Akasztófavirág

A két pár bakancs nagy cuppogva dömöckölte a sarat. Néhány száz lépést taktusra marsoltak, akkorra a hátulsó, kisebbik annyira elmaradt, hogy egy darabkán szaladnia kellett, míg az illő távolságot újra fölvehette.

– Nem szalad el a falu, te górlábú – dohogta lihegve, bár maga is siettette az utat. Kutyája sincs a faluban, szolgalegény ő, de kívánja, mint a Fehérvárig futtatott ló hazajövet az istállót.

A másik nevetett, és a tükrösi dombokra akasztotta a szemét. A kanyarnál, a Bozót fölött, két hegy ú-jára vesszőül ütve megvillant a torony. Egy szóval se lelkendezett, csak konstatálta, és gyorsított. A másik meg még nagyobbakat liheghetett.

A szürkületet még nem futotta alá a hajnali piros. A novemberi eső minden patanyomból tengerszemet csinált, az út engedékeny, puha kása volt, egy-egy átcsobogó kocsi újra térképezte. Jobbra a ködgubás Bozót sóhajtozott, balra az uradalmi szántás végtelen nedves fekete rögei, dombok és vápák.

Kocsi nyikordult mögéjük. Kerekek, lőcsök és saroglya szétkívánkozó muzsikájából a sárral küszködő húzójószág fájdalma rítt. Az egyik ló fölnyerített, s hallatszott, amint a hátát a farkával végigveri.

– Ez meg az őrmester úr. Nem is jó a négy lába, kocsi kő elejbe. Vigyázz, Pór Pisti, leszállsz most te is a kórusról, civilek vagyunk.

Pintér Jani hátramordult:

– Mi bajod vele?

Volt baja neki is, kutyakomisz őrmester, a földijét szekálta leginkább, de mi ez a szürkületben, fél kilométerrel a falu alatt?

Az őrmester is megismerte őket. A kocsi épp a Hordóvölgyből kapaszkodott ki, lépést tartott a gyaloglókkal, szóba elegyedhettek.

– Szervusz, Jani – rikkantott szokatlan barátságosan az elül ballagóra, aki innét-onnét unokatestvére. – Messzi-e a messzi?

– Messzibb annak a sőrének – bökött Jani a feléje eső lóra. A jómódú, sok lovas parasztcsalád gúnya ült ki a hangjába. A Pór Pisti apja csak nyugalmazott tanító volt. Gazdálkodásra vetemedett, de olyan gazda se lett, mint a tanítók általjában. Ez a két lovuk van, mégis lezavarja a fia elé. Van az ő apjának tíz, mégse küldött, igaz, nem is lett volna képe sürgönyözni érte.

– Bizony, leküldhette volna János bátyám a Kesét vagy azt a csonkafarkút. Olyan gömbölyűek, majd kipukkannak, mondtam is a nyáron.

Janit bántotta ez a „majd kipukkannak”. Az ő családjuk éremmel kitüntetett lótenyésztő. A kövér ló meg nem ló, akár a menyecske.

– Én bizony nem tudom, milyenek; nekem nem jutott szabadság. Tőlem meg is dögülhettek a három év alatt.

A frontévek irigysége csapott ki belőle. Ez a disznó Pór Pisti minduntalan hazalógott, mindenféle nesszel. Négy gimnáziumot végzett gyerek, az ötödikből csapták ki. Azzal sokra vitte a katonaságnál; a tiszturak egész magukhoz emelték, azért is tiport úgy a bakán. Nincs a tizenkilencesek közt, aki jó szívvel emlegetné.

Ki tudja, mivé robban a gyúlékony diskurzus, de szerencsére fölértek a hegyre.

– No, nem ülsz föl? – kérdezte Pór Pisti, de csak a Janit. – Nem, hátha szűken lennénk – mondta az elutasítón.

Ez már a tükrösi határ, az út is jobb karban van, ereszkedik is, a kocsi zörgésre váltotta a nyögést, s a lőcs karikáit bolondcsörgőként rázva megugrott most a gyaloglók mellől.

A szolgalegény utánakáromkodott.

– Meg se látja az embert, a nagyra látó fejét. Vége ám a bundás világnak. A faluban én is egy legény vagyok, meg ü is egy legény. A dögönbögő apját, ahány sarzsi van.

– Én is sarzsi vagyok, te.

– Az más.

Egy picurka meleg se érzett a szolgalegény szaván, mégis mögötte volt minden ragaszkodása. Együtt bilickéztek az iskola udvarán, a néhai rektor együtt hordta le őket, amiért a Hamar Marit megugrasztották. Később, hogy a Lak Feri a Pintérék kocsisa lett, egy istállót almoztak, egy dekkungba lapultak, mikor az olasz gránát kereste a tolmeini sziklák közt lapuló bakát. Ez a sok „együtt” elmosta az ég–föld távolságot, hogy az egyik gazdagyerek, a másik szolgalegény, az egyik káplár úr, a másik meg gyógyíthatatlan közvitéz. Hiába szapulták Janit, hogy béressel barátkozik, ő csak ilyennel jött ki, aki alatta van, s mégis ragaszkodik hozzá. Ferit pedig megnyújtotta a gazdafiú barátsága. Mindenkivel izgága volt, a Janival szemben nem volt kritikája.

– Bolond vagy te, Feri – zárta le Jani az osztályvitát.

Elcsörtettek a temető alatt, a falu peremházaihoz értek. Feri megcövekesedett.

– Szervusz, én lerakodom az ángyomnál.

– Rakodsz a fenét.

– Le én. Majd csak ad szállást, amíg helybe állok.

– Hozzánk jössz, punktum.

– Van a te apádnak bérese, meg nem is szível engem.

– Szível a kedvemért.

A szolgalegény tétovázott, aztán utánaeredt a barátjának. Mind a ketten számítottak erre a jelenetre, tudták, mit mond a másik, de csak lejátszották.

A hosszú utcán néhány vénember, miegymás lődörgött, utánabámultak a legényeknek, de amikor nehezen kihámozták a latyákos csukaszürkéből a Pintér Janit meg a Lak Ferit, s az első tanácstalan jóreggeltnek egy-egy felismerést, „te vagy az, Jani?”-t utánaeresztettek, messze járt a két obsitos. A kurátorné, akit a hátfájása már virradat előtt a ház előtti falócára zavart, beszaladt a szenzációval. Örült, hogy ezzel is fölverheti az urát, aki most alussza ki a nyári fáradalmát. A tisztelendő úr is átreszkírozott a palánkon néhány öblös papi szót, pedig épp a kocsisával pörölt, aki szomjasan hajtja be a lovat a vályútól; letörik a dereka a vödörhúzásban. Nagyon örült, hogy a végzet vagy inkább az Úr kegyelme hazavezérelte őket szeretteik közé. Kútra járó asszonyok lerakták kannáikat, és elkönyvelték, ezek is itthon vannak. Néhány nap óta özönlik a sok katona, s a falu elégedetten számolta be őket, mint kapufának támaszkodó gazda a kondáról hazasorjázó malacokat.

A két legény szemén meg becsurgott a falu. A látás emlékezés volt; a boldogság egy frázisfoszlánya sem libegett bennük, nem is gondolkoztak, csak a sárhuzatos lábbelijük lett könnyebb, s mintha a levegőből tűnt volna el a köd.

Ahol a cigánysor az országútból kikanyarodik, süldő lány csapott át srég előttük.

– Nédd, a Mari.

– Az ám.

– Marikánk. Te!

A lány odarebbent, megismerte a bátyját, behúzott nyakát kidugta a nagykendőből, s begyászolt képe természetesre tavaszodott.

– A Jani! – motyogta.

Összecsókolódtak. Nem túlságosan, de örvendezőn. Aztán nézték egymást. A lány megtudakolta.

– Most gyüttetek?

– A hajnalival.

– Örül majd édesanyám.

– Hát te há mész erre?

Mariba visszaszállt a megbízatása és beárnyékolta.

– A Tót Kűművesékhez. A Katiért.

– A Katiért?

Pintér Janiban megállt az ész. Az ő húga a kűműves Katiért. Hisz az az öccse szeretője. Ő ugyan azt se tudja, miféle, nem ismerős ő itthon, a háború előtt töltötte le a három évit, akkor még pelyheske se volt, a szabadsága alatt meg nem került útjába. De a Jóska sokat regőlt róla. A San Michelén egymás mellett feküdt az ő cukkja meg az öccsié; akkor átlógott hozzá egy éjszaka, a képét is megmutatta. Persze, csak olyan fénykép volt. Panaszkodott, hogy az öregek tiltják tőle. Aztán spitálba került a fiú, írták, hogy beteg. Hogyne, amikor minden kotyvalékot összeivott, csak hazakerüljön. Mi a fene viszi ezt a lányt a Kűművesékhez?

– A Jóska meg nagyon rosszul van – magyarázta az. Kicsit nyálas lányka volt, s amint hadart, egy-egy csöppecske fröccsent az ajkára. – Már alig lehül, egész nap harákul meg káromkodik, a lába meg megkelt, mint a kenyér. Édesapám nem is tudja, csak édesanyám zavart el. Aszongya: te Mariskám, ergye, hídd el a Katit, hátha attul megkönnyebbszik. Így gyüttem egy szál berlinerben, öltözködni se hagyott.

Jani viszontlátásra enyhült ábrázatát visszakeményítette a szülőház ráváró fájdalma. Eltervezte, mit kér az anyjától; hájas pogácsát süssön; keresse elő a békebeli csizmát. Megmosdik, tiszta kapcát vesz, s lehever a viaszkos díványra az elsőszobában. Mindebből semmi sem lesz, a Jóska beteg, az anyja rí, az egész ház ispotály.

– Olyan rosszul van?

– Hát nem tudod? Megírtuk. A doktor is letett róla. Már csak a természet segít.

Nagy, fekete szeme vörösre ereződött, s a zuga meggyöngyözött.

– Szegény Jóska.

Jani nem kérdezősködött tovább.

– Ergye, kis szógám – motyogta szokatlan szelíden. – Hídd csak el – és otthagyta a húgát. Az utánuk fordult, amíg a sarkon el nem tűntek, s némi kis szívszorongással nekivágott az expedíciójának.

Feriben mocorgott a kényelmetlenség.

– Te Jani, én visszamegyek az ángyomhoz.

– Mégy a fenébe.

Ebben maradtak, s meg se mukkantak hazáig.

Idősb Pintér János épp akkor kukkantott ki a tehénistállóból. Az istálló előtt talyiga, arra hordta az almot. Nem kellett volna, ott a szolga meg a legkisebb fia, de sajnálta a Jóskát, ez volt a legdolgosabb, az ő fajtája, tett-vett, hogy ne kínozza a rágondolás. Észrevette és megismerte a legényeket, de azért csak odanyomta a ganés szalmát hullajtó vellát a talyiga tetejébe; két oldalánál megsulykolta a púpot, leállította a vellát az istálló fájához, úgy ment köszönteni őket.

Jani a Ferire mutatott.

– Elhoztam a kamerádomat is. Elkél a háznál.

– El – bólintott az öreg. – Szegény Jóska nagyon odáig van.

– Hallom. Találkoztam a Marinkkal.

– Kettő se dógozik a helyett.

Feri elódalgott az istállók felé, Jani az anyját tudakolta.

– Várj, majd kihívom. Ez a Jóska egész megkeverte; ha most te is beállítasz, még baja lesz, úgyis panaszkodik, hogy majd kiszakad a belsőrésze.

– Jó is lesz.

De az öreg csak nem mozdult. Töpörgött, hümmögött, aztán kibökte.

– Én is úgy vagyok ám, hogy ha nem köll, nem megyek be. Nem jó azt nézni. Az anyád is elkoptatja a kendő csücskét, amíg bemerészel.

Újból nekidurálta magát, lepucolta a csizmát a sárvason, benyitott a homályos konyhába, s majd belekoccant a feleségébe, aki az ajtó mögött a sámedlin pityergett.

– Hát te itt kuksulsz? Nédd-e, ki van itt?

Az asszony könnyein és messzi gondolatokon át rebegte: – Kicsoda? – Oda se figyelt, csak valami gépezet tudta az esze alján, hogy ezt kell válaszolni. Amikor kimondta, sem tudta, ő mondta-e vagy más. Csak a kényelmetlenséget érezte, hogy megzavarták. De az ajtóban túl szálas volt az árnyék. Valaki áll az ura mögött, s Pintér Jánosné felsivított.

– Jani, Jani!

Ráömlött a fiára, mint az árvíz. Egy életben kétszer-háromszor adódik, hogy parasztanya így zuhanjon a férfigyerekére. Ha meghal, vagy ha a halálból jön vissza.

Nem is mert rágondolni; egyre-másra rajoztak haza az ezredbeliek; ő nem várta. A János még nem jöhet; evvel zárta le anyafájdalmainak Jani nevű kamráját, hogy egész a Jóskába veszhessen. Hanem azért ott kísértett benne, mint nyirok a kriptában. Most gondjainak egy nagy bokra egyszerre megoldódik, a rettegés fölhúzott rugója leszaladt, s nagy indulatok szakadtak el benne. Jani volt a kedvence. Okosabb, noblisabb, mint a másik; tizennégy éves se volt, s megszökött Pestre kertészinasnak. Gyűlölködött is vele az apja, ő antul inkább fölkarolta. Jani itthon van. Megfordult minden, a Józsinak is meg kell menekednie.

– Gyere, nézd meg szegény Jóskát, tán azon is segít az öröm.

Jani szabadkozott.

– Ilyen hirtelen! Elébb átöltözöm.

De az anya nem hagyta. Becipelte, a fia legyen a fia orvossága. Ahogy neki használt, annak is használ. Csak a haldokló láttán józanodott vissza.

Az első szobának két ablaka volt, mind a kettőt beakasztották éjszakára, de a beteg ágya felőliről félrehúzták a kendőt. Amennyire a novembertől telik, kireggeledett; elég világosság szűrődött be, hogy a beteg a poharat vagy a keszkenőjét megtalálja, több meg minek, nincs szegényben mit gyönyörködni. Úgyis sok petróleum elabázolódik a virrasztásos éjjeleken; legalább hajnaltájt meg este spóroljon az ember.

Jani a küszöbre meredt. Csak a sötétet látta, meg a sarokban a frissen húzott cihát. Hörgő légvételek mutatták, hogy az öccse ott vergődik. Az asszony a másik ablakkendőt lerántotta. Jani a betegágyhoz lépett.

Három párna polcolta a fejit, de még azokról is előrehajolt a vívódó. A könyökét a térdire, állát a tenyerébe támasztotta. A nyaka, a feje, az egész teste lélegzett; de minden levegő kevés volt, egyre vadabbul kapott utána, szinte dühösen, amíg ki nem merült belé, akkor csak pihegett, hogy egy szempillantás múlva újra meglóduljon.

A szoba, a szipogó anya, a testvéri érzés részvétet parancsolt, de Jani elfogultságán áttört a kíváncsiság. Elég haldoklót látott a fronton, de ez az öccse. Izmosabb fiú volt nála, bár bumfordibb. Az ő arca hosszú, fekete, vékony vonalú, úri arc; az öccse igazi paraszt, kerek fejű, nagy csontú, vastag beszédű. Jó testvérek voltak, de rossz barátok. Szerették egymást, de nem keresték. Hát ez lett belőle.

A beteg hallotta, hogy idegenek vannak a szobában, de nem akart a helyzetén változtatni; hosszú tapasztalás vezette rá, hogy így a legkönnyebb. Az asszony kissé lehűlten nógatta.

– Nédd-e, meggyütt a Jani.

A beteg fölvetette a fejét, Jani nagy óvatosan megcsókolta; s gyorsan visszahúzta a fejét. Veríték és aláeresztett vizelet szaga csapta meg.

– Akkor neked má jó – hápogta a beteg.

Az anya minden reménye elillant. Ez nem az öröm sóhaja volt – az irigységé. A bátortalan irigységé, amely alig különbözik a személyhez nem kötött kétségbeeséstől.

– Majd megsegít téged is az Isten!

– Engem má nem. Dög vagyok én már. Ért vóna ott a srapner, nem veszkölődnék ennyit.

Az anya fölzokogott.

– Józsi; ne káromudd az Istent.

– Mér ne káromuljam? Engem már nem tehet csúfabbá. Káromulok én mindenkit; még a földet is, amibe beledugnak.

Nem mondhatott többet, a melle lélegezni hítta. A ritmikus erőfeszítés lecsillapította. A bátyja katonaruhájáról harctéri gondolatai támadtak. Hogy várta ő is a szabadságot. Most mindenkinek szabadsága van, vége a háborúnak.

– Kivel gyüttél?

– A Lak Ferivel. De mind gyün már. – Neveket sorolt, akikkel együtt utazott. A beteg előtt fölvillantak az arcok s a keserű tudat: ezek élni fognak.

– A Pór Pisti is itthon van. Kocsin hozta az apja, itt ért be Hordóvölgynél.

– Az is megkerült – förmedt föl a beteg. – Hun az Isten, ha az is megkerült. A gyalázatos. A nyakamban volt a szívem, úgy elővett a betegség, mégse engedett hátra. Forverc, Pintér. Fenyegetett, hogy beárul, amiért elrontottam magam.

– Kár is volt – tört ki Janiból a rosszallás. Már a fronton is röstellte, hogy az öccse kuruzsló szereket iszik, csakhogy megszabaduljon. Mire való az?

– Hazakévánkoztam. Én paraszt vótam, nekem nem vasárnap a háború, mint tinektek sarzsiknak. A Pór irigyelte tülem a nyavalyám. Neki köszönhetem, ha megdöglök.

– Dehogyis – dadogta a káplár. Csak most vette észre, hogy az öccse valami kendőt markolász. Szép selyemkeszkenő, amilyet a templomba hordanak a lányok.

– Miféle keszkenő az? – kérdezte, csakhogy elterelje a szót.

Az öccse elhallgatott, a kendőre nézett, maga elé terítette, s mintha védené, ráfektette a jobbját. A másikkal az állát támasztotta, és pihegett. Amennyire bírta, csiggatta a mellét, szégyellte magát a bátyja előtt.

Pintérné hátraintette a fiát. Ott szipogott a cserépkályhának dűlve. Félhangosan rebegte, hogy a beteg meg ne hallja, s bánatos arckifejezése önkéntelen is átcsúszott abba a másikba, amit az újság tudó asszonyok öltenek föl.

– A Katinak szánta. Még Pesten vette, amikor fönn feküdt, de nem jutott hozzá. Az apja éppeg nem szívelte a lányt, ü meg hogy hazakerült, harmadnap ágynak esett.

Kopogtak.

Pintérné fölriadt: – Tessék.

Valami asszonyféle állt a konyha felől megnyílt világosságban. Szép-e, fiatal-e, nem lehetett látni, de vékony volt, az biztos. Jani kitalálta: a Tót Kűműves lánya. Mögötte a Mariska borzas feje, meg még vagy két asszonyszemély, akiket a szenzáció terelt a kőműves lány mögé. A félig nyitva maradt ajtó jó kilátást engedett az ágyra, éhesen leskelődtek, mi történik itt. A férfiak a kályhához szorultak. Pintérné néhány szót motyogott.

– Jól tetted, Kati, hogy elgyütté. Már nagyon számított rád.

Sokba került a nagygazda feleséginek, hogy ennyit is rápazaroljon, de az anyaság rávitte. Kati tétovázón tekingetett. Lépésiben, arckifejezésiben nyoma se volt szenvedélynek vagy gyásznak. Az élő rítus volt, előírásos látogató. Az ünneplő ruháját vette föl, nyakát befödő pruszlék, szeméig húzott kendő, illedelmes arc. Merev derékkal lépett a beteghez, a négy ujját előrenyújtotta, a hüvelykjét a tenyerébe nyomta, a beteg csak az ujja hegyit szoríthatta meg. Így köszönnek a parasztlányok, ő sem köszönhet másképp.

– Hát mégis elgyüttél?

A beteg hangja mélyire nyomta a pihegést; egy rebbenés se árulta el, mi történik benne.

– El. Hát maga hogyan van?

– Köszönöm…

Nem folytatta. Mit tegyen hozzá? Az első estére gondolt, amikor a kórházból hazakerült. A kerítésükön mászott be, megugrasztották, ötszáz lépést szaladt és összeesett. Meddig heverhetett a kukoricában? Késő éjjel kecmergett haza. Azóta nem is látta. Három hónapja fekszik. Képek villantak föl benne; egy este a Széchy-részen a kepék alatt, egy a házuk mögött a lucernán, egy fönn a szőlőhegyen, a présháznál. Nem voltak ezek kiképzett képek, hisz egyszerre látta mind a hármat, s ugyanakkor a fekete „sohá”-t, ami a képek mögött ült.

A lány idegenkedőn szemlélgette a hápogó legényt. A bűz is émelyítette. Nem érzett semmi közösséget a készülő hulla s az akácos tavaszok ölelő hűs órjása közt. Mintha egy jövevény ágyához állították volna.

Néhány percig csöndben maradtak. A diskurzus petyhüdtségén is átütött a helyzet végtelen fájdalma. Egyszerű szavak potyogtak el, egy arc sem leplezte le magát, s az ajtórésen bekukucskáló figyelem mégsem csalódott; a látvány hökkentő szenzáció volt. Jani Doberdó-látott lelkét is elsodorta a hangulat, kíváncsisága a lányra tapadt: ez hát, aki az öccsének rendeltetett. Egyszerű, szőke, tótos arc, vizenyős szemek; de a perc a szerelem győzelmes arcává magasztalta. S ő úgy fogadta a lányt, ahogy a jelenés nyújtotta, s Kűműves Kati ebben a pillanatban valami szentféle volt.

– Jobbulást kívánok, Jóska… – motyogta a lány, s a négy ujját nyújtotta.

Jóska felriadt. Emelésre készülő keze alatt megérezte a zsebkendőt, és elmosolyodott, ha ugyan mosoly egy szégyenlős grimasz.

– Keszkenő, nédd… Még Pestrül hoztam! Gondutam, első innepen karácsonykor…

Könyörgőn nézett a lányra. Az habozott, hogy elfogadhatja-e; de a kinyújtott kéz, benne a világoskék selyem, oly alázatosan nyúlt felé. Elvette.

– Köszönöm, Jóska. A viszontlátásra.

Amint kifele támolygott, egy oldalpillantása a Janira esett. Megzavarodva tért ki a komoly férfiszem elől.

Pintérné Jóskára nézett, hogy nem hal-e meg mindjárt. Pintér a sutba húzódott. Jani kísérte ki a vendéget.

A gáder szokatlanul világos volt. A novemberi ég megreszkírozott egy kis napot, s még kacérkodott is a támdúcokra futtatott vadszőlő száraz indáival meg az ágasra aggatott köcsögök sokszínű fénymázával.

A lányt meleg hullámmal öntötte el a megkönnyebbedés. A szertartásból kibújt a nő, s néhány mozdulata egész fesztelen volt.

– Szegény Jóska – mondta Jani –, nem sok remény van hozzá.

– Szegény – motyogta a lány, de minden bensőség nélkül. Jani örült ennek a szívtelenségnek, de maga se tudta, hogy örül.

Katiból kikívánkozott valami.

– Maga egészen hazagyütt?

A bőre másféle volt, mint az erre valósi lányoké, másképp játszott a vér rajt, most például foltokban gyúlt ki, mint a gyümölcs, ha vakotás. A savós szeme is megkékült, mint a hajnalpírban játszó nefelejcs. Jani helyeselte az öccsét.

– Egészen… – mondta, és egy centiméterrel föllebb szorította meg a csuklóját.

Szemben, a községháza előtt nagy csomó gazda állt, a Pór Pisti elbeszélésit fülelték. Az őrmester csizmaszárából nádpálca kandított ki, s amikor a Kűműves Kati lesütött szemmel elinalt mellettük, utánafordult, kihúzta a pálcát, és a puha bőrcsizmára ütött. Jani összeszorította a fogát.

Jóskát másnap virradatra kiterítették.

*

A Korocsoner kocsma hangosabb volt, mint valaha. Karácsony másodünnepe. Az emberek elunták az otthoni dibdáb szenteskedést; elég abból egy nap. A levegőben lógó izgalmak is társas életet parancsoltak, no, meg a fölszabadulás, amit eleinte hinni is bajos volt, hogy ez nem szabadság, de béke, a háború megdöglött, legénykedhetünk.

Az x-lábú nagy asztal fölött, mint kidöntött tejre szálló dongók, legények zsibogtak. Fele fényes fekete ünneplő civilben, a más fele katonaruhában. Nehéz a visszavetkezés; a polgárgyereknek megőrzik a göncit, vagy ha el is hordta az öccse, telik az eldugott búzából, de miből húzódjon ki a béresfiú?

Valamennyi háborút állott. A fölmentett gazdacsemeték megsunynak otthon, nincs a többi közt maradásuk; de különben jól megfér parasztság, szegénység, a háború összemosta őket, s a falu még csak most kezdi szétválogatni.

Sokadik már a pohár, fölfőtt a képük, s mindenik túllicitál a másikon. Egy alattomos képű, aki úgy ereszti el a szót az orra alatt, mint más a pipafüstöt, a Lak Ferit ugratja.

– A Ferinek is befírhangoztak.

– Mégpedig nagy fírhanggal – hahotázott bele a Lepsényi gyerek, aki mindig a maga ötletén nevetett, s épp ezért nem ment férfiszámba.

A Nagy Fírhang afféle háborús özvegy volt. Talán onnét szedte a nevét, hogy napközben is befüggönyzött, mert éjszaka nem győzte az udvarlóit. Volt egy Kis Fírhang is, az unokahúga, mind a kettőnek Szibériában felejtődött az ura, az itten maradtak nem kis gyönyörűségére.

