Mezőföld

Horváthné meghal

Vargáné a sifon előtt állt, és ki-kikandított a konyhába, ahol az ura nagy krákogva-hümmögve csoszogott a sut és az asztal közt, pipatömést mímelve vagy már tíz perce az idegesen remegő mutatóujjával. Az első szoba, ahol az asszony öltözködött, hűvös volt és homályos, érzett a levegőjén, hogy ide csak minden sátoros ünnepen tolakodott be valaki, akkor sem paraszt, hanem valami kiurasodott atyafi. A szekrények tetején befőtt sárgállott, az asztalon meg a kis kászlin fotográfiák, élő és holt rokonoknak a felismerhetőség határán megörökített fizimiskája.

Vargéné óvatosan rakosgatta ki a különféle ruhadarabokat; a szoknyát, a pruszlékot, a réklit, a fejkendőt, a kötőt, és lassú, falusias mozdulatokkal aggatta magára egyiket a másik után. Közben gömbölyű, öregen is piros képét ünnepélyesre vasalta, de azért a szeme zugán ott settenkedett egy jó adag csatakészség a kinn botorkáló hitestársa ellen.

– Hát te hova a fenébe mész? – fakadt föl az ember, amikor a felesége a kendő csücskét is bogra kötötte, és két nyalka fület húzott mellé. Nagyon jól tudta, miről van szó, de az elején akarta kezdeni. Az asszony egyelőre szelíden, panaszkodó fejhangon vette föl az odadobott kesztyűt.

– A nyanyához. El kő nézni hozzá. Itt vót a szógáló, aszongya, nem áll meg abban már semmi. Kihány mindent, meg amit ki nem hány, amúgy folyik el tüle.

Nagyokat sóhajtott, könnyezőre pirosította az orrát, a száját is meg-megrángatta, és ennyi előkészület után jogosultnak látta a frissen vett zsebkendő használatát, amit kotorászó mozdulatokkal halászott elő a mély-mély szoknyazsebből. Az ember még nem találta elérkezettnek az időt, hogy utasításait a felesége fülébe rágja, azért inkább a pipaszárral kalapálgatott a tűzhely oldalán. Az asszony tovább sopánkodott.

– Itt vót nála a simontornyai doktor, de az is csak aszonta, ja, az öregség. Írt valamit neki, de nem ér semmit, ha csak egy kanállal beszed, már kifordul belőle. Talán a hónapot sem éri meg. Aztán hát hívatott.

Varga rá se nézett, de a konyultas bajsza, a bozontos szemöldöke, még a csizmája orra is rosszallta a dolgot. Egy éve már, hogy a felesége ajtót se nyitott arra a házra, és most tartott tőle, hogy az egész halódás megint csak a sógora csalafintasága.

Az asszony a tromfhoz nyúlt.

– El kő menni. Mégiscsak az anyám.

– Hát jól van, ergye! – villámlott ki a férfiból. – De azt megmondom, ha valaminek aláírsz, haza ne gyere. Az én házamtul akkor sipirc.

– Hát hogy írnék? Hogy gondúsz ilyet? Olyan butának nézöl te engem? – És méltatlankodása már-már támadás volt.

– Na, csak azér – dörmögte Varga engedékenyebben. – Az a te bátyád mindenre képes. Telenyafognak, hogy szegény nyanya így, szegény nyanya úgy, aztán ti ríttok, és minden rendbe van. Törődtök is ti a gyerekekkel. Hogy azoknak gyut-e. Csak jaj, a nyanya meg ne haraguggyon. Mert mi lesz akkor a világgal, ha a nyanya meg nem csókugat titeket. Ti, vén bolondok.

– Má megin elkezdi. Má megin rágyütt a bónája – panaszkodta az asszony a plafonnak. – Hát már az anyám ágyához sem mehetek temiattad? Van neked szíved? Van benned érzés? Az anyám halottas ágyához?!

Evvel sikerült is magát a sírásba belelovagolnia. Most már elemében volt. Mint fölágaskodó rossz lelkiismeret, úgy meredt az ura felé, de az rá sem hederített. Túl voltak az ezüstlakodalmon.

– Mondom én, hogy ne menj? Bújj beléjük, ha teccik. De a gyerekeim jussát nem hagyom. Van a bátyádnak elég, mit ehül a tietekére? Ti meg olyan hülyék vagytok, hogy amit a Sándor mond, meg amit a nyanya mond, az szent. Ha azok tátintanak egyet, ti csak álltok, mint a cüek, azt se mongyátok bá. Másutt a lyánynak van a több esze. Nézzétek a Takácsékat, milyen élelmesek voltak ott a lányok. Azok kikövetűték a magukét. De ti? Nincs tibennetek egy szikra ész sem. Úgy meredeztek arra a kapzsi bátyátokra, mint valami ótári szencségre. Én meg a János sógor meg a Cseresnyés, mi senkik sem vagyunk. Csak a Sándor, jaj, csak a Sándorunk. A mindent jobban tud, annál minden csupa cukmis, mert az a ti bátyátok. Mi csak olyan katakönyöke vagyunk.

Évtizedes vetélkedések keserű utóíze csordult a nyelvére, és végehosszítlan sugárban bugyborékolta az asszony felé. Ez a hallgatag ember, aki napokat elszótlankodott, most maga volt az élő vád, és huszonhét év minden feltorladt haragjával fecskendezte az asszonyát.

– Juj, hogy milyen ronda vagy te! – sopánkodott az Achilles-sarkán megsebzett asszony. – Te csak cáfuni tucc engem. Neked én vagyok a legrosszabb, a legalávalóbb. Hát tudd meg, hogy igenis elmegyek. Nem bánom, ha el is ölsz a háztól. Elmegyek, tudd meg.

Az ember képe besötétedett. Csak csöndeskén vágta oda:

– Ergye.

Leült az asztalhoz, a lájblizsebből ókulát kotort elő, és nekiterpeszkedett a patikáruséktól átkölcsönzött Budapesti Hírlap-nak. Ha mérges volt, még újságot is olvasott.

Az asszony rosszat szimatolt. Az ilyen szélcsönd jobban megviselte a legádázabb háborúságnál. Azt látta, hogy békével már úgyse válnak el, hát váljanak el veszekedéssel, csak ilyen fojtott viharban ne. Tovább sipákolt, félig magában, félig az urának.

– Ezt érdemültem? Hát én csak erre vótam jó? Hogy a kölkeit neveljem, meg a belüket tömjem? Én csak csibéskata vagyok neked? Az istenit ennek az életnek, inkább elemésztem magam. Ha nekem még annyi becsületem sincs, hogy az anyámat a halottas ágyán meglátogassam.

A férfi fölállt. Megmarkolta az éjjeli lámpást, amelyik még előző estéről ragadt az asztalon, jó dobósra nyújtotta a karját, és túlzottan szelíd, kérlelő hangon szedte ráncba az asszonyát.

– Nem megmondtam, hogy elkotródj. Ha azonnal e nem kotródsz, ez a lámpa mingyár elkárhozik.

Vargáné nagy zokogva somfordált ki, és a küszöbön kétszer is elkiáltotta:

– Juj, istenem: jujistenem.

Az ura utánaförmedt:

– Hanem ha aláírsz, haza ne gyere.

Azzal visszamélyedt az újságjába, s a legnagyobb közönnyel eresztette el füle mögött az udvarról visszaömlő sírászuhatagot.

Mikor Vargáné a kiskapuhoz ért, mintha elvágták volna a sírhatnékját. A képe kiünnepélyesedett, kisimult, és merev parasztasszony testtartással iparkodott az anyjáék felé.

Délután ötre járt, de a júniusi rekkenő éppoly elszántan perzselte a bőrt, mint délben. A levegő ezüstös hullámokat vetett, és szemközt, a patika falánál különösen jól látszott az imbolygása. A feketébe öltözött néne mint egy turpi árnyék húzódott át az izzó piactéren.

A kútnál épp a Juhászné húzta a vödröt.

– Hova, szomszédasszony? – tudakolta illedelmesen, bár maga is tudta.

– Megyek a szegény nyanyához – rebegte Vargáné, és arca a legfeketébb gyászba öltözött.

– Igaz, hogy olyan rosszú van?

– Bizony igaz – sóhajtott Vargáné. – Szegény nyanya. Már az a kis lé sem áll meg benne.

– Ajjaj – sajnálkozott a szomszédasszony. – Hát mégis igaz? Ez az Örzsi leány mondta ám, de gondútam, talán csak úgy beszélik, mert a télen is hót hírét kőtötték. Szegény Horváth néni. Aggya át neki tisztületemet.

– Köszönöm, majd átadom, szomszédasszony.

Elváltak. A posta előtt egy másik, hasonlóan begyászolt arcú és külsőségű asszony került Vargáné mellé. A nénje volt, Jóné.

– A nyanyához mész?

– Ahhó.

Egy ideig némán tipegtek, a két pár cúgos cipő egyhangúan kattogta végig a csontkeménnyé száradt falusi járdát. A zsidótemplomnál Vargáné észrevette, hogy a nénje visz valamit a kötője alatt.

– Mi az? – tudakolta mohón.

– Egy kis konyak. Gondútam, jó lesz neki. Annyira ét-hat érte mindig.

Vargánéból kicsordult a búbánat.

– Látod, én még azt sem vihetek. Ettül a büdös embertül még azt se lehet. A fene enné meg, hogy ebbe milyen természetet szorított az Úristen. Eppeg nem szívelheti azt az öregasszonyt. Istenem, istenem, én még egy kis pálinkát sem vihetek neki.

Ez a nagy panasz Jónéból is kicsalta a magáét.

– Juj, ne sopánkoggy, Mariskánk. Asziszed, a János másféle? Az is azon csármázik dél uta. Hogy így meg úgy. Hogy ő nem hizlalja a Sándort. Hogy elég hájat huncutkodott az magára. Meg hogy lefölözte az már eddig is a miénkét.

– Mind egyforma ez a büdös sok férfi – állapította meg Vargáné. Hogy a Juliskáéknál sincs jobban, szerfölött ínyére volt, egész megvigasztalta.

– Mindnek csak azon a rohadt pénzen jár az esze. Hogy az emberlányának anyja is van, ük azt nem tuggyák főgundunyi.

– Hagyd el, Mariskánk – vette pártfogásába Jóné az urát. – Azért ez a Sándor a főbűnös. Nem kapott még eleget az osztályból? Még a házat is magának akarja? Nahát, ronda béle van annak is! A szegény anyánkat meg csak az orránál viszi, mer hogy ő az egyszem fiú. Aszongya, hogy mindent ü dolgozott, mi meg csak pipeskedtünk. Ü szerzett mindent, még a stafirungunkat is ü fizette ki.

– A végin még szegény papát is ü csinálta – robbant ki Vargánéból a méreg, de mindjárt a szájára is rakta az öklét, gyúrt egyet rajta, és szép rövidecskét kuncogott.

– Juj, de bolondokat beszélsz te, Mariskánk – pirongatta Jóné, de maga is egy széles mosolygás volt.

– Hát igaz is; az embert kihozza a sodrábul. Mit akar avval a házzal? Van neki elég. Mit szégyenkedik?

– Én csak szegény nyanyát sajnálom – zökkent vissza Jóné az ünneplős kerékvágásba. – Minden gyerekivel összeharagudott érte. Azér annak is fáj ám az. Csak bele kő gondúni tunni.

– De az ám. Hisz mégiscsak az anyánk.

Ezen aztán eltöprenkedtek, és békén tovább topogtak, mint két szegett szárnyú varjú.

Jóné és Vargáné az öreg Horváth Sándor asszonylányai voltak. Az öreg két éve halt meg, de szerencsétlenségre végrendelet nélkül. A vagyon javát már évekkel ezelőtt szétosztották a szülők, csak a ház várta még a gazdáját. Az öregasszony a fiának szánta, mert eddig is az lakott velük, a vők azonban egyenlőn akartak részesedni, mert a fitestvér az első osztálynál úgyis megvette a dézsmát. Ebből aztán hét falura szóló kalamajka támadt. Az egész atyafiság összekapaszkodott, még a lányok sem látogathatták meg az anyjukat. A pör megjárta Győrt, Pestet, de a Kúria is csak a vőknek adott igazat, úgyhogy az öreg Horváthné halála után, ami már egy esztendeje ott lógott a levegőben, a fiának jó summa pénzen kellett volna megvásárolnia a fedelet, amely alatt már vagy harminc éve mint sajátja alatt gazdálkodott. Ez a sérelem szörnyen forralgatta az epéjét, úgy hogy a sógorok gyanakvása nem volt épp indokolatlan. Ismerték az asszonyaikat is, hogy milyes bálvány azok előtt a bátyjuk, de ismerték a Sándort is, hogy az ugyan nem nézi, mivel vesz rá valakit arra, ami neki kedvez. Ebben a halálhírben is valami kelepcét gyanítottak, és ha a feleségükből előrimánkodó gyermeki hűségnek nem is mertek elleneszólni, jónak látták egy kis csetepatét rendezni, nehogy a bátyjuk közelében megtántorodjanak. Az asszonyok maguk is sejdítették, hogy valami ostromféle készül a szívük ellen, azért rajta voltak, hogy rendületlenné keményítsék.

A Horváth-ház nagy csöndességgel fogadta őket. A frissen súrolt tornácon egy lélek sem ődöngött, a konyha dupla ajtaja, a külső fa, a belső üveg, mindkettő betéve. A konyhában is félhomály és szokatlan súlyos némaság, ami úgy ült rá a két látogató lelkére, mint a halál nyirkos misztériuma. Egészséges hátukra kiborsózott egy nagy-nagy nyugtalanság, amelyben ijedtség és meghatottság hajkurászták egymást.

– Te, Juli, én erívom magam – motyogta Vargáné, és habozott a továbbmenetellel.

– Gyere csak, no – noszogatta Jóné, aki kettejük közül a bátrabb volt. A végső elszánáshoz segítségül jöttek a bentiek, akik meghallották csoszogásukat. Az öregasszony szobája ajtaján egy fej bukkant ki, azután egész emberi pompájában megjelent a fiatalabb Horváthné, a Sándor tölgyfaterebélyű felesége. Zsíros, jó lélektől sugárzó arcát most ő is megilletődötté csucsorította, és elkámpicsorodott hangon tessékelgette a sógornőit.

– Gyertek. A Cseresnyésné is itt van.

– Hát a nyanya? Hogy van? – tudakolta az ijedős Vargáné, hogy előkészítse lelkét a látandókra. Sándorné a fejével intett, hogy nincs remény.

A két asszony besomfordált a kis szobába, lehetőleg annyi rést hagyva csak az ajtón, amennyin egy asszonycsípő átpréselhető.

A kisszoba az öregek szobája volt. Amikor a gazdaságot az ifjabb Sándor vette át, ideszorult a két kiszolgált emberroncs, itt zsémbeskedték el az élet utolsó békaegércsatáit. Két év óta egymaga lakta az elözvegyült vénasszony, innét üzengetett a lányaira meg a vejeire, hogy térjenek eszükhöz, ne üldözzék avval a pörrel az ő Sándorát. Keserű esztendei voltak azok az életének, amikor látta, hogy a regula megbomlott, és ő nem az, aki hajdan, amikor a vagyon még az apjuk kezén volt. Lassan a nyavalya is elővette, és egy hosszú, dologba sanyarodott élet után keserűen hanyatlott a halál felé.

Most ott feküdt a csíkos cihájú vánkosai közt. Nyolcvan esztendős, ezer ráncú arca maréknyira sorvadt, a levegőt is akadozva szedte, nagyokat hápogva, mint a darazsat nyelt kacsa. A két jövevény szemébe olyan fájdalmasan hullott bele az összetöpörült haldokló, hogy minden elszánásuk ellenére fölsírtak; különösen Vargáné, aki hosszú, zokogó hörgéssel esett az anyja faágszerűen összeszáradt ujjaira, kezet csókolni.

Az elöntött könny, mint egy ragadós betegség, végighullámzott a szobán, a visszanyomott sírhatnék előpatakzott, és egymás fájdalmától meg a szomorú helyzettől megittasodva, átengedték magukat neki, mintegy biztatva: sodorj, ahova tetszik.

Cseresnyésné, aki a legurasabb volt köztük, mert nemesemberhez ment nőül, és kalapot hordott, minden rátartiságról megfeledkezett, jó kövér paraszti könnyeket törülgetett le a kipirosodott orra mellől. Horváth Sándor, akit a gyakori szeszelés tett gyönge szívűvé, a cserépkályhának dőlt, és ott ontotta ki a megilletődésit. A felesége őt nézte, és azon pityeredett el, hogy milyen jó ember is az ő ura. De mindeniken túltett a mi két újdonjöttünk, akikre friss volt a benyomás, és azért nagyobb vehemenciával is tudtak válaszolni rája.

Csak az öregasszony nem sírt. Maga is járt elnyűvődött életében százszor és százszor házaknál, ahol egy-egy rokon, ismerős, koma körül ugyanaz az áhítatos elérzékenyülés hullámzott föl, amely most őkörülötte verte habjait. Azokat az embereket két-három nap múlva kikísérték. Tudta, hogy őrá is ez vár. Nem is nagyon bánta. Az a nyolcvan esztendő oly lassudan emésztette meg, hogy a halál már csak az utolsó grádicsnak tetszett abba a nagy pincébe, amely a megsemmisülés. Szinte elbámult, hogy ennyire minden különösség nélkül van halódni. Semmi kínt sem érzett, csak nagy-nagy gyengeséget.

– Hát elgyüttetek – kérdezte révedezőn járó szemmel, három részben tolva ki a szót. – Már asszittem, meg se látogattok.

– Dehogynem. Hogy gondul olyat a nyanya? – védekezett Vargáné az orrát nyomkodva.

– Asszittem, má egész megutáltatok. Hát a Péter hogy van? – tolakodott elő szegény betegből az illendőség, hogy gyűlölt veje felől érdeklődjön.

– Hát csak megvan – bólingatott Vargáné.

– A János is? – fordult most Jónéhoz az egyenlőség kedvéért.

– Az is.

– Hát maga hogy van, nyanya? – szepegett föl Vargánéból a látogatás célja.

– Láthatod, lányom. Sehugyan se.

– Majdcsak megsegíti az Isten a nyanyát, sose búsuljon.

Erre már Horváth Sándor is beleszólt:

– De az ám.

A beteg megingatta a fejét:

– Má énrajtam semmi sem segít. Ehiheted, nem is kívánom. Ölöget kevickütem én ebben a világban. Minek má nekem az élet. Amikor az ember már csak ilyen dibdáb, jobb akkó, ha nincsen.

Mély, magára öltözött megadással beszélt, amint már az öregek szoktak. Az anyja is ilyesfélét beszélt, amielőtt meghalt, az anyósa is, az anyjának az anyja is. Ezeket mondogatják már száz esztendők óta, és ő is kötelességének tartotta, hogy alázatos mondásaikon általessék, mint valami kálomista utolsó keneten.

A többiek figyelmesen hallgatták, gyöngéd ellentmondással a hallgatásukban. Jól magukba vésték a szavakat; hogyne, hiszen amikor unalmas lesz az este, vagy valahol összejönnek, és nem lesz mit beszélniök, milyen szép lesz kiteregetni maguk fölé ezeknek a szavaknak a sátrát, hogy emlékárnyukban mélabússá andalodjanak. Minek már nekem az élet? meséli majd Cseresnyésné a gimnazista lányainak, ha hazajönnek vakációzni, mi már nekem az élet, mondta a szegény nagymama. Őneki, szegénynek, nem volt öröme benne. Horváth Sándor a tisztelendő urat hallotta, amint az udvaron a koporsó fölött végigdörög belőle a bő kálomista mondat: aki pedig kételkedne a mindenható Isten végtelen irgalmában, tekintsen erre a tisztességben megöregedett asszonyra, aki a halál kénkövektől lobogó tornácában is így sóhajtott fel: Istenem, nekem már nem kell az élet, legyen a te akaratod szerint. Mert a haldokló szava csudálatos köpenyeg, mindenki azzá forgatja, amivé jólesik.

Amíg ezeket végiggondolták, a beteg pihent egyet, azután újra nekibuzdult.

– Én nem is káromulom az Istent. Énhozzám kegyelmes vót; a gyerekeimből embert tudtam neveni, a vagyont is csak gyarapítottuk, senki sem hányhatja, hogy ilyenek vagy amuanok vótunk, mi ölégséget tettünk mindenkinek. Csak azt adta vóna az a Jóisten, hogy ezt a csúfságot ne kellett vóna megérnünk. Hogy az én gyerekeim ügyvédhő mennyenek igasságér. Hogy az én családomat így kicégérezzék. Elhihetitek, ez akárminél jobban bántott.

A lányok összepislogtak, és pillantásaikban félénk rebbenés volt: jaj, most megostromolja a szívünk. Eszükbe jutott az ember, a fenyegetések, és minden erejöket összegyűjtötték, nehogy az anyjukkal szemben elárulják a maguk szűkebb családját.

Sándor az anyját csitítgatta.

– Sose eméssze magát avval. Ami megvan, az megvan. Megleszünk mi így is. – De a hangjában biztatás volt: addig üsd a vasat, amíg meleg.

Az öregasszony most már taposott úton volt. A családi szégyen, a hír hátára kapott Horváth név, a maga érdemei és a gyerekek vélt háládatlansága újra szétpatakzott a szívén; elfelejtette a halált, a helyzetét, és két év óta számtalanszor begyakorolt tempóval dobta magát panaszaiba. Az akadozó melle most egész tisztességesen működött, a szemei kielevenedtek, és a csöpp múmiaarcát is pirosság futotta be. A legérzékenyebb passzusára zendített rá.

– Hát mongyátok meg: céda vótam én, vagy italos, vagy cuhados? Énrám senki nem foghatja. Én jó anyátok vótam, én mindeniket szerettem. Mér gyalázkodtok hát énrám? Mér hírlelitek, hogy én csak a fiamat pártullom? Hát nem jó állapotba segítettem mindegyiket? No, mongyátok!

A lányok szemében felvillant a gyerekkor. Az esztendős harag ködén át előragyogott a régen elhagyott család, amelyiken a maguk három évtizedes házasságának minden fájdalma csak csiszolt, fényesített. A megaszott vénasszony kihúzódott, az a délceg, erős akaratú matróna volt, aki szeretettel, de kérlelhetetlen akarattal uralkodott a famíliáján. Mint akkor, most is érezték nagy-nagy fölényét, amely a Horváth nevet fölragyogtatta, és a gondolataik, az emlékeik megint a régi engedelmességgel hajbókoltak feléje.

– Hátiszen tudjuk mi azt – nyugtatta meg Cseresnyésné. – Arról nincs szó. – A másik két lány vele bólogatott.

– No, láttyátok. Akkor mit ölitek ezt a bátyátokat? Nem e dógozott a legtöbbet? Nem e vót itt a gazda? Szegény apátok, az sokszor három napig is ekódorgott, aztán féhótt részegen került haza. Ez meg má két órakor fölkelt, kinn vót a határban, ott robotút a béresekkel együtt. Enélkül már rég elúszott vóna minden. De ez nem pazatt, ez nem kőtött heába. E még a katonaságtúl is pénzzel gyütt vissza. Most mégis ez a rossz. Mégis kihúznátok alula a fődet, evennétek a házat, amibe gyerekségtül lakik. Hát van tibennetek emberség?

Bálványozott fiának az érdemei ékesszólóvá tették. Ebbe ölte ő minden büszkeségét. Az urában nem sok öröme telhetett, az ugyan a maga jóvoltából nem vitte volna sokra. Hanem a fia! Amit az csinált, azt a kerek világon éppen csak a Sándor csinálhatta úgy. Az egyetlen, a legszebb, a legerősebb, a legokosabb. Hát nem látják be ezt azok a vők? Nem érik föl ésszel ezek a leányok?

Szegény leányok. Érezték már, hogy itt erősebb hatalmak dübörögnek, mint amik ellen fölfegyverkeztek. Az anyjuk Sándor-imádata beléjük is átszivárgott, és ha irigyelték is, maguk is a legkülönb embernek tartották, a férjemuramnál mindenesetre különbnek. Az érdemeinek nem is mertek ellene szólni, annál inkább, mert maga is ott volt, az ágy kávájára támaszkodva, és látható jóérzéssel hallgatta az erényeihez intézett ódát. Hanem azért a Cseresnyésné csak kibökte.

– Ha neki akarták hagyni, mért nem írattak a papával végrendeletet? Minekünk most már kutyakötelességünk, hogy a gyerekeinket védjük. Mi az ő érdeküket oltalmazzuk. Mi nem tehetünk másképp. Ez a kötelességünk.

Szép, nóblisan beszélt, az ura környezetében ráragadt modorban, ami mindig nagy respektust csalt elő a nénjeiből, akik parasztok maradtak. Most is alázatosan szegültek a nyomába. A kötelesség, az érdek, az oltalmazni: mint egy-egy érdekükben eldördült sortűz esett a fülükbe, és úrias hangzásával bátorságot öntött beléjük. Mozdulatlanul ültek, de mindhárom asszony testtartásán érzett, hogy ők egyetlen, rendíthetetlen tömb, akiket a közös érdek emelt a haldokló ágya ellen.

– Végrendület? – horkant föl az öreg Horváthné. – Tuggyátok, milyen vót apátok. Attul fét, hogy ha ő végrendüközik, meg is kő hania. Nem írt vóna az alá az Istennek se. Hanem a házat Sándornak akarta. Az élő Istenre mondom, hogy annak akarta. Ne nyughassak a fődben, ha nem úgy van.

Az eskü megdöbbentette az asszonyokat. Ők maguk semmiféle közelebbi viszonyban nem álltak az Úristennel, de az anyjukban nagyra tartották a vallásosságot. Az még az utolsó években is elcammogott a templomba, onnét fújta a rag alól Dávid zsoltárait, vékony, sipító hangon, amint arrafelé az öregasszonyok közt dívik. Tudta is valamennyit, de még az öregbibliát is átböngészte, amiből ők csak a csiklandósabb verseket kerisgélték ki éretlen süldő korukban. Úgy a lelkük fenekén derengett is olyasféle, hogy a család szerencséjében ennek a jámborságnak is része van. Épp azért, ha az anyjuk vallásos színezetű beszédbe bocsátkozott, az mindig megnyilatkozás volt nekik, ami előtt alázatosan illik viselkedni. A halál előredobott árnyékai, a beteg remegő izgatottsága, a hűvösen sötétre spalétázott szoba is csak lovat adott a megilletődés alá, melyen a nagyszavú eskü a lelkükbe nyargalt.

Sándor látta a hatást, és megengedett néhány mentegetőzést, amire idők múltával majd hivatkozhat.

– Mit izgatja magát, nyanya? Még aszongyák, hogy én tán készakarattal heccültem föl, hogy beszéljen. Pedig hát én egy szót se szótam.

Az öregasszony oda se figyelt, csak megismételte az esküt:

– Ne nyughassak a fődben, ha nem úgy van.

De ezt már nem bírta a Vargáné szíve. Nagyot csuklott a kitörő sírástól, úgy böfögte fel:

– De anyám, mi nem tehetünk másképp. Lássa be, hogy nem tehetünk másképp.

Az öregasszony nem látta be. Mereven nézte a lányait, mintha idegenek lettek volna. Aztán kisvártatva megszólalt:

– Akkor haggyatok békin. Eriggyetek. De azt megmondom, a koporsómhoz se álljon oda egy se. Ha ezt se tuggyátok megtenni, ott se ríjon egy se.

Minden zsilip elszakadt. A három asszony könnyzáporban úszott. Ott vergődtek fájdalmas kis asszonyi dilemmájukban, anya és család között. Vargáné a fejét szorongatta, és úgy sikongott:

– Meg kő keverenni. Istenem, meg kő keverenni.

Jóné mindenről megfeledkezve könyörgött:

– Mongya meg, nyanya, micsináljunk. Hát mongya, mit akar tőlünk?

– Semmit. Ha csak ezt érdemütem tületek, akkor semmit.

– Csak mongya meg, nyanya. Nem bánom, ha mingyár megfojtanak érte. Én megteszem, csak mongya, hogy mit.

A Sándor szeme győzteset villámlott. Az öregasszony bágyadtan odaintett neki.

– Hun is van, fiam, az az írás?

– Melyik?… – Nagyon jól tudta ő, hogy melyik, ki is készítette a másik szobában, még tollat is hozatott a magyar bótból, de illett egy kicsit vonakodnia. Ne mondhassák, hogy az a kapzsi Sándor meg már a zsebiben rejtegette az írást. Nagy cammogva előkotorta a kis papírt, ami ebben a drága világban néhány milliócska volt. Nem hamarább, mint amennyi pauzát az illendőség kíván, nem később, mint amennyi idő alatt az elkámpicsorodott asszonyok magukhoz térhettek volna. Odarakta az asztalra, még a tollat is bemártotta. A három asszony egymásra nézett, aztán a papírra, aztán az anyjukra. Két örvény közt álltak. Egyik a Horváthné szemiben kavargott, másik a papirosra rótt betűkben. Sándor és a felesége mereven figyelték őket.

Cseresnyésné törte meg a jeget. Újra bemártott, és keresgélt a papír alján. Sándor a repedt körmű hüvelykével odabökött, ahova írnia kellett. Aláírta. A többiek utána.

Az öregasszony megnyugodva motyogta:

– Most má legalább békesség lesz köztetek. Csúnya az, ha a testvérek egymást ölik.

Nem szólt többet. A nagy drámai jelenet kimerítette. Még egyszer utoljára megmutatta, mit tud. Győzött a vejein. Mégis ő a nagyobb hatalom, aki engedelmességet szoptatott a lányaiba. Most már elégedetten várhatta a halált. Ő elvégezte a hivatalát. A ház, a szép, régi nemesi ház, amit az urával szereztek az egyik tönkrement megyei úrtól, nem kerül idegen kézre, nem lesz licitáció: a fiáé lesz, a vérié, ahogy ő azt annak idején kitervelte.

A szobán nagy-bús csönd gyújtózott végig. Órák hosszat ültek így, eszükbe sem jutott, hogy társalgást kezdjenek. Egyszer az egyik lány megkérdezte: – Hogy van, nyanya? Az nem felelt, még csak a fejét sem rázta. A fejekben tétova gondolatok kelebaláltak, s a három asszony szürke ködön át leste a mozdulatlan eseményeket.

Este kilenckor az öregasszony rúgott egyet: sóhajtott és meghalt. A lányai elvégezték körülötte, ami a kegyelet feladata, azután hazaszedelőzködtek. Cseresnyésné befogatott, mert ő a szomszéd faluban lakott, a másik kettő gyalog bandukolt. Sándor kikísérte őket a kapuig, közben a temetésről és az építendő kriptáról beszéltek. Az írás szóba sem került.

Egész a postáig némán zötyögött a két ijedt lelkű asszonyka. Az utcán félhomály volt, s ők a járda hepehupáin el-elbódultak, össze-összekoccantak, mint két egy kézben fogott borosflaskó. A postánál Jónénak le kellett volna térnie. Hanem a búcsúzkodás sehogyan se ment.

– Te, Juliskánk, én félek. A Péter csúnyávul fog tenni.

– Hát Istenem, mit tehetünk? – sóhajtott vissza Jóné. – A halálán nem bánthattuk meg.

A Vargáné csak szepegett.

– Ez a Péter, elhidd, uan ronda tud lenni, hogy. Máskor uan e, mint a falás kenyér, de ilyenkó… Istenem, istenem.

A Jóné is csak ilyen kilátások elé nézett, de bízott a csatakészségében. Azért hát ő vigasztalt. Ha ketten félnek, az egyiknek vigasztalni kell.

– Ne mondd el. Ráértek avval, jókor lesz az a temetés után is.

Vargáné csak a fejét csóválta.

– Nem tunnám. Kiolvassa ez a szememből.

– Hát akkor meg kő mondani. Csak nem esz meg érte. Vót nálatok már máskor is égzengés, azt mégiscsak megvattok.

– Igaz – bólogatott Vargáné, és ebben megállapodtak.

A két asszony még egyszer összepislogott, jócakát köszöntek, és megindultak, ki-ki a maga portája irányában, új harcok, új veszekedések, új szenvedségek felé.

1925

A hajójegy

Hamar gazda a Hitelszövetkezetből jött, ahol a béresnép betétecskéit könyvelgette. Ezen a vasárnapon ő volt az inspekciós. Annyi számot írt dél óta, hogy a palánkokon is nullákat meg kilenceseket látott, a levegőben még úgy cikáztak a legyek, mintha nem is december, hanem kánikula volna. Új ókulát kell íratnom, gondolta, s ez a gondolat kihibbantotta hivatali ünnepélyességiből. A szemorvosokat nem állhatta. Minden ókulájuk új fok az öregség lajtorjáján, amely az égbe visz, akár a Jákóbé, csak az a hibája, hogy nem olyan hosszú.

Elkedvetlenedve böcöllézett a nyirkos mohájú kerítések alatt. Dereka előreejtette szikár testét, s lábaiból kiállt a rátartiság. Az idő is milyen lélekrothasztó! A sár az úttestbe mosta a járdát, s a patanyomokban meggyűlt tengerszemecskék álmosan tükrözgették a korán beállt téli alkonyat széljóslón vörhenyes egét. Szívesen vette volna, ha valaki hozzá szegődik, de csak az utcára nyíló udvarokon lézengett egy-egy lovat itató kocsisgyerek. Ahogy a községháza előtt a túlparta gázol, valaki csak rákiált, hogy várj meg, sógor. Varga János volt, a felesége bátyja. A gyűlésből jött meg. Unta az elöljárók vitatkozását.

– Annyit győzködnek. Az ember nem tudja kivárni – motyogta, míg a sógora bütykös ujjai közé tette a maga szélesebb és barátságosabb kezét. – A tél is elmúlik, az utat mégse hordattuk föl.

– Legjobb rájuk hagyni – mondta Hamar Péter, aki mint bankember, mélységesen lesajnálta az idő vonatjáról lekapcsolt, múlt századbeli elöljáróságot. Ő volt a Hitelszövetkezet lelke. Ő mérte föl az emberek hitelképességét, kölcsönöket szavaztatott, Pestre utazott, főemberekkel tárgyalt, volt pénztárnok, könyvelő, bankdirektor, böcsüs, s büszke volt rá, hogy hatiskolás gazda létire akármelyik skriblert lepipálja. A községházbeliekről nem is beszélt másként, mint azok a faltámogatók vagy szópusztítók.

Varga János kiérezte a sógor hangjából a megvetést, s fordított a szón.

– Örzsi meg itthon van!

– Az Oroszné?

– Az.

Hamar Péter szemének sűrű eresze alól harminc esztendő beidegzett gyanakodása kandított elő. Ha az Örzsi itthon van, oka van rá, hogy itthon legyen. Nem azért költségeskedik, hogy az ő oldalcsontjukat megszorongassa. Tudta ezt a két sógor, s épp ezért úgy cserélték ki a pesti asszony jötte hírét, mint szövetkezett indiántörzsek a vészjelző csatakiáltást.

– Valami váltórul beszél – magyarázta a sógor. – A Szövetkezettől akar pénzt fölvenni. Mondom, az bajos lesz. De ő így, meg úgy, hogy azonnal átmegy hozzád. Az Elemért köll hazahozatni.

– Az Elemért? – kajánkodott el Hamar Péter szájaszeglete. – Azt tudtam, gyarmata van eddig.

– Van a fenét. Semmit sem tudott takarítani. Szegény Örzsinek kell hazahozatni.

– Akkor annak sem ütött be a cukornád – nevetett Hamar Péter.

