A hajójegy

Hamar gazda a Hitelszövetkezetből jött, ahol a béresnép betétecskéit könyvelgette. Ezen a vasárnapon ő volt az inspekciós. Annyi számot írt dél óta, hogy a palánkokon is nullákat meg kilenceseket látott, a levegőben még úgy cikáztak a legyek, mintha nem is december, hanem kánikula volna. Új ókulát kell íratnom, gondolta, s ez a gondolat kihibbantotta hivatali ünnepélyességiből. A szemorvosokat nem állhatta. Minden ókulájuk új fok az öregség lajtorjáján, amely az égbe visz, akár a Jákóbé, csak az a hibája, hogy nem olyan hosszú.

Elkedvetlenedve böcöllézett a nyirkos mohájú kerítések alatt. Dereka előreejtette szikár testét, s lábaiból kiállt a rátartiság. Az idő is milyen lélekrothasztó! A sár az úttestbe mosta a járdát, s a patanyomokban meggyűlt tengerszemecskék álmosan tükrözgették a korán beállt téli alkonyat széljóslón vörhenyes egét. Szívesen vette volna, ha valaki hozzá szegődik, de csak az utcára nyíló udvarokon lézengett egy-egy lovat itató kocsisgyerek. Ahogy a községháza előtt a túlparta gázol, valaki csak rákiált, hogy várj meg, sógor. Varga János volt, a felesége bátyja. A gyűlésből jött meg. Unta az elöljárók vitatkozását.

– Annyit győzködnek. Az ember nem tudja kivárni – motyogta, míg a sógora bütykös ujjai közé tette a maga szélesebb és barátságosabb kezét. – A tél is elmúlik, az utat mégse hordattuk föl.

– Legjobb rájuk hagyni – mondta Hamar Péter, aki mint bankember, mélységesen lesajnálta az idő vonatjáról lekapcsolt, múlt századbeli elöljáróságot. Ő volt a Hitelszövetkezet lelke. Ő mérte föl az emberek hitelképességét, kölcsönöket szavaztatott, Pestre utazott, főemberekkel tárgyalt, volt pénztárnok, könyvelő, bankdirektor, böcsüs, s büszke volt rá, hogy hatiskolás gazda létire akármelyik skriblert lepipálja. A községházbeliekről nem is beszélt másként, mint azok a faltámogatók vagy szópusztítók.

Varga János kiérezte a sógor hangjából a megvetést, s fordított a szón.

– Örzsi meg itthon van!

– Az Oroszné?

– Az.

Hamar Péter szemének sűrű eresze alól harminc esztendő beidegzett gyanakodása kandított elő. Ha az Örzsi itthon van, oka van rá, hogy itthon legyen. Nem azért költségeskedik, hogy az ő oldalcsontjukat megszorongassa. Tudta ezt a két sógor, s épp ezért úgy cserélték ki a pesti asszony jötte hírét, mint szövetkezett indiántörzsek a vészjelző csatakiáltást.

– Valami váltórul beszél – magyarázta a sógor. – A Szövetkezettől akar pénzt fölvenni. Mondom, az bajos lesz. De ő így, meg úgy, hogy azonnal átmegy hozzád. Az Elemért köll hazahozatni.

– Az Elemért? – kajánkodott el Hamar Péter szájaszeglete. – Azt tudtam, gyarmata van eddig.

– Van a fenét. Semmit sem tudott takarítani. Szegény Örzsinek kell hazahozatni.

– Akkor annak sem ütött be a cukornád – nevetett Hamar Péter.