– Irigy ember a Pór Pisti; itt is magának tartja a feketekávét, akárcsak a fronton.

Nagy hahota, a Lak Feri hadonászik, de kukkot se hallani. Még az öreg Horváth Sándor is kacag. Nyolcvan esztendős vénség; a fia első gazda a faluban, de ő javíthatatlan kocsmatöltelék. Az orra csupa bibircs meg cinóber; nyakára csúszott, ritka körszakálla széles és bárgyú mosolygást rámáz. Most elemiben van, a sok imposztor közt egész visszafiatalodik.

– A fene az olyan feketekávét; kipállasz attúl.

Új röhögés. Egy mély hangú, zömök magzsák is megpróbálja a viccelést.

– Aszongyák, kiástad a ház falát, mert a kapun nem eresztenek be.

A Tót Kűműves is beleszól, suta arcú iparosember, aki télen is salavárit hord, az arca meg csupa szeplő. – Ü lesz a polgárőr atyaisten.

Feri már éktelen dühös. Úgyis hörcsög; itt meg reputációról van szó, ha le nem licitálja őket, még nevet akasztanak a nyakába.

– Félek én? Egy ilyen Pápáról ugrasztottul? Se úr, se paraszt, mi hát?

– Őrmester – bökte bele Pintér Jani, hogy elfordítsa barátjáról a közhumort.

– Őrmester – okoskodott a helybeli bognár. – Megszűnt a!

– Maga is benne van a polgárőrségben – vágott vissza a Tót Kűműves, akinek májára ment a polgárőrség. – A polgárőrség is csak katonaság.

– Az ám. A Horváth bácsi unokája lesz a generális.

Az öreg Horváth védte az unokáját, aki jogot tanult, s mint hadnagy trénkedett a háborúban.

– Mondtam is az onokámnak; ne állj közibük, elemészt ez a sok ingyenélő.

– Inkább a hadnagy úr – előzékenykedett a Lepsényi gyerek –, mint az az ótott lábú Pór Pisti.

– Itt is kommandérozni akar.

– Maj megmutatom én neki – bizonykodott Lak Feri.

Épp jókor, mert belódult az üvegajtó; egy katonás szárazságú „jó estét”, s ott állt a szálka, aki a falu szemébe esett. Az Eliz kisasszony, a boldogult Korocsoner vénlány utódja, nagy alázatosan visszahajbókolgatott. A legények komoran ültek, de megcsöndesedtek. Pór Pisti, mintha ott se lettek volna, kiszemelte a Janit. Ellentmondást nem tűrő lépései végigkopogtak a padlón, ránézett a fiúra, és a szomszéd asztalra bökött.

– Jani, kérlek.

Jani réges-rég elhatározta, hogy pökhendi lesz vele; kije neki, van ő annyi, mint akárki. Kóválygott is valami ilyesmi benne, hogy „itt is helyben vagyok”, vagy „én ültem le elébb”, de a lábába itatott respektus fölállította, oda ült a másik asztalhoz, belenézett a Pisti szürkefagyú szemébe, s bár bosszankodott rajt, érezte, hogy tisztelettudóvá merevedik az arca.

A polgárőrségről volt szó. Az őrmester kapacitálta Janit.

– Minekünk, gazdafiúknak kell összefogni. A mi vagyonunkról van szó. A létszámnak meg kell lenni. Mi lesz, ha cigánysoriakkal töltjük be a keretet. Az a nincstelen beáll, de nemhogy megvédene, inkább kirabol minket, ha arról van szó.

Pontosan, könnyen és okosan beszélt. De ez a hideg, határozott fölény kihívta a vérmérséklet ellentmondását. Riválisok voltak. Ez az uraktól támogatott, ő a béressel cimborázó. Ez a különb, s ő mégis a több. Nem gondolta végig, csak tudta. Ellentmondott, bután.

– Megvédem én a magunkét. Elég a vakparádé.

Az őrmester nem vesztette el a türelmét. Számolt a megváltozott viszonyokkal, s újból elmagyarázta. Pintér Janiban megakadt a nincstelen szó; ezen rágódott. Ó nem tudna ilyet mondani. Már dacosabban tiltakozott.

– Bánom én, menjen, aki ráehült; kommandérozzátok a cigánysort, én megélek az apám földje után.

A nyugalmazott tanítóra vágott. Mintha a Pór Pista rászorult volna. Az őrmester elértette, egy hullám csapott át a homlokán, de nyelt, és tovább beszélt.

A nagy asztalnál egy mondatot se eresztettek el a diskurzusból, bár adták, hogy trécselnek, adomáznak. Lak Feri nekidurálta magát, most megmutatja, ki ő; fölemelte a hangját, és kibökte.

– Minek az a polgárőrség? A nádpálcát suhogtatni?

Célzás volt a Pisti vesszőjére, amit a bricsesz mellett a csizmaszárban hordott. A legények megmozdultak, mint a felrebbentett raj; de halkan; fél szemmel az őrmesterre sunyva. A Lepsényi gyerek megreszkírozta:

– Hozzányő az emberhő az a sok csillag.

– Hát bajosabb is az ökört terelni, mint a bakát.

– Meg az ekét emelgetni.

– Különöstig az olyan magtalan földben.

Célzás volt az a Pórék kukorica kiuzsorázta tagjára. Az őrmester odanézett, Lak Feri vissza.

– Az beszedi a magot, de nem fiaddza. Bezzeg az állam minden pofonért forintot ád.

– Csak vót az.

– Olyik ma is azt hiszi.

Az őrmester megszakította a beszélgetést, linkszsautot csinált, és egy fél percig mereven szemlélte a bérest. Lak Feri elvörösödött, megvárta, amíg Pintér Janihoz fordult; aztán még hepciásabban:

– Kár úgy fikszérozni. Fikszérozza a dajnáit. Egyéb dóga sincs, csak a fehérnépet kerülgetni. Arra kő a mundér.

Pór Pisti fölállt.

– Nekem mondtad?

Lak Feriben hunyászkodott a béres múlt, de már benn volt a forgatagban.

– Neked.

Pór Pisti körülnézett a kocsmában. Ellenséges, lázadó arcok. A Janié is. Megingott a föld. Nemcsak őalatta, a tekintély alatt, ami ezeknek elsősorban ő volt. Ha mozdul, tán széttépik. Életében először habozott. A béresgyerek észrevette, s az izgágaság elborította. Ráröhögött, és elébe köpött. Egyesek vele röhögtek, mások megjegyzéseket tettek. Pór Pisti elvesztette a szabad akaratát, de megtartotta a számító képességét. Nem rohant rá, mit érne vele, de bosszút fog állni; fagyos és mégis vad vendettát.

– Ezt megkeserülöd – mormogta, hátat fordított, becsapta az ajtót.

Mint eloldott szélvész szabadult fel a diadalmámor. Kacagtak, ordítoztak, Feri volt a nap hőse. A ledöntött bálvány alól fölfüstölgő porként öntötte el őket a kérkedés. Szidták a zupásokat, a tiszteket, a jegyzőt.

Jani idegenül állt ebben az indulatzáporban; esztendőkön át káplárkodott, odaszámította magát az uralkodók közé, s itt a mindenkori sarzsik ellen gőzölt a gyűlölet. De az őrmester őbenne is feluszított valami romboló pogányságot, a szégyenének is örült. Illegális úton, de ő lett az első legény; természetes rátartisága megőrizte, hogy üssön az elbukotton, de bukásának örült. Eszébe jutott a lány. Fizetett s elódalgott.

Szegényke, lesheti már. Ide jár a Francznéhoz, valamit tanul, a kelengyéjét öltögeti, meg miegymást. Olyan ügyes, még varróné is lehetne. Ma másodünnep van, bejött-e vajon? Már nem tartotta olyan csudának, mint az öccse halálos ágya fölött, pláne, hogy a tulajdonába ment át. Mert csakugyan úgy szállt rá, mint egy zsebóra vagy gyűrű. Itt-ott néhány szót vetett neki; egyszer a szőlőből jövet szembeakadtak a pallón, ami a Bozót erén visz át. Ő engedte, hogy a Kati rálépjen, akkor maga is ráugrott, majd a derekánál fogva átpöndörítette, a combjába is belecsípett. A lány vissza se nézett, csak elinalt a szőlő felé. Attól fogva forrt a képzelete. Kitudta, hogy van egy kis csutaföldjük a falu végén, ott vágták a csutát az inasgyerekkel. Valamelyik ismerős gazda, akinek a majszter kireperálta a kerítését, vállalta a hazaszállítását. A fiú fölkéredzett a szekérre, ő visszaszólította a lányt. Amikorra a szekér a dűlőről lefordult, Kati egy ott feledt csutakévén feküdt.

Amennyire a két hét alatt kiderült, szelíd és engedelmes szerető volt, nem lángolt, s mégis megmaradt újnak, volt valami úrias, idegen rajt.

Ott kuncsorgott az Erzsébet-kert palánkja alatt. Amikor észrevette Janit, kibútt a ciprusok árnyékábul, csak egy pillanatra, de annyi is elég a legénynek. Hármat ugrott, átcsobbantott a feneketlen sarú országúton, s már húzta is be a mostoha miliőbe kárhozott platánok és ciprusok alá.

Fél hét lehetett. Ki vetődik ilyen késő este, locspocs időben a falu nagy lelkesedve megcsinált s egyre garázdábbra hagyott sétahelyére. Jani bizton érezte magát. A lány háta mögött jobb csípejére csúsztatta az öklit, szelíden magához húzta, s ugyanebben a pozícióban a kert egyetlen, ledűlt támlájú padjára csücsültette, azzal a túlzott gyöngédséggel, ahogy az udvarló bakák szokták.

Kati panaszkodott, hogy mennyire félt. Jani gügyögve kérdezte:

– Féltél, kis mókuskám. Mitű féltél? – Megszorította a derekát, és a szemébe nézett, Kati hátrahúzta magát s fölkuncogott. A fiú megcsókolta, leheletszerűn, hisz a csók nem bevezetése a szerelemnek, hanem finomkodó helyettesítője. Itt úgyse lehetne; a pad is vizes; a fa is megrázkódik s nyakukba hullatja didergő csöppjeit.

– Bizony, félek. Szemtelenek az emberek. Megkeverte üket a háború.

– Na né…

– Alig van nap, hogy valamék ne próbálkoznya.

Jani kacagott, mint aki biztos a dolgában.

– Biztos kelleted magad.

– Reggel is, hogy megyek az asszonysághoz, a Francznéhoz, megszólít valaki: „Na Jutka, van-e szeretőd?” Mondok, én Kati vagyok. Azt mondja, mert ha nincs, nála különbet úgyse találok. Megnézem a szemtelent, derék ember, igaz, de én egy szót se szótam, csak elkezdtem sietni, a meg nevetett, azt mondja, mész te még lassabban is, Kati. Franczné mondja, hogy a Pór tanító fia, az őrmester.

Janiban fölindult a vér. Már erre is kihegyezte a fogát. De az ő sajkájába bele nem zabál. A Lak Feri gyűlölete bömbölt belőle. Ellökte a lányt, hogy majd lepottyant a pad másik felén.

– Mert te is céda vagy.

Kati csak bámulta figyelmesen, s el se mukkanta magát. Az apja italos ember, megszokta, hogy ne firtassa a férfiindulatot.

– Valamennyien cédák vagytok; a nádpálca imponál meg a kisztihand. De kiirtom a güzüt, csak somfordáljon a garádomon. Ráviszem a falut a…

Egy lövés tépte ketté a mondatát. Közelbül jött, mannlicherből. Janit határtalan izgalom reszkettette meg. Mintha őt lőtték volna le. Még nem is gondolkodhatott, mi történt, s már érezte, hogy személyes ügye ez a lövés. Csak egy másodpercig támolygott. Bát se mondott a lánynak, a kerítésből hiányzott egy záp, azon át szökött ki. Röpült, mint egy válaszul szánt golyó.

Amint az úttesten átugratott, a Lepsényi gyerekbe ütődött, majd föllökte. Mi az, kérdezte, s bennhagyva a választ, úgy száguldott tovább. Mindenfelől férfiak rohantak, kiabáltak. A fiatal Vargáné kabátjánál fogva tartóztatta az urát. „Te, meglőnek!” Az ember mellbe nyomta, és fölvetett, készenlétbe helyezett testtartással vágtatott a többiek után. A Polgári Olvasó felé sűrűsödött a tömeg. Egy asszony, aki odamerészkedett, szemét befödve jött vissza, s vékony fejhangon visítozott: jesszusom, anyám. A ház előtti padot sereglették körül. Jani mint új veszedelem csapott a harminc-negyven főnyi tömegbe; hatalmas tempókkal utat nyitott, s ott állt a padra hanyatlott test előtt. A sebzett háta a kerítésnek feszült, a feje a válláról előreesett, mint aki szunyókál; a medencéje és a lábai elcsúsztak a padtól. Ahogy nagy ügyetlenül odatámogatták. A kovács a mándliját bontogatta, hogy szabaddá tegye a mellit. Más ajánlkozott, hogy orvosért fut, megint más a gyilkost kereste.

– A mejjibe lőtt – magyarázta az egyik.

– Mán a kocsmában is gyűlölködtek.

– Be kő a házba vinni.

– Egy rongyot. A sebjit bedugni.

Jani egy másodperc alatt átvágta magát. Minden hangot összetett, megsokszorozott, s már meg is értette a történteket. Egy pillanatig roppant világosság lángolt a fejében, mintha az egész élete átzúdult volna az agyán. Ölbe kapta a legényt; cipelte a házba. A fiú feje az ő nyakára esett; az orra az arcát súrolta. A sebesült szuszogott egyet, s a szuszogása kis örvényeket kavart a bőre pelyheiben. Várta a második szuszogást. Nem ő, a bőre. Semmi. Roppant aggodalom szállta meg. Nem aggódó gondolatok; az aggodalom testi érzése. Szorongott, s meglúdbőrzött. A Polgári Olvasó házát egy özvegyasszony bérli. Annak a díványára rakta a halottat. Ott állt a tetem fejitül az asszony, a konyhai akasztós petróleumlámpával, ő a jobbját tapogatta. Mögötte a homályból emberek furakodtak; a Tót Kűműves megkerülte, s lábtól bámulta a Ferit. Mind a hárman visszahúzódnak a testtől.

– Ennek kampec… – mondja a kőműves.

Jött az orvos, tuszkolja ki a népet. Jani is kinn ácsorog az eszterhéj alatt. Izgatott beszédfoszlányok. Egy huszárlábú, verejtékező kis legény mesélgeti.

– Mukkot se szót, csak belelőtt. Én vele vótam. Csöndesen diskuráltunk, a Pisti oda állt elénk; megnézi a Lakot, oszt lű.

– A puskáért ment haza.

– Mért nem fogtad meg?

– Fogd meg, bolond, puska vót nála.

Egy sóhajtó káromkodás:

– Hej, Pór Pisti; ezt megkeserülöd.

A Tót Kűműves is beleröffen:

– Kap egy esztendőt, a felit elengedik, oszt jobban feszít, mint idáig.

– Úgy van, az urak kimentik. Űértük lűdöz.

Jani a meghalt öccsét látta, amint a hápogó melliből kibúg az indulat. Hát ez is megkerült. De ebben a haragban benn volt a cigánysori jelenet is, ahogy a Katit csábítgatja meg a Lak Feri véres árnya is. Meleg ködön át érezte az embereket; mint a zúgó Adriát félálomban, amikor épp a parton volt a succgrabéjuk. Csak a szenvedélyei voltak ébren. Fölrikoltott.

– Nem addig. Itt mi teszünk igazságot. Elő kell keríteni.

Az emberek helyeseltek; az óvatosabbak elódalogtak, de a megürült kocsmákból vad, nekiszánt pofák tolakodtak a helyükbe. A cigánysorra is kifutott a hír, onnét már fegyveresen szivárgott be a leszerelt katonaság.

– Majd mi elbánunk vele.

– Arra fő láttuk menni.

– Úgy ment, mintha spacérozott vóna.

– Biztos a dógában, de most rajtaveszt.

– Az öcsémet is ő zavarta a halálba. Meg hány legényt, aki ma is élhetne.

– Az én testvéremet is. Mert mindig sturmúni akart, hogy csörögjön a mejje.

– Meg kő keresni.

– A Bozótba bújt.

– Rágyújtjuk. Úgyis a gazdáké a nád.

Már kinn lármáztak az utcán. Jani a középen. Tőle várták a vezényszót. Fölbőszítette őket, hogy kicsúszhat a kezük közül. A várakozás minden perce meghatványozza a szenvedélyt.

– A Medve gyerek is csak egy évet kapott.

– E még azt se kap.

– Elevenen kő elásni.

A tömeg szélén új bibircs csődület támadt, az emberek kezdtek odafigyelni, akik hallották, a többinek kiáltozták.

– A községházán van. Az áristumban van.

Az egyik kisbíró szaladt le a hírrel. A Lak Feri barátja, őt jött látni. A Pisti följelentette magát; épp ott volt a községházán a bíró, mindjárt be is csukták az áristumba. Egyenes, katonás eljárás, de a népet fölbőszítette.

– A törvénybe takarózik.

Tót Kűműves, aki a Népszavá-t járatta, felordított:

– Mi vagyunk a törvény.

A mondás belemarkolt a felzaklatott agyba.

– Szétrúgjuk az áristumot.

– Őrzik a csendőrök.

– Az a két szál csendőr.

– Gyerünk – adta ki Jani is a jelszót.

A tömeg mint lomha, vörös szemű krokodil mozdult meg a benépesedett utcán. Gyanús alakok szivárogtak elő. Szótlan béresgyerekek, cigányok, a faluba befajzott napszámosok. Az öreg Sági János is ott volt. Hallgatag kocsmatöltelék, akit a kikapós felesége haragított össze az élettel. Csak annyit tudni róla, hogy megbízható munkás, és mindennap elpáholja a gyerekeit. Még senkivel se beszélt öt percet egyhuzamban. Most sötéten ballag; a vállán fejsze, a katonasapka a szemében.

A tömeg morajlott, de csillapodott is. Mintha a megindult tett lekötné energiáját. Az indulat vörös rikoltásai megritkulnak. A fekete elszánás konok színfoltjában hömpölyögnek. A gazdák során úgy haladtak végig. A jóléttől szilvakék polgárok visszahúzódtak szobáikba, a vadászpuska töltve, a lámpát lecsavarták. Az asszonyok a szegénységet szidták, a férfiak a Pór Pisti hirtelenségét.

Janinak nem volt egy gondolata sem. Csak az éjszakát érezte, a tömeget s a fellegekben sunnyogó holdat. A csizmája nagy cuppokat vert, s a fejében hallotta a szíve verését. A düh értelmi forrásai eldugultak, magános, vizes pocsolya volt, tartalmatlan érzés.

Az útra se ügyelt; nem tudta, hol jár, a délutáni pinceszer, az esti borozás megindította a mámort, a harag befejezte. Az elázottság érzése volt ez, érzékek tájékozatlansága, gondolatfoszlányok kelebalálása, homályos, mint az álom, egyhangú, mint a fűrészelés s mégis indulat.

Amint a Pintér házhoz közeledtek, fölserkent benn az ismerősség érzése, de nem adott számot róla. Egy asszony ugrált előtte.

– Há mész? Jani, Jani! Gyere onnét.

Egy morgó hang, a Kűművesé.

– Kejjen onnét.

Az asszony a ruhájába kap; azok föllökik. A csizmájába csimpaszkodik.

– Jani fiam.

Valami belérebbent, hogy talán az anyja, de a kötelező megrökönyödés elmaradt. A tömeg a községház udvarára lódult.

Az áristum a községház gádere végin húzódott meg, szűk, magtárszerű szoba, oda csukták a garasos tolvajokat, a mezőcsőszök fülönfogottjait, asszonyokat, akik csévét gyűjtögettek a kötőjükben, kamaszokat, akik a szőlőkben imposztorkodtak. Oda került Pór Pisti is. Reggel majd fölkísérik Enyingre. A bíró, aki két-három elöljáróval a községházán diskurálgatott, a közeledő neszt meghallotta, rögtön kitalálta, miről van szó. A fiú szegről-végről rokona is volt; kinyitotta a tömlöcöt.

– Na Pisti, amerre szemed látja.

Maga is oldalt lépett, a kapun beözönlő hordába veszett, az elöljárók is, ki merre tudott. Az őrmester a telek mélye felé futott. Ha kijut a hátsó kapun, ott a határ, hajnalra Enyingen ül. De a hátsó kapun is özönlött a nép. A cigánysoriak egy foszlánya erre került. Villogó fejszékkel, kiáltozással lódult be. Legázolták a faiskola növendék almafáit; mások a palánkot döntötték be, pedig a kapu is tárva volt.

Pisti, a hideg, számító, fegyelmezett katona megkeveredett. Elöl tűz, hátul tűz. Fegyvertelenül a lincselők válogatást nem ismerő halálnemei közt. A szomszéd telek felé ugrott, át a farakásokon. Jani látta őt. Újra föllobogott benne a tudat. Hogy került fegyver a kezébe? Ki nyomta oda neki? Az Olvasótól hozta? Vagy itt tépte ki a szomszédja markából?

– Ahun fut – rikoltozott a nép.

Megszökik. Megszökik – ő is ezt érezte, s mint hajtóvadászat izgalmában a lövésre álló puskás, kötelességinek tudta, hogy lőjön. Nem morális, forradalmi vagy milyen, egyszerűen vadászkötelességének.

A bokáját zúzta szét. Kalimpálva zuhant a hasábfák alá. Jani érezte, hogy elhagyják. Amíg célzott, alakok rohantak el körülötte. A tömeg lógósai közt imbolygott. Az elülsők, a dolgozók a hasábfák árnyába hajoltak. Mint disznóöléskor, ha kopozzák a forrázott hullát; emberek toporogtak valami alacsony körül. A hold egy fölemelt fejszére csillant. A Sági fejéről lecsúszott a katonasapka; beretvált feje volt, mint a fegyenceknek.

Hátul kiabálás támadt. A csendőrök.

Elébb még átgázoltak volna a csendőrökön is. Két szál tollasból állt az őrs. Ott vonult el a laktanya előtt a falu, s ők meglapultak. Mit tegyenek? Minden harmadik suhancnál mannlicher, talán még handgránátjuk is van. Amíg vért szomjazott, az ő vérük is jó lett volna a felmoccant szörnyetegnek. Hogy kilakott, rémtette árnyékaként riadt belé a csendőrszó.

– Erősítés gyütt Enyingről – ordítozta egy kishitű.

Az emberek oszladoztak. Erre is, arra is, le-levált egy csoport. Ságiék is megindultak, a három-négy legelszántabb. Minden sietség nélkül, a hátsó kapu felé. Az a húscsomó már nem is mocorgott. Nyugodtan hevert, mint egy lecsúszott tuskó.

Jani polgárgyerek volt, s mélyen élt benn az ő kiforrott társadalmának a tisztelete. Rettenetes űr hasadt a tett és az ember közé. Hihetetlennek tűnt föl, hogy ez az igazi Tükrös falu, s az idő, mely a községháza megürült telkét felbolygatta, az ő életét himbáló ugyanazon idő. Állt, mint a cövek.

Egy puha test csúszott hozzá. Kendőbe burkolt kis asszonyi valami.

– Gyere innét – hallotta.

Az ökle odacsúszott a derekára, bakásan, mint elébb az Erzsébet-kertben. Gépiesen követte. Egy holdvilág fehérítette arc dermedt szeppenése reszketett a hóna alól. Hátra tartottak ők is, a cigánysor felé, összebúva, mint szerelmesek.

Hogy elült a nesz; a csendőrök is előmerészkedtek. Üres volt a telek. Csak a fahasábok alatt csillogott egy tócsa.

*

Ezer szem pörzsölte az arcát. Az egész templom őt figyelte. Szemből a vékony kis tisztelendő asszony, aki csak időnként merte rászalasztani a rebbenős tekintetét. Oldalt tőle a trabális Siposné, a molnár felesége, aki kitartón falta, mint valami cirkuszi mutatványt. Mögöttük a párhuzamosan álló selyemkendők száza, az árnyakból előmeredő, mozdulatlan pillák. Szemben a kóruson, a harmónium körül a fújtató kamaszok meg az iskolás gyerekek, lenn az Úrasztalt szegélyező padokon a fészkelődő iskolás lánykák. Mindenki őt bámulta. Kiprédikálták.

Először ült a férfiak közé. Eddig, ha szabadságra hazavetődött, vagy a kóruson lapult meg, vagy a vásártéren évődött a templomkerülőkkel. Ma betelepedett. A második padba, a tanult emberek mögé, hadd lássák, hogy szembenéz akárkivel. Tíz napja a Pór Pisti szörnyű kimúlásának, de a levegő is megváltozott körülötte. Az emberek falon át beszéltek vele. Mintha egy láthatatlan cellát hordott volna magán. Nyirkos egyedüllét fojtogatta.

Beülök a templomukba. Nem ijedek meg senkitől – dacoskodott a felszínen. Odatartozom a templomukba. Tán visszafogadnak – szorongott a mélyen. A kiközösítés előtt álló reménykedés hozta ide, s most kiprédikálták. Vak daccal ütötte föl a nyakát, sötét arca meghajnalodott, szép volt így, selyemszálú kis bajszával, a finom vonalú arcába behulló, tömött, sötétbarna haj alkalmas volt, hogy vonzóvá tegye a bámész iskolás lánykák előtt a bűnt. Mintha nem is hozzá intéződne a prédikátori szó. Nyílt szembogárral meredt a gyülekezetre. Csak belül szorongott beszorult kuvaszként a kétségbeesés. Hát hova tartozik ő, ha nem ezekhez? Minden atyafija, az egész családja, baráti köre itt ült. Kik közt lesz ő ember, ha ezek kitaszítják?

