A pajta előtt

A béresné összekulcsolt kezében ott fityegett a bögre, amibe egy kis téjfölt jött kunyerálni. Az asszony a tyúkól előtti, elrekesztett udvarkában ült, egy tik fehérítette pokrócon; a térde alól egy rakoncátlan lúd sivalkodott elő, nehezen szokik a tömésbe. Jókutiné tekintetes asszony nagy szakértelemmel működtette a combját, ahogy már a tömő asszonyok tudják, hogy agyon ne nyomja a libát, de ki se szaladjon azért. Mintha észre se vette volna a béresnét, hagyta, hogy ott köntörködjön a derékmagas palánknál. Haragudott rá a minapi mosás óta, hítta szappanozni, s azt üzente, beteg. Na jó.

Regenáné tudta a bűnit, de ismerte a tekintetes asszony szíve kulcsát is.

– Most fogta be a tekintetes asszony? – indította meg egy szigorúan szakbeli kérdéssel a beszélgetést. Jókutiné föl se pillantott, csak a ludat szorította a combjai alá, s a hangja éneklős lejtésével jelezte, hogy nem fog diskurálni.

– Már a múlt héten, s annyi baj van még vele.

– Hát az Örzsi?

– Elküldtem a faluba, szellőzze ki magát. Mostanában nem tudom, mi leli, csak rí, gornyadozik. Mondom neki, ergye, vasárnap van, flangálj egyet.

Új, serény tömő mozdulatokkal jelezte, hogy ezt a szószaporítást is sokallja, s ha az ünnepi magányosságban fölgyűlt mondhatnékja ki is billentette a sértődött zárkózottságából, már visszanyerte az egyensúlyát. De Regenáné már tudta, merre tartson. Az Örzsi a Prikkelné lánya, s a Prikkelnével a gyóntatókenyérbe készített lisztet is ki lehet a tekintetes asszonyból szedni. Egy pillanatig habozott, a vállát és a könyökét föllebbhúzta, úgyhogy a bögre a hat gyerek kiugrasztotta hasára került, ez a mozdulat jelentette nála a fontos mondanivalót.

– Nem csuda, hogy rí. Akinek olyan anyja van! Velük lakom, hát tudom, folyton gyűlölködnek. Az Örzsi mindennek elszidja az anyját, az meg üti-veri. A múlt Boldogasszonykor is, hogy otthun hált a lány, egész éjszaka verekedtek. Az udvaron szaladoznak, az Örzsi sivított, az anyja meg káromkodott. Büdös asszony az.

Jókutiné hallgatott, de már a lecsúszott tutyija is egy nagy fül volt. A Prikkelné ura a kocsisuk volt, de hogy ott veszett a háborúban, az asszony a napszámosnéjukká ragadt, s csakhamar cifránál cifrább pletykák kerekedtek róla meg az uráról. Jókuti körömszakadtáig tagadott, de az asszonyt se küldte el, s egyre jobban kihidegedett a családból. A koravén feleség hárítgatta egy ideig a szóbeszédet, s adta, hogy nem érdeklik a mesék, de lassan-lassan belecsúszott a pletykaingoványba, s a hírhordó asszonyok ugyancsak kihasználták a gyengeségit.

A béresné tovább űzte-fűzte.

– Ez a lány pedig igen szemérmes, s éppen nem állhatja érte az anyját. A többiek még csúfulják érte. A minap is azt mondja a Pordán Zsófi a Jó Ferinek: az Örzsit vedd el, te, az jó fajbul van, az anyja is vicetekintetes asszony. Elbőgi magát a lány, akkor volt, hogy úgy összeakaszkodtak.

Jókutiné kifortyant.

– Maguknak kellene helybehagyni az ilyet.

– Az ám. A Dózsa Gyuri csak annyit beszélt el, hogy a kukoricában együtt látta a tekintetes úrral, s menesztették a csőszségből. Úgy vezényel ez, mintha ő volna a gazda. Meg is mondta…

Elhallgatott, mint aki nem tudja, kibökheti-e. Jókutiné szemei csatázóra nyíltak. Ez megint valami üzenet.