Oroszné a Varga János asszonynővére volt. Szegény Örzsi már lánykorában is kiütött a családból. Ahelyett, hogy valami rendes polgárhoz ment volna, csendőrőrmesterné akart lenni, s az is lett, mert kutyaakarata volt már akkor is. De hogy az urát csak nem vették semmibe, addig bezzegette a nyomorultat, míg az Pestre nem protezsáltatta magát, valami írnokfélinek, mert jó írása volt. Na, meg is bűnhődtek a nagyralátásukért. Harminc esztendeje húzzák az igát, de többet gondolkodtak, mint ettek, csakhogy az urat adhassák. Azt el is érték, hogy a két öregebb leány úrféléhez került, hanem maguknak nem volt egy nyugodt éjszakájuk. A rokonok rémei voltak, s ami a legnagyobb bűn számba ment, az örökség javát is elpazarolták. Sokszor úgy volt már, hogy mindenük dobra kerül, de valahogy megint talpra álltak. Az Elemér, az egyetlen fiuk, az lett volna szegény Örzsi főtromfja a jövendővel szemben. De ennek sem volt nyughatása, akár az anyjának, a háború meg egészen elrontotta. Kölyökfejjel lett hadnagy, főhadnagy, s hogy hazakerült, nem fogta a feje a betűt. Volt pilóta, autóügynök, ki tudja, mi nem, aztán megint csak visszairatkozott az egyetemre, de amikor a legelső vizsgáján másodszor is elbukott, fogta a tiszti végkielégítést, s egy barátjával kiutazott Holland-Indiába. Nagy garral ment ki, hogy vagy ott pusztul, vagy meggazdagszik. Egy ideig küldözgette is a fényképeket, hadd ámuljanak a rokonok. Hol egy nagy kókuszfa alján vetette le magát, hol valami kígyófélivel a sétapálcáján. Egyszer aztán elhallgatott. Hát ehun, az Örzsinek kell hazahozatni.

A két sógort vidám jó érzéssel járta át a kalandor öcs kudarca. Mégiscsak van valami pógár igazság az égben, hogy az Elemér-félék nem kerülhetnek a garasok higgadt egymásra rakói fölé. Csöndes szavakat pötyögtettek az Örzsiék pazarlásáról. Ilyenféléket: mit ér az a cifra gönc, ha az ember a más koncán él. Meg: inkább legyen két disznóm a füstön, mint zongorám a szalonban. Most persze hozzánk jön, de amikor a feleségem Pesten volt, elrőtötték a vendégek elől.

– Aztán mennyi az a hajójegy? – érdeklődött Hamar Péter.

– Valami húsz milliót beszél.

– Húsz millió! – szörnyülködött föl a Szövetkezet zsebe. – Tizenkettő már van a földön s most húsz millió váltóra. Nem lehet, s hol a fedezet? Az a tíz hold?

– Mondtam is az Örzsinek: te Örzsink, mit bajlódsz vele. Megveszem én a földedet, legalább tisztán állasz, még marad is valamid.

Hamar Péter mintha csak megbiccent volna, egy pillanatra megállt, rátámaszkodott a botjára, s a szeme két sarkát a sógorára reszkírozta. Kinyitotta a száját, de már vissza is riglizte. Jó, hogy elvakkantottad magad, gondolta. Csöndesen lépegetett, aztán engedelmesen ráfelelte:

– A végin úgyis el kell adnia.

– El hát. De az a boldogtalan mindig számít, mindig reménykedik. Szegény feje, majd éppen ő törlesztheti vissza.

– Maguk se tudják ezek, mit akarnak – zárta le Hamar Péter a diskurzust, s a két pár csizma ínyenckedve cuppogtatta a sarat. Ők beszéltek a gazdáik helyett is. A Hamar ház előtt a sógorok jóestét köszöntek, a vaskos kéz a göcsörtös ujjak közé szorult, János egy kutató tekintettel világította végig a sógora arcát, de az nyugodt volt, mint a gránitkő, úgy, hogy a kis, tömzsi ember maga sem tudta, hányadán van vele, amíg tanakodva hazafelé ballagott.

Hamarné a konyhában ült, és tollat fosztott. Nem gyújtott ki, a rostélyon kisávozó láng fényiben tépegette a tavalyi libák tollát. A fia Pesten tanul, annak az ágyneműjébe kell a toll. Írja, rosszul fűt rá a szobaasszonya, s fázik a pokróc alatt. Márpedig az meg ne fázzon. Kiért irigyelik őt a testvérei, ha a kirakatba való fiának baja talál esni. Anyai áhítattal gyömöszölte a lefosztott tollat az anginpárnákba, meg-meggyömködte, hogy több férjen bele, s hasa pelyhit is kevert hozzá, hogy puhább legyen. Közben nagy, fehér pelyhek kerekedtek a munkája fölé, ott úszkáltak a fény éles csíkjaiban, s zúzmarával ülték meg az anya fekete fejkendőjét.

