A kurátor ítélkezik

Kurátor Kis Béla az ünneplőjét kefélgette. A szolgáló a konyha sarkában gugyorgott, s a rámás csizma tükrét szorgalmazta. Ketten voltak a konyhán, az asszony a kertben kapálgatott, gyerek nincs a háznál, fönn iskoláznak Pesten.

Kurátor Kis Béla bajszpödörintő jókedviben volt, s nem nézhette a leány szöszmötölését. Ehun-e, csupa könny a csizma. Így van az, ami a férfinak öröm, baj a lánynak.

– Te, Juli, puculd csak le a hátam.

A leány ahelyett, hogy föligyenesedne, még alább hajolt a kötője fölé, s csak hogy a csücskit elkapta s loppal ledörgölte a szemit, ejtette ki az öliből a csizmát. Lesütött szemmel a gazda mellé sedrélt, s hol kefélte, hol a körmivel szemezte a fényes fekete mándliba kapaszkodó pihét.

– Mit csámporogsz, te? – vetette oda Kurátor Kis Béla. – Azt hiszed, anyád különbül járt?

A kis mezítlábas, alig tizenöt esztendős gyereklány, a kefefogó keze csuklójával nagy piszokbarázdát törült a fölázott szeme alá, s három tagban sóhajtotta ki a maga disputaképtelen jaját. Még a derekában volt a strájfa, aminek a tésúr nekiszorította. Hogy mért is nem jött ki az asszonya fejni, akkor mindez a csúnyaság nem történik.

– Jaj, mi lesz velem!

– Elszolgálhatsz itt hótodig – nyugtatta Kurátor Kis Béla, s kedvtelőn mustrálgatta a vaskos kis karját meg az egybeszabott kartonruháját döfködő mellecskéjit. Fajbeli lesz. Az anyja is az volt. S már örült is, hogy Zsófi férjhezmentivel ezt vették ide. Ezt még úgy formázza, ahogy akarja, s legalább a balsó asszonya legyen kedvire való, ha az igazit föl is veti a háj.

A kabáton az ókula se találhatott már piszkot, a gazda lerúgta ház körüli cipőjét, s odalöttyent a konyhaszékre.

– Húzd csak, kis szógám – mondta barátságosan a lánynak. Az nekidurálta magát, a csizmának a szárát a két kezével, a sarkot a hasával erőltette a gazda széttaposott lába fejére, s mikorra ama láb is a csizmába kottyant, a könnye is fölszikkadt a nagy erőlködésben.

– Így na – csipkedte oldalba szokása ellenére a lányt. A tulajdon szolgálóival sose hancúrozott, azokkal mindjárt a végin kezdte. Az a dolog nem rontja a tekintélyt, annál jobban a bizalmaskodó kisálkodások. De ez még vadóc egy kicsit, kézhez kell szoktatni, különben kárt tesz magában. Még az álla alá is odanyúlt, hogy nevetni ingerelje.

– A sipkám – vetette oda befejezésül. – Az asszonyságnak mondd meg, hogy templomba mentem, és nehogy metélt tésztát tegyen a levesbe, mert kiborítom.

A hajnali szűzkóstoló jó emlékivel lépdelt végig a gangon, s ugyancsak meghúzta a kopogós lépéseit. Harmincöt éves, derék ember volt. Van egy vasrúd a Molnárék udvarán, azt egyedül ő tudja fölemelni. Ezért is tekintély, meg a vagyonáért is. Meg az özvegyasszonyokba is többnyire belepákosztoskodott, kibe legénykorában, kibe az asszonya mellől, az is növeli a férfibecsületét.

Izmait egy mély légvételbe nyújtóztatta, s szétókumlált az utcájukban, nem jön-e valami ismerősféle, akihez hozzászegődhetne. Kovács Péter sógor jődögélt nagy böcöllézve, negyven sincs a sógor, de már megtámolyodott a lába, pedig nem italos ember, csak a nénje fogta őt szigorúbban. Időnap előtt megrágja az embert a férji tisztesség, gondolta, amíg bevárta a gyorsító rokont.