Oroszné a Varga János asszonynővére volt. Szegény Örzsi már lánykorában is kiütött a családból. Ahelyett, hogy valami rendes polgárhoz ment volna, csendőrőrmesterné akart lenni, s az is lett, mert kutyaakarata volt már akkor is. De hogy az urát csak nem vették semmibe, addig bezzegette a nyomorultat, míg az Pestre nem protezsáltatta magát, valami írnokfélinek, mert jó írása volt. Na, meg is bűnhődtek a nagyralátásukért. Harminc esztendeje húzzák az igát, de többet gondolkodtak, mint ettek, csakhogy az urat adhassák. Azt el is érték, hogy a két öregebb leány úrféléhez került, hanem maguknak nem volt egy nyugodt éjszakájuk. A rokonok rémei voltak, s ami a legnagyobb bűn számba ment, az örökség javát is elpazarolták. Sokszor úgy volt már, hogy mindenük dobra kerül, de valahogy megint talpra álltak. Az Elemér, az egyetlen fiuk, az lett volna szegény Örzsi főtromfja a jövendővel szemben. De ennek sem volt nyughatása, akár az anyjának, a háború meg egészen elrontotta. Kölyökfejjel lett hadnagy, főhadnagy, s hogy hazakerült, nem fogta a feje a betűt. Volt pilóta, autóügynök, ki tudja, mi nem, aztán megint csak visszairatkozott az egyetemre, de amikor a legelső vizsgáján másodszor is elbukott, fogta a tiszti végkielégítést, s egy barátjával kiutazott Holland-Indiába. Nagy garral ment ki, hogy vagy ott pusztul, vagy meggazdagszik. Egy ideig küldözgette is a fényképeket, hadd ámuljanak a rokonok. Hol egy nagy kókuszfa alján vetette le magát, hol valami kígyófélivel a sétapálcáján. Egyszer aztán elhallgatott. Hát ehun, az Örzsinek kell hazahozatni.

A két sógort vidám jó érzéssel járta át a kalandor öcs kudarca. Mégiscsak van valami pógár igazság az égben, hogy az Elemér-félék nem kerülhetnek a garasok higgadt egymásra rakói fölé. Csöndes szavakat pötyögtettek az Örzsiék pazarlásáról. Ilyenféléket: mit ér az a cifra gönc, ha az ember a más koncán él. Meg: inkább legyen két disznóm a füstön, mint zongorám a szalonban. Most persze hozzánk jön, de amikor a feleségem Pesten volt, elrőtötték a vendégek elől.

– Aztán mennyi az a hajójegy? – érdeklődött Hamar Péter.

– Valami húsz milliót beszél.

– Húsz millió! – szörnyülködött föl a Szövetkezet zsebe. – Tizenkettő már van a földön s most húsz millió váltóra. Nem lehet, s hol a fedezet? Az a tíz hold?

– Mondtam is az Örzsinek: te Örzsink, mit bajlódsz vele. Megveszem én a földedet, legalább tisztán állasz, még marad is valamid.

Hamar Péter mintha csak megbiccent volna, egy pillanatra megállt, rátámaszkodott a botjára, s a szeme két sarkát a sógorára reszkírozta. Kinyitotta a száját, de már vissza is riglizte. Jó, hogy elvakkantottad magad, gondolta. Csöndesen lépegetett, aztán engedelmesen ráfelelte:

– A végin úgyis el kell adnia.

– El hát. De az a boldogtalan mindig számít, mindig reménykedik. Szegény feje, majd éppen ő törlesztheti vissza.

– Maguk se tudják ezek, mit akarnak – zárta le Hamar Péter a diskurzust, s a két pár csizma ínyenckedve cuppogtatta a sarat. Ők beszéltek a gazdáik helyett is. A Hamar ház előtt a sógorok jóestét köszöntek, a vaskos kéz a göcsörtös ujjak közé szorult, János egy kutató tekintettel világította végig a sógora arcát, de az nyugodt volt, mint a gránitkő, úgy, hogy a kis, tömzsi ember maga sem tudta, hányadán van vele, amíg tanakodva hazafelé ballagott.

Hamarné a konyhában ült, és tollat fosztott. Nem gyújtott ki, a rostélyon kisávozó láng fényiben tépegette a tavalyi libák tollát. A fia Pesten tanul, annak az ágyneműjébe kell a toll. Írja, rosszul fűt rá a szobaasszonya, s fázik a pokróc alatt. Márpedig az meg ne fázzon. Kiért irigyelik őt a testvérei, ha a kirakatba való fiának baja talál esni. Anyai áhítattal gyömöszölte a lefosztott tollat az anginpárnákba, meg-meggyömködte, hogy több férjen bele, s hasa pelyhit is kevert hozzá, hogy puhább legyen. Közben nagy, fehér pelyhek kerekedtek a munkája fölé, ott úszkáltak a fény éles csíkjaiban, s zúzmarával ülték meg az anya fekete fejkendőjét.

– Hát te mit tüzelsz? – kérdezte a férfi adjon Isten helyett, mert hideget szoktak vacsorázni, svártlit meg kocsonyát, s nem értette, mire jó a tűz.

– Az Örzsit várom. Itt volt ebéd után. Estére visszajön. Mondok, készítek neki valamit.

Hamar megállt a kis, falba épített kaszni előtt, kinyitotta, egy kis bádogkancsót kotort elő, mértékletes ember lévén, csak két ujjnyit lottyantott a sokszögű, vastag üvegű pohárba, aztán színig szódázta, leült a konyhaasztal mellé, s míg a pohár hidegét melengette, félvállról vetette oda:

– Mondta, mit akar?

– Mit akarna szegény? Az Elemért kell hazahozatniok. Maláriás, oszt se dógozni, se élni nem tud. Nyár ótátul a kórházban van. Hej, szegény testvérem, ennek is meggyűlt a baja öregségire.

De a férj nem akart elérzékenyülni, s azon volt, hogy a felesége szíve rocskáját is visszabillentse. Az asszonynak úgyis csak olyan szemerősítő a sírás. Komolyabb dolgokról van itt szó, mint az Elemér maláriája, ne sopánkodjanak hát, hanem vegyék elő a jobbik eszüket. Fennhangon mondta:

– Mit erőszakoskodik avval a váltóval? A régi kamatját se győzi fizetni, aztán csak gyűlik az adóság. Adja el a földjit, akkor az adóságtól is megszabadul, a fiát is hazahozathatja.

– Bizony, bizony – sóhajtott az asszony. – De hát szegény testvérem is ragaszkodik a vanhoz. – Föl se nézett a tollról, de az esze aljáról ezer gondolat indult el az ura szándékának a keresésire.

– A János is megvenné a földet – dobta ki Hamar gazda a tök ászt. Az asszony egy pillanatig csöndben állt, mint a villám találta fa, aztán piros lángokba csattant, s egy mély lélegzettel egész pihefelhőt kavart maga elé.

– Meg? – csattogta izgatottan. – Még az is köllene neki? A szodéj! Csak azt tudnám, kinek kuporgat? Annak az egy sanyaró lányának? Már én a helyedben nem hagynám annyiban. Ha eladó, vedd meg te.

A férfi bölcs közönnyel állta, hogy az asszony mondja ki a gondolatát. Az ő testvére! Neki ne hányja pörülés közben, hogy a testvéremmel is így tettél. S hogy a dolog ódiumát egészen lebillentse magáról, fölhörpintette a poharat, fölállt, a konyhaajtóhoz ment, s kinézett az est alvadó sötétjibe.

– Azazhogy nem eladó. Az Örzsi kölcsönt akar, s ha én indítványozom, az igazgatóság meg is szavazza.

– Kölcsön! Kölcsön! – türelmetlenkedett az asszony, aki már látta az Örzsi földjit, amely épp az ő fecskefark-forma Balog-tagjuk ékkivágása volt. Milyen büszkén mondaná az egyetemi sipkás fiának, ha karácsonyra hazajön: Örzsi nénéd részit is megvettük. Hibádzott a tagból. Ez a kép egész megbokrosította, s már nem ismert lehetetlent.

– Mit akar a nyomorult a kölcsönnel? Elemészti magát a sok kamattal. Már rég több a kamat, mint az árenda.

Hamar gazda bölcsen alá s felezgetett.

– Tudod, nem szeretem az ilyesmit. Most jó az ember pénze, de ha egy kicsit rendbe jönnek, még ők hirdetik, hogy hogy megzsaroltam őket. Ismerem én a te Örzsikédet.

De Hamarnét már repítette a kívánatos álom. A szakajtóba söpörte a kötényében levő tollat, lesimította elődomborodó hasát, csípőre tette a kezét, s úgy vagdalta az urát.

– Ha te nem teszed meg, megteszi a János. Jobb neked, ha a János gyerekié lesz? Én nem tudom, hova tutyimutyiskodsz te? Amikor fiatal voltál, úgy kellett visszatartani a földtől, mindenbe belekaptál. Most meg csak tötölyézel, csak hímelsz-hámolsz. Csak annak a büdös Szövetkezetnek élsz. Pedig ha urat csináltál a fiadból, gondoskodj is róla. Azt hiszed, olyan világ van ma a tanult emberre! Lesz helye a fiadnál a te nyomorult vagyonodnak!

Hamar Péter bajusza alá egy jupiteri mosoly terpeszkedett. Ezt ugyan nem láthatta az asszony, mert a homályban az egész ember egy mozdulatlan dúc volt, de amint csöndesen azt mondta:

– Lesz, lesz, csak nem szeretem az ilyet – akkor ő is észrevette, hogy egy vágányon vannak. Nem is erőltette az embert, inkább az Örzsiéket szapulta, hogy milyen gőgösek voltak vele is. Harminc esztendő kifényesedett érveivel bizonygatta, hogy az Örzsi megérdemli a sorsát. Annak mindig a csendőrtoll meg a szalon meg az India kellett.

Negyedóra múlva Oroszné csakugyan beállított. Kikoszosodott prémű, ócska kabát volt rajta, a kalapja afféle hajdankori ereklye. Nem mintha Pesten is ebben kísérte volna az elsütendő lányát jégre, színházba, zsúrra, de ismerte a falusiak gyengéit, ide külön falujáró ruhát tartott, a lehető legszegényebbre tompította magát, úgyis fáj nekik az úri kinézete.

Parasztszokás szerint kétfelől arcul csókolta a húgát, s a mutató- és középsőujja hegyét odatette a sógora csontmarkába. Hamarék rítus-szívélyességnél is melegebben tessékelték a sifonér tetején glédába álló alaktól illatos első szobába. Az asszony kigyújtotta a mennyezetre srófolt petróleum csillárt, amit még a boldogult báró árverésén vettek, s mentegetőzött, hogy a cserépkályha nehezen fűlik ki. A férfi régi jó szokásból kettőt-hármat csosszantott a küszöbön, levette a kalapját, s hogy a lámpacilinder fölvilágosult, azt mondta: jó estét.

– Hallom, ebéd után is kerestél – fordult a sógornéjához.

– Igen, mondta Éva, hogy a szövetkezetben vagy. Van sok dolog? – kérdezte a közelítő mondókájára gondolva, miközben az egykori díványára ült, amelyet akkor adott el Hamaréknak, mikor a lányai eladók lettek, s a kikezdett örökség első tíz holdján háromszobás bútort vett a vőlegénycsalogató új lakásba. Az egész első szoba az ő bútoraiból került ki, minden azon mód, ahogy az ő régi ebédlőjében, csak a sifonér: hagyaték, s a kredenc tetejéről szedték le a rácsot, mert nem fért a mestergerenda alá.

A dívány hangos nyikkanással üdvözölte volt tulajdonosát. A támlájára kiállított fotográfiák hősei előrebuktak, s a keresztöltéses védő a vendég dereka alá gyüremkedett.

– Dolog, az akad – szólt a sógor –, csak pénz nincs. Ma is el kellett utasítanom egy szegény hadiözvegyet, hiszen ismered, a Pordánnét.

A városi asszony nem szólt. Azon tűnődött, hogy bökkentse ki, mit akar. A haja őszes volt már, hajdan ételhordásban megbarnult arca most ápolt s korához feltűnően sima. Vadonatúj hamis fogai fiatalosan villogtak elő keskeny ajkai közül. Senki sem mondta volna, hogy nem egyike azoknak a vidéki, tönkrement nemesasszonyoknak, akiknek a fia már postamester, sőt villamoskalauz, de ők még tartják a színt, amíg a halál minden színleléstől megváltja őket.

– Pedig én is ilyesforma ügyben jövök – szánta rá magát végre a vallomásra. – Szegény Elemér a nyár óta beteg. Hol kijön a kórházból, hol visszafekszik. Ami megtakarított pénze volt, elúszott, s most gyötri a honvágy. Azt írja, örömest csinál idehaza akármit, csak egyszer hazajöhessen.

– Szegényke – sóhajtott föl Hamarné, aki gömbölyű hasára kulcsolt kézzel figyelte a nénje uras száját. – Hogy is mehetett olyan messzire? Juj, én egy napig sem maradtam volna meg.

– Ez a malária érte utol – magyarázta Oroszné. – Tíz kilót lefogyott.

– Hú, az csúnya betegség – bizonykodott a sógor is. – A Kis Kovács fia is abban halt meg. Albániában kapta.

– Én is attól félek – magyarázta Örzsi. – Olyan rossz álmaim vannak. A minap is mit álmodok? Mintha az Elemér egész kis gyerek lenne, s én a régi gyerekkocsijában tologatnám. Egyszer csak rám szól a Zsuzsikánk, a Jóné, hogy mit tologatod azt a gyereket, nem látod, hogy meghalt. Mondom én reggel az uramnak: te György, én nem sajnálom a pénzt. Ha mindenem rámegy is, ezt a fiút nem hagyom ott pusztulni. – Úrias arcára az örök anyabánat facsarta ki a hajdani, gyér és meleg parasztkönnyeket.

– Az ember a gyerekiért mindent megtesz – bólintotta Hamar Péter. – De az ám, duplázott rá a felesége is.

Orosznét fölbátorította a két feléhajló hang. Abbahagyta a sírást, s anyabánata mélyiről előkotorta a meghatott pillanatot kihasználó üzleti érzékét. – Gondoltam, veszek fel itt nálatok váltóra – szaporázta ki egy szuszra. – A testvéreim csak jótállnak értem.

Hamarné térült-fordult, hogy ő készít valamit, s a konyhából be is hallatszott a szöszmötölése.

– A váltó, az bajos – mondta hosszas hallgatás után a sógor. – Mert ki írja alá? Én aláírnám, de én igazgatósági tag vagyok. A János is aláírhatná, de ő nem bolondult meg, hogy aláírja. Ne adja Isten, hogy meghaljatok, a legkisebb gyerek még kiskorú, az ember nézheti, amíg megkapja a pénzt. Aztán a váltó csak három hónapig érvényes, s minduntalan meg kell újítani… Ugyan, ha három hónap múlva kifizetitek? – tette hozzá csöndesen.

– Három hónap múlva! – hörkent föl Oroszné, mint akit valami gyalázatossággal gyanúsítanak. – Ugyan miből? Fizesse ki a fiam. Ez az ő adóssága lesz.

– Akkor a váltó bajos – ismételte a sógor.

– A betábláztatástól meg félek. Amikor a tizenkét milliót fölvettem, félmilliót fizettem a ráíratásért.

– A betábláztatáshoz nincs is sok bizalmam. Az igazgatóság alig szavazza meg. Húszmillió sok pénz, és tizenkettő már van rajta. Tudod, mit ér ma a föld? Semmit. Négy-öt millióért hajítják utánad. Már mondtam is az anyjuknak, te, én eladom az egész cakumpakkot, s beteszem a takarékba. Urasan megélek, s a cseléddel se kell mérgelődnöm.

– Harminckettőt akkor is megér – makacskodott Oroszné.

– Meg. Ma meg. De a holnapra is kell gondolni. Ki tudja, milyen világ jön. Gondolhatod, én melletted leszek. De amilyen nyakas parasztok ezek! Meg azután, nédd-e, mennyi árendát kapsz te? Tíz mázsa búzát, az három millió, s akkor még te fizeted az adót. Tudod, mi lesz a kamatja annak a harminckét milliónak? Évi ötmillió. Ráfizetsz az árendára. Én különben nem bánom. Csak ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek.

– De hát mit csináljak? A fiamat csak nem hagyhatom – tördelte Oroszné, s két kérdőre kifordított tenyerét tanácskönyörgőn rakta a sógor elé. – Legalább ti segítenétek! De a János is mindjárt azzal állt elő: megveszi a földet, de pénzt nem ad.

– Mit akar a János azzal a földdel? Neki semmit sem ér. Kiesik minden jószágából. Nekem, ládd, megérné. Ha volna pénzem, meg is venném. De hát mi is csakhogy föl nem veszünk. A Sanyi taníttatása mindenünket fölemészti.

– De én nem is adom. Az a Juci hozománya. Azt nem herdálom el.

– Mért herdálnád el? Kifizeted az adósságodat, s megveszed a hajójegyet. Talán még hatvan milliót is megkaphatsz érte, ha kivárod. Fönnmarad harminc millió. Azért kijárok neked tíz százalékot. Többet kapsz utána, mint az árenda.

Az asszony szeme szétbizonytalankodott a zugaiban alig derengő szobában. Eladni, megkönnyebbülni, új tőkével gazdálkodni. S ma a pénz beszél! A mérnök veje mondta, hogy ma néhány millióval egzisztenciát csinál, aki ügyes. Sima kis arcába fölrózsállott a vér. Az a hajdani lány jött föl a szíve tapasztalattal lepecsételt kamrájából, aki a csendőrcsákó alá is odahajlította szüreteletlen ajkát. Kikéklő szemében fölszökött a menyecske, aki az urát Pestre hajszolta, s gyorsabban emelkedő melliben ott feszengett a kalandor anya, aki fiát a mesebeli Indiának nekieresztette. Zavarodó hangon hebegte ki a rászakadó kaland örvényiből:

– Gondolod, hogy odaadjam a Jánosnak?

– A Jánosnak nem ajánlom. A János nem adja meg az árát. Mintha mondta volna is, hogy legfölebb negyven milliót szánt rá.

– Negyven milliót? Nem vagyok bolond.

– Hát azért. Bízd rám. Keresek én rá vevőt, ne búsulj.

Férfias homlokán az a biztos életfölény ült, amely a fűhöz-fához kapkodó asszonynépet annyira szuggerálja. A vergődő asszony látta ezt a kimozdíthatatlan dúcot, s szerette volna hozzákötözni a maga föl-lehányt ladikját. Segélyt keresett, s hogy kapjon, maga vált nagylelkűvé.

– Ha már odaadom, a legszívesebben neked adnám – mondta szokatlan melegen.

A sógor mintha nem is hallotta volna. Nekidűlt a sifonérnak, kifútta az orrát, többszörösen és nagyokat tülkölve, négyrét hajtotta a zsebkendőt, s nagy gondosan visszatette a zsebébe. Közben Hamarné is befordult a szobába. A hóna alatt agyonkeményített damasztabrosz, a kezében a pecsenyéhez való savanyú uborka. Hamar szokása ellenére maga is elrakott egyet-mást az asztalról, mintha a terítőnek segédkezne.

– Hallod, mit ajánl a sógorasszony – fordult végre a feleségihez. – Uszul, hogy vegyem meg a földjit.

– Nincs nekünk ahhoz tehetségünk – szerénykedte az asszony, aki a konyhából a társalgás egy szavát sem veszítette el.

– Sokba jön a Sanyi – tódta rá a gazda.

– De az ám. Meg öregek is vagyunk mi a gyűjtéshez. Gyűjtsenek a fiatalok.

Behozta a vacsorát. Szép pirosra sült kolbász, egy kis májas hurka, fehérpecsenye. A kredencből befőttet vett ki. Fölpusztította a hólyagpapírt, lekanalazta a szalicilt, s üvegtálba öntötte a cseresznyét, pirosat, fehéret vegyest.

– Az első ölés – magyarázta a disznóságra mutatva –, ilyenkor csak megvagyunk, de novemberben nem győztem mivel tömni a vénember bélit.

A vénember ezalatt ceruzát vett elő, fölrakta a pápaszemét, s a notesze kockás papírján számolgatott.

– Tudod mit, Örzsikénk? Hogy neked se legyen bajod vele, hát megveszem. Ötven milliót nekem is megér, meg a te fiad is kétszer ott hal, amíg többet kapsz érte. Úgyis én árendálom a földet, velem az átadás is simán megy.

– Öt milliót egy holdért? Én azt hallottam, hat-hét a föld!

– Hat-hét – mosolyogta le a sógorasszony értesülését Hamar Péter parasztfölénnyel. – Én nem erőltetlek, Örzsike. A végin is azt hiszed, be akarlak csapni.

– Dehogy hiszem – rökönyödött meg Oroszné, akin most már Nesszusz-ing volt a föld, s a kalandoralkatok elvakultságával iparkodott tőle s rajta át a régi életétől megszabadulni. – Tudom én, hogy jobb szívvel voltatok hozzám, mint a tulajdon testvérbátyám. Hanem azért azt keveslem.

Olyan bizonytalanul mondta, hogy Péter gazdának egyszerre sürgős lett a bor. A feleségit is maga után intette a konyhába. Egy perc se telt bele, s Éva asszony azonmód tutyiban csoszogott az istállók felé, hogy a szolgagyereket a két vőért, a Sömjén Janiért meg a Dani Jóskáért szalajtsa, mert hátha tanúra lesz szükség.

A vacsorát az Elemér indiai élményeinek szentelték. Hogy nem szóltak ellene, Oroszné is mindjobban belekeveredett. A fiának már tízezer holland forintja volt, úgy is volt, hogy jön haza, amikor a betegség utolérte. S szegény asszony csakugyan hallotta is a tízezer forintot, amint a fia kofferjéből holland jovialitással kigurulnak, s ráköszönnek: itt vagyunk, Orosz néni, hozzuk a nyugodt vidéki házat, a tejgazdaságot s mindent, amit penzióul kívánt… Hamar Péter jóindulatú „mit ér, ha a vége rossz” sóhajtása szólította vissza. Már a mézes tésztán is túl voltak. Péter sógor szivarra gyújtott, s várta a vejeit. Sömjén Jani, a nagy, vörös képű, kicsit mindig italos, de italosságában is mindenki eszén túljáró vő állított be elébb.

– Hallod-e, mibe vágta fejszéjit apátok? – kezdte Hamarné a legpirongatósabb hangját. – Meg akarja venni Örzsike nénétek földjit.

– Nagyon kiuzsorázott tag az. Édesapám csak megtrágyázza, de a régi bérlő mindig kukoricával gyötörte, s egy szikra ganét sem adott bele.

– Látod? Apátok meg ötven milliót beígért érte.

– Ötven milliót? Meggondolja azt édesapánk! Már megbocsásson, Örzsike néném, ha rontom az üzletit.

– Ej, ez nem olyan dolog – mondta Hamar Péter. – Öléggé megsegélt engem az Isten, nem kereshetem mindig csak a magam hasznát. Ha egy-két garast rá is fizetek, a feleségem testvérin segítettem. Meg a gyerekin. Szegény Elemér, nagy sor az ott a világ túlsó végén.

– De az ám. Tíz kilót fogyott – magyarázta a vejének. – Csak föl kell gondulni. Sok az egy anyának.

– Hát én nem bánom, Péter – bökte ki a döntő szót Oroszné. – De hamar kell a pénz. A délelőttivel utazom.

– A húszmilliót akár most odaadom. Az a foglaló, a többit majd tavaszra. Izenj csak át – fordult a feleségéhez – a Jóskáért, mindjárt meg is csinálhatjuk a kontrektust.

De a Jóskáért nem kellett átüzenni. Átüzentek azért vacsora alatt. Csak nem ért ide. Tíz percbe sem került, ő is bekászált. Hosszú, igyenes, szőke ember volt. Fölfelé nősült, amikor Hamar lányt vett el, s úgy becsülte a kitüntetést, hogy meg se mukkant, ha a felesége famíliájába került. A sarokba gubbadt, hallgatta a sógora figuráit, bevárta, amíg az apósa az egyezséget megszövegezi. Akkor maga is alákanyarította a nevét.

Tíz órára járt, amikor Oroszné hazacihelődött. Az egyik vő ajánlkozott, hogy hazakíséri. A másik is elköszönt, hogy ő is hazanéz az asszonyhoz. Az öreg házaspár magára maradt. Az asszony az asztalt szedegette, a férfi szivart húzott ki, s annak a végit faragta szájba. Ő szólalt meg elébb:

– Ma legalább a János is elmondja a Miatyánkot.

– El – mosolygott elismerően az asszony. – Mégis a Sanyié lesz a föld. Az talán nem hajókázza el.

– A Sanyi, az nem – mondta rá komolyan az ember. – Az inkább szerez hozzá. – S büszkén gondolt a fiára, aki lám, tanult ember, az nem afféle habajdos, Indiában reménykedő. Rendes, komoly eszű gyerek az, aki Pesten folytatja, amit az apja meg a nagyapja Petelén elkezdett.

1926

A pajta előtt

A béresné összekulcsolt kezében ott fityegett a bögre, amibe egy kis téjfölt jött kunyerálni. Az asszony a tyúkól előtti, elrekesztett udvarkában ült, egy tik fehérítette pokrócon; a térde alól egy rakoncátlan lúd sivalkodott elő, nehezen szokik a tömésbe. Jókutiné tekintetes asszony nagy szakértelemmel működtette a combját, ahogy már a tömő asszonyok tudják, hogy agyon ne nyomja a libát, de ki se szaladjon azért. Mintha észre se vette volna a béresnét, hagyta, hogy ott köntörködjön a derékmagas palánknál. Haragudott rá a minapi mosás óta, hítta szappanozni, s azt üzente, beteg. Na jó.

Regenáné tudta a bűnit, de ismerte a tekintetes asszony szíve kulcsát is.

– Most fogta be a tekintetes asszony? – indította meg egy szigorúan szakbeli kérdéssel a beszélgetést. Jókutiné föl se pillantott, csak a ludat szorította a combjai alá, s a hangja éneklős lejtésével jelezte, hogy nem fog diskurálni.

– Már a múlt héten, s annyi baj van még vele.

– Hát az Örzsi?

– Elküldtem a faluba, szellőzze ki magát. Mostanában nem tudom, mi leli, csak rí, gornyadozik. Mondom neki, ergye, vasárnap van, flangálj egyet.

Új, serény tömő mozdulatokkal jelezte, hogy ezt a szószaporítást is sokallja, s ha az ünnepi magányosságban fölgyűlt mondhatnékja ki is billentette a sértődött zárkózottságából, már visszanyerte az egyensúlyát. De Regenáné már tudta, merre tartson. Az Örzsi a Prikkelné lánya, s a Prikkelnével a gyóntatókenyérbe készített lisztet is ki lehet a tekintetes asszonyból szedni. Egy pillanatig habozott, a vállát és a könyökét föllebbhúzta, úgyhogy a bögre a hat gyerek kiugrasztotta hasára került, ez a mozdulat jelentette nála a fontos mondanivalót.

– Nem csuda, hogy rí. Akinek olyan anyja van! Velük lakom, hát tudom, folyton gyűlölködnek. Az Örzsi mindennek elszidja az anyját, az meg üti-veri. A múlt Boldogasszonykor is, hogy otthun hált a lány, egész éjszaka verekedtek. Az udvaron szaladoznak, az Örzsi sivított, az anyja meg káromkodott. Büdös asszony az.

Jókutiné hallgatott, de már a lecsúszott tutyija is egy nagy fül volt. A Prikkelné ura a kocsisuk volt, de hogy ott veszett a háborúban, az asszony a napszámosnéjukká ragadt, s csakhamar cifránál cifrább pletykák kerekedtek róla meg az uráról. Jókuti körömszakadtáig tagadott, de az asszonyt se küldte el, s egyre jobban kihidegedett a családból. A koravén feleség hárítgatta egy ideig a szóbeszédet, s adta, hogy nem érdeklik a mesék, de lassan-lassan belecsúszott a pletykaingoványba, s a hírhordó asszonyok ugyancsak kihasználták a gyengeségit.

A béresné tovább űzte-fűzte.

– Ez a lány pedig igen szemérmes, s éppen nem állhatja érte az anyját. A többiek még csúfulják érte. A minap is azt mondja a Pordán Zsófi a Jó Ferinek: az Örzsit vedd el, te, az jó fajbul van, az anyja is vicetekintetes asszony. Elbőgi magát a lány, akkor volt, hogy úgy összeakaszkodtak.

Jókutiné kifortyant.

– Maguknak kellene helybehagyni az ilyet.

– Az ám. A Dózsa Gyuri csak annyit beszélt el, hogy a kukoricában együtt látta a tekintetes úrral, s menesztették a csőszségből. Úgy vezényel ez, mintha ő volna a gazda. Meg is mondta…

Elhallgatott, mint aki nem tudja, kibökheti-e. Jókutiné szemei csatázóra nyíltak. Ez megint valami üzenet.

– Mondja csak, Regenáné. Nem ijedek meg egy utolsótól.

– Bizony, azt hangoztatta a Juli, hogy beleül ő még a Jókuti házba.

Jókutiné befejezettnek érezte a tömést. Kapta a ludat, s az ólba hajította, kijött a baromfiudvarból, s amíg bereteszelte a pállott lécű kisajtót, a férje ellen fordult.

– Ezt érdemeltem én tőle. Hogy a dajnáját rám szabadítsa. Én, a felesége?

A béresné elérkezettnek látta az időt.

– Bizony, a tekintetes úr is meggondolhatná… Igaz, ha volna egy kis téföle a tésasszonynak, ez a büdös ember majd megveszekszik a téfölös gombócért.

Jókutiné messze kalandozó gondolatokkal csörtetett a ház felé, s mint számba sem jövő csekélységet vetette oda a pártján állónak.

– Gyűjjön csak, Regenáné, az előbb hoztam föl egy köcsöggel.

A tornácon a Jókuti búcsúztatta Répást, a bérlőt. A két szomszéd össze-összejárt, Jókuti mokány, zsírból és izomból kurucosra gyúrt ember, a Répás időnap előtt elkeszegesedő emberke, aki alázatosan hehetézett a szomszéd úr goromba tréfáihoz. Most is valami disznóságról folyhat a szó, mert Jókuti ugyancsak bökögette a barátját, aki nevetős félelemmel szabadkozott az anekdotázó pusztai úr bütykös hüvelykje elől.

Jókutiné csóvás kedviben volt, még csúnyát tesz vele a vendégje előtt, inkább beiszkol látatlanban; a férjinek az a szokása, hogy idegenek előtt hízelkedik neki, ő pedig tán pofon veri, ha hozzányúl. A béresné is odasunyt a falhoz, ki ne tudódjék, ki heccölte föl a bolondos vénasszonyt.

De Jókutit széles vidámságra hangolta a dicsekvő elbeszélés, melyből napnál világosabban derült ki az ő férfiúi ereje s szerelmi fölénye az esetlen emberke fölött. Hogy bemutassa, milyen úr ő a maga portáján, az asszonyt kezdte birizgálni.

– Itt jön az én házisárkányom. Hát terajtad még vasárnap is tutyi van? Maholnap az egész asszony egy tyúkszem lesz. Hogy kire fajzott ez?

A rossz fajzással a maga kilépéseit mentette, s szinte magyarázta a Répásnak: ne csudáld, hogy én kanos ember vagyok, s olyanokat teszek, mint elébb dicsekedtem, de a feleségem rossz vér, csak ludat tömni jó. Azért én kedves vagyok vele, nézd-e, most is ölelgetem, de ő nem érti a tréfát. Csakugyan, átölelte az asszonyt, s a vállán át tréfás kamaszjeleket intett a másik vén embernek, közben az asszony fájós lábujjait tapodta, úgyhogy az egyre hátrált, végül is mellbe lökte az urát, és a konyhába futott.

– Bomolj az öreganyáddal.

Jókuti az ártatlanul megsértett ember kárvallott ábrázatával intette utána.

– Látja, szomszéd úr, ilyen. És akkor maradjon hűséges az ember. Olyan az asszony, mint a kutya, ráfekszik a szénára, hogy az ökör meg ne egye, de neki se köll. Sajnálok minden szoknyát, amit föl nem emeltem.

– Eleget fölemelt maga – hízelkedett távozóban a bérlő.

Ebben a mondatban megint tenyészállatnak érezhette magát, s a hiú gyerek kacajával nyugodott bele, hogy ő, ha pusztai úr és ötven esztendős is, nem akárki fia. Puha csizmáit sarokkal vágta a folyosó kövére, széles alapú, elszánt lépésekkel tért meg a szobába, ezekben a lépésekben is a közeledő ötvennel dacoló férfiasságát kopogtatta.

A szobában az egyszem lányuk várta, a szeme fénye. A téli tüdőgyulladás után hazahozatta Pestről, a gimnáziumból, de azóta se iperedett neki, az orvos azt mondja, tüdőcsúcshurut. A fene tudja. Szomorú dolog ez, s a saját vére megmaradt fölöslegének örvendező apa egyszerre összeesett a belőle származott élet sivársága előtt.

Föl-alá járkált a szobában, a hüvelykjit a mellénye vállkivágásába akasztotta, s csomós csontú ökle előrefityegett; az ember nem hitte volna, hogy azok a pókláb ujjak az úrias, sárga paplan fölött vérségi összeköttetésben állnak ezzel a nyakkicsavarásra készített ököllel.

A lány orv ellenségeskedéssel figyelte az apját, amint nagy komolyan végig-végigszántja a megereszkedő padlót. Az anyja gondoskodott róla, hogy ne lásson tisztes családfőt benne. Sarokba húzódó epéskedéseikben együtt szapulták a zsarnokot, ha ugyan maguk közt haragba nem voltak.

De a férfit elérzékenyítette az ő kis betege. Ő egy fél óra múlva kimegy, őrzi a gyümölcsöst, s a ráváró öröm árnyékában érzékeny részvétet mozdított meg benne az örömtelen életecske iránt a lelkiismeret. Odament hozzá, s asszonynak gügyögő hangon kérdezte, csak épp cirógatás nélkül, hiszen nagy lány ez már:

– Hogy vagy, kis bogaram? Nincs lázad?

A lány megvonta a keserű vállát.

– Majd én mindig a lázam méricskélem. Legföllebb meghalok.

Az apa gyöngédsége visszatorpant. Már egy vád volt a családja ellen, s jól is esett, hogy az lehetett, hisz igazolta a másikat. Tovább rótta a szobát, de most már a felső állcsontja elé csúsztatta az alsót, s a vörös szemei megpárásodtak.

Az asszony is beszivárgott. A lányának sopánkodta, hogy nem érdemes kimenőt adni a cselédnek. Lám, az Örzsi még mindig nem került vissza, pedig már vacsoraidő. Közben mind a ketten az apát figyelték, s amikor háttal marsolt nekik, összemosolyodtak, a gyatra emberek fanyar elégtételével, hogy megbosszintottuk ezt az ősbikát. Jókutinak a vacsora kicsalta a külön meséjit. Egy lépést abbahagyott, s mintha most kapott volna észbe, szokatlan előzékeny, gazdasági dolgokat megtárgyaló hangon vetette oda.

– Te anyjuk, a csalamádét meg kikezdték. Mutatom elébb a Répásnak, mennyi lett, s látom, hibádzik az oldalából. Nem hiába ugattak az este a kutyák, az emberről a tetőt is lebontja ez a bitang pusztai nép.

– Ha lebontja, lebontja. Te még egy tolvajt se fogtál a nagy őrzéseddel.

– Bolond te, ha látja, hogy őrzik, nem lop. Azért virrasztok, hogy lássa, hogy őrzik.

Az asszony gonoszul megmakacsodott.

– Őrözheted azt.

A férfi látta, itt hanggal kell győzni. Műdühre fortyant.

– Nem, majd prédára hagyom. Ha hordják, hát hordják. Ott egye a fene, csak tinektek gönc legyen, ugye. Elprédálnátok ti, csak én hunyjam le a szemem.

Az asszony gúnyos gonoszsággal nyugodott bele.

– Na ergye, csak őrözd. Szaladj, el ne késs az őrzésből.

A férfi már fejébe nyomta a zsíros kalapját, bekecsébe bútt, s vállára akasztotta a puskát. De ez a gyanúsításként hangzó gúny egy pillanatra visszamarasztotta. A lánya miatt. Az előtt tisztán kell állnia. Az asszony rég beavatta minden pletykába, ez volt az édes külön bosszúja, hogy ő a különb a lányuk előtt, de a férfi még bizakodott, az Ilonka semmit se tud, s ezért még hajlott egynémely kezességre. Most is visszacsiggatta a dühét, s atyás fölénnyel magyarázta.

– Én nem értem, milyen vagy te. Mintha én passzióznék avval. Én is az életemmel játszom, úgy ledurungulhatnak, ahogy nekik tetszik. De neked nincs belátásod. Nem éred föl ésszel, hogy mindent csak értetek teszek. Vigyázz, hunyjam le a szemem, meglátjátok, mi lesz belőletek.

Annyi családfői becsületességet produkált a hangja, hogy a fölhúzott asszony is belezavarodott. A szemlehunyással meg ne ijesztgesse. Mi lenne belőle itt a pusztán, még szétszednék. Akármilyen az ember, mégiscsak férfi. Hogy az meghaljon.

– Te csak ilyenekkel hozakodsz elő – motyogta fanyaron.