– Hát te mit tüzelsz? – kérdezte a férfi adjon Isten helyett, mert hideget szoktak vacsorázni, svártlit meg kocsonyát, s nem értette, mire jó a tűz.

– Az Örzsit várom. Itt volt ebéd után. Estére visszajön. Mondok, készítek neki valamit.

Hamar megállt a kis, falba épített kaszni előtt, kinyitotta, egy kis bádogkancsót kotort elő, mértékletes ember lévén, csak két ujjnyit lottyantott a sokszögű, vastag üvegű pohárba, aztán színig szódázta, leült a konyhaasztal mellé, s míg a pohár hidegét melengette, félvállról vetette oda:

– Mondta, mit akar?

– Mit akarna szegény? Az Elemért kell hazahozatniok. Maláriás, oszt se dógozni, se élni nem tud. Nyár ótátul a kórházban van. Hej, szegény testvérem, ennek is meggyűlt a baja öregségire.

De a férj nem akart elérzékenyülni, s azon volt, hogy a felesége szíve rocskáját is visszabillentse. Az asszonynak úgyis csak olyan szemerősítő a sírás. Komolyabb dolgokról van itt szó, mint az Elemér maláriája, ne sopánkodjanak hát, hanem vegyék elő a jobbik eszüket. Fennhangon mondta:

– Mit erőszakoskodik avval a váltóval? A régi kamatját se győzi fizetni, aztán csak gyűlik az adóság. Adja el a földjit, akkor az adóságtól is megszabadul, a fiát is hazahozathatja.

– Bizony, bizony – sóhajtott az asszony. – De hát szegény testvérem is ragaszkodik a vanhoz. – Föl se nézett a tollról, de az esze aljáról ezer gondolat indult el az ura szándékának a keresésire.

– A János is megvenné a földet – dobta ki Hamar gazda a tök ászt. Az asszony egy pillanatig csöndben állt, mint a villám találta fa, aztán piros lángokba csattant, s egy mély lélegzettel egész pihefelhőt kavart maga elé.

– Meg? – csattogta izgatottan. – Még az is köllene neki? A szodéj! Csak azt tudnám, kinek kuporgat? Annak az egy sanyaró lányának? Már én a helyedben nem hagynám annyiban. Ha eladó, vedd meg te.

A férfi bölcs közönnyel állta, hogy az asszony mondja ki a gondolatát. Az ő testvére! Neki ne hányja pörülés közben, hogy a testvéremmel is így tettél. S hogy a dolog ódiumát egészen lebillentse magáról, fölhörpintette a poharat, fölállt, a konyhaajtóhoz ment, s kinézett az est alvadó sötétjibe.

– Azazhogy nem eladó. Az Örzsi kölcsönt akar, s ha én indítványozom, az igazgatóság meg is szavazza.

– Kölcsön! Kölcsön! – türelmetlenkedett az asszony, aki már látta az Örzsi földjit, amely épp az ő fecskefark-forma Balog-tagjuk ékkivágása volt. Milyen büszkén mondaná az egyetemi sipkás fiának, ha karácsonyra hazajön: Örzsi nénéd részit is megvettük. Hibádzott a tagból. Ez a kép egész megbokrosította, s már nem ismert lehetetlent.

– Mit akar a nyomorult a kölcsönnel? Elemészti magát a sok kamattal. Már rég több a kamat, mint az árenda.

Hamar gazda bölcsen alá s felezgetett.

– Tudod, nem szeretem az ilyesmit. Most jó az ember pénze, de ha egy kicsit rendbe jönnek, még ők hirdetik, hogy hogy megzsaroltam őket. Ismerem én a te Örzsikédet.

De Hamarnét már repítette a kívánatos álom. A szakajtóba söpörte a kötényében levő tollat, lesimította elődomborodó hasát, csípőre tette a kezét, s úgy vagdalta az urát.