– Templomba?

– Arrafelé. Nem tudom, bekerülök-e.

– Az este nálunk volt a Rozi.

– Panasszal, ugye? Összezándorodtunk egy kicsit.

– Mondta.

– Ha már ü elmondta, hát én is elmondom, sógor. Úgy volt ez, tudod, kinn szántottunk a helyfődben, s arra kerül ez a locsfecs gépészné. Hogy mi lőtt bele, mérges volt-e, amért az urának ebédet kellett vinni, mert ott van egy kis rozsuk a partban vagy mi a fene: no, fölkötőtte, hogy én meg az egyik kukoricatőtögető lány, hisz ösmered a Juhász Zsuzsit. A félfaros! Gondúhatod a Rozit. Azóta nincs nyugvásom tőle. Éccaka is a Zsuzsit emlegeti.

– Mondtam is neki: mit törődsz vele, a föle löttyen félre.

– De elhiheted, sógor, énnekem eszembe se volt – mentegetőzött Kovács Péter.

De Kurátor Kis Béla a herkópáternek se hitte volna el ma az ártatlanságát. Inkább szétsokszorozta volna a kihágását, hogy minden férjnek jusson belőle, s valami megnyugtató cinkosságba kerüljön velük.

– Sose mentegetőzz. Az én feleségem nem győzi bekumni a szemit. Neked is van magadhoz való eszed, nem takarod be, aki kitakaródzik.

Most, hogy a férfivoltára utaltak, a sógor se tiltakozhatott, belenyugodott a meg se szolgált dicsőségbe, a fene egye meg ezt a gúzséletet.

Alig fordultak ki a nagyutcára, Bognár Györgybe botlanak. A felvég fele tartott.

– Mi az, György, vége a templomnak? – kötekedett a kurátor.

De a sógor közelebb húzódott, ildomos jónapottal diskurzusra fordította az odavetett szót, a sógorok látták, hogy mondatot tartogat, csak a hatásos kipettyentésre vár.

– Mi újság arra alá? – tudakolta Kovács Péter.

– Újság, az van – mosolygott a hírtudó.

– Megbornyazott a postamester? – viccelt a kurátor. Szegény postamester olyan rosszul lett húsvét innepén, úgy kellett a templomból kivezetni. Persze ráköltötték, hogy részeg volt.

– Az nem, de más igen.

– Más?

A két atyafi a György komoly higgadtságán is átsejtette a szenzáció méreteit. Nem akárki lesz az. Egy szolgálót föl se vesznek, egy gazdalánnyal meg se történhetik. Valami úrféle. Kurátor Kis Béla, aki az úrilányokat is végig-végigsandította, nagyot villant.

– Csak nem a Savanyú Emmi?

Most meg György nézett nagyot.

– Hát te honnét tudod?

– Hát az?

– Az. Most mutatja a jegyző a matrikulát. Persze, az fúj a Savanyúékra, kirakja a gyűlésterem asztalára.

– Azért néztem én – bólogatott a kurátor. – Nyivászta kis személy volt, egyszer csak nekihúsosodik. Mondom a múltkor az Ángyánnénak, az vasal nálunk, a Savanyúéknak meg bejáró asszonyuk, mondom: de gömbölyödik a maguk kisasszonya. Aszongya – az ám, mintha állapotos volna. Voltak már orvosnál is vele. Biztatta, hogy elmúlik magátul. Hát jó, még beszéltük, hogy talán vízkórsága van.

– Mit mondanak, ki volt? – tudakolta Kovács Péter.

– Elhiheted, nem tartja föl az ujját.

– Nagyon sokat jártak förödni – rosszalkodott a kurátor. – Ki hallott olyat, fiatalemberekkel förödni. A Savanyú is inkább arra vigyázott volna.

