A kalap

– Isten megáldja őket – mondta a sofőr a konyhaajtóban, és uras kezét beledugta a jövendőbeli anyósa mereven előrenyújtott ujjai közé, úgyhogy éppen csak az ujjaik hegye érintkezett.

– Isten áldjon meg, Feri – mondta Sebestyénné, aki már az eljegyzés óta tegezte a sofőrt, bár ha lehetett, inkább eltessékelte vagy elharapta a bizalmas megszólítást. De hát hiába, ő szánta meg Marit, az ő lelkén szárad a házasság, neki kell barátságosabbnak lennie.

– Isten áldjon meg, fiam – mondta maga a gazda is, akinek idáig mindig a napszámosokkal volt dolga, ha a jövendőbeli véletlenül a szobában érte. Ma azonban kiböjtölte mellette a délutánt. Ha már az övé lesz a Mari, meg kell adni neki a becsületet. Ne mondhassák, hogy azért nem becsülte meg a lányt, mert az apja így meg úgy. Mert hogy nem fogja megbecsülni, afelől bizonyos volt. Ki hallott ilyet, hogy egy derék pógárlány soférhoz menjen. Kapott vóna ez, amilyen szép szál, magához valót is, de hát ilyen a fehérnép. Ő már nem bánja. A lány kereste magának. Ő csak sajnálja, mert ez volt a hét gyerek közt az utolsó, és más jövendőt gondolt neki.

Megszorította a sofőr öklit, végigsimogatta a leánya megsoványkodott, kerek cigányarcát, s valami olyat érzett, amit ha szavai lettek volna, így fejez ki: hát kirepülsz, én kis galambom, s azzal már rá is neszezett a lovakat itató szolgalegényre, mit sajnálja a derekát, nem látja, hogy nincs a lovak előtt víz.

A fiatalok nevetgélve mentek végig a tornácon, ki a kisajtóig. A lány a kisajtón belül maradt, ahogy illett, a fiú kívülről könyökölt rá a kapu fájára, így diskuráltak egy darabvást. Az örömanya, amennyire már örömanya volt szegény, a konyhaajtóból nézte a veje délceg járását; ha nem is nagyon volt ínyére, hogy a Mari soférné lesz, az asszonyféle helyesölte a választást. Még a karját is milyen akkurátusan teszi a Mari derekára, érthet hozzá, az ilyen kitanult. Csak sofőr ne volna. Hanem hát nem olyan mindennapi sofőr ez, s ebben megnyugodva maga alá kerítette a kissámlit, ölébe vette a vájdlingot, hámozta a krumplit, s a legényfiaira gondolt, hogy azoknak milyen feneketlen a gyomruk.

– Aztán szép lesz-e az én kis asszonykám? – kérdezte a sofőr azon az indokolatlanul is huncutkás hangján, amivel a parasztlányok szívét megejtette. Szép, fekete, ösztövér fiú volt, s a kötekedő bajuszkája alól két nedves, piros ajak ingerkedett a világgal. – Mert azt akarom, hogy a gróf is elkápráddzon tőled.

– Hát csakugyan a gróf lesz a tanúd?

– Hát! Talán azt hitted, viccülök. Nem úgy szeret az engem. Úgy teként az engem, akar a barátját.

– Én azt hittem, csak úgy mondod.

– De komolyan. Már a hízót is beállította. Azt mondja: azt akarom, hogy meg legyen velem elégedve az asszonyka. Hát csak azért mondom, hogy te se hozz rám szégyent.

– A fehér ruhámat együtt vettük. A polgárira meg az lesz rajtam, az a szürke selyem.

A fiú összeráncolta a homlokát, és elgondolkozott. Ruhaügyekben, az elegancia kérdésében ő volt az illetékes.

– Amelyiket Fehérvárt vettétek?

– Az.

– Az jó lesz. Ahhoz a kalapod is passzul.

– A kalapom?

– Az.

A lány elnevette magát. Csengőt, jóízűt nevetett, de úgy, hogy átérzett a csengésin az a parányi zavar, amit betakart vele.

– Csak nem gondulod, hogy kalapba megyek a községházára? Ki is csúfulnának.

– Már mért csúfulnának ki! Ezután úgyis kalapban fogsz járni.

– A kastélyban, az más. Itt kicsúfulnának a lányok. Hogy nekik akarok hencegni.