– Ha te nem teszed meg, megteszi a János. Jobb neked, ha a János gyerekié lesz? Én nem tudom, hova tutyimutyiskodsz te? Amikor fiatal voltál, úgy kellett visszatartani a földtől, mindenbe belekaptál. Most meg csak tötölyézel, csak hímelsz-hámolsz. Csak annak a büdös Szövetkezetnek élsz. Pedig ha urat csináltál a fiadból, gondoskodj is róla. Azt hiszed, olyan világ van ma a tanult emberre! Lesz helye a fiadnál a te nyomorult vagyonodnak!

Hamar Péter bajusza alá egy jupiteri mosoly terpeszkedett. Ezt ugyan nem láthatta az asszony, mert a homályban az egész ember egy mozdulatlan dúc volt, de amint csöndesen azt mondta:

– Lesz, lesz, csak nem szeretem az ilyet – akkor ő is észrevette, hogy egy vágányon vannak. Nem is erőltette az embert, inkább az Örzsiéket szapulta, hogy milyen gőgösek voltak vele is. Harminc esztendő kifényesedett érveivel bizonygatta, hogy az Örzsi megérdemli a sorsát. Annak mindig a csendőrtoll meg a szalon meg az India kellett.

Negyedóra múlva Oroszné csakugyan beállított. Kikoszosodott prémű, ócska kabát volt rajta, a kalapja afféle hajdankori ereklye. Nem mintha Pesten is ebben kísérte volna az elsütendő lányát jégre, színházba, zsúrra, de ismerte a falusiak gyengéit, ide külön falujáró ruhát tartott, a lehető legszegényebbre tompította magát, úgyis fáj nekik az úri kinézete.

Parasztszokás szerint kétfelől arcul csókolta a húgát, s a mutató- és középsőujja hegyét odatette a sógora csontmarkába. Hamarék rítus-szívélyességnél is melegebben tessékelték a sifonér tetején glédába álló alaktól illatos első szobába. Az asszony kigyújtotta a mennyezetre srófolt petróleum csillárt, amit még a boldogult báró árverésén vettek, s mentegetőzött, hogy a cserépkályha nehezen fűlik ki. A férfi régi jó szokásból kettőt-hármat csosszantott a küszöbön, levette a kalapját, s hogy a lámpacilinder fölvilágosult, azt mondta: jó estét.

– Hallom, ebéd után is kerestél – fordult a sógornéjához.

– Igen, mondta Éva, hogy a szövetkezetben vagy. Van sok dolog? – kérdezte a közelítő mondókájára gondolva, miközben az egykori díványára ült, amelyet akkor adott el Hamaréknak, mikor a lányai eladók lettek, s a kikezdett örökség első tíz holdján háromszobás bútort vett a vőlegénycsalogató új lakásba. Az egész első szoba az ő bútoraiból került ki, minden azon mód, ahogy az ő régi ebédlőjében, csak a sifonér: hagyaték, s a kredenc tetejéről szedték le a rácsot, mert nem fért a mestergerenda alá.

A dívány hangos nyikkanással üdvözölte volt tulajdonosát. A támlájára kiállított fotográfiák hősei előrebuktak, s a keresztöltéses védő a vendég dereka alá gyüremkedett.

– Dolog, az akad – szólt a sógor –, csak pénz nincs. Ma is el kellett utasítanom egy szegény hadiözvegyet, hiszen ismered, a Pordánnét.

A városi asszony nem szólt. Azon tűnődött, hogy bökkentse ki, mit akar. A haja őszes volt már, hajdan ételhordásban megbarnult arca most ápolt s korához feltűnően sima. Vadonatúj hamis fogai fiatalosan villogtak elő keskeny ajkai közül. Senki sem mondta volna, hogy nem egyike azoknak a vidéki, tönkrement nemesasszonyoknak, akiknek a fia már postamester, sőt villamoskalauz, de ők még tartják a színt, amíg a halál minden színleléstől megváltja őket.

– Pedig én is ilyesforma ügyben jövök – szánta rá magát végre a vallomásra. – Szegény Elemér a nyár óta beteg. Hol kijön a kórházból, hol visszafekszik. Ami megtakarított pénze volt, elúszott, s most gyötri a honvágy. Azt írja, örömest csinál idehaza akármit, csak egyszer hazajöhessen.

– Szegényke – sóhajtott föl Hamarné, aki gömbölyű hasára kulcsolt kézzel figyelte a nénje uras száját. – Hogy is mehetett olyan messzire? Juj, én egy napig sem maradtam volna meg.