A várható legenyhébb hangnem volt ez a mondat, s Jókuti fölhasználta, hogy egy elintézést jelentő no látod-dal kivonuljon.

A két nő összenézett a behúzott ajtó mögött. Az asszonysírás és mosoly közt révedő ajkbiggyenéssel:

– Megy őrizni.

A lány fejletlen volt, és rettentőnek tűnt fel, amit az apja avval a béresnével elkövethet. Könnyetlen szemei mintha izzó parázsból néztek volna a szörnyűségeket termelő világba, amely, ím, az apjában gyalázza meg őt. Így kuksoltak egy tízpercet. Az asszony föl-alá járkált.

– Hogy ez nem tud olyan lenni, mint más ember! Istenem, mivel érdemeltem ezt!

A támadt csöndbe gyanús nesz tört a konyha felől. Valaki mocorgott, vatatott, a székláb nyikorgása csosszanó cipők lágyabb zajába ütődött.

– A! – fülelt föl Jókutiné. S hidegleléses félelemmel nyitotta ki az ajtót. Húsz éve került a pusztára, de azóta se szokott le a borsódzásáról; a rendezett falu lánya kannibál szigetnek érezte ma is az otthonát. A konyha sötét volt. Újabb szünet, végül egy vacogás szaggatta hang.

– Örzsi, te vagy az?

– Én.

Ott szepegett a konyhaszéken, s amint öklére borult, szemét az asszonya felé emelte, sírás és düh dúlta ábrázata még rútabbnak tűnt, mint máskor.

Az asszony megnyugodva táncolt át halálfélelemből hirtelen jóakaratba.

– Hát te meggyüttél? Észre se vettelek.

A lány a sírását nyelte. Jókutiné az anyjára gondolt. Most legalább együtt becsmélhetik, biztos az ríkatta meg.

– Hát neked mi bajod?

A lány nem szólt, csak visszaejtette a fejit az öklibe, s új sírásroham vonított elő a melléből. Az asszony megrázta a vállát.

– Örzsi!

– Hogy én nem tudok megdögleni!

– Mi lőtt? Anyád bántott?

Az anyád szó kitörésre érlelte a lány rettenetes mondanivalóját. Nagy csuklások közt gyúrta le a sírást, horgadt feje támadósra feszült, úgy bugyborékolta:

– A tésasszony is jobban tenné, ha a tésúrra vigyázna. Hogy lehet olyan egy asszony. Hát nem maga a felesége? Hagyja, hogy az egész puszta magát röhögi.

– Örzsi!

– Igenis mondom. Most is a pajtában vannak. Utánuk lestem, tudni akartam. Kimegy őrizni, az ám. Az anyám, az a büdös majd megmondom, mi, meg a kukoricán át settenkedik be. Hogy a kutyák meg ne ugassák. Hogy mér ad az ilyennek gyereket az Isten! Akkor rúgta volna meg a ló, amikor engem viselt.

Az elégikus óhaj ellankasztotta támadó erejét, új zokogásba horgadt. Az asszony megkövülve állt ott. Épp eleget hallott, hogy tudja, hogyan áll. De most a pajtában vannak. Rajtaérheti őket. A szíve mélyén volt egy ostoba remény: talán mégse igaz. Most ezt is kitépetik. A bizonyosság a perc magaslatára emelte. Nyugodtan mondta, nem természete szerinti, inkább az értelmesebb rokonasszonyoktól tanult elszánással.

– Te, Örzsi, én kimegyek, de ha nem igaz, vigyázz a csontjaidra.

– Tőlem kimehet! De úgyse mer.

Az asszony a berlinerjét szedte. A küszöbön visszatorpant. Juj, kimenni! Napszálltával a szobába húzódott, nem szedte ki őt a tűzveszedelem se, annyira félt az éjszakától.

– A pajtában vannak? – kérdezte időnyerésül.

– Ott hát.

A leány az ágyból kiáltozott.

– Anya, ki ne menjen. Mit ér vele?

A cselédlány fölvillanó bosszúval ingerelte.

– Ha asszony, kimegy.

Az asszony dühét a küszöbön megtárult éjszaka visszahiggasztotta. Egerek, denevérek és tolvajok keringőztek a fantáziájában, de már nem tágíthatott. Holnap az egész puszta tudja. Rajtérhette volna az urát, és félt a sötétségtől.

– Kimegyek én! Kimegyek én – tüzelte magát harciasra, s életében először nekivágott a szérűnek, megvédeni a becsületét. A házból a bűnös öregek rút és engesztelhetetlen gyermekei füleltek utána, a kisasszony és a cselédlány.

Az augusztusi éjszakák legcsillagosabbja volt. A kert drótkerítésén áthajló körtefa csúcságait megvilágosította a hold. Három torzsátlan körte himbálta ott vakotás testét az idegen hevű sugárzásban. A nyitott jászolok mellett láncaikat csörrentették a csámcsogó ökrök, a behordott termés sötét kazlai kolosszális egyiptomi építményekké váltak a szepegő asszony előtt.

A tehenes kutyája elvakkantotta magát, de Jókutiné nevén szólította, s a kis kócos kuvasz farkcsóváló meglepetéssel settenkedett mögé. Ott állt a pajta előtt. A tett előtti várakozás döbbenetében állt. Nem hallott semmit. Talán nem igaz. Megkoccantotta a behajtott deszkaajtót.

– Lajos!

Hirtelen nyikkanás, utána béna csönd. Kintről is érezte, hogy ezek egymást nézik néma tanakodásban. Most már benne volt, nekibátorodott.

– Lajos!

Valaki fölállt, s az ajtó felé lépett.

– Te vagy az, Mariska?

A házaspár farkasszemet állt. Fölöttük ravasz csillagok hunyorogtak; mindent megpróbált, elnéző aggastyán szemek. A férfi megkísérelte a komédiázást.

– Valami baj van?

S hogy az asszony nem szólt:

– Rég kiáltozol? Én meg elszundítottam itt a szénán.

Rutinnal és meggyőzőn hazudott. Nem először vágta ki magát ilyen helyzetekből. De az asszony most biztosra ment. Nem lehetett kifizetni.

– Erissz be.

A férj megdöbbenve nézte. S hogy az asszony a pajta felé tolakodott, kitárta a karját.

– Lajos, eressz be.

– Nem lehet.

– Kit rőtögetsz? A szeretőd van ott.

Jókuti megzavarodott. Most már ostobán hazudott.

– Ne kérdezd, miért nem lehet. Esküszöm, senki sincs benn.

– Akkor eressz be.

Új rohamot kezdett, de a férfi erős karjai visszapöndörítették. Mézédesen s mégis zavartan kérlelte:

– Mariskám, légy okos.

Az asszony látta, hogy fölülkerült. Minden könyörtelenségével volt feleség, jogait számontartó kódextigris. Már nem is az urát kereste. A másikat. Aki ott benn lapul. Aki idestova tíz éve lapul az életük garádján.

– Na, híres, elbújsz? Most kerülj elő, tekintetes asszony. Könnyű ott benn kuksulni. Ide állj ki, az igazi asszony elé.

Jókuti csiggatóan dadogta:

– Ne légy bolond.

De a feleség az egész tízezer esztendős embererkölcsöt a háta mögött tudta, s mosdatlan szájjal öntötte a benn lapuló vetélytársra házasélete jégveréssé nőtt haragját.

– Te ülsz az én helyembe? Te béresfattyú. Hát merészkedj elő. Ott vagy csak asszony, a szénán, a sötétben. Gyere a világosságra, te mindenki törülközője.

A férj majd kővé vált a megdöbbenéstől. Bentről gyors, ugrásszerű mozdulat nesze. Valaki a szénatartóhoz ütődött, egy káromkodás, most már bentrül löködik az ajtót, valaki hátulról tolja félre, s ott áll a beeső hold fényességiben Prikkelné, nekikotlósodva, mint aki mindjárt embert öl.

– Itt vagyok. Nahát. Akarsz valamit, te szárazság esztendeje? Félted az uradat? Mit keressen rajtad. A csontjaidat számulgassa, vagy a pókos lábad kenegesse. Tehetek én róla, ha inkább a göcsös héjú szivafát ölelgeti, mint téged. Te vagy a tekintetes asszony? A béresasszonyok is csak Álmos Marcsának hívnak. Az urad felesége? A legszebb hízott récédet odanyomod, aki az uradat gyalázza előtted. Én legalább megvédtem az életit. A komonizmus alatt élve ássák el, ha én pártjára nem kelek. Te? Te csak gátolni tudsz, az ellenségei útját igyengetni.

Jókutinét elpillesztette a hirtelen föltámadó düh. Még tegezni meri őt? S még szárazság esztendejének hívja? Az első asszonyt a pusztán. Elképzelhetetlen volt a puszta etikettjébe szokott lelkének ez a támadás. Megsunyó kutya kisompolygását várta, s farkas csahol elő. Pedig csak tegnap is milyen alázatosan köszöntötte. Hápogva kapott levegő után, hogy túlvisíthassa. A férjinek rontott.

– Ide jutottam. Hogy egy utolsó személy mindennek elgyalázzon. Aki a sánta lábú kanászgyerekkel is összeadja magát. Akit a tulajdon leánya elátkoz. Ennek adtál te merészséget? Még ma elpusztulok a házadtul. A bátyáim nem úrfélék, de meg tudják különböztetni a szógálót a feleségüktől. Élj vele, a cafattal. De a lányodat se fertezed meg eztán a leheleteddel, arra esküszöm.

Jókuti itt állt a válaszúton. Érezte ő a béresasszony igazát. Nem volt soha ölelni való a felesége. Pedig szeretetből vette maga mellé. De csak lassú parasztvér volt az, kifagyott, kinehezedett a karjaiból. Milyen más ez a föld leánya. Tizenhárom esztendős se volt, hogy a masinánál a gépésszel érték. Hát aztán? Nem szűzfiú ő, hogy szüzet akarjon. Az élet izzította ilyen harapós csókúra, negyvenéves, de éget a bőre, mint a katlan. Darázsderekú, sütőslábú. Hanem a másik a felesége. Az apja bennefeledkezett pátriárka komolysága, az egész rend, amin a kétszázholdas uraság épült, iderángatta az asszony mellé, aki a nevét hordta, s a gyermekét viselte. A béresasszony tovább replikázott.

– Nem is volna kár értetek. Az almafa is szebben virágozna, ha ti nem lehülnétek rája. Két ilyen göthös.

Elvadult gyűlöletében a beteg lányt is hozzáfogta az asszonyhoz. Az egész ház ellen tombolt. Szerette ezt az olümposzi magosról érte hajolt urat, s annak mégiscsak az a ház volt a fényesebb élete. De Jókutit szíven ütötte a göthös. Kiszállt belőle a tízesztendős szeretkezések széna- és gyümölcsös-szaga, csak a béresasszonyt látta, aki göthösnek meri hívni az ő hétszilvafáról magzott leánykáját. S mert amúgy is rendet kellett teremteni, odamordult.

– Elég legyen, Juli.

Prikkelnében már nagyon is elrepült a sulyok. Számító esze elvétette a percet. Jókuti a hatalmában volt. Hajlíthatta, mint kovács a megizzott vasat. De nem most. Egy rugó ellene billent, s ő nem vette észre. Mohón forszírozta.

– De nem elég az. Most már én is látni akarom, ki az igazi asszony. Ha Álmos Marcsa nem osztozik, én se. Vagyok annyi, mint ő.

– Mit mer az orcátlan! – sivalkodott Jókutiné, aki rávigyázott az ura ingadozására. – Most láthatod, mit keres rajtad. Az én spejzom köllene a pákosztos hasának.

– Menj haza, Juli, és ne erőszakoskodj – szolgáltatott igazságot Jókuti. Most, hogy az egyik párthoz szegődött, visszanyerte férfi határozottságát.

Julit fölbőszítette ez a dorgáló hazamenesztés. Egész pozícióját kockára vetve horkant vissza.

– Úgy? Hazamenjek? Így igaz a te úri szavad? Hogy én vagyok az igazi feleséged, a másikat csak a gyereked kedviért tűröd. Belém rúgsz, mint a kutyába. Zörgetsz te még az ablakomon, Jókuti Lajos.

A vér hatalmi tébolyával zúgtak a fenyegető szavak. Jókutinén érthetetlen szerelmi gerjedések ömlesztették át idegenperzselésű szelük. Mivel tartja ez kezében az urát, ez a bűbájos? Jókuti mélységesen megalázottnak érezte magát ebben a függetlenségét támadó fenyegetésben. Mintha a vérség férfitapodó testibe akaszkodott volna, a béresnének ugrott, akivel alig negyedórája szerelmi elfeledkezésben gügyögött a szénán.

– Még te piszkolsz engem, te cseléd. Neked göthös a gyermekem?

Jókutiné győztesen vijjogott.

– Kimutattad a fogad, édes farú Juli.

Ez volt a csúfneve. A béresasszony visszalökte Jókutit, aki úgyis inkább a maga heccelésire támadott, mint komoly ütésre szántságból, s kiköpött a két úrféle elé.

– Pfuj, te vagy az úr? Ezután cigányokat hívatok be szerelmeskedni, azok is úribbul viselkednek, mint te.

Még hallották a vetemény kukoricába csapódó szoknya sutyorgását, azon át rohant a béresház felé, leforrázva és engesztelhetetlenül. Büszke teremtés ez, akár egy gróf, nem békél többet. Jókuti most érezte csak, mi szakadt ki a melle közepéből. Minden távolodó lépés az elhagyott, öregség fenyegette pusztai élet egy embertárson csiholt örömének az illanását jelentette. Játékos, örök kamasz vére belefagyhat a család jegestengerébe. Unott, métermázsákat cipelő mozdulatokkal támasztotta be a pajta ajtaját, ahol a széna még a szeretkezés súlyos szagával nyomasztott.

Jókutiné tudta, hogy most szerezhetné meg az urát. Valamit mondani kellene, amitől hozzáhajlik. De olyan mondattalanná koptatta a pusztai magány s a lélekmarcangolásból vénes dohogássá hűlő, sokéves ellenségeskedés.

– Most láthatod, ki volt – kente az urához az erőltetettség mézitől csöpögő hangját. A férj minden gyalázkodása alatt sem érezte magát oly távol tőle, mint ebben a lelketlen odakínálkozásban. De még türtőztette magát. Egy kinn feledt vellát nagy gondosan visszaállított a szénatartó mellé, a puskájáért külön ment vissza.

– Nem gyüssz be? – szepegte az asszony.

– Nem. Soha többet. Itt lövök magamba, de nem fekszem vissza melléd.

Az asszony nem értette. A szeretőjét elzavarja, vele meg nem békél. Mint valami idegen gépre, megindulás nélkül bízta a torkára az előre várható istenkedést.

– Térj meg már, Lajos. Nem való az egy ilyen emberhöz. Nem vagy te már gyerek. Nagy lányod van. Légy olyan, mint más ember.

Semmi sajnálkozás azon, amit ő tett vagy nem tett. Csak ez a család érdekében kipettyentett, megbocsátó könyörület.

– Igen? S hát te olyan voltál, mint más asszony? Mint egy nekem való? A darahordó szakajtót vettem én feleségemül, aki megeteti a csibét és azontúl semmi?

– Mit akartál tőlem? Nem voltam tisztességes? Énrám senki se szólhat.

Igen, tisztességes, az volt. Az anyja is a tisztességivel űzte kocsma mocskává az urát. Tisztességes, az volt. De asszony?

– Rakok a tisztességedre. Lettél volna céda, de szeretni való. Tudd meg, ennek a béresnének a körme piszkában több asszonylélek volt, mint a te egész gőgős parasztfamíliádban.

– Lajos.

– A tisztesség? Avval jössz elő. És az élet? Nektek én csak a fejőstehén vagyok, akiből az esztendei három rokonlátogatástokra rongyot lehet fejni. De egy hízelkedő tekintet, egy kis kedvesség. A lányodat is sajnálom, hogy melletted tanul nőiességet. Bár tudtam volna én az édesanyja lenni.

Feneketlen tárna volt a gyűlölete. A feleség zokogásba görnyedt a dühe előtt, mintha most nyílt hasadékból sivítanának elő az emberledöntő forgószelek. A gyönge kis agya zugán földerengett, hogy ezt már semmiféle megtérés, istenkedés jóvá nem teszi. A férfi elkeseredetten szorongatta a puskáját, mohó lépésekkel döngölte a szérűt, meg-megállt, oda-odavetett egy gyűlölködő szót, s tovább lóstatott. Még kárt tesz magában. Szepegve kérlelte.

– Gyere be, Lajos, Lajos, gyere be.

A férfi emberölő dühvel ordított.

– Soha.

S mert épp előtte vitt el a strázsasétája, az arcába is belehajolt.

– Értetted? Soha.

A ház felől egy gyöngeség és félelem fullasztotta hang sipákolt.

– Anya, jöjjön. Mi van magával?

Ilonka állt, egy szál ingben az udvarról a szérűre nyíló kisajtóban. A félelem hajtotta ki, tán meg is ölték az anyját. A tehenes kutyája mohó vakkantgatásokkal ugrott neki. A konyha küszöbjéről a cselédlány szólítgatta vissza a kisasszonyát.

A két szembekerült emberből elemi erővel hőkölt fel a szülő. A tüdőbajos gyerekük rétüngben.

– Ilonkám, Ilonkám! – S már mind a ketten ott tolakodtak az izgalomtól köhécselő gyermek előtt. Az apa zokogásig indultan simogatta.

– Kisbogaram, hogy tehetsz ilyet?

De a leány irtózva húzódott az anyja hóna alá. Jókutit a leglelkében metszette meg ez a mozdulat. De azért minden igyekezete a gyermekére veszett. Csak ezt lássa minél előbb ágyban. Az utolsó bábujától elütött férfigyermek átka mintha el se hangzott volna. Buzgón adta vissza fölszegett fejét a legkérlelhetetlenebb járomnak, a családjának.

1926

A kurátor ítélkezik

Kurátor Kis Béla az ünneplőjét kefélgette. A szolgáló a konyha sarkában gugyorgott, s a rámás csizma tükrét szorgalmazta. Ketten voltak a konyhán, az asszony a kertben kapálgatott, gyerek nincs a háznál, fönn iskoláznak Pesten.

Kurátor Kis Béla bajszpödörintő jókedviben volt, s nem nézhette a leány szöszmötölését. Ehun-e, csupa könny a csizma. Így van az, ami a férfinak öröm, baj a lánynak.

– Te, Juli, puculd csak le a hátam.

A leány ahelyett, hogy föligyenesedne, még alább hajolt a kötője fölé, s csak hogy a csücskit elkapta s loppal ledörgölte a szemit, ejtette ki az öliből a csizmát. Lesütött szemmel a gazda mellé sedrélt, s hol kefélte, hol a körmivel szemezte a fényes fekete mándliba kapaszkodó pihét.

– Mit csámporogsz, te? – vetette oda Kurátor Kis Béla. – Azt hiszed, anyád különbül járt?

A kis mezítlábas, alig tizenöt esztendős gyereklány, a kefefogó keze csuklójával nagy piszokbarázdát törült a fölázott szeme alá, s három tagban sóhajtotta ki a maga disputaképtelen jaját. Még a derekában volt a strájfa, aminek a tésúr nekiszorította. Hogy mért is nem jött ki az asszonya fejni, akkor mindez a csúnyaság nem történik.

– Jaj, mi lesz velem!

– Elszolgálhatsz itt hótodig – nyugtatta Kurátor Kis Béla, s kedvtelőn mustrálgatta a vaskos kis karját meg az egybeszabott kartonruháját döfködő mellecskéjit. Fajbeli lesz. Az anyja is az volt. S már örült is, hogy Zsófi férjhezmentivel ezt vették ide. Ezt még úgy formázza, ahogy akarja, s legalább a balsó asszonya legyen kedvire való, ha az igazit föl is veti a háj.

A kabáton az ókula se találhatott már piszkot, a gazda lerúgta ház körüli cipőjét, s odalöttyent a konyhaszékre.

– Húzd csak, kis szógám – mondta barátságosan a lánynak. Az nekidurálta magát, a csizmának a szárát a két kezével, a sarkot a hasával erőltette a gazda széttaposott lába fejére, s mikorra ama láb is a csizmába kottyant, a könnye is fölszikkadt a nagy erőlködésben.

– Így na – csipkedte oldalba szokása ellenére a lányt. A tulajdon szolgálóival sose hancúrozott, azokkal mindjárt a végin kezdte. Az a dolog nem rontja a tekintélyt, annál jobban a bizalmaskodó kisálkodások. De ez még vadóc egy kicsit, kézhez kell szoktatni, különben kárt tesz magában. Még az álla alá is odanyúlt, hogy nevetni ingerelje.

– A sipkám – vetette oda befejezésül. – Az asszonyságnak mondd meg, hogy templomba mentem, és nehogy metélt tésztát tegyen a levesbe, mert kiborítom.

A hajnali szűzkóstoló jó emlékivel lépdelt végig a gangon, s ugyancsak meghúzta a kopogós lépéseit. Harmincöt éves, derék ember volt. Van egy vasrúd a Molnárék udvarán, azt egyedül ő tudja fölemelni. Ezért is tekintély, meg a vagyonáért is. Meg az özvegyasszonyokba is többnyire belepákosztoskodott, kibe legénykorában, kibe az asszonya mellől, az is növeli a férfibecsületét.

Izmait egy mély légvételbe nyújtóztatta, s szétókumlált az utcájukban, nem jön-e valami ismerősféle, akihez hozzászegődhetne. Kovács Péter sógor jődögélt nagy böcöllézve, negyven sincs a sógor, de már megtámolyodott a lába, pedig nem italos ember, csak a nénje fogta őt szigorúbban. Időnap előtt megrágja az embert a férji tisztesség, gondolta, amíg bevárta a gyorsító rokont.

– Templomba?

– Arrafelé. Nem tudom, bekerülök-e.

– Az este nálunk volt a Rozi.

– Panasszal, ugye? Összezándorodtunk egy kicsit.

– Mondta.

– Ha már ü elmondta, hát én is elmondom, sógor. Úgy volt ez, tudod, kinn szántottunk a helyfődben, s arra kerül ez a locsfecs gépészné. Hogy mi lőtt bele, mérges volt-e, amért az urának ebédet kellett vinni, mert ott van egy kis rozsuk a partban vagy mi a fene: no, fölkötőtte, hogy én meg az egyik kukoricatőtögető lány, hisz ösmered a Juhász Zsuzsit. A félfaros! Gondúhatod a Rozit. Azóta nincs nyugvásom tőle. Éccaka is a Zsuzsit emlegeti.

– Mondtam is neki: mit törődsz vele, a föle löttyen félre.

– De elhiheted, sógor, énnekem eszembe se volt – mentegetőzött Kovács Péter.

De Kurátor Kis Béla a herkópáternek se hitte volna el ma az ártatlanságát. Inkább szétsokszorozta volna a kihágását, hogy minden férjnek jusson belőle, s valami megnyugtató cinkosságba kerüljön velük.

– Sose mentegetőzz. Az én feleségem nem győzi bekumni a szemit. Neked is van magadhoz való eszed, nem takarod be, aki kitakaródzik.

Most, hogy a férfivoltára utaltak, a sógor se tiltakozhatott, belenyugodott a meg se szolgált dicsőségbe, a fene egye meg ezt a gúzséletet.

Alig fordultak ki a nagyutcára, Bognár Györgybe botlanak. A felvég fele tartott.

– Mi az, György, vége a templomnak? – kötekedett a kurátor.

De a sógor közelebb húzódott, ildomos jónapottal diskurzusra fordította az odavetett szót, a sógorok látták, hogy mondatot tartogat, csak a hatásos kipettyentésre vár.

– Mi újság arra alá? – tudakolta Kovács Péter.

– Újság, az van – mosolygott a hírtudó.

– Megbornyazott a postamester? – viccelt a kurátor. Szegény postamester olyan rosszul lett húsvét innepén, úgy kellett a templomból kivezetni. Persze ráköltötték, hogy részeg volt.

– Az nem, de más igen.

– Más?

A két atyafi a György komoly higgadtságán is átsejtette a szenzáció méreteit. Nem akárki lesz az. Egy szolgálót föl se vesznek, egy gazdalánnyal meg se történhetik. Valami úrféle. Kurátor Kis Béla, aki az úrilányokat is végig-végigsandította, nagyot villant.

– Csak nem a Savanyú Emmi?

Most meg György nézett nagyot.

– Hát te honnét tudod?

– Hát az?

– Az. Most mutatja a jegyző a matrikulát. Persze, az fúj a Savanyúékra, kirakja a gyűlésterem asztalára.

– Azért néztem én – bólogatott a kurátor. – Nyivászta kis személy volt, egyszer csak nekihúsosodik. Mondom a múltkor az Ángyánnénak, az vasal nálunk, a Savanyúéknak meg bejáró asszonyuk, mondom: de gömbölyödik a maguk kisasszonya. Aszongya – az ám, mintha állapotos volna. Voltak már orvosnál is vele. Biztatta, hogy elmúlik magátul. Hát jó, még beszéltük, hogy talán vízkórsága van.

– Mit mondanak, ki volt? – tudakolta Kovács Péter.

– Elhiheted, nem tartja föl az ujját.

– Nagyon sokat jártak förödni – rosszalkodott a kurátor. – Ki hallott olyat, fiatalemberekkel förödni. A Savanyú is inkább arra vigyázott volna.

Savanyú Imre nyugalmazott százados volt. Leesett a lóról, a csípeje miatt nyugdíjazták. Hazajött Hódosra gazdálkodni. De ha még csak gazdálkodott volna. Eszébe vette, hogy megreformálja a falut. Odaszerencsétlenkedett a községházra, a Bozótot is lecsapoltatta volna, meg hogy ő téglagyárat alapít s fittyfene. Pedig tudhatta volna, úgyis hiába: katolikus emberre itt úgyse adnak, de meg a Bozótban nád nyől, vetni se köll, csak aratni. Persze hogy nem állhatták. Külön dicsőség volt a Savanyút letromfulni. A községházán, követválasztáskor, mindenütt. Most letromfulta a lánya. Az se szégyenkezik ezután az emberek közé. Akárki lányán történik, nem szolgál ilyen örömükre. Hanem azért csak csóválgatták a fejük, mintha bánkódnának, hogy ilyen is megeshetett.

– Ahun a Csintalanné, az majd többet tud – örvendezett meg Kovács Péter a községi bábának. Vörös képű, bibircsókokkal és ormókkal virágzó asszonyság átabotált az úton át feléjük.

– Mi az, Csintalanné? Gyarapodik a falu?

– Az ám. Maholnap a rektor mellé szerződtetnek, olyan jókor kezdik a leányok.

– Azt széna, szalma?

– Bögyörője van a szívemnek, csak apja nincs, aki örüljön neki.

– Ott az öregapja.

– Tüzelőnek se kéne az, szétdobná a kályhát.

– Haragszik?

– De még engem is kipofozott volna. Nem hitt a szónak. A szolgálók szalajtottak értem, a lepedőn volt már a gyerek.

– Akkor ennek se csapunk körösztölőt.

– Nem bizony. A nyomorult férge. Az anyja is tegnapi választás, alig tizenhat esztendős.

– De tizenöt is éppen hogy megvan. Az én Józsimmal adták föl Fehérvárra. Most lenne ötödikes, csak itthon fogták.

– Magántanuló. A tisztelendő úr tanította.

Kovács Péteren áttámolygott egy gondolat, de már szégyellte is magát. Hanem a Bognár Györgyre pislant, annak az arcán is ugyanaz a gondolat kukucskál, de az is elszégyellte. A bába nem volt olyan szégyenlős.

– Csak nem erre tanította?

– No, no. Nem mindenki kőtt a Cigánysoron – intette meg a szabadszájú asszonyt a kurátor.

– Jól van no – vihorászott a bába. – Valahunnét csak lett, s ezt nem kenhetik a cigánysoriakra. Kivilágosodik az, a Savanyú nem hagyja a szégyent. Hogy eljöttem, épp vallatta a lányt.

Duzmadtan iklatott tovább, mint a sértődött kotlós. De a világért nem adta, hogy az urak közt ilyen is megesik. Minden nyikkanását el fogja mesélni, hadd tudja a leggyüvejdébb nép is, hogy szül az úri kisasszony.

– Az köll, hogy a tisztelendő urat is belekeverjék – mondta Kovács Péter a sógorának, hogy Bognár Györgytől is búcsút vettek.

A kurátor nem szólt, csak egy szórakozott affenével ütötte el a dolgot. Hanem azért elállt a kedve a találgatástól.

A piactér sokszínű élettel nyüzsgött. A kerekes kút köré az árusító asszonyok rakták ki holmijukat, szép nevendék csirkék, spenót, az első zöldborsó, no meg csodáltatóba néhány szem barack. Egy erre vetődött vándorfazekas a péknével vitázott, a lábosok árfolyamáról volt külön értesülésük. A posta előtt surgyé legénykék vagdosták a fal mellé a bicskájukat, pótlékául a háború előtti fej vagy írásnak. Odébb a Doberdót állott legények vitatták al- és fölszeg problémáit, hogy melyik a különb kocsma: a Girisich, vagy a Felvinczyné, s megtaksálták a Lécium Vargáék kapuja előtt magas nyakú, rózsaszín rékliben templomba készülő leányságot. A Horváth Esztin meg úriforma ruha hivalkodott, a zsoltára is amolyan városi, papindekli kötésű, nem mint az itteni, szép zománcos borításúak. Fönntartja az a piszéjit. Az adóügyi jegyző köllene neki. No, ezen megint eldonogtak vagy tíz percet. A községház előtt fényes, fekete ünneplőjű parasztok állingóztak. Okos fejű, dunántúli nép. Látható izgatottság nélkül bukták a báránysüveg alól a Savanyú ügyet méricskélgető mondatokat.

A két nagy gazdát mindenfelől megsüvegelték. Ilyenkor érezte a kurátor is, ki ő. Amint a hosszú, szabályos árnyékot rajzoló júniusi napban a községháza ámbitusára lépdelt. A tekintélyesebbek oda-odaszóltak neki, ő vissza.

– Nől a pápistaság – mondta a pénztárnok, hogy a gyűlésterembe léptek.

– Váljék tisztességükre – adta vissza Kurátor Kis Béla.

Tíz, tizenöt polgárember tárgyalgatott a gyűlésterem hosszú asztala körül. Itt nem voltak szem előtt, nagyobb pászmákban jött belőlük a szó, meg a hangjukat is meg-megemelték, tekintve, hogy a Girisichhez is átszalajtottak egy kis énekcsináló sörért. Odébbad a jegyző körmölte két pusztai kölyök hirdetési adatait, összeházasodnak a boldogtalanok. Bezzeg nőtlen marad ő a górlábával meg a kerregő torkával, pedig kerülgetik a környéki leányok.

– Nem volt az úri nép – magyarázta a szikár és fontoskodó öreg Pintér János –, csak olyan hopprongyos család. A leányt se vették be, se a doktorék, se az állatorvosék, pedig azoknak is olyanforma a lánykájuk.

– Persze – szólt bele a deres Bodor Vince, aki arról volt híres, hogy vén fejével is szeretett hopláskodni, a lakodalmakban régimódi, ostoba fölköszöntőket tartott. – Az Emminek csak a kóricáláson volt az esze. Úgy hordta márég a kis farát, mintha abba rőtötték volna a Dárius királyfi nagyobbik gyémánt pipáját.

– Most szedhetik a kacatjuk – állapította meg Kovács Péter –, amilyen randa nyelvű a falu, kibeszéllik innét.

– Én csak azt nem értem – szegődött közébük a dolgavégzett jegyző –, hogy lehet olyan buta egy apa. Ő volt vele, látnia kellett. Ha helyében vagyok, elküldöm a rokonaihoz, a faluban meg se tudják.

– Hú, de mit gondul a jegyző úr, az ü lánya! – kajánkodott a kurátor. – A Csintalanné meséli, ott volt a lepedőn a gyerek, mégse akarta elváduni. Hogy úgy orozták oda. Egy Savanyú, aki a Bozótot is lecsapultatná!

Csaknem teljes számmal itt volt az elöljáróság, mind nagyot kacagott, de legnagyobbat a jegyző. Neki volt leginkább útjában a dolgaiba belemártakodó tanult ember. Ezekkel a parasztokkal még kijön, csak megkedvesuramozza őket, de ha egy ilyen fanatikus ráveti magát, őrözze az Isten.

– Csak azt tudnám, ki volt? – sopánkodott föl egy széltibe készített bácsi a malátasör fölül.

– Tán ő maga se tudja. Mind ott fördött vele, ahány kani diák lebzsel a faluban.

– A tanító úr sem különben – bökkente ki Bodor Vince.

A jóképű, fekete gyerek hangos hahotára fogta a pírfölhajszoló zavarodottságát.

– Fázok én a vízben.

– No, pedig ott kőtt az a templom körül – szólt ki a jegyzőbül a sör.

– Nem jó az olyanon még viccölni se – fogta komolyra a kurátor. – Fölkapja ez a szegénynép.

– De nem is olyan ember az. Nem úgy szereti a családját. Meg amúgy is.

A többi paraszt is rábólogatott. Tetszett nekik, hogy így ráncba szedte a sógor a könnyű szájú jegyzőt. Az is visszatáncolt.

– Hiszen csak tréfa. De amilyen rossznyelvű ez a mostani nép, nem lenne csoda, ha kikezdenék. Abban az időben ő tanította.

– Karácsonyig – mondta a tanító. – Akkor otthon fogta a Savanyú.

– Igen, mert a tisztelendő úr is a szabályozás ellen volt.

– Ángyánné – rikkantott ki az utcára a jegyző, aki a rendreutasítás után az ablakhoz húzódott –, Ángyánné, jöjjön csak be. Egy pillanatra. – Ez majd tud valamit – fordult a gazdákhoz.

Harminc körüli menyecske lépett a terembe. Illemtudón az ajtónál maradt, de egy szájtátintásból kiolvashatta az ember, hogy helyén van a szava, s nyelviben hordja az asszonybugylit. Sok karban meghemperedett nőszemély, de olyan, aki mindenikből csak még rátartibban pöndörödik ki.

– Juj, nem időzök ám, főjegyző uram. Sietnem köll, el kell érnem a délit.

– Csak nem a Savanyúék küldik. Tán paszitába hívják a rokonyokat.

– Nem a, hanem a gyereket viszem dajkaságba.

– Elküldik?

– El ám. Az úr egy percig se szíveli. Azért is győzködött, hogy a Csintalanné bejelentette. Mondok, azért ne is haragudjon a tekintetes úr, annak az a kötelessége, előbb köllött volna azt fölgonduni.

– Dajkaságba küldi?

– Az. Van egy nénikém Rákoson. Az abbul él, hogy ilyen orozva kőtt gyerekeket nevel.

– Annyi, mintha elemésztené – mordult közbe Kovács Péter.

Pillanatnyi csönd támadt. A perc pódiumára emelt fehérnép fontoskodva állt a körékoszorúzott férfi arcok előtt. Minden arcban ugyanaz a kérdés settenkedett. A Bodor Vince nyelve fékjit vágta el legelébb a kíváncsiság.

– Aztán kit tiszteljünk a szerkesztéssel?

Az asszonynak egyszerre sietős lett.

– Hogy milyeneket kérdeznek tőlem. Ott voltam én? Kérdezzék meg tőle magátul. De puskát is vigyenek a gyóntatáshoz. Az apja is azzal szedte ki belőle. No de sietek, isten megáldja őket.

– Ne siess, Kati – tartóztatta a kurátor. Mindenfelül pattogott a kérdés.

– Hát kivallotta?

– Puskát fogott rá?

– Te is hallottad?

– Mit mond, ki volt?

A jegyző karjánál fogva tartotta az asszonyt. Szenzációéhes mozdulatok sürr-forró lázában szabadkozott. Alig várta, hogy mindent kitálaljon Savanyúéktól jöttiben, két helyt is kibeszélte a titkát, de itt a fők előtt szabódni akart.

– Juj, nem mondhatom én azt. Megnyuvasztanának érte. Meg az ilyen bajba jutott lány mindent összehord. Ki ad arra? Nem lehet azért egy ember becsületibe taposni. Kiváltég egy olyanéba. Hát mondják, elhiszik azt maguk a tisztelendő úrról? Ugye, nem olyan ember az?

Az enyves légyfogón veszkődő legyek zavartalan gyönyörködhettek a hattyúdalukban. Ángyánné is a maga újra megindult siránkozásában.