– Mit törődsz te a lányokkal? Csak nem vihetlek a gróf elé hajadonfőtt. Nem vagy te summás vagy szolgáló.

A leány csillogó szemét bepárázta a zavar. Nem merte tovább feszegetni a dolgot, de tudta, hogy itt valami nem klappol. Abba az apja is beleszól, de még az anyja is, pedig az nem húzódozna a divattól. Igaz, nem olyan nagy dolog az a kalap, ha ő úgyis úriasszonyféle lesz. De ismerte az itteni népet. Az asszony testvérei búgnának össze legelébb, hogy hú, a Mari meg már nem tudta bevárni, amíg a kastélyba kerül, már itt a fejére tette a kalapot. De hát a vőlegényit sem akarta megbántani. Ha nem is árulta el, de a szíve fenekén nagy respektusa volt előtte a sofőrnek azon felül is, amit a szerelem csöpögtetett belé. Sőt, talán ez a respektus volt a nagyobbik. Mert hisz szép, derék legény udvarolt neki más is, az Erdélyi Jani tán szebb is volt, hanem a sofőr, az más. Már maga a gróf gyönyörű sárga autója, amin ki tudja, miféle országokon suhantak át. Meg az is, hogy a gróf annyira megbecsülte. Mintha csak a titkárja lett volna. Mondják, az apja a kommunizmus alatt a gróf életét mentette meg, hát a fiának akarja visszahálálni. Három szobájuk lesz, a bútort is a gróf adta bele, neki csak a hálót kell belevinni. Egész úriasszony lesz a Jani mellett. Az Erdélyi Jani, az valóság volt, a Feri az álom. S ő már a falu új nemzedékéhez tartozott, amelyiknek legalább az asszonyfele lassan-lassan fogékony lett az álmok iránt. Hogy őt egy kérges ujjú paraszt simogassa. A Feri még az olajat is lemossa a keziről, benzinnel mossa le, és manikűrözteti az ujját. Hanem a kalapból, abból baj lesz.

Feri a Mari hallgatását elintézésnek vélte, nem is akarta tovább feszegetni a dolgot, hadd szokja meg az asszony, hogy itt az ő szava ellen nincsen apelláta. A Mari nem mert szólni. Semmi sem olyan nehéz egy nőnek, mint azt bizonyítani, hogy ő nem olyan úr, mint amilyennek a vőlegénye tartja. Tűrte, hogy a Feri bolondságokat suttogjon neki, s míg a legény torka átforrósodott, az ő fejét, mint vasabroncs, szorította a kalap, ami holnap nem lesz rajta.

Még vagy egy negyedórát sutyorogtak, akkor Feri megcsókolta a Mari kezit, ez is olyas bolondság volt, amit az apja nem állhatott, de amire a Mari határtalan büszke volt, s nagyokat csapva pálcájával a puha bőrcsizmára, nekivágott az országútnak. Mari visszatámolygott a konyha elé, odatámaszkodott a pitvar meszelt oszlopához, és nézte az anyját, amint a krumpliról az S és E betűk mindenféle változatát hámozgatta.

– Édesanyám – szólalt meg kisvártatva a leány bizonytalanul, mint aki egyszál csónakban a viták beláthatatlan óceánjára ereszkedik.

– Mi az, Mariskám? – kérdezte Sebestyénné, aki a krumplihámozás monotóniája közben lassan beleringatta magát abba a megilletődött, siránkozó, kikísérős hangulatba, amiket temetésre vagy férjhez menő lányuk búcsúztatására öltöznek fel öregebb parasztasszonyok. Máskor csak Mari volt a lánya, most Mariskám. Máskor „tedd ezt”, vagy „mit háborgatsz”, vagy „hol maradsz már” jött utána, most egy bánatos sóhajtás, amilyet mészárosnak küldött bocija után sóhajthatna a tehén, ha tudná, mi történik a magzatával.

– Édesanyám, tudja, mit akar a Feri?

– Mit, édes leányom?

– Azt mondja, hogy a gróf lesz a tanúja. És hogy a gróf elé nem állhatok, mint egy summáslány vagy szógáló.

– Dehogy állsz, galambom. Elbocsátunk mi téged úgy, hogy elvádulhat.