Ne ölj! Milyen kurtán esett a templom padjaira a textus. Mint egy kard, amely az ő fejét is magával gurdította. Hogy rárándultak a szemek. A szomszédja, a nagy, szögletes fejű Demjén, szembefordult vele.

Még most is annak a percnek a döbbenete fogta. Fönn állt a tisztelendő úr, elmondta a könyörgést, s végigszemlélődött a gyülekezeten. Akkor fedezte föl őt. Összeakadt a szemük. A pap kihúzta a szép, merkelt jelzőjét az evangéliumi részből, és előrelapozott a Mózes könyvihez. Ott cserélte meg a szószéken az igét.

– Azok a szent igék, amelyekről ez ünnepi órán elmélkedni kívánok, írva találtatik a Mózes II. könyve 20. része… 13. versében, ahol is a nevezett szent helyen, Mózes II. könyve, 20. része, 13. versében a következő szent igék találhatók: Ne ölj!

Fél órája ennek, s azóta a zuhogó körmondatok s a rászegezett hökkenés szikraesőjében ül. Ül-e, áll-e, vagy lebeg?

„Senki sem tolhatja föl magát a bírói bölcsesség ítélőszékébe, s még kevésbé azon fényesebb ítélőszékbe, honnét az Úr ítéli meg az emberi cselekedetet. A zavaros idők viharzásában megzavarodik az ember tévelygő lelkében a jó és rossz határa, s kérkedőn emeli fejét az igazságtevés öltönyébe emelt Sátán, de a vihar elül s Hóreb hegyéről örök fényességben tündököl cselekedeteink örök mértéke, a tíz parancsolat. Aki kardot emel, kard által vész el. Jöhet bármely irány és bármely eszme, egy sem állhat meg, ha figyelembe nem veszi ezt a legelemibb parancsát az isteni Gondviselésnek; melyet mai elmélkedésem textusául választottam. Amen.”

Lábdobogás. A gyülekezet fölállt, a pap bevárta, amíg az öregek is visszanyerik a föltápászkodásban megingott egyensúlyukat, s helyrecsusszantják suttyogó csizmájukat. Ma az öreg Varga bácsi sem aludt el, pedig az ő nyolcvanöt esztendős templomjáró buzgalmát veszedelmesen kikezdte az aggastyáni szender. A pap lemorzsolta az imát, leballagott a katedráról, s nagy fejlökéssel nógatja előre Dávid fölharsant zsoltárát, melyet végtelenbe nyújtanának, s nagy sorvéghúzással cifráznak a konzervatív öregek. Az orgonából is ki-kisiklik a szusz, megbicsaklik, mint tétova láb; a szelíden zsolozsmázgató hajadonok orcáján ki is üt a káröröm; elvétette a rektor. Amióta megnősült, a Horváth Sándor Zsófika leányát kapta meg, nincs becsülete.

Pintér Jani ködön át látta, hogy áll föl az úriasszonyok padja. Mímelik, mintha imádkoznának valamit, és kisietnek. A következő sornál a parasztlányok vonultak ki… azután az asszonya, vénebbje. Már csak a férfiak borízű torkából bugyogott az ének.

Pintér Jani még reménykedett, hogy történik valami, odaáll elé a tisztelendő úr, és helyreigazítja magát, de az csak noszogatja a „ragadd elő”-t. A ráncos homloka a feje tetejére fut, s bátorítón néz az öreg Kertész bácsira, aki nagy gyönyörűséggel érzi, mint marad el a többi vénember „ő–ő”-je az övé mögött. Már egyedül reszket az ürülő templomban. Közben az úri férfiak padja is fölállt, Jani tudta, rajta a sor. Végigsétáltatta szemét a megszokott bútorokon, az úrasztal 1857-es dátumú, vásott aranyozású terítőjén, a szószék baldachinján s a sok sípú orgonán, melynek az első szólamlása kimondhatatlan lázba borította tízesztendős érzékeit. Vette a kalapját leszurkolta az ajtó mellé tett tányérba a maga kétkoronását, és kilépett a csikorgó havú télbe.

húzta a gyülekezet.

A templomudvaron csizmák és cipők csikorogtak a gázolásra sem olvadó havon. Módosabb gazdák, a kurátor és a presbiterek várták az utolsónak kijövő tisztelendő urat. Ez a komáját, az az apósát. Már az apák és fiak külön verődtek.

Jani egyedül lézengett a fényes fekete ünneplők közt. Meg-megnézték, de elég volt visszanéznie, összeröffentek, mintha a községi pálinkafőzdét tárgyalnák, csak közébük ne elegyedjen. Pedig nem is akart. Átvillant rajta, ha leütné a papot. Mire menne? De akkor mit lődörög köztük? Szégyellt kisomfordálni. Megszeppenését, elhagyott ügyefogyottságát paraszt truccba burkolta: juszt is itt maradok.

Az adóügyi jegyző lépett mellé.

– Jó napot, Pintér úr. Jó már kikerülni. Nehezen gyeplüzi az öreg a szót.

Jani nem tudta, piszkálódni akar vagy vigasztalni. Mogorván várta, hogy visszavágjon. Berényi nem zavartatta magát, sőt fölemelte a hangját.

– Most firtatják a tíz parancsolatot? Emlegették volna a háború alatt. Akkor senki se mondta, hogy ne ölj.

A szomszéd csoportok megütődve fordultak oda, s összehunyorítottak. Na lám; a Berényi. Meglett parasztok egymás kordovány arcbőréről betűzték, mi lehet e mögött! Alkalmazkodó, nyelvük értő ember volt ez a Berényi. Elborozott velük, és mindenkinek igazat adott, hajhászta a népszerűséget. Oka van annak, hogy így oltalmába veszi a Pintér Janit.

– Jegyző akar e lenni – látott át a szitán Varga Béla, a pénztárnok; kinyílt eszű, suttyom beszédű ember.

– A Janival ölné el az öreg jegyzőt – toldotta meg a másik.

A Jani gyámoltalan árvasága boldogan kapott a nyújtott kéz után, s nem latolgatta a tendenciát.

– Nem ám. A biblia is csak arrul jó, hogy a gyengébbnek a fejéhez vágják.

A parasztok morogtak. Kertész bácsi már cihelődött, hogy megleckézteti a keresztfiát. Az élelmes Berényi beérte ennyi tüntetéssel, s megelőzte az idő előtti összecsörrenést.

– Arra alá tart, Pintér úr? Én is a községházára megyek.

Jani hálás volt ennek a futtában ismert úrfélének, aki kiemelte a fajtája közül. Elkerült közülük, s mégsem szaladt meg.

– Rosszlelkű nép ez az itteni – magyarázta az adóügyi jegyző. – Örül, ha rúghat a fajtáján. Mi, erdélyiek, megértőbbek vagyunk. Énelőttem a tisztelendő úr is levizsgázott. Nemhogy egy pap, egy intelligensebb ember is őrizkedne hasonló esetben a más feje fölött pálcát törni. Persze, kell neki az újság, így nem alusznak el a hívek. Magyar ember mindenkit pártol, aki a fajtáját fojtogatja.

– Bennem göcsre talált a fejszéje – fakadt ki Janiból a hencegéssé szabadult megkönnyebbedés.

– Higgye el, Pintér úr, abban a napszámos emberben több jó érzés van, mint a nagygazdákban. A mód kevélyíti meg ezeket.

Jani az apját látta. Hogy botorkál az is körülötte. Mint egy meglógott fegyenc körül. Szinte örül, hogy beigazolódott a jövendölése. Mindig jósolgatott, hogy nem lesz ember belőle. Hát nem lett, gyilkos lett, s az apja jár elöl a megbotránkozásban.

– Fölfuvalkodott parasztok – süvített ki belőle a tudatosra vált gyűlölet. – Visszaadom ezt nekik.

Valami nagyot akart tenni ellenük; elsősorban az apja ellen. Az öreg évek óta már, hogy oda se szagolt a templomba, mégis mintha ő rendezte volna az egész megszégyenítést. Az ő szelleme röhögött a fényes dolmányukról, amint gőgösen elfordulnak tőle. Az apjáé, akivel surján kora óta hadilábon áll. De most föllázad ellene.

A porta előtt néhány iparosember pletykázgatott, köztük a Tót Kűműves. Mint villám csapott belé a haditerv. Megkéri a lányt. Elveszi a Katit, akitől az öccsét is féltették, akitől őt is féltik. Szégyent hoz rájuk, lőjje őket a hideg.

Elköszönt az idevalósi parasztnép gyöngéit taglaló jegyzőtől, átvágott az iparosokhoz, s ráköszönt a jövendő apósára.

– Egy kis beszédem volna a mester úrral.

– Tessék.

– Sétálnánk kicsit.

– Lehet.

Némán ballagtak vagy kétszáz lépést, akkor kibökte.

– Majszter úr, elveszem a Katit.

– A Katit?

– Azt.

A Tót Kűműves rezes képire kikandított az óvatos ravaszság. Találgatón mustrálta lebocsátott pilláin át a legényt. Kifigurázza? Komolyan beszél? Van valami suskus a Kati körül. Jóakaró szomszédnék figyelmeztették is rá. Nem hallotta meg. A lányában föltétlen megbízó atya pózába bújt, hogy annál gondtalanabbul élhessen rokon szenvedélyeinek, az italnak és a politikának. Mért is hótt el az anyja? Ő férfi létére szépen fölnevelte, az vigyázott volna, hogy el ne kehesedjen.

– Nem kötik tehén mellé a csikót – vágta vissza erőltetett népiességgel; bár a béle is beleremegett, hátha.

– Azt hiszi, viccölök?

– Nem egyezne abba a Pintér úr apja. Igazuk is van az öregeknek; ki-ki a fajtájából.

– De én kiguvadtam a fajtámból.

A Tóth Kűműves arcából győztes káröröm csapott ki, de már rá is szórta az értelmes nyugodtság hamulátszatát. Hát innét zörög a haraszt?

– Az igaz. Pintér úr nem közibük való. Nem akarom megsérteni az atyafiait, de több emberség van benne, mint a falu valamennyi gazdalegényiben.

Janit megütötte a szó. Egy hónap előtt még megtorolta volna. Sértette a majszter vállveregetése. Mintha azt mondaná: te még csak megjárod, de az apád meg a többi paraszt; jobb volna a Bozótba fojtani őket. Csöndesen felelt.

– Nem arrul van szó. A lányt kérem.

– Énnekem mi kifogásom lenne? Nagy tisztesség, amivel Pintér úr a lányom megbecsüli. Nem a vagyonért, arra én nem adok. A saját személyiért. Az egész köznép úgy tekint Pintér úrra, mint vezérére. S ha nem vaklárma ez a forradalom, első embert csinálunk magából. Mi, a szegénység. Hanem meg köll fontuni. Hirtelen szó, hosszú szégyen.

– A szégyenen túl vagyunk, majszter úr.

– Akkor látná meg, ha a rokonai molesztálgatnák.

– Nincs nekem rokonyom, aki szót vesztegetne velem. Már a papjuk is kiprédikált. Hát ők.

Nevetve mondta, mintha fittyet hányna rájuk is, a papjukra is, de a szíve befátyolozta a kacagását.

– Kiprédikálták?

– Egy teljes óra hosszat. Furtunfúrt rólam dumált. Ilyen nevezetes személy vagyok.

Tót Kűművesből kiütötték az akonát, öntötte a templombecsmérlő frázist.

– Embere támadt a népnek. No, összefogni gyorsan. Nem pofozhatjuk, nem rugdoshatjuk, mán a Pór Pistit is vérbe köpülték érte. Még hegyibénk gyün a cigánysor. Kondítsunk hát a harangon; föl a szószékre, onnét uszítsunk az új Dózsa Györgyre.

– Nem vagyok én Dózsa György, mester úr. Kiszolgáltam hét esztendőt, egyszer se mondtam, hogy kevés a menázs vagy lopnak a zupások. Pedig kevés is volt, meg loptak is. Nem szeretem, aki váltig ölégedetlen. Mire jó a? Sopánkoggyanak az asszonyok. Most történt először, hogy ez a Pór Pisti, szegény feje, kihozott a türelemből. Meglakult érte. Én is meglakulok. A tulajdon tette pusztította el. Rám kenik. Bánja az ördög. Megvagyok én a falu nélkül is.

– A parasztok nékül.

– A falu nélkül is. Megnősülök, dógozok, eszek karom után, szólok eszem szerint. Kinek mi köze hozzá. Nem igaz?

– Igaz.

A községház előtt álltak, szemben a Pintér ház hógubás zsúpteteje, a szarufába tűzött címert fehér bóbitává bagyulálta a hó.

– Isten áldja, majszter úr. A többit majd megbeszéljük.

Kezet fogtak. A levegő napfény, kékség és hideg kemény öntvénye volt. Az apósom – gondolta Jani, és elszontyolodva ment át az országút csapásán, amely megolvadt, s újra jéggé fagyott a sűrű községházjárók csizmái alatt.

Immel-ámmal fordult a szülői házba. Háromszor is végighúzta a csizmát a sárvason, még le is topogta, a konyhaajtó elé fektetett rongyba is belecsoszogtatta, pedig tiszta volt az úgyis, elrúgta a lábbeli a havat. Előbb még csupa láng volt. Így megmondja a magáét, úgy nem ad a duzzogásukra. De mindjobban elcsúszott a lélek a szándék alól. A várható tusa az ösztönön át bágyasztotta az elmét.

A konyhaajtó egy ablakocskája még a minap kivágódott; élénk vitatkozás szivárgott ki a töltött káposztás fazék fölül. Jani visszadermedt. Hátha tudják már. A Mari nem volt templomban, de a barátnéja. Az ilyet egykettő elszélesztik. Mit gondol felőle az anyja. Őt szidja vagy a papot? Röstellte magát, de fülelt.

– Az kéne még, hogy egy mesterember lányával barátkozz. Különöstég, aki a bátyád dajnája vót.

– Csak fosztani híttam. Gondutam, szépen kézimunkáz, megcsinána egy-két futót a straférungomba.

– Rá is vagy szoruva. Ide egyszer tette be a lábát. Nem bájolja el a másik fiam is. Éppeg fosztani. Elhancúrozna a zsírmécs mellett. A kő neki; a sötétség meg a sutyorgó. Avval bolondította el szegény Jóskát is.

– Ha elbolondította, elbolondította. Nem esik hiba a fiában.

– Mit tudod te? Bűvös fajzat ez. Az anyja is olyan vót, az anyja testvérje is. Még a menyemmé hízelkedi magát.

A Mariska jóízűt kacagott.

– Több esze van a Janinak. Még az üngit se hordja el a Józsinak, aszongya, bacilusos; hát a szeretőjét.

Jani benyitott. A két nő nem hallotta neszét; nem tudták, hallgatózott-e, vagy csak osonva jött. Pintérné zavarodottan ráncigálta a töltött káposztás fazekat, amelynek a födelét fölemelték az öklömnyi gombócok. Elhúzta a tűzhely karikáját, a kicsapó láng vérével födözte az arca pirosságát. Mari is belebukott a krumplis veidlingbe, s olyan akkurát S-eket hámozott, mintha a vőlegényit készülne kivetni.

Janiban is lassan szaggatta pórázát a mondanivaló. Ide-oda hümmögött, de csak odamondta.

– Hát igazán nem bírná el, édesanyám, a Kati leheletét?

Pintérné szelíden, de határozottan felelt.

– Az én házamban nem, édes fiam.

– Akkor telek után kell nézni.

– Mért kellene? Megférünk mi itt.

– Mert én elveszem a Katit. Amilyen igaz, hogy itt állok.

Pintérnében leszállt a vér, mint alagcsövezett földben a talajvíz. De diplomatább volt, semhogy felhorkanjon. A fazekakat tologatta, és elpityeredett. A homlokán hatalmas horzsolás hegje. Nem beszéltek róla, de Jani tudta, hogy akkor szerezte.

– Még csak ez köllött – motyogta. – Az Isten verje azt a háborút, mit csinált belüled.

– Gyilkost, mondja ki – dühösödött föl Jani, inkább, hogy magát keményítse. – Tudom, hogy annak tartanak. Épp ezért köll valaki, aki embernek néz. Mert maguknak csak egy leütnivaló bitang vagyok.

– Ne neszezz, te – csiggatta Pintérné az első szoba ajtajára pislogva. – A jegyző van apádnál, behallatszik.

Ez még jobban felbőszítette a fiút. Szentül hitte, hogy a jegyző is csak uszítja az apját. Vizslák közrefogta nyúl ő, mindenki ellensége.

– Bánom is én. Hát itt van, itt van. Amíg ki nem tiltanak, megmondom a magamét. Zavarjanak el, ha pironkodnak értem.

– Jani, Jani – sopánkodott az anyja; míg Mariska rémült szemében romantikus tüneménynek járó csodálat ült.

Fölpattant az első szoba ajtó. Az öregedő jegyző köpcös termete gurult ki, mögötte a házigazda. A jegyző odaköszönt a tűzhely körülieknek. Pintérnére még megjegyzést is tett, hogy vénségére fiatalodik. Jani a sut felé fordult, s durcásan nézte az öccse bevágott lábbelijét.

Amíg idősb Pintér János a vendégét búcsúztatta, s a hosszú locs-pocsra köszöntő havat dicsérgette, Pintérné könyörgőre fogta a dolgot.

– Csak most ne bántsd az apádat. Hónap is ráérsz, ha elszántad magad. Ma amúgy is dühös.

Hallatszott az öreg toporgása, amint visszakészülődik. Jani mogorván hallgatott.

– Csak most ne szólj, Jani.

Az öreg visszajött, bement az első szobába, hogy elrakja a kancsót. Vendéglátó képe visszamorcult. Azóta nem látták másmilyennek. Jani utánalépett. A két nő még hallotta, amint megszólal.

– Édesapám, egy szóra.

Azután behúzta az ajtót. Némán vesződtek az ételeikkel; gondban az anya, lázban a lány.

Mint ugrani kész komondor telepedett a két férfi közé a csönd. Az apa odaigazgatta a kászlira a jegyző meg a maga poharát. Az övében maradt egy korty, azt visszalottyantotta a kancsóba. Hümmögött, krákogott, minden figyelme a kászli rendjére veszett. A fiú kihúzta a széket az asztal mögül, maga elé emelte barikádul, és ránehézkedett. Megzavarta őket a következő perc árnya; tudták, hogy veszekedni fognak, s inkább a föld másik végin kapáltak volna. Az apa a fiú teli férfiságát, a fiú az apa szó mélységes visszhangját respektálta.

– Valami rágja édesapámat.

– Engem?

– Veszem észre. Csak sündörög, az étellel is csak gyüszmölődik. Se helye, se nyugta. Eszi valami.

– A Jóska. Ütet sajnálom.

– Nem ütet. Egész jól megvolt a halála után. Csak amióta… Miattam eszi magát.

– Ha tudod, mit firtatod.

– Éppen mert tudom. Nem akarok édesapám szégyenére lenni.

– Ami megvan, megvan.

– Ne rőtögessen édesapám egy gyilkost. Én ugyan nem vagyok az, de maguk annak tartanak. Gondutam, nekem is, édesapáméknak is jobb, ha külön költözünk.

– Akkor is a Pintér Jani vagy.

– Hát az vagyok; de maga legalább fölütheti a silápos kalapját. Szemükbe nézhet az embereknek. Az öreg Pintér János kitagadta a fiát. Kiadta a részit és eltiltotta; nincs közöm a Pór Pisti gyilkosával. Ha nem is mondaná, az emberek azt hinnék. Azt maga legalább tiszta vóna a dologbul.

Az öreg ember könyékre támaszkodott, s belegondolkozott a dohos levegőbe. Igazi első szoba szaga volt az alacsony, soha napján szellőztetett helynek. Kényelmetlenül is érezte magát benn.

– Aszondod, kiadta a részit?

– Azt.

– Miféle részt?

– A harmadrészt. Hárman vagyunk testvérek, amióta szegény Jóska meghalt.

– És én?… Mi az anyáddal csak a ti részeteket takargattuk? Azért szereztünk, hogy életünkben szétmarjátok. Rágyün a bóna, és kikéri a fertályt. Mi vagy te? Mesebeli királyfi?

– Magának is kiadta az apja.

– Én megnősültem.

– Én is megnősülök.

Az öreg hökkenve bámult vissza a tromfra, de már vissza is nyerte a higgadtságát.

– Én egy fi voltam, és az apám csak egy félrészt adott ki. Pedig akkor az övé volt már a Stundinka. Csak a hótta után kaptam meg, amit kaptam. Eleinte csak az a rész volt, meg ami az anyáddal gyütt.

– Aggyon, amennyivel elkezdhetünk.

– Aggyon az ipad.

– Az ipam szegény ember.

– Akkor bajos dolog.

Fúrta a kíváncsiság, de egy hanggal se kérdezte, ki is az illető. Mondja meg ő.

– A Katit veszem el.

– A Bicskey Katit?

– Nem, a Kűműves Katit.

– Azt?

Ellenségesen hallgattak. Az öreg dühös is volt, de örült is, hogy ilyen fölényes helyzetbe került. Innét könnyen ledorongolja a fiát. Nem akad az az iskolásgyerek, aki ne neki adna igazat. Még tréfára is fogta.

– Akkor hordhatod is a küet meg a maltert. Minek oda főd, megél a nászom a mesterségibül. A Droppáék ólja is mán bedűlt; abból is megéltek egypár hétig.

Janit elborította a vér. Érezte ennek a gőgös gúnynak a fölényes jogosságát. Igen, ő ki van tálalva ez elé a konok, irigy vénember elé. Semmi sem lehet nélküle, legföllebb maltert hordó legény. Mintha a Tót Kűműves epéje szállt volna belé, a világban szétszaglászott iparosé, aki mindig csak féreg marad a bálványhatalmasságok árnyékában.

– Maga se a maga emberségiből lett pógár. Magát is az apja teremtette. Aggya vissza, amit kapott, és a hírem se hallja.

– Ha én így kezdtem volna az apámnál, pofont kapok, nem fődet.

Kisvártatva, kiszámított taglócsapásul.

– Azér aggyam, hogy parragon maradjon.

– Megdolgozom, mint akárki.

– A dutyiból?… Vagy azt hiszed, ítéletnapig tart ez az istentelenség. Se törvény, se csendőr. Azt ütöd agyon, akit akarsz. Számunyi köll ezér; ha ma nem, hónap. Minek akkor a főd? Még elkopozzák. Odaaggyák a Pór Pisti apjának.

– Ki beszélte ezt magának?

– Akárki. A jegyző is mondta.

– Hát azér jár ide? Magát heccülni? A fene a kani hasát. Mert magának mindent bebeszélhet. Elemésztené a gyerekit, csakhogy a jegyző úr vállon veregesse. Számunyi kő neki; a potrohosnak. A menyecskéket elszerette, a vénasszonyokat legelni küldte. Lesz még neked nemulass, Zoltán Béla.

– Tán azt is agyonvernéd.

– Agyon én. Az egész frekvenciát. A sok büdös parasztját. Nem kár vóna rájuk gyútani a falut.

– Kikerül tüled. Nagyobb híred van, mint Sobri Jóskának. A cigánysoron hozzád fohászkodnak. Nagyra vitted, Pintér Jani.

– Inkább a cigánysoriak, mint maguk. Kemény a szívük, mint kinn a fődön, ha megfagy a hant. A gyerekükben is csak a robotost sajnálják. Meghal a Jóska fiuk. Juj, hun találok még ilyen kapást. De én nem leszek a szógájuk. Inkább a téglát rakom.

– Ergye.

– Megyek is. De vigyázzon. Lát még a küszöbjin; csak nem lesz benn köszönet.

– A küszöbig gyühetsz, beljebb csak rajtam át.

– Isten álgya.

Pintér Jani kifordult a szobából. A konyhában egy csukló árnyék szakadt a nyakába.

– Mit tettél? Gyerekem, mit csináltál?

– Erisszen. Maga is csak sopánkodni tud. De a száját kinyitni, azt nem. Maga engedte, hogy az a vén szakállas paraszttá törjön… Most meglátja, mi lesz belőlem.

Kitépte magát az anyja bolyhos kendőjiből, amelyet tavasztól őszig áldott nap a mellére csavartan viselt, s már kinn is állt az udvaron.

Az öccse a lovakat itatta. A pince tetejére rátűzött a déli nap, s egy öklömnyi hógöröngy kásává váltan csoppant a pinceajtó elé.

Jani nagyot lélegzett. A leszámolás üres lapját érezte maga előtt. Dobbantott egyet, és nekilódult az utcának.

*

Jancsik pap elemében volt. Jobbra-balra felelt, meg-meglépett a rácsimpaszkodó asszonynéptől, s boldogan nevetett, hogy megint lefülelték. Nélkülözhetetlen portéka ő, napról napra nő a fontossága.

– Csak még ezt mondja meg, tisztelendő uram.

– Engem hallgasson, aranyom.

– A fiam már tizennyolc lesz az őszön, az után is osztanak fődet?

– Hát az ipam után?

– Tehetetlen ember a maga ipa, még annak is követűne.

– Mi köze hozzá? A tisztelendő úrtól kérdem én, nem magátul.

