföcsögte elvadult szájából a nyálat.

– Az orvosok sikkasztók.

A segédorvos körülvizslatott. Vádoló, prézsmitáló szájak gennyokádó záporában álltak. Négyen: a két orvos, a főápolónő és az apáca. Idegen, ellenséges elemben érezte magát, amely az ő lelke parányaiból tevődik össze, s mégis végzetesen másvalami. Hiába gyűrte magát, szepegése az arcára is kiült.

– Ezt meg kell szokni, kolléga úr – mosolygott az alorvos. – Majd rendet teremtek én. Egy pakolást neki – mutatott az epilepsziásra.

– Igenis – motyogta a főápolónő –, hívom a Katit. Kettőnknek is elég lesz. – S szemügyre vette a trabális asszonyt, akinek az izmos testén úgy hintált a kis feje, mint vastag i betűn a pont.

Az epilepsziás fölordított.

– Pakolást, nekem!

Az alorvos otthagyta őket, a sürgető, fenyegető uszály mögötte. Egy magányos, szenvedélyes vénasszony felé fordult, aki a zajongó tömegen kívül rekedve, egyedül dulakodott belső indulataival. Homlokán a gondok omegája, bénult héjú szemét a földre süti, csak időnként méri velük végig a szólogatót. Bulldogforma szájában meg-megrándul az előretolt alsóállkapocs. Már azt hihetni, káromkodás csúszott ki belőle, de megint csak visszaharapja.

– Hogy vagyunk, Barta néni?

A kitörő indulat zaklatott pózában álló asszony elismétli a maga milliószor félbemaradt kitörését.

– Évek óta nem szól – magyarázta az alorvos. Barta néni rávetette a szemét, mintha most mindjárt megcáfolná, de csak visszanyelte az arcában vibráló átkot. Mintha azt mondaná: nem érdemes.

– Nagyon rossz, mogorva – nevetett a hallucináló asszony, és odébbiszkolt a fenyegető arc elől. Betegek ordító gyűrűje szorította a különzárka felé az orvosokat.

Az alorvos végigmérte a könyörgésre és fenyegetésre nyújtott karok mozdulataiban élő tömeget. Nap nap után volt dolga izgatott betegekkel. Csoportokra különült társadalmuk hol itt, hol ott kívánt rendcsináló elégtételt, de nem emlékezett rá, hogy a csoportok dühe így összefolyt volna: aki öt perc előtt őrjöngött, s ruháit szaggatta, élces kíváncsisággal figyelte a szomszédja átokrohamát. Újabban nagyon sok végletes lélek került közébük. Lázító tehetségek, akik nem süllyedtek még el a maguk szenvedéseiben, eleven kínjuk társat keresett, hogy tükröződni lássák a rajtuk esett méltatlanságot. Ez a mai nap szinte egy nyájjá kavarta őket. Nem ártana a férfiosztály ápolóit is áthívatni. De röstellte magát az új kolléga előtt. Ő, a trabális ember s ezek a gajdult asszonyok. Egymaga széthányja őket. Tetszett, hogy a rendíthetetlent játssza az izgatott, szőke fiú előtt. Belső nyugtalansága fölé tudós objektivitást lárvázott. A különzárkára mutatott.

– Most nyissa ki a szemét, kollégám. A legérdekesebb kázus, amit évek óta láttam. Alig húszéves lány, a testvérei a félvilági élet hírességei. Őt egy bank pultja mögül ragadta ki a tőzsdei hossz. Férfias eréllyel vagyonokat gyűjtött. De nem tudott elvegyülni a környezetében. Morális undora, túlzott szemérmessége kihúzta a családjából, bizalmatlan lett, a vagyonát úgy elrejtette, máig sem jöttek rá a nyomára. Mindinkább befele élt, a világ felé szeszélyes kinyúlásai vagy dühös rúgásai voltak csak, s ezek juttatták ide. A műveltsége megdöbbentő, jó óráiban férfit megszégyenítően érvel, de csak amíg a belső élete engedi. Akkor elszótlanodik, vagy indulatba robban. Tegnap az ablakokat vágta ki, ezért van különzárkában.

Nagy erőfeszítéseibe került, amíg a lármázó nőket a cellaajtón kívül rekeszthette. A szobácska egyetlen ágyán kócos, kerek fejű, barna lány ült. A doktorok beléptekor mosolygást erőltetett. A bemutatott új orvosnak a társadalmi életet élő nők fölényes gesztusával kínált helyet.

– Hogy vagyunk, Ida?

– Köszönöm, doktor úr, az igazán nem fontos most, hogy én hogy vagyok. Beszéljünk olyan dolgokról, amik a mi közös problémáink.

Akadozóan beszélt. Az ember látta, hogy a gondolatai kicsúsztak a mondatai mögül, s a saját elakadt hangján fölrebbenve fűzi tovább a beszédet, a kevesebb erőfeszítést kívánó beszédszólamok favorizálásával.

– Arról van szó, doktor úr, hogy én itt gondolkoztam a mi helyzetünkről. A hat órai pakolás alatt elég időm volt gondolkozni, ugyebár, doktor úr? A doktor úr gondoskodik róla, hogy gondolkozhassak. De most nem erről van szó. Nem mintha szemrehányásokat akarnék tenni.

S mert elfeledte a fölvetett témát, a segédorvos felé fordult, s ideges vékony ujjakba ágazó tenyerével megveregette az asztalt.

– Na, mért akaszt meg a doktor úr. Miről is beszéltem?

– Mi az a papír a kezében? – kérdezte az alorvos.

– Ja igen, éppen ez. – És átnyújtotta az újság széliből letépett papírszeletkét. Ennyi állt rajta: Hála d. K.

– Mi ez? – kérdezte az alorvos.

– Ez azt jelenti, helyesebben ez azt mondja, hogy én beláttam, hogy nem viselkedem úgy, ahogy kellett volna a doktor urakkal szemben. Nem tanúsítottam elég hálát, és ezért bántak el úgy velem, ahogy épp elbántak.

– És mi az a K?

– Az a doktor úr nevének a kezdőbetűje.

– Szóval ön megbánta viselkedését, s ezentúl szeretni fogja a doktor urat – segített neki a könnyen lelkesedő segédorvos.

– Hogy én mit érzek a doktor úr iránt, az igazán nem tartozik ide – mondta fölvillanó szemmel a leány. – Én dokumentálni akarom az én megbánásomat, s ennek fejében elvárom, hogy a doktor úr is dokumentálja a jóakaratát.

– Engedjem haza? – ismerte föl az alorvos beszélgetéseik egyre nagyobb kerülőkkel körülsettenkedett vezérszólamát.

– Van a doktor úrnak még különös oka, hogy ne engedjen? Most, hogy megaláztam magam. Nem gondolja, doktor úr, hogy ez elég nehéz lépés volt részemről a történtek után.

Kintről az epilepsziás brutális bömbölése csapott a cellába.

– Nézze, ez nem énrajtam áll, Ida. Ha a nővérei hazaviszik – szólt befejezőn az alorvos.

– De igenis, a doktor úron áll. Milyen céljai vannak velem a doktor úrnak? Mindketten intelligens emberek vagyunk, remélem, és tudjuk, hogy nekem semmi bajom. Azaz van bajom, de nem olyan, amit itt meg lehetne gyógyítani.

– Erről most ne beszéljünk, jó? – szólt kifelé indulóban az alorvos, akit nyugtalanított a közös terem egyre éktelenebb hangzavara.

– Ne? Jól adja a doktor úr? Doktor? Fehér ruhába öltözött porkoláb. Hol hagyta a piros libériáját, doktor úr? A hóhér libériát?

A segédorvoson mint a villám szaladt át ennek az infernói beszélgetésnek az egész értelme. Ez a belső szenvedéseibe belétoppant beteg, aki hálát hazudik gyűlölt orvosának, csak hogy kiszabaduljon karmaiból. Micsoda tragikus erőfeszítés: egyszerre erőltetni szavakra szavaktól elszakadt lelkét s kendőzni hálává feneketlen gyülöletét. Milyen lelki válságok gomolyognak ezekben a beteg rabokban, s milyen hóhérmunka itt orvosnak lenni.

De nem ért rá tünekedni. Falakat remegtető, bestiális ordítás harsant a lelkébe. Az orvosok kiugrottak. Az epilepsziás küzdött az előkerült szíjak ellen. A Kati, a behívott ápolónő a földön hevert, a mániás a papucsával paskolgatta. A főápolónőt most fojtogatta a hatványozott erejű asszony-Sámson. A vészjelző felé rohanó apácát a kis, hájas vörös ellenfele tartóztatta föl.

– Üssétek a szemüveges kígyót! Hat gyereke van a lelencben. S minekünk imádkozik.

A kirohanó orvosokra vagy hatan vetették maguk. Elöl a kis Horgas Mariska.

– Nézd, atyus. A nép háborog. Tenni kell valamit. Zsarnok, add vissza szabadságunkat. Mért nem irtatsz ki? Mennyit ugassak neked? Azt kívánod, hogy pofon üsselek?

S már föl is ágaskodott, s beleütött a fekete arcba. Az orvos, mint indákat szaggatta magáról a nőket, de azok rákullancskodtak. Nem tudott a főápolónő közelébe férkőzni. Hatalmas reccsenés fordította vissza. Ida állt a különzárka küszöbén. Tehetetlen dühében a szoba egyetlen székét röpítette a távozó orvosok után. A segédorvos halántéka fogta föl a nekiszánt ütést. A fiú jajszó nélkül zuhant a földre. Amott az epilepsziás emelkedett föl a főápolónő összegyömisztett gégéjéről. Más betegek az apáca főkötőjével nyargalásztak föl-alá, a mániás egy lúdtollal birizgálta a vériben nyöszörgő Kati ápolónő orrát.

Konrád alorvos elvesztette a lélekjelenlétét. Vakon csapkodott maga körül. Összemosódó arcok fotografálódtak az elboruló agyára. A Hitzerné gúnyröhejbe torzult rútsága, a társadalmi izgatás vitriolját fröccsentő prostituált lány, a boszorkány agyarát villogtató Kondorné, az imbecillis, amint az elesett segédorvost cirógatja, s ajánlatokat tesz, a küszöbön meghökkenve álló Ida s a véres szemekkel közelgő nyavalyatörős, s a körülöttük rikoltozó, csellengő papagájok hada, már nem is különálló életek, de egyetlen, sok karú polip, a bolondház számba nem vett lelke, amely závárait kitépve, elpusztítja tömlöcőreit. Még hallotta a Mariska patétikus hangját.

– Istenné akartalak emelni, de te alacsony éned nyűgös rabja maradtál. Fölszabadítottam rád a szellemeket. Hallod, atyus, Goethe vagyok. Mit szólsz hozzá, te Zauberlehrling?

– Kellett ez a doktor únak? – röhögött Hitzerné.

– A pofáját! – ordította Toncsi.

A némberörvény a Bartáné sarka felé szorította az alorvost. Az öregasszony izgatott állrángatása egyre szaporább lett, szemei az ugró komondor tüzével kapaszkodtak a tülekedésbe. S mikor egy váratlan lökés az orvost hozzá lódította, megtört a varázs, passzivitásából kitörve esett esztendős ellenfelének, akiben a sorsa testesült meg, s a bulldog az orvos tarkójába marta. Hegyén-hátán hevert a sok embertest s legalul az orvos.

Mint utolsó ítélet jele, kondult a dulakodás fölé a harang, Schwarz Júlia egy sarokból nézte a csőcselék borzalmaskodását. A Petőfiné tüzelő szerepében kajdácsoló Mariska fölriasztotta benne a Széchenyinéhez illő aggodalmat. A vészharanghoz futott, s míg rángatta, a hon viharában kétségbeesetten őrködő géniusznak érezte magát.

A férfiosztály átrohanó orvosa és ápolói csak a kis Mariskát találták magukkal szemben.

– Mit akartok, ti cár kozákjai? – petyegte álpátosszal. – A népszabadságot jöttetek eltiporni?

A betegek zöme áldozatáról visszahúzódva, csínytevő ebként szűkölt a sarokban, s a pakolás szíjait érezte húsába marni.

1926

A botanikus révbe ér

1

Az öreg botanikus a táblának fordult, és miséző áhítattal írta az egyszikűek családjait. Bizonytalan keze annyi gyöngédséggel vezette a krétát, hogy betűi már nem is írásnak tűntek, inkább hallatlanul finom pókhálónak, mellyel a pókok céhmestere vonta be a kiállott példák emlékei alatt undorodó falitáblát. Az egyszikűek voltak Mezey tanár úr kedvencei. Ő, aki a virágos növények nagy határozóját szerkesztette, bizonyosan tudta, mért becsülte többre őket gazdagabb, kétszikű testvéreiknél. Talán kevésbé voltak parvenük s még növényebbül növények, mint azok. Mintha bennük vált volna gyökérré, szárrá és kocsánnyá az a gyöngédség, mely Mezey tanár urat, a debreceni cívis-család hetedfiát a botanika felé vonta. Elfeledte a háta mögött handrikázó osztályt, a vegytanterem nyitott ablakán berikkantó tavaszt s az udvaron tornázó fiúk kiáltásait. Csodálatosan megépített szárakon ingó óriás kalászok és kacér szüzekként elékonyuló virágok himbálóztak előtte. Sajnos, csak a nagy, közismert családokat írhatta föl, azokat, amelyek az ötödikesekre tartoznak. A fölírt latin szavak közt roppant rések tátongtak. De Mezey tanár úr képzelete betömte ezeket a réseket. A fehér betűk rácsán át a trópusok kihagyott családjai burjánoztak és susogtak felé. S még amit fölírt is, mekkora világ! A pázsitfélék töméntelen neme: a réti nyúlbajusztól a jóltevő búzáig, a liliomfélék hol mérget izzadó, hol hóvirág ártatlanságot tündöklő dekadens famíliája, a lomposságában is fejedelmi irisz s az orchideák Kleopatra-dinasztiája. Mezey tanár úr boldog volt, hogy beszélhetett róluk. Annyi mást kell tanítania egész éven át, vegytant, sőt földrajzot is, ami nem is az ő szakja. Pedig ő öreg ember, akinek már csak a növényei maradtak, s akkor él, ha ezekről szólhat. Ahhoz lett volna kedve, hogy elmondja barátságát az egyes virágokkal. Hol tépte az első Salamon-pecsétjét, hol ismerkedett meg a dádorkával s hogy tanulta megkülönböztetni a nőszőfű négy honi családját. A legszívesebben kivitte volna a fiúkat a hegyekbe, ott magyarázta volna el, melyik növény mi s mik a szokásai, hol szeret, hol pusztul el, bánatos-e vagy huncutkodó, milyen toalett-titkai vannak, s a pártájának miféle kis sávocskája különbözteti meg tévesztésig hasonló ikertestvéreitől. Tavaly ki is vitte őket, de a villanyoson botrányt csaptak, s az igazgató betiltotta a természetrajzi kirándulásokat. Ide volt kárhoztatva a vegytanteremre. De az egyszikűek ide is behozták a természet ünnepét! Mint lelkes papban az ige, úgy szállt föl benne a beszélő meghatottság, midőn az utolsó családot is leírva, a lármázó osztály felé fordult, hogy magyarázatába kezdjen.

Az osztály, mint egy Delacroix-kép, csupa mozdulat volt. Fönn, a hátsó padokban, ahol azok az ismeretlenek ültek, akik Mezey tanár úr szemüvege mögött csak homályos tömböket jelentettek, s akiknek a nevét sosem tanulta meg, a legfantasztikusabb helyzetekben merevedtek meg a rájuk tévedt tanári szem előtt. Egy kölyök a szomszédjának feszítette a hátát, s azon volt, hogy kinyomja a padból. A szorongatott szomszéd az ablakdeszkának vetette a lábát, s ereje fogytán kuncogott. Egy másik, korán bajszosodó, hórihorgas fiú, a pad lapjára térdelt, onnét olvasta, mit ír a tanár. Mások léniával párbajoztak. A második padbeli Balkay hátrafordult, s mellbe vágta a mögötte ülőt. Az észrevette a feléjük forduló tanári pápaszemet, s a diák sunyiság odamerevítette a pad hátához. Balkay győzelemre magyarázta ezt a merevséget, s új ütlegekkel tüzelte magát. Az alattomos várakozásba dermedt osztály egész figyelme ráveszett. Mezey tanár úr is őt figyelte. De a pattanásos képű Cveics, hogy a feszültséget megoldja, a táblára írt utolsó szót kezdte hangosan olvasni. Kos-bor, tagolta énekelve, mint aki önmagának diktál. Miféle bor, replikázott egy kamasz. Az osztály egyfele az időközben fölocsúdott Balkay tanárra rökönyült meghökkenésén mulatott, a másik a Cveicsék viccén. A két kacagásszikra kétfelől gyújtotta ki a lelkeket, s egy pillanat alatt az egész osztály a röhögés lángtengerében állt.

Mezey tanár úr, aki most tért vissza a tőzikék és a dádorkák országából, zavarodottan ütődött ebbe az oktalan jókedvbe. Mint ostoba darazsat, úgy hessegette volna el maga elől. Bosszúsan legyintett, s olyasfélét mondott: ugyan, ne értetlenkedjenek. Érezte, hogy Balkayt meg kellene intenie, de nem tudta a nevét. Fölhajtotta az osztálykönyv padrend rovatát, s ott keresgélt. A fölhajtott osztálykönyv a másodfokú megrovás árnyékát vetette az osztályra, s egy másodperc alatt minden lárma elült. De ugyanekkor új hangok szikráztak a kacagásinger benzinével leöntött kobakokba. Az udvarról a tornatanár boros basszusa reccsent szét az egész épületben. Valaki belerondított a menetgyakorlatokba, s ő bokaőrmesteres pattogással pocskondiázta agyon, el nem hagyhatva a hagyományos „ne fecsegj, ha én beszélek” intelmét, melyet a diákhumor réges-rég „ne beszélj, ha én fecsegek”-re csavart. A becsapó patália fölhozta az osztályba az udvart, a tornamozdulatok vidámságát, a szabadjára hagyott izmokat, s az előbbi kacagáshullám újra végigzúdult a termen, de most már túlzottan: a fiúk egymásnak dűltek, a hátsó padok bömböltek és hörögtek, csak hogy még föllebb korbácsolják a vidámság anarchista viharát.

Mezey tanár úr intett az első pad fehér képű jelesének, hogy tegye be az ablakot. Érezte, hogy haragosra kell csucsorítania az arcát. Minden erejét összeszedte, hogy bozontos szemöldöke alól, mely olyan volt, mint egy barátságos házikóra boruló roppant házhéj, a lehető legsújtóbb villámokat nyilazza szét. Zömök teste a szigor paródiájává keményedett. Az osztály félénkebbjeiben újra fölködlött az igazgatóraport s a diákinkvizíció vadabb rémsége, de a pszichológusabb elem, amely rég kiszimatolta Mezey tanár urat, tovább folytatta üzelmeit. Mint mocsárból feltörő buborék, hol itt, hol ott pöffent el egy-egy kitörő vihogásgomoly, egy-egy sületlen közbeszólás.

Jó időbe került, míg Mezey végre megszólalhatott. De már nem imbolygott előtte sem a pázsitfűfélék számtalan neme, sem az amarillisz-félék Dul-leányai. Mikorra levasvillázta a tengert, fáradt Poszeidon, nem találta a maga fogatát. Egy pillanatra elsötétedett előtte a világ, mint szónokok előtt, amikor úgy érzik, nem tudják folytatni. Végre-valahára, nagy messziről, még nagybányai tanár korából, beléütött a mondat, mellyel mint helyettes tanár az egyszíkűeket bevezette: „A mocsarak gázlóin áthaladva, ki nem látta a sás közt a zöldellő békalencsét, ezt a csúf, nyálkás, egész alacsonyrendűnek tetsző növényt, s nagyvárosok pálmaházaiban ki nem csodálta meg az orchideák káprázatos formáit. Hinnők-e, hogy ez a két növény mégis rokon, ugyanannak a családnak legmagasabbra emelkedett s legmélyebbre züllött tagjai.”

Széttekintett az osztályon, s látta a tulajdon mozdulatát, amint a közömbös fejek fölött tovagördül, nekiütődik a szemközti falnak, onnét visszavánszorog hozzá, s holtan esik a katedra elé. A fiúk jókedve passzív rezisztenciába vonult, s a padok alatt tombolta ki magát. Tűrhetetlen csoszogás verte föl a termet. Ez a legaljasabb diákfegyver, mely az árgusabb tanárokat is csúffá teszi. S mikor látták, hogy Mezey tanár úr mégiscsak tovább beszél, már dobogtak is, tollal pöcögtették a tintatartó fedelét, az előttük ülő mögé hasaltak, s az orrukat fújták. Mezey tanár úr egy ideig csak magyarázta a család közös stigmáit, de a mondatai összekúszálódtak, már csak a beszéd kényszere élt benne, a megkezdett magyarázat, amelyet folytatni kell.