– Egy papi személy, akinek hozzá gyereke is van meg olyan derék felesége. És ki mondja? Egy szajhácska. Nem szabad az ilyet azonnal meghitülni. Ond-mond az ilyen mindenfélét. Tán azt hiszi, így jobban megbocsátják.

Nevetni próbált, de senki se követte. Csak a kurátor fél oktávval leszállt hangja bátorkodott elő a vészjósló csöndből.

– Az apjának vallotta?

– Annak. Puskával ment a leányszobába. Minket meg kizárt. Persze hogy kihallgattuk. Ordított az úr, akár az egzecírplaccon. A lány meg csak nyögdelt. Egyszerre elkajintja magát az úr. – Hát a pap volt? A dögön bőgő? No, katakult aztán, mint az egerszegi mennykű.

Így az Ángyánné. S mert a támadt csöndben kényelmetlenül érezte magát, megkotorta a városias cipőjű lába hegyével a padlót, úgy motyogta.

– Hát így volt. Na, nem aggatok tovább. Isten megáldja üket.

Csak a jegyző kappanhangja szólt vissza.

– Isten vele, Ángyánné.

A parasztok is szedelőzködtek.

– Elmenjünk? – kérdezte Kovács Péter a sógorát.

– Menjen a rossebb – rikkant bele a hebehurgya Vince. – Nekem ne prédikáljon a paráznaságról.

– Lassan, sógor – intette rendre a kurátor.

– Az ilyen fehérnép elmásálja a szót – mondta az ámbituson a szikár Pintér János.

– Nem is – kezdett valami maga megnyugtató mondásba a kurátor, de nem végezte be. A többiekben is bennragadt a szó.

Szótlankodva húzódtak a templom felé. A Savanyú ház lezsalugáterezett ablakai előtt még az a kevés beszéd is beléjük fagyott, ami itt-ott a közel húsz főnyi embercsoport masina voltát cáfolhatta. A lehető legkevesebb mozdulattal mentek, csak a báránybőr alul kilopakodó pillantásuk mágneseződött a vakult ablakokra.

A katolikus mester fordult ki a kapun. Szőke, tótbul idefajzott ember, akiről dunántúli ember el se hinné, hogy kolbászt is evett életében. Hosszú, lötyögő csontokat s a magányosok aszkéta dölyfit hordta a szeplő vakotázta, vörhenyes bőriben.

Olyasféle arccal jött, mint amilyet a Polgári Olvasó október hatodiki emlékbeszédéhez szokott felölteni, csak a Damjanich-sirató szája szegére gugyorodott ki a más parókia kárán örvendő pápista kajánság. Előre köszönt. Így tanulta, és így tanította. A kurátort szemelte ki mint kolompost.

– A templomba, Kis úr? – Sose hítta kurátornak, avval a másik felekezet intézményeit ismerte volna el.

– Arra alá.

– No, kíváncsi vagyok a Borbát lelkész úr mai textusára.

– Az ü dóga – röffent vissza Kurátor Kis Béla. De a villámló szeme a sógorát kereste: ládd-e, így vagyunk, hegyibénk jön a pápistaság.

– No, nemcsak az övé. A református egyház is beleszól, ki prédikálja az ő külön erkölcstanát.

– Az egyház, az igen.

– Én is ezt magyaráztam a Savanyú úrnak. Hagyja a presbiterekre. Megteszik azok a följelentést, ha tudtukra adja. De szegény embert elvakítja a harag. Rögtön leült, s beadvánnyal fordult a Székács püspök úrhoz.

– Azt olyan biztos a dolgában? Nagy sor az, ilyen följelentést tenni.

– Ugyan, kérem. Lélektani képtelenség. Egy alig serdülő gyermekleány az adott helyzetben. Hogy az egy ártatlan, s hozzá korra és társadalmi pozícióra olyan távol álló emberre keni a más bűnét. Nem gondolják az urak?

– Mi csak azt gondoljuk, tanító uram, hogy ez a reformátusság dolga – felelt kurtán a kurátor.

– Természetes, ezért is hozom Kis úr tudomására. Kis úr a kurátor, az én fejem nem fáj miatta. Nálunk ilyesmi elő sem fordulhat. Én csak a szegény apát és gyereket sajnálom.

– Sose sajnáljon egy olyan… – akarta megnyomni a porig alázott kálomista dölyf a szót, de csak visszaharapta.

– Isten áldja, tanító úr.

Alig értek ki a mester fületávolából, a néma csoport heves vitatkozásba gajdult. A szembejövő béresnép se feszélyezte őket, annyira megkeverte a gyalázat.

– A vármegye csúfjai leszünk – konstatálta Pintér János.

– A rühes cigánysoriak kipöknek a templomunk elé. És igazuk lesz, én mondom, hogy igazuk lesz – tüzeskedett Bodor Vince. – A veszprémi püspök misét mondat, hogy ilyesmi történt rajtunk.

– Amilyen ez a katolikusság – bólogatott Kovács Péter.

– Hátha nem is igaz – röffent bele a jóakaratú, széltibe nőtt Kertész, de a többiek lehurrogták. Ismerték ők a férfi természetet, nem olyan lehetetlen az. A kurátor is csak legyintett: eh. S valahogy a Juli szolgáló szurtos fejit látta. Hanem azért benne vágott legmélyebb borozdát a fölháborodás.

– Hogy tehet ilyet egy pap? Már a megyegyűlésre se bátorkodhatok oda. Ott is evvel szekéroznak majd.

A templom másfélszáz esztendős tornyából vadgalambok ezüst és szürke színek ezreit szikrázó o betűje röppent a ragyogó júniusi égbe, mintha a toronyórjás fútta volna mulattató füstkarikául őket a falu fölé könyöklő felhőcskék felé. Pünkösd utáni első vasárnap volt.

A parasztok megkerülték a templom főbejáratát, amelyiken az asszonyok meg a kórusra gubbasztó fiatalság szivárog be egymást csodálni. A kis kapu elé kanyarodtak, ahol a tisztelendő úr s az éltesebb polgárnép kerül be. A papház és a templom közti udvaron tanácskoztak.

– Ezt nem lehet annyiban hagyni – állapította meg a kurátor, és szétnézett az egyre sűrűbben gyűlő parasztokon, akik ma véletlenül se feledkezték a Girisichnél a templomidőt.

– Úgy van – szólt közbe a bíró, egy komoly, vörös arcú ember, akiről az hírlett, hogy a menyecskék juttatták bíróságba. – Ha nem tudta megbecsülni magát, lássa.

– Vissza köll szólni neki, ha a paráznaságot emlegeti – bolondkodott Bodor Vince, aki személyes támadásul vette a farsangi prédikációkat. A többiek lehurrogták.

– Nem az – kiáltotta elhatározottan a kurátor. – A templomunkban nem civakodunk. De nem engedjük be.

A parasztok hökkenve néztek össze. Nem történt ilyesmi a környéken emberemlékezet óta. Nagy sor az, a papot kicsukni. A szikár Pintér János szólt elsőnek.

– Béla öcsémmel tartok. Nem köll beereszteni.

Most már mindenki helyeselt.

– Legalább elmondhatjuk, hogy rendet csináltunk a templomunk körül – bizonykodott a kurátor.

– Úgy igaz, Béla sógor. Te vagy a kurátor, neked köll szólani.

– Szólok én – csillapodott tettreszánásba a kurátor. – Az asszonynép menjen csak be, mi kívül maradunk.

Az elszánás megfojtotta a szót. Csakúgy állingóztak a kis kapu oszlopos pitvarfa körül, mint más vasárnapon. Épp hogy a harmadikat is elharangozták, mégse cihelődtek be. Az asszonyok meg a legények a hosszú hatvanötödik zsoltár minden versét kinyújtóztatták, a tisztelendő úr is nézelődött az irodaablakból, az emberek mégse mentek be. Végre is megsokallta: nem halaszthatja délutánra a prédikációt, vette a talárt, a bibliát és az imádságoskönyvet, s kilépett a gyönyörű júniusba.

Kövezett járda vitt az irodaajtóból az oldalsó templomkapuhoz. Azon jött a pap. A pap korabeli férfi volt, oldalt kopaszodott már, de csak mintha a homloka csúszott volna föllebb, csak a markáns férfiarcát nyújtotta meg a kezdődő kopaszság. Olyan volt hatalmas csontokat sejtető, bokaverő talárjában, mint a legfiatalabb apostol. A nyugtalanító parasztcsoportot a figyelem merevebb tartásába kényszerítette. Mint a testet öltő intelligencia szállt a parasztok közé. A kurátor a mennydörgő hangját hallotta, amint láthatatlan tudósokkal és az életet marcangoló, aposztrofált szellemekkel birkózó orgánumát a gyülekezet fölé csördíti.

Mintha a hangja öltött volna testet, amint a nap csillogtatta talárjában feléjük tartott. Kurátor Kis Béla a pitvar egyetlen lépcsőjin állta el a tisztelendő úr útját.

– Akar valamit, kurátor uram? – kérdezte komolyan, a katedrára siető pap gyanútlanságával.

Kis Béla lelke nekigyűrkőzött. A tiszta homlok egy másodpercre visszahökkentette. De most már benne van, kutyafékta papja, különben vége az ő becsületinek. Elég annyi, hogy elficcantja a szót, holtig avval taksálják, a tisztelendő úr előtt is csak habogtál. Szándékánál sötétebben fogta.

– Forduljon vissza, tisztelendő uram. A rektor majd imádkozik. Tisztelendő úrnak itt nincs keresni valója, amíg nem tisztázza magát.

A pap bozontos szemöldökéből ráncok gyűrűztek a feje tetejére. A vére a lábába szaladt, de a hangja a gégéjire.

– Mit beszél? Ember! – És megragadta a kurátor karját, mintha ébresztené. Az kirántotta, mint akit vesztegetni próbálnak.

– Tisztelendő urat megvádolták. Olyan bűnnel, ami a papsággal nem fér össze. Amíg nem tisztázza magát, a templomunkba be nem engedjük.

– De hát miféle bűnnel? – hördült fel Borbát tisztelendő az álmában igálkodó ember lidérckergető hangján.

– Tudja azt a tisztelendő úr! – rikkant közbe Bodor Vince. A többiek visszahúzkodták a mándlijánál fogva. De azért ez a gyanúsítás rúgta ki a parasztok tisztelete alól a gyékényt. A taláros jelenés varázsa megtört. A kurátor ütésre emelte a hangját.

– Ha nem tudja, azt is megmondhatjuk. A tisztelendő úr szedte ki belőlünk. A Savanyú Emminek az éjjel gyereke lett, a tisztelendő úrra vallott.

A papban helyet cserélt a vér a hanggal. Az arcára gutaütéses láz futott, de vagy egy percig szótlan maradt. A pillanatok tizedei is érezhető idő voltak. Minden arcrándulása más indulat felé cibálta a lelkét. Volt ott tiltakozás, Jézus templomtisztító korbácsa, emberi megalázottság, összetört szeretet. A falu gúnyosan nézte. Kirobbant.

– Ez az én templomom. Csak a hatóságom mozdíthat el innét. Ne akasszanak meg a kötelesség teljesítésében.

S jobbjával félrenyomta a kurátort. Erre senki se számított. Hogy erőszakoskodik. A kurátort elöntötte a maga duráló harag. Lesz, ami lesz.

– Ez a mi templomunk! – és visszalökte a papot. Egyedül emelte föl a Molnárék vasrúdját, s ezt a pap is érezte. Az öles férfi hátralépett. A bejáró lépcsőjén megcsúszott a sarka, és zsupsz, végignyúlt a járdán, amelyen tíz év előtt ujjongva lépdelt az első beszédjét megtartani. A parasztok mozdulatlan nézték.

Kurátor Kisék konyháján Juli szolgáló a vasárnapi palacsintát kente, s borsónyi könnyeket potyogtatott a kicukrosodott ribiszkelekvárra.

1926

Öregek

Hamar Györgyné az ablakot is beakasztotta, hogy kipihenhesse magát. Sok ez már neki is. Negyedéve az ipát ápolta ki, tavaly a napát, míg csak az idejük ki nem telt. Most az urán a sor; karácsony óta furtonfúrt beteg, s csak güzmölődik az ételen. Az ő lábai sem bírják, a válla is hasogat, Hévízre vagy Pestre, a Lukácsba kéne vinni. De idén már alig kerül el, jövőre meg az ura nélkül, föl se lehet azt gondulni. Éjszaka is csak fél szemmel alszik, a másik az emberén, minden ágynyikorgásra felrezzen. Nám, most aludhatna, azt sem tud. Bennemocorog a baj, mint gyufásskatulyában a bebörtönzött csibor. Pedig belenyugodott már, napjában tízszer is elmondja, hol a gyerekeknek, hol az érdeklődő vidékieknek: szegény uramnak megváltás volna már, de azért csak nem megnyugvás az. Ott köntörködik a legszebb pillanatban is, ami eljövendő. A minap is a Pistike, a lánya esztendős kisfia örvendeztette meg. Az ölibe vette, ott kacsmargott a parányi féreg, s egyszer csak utánamondja a szájába könyörgött szót: nammama. Hogy örült volna máskor, most mintha kő lógna a szíve akasztóján. Hát azt kinek mondod, hogy nappapa?

A kertablakra aggatott berlinerkendő résecskéin erőszakos augusztusi nap tolakodott a szobába, s arany csipkét vetett a vásott, keresztöltéses asztalterítőre. A bennszorult legyek elégedetlenül dönögtek föl-le a szokatlan hűvösségben, s Hamar Györgyné már azt sem tudta, ők aggatják-e az elszundításban vagy a bánat.

Forgolódott, hánykolódott, szinte jól jött, hogy kopogtak, legalább végképp fölkeltették.

– Zavarom a sógorasszonyt?

– Dehogy, sógor úr, csak tessék.

A dívány húsz év és három gyerek nyűtte rugója nagy sóhajtással engedett a Hamarné fölkászálódó iparkodásának.

Kertész József bíró úr bevárta a sógorasszonyát, amíg kifirhangul, eleresztett egy udvarias „sose vesződjön, sógorasszonyt”, s csak amikor végre leültették, s botját az ágy kávájára akaszthatta, hozakodott elő a jötte értelmivel.

– Mondok, elgyüvök, megnézem a sógort. A cséplés is letelt a délután, ráérek.

– Lett-e sok? – erőltette föl Örzse asszony a kidukáló arcot a maga szarkalábokkal kékülő, megtört ábrázatára. A sógora is meghökkent, mivé esett össze ez a termetes, pattanós bőrű asszony. De csak a tárgynál maradt.

– Olyasforma, mint tavaly.

– Könnyű sógoroméknál, ahol gazda van. Mi még a takarodást se végeztük el, néhány edény zab holnapra marad. Elhiheti, büdös ez a cselédnép, ha nincs mögötte férfi, az istennek se mozdít. Csak egymás közt cicódnak. A múltkor oda is mondtam Bagyurának. Micsoda emberek maguk, én titkolom a bajt, csakhogy szegény uram semmit meg ne tudjon, maguk meg álló nap neszeznek. Na, akkor elröstölködött, de máinap mán megint.

– Így van az – bólogatott Kertész József. – Nem olyan ma már a cseléd se, mint régen. Hát a György? – terelte vissza, a diskurzust. Szeretett volna átesni már a beteglátogatáson. Mondják, nagyon odavan a sógor, azt mivel vigasztalja férfiember az ilyet.

– Kiült a kertbe. Amióta beteg, igen szereti a kertet. Szegénykém egész életiben se időzött kinn annyit, mint most ezen a nyáron. Tegnap vót-e, nem, hetfén – megyek ki érte, mondok, meghűti magát, mert már esteledett, hát hol az én uram, sehol sem lelem. Megijedek, há lett ez el, attúl féltem, valami baj érte. Hát csak beszól az utcáról, hogy nédd-e, kigyüttem, ezeket az őszirózsákat nézem, sose voltak ilyen szépek, mint az idén. S szinte úgy elgyönyörködött bennük.

Vékony, szép metszésű orra kipirosodott, ajkait nehéz rángatózásba csücsörítette a kikívánkozó pityergés, annyira meghatotta a visszahítt kép: az ő erős, szerző lelkű ura, amint az őszirózsákban gyönyörködik. Ebben a képben babusgatja majd el az embere betegségit, ez lesz az utolsó napjairól rajzolt festmény; iparkodik is elmondani, egyszer, tízszer, így csiszolódik meghatóbbá, mind meseszerűbbé.

A sógor maga elé meredt. Maga is hatvanon át hajlott, de még daliás, szálas ember, ilyenkor azonban egykettőre kikezdi az embert a baj. Lám, a sógora is, hogy keménykedett, hogy buzgólkodott, még egy esztendeje is. Most meg a kertbe ül, mint valami vénasszony.

– Elgyütt a mi időnk, sógorasszony. A Feszli mit mond?

– Nem mond az semmit. Rák, nyelőcsőrák. Imádkozzunk, hogy hamar túlessen rajta.

– Hallom, hogy enni se tud.

– Nem az. Ahogy beveszi, ki is bukja. Egy kis kávé, ha lemegy, a tojás már megakad neki. Lenyelni: lenyeli tudja, sógorom, de csak egy percig marad benn, aztán már gyün is vissza. Mondom is a lányomnak, sose hittem, hogy az ilyesmit megszokjam. Azelőtt, még ha egy állat tett is úgy, hát mentem és utánoztam, most meg vele eszek szegény galambommal, nehogy azt higgye, utálom, s bizony tízszer is megesik, de én csak letörülgetem.

– Azt mennyit jósul a Feszli?

– Legföllebb ezt a hónapot.

A sógor értelmes férfiarca még jobban bespalétázott, látszott rajt, tanakodik valamin, de redőnyök mögött. Végre is kiböffentette.

– Végrendület van-e?

– Nem köll ide, sógorom, nem olyanok az én gyerekeim.

– Láncon kezes az ördög. Én megíratnám, ha rajtam állna.

– Nincs nekem ahhoz szívem. Hogy én szóljak neki.

– Tudja ő azt. Nem olyan ember, hogy ne tudná.

– Nem tudja, elhiggye, sógorom. Én is csak ezen csodálkozom. Nem hallottam én annak a szájából, hogy így vagy úgy, meghalok vagy mi. Inkább egyre tervül, hogy az ólakat elviteti a ház mögé, a kutat is átcsináltatja szivárványosra. Pedig szegény igazán láthatná már. Nincs azon egy girizd hús se.

– Én nem szólok bele, sógorasszony. De azt tudom, ahol nincs végrendület, ott vége a testvériségnek. Gondoljon csak a Molnárékra. Milyen köztiszteletben álló család volt, azt összeakaszkodtak, mint a cigányok.

– Igaza van sógor úrnak. Más is mondta, de nincs szívem hozzá. Ki tudja, meddig elél, azt abban a tudatban.

– A sógor elmegy, de mi itt maradunk.

– Istenem, mit csináljak? – tépelődött a megszorított asszony. – Ha sógorom szólna. Vagy célozna legalább.

– Bajos az ilyesmi. Ha a magam családja volna. De így, még ki tudja, mit föl nem kőtenek, hogy tán ezért vagy azért tette.

Szabadkozott, de befele eltökélte, hogy szól. Mégiscsak ő volt a barátja, a nénje ura, tartozik vele a gyerekeinek. Hanem azért nem ígérte meg, hátha nem sikerül, ne mondhassák, hogy nem elég ügyes. Fölkelt.

– Kinézzünk, sógorasszony. Eltelik az idő.

Megkerülték a házat, ki a kertbe, amely széles L alakban kerítette az öregapák építette, mohás hajú házat. Ott ült a gazda a fehér kerti lészán, vakmeredésű szemmel nézve el az estére záródó nebáncsvirág, a tömött violák, nyugtalan verbénák s a szomorú gerepcsinek fölött. A keze a térdén, mint aki épp föltápászkodni készül, de előreesett vállai hosszú mozdulatlanságot hordtak.

Hamar György a lépések felé erőltette a szemét, de másodpercekbe került, amíg a néző szeméből kivirágzott a meleg fölismerés.

– Ülj le, sógor – s helyet csinált mindkettőjüknek a lészán. A gazda akart lenni; ő az, aki itthon van, még nem annyira haldokló, hogy a házbeli otthonosságát megcáfolná az életbeli idegensége. Kertész József leült, s a régi, szőlőhegyi hangján tudakolta:

– Hogy vagy, sógor?

– Köszönöm, tegnap meg ma valamistég jobban.

– Majd csak megjavulsz.

Hamar György nem szívesen beszélt a betegségiről. A beteg nyűg, a betegség szégyen, ebben nevelődött, s szíves-örömest legénykedett volna, csak ne sápítozzanak fölötte.

– Időbe kerül az.

S mindjárt el is másálta a szót.

– Hát a faluban mi újság?

– Megvagyunk. A hősök szobrára ötven milliót szavazott meg a község.

– Ötven milliót? – A beteg föl sem tudta gondolni a túlságos számot. Egy szoborért.

– A Molnár Pista erőszakoskodott, hogy pont Ángyád legyen a legutolsó, másutt már el is felejtették, hogy szobruk van.

– A katonáknak már mindegy.

– Igaz, a Pistáék ügyében meg megvolt a főtárgyalás – vetette oda a sógor csak úgy félvállról, mintha épp eszébe ötlött volna, pedig ravasz haditervet gombolygatott, fejtegetett. A beteg erőltette a fejit.

– A hagyaték?

– Az. A tanult fiú is azt kapja, amit a másik. A bíróság semmibe se veszi. Nyolc év Pápán, négy az egyetemen, az semmi. Eszi a méreg Pistit.

– Bizony, az baj.

– Nem is értem Molnár sógoromat, ő nem vót olyan, mint a régi öregek, azok az istennek nem végrendülköztek volna. Ez mai ember volt, azt így hagyni itt a családját. Én csak eltüsszentettem magam a télen, már elhívattam a jegyzőt.

– Te?

– Az ám, amikor te a vért hánytad – hazudta kegyesen a sógor. Hamar György elértette a szót. Kutatott valamit a sógora tekintetében, s hogy megtalálta, lekumta a magáét.

– Igazad volt – pusmogta, s már a zab felől érdeklődött, hogy hány mázsát adott.

Meghiúsult a roham. Kertész József maga sem volt tisztában vele, mire ment a Györggyel. Kérdés és válasz mind ritkábban pötyögött, végül is fogta a kalapját, s elballagott. Mikor Hamarné a vendégtisztelő kikésérésből visszacsoszogott, az urát behunyt szemmel találta. Azt hitte, elbólintott, s óvatosan settenkedett az ágyások közti pici utacskákon; a lészára telepedni nem mert, félt, hogy reccsenéseivel fölzavarja.

– Örzse!

– Nem alszol?

– Csak elgondukoztam.

– Micsodán?

– Hogy milyen jó vagy te hozzám. Ládd-e, eddig a nagy robotban, igálkodásban észre se vettem. Most sokszor elspekulálok, hányszor megbántottalak.

Az asszony a padra telepedett, s nagycsöndű szavakkal leplezte a szakadozó sírást.

– Kár arrul beszélni. Emberek vagyunk.

– Igaz. De azért sok másképp lehetett volna. Mindennek a szerzés az oka. Nem is gazdálkodom én többet, ha meggyógyulok sem. Tudod mit, hazahívjuk a fiunk, gazdálkodjon ő, eleget nyomorgott a másén.

– Nem lehet azt. Hogy él meg az ötven holdból, ami ráesik?

– Nem is abból él meg. Az egészből. A lányokét meg a mienket is ü munkálja, mintha bérlet volna. Egy mázsáért odaadjuk neki.

– Bajos az – vacogott régi, kedves terviért az anya. – Mi sem élünk örökké. Azt akkor szétmegy a bérlet.

– Igaz. Azért kellene végrendületet csinálni. Abban is kikötném, hogy a bérlet a Gyurié.

– Ráérsz te a végrendeleteddel – félősködött Hamarné.

Az ura az arcába kémlelt, és elhallgatott. Egy árnyék csöndjiben tépődött a két öreg. Végül is az ember az asszony ölébe nyúlt. Megkereste a kezét, és megszorította.

– Édes párom. Mondanék valamit.

Annyi gyöngédség szoronkodott a torkában, mint soha. Amíg férfi volt, a mohó élő és szerző erő viharzott benne, ő feküdt rá először a nemesek szétparcellázott birtokaira, húsz év előtt ő vette az első cséplőgépet, ő alapította a Hitelszövetkezetet, volt elöljáró, presbiter, kiállításon kitüntetett lótenyésztő, csatangoló hím, de gyöngéddé csak a halál előtt horgadt, amikor a betegség mérgei kilúgozták minden mohóságát, s maradt az örök emberi alapszövet.

Az asszony megsimogatta a halántékát, amely mélyre esett az ezüsttarkás fürtök alá. A férfi zavartan hebegett, mint aki kíméletes akar lenni, de tudja, hogy úgyis hiába.

– Örzse, ez a Feszli nem az igazat mondja. Más bajom van nekem.

Az asszony összerezzent, szinte sikoltva tiltakozott.

– Há gondúsz? Pesten állapították meg.

– De nem, amit ü mond. Aszongya, görcsöt fog a torkom, azért nem tudok nyelni. Hát akkor mért vót véres a klinikán a szonda? Beszélhet nekem.

Az asszony a keze közé fogta a zokogással küszködő fejet. S mintha láthatatlan rossz angyalokat hessegetett volna, csuklott és tiltakozott.

– Galambom, képzelődöl.

– Nem, nem – makacskodott a beteg, bőbeszédűen most már, mert percnyi megkönnyebbülést okozott, hogy a zárkózottság odvaiból elengedhette a maga kétségbeesését.

– Tudom én, édes párom, már Pesten a kórházban tudtam, csak nem akartam, hogy te is tudd. Mert úgy volt, hogy jövök én a röngönyözésbül, de nem tudtam, ehetek-e ebédet, vagy böjtülnöm kell, mert délutánra is be voltam rendelve a bélröngönyözés miatt. Mondok, megkérdem a segédtanárt, mert igen barátságos magyar ember, szívesen elbeszélgetett; mindig avval fogadott, hogy vagyunk, Hamar bácsi. Hát az iroda ajtaja meg nem volt becsukva, csak éppeg betéve. Megállok én a küszöbön, és hallgatom, hogy a Csiki, mert így hívták, épp telefonál. Hát éppen azt telefonálta, hogy rákja van, sajnáljuk, nem segíthetünk rajta.

– Másról mondhatta.

– Nem is volt ilyesforma betege. Meg délután bejött a Gyuri. Mondok, te telefonáltál, mert mondja a segédtanár, hogy valaki telefonált. Hát csak megmondja, hogy ő.

Az asszony tehetetlenül zokogott, a halál udvarában is pontos érvelő előtt.

– Az még májusban volt. Azóta tudom. De nem akartam, hogy te is tudd. Elég jókor…

A szája zokogásba futott, és odaroskadt az asszonya vállára.

– Csak egy évet élhetnék még, édes párom. Hogy veled szemben is jóvá tehetném…

Az asszony görcsös rángatózásban cirókálta a szárnyai alól kicsúszó férfiember fejét.

A kertajtó felől apró sikongások kerekedtek. A Pistikét hozta az anyja. A gyerek böcölléző lábakkal szaladt a két öreg felé. Az öregek visszakeményítették magukat. Örzse asszony az ura ölébe csúsztatta a gyereket, s biztatgatta:

– Mondd, kezit csókolom, nagypapa.

A gyerek szétjártatta világoskék szemét, s a tizedik biztatásnak utánaszótagolta:

– Nappapa.

És belekapaszkodott a rákos ember bajuszába.

1926

A kalap

– Isten megáldja őket – mondta a sofőr a konyhaajtóban, és uras kezét beledugta a jövendőbeli anyósa mereven előrenyújtott ujjai közé, úgyhogy éppen csak az ujjaik hegye érintkezett.

– Isten áldjon meg, Feri – mondta Sebestyénné, aki már az eljegyzés óta tegezte a sofőrt, bár ha lehetett, inkább eltessékelte vagy elharapta a bizalmas megszólítást. De hát hiába, ő szánta meg Marit, az ő lelkén szárad a házasság, neki kell barátságosabbnak lennie.

– Isten áldjon meg, fiam – mondta maga a gazda is, akinek idáig mindig a napszámosokkal volt dolga, ha a jövendőbeli véletlenül a szobában érte. Ma azonban kiböjtölte mellette a délutánt. Ha már az övé lesz a Mari, meg kell adni neki a becsületet. Ne mondhassák, hogy azért nem becsülte meg a lányt, mert az apja így meg úgy. Mert hogy nem fogja megbecsülni, afelől bizonyos volt. Ki hallott ilyet, hogy egy derék pógárlány soférhoz menjen. Kapott vóna ez, amilyen szép szál, magához valót is, de hát ilyen a fehérnép. Ő már nem bánja. A lány kereste magának. Ő csak sajnálja, mert ez volt a hét gyerek közt az utolsó, és más jövendőt gondolt neki.

Megszorította a sofőr öklit, végigsimogatta a leánya megsoványkodott, kerek cigányarcát, s valami olyat érzett, amit ha szavai lettek volna, így fejez ki: hát kirepülsz, én kis galambom, s azzal már rá is neszezett a lovakat itató szolgalegényre, mit sajnálja a derekát, nem látja, hogy nincs a lovak előtt víz.

A fiatalok nevetgélve mentek végig a tornácon, ki a kisajtóig. A lány a kisajtón belül maradt, ahogy illett, a fiú kívülről könyökölt rá a kapu fájára, így diskuráltak egy darabvást. Az örömanya, amennyire már örömanya volt szegény, a konyhaajtóból nézte a veje délceg járását; ha nem is nagyon volt ínyére, hogy a Mari soférné lesz, az asszonyféle helyesölte a választást. Még a karját is milyen akkurátusan teszi a Mari derekára, érthet hozzá, az ilyen kitanult. Csak sofőr ne volna. Hanem hát nem olyan mindennapi sofőr ez, s ebben megnyugodva maga alá kerítette a kissámlit, ölébe vette a vájdlingot, hámozta a krumplit, s a legényfiaira gondolt, hogy azoknak milyen feneketlen a gyomruk.

– Aztán szép lesz-e az én kis asszonykám? – kérdezte a sofőr azon az indokolatlanul is huncutkás hangján, amivel a parasztlányok szívét megejtette. Szép, fekete, ösztövér fiú volt, s a kötekedő bajuszkája alól két nedves, piros ajak ingerkedett a világgal. – Mert azt akarom, hogy a gróf is elkápráddzon tőled.

– Hát csakugyan a gróf lesz a tanúd?

– Hát! Talán azt hitted, viccülök. Nem úgy szeret az engem. Úgy teként az engem, akar a barátját.

– Én azt hittem, csak úgy mondod.

– De komolyan. Már a hízót is beállította. Azt mondja: azt akarom, hogy meg legyen velem elégedve az asszonyka. Hát csak azért mondom, hogy te se hozz rám szégyent.

– A fehér ruhámat együtt vettük. A polgárira meg az lesz rajtam, az a szürke selyem.

A fiú összeráncolta a homlokát, és elgondolkozott. Ruhaügyekben, az elegancia kérdésében ő volt az illetékes.

– Amelyiket Fehérvárt vettétek?

– Az.

– Az jó lesz. Ahhoz a kalapod is passzul.

– A kalapom?

– Az.

A lány elnevette magát. Csengőt, jóízűt nevetett, de úgy, hogy átérzett a csengésin az a parányi zavar, amit betakart vele.

– Csak nem gondulod, hogy kalapba megyek a községházára? Ki is csúfulnának.

– Már mért csúfulnának ki! Ezután úgyis kalapban fogsz járni.

– A kastélyban, az más. Itt kicsúfulnának a lányok. Hogy nekik akarok hencegni.

– Mit törődsz te a lányokkal? Csak nem vihetlek a gróf elé hajadonfőtt. Nem vagy te summás vagy szolgáló.

A leány csillogó szemét bepárázta a zavar. Nem merte tovább feszegetni a dolgot, de tudta, hogy itt valami nem klappol. Abba az apja is beleszól, de még az anyja is, pedig az nem húzódozna a divattól. Igaz, nem olyan nagy dolog az a kalap, ha ő úgyis úriasszonyféle lesz. De ismerte az itteni népet. Az asszony testvérei búgnának össze legelébb, hogy hú, a Mari meg már nem tudta bevárni, amíg a kastélyba kerül, már itt a fejére tette a kalapot. De hát a vőlegényit sem akarta megbántani. Ha nem is árulta el, de a szíve fenekén nagy respektusa volt előtte a sofőrnek azon felül is, amit a szerelem csöpögtetett belé. Sőt, talán ez a respektus volt a nagyobbik. Mert hisz szép, derék legény udvarolt neki más is, az Erdélyi Jani tán szebb is volt, hanem a sofőr, az más. Már maga a gróf gyönyörű sárga autója, amin ki tudja, miféle országokon suhantak át. Meg az is, hogy a gróf annyira megbecsülte. Mintha csak a titkárja lett volna. Mondják, az apja a kommunizmus alatt a gróf életét mentette meg, hát a fiának akarja visszahálálni. Három szobájuk lesz, a bútort is a gróf adta bele, neki csak a hálót kell belevinni. Egész úriasszony lesz a Jani mellett. Az Erdélyi Jani, az valóság volt, a Feri az álom. S ő már a falu új nemzedékéhez tartozott, amelyiknek legalább az asszonyfele lassan-lassan fogékony lett az álmok iránt. Hogy őt egy kérges ujjú paraszt simogassa. A Feri még az olajat is lemossa a keziről, benzinnel mossa le, és manikűrözteti az ujját. Hanem a kalapból, abból baj lesz.

Feri a Mari hallgatását elintézésnek vélte, nem is akarta tovább feszegetni a dolgot, hadd szokja meg az asszony, hogy itt az ő szava ellen nincsen apelláta. A Mari nem mert szólni. Semmi sem olyan nehéz egy nőnek, mint azt bizonyítani, hogy ő nem olyan úr, mint amilyennek a vőlegénye tartja. Tűrte, hogy a Feri bolondságokat suttogjon neki, s míg a legény torka átforrósodott, az ő fejét, mint vasabroncs, szorította a kalap, ami holnap nem lesz rajta.

Még vagy egy negyedórát sutyorogtak, akkor Feri megcsókolta a Mari kezit, ez is olyas bolondság volt, amit az apja nem állhatott, de amire a Mari határtalan büszke volt, s nagyokat csapva pálcájával a puha bőrcsizmára, nekivágott az országútnak. Mari visszatámolygott a konyha elé, odatámaszkodott a pitvar meszelt oszlopához, és nézte az anyját, amint a krumpliról az S és E betűk mindenféle változatát hámozgatta.

– Édesanyám – szólalt meg kisvártatva a leány bizonytalanul, mint aki egyszál csónakban a viták beláthatatlan óceánjára ereszkedik.

– Mi az, Mariskám? – kérdezte Sebestyénné, aki a krumplihámozás monotóniája közben lassan beleringatta magát abba a megilletődött, siránkozó, kikísérős hangulatba, amiket temetésre vagy férjhez menő lányuk búcsúztatására öltöznek fel öregebb parasztasszonyok. Máskor csak Mari volt a lánya, most Mariskám. Máskor „tedd ezt”, vagy „mit háborgatsz”, vagy „hol maradsz már” jött utána, most egy bánatos sóhajtás, amilyet mészárosnak küldött bocija után sóhajthatna a tehén, ha tudná, mi történik a magzatával.

– Édesanyám, tudja, mit akar a Feri?

– Mit, édes leányom?

– Azt mondja, hogy a gróf lesz a tanúja. És hogy a gróf elé nem állhatok, mint egy summáslány vagy szógáló.

– Dehogy állsz, galambom. Elbocsátunk mi téged úgy, hogy elvádulhat.

– Az ám, de…

– Nem elég finom a ruhád? Száz pengőbe gyütt métere. Különben is ő választotta. Apád mondta, menjen ű is el, nehogy panasza legyen. Bizony, az Örzsi meg a Juli ura oda se szagolt a stafírungnak. Az kellett volna! De mondok, egy ilyen sofőr.

– Nem is a ruhával van a baj. A kalappal.

– A kalappal?

– Az. Azt akarja, hogy kalapban menjek a községházra.

– Kalapban?

– Abban.

– No hát, arról csak tegyen le. Apád a világból is kiöl. Meg igaza is van. A mi házunkból mi úgy eresztünk el, ahogy fölneveltünk. Minekünk kalap nélkül is jó voltál. Ha neki kalappal kellesz, mi megvettük a kalapot is, de ebben a házban föl nem teszed.