– Ez a malária érte utol – magyarázta Oroszné. – Tíz kilót lefogyott.

– Hú, az csúnya betegség – bizonykodott a sógor is. – A Kis Kovács fia is abban halt meg. Albániában kapta.

– Én is attól félek – magyarázta Örzsi. – Olyan rossz álmaim vannak. A minap is mit álmodok? Mintha az Elemér egész kis gyerek lenne, s én a régi gyerekkocsijában tologatnám. Egyszer csak rám szól a Zsuzsikánk, a Jóné, hogy mit tologatod azt a gyereket, nem látod, hogy meghalt. Mondom én reggel az uramnak: te György, én nem sajnálom a pénzt. Ha mindenem rámegy is, ezt a fiút nem hagyom ott pusztulni. – Úrias arcára az örök anyabánat facsarta ki a hajdani, gyér és meleg parasztkönnyeket.

– Az ember a gyerekiért mindent megtesz – bólintotta Hamar Péter. – De az ám, duplázott rá a felesége is.

Orosznét fölbátorította a két feléhajló hang. Abbahagyta a sírást, s anyabánata mélyiről előkotorta a meghatott pillanatot kihasználó üzleti érzékét. – Gondoltam, veszek fel itt nálatok váltóra – szaporázta ki egy szuszra. – A testvéreim csak jótállnak értem.

Hamarné térült-fordult, hogy ő készít valamit, s a konyhából be is hallatszott a szöszmötölése.

– A váltó, az bajos – mondta hosszas hallgatás után a sógor. – Mert ki írja alá? Én aláírnám, de én igazgatósági tag vagyok. A János is aláírhatná, de ő nem bolondult meg, hogy aláírja. Ne adja Isten, hogy meghaljatok, a legkisebb gyerek még kiskorú, az ember nézheti, amíg megkapja a pénzt. Aztán a váltó csak három hónapig érvényes, s minduntalan meg kell újítani… Ugyan, ha három hónap múlva kifizetitek? – tette hozzá csöndesen.

– Három hónap múlva! – hörkent föl Oroszné, mint akit valami gyalázatossággal gyanúsítanak. – Ugyan miből? Fizesse ki a fiam. Ez az ő adóssága lesz.

– Akkor a váltó bajos – ismételte a sógor.

– A betábláztatástól meg félek. Amikor a tizenkét milliót fölvettem, félmilliót fizettem a ráíratásért.

– A betábláztatáshoz nincs is sok bizalmam. Az igazgatóság alig szavazza meg. Húszmillió sok pénz, és tizenkettő már van rajta. Tudod, mit ér ma a föld? Semmit. Négy-öt millióért hajítják utánad. Már mondtam is az anyjuknak, te, én eladom az egész cakumpakkot, s beteszem a takarékba. Urasan megélek, s a cseléddel se kell mérgelődnöm.

– Harminckettőt akkor is megér – makacskodott Oroszné.

– Meg. Ma meg. De a holnapra is kell gondolni. Ki tudja, milyen világ jön. Gondolhatod, én melletted leszek. De amilyen nyakas parasztok ezek! Meg azután, nédd-e, mennyi árendát kapsz te? Tíz mázsa búzát, az három millió, s akkor még te fizeted az adót. Tudod, mi lesz a kamatja annak a harminckét milliónak? Évi ötmillió. Ráfizetsz az árendára. Én különben nem bánom. Csak ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek.

– De hát mit csináljak? A fiamat csak nem hagyhatom – tördelte Oroszné, s két kérdőre kifordított tenyerét tanácskönyörgőn rakta a sógor elé. – Legalább ti segítenétek! De a János is mindjárt azzal állt elő: megveszi a földet, de pénzt nem ad.

– Mit akar a János azzal a földdel? Neki semmit sem ér. Kiesik minden jószágából. Nekem, ládd, megérné. Ha volna pénzem, meg is venném. De hát mi is csakhogy föl nem veszünk. A Sanyi taníttatása mindenünket fölemészti.

– De én nem is adom. Az a Juci hozománya. Azt nem herdálom el.