– Mi lesz itt? – tört ki végre. – Miféle csirkefogó tempó ez!

Most már igazán bosszankodott. Nem a diákok dühítették föl, a maga tehetetlensége. Eszébe jutott, amit Környei mondott, a fiatal matematikatanár, amikor a diákok fegyelmezetlenségére panaszkodott. Fegyelmezettek ezek is, attól függ, ki fegyelmezi őket. De hát mi ő, inkvizitor? S már megint azt érezte, amit a felesége halála óta annyiszor, hogy a világ gonosz, ellenséges matéria, amelybe hiába kiabál, nem értetheti meg magát. Mintha kőfallal körülvett sikátorban egyre új falaknak verődne. Fölcsattanó hangja önkéntelen rimánkodásba tompult.

– Nem tudom, miféle diákok maguk. Mi érdekli magukat, ha ez sem.

Az osztály jobbjai csöndben ültek a szavakból kisikoltó emberfájdalom előtt. De valahol hátul megint csak akadt egy arcátlan, aki közbedörmögte: a futball. A nevetésre kitaplózott lelkek talán akaratuk ellenére is lobbot fogtak. Mezey tanár úr a szíven rúgott ember fájdalmával és dühével állt az osztály fölött. Megfogta a széket, amennyire erejéből telt, megmarkolta, hogy nekik rohan s üti, akit talál. Úgy állt ott, mint az élő felháborodás. De ebben a szokatlan föllobanásában öregedő életének minden apró fonáksága meghatványozódott. Nagy pápaszeme az orrára csúszott, harcsabajsza komikusan rángott, s a cipője sarkát verő, lötyögő nadrágjában siralmasan csuklottak előre reszkető térdei. Semmi sem állíthatta meg a diákok durva röhögését.

Mezey tanár úr egy pillanatig a gyilkosság és gutaütés dilemmájával vívódott. Hirtelen a dobogó elé rúgta a széket, s kirohant az osztályból.

2

A kihalt folyosó térítette magához. A szomszéd negyedik béből a fiatal matematikatanár hangja szikrázott ki, mint frissen pattogatott kukorica a szitából. Mintha üres teremben tartott volna monológot, az osztály elenyészett a hang alatt. Mezeyt halálos szégyen fogta el, s nem tudta, mihez kezdjen. A folyosó nagy fali órája háromnegyed egyet mutatott. Ezek a csibészek szétszedik az osztályt. Mit szól az igazgató, hogy magukra hagyta őket. Elfogódva állt meg a tanári szoba ajtajában. Mindegy, be kell mennie a kabátjáért. Szerencséjére csak a szegény Horváth kolléga ült a faragott székekkel körülrakott, hosszú asztal mellett. A fejét a kezébe ejtette, s a másik kezét a szívére téve, a szívdobogását figyelte. Ez még nála is nyomorultabb. Gyógyíthatatlan szorongását és halálfélelmét hurcolta a kegyetlen lurkók közé, akik az egészség vidám közönyével készítették a tanszéket a beteg ember fiatal utódjának.

– Én is a te sorsodra jutok – hebegte Mezey tanár úr. – Olyan rosszul lettem, ki kellett jönnöm az óráról.

Horváth szemében valami elégtételféle cikázott fel.

– Utólér ez mindenkit ezen a bitang pályán.

Az utca az öreg vároldali házak fölé terpeszkedő ragyogó kékséggel fogadta. A gömbölyűre mosott utcakövek közül előpelyhező fűszálak, ezek a kis makacs és hiábavaló akaratocskák, meghimbálóztak a levegő egészséges mozgásában. Az iskolakert egyetlen fügebokra, melyet Mezey tanár úr ambíciója kísérletezett elő a gótikus épület tövén, vidáman nyújtotta ujjas leveleit, mint egy egész tenyerével jelentkező diák. Mezey tanár úr öreg bőre odaadta magát a szellőnek nem nevezhető levegőmozgás finom ujjainak, oda a fény ajkának, mely csakolyan csókokat pötyöget az öreg emberre, mint a fiatalra. De belül nagy sötétség szorongatta. Mintha a világ végire ért volna, s lábai ott lógnának a nagy óceán sziklapartján. A fiatalkorára gondolt, mikor még Nagybányán tanárkodott. A feleségével két hold szőlőt kapott. Ott nyúlt el a Morgó oldalán. Az alma kilenc változata versenyzett benne, pármenek, kormosok, valamennyi nemes faj. A szőlőt egy-két év alatt valóságos szőlőiskolává tarkította, a kis botanikus kertjéből, mely a hegyoldal egyetlen szelídgesztenyéje alól szökött a város felé mutató teraszra, nem fogyott ki a virág. Úgy élhetett volna itt, mint Fazekas Mihály, az ő híres földije, az első Füvészkönyv írója, megirtózva a világi dölyf hagymázától, kertésszé szelídülve. De orrára csöppent a professzor-álmok méze, s ő szaladt utána egyenesen Pestre, idecibálta az asszonyát, a született vidéki asszonykát, s otthagyta a csöndet, a kedves embereit, a pátriárka öregséget. Szegény boldogult felesége sosem szokott meg idefönn, s ő is csak a János-kórházi vámon túl érezte otthon magát. Nem neki való a város. S öregségükre jött a nagy háború. Szegény Erzsikének jobb is, hogy belefáradt, s egy örökkévalóságra való nyoszolyát keresett magának a Farkasrét gyönyörű hálóházában. Nincs azóta itt semmi a rendjén. Még a lelkében volt a nagybányai fiúk leesett álla, tüsszenteni sem mertek, ha ő magyarázott. S micsoda ünnepnap volt, ha a kis kertjébe ötös, hatos csoportokban kijöhettek. Még a haszontalan Grodescu is, akiből azóta román főispán lett, még az is milyen megilletődötten állt a növények alá ültetett jelzőfácskák elé, melyekre a génusz és a família volt fölróva, gondos redisz betűkkel. S még a budai fiúknak is milyen öröm volt eleinte, ha kivitte őket a Pilisbe vagy a Kakukkhegy virágos lejtőire. Hónapszám kunyeráltak a lurkók egy új kirándulást. De a háború óta mindennek vége. Az Isten tudja, milyen fiatalok ezek. Csak a sportra van eszük, futnak, rúgnak, vívnak, de melyiknek van herbáriuma, melyik jön ki óra előtt a nyálkás avar alól kihajló kökörcsinnel, megkérdezni, tanár úr, milyen virág ez?

S ha legalább a családjában volna öröme. Volna egy kuckó, ahova a szeretet nosztalgiájával kívánkozhatna vissza. Minél közelebb ért a nagy Széna téri bérházhoz, annál jobban elsúlyosodtak a léptei. Ahogy egy nyirkos, kéngőzös barlangba vonakodva lépünk, ő is halogatta a hazaérkezést. Megnézte az Apolló-mozi plakátjait, föltekintett a régi János-kórház ablakába, ahonnét egy szegény vérbeteg mutogatta sebes kezét, s hogy még mindig ne kelljen a maguk kapuján befordulnia, végigsétált a sportpálya előtti kofabódék során, megcsodálta a fényes-barna kigyürkésedett cipókat, a hatalmas medencében ugráló halakat s a zöldséges kofák tarkabarka pultjait. Vett néhány csomó piros hónapos retket s az unokájának egy tábla szerencsi csokoládét.

Az unokája volt az egyetlen fénysávocska az életében. A fia meg a menye, tudja Isten, mifélék. A háború kavarta meg őket. Fiatal házasok voltak, hogy a fiát kivonszolták az újonnan alapított családból. Egyenesen Szibériába vonszolták, ahonnét hét évig nem volt visszatérés. Az asszony a hét évet elviselte. Sárgult, a fejét fájlalta, a gyerekét verte, de elviselte. Hanem amikor az ura hazajött, kellett neki valaki, akin a hét évi tisztességet megbosszulja. Szegény ember, alighogy bedugták valami állásba, már megindult a noszogatás, a pénzhajsza, a szekatúra, a veszekedés. Sose ismerték ők ezt, másfajta volt az ő örege. Szegény fia hogy kikeseredett mindenből. Heteket eljárnak egymás mellett, és nem szólnak. Pedig semmi nagy bajuk. Egészségesek, kenyerük is van, a világ is egyre szebb. Mindenki megtalálhatná, ami fontos. De ez valami újfajta élet. Igényeket teremt, s az igények kiszopják a férfiak csontjaiból a velőt s az asszonyok szívéből a kíméletet. Mi lesz abból a kislányból is? Olyan, mint az amarillisz, fehér, hajlékony és tüzes. A múltkor figyelmeztette a menyit: nézd, egész mint nagyanyja. Hogy fölförmedt a szívtelen! Apus mindenkit a nagymamához hasonlít. Persze, a menye csak az ő öreg, szétment, májbeteg Erzsikéjét ismerte, de milyen volt az lánykorában. Talán egy kicsit rusztikusabb, mint Gizi, de mégiscsak olyan. Gizit már megpörkölte Budapest. Az apja fölfordulhat, de neki bérletjegy kell a jégre, ruha a mulatságokra, s nyáron fürdőhelyre kell mennie, mert a háziorvosukba belebeszélik a tüdőcsúcshurutot. De az anyja hibája. A szívét kellene nevelni, szeretetre tanítani. S mielőtt az előszoba kulcsát a zárba tolta volna, megtapogatta a kabátja zsebében a csokoládét, s arra gondolt, vajon csak ránevet az unokája, vagy a nyakába is veti a karját, vagy föl is kapaszkodik a szőrfölverte, öreg képihez, melynek idő kimosta hepehupái fölött nem nagy öröm lehet az ő lányajkának csókkal átfutnia.

A lehető legnesztelenebbül sompolygott az előszobába. A cselédszobát alakították át neki. Ott babrálta a régi jegyzeteit, kedves öreg könyveit, s csak ebédre lábatlankodott be a családja közé. Most kettős óvatossággal somfordált a maga kis zugába. Már reggel észrevette, hogy a fiatalok közt kitört a háború, a legszívesebben le is mondott volna az ebédjiről, csak ne kelljen a morc arcukat látnia. De az ebédlőből szenvedélyes hangok csaptak át, elkeseredett vita szögezte állóhelyébe.

– Nyúzzatok meg – kiáltotta a fia. – Ugyanis csak az van hátra.

– Még te panaszkodsz – rikácsolta az asszony. – Minden kollégádnak van mellékese, pont neked nincs. A családját sem tudja eltartani. Mit nősül meg az ilyen. Azt a vén akadékoskodó apját kell a házamban tűrnöm, csakhogy betevő falatunk legyen. Egy lépést se tehetek tőle, hogy meg ne botránkozzon.

Az öreg botanikus olyasmit érzett, mintha valaki megigazította volna a szívébe szúrt kést, csakhogy biztosabban megálljon benne. Már nem is volt felháborodva. Ahogy a jégeső csak eleinte üt, később már csak zuhog, ő sem érezte a szavak élét, csak tompa, lábáról leverő súlyosságot. Visszasompolygott a folyosóra, behúzta kívülről az ajtót, s halkan becsöngetett.

A fia nyitott ajtót. – Elfeledtem kulcsot vinni – mentegetőzte halkan, s belenézett a fia tompa, szürke szemébe. Ösztövér, feszes és fáradt ember volt. Milyen másképp nézett ő ki ennyi idős korában. De nem is ment át ennyi mindenen. Szerette volna megcirógatni a szemével, egy emberi szót hajítani a lelkébe, hogy megkönnyebbüljön. De a fia elfordult, bosszantották az apja részvéttel rajtafeledkező szemei.

Néhány perc múlva Gizi is beállított. Táskája szíjába két szál nárciszt fűzött, s kék szemeiben még ott volt a kötődés, mellyel a kis jogászt, aki hazakísérte, agyoncsipkedte. Nagy, szeles mondókába kezdett, de a düh és fájdalom szántotta arcok megállították. Behozták a levest. Rizses leves volt. Mezey tanár úr kedvence, de úgy szürcsölte, mint a borsózott epét. Egyszer-egyszer fölvetette a szemét. A menye gonosz, harapós arccal ült és nem evett. A fia tompán nézte a kanál föl-le járását, s nem tudta, hogy a kanalat ő használja. A kis tizenöt éves kacagás tudomásul vette a helyzetet, mint a dolgok természetét szokás, s derülten jártatta a szemét az asztalon, melynek ezüstjére és porcelánjára fényes filléreket vetett az április átlyuggatta madeira függöny.

– Lemegyek a Majorba – mondta Gizi, míg a darás tészta utolsó szálait is fölvillázta a tányérjából. De az asszony dühösen csattant föl.

– Nem mégy. Apád úgyis azt mondja, hogy miattam züllesz el. Vedd tudomásul, nem mehetsz ki többet egyedül.

Mezey tanár úr az ablakra nézett. A függöny mögött a Kissváb-hegy kopasz feje tolakodott a sportpálya fölé boruló égre. S hirtelen vad menekülési ösztön fogta el. Ki, ki a hegyekbe, ahol növények pótolják az emberiséget, s szelek szegődnek a szegény Lear mellé Cordeliául. Kiragadni ezt a nyomorult lányt is, hogy nagyot szívhasson a világból, s ne ez a dühből és keserűségből összeállt atmoszféra nyomja a dohos ebédlő sötét díványára. Már nem törődött a menye rosszalló szemével, kimondta:

– Elviszem én a Gizit. Ilyen szép szombat délután mégse üljön otthon.

Az asszony gúnyosan vetette oda:

– Ha a Gizinek kedve van.

Gizi ránézett a vizeskancsóra, mely az eget odagyűjtötte fényes potrohára, s két rossz közül a kisebbiket választotta. Inkább elmegy a nagypapával, legalább megdolgozza egy kicsit. Egy krémköpenyt szeretne a nyárra, s azt csak a nagyapa zsebpénzéből lehet előteremteni. Erre egy délutánt úgyis rá kell szánnia, mért ne a mait, amikor otthon kell ülnie.

3

Amikor leértek az utcára, Mezey tanár úr, mint aki süllyedő hajóról menekült meg, boldogan fölkacagott. – Tudod mit, fölülünk egy nyolcvanegyesre és neki a hegyeknek. Estig haza sem jövünk. – S hogy az unokáját is a tervhez békítse, kihúzta zsebéből a csokoládét, s odanyomta neki.

Gizi el volt tökélve, hogy ezt a délutánt kisínyli a nagyapa mellett, s olyan kedves lesz, amilyen csak lehet. A csokoládét leereszkedő mosollyal fogadta. Ő ugyan a rumos meggyel töltött bonbont szerette, aminek egy pengő tízdekája, de időtöltésül a szerencsi is jó. Vidáman ugrott föl a kocsiba, ruganyosan lépdelt végig a tömött padok közt, s a nagyapa boldogan látta a fejeket mögéjük fordulni. Még a kalauz is mosolyogva kérte a jegyet, s egy gyászruhás asszony, aki szembeült velük, könnybe lábadt szemmel nézte az unokájával kiránduló nagyapa idilliumát.

A legtöbben csak a János-kórházig mentek. A beteglátogatók hosszú sora rajzott ki a dupla kocsis villamosból. Egyesek szatyrokkal, mások a hónuk alá dugott kis csomagokkal siettek a nagy, vörös épület felé, ahol kétezer beteg lesi ilyenkor, jön-e látogatója. Gizi láthatólag jól érezte magát a megürült villamosban. Előszedte a csokoládét, kibontotta, egy apró táblácskát erőszakolt a nagyapja szájába, a többit maga szopogatta. A kocsi túlsó felén egy raglánkabátos legényke ült. Pesties hanyagsággal vágódott a pad sarkába. Gizi a nagyapja vállán át oda-oda nézett, s elégedetten állapította meg, hogy a fiú lassan-lassan kiegyenesedik, s a negyedik-ötödik odapillantásnál már egész kis kakasságát kipeckesítette.

Mezey tanár úr, mint egy öreg gavallér, elfogultan keresett beszédtárgyat. Emlékezett a fiatalkorából, mily utálatos, ha az öregek a fiatalokra erőltetik a maguk kis érdeklődését. Olyasmit akart mondani, ami nem botanika. A virányosi villák alatt szaladtak el. A virágzó gyümölcsfák közül apró tornyocskák hunyorogtak elő, díszecskék, amilyenekkel a házépítő beamterlelkek növelik a maguk kis önérzetét.

– Itt akartunk mi is telket venni – magyarázta az unokájának –, de nem tudtuk idejekorán eladni a nagybányai szőlőt. Akkor épült ez a telep. Potom pénzből szerezhettünk volna házat. Milyen más lenne itt kinn lakni.

Sietne a mama itt lakni, gondolta a kis strici lány, hisz a Széna teret is gyűlöli. De nem akarta a nagypapát megbántani, s csak ennyit mondott: – Ilyenkor szép, de télen hogy járnék be az iskolába.

– A tél egy-két hónap. Novemberben még gyönyörű itt minden, s február végén már megint mocorognak a rügyek. Mindig sajnálni fogom, hogy nem voltam ügyesebb. Legalább néhány gyümölcsfám volna, amit gondozhatnék.

A villamos, mielőtt nekiszaladt volna a zugligeti kapaszkodónak, egy darabon minden fiatalságát kibocsátotta. A vezető, alig gyapjadzó bajszú legény, nagyokat csöngetett a győzelmes áprilisban. A kalauz sietett lecsöngetni az utastalan feltételes megállót, s a ficsúr belemosolyodott a Gizi szemébe. Gizi a nagyapa vállán át visszaadta a mosolyt, hisz nem kellett tartania, hogy megszólítja. Az öreg botanikus merengve nézte közeledő birodalmát.

– Innen is megismerem, melyik gyümölcsfa micsoda. Csak az alma igazán fehér, a barack rózsásan árnyalt, a szilva zöldeskésen fanyalog.

Befutottak a zugligeti végállomás kedves katlanába. Mezey tanár úr hamarosan letért az útról, s meredek vízmosásokon kapaszkodott fölfelé. A maga világában volt, s fejedelemmé kevélyedett. A zöldellő fák most borultak erdővé. A bükkfák frissen kibomlott levelén még rajta a levélrügy ragacsossága, s a nyugtalan lombú tölgyeken át nagy, fehér csokrétaként tűnt át egy-egy vadkörtefa. Minden fát, minden bokrot, minden gyomocskát ismert, mint jó brigádparancsnok a katonáit. S anélkül, hogy a nevüket elsorolta volna, anélkül hogy az alakjukat külön szemügyre vette volna, tudta, hogy ismerősök közt van, vele egy szívverésű társaságban.

Gizi elkérte a botját, előreszökellt, bolond jókedvében meg-megcsúszott, s hogy a vízmosást keresztező szerpentinre ki-kikapaszkodott, a bot kampós felét nyújtotta a nagyapjának, hogy majd ő felhúzza. S közben akkorát kacagott, hogy a tavaszi pletykákat sutyorgó fák is fölfüleltek. Az öreget nekividámította a mellette hancúrozó kis virág, akit mintha a nagy vadkörtefáról kapott volna el, s kavarna előtte az áprilisvégi szél. Kihalványult belőle a fiúk állati vihogása s a menye gonoszul becsukódott arca. Mint hal, akit visszatettek vízbe, visszaocsúdott a jó emberek örök ifjúságára.

Vasrácsos villák közelébe értek. A kertből kutya ugatott elő, s a legelevenebb kék színüket öltött, árnyékon nőtt csengettyűkék kukkantak ki a cirádás juharfák alól. A boglárkák tízféle nemét sárgálló rétre értek. Hetyke Adoniszok közt kígyószemű Veronikák rosszalkodtak. Mezey tanár úr megállt és visszanézett. Lent kinyílt a láthatár. Buda egy darabja villant a szemébe. A Vár, mint egyetlen sok részből összetoldott cifra épület állt a sötét Vérmező felett, s tornyai megszikrázták a napot. Közvetlen alóluk a Zugliget, Budának ez a fákkal kibélelt sútja dorombolta föl édes meghittségét. Amott a gesztenyesorban egy raglánkabátos fiatalember kapaszkodott utánuk, födetlen fővel, a kezében sétapálca. Bizonyosan valami egyetemi hallgató.

Áthaladtak a Disznófő udvarán. Néhány városi kiránduló s egy bokor budakeszi legény sörözgetett a zöld asztalok körül, melyek mintha csak vörhenyt álltak volna ki, nagy pikkelyekben hámlották festéküket. Az udvar mélyéből vidám csobogás hallatszott. A nevezetes disznó bukta a vizet.