– Jaj istenem, ebből baj lesz. Ha a Feri megharagszik.

– Dehogy haragszik, Ha a kalap kellett neki, akkor ne kért volna parasztlányt.

– Nem is ővégette. A grófért. Neki így is jó vagyok. De hát a gróf lesz a tanú. Én azt hittem, csak bolondéroz, és a végin is az ispánt híja el, mert avval volt jó barát az apja. Hát most mondja, hogy a gróf lesz.

– Az?

– Az. És a gróf megsértődne. Vagy azt mondaná: hát csak ilyen lányt tudtál szerezni, Feri, akinek még kalapja sincs?

Az öregasszony leejtette a kis kést a tálba, fölállt, a vájdlingot a tornác könyöklőjére tette, s a krumplihajat kisöpörte a kötényéből. Az öreg Sebestyén is bebotorkált az istállóból. A sárvason lepucolta a csizmáját. Jó soká pucolt, s nagyokat hümmögött közbe, oldalt-oldaltpislantott a leányra, szeretett volna valami becézőt mondani, hogy holnapután este ki lesz az ő legkisebb bogara, de a fene egye meg, nincs ínye szerint a házasság, mit beszéljen akkor róla. Hogy visszajöhet, ha elveri az ura? Hát csak az asszonynak szólt oda:

– Elüzentél a böllérnek?

– El. Kora hajnalban levágja a disznót.

– Hát csak azért.

Azzal beballagott az első szobába, hogy elrakja az ivószerszámot, amivel a jövendő vejét traktálta. Mari oldalba lökte az anyját.

– Most kérélje meg.

– Én?

– Maga. Hogy nem a Feri, de hát a gróf miatt.

S olyan igazi gyermekszorongás volt a hangjában, hogy az asszony szó nélkül utánafordult az urának. Igazis, még holnap ország-világ előtt kapnak össze.

Mari egyedül maradt a tornácon. Az anyja sámlijára ült, és a kezét tördelte. Megrebbent lelkiben már látta a két férfit, amint egymásnak esnek. Hát neki még az az öröme se lehet meg, ami más lánynak, hogy békességgel menjen ahhoz, akit szeret. Szinte haragudott az apjára. Mért is ellenezte a Ferit? Csak amért nem paraszt, mint ő? Hát mindennek úgy köll maradni, ahogy volt. Hja mert a régiek! Mert a régiek azt mondták. A régiek így csinálták. A régiek azt se tudták, mi az autó, meg mi az a sofőr. Nem maradhatott ülve; ide-oda téblábolt csak a tornácon. Az anyja se tud a sarkára állni. Biztosan csak köntörfalaz az apja előtt. Hogy hát bizony, Jóska, igazad van, de ha ez a lány már annyira akarja. Meg én is mondtam neki. Mert, jaj, hogy ő ki ne essen a becsületből. Ahelyett, hogy megmondaná. S hirtelen olyan kíváncsiság lepte meg, hogy a háta is beleborsódzott. Odasomfordált az ablak alá, s mintha a tornác könyöklőjire futó sarkantyúvirágot vizsgálgatná, hegyezte a fülit, hogy mi szivárog ki bentről.

– Tőlem a herkópáter is idejöhet – kiabált az apja. – Ebben a házban én parancsolok. Állt volna össze valami szobalánnyal. Arra minden elhányt rongyot ráaggathat. De hogy engem is nyújtóztattak volna ki, amikor rád hallgattam! Hogy a más cselédjinek a szógálója legyen a leányom. Ki parancsul abbul, hogy megy a községházra? Ahogy az apja elbocsátja.

– Hát persze hogy úgy – sopánkodott az asszony a meggyőzés igen kis reményével. De a férfi tovább föcskendezte a fél év óta belé torlódott keserűséget. – A lányom nem köll hajadonfőtt. De a föld, amire mezítláb járt ki, az köll neki. Van esze. Utálom, amelyik férfi így riszálja magát. Látja az urától, azt ő is úgy csinálná. De belőlem nem csináltok falu csúfját. Így is eleget röhögnek rajtam. Azt hiszed, más nem veszi észre, hogy mért pártul annyira a gróf egy nyomorult sofőrt. Azt hiszed?

– Mért? Hát az apja miatt.

– Az ám. De mást beszélnek.

Mari elborzadva húzódott vissza az ablaktól. Az udvar felül valaki hangos jó estét köszönt. A bátyja jött meg a barátja, az köszönt oda neki. Nem leskődhetett tovább. Ugyan, mit beszélnek a Feriről. Persze, irigyülik őt a büdös parasztok, amért a gróf úgy segélli. Megrontanák az örömit. Mert lakást vett nekik, és hízót állított be, egy svájcert is ígért, s nászajándékul rádiót kapnak tőle. Hát kell, hogy beleköpjék a boldogságába a maguk nyálát. Igaz, a minap a Kovács Erzsi is mit mondott, amikor dicsekedett neki. Hogy talán fia a grófnak a Feri. Elgondolkozott. És ha az. És ha az! Mari az új világ leánya volt, s szinte beleborzongott, hogy a Feri talán igazán a grófnak a fia.

A pince fölé hajló szederfa mögött kialudt az alkonyi ég utolsó parazsacskája is. A fa, a pince, a pince melletti farakás egyszerre megsúlyosodott, bizonytalan lett, s a bozót felől hosszú sóhajtás hallott. A konyhában fölsrófolták a petróleumlámpát, a négy fiú s a szolgalegény totykos csizmáikkal a konyhaajtó elé csoszogtak. Mari is bement, hogy föltálaljon nekik. Az apja még nem jött ki. Az anyja a tűzhely mellett állt. A karikával babrált, s a lyukon át kicsapó láng bíborában káromkodott. Olyan volt, mint egy boszorkány. A fiúk a kanalakat csörgették, valamelyikük valami bolondot mondott, s nagyot kacagtak rajta.

– A Ferinek köll engedni – motyogta Sebestyénné, míg a fiúk krumplikásáját a jó hagymás zsírral végigcsurgatta. – Tudod, milyen apád. Hajaj, ölöget veszkülődtem vele. Beszélj a Ferivel, mihást idejön. Az is belenyugszik. – Többet már nem is mondhatott, sürgette a kása. S aznap nem is esett szó a kalapról.

Mari ezen az éjszakán nem aludt a szüleivel, mint idáig. Az első szobában vetettek neki ágyat. A sublódra kikészítették a menyasszonyi ruháját, a fogason ott csüngött a selyem ünneplője. S amint a fejét a tarka cihás párnába fúrta, a gyertya hol szűkülő, hol táguló fényinél a sublód előtt álló brókátcipellőre bámult. Azokban a cipőkben fog ő a templomba menni. Eszi a lányokat a penész, olyan szép lesz. Minden olyan jó volna, csak a kalap! Még hallotta az ablak alatt elnyikorgó első takarodó szekereket, amikor virradat felé egy órára elaludt. Azt álmodta, hogy gyerekek megint, és bótost játszanak. A szalmakazal aljában. Tök volt a marhahús, homok a cukor, és sárból formált gombócok a kenyér. A Pali öccse meg az Erdélyi Juliska meg az Erdélyi Jani voltak a vevők. Akáclevél volt a krajcár, az eperlevél a koronás. S ő már minden pénzüket elnyerte. S akkor ő azt mondja: eriggyetek, nem játszom veletek, én királyné vagyok. S fogta a fél tököt, és a fejére nyomta, hogy az a koronája. És szaladt föl a háznak, hogy ő a királyné. De a házban akkorra tenger nép volt. Szegény Palit temették, aki közben mintha meghalt volna. Épp a tisztelendő úr imádkozott a koporsó felett, s mindenki őt figyelte, amikor odaért. Az anyja kumkod, meg mindenhogyan pirongatja, hogy vegye le azt a tököt a fejiről, de ő nem tudja. Akárhogy erőlködik, a tök a fején van. Akkor az apja is elé áll, s a nagy harcsabajusza alól, amelyik most megint olyan nagynak tűnt fel, mint gyerekkorában, szidja őt, hogy erre volt eszed, a tököt a fejedbe dugni, te cábár, meg más ilyesmit. Ő térdre esik, csuklik, sóhajt, úgy könyörög, hogy csak most bocsásson meg neki. De az apja hajthatatlan. S csak megmakacsul benn, hogy hagyják a fejin a tököt. Úgy kell neki, minek akart királyné lenni.

Arra ébredt, hogy kétségbeesetten szorongatja a fejit, az anyja meg kőtögeti.

– Mit rísz, Mari?

Mari zavaros szemekkel bámul az anyjára.

– Hát hogyne rínék, édesanyám. – Majd egyszerre elneveti magát: – Látja-e, mit álmodtam? – Aztán megint csak elkomolyodik. – Hány óra?

– Hat, kis szógám. Hat óra van – s ezen meg Sebestyénné pityerkedik el. – Hát ennek a napnak is föl kellett virradni – motyogta kenetesen. – Ezt is meg kellett érnem, én kedves galambom. – S odaborult a lánya vállára, és nagy hápogások közt sopánkodta. – Hogy téged is leszakítsanak rólam. – Mari ott feküdt az anyja karjaiban, de nem tudta átengedni magát a zokogás édes áramának. A kalap motoszkált az agyában. Juj, csak ezen legyek túl, gondolta. S mindgyárt hozzágondolta: csak ebbül a büdös házból kikerüljek.

Megfeledkezett róla, hogy utolszor ébred lányfővel, és utolszor találja magát a szülői házban. Csak a kalapra gondolt, s az elkerülhetetlen veszekedésre. Hagyta, hogy az anyja fölöltöztesse. Még a didergős lábára is az anyja húzta a lakkcipőt. Szegény kis virágom. Sose lesz ilyen dolgod, sopánkodott az asszony. A lánytestvérei is eljöttek, az Örzsi meg a Juli, s azok is nagy rívással estek a nyakába, hogy szegény testvérünk. De már azon minutában a lakkcipőjét nézték, hogy az milyen jó lakk, meg a selyemruhája selymit tapogatták.

– Én a jegyző elejbe is abban mentem, amiben a templomba – mondta Örzsi. – Akkor még nem volt ilyen világ.

– Mért mentél paraszthoz? – zsörtölődött a Juli. – Mentél vóna te is ilyen úrhoz, mint a Marink, akkor neked is került volna.

Mari süketen állt a szánalom és irigység záporában. Máskor piros arca viaszsárga volt, s parazsas szemei meghideglelősödtek.

– Azért nem kell úgy félni – motyogta az Örzsi, aki a rosszabb szájú volt. – Mink is voltunk ilyen helyzetben, azt mégis itt vagyunk.

– Juj, de ronda vagy te, Örzsink – motyogta Juli, s a szája elé gyűrte repedt körmű, cserzett öklit.

– Az ám – kezdte az öreg Sebestyénné –, a Feri meg azt akarja, hogy a polgári esküvőre kalapban menjen.

– Kalapban? Hát igaz, aki nagyságos asszony lesz – gúnyolódott az Örzsi.

– De én el nem megyek veled – háborodott fel Juli.

– Az apjuk sem engedi – vigasztalódott az öregasszony. – A Ferinek le kell tenni róla.

Azonszóra szép, úri homokfutó állt meg a kapu előtt.

– A Feri – lelkendezett Örzsi –, de hogy ki van agyusztálva.

Csakugyan a Feri jött, szmokingban, a gomblyukában egy kis mirtuszág, mintha maga a gróf volna. Nagy fehér csokrot hozott a menyasszonyának, csupa La France rózsa, a gróf virágházából. Mari reszkető kézzel babrált a csokorral, azt se tudta, mit kezdjen vele, egyre a kalappal vesződött.

– Hát egy csókot se kapok – kérdezte az uraktól tanult hangján a sofőr. A leányoknak, de az öregasszonynak is kívül akadt dolguk.

– Aztán szólj ám neki – súgta Sebestyénné –, nehogy induláskor kapjatok össze.

– Ejnye, de sápadt az én kis galambom – mézeskedett a sofőr, gyöngéden átkarolva a menyasszonyát. Mari meg se mukkant. Kinn haragosan dudált a szél.

– Rossz idő van. A nap süt, a szél meg fú.

– Te, Feri!

– Mi kell, galambom?

– Édesapám nem engedi a kalapot.

– Nem engedi? Mesebeszéd. Majd beszélek vele.

– Az istenért, csak te ne. Azt mondja, ha így szerettél meg, hát így is vigy el.

– Lárifári. Itt nem rólam van szó. Hol van édesapád?

Az öreg nem sokat kéretett magára. Ha már elkezdte, tisztességgel kellett befejeznie. Hozta a pálinkát, hogy megkínálja vele a vejét. Az a koccintás után kirukkolt.

– Hallom, édesapám ellenzi, hogy Mariska kalapban esküdjön.

Az öreg fölütötte a fejét. Hogy az ő házában vonják őt felelősségre, hogy mit ellenez, meg mit helyesöl. Ez a cseléd! Akinek csak a földért kell a lány, meg hogy polgárnak számítson. Végigmérte a fiatalembert.

– Ellenzem.

– Márpedig értse meg, édesapám. Nem énértem, de…

Az öregnek ez az „értse meg” még jobban a szívibe ütött. Hogy ez a taknyos biztatja őt, hogy értse meg. Mintha ő nem értené úgyis, amit ez meg akar értetni vele. Hát miféle buta parasztnak gondolja őt, hogy így merészkedik vele. A konyhában a főző asszonyok kacarásztak, csupa sógorné meg komaasszony. Visszagyúrta a haragját. Hogy hirdessék a faluban.

– Értem én, fiam. A te asszonyod, te rendülközöl vele. Ha kalap kell, hát kalap lesz a fejin. Az ajtóm előtt fölteheti a kalapját, de az ajtómhoz vissza ne gyűjjön benne.

De erre már a vőnek is arcába szökött a vére. Micsoda buta állat ez, hogy juszt is, csak azért is. Hogy megmutassa, ki az úr. Ha most enged, sose lesz becsülete a felesége előtt. Fölvonta a vállát, és ingerülten vetette oda:

– Nevetséges.

No, de erre az öregben is elszakadt a gát.

– Nevetséges vagy nem nevetséges, megmondtam. Te vagy a gyerek. Ehhöz tartsd magad.

Mariska nem bírta tovább. Azt hitte, most mindjárt egymásnak esnek. Szaladt ki, zokogva, a főző asszonyok közé. Az anyja vállára esett, úgy sikította.

– Hogy édesapám is milyen! Hogy édesapám is milyen!

A sofőr is kijött. Nagy ágálva magyarázta az igazát. S hogy ő most már azért sem enged. S nem hagyja magát kinevettetni. A főző asszonyok, testvérek egy szálig az apa pártján voltak, de egyikük sem mert meg se mukkanni. Hátha csúnyául tesz velük. S már előre viszolygott a hátuk a botránytól, milyen nagyszerű lesz vasárnap délutánokon, ha összejönnek, a Mari esetjit tárgyalni. Sebestyénné bölcshöz illőn fogta föl a helyzetet. Odaintette az asszonylányát.

– Hozd ki, Örzsi, a kalapot. A kalap kell neki, itt a kalap.

Sebestyén Mari szép ezüst ruhája fölött szerény krémkalapban lépett a tornácra. Igen egyszerű kalap volt. Ruhából, harisnyából, cipőből a legpazarabbat vetette meg, de a kalappal óvatos volt. Az éppen csak hogy kalap volt, de épp elég kalap ahhoz, hogy a mézesheteit megkeserítse. Az udvaron ott állt a Petheséktől kölcsönzött hintó, küllője, s lehajtott födelének a széle, de még a szerszáma is fölvirágozva. Hej, nem így készült ő ebbe a krizantémus hintóba szállni! Majd elalélt. A tornácon szélroham dudált végig, Mari úgy érezte, mindjárt elkapja, olyan gyönge volt.

A kocsiban még egyszer nyakába borult a sofőrnek.

– Feri, gonduld meg magad.

De a férfi ingerülten hárította el magáról az esdeklő testet. A Pali gyerek, aki a bakon ült, bosszúsan hátraszólt:

– Nem érünk rá.

S belecsapott a lovak közé. Így indult el Sebestyén Mari, a sofőr felesége, az esküvőjire.

1926

Akasztófavirág

Részletek

Népítélet

A két pár bakancs nagy cuppogva dömöckölte a sarat. Néhány száz lépést taktusra marsoltak, akkorra a hátulsó, kisebbik annyira elmaradt, hogy egy darabkán szaladnia kellett, míg az illő távolságot újra fölvehette.

– Nem szalad el a falu, te górlábú – dohogta lihegve, bár maga is siettette az utat. Kutyája sincs a faluban, szolgalegény ő, de kívánja, mint a Fehérvárig futtatott ló hazajövet az istállót.

A másik nevetett, és a tükrösi dombokra akasztotta a szemét. A kanyarnál, a Bozót fölött, két hegy ú-jára vesszőül ütve megvillant a torony. Egy szóval se lelkendezett, csak konstatálta, és gyorsított. A másik meg még nagyobbakat liheghetett.

A szürkületet még nem futotta alá a hajnali piros. A novemberi eső minden patanyomból tengerszemet csinált, az út engedékeny, puha kása volt, egy-egy átcsobogó kocsi újra térképezte. Jobbra a ködgubás Bozót sóhajtozott, balra az uradalmi szántás végtelen nedves fekete rögei, dombok és vápák.

Kocsi nyikordult mögéjük. Kerekek, lőcsök és saroglya szétkívánkozó muzsikájából a sárral küszködő húzójószág fájdalma rítt. Az egyik ló fölnyerített, s hallatszott, amint a hátát a farkával végigveri.

– Ez meg az őrmester úr. Nem is jó a négy lába, kocsi kő elejbe. Vigyázz, Pór Pisti, leszállsz most te is a kórusról, civilek vagyunk.

Pintér Jani hátramordult:

– Mi bajod vele?

Volt baja neki is, kutyakomisz őrmester, a földijét szekálta leginkább, de mi ez a szürkületben, fél kilométerrel a falu alatt?

Az őrmester is megismerte őket. A kocsi épp a Hordóvölgyből kapaszkodott ki, lépést tartott a gyaloglókkal, szóba elegyedhettek.

– Szervusz, Jani – rikkantott szokatlan barátságosan az elül ballagóra, aki innét-onnét unokatestvére. – Messzi-e a messzi?

– Messzibb annak a sőrének – bökött Jani a feléje eső lóra. A jómódú, sok lovas parasztcsalád gúnya ült ki a hangjába. A Pór Pisti apja csak nyugalmazott tanító volt. Gazdálkodásra vetemedett, de olyan gazda se lett, mint a tanítók általjában. Ez a két lovuk van, mégis lezavarja a fia elé. Van az ő apjának tíz, mégse küldött, igaz, nem is lett volna képe sürgönyözni érte.

– Bizony, leküldhette volna János bátyám a Kesét vagy azt a csonkafarkút. Olyan gömbölyűek, majd kipukkannak, mondtam is a nyáron.

Janit bántotta ez a „majd kipukkannak”. Az ő családjuk éremmel kitüntetett lótenyésztő. A kövér ló meg nem ló, akár a menyecske.

– Én bizony nem tudom, milyenek; nekem nem jutott szabadság. Tőlem meg is dögülhettek a három év alatt.

A frontévek irigysége csapott ki belőle. Ez a disznó Pór Pisti minduntalan hazalógott, mindenféle nesszel. Négy gimnáziumot végzett gyerek, az ötödikből csapták ki. Azzal sokra vitte a katonaságnál; a tiszturak egész magukhoz emelték, azért is tiport úgy a bakán. Nincs a tizenkilencesek közt, aki jó szívvel emlegetné.

Ki tudja, mivé robban a gyúlékony diskurzus, de szerencsére fölértek a hegyre.

– No, nem ülsz föl? – kérdezte Pór Pisti, de csak a Janit. – Nem, hátha szűken lennénk – mondta az elutasítón.

Ez már a tükrösi határ, az út is jobb karban van, ereszkedik is, a kocsi zörgésre váltotta a nyögést, s a lőcs karikáit bolondcsörgőként rázva megugrott most a gyaloglók mellől.

A szolgalegény utánakáromkodott.

– Meg se látja az embert, a nagyra látó fejét. Vége ám a bundás világnak. A faluban én is egy legény vagyok, meg ü is egy legény. A dögönbögő apját, ahány sarzsi van.

– Én is sarzsi vagyok, te.

– Az más.

Egy picurka meleg se érzett a szolgalegény szaván, mégis mögötte volt minden ragaszkodása. Együtt bilickéztek az iskola udvarán, a néhai rektor együtt hordta le őket, amiért a Hamar Marit megugrasztották. Később, hogy a Lak Feri a Pintérék kocsisa lett, egy istállót almoztak, egy dekkungba lapultak, mikor az olasz gránát kereste a tolmeini sziklák közt lapuló bakát. Ez a sok „együtt” elmosta az ég–föld távolságot, hogy az egyik gazdagyerek, a másik szolgalegény, az egyik káplár úr, a másik meg gyógyíthatatlan közvitéz. Hiába szapulták Janit, hogy béressel barátkozik, ő csak ilyennel jött ki, aki alatta van, s mégis ragaszkodik hozzá. Ferit pedig megnyújtotta a gazdafiú barátsága. Mindenkivel izgága volt, a Janival szemben nem volt kritikája.

– Bolond vagy te, Feri – zárta le Jani az osztályvitát.

Elcsörtettek a temető alatt, a falu peremházaihoz értek. Feri megcövekesedett.

– Szervusz, én lerakodom az ángyomnál.

– Rakodsz a fenét.

– Le én. Majd csak ad szállást, amíg helybe állok.

– Hozzánk jössz, punktum.

– Van a te apádnak bérese, meg nem is szível engem.

– Szível a kedvemért.

A szolgalegény tétovázott, aztán utánaeredt a barátjának. Mind a ketten számítottak erre a jelenetre, tudták, mit mond a másik, de csak lejátszották.

A hosszú utcán néhány vénember, miegymás lődörgött, utánabámultak a legényeknek, de amikor nehezen kihámozták a latyákos csukaszürkéből a Pintér Janit meg a Lak Ferit, s az első tanácstalan jóreggeltnek egy-egy felismerést, „te vagy az, Jani?”-t utánaeresztettek, messze járt a két obsitos. A kurátorné, akit a hátfájása már virradat előtt a ház előtti falócára zavart, beszaladt a szenzációval. Örült, hogy ezzel is fölverheti az urát, aki most alussza ki a nyári fáradalmát. A tisztelendő úr is átreszkírozott a palánkon néhány öblös papi szót, pedig épp a kocsisával pörölt, aki szomjasan hajtja be a lovat a vályútól; letörik a dereka a vödörhúzásban. Nagyon örült, hogy a végzet vagy inkább az Úr kegyelme hazavezérelte őket szeretteik közé. Kútra járó asszonyok lerakták kannáikat, és elkönyvelték, ezek is itthon vannak. Néhány nap óta özönlik a sok katona, s a falu elégedetten számolta be őket, mint kapufának támaszkodó gazda a kondáról hazasorjázó malacokat.

A két legény szemén meg becsurgott a falu. A látás emlékezés volt; a boldogság egy frázisfoszlánya sem libegett bennük, nem is gondolkoztak, csak a sárhuzatos lábbelijük lett könnyebb, s mintha a levegőből tűnt volna el a köd.

Ahol a cigánysor az országútból kikanyarodik, süldő lány csapott át srég előttük.

– Nédd, a Mari.

– Az ám.

– Marikánk. Te!

A lány odarebbent, megismerte a bátyját, behúzott nyakát kidugta a nagykendőből, s begyászolt képe természetesre tavaszodott.

– A Jani! – motyogta.

Összecsókolódtak. Nem túlságosan, de örvendezőn. Aztán nézték egymást. A lány megtudakolta.

– Most gyüttetek?

– A hajnalival.

– Örül majd édesanyám.

– Hát te há mész erre?

Mariba visszaszállt a megbízatása és beárnyékolta.

– A Tót Kűművesékhez. A Katiért.

– A Katiért?

Pintér Janiban megállt az ész. Az ő húga a kűműves Katiért. Hisz az az öccse szeretője. Ő ugyan azt se tudja, miféle, nem ismerős ő itthon, a háború előtt töltötte le a három évit, akkor még pelyheske se volt, a szabadsága alatt meg nem került útjába. De a Jóska sokat regőlt róla. A San Michelén egymás mellett feküdt az ő cukkja meg az öccsié; akkor átlógott hozzá egy éjszaka, a képét is megmutatta. Persze, csak olyan fénykép volt. Panaszkodott, hogy az öregek tiltják tőle. Aztán spitálba került a fiú, írták, hogy beteg. Hogyne, amikor minden kotyvalékot összeivott, csak hazakerüljön. Mi a fene viszi ezt a lányt a Kűművesékhez?

– A Jóska meg nagyon rosszul van – magyarázta az. Kicsit nyálas lányka volt, s amint hadart, egy-egy csöppecske fröccsent az ajkára. – Már alig lehül, egész nap harákul meg káromkodik, a lába meg megkelt, mint a kenyér. Édesapám nem is tudja, csak édesanyám zavart el. Aszongya: te Mariskám, ergye, hídd el a Katit, hátha attul megkönnyebbszik. Így gyüttem egy szál berlinerben, öltözködni se hagyott.

Jani viszontlátásra enyhült ábrázatát visszakeményítette a szülőház ráváró fájdalma. Eltervezte, mit kér az anyjától; hájas pogácsát süssön; keresse elő a békebeli csizmát. Megmosdik, tiszta kapcát vesz, s lehever a viaszkos díványra az elsőszobában. Mindebből semmi sem lesz, a Jóska beteg, az anyja rí, az egész ház ispotály.

– Olyan rosszul van?

– Hát nem tudod? Megírtuk. A doktor is letett róla. Már csak a természet segít.

Nagy, fekete szeme vörösre ereződött, s a zuga meggyöngyözött.

– Szegény Jóska.

Jani nem kérdezősködött tovább.

– Ergye, kis szógám – motyogta szokatlan szelíden. – Hídd csak el – és otthagyta a húgát. Az utánuk fordult, amíg a sarkon el nem tűntek, s némi kis szívszorongással nekivágott az expedíciójának.

Feriben mocorgott a kényelmetlenség.

– Te Jani, én visszamegyek az ángyomhoz.

– Mégy a fenébe.

Ebben maradtak, s meg se mukkantak hazáig.

Idősb Pintér János épp akkor kukkantott ki a tehénistállóból. Az istálló előtt talyiga, arra hordta az almot. Nem kellett volna, ott a szolga meg a legkisebb fia, de sajnálta a Jóskát, ez volt a legdolgosabb, az ő fajtája, tett-vett, hogy ne kínozza a rágondolás. Észrevette és megismerte a legényeket, de azért csak odanyomta a ganés szalmát hullajtó vellát a talyiga tetejébe; két oldalánál megsulykolta a púpot, leállította a vellát az istálló fájához, úgy ment köszönteni őket.

Jani a Ferire mutatott.

– Elhoztam a kamerádomat is. Elkél a háznál.

– El – bólintott az öreg. – Szegény Jóska nagyon odáig van.

– Hallom. Találkoztam a Marinkkal.

– Kettő se dógozik a helyett.

Feri elódalgott az istállók felé, Jani az anyját tudakolta.

– Várj, majd kihívom. Ez a Jóska egész megkeverte; ha most te is beállítasz, még baja lesz, úgyis panaszkodik, hogy majd kiszakad a belsőrésze.

– Jó is lesz.

De az öreg csak nem mozdult. Töpörgött, hümmögött, aztán kibökte.

– Én is úgy vagyok ám, hogy ha nem köll, nem megyek be. Nem jó azt nézni. Az anyád is elkoptatja a kendő csücskét, amíg bemerészel.

Újból nekidurálta magát, lepucolta a csizmát a sárvason, benyitott a homályos konyhába, s majd belekoccant a feleségébe, aki az ajtó mögött a sámedlin pityergett.

– Hát te itt kuksulsz? Nédd-e, ki van itt?

Az asszony könnyein és messzi gondolatokon át rebegte: – Kicsoda? – Oda se figyelt, csak valami gépezet tudta az esze alján, hogy ezt kell válaszolni. Amikor kimondta, sem tudta, ő mondta-e vagy más. Csak a kényelmetlenséget érezte, hogy megzavarták. De az ajtóban túl szálas volt az árnyék. Valaki áll az ura mögött, s Pintér Jánosné felsivított.

– Jani, Jani!

Ráömlött a fiára, mint az árvíz. Egy életben kétszer-háromszor adódik, hogy parasztanya így zuhanjon a férfigyerekére. Ha meghal, vagy ha a halálból jön vissza.

Nem is mert rágondolni; egyre-másra rajoztak haza az ezredbeliek; ő nem várta. A János még nem jöhet; evvel zárta le anyafájdalmainak Jani nevű kamráját, hogy egész a Jóskába veszhessen. Hanem azért ott kísértett benne, mint nyirok a kriptában. Most gondjainak egy nagy bokra egyszerre megoldódik, a rettegés fölhúzott rugója leszaladt, s nagy indulatok szakadtak el benne. Jani volt a kedvence. Okosabb, noblisabb, mint a másik; tizennégy éves se volt, s megszökött Pestre kertészinasnak. Gyűlölködött is vele az apja, ő antul inkább fölkarolta. Jani itthon van. Megfordult minden, a Józsinak is meg kell menekednie.

– Gyere, nézd meg szegény Jóskát, tán azon is segít az öröm.

Jani szabadkozott.

– Ilyen hirtelen! Elébb átöltözöm.

De az anya nem hagyta. Becipelte, a fia legyen a fia orvossága. Ahogy neki használt, annak is használ. Csak a haldokló láttán józanodott vissza.

Az első szobának két ablaka volt, mind a kettőt beakasztották éjszakára, de a beteg ágya felőliről félrehúzták a kendőt. Amennyire a novembertől telik, kireggeledett; elég világosság szűrődött be, hogy a beteg a poharat vagy a keszkenőjét megtalálja, több meg minek, nincs szegényben mit gyönyörködni. Úgyis sok petróleum elabázolódik a virrasztásos éjjeleken; legalább hajnaltájt meg este spóroljon az ember.

Jani a küszöbre meredt. Csak a sötétet látta, meg a sarokban a frissen húzott cihát. Hörgő légvételek mutatták, hogy az öccse ott vergődik. Az asszony a másik ablakkendőt lerántotta. Jani a betegágyhoz lépett.

Három párna polcolta a fejit, de még azokról is előrehajolt a vívódó. A könyökét a térdire, állát a tenyerébe támasztotta. A nyaka, a feje, az egész teste lélegzett; de minden levegő kevés volt, egyre vadabbul kapott utána, szinte dühösen, amíg ki nem merült belé, akkor csak pihegett, hogy egy szempillantás múlva újra meglóduljon.

A szoba, a szipogó anya, a testvéri érzés részvétet parancsolt, de Jani elfogultságán áttört a kíváncsiság. Elég haldoklót látott a fronton, de ez az öccse. Izmosabb fiú volt nála, bár bumfordibb. Az ő arca hosszú, fekete, vékony vonalú, úri arc; az öccse igazi paraszt, kerek fejű, nagy csontú, vastag beszédű. Jó testvérek voltak, de rossz barátok. Szerették egymást, de nem keresték. Hát ez lett belőle.

A beteg hallotta, hogy idegenek vannak a szobában, de nem akart a helyzetén változtatni; hosszú tapasztalás vezette rá, hogy így a legkönnyebb. Az asszony kissé lehűlten nógatta.

– Nédd-e, meggyütt a Jani.

A beteg fölvetette a fejét, Jani nagy óvatosan megcsókolta; s gyorsan visszahúzta a fejét. Veríték és aláeresztett vizelet szaga csapta meg.

– Akkor neked má jó – hápogta a beteg.

Az anya minden reménye elillant. Ez nem az öröm sóhaja volt – az irigységé. A bátortalan irigységé, amely alig különbözik a személyhez nem kötött kétségbeeséstől.

– Majd megsegít téged is az Isten!

– Engem má nem. Dög vagyok én már. Ért vóna ott a srapner, nem veszkölődnék ennyit.

Az anya fölzokogott.

– Józsi; ne káromudd az Istent.

– Mér ne káromuljam? Engem már nem tehet csúfabbá. Káromulok én mindenkit; még a földet is, amibe beledugnak.

Nem mondhatott többet, a melle lélegezni hítta. A ritmikus erőfeszítés lecsillapította. A bátyja katonaruhájáról harctéri gondolatai támadtak. Hogy várta ő is a szabadságot. Most mindenkinek szabadsága van, vége a háborúnak.

– Kivel gyüttél?

– A Lak Ferivel. De mind gyün már. – Neveket sorolt, akikkel együtt utazott. A beteg előtt fölvillantak az arcok s a keserű tudat: ezek élni fognak.

– A Pór Pisti is itthon van. Kocsin hozta az apja, itt ért be Hordóvölgynél.

– Az is megkerült – förmedt föl a beteg. – Hun az Isten, ha az is megkerült. A gyalázatos. A nyakamban volt a szívem, úgy elővett a betegség, mégse engedett hátra. Forverc, Pintér. Fenyegetett, hogy beárul, amiért elrontottam magam.

– Kár is volt – tört ki Janiból a rosszallás. Már a fronton is röstellte, hogy az öccse kuruzsló szereket iszik, csakhogy megszabaduljon. Mire való az?

– Hazakévánkoztam. Én paraszt vótam, nekem nem vasárnap a háború, mint tinektek sarzsiknak. A Pór irigyelte tülem a nyavalyám. Neki köszönhetem, ha megdöglök.

– Dehogyis – dadogta a káplár. Csak most vette észre, hogy az öccse valami kendőt markolász. Szép selyemkeszkenő, amilyet a templomba hordanak a lányok.

– Miféle keszkenő az? – kérdezte, csakhogy elterelje a szót.

Az öccse elhallgatott, a kendőre nézett, maga elé terítette, s mintha védené, ráfektette a jobbját. A másikkal az állát támasztotta, és pihegett. Amennyire bírta, csiggatta a mellét, szégyellte magát a bátyja előtt.

Pintérné hátraintette a fiát. Ott szipogott a cserépkályhának dűlve. Félhangosan rebegte, hogy a beteg meg ne hallja, s bánatos arckifejezése önkéntelen is átcsúszott abba a másikba, amit az újság tudó asszonyok öltenek föl.

– A Katinak szánta. Még Pesten vette, amikor fönn feküdt, de nem jutott hozzá. Az apja éppeg nem szívelte a lányt, ü meg hogy hazakerült, harmadnap ágynak esett.

Kopogtak.

Pintérné fölriadt: – Tessék.

Valami asszonyféle állt a konyha felől megnyílt világosságban. Szép-e, fiatal-e, nem lehetett látni, de vékony volt, az biztos. Jani kitalálta: a Tót Kűműves lánya. Mögötte a Mariska borzas feje, meg még vagy két asszonyszemély, akiket a szenzáció terelt a kőműves lány mögé. A félig nyitva maradt ajtó jó kilátást engedett az ágyra, éhesen leskelődtek, mi történik itt. A férfiak a kályhához szorultak. Pintérné néhány szót motyogott.

– Jól tetted, Kati, hogy elgyütté. Már nagyon számított rád.

Sokba került a nagygazda feleséginek, hogy ennyit is rápazaroljon, de az anyaság rávitte. Kati tétovázón tekingetett. Lépésiben, arckifejezésiben nyoma se volt szenvedélynek vagy gyásznak. Az élő rítus volt, előírásos látogató. Az ünneplő ruháját vette föl, nyakát befödő pruszlék, szeméig húzott kendő, illedelmes arc. Merev derékkal lépett a beteghez, a négy ujját előrenyújtotta, a hüvelykjét a tenyerébe nyomta, a beteg csak az ujja hegyit szoríthatta meg. Így köszönnek a parasztlányok, ő sem köszönhet másképp.

– Hát mégis elgyüttél?

A beteg hangja mélyire nyomta a pihegést; egy rebbenés se árulta el, mi történik benne.

– El. Hát maga hogyan van?