– Mért herdálnád el? Kifizeted az adósságodat, s megveszed a hajójegyet. Talán még hatvan milliót is megkaphatsz érte, ha kivárod. Fönnmarad harminc millió. Azért kijárok neked tíz százalékot. Többet kapsz utána, mint az árenda.

Az asszony szeme szétbizonytalankodott a zugaiban alig derengő szobában. Eladni, megkönnyebbülni, új tőkével gazdálkodni. S ma a pénz beszél! A mérnök veje mondta, hogy ma néhány millióval egzisztenciát csinál, aki ügyes. Sima kis arcába fölrózsállott a vér. Az a hajdani lány jött föl a szíve tapasztalattal lepecsételt kamrájából, aki a csendőrcsákó alá is odahajlította szüreteletlen ajkát. Kikéklő szemében fölszökött a menyecske, aki az urát Pestre hajszolta, s gyorsabban emelkedő melliben ott feszengett a kalandor anya, aki fiát a mesebeli Indiának nekieresztette. Zavarodó hangon hebegte ki a rászakadó kaland örvényiből:

– Gondolod, hogy odaadjam a Jánosnak?

– A Jánosnak nem ajánlom. A János nem adja meg az árát. Mintha mondta volna is, hogy legfölebb negyven milliót szánt rá.

– Negyven milliót? Nem vagyok bolond.

– Hát azért. Bízd rám. Keresek én rá vevőt, ne búsulj.

Férfias homlokán az a biztos életfölény ült, amely a fűhöz-fához kapkodó asszonynépet annyira szuggerálja. A vergődő asszony látta ezt a kimozdíthatatlan dúcot, s szerette volna hozzákötözni a maga föl-lehányt ladikját. Segélyt keresett, s hogy kapjon, maga vált nagylelkűvé.

– Ha már odaadom, a legszívesebben neked adnám – mondta szokatlan melegen.

A sógor mintha nem is hallotta volna. Nekidűlt a sifonérnak, kifútta az orrát, többszörösen és nagyokat tülkölve, négyrét hajtotta a zsebkendőt, s nagy gondosan visszatette a zsebébe. Közben Hamarné is befordult a szobába. A hóna alatt agyonkeményített damasztabrosz, a kezében a pecsenyéhez való savanyú uborka. Hamar szokása ellenére maga is elrakott egyet-mást az asztalról, mintha a terítőnek segédkezne.

– Hallod, mit ajánl a sógorasszony – fordult végre a feleségihez. – Uszul, hogy vegyem meg a földjit.

– Nincs nekünk ahhoz tehetségünk – szerénykedte az asszony, aki a konyhából a társalgás egy szavát sem veszítette el.

– Sokba jön a Sanyi – tódta rá a gazda.

– De az ám. Meg öregek is vagyunk mi a gyűjtéshez. Gyűjtsenek a fiatalok.

Behozta a vacsorát. Szép pirosra sült kolbász, egy kis májas hurka, fehérpecsenye. A kredencből befőttet vett ki. Fölpusztította a hólyagpapírt, lekanalazta a szalicilt, s üvegtálba öntötte a cseresznyét, pirosat, fehéret vegyest.

– Az első ölés – magyarázta a disznóságra mutatva –, ilyenkor csak megvagyunk, de novemberben nem győztem mivel tömni a vénember bélit.

A vénember ezalatt ceruzát vett elő, fölrakta a pápaszemét, s a notesze kockás papírján számolgatott.

– Tudod mit, Örzsikénk? Hogy neked se legyen bajod vele, hát megveszem. Ötven milliót nekem is megér, meg a te fiad is kétszer ott hal, amíg többet kapsz érte. Úgyis én árendálom a földet, velem az átadás is simán megy.

– Öt milliót egy holdért? Én azt hallottam, hat-hét a föld!

– Hat-hét – mosolyogta le a sógorasszony értesülését Hamar Péter parasztfölénnyel. – Én nem erőltetlek, Örzsike. A végin is azt hiszed, be akarlak csapni.

– Dehogy hiszem – rökönyödött meg Oroszné, akin most már Nesszusz-ing volt a föld, s a kalandoralkatok elvakultságával iparkodott tőle s rajta át a régi életétől megszabadulni. – Tudom én, hogy jobb szívvel voltatok hozzám, mint a tulajdon testvérbátyám. Hanem azért azt keveslem.