Savanyú Imre nyugalmazott százados volt. Leesett a lóról, a csípeje miatt nyugdíjazták. Hazajött Hódosra gazdálkodni. De ha még csak gazdálkodott volna. Eszébe vette, hogy megreformálja a falut. Odaszerencsétlenkedett a községházra, a Bozótot is lecsapoltatta volna, meg hogy ő téglagyárat alapít s fittyfene. Pedig tudhatta volna, úgyis hiába: katolikus emberre itt úgyse adnak, de meg a Bozótban nád nyől, vetni se köll, csak aratni. Persze hogy nem állhatták. Külön dicsőség volt a Savanyút letromfulni. A községházán, követválasztáskor, mindenütt. Most letromfulta a lánya. Az se szégyenkezik ezután az emberek közé. Akárki lányán történik, nem szolgál ilyen örömükre. Hanem azért csak csóválgatták a fejük, mintha bánkódnának, hogy ilyen is megeshetett.

– Ahun a Csintalanné, az majd többet tud – örvendezett meg Kovács Péter a községi bábának. Vörös képű, bibircsókokkal és ormókkal virágzó asszonyság átabotált az úton át feléjük.

– Mi az, Csintalanné? Gyarapodik a falu?

– Az ám. Maholnap a rektor mellé szerződtetnek, olyan jókor kezdik a leányok.

– Azt széna, szalma?

– Bögyörője van a szívemnek, csak apja nincs, aki örüljön neki.

– Ott az öregapja.

– Tüzelőnek se kéne az, szétdobná a kályhát.

– Haragszik?

– De még engem is kipofozott volna. Nem hitt a szónak. A szolgálók szalajtottak értem, a lepedőn volt már a gyerek.

– Akkor ennek se csapunk körösztölőt.

– Nem bizony. A nyomorult férge. Az anyja is tegnapi választás, alig tizenhat esztendős.

– De tizenöt is éppen hogy megvan. Az én Józsimmal adták föl Fehérvárra. Most lenne ötödikes, csak itthon fogták.

– Magántanuló. A tisztelendő úr tanította.

Kovács Péteren áttámolygott egy gondolat, de már szégyellte is magát. Hanem a Bognár Györgyre pislant, annak az arcán is ugyanaz a gondolat kukucskál, de az is elszégyellte. A bába nem volt olyan szégyenlős.

– Csak nem erre tanította?

– No, no. Nem mindenki kőtt a Cigánysoron – intette meg a szabadszájú asszonyt a kurátor.

– Jól van no – vihorászott a bába. – Valahunnét csak lett, s ezt nem kenhetik a cigánysoriakra. Kivilágosodik az, a Savanyú nem hagyja a szégyent. Hogy eljöttem, épp vallatta a lányt.

Duzmadtan iklatott tovább, mint a sértődött kotlós. De a világért nem adta, hogy az urak közt ilyen is megesik. Minden nyikkanását el fogja mesélni, hadd tudja a leggyüvejdébb nép is, hogy szül az úri kisasszony.

– Az köll, hogy a tisztelendő urat is belekeverjék – mondta Kovács Péter a sógorának, hogy Bognár Györgytől is búcsút vettek.

A kurátor nem szólt, csak egy szórakozott affenével ütötte el a dolgot. Hanem azért elállt a kedve a találgatástól.

A piactér sokszínű élettel nyüzsgött. A kerekes kút köré az árusító asszonyok rakták ki holmijukat, szép nevendék csirkék, spenót, az első zöldborsó, no meg csodáltatóba néhány szem barack. Egy erre vetődött vándorfazekas a péknével vitázott, a lábosok árfolyamáról volt külön értesülésük. A posta előtt surgyé legénykék vagdosták a fal mellé a bicskájukat, pótlékául a háború előtti fej vagy írásnak. Odébb a Doberdót állott legények vitatták al- és fölszeg problémáit, hogy melyik a különb kocsma: a Girisich, vagy a Felvinczyné, s megtaksálták a Lécium Vargáék kapuja előtt magas nyakú, rózsaszín rékliben templomba készülő leányságot. A Horváth Esztin meg úriforma ruha hivalkodott, a zsoltára is amolyan városi, papindekli kötésű, nem mint az itteni, szép zománcos borításúak. Fönntartja az a piszéjit. Az adóügyi jegyző köllene neki. No, ezen megint eldonogtak vagy tíz percet. A községház előtt fényes, fekete ünneplőjű parasztok állingóztak. Okos fejű, dunántúli nép. Látható izgatottság nélkül bukták a báránysüveg alól a Savanyú ügyet méricskélgető mondatokat.