– Köszönöm…

Nem folytatta. Mit tegyen hozzá? Az első estére gondolt, amikor a kórházból hazakerült. A kerítésükön mászott be, megugrasztották, ötszáz lépést szaladt és összeesett. Meddig heverhetett a kukoricában? Késő éjjel kecmergett haza. Azóta nem is látta. Három hónapja fekszik. Képek villantak föl benne; egy este a Széchy-részen a kepék alatt, egy a házuk mögött a lucernán, egy fönn a szőlőhegyen, a présháznál. Nem voltak ezek kiképzett képek, hisz egyszerre látta mind a hármat, s ugyanakkor a fekete „sohá”-t, ami a képek mögött ült.

A lány idegenkedőn szemlélgette a hápogó legényt. A bűz is émelyítette. Nem érzett semmi közösséget a készülő hulla s az akácos tavaszok ölelő hűs órjása közt. Mintha egy jövevény ágyához állították volna.

Néhány percig csöndben maradtak. A diskurzus petyhüdtségén is átütött a helyzet végtelen fájdalma. Egyszerű szavak potyogtak el, egy arc sem leplezte le magát, s az ajtórésen bekukucskáló figyelem mégsem csalódott; a látvány hökkentő szenzáció volt. Jani Doberdó-látott lelkét is elsodorta a hangulat, kíváncsisága a lányra tapadt: ez hát, aki az öccsének rendeltetett. Egyszerű, szőke, tótos arc, vizenyős szemek; de a perc a szerelem győzelmes arcává magasztalta. S ő úgy fogadta a lányt, ahogy a jelenés nyújtotta, s Kűműves Kati ebben a pillanatban valami szentféle volt.

– Jobbulást kívánok, Jóska… – motyogta a lány, s a négy ujját nyújtotta.

Jóska felriadt. Emelésre készülő keze alatt megérezte a zsebkendőt, és elmosolyodott, ha ugyan mosoly egy szégyenlős grimasz.

– Keszkenő, nédd… Még Pestrül hoztam! Gondutam, első innepen karácsonykor…

Könyörgőn nézett a lányra. Az habozott, hogy elfogadhatja-e; de a kinyújtott kéz, benne a világoskék selyem, oly alázatosan nyúlt felé. Elvette.

– Köszönöm, Jóska. A viszontlátásra.

Amint kifele támolygott, egy oldalpillantása a Janira esett. Megzavarodva tért ki a komoly férfiszem elől.

Pintérné Jóskára nézett, hogy nem hal-e meg mindjárt. Pintér a sutba húzódott. Jani kísérte ki a vendéget.

A gáder szokatlanul világos volt. A novemberi ég megreszkírozott egy kis napot, s még kacérkodott is a támdúcokra futtatott vadszőlő száraz indáival meg az ágasra aggatott köcsögök sokszínű fénymázával.

A lányt meleg hullámmal öntötte el a megkönnyebbedés. A szertartásból kibújt a nő, s néhány mozdulata egész fesztelen volt.

– Szegény Jóska – mondta Jani –, nem sok remény van hozzá.

– Szegény – motyogta a lány, de minden bensőség nélkül. Jani örült ennek a szívtelenségnek, de maga se tudta, hogy örül.

Katiból kikívánkozott valami.

– Maga egészen hazagyütt?

A bőre másféle volt, mint az erre valósi lányoké, másképp játszott a vér rajt, most például foltokban gyúlt ki, mint a gyümölcs, ha vakotás. A savós szeme is megkékült, mint a hajnalpírban játszó nefelejcs. Jani helyeselte az öccsét.

– Egészen… – mondta, és egy centiméterrel föllebb szorította meg a csuklóját.

Szemben, a községháza előtt nagy csomó gazda állt, a Pór Pisti elbeszélésit fülelték. Az őrmester csizmaszárából nádpálca kandított ki, s amikor a Kűműves Kati lesütött szemmel elinalt mellettük, utánafordult, kihúzta a pálcát, és a puha bőrcsizmára ütött. Jani összeszorította a fogát.

Jóskát másnap virradatra kiterítették.

A Korocsoner kocsma hangosabb volt, mint valaha. Karácsony másodünnepe. Az emberek elunták az otthoni dibdáb szenteskedést; elég abból egy nap. A levegőben lógó izgalmak is társas életet parancsoltak, no, meg a fölszabadulás, amit eleinte hinni is bajos volt, hogy ez nem szabadság, de béke, a háború megdöglött, legénykedhetünk.

Az x-lábú nagy asztal fölött, mint kidöntött tejre szálló dongók, legények zsibogtak. Fele fényes fekete ünneplő civilben, a más fele katonaruhában. Nehéz a visszavetkezés; a polgárgyereknek megőrzik a göncit, vagy ha el is hordta az öccse, telik az eldugott búzából, de miből húzódjon ki a béresfiú?

Valamennyi háborút állott. A fölmentett gazdacsemeték megsunynak otthon, nincs a többi közt maradásuk; de különben jól megfér parasztság, szegénység, a háború összemosta őket, s a falu még csak most kezdi szétválogatni.

Sokadik már a pohár, fölfőtt a képük, s mindenik túllicitál a másikon. Egy alattomos képű, aki úgy ereszti el a szót az orra alatt, mint más a pipafüstöt, a Lak Ferit ugratja.

– A Ferinek is befírhangoztak.

– Mégpedig nagy fírhanggal – hahotázott bele a Lepsényi gyerek, aki mindig a maga ötletén nevetett, s épp ezért nem ment férfiszámba.

A Nagy Fírhang afféle háborús özvegy volt. Talán onnét szedte a nevét, hogy napközben is befüggönyzött, mert éjszaka nem győzte az udvarlóit. Volt egy Kis Fírhang is, az unokahúga, mind a kettőnek Szibériában felejtődött az ura, az itten maradtak nem kis gyönyörűségére.

– Irigy ember a Pór Pisti; itt is magának tartja a feketekávét, akárcsak a fronton.

Nagy hahota, a Lak Feri hadonászik, de kukkot se hallani. Még az öreg Horváth Sándor is kacag. Nyolcvan esztendős vénség; a fia első gazda a faluban, de ő javíthatatlan kocsmatöltelék. Az orra csupa bibircs meg cinóber; nyakára csúszott, ritka körszakálla széles és bárgyú mosolygást rámáz. Most elemiben van, a sok imposztor közt egész visszafiatalodik.

– A fene az olyan feketekávét; kipállasz attúl.

Új röhögés. Egy mély hangú, zömök magzsák is megpróbálja a viccelést.

– Aszongyák, kiástad a ház falát, mert a kapun nem eresztenek be.

A Tót Kűműves is beleszól, suta arcú iparosember, aki télen is salavárit hord, az arca meg csupa szeplő. – Ü lesz a polgárőr atyaisten.

Feri már éktelen dühös. Úgyis hörcsög; itt meg reputációról van szó, ha le nem licitálja őket, még nevet akasztanak a nyakába.

– Félek én? Egy ilyen Pápáról ugrasztottul? Se úr, se paraszt, mi hát?

– Őrmester – bökte bele Pintér Jani, hogy elfordítsa barátjáról a közhumort.

– Őrmester – okoskodott a helybeli bognár. – Megszűnt a!

– Maga is benne van a polgárőrségben – vágott vissza a Tót Kűműves, akinek májára ment a polgárőrség. – A polgárőrség is csak katonaság.

– Az ám. A Horváth bácsi unokája lesz a generális.

Az öreg Horváth védte az unokáját, aki jogot tanult, s mint hadnagy trénkedett a háborúban.

– Mondtam is az onokámnak; ne állj közibük, elemészt ez a sok ingyenélő.

– Inkább a hadnagy úr – előzékenykedett a Lepsényi gyerek –, mint az az ótott lábú Pór Pisti.

– Itt is kommandérozni akar.

– Maj megmutatom én neki – bizonykodott Lak Feri.

Épp jókor, mert belódult az üvegajtó; egy katonás szárazságú „jó estét”, s ott állt a szálka, aki a falu szemébe esett. Az Eliz kisasszony, a boldogult Korocsoner vénlány utódja, nagy alázatosan visszahajbókolgatott. A legények komoran ültek, de megcsöndesedtek. Pór Pisti, mintha ott se lettek volna, kiszemelte a Janit. Ellentmondást nem tűrő lépései végigkopogtak a padlón, ránézett a fiúra, és a szomszéd asztalra bökött.

– Jani, kérlek.

Jani réges-rég elhatározta, hogy pökhendi lesz vele; kije neki, van ő annyi, mint akárki. Kóválygott is valami ilyesmi benne, hogy „itt is helyben vagyok”, vagy „én ültem le elébb”, de a lábába itatott respektus fölállította, oda ült a másik asztalhoz, belenézett a Pisti szürkefagyú szemébe, s bár bosszankodott rajt, érezte, hogy tisztelettudóvá merevedik az arca.

A polgárőrségről volt szó. Az őrmester kapacitálta Janit.

– Minekünk, gazdafiúknak kell összefogni. A mi vagyonunkról van szó. A létszámnak meg kell lenni. Mi lesz, ha cigánysoriakkal töltjük be a keretet. Az a nincstelen beáll, de nemhogy megvédene, inkább kirabol minket, ha arról van szó.

Pontosan, könnyen és okosan beszélt. De ez a hideg, határozott fölény kihívta a vérmérséklet ellentmondását. Riválisok voltak. Ez az uraktól támogatott, ő a béressel cimborázó. Ez a különb, s ő mégis a több. Nem gondolta végig, csak tudta. Ellentmondott, bután.

– Megvédem én a magunkét. Elég a vakparádé.

Az őrmester nem vesztette el a türelmét. Számolt a megváltozott viszonyokkal, s újból elmagyarázta. Pintér Janiban megakadt a nincstelen szó; ezen rágódott. Ó nem tudna ilyet mondani. Már dacosabban tiltakozott.

– Bánom én, menjen, aki ráehült; kommandérozzátok a cigánysort, én megélek az apám földje után.

A nyugalmazott tanítóra vágott. Mintha a Pór Pista rászorult volna. Az őrmester elértette, egy hullám csapott át a homlokán, de nyelt, és tovább beszélt.

A nagy asztalnál egy mondatot se eresztettek el a diskurzusból, bár adták, hogy trécselnek, adomáznak. Lak Feri nekidurálta magát, most megmutatja, ki ő; fölemelte a hangját, és kibökte.

– Minek az a polgárőrség? A nádpálcát suhogtatni?

Célzás volt a Pisti vesszőjére, amit a bricsesz mellett a csizmaszárban hordott. A legények megmozdultak, mint a felrebbentett raj; de halkan; fél szemmel az őrmesterre sunyva. A Lepsényi gyerek megreszkírozta:

– Hozzányő az emberhő az a sok csillag.

– Hát bajosabb is az ökört terelni, mint a bakát.

– Meg az ekét emelgetni.

– Különöstig az olyan magtalan földben.

Célzás volt az a Pórék kukorica kiuzsorázta tagjára. Az őrmester odanézett, Lak Feri vissza.

– Az beszedi a magot, de nem fiaddza. Bezzeg az állam minden pofonért forintot ád.

– Csak vót az.

– Olyik ma is azt hiszi.

Az őrmester megszakította a beszélgetést, linkszsautot csinált, és egy fél percig mereven szemlélte a bérest. Lak Feri elvörösödött, megvárta, amíg Pintér Janihoz fordult; aztán még hepciásabban:

– Kár úgy fikszérozni. Fikszérozza a dajnáit. Egyéb dóga sincs, csak a fehérnépet kerülgetni. Arra kő a mundér.

Pór Pisti fölállt.

– Nekem mondtad?

Lak Feriben hunyászkodott a béres múlt, de már benn volt a forgatagban.

– Neked.

Pór Pisti körülnézett a kocsmában. Ellenséges, lázadó arcok. A Janié is. Megingott a föld. Nemcsak őalatta, a tekintély alatt, ami ezeknek elsősorban ő volt. Ha mozdul, tán széttépik. Életében először habozott. A béresgyerek észrevette, s az izgágaság elborította. Ráröhögött, és elébe köpött. Egyesek vele röhögtek, mások megjegyzéseket tettek. Pór Pisti elvesztette a szabad akaratát, de megtartotta a számító képességét. Nem rohant rá, mit érne vele, de bosszút fog állni; fagyos és mégis vad vendettát.

– Ezt megkeserülöd – mormogta, hátat fordított, becsapta az ajtót.

Mint eloldott szélvész szabadult fel a diadalmámor. Kacagtak, ordítoztak, Feri volt a nap hőse. A ledöntött bálvány alól fölfüstölgő porként öntötte el őket a kérkedés. Szidták a zupásokat, a tiszteket, a jegyzőt.

Jani idegenül állt ebben az indulatzáporban; esztendőkön át káplárkodott, odaszámította magát az uralkodók közé, s itt a mindenkori sarzsik ellen gőzölt a gyűlölet. De az őrmester őbenne is feluszított valami romboló pogányságot, a szégyenének is örült. Illegális úton, de ő lett az első legény; természetes rátartisága megőrizte, hogy üssön az elbukotton, de bukásának örült. Eszébe jutott a lány. Fizetett s elódalgott.

Szegényke, lesheti már. Ide jár a Francznéhoz, valamit tanul, a kelengyéjét öltögeti, meg miegymást. Olyan ügyes, még varróné is lehetne. Ma másodünnep van, bejött-e vajon? Már nem tartotta olyan csudának, mint az öccse halálos ágya fölött, pláne, hogy a tulajdonába ment át. Mert csakugyan úgy szállt rá, mint egy zsebóra vagy gyűrű. Itt-ott néhány szót vetett neki; egyszer a szőlőből jövet szembeakadtak a pallón, ami a Bozót erén visz át. Ő engedte, hogy a Kati rálépjen, akkor maga is ráugrott, majd a derekánál fogva átpöndörítette, a combjába is belecsípett. A lány vissza se nézett, csak elinalt a szőlő felé. Attól fogva forrt a képzelete. Kitudta, hogy van egy kis csutaföldjük a falu végén, ott vágták a csutát az inasgyerekkel. Valamelyik ismerős gazda, akinek a majszter kireperálta a kerítését, vállalta a hazaszállítását. A fiú fölkéredzett a szekérre, ő visszaszólította a lányt. Amikorra a szekér a dűlőről lefordult, Kati egy ott feledt csutakévén feküdt.

Amennyire a két hét alatt kiderült, szelíd és engedelmes szerető volt, nem lángolt, s mégis megmaradt újnak, volt valami úrias, idegen rajt.

Ott kuncsorgott az Erzsébet-kert palánkja alatt. Amikor észrevette Janit, kibútt a ciprusok árnyékábul, csak egy pillanatra, de annyi is elég a legénynek. Hármat ugrott, átcsobbantott a feneketlen sarú országúton, s már húzta is be a mostoha miliőbe kárhozott platánok és ciprusok alá.

Fél hét lehetett. Ki vetődik ilyen késő este, locspocs időben a falu nagy lelkesedve megcsinált s egyre garázdábbra hagyott sétahelyére. Jani bizton érezte magát. A lány háta mögött jobb csípejére csúsztatta az öklit, szelíden magához húzta, s ugyanebben a pozícióban a kert egyetlen, ledűlt támlájú padjára csücsültette, azzal a túlzott gyöngédséggel, ahogy az udvarló bakák szokták.

Kati panaszkodott, hogy mennyire félt. Jani gügyögve kérdezte:

– Féltél, kis mókuskám. Mitű féltél? – Megszorította a derekát, és a szemébe nézett, Kati hátrahúzta magát s fölkuncogott. A fiú megcsókolta, leheletszerűn, hisz a csók nem bevezetése a szerelemnek, hanem finomkodó helyettesítője. Itt úgyse lehetne; a pad is vizes; a fa is megrázkódik s nyakukba hullatja didergő csöppjeit.

– Bizony, félek. Szemtelenek az emberek. Megkeverte üket a háború.

– Na né…

– Alig van nap, hogy valamék ne próbálkoznya.

Jani kacagott, mint aki biztos a dolgában.

– Biztos kelleted magad.

– Reggel is, hogy megyek az asszonysághoz, a Francznéhoz, megszólít valaki: „Na Jutka, van-e szeretőd?” Mondok, én Kati vagyok. Azt mondja, mert ha nincs, nála különbet úgyse találok. Megnézem a szemtelent, derék ember, igaz, de én egy szót se szótam, csak elkezdtem sietni, a meg nevetett, azt mondja, mész te még lassabban is, Kati. Franczné mondja, hogy a Pór tanító fia, az őrmester.

Janiban fölindult a vér. Már erre is kihegyezte a fogát. De az ő sajkájába bele nem zabál. A Lak Feri gyűlölete bömbölt belőle. Ellökte a lányt, hogy majd lepottyant a pad másik felén.

– Mert te is céda vagy.

Kati csak bámulta figyelmesen, s el se mukkanta magát. Az apja italos ember, megszokta, hogy ne firtassa a férfiindulatot.

– Valamennyien cédák vagytok; a nádpálca imponál meg a kisztihand. De kiirtom a güzüt, csak somfordáljon a garádomon. Ráviszem a falut a…

Egy lövés tépte ketté a mondatát. Közelbül jött, mannlicherből. Janit határtalan izgalom reszkettette meg. Mintha őt lőtték volna le. Még nem is gondolkodhatott, mi történt, s már érezte, hogy személyes ügye ez a lövés. Csak egy másodpercig támolygott. Bát se mondott a lánynak, a kerítésből hiányzott egy záp, azon át szökött ki. Röpült, mint egy válaszul szánt golyó.

Amint az úttesten átugratott, a Lepsényi gyerekbe ütődött, majd föllökte. Mi az, kérdezte, s bennhagyva a választ, úgy száguldott tovább. Mindenfelől férfiak rohantak, kiabáltak. A fiatal Vargáné kabátjánál fogva tartóztatta az urát. „Te, meglőnek!” Az ember mellbe nyomta, és fölvetett, készenlétbe helyezett testtartással vágtatott a többiek után. A Polgári Olvasó felé sűrűsödött a tömeg. Egy asszony, aki odamerészkedett, szemét befödve jött vissza, s vékony fejhangon visítozott: jesszusom, anyám. A ház előtti padot sereglették körül. Jani mint új veszedelem csapott a harminc-negyven főnyi tömegbe; hatalmas tempókkal utat nyitott, s ott állt a padra hanyatlott test előtt. A sebzett háta a kerítésnek feszült, a feje a válláról előreesett, mint aki szunyókál; a medencéje és a lábai elcsúsztak a padtól. Ahogy nagy ügyetlenül odatámogatták. A kovács a mándliját bontogatta, hogy szabaddá tegye a mellit. Más ajánlkozott, hogy orvosért fut, megint más a gyilkost kereste.

– A mejjibe lőtt – magyarázta az egyik.

– Mán a kocsmában is gyűlölködtek.

– Be kő a házba vinni.

– Egy rongyot. A sebjit bedugni.

Jani egy másodperc alatt átvágta magát. Minden hangot összetett, megsokszorozott, s már meg is értette a történteket. Egy pillanatig roppant világosság lángolt a fejében, mintha az egész élete átzúdult volna az agyán. Ölbe kapta a legényt; cipelte a házba. A fiú feje az ő nyakára esett; az orra az arcát súrolta. A sebesült szuszogott egyet, s a szuszogása kis örvényeket kavart a bőre pelyheiben. Várta a második szuszogást. Nem ő, a bőre. Semmi. Roppant aggodalom szállta meg. Nem aggódó gondolatok; az aggodalom testi érzése. Szorongott, s meglúdbőrzött. A Polgári Olvasó házát egy özvegyasszony bérli. Annak a díványára rakta a halottat. Ott állt a tetem fejitül az asszony, a konyhai akasztós petróleumlámpával, ő a jobbját tapogatta. Mögötte a homályból emberek furakodtak; a Tót Kűműves megkerülte, s lábtól bámulta a Ferit. Mind a hárman visszahúzódnak a testtől.

– Ennek kampec… – mondja a kőműves.

Jött az orvos, tuszkolja ki a népet. Jani is kinn ácsorog az eszterhéj alatt. Izgatott beszédfoszlányok. Egy huszárlábú, verejtékező kis legény mesélgeti.

– Mukkot se szót, csak belelőtt. Én vele vótam. Csöndesen diskuráltunk, a Pisti oda állt elénk; megnézi a Lakot, oszt lű.

– A puskáért ment haza.

– Mért nem fogtad meg?

– Fogd meg, bolond, puska vót nála.

Egy sóhajtó káromkodás:

– Hej, Pór Pisti; ezt megkeserülöd.

A Tót Kűműves is beleröffen:

– Kap egy esztendőt, a felit elengedik, oszt jobban feszít, mint idáig.

– Úgy van, az urak kimentik. Űértük lűdöz.

Jani a meghalt öccsét látta, amint a hápogó melliből kibúg az indulat. Hát ez is megkerült. De ebben a haragban benn volt a cigánysori jelenet is, ahogy a Katit csábítgatja meg a Lak Feri véres árnya is. Meleg ködön át érezte az embereket; mint a zúgó Adriát félálomban, amikor épp a parton volt a succgrabéjuk. Csak a szenvedélyei voltak ébren. Fölrikoltott.

– Nem addig. Itt mi teszünk igazságot. Elő kell keríteni.

Az emberek helyeseltek; az óvatosabbak elódalogtak, de a megürült kocsmákból vad, nekiszánt pofák tolakodtak a helyükbe. A cigánysorra is kifutott a hír, onnét már fegyveresen szivárgott be a leszerelt katonaság.

– Majd mi elbánunk vele.

– Arra fő láttuk menni.

– Úgy ment, mintha spacérozott vóna.

– Biztos a dógában, de most rajtaveszt.

– Az öcsémet is ő zavarta a halálba. Meg hány legényt, aki ma is élhetne.

– Az én testvéremet is. Mert mindig sturmúni akart, hogy csörögjön a mejje.

– Meg kő keresni.

– A Bozótba bújt.

– Rágyújtjuk. Úgyis a gazdáké a nád.

Már kinn lármáztak az utcán. Jani a középen. Tőle várták a vezényszót. Fölbőszítette őket, hogy kicsúszhat a kezük közül. A várakozás minden perce meghatványozza a szenvedélyt.

– A Medve gyerek is csak egy évet kapott.

– E még azt se kap.

– Elevenen kő elásni.

A tömeg szélén új bibircs csődület támadt, az emberek kezdtek odafigyelni, akik hallották, a többinek kiáltozták.

– A községházán van. Az áristumban van.

Az egyik kisbíró szaladt le a hírrel. A Lak Feri barátja, őt jött látni. A Pisti följelentette magát; épp ott volt a községházán a bíró, mindjárt be is csukták az áristumba. Egyenes, katonás eljárás, de a népet fölbőszítette.

– A törvénybe takarózik.

Tót Kűműves, aki a Népszavá-t járatta, felordított:

– Mi vagyunk a törvény.

A mondás belemarkolt a felzaklatott agyba.

– Szétrúgjuk az áristumot.

– Őrzik a csendőrök.

– Az a két szál csendőr.

– Gyerünk – adta ki Jani is a jelszót.

A tömeg mint lomha, vörös szemű krokodil mozdult meg a benépesedett utcán. Gyanús alakok szivárogtak elő. Szótlan béresgyerekek, cigányok, a faluba befajzott napszámosok. Az öreg Sági János is ott volt. Hallgatag kocsmatöltelék, akit a kikapós felesége haragított össze az élettel. Csak annyit tudni róla, hogy megbízható munkás, és mindennap elpáholja a gyerekeit. Még senkivel se beszélt öt percet egyhuzamban. Most sötéten ballag; a vállán fejsze, a katonasapka a szemében.

A tömeg morajlott, de csillapodott is. Mintha a megindult tett lekötné energiáját. Az indulat vörös rikoltásai megritkulnak. A fekete elszánás konok színfoltjában hömpölyögnek. A gazdák során úgy haladtak végig. A jóléttől szilvakék polgárok visszahúzódtak szobáikba, a vadászpuska töltve, a lámpát lecsavarták. Az asszonyok a szegénységet szidták, a férfiak a Pór Pisti hirtelenségét.

Janinak nem volt egy gondolata sem. Csak az éjszakát érezte, a tömeget s a fellegekben sunnyogó holdat. A csizmája nagy cuppokat vert, s a fejében hallotta a szíve verését. A düh értelmi forrásai eldugultak, magános, vizes pocsolya volt, tartalmatlan érzés.

Az útra se ügyelt; nem tudta, hol jár, a délutáni pinceszer, az esti borozás megindította a mámort, a harag befejezte. Az elázottság érzése volt ez, érzékek tájékozatlansága, gondolatfoszlányok kelebalálása, homályos, mint az álom, egyhangú, mint a fűrészelés s mégis indulat.

Amint a Pintér házhoz közeledtek, fölserkent benn az ismerősség érzése, de nem adott számot róla. Egy asszony ugrált előtte.

– Há mész? Jani, Jani! Gyere onnét.

Egy morgó hang, a Kűművesé.

– Kejjen onnét.

Az asszony a ruhájába kap; azok föllökik. A csizmájába csimpaszkodik.

– Jani fiam.

Valami belérebbent, hogy talán az anyja, de a kötelező megrökönyödés elmaradt. A tömeg a községház udvarára lódult.

Az áristum a községház gádere végin húzódott meg, szűk, magtárszerű szoba, oda csukták a garasos tolvajokat, a mezőcsőszök fülönfogottjait, asszonyokat, akik csévét gyűjtögettek a kötőjükben, kamaszokat, akik a szőlőkben imposztorkodtak. Oda került Pór Pisti is. Reggel majd fölkísérik Enyingre. A bíró, aki két-három elöljáróval a községházán diskurálgatott, a közeledő neszt meghallotta, rögtön kitalálta, miről van szó. A fiú szegről-végről rokona is volt; kinyitotta a tömlöcöt.

– Na Pisti, amerre szemed látja.

Maga is oldalt lépett, a kapun beözönlő hordába veszett, az elöljárók is, ki merre tudott. Az őrmester a telek mélye felé futott. Ha kijut a hátsó kapun, ott a határ, hajnalra Enyingen ül. De a hátsó kapun is özönlött a nép. A cigánysoriak egy foszlánya erre került. Villogó fejszékkel, kiáltozással lódult be. Legázolták a faiskola növendék almafáit; mások a palánkot döntötték be, pedig a kapu is tárva volt.

Pisti, a hideg, számító, fegyelmezett katona megkeveredett. Elöl tűz, hátul tűz. Fegyvertelenül a lincselők válogatást nem ismerő halálnemei közt. A szomszéd telek felé ugrott, át a farakásokon. Jani látta őt. Újra föllobogott benne a tudat. Hogy került fegyver a kezébe? Ki nyomta oda neki? Az Olvasótól hozta? Vagy itt tépte ki a szomszédja markából?

– Ahun fut – rikoltozott a nép.

Megszökik. Megszökik – ő is ezt érezte, s mint hajtóvadászat izgalmában a lövésre álló puskás, kötelességinek tudta, hogy lőjön. Nem morális, forradalmi vagy milyen, egyszerűen vadászkötelességének.

A bokáját zúzta szét. Kalimpálva zuhant a hasábfák alá. Jani érezte, hogy elhagyják. Amíg célzott, alakok rohantak el körülötte. A tömeg lógósai közt imbolygott. Az elülsők, a dolgozók a hasábfák árnyába hajoltak. Mint disznóöléskor, ha kopozzák a forrázott hullát; emberek toporogtak valami alacsony körül. A hold egy fölemelt fejszére csillant. A Sági fejéről lecsúszott a katonasapka; beretvált feje volt, mint a fegyenceknek.

Hátul kiabálás támadt. A csendőrök.

Elébb még átgázoltak volna a csendőrökön is. Két szál tollasból állt az őrs. Ott vonult el a laktanya előtt a falu, s ők meglapultak. Mit tegyenek? Minden harmadik suhancnál mannlicher, talán még handgránátjuk is van. Amíg vért szomjazott, az ő vérük is jó lett volna a felmoccant szörnyetegnek. Hogy kilakott, rémtette árnyékaként riadt belé a csendőrszó.

– Erősítés gyütt Enyingről – ordítozta egy kishitű.

Az emberek oszladoztak. Erre is, arra is, le-levált egy csoport. Ságiék is megindultak, a három-négy legelszántabb. Minden sietség nélkül, a hátsó kapu felé. Az a húscsomó már nem is mocorgott. Nyugodtan hevert, mint egy lecsúszott tuskó.

Jani polgárgyerek volt, s mélyen élt benn az ő kiforrott társadalmának a tisztelete. Rettenetes űr hasadt a tett és az ember közé. Hihetetlennek tűnt föl, hogy ez az igazi Tükrös falu, s az idő, mely a községháza megürült telkét felbolygatta, az ő életét himbáló ugyanazon idő. Állt, mint a cövek.

Egy puha test csúszott hozzá. Kendőbe burkolt kis asszonyi valami.

– Gyere innét – hallotta.

Az ökle odacsúszott a derekára, bakásan, mint elébb az Erzsébet-kertben. Gépiesen követte. Egy holdvilág fehérítette arc dermedt szeppenése reszketett a hóna alól. Hátra tartottak ők is, a cigánysor felé, összebúva, mint szerelmesek.

Hogy elült a nesz; a csendőrök is előmerészkedtek. Üres volt a telek. Csak a fahasábok alatt csillogott egy tócsa.

Ezer szem pörzsölte az arcát. Az egész templom őt figyelte. Szemből a vékony kis tisztelendő asszony, aki csak időnként merte rászalasztani a rebbenős tekintetét. Oldalt tőle a trabális Siposné, a molnár felesége, aki kitartón falta, mint valami cirkuszi mutatványt. Mögöttük a párhuzamosan álló selyemkendők száza, az árnyakból előmeredő, mozdulatlan pillák. Szemben a kóruson, a harmónium körül a fújtató kamaszok meg az iskolás gyerekek, lenn az Úrasztalt szegélyező padokon a fészkelődő iskolás lánykák. Mindenki őt bámulta. Kiprédikálták.

Először ült a férfiak közé. Eddig, ha szabadságra hazavetődött, vagy a kóruson lapult meg, vagy a vásártéren évődött a templomkerülőkkel. Ma betelepedett. A második padba, a tanult emberek mögé, hadd lássák, hogy szembenéz akárkivel. Tíz napja a Pór Pisti szörnyű kimúlásának, de a levegő is megváltozott körülötte. Az emberek falon át beszéltek vele. Mintha egy láthatatlan cellát hordott volna magán. Nyirkos egyedüllét fojtogatta.

Beülök a templomukba. Nem ijedek meg senkitől – dacoskodott a felszínen. Odatartozom a templomukba. Tán visszafogadnak – szorongott a mélyen. A kiközösítés előtt álló reménykedés hozta ide, s most kiprédikálták. Vak daccal ütötte föl a nyakát, sötét arca meghajnalodott, szép volt így, selyemszálú kis bajszával, a finom vonalú arcába behulló, tömött, sötétbarna haj alkalmas volt, hogy vonzóvá tegye a bámész iskolás lánykák előtt a bűnt. Mintha nem is hozzá intéződne a prédikátori szó. Nyílt szembogárral meredt a gyülekezetre. Csak belül szorongott beszorult kuvaszként a kétségbeesés. Hát hova tartozik ő, ha nem ezekhez? Minden atyafija, az egész családja, baráti köre itt ült. Kik közt lesz ő ember, ha ezek kitaszítják?

Ne ölj! Milyen kurtán esett a templom padjaira a textus. Mint egy kard, amely az ő fejét is magával gurdította. Hogy rárándultak a szemek. A szomszédja, a nagy, szögletes fejű Demjén, szembefordult vele.

Még most is annak a percnek a döbbenete fogta. Fönn állt a tisztelendő úr, elmondta a könyörgést, s végigszemlélődött a gyülekezeten. Akkor fedezte föl őt. Összeakadt a szemük. A pap kihúzta a szép, merkelt jelzőjét az evangéliumi részből, és előrelapozott a Mózes könyvihez. Ott cserélte meg a szószéken az igét.

– Azok a szent igék, amelyekről ez ünnepi órán elmélkedni kívánok, írva találtatik a Mózes II. könyve 20. része… 13. versében, ahol is a nevezett szent helyen, Mózes II. könyve, 20. része, 13. versében a következő szent igék találhatók: Ne ölj!

Fél órája ennek, s azóta a zuhogó körmondatok s a rászegezett hökkenés szikraesőjében ül. Ül-e, áll-e, vagy lebeg?

„Senki sem tolhatja föl magát a bírói bölcsesség ítélőszékébe, s még kevésbé azon fényesebb ítélőszékbe, honnét az Úr ítéli meg az emberi cselekedetet. A zavaros idők viharzásában megzavarodik az ember tévelygő lelkében a jó és rossz határa, s kérkedőn emeli fejét az igazságtevés öltönyébe emelt Sátán, de a vihar elül s Hóreb hegyéről örök fényességben tündököl cselekedeteink örök mértéke, a tíz parancsolat. Aki kardot emel, kard által vész el. Jöhet bármely irány és bármely eszme, egy sem állhat meg, ha figyelembe nem veszi ezt a legelemibb parancsát az isteni Gondviselésnek; melyet mai elmélkedésem textusául választottam. Amen.”

Lábdobogás. A gyülekezet fölállt, a pap bevárta, amíg az öregek is visszanyerik a föltápászkodásban megingott egyensúlyukat, s helyrecsusszantják suttyogó csizmájukat. Ma az öreg Varga bácsi sem aludt el, pedig az ő nyolcvanöt esztendős templomjáró buzgalmát veszedelmesen kikezdte az aggastyáni szender. A pap lemorzsolta az imát, leballagott a katedráról, s nagy fejlökéssel nógatja előre Dávid fölharsant zsoltárát, melyet végtelenbe nyújtanának, s nagy sorvéghúzással cifráznak a konzervatív öregek. Az orgonából is ki-kisiklik a szusz, megbicsaklik, mint tétova láb; a szelíden zsolozsmázgató hajadonok orcáján ki is üt a káröröm; elvétette a rektor. Amióta megnősült, a Horváth Sándor Zsófika leányát kapta meg, nincs becsülete.

Pintér Jani ködön át látta, hogy áll föl az úriasszonyok padja. Mímelik, mintha imádkoznának valamit, és kisietnek. A következő sornál a parasztlányok vonultak ki… azután az asszonya, vénebbje. Már csak a férfiak borízű torkából bugyogott az ének.

Perelj, uram, perlőimmel

S harcolj én ellenségeimmel

Te dárdádat ragadd elő

Segedelmemre állj elő.

Pintér Jani még reménykedett, hogy történik valami, odaáll elé a tisztelendő úr, és helyreigazítja magát, de az csak noszogatja a „ragadd elő”-t. A ráncos homloka a feje tetejére fut, s bátorítón néz az öreg Kertész bácsira, aki nagy gyönyörűséggel érzi, mint marad el a többi vénember „ő–ő”-je az övé mögött. Már egyedül reszket az ürülő templomban. Közben az úri férfiak padja is fölállt, Jani tudta, rajta a sor. Végigsétáltatta szemét a megszokott bútorokon, az úrasztal 1857-es dátumú, vásott aranyozású terítőjén, a szószék baldachinján s a sok sípú orgonán, melynek az első szólamlása kimondhatatlan lázba borította tízesztendős érzékeit. Vette a kalapját leszurkolta az ajtó mellé tett tányérba a maga kétkoronását, és kilépett a csikorgó havú télbe.

Segedelmemre állj elő –

húzta a gyülekezet.

A templomudvaron csizmák és cipők csikorogtak a gázolásra sem olvadó havon. Módosabb gazdák, a kurátor és a presbiterek várták az utolsónak kijövő tisztelendő urat. Ez a komáját, az az apósát. Már az apák és fiak külön verődtek.

Jani egyedül lézengett a fényes fekete ünneplők közt. Meg-megnézték, de elég volt visszanéznie, összeröffentek, mintha a községi pálinkafőzdét tárgyalnák, csak közébük ne elegyedjen. Pedig nem is akart. Átvillant rajta, ha leütné a papot. Mire menne? De akkor mit lődörög köztük? Szégyellt kisomfordálni. Megszeppenését, elhagyott ügyefogyottságát paraszt truccba burkolta: juszt is itt maradok.

Az adóügyi jegyző lépett mellé.

– Jó napot, Pintér úr. Jó már kikerülni. Nehezen gyeplüzi az öreg a szót.

Jani nem tudta, piszkálódni akar vagy vigasztalni. Mogorván várta, hogy visszavágjon. Berényi nem zavartatta magát, sőt fölemelte a hangját.

– Most firtatják a tíz parancsolatot? Emlegették volna a háború alatt. Akkor senki se mondta, hogy ne ölj.