Mint fészekülő darazsak dongták körül a szikár férfit, akiből a cigánysori nyomor s a korral hatalmasodó eszelősség sem irthatta ki a hajdani papot. Húsz esztendeje, hogy Somogy megyei parókiájából hűtlen pénzkezelésért kidobták. Ide nősült a cigánysoriak közé, de pásztorabbnak érezte magát, mint valaha. Szabadkozva nyugtatta az asszonyokat.

– Ki ne tépje az Ángyánné haját. Jut a maga urának is. Ott az Eszterházy négyezer holdja, azt mind kiparcellázzák.

– Az ám, de én a falunál szeretnék.

– Majd Ozorára járhatunk kapálni.

– Mindent tekintetbe veszünk, asszonyok. Népkormány van most. Ez a nép javát akarja.

– A fődet lássuk.

– Csak jelentkezzenek. Én számba veszem magukat, és megírom a kérvényt.

– Ha már kérvényezni kell! A Horváth gazda is azt mondta, sose bízzon maga, Treszka, abba a fődbe, amit a Jancsik pap járál ki. Egy sütet krumplija se lesz abbul.

Egy málé kamasz, aki nem átallta a fehérnép közé keveredni, elröhögte magát. Jancsik a népbujtogatók rutinjával védekezett.

– A Horváth Sándor! Arra ad maga? Tán majd megbolondult, hogy a napszámosait földhöz juttatja. Ki kapálja akkor az ő kukoricáját? Persze hogy azt mondja, nem lesz abból semmi.

– Az igaz. A parasztok irigyülik az osztályt.

– De ha nekik osztanának!

– Meg is gátulják azok.

– Ne legyen olyan kishitű, Juhászné. Nem értik, hogy megváltozott a világ. A nép az úr, nem az urak.

Juhászné kishitűsködött.

– Az úr az úr.

Petrásné, aki örült, hogy valami jót is ér életében, megmakacsodott a föltétlen bizalomban.

– Ne prédikáljon maga a tisztelendő úrnak. Tudja azt a tisztelendő úr. Járálja csak ki, lelkem. Olyan libát nevelek magának, hogy félkilós lesz a mája.

A széles út másik oldalán alacsony, ingadozó léptű gazdaember ballagott a falu felé.

– Ahun a Horváth Sándor.

Jancsik pap újra kievickélt a némbertömegből. Régi ellensége volt a jómódú gazda, aki mint községi elöljáró sokszor szóvá tette a bujtogatásait. Még nem érezte szilárdnak a talajt. Még a gazdák kezén a hatalom. Be is csukathatják, hogy bolondítja a népet, hiszen az egész kérvényezés mese, arra jó, hogy a tisztelendőné éléstárát töltse. Az ügybuzgalom gazdasági hátterét ugyan maga előtt se vállalta, de a rossz lelkiismeret, ripsz-ropsz, elpárologtatta. Jó hangosan, hogy a paraszt is hallja:

– Erisszenek már, asszonyok. Mi vagyok én, csodatevő Jézus, hogy mindent tőlem várnak. Ott a törvény, kielégít az mindenkit.

Nagy nehezen lemálladozott a falka, szétoszlottak a cigánysor gurba sikátoraiban, négyesivel előbb; kettesivel utóbb, majd fölszítta őket a konyha: hogyne, hisz feljött a vacsoracsillag. Treszka a Horváth gazdához pártolt; neki számolta be a Jancsik pap ígéreteit; olyan volt, mint a folyóiratok disputa rovata, objektív szószátyársággal vonultatta egymásra a hamis véleményeket, s tán májbajba esik, ha véletlenül megkapja a földet, örökre elesik a kifogyhatatlan vitaanyagtól.

Jancsik pap hazafelé loholt. Sajátságos féloldalasan járt, akár a fiatal vizslák, s ez a járás is, meg a holtomiglan nyurgaság, kamaszossá tette. Viskó volt a háza, nem különb a környező proletárnegyed sárfalas, alacsony házikóinál. Szinte csodálkozott az ember, hogy bírja el a cukorszerűvé fagyott havat.

A kalitkának is szűk szobában a falak nyirkos lehelete küzdött a megsűrűsödött sötétséggel. Kinn már érzett a hosszabbodó nappalok februári könnyebbedése, de itt benn megragadtak az összefolyt téli éjszakák, mint száradó tenger kiszakadt tó pocsétái; álló nap szürkült vagy alkonyodott.

Egy magtárra illő ablakocska volt a roskadt ház szeme. Az is rácsos, s mint sűrű pillaszőrök, ízléstelen gyöngyfüggöny maradványai hunyták el a benn ülők elől a fél ötig kiböjtölt világosságot. Jancsik erőltette sunyorgó, messzelátó szemét. Mind a három szék emberi tömegtől súlyosodott. Két kendős fej, az aszott, hegyes a feleségié; de ki az a terebélyes? Bár árnyék, érzik rajta, hogy fiatal. A harmadik férfi, alkalmasint a Jani, újabban el-ellátogat. Óvatos jóestét köszönt, árulják el a jövevények maguk.

A három szék megfészkelt, nagy csöndet törhetett meg az a jóestét, szegény tisztelendőné olyan szótlan, amilyen locsifecs az ura. Pedig úrilány, az angoloknál tanult, de hol és milyen emlékezet azok az idők. Öt gyereket nevelt csak azért is úrrá; ki jegyző, ki írnok, ki patikus, és kiböjtölte a legnagyobb gyereket, az urát. Mi maradt belőle? Magtalan, kipirgált és megszáradt babhüvely. Háziállat.

– Jó estét, tisztelendő úr – harsant vissza túlzott nyájassággal az ismeretlen árnyék. – Várjuk már. Hoztam egy kis tojást a tisztelendőné asszonynak. Mondok, nem tojnak a tikok, azt nem lesz jó hangja a tisztelendő úrnak, ha visszaválasztják.

– Maga már azt is kitudta, Szabóné asszony? – A ravasz asszony jól odapiszkált a titkos álmaiba. Ha őt még visszaválasztanák. Ki tudja, forradalom van!

– Tudom én, ki kell annak világosodni. Nem keresem én, hogy vót meg mi vót, de nem lehetett az rossz pap, galambom, aki olyan jótevője a szegénységnek, mint maga, tisztelendő úr. Magában van itt mindenki bizodalma. Mert irigy kutyák az emberek. Nám, kinek vétettem én, mégis, hogy sálik a szájuk a kis szerencsémtől. Mer főd dukál nekem, mivel hadiözvegy vagyok. De képzeljék, mit mond a tanító. Aszongya, úgyse kapsz te, menyecske, fődet, meg van írva, aki feslett életet él, elesik a fődtől. Gondukozom én, csak gondukozom. Megtudakolom én a lelkem tisztelendő úrtól, mi igaz a dologból. Hús és vér az ember meg nem is mind igaz, amit rákőtenek, nem teheti azt a törvény, hogy elorozza a szegény igényjogosult elől, ami az övé. Na, nem igaz?

– Akkurát igaz, Szabóné asszony. Kisfia van magának, azt kell fölnevelnie. Ami jár, az jár. Nem világít a Nagyatádi a maga madracára. – Világosságot, szívecském – súgta a feleséginek. Az asszony kérdő csodálkozással nézett vissza.

– A zsírmécsest – bólintott a férfi.

Jancsikné kiindult. Meghitt gyöngédség volt ennek az izgága vénembernek a harminc év után is a házasélete. Kinn durrogta el az élet keserűségét, befelé az egy ólba hurkolt komondorok barátsága vigasztalta a nyugtalant. Mint két magdeburgi félgömböt a roppant atmoszféra, rettenetes nyomással szorította őket jó házasokká az ellenséges élet.

Bekerült a zsírmécs. Egy subickos katula, abból nyúlt ki a zsírba merülő bél. Inkább bűzlött, mint világolt.

– Mire szorul az ember – mentegetőzött Jancsikné.

– Bezzeg nem szorulnak a parasztok. Van ott becserélt petróleum, arra takargatták a búzájuk. A Horváthné kávét fölöstökömözik, meg rizskásával köríti a vasárnapi kacsát.

Amíg pufogott, odasandított a szomszéd széken tespedő legényre. Megférfiasodott, amióta hazakerült. Izgató, sötét tűz gyűlt a bőre alá. Még ha nyugszik is, mintha káromkodna. Új házas, azt milyen durcás. Minap látta a magyar boltban, épp kefét vett, ez meg ott állt a pultnál. Rögtön bekönyvelte a számító hímek közé.

A legény tartotta magát. Ne higgye ez a híres, hogy kíváncsi rá. A Nagy Firhangra, mert ő volt. Hanem csak belekerült a szemébe. Mit ettek rajta? Mint egy nagy tehén. Szinte liheg a hústól. Szegény Lak Feri, amilyen totykos legény volt, elveszhetett a szoknya korcában.

– Hát Pintér úr, mit búslakodik? – vonta bele a pap Janit is a diskurzusba.

– Búsul a devla.

– Új házas, azt veri a cöveket, mint a bóbiskáló vének.

– Elfáradt… – kacagott bele Szabóné, s kis meleg hangok sikonkáztak elő a fehér fogai mögül. A fölényes asszony állati gúnya csapta szembe Janit. Forró szélroham volt, de ő szembenézte.

– Itt aztán van jókedv – köszöntött be Berényi, az adóügyi jegyző. A kis fekete, lumpképű ember mindenütt otthon találta magát; a Nagy Firhang régi ismerőse. Kényes, ideges asszonyka a felesége, tiszta öröm ki-kiruccanni mellőle.

– Meghízol, menyecske. Tudod-e, hogy járt a Kunné is? Annyira fölfútta a zsír, hogy akarva, nem akarva az erény útjára kellett térnie.

– Ne féltsen engemet. Rég vótam én kiskapu a nagy szekérnek.

Janinak a homlokába hágott a vér. Sose volt ő ilyen. Amióta házas, minden trágár szó lángba borítja. Mit is nyaggatja azt a szegény asszonyt. Csak magát süllyeszti vele. Lám, most is közbekérdez:

– Szekere válogatja.

A némber boldog elragadtatással tágította a szeme bogarát. Az ajka szétnyílott, durva, állati ajkak; rágni lehetne velük, akár a fogakkal.

– Ritka a takarodó szekér.

Kényelmetlen érzés szegült a szóban bujálkodók mögé. Jancsik pap szerette a mókát, de a felesége fülit féltette ma is, mint harminc év előtt. A két paraszt észbe kapott. Szabóné szedelőzködött.

– Leraknám a tojást, tisztelendőné asszony. Ideje hazakecmeregnem.

Vette a fonottas, füles-fedeles kézi kosarát, s jóccakát köszönt, és utánaindult a papnénak. A három férfi szomjasan kancsalított a kemény hátsó fertályára. De amint rajtkapták egymást, komoly témába kanyarodtak.

– Mi újság a községházán, jegyző úr? – tudakolta a pap.

– Meg van neszülve az öreg. Zavarják a jegyzőket, fél, hogy rá is rájár a rúd.

– Az ám, a topáninak is bugyrot kötöttek.

– Nem kell félteni, megél holtáig, annyit harácsolt.

– De a házat is rágyújtották.

– Nem gyújtják az igaz emberre. Magára, jegyző úr, biztos nem gyújtják rá.

– Se házam, se holmim. Mit gyújtsanak rám? Amim volt, Háromszékben maradt. Amikor először tört be a román, kirabolta, szegény édesanyám csórén maradt ott. Most, ami megmaradt, azt is elszedhették. Semmit se tudok, se róla, se a bátyámról, pedig az udvarhelyi pap, amilyen kuruc, tán föl is akasztották.

Egy berecki bábaasszony fia volt a jegyző, minden vagyonuk a bábatáska; a pap testvér, a románok elszedte vagyon, nagyzoló fillentés. Ő maga is csak négy gimnáziumot járt, volt ripacs, betűszedő, írnok. A jó svádája meg a háborús szükség segítette be egy segédjegyzői állásba; így a katonaság alól is kihúzta magát. Amikorra Tükrösre helyezték, már az adóügyi jegyző címet hordta, s oly ügyesen lábatlankodott nép és főjegyző közt, hogy mindenik a maga emberének hitte.

– Hát, öcsém, a hű bokrokat mezgereli az Isten. Nézzen meg engem. Hollandiában voltam ösztöndíjas, héberül és görögül beszélek, olyan pap voltam, hogy a falu nem eresztette be az utódomat. Mégis kidobtak. A szószékről vágtam oda az öspörösnek a magamét. Az fájt nekik. Rám küldték a számvizsgálatot. Beste pap, akinél örebb hiba nincs, elcsaptak. El, az igazmondásomért. Így jár itt az igaz ember. Hanem én odaálltam a templom elé, a nép meg körém gyűlt, úgy prédikáltam nekik. A csendőrök zsuppoltak el. De megmondtam akkor is: bemegyek még a templomukba, ahogy maga is lesz még főjegyző, édes öcsém.

– Nincs nekem olyan ambícióm.

– Ne is legyen. Van nekünk, igaz-e, Pintér úr?

Janit megnehezítette a töprengés. Ez a két úrféle egész a bizalmába vette. Estéken át hallgatott mellettük. Ki-kiteregették tudásuk csökevényeit; elregélték saslódásaikat. Szinte csekélynek találta mellettük a maga balsorsát. Ő a gazdák soráról csúszott a cigánysorra. Jancsik pap a teológiai katedra mellől ebbe a putriba. Pedig nem utolsó ember, ha bónás is a híre. Mintha egy rokon fátum süllyesztené ezeket az urakat is mellé. Ugyanaz a kevélysége a lelkeket elrúgó világnak. Illedelmesen felelt.

– Ha rajtam állna, inkább a Fecske cigány, mint a Zoltán Béla. Rossz, szodéj ember az. Sok tyúkot bezabált a fölmentettekéből.

Berényi az öreg pártjára kelt. Színből persze, hogy nemesnek látszon.

– Az asszony a szodéj. Azt rángatja folyton a giliszta. Soha olyan telhetetlen némbert. Nem elég a száz szép holdjuk, bérest csinál az írmag fiából, tolvajt a férjéből. A maga csűribe szopná a fél falut; azt mi haszna belőle, áldott nap lohol, a munkásokra les, a béresekkel csármáz, nincs a fenekinek nyugta, és még a fia is utálja. Ő a rossz, az öreg kenhető, mint a vaj.

– És ilyen nyámnyám ember vezeti a falut? – fordította vissza a pap az odakínált rudat.

Janiból is kifordult a gyűlölet.

– Rossz az az asszony nékül is. Mi haszna vót az apámat rám uszítani?

Az elveszített család bánata csordult ki a száján, mint őszből az ökörnyál. Gyűlölte az apját, így parancsolta a tromf; ha bűnbakot keresett, akiért gyűlölni kell, így parancsolta a szív. Le is tudná ütni, de a bunkóját is megtoldaná egy mentséggel: fölheccelték.

Észrevette magát; hisz ez a szíve volt, ami a nyelvére csúszott, s már vissza is nyelte a paraszti szemérem. Jancsikban fölvillant a taktikus.

– Ő heccelte föl?

– Ő.

– Most visszaadhatná a kölcsönt. Ha most nem, hát soha.

Berényi is belealamusziskodott.

– Fél is ám Pintér úrtól az öreg. Azt mondja, amíg ez a Pintér Jani szabadon jár, nincs rend a faluban. De a szolgabíró sem meri elfogatni. Fél, hogy fölzúdítaná a népet.

Pintér Jani mellében megdagadt valami. Hát Enyingen is tárgyalnak róla. A szolgabíró, maga a szolgabíró nem meri elfogatni. Szinte csodálkozott, hogy került ő erre a polcra. Vagy ő ázott néhány hónapja azokban a Piave melletti lyukakban?

Jancsik tovább tüzelt.

– Bőrre megy, Jani. Vagy mi, vagy ők.

Janiban féktelen parasztösztönök ágaskodtak. Amilyen szelíd, szeppent gyerek volt az egyik pillanatban, úgy nekiháborodott a másikban. Kicsi volt a szoba, kikívánkozott a följött csillagok alá. Cihelődött, s mentében nyomta oda.

– Lagzira cibere, tisztelendő uram. Idáig fej volt, ezután írás lesz.

Komoly ígéretként zuhant a két nyájtalan pásztorra a parasztfi példázatosan nehézkes szava. A nép volt ő, akit megnyertek maguknak. Berényi sietett tovább férkőzni hozzá, ajánlkozott, hogy elkíséri. A pap kikísérte őket. A papné kinn kuksolt a sötét konyhában egy fonott szalmaszéken. Amikor az ura visszajött, leakasztott a kamra rúdjáról egy darabka kolbászt, bevitte, elnyomta a mécsest, s a koromsötétben csöndesen eddegéltek. A férfi tervezgetőn, az asszony gondolattalanul. Ahogy világéletükben.

– Szeretem a téli éjszakákat – mondta a jegyző a parasztfiúnak. – Mintha a végtelen csillagok lehelnék ide magányosságuk hidegjét. Nyáron nehéz elhinni, hogy üres és kongó fagy a világ. Nyáron úgy ragyog a sok csillag, mint sötét virágú kert fényes üveggömbjei. Ilyenkor a testvéreimet érzem a csillagokban. Didergő, kitett párák, mint mi is valamennyien.

Mint fölhintett só csikorgott talpuk alap az út hava. Hat-hét óra; de a házikókban már éjre horgadt az élet, az emberek behúzódtak, s a testszagú dunyháik alatt éberen fetrengtek, majd csak megkönyörül az álom. Az ég tisztán és közömbösen fordult el a dombvánkosába furkózott falu fölött. Kicsi volt az ember és végtelenségit sejtető a világ. Kutyák vonítottak, s valamelyik távoli utcáról idecsörgött a doktorért szaladó kocsi.

A jegyző suttyom poéta volt, s örült, hogy kiüríthette hirtelen megnyílt szívét a némán lépkedő paraszt előtt. Jani földagadt önbizalmát áhítatos mámorrá olvasztotta a korlát hullató természet. Megváltozott az utóbbi időben. Amióta eldobta a nyáj, szét-széttekintett a magányos mezőkön; segítségül kereste a világot az ember ellen. Nótafaragó ősei tüdejével szítta a csöndes éjszakákat. Vissza-visszaszállt belé egy kósza nótasor, s azon kapta magát, hogy dúdol. Néhány hónap előtt tán megvonja a vállát, s kehint egyet a jegyző áradozására, most fülelte, mint pallérozottabb testvére rokon zokszavát.

– Hej, milyen kis rovar is az ember, s mégis, hogy kapaszkodik az élethez, akár hernyó az ághoz – fűzte tovább a jegyző. – Néha elgondolkozom, Pintér úr, minek is van az ember. Egy durranás, benyomnak a földbe, s leszek féreg és hant vagy a sírokat befutó liliom. Nem butaság, kérem, így kapaszkodni önnönmagunkhoz? Mert mi az az én? A lelkem, mondják a papok. Az agykérgem, mondják a tudósok. Tizenhárom gramm, ennyit nyom az egész fejedelmi éned. Ez a tizenhárom gramm gyűr maga alá hetven kiló másik, egészséges anyagot. Megsanyargatja, fájni tanítja, miért? Hogy visszaszélessze sóvá és nedvességgé. Ha ez a vég, nem jobb siettetni?

Felületesen petyegett; észszikráztatásul, ahogyan olvasta, s fürge eszével továbbkombinálta. De a magányos fiúban visszhangot vert a beszéd; mint frázis, amely százak agyán átcsörög, s a százegyedikben zuhatag lesz. Ő még sose gondolta el, miért is minden. Most beleesett, s minden visszakiabálta: miért? Miért? De a jegyző már más bokorra ugrott.

– Pedig szép ez a huncut élet. Csak kevés embernek az. Gondolja el, Pintér úr, egy-egy tökfej multimilliós, egyéb gondja sincs, utazik, országokat lát. Ahány nő, elé görnyed. Ahány látnivaló, megnyilatkozik. Ennek megéri az a hetven év, amit a nemlétből kikanyarít. De nekünk? Pedig milyen kevésből boldogulhat az ember. Teszem, Pintér úr is, lenne annyija, mint az édesapjának, nem megelégedne? De nincs. Vének és komiszak kezén a vagyon, s aki élni tudna, éhkopp kínozza.

– Ilyen a világ.

– De nem kellene ilyennek lenni. Az egyik tehénnek ötven hold lucerna, a másiknak egy harapás fű se. Kiszámították; kétszer annyit terem a föld, mint amennyiből a lakosság jóllakhatna. Hova vész az a többlet, s hova a hiány, amit a szegénység szájából kihúznak? Elfecsérlődik. Látja, ezen kell változtatni. S változtatnak is. Azért az a sok forradalom.

Pintér Jani némán ballagott. Ezen se töprengett még soha. Egymás után nyilalltak bele a nagy emberi problémák. A jegyzőnek visszakérődzött olvasmány voltak, de az ő betűszűz lelkén parlagba mélyesztett eke.

– Nézze meg Tükröst. Tizenhatezer hold határ négyezer lélekre. De a tizenhatezerből tízezer urasági, a másik hatezer néhány száz gazdáé. Én nem irigylem a gazdákat. Az ő módjuk volna a minimum. De osztanák szét a tízezret a háromezer éhenkórász közt, hadd lenne azokból is gazda.

Janiból már kikívánkozott a józan ellentmondás, hogy ki lesz akkor a béres, de Berényi tovább tervezgetett.

– Persze, a polgárnépet eszi az irigység. Amit ő verejtékkel szerzett, a béresnek a markába nyomják. De azért vagyunk mi itt, felvilágosultak, hogy ellensúlyozzuk az ő maradiságukat. Pintér úr különösen sokat tehetne. Az ilyen pantallósra, mint én is, gyanakodva néznek; Pintér úr közülük nőtt vezér. A polgárságból vált ki, az igazság vezette a nép oldalára. Az ilyen embert vakon követik.

Ott álltak a Tót Kűműves drótkerítéses háza előtt. Különb volt a többi cigánysori háznál. Látszott, hogy iparos lakja, kertnek való hely is van az ablakok előtt, a teteje cserepes.

Jani összeszedte magát, hogy okosan feleljen.

– Megutáltam a fajtám, jegyző úr. Az apámon, a rokonaimon utáltam meg. Megkeményíti őket a pénz meg a büszkeség. Énnekem nem fáj a cigánysoriak feje, de inkább az övék legyen a falu, mint a parasztoké.

Elbúcsúztak. Kis kuvasz csaholt Jani döngő csizmái elé. Amíg messze volt tőle, harciasan, amint közeledett, szűkölve-hátrálva, csak amikor megismerte, ugrott rá boldog vakkantgatásokkal. Az udvar havát végigfolyta a hold, a levegő megcsípősödött.

Bezörgetett. Borzas szőke fej kukkant ki a félembernyire nyílt ajtó résén; a huzat az ingét is kilebbentette. Térdig meztelen didergő lábszár villant a hó és hold játékától villódzó éjszakába.

– Ergye az ágyba – tuszkolta Jani.

– Nem köll vacsora?

– Köll a fenének.

Lerugdosta a csizmát, lehajította a mándlit, nadrágot, s odacsúszott a felesége mellé, a csíkos cihájú paplan alá. A másik ágyban a majszter horkolt; két méterről is idebűzlött a pálinka.

– Beszopott az öreg? – tudakolta Jani.

– De még milyen csúnyávul tett – borzonkodott a Kati, akinek még ma is az az érthetetlen szörny volt az apja, ami négyéves korában, mikor a kehes anyja hóna alul kukucskált a káromkodós ténfergésére.

– Engem nem szidott?

– Nem.

Olyan vontatott nem volt, hogy egy igen is megtért benne.

– Fölhányta, hogy ő tart?

– Azt nem, ippeg. Csak emlegette, hogy jó volna munka után látni. Vagy legalább fát szereznél, amivel tüzeljünk. Úgyis irtják a temetőt, te is elhozathatnál kettőt, a Jó Sándor odakölcsönzi a szekeret.

Jani nem felelt. Berényire gondolt, meg hogy ő vezérnek született. Majd bolond lesz fát cipelni. Történnie kell valaminek, ami a munka fölé rántja. Nem tudna beleszokni a robotba. Nagyon is ráadta magát a gondolkodásra.

Az asszony azt hitte, haragszik. Oda fészkelt a hóna alá. A férfi hanyatt feküdt, összekulcsolt kezei a feje alatt, a tarkóján. Kati a melle partjába fúrta a fejét, összekucorgott, s térdit a csípejihez nyomta.

A férfi nyitott szemmel nézte a sötétet. Az oldala lett figyelmes a hízelgő melegre. Lassan az agy is odaeszmélt. Megcirógatta az orrát csiklandó hajat; szembefordult az asszonnyal, s a bal karját átcsúsztatta a derekán. Suttogott, gügyögött neki, de nem tudta miért, nagyon is törékenynek, nagyon is puhának találta, akár egy szepegő fióka. Egy erősebb szorításnál a Szabóné forró húsossága csapott át rajta, mint mohó lávahullám. Már a karjában is érezte. Szegény Kati mire vélje az ura hirtelen indulatát. Szomjas haraggal gyömisztette a megrebbent asszonyt.

*

A tízméteres szoba másik résziből is konstatálhatták, hogy kemény tollat használ az adóügyi jegyző. Csak úgy vakarta a szőrszálakat engedő hivatalos papírt, amire a végeérhetetlen adókimutatásokat körmölgette. Nagyon elmaradtak az idén, megártott a sok ramazuri, ideje már munkához látni, adminisztráció nélkül még a forradalom is bedöglik. Lesunyja hát a fejét, a számoké az esze, pedig máskor a legtüzesebb munka mellől is odavetett egy-egy bolykavaró szót a benémuló parasztoknak, hadd rágódjanak rajt; ha elhallgatnak, szolgál ő új témát. Ma még hangját se vették, valami sürgős ügy, az atyafiak akaratlan is respektálták. Suttogni nem tudtak, hát dörmögősre fékezték a torkuk.