Gizi szinte kacéran fürge volt. Hogy a nagyapja kedvébe járjon, virágokat tépett, s mindeniknek megkérdezte a nevét. Mezey tanár úr mindent megbocsátott, még azt is, hogy semmit sem tudott. A boglárkát sem ismerte, és somnak nézte a galagonyát. Mit tud az ilyen városi gyerek. De majd rákapatja ő. Még sosem volt ilyen eleven. Ugrál, dalol, egy fiatal hárs áll az útfelen, az ágai közé kapaszkodik, s ingerkedőn lóbálja a lábát. Csak egyszer jöjjön meg a kedve hozzá. Milyen öröm lesz, minden héten együtt jönnek ki. Ő rakja rendbe a kislány herbáriumát, s a virágok alá, mit a kicsike összehord, ő kanyarítja oda a misztikus latin szavakat. Ki akarta használni ezt a nagy összemelegedést, s megeredt szívéből hirtelen szavak pötyögtek, mint langyos tavaszi zápor.

– Hát nem szebb ez mindennél? Milliókat költötök, hogy eljárhassatok olyan helyekre, ahol egymást pukkasztjátok, s egy villamosjegy árán a paradicsomban vagytok.

Gizi, aki néhány lépéssel az öreg előtt ment, visszafordult. Mezey tanár úr megállt, hogy egy elsőül jelentkező tüdőfüvet tépjen az unokája kis csokrába, s lehajolva is tovább beszélt. A leány, halk sztakkató kacagást hallatott, s a hirtelen fölemelkedő öreg mintha valami beszédet kísérő jelet látott volna arcáról lehalványodni. – Szóltál valamit? – kérdezte. – Dehogy – nyugtatta meg a lány.

Már a Normafa barátságos gyepét tiporták. Mezey tanár úr is hozzáidomult az unokája szökdeléséhez. Beszélt neki a hajdani színészekről, akik idejártak, s lelkesedve mutatta az apácák kertje felé hajló lejtőt s mögötte Isten céhmunkába készült tájképremekjét. Leterítette a tavaszi kabátját, s kiült a lejt párkányára. Ő egész a szélére, Gizi valamivel hátrább, s a gyűjtött virágokat kötötte fűvel csokorba. Csak a vállaik értek össze, s Mezey tanár úr szívét végleg föloldotta a völgyből fölkapaszkodó fák ifjú rohama s háta mögött a virágokat kötözgető unoka, amint bele-belepetyeg a szavába.

Beszélt mindenről: a gyerekkoráról, az édesanyjáról, aki a virágok szeretetére rákapatta. Hét húsos fejű fia közül ez a hetedik ütött rá, s ketten kertészkedtek a mákvirágokat himbáló konyhakert elkerített zugában. Beszélt az egyetemi éveiről, olaszországi tanulmányútjáról, sétáiról a gyönyörű Borghese-kertben s a szicíliai eukaliptusz erdőkről. Már Nagybányánál tartott, az ő régi, kedves szőlőjénél, mely a nagy piktor vásznára is rákerült, amikor észrevette, hogy Gizi válla elmozdult tőle. Visszafordult, hogy megkeresse a vállait melengető, beszédoldó puhaságot. De visszaforduló szeme valami zavaróban akadt meg. Alig húsz lépésnyire tőle, egy fa villája közül, szemtelen képű suhanc gesztikulált. A fa alatt egy szürke raglán hevert, ugyanaz, amelyik a Disznófőnél is nyomukban volt. A fiú észrevette az ő mozdulatát, s ágáló kezei megakadtak. Mezey tanár úr befejezte a fejével megkezdett ívet, és ijedten tapadt az unokájára, aki kacagva állt az arcára csipkét verő lomb alatt, s mindkét kezével szikratávírózott. Mezey tanár úr visszakapta a fejét, s belenézett a hirtelen elszürkülő Zugligetbe. A fák, amelyek előbb mintha győzelmes ifjúsággal rohantak volna fölfelé, most megfordultak, s mint a moszkvai visszavonulás foszlányai, kotródtak lefelé. Mint akiből hirtelen kicsapolták a vért, elbágyadt, s szemei előtt makacs legyek ugráltak, akkorák, mint egy-egy szarvasbogár. Nem lázadt föl, de mintha a koporsójában ülne. S még ő hitte, hogy neki szól ez a pajtáskodás. Ő hitte, hogy valaki az ő szíve kopott gyufaskatulyáján dörzsöli emberré magát. Látta a jámbor nagyapót, akinek becsapott feje fölött egymásnak int két szemtelen fiatal. És nekik van igazuk, mert ő öreg, öreg, elkopott mihaszna.

Kettétört egy keze ügyébe eső száraz gallyat, s nagy hümmögések közt fölállt. Kifújta az orrát, téblábolt, éppen csak rásandított az unokájára, s szomorúan vetette oda: vigyázz a kabátomra, hozok néhány sósperecet. A lány kíváncsian nézett körül, de sehol sem látott perecest. Vissza akarta hívni a nagyapját, ki tudja, mit látott. De meggondolta, hadd menjen. Végignyúlt a nagypapa kabátján, lehúzta a hatalmas szomorúfűz egy lehajló ágát, s a hosszú, keskeny leveleken át csillogó szemmel bámulta a fiút. Az lekászált a fáról, s úgy vetette maga alá a raglánját, hogy öt-hat lépéssel megint közelebb került Gizihez. A lány a lábait a levegőbe emelte, s bolondos motollajátékba kezdett a szürke harisnyába bújtatott két kis remekművel.

4

Mezey tanár úr nekivágott az erdőnek. A János-hegyre vivő úton túl hirtelen kinépesedett a fák alja. A szombat délután kirándulói rátapadtak a nagy emberjárta helyekre, s még a bokrok alól is egymást figyelték. Gimnazista lányok és egyetemi hallgatók kerülgették egymást, hogy egy délutánnyi szemmel való kötődés emlékeit vihessék haza, s a hivatalszolgák kövér feleségei a vidéki rokonoktól kapott füstölt kolbászt majszolva kritizálták a lányok festett száját és üléshez elégtelen szoknyácskáit. De alig száz lépésnyire ettől a természetbe telepített társadalomtól már csak néhány szaggatott kiáltás törte az erdő hirtelen kialakult csöndjét.

Mezey tanár úr ment, ment, s csak arra lett figyelmes, hogy megfehéredett körülötte az erdő. Az ő kedves gyertyánosa volt, alig néhány holdnyi terület, de az egyetlen gyertyános folt a budai hegyekben. Sziget, mely visszahozta belé nagybányai emlékeit, barangolásait a Rozsály oldalán s a legerdőbb erdő hangulatát. Hófehér páncélú törzsek emelték maguk fölé a levelek távoli mennyezetét. A fák közé szorult csönd a legapróbb nesznek is reliefet adott, s a fentről zizegő haraszt, s egy-egy letört gally reccsenése eseményévé vált az egész erdőrésznek. Mezey tanár urat az ókeresztény bazilikák, a római Pál templom magasztosságára emlékeztette máskor ez a kis liget. De most mint egyetlen nagy fehér folt hullott a lelkébe. Nem tudott kiterjedni ebben a fehérségben. Mintha nagy, vakító díszletek alatt suhant volna el, s ezek a díszletek csak arra volnának jók, hogy benne is kihozzák törött élete szürke árnyék voltát.

Útkereszthez ért. Fedett menhelyféle előtt a turistatársaság táblái mutatták az utat, s hogy hova mennyi idő alatt ér el. Mária-Makk ötven perc, olvasta az egyik táblán, Farkasrét egy óra tíz perc, olvasta a másikon. Farkasrét, gondolta, s fölnézett egy tölgyre, melynek kicsipkézett levelei közé kaptárforma fészket ültetett az emberi gondosság. A szomszéd fa koronáját fagyöngy kezdte ki, s a mogyoróbokrok közt valahol már nyílt az első epervirág. Farkasrét, olvasta az öreg botanikus, s mintha távoli harang kondult volna meg. Elmaradt mögötte az iskola, a fia nyomorult családja s a kacér kis unoka. Nekivágott a lejtnek, s ment nyugodtan s biztosan, mint aki úgyis odaér, ahol várnak rája.

Lassan megritkult körülötte az erdő. A farkasréti lejtő kacskaringós, bevájt útjain böcöllézett. A virágok teméntelensége rajzott a déli nap alá nyúló lankára. A jövevény pillangósok csaknem teljes számban ott tolongtak: sárga koronilla és piros bükköny keveredtek. Egy kősövény fölött, lenge indahintán vadborsó himbálózott. A keresztesek és ernyősök paraszt nemeiből egy-egy kényeskedő virág ütötte ki fejét. Itt a gólyaorr piros kelyhe tüzelt; nem gyanította még, milyen groteszk figurává torzítja közeledő anyasága. Amott a mécsvirág fehéredett elő a galagonya alól. Egy-egy emberlakta zug mellett gyümölcsfák álltak talpig virágban, s lompos farkú kutyák merészkedtek elő a kidőlt kapuk mögül. Egy dombon apró vityilló állt, néhány darab terméskőből és lécből összerótt épület. De már laktak benne, s egy hajlongó asszony kapálgatott a földön, melyről még csak ő tudta, mit rejt magában. Madarak repültek át az út fölött, s egy nyugtalan fecske majd beleverte a fejét Mezey tanár úr bütykös cipője orrába.

S szegény tanár úr, mintha túl lett volna az életen, úgy haladt át a rokokóföldnek ezen a Watteau-álmán. A szomorúság átitatta őt, szétbomlott benne, úgyhogy minden kis porcikájának jutott. Elvesztek számára a részletek: virágok és madarak ezer neme s az ég fölhömpölyödött angyalkái. Távoli, napos kert volt a világ, mely lelke mély kertkútjába alig vetett egy csillanásnyi fényt.

Hátulról került a temetőbe. Egyszerre csak ott botorkált a gyalult keresztek közt. Egy frissen hányt sír idétlen, tavaszellenes tüntetésként hordta zörgő levéllé száradt koszorúit. Amott egy sír földjébe ásott cserép szegfű haragoskodott. Egy agyongondozott, nyesett füvű sír kőkeresztjén üveggel védett ovális kép őrizte a kislány arcát, aki közel tíz éve szállt a sír rögei alá. Az egész temetőn, mint langyos aranytajték csapott át az utolsó jókedvét kiadó nap.

Ott állt az asszony sírja mellett. Ősz óta nem volt künn, s a télvíz megint nagy kárt tett a sírban. Hegy felőli oldala besüppedt: egy nap, mint vérbajos ember orra az orrüregben, az egész sírhányás eltűnik kimosott gödrében. A keresztet már átjárta az idő, de még nem korhadozott. Még olvasható volt a felírás, csak az évszám utolsó betűje kopott le. Annyi erővel lehet ötvenkettő, mint ötvenhárom. A sírkő árát is elvitte a család. Kellett a fiának a segítség. De megvan az Erzsike így is.

Egy darabvást nézte a málló halmot, némán és tompán, a visszahozhatatlan múlt nosztalgiájával. Aztán hirtelen fáradtságot érzett, visszahúzódott a közeli fasorba, ott van egy támlátlan pad, arról a sírig látni. Két tenyerét szétvetett térdeire támasztotta, a dereka előregörbedt, bozontos feje a mellére esett. Az ég, mint színházi alkonyatok elején, percek alatt lett árnyalatokkal sötétebb. Nem sóhajtott, és nem könnyezett. Merőn nézett az utolsó ablakra, melyen át az ő régi életébe visszalátni. Itt van a gyógyíthatatlan öregség. Minden szál elszakadt. A beszédnek nincs értelme, a hallásnak nincs öröme. S már tudta, hogy a növények sem kellenek neki, legalábbis azok a növények, amik ma virítanak. A közöny óceánja alatt ült, a magány búvárharangjában. Az az élet, amit felülről, a múltból kap, s nemsokára az is elszakad. Szegény Erzsike, gondolta, s egy élet tódult föl a sírra tapadt szemei mögé.

A nap beleesett a tulajdon véréből hullatott pocsolyába. A bizarr gyertyájú gesztenyék fölsóhajtottak, s a távolabbi sírok összebújtak, hogy egymás közelében legyenek a beálló estében. A fasorra ereszkedő, lila ködön át szatyros asszonyok húzódtak hazafelé, makacs gyászolók, akik meg akarták unni a halottjaikat, hogy megint élhessenek. Mezey tanár úr utánuk nézett. Hallotta a város felé vágtató villamosok csörömpölését. Haza kellene menni, gondolta. Az agy ki is adta a parancsot, de az elernyedt inak visszafeleseltek. A kivetett roncsnak nem volt több keresnivalója a tengeren.

1927

Aurél a Kékesre megy

1

Egyik egyéniségedet napszám nyüvöd, de a másikat tokban őrzöd, mint öreg hivatalnok a cilinderét. Kesserüné is kivette magát a múlt drága dobozából, megtörölte a hajdani úrinőt s ni, olyan fényes, mintha nem is neki volna kifőzése a Mester utcában. A Keleti pályaudvaron még csak a ruhája volt tartózkodón finom, a vonaton az arca is előkelőn egykedvűvé merevedett. Kálkápolnán egy pengőt adott a hordárnak s a csatárfürdői autóbuszos, akinek kitűnő rangszimata van, méltóságosnak titulálta.

S miért ne? Került ki őközülük kegyelmes is. Egy Jókuthy lány a szegénységben is Jókuthy lány marad. A törvény igazán tehetne róla, hogy ilyen nagy család gyermekét, ha kifőzőt nyitott is, minden vicéné le ne nagysádozhassa. De a törvény is a megtollasodott libásasszonyokért van.

Hanem ami azt illeti, Kesserüné nem szorul a libásasszonyok törvényére. Itt sétál a fürdőhely sétányán, hallgatja a délutáni zenét, akár a többi méltóságos, s ember legyen, aki göndörre bodorított ősz fürtjei alatt észreveszi a piszkos munkásvendégek körmére vigyázó asszony krajcárgondjait. Van valami vontatottság benne. Talán ő is szívbeteg szegény, aki az eleven kislányát is azért hozta magával, hogy legyen valaki, akit orvosért szalajt, ha az asztma utoléri. Mintha volna is valami a járásában a szívbetegek kínos rátartiságából. Vagy csak az előkelőségtől ilyen? Divatfölötti fekete selyemruhája az idősebb úri hölgy örök viselete. Közönytől bágyadt szeme fölényesen tér ki a fürkésző tekintetek elől, mintha fölhányná: mit botlotok belém.

Már a kislány nem ilyen disztingvált. Bizonyosan ő a legnehezebbik „esete” szegény Kesserünének. Hiába, ez a gyermek nem emlékszik a Fehér megyei kúriára, ahol a két idősebb nővére oldalán csetlett-botlott. Az özönvíz utáni gyerek ő, aki a Ferencvárosban ébredt a világra, s minden szülői gondosság ellenére van benne valami a Népliget lánygaminjaiból, akikkel a polgári iskolában összebarátkozott. Térd alá érő szolíd krémkosztümjét, finom szabású antilopcipőjét, fehér kesztyűit anyja Baár-Madasban nevelkedett ízlése rendezte össze. De az öntudatos úrileány jelmeze mögül egy perfid szoknyácskájú, masnis vászonblúzú, fiús testű és fiús tempójú ördög készül minden pillanatban kiugrani. A szeme jár, mint a csík. Az öreg néniket tekintete vellájára szúrja, s az örökké újságot olvasó Bárány úrnak utánafordul és megjegyzi: nézd, mama, a hentesreklám.

Ezeket a kis gonoszkodásokat persze senki sem hallja, s a sétány öreg hölgyei elismerő meglepetéssel figyelnek föl a kellemes jövevényekre. Igazi finom úrinő, mondja a kritikus báróné, lornyonját az ölébe ejtve. De a kicsike eleven, véli a társalkodónő. Istenem, fiatal, s a bárónő a német regények koboldnaiváira gondol.

De Kesserüné elégedetlen. Csupa vén banya, mormogja. Alig látni egy fiatal arcot.

2

Milyen csendes hely! A vicinális négy kilométernyire áll meg, s a legkétségbeesettebb füttyentése sem hat el a legmátrább Mátrának ebbe a halott katlanába. Az országút is megkerüli a fürdőtelepet, az üveggyárba szalmát szállító palócoknak tíz percet kell keringőzniük, hogy a fürdőközönség nyugalmát meg ne háborítsák. A szállodák szétszórt fióktelepei apró játékházak a hatalmas platánok és vadgesztenyék közt. A kanyargós parkutakat a fenyő vörös és pudvás gallyhámlása s a megrozsdásodott tűlevelek fövenye borítja. A csosszanó öreg lábak el-elgördítenek egy-egy fekete magvú tobozt. Az emberek úgy elvesztik egymást a beugróba lapuló fehér padokon, az utak tekervényein, hogy szinte meghökkennek, amikor megint egymásba botlanak. Mintha azért volna ilyen csöndes, hogy az elvásott szívbillentyűjű öregek jobban hallhassák a mellükben dobogó halált.

– De hisz ez egy kripta! – szörnyülködik Kesserüné, aki az egyik lányán Siófokon, a másikon az Adria mellett adott túl. Már bejárták az egész telepet, és sehol fiatalok. Csak a hántatlan bükkgallyakkal kerített Mária-kép előtt imádkozik egy áttetsző arcú lány, s a teniszpályán ügyetlenkedik néhány fiatal s kövér zsidó fiú. Ezen a klinikán költsem én a pénzt? Erre írta az a csirkefogó Feri, hogy igazi előkelő hely, itt csak jó társaságba kerülhetünk? Köszönöm ezt a társaságot, holnap pakolunk.

Ez a csirkefogó Feri Kesserüné egyszem fimagzata, télen másodéves gépész, de nyáron cserkészsegédtiszt s szuverén rajparancsnok. Az idei nyarat itt koplalják és napfürdőzik át a közeli Galyatetőn, látta Csatádfürdőt, s nem győzte invitálni a mamát, hogy idejöjjenek. Kesserüné nem érti, hova tette az a szamár a szemét, de Aliz nagyon is érti, nem fakad ki, nem kesereg, ludasan hallgat, s a holnap pakolunk vezényszóba kissé belesápad. Úgy látszik, titkos szépségei is vannak Csatádfürdőnek, melyeket Kesserüné még nem fedezett föl.

Majd csak lesz valahogy, gondolja, s érdeklődve néz szét a tejcsarnok teraszán. Az uzsonnát ugyan nem vették föl a költségvetésbe, de Kesserünét mindenhová beszimatoltatja a kétségbeesés. Az öreg hölgy és lánya itt is feltűnést keltenek, s egykettőre lefegyverzik a kis fehér bóbitás kiszolgálólányt. Nem, nem, csak magadnak, Aliz, tudod, hogy nekem nem szabad, mondja Kesserüné, s a fehér bóbita a világért sem gyanakodna az egy adag gyümölcsös rizsre, melyből a méltóságos asszony éppen csak egy kanálnyit fog megkóstolni. Ez a kis mosolygó kreol nem élhet meg rajongás nélkül, s a hölgy és a kislánya olyan kedvesek, sürög-forog, hogy kiszolgálja őket, s elhanyagolja a gyümölcsös rizsért a sorát. Ott legalább egy hölgy fennhangon türelmetlenkedik: mégiscsak bosszantó, mondja, s egy férfihang is beletercel: kisasszony, a fagylaltunkat.

Ez az első, hamisítatlan férfihang, s Kesserüné kanalával a szétnyomott meggy fölött odareszkírozza a szemét. Egy pillantás, s már lefényképezte a korlát melletti kis asztalt, beveszi a meggyet, és gondolkozik. A gyorsfénykép egy huszonöt-huszonhat éves fiút s egy tíz-tizenöt évvel idősebb asszonyt mutat. A férfi fekete, tüzes arc, mégis szembekiáltóan férfiatlan, van rajta valami vattában ápolt, örök csecsemőszerű. Az asszony csupa hegy, él és szöglet. Hegyes és hosszú az orra, hegyes és hosszú az álla, s a könyökét is úgy tartja, mintha ki akarna vele valakit lyukasztani. Nem csúnya, de egzaltált. Eleinte, úgy látszik, a nő volt türelmetlen és ingerült, aztán magával ragadta a fiút, s most a fiú dühös és ő csillapítja. A fiú úgy dühös, ahogy a rosszul nevelt vakarcsgyerekek, s az asszony úgy csillapítja, ahogy kifáradt és elgyötört anyák csillapítják kissé debilis gyermeküket.