– Az ám, de…

– Nem elég finom a ruhád? Száz pengőbe gyütt métere. Különben is ő választotta. Apád mondta, menjen ű is el, nehogy panasza legyen. Bizony, az Örzsi meg a Juli ura oda se szagolt a stafírungnak. Az kellett volna! De mondok, egy ilyen sofőr.

– Nem is a ruhával van a baj. A kalappal.

– A kalappal?

– Az. Azt akarja, hogy kalapban menjek a községházra.

– Kalapban?

– Abban.

– No hát, arról csak tegyen le. Apád a világból is kiöl. Meg igaza is van. A mi házunkból mi úgy eresztünk el, ahogy fölneveltünk. Minekünk kalap nélkül is jó voltál. Ha neki kalappal kellesz, mi megvettük a kalapot is, de ebben a házban föl nem teszed.

– Jaj istenem, ebből baj lesz. Ha a Feri megharagszik.

– Dehogy haragszik, Ha a kalap kellett neki, akkor ne kért volna parasztlányt.

– Nem is ővégette. A grófért. Neki így is jó vagyok. De hát a gróf lesz a tanú. Én azt hittem, csak bolondéroz, és a végin is az ispánt híja el, mert avval volt jó barát az apja. Hát most mondja, hogy a gróf lesz.

– Az?

– Az. És a gróf megsértődne. Vagy azt mondaná: hát csak ilyen lányt tudtál szerezni, Feri, akinek még kalapja sincs?

Az öregasszony leejtette a kis kést a tálba, fölállt, a vájdlingot a tornác könyöklőjére tette, s a krumplihajat kisöpörte a kötényéből. Az öreg Sebestyén is bebotorkált az istállóból. A sárvason lepucolta a csizmáját. Jó soká pucolt, s nagyokat hümmögött közbe, oldalt-oldaltpislantott a leányra, szeretett volna valami becézőt mondani, hogy holnapután este ki lesz az ő legkisebb bogara, de a fene egye meg, nincs ínye szerint a házasság, mit beszéljen akkor róla. Hogy visszajöhet, ha elveri az ura? Hát csak az asszonynak szólt oda:

– Elüzentél a böllérnek?

– El. Kora hajnalban levágja a disznót.

– Hát csak azért.

Azzal beballagott az első szobába, hogy elrakja az ivószerszámot, amivel a jövendő vejét traktálta. Mari oldalba lökte az anyját.

– Most kérélje meg.

– Én?

– Maga. Hogy nem a Feri, de hát a gróf miatt.

S olyan igazi gyermekszorongás volt a hangjában, hogy az asszony szó nélkül utánafordult az urának. Igazis, még holnap ország-világ előtt kapnak össze.

Mari egyedül maradt a tornácon. Az anyja sámlijára ült, és a kezét tördelte. Megrebbent lelkiben már látta a két férfit, amint egymásnak esnek. Hát neki még az az öröme se lehet meg, ami más lánynak, hogy békességgel menjen ahhoz, akit szeret. Szinte haragudott az apjára. Mért is ellenezte a Ferit? Csak amért nem paraszt, mint ő? Hát mindennek úgy köll maradni, ahogy volt. Hja mert a régiek! Mert a régiek azt mondták. A régiek így csinálták. A régiek azt se tudták, mi az autó, meg mi az a sofőr. Nem maradhatott ülve; ide-oda téblábolt csak a tornácon. Az anyja se tud a sarkára állni. Biztosan csak köntörfalaz az apja előtt. Hogy hát bizony, Jóska, igazad van, de ha ez a lány már annyira akarja. Meg én is mondtam neki. Mert, jaj, hogy ő ki ne essen a becsületből. Ahelyett, hogy megmondaná. S hirtelen olyan kíváncsiság lepte meg, hogy a háta is beleborsódzott. Odasomfordált az ablak alá, s mintha a tornác könyöklőjire futó sarkantyúvirágot vizsgálgatná, hegyezte a fülit, hogy mi szivárog ki bentről.

– Tőlem a herkópáter is idejöhet – kiabált az apja. – Ebben a házban én parancsolok. Állt volna össze valami szobalánnyal. Arra minden elhányt rongyot ráaggathat. De hogy engem is nyújtóztattak volna ki, amikor rád hallgattam! Hogy a más cselédjinek a szógálója legyen a leányom. Ki parancsul abbul, hogy megy a községházra? Ahogy az apja elbocsátja.