Ott gubbasztottak az eskető asztal körül, a terem innenső végin, mindjárt a bejáratnál. Dani János, a bíró, Horváth Sándor elöljáró és Varga Béla, a pénztárnok.

– Kilopnák ezek az Isten szemit is – morogta a bíró, aki az érelmeszesedéses ötvenen is túlmentette betyáros ifjúságát. Tíz év előtt a falu kanja, de még az utolsó téglalopási incidensnél is inkább a menyecskék terelték javára a közhangulatot.

Horváth Sándort amúgy is megrokkantotta az ambíció és a szesz, a forradalom meg egész eláporította, a folytonos aggodalmak galambdúca volt. Most is kesereg.

– Elhiheted; már ki se nézek a határba. A temetőbül is micsinyáltak. Csupa tuskó. Az agárcák meg keresztül-kasul a sírokon. El se hordja, de kidűti. Csak rombúnyi, pusztítani, e kő nekik. Ide gyűjjön a Károlyi, ezekbül akar ü gazdát csináni.

A pénztárnok, a falu esze, nem állhatta meg, hogy a mélyebb motívumokra oda ne fricskázzon.

– Az ám; a te főded szélit is megritkították.

– Hun? – kérdezte Horváth Sándor, noha egyre az lebegett előtte.

– A Helyfődnél. No, legalább jobban nyől a többi.

– Azt miből mérek én konvenciót? Mer a konvenció fát megkövetelik. Csak tudnám, ki tehette?

– Az államtitkár úr döntögetett ott, épp, hogy arra mentem. El se röstellte magát. Mondok; rádűl a fa, Kűműves úr, nem ért maga ahhoz. Vissza se mordut, csak tovább zuhétotta a fejszét.

– Nem tart ez így – bizonykodott a bíró. – Segítünk mi rajta.

– Kezdj velük. Az Isten is a pártjukra állt. A miniszterek biztatják fel üket.

– Dehogyis biztatják. A miniszter is tudja, hogy aki lop, nem dógozik. Ha meg nem dógozik a nép, hát nem eszik. Enni meg a miniszter is akar.

– Eszik a miénkből.

– Nem kő úgy hitetlenkedni, sógor. Letörik ezeknek is a szarvuk. Elébb, mint remélnék.

– Nem hiszem én, sógor – makacskodott a pénztárnok, mert látta, hogy tart valamit a Dani a bögyiben.

– Nem?

– Nem én, sógor.

A bíró nyelt egyet. Lenyelte a hivatali titkot, de a másik percben már vissza is kérődzte. Odahajolt a kinn feledt matrikula fölé, a másik két kobak is odamozdult. Dani János intőre emelte az ujját, a szemüvegit titokmondásra tágította, s a lehelete melegen reszketett bele a Horváth Sándor májszínű képibe.

– Megerősítés gyün.

– A csendőrséghöz?

– Oda. Tizenöt csendőrt ígért a főszolgabíró.

– Ígért, ígért.

– Hónapra itt lesznek.

Horváth Sándor megkönnyebbülten pislantott körül a befüstölt hodályban, mintha egy tízakós hordó gurult volna alá a melliről. De még a pénztáros gúnyos nyugalma is fölengedett.

– Úgy is köll. Ezek elpörzsűnék a falut.

– Lesz kapsz a fatolvajoknak – hősködött Horváth Sándor.

– Már itt is az idézés – sutyorogta a bíró.

– Itt?

– Inkább amazokkal végeznének. Addig nem lesz békesség Tükrösben.

Az amazok a Pór Pisti fölkoncolói voltak. Mind a hárman egyre gondoltak, de Varga Béla fogalmazta meg.

– Hogy egy pógár fiatalember így elzülljön.

– Pedig nem vót utolsó legény.

Úgy gondoltak rá, mint egy halottra. Útravált közülök. Nincs az a temetőbeli kűfejfa, amely súlyosabb betűkkel hordhatná a Pintér Jani elhamuhodását, mint az ő föllebbezhetetlen ítéletük. Ágálhat, gyilkóhat, meghót.

A főjegyző külön kis irodájából egy vöröses, asztmás nehézségekkel küzdő, de tokával rámázott arc bukkant az úgynevezett ülésterembe.

– Kolléga úr – fordult Berényihez –, magánál vannak az idézések?

– Az idézések?

– Az asztalfiókban hagytam, s most hűlt helye.

– De hisz azt tetszett mondani…

Berényi jámboran állt, mint aki megette a bajuszpedrőt. A jegyző kövér feje rettentő gyanúval töltődött.

– Csak nem küldte szét?

– Úgy értettem, főjegyző úr.

– Hát nem megmondtam, hogy csak akkor küldheti szét…

Berényi a parasztokra bökött, hogy meghallhatják. A jegyző kijött a sodrából.

– Ne böködjön nekem, úgyis tudja a fél falu. Világosan megmondtam, hogy csak akkor küldheti szét, ha a megerősítés beérkezett. Szarnak ezek Enyingre menni; ide csődíti hegyibém.

Berényi kétségbeesetten hebegett:

– Bocsánat, főjegyző úr… Tévedés… Én igazán…

A három paraszt meredt pillákkal figyelte az eseményt, s rögtön átértették, a segédjegyző csínja világos volt; csak a jóhiszemű főjegyző vakoskodott. Őt a forradalom a házába száműzte, mit gyanította ő a bojtárja üzelmeit. Varga Béla a sógorára nézett, az vissza. Föl kellene világosítani az öreget, de hogyan? Tartóztatta őket a soklikún ravasz Berényi.

A jegyző kétségbeesésiben hozzájuk fordult:

– Képzeljék, Enyingre idéztettem a fatolvajokat, s a jegyző úr szétküldte az idézést, mielőtt a kellő csendőrség fölött rendelkeznék.

– Hiba – bólogatott a pénztárnok.

– Ezek széttépnek engem – sopánkodott a jegyző, és segélykérőn végigjártatta a szemét: jaj, cáfoljátok meg.

– De még minket is – nyugtatta meg Horváth Sándor.

A kisbíró érkezett, jelentette, hogy széthordta az írásokat, mind a tizennégyet.

– Zúgolódtak ám – kente oda sunyi ravaszsággal.

– A Pintér Janit otthon találtad? – tudakolta a jegyző; nyugodtan, hogy megtartsa a kisbíró előtt a fölényit, de közömbös hangján is átremegett a melle reszketése.

– Otthon ám.

– A Janit is megidézték? – vakarta a fejit a pénztárnok. – Az pedig nem lopta a fát, röst az ahhó.

– Lopta az ipa.

– De nem ő.

– Mondta is – sunyorgott a községi őr, akit majd szétpukkasztott a följebbvalók dermedt ijedelme.

A jegyző hivatali tekintélye alól kididergett a megszorult ember vacogása.

– Mit mondott?

– Hogy csak nyaggassa őtet a jegyző úr. Elmegy ő, csak idézgessék, de nem lesz benne köszönet. Még mást is mondott…

– Jól van, Józsi, elmehetsz – rivallt rá Berényi. – Nincs szükségünk a te mondáidra.

A kisbíró hökkenve nézett az adóügyi jegyzőre, aki még velük is cimborázott. Mi lőtte ezt? De a Berényi szeme szöglete oly barátságosan világlott, hogy megértette, huncutság van ebben is. Összecsapta a sarkát és lelépett.

Az öreg jegyző tanácstalanul állt a nagy terem közepin, nem is futtatták meg, mégis lihegett. A szeme beereződött; s nedves párán át kandikált a veszedelmesen elborult világba. A bíró szenvedélyesen esett a segédjegyzőnek.

– A jegyző úr se ma kőtt a tik alul. Tudja, mi mire van. Rafanérozottabb ember a jegyző úr, mint hogy ilyesmit tévedésbül tenne.

A főjegyzőre nézett, helyesel-e; de azt fontosabb gondolatok foglalkoztatták, mint a szemrehányás. Szinte kivált a csoportból, mintha spekulálna.

– De bíró úr, kérem. Én magam is csodálkoztam. A főjegyző úr másképp gondolhatta; de így mondta, az úri becsületszavamat teszem rá. Principális végre is principális. Én egy nyomorult kisegítő vagyok, énnekem kuss a községházán.

– Beszélhet a jegyző úr.

– Aki tetu a Pintér Janival.

– Hát ezt hol szedték?

– A szegénységgel cimborál.

– A végin még néptriumbunná ütnek.

– Csúfolkodhat. A jegyző úr jóságából él, azt így hálálja meg. Még lakást se kap, ha a jegyző úr nincs.

A pénztárnok szétnézett, erre már csakugyan szólhatna az öreg. Csakhogy az elillant, mint a kámfor. Fölhasználta a tumultust, rebegett néhány exkuzáló szót, amit a veszekedők úgyse hallhattak, s átszaladt a lakásába, menteni, ami még menthető.

Hanem a parasztok nélküle is lehiggadtak. Nyílt az ajtó, Pintér Jani köszöntött rájuk. Már az ajtó nyitása se volt a régi. Sose szemérmeskedett ő, nem nézhették beódalgó ebnek, de a módit is megtartotta, s annyi idő alatt nyílt elé az ajtó, mint polgárember elé épp szokás. Bezzeg puffant most, sarokig kitárult, s oly sebbel, hogy a gyér olajozás ki sem próbálhatta magát. A kalapját is csak benn kapja le, siláposan hordja, mint a dzsentrik kocsisai, akiknél nem futja libériára, de mégiscsak urasági kocsisok vagy mi a fene. Puha, redős csizmára tett szert, s a csizmaszárban mi suhog? Nádpálca. Pont, mint a Pór Pistinél. A harctéri nyírt bajusza is kipörgésedett; az arcára pöffedt önbizalom terpedt, csak a mély árnyú szem hirdette az elásott jó fiút, akinek mufti a politika, csak jól egyen, jól szeretkezzen. Hogy elfeledje a szenvedő kitagadottat, a duhajjá játszotta ki magát, s lassan az esze is hozzá igazodott. A Berényi is beleprézsmitálta a hivatást; lassan valódivá dagadt az önérzete, s nem fogódott el, amint a falu három legtekintélyesebbje konokul oldalba nézte.

Berényi úgy fogadta, mint egy triumfáló vezért. Most már nem kólintják fejbe a parasztok. Tessékelte, még a széket is leporolta neki. Az elöljáróság kőarccal vonta le az utolsó konzekvenciákat.

– A jegyző urat keresem.

– Rögtön itt lesz, csak az imént ment ki.

– Jó, én várhatok.

Az udvarról lárma; nyüzsgő emberek topogása hallott.

– A! – fülelt föl Horváth Sándor. – Ezek meg kicsodák?

A bíró, aki az ablak felől ült, meg úgyis a temperamentumot képviselte, kitekintett.

– A cigánysoriak.

– Az ám – mondogatta a pénztárnok gúnyos nyugalommal. – Jobb lesz, ha nekik hagyjuk a községházát.

– Jobb is – röffent közbe Jani.

A parasztok, mintha a kályha nyikkant volna; számba se vették; tovább célozgattak.

– Az ám, sógor, én nem szégyenkednék tovább a bírósággal. Micsoda bíró vagy te? A Tót Kűműves is zsebre tesz.

– Bizony, dicsekedett, hogy tavasztul ő lesz a bíró.

– Na nédd. De spicces volt egy kicsit?

– Dehogy vót. Uan hatalmas ember, azt spicces.

– Az igaz, hatalmas ember a majszter.

Pintér Jani berekedt ennyi vakmerőség láttán. Ez mégiscsak tekintélyes emberek elszánt tiltakozása perjeemberek előtörése ellen. Téltúlról rokonai is. Névnapi vacsorákon hányszor téblábolt közöttük, elfülelte a katonaélményeiket, különösen a Horváth Sándor tudott sokat a szandzsákban töltött esztendőről. Később is úgy tekintett rá, mint a Montenegró széli hegyekre, ahova annyi üggyel-bajjal juttatták föl a huszárok a lovat.

Kinn irtózatos fölzúdulás, nyomában egy lázadozó gége.

– Hallod – szólt a pénztárnok. – E meg a te aratógazdád.

– Az ám – nyugodott bele Horváth Sándor. – Az Ádám Gergő.

– Ez is miniszter akar lennyi.

Pintér Janiba visszacsapott a kevélység, a redős csizmáját ütögette, akár a Pór Pisti, még el is füttyentette magát.

Berényi segített neki:

– Elmarad a jegyző úr. Majd előkeresem.

– Jó is lesz.

Kevélyen búgott a parancs. Berényi kifordult; a parasztok csak a meredt arcukkal adták egymás tudtára: baj van ám Köpecen, különben nyugodtan diskuráltak. Csak a téma halkult mind óvatosabbra, amint kinn fölzúgott a szegénység. Elébb az aratási szerződésekre, aztán az őszi vetetlen tagokra, majd a háborús termésekre, a ruszkikra, akik egész tisztességes emberek voltak. Pintér Jani hetykén suhogtatta a nádpálcáját…

Odaát a jegyzőéknél nagy volt az égedelem. Amikor Zoltánné megtudta, mi készül, az urának esett.

– Maga a mamlasz. Volnék én jegyző. A fejire csinál a csőcselék. Ott van Dég, ott van Sári, történt ott ilyesmi. De mit csinál maga? Nyáron hűsel, télen melegszik. Csak a kis borocska meg a kis kvaterka, a szógáló lánytól kell megtudnom a falubeli híreket. Bezzeg én robotulhatok; nekem meg nem áll a lábam. Idehaza cseléd, odakinn gazda, még jó ha a fia segít egy kicsit.

Keservei régi malmában darált, erre zendített, akármi érte. A férfi vért izzadt, hogy megértesse magát.

– Most nem erről van szó, édes. Ha itt maradunk, ránk gyújtják a házat; vagy még rosszabb is érhet. Ránk vadult a nép.

– Mert megmondtam, rendeljen csendőröket ide. Annak a Pintér Janinak rég kötélen a helye. Most megkapta. Romlásba viszi magát is, az egész családját.

– De értsen meg már. Kapja a kendőjit, azt el, ahova lehet.

– Itt hagyjam a házam? Azért rendezkedtem be nagy kínnal, hogy a Pintér Jani dúlja szét? Itt ez az ebédlő. Csak a kredenc egy tinó árába került. Meg a szervizeim, meg az ólban a kocák, azért is mennyit hajszolom, hogy adja már el. De magátul. Mit kapni magátul? Vegye tudomásul, én nem megyek el. Ha férfi, védje meg az otthonát.

– De ne povedálj már, az istenedet. A Pór Pisti különb férfi volt, mégis agyonverték. Azt akarod? De tudd meg, téged még nálam is jobban utálnak.

A csármázó asszony meghiggadt az ura fölcsattanó hangján. Ritka eset ez Zoltánéknál. A Pór Pisti vesztét az udvari ablakból lesték, rettenetes éjszaka volt, ha az rajtuk ismétlődne. Kis majomképin elülepedtek a káromkodó ráncok, egy pillanatnyi szélcsönd, s már új, jajveszékelő förgeteg kerekedett rája: eleme volt az indulat.

– Istenem, mi lesz velünk? Itt hagyni a drága szép hajlékomat. Ó, hogy ide juttattál; Isten.

– Inkább a kocsiba fogasson – förmedt rá szilvakéken a férfi. Az asszonyra hagyta a kasznárságot, neki tán nem is engedelmeskedik a cseléd.

– A kocsiba? De mikor kinn vannak a lovak. Ganét hordanak.

A Jenő is kinn van, a szolga is.

– Persze – pattant föl a köpcös férj-kuli. – Kizavarni ebben a pocséta időben. Szakadjon meg a ló is, a fia is. Csak ő kasznárkodhasson. Most nesze… Vegye a berlinert, azt gyerünk.

Az asszony engedelmeskedett. A férj a menekülés útjain töprengett, csak Huszárékig érjen, eldugják azok, régi nemes família, az ő fajtája, nem olyanok, mint a felesége paraszt ijafia.

A vatatás, tépelődés pillanatnyi csöndjin átnyüzsgött a község udvarára becsődült embertömeg vitatkozó zűrje. A jegyző az ebédlő rácsos ablakához állott.

– Na, szépen vagyunk.

A jegyzőlakás két kijárata közül az egyik az utcára, a másik a községház udvarára nyílt. Csak a községház telkin át menekülhettek volna, az odafarolt a falu szélső utcasorára. Huszárék is ott húzódtak meg, amikor a négyes fogat jegyében zajló életük a szép ötszáz holdjukat a bérlők kezére szalasztotta. De kótyagos, handabandázó férficsoportokon kellett volna áttörtetniük, olyik az idézést lobogtatja; csak magukra bőszítették volna a végzetet.

A reménytelenség térj-meg-utcája háborodásig zúdította az asszony könny- és átokrohamát. Valahogy a Berényibe akadt; s most azt gyömisztette az egész élet helyett, mint dzsungeli tigris egyet a hajtók százaiért.

– Mert vak maga. Odagyűjti a Berényi-féle sunyori pofákat. Tömi, totojgatja őket, s csak hüledez, ha kirántják alóla a széket. Mindig mondtam, fegyencet dédelget. Pedig egy szempillantás is elég, még a veséje is álnokságból van annak. Az borította magára a falu ocsúját. Hanem megállj, Berényi, ver az Isten. Iszol te még a tükrösi Bozótból.

Kicsapódott az ebédlő kis, kukkantós ablakú ajtaja, s Berényi hosszúra nyúlt képe sokszorozta eléjük a meglevő veszedelmet. Szegény, összetörte az izgalom, még a haja is megpemetésedett a halálverítéktől.

– Nagy baj van – hebegte.

Az asszony gyűlölete védőszenteknek kijáró esdekléssé horgadt.

– Jaj, segítsen, jegyző úr. Mi lesz velünk? Jaj, jegyző úr, magára hallgatnak. Maga tehetne valamit. Kis Jenőkém, csak téged lássalak még egyszer.

– Nagyságos asszonyom, én se viszem el szárazon. A jegyzőket keresik. Igaz, főként a főjegyző urat. Rettenetes, piszkos nép ez. Bánom, amit a javukra tettem.

– De hát mit akarnak velem? – hápogta a halálra keresett.

– Tudja a jóisten. Hogy nem a fáért van az egész. Hanem így csalnák Enyingre a Pór Pisti gyilkosait. Hogy ott már haditörvényszék működik. Akasszanak föl – bömböli a Pintér Jani –, de kikészítjük a jegyzőt.

– Istenem, istenem – sápítozott az asszony. – Mit tegyek? Mit tegyek? – A férje, harminc éve községi jegyző, elvesztette gondolatai folytonosságát. Ötletszilánkok merültek föl benne, de összefüggéstelenek, s egyik a másikat temette. Szédült és émelygett, sötétedő látása előtt mintha régmúlt esztendők robognának el, ezerszeresen pörgetett filmként.

Berényi megkockáztatta:

– Talán ha lemondana a jegyző úr.

Az asszony belecsimpaszkodott a szalmaszálba, a férfi szétzilált esze is új fókuszt kapott. Minden porcikája tiltakozott a szégyenletes megfutás elől.

– Engem nem a cigánysoriak választottak.

– Az életedről, a vagyonodról van szó – esdekelt az asszony. – Béla, Béla… – S ráborult az ura vállára, legalább tíz éve nem tette.

A múlt század végi sok tornyos, sok sarkos diófa bútorok dohos levegője együtt szepegett az asszony pihegő mellivel. A férfi érezte, hogy döntő pillanat szakadt rá; valamit meg kéne fontolnia, de a gondolatai szétrebbentek, mint villám találta nyáj. Dermedten tapadt Berényi ijedt arcára és gyötrelmes hangjára.

– Még a lemondás sem lesz elég. Megszagolták, hogy megerősítést kértünk. Azt is vissza kellene rendelni.

Mintha most csapott volna belé a megoldás; örömtelin homlokon kopogtatta magát.

– Hopp; ez az egy, ez tán lecsillapítja őket. A főjegyző úr átjön az irodába; föltelefonál Enyingre, hogy lemondott az állásáról, s ezzel a forrongást lecsillapította.

– Nem teszem meg – ágaskodott föl a jegyzőben a hivatali méltóság.

– Béla, gondold meg.

– Én méltányolom a jegyző úr idegenkedését. Ha nőtlen ember lennék, venném a vadászpuskám, s védekeznék az utolsó cseppig. Nem is kapacitálom a jegyző urat. Srétet az ebekbe… Hanem kálvinista létemre is azt mondom, imádkozzunk elébb.

Az asszony szinte fojtogatta az urát.

– Béla, ne tégy tönkre… Béla, a fiunk.

A főjegyző az ösztöneiben már réges-rég határozott, csak a tudat mímelte még a habozást.

– És ki garantálja, hogy ha lemondtam, nem ütnek agyon?

– Azt csak az Isten garantálhatja, jegyző úr, de minden székely furfangom megmozdítom, hogy kivágjam önöket. Hisz jótevőim.

– Bízd a jegyző úrra magad – repesett lelkendezőn az asszony. A jegyző fejébe nyomta a kis zöld, karimátlan vadászkalapját; Berényi utána. Az asszony az ebédlőben maradt, noha kálomista, letérdepült, még keresztet is vetett, hátha úgy jobban ráfülel az Úr.

Kis, kallantyús ajtócska nyílt a jegyzőék telkiről a községház udvarára. Zoltán hájaskás keze rátapadt a fareteszre, de nem vitte rá a lélek, hogy kikattantsa. Berényi toszogatta át.

Az udvaron vagy huszonöt, harminc ember őgyelgett, kiáltozott, csupa régi kontrabont lélek, a jegyző személy szerint is fölismert néhányat. Különösen a Mózes Dani bajusztalan képit, csak a nyáron képelte föl, mert kukoricát sütött pont az ő földje lábában.

Már az udvar közepén jártak, mikor az emberek észrevették. A beidegzett tekintély megkésleltette őket. Várták, hogy valaki elkezdje a morgást. A morgásból néhány hangosabb megjegyzés lohogott ki. Végre a Székely Pisti, akit ontorácnak is csúfoltak, mert hibázott belőle a nők iránti hajlam, odakanyarította a jegyző mögé vásott kappanhangját.

– Kűdesz-e legelni, Zoltán Béla.

Most már sűrűbb burjánként csapott föl a népdüh és néphumor. De a két jegyző révet ért, a tornácon kongott a csizma meg a cipő, s már be is nyikordult mögöttük a főjegyzői iroda ajtaja. Majd megadja ott neki a Pintér Jani!

A főjegyzői iroda odanyílt az elöljáróság tanácstermire. Berényi át is kukkantott, persze csak azért, hogy nyitva felejtse az ajtót: hadd hallják azok is a telefonbeszélgetést. Pintér Jani és a három paraszt mozdulatlanul nézték a levegőt.

– Azonnal, Pintér úr – motyogta az adóügyi, s már vissza is ugrott, hogy a telefondiskurzust a tükrösi és az enyingi postán át egyengesse.

A négy falubeli feszülten figyelte, mi történik a szomszédos szobában. A pénztárnok savószeme a Horváth Sándor barna szemeszékjibe ragadt; fölény és nyugtalanság élénk párbeszéde volt a merev farkasszemük. Fölcsörrent az öreg jegyző hangja.

– Főszolgabíró úr?… Köszönöm, már nem kell a megerősítés… Én voltam a lázóngók útjában. Lemondtam inkább, legalább békesség lesz.

Kis pauza. Vajon mit szól rá a Babek? Kutya gyerek ám az… Az öreg nem érti, mert a Berényi diktál. Biztos ő fogja a másik kagylót.

– Teljes jószántamból… – recsegi Zoltán Béla… – Alászolgája, főszolgabíró úr.

Pintér Jani oldalt vetette a fejit; gyerekesen kegyetlen örömet érzett, mint amikor a fronton az első fedezékből kicsászkáló digót hasba durrantotta. No, bálványok… villant a matrikula fölé a kiviláglott szeme.

– A többit elintézi – hallatszott a szomszédból az öreg jegyző összetört hangparódiája.

– Ha meg tetszik bízni?

– Meg.

Berényi Alajos, Tükrös megbízott főjegyzője mosolyogva sietett a vontatottan föltápászkodó Pintér Jani elé, míg a principálisa összeroppanva; s mégis megkönnyebbülten esett a plüsshuzatú, tekintélytartó karosszékbe.

– Hallotta, Pintér úr – szívélyeskedett a jegyző. – Az ügyeket én intézem. Azt a kis idézést megetetem az enyingiekkel.

– Rendben van, főjegyző úr. – Megrázta kis szélhámos kezét, és ügyet se vetve a parasztokra, kifele dobogott.

– Én se teszem be ide a lábam – dübörgött föl Dani János vére, de Horváth Sándor oly jelentőset nyomott az oldalába, hogy a készülő lavina a torkán ragadt. Némán várták, amíg a csőcselék elhúzódik; legjobb ilyenkor a vacokban.

Kinn győzelmesen emelkedett ki a február hógubája alól a március, mint karneváli éjfélen az aggastyán jelmezéből az ifjú királyfi. A déli nap megizzasztotta a maradék havat. A lejtős községházudvaron apró erecskék indultak kanyargásnak, s a frissen csináltatott bádogcsatornán hangosan kocogott alá a nekiindult víz. Pintér Jani mellényiről a gáder kövére pattant egy pityke.