Kesserüné tűnődik. Nem az anyja, semmi esetre sem az anyja. De a felesége sem. A fiú föltétlenül úrféle, van benne valami tájékozatlanság, amely messziről elárulja a nagyúri családok költőszekrényben lett csemetéit. Rokonok? Kesserüné egy új pillantást kockáztat meg. A kisfiú, úgy látszik, megnyugodott, türelmesen szopogatja a fagylaltját, s az epervörös kehely fölött Alizt nézi. Kesserűné tovább sétáltatja a szemét, s pillanatnyilag érdeklődő tekintetét visszamenőleg is hideggé merevíti. Aliz ebben a pillanatban végzett a rizses gyümölccsel, amely nyilván ízlett neki, mert az anyja kétszer is rászólt: „Aliz, nem vagy a Népligetben.” Szegény kislány, a vasútra szánt tízórai szalámit ebédelte csak, s mi egy fiatal szervezetnek egy adag rizses gyümölcs, ha még olyan protekciós is. Hiába lassított az utolsó kanálnál, a rizsnek végérvényesen vége, igazán bosszantó. S ezt a bosszúságot éreztetni kell valakivel. Kesserűné valami hallatlant lát: Aliz, aki csaknem szemben ül az ideges párral, fölhúzza az orrát úgy, hogy ezer apró redőcske gyűl a kis fitosa köré, a száját csomóra szedi úgy, hogy az ajkai szinte belefehérednek a nagy ráncolásba. Ez bizony egész közönséges strici grimasz, s itt nem oly stílszerű, mint a Francstatt-pályán.

Kesserűnének az őseire kell gondolni, hogy Alizt nyakon ne üsse. „De amikor olyan bambán bámul” – vihog Aliz, aki az üres tányér fölött nemcsak bambának, de kiállhatatlannak is találja az idegen fiú kicsorduló szemét. „Nézd, ómama is észrevette.” S csakugyan a korlát melletti asztal fölött megint megmoccannak a szenvedélyek. A csupa él nő valami szemrehányás félét rebeg, mert a fiú fölpattan, majd eldönti a kis márványasztalt, s egész hangosan kiáltja: „Kérlek, ne taníts engem, ki nem állhatom a folytonos gyámkodásod.” Mire a nő megfogja a kezét, és visszahúzza. Egész lénye egy rábeszélés. A fiú leül s mint aki legyeket hesseget, bosszúsan kapkodja a fejét, s felhörpinti a fagylalt mellől a vizet. Az asszony gesztusai arra vallanak, hogy megnyugtatásból új szemrehányások felé lendíti magát. A szívére teszi a kezét, és méltatlankodik. Ez a mozdulat azt látszik mondani: én nem tartalak, mehetsz, ha ennyire nem becsülöd meg az én áldozatkészségemet, mehetsz. Mire a fiú bűnbánóan hallgat, s olykor Alizra pislant, mint a gyerek, akinek azt mondták, ne gondoljon a krokodilusra, s most csak azért is rá kell gondolnia.

Kesserűné úgy hiszi, érti a helyzetet, és fizet. Az kellene, hogy ez a bolond nő belékössön. De amint a teraszról lefelé ballag, nem az elutazásra gondol, hanem a fiú pókláb ujjait látja, amelyek legalább háromszáz esztendővel voltak degeneráltak. Javíthatatlan Kesserűné!

3

Némelyik ember annyira fél a szakadéktól, hogy beleugrik.

Radicsné mindenáron meg akart ismerkedni Kesserűékkel. Ott ólálkodott a parkban, s leste, mikor szólíthatja meg valamelyiküket. Mit akart velük? Kitől félt: Auréltól, az idegenektől, önmagától? Ismerni akarta őket. Tudni, mit várhat tőlük. Ha vihar, legyen vihar, de nem bírta ezt a feje fölött lógó bizonytalanságot. Aurél észrevette a kis csitrit, nemcsak meglátta, észrevette. Ó, Radicsné ismeri az Aurél szemét, s a gonosz most ott forgatja az agya legtitkosabb zugában, meghempergeti mindenféle bolond illúzióban, egész tündér a kis impertinens s ez épp elég ok, hogy Radicsné számára ő legyen a világ legfontosabb teremtménye. Nem is törődik vele Aurél? De hátha törődik? Ez a hátha elég nagy szó ahhoz, hogy Radicsné rászánja a nappalait és az éjszakáit.

A leányt szólítsa meg? Nem, a hangja elárulná. Lám, az öreg hölgy ott ül a jegenyefenyők szegte kis köröndön, fölteszi a szemüvegét, és olvas. Egész rokonszenves úriasszony, az ember szinte sajnálja, hogy nincs mellette egy társalkodónő, aki megkímélje az olvasás kínjaitól.

Radicsné hóna alatt egy vázlatfüzet fityeg. Igazán nincs olyan hangulatban, hogy rajzoljon, az egész festősége nem komoly, nem volt komoly már akkor sem, amikor az urával élt, most meg egyáltalán nem az, de ez is valami, egy titulus, amihez hozzájutott: Radicsné, a festőnő, s ezt a címet igazán kár volna elhajítani. Azért hát rajzol olykor, s a vázlatkönyvét ki nem eresztené a hóna alól. Ez a vázlatkönyv idestova tizenhét éves, csak a végén van néhány üres lap, de aki elkéri, azt hiszi, csupa friss vázlat, s csodálkozik, hogy a művésznő mennyit dolgozik. Most azonban a könyv is kapóra jön.

Patak fut el a sötét fenyők alatt, a ráhajló kaszálatlan fű egészen eltakarja, csak a csörgése árulkodik reá. A patak fölött kissé nagyképű fahíd. Radicsné odatámaszkodik a korlátnak, és rajzol. Félig háttal áll Kesserűné felé, mintha észre sem venné. Hirtelen becsapja a vázlatkönyvét, mint aki nincs megelégedve a témájával, közelebb húzódik a padhoz, kiszemel egy jegenyefenyőt. Ó, ez a jegenyefenyő bizonyosan gyönyörű példány, kár, hogy nincsenek itt a pasztellkrétái, milyen virtuozitással rétegezné fává a bágyadt ezüst, kék és sötétzöld színeket. Áll és nézi a gallyakat; nem, így nem jó, túl közel áll hozzá. Hátrál. De talán ülve kényelmesebb volna. Ni, hisz itt pad is van. „Szabad?” – kérdi hirtelen mosollyal a kedves, öreg hölgytől, akiben nyilván nem ismerte föl a tegnapi incidens egyik szereplőjét.

Kesserűné látja ezt a manővert, és gondolkozik. Fél ettől a hóbortos asszonytól, viszont talán jó volna megismerni. Belesandít a vázlatkönyvbe: ó, egész jó. Kesserűné ért valamit hozzá még a Baár-Madasból, s meglepetve látja a szürke papírból a valódinál kissé csapzottabban kibontakozó fenyőfát. A rajzoló azonban nagyobb igényű, ő nincs a rajzával megelégedve, felsóhajt, összecsapja a könyvet, és odaejti a padra, oly ügyetlenül, hogy lesodorja az idős hölgy munkakosarát. Radicsné magához tér, és vigasztalhatatlan az ügyetlenségeiért.

– Bocsásson meg, asszonyom, paradoxon, de amikor rajzolok, vak vagyok.

– Igen, a művészi munka leköti az embert. Különben is: nem történt semmi.

De Radicsné a világért sem ejtené el a beszélgetést. Hogy hivatásos-e? Igen, rajztanári diplomája van, és ki is állít. Különben csak időtöltésből űzi, nincs rászorulva.

Kesserűné elkéri a vázlatkönyvet, s megemlíti, hogy az intézetben ő volt a legtehetségesebb rajzoló. Sajnos, az élet kimagvazza belőlünk a legszebb ambíciókat is. De Radicsné más véleményen van. Aki egyszer belekapcsolódott a művészet áramkörébe, élve nem szakadhat ki belőle. Ő azért vált el az első urától, mert nem méltányolta a talentumát. Márpedig előbb lemond a levegőről, mint legszentebb ösztöneiről. Épp ezért veszi magát lehetőleg művészekkel körül. Csak a művészek igazán fiatalok, s az ember ne szalassza el a fiatalságot. Itt is egy kedves kis költő az egyetlen társasága…

Kesserűné hallgatja, s időnként lovat vált alatta. Érzi, hogy ennek az asszonynak ki kell beszélnie minden titkát, különben megfullad. Mérlegeli az egzaltált mondatokat, és rekonstruálja az igazságot. Az igazság nem reménytelen, de vajon csak művészete és fiatalsága van a vattában ápolt ifjúnak vagy egyebe is?

A két asszony már össze is barátkozott. Radicsné megnyugszik, hogy igazi úrinővel van dolga, akinek a lánya is tiszteletben fogja tartani a tulajdonjogot. Megkönnyebbülése ujjongó mondatok s megokolatlan szeretetnyilvánítások tajtékát hányja. Végtelenül örül, hogy ilyen szimpatikus úrihölgyre akadt, ezek a fürdővendégek igazán kiállhatatlanok. Egyedül van? Nem, a kislányával? No, ennek nagyon örül, biztosan jó barátnők lesznek. Ó, ő nem öreg ahhoz, hogy a kislány barátnője legyen. Úgy ugrál a föltápászkodó Kesserűné körül, mint egy kis bakfis. Elveszi a munkakosarát, fölszedi a lepottyant könyvét, a karját kínálja. Mintha csak a vagyonára váró unokahúga volna.

Közben Aliz is előkerül. Az oldalán egy férfi, alacsony, vállas, bizalmaskodó arckifejezésű ember, olyan, akinek megörülünk, hogy íme, egy gyakorlati ember. Kesserűné megpillantja a gyakorlati embert, s szemöldökei egyetlen homlokára csúszott szőrpamacsba futnak. Hát ezért kellett nekik Csatádfürdőre jönniök. Ezért az alacsony, teniszdresszes, „kicsiny a bors” emberért igazán kár volt az útiköltség. Aliz is érzi a pillanat rejtett veszélyeit, s megszeppenését színlelt elfogulatlansággal palástolja.

– Képzeld el, kivel találkoztam!

– Látom – feleli megsemmisítőn Kesserűné, aki sehogy sem érti, hogy került Csatádra a kis, facér bankhivatalnok. De azért mézédes hangon mutatja be lányát Radicsnénak.

A fiú is meghajol: – Halász Antal.

– Ó, a tréner urat már ismerem.

Radicsné bizonyára egész elfogulatlanul mondja ezt, hisz ő túltette magát a társadalmi előítéleteken, s egy cigányfuvolást is megölel, ha Aliz lovagjául szegődik, de Aliznak ez a tréner a lehető legrosszabbkor jön, mert anyja szemeiben Mózes két kőtábláját s az Ótestamentum kegyetlenségét látja megvillanni. Megtanítja ezt az asszonyt. A legédesebb hangján vág vissza.

– Hisz mi láttuk már egymást, tegnap a tejcsarnok teraszán. Hallod, hogy milyen fiatal urad van.

Radicsnét mintha piros tentával öntötték volna nyakon.

– Nem az uram – hebegi, s Kesserűnéhez fordul, aki mint röptében megfagyott ostor mered a lánya felé, de a ráfordult szemek előtt oly hirtelen alakul vissza disztingvált úriasszonnyá, hogy lényének ez a hirtelen föltárt kettőssége jobban megdermeszti Radicsnét, mint Aliz nyilazó impertinenciája.

Hogy Radicsné ijedelme teljes legyen, Aurél is feltűnik a szomszéd útkanyarulatnál; sunyi boldogsággal somfordál feléjük, hogy barátnője új ismerőseinek bemutatkozzon.

– Gerenday Aurél.

– Nagyon örülök.

4

Délután beborult. Az ég tarka márványa szaggatott felhőktől volt habos. A felhők alsó, álló rétege fölött ziláltabb és sötétebb gomolyok vonultak. Egyszerre egyetlen szürke bolt volt az ég, s az eső, mint aki megfontolt, hosszú munkára készül, nekieredt. A fenyők felfogták az első cseppeket, lassan átnyirkosodtak, zöldjük meg feketedett, a vastagabb ágak vége kis csurgót eresztett, a vékonyabbak kövér cseppeket potyogtattak a zápor finomabb szitálásába. A fába és fűbe ütődő cseppek monoton nesze töltötte be a völgyet. Az utak előbb átnedvesedtek, aztán pocsolyákat hánytak. A pocsolyákon át egy-egy hatalmas ernyő sietett a vendéglő felé.

A vacsoránál többen voltak, mint rendesen. Akik ettek, nem siettek le tücsök-szerenádot hallgatni, egy-egy szelet torta mellett ott ragadtak; a hétkor vacsorázók összekeveredtek a kilenc óraiakkal, ismerős családok összetolták az asztalaikat, s a pincéreknek egyre új cselhez kellett folyamodniok, hogy az újonnan jötteket is elhelyezhessék.

Gerenday Aurél bocsánatkérő mosollyal oldalgott új ismerősei asztalához. Azok már a tésztánál tartottak, s mintha szívélyesebbek lettek volna, mint délelőtt. Aliz rá-ráfüggesztette a szemét, s a tisztelettudó tekintet alján kópémosoly huncutkodott, mint kristálymedencében a beléhajított rózsa. Néhány pillanat múlva Radicsné is beevezett, meghökkenve látta, hogy Aurél Kesserűek asztalához telepedett, de a másik pillanatban már viharos szenvedélyességgel üdvözölte a kedves öreg hölgyet és bájos gyermekét. Aliz szemei befagytak, csak időnként villant meg rajta egy-egy gúnyos szikra. Hallgatott, de hallgatása beszédre ingerelt.

Radicsné azok közé a nők közé tartozott, akik, minél kevesebbet szólnak mások, annál görcsösebben iparkodnak a feszélyező csöndet benépesíteni. Ma egyebet se tett: Aurélt féltette, s most megmagyarázhatatlan kényszerből Aurélt kezdte magasztalni. Mintha a tulajdon félelme szuggerálta volna, nyilvánvalóan túlzott, valószínűtlen jelzőket használt; szegény Aurél szemérmesen büszke ábrázata szinte élő cáfolata volt viharos epitetonjainak. Volt abban valami tragikus és megható, ahogy üveggyöngy-kincseit épp a vélt tolvajok előtt esküdte briliánssá.

Csodálja, hogy nem ismerik Gerenday Aurél nevét. Már első kötete: a „Túlcsordult Kehely” is óriási föltűnést keltett, a „Revü” hét versét hozta egyszerre, s a legelső nevek írtak róla elismerőleg. Persze, Aurél költő, s nem tudja magát értékesíteni. Irigy törtetők, akik szemére hányják, hogy vagyonos ember létére az ő karajukba harap, vállveregetéssel intézték el második kötetét, a „Szatírszarvak”-at, amely a magyar líra legnagyobb eseménye Ady halála óta.

Kesserűnét ebből az egész biográfiából csak az irigy törtetők szemrehányása érdekli. Valóban őt is meglepi, hogy egy vagyonos ember éhenkórász írókkal kel hálátlan versenyre.

– Látszik, hogy nem művész, méltóságos asszonyom. El se képzeli, mire képes a művész, a költő, hogy az emberek szívéhez férkőzzön. Ó, Aurél egész élete egyetlen áldozat. A méltóságos asszony nem tudja, mit hagyott ott Aurél. A Bóna név fogalom Zalában.

– Bóna Ferenc Aurél édesapja – teszi hozzá Kesserűné kérdő pillantására –, Gerenday csak költői álnév.

– Nem álnév – igazítja ki Aurél, aki nyilván nem szereti, ha az ő nagyságát és mártíriumát a mindennapi diskurzus sarába rántják, viszont az előadás pontosságára kínosan ügyelt. – Nekem nincs szükségem álnevekre. Én nem rejtőzködöm. Egyszerűen utálom az apám nevét.

– Hát nem álneved – ismeri el Radicsné is –, Gerenday az édesanyja neve, voltaképp nem is Gerenday, hanem Zserandé, mert Aurél anyai ősei francia márkik voltak, akik a hugenotta háborúk idején vándoroltak Németországba.

– Szóval, nincs köze a Gerendához – böki ki Aliz.

De Aurél nagy lélek, akinek tüstént meg kell mutatnia, hogy ősei ellenére is demokrata.

– Nem értem, Emma, mit hozakodik elő az őseimmel. Annyit törődöm velük, mint az elveszett kabátgombommal. Gerenday vagy Bóna, a fő, hogy itt vagyok, s fütyülök a famíliámra.

– Az ember ne vesse meg a családját – véli Kesserűné, aki az idősebb és ifjabb Bóna anyagi kapcsolataira lenne kíváncsi.

De Aurél úgy találja, hogy kiléphet szerénysége fátylaiból.

– Nem vagyok krumpli, hogy azzal büszkélkedjem, ami a földben van. Vagyok annyi, mint az őseim együttvéve, ha még olyan márkik voltak is. Különben is nem márkik voltak, mert duc de Gerenday, az körülbelül a mi hercegi címünknek felel meg. Herceg minden szamár lehet, de írták volna meg a „Szatírszarvak”-at!

Aliz elkacagja magát, már két perce fojtogatja egy bolond bruhaha. Aurél a tükörből ellenőrzi a gesztusait, nyilvánvalóan szépnek találja magát a demokrata főnemes szerepében. Ha még egy percig késik a nevetésürügy, botrány lesz, mert Aliz belepukkan a költő képibe. A „Szatírszarvak” azonban felbökik a jókedv tömlőjét, s megrázott szőke fürtjei boldogan csengettyűzhetnek.

– Igenis – szavalja a fiatal poéta. – Otthagytam az egész korhadt osztályomat. Fütyülök a kétezer holdjukra, ha a költőt akarják megfojtani bennem. Az ember legyen szabad, és mondja ki az igazságot. A költő a szabad szó katonája. Én szakítottam az apámmal, de a szabadságomat nem hagytam. Erre mutasson valaki példát a magyar irodalomban.

Kesserűné igazán nem akar erre példát mutatni. Ő különben is fáradt, a szíve is beteg, korán kell lefeküdnie. Az eső elállt. Gyerünk, gyermekem, haza kell mennünk. Nem, a nagyságos asszonyék csak maradjanak, igazán nem engedheti meg, hogy miatta zavartassák magukat.

S míg a súlyos cseppeket hullató fák alatt hazafelé csúszkáltak, kedvetlenül latolgatja az eshetőségeket. Tehát kitagadták. Az apai kitagadások nem halálosak. Vajon egyke-e? Nem, nem menne simán. A fiú könnyen gyúl, de nehéz melegen tartani. Sivár kilátások. De a ruhája határozottan finom. Selyemharisnyát hord s a nyakkendőtűje briliáns. Kesserűnének jó szeme van az ilyesmihez.

A szoknyáját fölfogva, gyorsan, előrehajtott derékkal siet a kvártélya felé. Minél előbb paplan alatt lenni és gondolkozni, gondolkozni. Ebben a szótlanul loholó, csatakos árnyban ki ismert a kimért léptű, szívbeteg méltóságos asszonyra?

Aliz is eltűnődik. Nézi a szétszakadó felhők közül kimosolygó csillagokat.

– Mama – kiáltja hirtelen –, ez a Radicsné nem is annyira művész, mint mecénás.

5

Kesserűné szemeit fölpeckelte a gond.

Történnie kell valaminek. A kifőző egyre rosszabbul megy. A környéken új vállalkozók szorítják le az árakat, le-le az egy pengő alá. Hogy versenyezzen ő velük? Altisztek feleségei, akiknek az uruk is keres. De ő? S még a Feri előtt is hosszú három év. S akkor is mit kezd a diplomával? Istenem, mennyi facér mérnök! Ez a nyaralás a legutolsó. Ha most nem üt be, vége: Alizt fölszívja a Ferencváros.

Ha legalább a másik két lánya segítené. De szegény Matildnak is oly élhetetlen az ura. Egyetemi karriert jósoltak neki, s a Bakonyban körorvoskodik. Persze, a házassága. De a házassága nélkül nem lehetett volna a Matild ura. Így gáncsolja el egyik érdem a másikat. Lujzára viszont gondolni sem szeret. Az a szemérmetlen kihalászta a maga fogkefegyárosát, s azóta meg sem ismeri őt. Pedig mennyibe került az abbáziai nyár, motorcsónakos kirándulások a Quarneróban, vacsorák a vendéglők teraszán. Tavaly ajánlkozott, hogy meglátogatja őket, még sosem volt Bécsben, s mit ír az a ripők veje? Várom a mamát s a hozományt. Ezt írta. Nem baj. Azért úriasszonyok lettek. Boldogult Jókuthy nagyapjuk nem dohog, ha csillagokkal kivert karosszékéből rájuk tekint.

Istenem, olyan boldogság után ennyi baj. Dezső, Dezső, szegény uram, csak te ne hagytál volna az én fiatal kelekótya fejemre mindent. De neked csak a fácánokra volt gondod, s amikor a fácánokat kiirtottad, a foglyokra. S amikor az utolsó foglyot is lelőtted, én az utolsó hold földet is elprédáltam. Százötven hold föld – mi az? Te persze simán kicsúsztál a bajból. A foglyok után egy hajnalban önmagad. De meghalhattam-e én?