A két nagy gazdát mindenfelől megsüvegelték. Ilyenkor érezte a kurátor is, ki ő. Amint a hosszú, szabályos árnyékot rajzoló júniusi napban a községháza ámbitusára lépdelt. A tekintélyesebbek oda-odaszóltak neki, ő vissza.

– Nől a pápistaság – mondta a pénztárnok, hogy a gyűlésterembe léptek.

– Váljék tisztességükre – adta vissza Kurátor Kis Béla.

Tíz, tizenöt polgárember tárgyalgatott a gyűlésterem hosszú asztala körül. Itt nem voltak szem előtt, nagyobb pászmákban jött belőlük a szó, meg a hangjukat is meg-megemelték, tekintve, hogy a Girisichhez is átszalajtottak egy kis énekcsináló sörért. Odébbad a jegyző körmölte két pusztai kölyök hirdetési adatait, összeházasodnak a boldogtalanok. Bezzeg nőtlen marad ő a górlábával meg a kerregő torkával, pedig kerülgetik a környéki leányok.

– Nem volt az úri nép – magyarázta a szikár és fontoskodó öreg Pintér János –, csak olyan hopprongyos család. A leányt se vették be, se a doktorék, se az állatorvosék, pedig azoknak is olyanforma a lánykájuk.

– Persze – szólt bele a deres Bodor Vince, aki arról volt híres, hogy vén fejével is szeretett hopláskodni, a lakodalmakban régimódi, ostoba fölköszöntőket tartott. – Az Emminek csak a kóricáláson volt az esze. Úgy hordta márég a kis farát, mintha abba rőtötték volna a Dárius királyfi nagyobbik gyémánt pipáját.

– Most szedhetik a kacatjuk – állapította meg Kovács Péter –, amilyen randa nyelvű a falu, kibeszéllik innét.

– Én csak azt nem értem – szegődött közébük a dolgavégzett jegyző –, hogy lehet olyan buta egy apa. Ő volt vele, látnia kellett. Ha helyében vagyok, elküldöm a rokonaihoz, a faluban meg se tudják.

– Hú, de mit gondul a jegyző úr, az ü lánya! – kajánkodott a kurátor. – A Csintalanné meséli, ott volt a lepedőn a gyerek, mégse akarta elváduni. Hogy úgy orozták oda. Egy Savanyú, aki a Bozótot is lecsapultatná!

Csaknem teljes számmal itt volt az elöljáróság, mind nagyot kacagott, de legnagyobbat a jegyző. Neki volt leginkább útjában a dolgaiba belemártakodó tanult ember. Ezekkel a parasztokkal még kijön, csak megkedvesuramozza őket, de ha egy ilyen fanatikus ráveti magát, őrözze az Isten.

– Csak azt tudnám, ki volt? – sopánkodott föl egy széltibe készített bácsi a malátasör fölül.

– Tán ő maga se tudja. Mind ott fördött vele, ahány kani diák lebzsel a faluban.

– A tanító úr sem különben – bökkente ki Bodor Vince.

A jóképű, fekete gyerek hangos hahotára fogta a pírfölhajszoló zavarodottságát.

– Fázok én a vízben.

– No, pedig ott kőtt az a templom körül – szólt ki a jegyzőbül a sör.

– Nem jó az olyanon még viccölni se – fogta komolyra a kurátor. – Fölkapja ez a szegénynép.