A szegénység Jani köré csődült. Ő flegmát erőltetett.

– A jegyzőt letettem. Berényi visszavonja az idézést.

A megszédült triumfátor gőgje izzította az arcát. Megjelent, és lemondott a jegyző, jószántából; mannlicher nélkül. A szelíd fiú kirohadt belőle, mint csigaházból a megdöglött csiga. Új ember volt.

Gyermekcsínytevés zajongásával tódultak a csatakos országútra. Szemben a szülőház. Az apja épp bort hoz a pincéből. Pintér Jani karját kinyújtotta a dölyf.

– Erre is rákerül a sor.

Az emberek hahotáztak, és éltették a Janit.

A jegyzőlakás ablakában egy almányi majomarc jelent meg. Amikor meglátta, hogy a szegénység elhúzódott, abbahagyta az imádkozást, s vad káromkodásban tört ki.

Pintér Pali a lovakat itatta. Amíg a nehéz vödröket lódítgatta, a Lécium Vargáék szivárvány kútjára gondolt, milyen bőven adja az, pedig mennyivel könnyebb hajtani. Kicserélhetnék ők is a gémeskutat, de az apja mindent ellenez, hátramaradó ember, nem úgy, mint a Horváth Sándor bátyja, annak már aratógépje is van. Hej, ha ő lenne a gazda. Lesz is. A Józsi, szegény, meghalt, a Jani, a büdös, akasztófára jut, azt az egyszem lányt majd csak elsütik, vesznek egy-két kasznit, sublódot, miegymást, s a vagyon az övé marad. Lepipálja ő a Horváthokat. Az nagyralátó ember, kioskoláztatta a fiát, el is veri mind a százötven holdját, csak hunyja le a szemét. A lovaik már rég szebbek, pedig a kiállításon még a Sándor bátyja Keséje kapott medáliát. Gyönyörködve nézte a szép sárga háromévest, amint okos fejét a zöld mohás vályúra hajtja. Kár, hogy herélt. Egy ilyen kancában! Micsoda lódinasztiának válna az néhány év alatt az ükanyjává.

– Későn itatsz, gazda – mordult föl a Lepsényi gyerek nevetésbe hajló hangja a kapu felől. Kerek, vigyori képe az alázatoskodó ugratás nagy jóindulatától olvadt. Ő húszon túl, a Pali surján tizenhét; de azért respektussal kezelte, nagy gazda lesz abból, több is néz rá, mint őreá, meg máris mindentudó, olyan lókupec, csak rákacsint a lóra, s megmondja, hányad hónapos. Eleven matrikula ez, előbb tudja, mire keresztelték a falu túlsó végin a kiscsikót, mint a tulajdon gazdája.

– Későn ám. De megnézheted, mi van az istállóban.

– Megellett a Citrom?

– Meg ám. Bikabornyú, akkora, mint egy egyhónapos.

– Nehezen lett meg, mi?

– Álló éccaka nyomta.

– Mért nem híttad a Gerencsért?

– Köll is ide a Gerencsér! Többet értek én annál.

– Édesapád merre van?

– Alszik. Sokat szédölög mostanában. Ez a franc kommunizmus egész megkeverte. Tegnap is csak elvágódott a gangon. Azóta hebeg-habog.

– Pedig egy kereket akartam kérni. Tudod, az a rohadt bognár, egy hete oda a jobbik szekerünk, mégse szedte rendbe. A nyü, ahány iparos van. Most meg ez a rozoga is eltört. Megesz velük a méreg.

– Adok én kereket – büszkélkedett a Pali, hogy ő teljhatalmú gazda. A fészerbe fordult, kikeresett egy rezervát, s hozzátette:

– De el ne vacakud ám.

A Lepsényi gyerek nagyot ásított; akkorát, hogy a szeme két sarkán kicsordult a könny.

– Én se aludtam az éjjel.

– Tán bakoztál?

Közönylárvás irigységgel kérdezte. Ő még nem próbálta, pedig ütközik már a bajsza. A Lepsényi gyerek élt a fölényivel, suttogóra fogta a hangját. Nagy kamaszforrongások izzították a gégéjét, ezt a tüzön átvezetett csövet, s a szemébe visszaszállt az emlékek parázna csillogása.

– Jó dög ez a Kis Firhang. Már éjfélkor el akartam gyünni, de csak fogja az üngöm, még egyet, no még egyet. Hát hajnalban kecmeregtem haza. Már lehetett hat is. De fél hét is.

A Pali szívén reszkető hidegség babrált. Ha fehérnépet emlegettek, mindjárt elfogódott. Pedig nagy kívánságok mocorogtak benne, de valami letiltotta a markát, hacsak nőhöz akart érni. Az a ribanc is a múltkor a góréban, szinte hítta, úgy ráfeküdt a kukoricás zsákra. Na, de legközelebb igazán nekidurálja magát.

– Tudod, kivel tanálkoztam? – ötlött az éjszakai kóricálóba. – Ott leskődök a Kis Firhangék kerítése mögött, tudod, a Léciumnál. Lehetett kilenc óra is. Hát ki lép el mellettem? A direktor úr.

– A Jani?

– A hát. De így vót, mint te tülem. A Kis Firhang mondja, hogy a nénjéhöz jár. Meg, hogy el is veri a Katit és a Nagy Firhang lesz a direktorné.

– Összepászolnak. Elébb a Tót Kűműves viskója, most a ribancputri.

– De nem oda megy ám.

– Hát?

– Ide. Aszongya, kihányat titeket.

Pali elgondolkozott. Igaz, máris ráüzent az apjára. A részit követeli. Azért is tébláb meg káromkodik az öreg. Hanem mit kösse a Lepsényi gyerek orrára. Csak örülne neki.

– Nem nézed meg a bornyút?

– Az ám.

Letámasztotta a kereket az istálló falához. Irigykedve pislogott körül a trágyaszagtól és megrekkent párától tele istállóban. A leghosszabb gazdaistálló ez a faluban, két sorban állnak az állatok, harminc darab nagy jószág. Ott a sarokban, elrekesztve a Citrom. A pokla még mellette, de a bornyú már ágaskodik, el-eléri a hasát, döf rajta, azt megint térdre bicsaklik. Gyönyörű állat, tarka, mint az anyja, de igen cifra tarka. A homloka közepén egy forsriftos csillag.

– Na?

A Pali szeme a hivatás büszkeségétől tágult. A Lepsényi gyereknek is rá kellett hagyni.

– Megvan nyolcvan kiló.

– Fő bírnád emelni?

A Lepsényi gyerek dulakodni kezdett a bornyúval, de nem ment. Pali jóízűt nevetett.

– Hát ez a té meg minek van itt? – villant a gazda szemébe a tanító kisasszonyról elkeresztelt Dudus alatt a sajtár. Megcsóválta a fejét.

– Szegény édesanyám, ez is elfeledkezik mindenről. Nám, a fejőszéket is itt hagyta. – Odagugyorodott a tehén mellé; megnyomkodta a tőgyit, vajon kifejte e már.

De az istállóajtó hirtelen világosságába emberárny sötétedett, s végignyúlt a tehenek hátán átvetődő oblongumban. A Mariska ugrott a küszöbre, nagy lélekszakadva, mint akit friss újság szalajt. Naptól káprázó szeme összemosta az istállót. Ott, a Dudus alatt kucorog valaki. Nyáltól szörcsögő lélegzetek közt újságolja.

– Gyüjjön, édesanyám. Itt a Jani. Szemben a községháza előtt. A Kertész sógorommal beszél. A pince mögül lesem.

De az anyja előrohanó, megtört árnya helyett a Pali káromkodása kanyarodik felé.

– Még te is őt heccülöd. Nem eleget rí. Megbolondított a büdös bátyád. Hu, a direktor elvtárs. Akkor leskedj a pince mögül, ha akasztani viszik.

– Juj, te ronda – csattant föl a magához ocsúdott Mariska. – Az kéne neked, hogy fölakasszák. Hogy minden a tied legyen.

– Elhallgass, mert betapasztom a pofád.

– Na, üss meg. Gyere, üss meg.

A kis jérce nekirontott a bátyjának, az visszaugrott. Csak ne volna irmag lány, de lekenne egy pofont. Ennek is csak a bátyja imponál, amilyen bolond a fehérnép.

Csakugyan, a Mariska nem volt polgáriasult lélek, sőt anarchista volt, mint általában a nők. Ölt, jegyzőt zavart, cigánysori vajda lett a bátyja, ő csak a fekete arcában hitt, amely a mögégyújtott tüzektől egyszerre finomult és durvult, az egyik másodpercben fájdalmas emésztődés, a másikban pöffeszkedő harag. Hozzá szelíd. A múltkor összeütköztek. Megszólította: Há mégy, Mariskánk? Ő válaszolt. Pedig hogy tiltja az apja. Még ma is borzong, ha eszébe jut.

Pintérné a nagy csatázásra ért vissza. Két sajtárba fej, s csak az egyiket bírja, külön kell szaladozni értük, úgy elgyengült szegény. A hang is vékonyabban serken a nagy berliner alól, pedig most erőltetné, hisz semmiért sem haragszik úgy, mintha a gyerekek gyűlölködnek.

– Ne neszezz, te… Az isten ebbe a házba. Nem elég bajom van.

A Pali hátrább húzódott, nem akarta az anyját ingerelni, s csak olykor dohogott közbe, amint a Mariska a maga igazát firtatta.

– Ű az apám. Majd ű szabja meg, lessem-e a Janit, vagy ne lessem. Az apám megpofozhat érte, de ez elé a taknyos elé nem járok oskolába.

A nagyobb nyomaték kedviért elrítta magát. Pintérné a fejéhez kapta a tenyerét, úgy szorongatta. Visítozva menekült a tejes sajtárral.

– Büdösök, meggyilkoltok. Jaj istenem, úgyis kiszakad a belsőrészem.

A Mariska rácsimpaszkodott, mint egy igazára éhes bögöly, s vele rohant jajveszékelve a ház felé. A Lepsényi gyerek fölhasználta a zavart, és eltűnt a kerekével; s míg hazagörgette, a Mariskán morfondírozott, derék lány, kár, hogy olyan nagy természetű. Pali a bikabornyú mellett vigasztalódott, megveregette, játszott vele. Nem olyan bizalmasan, mint a borjúkkal is kacér városi kisasszony. Csak leereszkedőn, mint a jövendőbeli gazdája.

A konyhában összetorlott a tejre váró szegénység. A hátrakulcsolt kezekből bögre fityeg alá, bögre mellett a piros kétkoronás, az egy liter tej ára. Ott a Mikesné is, a cipész felesküdött lidércnyomása. Az mindig rág valamit, nyáron tökmagot, télen át szotyolát, s amíg rág, locsog, s két mondat közt pöködi a héjat, csupa disznóság, ahol megáll. Siet is kiszolgálni őt Pintérné, de az elhárítja a kitüntetést.

– Adja a Sági Bözsikének. Én ráérek.

Pintérné, mit tegyen, átloccsantja a neki szánt fél litert a Bözsike fölhólyagzott zománcú edényibe, hozzá még egy kortynyit, ennyivel jobb szívű ő a Horváthnénál, akinél jó, ha híja nincs a tejnek, azon mód habosan méri. A szemek ráragadnak a Pintérné hátrahajló ujjú kezire; a telő mértékre, a bögrébe csorduló tejre, kit mennyire szeret az asszonyság.

Pénz leszurkolás vagy mentegetőzés, hogy holnap; egy suttogó jónapot, a háziasszony hasonló, benyelt jónapotja. A tejmérés szertartásán nem változtattak a fölfordult napok.

De a Mikesné kifogyhatatlan.

– Kérem, én szegény iparosné vagyok, de nekem nem kellene a másé. Én tudatlan asszony vagyok, de azt mondom, asszonyság, nem lesz jó vége ennek. Hogy a községházán heccüljék egymásra az embereket. Mire való az? Juj, lelkem; maga is beszélne a fia lelkére. Kár azért a fiatalemberért. Így megfeledkezni magáról. Egész eltekerték az eszét. Hát nem ahhó a ronda Szabónéhoz jár. Az a gereben alá való, az uszítja maguk ellen is. Tudja, mit beszélnek a faluban? Én édes istenem, még fölgonduni is. Hogy a Jani kihajtja magukat innét, s ő ül be ide. Hogy a Nagy Firhang mérje innét a tejt. Juj nekem. Nagyon szeretem a kávét, de páljék ki a szám, ha annak a rondának a keze után megiszom. Még rágondúni is.

Pintérné is hallott már ilyesmit rebesgetni. Nem lehet az, csak fölkőtik. Nem olyan fiú a Jani. Hanem azért megszorult valami csomó a melliben. Pedig amúgy is, mintha a bárzsingjában akadt volna a falat, hasogatja, szorongatja az aggodalom. Sok az egy anyának! De kinek ríjon? Majd a Mikesnének tálal ki, hogy széthurcolja a faluban. A szomszéd kapuban úgyis a parasztokat szidja, már azt is ráköltötte, hogy fölözi a tejet. Csendesen felelt.

– Sokat beszélnek.

S beleloccsintotta a tejet a bögréjébe.

A konyha megürült. Maga maradt az anya. Odaroskadt a fonott székre, rákönyökölt a konyhaasztalra, a feje a tenyerébe csuklott. Nem sírt, csak gondolkozott. A Mariska nagy csutaköteget sleppölt a tűzhely mellé. Benn az ágyból kitápászkodó férfi krákogott, vatatott.

– A! A Kertész sógorom – örvendezett föl Mari a csutatördelésből. Az asszony is visszameredt a jövevényre; magatartása egy pillanat alatt átgyúródott, a vendéglátó háziasszony volt, némi szomorúsággal fátyolozva, nem többel, mint amennyit köztudomású bánata megengedett.

– Itthun a János? – tudakolta a hatalmasra hízott, kékespiros vendég.

– Itthun, de csak most kászolódik. Nem tudom, avval is mi van. Tegnap viszem ki a récéknek a darát, de nem itt benn hagyom a palláskulcsot. Na, szaladok vissza, e meg oda van dűlve a gáderoszlopnak. Azt se mondja, bá, csak a szemeit forgatja. – Hát veled mi van? De nem szól ez. Azt hittem, mingyár meghal. Na, visítozok, hogy János, János. A Pali szalad oda. Az segélte a díványra. Ríttam ám, szegény napom gyutott az eszembe, az is így járt, föl se kelt többet. Hát, amint dörgüjjük ecettel, itt két oldalt a halántékán, egyszer csak tekinget, mint aki ocsúdik. Estefelé mán evett is, egy kis borlevest habartam néki. El is aludt tőle, hallom, most cihelődik.

– Ajaj – sajnálkozott a sógor. – Jobb vóna akkor eltenni hazurul. Ez a Jani bele akar kötni.

– Istenem, istenem.

– Most beszétem vele. Mérges az apjára, mert nem adja ki a fődjit. Meg mert vasárnap is azt kiabálta a templom előtt, hogy huncut az is, aki a fia nyakáról a kötelet levágja.

– Ez a vén ember se foghatja a száját. De az a bolond is. Az övék az egész falu, mit piszkálja az apját.

– Aszongya, az apja rontotta meg az életét! Hogy nem taníttatta. Meg amikor elszökött kertészinasnak, visszazsuppoltatta.

– Ilyen butaságokat hány föl! Majd világcsavargójának hagyjuk.

– Köpi a markát, hogy átgyün. Kicsikarja a részit. Mondok, mit erőszakoskodsz, öcsém. Hisz kommunizmus van, attól is elszedik a fődet, akinek van, te meg még jussolni akarsz. A jegyző is mondja; hagyja azt a fődet, Pintér elvtárs, eltartja magát a vörös haza (így mondta a disznó), de ennek a Janinak a fejibe szállt a vér, megy ez, mint a kan, ha meglövik, pedig milyen jó magaviseletű fiatalember volt.

– Az a rohadt háború, sógorom. Elszoktak a dologtul.

A diskurálásra Pintér János is kikukkantott. Rétümögben, egy szál gatyában, a gatya korca is rendetlen, pedig adott magára, a ház körül se látták ilyen béresöltözetben. Hanem nagyon kiment a formájából szegény. Az az egy nap úgy meghúzta, ha nem az ő házában vannak, tán rá sem ismer a sógora. A feje fölpuffadt, az egyik szájszöge elhúzódott, ha beszél is, akadozik, mint akinek kő van a nyelve helyén. Háromszor is szétvizslat a konyhában, ráhunyorgat az idegenre, s mintegy gyanakodva ismeri föl.

– Te vagy az, sógor?

– Én ám. Hallom, beteg vagy.

Pintér János nem értette a szót, a vendégfogadás begyakorlott szertartása mozdult meg benne.

– Mariskám. Egy kis bort a sógorodnak.

A lány is sógorának hitta, pedig az elhótt ángyának volt a férje. Nosza a falikászlihoz, előkotort egy tálcát a sótartó és a szegfűszeg közül, kihalászott két gyanúsan szürke poharat, s le a porcelán kancsóval a pincébe. A Kertész sógor szabadkozott:

– Nem iszok, köszönöm. Éhomra nem szoktam.

Tréfásan átbökött a népházára, s mert fájt a szesztilalom:

– Még becsukatnak érte.

Pintér Jánosban megmozdult valami emlék.

– Az ám. Én meg mit álmodtam? A Jani belevágta a hordóba a fejszét. Fótt a szép siller, teli lett a pince, fótt ki a pinceajtón, a Marink meg ott dibláb az ágasnál és nevet. Mondok, mit nevetsz te, szegény, ez a te lakodalmi borod.

Mint hosszan elnyúló árnyék esett a sógor és a feleség arcába a különös álom. Az asszony a köcsögökkel babrált, a sógor nyugtatgatta; hogy álomból bolond ítél. De az érzékeiben megrokkant férfi tovább járatta örök egy gondolatai malmát.

– Még éjszaka se hágy a büdös. Mondtam már, mit izent?

Hogyne mondta volna, a választásra virradó reggel óta, amikor ráizent, százszor is elhajtogatták meg méregették, de ő kiesett az időből, s ez az izenet, mint múlttalan aktualitás, egyre gyarapodó frisseséggel volt új neki.

– Jobb, ha ráhagyod, sógor. Nem tart ez örökkétig. Húshagyóra hamvazó, vége lesz az elvtárs világnak; te is visszaveheted tüle.

Pintér János megpróbált belegondolni, de a szavak héjáról lecsúszott az esze. Egy pillanatra elmélázott, aztán annál vadabbul csapott ki a gyűlölsége. Ebben a szenvedélyben még érezte, hogy él. Betanult szitkai záporában aktív embernek tudhatta magát, hullatta is, hogy az asszony befogta a fülét, s a két tenyere közt himbálta a fejit, jajtalan kétségbeesésben.

– Inkább a sátoros cigánynak, mint neki. Ha egy karéj zabkenyér húzná ki az éhendöglésből, inkább a kutyámnak vetném. Dögülj meg, dögülj meg, büdös. A fődem köll? Gyere, vedd el; gyere üss le, azt vedd el.

Az arcán, a homlokán nagy piros foltokat hajtott a vér, a dús, konyultas bajsza alól, színtelenül, hápogva folyt a káromkodás. A Mariska rontott be. Minden szín kiállt az egészséges, dundi arcocskájából, a korsó mint inga himbált a kezében.

– A Jani…

De a gangon már dobogott is a lépte. Nagyokat tiport a kövön, hadd hallják, hogy jön.

Öregebb Pintér János a küszöbre ugrik. Ott torpantak össze, mint két összevadított bika. Az apa a nemzője ellen támadó gyilkost, a fiú a vérét elvető szörnyet látta. Úgy pillantottak egymásra, mint aki a végzetével került szembe. Egymásban személyesítették meg az életüket mezgerelő rosszat. Gyűlölték egymást, ahogy az ember csak az életét gyűlölheti.

– Ide be ne gyűjj! – ordított bele a farkasszembe az apa.

– Kívül is beszélhetünk. Nem vágyok a társaságukba.

Kiléptek a pitvar világosságába. Bentről a két asszony zokogása hallott. A sógort a küszöbre szögezte a párviadalnak kijáró tisztelet.

– Nincs beszédem veled. Nem vagy a fiam. Ha jussod van, csapj agyon. Gyilkos vagy úgyis; verd az apád is agyon.

– Tán ivott, hogy úgy habog?

– Mi közöd hozzá? Vellát ide! Hé, Pali, vellát! Hadd szúrom keresztül.

– Elment az esze, vén szamár.

Egy magából kifordult ember állt Jani előtt, s ez a gyámoltalan düh lehűtötte az övét. Csak a fölényit érezte; jeges hólabdaként dobta felé a gúnyt. A két asszony, a sógor is az öreget fogta, hogy nyughassék. De abból a lefogás új dacot vert föl. Kitépte magát, a fiára rohant, de mielőtt megvághatta volna, eltámolyodott. Jani fölnevetett.

– Látja, hogy részeg…

Hidegen vágta az apa meredő szemibe.

– Nincs mit veszekedni. A Széchy-rész az enyém. Oda ki ne hajtsa az ökrét, mert lelövöm. Aggyonisten.

Sarkon fordult, mint aki elvégezte a dolgát. Roppant hörgés fordította vissza, Pintér János ott hevert a sógora karjában, Pintérné hosszú, szívszakadásos sikítása.

– Jaj, vége van.

Az istálló felől két trappoló csizma; nagyok lehetnek, mert a láb meg-megcuppan bennük. A Pali rohan a nagy visításra. Az apját a kőre fektetik; meglőtte vagy megszúrta a Jani? A tejképű, erős, szőke gyerek előtt elfeketül a világ; s már össze is tört a szelídség ketrece, Janira ugrik a tigris.

Jani pillanatnyi megdöbbenését vakdühbe gyújtja a személyes támadás. Lefejti nyakáról a markot, megmarkolja az öccse mellin a mándlit; s szegény suhanc már ott szepeg a kitámasztott konyhaajtóhoz tapadtan.

– Tacskó.

Pintérné most a Palit csiggatja. A kölök új rohamra készült, s az anyja alig-alig tartja.

– Hagyd, fiam. Megveri őt az Isten. Nem lesz jó órája ebben az életben. Ne is legyen. Én, a szülőanyja kívánom.

Lélegzetfogó volt a hulla fölött az átok. Az asszony fejhangja minden paraszti konvencióból kitörten az ős asszonyfájdalom volt. Pali az anyja mellé bújt, Kertész sógor a halottat dörgölgette a Mariska ecetjivel. A rongy mellett a homlokához ért a hüvelykje. Máris hűlt; de csak dörgölte konokul.

Jani túl volt a fokon, mikor az ember még megilletődhet. A dulakodás agyára zúdította amúgy is higanyeleven vérét, s a vér iszapkiöntése volt minden gondolatja.

– Mit kotkodácsol? Maga is részeg? Beivott, és megütötte a guta. Persze, rám kennék ezt is. Jól van, én öltem meg. Legyen igazuk. Nem köll a maguk szeretete. De takarodjanak innét. Ez a ház az enyim. Vigyék ezt a dögöt is.

Erre már a nehézkes Kertész sógort is elhagyta a béketűrés. A joviális emberek nehezen kelt, de erős haragjával förmedt az öccsére.

– Hát el is visszük. Jöjjön, sógorasszony. Gyertek, gyerekeim. Ott az én házam, gyertek mint magatokéba. Szaladj a kocsimért, Pali. Nálam ravatalozzuk föl. Legyen minden az övé. Úgy áldja meg az Isten.

Pintér Jani ott állt a konyhaajtóval szemben, nekidőlt a pitvar oszlopának, s nézte a családját. Az asszonyok szipogva sürögtek. Kertész keresztapja is tevegetett. A hulla meg ott feküdt kinyújtózva a kövön. Egyszer a Pintérné megszólalt.

– Föl kéne kötni az állát.

Felkötötték. Kocsi állt a ház elé. Pali egy szekéroldalra szalmát rakott, arra gördítették az apját. Fejtül a Pali, lábtól a sógor vitte, szegény, nem emelt ekkorát, mióta megpotrohosodott. Kinn a kocsinál kérdezősködő emberek verődtek össze. A hír szétszaladt a környező házakban, innen is, onnan is kíváncsiskodók szállingóztak, egyesek az udvarba is bemerészkedtek. A házbeliek a holttest hegyébe hordták a ruhát. Fehérneműt és tarkát vegyest. Pintér Jánosnak már csak a csizmája hegye fityegett ki. Az asszonyok a nagy sürgésben elfeledték a sírást, csak azon voltak, a göncük ott ne maradjon. Pintérné fölsopánkodott.

– Jaj, hogy szedjük le szegényről a ruhát.

A kerítés előtt egy újdonjöttnek újságolták:

– A Pintérék elkőtöznek. A Jani kiveri őket.

– Hát az öreg?

– Ott van a kocsiban.

– Meghalt?

– Meg. Mérgiben.

– Én istenem, én istenem.

Jani érzékeire ködöt vert a hirtelen elszigeteltség. Mint aki vízbe bukva hallja az emberek beszédét. Mint aki sűrű záporon át nézi a távol mocorgó személyeket. Talán oda kellene roskadni közébük. Minek? Nincs visszaút. Ő már sosem lesz nyáj, külön marad, ha százszor Dózsa György is. Népvezér? Buta szó ennek a megsemmisítő kitagadásnak a visszfényében. De konokul állt; tehet ő mást, mint hogy konokoskodik? Már mindent kihordtak. Az anyja, a keresztapja, a Pali, a húga kiindulnak. Az asszony zokog. Az őgyelgő népek is zokognak. Ott a nagyszájú Mikes suszter törülgeti a szemét. Már robog is a kocsi, s abban a pillanatban meghúzódik a déli harang.