Az ablakon befülelő vadgesztenye megrázta a fejét: nem. A gesztenye mögött a szürkület nyújtózó leányai sóhajtoztak. Az ablak nyitva volt? Igaz, ő nyitotta ki még éjfél tájban. Nem bírja a csalánforró ágyneműt, a keresztfának támasztotta a fejét, nézte a szálló előtt hunyorgó lámpát, hallgatta az esőcseppeket rázó fákat, s az ablak nyitva maradt. Nem baj! senki sem láthatott be: emeleti szoba a fiókpavilonban.

Brrr, hidegek a hajnalok. Aliz nem fázott meg?

Nem, Aliz nyitott szájjal szedi a levegőt, átöleli a párnáját, elmosolyodik, s hirtelen mimikája hangtalan szavakat kísér. Olyan eleven ez a mosoly, hogy Kesserűné hallja a szavakat. Vajon kinek vágott oda?

Bizonyosan ezt a gyerekét szereti a legjobban. Vásott, komisz kis Aliz, csak a te gaminságodat keretezhessem be a fényes parti aranyrámájával. Te majd eligazodsz azokban a felsőbb körökben is, noha csak a Népligetben nevelkedtél. Úgy szállsz ott fölfelé, ahogy a Ferencvárosban szállnál lefelé. Csak ennek a fickónak látna a begyébe! Hol van a Kesserűné híres anyai sugallata. Valami jelet, ami útbaigazít! Minden nap húsz pengő, a húsz pengő ötven menü haszna.

Betette az ablakot, betakarta a lánya kicsúszott mellét, magához vette a Horváthnéhoz írt levelét, és kiment a ragyogó augusztusi reggelbe. Horváthné a húga volt, az egyetlen Jókuthy lány, aki szinten maradt. Pedig hogy lenézték, amiért a simontornyai paraszt fiához hozzáment. De a parasztfiú iparkodott, s ma törvényszéki bíró. Micsoda irónia: Horváthné az egyetlen igazi méltóságos köztük. Nézte a borítékot, a maga fagyos és dölyfös betűit. Ebben a levélben csupa apró semmiség volt, Horváthné talán nem is felel rá, elvből nem felel. Mégis: nem dobta a levelesládába, ajánlva fogja föladni. A méltóságosnak szóló leveleket ajánlva szokta föladni.

Harmadszor sétált el a posta előtt. A hivatal nyitott ablakán át tésztás bőrű, szemölcsös vénlány állt, a csomagokat rakosgatta. Szegényke makacson iparkodott fiatalos és régi szabásúan úrileány lenni, de petyhüdt arca, kontyba tűzött gyér haja, merev dereka az elszaladt ifjúságot siratta. Mintha egy haszontalanul ellobbant élet hamvváza lett volna. Észrevette Kesserűnét. Ó, Kesserűné előkelő asszony, s a postáskisasszony vonzódik az előkelő idősebb hölgyekhez, akik kedveskedve jegyzik meg, milyen tökéletes úrileány, igazán jobb sorsot érdemelne.

– Hogy parancsol-e valamit? Nem, hiszen még nincs hivatalos óra, majd később visszajön.

– Nem tesz semmit, csak tessék – s a retesszel is bezárt ajtóban megfordult a kulcs. Az öreg hölgy igazán bizalomkeltő. A kisasszony elveszi az ajánlott levelet: Méltóságos Horváth Józsefné, Budapest, mondja, s a vevényre is ráírja: méltóságos.

– Már ilyen korán munkában, kedvesem.

– Ó, igen. Olykor tízig is dolgozom. Persze, csak nyáron. Télen alszunk, akár a medve.

– Nagy sor, az ilyen fiatal lánynak. Nem unatkozik?

– Nem, dehogy. Ez nem olyan unalmas foglalkozás. Az ember megtud egyet és mást… Ó nem, nem úgy…

De Kesserűné nem érti el a postáslány gyónással fölérő zavarát. – Teszem a sürgönyök, ugye?

– Nemcsak a sürgönyök, a sürgönyök a legkevésbé. Egy halálhír, egy férj, aki hazarendeli a feleségét: mindez semmi. De olykor egész váratlan dolgokat tud meg az ember. Egy előkelő, puccos úriasszony, aki minden héten csomagot kap. A csomagon ez áll: ruhanemű. De a ruhanemű átázik, s a papíron zsírfoltok ütnek ki. A hölgy nem étkezik a vendéglőben, nem, ő a szobájába hozatja az ételt. S egy este elutazik, anélkül hogy számláját kiegyenlítette volna. Sok különös ember fordul meg itt. Néha hetekkel előbb tudom, amire a rendőrség vért izzadva jön rá.

– De hisz ez nagyon érdekes. Azt hittem, ide csak halálos unalmas és beteg emberek jönnek.

– Á, dehogy. Bankárok, képviselők, költők.

– Költők is?

– Tessék – mondja a kisasszony, s elpirul. A „Revü” egy kifordított száma, a kifordított oldalán egy vers, a vers címe „Csatádfürdő”. Ilyesmi is lappang a kisasszony fiókjában.

– Ez az a Gerenday, akit azzal a szőke nővel látni.

– Szőke? Vörös. Az a nő annak a fiúnak az átka. Pedig nagyon tehetséges. Ó, nagyon. De az a nő belevájta a karmait. Őszintén megvallva, a kisasszony azt hiszi…

Ebben a pillanatban egy szállodai boy lép be, a kezében fölbontatlan sürgöny.

– Kisasszony, a Szedlacsek úr azt üzeni, ilyen nevű nincs a szállodában.

– Nincs? – kérdi a meglepett kisasszony, átveszi a sürgönyt, és szfinx-arccal rendelkezik. – Ezt a két csomagot a Terézia-lakba. – S amikor a boy a két csomaggal kikószált Kesserűnéhez hajolt. – Hát nem érdekes? Egy órával ezelőtt vettem föl. A sürgöny így szól (ugyebár, köztünk marad): Atyád javadra végrendelkezett. Azonnal jöjj, Anyád. S az illető nem is lakik itt, nincs is a fürdőhelyen. Ki tudja, milyen fontos érdekek forognak itt kockán – suttogja a kórosan kíváncsi, fürkész lelkek szenvedélyességével, s elrévült arcán öt Sue-regény egymást lerontó bonyodalmai kavarognak.

Kesserűné a rejtélyes borítékra néz. Egy szempillantás, s a lap már vissza is hullott az asztalra. E szempillantás alatt három dolgot lát: egy Au betűt, aztán az egész Aurél szót, s amikor a sürgöny eltűnt a szeme elől, szinte ott ég a retináján a bizonyosság: Bóna Aurél. S most ő villanja át egy perc alatt az ezeregyéjszakát. Persze hogy nem találják, a költői nevén jelentette be magát: Gerenday Bóna. A kis Gerenday ebben a pillanatban kétezer holdat ér. Szeretné fölvenni, megnézni, megtapintani ezt a papirost. De nem meri. Kiejtené a kezéből, összeesne.

A ketyegő faliórára néz: fél kilenc, a lányom vár. Nagyon örültem, kisasszony, s már szalad, tele kavargó gondolatokkal, mint egy fiatal poéta, aki megivott fél liter feketét, megírta élete legjobb versét s nem tud elaludni.

6

Azonnal jöjj! Miért jöjj? Haldoklik vagy csak megbocsátott. De akkor mért azonnal! Ebből a két szóból a halál kacag. De hát akkor mért nem így: ha életben akarod látni, azonnal jöjj. Így az ő számára érthetőbb volna, de Gerenday úgyis tudja, miért kell jönnie. Az anyjával bizonyosan jó viszonyban van, az anyja titokban értesíti őt, ő dugja pénzzel is. Pfuj, s ő benne milyen aljas gyanú motozott Bóna Aurél nagybirtokossal szemben, szinte röstellte magát.

Jól, jól tette, hogy nem kottyantotta el magát. A titok így is minden pillanatban kipattanhat. A postáskisasszony fecseg, akad valaki, aki tudja, hogy Gerenday és Bóna ugyanaz. Hogy rohanna az a vén cirmos a sürgönnyel: Gerenday úr, egy szomorú hír, fogadja részvétemet. S fuccs, Gerenday Aurél már el is utazott, s Bóna Aurél minden ujjára kap egy Alizt.

A szálloda előtt nyulánk, tejképű cserkésztisztecske értekezik Szedlacsek bácsival, a világot járt portással, aki hét nyelven kíván jó reggelt, s a szakállát ferencjóskára vágja. A fiú egész megokolatlanul faképnél hagyja Szedlacsek bácsit, s az üveggyárhoz induló társasautó mögött keres fedezéket. De Kesserűné nem tűnődhet olyan intenzíven, hogy a retinájára rajzolódó homályos árnyak közt a fia holdképére föl ne riadjon. Feri! – kiáltja a fiú után, aki fél testével már az autó mögött van, s ez a felkiáltás az ifjú parancsnokból a gyermekkori engedelmesség ősreflexét csiholja ki. Iszkolni akar, de máris hátrafordul, s mint veréstől félő, szűkölő, de azért farkcsóváló komondor sündörögve az anyjához, s túlzott boldogsággal esik fekete kesztyűjére, míg drótostót kalapja a nyakába csúszik.

– Aliz hol van? – kérdi az anyja, aki Feri viselkedéséből látja, hogy a két testvér találkozott már. Komisz Aliz, különös öröme telt benne, hogy a bátyja nyúlszívét megtáncoltassa.

– Úgy hiszem, a tenisznél – makogja engedelmesen Feri. – Megkeressem?

– A tenisznél – vonja össze Kesserűné a szemöldökét, mintha váratlan akadályra bukkant volna. No, de ez a kisebb akadály. Ha ő egyszer kiadja a parancsot, hogy kedves lenni, szeretné azt a kölykét látni, amelyik nem vigyorog. Mondd meg neki, hogy azonnal jöjjön. A hallban várlak, de már itt is vagytok.

Beleveti magát az előcsarnok nagy nádfotelébe. A kis fonott asztalon a fürdőhelyet dicsérő prospektusok hevernek; orvosprofesszorok és kémikusok nyilatkozatai, a híres csatádi víz összetételét igazoló analitikai táblázatok. Széndioxid, kén, hidrogén, olvassa Kesserűné, s lassan tekercsbe sodor egy fényes papírú füzetet. Egy nyitott lapon a kékesi kilátó fotográfiája, a másikon az új szanatórium terve. Hirtelen abbahagyja a tekercs sodrását, s megáll, mint akinek a csákánya keménybeütött.

– Végre – förmed Alizra, mikor a két gyerek melléje telepedik. Elég közel, hogy beszélgetésük foszlányait a reggelizni siető vendégek el ne kaphassák, elég messze, nehogy az a látszata legyen, hogy sugdolóznak. A gyerekek látják Kesserűné izgatottságát, s tudják, hogy valami rendkívüli előtt állnak. Aliz arcán még ott a teniszparti s a partit fűszerező enyelgés édes évődése, de szemeit tisztelettudóvá redőnyözi, s nedvesen csillogó ajkait komolyra biggyeszti. Feri buksi fejéből az elnyomott és halvérű fiúk köteles jóindulata kandikál.

– Gerenday apja meghalt – szólt Kesserűné, mert tiszta helyzet elé akarja állítani a lányát. Meghalt, pont, ez ellen nincs apelláta. A vagyont Aurél örökölte: kétezer hold, tessék gondolkozni. Ő véletlenül tudta meg a halálhírt, néhány óra kérdése, s Aurél is tudja, akkor elutazik s ők itt maradnak.

Aliz hallgat, a pilláját kigyöngyözik a könnyek, nem mer tiltakozni, csak ennyit mond: – Biztos ez, mama? S azután mintegy szövetségest keresve, a bátyja felé fordul, aki tátott szájjal várja, hogy megmagyarázzák neki a helyzetet. – Ez a Gerenday egy majom – szepegi durcásan.

– Gerenday? Csak nem a költő Gerenday – kérdi Feri, aki a férfierény tűzpróbáit ecsetelő novellákkal és versekkel árasztotta el kora valamennyi szerkesztőjét s a legkriptogámabb pályázatok bírálóit is. Nincs az a zugfolyóirat, amelynek az évente egyszer megjelenő poétáját ne ismerné, s Gerenday, akinek minden két hónapban jön verse a „Revü”-ben, egyike azoknak a távoli fényes sorsoknak, akiket időnként epésen bírál, de elérhetetlen üstökösként figyel.

– Az – szól Aliz. – A pincérek úgy hívják, Mestergerenda.

– Ne viccelj – csattan fel Kesserűné, aki nem tűri, hogy Aliz ostoba szójátékokkal rontsa a jövendő vőlegénye tekintélyét. – Labdaszedő akarsz lenni? Vagy bankot nyitsz a facér udvarlódnak?

Aliz az asztalt nézi, s a környék nevezetességeit reklámozó füzetet lapozza.

– Nekem ne lapozz – förmed rá Kesserűné, aki ebbe a füzetbe vetette horgonyát. – Légy okos – teszi hozzá maximális szelídséggel. – Gondoskodni akarok rólad, s ennek a fiúnak kétezer holdja van. Grófnő vagy mellette, és kenyérre kenheted. Ha száz évig maradsz tizennyolc éves, ilyen nem akad több.

– Igaz – bólint Feri is, aki tudja, hogy ha mamája vállalkozása meghiúsul, őt tépik meg a csatádfürdői nyaralásért, de meg a költőmilliárdos sógor is új perspektívákat tépett föl benne.

– Meg kell előznünk ezt a halálhírt – folytatja Kesserűné. – Gerendaynak még ma nyilatkoznia kell. Érted? Legalábbis el kell vesztenie a fejét. – Aliz egy könnycseppen át az anyjára néz, s alig észrevehető mosollyal honorálja a nőügyességébe vetett bizalmat.

– Mi ez? – bök Kesserűné a prospektusra, s a cserkésztisztre néz.

– Ez, mama, a kékesi kilátó. Ezertíz méter, gyönyörű panoráma, északra Salgótarjánig, keletre Miskolcig, délre a Tiszáig.

– Mennyire van ide?

– Ó, gyalog nagyon sok, de a kaparóházig kitűnő kocsi- és autóút, onnét másfél óra séta a csúcs.

– Ide figyelj. Megismerkedsz ezzel a Gerendayval. Megmondod, hogy Aliz öccse vagy, és kipuhatolod, nem jönne-e el velünk délután. De egy nővel van, azt el ne hozza. Az autóban csak egy fölösleges hely van.

Feri ismeri a rendes csomót, a dupla csomót, a halászcsomót, tud szabadtüzet csinálni, és tudja az ábrázoló geometriát, de még soha életében nem ismerkedett meg senkivel, ha csak szolgálati úton nem. Nyel egyet, elvörösödik, s ezt mondja: – Igenis, mama.

– Fél tíz. Tizenegykor indulunk.

7

Ismertem egy női szabót, aki a magyar Rougon-Macquart-ot írta, s világosan ítélkező bírák a legbadarabb verseket őrzik a fiókjukban.

Halász Tóninak azonban még én sem merném a szemébe vágni, hogy igenis, barátom, maga is költő. Elölről: ügynök, hátulról: artista, oldalról: fogorvos – de költő? S nem is volt költő a szó klasszikus értelmében. Viszont kitűnő gyakorlati érzéke van, s ha pillanatnyilag nincs is elhelyezkedve, a kilátásai nem rosszak. Volt bankhivatalnok, próbálkozott a tőzsdén, hallgatta a sajtófőiskolát, nyaranta aktív tenisztréner: ha egy ilyen ember leül, és operettet ír, a darabjai nem soká fognak színpadot keresni. Mindenesetre ismeri már a nyomdafesték gyönyöreit. Számos riportja jött a „Pesti Aretinó”-ban és a „Színházi Szenny”-ben. Elég kedves és elég vitriolos dolgokat mond ahhoz, hogy a jövője elé kellő bizalommal nézzen.

Kissé különös, hogy Kesserű Feri épp ezt a Halász Tónit hívta félre, aki pedig a húgának megrögzött udvarlója s így Gerenday versenytársa is. Ebben nemcsak a gyáváknak az a görcsös szemtelenség-tisztelete vezette, mellyel ezt az életre született embert bálványozta. Furcsa, de az a titkos óhaj is ott motoszkált benne, hogy a meghívás kényelmetlenségét a trénerre tolja. Ezt persze magának sem vallotta be, ő végre is bemutatkozik Gerendaynak, de itt nemcsak Alizról van szó: Gerenday maholnap irodalmi hatalom, új Baumgarten, s nincsenek-e szegény, érvényesüléstől elzárt költők, akiknek tehetségét épp az ő barátsága óvhatja meg a pusztulástól? Homályosan azt is érezte, hogy a tréner fölényes férfi, aki Aliz karrierjét se buktatja el, ha azzal a magáén lendít. Minderről azonban nem ért rá intenzíven gondolkozni, s nagyon is becsületes volt ahhoz, hogy őszinte legyen. Majd kialakul minden a beszélgetés során, hisz ő sem ügyetlen fiú, ismerősökkel szemben határozottan ötletes, csak idegenek előtt zavarodik meg, s Tóni végre is a barátja.

– Tudod, hogy Gerenday is itt nyaral – fordult fontoskodva a trénerhez, aki akkor fejezte be a cukorbeteg Schwarz mama tizenkét éves és hatvankét kilós Terikéjének a meddő ugrándoztatását, a pálya melletti zöld pad támlájára ült, s cigarettára gyújtott.

– Beszéltem vele.

– De azt nem tudod, hogy ez az ember hallatlanul gazdag?

– Igen, a papa kitagadta. De ez csak frázis. Kelleti magát a kis apuci. Ki hagy ott, fiam, egy kastélyt?

Feri fogja a rakettot, megkotorja a piros salakot, s alattomosan, minden szót külön szürcsölve mondja:

– Márpedig gazdag. Az apja mindenét ráhagyta. Kétezer holdat, fiam.

Tóni fölnevet.

– Szamár vagy, kedvesem. Az apja él, a múlt héten küldte vissza a felvágatlan „Szatírszarvak”-at.

– Meghalt. Tegnap halt meg. A mama mondta.

– A nagyságos asszony? – fülelt föl elkomolyodva a tréner, fölállt, s a pad deszkáján elnyomott cigarettacsutkát a pálya közepére dobta. Ha Kesserűné mondta, magva van a szónak.

– Még Gerenday sem tudja – élvezte tovább önmagát Feri. – Mindent ő örökölt, s még nem tudja.

– Nem?

– A mama is véletlenül értesült róla. – S elmesélte a Gerenday-Bóna sürgöny történetét.

Tóni föl-alá járkált, és gondolkozott.

– Ez a Gerenday belepistult az Alizba. Aliz panaszkodott, hogy reggel is zaklatta.

– Igen.

– Voltaképp nem utolsó dolog kétezer holdba beleülni… Mit gondolsz, revüt vagy napilapot fog alapítani?

– Gerenday? Úgy hiszem, revüt.

– Lesz olyan ostoba. Te egész jól elhelyezheted majd a dolgaidat. Alapjában nekem sincs kifogásom egy megfelelő állásocska ellen. Mondjuk, az adminisztratív ügyek intézése.

– Igen, neked kitűnő gyakorlati érzéked van, Gerenday jól járna veled.

– Kár, hogy nem voltam szívesebb hozzá. Be fogják lepni szegényt az irodalom legyei.

– A mama azt gondolja, ki kellene rándulnunk a Kékesre.

– A mama kitűnő turista! Persze, Aliz is jön.

– Igen, Aliznak is szüksége lehet összeköttetésekre.

– Hogyne. Tulajdonképpen még én se voltam a Kékesen. Gondolod, hogy a nagyságos asszonynak nem lesz kifogása ellenem?

– Nem. Talán… Ámbár… Különben azt is mondhatod, hogy Gerenday hívott.

– Természetesen nem Aliz kedvéért megyek, megnyugtathatod a mamát. Sőt, ezt Aliznak is megmondom. Te barátom vagy, előtted őszintén beszélhetek. Aliz nagyon kedves lány, s engem igazán kitüntet az ő kedvessége, de mért gáncsoljuk el mi egymást, amikor egymás segítségére is lehetünk. Mi lennénk mi együtt: két gályarab, hidd el, fiam, két gályarab.

– Körülbelül.

– Látod. Énvelem lehet beszélni, ismerem az életet, s nem lövöm szíven magam. Nem gondolod, hogy át kellene iratkoznod a Gazdasági Akadémiára?

– A Gazdasági Akadémiára?

– No igen, egy kis jószágkormányzóság.

– Ugyan, te komolyan hiszed, hogy Gerenday elveszi Alizt?