– De nem is olyan ember az. Nem úgy szereti a családját. Meg amúgy is.

A többi paraszt is rábólogatott. Tetszett nekik, hogy így ráncba szedte a sógor a könnyű szájú jegyzőt. Az is visszatáncolt.

– Hiszen csak tréfa. De amilyen rossznyelvű ez a mostani nép, nem lenne csoda, ha kikezdenék. Abban az időben ő tanította.

– Karácsonyig – mondta a tanító. – Akkor otthon fogta a Savanyú.

– Igen, mert a tisztelendő úr is a szabályozás ellen volt.

– Ángyánné – rikkantott ki az utcára a jegyző, aki a rendreutasítás után az ablakhoz húzódott –, Ángyánné, jöjjön csak be. Egy pillanatra. – Ez majd tud valamit – fordult a gazdákhoz.

Harminc körüli menyecske lépett a terembe. Illemtudón az ajtónál maradt, de egy szájtátintásból kiolvashatta az ember, hogy helyén van a szava, s nyelviben hordja az asszonybugylit. Sok karban meghemperedett nőszemély, de olyan, aki mindenikből csak még rátartibban pöndörödik ki.

– Juj, nem időzök ám, főjegyző uram. Sietnem köll, el kell érnem a délit.

– Csak nem a Savanyúék küldik. Tán paszitába hívják a rokonyokat.

– Nem a, hanem a gyereket viszem dajkaságba.

– Elküldik?

– El ám. Az úr egy percig se szíveli. Azért is győzködött, hogy a Csintalanné bejelentette. Mondok, azért ne is haragudjon a tekintetes úr, annak az a kötelessége, előbb köllött volna azt fölgonduni.

– Dajkaságba küldi?

– Az. Van egy nénikém Rákoson. Az abbul él, hogy ilyen orozva kőtt gyerekeket nevel.

– Annyi, mintha elemésztené – mordult közbe Kovács Péter.

Pillanatnyi csönd támadt. A perc pódiumára emelt fehérnép fontoskodva állt a körékoszorúzott férfi arcok előtt. Minden arcban ugyanaz a kérdés settenkedett. A Bodor Vince nyelve fékjit vágta el legelébb a kíváncsiság.

– Aztán kit tiszteljünk a szerkesztéssel?

Az asszonynak egyszerre sietős lett.

– Hogy milyeneket kérdeznek tőlem. Ott voltam én? Kérdezzék meg tőle magátul. De puskát is vigyenek a gyóntatáshoz. Az apja is azzal szedte ki belőle. No de sietek, isten megáldja őket.

– Ne siess, Kati – tartóztatta a kurátor. Mindenfelül pattogott a kérdés.

– Hát kivallotta?

– Puskát fogott rá?

– Te is hallottad?

– Mit mond, ki volt?

A jegyző karjánál fogva tartotta az asszonyt. Szenzációéhes mozdulatok sürr-forró lázában szabadkozott. Alig várta, hogy mindent kitálaljon Savanyúéktól jöttiben, két helyt is kibeszélte a titkát, de itt a fők előtt szabódni akart.

– Juj, nem mondhatom én azt. Megnyuvasztanának érte. Meg az ilyen bajba jutott lány mindent összehord. Ki ad arra? Nem lehet azért egy ember becsületibe taposni. Kiváltég egy olyanéba. Hát mondják, elhiszik azt maguk a tisztelendő úrról? Ugye, nem olyan ember az?

Az enyves légyfogón veszkődő legyek zavartalan gyönyörködhettek a hattyúdalukban. Ángyánné is a maga újra megindult siránkozásában.

– Egy papi személy, akinek hozzá gyereke is van meg olyan derék felesége. És ki mondja? Egy szajhácska. Nem szabad az ilyet azonnal meghitülni. Ond-mond az ilyen mindenfélét. Tán azt hiszi, így jobban megbocsátják.