– Mondja csak, Regenáné. Nem ijedek meg egy utolsótól.

– Bizony, azt hangoztatta a Juli, hogy beleül ő még a Jókuti házba.

Jókutiné befejezettnek érezte a tömést. Kapta a ludat, s az ólba hajította, kijött a baromfiudvarból, s amíg bereteszelte a pállott lécű kisajtót, a férje ellen fordult.

– Ezt érdemeltem én tőle. Hogy a dajnáját rám szabadítsa. Én, a felesége?

A béresné elérkezettnek látta az időt.

– Bizony, a tekintetes úr is meggondolhatná… Igaz, ha volna egy kis téföle a tésasszonynak, ez a büdös ember majd megveszekszik a téfölös gombócért.

Jókutiné messze kalandozó gondolatokkal csörtetett a ház felé, s mint számba sem jövő csekélységet vetette oda a pártján állónak.

– Gyűjjön csak, Regenáné, az előbb hoztam föl egy köcsöggel.

A tornácon a Jókuti búcsúztatta Répást, a bérlőt. A két szomszéd össze-összejárt, Jókuti mokány, zsírból és izomból kurucosra gyúrt ember, a Répás időnap előtt elkeszegesedő emberke, aki alázatosan hehetézett a szomszéd úr goromba tréfáihoz. Most is valami disznóságról folyhat a szó, mert Jókuti ugyancsak bökögette a barátját, aki nevetős félelemmel szabadkozott az anekdotázó pusztai úr bütykös hüvelykje elől.

Jókutiné csóvás kedviben volt, még csúnyát tesz vele a vendégje előtt, inkább beiszkol látatlanban; a férjinek az a szokása, hogy idegenek előtt hízelkedik neki, ő pedig tán pofon veri, ha hozzányúl. A béresné is odasunyt a falhoz, ki ne tudódjék, ki heccölte föl a bolondos vénasszonyt.

De Jókutit széles vidámságra hangolta a dicsekvő elbeszélés, melyből napnál világosabban derült ki az ő férfiúi ereje s szerelmi fölénye az esetlen emberke fölött. Hogy bemutassa, milyen úr ő a maga portáján, az asszonyt kezdte birizgálni.

– Itt jön az én házisárkányom. Hát terajtad még vasárnap is tutyi van? Maholnap az egész asszony egy tyúkszem lesz. Hogy kire fajzott ez?

A rossz fajzással a maga kilépéseit mentette, s szinte magyarázta a Répásnak: ne csudáld, hogy én kanos ember vagyok, s olyanokat teszek, mint elébb dicsekedtem, de a feleségem rossz vér, csak ludat tömni jó. Azért én kedves vagyok vele, nézd-e, most is ölelgetem, de ő nem érti a tréfát. Csakugyan, átölelte az asszonyt, s a vállán át tréfás kamaszjeleket intett a másik vén embernek, közben az asszony fájós lábujjait tapodta, úgyhogy az egyre hátrált, végül is mellbe lökte az urát, és a konyhába futott.

– Bomolj az öreganyáddal.

Jókuti az ártatlanul megsértett ember kárvallott ábrázatával intette utána.

– Látja, szomszéd úr, ilyen. És akkor maradjon hűséges az ember. Olyan az asszony, mint a kutya, ráfekszik a szénára, hogy az ökör meg ne egye, de neki se köll. Sajnálok minden szoknyát, amit föl nem emeltem.

– Eleget fölemelt maga – hízelkedett távozóban a bérlő.

Ebben a mondatban megint tenyészállatnak érezhette magát, s a hiú gyerek kacajával nyugodott bele, hogy ő, ha pusztai úr és ötven esztendős is, nem akárki fia. Puha csizmáit sarokkal vágta a folyosó kövére, széles alapú, elszánt lépésekkel tért meg a szobába, ezekben a lépésekben is a közeledő ötvennel dacoló férfiasságát kopogtatta.