– Gerenday ilyen – mutatja Tóni, s ívbe hajlítja a nádpálcáját. – A kedves mama meg ilyen – s megmutatja a rakettje nyelét. – Mikor indulunk?

– Tizenegykor.

– Akkor hát ne mamlaszkodjunk. Meg kell főzni a kis öreget. Talán jobb volna, ha én beszélnék, úgy nem olyan föltűnő.

– Igen, te sokkal élelmesebb vagy – hebegi Feri. Örül, hogy nem kell neki beszélnie, de az anyjától is retteg, mit szól az, hogy Tónit is beavatta.

– Radicsnéval mindenesetre számolni kell – mondja Tóni, s karját a kis cserkésztiszt vállára öltve, elindul, hogy az ifjú örököst megkeresse.

8

Gerenday Aurél csodálkozva nézett a két fiatalember után. Semmi kétség, az ő ideje is elközelgett. Vannak, akik lelkesednek érte, ifjú szívekben él s mindig tovább.

Milyes különböző volt a hódolatuk s mennyire egy igazság lángolt mindenikben! A tréner úgy beszélt, mint egy férfi, aki nem tehet róla, de meg kell hajolnia. Nehezére esett a vallomás, de épp ezért volt becses. A kis szőke viszont belepirult, s úgy rebegte el szerelmét, mint egy visszautasítástól reszkető leány.

Pedig milyen rosszul indult a nap! Fejfájósan ébredt, annyira kimerítette Emma esteli rikácsolása. Rettenetes tud lenni! Fölmagasztalja őt, s otthon nekiesik: na, kedvesem, kidicsekedte magát, a kicsike igazán meg lehet hatva, hogy a nagy Gerenday ennyire kelletőzött előtte. S ha még csak ezt mondta volna, de nincs az a buddhista imamalom, amelyik gyorsabban lejárná a tibeti miatyánkot, mint Radicsné a maga sérelmeit. S akkor az engesztelgetés. Legalább kibékülni ne kellene!

És Aliz? Hát elhiheti? Milyen hideg volt reggel, mintha csak le akarta volna rázni. Hogy is mondta a tréner? A mester „burokban született”, s hunyorított is hozzá. Gúnyolódott vagy igazán irigykedett? De mit jelent akkor a meghívás? Ó, a hölgyek tudta nélkül nem hívták volna. A mester burokban született: nem, ebben a mondatban árnyéka sem volt a gúnynak. Vagy a mester megszólatás is gúny? Nem ismételték-e ezt a szót többször is, és szinte kigyúlt arccal?

Fölfedezte őt Aliz? Vagy a reggeli hidegségével is csak hirtelen szerelmét páncélozta el? Aurélnak voltak tapasztalatai, ha fiatal lányokkal szemben kissé passzív volt is. Némelyik nő akkor a legfagyosabb, amikor görcsösen kell összeszorítania az ajkát, hogy szerelmére árulkodó szavak ne robbanjanak ki mögüle. S nem volt-e Aliz arcán valami elgyötörtség? Mintha szórakozott lett volna. Idegesen felelt, s a feleletének nem volt értelme.

De akkor milyen szamár ő, s megtapogatta a kabátja zsebében zörgő papirost. Ahelyett, hogy ujjongott volna, az erdőbe vette magát, s egy keserű levelet rágva, hosszú orral ballagott föl az egyenes sudarú bükkfákat tükröző Halas-tóig. Voltaképp arra gondolt, hogy legjobb volna az egésznek véget vetni. Úgy tartják őt, mint egy rabot, s az igazi nők elhúzódnak tőle, kigúnyolják. Ó, ostoba pesszimizmus! Hányszor megfogadta, hogy nem alázkodik meg a sorsa és önmaga előtt. Milyen jó lecke volt ez. Elveszítheti-e ő minden tartalékját? Nem rejt-e ezer meglepetést az élet? Minden férfi egy leleplezésre váró barát, minden nő egy megnyilatkozni óhajtó szerelmes. Még mindig nem gyógyult ki a „crainte de déplaire” betegségéből? Mindenhez joga van! Zörgessetek és megnyittatik, mondja a biblia. S ő azon sopánkodik, mit gondolnak a zsalu mögött. Hát nem ő írta az „Ódát a Szemtelenséghez”?

Különben mindegy, tette hozzá azzal a szimpátiával, amellyel csak költők viseltetnek kiállt szenvedéseik iránt. Az érzés szép volt és igaz. A vers is az, de nehogy a kabátja zsebében hagyja, mert Radicsné megtalálja, s az megint egy roham. Kivette a papírt, a mellénye bélése egy helyütt felfeslett, apróra hajtotta, s odagyömöszölte. Itt senki meg nem találja. Egyszer majd ezeket a verseket is ki fogja adni, akkor derül ki, hogy nem volt ő olyan egyrétű ember, mint a kritikusai hirdetik.

Jaj, Radicsné! S már a délutáni kirándulást sem látta oly ragyogónak. Hogy szökik meg tőle? Át kellene öltözködnie. De ha fölmegy, rákullancskodik, s le nem rázza estig. Ó, ezek a veszekedés utáni pásztorórák! Most könyörülj rajtam, Odüsszeuszi Ravaszság!

– Gyuri! – kiáltott rá a szálloda kapujában ólálkodó boyra. – Szaladj föl a nagyságos asszonyhoz, Gerenday úr kéreti, sétáljon föl a Halas-tóhoz. De el ne áruld, hogy itt beszéltél velem. Még reggel hagytam az üzenetet.

Behúzódott a hallra nyíló biliárdterembe, onnét leste, mikor megy el az asszony. Negyed tizenegy, fél tizenegy. Végre! Fölsurrant a szobájába, átöltözött. Közben arra gondolt, mit szól Emma, ha nem lesz a randevú helyén. Jaj, de jó kedve van ma, hogy ezt is mulatságosnak tartja. De nincs-e az ő napja fölkelőben? Nem értékelik-e őt egyre többen? Mi ő, hogy egy asszony kalitkában tartsa. Csak azért is. Csínytevő diák ma. Meg fog pukkadni. Meg fog pukkadni, ujjongta gyilkos kárörömmel, beledobta magát az ágyba, s fölkacagott.

De a tulajdon kacagása megijesztette. Százszázalékos bizonyosságként tudta, hogy Radicsné nem is ment el a Halas-tóhoz. Itt őgyeleg a szálloda körül, lesi őt, s abban a pillanatban csap rá, amikor autóba szállnak. Háromnegyed tizenegy múlt öt perccel. Csak most segítse le az Istenke! Csak most jusson át a féltékenység sárga drótsövényén.

Reszketve szaladt le a lépcsőn. A forgatható kapu üvegkalitkáján egy bordó női ruha foltja derengett át. Visszahúzódott a lépcsőházba. Nem, nem Emma volt. Már kinn áll a szálloda előtt. Nem bírja a várakozást. Mindenünnét az Emma szemei vöröslenek. Lemegy a garázshoz. A kapuban egy indulásra kész kocsi.

– Kiket visz, barátom? – kérdi a fiatal, szőrtelen arcú, nikotinos ujjú sofőrt.

– A tréner úr fogadott meg.

– Akkor maga az én emberem. Mondja meg a Kesserűné méltóságos asszonynak, hogy itt várom őket.

– Igenis – feleli a sofőr, aki hozzászokott, hogy semmin se csodálkozzék.

Gerenday Aurél egy fölfordított kocsimosó dézsára ült, és várja az autót. Csak benne ülne már. Még mindig jöhet valami, Emma kiszámíthatatlan. Vajon ezek a Kesserűék gazdag emberek? Ha ő egy rendes családba bekerülhetne! Szívesen letenné az utolsó jogi vizsgálatait is; Kesserűék összeköttetése révén állást is kapna. Utálja ugyan az ilyesmit, de hisz ez úgyis provizórikus. Egy-két év, s a legelőkelőbb kiadók versengenek a regényeiért.

9

Az autó csak négyüléses, de a visszaülés is kényelmes, párnázott. Aliz az édesanyja és Feri közt szorong. Szemben velük Aurél és a tréner. Aliz bal térde Aurél lábát éri, a jobb a trénerét. A bal térd mozdulatlan, de a jobb, mint halálraítélt rab, segélyért kopogtat. De Halász Tóni érzéketlen, ő nem is ismeri az S. O. S. jeleket. Sőt, hogy fitogtassa a maga semlegességét, Kesserűné felé húzódik. Aliz széjjelebb teszi a lábát. De a tréner ma a mama kedvence lesz, mentegetőzik, hogy szűk a hely, s egészen oldalt rakodik.

Aurél nézi az Aliz bájos kis arcát, amely megint egészen új. Mintha váratlan mélységek nyilatkoznának rajta. Szürke szemeit összehúzza, mintha a szembefúvó szél ellen védekezne. De Kesserűné is széllel szemben ül, s mégsem húzza össze a szemét. Az autó a gyöngyösi úton kapaszkodik, lassít és berreg, igazán nincs mit hunyorgatni.

Milyen gyönyörű is ez a gyermekarc! Egy-egy izmocska megvonaglik rajta. Hogy került ez az izmocska oda. Az ember nem is hinné, hogy ez alatt a patyolatsima, egybeöntött arc mögött valami különálló és különélő is rugódozhat. Az a bőr mintha közvetlenül a lélekre lenne vonva. Piros hullámok kergetőznek rajta, alig észrevehető borzongások. Lám-lám, már meg egy porszem esett a szemünkbe. Pedig az autó csaknem áll, a motorja berreg, de annál lassabban halad. Ez a gyöngyösi út legmeredekebbje. De Aurél udvarias. Ő nem veszi észre, mi megy végbe a kis Alizban. Vigyáznia kell a szemére. Ő tízéves korában az Északi-tengeren nyaralt a szüleivel, a vasúton egy égő szikra ment a szemébe, majdnem megvakult. Aliz Aurélra néz, s kimondhatatlanul szomorú. Aurél legszívesebben leszállna, és megírná élete legszebb versét, a címe ez volna: Ó, szűz szemek árulkodó szomorúsága.

De a trénernek nincs érzéke a szűz szemek árulkodó szomorúsága iránt. Megértőn és megértetőn mosolygott vissza a Kesserűné fürkésző tekintetébe, s iparkodik olyasmit mondani, ami az anyának és Gerendaynak egyaránt kellemes.

– Úgy érzem, mester, hogy az ön mámorversei mélyén egy családszomjas szív kiált segítségért. Ne gondoljon valami kispolgári nyálkásságra. A legönállóbb lélekben is ott dorombol a kivert ember boldogságéhsége.

Milyen lángvörös lesz Aliz. Fölegyenesedik az ülésben, s kiáltani akar. Az ember azt hinné, megátalkodott düh lobbant föl benne. De Aurél érti: az elevenére tapintottak. Szegény kicsike, aki a felszínt nézi, azt mondhatná, frivol. A teraszon talán ebbe a látszólagos frivolságba akadt bele a szeme. Pedig milyen mélyről jön a lelke minden hullámverése!

– Lehet, hogy igaza van – feleli szerényen. – Sokszor én is úgy érzem, hogy a mostani életem belém fojtja legjava erőimet. Roppant lehetőségek zsúfolódtak belém. De nincs égboltja az életemnek, nincs Sarkcsillaga.

– A mesternek lapot kellene alapítani.

– Épp énnekem – mosolygott Aurél, mint akinek a szíve pedáljára léptek.

– Igen, mester. Én sajtófőiskolai hallgató is vagyok, gyakran latolgatjuk a kollégáimmal, hogy nincs olyan revünk, amely a fiatalságot fejezi ki. Törjük a fejünket, ki lenne a legalkalmasabb ilyen lap szerkesztésére, s újra s újra mesterben állapodunk meg.

– Én is hallottam ilyen véleményt – kockáztatja meg a cserkésztiszt.

Aurél nem tartja lehetetlennek, hogy annak is eljön az ideje. Ő is vette észre, hogy kezdik méltányolni. Aliz fölkacag. Kissé fátyolozott ez a kacagás. Van valami erőltetett benne, ahogy Aurélra néz, s azt mondja:

– Remélem, szerkesztő úr, felfogad titkárnőül.

Aurél csak a jövendő titkárnő párás szemét látja. Gondolhat-e rá, hogy ezt a párát nem az ő napja szívta föl azokból a tószemekből. S hogy e kacagás mögül dühös kétségbeesés kartácsa röpül egy közömbös fiatalember szenvtelen arcába.

Kesserűné a sarokba húzódik és néz. Talán nem is bánja már, hogy a tréner is közébük tolakodott. S talán Feri is elkerülte, ezúttal másodszor, az anyai pofonokat. Ó, Kesserűné sok mindent észrevesz, amint az autó sarkába gubózva, barátságos arca mögül kikémlel a fiatalokra. Tétova fiatalok, akik fölött csak egy bizonyos van, az ő akarata.

Aurél azonban semmit sem lát, csak Alizt, a jövendő lapot s az útra hajló tölgyfák cifra és réteges levélzetét. Az autó fölért az első hullám ormára, s nekiereszt. Száz méternyire alattuk buja hegyi legelő, a pillangósok lilájába a boglárkák sárgája ír szeszélyes cikcakkokat. Egy botot faragó fiú körül húsz-harminc tarka svájci cselleng. Aurél nem bírja tovább. Föláll, lekapja a sipkáját, kilóbálja a tehenek felé, s elhurrázza magát.

A meglepett sofőr fékez, hátranéz. De nincs semmi baj. A méltóságos asszony a sarokba húzódik és mosolyog. A cserkésztiszt alázatosan hehetéz. A kisasszony ül s a tréner urat nézi. Csak a bolondos Gerenday lengeti a sipkáját, s kiabál a teheneknek.

10

Negyed egy. Kékesi kaparóház. Tízpercnyire szépen kikövezett forrás körül csinos körönd, öt-hat pad. A kultúra a Kékest is megmássza.

Feri kufferjéből egy sonkászsemlyés stanicli kerül elő, öt percnyi csámcsogással elegy tohonya diskurzus következik. Még Kesserűné is vidáman nyeli a nyolcvan filléres pilulákat. Egy zsemlye két menü haszna, de haj, befektetés nélkül nincs vállalkozás. Aliz csillogó szemekkel, vadul harapja a sonkát, mint egy kis ragadozó, mintha a nyakát harapná valakinek. Aurél most megint egész másnak láthatná, ha nem a maga kiszabadult ifjúságával volna elfoglalva. Fölugrik a padokra, a támlájukon egyensúlyoz, noha azt gyermekkorában is csak a síneken merte megtenni. A forráshoz guggolnak, isznak, s ő beüti a Feri összenyomható poharát. A cserkészkalapot helyettesítő vászonsapka, a zöld nyakkendő csuromvíz, az alig serkedő bajuszkán fényes gyöngyöcskék ülnek. Szegény Feri alig győz elég széleset vigyorogni: ezt a kitüntetést honorálni kell. Kesserűné is ezt tartja a kirándulás legjobb élcének, gyönyörködő szemei elnézően mosolyognak. A tréner is elért valamit: Aurél letegezte.

A kilátó innét másfél óra, de ha Kesserű mama tempót lassít, kettő. S mért ne lenne kettő? Gyönyörű bükkös mélyén kanyarognak fölfelé. A földben kivágott törzsek félig friss tönkjei. A lombok óriási mozaikjából kiesett kockák helyén ujjongó fénynyalábok törnek a tavalyi haraszttól aranyos földre. Sárga csipkét vernek a levélzet zöld csipkéire, s hirtelen fölnyúló oblongumokkal ragyogják be a fák világos sudarát. A lejt elég meredek. A mátrai esők kimosták a százados fák gyökérzetét fedő talajt, s kar vastagságú, messze futó gyökerek kínálkoznak a kapaszkodók elé lépcsőfokul. Itt-ott szokatlanul sötét színű csengettyűkék himbálják harangjaikat, s kócos ágak közt a kecskerágó vörös termése mutatja a sebzett nyár vérnyomát.

Kesserűnének kevés a fia ehhez a kapaszkodóhoz, s a tréner tudja, mi a kötelessége. Aurél is odanyújtja a turistabotját, Aliz zergelábainak ugyan egy szökés ez a kapaszkodó, de elfogadja a botot, nagyokat kacag, s a magas sarkú cipőjének a sarka ki-kibicsaklik. Csupa tűz ez a lány. Fecseg, hahotáz, együtt hahóz Auréllal. Izzik, mintha valakinek a szívét akarná megszakajtani. Előreszöknek, egy mohos sziklára telepszenek. Aliz a mécsvirág szirmait szaggatja, Aurél a tökéletes térdeket nézi, a fulárd ruhába vesző merész idomokat. Így várják be a többieket.

Kesserű mama előre-előreszól a fiatalokhoz, s a kis társaság megint egybeverődik, hogy egy új kapaszkodónál megint szétszakadjanak. A diskurzus is szeszélyesen öltődik, oldódik. Aurél elemében van. Alizzal az olaszországi útjáról beszél, a trénernek a verseit magyarázza, Feritől a botanikát tudakolja. Gerenday angyalian nem ért a botanikához. A fagombát a fák kinövéseinek nézi, az eperlevelet nem ismeri meg. Pedig a „Szatírszarvak”-ban a természetleírások üdeségét dicsérte meg a kritika. Feri észreveszi a „Szatírszarvak” Achilles-sarkát, de a világért nem szól. Inkább a mester ellenségeiről mond gyöngéden megróvó véleményeket, amelyeket a tréner a gyilkos szatíra bő levére ereszt. Aurél szívesen beszélne ezekről a dolgokról, de Aliz ott fönn áll, húsz méternyire fölöttük egy sziklaperemen, s nem tud lejönni szegényke. Le kell segíteni, s vajon ki hozhatná le a megriadt őzikét, ha nem Aurél.

Végtelen kapós ő máma. Hogy nem találkozhatott elébb ezekkel a kedves emberekkel. Elfeledkezett Radicsnéról, élete gondketrecéről, az egész ember a jövő felé kilőtt nyíl. Már a hegygerincen járnak. Innét nemigen emelkedik az út, sőt helyenként hullámokat vet. Délre tőlük Gyöngyös palatetői csillognak, s a lanka táncoló levegőjén át távoli falvak imbolyognak. Az út egy nagyobbacska vápájánál Aliz megfogja Aurél kezét, szaladjunk, mondja, s ők szaladnak, édesen és vadul. Gyermekkora óta nem volt ilyen könnyű a szíve. Talán az Északi-tenger mellett, amikor a kis Helgával épített alagutat a strandhomokba.

Hopp, kiáltja Aliz, és hirtelen megáll, de Aurél tovább rántja, s csaknem felbukfenceznek. Ezen mind a ketten kacagnak. Aliz visszanéz, az öregek még messze jönnek. Ni, mintha a trénernek is elkomorult volna egy pillanatra az arca. Aliz jókedvével senki sem bír. Vad és szilaj. Munkásasszonyokkal találkoznak, a hónuk alatt szakajtó, a szakajtóban málna. Hát málna is terem a Kékesen? S csakugyan, a fák alatt érdes szárú, nagy levelű málnabokrok. De letarolt kocsányaikon csak itt-ott akad egy-egy szem éretlen, fehér és kemény bogyó. De Aliz málnát akar szedni. Egyre beljebb csörtetnek, helyenként gázolni kell a sűrűt. Feri is velük tart, s a három csengő torok megállítja a fütyörésző rigót. Szorgalmas madár, csak akkor venni észre, amikor elhallgat!

Kesserűné és a tréner az út partjáról figyelik a fiatalokat, s közben egymást kémlelik.

– A fiam hívta magát? – kérdi Kesserűné.

De a tréner a tárgyra tér:

– Nem szeretném, ha félreértenők egymást, asszonyom. Író vagyok, és Gerenday úr lapot alapít.

– Író is? – kérdi Kesserűné, s befelé azt gondolja, majd adok én tinektek lapot. Ezt a vejit nem ereszti ki a karmai közül.

A kilátótól két-háromszáz lépésnyire ütöttek tanyát. Feri, a főszállásmester, nagy lapos követ választott asztalul. A mama egy öreg bükk kivájt gyökerei közt talált karosszéket, Feri és a tréner törökülésből is elérik az asztalt, de Aliz és Aurél egy vízmosás alacsony partján kényeskednek. Feri kufferjából tojással töltött borjúhús, sült tyúk, sajt s egy szétnyomott puncstorta vándorol elő. Aurél minden új fogáshoz új kannibáltáncot jár. Kesserűné elégedetten állapítja meg, hogy jó helyre fordította a pénzét: Aurél, mint minden férfi, a gyomrán át is megközelíthető. Pedig különösen a tyúk nagyon sokba került. A töltött borjú a tegnapi vacsorától maradt, de a gyors tyúksütésért meg kellett kenni a szakácsokat.