Nevetni próbált, de senki se követte. Csak a kurátor fél oktávval leszállt hangja bátorkodott elő a vészjósló csöndből.

– Az apjának vallotta?

– Annak. Puskával ment a leányszobába. Minket meg kizárt. Persze hogy kihallgattuk. Ordított az úr, akár az egzecírplaccon. A lány meg csak nyögdelt. Egyszerre elkajintja magát az úr. – Hát a pap volt? A dögön bőgő? No, katakult aztán, mint az egerszegi mennykű.

Így az Ángyánné. S mert a támadt csöndben kényelmetlenül érezte magát, megkotorta a városias cipőjű lába hegyével a padlót, úgy motyogta.

– Hát így volt. Na, nem aggatok tovább. Isten megáldja üket.

Csak a jegyző kappanhangja szólt vissza.

– Isten vele, Ángyánné.

A parasztok is szedelőzködtek.

– Elmenjünk? – kérdezte Kovács Péter a sógorát.

– Menjen a rossebb – rikkant bele a hebehurgya Vince. – Nekem ne prédikáljon a paráznaságról.

– Lassan, sógor – intette rendre a kurátor.

– Az ilyen fehérnép elmásálja a szót – mondta az ámbituson a szikár Pintér János.

– Nem is – kezdett valami maga megnyugtató mondásba a kurátor, de nem végezte be. A többiekben is bennragadt a szó.

Szótlankodva húzódtak a templom felé. A Savanyú ház lezsalugáterezett ablakai előtt még az a kevés beszéd is beléjük fagyott, ami itt-ott a közel húsz főnyi embercsoport masina voltát cáfolhatta. A lehető legkevesebb mozdulattal mentek, csak a báránybőr alul kilopakodó pillantásuk mágneseződött a vakult ablakokra.

A katolikus mester fordult ki a kapun. Szőke, tótbul idefajzott ember, akiről dunántúli ember el se hinné, hogy kolbászt is evett életében. Hosszú, lötyögő csontokat s a magányosok aszkéta dölyfit hordta a szeplő vakotázta, vörhenyes bőriben.

Olyasféle arccal jött, mint amilyet a Polgári Olvasó október hatodiki emlékbeszédéhez szokott felölteni, csak a Damjanich-sirató szája szegére gugyorodott ki a más parókia kárán örvendő pápista kajánság. Előre köszönt. Így tanulta, és így tanította. A kurátort szemelte ki mint kolompost.

– A templomba, Kis úr? – Sose hítta kurátornak, avval a másik felekezet intézményeit ismerte volna el.

– Arra alá.

– No, kíváncsi vagyok a Borbát lelkész úr mai textusára.

– Az ü dóga – röffent vissza Kurátor Kis Béla. De a villámló szeme a sógorát kereste: ládd-e, így vagyunk, hegyibénk jön a pápistaság.

– No, nemcsak az övé. A református egyház is beleszól, ki prédikálja az ő külön erkölcstanát.

– Az egyház, az igen.

– Én is ezt magyaráztam a Savanyú úrnak. Hagyja a presbiterekre. Megteszik azok a följelentést, ha tudtukra adja. De szegény embert elvakítja a harag. Rögtön leült, s beadvánnyal fordult a Székács püspök úrhoz.

– Azt olyan biztos a dolgában? Nagy sor az, ilyen följelentést tenni.

– Ugyan, kérem. Lélektani képtelenség. Egy alig serdülő gyermekleány az adott helyzetben. Hogy az egy ártatlan, s hozzá korra és társadalmi pozícióra olyan távol álló emberre keni a más bűnét. Nem gondolják az urak?

– Mi csak azt gondoljuk, tanító uram, hogy ez a reformátusság dolga – felelt kurtán a kurátor.

– Természetes, ezért is hozom Kis úr tudomására. Kis úr a kurátor, az én fejem nem fáj miatta. Nálunk ilyesmi elő sem fordulhat. Én csak a szegény apát és gyereket sajnálom.