Jani egyedül maradt a telken. A kíváncsiak a költözködőket követték, két szaladó láb riasztotta vissza gondolattalan merevségiből. A húga. Uzsgyi a szobába, egy perc, s már robog is vissza. A kezében a Józsi katonasapkája meg egy fotográfia. Az anyja küldte vissza. Gondolnak-e rája, ha meghal? Az ő fényképivel. A haldokló Jóskát látta. Fél esztendeje eszébe sem jutott. Annak jó már. Gondolta, megszólítja a húgát. Már mozdult is, de a tekintete a lányéba ütődött. Hogy tud egy szem annyira irtózni. Jani bénán érezte a kedves lábak sebesen távolodó dobaját, amint a kőbe, a kőből az ő lábába, onnét föl a szívébe terjed.

Az istállóban a bikabornyú végre-valahára elkapta az anyja tőgyit, s ártatlan állati kortyokban szítta az életet. S ez mégiscsak ugyanaz az élet volt, ami a Pintér Janié.

Kati nem állhatta már. Kijött. Az apja, amióta fölébredt, káromkodik. Agyonöli a Janiért. Még a gyereknek se hágy nyugtot, aki a szíve alatt mozog. Legalább azt ne átkozná. Amíg józan, csak csapkod, és a késit vágja a tányérba, de ha beiszik, nincs megállása a szitok zuhatagnak. Ide is kihallik az istenkedése.

– Az én házamban ugyan nem költöd ki azt a vörös tojást. Keress más vackot neki. Menj a Bozótba, ott mindjárt belefojthatod.

Nagy fehér lett az öreg. Az az egy hét, amit a hűvösön töltött, hitelesítette az ellenforradalmiságát. Még a tartózkodóbb gazdák is szívesen itatták, csak meséljen egy sort az átélt borzalmakból. Mint tűzből menekült asszonyok, gyerekes fantáziával növelték a leghiggadtabb parasztok is az elhárult veszélyt, s a Tót Kűműves értett hozzá, hogy új és új rettenetességekkel borsóztassa a mindjárt meg is könnyebbülő polgárhátakat. Feketelistákról rebesgettek, hogy augusztus elsejére minden tehetős embert lemészároltak volna. A hiszékenység még a szószékre is fölcsapott. Maga a tisztelendő úr célzott rá nagy karimájú körmondatokban.

Egy szeplője volt a Tót Kűműves fehér ártatlanságának: a készülő Pintér unoka. A legokosabb taktika: átkozta a lányával együtt. Ha csak céloztak rá, a legmérgesebb mondatokat bugyborékolta rájuk, nehogy valami közösség gyanúja maradjon közte s az egyetlen hozzátartozója közt.

Szegény Kati százféle szorongással volt asszony. Falta az újságot, hogy elfogták-e az urát. Hallja, díjat tűztek a fejére. Leste a gyerekét, mozog-e az árva. Volt egy nap, meg se moccant, szinte örült, hogy halva születik.

S míg a gyér edényeket mosta, s a tányérokban is a Jani fekete fürtjeit kereste, óvatos pillantásokat vetett a morc apja felé, vajon mi jön ki abból.

Ott állt a sarkantyúvirággal befutott tornácon. Ápolt növénykék leptek el minden kihasználható zugot. Télen a Kűműveshez hasonlított a ház, nyáron a Katihoz. Iparosembernek nincs lova, beültetheti az udvart. A tornác fakorlátja előtt két kis ágyás, cifra üveggömbök gömbölyítik meg a belenéző arcot, odébb három bekerített kis körtefa, az egyiken már terem is az idén. Milyen szép lenne minden, ha a férfiak meg nem bomolnak.

Fogta az öntözőjét, meghajtotta a kerekes kutat (ezt még az anyja életében furatták, rendes ember volt akkortájt a Kűműves), s kiment a ház előtti kis kertbe, ott nem hallja az apját, aki a konyhából átkozódott, s pipakiverés neszével még a konyhaajtót is kicsapta, csakhogy kárba ne vesszen a szava.

Kora reggel volt, a fölszeg felől a Horváthék cséplője, a Magyar Állami búgott, a Tófenék felől a konkurrens Magánjáró. A munka a határba és a szérűkbe szippantotta az embereket. A néptelen utca felől sem zavarta gonosz tekintet az öntöző leányt.

Virág simogatós szemmel nézte az ágyások tarka díszeit, a hatalmas dáliákat, a törökszegfűt, verbénát, s a télre nevelt szalmavirágot. Szerette a növényeket; nem elhatározásszerűen, hogy én jó ember vagyok, szeretem a növényeket. Egyszerűen a rokonuk volt. Köztük volt otthon, magára ismert bennük. Az idegen alakban rezgő tiszta élet inkább az övé volt, mint a hasonló alakot hordó emberek furcsa, soklázú vergődése. Az elhagyottság és megvetés hónapjai még jobban kiszitálták az emberek közül. Mint kisleány, rá-rávillant egy-egy gőgösebb legényre, s meg-megkívánt egy különös ruhadarabot. A két Pintér fiú kivezette őt az asszonykívánságok hívságaiból. Társadalmon kívüli lény volt, s a társadalmon kívül keresett barátokat. A szíve is vele csordult az öntöző kannával.

– Menyecske.

Egy árnyék nyúlt a kerítés melletti violaágyba. Kati fölütötte a fejét. Pénzes Pali hajolt a drótsövényre. Akaratlan is megkönnyebbedett. Akárki más szólítja meg, nő a rettenése, ez a nyílt, jóindulatú arc elillantotta. A növényeihöz hasonlított a fiú, magának való életiért sokszor megsimogatták a gondolatai. Ha ő ilyen férjet kap! Fölös, kalandor vérét lecsapolta a fogság, s hogy hazakerült, tiszta elszánással állt a föld mellé, nyugodt életet kérni tőle, és eltartani az édesanyját.

– Nem kések sokat; nehogy meglássanak. Adonyból jövök. Édesanyám küldött, nézzem meg a nénjit. Magános leány, azt baja van a feles emberivel. Hát ahogy gyüvök az állomásra, ki szólít meg: a Jani. Alig ismerni rá, olyan girhes. Azt mondja, még Adonyban látott meg, de nem volt bátorsága megszólítani. Meglesett, amikor a vonathoz indulok. Mondok, én ugyan föl nem adlak. Mi hasznom abbul? Panaszolja, hogy régóta nem evett, sült kukoricán meg krumplin él, de a gyújtója is elfogyott, pénz meg nincsen nála.

– Gyújtót kért?

– Azt. Nem merte mástul. Gyanús az ilyen csavargóféle.

– Mást nem mondott?

– Mondott az. Ha a Kati nem haragudna rá…

Az asszony csodálkozóra nyitotta a szemét. Haragudott ő valakire? Pénzes Pali látta, hogy kibökheti.

– Hogy szeretne Németországba szökni. Új életet kezd. Téged is kivitet. Csak most az egyszer segíts rajt.

Nagy, tehetetlen fájdalom árnyalta be a Kati savószemét. Az egész teste egy meddő kérdésbe roskadt: én?

– Pakk kéne neki. Pakk meg pénz, amiből tengeti magát. Ma meg hónap délután is kinn vár a vonatnál. Ami Simontornyáról fél négykor indul. Öt óra tájt érkezik Adonyba. Ott fog állni a harmadosztályú váróteremnél…

Katit szédületbe pördítette a rázuhant, szokatlan megbízás. Pénz, vonat, Adony. Amikor Lepsény volt az Óperencián túlja.

– Istenem.

– Elmégy? – kérdezte a legény.

– El.

– Akkor én megyek, mert ehun a Treszka. Ez mindjárt sokat tud.

Csakugyan, a Treszka csosszanton el a kerítés előtt. Nagy úr ez, mert a fia kiállt az iskolából, azt szerezte be a masinához, ő vakációzik. Most Horváth gazda izeneteit hordja a Jancsik paphoz, jeléül a megfordult időknek. Boldog jónapotot köszönt a Pénzes Palira, s már hallotta a maga cuhadosan sutyori hangját: Azám, most meg ki kerügeti a Katit? A Pénzes Pali. Kár azért a derék fiatalemberért.

Kati nyugtalanul állt a virágai közt. Tenni kell. Nem a veszedelmektől félt, de maga a szokatlan helyen való mozgás rémítette el. Az akasztófa alatt se doboghatott jobban a szíve. A gyerek hátha az úton lesz meg. Már kilenced hónapos. Rettenetes históriák kóvályogtak benn.

Az apja akkor fordult ki a kapun. Rég volt ilyen munkaalkalma. Az uradalom neki adta az új bivalyistálló építését. Egy pesti vállalkozó olcsóbban és jobban megcsinálná, de jutalmazni kell a megbízhatóságot. Már föl is vette az előleget; ötszáz korona, a fele a Korocsonernél van.

Katiba szöget ütött a pénz. Ott van a sublódfiókban, a fölsőben, ahol az okmányait, az anyja mirtuszát és a katonaemlékeit őrzi. Elrémült. Tudta, hogy egyre hevesebben fog rágondolni, s a most elhessentett gondolat a torkát fogó marokba szorul. A csomagon törte a fejét, hangosan mondogatta: szalonna, kenyér, a sonka vége, az egyik tyúkot is kirántom, de egyre a pénzre gondolt. Már a feje is belefájdult s a pénz meg mindig ott kísértett. A Janinak magyarázta. „Pénzt, azt nem tudok. Lopni kellett volna.” De a Jani véres, barna szeme előtt elsúlytalanodott a „lopni”. Hát aztán?

Órák hosszat elténfergett a konyhán. Nagy viaszosvászon szatyorba pakolgatta az élést. Hol kivett valamit, hol visszadugta. Ja, só is köll, ez az óma sok helyet foglal el; a csirkéhez egy kovászos uborkát. A tyúk háromszor is kiugrott a markából, amíg elvágta a nyakát. De örült, hogy kiugrik, avval is telik az idő. Ímmel-ámmal kopozta, s a zsigerekkel kihajított szívért külön tusába elegyedett a macskával. Az is eltartott másfél percig.

Mi lesz azután? – kérdezte a sülő hús orrbirizgáló illataiba hajolva. – Csak éjfélre kerülök haza. Az apám csúnyául fog tenni. Egy elpattant zsírgömböcske a szemébe sercent.

Igaz is, az apja! Ha nem visz ebédet neki, még hazaront, és fülön csípi. Átcsalogatta a Sárköziék kis Lajos fiát.

– Nédd, körte – és megmutatta a kis, bekerített fa írmag ékit – Köll?

A tapasztalt cigánygyerek hitetlenkedve vigyorgott.

– Elviszed a mester úrnak az ebédet? Ha visszajössz, megkapod.

A gyerek elhúzta a száját, s széles mosolygással rázta a fejét. Kati elpirult: igaz, hol lesz ő akkor.

– Megkapod mostan, de elvidd. Elveretlek, ha el nem viszed.

A gyerek csodálkozva forgatta a nagy, kissé még éretlen zöld gyümölcsöt. Sose volt ilyen a kezében. Szinte szégyellte a szurtos öklében látni, hol a balba, hol a jobba vette. Megbabonázva követte asszonyt. A Kati részletesen magyarázott.

– Tudod, hol van a kastély?

– A sárga kastély?

– Az.

A gyerek intett, hogy tudja.

– Na, oda viszed, és az új bialistállót kérded. A majszter urat megismered. Ha kérdi a majszter úr, miért nem én hozom, mondd, vasalok. Érted?

– Ehen.

Jólesett ez a kimerítő oktatgatás. Amíg az apja ebédjét összekészítette, nem gondolt a pénzre. De megkondult a harang. Délre húzták. Ijedten rakta be a levest az ételhordóba. A gyerek „jónapot”-ot köszönt, és kiosont. Kati nem bírta a magányt. Visszahítta a gyereket, kirámolta az ételhordót, és még egyszer meghintette a káposztás lebbencset. A gyerektől szokatlan kedvesen búcsúzott.

– Vigyázz, kisfiam, ki ne löttyenjen.

Megcsókolta, és kikísérte a kapuig. Ott még odasúgta. – Anyádnak nem köll ám szólnod.

Reszketősen szédölgött vissza. Neki is indulnia kell. Simontornyáig jó két óra; a szatyor is nehéz, a gyerek is, hozzá a kánikula. Aztán a jegyváltás. Még sosem ült vonaton. Mindent bezárt, a kulcsot a konyha kis ablakocskájába rakta, a légyfogó mellé, az ablakot csak behajtotta, hogy hozzá lehessen férni. Ez volt a házirend. A gangon állt lába mellett a szatyor, de csak nem tudott elmoccanni. A fehér arca megvakotásodott, nagyot lélegzett, a kisablakhoz ment, kihalászta a kulcsot, és kinyitotta az elébb bezárt lakást. A sublódfiókhoz futott; zárva volt. Nem mintha félt volna az apja, tiszta kezű lány ez, csak hogy a bizalmatlanságát fitogtassa. Kati sikertelenül ráncigálta a fiókos szekrényt, hiába. Fejszét fogott, a fiók felső kávájára és a fölsőbb polc közé szorította, reccs, a zár kiugrott a fából, előtte a pénz. Most már megvadult. Összevissza hányt mindent, még a pallórongyra is került. Az anyja mirtusza.

Megkönnyebbülten fordult ki az udvarból. A fiókot se tolta vissza, az ajtót se zárta rá. Mintha cigányok bitangoltak volna át rajta, az tárva-nyitva állt. De kezében a szatyor, melle alatt a pénz.

Lesütötte a szemét, úgy rótta a homokká száradt utcát. Nem kellett félnie, hogy elmulasztja a köszönéseket. Az emberek még csak el se fordították a fejük; fél méterrül bámészkodtak a képibe, ha nem is vihogtak, arcátlan kíváncsiság meztelenkedett a nézésükben. Jólesett megmustrálni ezt a fehér, nem idevalósi arcot, amely minden megtörtsége ellenére is különös, szinte úrias volt.

Kati érezte az utána tekerült nyakakat. Tűzön járt, és szorongást lélegzett; jaj, ha valaki föltartóztatja. De az emberek az hitték, az apjának viszi, s csak a hasára célozgattak.

Csakhogy kiért. A temető akácai közül ecetfák és ciprusok bólogattak. A Helyföld hosszú, vékony jobbágyföldjein sárga tarlók és zöld kukoricák zebra rácsaival fárasztották az agyonsírt szemét. Az útszéli cikóriát és vadborsót felismerhetetlenségig csuklyázta a por. Még a Hordóvölgyhöz se ért, s már citerázott a megviselt lába.

Ott, a Bozót mellett lőcskarika csörrent, parasztszekér kapaszkodott a hegynek. Két csendőr ült a hátsó ülésben, az egyiket ismerte, a régi őrsvezető, a másik, derék tagbaszakadt férfi, tán az új őrmester, mivel a régit elhelyezték. A kocsi lassan haladt el mellette. Az új ember szemügyre vehette. Elébb csiklandósan nézte, de megértette az állapotát, és csodálkozva kérdezett valamit a szomszédjától. Kati egy villanásban látta az egészet, már le is ütötte a fejét, majd elszédült a rája csimpaszkodó szemük alatt. Rég elcsörrent a kocsi a falu felé, s még mindig a hátán érezte a vizslató kíváncsiságuk. Akármilyen fáradt volt, meggyorsított, s Topánon szinte lélekszakadva szaporázott át. Hallotta is, hogy két menyecskeféle mögéje röffen.

– Hát ez az állapotos asszony hova szalad?

Az egyik még utána is kiáltott.

– Ráér a vonathoz. Mit siet, lelkem?

A falu végén le kellett ülnie. Az árokszélre dűlt, és gondolattalan nézte a sárga sugaraktul villózó, augusztusi kék eget. Aztán az eget se látta, csak piros karikákat, a karikák is megfeketedtek, mint a kovács izzó patkói hűlőben.

Teherkocsik nyikorgására riadt. A béresek az ökröket nógatták. Észre se vették az elhenteredett asszonyt, Kati megrémült. Ezek a vonattól jönnek. A tehervonatot nem ismerte.

Új elszánással kapta a szatyrot, de minden tíz lépésnél váltania kellett. A simontornyai állomásra egy jószívű vasúti segítette be. A váróterem utasai elszörnyülködtek.

– Mit utazik egy ilyen asszony maga?

– Mennyi idős, lelkem? – kérdezte egy halvány ajkú iparosnéféle, aki a budai Sósfürdő kedviért készült föl Pestre.

De Katit csak a vonat érdekelte. Még jó fél óra volt. A messzi falukból összesereglett utasok megszagolták a szenzációt, és nyaggatni próbálták az asszonyt. Kati azonban nem felelt, nehogy elszólja magát. Szerencsére nem volt több tükrösi, a megorrolt vidékiek meg elhúzódtak a különös menyecskétől. Az egyik azt mondta: beteg, a másik: buta, a harmadik: jóféle, aki a lelencet utazik boldogítani.

Katinak eszébe jutott a jegy. Nem mert kérdezősködni. Kihúzódott az előcsarnokba, ott őgyelgett a nagy százados mérleg körül, s az újdonjötteket leste, hát azok hol váltják.

Épp egy biciklis férfi érkezett. Iparosforma, ki más jár biciklin, de szabónak, suszternek nagyon is derék. Tán gépész. Ismerősnek tűnt, de nem jött rá, hol látta.

A férfi a falhoz támasztotta a biciklit, mondott valamit a málházónak, és bejött az előcsarnokba. Barátságos „jónapot”-tal köszönt, Kati vissza. Az ember a mérleghez dőlt, és nagy jóakarattal nézte az asszonyt. Kati már nagyon nyugtalan volt, hogy hol kapja a jegyet. Ez bennfentesnek látszott, hisz az őrrel is beszélt, szerette volna megkérdezni, de nem merte. A férfi segített.

– Soká adják a jegyet.

– Itt adják?

– Itt. Ahun, húzzák is a kis ablakot.

Kati tanácstalanul állt, és a keszkenőjibe csomózott saját pénzit guberálta. A férfi megszánta.

– Adja ide, majd megváltom. Nem jó magának tolakodni. Hova utazik?

– Adonyba.

– Adonyba? Hisz akkor egy helyre tartunk. – És odafurakodott a jegyváltók közé, akik egykettőre elözönlötték a pénztárt.

Katit fölbátorította ez a szívesség. Az élelmes ember egykettőre hozta a jegyet. Kicihelődtek a sínekhez. Az ember segítette a szatyrát. Mentőangyal ez. Amikor az ember a váróterem előtti padra csücsültette, és megtudakolta: kihöz mén, egész őszintén kigyónta: az uramhoz. Csak a kimondott szó rezzentette meg. Nézte is amazt, hogy ismeri-e az urát, de annak a bajsza se rándult, csak még mézesebben beszélt.

– Hát maga há való? – tudakolta az idegent, hogy egész megnyugtassa magát.

– Én nem vagyok idevalósi. Kovács János Fokszabadibul…

Óvatosan körülpislogott, az asszonyhoz hajolt, szájat is alig nyitott, úgy pusmogta:

– Nagy bajban vagyok én, de köztünk maradjon.

Még titokzatosabban: – Meglógtam.

Kati szíve nekimelegedett. Most értette, miért vonzódott úgy hozzá.

– A kommunizmus miatt?

– Az. Gyüttek a fehérek. Minden vöröst összeszedtek. Kit lelűttek, kit fölkötöttek. Pedig nem is tettem semmit. Szegény kisfiam. Csak azt lássam élve.

A Kati szeme megkönnyezett. Nem tarthatta tovább, oda kellett dörgölni ehhez a szerencsétlenhez a maga baját. Az is vigasz.

– Az én uram is…

Nagy dübörgés szakasztotta meg. A vonat. Ide-ide tuszkolgatta a férfi; előbb őt magát, aztán a szatyrát adta föl.

A nagy harmadosztályú kocsi zsúfolásig telt. A fölheccelt napok meghatványozták a szokásos közlékenységet, kofák, gazdák és kupecek vitatták az országos politikát. A férfi még helyet is szerzett. Egy diákocskát nézett ki magának, azt kérte meg, nem állna föl ennek a szegény menyecskének. Ő maga az asszony elé terpedt, mintha csak udvariasságból szólna.

– Aztán hol várja az ura?

Kati már belátta, hogy nincs mit titkolóznia.

– A váróteremnél.

S eloldódott benne a közlékenység. Szerette volna, ha ától cettig mindent elmesélhet ennek az egysorsú, erős férfinak.

– Tudja… – kezdte magyarázni, de az ember a szájára tette az ujját, s még hunyorított is, hogy ne mukkanjon.

A szomszéd ülésen egy húsos ujjú, vörös képű marhakereskedő kínálta szivarral a szomszédját; egy nehézkes, kevés szavú gazdaembert. A szivar mellől pöfögte a szenzációkat: – Minálunk az állatorvost is felakasztották. A Klájn kocsmárost meg elvitték, se híre, se hamva azóta.

– Úgy is köll – tüzeskedett egy fiatal menyecske, aki tojást szállított a Lehel térre. – Ez mind gróf akart lenni.

– Hát az igaz. Nem férhettek a bőrükbe – vélekedett a gazda.

– Csak Pestre mehessünk be – óhajtozott a marhakereskedő, aki a veszedelmes konkurrenciát szerette volna likvidálni.

Egy tejképű, széthúzott nemzetes asszonyforma regényes szerelmi históriába kezdett. Hogy az egyik vörös, egy községi orvos, a gróf tizennégy éves lányát tette csúffá, s a fehérek, mielőtt fölkötötték, a bűntény legközvetlenebb okozóján, hogy és miféle bosszút álltak. A szelídebbek, különösen az asszonya, visszaszörnyedt, a vérmesebbje látatlanban is szankcionált. Az öreg, nehéz fejű polgárnak nagyon tetszett az ötlet, soká elmulatott rajt.

– Sokba került az a kis kecemice.

A tojás-árusítónő újfajta tajtékzásba rázkódott.

– Úgy köll. A sok büdös férfi. Mindét levágatnám.

A férfiak selmásan hahotáztak, a fölényes bűnös örömével. Csipkedték az asszonyt, hogy ki haragította a férfiakra. Tán az ura? Vagy valami pesti strici? A diskurzus általános és örök emberi témák közé kanyarodott, annál dühösebb politika vonított föl a kocsi másik sarkában.

Katit egyre növő vacogásban tartotta az a sokféle rémség, amit összehordtak. Most értette csak, mi vár az urára. Segélykérőn nézett a férfira, de az elfordította a fejét, az üres tarlókat vizsgálgatta. Mintha meghidegedett volna. Kati félelemre magyarázta, hogyne, ezek a rémregények. Szegény ember, vajon mi van a családjával, talán azok bűnhődnek helyette.

– Adony következik – mondta egy állomás után a férfi. Az asszony ijedten nyúlkált a szatyorja után, de a férfi magához vette.

– Majd viszem én, menyecske.

Kinn zötyögtek az utolsó kocsi peronján; Kati az emberre nézett, s valami megfagyott benne. Akarta kérni, hogy hagyja csak a szatyrát, maga szeretne lenni az urával, de a férfi ellentmondást nem tűrőn szorította a kincsét. Ha leugrana a kocsiról.

A férfi látta a rebbenését, és csiggató hanggal hajolt az ijedelmére.

– Nem a Pintér Jani az ura?

Az asszony szeme szűkölt, mint verés előtt a kutya. Nem felelt.

– Ismerem, együtt szolgáltunk a tizenkilenceseknél. Örülni fog nekem.

Olyan jó pénzként csengett a hangja, a szuggesztió-érzékeny asszonyka már majdnem megnyugodott. Csak az arca mögött ne kajánkodott volna egy másik arc, gúnyos és rosszindulatú.

Pintér Jani a váróterem ajtó sarkába húzódott, onnét vizslatta a vonatváró népet. A ruhája hónapokkal nyűvődött a két hét alatt, de így is megjárta, júliusban csináltatta az öreg Kácsával, jobbmódú polgárlegénynek tetszett. Csak az arca kelthetett gyanút. A friss serkenésű szakállon látszott, hogy ápolatlanság burjánoztatta, az arc meg kifogyott a sűrű szőr mögül. Csak a szemei világítottak a meghajszolt vad reszketésivel.

Alig volt jártányi ereje. Amikor a Pénzes Palival összeakadt, már föladta volna magát. Egy falat kenyérért. Most új reménység lobogtatta. Minden hiába, de mégis elpusztulni, időnap előtt. Az öccsét látta a halottas ágyon, amint rikácsol: Az is megkerült. Az is megkerült. Igen, más élni fog, de ő. Éhen hal vagy fölkötik. Ha a Kati megszánná. Igaz, komisz volt hozzá. Hogy is vetemedett el úgy. Grádicsról grádicsra. Ha a Lak Feri nem izgágáskodik, semmi sincs. Ő húzta ki a lavina alól a követ. Hogy feküdt szegény a lócán, az Olvasó előtt. És a Jóska! Iszonyú, ezek a halottak. Hát egy akasztott ember! Ha pisztolya volna, hogy magába lőhetne.

A vonat bedohogott. Kati a váróterem ajtót kereste. Egy szőrös ember áll ott. De a szeme: – Jani, Jani! Kinyújtotta a karját, úgy esett a Jani tétova karjaiba. Egy pillanatig boldogok voltak.