A szomszéd csoportok megütődve fordultak oda, s összehunyorítottak. Na lám; a Berényi. Meglett parasztok egymás kordovány arcbőréről betűzték, mi lehet e mögött! Alkalmazkodó, nyelvük értő ember volt ez a Berényi. Elborozott velük, és mindenkinek igazat adott, hajhászta a népszerűséget. Oka van annak, hogy így oltalmába veszi a Pintér Janit.

– Jegyző akar e lenni – látott át a szitán Varga Béla, a pénztárnok; kinyílt eszű, suttyom beszédű ember.

– A Janival ölné el az öreg jegyzőt – toldotta meg a másik.

A Jani gyámoltalan árvasága boldogan kapott a nyújtott kéz után, s nem latolgatta a tendenciát.

– Nem ám. A biblia is csak arrul jó, hogy a gyengébbnek a fejéhez vágják.

A parasztok morogtak. Kertész bácsi már cihelődött, hogy megleckézteti a keresztfiát. Az élelmes Berényi beérte ennyi tüntetéssel, s megelőzte az idő előtti összecsörrenést.

– Arra alá tart, Pintér úr? Én is a községházára megyek.

Jani hálás volt ennek a futtában ismert úrfélének, aki kiemelte a fajtája közül. Elkerült közülük, s mégsem szaladt meg.

– Rosszlelkű nép ez az itteni – magyarázta az adóügyi jegyző. – Örül, ha rúghat a fajtáján. Mi, erdélyiek, megértőbbek vagyunk. Énelőttem a tisztelendő úr is levizsgázott. Nemhogy egy pap, egy intelligensebb ember is őrizkedne hasonló esetben a más feje fölött pálcát törni. Persze, kell neki az újság, így nem alusznak el a hívek. Magyar ember mindenkit pártol, aki a fajtáját fojtogatja.

– Bennem göcsre talált a fejszéje – fakadt ki Janiból a hencegéssé szabadult megkönnyebbedés.

– Higgye el, Pintér úr, abban a napszámos emberben több jó érzés van, mint a nagygazdákban. A mód kevélyíti meg ezeket.

Jani az apját látta. Hogy botorkál az is körülötte. Mint egy meglógott fegyenc körül. Szinte örül, hogy beigazolódott a jövendölése. Mindig jósolgatott, hogy nem lesz ember belőle. Hát nem lett, gyilkos lett, s az apja jár elöl a megbotránkozásban.

– Fölfuvalkodott parasztok – süvített ki belőle a tudatosra vált gyűlölet. – Visszaadom ezt nekik.

Valami nagyot akart tenni ellenük; elsősorban az apja ellen. Az öreg évek óta már, hogy oda se szagolt a templomba, mégis mintha ő rendezte volna az egész megszégyenítést. Az ő szelleme röhögött a fényes dolmányukról, amint gőgösen elfordulnak tőle. Az apjáé, akivel surján kora óta hadilábon áll. De most föllázad ellene.

A porta előtt néhány iparosember pletykázgatott, köztük a Tót Kűműves. Mint villám csapott belé a haditerv. Megkéri a lányt. Elveszi a Katit, akitől az öccsét is féltették, akitől őt is féltik. Szégyent hoz rájuk, lőjje őket a hideg.

Elköszönt az idevalósi parasztnép gyöngéit taglaló jegyzőtől, átvágott az iparosokhoz, s ráköszönt a jövendő apósára.

– Egy kis beszédem volna a mester úrral.

– Tessék.

– Sétálnánk kicsit.

– Lehet.

Némán ballagtak vagy kétszáz lépést, akkor kibökte.

– Majszter úr, elveszem a Katit.

– A Katit?

– Azt.

A Tót Kűműves rezes képire kikandított az óvatos ravaszság. Találgatón mustrálta lebocsátott pilláin át a legényt. Kifigurázza? Komolyan beszél? Van valami suskus a Kati körül. Jóakaró szomszédnék figyelmeztették is rá. Nem hallotta meg. A lányában föltétlen megbízó atya pózába bújt, hogy annál gondtalanabbul élhessen rokon szenvedélyeinek, az italnak és a politikának. Mért is hótt el az anyja? Ő férfi létére szépen fölnevelte, az vigyázott volna, hogy el ne kehesedjen.

– Nem kötik tehén mellé a csikót – vágta vissza erőltetett népiességgel; bár a béle is beleremegett, hátha.

– Azt hiszi, viccölök?

– Nem egyezne abba a Pintér úr apja. Igazuk is van az öregeknek; ki-ki a fajtájából.

– De én kiguvadtam a fajtámból.

A Tóth Kűműves arcából győztes káröröm csapott ki, de már rá is szórta az értelmes nyugodtság hamulátszatát. Hát innét zörög a haraszt?

– Az igaz. Pintér úr nem közibük való. Nem akarom megsérteni az atyafiait, de több emberség van benne, mint a falu valamennyi gazdalegényiben.

Janit megütötte a szó. Egy hónap előtt még megtorolta volna. Sértette a majszter vállveregetése. Mintha azt mondaná: te még csak megjárod, de az apád meg a többi paraszt; jobb volna a Bozótba fojtani őket. Csöndesen felelt.

– Nem arrul van szó. A lányt kérem.

– Énnekem mi kifogásom lenne? Nagy tisztesség, amivel Pintér úr a lányom megbecsüli. Nem a vagyonért, arra én nem adok. A saját személyiért. Az egész köznép úgy tekint Pintér úrra, mint vezérére. S ha nem vaklárma ez a forradalom, első embert csinálunk magából. Mi, a szegénység. Hanem meg köll fontuni. Hirtelen szó, hosszú szégyen.

– A szégyenen túl vagyunk, majszter úr.

– Akkor látná meg, ha a rokonai molesztálgatnák.

– Nincs nekem rokonyom, aki szót vesztegetne velem. Már a papjuk is kiprédikált. Hát ők.

Nevetve mondta, mintha fittyet hányna rájuk is, a papjukra is, de a szíve befátyolozta a kacagását.

– Kiprédikálták?

– Egy teljes óra hosszat. Furtunfúrt rólam dumált. Ilyen nevezetes személy vagyok.

Tót Kűművesből kiütötték az akonát, öntötte a templombecsmérlő frázist.

– Embere támadt a népnek. No, összefogni gyorsan. Nem pofozhatjuk, nem rugdoshatjuk, mán a Pór Pistit is vérbe köpülték érte. Még hegyibénk gyün a cigánysor. Kondítsunk hát a harangon; föl a szószékre, onnét uszítsunk az új Dózsa Györgyre.

– Nem vagyok én Dózsa György, mester úr. Kiszolgáltam hét esztendőt, egyszer se mondtam, hogy kevés a menázs vagy lopnak a zupások. Pedig kevés is volt, meg loptak is. Nem szeretem, aki váltig ölégedetlen. Mire jó a? Sopánkoggyanak az asszonyok. Most történt először, hogy ez a Pór Pisti, szegény feje, kihozott a türelemből. Meglakult érte. Én is meglakulok. A tulajdon tette pusztította el. Rám kenik. Bánja az ördög. Megvagyok én a falu nélkül is.

– A parasztok nékül.

– A falu nélkül is. Megnősülök, dógozok, eszek karom után, szólok eszem szerint. Kinek mi köze hozzá. Nem igaz?

– Igaz.

A községház előtt álltak, szemben a Pintér ház hógubás zsúpteteje, a szarufába tűzött címert fehér bóbitává bagyulálta a hó.

– Isten áldja, majszter úr. A többit majd megbeszéljük.

Kezet fogtak. A levegő napfény, kékség és hideg kemény öntvénye volt. Az apósom – gondolta Jani, és elszontyolodva ment át az országút csapásán, amely megolvadt, s újra jéggé fagyott a sűrű községházjárók csizmái alatt.

Immel-ámmal fordult a szülői házba. Háromszor is végighúzta a csizmát a sárvason, még le is topogta, a konyhaajtó elé fektetett rongyba is belecsoszogtatta, pedig tiszta volt az úgyis, elrúgta a lábbeli a havat. Előbb még csupa láng volt. Így megmondja a magáét, úgy nem ad a duzzogásukra. De mindjobban elcsúszott a lélek a szándék alól. A várható tusa az ösztönön át bágyasztotta az elmét.

A konyhaajtó egy ablakocskája még a minap kivágódott; élénk vitatkozás szivárgott ki a töltött káposztás fazék fölül. Jani visszadermedt. Hátha tudják már. A Mari nem volt templomban, de a barátnéja. Az ilyet egykettő elszélesztik. Mit gondol felőle az anyja. Őt szidja vagy a papot? Röstellte magát, de fülelt.

– Az kéne még, hogy egy mesterember lányával barátkozz. Különöstég, aki a bátyád dajnája vót.

– Csak fosztani híttam. Gondutam, szépen kézimunkáz, megcsinána egy-két futót a straférungomba.

– Rá is vagy szoruva. Ide egyszer tette be a lábát. Nem bájolja el a másik fiam is. Éppeg fosztani. Elhancúrozna a zsírmécs mellett. A kő neki; a sötétség meg a sutyorgó. Avval bolondította el szegény Jóskát is.

– Ha elbolondította, elbolondította. Nem esik hiba a fiában.

– Mit tudod te? Bűvös fajzat ez. Az anyja is olyan vót, az anyja testvérje is. Még a menyemmé hízelkedi magát.

A Mariska jóízűt kacagott.

– Több esze van a Janinak. Még az üngit se hordja el a Józsinak, aszongya, bacilusos; hát a szeretőjét.

Jani benyitott. A két nő nem hallotta neszét; nem tudták, hallgatózott-e, vagy csak osonva jött. Pintérné zavarodottan ráncigálta a töltött káposztás fazekat, amelynek a födelét fölemelték az öklömnyi gombócok. Elhúzta a tűzhely karikáját, a kicsapó láng vérével födözte az arca pirosságát. Mari is belebukott a krumplis veidlingbe, s olyan akkurát S-eket hámozott, mintha a vőlegényit készülne kivetni.

Janiban is lassan szaggatta pórázát a mondanivaló. Ide-oda hümmögött, de csak odamondta.

– Hát igazán nem bírná el, édesanyám, a Kati leheletét?

Pintérné szelíden, de határozottan felelt.

– Az én házamban nem, édes fiam.

– Akkor telek után kell nézni.

– Mért kellene? Megférünk mi itt.

– Mert én elveszem a Katit. Amilyen igaz, hogy itt állok.

Pintérnében leszállt a vér, mint alagcsövezett földben a talajvíz. De diplomatább volt, semhogy felhorkanjon. A fazekakat tologatta, és elpityeredett. A homlokán hatalmas horzsolás hegje. Nem beszéltek róla, de Jani tudta, hogy akkor szerezte.

– Még csak ez köllött – motyogta. – Az Isten verje azt a háborút, mit csinált belüled.

– Gyilkost, mondja ki – dühösödött föl Jani, inkább, hogy magát keményítse. – Tudom, hogy annak tartanak. Épp ezért köll valaki, aki embernek néz. Mert maguknak csak egy leütnivaló bitang vagyok.

– Ne neszezz, te – csiggatta Pintérné az első szoba ajtajára pislogva. – A jegyző van apádnál, behallatszik.

Ez még jobban felbőszítette a fiút. Szentül hitte, hogy a jegyző is csak uszítja az apját. Vizslák közrefogta nyúl ő, mindenki ellensége.

– Bánom is én. Hát itt van, itt van. Amíg ki nem tiltanak, megmondom a magamét. Zavarjanak el, ha pironkodnak értem.

– Jani, Jani – sopánkodott az anyja; míg Mariska rémült szemében romantikus tüneménynek járó csodálat ült.

Fölpattant az első szoba ajtó. Az öregedő jegyző köpcös termete gurult ki, mögötte a házigazda. A jegyző odaköszönt a tűzhely körülieknek. Pintérnére még megjegyzést is tett, hogy vénségére fiatalodik. Jani a sut felé fordult, s durcásan nézte az öccse bevágott lábbelijét.

Amíg idősb Pintér János a vendégét búcsúztatta, s a hosszú locs-pocsra köszöntő havat dicsérgette, Pintérné könyörgőre fogta a dolgot.

– Csak most ne bántsd az apádat. Hónap is ráérsz, ha elszántad magad. Ma amúgy is dühös.

Hallatszott az öreg toporgása, amint visszakészülődik. Jani mogorván hallgatott.

– Csak most ne szólj, Jani.

Az öreg visszajött, bement az első szobába, hogy elrakja a kancsót. Vendéglátó képe visszamorcult. Azóta nem látták másmilyennek. Jani utánalépett. A két nő még hallotta, amint megszólal.

– Édesapám, egy szóra.

Azután behúzta az ajtót. Némán vesződtek az ételeikkel; gondban az anya, lázban a lány.

Mint ugrani kész komondor telepedett a két férfi közé a csönd. Az apa odaigazgatta a kászlira a jegyző meg a maga poharát. Az övében maradt egy korty, azt visszalottyantotta a kancsóba. Hümmögött, krákogott, minden figyelme a kászli rendjére veszett. A fiú kihúzta a széket az asztal mögül, maga elé emelte barikádul, és ránehézkedett. Megzavarta őket a következő perc árnya; tudták, hogy veszekedni fognak, s inkább a föld másik végin kapáltak volna. Az apa a fiú teli férfiságát, a fiú az apa szó mélységes visszhangját respektálta.

– Valami rágja édesapámat.

– Engem?

– Veszem észre. Csak sündörög, az étellel is csak gyüszmölődik. Se helye, se nyugta. Eszi valami.

– A Jóska. Ütet sajnálom.

– Nem ütet. Egész jól megvolt a halála után. Csak amióta… Miattam eszi magát.

– Ha tudod, mit firtatod.

– Éppen mert tudom. Nem akarok édesapám szégyenére lenni.

– Ami megvan, megvan.

– Ne rőtögessen édesapám egy gyilkost. Én ugyan nem vagyok az, de maguk annak tartanak. Gondutam, nekem is, édesapáméknak is jobb, ha külön költözünk.

– Akkor is a Pintér Jani vagy.

– Hát az vagyok; de maga legalább fölütheti a silápos kalapját. Szemükbe nézhet az embereknek. Az öreg Pintér János kitagadta a fiát. Kiadta a részit és eltiltotta; nincs közöm a Pór Pisti gyilkosával. Ha nem is mondaná, az emberek azt hinnék. Azt maga legalább tiszta vóna a dologbul.

Az öreg ember könyékre támaszkodott, s belegondolkozott a dohos levegőbe. Igazi első szoba szaga volt az alacsony, soha napján szellőztetett helynek. Kényelmetlenül is érezte magát benn.

– Aszondod, kiadta a részit?

– Azt.

– Miféle részt?

– A harmadrészt. Hárman vagyunk testvérek, amióta szegény Jóska meghalt.

– És én?… Mi az anyáddal csak a ti részeteket takargattuk? Azért szereztünk, hogy életünkben szétmarjátok. Rágyün a bóna, és kikéri a fertályt. Mi vagy te? Mesebeli királyfi?

– Magának is kiadta az apja.

– Én megnősültem.

– Én is megnősülök.

Az öreg hökkenve bámult vissza a tromfra, de már vissza is nyerte a higgadtságát.

– Én egy fi voltam, és az apám csak egy félrészt adott ki. Pedig akkor az övé volt már a Stundinka. Csak a hótta után kaptam meg, amit kaptam. Eleinte csak az a rész volt, meg ami az anyáddal gyütt.

– Aggyon, amennyivel elkezdhetünk.

– Aggyon az ipad.

– Az ipam szegény ember.

– Akkor bajos dolog.

Fúrta a kíváncsiság, de egy hanggal se kérdezte, ki is az illető. Mondja meg ő.

– A Katit veszem el.

– A Bicskey Katit?

– Nem, a Kűműves Katit.

– Azt?

Ellenségesen hallgattak. Az öreg dühös is volt, de örült is, hogy ilyen fölényes helyzetbe került. Innét könnyen ledorongolja a fiát. Nem akad az az iskolásgyerek, aki ne neki adna igazat. Még tréfára is fogta.

– Akkor hordhatod is a küet meg a maltert. Minek oda főd, megél a nászom a mesterségibül. A Droppáék ólja is mán bedűlt; abból is megéltek egypár hétig.

Janit elborította a vér. Érezte ennek a gőgös gúnynak a fölényes jogosságát. Igen, ő ki van tálalva ez elé a konok, irigy vénember elé. Semmi sem lehet nélküle, legföllebb maltert hordó legény. Mintha a Tót Kűműves epéje szállt volna belé, a világban szétszaglászott iparosé, aki mindig csak féreg marad a bálványhatalmasságok árnyékában.

– Maga se a maga emberségiből lett pógár. Magát is az apja teremtette. Aggya vissza, amit kapott, és a hírem se hallja.

– Ha én így kezdtem volna az apámnál, pofont kapok, nem fődet.

Kisvártatva, kiszámított taglócsapásul.

– Azér aggyam, hogy parragon maradjon.

– Megdolgozom, mint akárki.

– A dutyiból?… Vagy azt hiszed, ítéletnapig tart ez az istentelenség. Se törvény, se csendőr. Azt ütöd agyon, akit akarsz. Számunyi köll ezér; ha ma nem, hónap. Minek akkor a főd? Még elkopozzák. Odaaggyák a Pór Pisti apjának.

– Ki beszélte ezt magának?

– Akárki. A jegyző is mondta.

– Hát azér jár ide? Magát heccülni? A fene a kani hasát. Mert magának mindent bebeszélhet. Elemésztené a gyerekit, csakhogy a jegyző úr vállon veregesse. Számunyi kő neki; a potrohosnak. A menyecskéket elszerette, a vénasszonyokat legelni küldte. Lesz még neked nemulass, Zoltán Béla.

– Tán azt is agyonvernéd.

– Agyon én. Az egész frekvenciát. A sok büdös parasztját. Nem kár vóna rájuk gyútani a falut.

– Kikerül tüled. Nagyobb híred van, mint Sobri Jóskának. A cigánysoron hozzád fohászkodnak. Nagyra vitted, Pintér Jani.

– Inkább a cigánysoriak, mint maguk. Kemény a szívük, mint kinn a fődön, ha megfagy a hant. A gyerekükben is csak a robotost sajnálják. Meghal a Jóska fiuk. Juj, hun találok még ilyen kapást. De én nem leszek a szógájuk. Inkább a téglát rakom.

– Ergye.

– Megyek is. De vigyázzon. Lát még a küszöbjin; csak nem lesz benn köszönet.

– A küszöbig gyühetsz, beljebb csak rajtam át.

– Isten álgya.

Pintér Jani kifordult a szobából. A konyhában egy csukló árnyék szakadt a nyakába.

– Mit tettél? Gyerekem, mit csináltál?

– Erisszen. Maga is csak sopánkodni tud. De a száját kinyitni, azt nem. Maga engedte, hogy az a vén szakállas paraszttá törjön… Most meglátja, mi lesz belőlem.

Kitépte magát az anyja bolyhos kendőjiből, amelyet tavasztól őszig áldott nap a mellére csavartan viselt, s már kinn is állt az udvaron.

Az öccse a lovakat itatta. A pince tetejére rátűzött a déli nap, s egy öklömnyi hógöröngy kásává váltan csoppant a pinceajtó elé.

Jani nagyot lélegzett. A leszámolás üres lapját érezte maga előtt. Dobbantott egyet, és nekilódult az utcának.

Jancsik pap elemében volt. Jobbra-balra felelt, meg-meglépett a rácsimpaszkodó asszonynéptől, s boldogan nevetett, hogy megint lefülelték. Nélkülözhetetlen portéka ő, napról napra nő a fontossága.

– Csak még ezt mondja meg, tisztelendő uram.

– Engem hallgasson, aranyom.

– A fiam már tizennyolc lesz az őszön, az után is osztanak fődet?

– Hát az ipam után?

– Tehetetlen ember a maga ipa, még annak is követűne.

– Mi köze hozzá? A tisztelendő úrtól kérdem én, nem magátul.

Mint fészekülő darazsak dongták körül a szikár férfit, akiből a cigánysori nyomor s a korral hatalmasodó eszelősség sem irthatta ki a hajdani papot. Húsz esztendeje, hogy Somogy megyei parókiájából hűtlen pénzkezelésért kidobták. Ide nősült a cigánysoriak közé, de pásztorabbnak érezte magát, mint valaha. Szabadkozva nyugtatta az asszonyokat.

– Ki ne tépje az Ángyánné haját. Jut a maga urának is. Ott az Eszterházy négyezer holdja, azt mind kiparcellázzák.

– Az ám, de én a falunál szeretnék.

– Majd Ozorára járhatunk kapálni.

– Mindent tekintetbe veszünk, asszonyok. Népkormány van most. Ez a nép javát akarja.

– A fődet lássuk.

– Csak jelentkezzenek. Én számba veszem magukat, és megírom a kérvényt.

– Ha már kérvényezni kell! A Horváth gazda is azt mondta, sose bízzon maga, Treszka, abba a fődbe, amit a Jancsik pap járál ki. Egy sütet krumplija se lesz abbul.

Egy málé kamasz, aki nem átallta a fehérnép közé keveredni, elröhögte magát. Jancsik a népbujtogatók rutinjával védekezett.

– A Horváth Sándor! Arra ad maga? Tán majd megbolondult, hogy a napszámosait földhöz juttatja. Ki kapálja akkor az ő kukoricáját? Persze hogy azt mondja, nem lesz abból semmi.

– Az igaz. A parasztok irigyülik az osztályt.

– De ha nekik osztanának!

– Meg is gátulják azok.

– Ne legyen olyan kishitű, Juhászné. Nem értik, hogy megváltozott a világ. A nép az úr, nem az urak.

Juhászné kishitűsködött.

– Az úr az úr.

Petrásné, aki örült, hogy valami jót is ér életében, megmakacsodott a föltétlen bizalomban.

– Ne prédikáljon maga a tisztelendő úrnak. Tudja azt a tisztelendő úr. Járálja csak ki, lelkem. Olyan libát nevelek magának, hogy félkilós lesz a mája.

A széles út másik oldalán alacsony, ingadozó léptű gazdaember ballagott a falu felé.

– Ahun a Horváth Sándor.

Jancsik pap újra kievickélt a némbertömegből. Régi ellensége volt a jómódú gazda, aki mint községi elöljáró sokszor szóvá tette a bujtogatásait. Még nem érezte szilárdnak a talajt. Még a gazdák kezén a hatalom. Be is csukathatják, hogy bolondítja a népet, hiszen az egész kérvényezés mese, arra jó, hogy a tisztelendőné éléstárát töltse. Az ügybuzgalom gazdasági hátterét ugyan maga előtt se vállalta, de a rossz lelkiismeret, ripsz-ropsz, elpárologtatta. Jó hangosan, hogy a paraszt is hallja:

– Erisszenek már, asszonyok. Mi vagyok én, csodatevő Jézus, hogy mindent tőlem várnak. Ott a törvény, kielégít az mindenkit.

Nagy nehezen lemálladozott a falka, szétoszlottak a cigánysor gurba sikátoraiban, négyesivel előbb; kettesivel utóbb, majd fölszítta őket a konyha: hogyne, hisz feljött a vacsoracsillag. Treszka a Horváth gazdához pártolt; neki számolta be a Jancsik pap ígéreteit; olyan volt, mint a folyóiratok disputa rovata, objektív szószátyársággal vonultatta egymásra a hamis véleményeket, s tán májbajba esik, ha véletlenül megkapja a földet, örökre elesik a kifogyhatatlan vitaanyagtól.

Jancsik pap hazafelé loholt. Sajátságos féloldalasan járt, akár a fiatal vizslák, s ez a járás is, meg a holtomiglan nyurgaság, kamaszossá tette. Viskó volt a háza, nem különb a környező proletárnegyed sárfalas, alacsony házikóinál. Szinte csodálkozott az ember, hogy bírja el a cukorszerűvé fagyott havat.

A kalitkának is szűk szobában a falak nyirkos lehelete küzdött a megsűrűsödött sötétséggel. Kinn már érzett a hosszabbodó nappalok februári könnyebbedése, de itt benn megragadtak az összefolyt téli éjszakák, mint száradó tenger kiszakadt tó pocsétái; álló nap szürkült vagy alkonyodott.

Egy magtárra illő ablakocska volt a roskadt ház szeme. Az is rácsos, s mint sűrű pillaszőrök, ízléstelen gyöngyfüggöny maradványai hunyták el a benn ülők elől a fél ötig kiböjtölt világosságot. Jancsik erőltette sunyorgó, messzelátó szemét. Mind a három szék emberi tömegtől súlyosodott. Két kendős fej, az aszott, hegyes a feleségié; de ki az a terebélyes? Bár árnyék, érzik rajta, hogy fiatal. A harmadik férfi, alkalmasint a Jani, újabban el-ellátogat. Óvatos jóestét köszönt, árulják el a jövevények maguk.

A három szék megfészkelt, nagy csöndet törhetett meg az a jóestét, szegény tisztelendőné olyan szótlan, amilyen locsifecs az ura. Pedig úrilány, az angoloknál tanult, de hol és milyen emlékezet azok az idők. Öt gyereket nevelt csak azért is úrrá; ki jegyző, ki írnok, ki patikus, és kiböjtölte a legnagyobb gyereket, az urát. Mi maradt belőle? Magtalan, kipirgált és megszáradt babhüvely. Háziállat.

– Jó estét, tisztelendő úr – harsant vissza túlzott nyájassággal az ismeretlen árnyék. – Várjuk már. Hoztam egy kis tojást a tisztelendőné asszonynak. Mondok, nem tojnak a tikok, azt nem lesz jó hangja a tisztelendő úrnak, ha visszaválasztják.

– Maga már azt is kitudta, Szabóné asszony? – A ravasz asszony jól odapiszkált a titkos álmaiba. Ha őt még visszaválasztanák. Ki tudja, forradalom van!

– Tudom én, ki kell annak világosodni. Nem keresem én, hogy vót meg mi vót, de nem lehetett az rossz pap, galambom, aki olyan jótevője a szegénységnek, mint maga, tisztelendő úr. Magában van itt mindenki bizodalma. Mert irigy kutyák az emberek. Nám, kinek vétettem én, mégis, hogy sálik a szájuk a kis szerencsémtől. Mer főd dukál nekem, mivel hadiözvegy vagyok. De képzeljék, mit mond a tanító. Aszongya, úgyse kapsz te, menyecske, fődet, meg van írva, aki feslett életet él, elesik a fődtől. Gondukozom én, csak gondukozom. Megtudakolom én a lelkem tisztelendő úrtól, mi igaz a dologból. Hús és vér az ember meg nem is mind igaz, amit rákőtenek, nem teheti azt a törvény, hogy elorozza a szegény igényjogosult elől, ami az övé. Na, nem igaz?

– Akkurát igaz, Szabóné asszony. Kisfia van magának, azt kell fölnevelnie. Ami jár, az jár. Nem világít a Nagyatádi a maga madracára. – Világosságot, szívecském – súgta a feleséginek. Az asszony kérdő csodálkozással nézett vissza.

– A zsírmécsest – bólintott a férfi.

Jancsikné kiindult. Meghitt gyöngédség volt ennek az izgága vénembernek a harminc év után is a házasélete. Kinn durrogta el az élet keserűségét, befelé az egy ólba hurkolt komondorok barátsága vigasztalta a nyugtalant. Mint két magdeburgi félgömböt a roppant atmoszféra, rettenetes nyomással szorította őket jó házasokká az ellenséges élet.

Bekerült a zsírmécs. Egy subickos katula, abból nyúlt ki a zsírba merülő bél. Inkább bűzlött, mint világolt.

– Mire szorul az ember – mentegetőzött Jancsikné.

– Bezzeg nem szorulnak a parasztok. Van ott becserélt petróleum, arra takargatták a búzájuk. A Horváthné kávét fölöstökömözik, meg rizskásával köríti a vasárnapi kacsát.

Amíg pufogott, odasandított a szomszéd széken tespedő legényre. Megférfiasodott, amióta hazakerült. Izgató, sötét tűz gyűlt a bőre alá. Még ha nyugszik is, mintha káromkodna. Új házas, azt milyen durcás. Minap látta a magyar boltban, épp kefét vett, ez meg ott állt a pultnál. Rögtön bekönyvelte a számító hímek közé.

A legény tartotta magát. Ne higgye ez a híres, hogy kíváncsi rá. A Nagy Firhangra, mert ő volt. Hanem csak belekerült a szemébe. Mit ettek rajta? Mint egy nagy tehén. Szinte liheg a hústól. Szegény Lak Feri, amilyen totykos legény volt, elveszhetett a szoknya korcában.

– Hát Pintér úr, mit búslakodik? – vonta bele a pap Janit is a diskurzusba.

– Búsul a devla.

– Új házas, azt veri a cöveket, mint a bóbiskáló vének.

– Elfáradt… – kacagott bele Szabóné, s kis meleg hangok sikonkáztak elő a fehér fogai mögül. A fölényes asszony állati gúnya csapta szembe Janit. Forró szélroham volt, de ő szembenézte.

– Itt aztán van jókedv – köszöntött be Berényi, az adóügyi jegyző. A kis fekete, lumpképű ember mindenütt otthon találta magát; a Nagy Firhang régi ismerőse. Kényes, ideges asszonyka a felesége, tiszta öröm ki-kiruccanni mellőle.

– Meghízol, menyecske. Tudod-e, hogy járt a Kunné is? Annyira fölfútta a zsír, hogy akarva, nem akarva az erény útjára kellett térnie.

– Ne féltsen engemet. Rég vótam én kiskapu a nagy szekérnek.

Janinak a homlokába hágott a vér. Sose volt ő ilyen. Amióta házas, minden trágár szó lángba borítja. Mit is nyaggatja azt a szegény asszonyt. Csak magát süllyeszti vele. Lám, most is közbekérdez:

– Szekere válogatja.

A némber boldog elragadtatással tágította a szeme bogarát. Az ajka szétnyílott, durva, állati ajkak; rágni lehetne velük, akár a fogakkal.

– Ritka a takarodó szekér.

Kényelmetlen érzés szegült a szóban bujálkodók mögé. Jancsik pap szerette a mókát, de a felesége fülit féltette ma is, mint harminc év előtt. A két paraszt észbe kapott. Szabóné szedelőzködött.

– Leraknám a tojást, tisztelendőné asszony. Ideje hazakecmeregnem.

Vette a fonottas, füles-fedeles kézi kosarát, s jóccakát köszönt, és utánaindult a papnénak. A három férfi szomjasan kancsalított a kemény hátsó fertályára. De amint rajtkapták egymást, komoly témába kanyarodtak.

– Mi újság a községházán, jegyző úr? – tudakolta a pap.

– Meg van neszülve az öreg. Zavarják a jegyzőket, fél, hogy rá is rájár a rúd.

– Az ám, a topáninak is bugyrot kötöttek.

– Nem kell félteni, megél holtáig, annyit harácsolt.

– De a házat is rágyújtották.

– Nem gyújtják az igaz emberre. Magára, jegyző úr, biztos nem gyújtják rá.

– Se házam, se holmim. Mit gyújtsanak rám? Amim volt, Háromszékben maradt. Amikor először tört be a román, kirabolta, szegény édesanyám csórén maradt ott. Most, ami megmaradt, azt is elszedhették. Semmit se tudok, se róla, se a bátyámról, pedig az udvarhelyi pap, amilyen kuruc, tán föl is akasztották.

Egy berecki bábaasszony fia volt a jegyző, minden vagyonuk a bábatáska; a pap testvér, a románok elszedte vagyon, nagyzoló fillentés. Ő maga is csak négy gimnáziumot járt, volt ripacs, betűszedő, írnok. A jó svádája meg a háborús szükség segítette be egy segédjegyzői állásba; így a katonaság alól is kihúzta magát. Amikorra Tükrösre helyezték, már az adóügyi jegyző címet hordta, s oly ügyesen lábatlankodott nép és főjegyző közt, hogy mindenik a maga emberének hitte.

– Hát, öcsém, a hű bokrokat mezgereli az Isten. Nézzen meg engem. Hollandiában voltam ösztöndíjas, héberül és görögül beszélek, olyan pap voltam, hogy a falu nem eresztette be az utódomat. Mégis kidobtak. A szószékről vágtam oda az öspörösnek a magamét. Az fájt nekik. Rám küldték a számvizsgálatot. Beste pap, akinél örebb hiba nincs, elcsaptak. El, az igazmondásomért. Így jár itt az igaz ember. Hanem én odaálltam a templom elé, a nép meg körém gyűlt, úgy prédikáltam nekik. A csendőrök zsuppoltak el. De megmondtam akkor is: bemegyek még a templomukba, ahogy maga is lesz még főjegyző, édes öcsém.

– Nincs nekem olyan ambícióm.

– Ne is legyen. Van nekünk, igaz-e, Pintér úr?

Janit megnehezítette a töprengés. Ez a két úrféle egész a bizalmába vette. Estéken át hallgatott mellettük. Ki-kiteregették tudásuk csökevényeit; elregélték saslódásaikat. Szinte csekélynek találta mellettük a maga balsorsát. Ő a gazdák soráról csúszott a cigánysorra. Jancsik pap a teológiai katedra mellől ebbe a putriba. Pedig nem utolsó ember, ha bónás is a híre. Mintha egy rokon fátum süllyesztené ezeket az urakat is mellé. Ugyanaz a kevélysége a lelkeket elrúgó világnak. Illedelmesen felelt.

– Ha rajtam állna, inkább a Fecske cigány, mint a Zoltán Béla. Rossz, szodéj ember az. Sok tyúkot bezabált a fölmentettekéből.

Berényi az öreg pártjára kelt. Színből persze, hogy nemesnek látszon.

– Az asszony a szodéj. Azt rángatja folyton a giliszta. Soha olyan telhetetlen némbert. Nem elég a száz szép holdjuk, bérest csinál az írmag fiából, tolvajt a férjéből. A maga csűribe szopná a fél falut; azt mi haszna belőle, áldott nap lohol, a munkásokra les, a béresekkel csármáz, nincs a fenekinek nyugta, és még a fia is utálja. Ő a rossz, az öreg kenhető, mint a vaj.

– És ilyen nyámnyám ember vezeti a falut? – fordította vissza a pap az odakínált rudat.

Janiból is kifordult a gyűlölet.

– Rossz az az asszony nékül is. Mi haszna vót az apámat rám uszítani?

Az elveszített család bánata csordult ki a száján, mint őszből az ökörnyál. Gyűlölte az apját, így parancsolta a tromf; ha bűnbakot keresett, akiért gyűlölni kell, így parancsolta a szív. Le is tudná ütni, de a bunkóját is megtoldaná egy mentséggel: fölheccelték.

Észrevette magát; hisz ez a szíve volt, ami a nyelvére csúszott, s már vissza is nyelte a paraszti szemérem. Jancsikban fölvillant a taktikus.

– Ő heccelte föl?

– Ő.

– Most visszaadhatná a kölcsönt. Ha most nem, hát soha.

Berényi is belealamusziskodott.

– Fél is ám Pintér úrtól az öreg. Azt mondja, amíg ez a Pintér Jani szabadon jár, nincs rend a faluban. De a szolgabíró sem meri elfogatni. Fél, hogy fölzúdítaná a népet.

Pintér Jani mellében megdagadt valami. Hát Enyingen is tárgyalnak róla. A szolgabíró, maga a szolgabíró nem meri elfogatni. Szinte csodálkozott, hogy került ő erre a polcra. Vagy ő ázott néhány hónapja azokban a Piave melletti lyukakban?

Jancsik tovább tüzelt.

– Bőrre megy, Jani. Vagy mi, vagy ők.

Janiban féktelen parasztösztönök ágaskodtak. Amilyen szelíd, szeppent gyerek volt az egyik pillanatban, úgy nekiháborodott a másikban. Kicsi volt a szoba, kikívánkozott a följött csillagok alá. Cihelődött, s mentében nyomta oda.

– Lagzira cibere, tisztelendő uram. Idáig fej volt, ezután írás lesz.

Komoly ígéretként zuhant a két nyájtalan pásztorra a parasztfi példázatosan nehézkes szava. A nép volt ő, akit megnyertek maguknak. Berényi sietett tovább férkőzni hozzá, ajánlkozott, hogy elkíséri. A pap kikísérte őket. A papné kinn kuksolt a sötét konyhában egy fonott szalmaszéken. Amikor az ura visszajött, leakasztott a kamra rúdjáról egy darabka kolbászt, bevitte, elnyomta a mécsest, s a koromsötétben csöndesen eddegéltek. A férfi tervezgetőn, az asszony gondolattalanul. Ahogy világéletükben.