– Hát persze hogy úgy – sopánkodott az asszony a meggyőzés igen kis reményével. De a férfi tovább föcskendezte a fél év óta belé torlódott keserűséget. – A lányom nem köll hajadonfőtt. De a föld, amire mezítláb járt ki, az köll neki. Van esze. Utálom, amelyik férfi így riszálja magát. Látja az urától, azt ő is úgy csinálná. De belőlem nem csináltok falu csúfját. Így is eleget röhögnek rajtam. Azt hiszed, más nem veszi észre, hogy mért pártul annyira a gróf egy nyomorult sofőrt. Azt hiszed?

– Mért? Hát az apja miatt.

– Az ám. De mást beszélnek.

Mari elborzadva húzódott vissza az ablaktól. Az udvar felül valaki hangos jó estét köszönt. A bátyja jött meg a barátja, az köszönt oda neki. Nem leskődhetett tovább. Ugyan, mit beszélnek a Feriről. Persze, irigyülik őt a büdös parasztok, amért a gróf úgy segélli. Megrontanák az örömit. Mert lakást vett nekik, és hízót állított be, egy svájcert is ígért, s nászajándékul rádiót kapnak tőle. Hát kell, hogy beleköpjék a boldogságába a maguk nyálát. Igaz, a minap a Kovács Erzsi is mit mondott, amikor dicsekedett neki. Hogy talán fia a grófnak a Feri. Elgondolkozott. És ha az. És ha az! Mari az új világ leánya volt, s szinte beleborzongott, hogy a Feri talán igazán a grófnak a fia.

A pince fölé hajló szederfa mögött kialudt az alkonyi ég utolsó parazsacskája is. A fa, a pince, a pince melletti farakás egyszerre megsúlyosodott, bizonytalan lett, s a bozót felől hosszú sóhajtás hallott. A konyhában fölsrófolták a petróleumlámpát, a négy fiú s a szolgalegény totykos csizmáikkal a konyhaajtó elé csoszogtak. Mari is bement, hogy föltálaljon nekik. Az apja még nem jött ki. Az anyja a tűzhely mellett állt. A karikával babrált, s a lyukon át kicsapó láng bíborában káromkodott. Olyan volt, mint egy boszorkány. A fiúk a kanalakat csörgették, valamelyikük valami bolondot mondott, s nagyot kacagtak rajta.

– A Ferinek köll engedni – motyogta Sebestyénné, míg a fiúk krumplikásáját a jó hagymás zsírral végigcsurgatta. – Tudod, milyen apád. Hajaj, ölöget veszkülődtem vele. Beszélj a Ferivel, mihást idejön. Az is belenyugszik. – Többet már nem is mondhatott, sürgette a kása. S aznap nem is esett szó a kalapról.

Mari ezen az éjszakán nem aludt a szüleivel, mint idáig. Az első szobában vetettek neki ágyat. A sublódra kikészítették a menyasszonyi ruháját, a fogason ott csüngött a selyem ünneplője. S amint a fejét a tarka cihás párnába fúrta, a gyertya hol szűkülő, hol táguló fényinél a sublód előtt álló brókátcipellőre bámult. Azokban a cipőkben fog ő a templomba menni. Eszi a lányokat a penész, olyan szép lesz. Minden olyan jó volna, csak a kalap! Még hallotta az ablak alatt elnyikorgó első takarodó szekereket, amikor virradat felé egy órára elaludt. Azt álmodta, hogy gyerekek megint, és bótost játszanak. A szalmakazal aljában. Tök volt a marhahús, homok a cukor, és sárból formált gombócok a kenyér. A Pali öccse meg az Erdélyi Juliska meg az Erdélyi Jani voltak a vevők. Akáclevél volt a krajcár, az eperlevél a koronás. S ő már minden pénzüket elnyerte. S akkor ő azt mondja: eriggyetek, nem játszom veletek, én királyné vagyok. S fogta a fél tököt, és a fejére nyomta, hogy az a koronája. És szaladt föl a háznak, hogy ő a királyné. De a házban akkorra tenger nép volt. Szegény Palit temették, aki közben mintha meghalt volna. Épp a tisztelendő úr imádkozott a koporsó felett, s mindenki őt figyelte, amikor odaért. Az anyja kumkod, meg mindenhogyan pirongatja, hogy vegye le azt a tököt a fejiről, de ő nem tudja. Akárhogy erőlködik, a tök a fején van. Akkor az apja is elé áll, s a nagy harcsabajusza alól, amelyik most megint olyan nagynak tűnt fel, mint gyerekkorában, szidja őt, hogy erre volt eszed, a tököt a fejedbe dugni, te cábár, meg más ilyesmit. Ő térdre esik, csuklik, sóhajt, úgy könyörög, hogy csak most bocsásson meg neki. De az apja hajthatatlan. S csak megmakacsul benn, hogy hagyják a fejin a tököt. Úgy kell neki, minek akart királyné lenni.