Jani könnybe borult szeme alig bontakozott ki a párás ölelésből, valami rettenetesbe botlott. Egy férfi állt a Kati mögött. Rögtön megismerte. A Kajári csendőrőrmester, híres, ravasz ember, ez fogta meg a lótolvajokat is.

– Mit tettél velem? – támadt a Katira.

Az asszony hátrafordult. Most találta meg a barátságos ember arcában a másik kegyetlen arcot. A Hordóvölgyben, a csendőr a kocsin.

Az volt. Mihelyt meghallotta, hogy a szembejövő menyecske a Pintér Jani felesége, gyanút fogott. Behajtatott Tükrösbe, civilbe öltözött, és utánabiciklizett, ki az állomásra. Erős emberek nyugodt győzelemtudata világolt az arcán… Kati mentegetőzve hebegte:

– Ez is…

De a csendőr minden kétséget eloszlatott. Láncot vett ki a zsebéből.

– Ide a kezedet, Jani.

Jani engedelmesen nyújtotta oda a két faágszerűvé aszott kezet, amivel a gyerekkorában olykor-olykor imádkozott is.

Gyors csődület verődött közéjűk. Valaki hangos csaholással mondta:

– Egy terrorfiú.

*

A haragosan pirosló nyerssonka szeletek fölött, amelyeket gusztusos, de kissé avas kolbászkarikák kerítettek, úri vidámsággal csörrentek össze a vastag üvegből nyolcszögletű poligonná képzett bumfordi parasztpoharak.

– Éljen a király! – mondta Liebschütz százados, aki a kétfejű sas árnyadó szárnyai nélkül veszedelmes, vörös ribilliónak érezte a fehér forradalmat is. Fia Horváth Sándor udvariasan bólintott, de nem éljenzett. Református főgimnáziumokban bukdácsolt a maturáig. Egyetlen tanárideálja, a nagykőrösi történelemtanár az akkor uralkodó Habsburgokról csak így emlékezett meg: a gyászos emlékezetű Habsburg-család. Első, politikai megvilágosodása a Polgári Olvasó Kossuth-képe alatt történt. Ő négyesztendős hátulgombolós, az öregapja kicsit kapatos; nagy duhajkodva mutat a képre: ládd-e, ha ezt el nem ölik, az Eszterházyét is mi szántjuk. Ez egy grófot is fölakasztatott. Az árulásáért kivégzett Zichy grófra célzott, ez volt a környék legmélyebb nyomú negyvennyolcas emléke. Érthető, hogy az udvarias házigazda még e lojalitástól csöpögő napokban is a bólintásnál maradt.

Bakos Imre még csak egy fejvetést sem kockáztatott meg. Mereven figyelte a zöld ernyős petróleumcsillárt, amely városi rokonoktól mustrálódott a Horváthék első szobájába. Egy öreg katolikus pap neveltette. A gazdasszonya fia volt, az asszony bemondása szerint a papé is. Már a fölszentelés előtt állt, amikor kiugrott. A harcteret választotta, úgy utálta a csuhát. A főhadnagyságig vitte, más megélhetése nem volt, szilaj idők, szilajkodnia kellett. A fattyú volta nagy méregmirigyet ültetett belé, mindenre káromkodott, de legkivált a papokra és a zsidókra, s mert kicsiny, mokány, torzonborz ember volt, minden illetlenségét kurucságra magyarázták.

Liebschütz százados megütődve neszelt föl a fényes cvikkere mögül. Ezt a két tisztet megjegyzem magamnak. De már új, barátságos mosoly ült ki a keskeny vértelen ajkára. A híres Kárász Jócón élcelődött.

– Mi van a Jócóval? Az megint tisztogat?

– Itt alig talál valamit – vélekedett Horváth Sándor, aki tegnap este csapott föl harmincadmagával. A zsidó tanítót meg a Ságit elszállították, a Pákász Gergő megúszta huszonöttel. A jegyzőnek és a neves Pintér Janinak se híre, se nyoma.

Liebschütz a névtelen följelentések közt kotorászott. A tárcájában hordta. Amint beértek egy faluba, kidoboltatta, hogy aki valakinek a kommunista voltáról bővebbet tud, szolgáltassa be az adatait. Iparkodott is mindenki a szomszédja bemártásával. Előfordult, hogy a feljelentett is tett feljelentést.

– Jancsik Ferenc volt református pap. Földosztással biztatta a népet, és a helybeli pap ellen lázított.

– Később megcsöndesedett.

– Tót Kűműves?

– Az a legnagyobb fehér, Veszprémben is ült.

– Kis Béla, kántortanító. Az Internacionálét taníttatta a gyerekeknek, s menhelyül akarta elkommunizálni a Durnác-kastélyt.

– De kérlek; a sógorom.

– Az más.

Liebschütz elégedetlenül babrált a papírok közt. Tükrösnek volt a legveszettebb híre a Mezőföldön, s egy akasztást se statuálhatnak.

Néhány cigánysori nagyszájú gyerek volt az összes préda. Valaki emlékezett rá, hogy el-elrikkantották maguk a Kun Béla javára.

– Ezek az átkozott csendőrök mit sietnek úgy! Elhalásszák őket az orrunk elől. A bíróság négy-öt évet akaszt a nyakukba, és hazajöhetnek lázítani. Mi elintéztük volna.

– Mi van a zsidókkal? – böffent ki Bakos Imréből a főszólam.

– A Vörös Móric, annak egy népbiztos rokona volt, de időnap előtt Pestre szökött. Elijesztgették őket a béreslegények. Egy este összeverődtek, s végigpofoztak minden zsidót; amelyik fizetett, azt nem. Mondják, a Vörös Móric kinn bujdosott a sógora pusztáján, a felesége meg szájaskodott velük, no, azt hagyták helyben a legjobban. Erre mind összerezelte magát, s usgyi föl Pestre. Csak a sakter maradt itt, meg a Fraklinék, a két legnyomorultabb, de azoknak is megígérték, hogy amint helyet találnak nekik, fölhozatják őket.

Bakos Imre nagyot káromkodott. Ez a káromkodás külön specialitása volt, öt percig tartott, s különös, szadista fantázia cikornyázhatta ilyenre.

– Szegény parasztokat akasztunk, a zsidók meg megugranak.

Liebschütz fölfortyant:

– Mit parasztok! Kommunista, az kommunista. A paraszt rosszabb, mint a zsidó. A parasztok miatt vesztettük el a háborút. A magyar paraszt koplaltatta ki Németországot.

Bakos Imre beszívott ajka nagy kurucságnak vált gyönge závárára. Szerencsére megérkezett a gazda, az apa Horváth Sándor. A fia rögtön látta, ez hírt hoz. Széles, barna képe újságmondástól fénylett. De a tiszturak respektust parancsoltak. Levette a kucsmáját, mindenikkel kezet fogott. Liebschütz hányavetin kezelte. Bakos a Tiborcoknak kijáró melegséggel. Meg is szerette őt Sándor gazda: igen barátságos ember, s hu, ahogy az káromkodik.

– Hogy tetszett aludni, százados úr?

– Köszönöm.

– Tükrösön meg nagy újság van. Elcsípték a Pintér Janit.

A három tiszt fölugrott.

– A postamester mondja. Most telefonált az új őrmester, akit Sáriból tettek ide. Tennap jött, s már megcsípte. Simontornyárul telefonálták. Adonyban fogták meg, még tegnap délután. A felesége, akitől elvált, az vitt pénzt meg élést utána. Ez a büdös őrmester arra lett figyelmes, há megy ez az állapotos asszony? Mert találkoztak a Hordóvölgynél. Az őrmester a déli vonattal jött, a Kati meg a félnégyeshöz készült. Én ugyan nem tudom, az őrsvezető beszéli, aki vele vót. Nahát, ez a büdös őrmester kapja magát, civilbe öltözik, és utánabiciklizik az asszonynak. Hát ehun, elcsípte a Janit, pedig az őrsvezető sem bízott benne. Értelmes, ravasz ember ez. Ez a fáimat se hagyta volna kivágatni, meg szegény Pór Pisti öcsém se jár úgy, ha nem az a gyámoltalan van itt.

– Simontornyáról telefonált?

– Az, hogy az őrsvezető menjen le elejbük. De még a hajnalban. Mert a Katit is hazakísérik!

Győzelmesen pislantott szét az izgatott tisztekre. Mintha ő fogta volna el a Janit, kisajátította a hírt. S mert részleteket is tudott, azokat feszegette.

– A menyecske meg mit tett? Az apja fiókját feszítette föl. Onnét lopta a pénzt. Kétszáz koronát; annyit kapott a bialistállóért, amit az uradalomnak csinál. Mert a Tót Kűműves az apja. Na, átkozza is. Az ő házában ugyan nem kölkezik – meg ilyeneket kiált. Mert az is ronda ember, többet forgatja a poharat, mint a vakoló kalánt.

Liebschütz türelmetlenkedett:

– Nem történhetett ez huszonnégy órával előbb. Álló egy napja vesztegelünk itt. A hatóságok minden vöröst elmentenek előlünk. Legalább a Dunántúlt tisztítanánk meg.

– Itt lesznek azok mindjárt – szólt közbe apa Sándor. – Az őrsvezető már hétkor elébük indult.

A százados adta az elgondolkodottat, pedig csak a német hasnak szokatlan kolbász gyötörte. A tisztek és a gazda respektálták a följebbvalót, s úgy csüggtek a homlokán, mintha a leütött vörhenyes ferdesík súlyos elhatározást gomolygató felhőket hordana. A nagy csöndben közeledő kiáltozások szakadoztak.

– A! Hozzák is – fülelt föl Horváth Sándor.

Az első szoba ajtón egy pirinkó fej kukkant be. Alig résnyire nyitotta ki a szegény öregasszony. Nagy szó az, ha ilyen tiszturak jelenlétiben ő csak a vékony reszkető hangját is betolja. Valami rendkívüli történt.

– Sándor!

Apa Sándor az ajtóhoz ugrott, s nehéz testivel szinte elfogta a kilátást a tiszt urak elől. Régimódi parasztasszony az anyja, mit süllyessze avval is a fiát, hogy ilyen öreganyja van.

– Mit akar a nyanya?

– Te, hozzák a Pintér Janit. Most szalad a Treszka.

– Hát aztán. Tudjuk mi azt.

– Az új őrmester kíséri, a népek meg kiáltoznak utána.

S már huzogatta a fejkendőjit, előre a szemibe, ősi reflex volt ez nála, ha utcára sietett. Sándor a konyhába lépett, onnét kiáltozott utána. – Há fut, nyanya? – De az már a szérűn át iparkodott le a Nagy utcának.

Rosszallón rázta a fejét, s a tiszturakat a kulcslyukon leső feleségnek magyarázta.

– Juj, ez a nyanya. Hát nem lemén bámészkodni, azt a nénjének az unokája.

A tisztek is fölcihelődtek.

– Siessünk, mert a Jócó nem hagy belőle – mondta Liebschütz.

Fia Sándor kimentette magát.

– Bocsáss meg, százados úr. Ez egyszer nem tartok veletek. Megérdemli a sorsát, de falumbeli; innen-onnét atyafi is, hisz falun mindenki rokon.

– Ahogy tetszik – mondta a százados, s hideg arca mögött ítéletté fagyott a rosszallás. Ahány paraszt, mind egyforma. Legalább három úri őst mutattatnék ki avval, akinek tiszti csillagot adok. Fúj, diese Magyaren.

– Erre, százados úr – dirigálta Bakos a kapuban a parancsnokát. Ő már kiismerte magát, s nem akart a csődületbe keveredni. Mit lássa, hogy nyúznak egy magyart. A hátsó soron vezette, arra is bejutni a községházára.

Öreg Horváth Sándorné még jókor ért a Nagy utcára faroló zöldségeskert palánkjához. Megzötyögette a nyolcvan esztendejét, egy káposztafejben majd elbukott, de látta a Pintér Janit, amint az új őrmester a községházára kísérte. A Janit is meg a Tót Kűműves lányt is, a Katit. Mert az is velük jött. Azt az őrsvezető; a Janit az őrmester kísérte. Az őrsvezetőn egyenruha, mellette az őrmester civilben. Kétoldalt ők mennek, középütt a Jani és az asszony. Az asszonyon nincs lánc, az úgyse szökik el, hisz jártányi ereje sincs. Meg ki bilincsülne meg egy állapotost? Hát a Jani meg van? Csak épp összeteszi a kezit. Ilyen, akit megbilincsűtek. Öreg Horváthné súlyos koloncokat várt. Ni, a Tót Kűműves meg hogy ugrál előttük! Mint a lovat csaholó kutya. Mérges mondatokat mar beléjük. Nem tesz válogatást, hol a lányát, hol a Janit szidja. Horváthnéban fölsistereg a gazdagőg. Ott jön a Mikes suszterré, annak veti oda.

– A majszter meg mit kiáltoz? Űk rontották meg. Rendes ember volt ez, amíg a Katival össze nem adta magát.

– Az igaz, asszonyság. Szegény Jóska fiút is az vitte a sírba. Azt a sírba, ezt az akasztófára.

– Hát fölakasztják? – Horváthné szemeiből rokonérzés mosta ki a kíváncsiságot.

– Hu, de föl ám. Nem lehet ezt föl nem akasztani. Miért? Mert gazdagyerek? A szegény, tudatlan bérest föllógatják, ezt meg nem. Nem kerülheti el a sorsát. Gonosz ember volt ez. Mindenkit elemésztett volna.

– A Jani?

Mikesné utánavillant a tova haladó csoportnak, melyből már csak egy-egy gyöngébb inú gyerkőc látszott, mint kibontott zászló tépett foszlányai. Utánuk loholjon, vagy a vénasszonyt rémítse? Sokallta a távolságot, s végleg ott felejtkezett.

– Megtalálták nála a listát. A maga fia is rajta van.

– Juj, ez a Jani!

A két asszony összeborult a mohos palánk fölött; hosszan sutyorogtak. Horváthné a pirinkó fejit csóválgatta, Mikesné minden új rémségnél közelebb húzódott.

Jani megdöbbentő élesen látta a körötte csapzó, szenvedély és kíváncsiság rázta embertömeget. Mindenik arc külön markolt bele. Ez a Tót Kűműves, ez a csendőrőrmester, a Lepsényi gyerek, aki a pálinkafőzde mögé bújik, a Kertész körösztapja. Egyik ordít, a másik néz, a harmadik elfordul. Százan is lehetnek. S mindez érte. Sorolgatta, hogy mit is tett. Mivel érdemelt ki ennyi szenvedélyt? A Pór Pisti, az apja, a koporsó. – Mennyi idegen. Árthatott nekik? Ha ártott, köze van hozzájuk. S ő csak ismeri őket. Ezt a rogyadozó asszonyt, a Katit is éppen hogy ismeri. Ennek is rövid a kötője. Az a gyerek az övé. Semmi meghatottságot sem érzett. Az éhség elnyűtte, a végveszély kiélesítette; az esze megnyílt, de a temperamentuma kihamvadt. A tényeket látta, s a színező érzelem elfutott a tények mögül.

A szülői ház. A Pali kiállt a kapu elé. Egy asszony rohan ki a szobából. Sivalkodik. Csak nem veti a nyakába magát. Nem. A Pali visszalöki. Gorombáskodik vele. Ilyesfélét, hogy pusztuljon be, mert rázárom a magtárt. Most őfeléje ordít. Milyen komolyan veszi az ordítást. „Gyere, Jani, rúgj ki a házamból.” Persze hogy ő üldözte el őket. Most a Palié a ház, a birtok, az élet. A Marit férjhez adja, elviszik olcsón, mert csinos is, dolgos is. Minden az övé. Irigykedjen rá? Szegény Jóska, hogy irigykedett. Gyűlölte őt, amiért életben maradt. Megyek már, Jóska. Milyen puffadt az akasztott ember arca.

Befordultak a községház udvarra. Köpcös, lakkcsizmás katonafiú jön elé. Sarkantyúja is van, azt bakatiszt. Hisz ez a szomszéd nagybirtokos fia. A Jócó. Te is hátul kuncsorogtál a fronton, most elöl vagy, híres. Na, üss meg vele.

– Hát hurokra kerültél, Pintér Jani? – borzalmaskodott a kis ember, és tekintélynövelő korbácsát belevágta a megviselt férfiarcba. Olyan nagy különbség volt a Pintér Jani mindenen áthullott férfisága s a Jócó éretlen gyereksége közt, hogy az őrmester szája is megvonaglott. Benyelte a taknyost. De Jócó tovább legénykedett.

– Hát megdöglött a burzsuj? Kivitettél a dögtemetőbe, de a te hullád a fán fog száradni.

Új ütés. Jani megtörülte a helyét. Jócó a Katinak esett.

– Te szajha! Erre köllött az apád pénze.

Tót Kőműves is előreugrott; a lányát fenyegette; pálinka bűze dögledt a leheletéből.

– Fölfeszítetted a fiókomat! Te hasas!

Belevágott a Katija arcába. Kati fölsikoltott. Jani csavart egyet az öklén, lánc volt rajt. Hatalmasat rúgott a Tót Kűművesbe, úgyhogy az a kőlábnak henteredett. Egyszerre csapott rá az őrmester ökle, az őrsvezető puskatusa és a Jócó korbácsa. A parasztok merev érdeklődéssel meredtek a látványosságra.

Szerencsére odaérkezett Liebschütz és Bakos. Az elpáholt Janit a tanácsterembe vitték. A vésztörvényszék munkához látott. A három tiszt a jegyző asztalához ült, középütt Liebschütz, balrul Bakos, jobbról Jócó, de az minduntalan fölugrált és közberikoltozott. Mögötte a csendőrőrmester, mellette a Kati, oldalt Dani, a községi bíró. A parasztokat kinn rekesztették, de meghagyták, hogy el ne moccanjanak, hátha tanúra van szükség. Bár egész fölösleges.

– Pintér János – mondta a százados. Jani előlépett. A hét éven át beidegzett baka volt, még a kezét is a sujtásra szorította.

– 1918. december huszonhatodikán föllázította a népet, megostromolta a községháza mellett elhelyezett tömlöcöt, és fölkoncolta Pór István őrmestert, több kitüntetés, köztük a német vaskereszt tulajdonosát.

Egy pillanatra megállt. Bakos a jegyzőkönyvet írta. Jani az elnök szemébe nézett, de nem szólt. Liebschütz tovább diktált. – Vádlott beismerő vallomást tett. Február 28-án a fölizgatott csőcselék élén távozásra kényszerítette Zoltán Béla községi jegyzőt. Március 23-án direktóriumi elnökké választották; programbeszédében kínzásokkal fenyegette a hazájához hű polgárnépet.

Jani eltátotta a szemét, s önkéntelen is kikottyant belőle.

– Ez nem igaz.

– Nem? Bíró úr, igaz?

– Kérem, a Dudás Pisti, az emlékszem.

– Igaz vagy nem igaz?

A Liebschütz hideg szeme belesodorta az „igaz”-ba. Ha nem is úgy volt, a Janinak úgyse árt. A Jani rácsodálkozott a bíróra. Aztán eszébe jutott, hogy ez nem komoly dolog, pihenj állásba lazult, és lehorgasztotta a fejét.

De a Jócó nekitámadt.

– Itt ne hazudozz, büdös. Kitépem a nyelved, azt etetem meg veled, ha hazudsz.

Liebschütz a jegyzeteiben kotorászott.

– Mint direktóriumi elnöknek első teendője az volt, hogy Pintér János tiszteletre méltó polgárt, különben édesatyját, hajlékából kiűzte. Midőn az ősz férfi tiltakozott, agyonütötte.

Bakos Imre fölszisszent. Beléfájdult ez a fajtájabeli arc. Kibontakozott a jegyzőkönyvből.

– Így volt?

Pintér Jani Bakosra nézett, aztán Liebschützre, aztán a Jócó serkedő bajuszkájára. Csöndesen mondta.

– Mit komédiáznak? Akasszanak föl, azt nyughassanak.

Jócóban szétröpült a lőportorony.

– Akasszanak föl? Az csak úgy megy? Megszenvedsz előbb – és rugdalni kezdte. Liebschütz intette vissza. Bediktálta a május elseji sérelmet, az apróbb gonosztettekre nem tért ki.

– Azt hiszem, ennyi is elég – fordult tiszttársaihoz. Bakos nem szólt, Jócó heveskedett.

– Sok is.

– Kötél általi halál – hirdette ki Liebschütz. – Az ítéletet azonnal végrehajtjuk.

– Hát ez? – mutatott Katira Jócó.

– Ugyan, mit okoskodsz – förmedt rá csaknem fennhangon Bakos. – A gyereket akarod kirázni belőle?

Liebschütz a heveskedő Bakosra nézett. Hát így vagyunk? Unod a hóhérságot. Intett az őrmesternek, hogy a Kati, az szabad.

– Kocsit! – rendelkezett Jócó. – A szertartás, az az én szabadalmam – s majd letaposta a Jani csizmája sarkát; oly közel gesztikulált a szeméhez.

– Biztosítlak, hogy nem vagyok olyan humánus, mint Bali.

Az őrmester jelentkezett, előállt a kocsi. Janit kivezették. Egymaga állt a kocsi hátuljában, a kocsi körül a tisztek; két oldalt négy-négy baka. Az egész különítmény.

– Hová? – kérdezte a Kertészék megszeppent kocsisa.

– A falu végire, a legelső akácfára.

– Az az enyim – szólt Varga Béla a Dani bíróhoz. – Akkor én is veletek tartok, pedig nem akartam. Hadd lássam, melyik az a fa.

– Gyere csak, sógor, nem mindennap látni ilyet. Ez se kímélne téged.

A menet elindult. A jobbérzésűek hazakotródtak, nem szánalomból vagy hogy nem kíváncsiak, inkább szeméremből. Azt ne mondhassák; ez is ott akart lenni. A nép alja zajlott Jani körül.

Janiban állati félelem szűkölt. De a maradék lélek nyugalmat parancsolt. Konokul állt, mint egy Munkácsy-betyár, kémekre emlékezett, még az orosz fronton kötötték fel őket, vonítottak, mint az agyonvert kutya. Hogy lenézte érte. Tán ártatlan is volt köztük, de mit nyüszít, segít avval? Volt, aki birkózott a hóhérokkal. Igaz, az is nyereség. Egy perc. De ő nyugodt lesz. Ne mondhassa a falu, parancsuni tudott, megdögleni félt. A Varga Béla bátyja is elgyütt. Na paraszt, nem nevetsz rajtam. Hüh, a nyakán a kötél. Sokáig fog tartani? A fölvég, az utolsó ház. Ott a dombon a zsidótemető. Magas deszkakerítés védi. Mint gyerek bemászott egyszer, bizgatta a fantáziáját. A kocsi megállt. Hisz ez a Béla bátyja földje. Nyiszla ágak, még letörik alatta.

Letuszkolták a kocsiból. Jócó a fákat válogatta. Varga Béla is beleszólt:

– Az gyönge lesz, zászlós úr. Ez inkább.

Jócó nem hagyta magát.

– Ne féljen. Megbírja ez is. Ebben én szakértő vagyok. Na, kutya, imádkozz, addig én megcsinálom a hurkot. – Vastagabb istrángot vetett át az ágon, futó hurkot fabrikált rája, nagy fatönköt hengerített alá. Jani sötéten nézte a készülődést, s eszébe sem jutott imádkozni.

– Állj föl, és dugd bele a nyakad.

Jani szétnézett. Ha ölre menne velük. Most nincsen rajta lánc. Ezt a kis nyálast megszorítná. A Varga Bélára esett a szeme: ne mondhassa, hogy dulakodott. Beletette a fejét. Jócó babrált valamit a tarkóján. Jani elképzelte, ahogy a hurkot szorítja. Valami olyasmit gondolt, hogy nem így kell akasztani. Még ahhoz sem értenek. De a zászlós már leszállt. A fatönköt kihúzták. Az ág reccsen és mélyre hintál; a lába a földet éri, de megint fölemelkedik. Néhány ingás, s csak a szorító hurok. Az utolsó agy erőfeszítés a Jóska megpuffadt arcát hívta a szétesett öntudatba.

Az emberek érdeklődve nézték a kalimpáló s egyre kékülő tetemet, aki egy perc előtt a Pintér Jani volt. Az a néhány kíváncsi asszony, aki kimerészkedett, visítozva tett eleget a női gyöngébb szívűségnek. Jócó büszkén nézte a tetemet, s a bíróhoz fordult.

– Reggelig itt lóg.

– Szép kis akasztófavirág – kedélyeskedett Liebschütz. Bakosnak elnehezedett a szíve: így hal meg a paraszt.

A tisztek visszaindultak. A csőcselék érdeklődése megoszlott köztük és a hulla között. De az akác alatt ácsorgók is elunták a nézést; egyre többen szállingóztak haza. Már oly kevesen voltak, hogy mindenik megijedt: juj, egyedül hagynak az akasztott emberrel, s egyszer csak mind megindult.

Egyetlen asszony maradt ott. Maga vacogott a fekete virágú fa alatt. A községházáról elzavarták; jött a menet után, messzirül, hogy meg ne dobálják. Jött és szipogott. A meleg meg a por elmajszolt tócsákban ülte meg az arcát. A vetemény kukorica szélibül leste a kivégzést. Tehetetlenül, mert mit csinálhat. Talán nem is igaz az egész, és fölébred. Amikor mindenki elkotródott, odasompolygott. A Jani volt az; egész biztosan ő. Fél araszra csüggött a föld fölött. Kati térde megbicsaklott, a fa alá roskadt. A hasába mintha kést döftek volna. Az első szülőfájás.

A fölkerekedett szél meghimbálta a fát.

1926