A szobában az egyszem lányuk várta, a szeme fénye. A téli tüdőgyulladás után hazahozatta Pestről, a gimnáziumból, de azóta se iperedett neki, az orvos azt mondja, tüdőcsúcshurut. A fene tudja. Szomorú dolog ez, s a saját vére megmaradt fölöslegének örvendező apa egyszerre összeesett a belőle származott élet sivársága előtt.

Föl-alá járkált a szobában, a hüvelykjit a mellénye vállkivágásába akasztotta, s csomós csontú ökle előrefityegett; az ember nem hitte volna, hogy azok a pókláb ujjak az úrias, sárga paplan fölött vérségi összeköttetésben állnak ezzel a nyakkicsavarásra készített ököllel.

A lány orv ellenségeskedéssel figyelte az apját, amint nagy komolyan végig-végigszántja a megereszkedő padlót. Az anyja gondoskodott róla, hogy ne lásson tisztes családfőt benne. Sarokba húzódó epéskedéseikben együtt szapulták a zsarnokot, ha ugyan maguk közt haragba nem voltak.

De a férfit elérzékenyítette az ő kis betege. Ő egy fél óra múlva kimegy, őrzi a gyümölcsöst, s a ráváró öröm árnyékában érzékeny részvétet mozdított meg benne az örömtelen életecske iránt a lelkiismeret. Odament hozzá, s asszonynak gügyögő hangon kérdezte, csak épp cirógatás nélkül, hiszen nagy lány ez már:

– Hogy vagy, kis bogaram? Nincs lázad?

A lány megvonta a keserű vállát.

– Majd én mindig a lázam méricskélem. Legföllebb meghalok.

Az apa gyöngédsége visszatorpant. Már egy vád volt a családja ellen, s jól is esett, hogy az lehetett, hisz igazolta a másikat. Tovább rótta a szobát, de most már a felső állcsontja elé csúsztatta az alsót, s a vörös szemei megpárásodtak.

Az asszony is beszivárgott. A lányának sopánkodta, hogy nem érdemes kimenőt adni a cselédnek. Lám, az Örzsi még mindig nem került vissza, pedig már vacsoraidő. Közben mind a ketten az apát figyelték, s amikor háttal marsolt nekik, összemosolyodtak, a gyatra emberek fanyar elégtételével, hogy megbosszintottuk ezt az ősbikát. Jókutinak a vacsora kicsalta a külön meséjit. Egy lépést abbahagyott, s mintha most kapott volna észbe, szokatlan előzékeny, gazdasági dolgokat megtárgyaló hangon vetette oda.

– Te anyjuk, a csalamádét meg kikezdték. Mutatom elébb a Répásnak, mennyi lett, s látom, hibádzik az oldalából. Nem hiába ugattak az este a kutyák, az emberről a tetőt is lebontja ez a bitang pusztai nép.

– Ha lebontja, lebontja. Te még egy tolvajt se fogtál a nagy őrzéseddel.

– Bolond te, ha látja, hogy őrzik, nem lop. Azért virrasztok, hogy lássa, hogy őrzik.

Az asszony gonoszul megmakacsodott.

– Őrözheted azt.

A férfi látta, itt hanggal kell győzni. Műdühre fortyant.

– Nem, majd prédára hagyom. Ha hordják, hát hordják. Ott egye a fene, csak tinektek gönc legyen, ugye. Elprédálnátok ti, csak én hunyjam le a szemem.

Az asszony gúnyos gonoszsággal nyugodott bele.

– Na ergye, csak őrözd. Szaladj, el ne késs az őrzésből.