– Sokat gondolkoztam, mi lehetne az új lap neve – szólt Aurél, miután egy csirkecombot szétízesített. – „Szabad Szó”, ez lenne a legmegfelelőbb.

– Igen, „Szabad Szó”, ez az, amit belénk fojtanak – lelkesül Feri.

De a tréner valami hangzatosabbat javasol. Budapesten sok a sváb, s ezeknek egy idegen szó jobban megfelelne. Mondjuk, Tusculanum vagy Boreas, böki ki hirtelen, mert ezek a szavak ragadtak meg benne középiskolai latin olvasmányaiból. De Aurélnak a Boreasról nagyszerű ötlete támad. Ciklon, ez lesz az igazi. Ciklon, amely végigsöpör ezen a korrupt országon, és összedönti a hazugságok ingó pagodáit.

Ezt a gondolatot Kesserűné is gyönyörűnek találja, s a tréner egy üveg bikavért szed elő a Feri kufferjából. A társalgás egyre lelkesebb lesz. Gerenday egy gyöngéd ellenvetést kockáztat meg, ő igazán nem tudja, mikorra teremtheti elő a kellő összeget. De a tréner megnyugtatja: potom ötvenezer pengő, garantálom, barátom. Kijelölik a fő- és almunkatársakat. Aurél nagy örömmel hallja, hogy Feri is költő, bizonyosra veszi, hogy ügyes dolgokat ír. Különben épp nála van a „Szatírszarvak” egy kötete, nagyon szívesen felolvasna. Kesserűné, sőt Aliz is épp kérni akarták a mestert.

A bükkfa gallyán egy cinke cseveg, a kilátótorony felől kirándulók sivítozása hallik, de a kis társaság mozdulatlanul hallgatja végig az első, második, tizedik verset. Szonettek és szabad versek. Aurél ezt a két formát kedveli. A szonettet, mert nemcsak szabad verset tud írni, a szabad verset, mert ha akarja, korlátlan lélek ő, nem mint egyes rímötvözők. Amióta él, ilyen figyelemmel sosem hallgatták. Öreg hölgyek nem fogékonyak az új magyar frazeológia iránt, de Kesserűné lehunyt szemekkel hallgat, a versek végén fölsóhajt, s meghatottan rebegi:

– Ez nagyon szép volt, kedves Aurél. Igazán hálás vagyok, kedves fiam.

Aliz véget vet a felolvasásnak. Elég az irodalomból, Aurélnak nincs minden délutánra egy kötete. Fogócskázzunk, s már rá is üt Gerendayra, s elszalad. Feri és a tréner buzgón statisztálnak ehhez a játékhoz, melynek egyetlen törvénye, hogy Aurélnak Alizt s Aliznak csak Aurélt szabad megfognia. Egyetlenegyszer került a tréner Aliz kezei közé.

– Utállak – súgja villogó szemekkel –, utállak – és ellöki magától a fiút.

De Kesserűné szikratávíró szeme új botanikai érdeklődésre ösztönzi Ferit. Eszébe jut a Saxifraga aizoon, amely Jávorka meghatározója szerint a Mátra erdeiben honos. Halász Tóni is megkedvelte ezen a kiránduláson a botanikát, ő is elindul a lassan árnyakat bocsátó erdőbe, hogy az érdekes növényt megkeresse.

Aliznak eszébe jut, hogy még nem voltak ott fönn a toronyban. Nemsokára beesteledik, s Aliz szereti a kilátást. A torony istenkísértő szálfaalkotmány, szédítő lépcsőkön ér az ember a tetejébe. Aurél voltaképpen fél a magasban, ha valaki kihajol egy emeleti ablakon, ő a szoba másik sarkában legugyorodik. De megtagadhatja-e Aliz kívánságát? S ni, ez az út nem is olyan félelmetes. Aliz megy elöl, Aurél néhány fokkal mögötte. Aliz minden lépése új kinyilatkoztatás: a kurta szoknyácska harangjában csodálatos harangnyelvek himbálnak előre-hátra. Aurél nem szédül már. Vagy ha igen, más dimenzióban.

Egész bátran áll a legfelső emelet alacsony párkányához. Nem az élet tornya ez, ahonnét a világ gyönyörűségét mutatja meg az ő kedvesének? Kár, hogy nem tud tájékozódni. Az a nagy tömör hegysziget talán a Bükk. S komolyan magyaráz, mint akinek a kisujjában a geográfia. De a magasban csípős szelek lökdösődnek. Aliz közelebb kerül Aurélhoz. Csak egy ponton érzi a leányka testét, a csípője ér egész hálványan hozzá, de ott mintha titkos bőrlebeny feszülne az ő teste s a lány teste közé, híd, amelyen annak az egész csodálatos élete az övébe árad.

– Mintha nem is a Mátra csúcsán állnék, hanem az életén – kiáltja, s egyszerre csak átölelte Alizt. De Aliz eltolja magától, ez az eltolás heves, mondhatnók lökés, de a hangban hirtelen megbánás reszket, azt is mondhatnók, engesztelő megszeppenés. Aliz szemben áll a feljáróval, s egyszerre csoda történik, ő borul Aurél mellére, zokogva szinte, mint aki heves tusa után győzte le szemérmét.

Amikorra kibontakoznak, Aurél meghökkenve érzi, hogy hárman vannak. Kesserűné gondos garde, s a beteg szívét is fölhozta a fiatalok után. Aurél megzavarodik ezek előtt a csendes, dióbarna, leckéztető szemek előtt, s ilyesmit hebeg:

– Én természetesen…

A fiúk is szedelőzködnek. A tréner a borosüvegeket csomagolja, s egy árnyalattal sötétebb az arca. Amint lehajol, meglöki Alizt.

– Bocsánat – mondja, és fölugrik.

– Én megbocsátok – mondja Aliz, és különösen kacag. Ez a kacagás egy temetéssel ér föl. De mintha valami új kezdődne benne.

11

A tréner megy legelöl, száz lépésnyire a többiek előtt. Feri gallyat, köveket dobál, fütyörészik. Aurél és Aliz anyai engedelemmel simulnak egymáshoz. A fák közé bocsátkozó este hideg ujjakkal nyúlkál a kis fulárd ruha alá. Aliz melle meglúdbőrözik, Aurél odaadja a lódenköpenyét.

– De mi marad akkor magának? – kérdi a lány, s különös bágyadtsággal néz a fiúra, s a vállára teríti a köpeny egy sarkát. Így mennek, és érzik egymás lépéseit. Darabvást mögöttük Feri támogatja az anyját, Kesserűné a Zala megyei birtokra, Feri a Ciklon nevű folyóiratra gondol.

A megcsendesedett erdő avara izgatottan tiltakozik a lépések ellen. Apró rovarok trillázzák ki a csöndet. Az Alföld fölött dekorációszerű kék és piros, mozdulatlan felhők állnak. Aurél úgy érzi, hogy ma született s királyfivá. Mintha egy kimondhatatlan bőségű forrást elzáró kő lett volna az eddigi élete, amelyet ma emelt félre a sors. Váratlan mélységek nyílnak meg benne, szégyenkezik a múltjáért. Hangja, amelyben van valami izgatott, tetszelgő és hatásoskodó, most komoly és egyenletes. Szegény hegedűs, milyen rég nyikorgatja a fáját, s most váratlan divinációval fölfedezi a hegedű lelkét, s úgy érzi, jól játszik önmagán.

– A mai naptól számítom az időt. Ha a francia köztársaság megtehette, én is megteszem. Hogy röstellem a múltamat. Ki voltam én még tegnap is! Mindent el fogok mondani, de ma nem akarom bepiszkítani az erdőt. Aliz, kis Aliz, ugye, minden másképp lesz. Ha legalább gonosz lettem volna. De csak kárbament, hulladék ember voltam. S váratlanul egy horgony száll elém. Szép, virágos horgony, akit az ég bárányfelhői közül engedett fölém egy drága kéz. Én hiszek a Gondviselésben. Van erre a napra másféle magyarázat? Huszonhat éves vagyok, s nem találtam embert. S most egy napon négyen, négy drága ember, akik úgy látnak, ahogy talán csak a természet elgondolásában élek. Nem csodálatos? Az apám csak a birtokkal törődött. Olyan volt, mint egy felemelt nádpálca, lecsapott, ha a nevelőim bevádoltak. Az anyámra alig emlékszem, a feje fájt, s egy szófán feküdt. A nevelők csinálták a lelkem. Húszéves koromig azt se tudtam, mi a világ, cselédek hízelgéssel elegy gyűlöletén át ért hozzám minden. S akkor elveszett alólam a föld. Nem volt tető fölöttem, jött ez az asszony és fölvett. Ó, ez a művészi elragadtatással kendőzött cédaság, ez a legundorítóbb…

Aliz csodálkozva hallgatja ezt az ifjúsága árnyékában panaszkodóvá nyíló gyermeket. Mintha egy óceán másik partjáról verődne hozzá a hang, de mégiscsak van benne valami, ami megindítja a lappangó anyát. Elfelejti az egész komédiát: a sürgönyt, az anyja parancsát, a kétezer holdat, a tréner közönyének belétört tüskéjét, s csak az estét érzi s ezt az este mélyitől fölsiránkozó gyermekpanaszt, amely fölé oda kell hajtania a szívét. Megcirógatja a fiú homlokát, s együgyű virágszavakat hullajt. Hogy ezután minden másképp lesz. Ó, ő tudja már, hogy Aurél élete forduló előtt áll. Nem kell soká gyötrődnie. Kis angyalokkal találkozott, azok súgták meg neki. Nem hiszi? No, fogadjanak, egy hét múlva olyan nagy úr lesz, hogy még szóba sem fog Alizzal állni.

Aurél mosolyog, mint egy csecsemő, akit gonosz cselédek összeráztak, s most anyukája veszi a karjára, s dúdol-duruzsol neki. Csak félig érti a szavakat, de megtapintja a szavak mögött a szívet.

– Az amerikai nagybácsi hagyja rám a petróleumfinomítóit? – kérdi mosolyogva.

– Ki tudja – feleli Aliz titokzatosan, mint akit beavattak a Gondviselés szűkebb titkaiba.

Az alkony üstjében lassan szénné feketedett a parázs. Hátuk mögött anya és fiú halk beszélgetése hallik, tördelt szavak, s anya és fiú mögé harmadik kísérőül odaszegődik a hold. Előbb csak az ég lesz egy árnyalattal teljesebb. De hirtelen kibontja a haját, s a bükkös sötétjiből aranygallyak válnak ki. Egy lapos kő vályújából a tegnapi zápor vize tart tükröt a ráhajló vadkomló alá. A délelőtti erdő s mégis egészen más. Mintha fehér és arany fáklyák vezetnék őket egy gótikus csarnok kincsrejtő mélyei felé.

A tréner messze elöl jár, siet, hogy a sofőr ott ne hagyja őket. Nyolc óra már, hétre beszélték meg, de ezek a fiatalok hihetetlen lassan járnak. Talán az ő szívébe is beletört valami. Az ember mégsem lehet egészen gyakorlati, különösen ilyen szép augusztusi estén, amikor a csillagok is belekontárkodnak az életünkbe. Nótára gyújt, s a hang útjába álló bükkfagallyak s az elsúlyosodó levélzet csodálatosan elszűrik a dalt.

Aurél úgy érzi, hogy a feszes izmokat játszató csípő s a határozottan emelkedő és süllyedő mellecske sokkal önkéntelenebbül adja magát az ő oldalának, mint elébb. A leány dereka köré fonja a karját, és fogadkozik. Azonnal hozzáfog a jognak, hisz abszolvált, fél év, nem, két hónap alatt lerakja valamennyi vizsgáját, s majd csak kap valami állást. Kilincsel, ha kell, gyilkol, ha kell, de boldogok lesznek. Aliz kacag, s egy csókkal tapasztja le a száját. – Sose tanulj – te kis öreg, majd megélünk úgyis. – Aurél azt hiszi, elértette a célzást és tiltakozik. Nem, ő nem akar senki kegyelméből élni. Elég volt. Nem mondja, élhetetlen volt idáig, Istenem, költő, de most megmutatja, mit tud. Dolgozni fog, s nincs az a vaksors, amelyik elgáncsolja. Különben ne féljen Aliz, az állás csak provizórikus. Regényt fog írni, s egy regényen rengeteget lehet keresni. Ó, azt, a regényt nem adja száz millió alatt. S beszél hihetetlen példányszámokról. Egy spanyol író egyetlen kötete százhúszezer példányszámot ért. S csak Spanyolországban! De a jó könyveket a világ minden nyelvére lefordítják. S ő tudja, mihez tartsa magát. Majd meglátja Aliz, becsapja ő a világ valamennyi könyvkiadóját. De Aliz csak kacag s azt mondja: mi szükséged van neked erre, butikám. S már nem haragszik Kesserűnére.

Negyed kilenc, amikorra az országútra érnek. Keresik az autót, de az autó a forduló mögött vár. Aurél kiáll az útra és hahóz. A tréner visszahahóz. Aurél a hölgyeknek kiabál, s ebben a pillanatban pöf-pöf, egy motorbicikli ront ki a kanyarból. Aurél ugrik balra, ugrik jobbra, a motorbicikli fékez, s a két férfi ott áll halálsápadtan. A motorbiciklis káromkodik, az oldalülésből egy ijedt női hang: Jesszus, Aurél, mi az? Semmi, feleli a férfi, ez az úr elmamlaszkodott. Még egy mérges pillantást vet a névrokonára, megindítja a motort, s elrobog Csatád felé.

Ha babonás volnék, azt mondanám, van ebben valami sorsintésszerű – mondja Aurél kényszeredetten a körésereglő társaságnak. – Nem is lett volna rossz tréfa, hogy életem legboldogabb estéjén egy másik Aurél elgázoljon.

Aliz kacag, de a kacagásában van valami csalódottság. Egy férfi, akit a Mátra tetején üt el egy bicikli. Mégiscsak furcsa férj lesz ez. Mintha elillant volna valami a gyönyörű séta hangulatából. De Kesserüné vigasztalhatatlan, s miközben az autóba helyezkednek, háromszor is megkérdi a jövendőbeli vejét: – Igazán nem történt baja?

Aurél megilletődik ennyi szívjóság előtt. Kesserüné csuklójára hajol:

– Méltóságos asszonyom olyan jó, mintha az édesanyám volna.

– Szereti az édesanyját? – kérdezi mosolyogva Kesserüné, mint aki a családi viszonyokkal is tisztába óhajt jönni.

– Az édesanyám meghalt. Tizenkét éve halt meg, alig emlékszem rá.

Kesserüné a sürgönyre gondol, s elzsibbad a szíve. Tizenkét éve, s még kérdezni akar valamit, de a sofőr gyorsít, s csak kiabálva értethetné meg magát.

12

Emmának rossz napja volt. Rosszabb, mint valaha. Aurél nem volt ott a Halas-tónál. Várt egy negyedórát, várt egy félórát. Talán a környéken kószál, nem számított rá, hogy ilyen friss lesz. De fél tizenkettő, s Aurél még nem került elő. Pedig úgy megörült az üzenetének. Este kibékültek ugyan, de azért nem hunyta le a szemét. Millió aggodalom sanyargatta. Találgatta, mi van a fiúban, de nem ment semmire. Eh, mit törődöm vele; az enyém! hördült föl, csakhogy a szívét elhallgattassa. De nem tudott ebbe a nyers, hatalmi szóba belenyugodni. Ezer apróság szivárgott elő az emlékezetéből. Mégiscsak vonzódik hozzám, motyogta, párnáján fölkönyökölve; Aurél egy nyájas mozdulatára gondolt s elmosolyodott. Nem engesztelte-e őt az este is. Visszaidézte az esti vihar minden mozzanatát, s nem volt megelégedve. Máskor meggyőzőbb volt, most csak a kötelességét teljesítette. Ó, odaadná mindenét, csak igazán szeretné. Mit tudja ez, mi a szerelem. Kis kölyök, aki elmegy minden cukros stanicli után.

A kis boyt majdnem összecsókolta. Hát mégis csak hiányzik Aurélnak? Látni akarja, visszaemlékszik rá, hogy kíméletlen volt. Voltaképp nem is csinált semmit. De mért ült Kesserüék mellé. S mért dicsekedett? Igaz, ő kezdte. De az más, ő önmagát gyötörte. De mit akar Aurél? Mindegy, megbánta. Nem a lány után futkos, hanem őt hívja. Gondosan kiöltözött, valamivel több parfümöt löttyentett magára, csakhogy Aurél fiatalnak érezze.

De ki nincs a Halas-tónál? Aurél. Bekukkantott a tótól szétágazó utakra. Megtett kétszáz lépést, de Aurél talán a tónál áll s türelmetlenkedik. Visszafutott. Senki. S egyszerre egész határozottsággal érezte, hogy elkerülték egymást. Szegény fiú, tűvé teszi érte az egész telepet, s ő ott lézeng. Lélekszakadva rohant vissza, a szálló elé. A lelke emeletén egy makacs hang kattogta: szegény fiú, biztosan türelmetlenkedik. De lenn kétségbeesett gyanúsítások maradtak. A sétányra rohant. Aurél sehol. Talán a boy csacsiskodott. Talán nem is a Halas-tónál, hanem a Szent László-forrásnál kell találkozniuk.

A boy a szálló oldalkapujánál áll, s a jégkirakodásra ügyel.

– Mit mondott neked a Gerenday úr? Hogy a Halas-tónál várja a nagyságos asszonyt?

A fiú megzavarodik. – Nem. Csakhogy mondjam azt, hogy ő még reggel beszélt velem.

– Hát nem akkor beszélt? Nem, közvetlen azelőtt, hogy fölmentem.

Az emelet hangja elhallgat. Radicsné a gyanú ördögeié. Kicsalt a Halas-tóhoz, s ő itt lebzsel a szálló körül. Zavartalanul akarnak találkozni. De mit gondol ez rólam? A kis pincsi! Lerohan a teniszhez. Ó, ha most együtt teniszeznek, rögtön összekarmolja. De a pályák üresek, merőlegesen tűz beléjük az augusztus déli nap.

Kesserüék sincsenek sehol. Legalább őket látná, rögtön nyugodtabb lenne. De nincsenek. Kitépték a kezei közül, elrabolták. Mit akarhatnak vele? A karórájára néz: fél kettő. Az ebédhez sétáló szívbajos nénik megbotránkozva nézik a loholó, magában beszélő asszonyt. Fuzsitos, fuzsitos, mondja egy nyugalmazott őrnagy. Más neve van annak, bólint vissza a felesége.

Mit tegyen, ő is behúzódik a vendéglőbe. A húslevesben sok a bors, a rántott csirkén olyan a prézli, mint a homok, a forgókban véres a hús. Pincér, ez ehetetlen. Hoz másikat? Neki ennyi is elég volt. Sose fárassza magát. Ő tisztában van ezzel a hellyel. Különben is nem enni jött ide. Ezt már magának mondja, s századszor is megfordul, hátha ők léptek be. Feketét hozat, kavarja, kavargatja. A fekete rég kihűlt, a teteje piszkosan opaleszkál, s ő még mindig kavarja. Az utolsó fürdővendég is megebédelt. Csak egy elkésett kiránduló körül sürgölődik a kedvetlen pincér. Mit keres ő itt? Valahonnan előbilleg a főúr, fizet, s már kinn áll a vendéglő előtt.

Beszélni, beszélni valakivel! De nem ismer senkit a telepen. Ezek a vén hivatalnoknék csak a rendezetlen viszonyát látják. Hopp, a postáskisasszony! Kisasszony, nem jött pénzem? kérdi, noha nem is jöhetett, s ha jön, azonnal értesítik. De ha nem beszélhet, megbolondul.

– Ismeri Kesserüéket? – böki ki kereken, s oly rekedten, hogy a kisasszony visszahőköl.

– Azt a göndör, kora ősz úriasszonyt gondolja?

– Azt. Képzelje el… – De maga sem érti, mit kell elképzeltetnie. – Csak azt tudnám, hol vannak – mondja inkább magának.

– Kesserüék? A Kékesen. A tréner is velük ment, beszaladt bélyegért, mielőtt indultak.

– A Kékesen – üvölt föl Radicsné, úgy, hogy a kisasszony segítség után néz. – Tudtam, tudtam. Megszöktették tőlem, a piszkosok.

A kisasszony körülbelül tudja, ki az, akit megszöktettek, s ő is a szökevények ellen hangolódik. Ki gondolta volna, hogy ilyen erőszakos népek. Egy nap jönnek, s a másikon megszöktetik Gerendayt. Az ember sosem tudja, kivel van dolga. Volt itt egy hölgy. A legfényesebb toalettjei voltak az egész telepen. De minden héten kapott egy csomagot, a csomagon ez állt: ruhanemű, de a papír átzsírosodott…

– Hagyjon engem a sületlen históriáival – ordítja Radicsné. – Hogy micsoda emberek vannak – s kirohan a hivatalból.