– Sose sajnáljon egy olyan… – akarta megnyomni a porig alázott kálomista dölyf a szót, de csak visszaharapta.

– Isten áldja, tanító úr.

Alig értek ki a mester fületávolából, a néma csoport heves vitatkozásba gajdult. A szembejövő béresnép se feszélyezte őket, annyira megkeverte a gyalázat.

– A vármegye csúfjai leszünk – konstatálta Pintér János.

– A rühes cigánysoriak kipöknek a templomunk elé. És igazuk lesz, én mondom, hogy igazuk lesz – tüzeskedett Bodor Vince. – A veszprémi püspök misét mondat, hogy ilyesmi történt rajtunk.

– Amilyen ez a katolikusság – bólogatott Kovács Péter.

– Hátha nem is igaz – röffent bele a jóakaratú, széltibe nőtt Kertész, de a többiek lehurrogták. Ismerték ők a férfi természetet, nem olyan lehetetlen az. A kurátor is csak legyintett: eh. S valahogy a Juli szolgáló szurtos fejit látta. Hanem azért benne vágott legmélyebb borozdát a fölháborodás.

– Hogy tehet ilyet egy pap? Már a megyegyűlésre se bátorkodhatok oda. Ott is evvel szekéroznak majd.

A templom másfélszáz esztendős tornyából vadgalambok ezüst és szürke színek ezreit szikrázó o betűje röppent a ragyogó júniusi égbe, mintha a toronyórjás fútta volna mulattató füstkarikául őket a falu fölé könyöklő felhőcskék felé. Pünkösd utáni első vasárnap volt.

A parasztok megkerülték a templom főbejáratát, amelyiken az asszonyok meg a kórusra gubbasztó fiatalság szivárog be egymást csodálni. A kis kapu elé kanyarodtak, ahol a tisztelendő úr s az éltesebb polgárnép kerül be. A papház és a templom közti udvaron tanácskoztak.

– Ezt nem lehet annyiban hagyni – állapította meg a kurátor, és szétnézett az egyre sűrűbben gyűlő parasztokon, akik ma véletlenül se feledkezték a Girisichnél a templomidőt.

– Úgy van – szólt közbe a bíró, egy komoly, vörös arcú ember, akiről az hírlett, hogy a menyecskék juttatták bíróságba. – Ha nem tudta megbecsülni magát, lássa.

– Vissza köll szólni neki, ha a paráznaságot emlegeti – bolondkodott Bodor Vince, aki személyes támadásul vette a farsangi prédikációkat. A többiek lehurrogták.

– Nem az – kiáltotta elhatározottan a kurátor. – A templomunkban nem civakodunk. De nem engedjük be.

A parasztok hökkenve néztek össze. Nem történt ilyesmi a környéken emberemlékezet óta. Nagy sor az, a papot kicsukni. A szikár Pintér János szólt elsőnek.

– Béla öcsémmel tartok. Nem köll beereszteni.

Most már mindenki helyeselt.

– Legalább elmondhatjuk, hogy rendet csináltunk a templomunk körül – bizonykodott a kurátor.

– Úgy igaz, Béla sógor. Te vagy a kurátor, neked köll szólani.

– Szólok én – csillapodott tettreszánásba a kurátor. – Az asszonynép menjen csak be, mi kívül maradunk.

Az elszánás megfojtotta a szót. Csakúgy állingóztak a kis kapu oszlopos pitvarfa körül, mint más vasárnapon. Épp hogy a harmadikat is elharangozták, mégse cihelődtek be. Az asszonyok meg a legények a hosszú hatvanötödik zsoltár minden versét kinyújtóztatták, a tisztelendő úr is nézelődött az irodaablakból, az emberek mégse mentek be. Végre is megsokallta: nem halaszthatja délutánra a prédikációt, vette a talárt, a bibliát és az imádságoskönyvet, s kilépett a gyönyörű júniusba.