A férfi már fejébe nyomta a zsíros kalapját, bekecsébe bútt, s vállára akasztotta a puskát. De ez a gyanúsításként hangzó gúny egy pillanatra visszamarasztotta. A lánya miatt. Az előtt tisztán kell állnia. Az asszony rég beavatta minden pletykába, ez volt az édes külön bosszúja, hogy ő a különb a lányuk előtt, de a férfi még bizakodott, az Ilonka semmit se tud, s ezért még hajlott egynémely kezességre. Most is visszacsiggatta a dühét, s atyás fölénnyel magyarázta.

– Én nem értem, milyen vagy te. Mintha én passzióznék avval. Én is az életemmel játszom, úgy ledurungulhatnak, ahogy nekik tetszik. De neked nincs belátásod. Nem éred föl ésszel, hogy mindent csak értetek teszek. Vigyázz, hunyjam le a szemem, meglátjátok, mi lesz belőletek.

Annyi családfői becsületességet produkált a hangja, hogy a fölhúzott asszony is belezavarodott. A szemlehunyással meg ne ijesztgesse. Mi lenne belőle itt a pusztán, még szétszednék. Akármilyen az ember, mégiscsak férfi. Hogy az meghaljon.

– Te csak ilyenekkel hozakodsz elő – motyogta fanyaron.

A várható legenyhébb hangnem volt ez a mondat, s Jókuti fölhasználta, hogy egy elintézést jelentő no látod-dal kivonuljon.

A két nő összenézett a behúzott ajtó mögött. Az asszonysírás és mosoly közt révedő ajkbiggyenéssel:

– Megy őrizni.

A lány fejletlen volt, és rettentőnek tűnt fel, amit az apja avval a béresnével elkövethet. Könnyetlen szemei mintha izzó parázsból néztek volna a szörnyűségeket termelő világba, amely, ím, az apjában gyalázza meg őt. Így kuksoltak egy tízpercet. Az asszony föl-alá járkált.

– Hogy ez nem tud olyan lenni, mint más ember! Istenem, mivel érdemeltem ezt!

A támadt csöndbe gyanús nesz tört a konyha felől. Valaki mocorgott, vatatott, a székláb nyikorgása csosszanó cipők lágyabb zajába ütődött.

– A! – fülelt föl Jókutiné. S hidegleléses félelemmel nyitotta ki az ajtót. Húsz éve került a pusztára, de azóta se szokott le a borsódzásáról; a rendezett falu lánya kannibál szigetnek érezte ma is az otthonát. A konyha sötét volt. Újabb szünet, végül egy vacogás szaggatta hang.

– Örzsi, te vagy az?

– Én.

Ott szepegett a konyhaszéken, s amint öklére borult, szemét az asszonya felé emelte, sírás és düh dúlta ábrázata még rútabbnak tűnt, mint máskor.

Az asszony megnyugodva táncolt át halálfélelemből hirtelen jóakaratba.

– Hát te meggyüttél? Észre se vettelek.

A lány a sírását nyelte. Jókutiné az anyjára gondolt. Most legalább együtt becsmélhetik, biztos az ríkatta meg.

– Hát neked mi bajod?

A lány nem szólt, csak visszaejtette a fejit az öklibe, s új sírásroham vonított elő a melléből. Az asszony megrázta a vállát.

– Örzsi!

– Hogy én nem tudok megdögleni!

– Mi lőtt? Anyád bántott?

Az anyád szó kitörésre érlelte a lány rettenetes mondanivalóját. Nagy csuklások közt gyúrta le a sírást, horgadt feje támadósra feszült, úgy bugyborékolta:

– A tésasszony is jobban tenné, ha a tésúrra vigyázna. Hogy lehet olyan egy asszony. Hát nem maga a felesége? Hagyja, hogy az egész puszta magát röhögi.

– Örzsi!

– Igenis mondom. Most is a pajtában vannak. Utánuk lestem, tudni akartam. Kimegy őrizni, az ám. Az anyám, az a büdös majd megmondom, mi, meg a kukoricán át settenkedik be. Hogy a kutyák meg ne ugassák. Hogy mér ad az ilyennek gyereket az Isten! Akkor rúgta volna meg a ló, amikor engem viselt.