Arra ébredt, hogy kétségbeesetten szorongatja a fejit, az anyja meg kőtögeti.

– Mit rísz, Mari?

Mari zavaros szemekkel bámul az anyjára.

– Hát hogyne rínék, édesanyám. – Majd egyszerre elneveti magát: – Látja-e, mit álmodtam? – Aztán megint csak elkomolyodik. – Hány óra?

– Hat, kis szógám. Hat óra van – s ezen meg Sebestyénné pityerkedik el. – Hát ennek a napnak is föl kellett virradni – motyogta kenetesen. – Ezt is meg kellett érnem, én kedves galambom. – S odaborult a lánya vállára, és nagy hápogások közt sopánkodta. – Hogy téged is leszakítsanak rólam. – Mari ott feküdt az anyja karjaiban, de nem tudta átengedni magát a zokogás édes áramának. A kalap motoszkált az agyában. Juj, csak ezen legyek túl, gondolta. S mindgyárt hozzágondolta: csak ebbül a büdös házból kikerüljek.

Megfeledkezett róla, hogy utolszor ébred lányfővel, és utolszor találja magát a szülői házban. Csak a kalapra gondolt, s az elkerülhetetlen veszekedésre. Hagyta, hogy az anyja fölöltöztesse. Még a didergős lábára is az anyja húzta a lakkcipőt. Szegény kis virágom. Sose lesz ilyen dolgod, sopánkodott az asszony. A lánytestvérei is eljöttek, az Örzsi meg a Juli, s azok is nagy rívással estek a nyakába, hogy szegény testvérünk. De már azon minutában a lakkcipőjét nézték, hogy az milyen jó lakk, meg a selyemruhája selymit tapogatták.

– Én a jegyző elejbe is abban mentem, amiben a templomba – mondta Örzsi. – Akkor még nem volt ilyen világ.

– Mért mentél paraszthoz? – zsörtölődött a Juli. – Mentél vóna te is ilyen úrhoz, mint a Marink, akkor neked is került volna.

Mari süketen állt a szánalom és irigység záporában. Máskor piros arca viaszsárga volt, s parazsas szemei meghideglelősödtek.

– Azért nem kell úgy félni – motyogta az Örzsi, aki a rosszabb szájú volt. – Mink is voltunk ilyen helyzetben, azt mégis itt vagyunk.

– Juj, de ronda vagy te, Örzsink – motyogta Juli, s a szája elé gyűrte repedt körmű, cserzett öklit.

– Az ám – kezdte az öreg Sebestyénné –, a Feri meg azt akarja, hogy a polgári esküvőre kalapban menjen.

– Kalapban? Hát igaz, aki nagyságos asszony lesz – gúnyolódott az Örzsi.

– De én el nem megyek veled – háborodott fel Juli.

– Az apjuk sem engedi – vigasztalódott az öregasszony. – A Ferinek le kell tenni róla.

Azonszóra szép, úri homokfutó állt meg a kapu előtt.

– A Feri – lelkendezett Örzsi –, de hogy ki van agyusztálva.

Csakugyan a Feri jött, szmokingban, a gomblyukában egy kis mirtuszág, mintha maga a gróf volna. Nagy fehér csokrot hozott a menyasszonyának, csupa La France rózsa, a gróf virágházából. Mari reszkető kézzel babrált a csokorral, azt se tudta, mit kezdjen vele, egyre a kalappal vesződött.

– Hát egy csókot se kapok – kérdezte az uraktól tanult hangján a sofőr. A leányoknak, de az öregasszonynak is kívül akadt dolguk.

– Aztán szólj ám neki – súgta Sebestyénné –, nehogy induláskor kapjatok össze.

– Ejnye, de sápadt az én kis galambom – mézeskedett a sofőr, gyöngéden átkarolva a menyasszonyát. Mari meg se mukkant. Kinn haragosan dudált a szél.