Nem néz sem Istent, sem embert, a melléből nagy, nehéz, zokogással vegyes böffenések szaladnak föl. Vonítva, hörögve rohan föl a szobájába, azután a szomszéd szobába. A szoba üres, az ágyon Aurél sötétkék ruhája. Beleveti magát arccal az ágyba, s rángatódzik, az ágy remeg, s az ablak is belerezzen a ritmikus rángatózásba. Egyszer csak eszébe jut a mellény, végigtapogatja. Már egy hete fölfedezte ezt az alattomos kis rejtekhelyet. Egy hete gyötörte a szívét ezekkel az elhúzó versekkel. Hiszen nem is voltak olyan bűnös versek! De egy-egy halovány panasz, elégedetlenség, elég ahhoz, hagy Radicsnét megőrjítse. Megint egy, s reszketve bontja ki a papírt. Borzasztó, borzasztó. Összegyűri, a fogával is tépi. Az ágy remeg, s a remegésnek nem akar vége szakadni.

Besötétedik, amikorra magához tér. Nem akarja, hogy Aurél itt találja. Átmegy a szobájába, megmosdik, púderkéreg alá temeti vörös foltos bőrét, s lemegy a szálló elé. Még nem tudja, mit fog csinálni, de valami retteneteset. Hogy nincs nála semmi, amivel megölhesse őket, egyszerre mind a hármat! Idegesen sétálgat a Kékesre vivő úton. Legjobb volna, ha az autó elé vetné magát. Látja magát, amint kihúzzák a kerekek alól, s ő megátkozza a lányt. Most szeresd, ha tudod, nyomorult. Ez a kép meghatja egy percre, de már megint magán kívül van. Nem, nem adom olyan könnyen.

A fasor nyírt bokorsövényéből tücskök ciripelnek, az égről sok millió éves csillagok hirdetik a szenvedés viszonylagos voltát. De Radicsné egyedül van a lelkével, s ez a lélek megállapodástalan kataklizma, minden tárgy elvesztette régi formáját, s minden anyag új, megjósolhatatlan formák felé zuhan.

Egy autó reflektora csap az arcába, megvakul, támolyog. Elébe akar ugrani, de a gép elrobogott már. Nem ők voltak, de ők is lehettek volna. Hogy röhögjenek rajta. Megfordult, szalad, bukdácsol, csakhogy elébb érjen a szálló elé. Az egész világ hallatára mocskolja le őket. Megint egy autó, de ezek ők. S megint elkerülték. Fél térdre esik, föltápászkodik, tovább rohan. Az autó lassít, harminc lépésnyire tőle megáll, a kocsik és autók fészere előtt. Elébb egy testesebb nő száll ki, azután sorra három fürge fiatal. – Aurél – kiáltja kétségbeesetten.

Aurél visszafordul. A hold fényinél is látni, hogy pipacsvörös.

– Asszonyom – mondja csendesen –, a mi ügyünknek vége.

– Aurél – hörgi az asszony, s közel van az ájuláshoz.

Aurél örül ennek a gyengeségnek, ő egészen mást várt. A szívtöréses hang meghatja kissé, de nem tért-e jó útra, s nem kell-e megvédenie a boldogságát?

– Értse meg, asszonyom, nekünk nincs beszélnivalónk.

– Nincs! – horkan föl Radicsné, s elnyújtott kiáltása kettémetszi az eget. – A kerítők. Megetették a kerítők!

De Aurél műdühbe gurul: – Nem tűröm, hogy így beszéljen. Érti! A kisasszony a menyasszonyom.

– A menyasszonyod? A te menyasszonyod. Te öleb.

– Nem tudom, mi jogon beszél így – fejlődik csatavonalba Kesserüné is.

– Nem tudod? Te kerítő, nem tudod? – S ki tudja, mit vijjogna a türelmes éjszakába, ha egy kar hátulról át nem fogja, s egy kéz a szájára nem tapad. Szegény Radicsnét férfiizmok tanítják szendeségre. Úgy sétál ki, ki, a szállóval ellentétes irányban, mintha csak egy szerelmes asszonyka volna. A tréner az. Ez a legnagyobb szolgálat, amit a barátjának tehet. De Radicsné nem tűri, hogy lefogják, összeszedi magát, kiugrik a férfi öleléseiből, s nekizuhan az útszéli kavicskúpnak.

13

Radicsnét lassan magához térítették. A tréner kísérte föl a szobájába. A nagy roham kimerítette, engedelmesen, szédelegve követte az erős férfikart, egy áruló mozdulatot, egy hevesebb megjegyzést se tett. Fölvánszorgott a szobájába, beleesett az ágyába, s elaludt.

A fiatalok átszaladtak a vendéglőbe, tíz óra volt, de talán haraphatnak még valamit. Kesserüné nem ment velük, kifárasztotta a kirándulás, s a gondolatai is rendezetlenek. Hihetetlen, mi minden történhetik egy nap alatt. Szegény Aliz, vele is mi minden történt, s milyen okosan viselkedett. Alapjában sekélyke lány ez az övé, kedves, nagyon kedves, de próbálták volna meg őt az urától eltéríteni: ölt volna, s mégsem enged. Ilyenek ezek a pesti csitrik. Olyanok az érzéseik, mint a homok, mint a víz, minden edénybe betölthetők.

Voltaképp boldognak kellene lennie, hisz Radicsnét is elintézték. Ez ugyan telekürtöli a telepet, de ki törődik vele, különben is elutaznak. Szóljon-e Aurélnak? Nem, majd csak ráakadnak: az anyjának is eszébe jut a költői neve. Az anyjának? De hisz az anyja meghalt. Mi van e mögött? Nem Bóna Aurél állt a sürgönyön. S van-e még egy Bóna Aurél Csatádon. Nevetséges! Különben nem találtak egyet sem. De mi van akkor az anyjával? Mostohája van? Mit érdekel egy mostohát Aurél örökösödése? Valamelyik anyai pózokban tetszelgő nagynéni becézteti magát így. Családban talán, de sürgönyön? Még ma este megkérdi. Talán él az anyja. Egy hízelkedő ötlet volt, csakhogy Kesserüné szabadabban anyáskodhasson rajta. Egyik megoldás sem kielégítő. Mi lappang e mögött? Bánta már, hogy nem ment le a vendéglőbe, a vacsora fölött megkérdezhette volna, most már joga van hozzá. De legalább Alizt figyelmeztette volna. Nem, haszontalanul rémíti magát. Rossz tréfa lett volna a sürgöny! De kit akartak megtréfálni? Túl skrupulózus vagy, Sarolta. S föl akart állni, hogy megsétáltassa előérzeteit.

De mégiscsak ülve maradt.

– Szervusz – szólalt meg valaki közvetlenül a háta mögött. – Te is itt vagy? – Vontatott, hanyag orrhangján is átütött némi meglepetés.

– Amint látod.

– Mikor érkeztél?

– Másfél órája.

– Nagyszerű. Egyedül?

– Nem. Lili is itt van.

– Meddig maradtok?

– Lili a színházi évad kezdetéig. Csöndre van szüksége. Én meg ma éjjel utazom.

– Nono.

– Az öregem hivat.

– Hát kibékültetek?

– Az öreget két hete megütötte a szél, s az ember ilyenkor nem ér rá haragot tartani.

– Szóval az Izraelita Árvaház hoppon marad.

– Úgyse volt komoly az egész kitagadás. Megtámadtam volna a végrendeletet. Szegény mama kerített nagy kázust belőle. Éjjel-nappal ott sirdogált az öreg ágyfejénél, azt szerette volna, ha én a szomszéd szobában várom az atyai áldást. De ki tudja, mikor gondolja meg magát az ilyen öreg. S Lili idegei nem bírták Pestet. Szegény mama, úgy látszik, még az elutazásom estéjén kicsikarta a döntést, mert engem reggel már itt várt a sürgöny. Úgy volt, hogy mink is tegnap este érkezünk, de Hatvanban nekimentünk a báró kerítésének, a motor behorpadt, s ott rostokoltunk egy napot. Koromsötétben érkeztünk ide. Lili nem győzött sopánkodni. Különben a kaparóháznál majdnem elütöttünk egy marhát. Képzeld, kiáll az út közepére, s ott monologizál. Hogy micsoda pasasok vannak!

– Szóval az öregek nem harapnak.

– Nem. Soha ennyi apanázsom nem volt, a mama nem győzött tömni.

Lili tehát szalmaözvegy.

– Talán egy hétig is. Udvarolhatsz neki.

– Dohány kell oda, fiam. No, nem tartalak.

Kesserüné ott ült a karosszékben, hallgatja ezt a cinikusan halálos ítéletet, hirtelen föláll és megfordul. Egy sportruhába öltözött, kissé hanyag, de elegáns, huszonöt év körüli zsidó fiatalembert lát. Mit törődik most az illemtudással és az előkelőséggel. Odaperdül a fiatalember elé, s az izgalomtól bedagadt torokkal kérdi: – Hogy hívják önt, uram?

A férfi eltátja a szemét, nem érti, mit akarnak vele, azután köteles udvariassággal:

– Róna Aurél.

– Róna? Nem Bóna?

– Nem, Róna – feleli kissé türelmetlenül a fiú, s nem tudja, mit kezdjen ezekkel a rádöbbenő asszonyszemekkel. – Szolgálhatok valamivel?

– Nem, semmi – feleli hirtelen Kesserüné, és elfordul. Róna! Egész közönséges zsidó név. S most újra látja a fatális címzést. Elébb az Aut, aztán az Aurélt, aztán az egész nevet. Most már ő is tudja, hogy Róna Aurél volt.

De mi lesz akkor Bóna Auréllal?

14

Az ablak alatt bókoló vadgesztenye és az ablakban virrasztó méltóságos asszony ezt a második éjszakát is átvitatkozták. Soha ilyen izgatott párbeszédet! A lánya jegyese egy fiatalembernek, akiről most már igazán semmit sem tud. Ha nem volt igaz a sürgöny, igaz-e a Radicsné múltkori kijelentése. Csakugyan olyan nagy vagyont hagyott ott a fiú, vagy hisztérikus művészhazugság ez is? Ha kitagadta az apja, ha volt miből kitagadnia, akkor még van remény: befektetés, de kamatozhat.

Így vigasztalta magát szegény asszony, de nem soká. Az egész ügynek hullaszaga van. Egy fiatalember, akinek az apja kétezer holdat ad össze s von ki, nem ilyen. Nem mondta-e, hogy dolgozni fog, hivatalt vállal? Viszont az ujjai, a hosszú, keskeny keze: ebben van valami úri. Az egész emberben van valami vattában ápolt, ez volt az első benyomása is. Nem, ez nem egy kis házmester vagy egy tizedik fizetésosztálybeli adótiszt gyermeke. Az Északi-tengeren nyaralt, s angol nevelője volt; a Bóna birtok nem mese. De ha mégis az? Vesztegetheti vele a napjait? Itt maradhat-e Csatádon, ahol úgyis lehetetlenné tették magukat? Radicsné nem nyugszik bele a csatavesztésébe. Az az asszony ért hozzá, hogy megkeserítse az életüket. De az igazi Bóna fiút kiengedheti-e a kezéből?

Semmi teketória, Auréllal fog beszélni. Egyszerűen megkérdi, miből akarja eltartani a lányát. Félig-meddig jegyesek, joga van hozzá.

– Aliz – szól halkan, s megrázza a leánya vállát.

Aliz nyújtózik egyet, földobja magát, a paplan lecsúszik, s félig kitakarózva esik vissza az összegyűrt párnákra. Olyan, mint egy eldobott tulipán.

– Aliz.

– Igen. – A szempillák alatt kicsinyke rés nyílik, épp annyi, hogy a tekintet kiszaladhat rajta.

– Mi a holnap délelőtti programotok?

Aliz szempillái, mint az alvó babák szeme, hirtelen becsukódik. De az anyja megrázza.

– Program, program? – Ehhez fel kell ülni. Aurél érte jön kilencre és teniszeznek.

– Idejön?

– Igen.

– Beszédem van vele. Amíg vissza nem jövök, itt maradtok, te is, Feri is – s a fiára néz, aki a vendégsezlonon húzza a rókabőrt.

– Szép kis cserkész – mondja Aliz és nevet. – Voltaképp mi bajod a kis Gerendával. Tudod, hogy fogom őt hívni? Dudus. Olyan kis szopós.

De Kesserüné még nem tudja, lesz-e alkalma őt akárhogy is hívni. Visszanyomja az ágyba, megveregeti az arcát. Aludj még egyet. Ez olyan kedveskedés, amit a kifőzősné évente egyszer enged meg magának. Aliz elkapja a megszelídült kezet, behúzza a párnái közé, ráfekszik és csókolgatja. Te olyan okos vagy, mama. S ebben a megnyugtató tudatban elalszik. A mama átsóhajt a kis szőke, nyírott haj fölött, s eltűnődik, hogy valóban olyan okos-e ő. Vagy nem ő olvasta Bónának a Rónát. Ó, végzetes könnyelműség!

A kis pavilon előcsarnokában néhány összehajtott nyugszék áll, kiemel egyet, s kiül a gyönyörű trombitás fa alá. Egy munkás hatalmas gumicsövet hurcol, a canna indicás virágágyak fölött megindították az önműködőt. Egy-egy elkapott csepp Kesserüné arcába csap, s nedves szellők hozzák felé a reggel illatnak nem nevezhető frisseséget. Két lökdösődő fenyőfa válla közt a Galyatető sötét tömege látszik…

Aurél izgatottan ébredt, mint kisfiú, aki hosszú nadrágot kapott, s minél előbb meg akarja sétáltatni. Végignyargalta már az egész telepet, s még mindig csak nyolc óra. Hátha Aliz is fölkelt, milyen kedvesen elfecseghetnének. Lám, kit talál itt. – A méltóságos asszony ilyen friss? Gyönyörű reggel, nemde. Ő is a reggelt szereti legjobban. Aliz még alszik?

– Igen. Aliz még alszik.

Ez úgy hangzott, hogy nemigen lehet tovább firtatni. Miről beszéljen idősebb hölgyekkel az ember? Hja igen, a reggel. Amikor még szegény húga élt, ó, akkor még nagyon kis gyerekek voltak, minden reggel megfürödtek. Volt a parkban egy tó, nem tó, inkább csak medence, abban fürödtek. Igazán pompás volt.

– Szép a parkjuk?

– Igen, a kápolnási park nagyon szép volt.

Kesserüné gondolkozik ezen a volton. Mért volt? Neki volt, vagy az egész Bóna családnak volt.

– Sajnálja, hogy nem látogathatja meg az apját?

– Nem. Furcsán hangzik, de sosem szíveltük egymást.

– De a birtokot csak szeretné látni. Ott nőtt föl, ugye?

– A birtokot? A birtok már nincs meg.

– Nincs?

– Elúszott. Még a tőzsdei bessz idején. Az Oszkár bátyja a hibás. Nem volt állása, és bankot alapított, a papa nyolcmilliárddal ragadt a kísérletben. Egészen tönkrementek.

– S ön miből él azóta – kérdi Kesserüné, s ez az „ön” olyan, mint egy szívnek fordított szurony.

– Én? – hebegi zavartan Aurél. – Őszre az államvizsgát is leteszem, s állásba megyek. Különben is egy nagy regényen dolgozom.

– Úgy? – mondja taglózó gúnnyal Kesserüné, s nem érez semmi szánalmat ez iránt a szerencsétlen flótás iránt, akit még ki sem tagadhattak. – De csak nem gondolja, hogy abból fog megélni?

– Nem – rebegi Aurél. Azaz, hogy mellékkeresetről is fog gondolkozni. – Ő most már mindenre képes. Tegnap óta óriások erejét érzi… De Kesserüné homloka könyörületlen. Aurél végképp megzavarodik, s másodszor is megkérdi: – Aliz még alszik?

– Igen, Aliz alszik. Aludni is fog, amíg ön el nem megy.

– Hogyan, a tegnapiak után?

– A tegnapiak után nem így kellene beszélnem. Ön volt olyan könnyelmű, hogy facér létire a lányomat megcsókolta. Úgy viselkedett, mint akinek fedezete van. Csak nem képzeli, hogy én egy ilyen senkit az én Alizom közelébe engedek.

De erre Aurélt is elborítja a méltatlankodás. Hát nem Gerenday Aurél ő?

– Asszonyom, ön durva materialista.

– Lehet. Egyelőre azonban nincs több beszélnivalónk…

Kell-e mondanom, hogy ezen a délelőttön Feri is megkapta a hátralékos két pofonját. Az egyiket, mert Csatádfürdőre bolondította a mamát, a másikat, mert a trénernek mindent kikotyogott. Csatád a legutolsó hely, csak vén banyák kuruzsoltatják itt az elnyűtt szívbillentyűiket. A tréner sötét alak, aki tőkét kovácsol a felsülésükből.

– Ennek a kisdedósnak pedig megmondd a magadét. De úgy, hogy a nevedet se merje az újságban elolvasni.

– Igenis, mama – feleli az engedelmes Aliz, és semmi kifogása sincs a megbízás ellen. Hol van a tegnap esti meghatottsága?… Talán nem is a kis Dudus hatotta meg. Talán az erdő, talán az este, talán a maga szerelmi bánata.

– Reggel utazunk.

15

Aurél és Radicsné kibékültek. Gerendaynak nem is kellett sokat könyörögnie. Ó, ő kiábrándult az emberekből, mégiscsak Emma az egyetlen, aki jó szívvel van hozzá. Radicsnét megtörte az utolsó két nap, öngyilkosságra gondolt, s Aurél első bűnbánó szavára a nyakába borult. Miért is olyan vak az ő kisfia? Hát nem tudja megkülönböztetni a szerelmet az otromba kalandorok érdekhajhászásától?

S a révbe ért Aurél elgondolkozik az élet fölött. Látja a tényeket, s nem látja a motívumokat. Látja a tetteket, s nem látja az okokat. Mi volt ez a csodálatos nap? Úgy szökött föl az életből, mint egy gejzír, és nincs tovább. Kesserüné anyai önzése előtt csak dühbe jött, de Aliz lebunkózta. A kékesi tündér komisz kis vipera. Hogy beléharapta a maga alattomos nyálát! Mit akar, masnit a nyakába, maga kis pincsi, ezt mondta, s ez bizonyosan nem az ő kérdésére volt válasz, de azért szíven találta. Mi történt ebben a leányban? Hát ennyire ezerféle az ember? Az oldalában még ott volt a tegnapelőtti séta, a testivel ingerkedő izmok csodálatos játéka s azok az édes macskavállak a karjai alatt. Minden jó lesz, beszéltem az angyalokkal. S ugyanaz a száj harapott az ő kiegyenesedő ifjúságába. Radicsné miatt? De a vacsoránál nem pihent-e Aliz lába szorosan az ő lábai mellett. Ó, elinalt boldogság. Futsz, de otthagyod árnyékodat a szíven.

S a rajongó fiatalok! Ez az, ami talán még jobban fáj. Hát az egész nap tréfa volt? Az ellene dolgozó erők pokoli csínye. Bánatában a trénerhez futott, szívet keresett, akiben legalább nagynak tükröződhet. S mit mondott az a szörnyeteg? A revü? A maga revüjéhez venni kell az előfizetőket. S hogy ő csak bámult, még ezt is: Tudja mit, ha új kötetet ad ki, annak már csak Szarvak legyen a címe. Nem „Szatírszarvak”, csak Szarvak.

S csakugyan, szegény Gerenday Aurélban nem sok szatírság maradt. Itt kószál a tölgyes alatt, a réten vadvirágokat szed: kerepet, cickórót, katángot. Emma örülni fog, s eggyel kevesebb zokogásrohamot produkál. Szegény Emma, mennyit szenvedett érte, s mily förtelmes volt azon az estén. Mennyi szenvedés s az ember egyre förtelmesebb!

Kesserüék is elutaztak. Ki tudja, mit visznek magukkal. Miféle emberi szorongás lappang az ő förtelmességük mögött. A tréner azt mondja, nem is méltóságos asszony, csak kifőzősné. Ki ismeri ki magát? Ki ismeri ki magát az egész életben? Aurél nem. Valaki lekaszálta egy darabvást a mezőt, de nem hordta még be. Aurél odadől a hűvös szénarendre. Az arca kipirul, az ujjai izgatottan járnak, ajkai közül meg-meghibbanó és újra kiegyenesedő mondatok erednek: „Ó tettek, ti harapó véres ajkak. Mely titkos okok marnak veletek.”

A gyöngyösi úton egy autó tülköl. Vajon kit visz az Kékesre?

1928