Kövezett járda vitt az irodaajtóból az oldalsó templomkapuhoz. Azon jött a pap. A pap korabeli férfi volt, oldalt kopaszodott már, de csak mintha a homloka csúszott volna föllebb, csak a markáns férfiarcát nyújtotta meg a kezdődő kopaszság. Olyan volt hatalmas csontokat sejtető, bokaverő talárjában, mint a legfiatalabb apostol. A nyugtalanító parasztcsoportot a figyelem merevebb tartásába kényszerítette. Mint a testet öltő intelligencia szállt a parasztok közé. A kurátor a mennydörgő hangját hallotta, amint láthatatlan tudósokkal és az életet marcangoló, aposztrofált szellemekkel birkózó orgánumát a gyülekezet fölé csördíti.

Mintha a hangja öltött volna testet, amint a nap csillogtatta talárjában feléjük tartott. Kurátor Kis Béla a pitvar egyetlen lépcsőjin állta el a tisztelendő úr útját.

– Akar valamit, kurátor uram? – kérdezte komolyan, a katedrára siető pap gyanútlanságával.

Kis Béla lelke nekigyűrkőzött. A tiszta homlok egy másodpercre visszahökkentette. De most már benne van, kutyafékta papja, különben vége az ő becsületinek. Elég annyi, hogy elficcantja a szót, holtig avval taksálják, a tisztelendő úr előtt is csak habogtál. Szándékánál sötétebben fogta.

– Forduljon vissza, tisztelendő uram. A rektor majd imádkozik. Tisztelendő úrnak itt nincs keresni valója, amíg nem tisztázza magát.

A pap bozontos szemöldökéből ráncok gyűrűztek a feje tetejére. A vére a lábába szaladt, de a hangja a gégéjire.

– Mit beszél? Ember! – És megragadta a kurátor karját, mintha ébresztené. Az kirántotta, mint akit vesztegetni próbálnak.

– Tisztelendő urat megvádolták. Olyan bűnnel, ami a papsággal nem fér össze. Amíg nem tisztázza magát, a templomunkba be nem engedjük.

– De hát miféle bűnnel? – hördült fel Borbát tisztelendő az álmában igálkodó ember lidérckergető hangján.

– Tudja azt a tisztelendő úr! – rikkant közbe Bodor Vince. A többiek visszahúzkodták a mándlijánál fogva. De azért ez a gyanúsítás rúgta ki a parasztok tisztelete alól a gyékényt. A taláros jelenés varázsa megtört. A kurátor ütésre emelte a hangját.

– Ha nem tudja, azt is megmondhatjuk. A tisztelendő úr szedte ki belőlünk. A Savanyú Emminek az éjjel gyereke lett, a tisztelendő úrra vallott.

A papban helyet cserélt a vér a hanggal. Az arcára gutaütéses láz futott, de vagy egy percig szótlan maradt. A pillanatok tizedei is érezhető idő voltak. Minden arcrándulása más indulat felé cibálta a lelkét. Volt ott tiltakozás, Jézus templomtisztító korbácsa, emberi megalázottság, összetört szeretet. A falu gúnyosan nézte. Kirobbant.

– Ez az én templomom. Csak a hatóságom mozdíthat el innét. Ne akasszanak meg a kötelesség teljesítésében.

S jobbjával félrenyomta a kurátort. Erre senki se számított. Hogy erőszakoskodik. A kurátort elöntötte a maga duráló harag. Lesz, ami lesz.

– Ez a mi templomunk! – és visszalökte a papot. Egyedül emelte föl a Molnárék vasrúdját, s ezt a pap is érezte. Az öles férfi hátralépett. A bejáró lépcsőjén megcsúszott a sarka, és zsupsz, végignyúlt a járdán, amelyen tíz év előtt ujjongva lépdelt az első beszédjét megtartani. A parasztok mozdulatlan nézték.

Kurátor Kisék konyháján Juli szolgáló a vasárnapi palacsintát kente, s borsónyi könnyeket potyogtatott a kicukrosodott ribiszkelekvárra.