– Rossz idő van. A nap süt, a szél meg fú.

– Te, Feri!

– Mi kell, galambom?

– Édesapám nem engedi a kalapot.

– Nem engedi? Mesebeszéd. Majd beszélek vele.

– Az istenért, csak te ne. Azt mondja, ha így szerettél meg, hát így is vigy el.

– Lárifári. Itt nem rólam van szó. Hol van édesapád?

Az öreg nem sokat kéretett magára. Ha már elkezdte, tisztességgel kellett befejeznie. Hozta a pálinkát, hogy megkínálja vele a vejét. Az a koccintás után kirukkolt.

– Hallom, édesapám ellenzi, hogy Mariska kalapban esküdjön.

Az öreg fölütötte a fejét. Hogy az ő házában vonják őt felelősségre, hogy mit ellenez, meg mit helyesöl. Ez a cseléd! Akinek csak a földért kell a lány, meg hogy polgárnak számítson. Végigmérte a fiatalembert.

– Ellenzem.

– Márpedig értse meg, édesapám. Nem énértem, de…

Az öregnek ez az „értse meg” még jobban a szívibe ütött. Hogy ez a taknyos biztatja őt, hogy értse meg. Mintha ő nem értené úgyis, amit ez meg akar értetni vele. Hát miféle buta parasztnak gondolja őt, hogy így merészkedik vele. A konyhában a főző asszonyok kacarásztak, csupa sógorné meg komaasszony. Visszagyúrta a haragját. Hogy hirdessék a faluban.

– Értem én, fiam. A te asszonyod, te rendülközöl vele. Ha kalap kell, hát kalap lesz a fejin. Az ajtóm előtt fölteheti a kalapját, de az ajtómhoz vissza ne gyűjjön benne.

De erre már a vőnek is arcába szökött a vére. Micsoda buta állat ez, hogy juszt is, csak azért is. Hogy megmutassa, ki az úr. Ha most enged, sose lesz becsülete a felesége előtt. Fölvonta a vállát, és ingerülten vetette oda:

– Nevetséges.

No, de erre az öregben is elszakadt a gát.

– Nevetséges vagy nem nevetséges, megmondtam. Te vagy a gyerek. Ehhöz tartsd magad.

Mariska nem bírta tovább. Azt hitte, most mindjárt egymásnak esnek. Szaladt ki, zokogva, a főző asszonyok közé. Az anyja vállára esett, úgy sikította.

– Hogy édesapám is milyen! Hogy édesapám is milyen!

A sofőr is kijött. Nagy ágálva magyarázta az igazát. S hogy ő most már azért sem enged. S nem hagyja magát kinevettetni. A főző asszonyok, testvérek egy szálig az apa pártján voltak, de egyikük sem mert meg se mukkanni. Hátha csúnyául tesz velük. S már előre viszolygott a hátuk a botránytól, milyen nagyszerű lesz vasárnap délutánokon, ha összejönnek, a Mari esetjit tárgyalni. Sebestyénné bölcshöz illőn fogta föl a helyzetet. Odaintette az asszonylányát.

– Hozd ki, Örzsi, a kalapot. A kalap kell neki, itt a kalap.

Sebestyén Mari szép ezüst ruhája fölött szerény krémkalapban lépett a tornácra. Igen egyszerű kalap volt. Ruhából, harisnyából, cipőből a legpazarabbat vetette meg, de a kalappal óvatos volt. Az éppen csak hogy kalap volt, de épp elég kalap ahhoz, hogy a mézesheteit megkeserítse. Az udvaron ott állt a Petheséktől kölcsönzött hintó, küllője, s lehajtott födelének a széle, de még a szerszáma is fölvirágozva. Hej, nem így készült ő ebbe a krizantémus hintóba szállni! Majd elalélt. A tornácon szélroham dudált végig, Mari úgy érezte, mindjárt elkapja, olyan gyönge volt.

A kocsiban még egyszer nyakába borult a sofőrnek.

– Feri, gonduld meg magad.

De a férfi ingerülten hárította el magáról az esdeklő testet. A Pali gyerek, aki a bakon ült, bosszúsan hátraszólt:

– Nem érünk rá.

S belecsapott a lovak közé. Így indult el Sebestyén Mari, a sofőr felesége, az esküvőjire.