Az elégikus óhaj ellankasztotta támadó erejét, új zokogásba horgadt. Az asszony megkövülve állt ott. Épp eleget hallott, hogy tudja, hogyan áll. De most a pajtában vannak. Rajtaérheti őket. A szíve mélyén volt egy ostoba remény: talán mégse igaz. Most ezt is kitépetik. A bizonyosság a perc magaslatára emelte. Nyugodtan mondta, nem természete szerinti, inkább az értelmesebb rokonasszonyoktól tanult elszánással.

– Te, Örzsi, én kimegyek, de ha nem igaz, vigyázz a csontjaidra.

– Tőlem kimehet! De úgyse mer.

Az asszony a berlinerjét szedte. A küszöbön visszatorpant. Juj, kimenni! Napszálltával a szobába húzódott, nem szedte ki őt a tűzveszedelem se, annyira félt az éjszakától.

– A pajtában vannak? – kérdezte időnyerésül.

– Ott hát.

A leány az ágyból kiáltozott.

– Anya, ki ne menjen. Mit ér vele?

A cselédlány fölvillanó bosszúval ingerelte.

– Ha asszony, kimegy.

Az asszony dühét a küszöbön megtárult éjszaka visszahiggasztotta. Egerek, denevérek és tolvajok keringőztek a fantáziájában, de már nem tágíthatott. Holnap az egész puszta tudja. Rajtérhette volna az urát, és félt a sötétségtől.

– Kimegyek én! Kimegyek én – tüzelte magát harciasra, s életében először nekivágott a szérűnek, megvédeni a becsületét. A házból a bűnös öregek rút és engesztelhetetlen gyermekei füleltek utána, a kisasszony és a cselédlány.

Az augusztusi éjszakák legcsillagosabbja volt. A kert drótkerítésén áthajló körtefa csúcságait megvilágosította a hold. Három torzsátlan körte himbálta ott vakotás testét az idegen hevű sugárzásban. A nyitott jászolok mellett láncaikat csörrentették a csámcsogó ökrök, a behordott termés sötét kazlai kolosszális egyiptomi építményekké váltak a szepegő asszony előtt.

A tehenes kutyája elvakkantotta magát, de Jókutiné nevén szólította, s a kis kócos kuvasz farkcsóváló meglepetéssel settenkedett mögé. Ott állt a pajta előtt. A tett előtti várakozás döbbenetében állt. Nem hallott semmit. Talán nem igaz. Megkoccantotta a behajtott deszkaajtót.

– Lajos!

Hirtelen nyikkanás, utána béna csönd. Kintről is érezte, hogy ezek egymást nézik néma tanakodásban. Most már benne volt, nekibátorodott.

– Lajos!

Valaki fölállt, s az ajtó felé lépett.

– Te vagy az, Mariska?

A házaspár farkasszemet állt. Fölöttük ravasz csillagok hunyorogtak; mindent megpróbált, elnéző aggastyán szemek. A férfi megkísérelte a komédiázást.

– Valami baj van?

S hogy az asszony nem szólt:

– Rég kiáltozol? Én meg elszundítottam itt a szénán.

Rutinnal és meggyőzőn hazudott. Nem először vágta ki magát ilyen helyzetekből. De az asszony most biztosra ment. Nem lehetett kifizetni.

– Erissz be.

A férj megdöbbenve nézte. S hogy az asszony a pajta felé tolakodott, kitárta a karját.

– Lajos, eressz be.

– Nem lehet.

– Kit rőtögetsz? A szeretőd van ott.

Jókuti megzavarodott. Most már ostobán hazudott.

– Ne kérdezd, miért nem lehet. Esküszöm, senki sincs benn.

– Akkor eressz be.

Új rohamot kezdett, de a férfi erős karjai visszapöndörítették. Mézédesen s mégis zavartan kérlelte:

– Mariskám, légy okos.