Olyan bizonytalanul mondta, hogy Péter gazdának egyszerre sürgős lett a bor. A feleségit is maga után intette a konyhába. Egy perc se telt bele, s Éva asszony azonmód tutyiban csoszogott az istállók felé, hogy a szolgagyereket a két vőért, a Sömjén Janiért meg a Dani Jóskáért szalajtsa, mert hátha tanúra lesz szükség.

A vacsorát az Elemér indiai élményeinek szentelték. Hogy nem szóltak ellene, Oroszné is mindjobban belekeveredett. A fiának már tízezer holland forintja volt, úgy is volt, hogy jön haza, amikor a betegség utolérte. S szegény asszony csakugyan hallotta is a tízezer forintot, amint a fia kofferjéből holland jovialitással kigurulnak, s ráköszönnek: itt vagyunk, Orosz néni, hozzuk a nyugodt vidéki házat, a tejgazdaságot s mindent, amit penzióul kívánt… Hamar Péter jóindulatú „mit ér, ha a vége rossz” sóhajtása szólította vissza. Már a mézes tésztán is túl voltak. Péter sógor szivarra gyújtott, s várta a vejeit. Sömjén Jani, a nagy, vörös képű, kicsit mindig italos, de italosságában is mindenki eszén túljáró vő állított be elébb.

– Hallod-e, mibe vágta fejszéjit apátok? – kezdte Hamarné a legpirongatósabb hangját. – Meg akarja venni Örzsike nénétek földjit.

– Nagyon kiuzsorázott tag az. Édesapám csak megtrágyázza, de a régi bérlő mindig kukoricával gyötörte, s egy szikra ganét sem adott bele.

– Látod? Apátok meg ötven milliót beígért érte.

– Ötven milliót? Meggondolja azt édesapánk! Már megbocsásson, Örzsike néném, ha rontom az üzletit.

– Ej, ez nem olyan dolog – mondta Hamar Péter. – Öléggé megsegélt engem az Isten, nem kereshetem mindig csak a magam hasznát. Ha egy-két garast rá is fizetek, a feleségem testvérin segítettem. Meg a gyerekin. Szegény Elemér, nagy sor az ott a világ túlsó végén.

– De az ám. Tíz kilót fogyott – magyarázta a vejének. – Csak föl kell gondulni. Sok az egy anyának.

– Hát én nem bánom, Péter – bökte ki a döntő szót Oroszné. – De hamar kell a pénz. A délelőttivel utazom.

– A húszmilliót akár most odaadom. Az a foglaló, a többit majd tavaszra. Izenj csak át – fordult a feleségéhez – a Jóskáért, mindjárt meg is csinálhatjuk a kontrektust.

De a Jóskáért nem kellett átüzenni. Átüzentek azért vacsora alatt. Csak nem ért ide. Tíz percbe sem került, ő is bekászált. Hosszú, igyenes, szőke ember volt. Fölfelé nősült, amikor Hamar lányt vett el, s úgy becsülte a kitüntetést, hogy meg se mukkant, ha a felesége famíliájába került. A sarokba gubbadt, hallgatta a sógora figuráit, bevárta, amíg az apósa az egyezséget megszövegezi. Akkor maga is alákanyarította a nevét.

Tíz órára járt, amikor Oroszné hazacihelődött. Az egyik vő ajánlkozott, hogy hazakíséri. A másik is elköszönt, hogy ő is hazanéz az asszonyhoz. Az öreg házaspár magára maradt. Az asszony az asztalt szedegette, a férfi szivart húzott ki, s annak a végit faragta szájba. Ő szólalt meg elébb:

– Ma legalább a János is elmondja a Miatyánkot.

– El – mosolygott elismerően az asszony. – Mégis a Sanyié lesz a föld. Az talán nem hajókázza el.

– A Sanyi, az nem – mondta rá komolyan az ember. – Az inkább szerez hozzá. – S büszkén gondolt a fiára, aki lám, tanult ember, az nem afféle habajdos, Indiában reménykedő. Rendes, komoly eszű gyerek az, aki Pesten folytatja, amit az apja meg a nagyapja Petelén elkezdett.