Az asszony látta, hogy fölülkerült. Minden könyörtelenségével volt feleség, jogait számontartó kódextigris. Már nem is az urát kereste. A másikat. Aki ott benn lapul. Aki idestova tíz éve lapul az életük garádján.

– Na, híres, elbújsz? Most kerülj elő, tekintetes asszony. Könnyű ott benn kuksulni. Ide állj ki, az igazi asszony elé.

Jókuti csiggatóan dadogta:

– Ne légy bolond.

De a feleség az egész tízezer esztendős embererkölcsöt a háta mögött tudta, s mosdatlan szájjal öntötte a benn lapuló vetélytársra házasélete jégveréssé nőtt haragját.

– Te ülsz az én helyembe? Te béresfattyú. Hát merészkedj elő. Ott vagy csak asszony, a szénán, a sötétben. Gyere a világosságra, te mindenki törülközője.

A férj majd kővé vált a megdöbbenéstől. Bentről gyors, ugrásszerű mozdulat nesze. Valaki a szénatartóhoz ütődött, egy káromkodás, most már bentrül löködik az ajtót, valaki hátulról tolja félre, s ott áll a beeső hold fényességiben Prikkelné, nekikotlósodva, mint aki mindjárt embert öl.

– Itt vagyok. Nahát. Akarsz valamit, te szárazság esztendeje? Félted az uradat? Mit keressen rajtad. A csontjaidat számulgassa, vagy a pókos lábad kenegesse. Tehetek én róla, ha inkább a göcsös héjú szivafát ölelgeti, mint téged. Te vagy a tekintetes asszony? A béresasszonyok is csak Álmos Marcsának hívnak. Az urad felesége? A legszebb hízott récédet odanyomod, aki az uradat gyalázza előtted. Én legalább megvédtem az életit. A komonizmus alatt élve ássák el, ha én pártjára nem kelek. Te? Te csak gátolni tudsz, az ellenségei útját igyengetni.

Jókutinét elpillesztette a hirtelen föltámadó düh. Még tegezni meri őt? S még szárazság esztendejének hívja? Az első asszonyt a pusztán. Elképzelhetetlen volt a puszta etikettjébe szokott lelkének ez a támadás. Megsunyó kutya kisompolygását várta, s farkas csahol elő. Pedig csak tegnap is milyen alázatosan köszöntötte. Hápogva kapott levegő után, hogy túlvisíthassa. A férjinek rontott.

– Ide jutottam. Hogy egy utolsó személy mindennek elgyalázzon. Aki a sánta lábú kanászgyerekkel is összeadja magát. Akit a tulajdon leánya elátkoz. Ennek adtál te merészséget? Még ma elpusztulok a házadtul. A bátyáim nem úrfélék, de meg tudják különböztetni a szógálót a feleségüktől. Élj vele, a cafattal. De a lányodat se fertezed meg eztán a leheleteddel, arra esküszöm.

Jókuti itt állt a válaszúton. Érezte ő a béresasszony igazát. Nem volt soha ölelni való a felesége. Pedig szeretetből vette maga mellé. De csak lassú parasztvér volt az, kifagyott, kinehezedett a karjaiból. Milyen más ez a föld leánya. Tizenhárom esztendős se volt, hogy a masinánál a gépésszel érték. Hát aztán? Nem szűzfiú ő, hogy szüzet akarjon. Az élet izzította ilyen harapós csókúra, negyvenéves, de éget a bőre, mint a katlan. Darázsderekú, sütőslábú. Hanem a másik a felesége. Az apja bennefeledkezett pátriárka komolysága, az egész rend, amin a kétszázholdas uraság épült, iderángatta az asszony mellé, aki a nevét hordta, s a gyermekét viselte. A béresasszony tovább replikázott.

– Nem is volna kár értetek. Az almafa is szebben virágozna, ha ti nem lehülnétek rája. Két ilyen göthös.

Elvadult gyűlöletében a beteg lányt is hozzáfogta az asszonyhoz. Az egész ház ellen tombolt. Szerette ezt az olümposzi magosról érte hajolt urat, s annak mégiscsak az a ház volt a fényesebb élete. De Jókutit szíven ütötte a göthös. Kiszállt belőle a tízesztendős szeretkezések széna- és gyümölcsös-szaga, csak a béresasszonyt látta, aki göthösnek meri hívni az ő hétszilvafáról magzott leánykáját. S mert amúgy is rendet kellett teremteni, odamordult.

– Elég legyen, Juli.

Prikkelnében már nagyon is elrepült a sulyok. Számító esze elvétette a percet. Jókuti a hatalmában volt. Hajlíthatta, mint kovács a megizzott vasat. De nem most. Egy rugó ellene billent, s ő nem vette észre. Mohón forszírozta.

– De nem elég az. Most már én is látni akarom, ki az igazi asszony. Ha Álmos Marcsa nem osztozik, én se. Vagyok annyi, mint ő.

– Mit mer az orcátlan! – sivalkodott Jókutiné, aki rávigyázott az ura ingadozására. – Most láthatod, mit keres rajtad. Az én spejzom köllene a pákosztos hasának.

– Menj haza, Juli, és ne erőszakoskodj – szolgáltatott igazságot Jókuti. Most, hogy az egyik párthoz szegődött, visszanyerte férfi határozottságát.

Julit fölbőszítette ez a dorgáló hazamenesztés. Egész pozícióját kockára vetve horkant vissza.

– Úgy? Hazamenjek? Így igaz a te úri szavad? Hogy én vagyok az igazi feleséged, a másikat csak a gyereked kedviért tűröd. Belém rúgsz, mint a kutyába. Zörgetsz te még az ablakomon, Jókuti Lajos.

A vér hatalmi tébolyával zúgtak a fenyegető szavak. Jókutinén érthetetlen szerelmi gerjedések ömlesztették át idegenperzselésű szelük. Mivel tartja ez kezében az urát, ez a bűbájos? Jókuti mélységesen megalázottnak érezte magát ebben a függetlenségét támadó fenyegetésben. Mintha a vérség férfitapodó testibe akaszkodott volna, a béresnének ugrott, akivel alig negyedórája szerelmi elfeledkezésben gügyögött a szénán.

– Még te piszkolsz engem, te cseléd. Neked göthös a gyermekem?

Jókutiné győztesen vijjogott.

– Kimutattad a fogad, édes farú Juli.

Ez volt a csúfneve. A béresasszony visszalökte Jókutit, aki úgyis inkább a maga heccelésire támadott, mint komoly ütésre szántságból, s kiköpött a két úrféle elé.

– Pfuj, te vagy az úr? Ezután cigányokat hívatok be szerelmeskedni, azok is úribbul viselkednek, mint te.

Még hallották a vetemény kukoricába csapódó szoknya sutyorgását, azon át rohant a béresház felé, leforrázva és engesztelhetetlenül. Büszke teremtés ez, akár egy gróf, nem békél többet. Jókuti most érezte csak, mi szakadt ki a melle közepéből. Minden távolodó lépés az elhagyott, öregség fenyegette pusztai élet egy embertárson csiholt örömének az illanását jelentette. Játékos, örök kamasz vére belefagyhat a család jegestengerébe. Unott, métermázsákat cipelő mozdulatokkal támasztotta be a pajta ajtaját, ahol a széna még a szeretkezés súlyos szagával nyomasztott.

Jókutiné tudta, hogy most szerezhetné meg az urát. Valamit mondani kellene, amitől hozzáhajlik. De olyan mondattalanná koptatta a pusztai magány s a lélekmarcangolásból vénes dohogássá hűlő, sokéves ellenségeskedés.

– Most láthatod, ki volt – kente az urához az erőltetettség mézitől csöpögő hangját. A férj minden gyalázkodása alatt sem érezte magát oly távol tőle, mint ebben a lelketlen odakínálkozásban. De még türtőztette magát. Egy kinn feledt vellát nagy gondosan visszaállított a szénatartó mellé, a puskájáért külön ment vissza.

– Nem gyüssz be? – szepegte az asszony.

– Nem. Soha többet. Itt lövök magamba, de nem fekszem vissza melléd.

Az asszony nem értette. A szeretőjét elzavarja, vele meg nem békél. Mint valami idegen gépre, megindulás nélkül bízta a torkára az előre várható istenkedést.

– Térj meg már, Lajos. Nem való az egy ilyen emberhöz. Nem vagy te már gyerek. Nagy lányod van. Légy olyan, mint más ember.

Semmi sajnálkozás azon, amit ő tett vagy nem tett. Csak ez a család érdekében kipettyentett, megbocsátó könyörület.

– Igen? S hát te olyan voltál, mint más asszony? Mint egy nekem való? A darahordó szakajtót vettem én feleségemül, aki megeteti a csibét és azontúl semmi?

– Mit akartál tőlem? Nem voltam tisztességes? Énrám senki se szólhat.

Igen, tisztességes, az volt. Az anyja is a tisztességivel űzte kocsma mocskává az urát. Tisztességes, az volt. De asszony?

– Rakok a tisztességedre. Lettél volna céda, de szeretni való. Tudd meg, ennek a béresnének a körme piszkában több asszonylélek volt, mint a te egész gőgős parasztfamíliádban.

– Lajos.

– A tisztesség? Avval jössz elő. És az élet? Nektek én csak a fejőstehén vagyok, akiből az esztendei három rokonlátogatástokra rongyot lehet fejni. De egy hízelkedő tekintet, egy kis kedvesség. A lányodat is sajnálom, hogy melletted tanul nőiességet. Bár tudtam volna én az édesanyja lenni.

Feneketlen tárna volt a gyűlölete. A feleség zokogásba görnyedt a dühe előtt, mintha most nyílt hasadékból sivítanának elő az emberledöntő forgószelek. A gyönge kis agya zugán földerengett, hogy ezt már semmiféle megtérés, istenkedés jóvá nem teszi. A férfi elkeseredetten szorongatta a puskáját, mohó lépésekkel döngölte a szérűt, meg-megállt, oda-odavetett egy gyűlölködő szót, s tovább lóstatott. Még kárt tesz magában. Szepegve kérlelte.

– Gyere be, Lajos, Lajos, gyere be.

A férfi emberölő dühvel ordított.

– Soha.

S mert épp előtte vitt el a strázsasétája, az arcába is belehajolt.

– Értetted? Soha.

A ház felől egy gyöngeség és félelem fullasztotta hang sipákolt.

– Anya, jöjjön. Mi van magával?

Ilonka állt, egy szál ingben az udvarról a szérűre nyíló kisajtóban. A félelem hajtotta ki, tán meg is ölték az anyját. A tehenes kutyája mohó vakkantgatásokkal ugrott neki. A konyha küszöbjéről a cselédlány szólítgatta vissza a kisasszonyát.

A két szembekerült emberből elemi erővel hőkölt fel a szülő. A tüdőbajos gyerekük rétüngben.

– Ilonkám, Ilonkám! – S már mind a ketten ott tolakodtak az izgalomtól köhécselő gyermek előtt. Az apa zokogásig indultan simogatta.

– Kisbogaram, hogy tehetsz ilyet?

De a leány irtózva húzódott az anyja hóna alá. Jókutit a leglelkében metszette meg ez a mozdulat. De azért minden igyekezete a gyermekére veszett. Csak ezt lássa minél előbb ágyban. Az utolsó bábujától elütött férfigyermek átka mintha el se hangzott volna. Buzgón adta vissza fölszegett fejét a legkérlelhetetlenebb járomnak, a családjának.