– Szeretem a téli éjszakákat – mondta a jegyző a parasztfiúnak. – Mintha a végtelen csillagok lehelnék ide magányosságuk hidegjét. Nyáron nehéz elhinni, hogy üres és kongó fagy a világ. Nyáron úgy ragyog a sok csillag, mint sötét virágú kert fényes üveggömbjei. Ilyenkor a testvéreimet érzem a csillagokban. Didergő, kitett párák, mint mi is valamennyien.

Mint fölhintett só csikorgott talpuk alap az út hava. Hat-hét óra; de a házikókban már éjre horgadt az élet, az emberek behúzódtak, s a testszagú dunyháik alatt éberen fetrengtek, majd csak megkönyörül az álom. Az ég tisztán és közömbösen fordult el a dombvánkosába furkózott falu fölött. Kicsi volt az ember és végtelenségit sejtető a világ. Kutyák vonítottak, s valamelyik távoli utcáról idecsörgött a doktorért szaladó kocsi.

A jegyző suttyom poéta volt, s örült, hogy kiüríthette hirtelen megnyílt szívét a némán lépkedő paraszt előtt. Jani földagadt önbizalmát áhítatos mámorrá olvasztotta a korlát hullató természet. Megváltozott az utóbbi időben. Amióta eldobta a nyáj, szét-széttekintett a magányos mezőkön; segítségül kereste a világot az ember ellen. Nótafaragó ősei tüdejével szítta a csöndes éjszakákat. Vissza-visszaszállt belé egy kósza nótasor, s azon kapta magát, hogy dúdol. Néhány hónap előtt tán megvonja a vállát, s kehint egyet a jegyző áradozására, most fülelte, mint pallérozottabb testvére rokon zokszavát.

– Hej, milyen kis rovar is az ember, s mégis, hogy kapaszkodik az élethez, akár hernyó az ághoz – fűzte tovább a jegyző. – Néha elgondolkozom, Pintér úr, minek is van az ember. Egy durranás, benyomnak a földbe, s leszek féreg és hant vagy a sírokat befutó liliom. Nem butaság, kérem, így kapaszkodni önnönmagunkhoz? Mert mi az az én? A lelkem, mondják a papok. Az agykérgem, mondják a tudósok. Tizenhárom gramm, ennyit nyom az egész fejedelmi éned. Ez a tizenhárom gramm gyűr maga alá hetven kiló másik, egészséges anyagot. Megsanyargatja, fájni tanítja, miért? Hogy visszaszélessze sóvá és nedvességgé. Ha ez a vég, nem jobb siettetni?

Felületesen petyegett; észszikráztatásul, ahogyan olvasta, s fürge eszével továbbkombinálta. De a magányos fiúban visszhangot vert a beszéd; mint frázis, amely százak agyán átcsörög, s a százegyedikben zuhatag lesz. Ő még sose gondolta el, miért is minden. Most beleesett, s minden visszakiabálta: miért? Miért? De a jegyző már más bokorra ugrott.

– Pedig szép ez a huncut élet. Csak kevés embernek az. Gondolja el, Pintér úr, egy-egy tökfej multimilliós, egyéb gondja sincs, utazik, országokat lát. Ahány nő, elé görnyed. Ahány látnivaló, megnyilatkozik. Ennek megéri az a hetven év, amit a nemlétből kikanyarít. De nekünk? Pedig milyen kevésből boldogulhat az ember. Teszem, Pintér úr is, lenne annyija, mint az édesapjának, nem megelégedne? De nincs. Vének és komiszak kezén a vagyon, s aki élni tudna, éhkopp kínozza.

– Ilyen a világ.

– De nem kellene ilyennek lenni. Az egyik tehénnek ötven hold lucerna, a másiknak egy harapás fű se. Kiszámították; kétszer annyit terem a föld, mint amennyiből a lakosság jóllakhatna. Hova vész az a többlet, s hova a hiány, amit a szegénység szájából kihúznak? Elfecsérlődik. Látja, ezen kell változtatni. S változtatnak is. Azért az a sok forradalom.

Pintér Jani némán ballagott. Ezen se töprengett még soha. Egymás után nyilalltak bele a nagy emberi problémák. A jegyzőnek visszakérődzött olvasmány voltak, de az ő betűszűz lelkén parlagba mélyesztett eke.

– Nézze meg Tükröst. Tizenhatezer hold határ négyezer lélekre. De a tizenhatezerből tízezer urasági, a másik hatezer néhány száz gazdáé. Én nem irigylem a gazdákat. Az ő módjuk volna a minimum. De osztanák szét a tízezret a háromezer éhenkórász közt, hadd lenne azokból is gazda.

Janiból már kikívánkozott a józan ellentmondás, hogy ki lesz akkor a béres, de Berényi tovább tervezgetett.

– Persze, a polgárnépet eszi az irigység. Amit ő verejtékkel szerzett, a béresnek a markába nyomják. De azért vagyunk mi itt, felvilágosultak, hogy ellensúlyozzuk az ő maradiságukat. Pintér úr különösen sokat tehetne. Az ilyen pantallósra, mint én is, gyanakodva néznek; Pintér úr közülük nőtt vezér. A polgárságból vált ki, az igazság vezette a nép oldalára. Az ilyen embert vakon követik.

Ott álltak a Tót Kűműves drótkerítéses háza előtt. Különb volt a többi cigánysori háznál. Látszott, hogy iparos lakja, kertnek való hely is van az ablakok előtt, a teteje cserepes.

Jani összeszedte magát, hogy okosan feleljen.

– Megutáltam a fajtám, jegyző úr. Az apámon, a rokonaimon utáltam meg. Megkeményíti őket a pénz meg a büszkeség. Énnekem nem fáj a cigánysoriak feje, de inkább az övék legyen a falu, mint a parasztoké.

Elbúcsúztak. Kis kuvasz csaholt Jani döngő csizmái elé. Amíg messze volt tőle, harciasan, amint közeledett, szűkölve-hátrálva, csak amikor megismerte, ugrott rá boldog vakkantgatásokkal. Az udvar havát végigfolyta a hold, a levegő megcsípősödött.

Bezörgetett. Borzas szőke fej kukkant ki a félembernyire nyílt ajtó résén; a huzat az ingét is kilebbentette. Térdig meztelen didergő lábszár villant a hó és hold játékától villódzó éjszakába.

– Ergye az ágyba – tuszkolta Jani.

– Nem köll vacsora?

– Köll a fenének.

Lerugdosta a csizmát, lehajította a mándlit, nadrágot, s odacsúszott a felesége mellé, a csíkos cihájú paplan alá. A másik ágyban a majszter horkolt; két méterről is idebűzlött a pálinka.

– Beszopott az öreg? – tudakolta Jani.

– De még milyen csúnyávul tett – borzonkodott a Kati, akinek még ma is az az érthetetlen szörny volt az apja, ami négyéves korában, mikor a kehes anyja hóna alul kukucskált a káromkodós ténfergésére.

– Engem nem szidott?

– Nem.

Olyan vontatott nem volt, hogy egy igen is megtért benne.

– Fölhányta, hogy ő tart?

– Azt nem, ippeg. Csak emlegette, hogy jó volna munka után látni. Vagy legalább fát szereznél, amivel tüzeljünk. Úgyis irtják a temetőt, te is elhozathatnál kettőt, a Jó Sándor odakölcsönzi a szekeret.

Jani nem felelt. Berényire gondolt, meg hogy ő vezérnek született. Majd bolond lesz fát cipelni. Történnie kell valaminek, ami a munka fölé rántja. Nem tudna beleszokni a robotba. Nagyon is ráadta magát a gondolkodásra.

Az asszony azt hitte, haragszik. Oda fészkelt a hóna alá. A férfi hanyatt feküdt, összekulcsolt kezei a feje alatt, a tarkóján. Kati a melle partjába fúrta a fejét, összekucorgott, s térdit a csípejihez nyomta.

A férfi nyitott szemmel nézte a sötétet. Az oldala lett figyelmes a hízelgő melegre. Lassan az agy is odaeszmélt. Megcirógatta az orrát csiklandó hajat; szembefordult az asszonnyal, s a bal karját átcsúsztatta a derekán. Suttogott, gügyögött neki, de nem tudta miért, nagyon is törékenynek, nagyon is puhának találta, akár egy szepegő fióka. Egy erősebb szorításnál a Szabóné forró húsossága csapott át rajta, mint mohó lávahullám. Már a karjában is érezte. Szegény Kati mire vélje az ura hirtelen indulatát. Szomjas haraggal gyömisztette a megrebbent asszonyt.

A tízméteres szoba másik résziből is konstatálhatták, hogy kemény tollat használ az adóügyi jegyző. Csak úgy vakarta a szőrszálakat engedő hivatalos papírt, amire a végeérhetetlen adókimutatásokat körmölgette. Nagyon elmaradtak az idén, megártott a sok ramazuri, ideje már munkához látni, adminisztráció nélkül még a forradalom is bedöglik. Lesunyja hát a fejét, a számoké az esze, pedig máskor a legtüzesebb munka mellől is odavetett egy-egy bolykavaró szót a benémuló parasztoknak, hadd rágódjanak rajt; ha elhallgatnak, szolgál ő új témát. Ma még hangját se vették, valami sürgős ügy, az atyafiak akaratlan is respektálták. Suttogni nem tudtak, hát dörmögősre fékezték a torkuk.

Ott gubbasztottak az eskető asztal körül, a terem innenső végin, mindjárt a bejáratnál. Dani János, a bíró, Horváth Sándor elöljáró és Varga Béla, a pénztárnok.

– Kilopnák ezek az Isten szemit is – morogta a bíró, aki az érelmeszesedéses ötvenen is túlmentette betyáros ifjúságát. Tíz év előtt a falu kanja, de még az utolsó téglalopási incidensnél is inkább a menyecskék terelték javára a közhangulatot.

Horváth Sándort amúgy is megrokkantotta az ambíció és a szesz, a forradalom meg egész eláporította, a folytonos aggodalmak galambdúca volt. Most is kesereg.

– Elhiheted; már ki se nézek a határba. A temetőbül is micsinyáltak. Csupa tuskó. Az agárcák meg keresztül-kasul a sírokon. El se hordja, de kidűti. Csak rombúnyi, pusztítani, e kő nekik. Ide gyűjjön a Károlyi, ezekbül akar ü gazdát csináni.

A pénztárnok, a falu esze, nem állhatta meg, hogy a mélyebb motívumokra oda ne fricskázzon.

– Az ám; a te főded szélit is megritkították.

– Hun? – kérdezte Horváth Sándor, noha egyre az lebegett előtte.

– A Helyfődnél. No, legalább jobban nyől a többi.

– Azt miből mérek én konvenciót? Mer a konvenció fát megkövetelik. Csak tudnám, ki tehette?

– Az államtitkár úr döntögetett ott, épp, hogy arra mentem. El se röstellte magát. Mondok; rádűl a fa, Kűműves úr, nem ért maga ahhoz. Vissza se mordut, csak tovább zuhétotta a fejszét.

– Nem tart ez így – bizonykodott a bíró. – Segítünk mi rajta.

– Kezdj velük. Az Isten is a pártjukra állt. A miniszterek biztatják fel üket.

– Dehogyis biztatják. A miniszter is tudja, hogy aki lop, nem dógozik. Ha meg nem dógozik a nép, hát nem eszik. Enni meg a miniszter is akar.

– Eszik a miénkből.

– Nem kő úgy hitetlenkedni, sógor. Letörik ezeknek is a szarvuk. Elébb, mint remélnék.

– Nem hiszem én, sógor – makacskodott a pénztárnok, mert látta, hogy tart valamit a Dani a bögyiben.

– Nem?

– Nem én, sógor.

A bíró nyelt egyet. Lenyelte a hivatali titkot, de a másik percben már vissza is kérődzte. Odahajolt a kinn feledt matrikula fölé, a másik két kobak is odamozdult. Dani János intőre emelte az ujját, a szemüvegit titokmondásra tágította, s a lehelete melegen reszketett bele a Horváth Sándor májszínű képibe.

– Megerősítés gyün.

– A csendőrséghöz?

– Oda. Tizenöt csendőrt ígért a főszolgabíró.

– Ígért, ígért.

– Hónapra itt lesznek.

Horváth Sándor megkönnyebbülten pislantott körül a befüstölt hodályban, mintha egy tízakós hordó gurult volna alá a melliről. De még a pénztáros gúnyos nyugalma is fölengedett.

– Úgy is köll. Ezek elpörzsűnék a falut.

– Lesz kapsz a fatolvajoknak – hősködött Horváth Sándor.

– Már itt is az idézés – sutyorogta a bíró.

– Itt?

– Inkább amazokkal végeznének. Addig nem lesz békesség Tükrösben.

Az amazok a Pór Pisti fölkoncolói voltak. Mind a hárman egyre gondoltak, de Varga Béla fogalmazta meg.

– Hogy egy pógár fiatalember így elzülljön.

– Pedig nem vót utolsó legény.

Úgy gondoltak rá, mint egy halottra. Útravált közülök. Nincs az a temetőbeli kűfejfa, amely súlyosabb betűkkel hordhatná a Pintér Jani elhamuhodását, mint az ő föllebbezhetetlen ítéletük. Ágálhat, gyilkóhat, meghót.

A főjegyző külön kis irodájából egy vöröses, asztmás nehézségekkel küzdő, de tokával rámázott arc bukkant az úgynevezett ülésterembe.

– Kolléga úr – fordult Berényihez –, magánál vannak az idézések?

– Az idézések?

– Az asztalfiókban hagytam, s most hűlt helye.

– De hisz azt tetszett mondani…

Berényi jámboran állt, mint aki megette a bajuszpedrőt. A jegyző kövér feje rettentő gyanúval töltődött.

– Csak nem küldte szét?

– Úgy értettem, főjegyző úr.

– Hát nem megmondtam, hogy csak akkor küldheti szét…

Berényi a parasztokra bökött, hogy meghallhatják. A jegyző kijött a sodrából.

– Ne böködjön nekem, úgyis tudja a fél falu. Világosan megmondtam, hogy csak akkor küldheti szét, ha a megerősítés beérkezett. Szarnak ezek Enyingre menni; ide csődíti hegyibém.

Berényi kétségbeesetten hebegett:

– Bocsánat, főjegyző úr… Tévedés… Én igazán…

A három paraszt meredt pillákkal figyelte az eseményt, s rögtön átértették, a segédjegyző csínja világos volt; csak a jóhiszemű főjegyző vakoskodott. Őt a forradalom a házába száműzte, mit gyanította ő a bojtárja üzelmeit. Varga Béla a sógorára nézett, az vissza. Föl kellene világosítani az öreget, de hogyan? Tartóztatta őket a soklikún ravasz Berényi.

A jegyző kétségbeesésiben hozzájuk fordult:

– Képzeljék, Enyingre idéztettem a fatolvajokat, s a jegyző úr szétküldte az idézést, mielőtt a kellő csendőrség fölött rendelkeznék.

– Hiba – bólogatott a pénztárnok.

– Ezek széttépnek engem – sopánkodott a jegyző, és segélykérőn végigjártatta a szemét: jaj, cáfoljátok meg.

– De még minket is – nyugtatta meg Horváth Sándor.

A kisbíró érkezett, jelentette, hogy széthordta az írásokat, mind a tizennégyet.

– Zúgolódtak ám – kente oda sunyi ravaszsággal.

– A Pintér Janit otthon találtad? – tudakolta a jegyző; nyugodtan, hogy megtartsa a kisbíró előtt a fölényit, de közömbös hangján is átremegett a melle reszketése.

– Otthon ám.

– A Janit is megidézték? – vakarta a fejit a pénztárnok. – Az pedig nem lopta a fát, röst az ahhó.

– Lopta az ipa.

– De nem ő.

– Mondta is – sunyorgott a községi őr, akit majd szétpukkasztott a följebbvalók dermedt ijedelme.

A jegyző hivatali tekintélye alól kididergett a megszorult ember vacogása.

– Mit mondott?

– Hogy csak nyaggassa őtet a jegyző úr. Elmegy ő, csak idézgessék, de nem lesz benne köszönet. Még mást is mondott…

– Jól van, Józsi, elmehetsz – rivallt rá Berényi. – Nincs szükségünk a te mondáidra.

A kisbíró hökkenve nézett az adóügyi jegyzőre, aki még velük is cimborázott. Mi lőtte ezt? De a Berényi szeme szöglete oly barátságosan világlott, hogy megértette, huncutság van ebben is. Összecsapta a sarkát és lelépett.

Az öreg jegyző tanácstalanul állt a nagy terem közepin, nem is futtatták meg, mégis lihegett. A szeme beereződött; s nedves párán át kandikált a veszedelmesen elborult világba. A bíró szenvedélyesen esett a segédjegyzőnek.

– A jegyző úr se ma kőtt a tik alul. Tudja, mi mire van. Rafanérozottabb ember a jegyző úr, mint hogy ilyesmit tévedésbül tenne.

A főjegyzőre nézett, helyesel-e; de azt fontosabb gondolatok foglalkoztatták, mint a szemrehányás. Szinte kivált a csoportból, mintha spekulálna.

– De bíró úr, kérem. Én magam is csodálkoztam. A főjegyző úr másképp gondolhatta; de így mondta, az úri becsületszavamat teszem rá. Principális végre is principális. Én egy nyomorult kisegítő vagyok, énnekem kuss a községházán.

– Beszélhet a jegyző úr.

– Aki tetu a Pintér Janival.

– Hát ezt hol szedték?

– A szegénységgel cimborál.

– A végin még néptriumbunná ütnek.

– Csúfolkodhat. A jegyző úr jóságából él, azt így hálálja meg. Még lakást se kap, ha a jegyző úr nincs.

A pénztárnok szétnézett, erre már csakugyan szólhatna az öreg. Csakhogy az elillant, mint a kámfor. Fölhasználta a tumultust, rebegett néhány exkuzáló szót, amit a veszekedők úgyse hallhattak, s átszaladt a lakásába, menteni, ami még menthető.

Hanem a parasztok nélküle is lehiggadtak. Nyílt az ajtó, Pintér Jani köszöntött rájuk. Már az ajtó nyitása se volt a régi. Sose szemérmeskedett ő, nem nézhették beódalgó ebnek, de a módit is megtartotta, s annyi idő alatt nyílt elé az ajtó, mint polgárember elé épp szokás. Bezzeg puffant most, sarokig kitárult, s oly sebbel, hogy a gyér olajozás ki sem próbálhatta magát. A kalapját is csak benn kapja le, siláposan hordja, mint a dzsentrik kocsisai, akiknél nem futja libériára, de mégiscsak urasági kocsisok vagy mi a fene. Puha, redős csizmára tett szert, s a csizmaszárban mi suhog? Nádpálca. Pont, mint a Pór Pistinél. A harctéri nyírt bajusza is kipörgésedett; az arcára pöffedt önbizalom terpedt, csak a mély árnyú szem hirdette az elásott jó fiút, akinek mufti a politika, csak jól egyen, jól szeretkezzen. Hogy elfeledje a szenvedő kitagadottat, a duhajjá játszotta ki magát, s lassan az esze is hozzá igazodott. A Berényi is beleprézsmitálta a hivatást; lassan valódivá dagadt az önérzete, s nem fogódott el, amint a falu három legtekintélyesebbje konokul oldalba nézte.

Berényi úgy fogadta, mint egy triumfáló vezért. Most már nem kólintják fejbe a parasztok. Tessékelte, még a széket is leporolta neki. Az elöljáróság kőarccal vonta le az utolsó konzekvenciákat.

– A jegyző urat keresem.

– Rögtön itt lesz, csak az imént ment ki.

– Jó, én várhatok.

Az udvarról lárma; nyüzsgő emberek topogása hallott.

– A! – fülelt föl Horváth Sándor. – Ezek meg kicsodák?

A bíró, aki az ablak felől ült, meg úgyis a temperamentumot képviselte, kitekintett.

– A cigánysoriak.

– Az ám – mondogatta a pénztárnok gúnyos nyugalommal. – Jobb lesz, ha nekik hagyjuk a községházát.

– Jobb is – röffent közbe Jani.

A parasztok, mintha a kályha nyikkant volna; számba se vették; tovább célozgattak.

– Az ám, sógor, én nem szégyenkednék tovább a bírósággal. Micsoda bíró vagy te? A Tót Kűműves is zsebre tesz.

– Bizony, dicsekedett, hogy tavasztul ő lesz a bíró.

– Na nédd. De spicces volt egy kicsit?

– Dehogy vót. Uan hatalmas ember, azt spicces.

– Az igaz, hatalmas ember a majszter.

Pintér Jani berekedt ennyi vakmerőség láttán. Ez mégiscsak tekintélyes emberek elszánt tiltakozása perjeemberek előtörése ellen. Téltúlról rokonai is. Névnapi vacsorákon hányszor téblábolt közöttük, elfülelte a katonaélményeiket, különösen a Horváth Sándor tudott sokat a szandzsákban töltött esztendőről. Később is úgy tekintett rá, mint a Montenegró széli hegyekre, ahova annyi üggyel-bajjal juttatták föl a huszárok a lovat.

Kinn irtózatos fölzúdulás, nyomában egy lázadozó gége.

– Hallod – szólt a pénztárnok. – E meg a te aratógazdád.

– Az ám – nyugodott bele Horváth Sándor. – Az Ádám Gergő.

– Ez is miniszter akar lennyi.

Pintér Janiba visszacsapott a kevélység, a redős csizmáját ütögette, akár a Pór Pisti, még el is füttyentette magát.

Berényi segített neki:

– Elmarad a jegyző úr. Majd előkeresem.

– Jó is lesz.

Kevélyen búgott a parancs. Berényi kifordult; a parasztok csak a meredt arcukkal adták egymás tudtára: baj van ám Köpecen, különben nyugodtan diskuráltak. Csak a téma halkult mind óvatosabbra, amint kinn fölzúgott a szegénység. Elébb az aratási szerződésekre, aztán az őszi vetetlen tagokra, majd a háborús termésekre, a ruszkikra, akik egész tisztességes emberek voltak. Pintér Jani hetykén suhogtatta a nádpálcáját…

Odaát a jegyzőéknél nagy volt az égedelem. Amikor Zoltánné megtudta, mi készül, az urának esett.

– Maga a mamlasz. Volnék én jegyző. A fejire csinál a csőcselék. Ott van Dég, ott van Sári, történt ott ilyesmi. De mit csinál maga? Nyáron hűsel, télen melegszik. Csak a kis borocska meg a kis kvaterka, a szógáló lánytól kell megtudnom a falubeli híreket. Bezzeg én robotulhatok; nekem meg nem áll a lábam. Idehaza cseléd, odakinn gazda, még jó ha a fia segít egy kicsit.

Keservei régi malmában darált, erre zendített, akármi érte. A férfi vért izzadt, hogy megértesse magát.

– Most nem erről van szó, édes. Ha itt maradunk, ránk gyújtják a házat; vagy még rosszabb is érhet. Ránk vadult a nép.

– Mert megmondtam, rendeljen csendőröket ide. Annak a Pintér Janinak rég kötélen a helye. Most megkapta. Romlásba viszi magát is, az egész családját.

– De értsen meg már. Kapja a kendőjit, azt el, ahova lehet.

– Itt hagyjam a házam? Azért rendezkedtem be nagy kínnal, hogy a Pintér Jani dúlja szét? Itt ez az ebédlő. Csak a kredenc egy tinó árába került. Meg a szervizeim, meg az ólban a kocák, azért is mennyit hajszolom, hogy adja már el. De magátul. Mit kapni magátul? Vegye tudomásul, én nem megyek el. Ha férfi, védje meg az otthonát.

– De ne povedálj már, az istenedet. A Pór Pisti különb férfi volt, mégis agyonverték. Azt akarod? De tudd meg, téged még nálam is jobban utálnak.

A csármázó asszony meghiggadt az ura fölcsattanó hangján. Ritka eset ez Zoltánéknál. A Pór Pisti vesztét az udvari ablakból lesték, rettenetes éjszaka volt, ha az rajtuk ismétlődne. Kis majomképin elülepedtek a káromkodó ráncok, egy pillanatnyi szélcsönd, s már új, jajveszékelő förgeteg kerekedett rája: eleme volt az indulat.

– Istenem, mi lesz velünk? Itt hagyni a drága szép hajlékomat. Ó, hogy ide juttattál; Isten.

– Inkább a kocsiba fogasson – förmedt rá szilvakéken a férfi. Az asszonyra hagyta a kasznárságot, neki tán nem is engedelmeskedik a cseléd.

– A kocsiba? De mikor kinn vannak a lovak. Ganét hordanak.

A Jenő is kinn van, a szolga is.

– Persze – pattant föl a köpcös férj-kuli. – Kizavarni ebben a pocséta időben. Szakadjon meg a ló is, a fia is. Csak ő kasznárkodhasson. Most nesze… Vegye a berlinert, azt gyerünk.

Az asszony engedelmeskedett. A férj a menekülés útjain töprengett, csak Huszárékig érjen, eldugják azok, régi nemes família, az ő fajtája, nem olyanok, mint a felesége paraszt ijafia.

A vatatás, tépelődés pillanatnyi csöndjin átnyüzsgött a község udvarára becsődült embertömeg vitatkozó zűrje. A jegyző az ebédlő rácsos ablakához állott.

– Na, szépen vagyunk.

A jegyzőlakás két kijárata közül az egyik az utcára, a másik a községház udvarára nyílt. Csak a községház telkin át menekülhettek volna, az odafarolt a falu szélső utcasorára. Huszárék is ott húzódtak meg, amikor a négyes fogat jegyében zajló életük a szép ötszáz holdjukat a bérlők kezére szalasztotta. De kótyagos, handabandázó férficsoportokon kellett volna áttörtetniük, olyik az idézést lobogtatja; csak magukra bőszítették volna a végzetet.

A reménytelenség térj-meg-utcája háborodásig zúdította az asszony könny- és átokrohamát. Valahogy a Berényibe akadt; s most azt gyömisztette az egész élet helyett, mint dzsungeli tigris egyet a hajtók százaiért.

– Mert vak maga. Odagyűjti a Berényi-féle sunyori pofákat. Tömi, totojgatja őket, s csak hüledez, ha kirántják alóla a széket. Mindig mondtam, fegyencet dédelget. Pedig egy szempillantás is elég, még a veséje is álnokságból van annak. Az borította magára a falu ocsúját. Hanem megállj, Berényi, ver az Isten. Iszol te még a tükrösi Bozótból.

Kicsapódott az ebédlő kis, kukkantós ablakú ajtaja, s Berényi hosszúra nyúlt képe sokszorozta eléjük a meglevő veszedelmet. Szegény, összetörte az izgalom, még a haja is megpemetésedett a halálverítéktől.

– Nagy baj van – hebegte.

Az asszony gyűlölete védőszenteknek kijáró esdekléssé horgadt.

– Jaj, segítsen, jegyző úr. Mi lesz velünk? Jaj, jegyző úr, magára hallgatnak. Maga tehetne valamit. Kis Jenőkém, csak téged lássalak még egyszer.

– Nagyságos asszonyom, én se viszem el szárazon. A jegyzőket keresik. Igaz, főként a főjegyző urat. Rettenetes, piszkos nép ez. Bánom, amit a javukra tettem.

– De hát mit akarnak velem? – hápogta a halálra keresett.

– Tudja a jóisten. Hogy nem a fáért van az egész. Hanem így csalnák Enyingre a Pór Pisti gyilkosait. Hogy ott már haditörvényszék működik. Akasszanak föl – bömböli a Pintér Jani –, de kikészítjük a jegyzőt.

– Istenem, istenem – sápítozott az asszony. – Mit tegyek? Mit tegyek? – A férje, harminc éve községi jegyző, elvesztette gondolatai folytonosságát. Ötletszilánkok merültek föl benne, de összefüggéstelenek, s egyik a másikat temette. Szédült és émelygett, sötétedő látása előtt mintha régmúlt esztendők robognának el, ezerszeresen pörgetett filmként.

Berényi megkockáztatta:

– Talán ha lemondana a jegyző úr.

Az asszony belecsimpaszkodott a szalmaszálba, a férfi szétzilált esze is új fókuszt kapott. Minden porcikája tiltakozott a szégyenletes megfutás elől.

– Engem nem a cigánysoriak választottak.

– Az életedről, a vagyonodról van szó – esdekelt az asszony. – Béla, Béla… – S ráborult az ura vállára, legalább tíz éve nem tette.

A múlt század végi sok tornyos, sok sarkos diófa bútorok dohos levegője együtt szepegett az asszony pihegő mellivel. A férfi érezte, hogy döntő pillanat szakadt rá; valamit meg kéne fontolnia, de a gondolatai szétrebbentek, mint villám találta nyáj. Dermedten tapadt Berényi ijedt arcára és gyötrelmes hangjára.

– Még a lemondás sem lesz elég. Megszagolták, hogy megerősítést kértünk. Azt is vissza kellene rendelni.

Mintha most csapott volna belé a megoldás; örömtelin homlokon kopogtatta magát.

– Hopp; ez az egy, ez tán lecsillapítja őket. A főjegyző úr átjön az irodába; föltelefonál Enyingre, hogy lemondott az állásáról, s ezzel a forrongást lecsillapította.

– Nem teszem meg – ágaskodott föl a jegyzőben a hivatali méltóság.

– Béla, gondold meg.

– Én méltányolom a jegyző úr idegenkedését. Ha nőtlen ember lennék, venném a vadászpuskám, s védekeznék az utolsó cseppig. Nem is kapacitálom a jegyző urat. Srétet az ebekbe… Hanem kálvinista létemre is azt mondom, imádkozzunk elébb.

Az asszony szinte fojtogatta az urát.

– Béla, ne tégy tönkre… Béla, a fiunk.

A főjegyző az ösztöneiben már réges-rég határozott, csak a tudat mímelte még a habozást.

– És ki garantálja, hogy ha lemondtam, nem ütnek agyon?

– Azt csak az Isten garantálhatja, jegyző úr, de minden székely furfangom megmozdítom, hogy kivágjam önöket. Hisz jótevőim.

– Bízd a jegyző úrra magad – repesett lelkendezőn az asszony. A jegyző fejébe nyomta a kis zöld, karimátlan vadászkalapját; Berényi utána. Az asszony az ebédlőben maradt, noha kálomista, letérdepült, még keresztet is vetett, hátha úgy jobban ráfülel az Úr.

Kis, kallantyús ajtócska nyílt a jegyzőék telkiről a községház udvarára. Zoltán hájaskás keze rátapadt a fareteszre, de nem vitte rá a lélek, hogy kikattantsa. Berényi toszogatta át.

Az udvaron vagy huszonöt, harminc ember őgyelgett, kiáltozott, csupa régi kontrabont lélek, a jegyző személy szerint is fölismert néhányat. Különösen a Mózes Dani bajusztalan képit, csak a nyáron képelte föl, mert kukoricát sütött pont az ő földje lábában.

Már az udvar közepén jártak, mikor az emberek észrevették. A beidegzett tekintély megkésleltette őket. Várták, hogy valaki elkezdje a morgást. A morgásból néhány hangosabb megjegyzés lohogott ki. Végre a Székely Pisti, akit ontorácnak is csúfoltak, mert hibázott belőle a nők iránti hajlam, odakanyarította a jegyző mögé vásott kappanhangját.

– Kűdesz-e legelni, Zoltán Béla.

Most már sűrűbb burjánként csapott föl a népdüh és néphumor. De a két jegyző révet ért, a tornácon kongott a csizma meg a cipő, s már be is nyikordult mögöttük a főjegyzői iroda ajtaja. Majd megadja ott neki a Pintér Jani!

A főjegyzői iroda odanyílt az elöljáróság tanácstermire. Berényi át is kukkantott, persze csak azért, hogy nyitva felejtse az ajtót: hadd hallják azok is a telefonbeszélgetést. Pintér Jani és a három paraszt mozdulatlanul nézték a levegőt.

– Azonnal, Pintér úr – motyogta az adóügyi, s már vissza is ugrott, hogy a telefondiskurzust a tükrösi és az enyingi postán át egyengesse.

A négy falubeli feszülten figyelte, mi történik a szomszédos szobában. A pénztárnok savószeme a Horváth Sándor barna szemeszékjibe ragadt; fölény és nyugtalanság élénk párbeszéde volt a merev farkasszemük. Fölcsörrent az öreg jegyző hangja.

– Főszolgabíró úr?… Köszönöm, már nem kell a megerősítés… Én voltam a lázóngók útjában. Lemondtam inkább, legalább békesség lesz.

Kis pauza. Vajon mit szól rá a Babek? Kutya gyerek ám az… Az öreg nem érti, mert a Berényi diktál. Biztos ő fogja a másik kagylót.

– Teljes jószántamból… – recsegi Zoltán Béla… – Alászolgája, főszolgabíró úr.

Pintér Jani oldalt vetette a fejit; gyerekesen kegyetlen örömet érzett, mint amikor a fronton az első fedezékből kicsászkáló digót hasba durrantotta. No, bálványok… villant a matrikula fölé a kiviláglott szeme.

– A többit elintézi – hallatszott a szomszédból az öreg jegyző összetört hangparódiája.

– Ha meg tetszik bízni?

– Meg.

Berényi Alajos, Tükrös megbízott főjegyzője mosolyogva sietett a vontatottan föltápászkodó Pintér Jani elé, míg a principálisa összeroppanva; s mégis megkönnyebbülten esett a plüsshuzatú, tekintélytartó karosszékbe.

– Hallotta, Pintér úr – szívélyeskedett a jegyző. – Az ügyeket én intézem. Azt a kis idézést megetetem az enyingiekkel.

– Rendben van, főjegyző úr. – Megrázta kis szélhámos kezét, és ügyet se vetve a parasztokra, kifele dobogott.

– Én se teszem be ide a lábam – dübörgött föl Dani János vére, de Horváth Sándor oly jelentőset nyomott az oldalába, hogy a készülő lavina a torkán ragadt. Némán várták, amíg a csőcselék elhúzódik; legjobb ilyenkor a vacokban.

Kinn győzelmesen emelkedett ki a február hógubája alól a március, mint karneváli éjfélen az aggastyán jelmezéből az ifjú királyfi. A déli nap megizzasztotta a maradék havat. A lejtős községházudvaron apró erecskék indultak kanyargásnak, s a frissen csináltatott bádogcsatornán hangosan kocogott alá a nekiindult víz. Pintér Jani mellényiről a gáder kövére pattant egy pityke.

A szegénység Jani köré csődült. Ő flegmát erőltetett.

– A jegyzőt letettem. Berényi visszavonja az idézést.

A megszédült triumfátor gőgje izzította az arcát. Megjelent, és lemondott a jegyző, jószántából; mannlicher nélkül. A szelíd fiú kirohadt belőle, mint csigaházból a megdöglött csiga. Új ember volt.

Gyermekcsínytevés zajongásával tódultak a csatakos országútra. Szemben a szülőház. Az apja épp bort hoz a pincéből. Pintér Jani karját kinyújtotta a dölyf.

– Erre is rákerül a sor.

Az emberek hahotáztak, és éltették a Janit.

A jegyzőlakás ablakában egy almányi majomarc jelent meg. Amikor meglátta, hogy a szegénység elhúzódott, abbahagyta az imádkozást, s vad káromkodásban tört ki.

Apa és fiú

Pintér Pali a lovakat itatta. Amíg a nehéz vödröket lódítgatta, a Lécium Vargáék szivárvány kútjára gondolt, milyen bőven adja az, pedig mennyivel könnyebb hajtani. Kicserélhetnék ők is a gémeskutat, de az apja mindent ellenez, hátramaradó ember, nem úgy, mint a Horváth Sándor bátyja, annak már aratógépje is van. Hej, ha ő lenne a gazda. Lesz is. A Józsi, szegény, meghalt, a Jani, a büdös, akasztófára jut, azt az egyszem lányt majd csak elsütik, vesznek egy-két kasznit, sublódot, miegymást, s a vagyon az övé marad. Lepipálja ő a Horváthokat. Az nagyralátó ember, kioskoláztatta a fiát, el is veri mind a százötven holdját, csak hunyja le a szemét. A lovaik már rég szebbek, pedig a kiállításon még a Sándor bátyja Keséje kapott medáliát. Gyönyörködve nézte a szép sárga háromévest, amint okos fejét a zöld mohás vályúra hajtja. Kár, hogy herélt. Egy ilyen kancában! Micsoda lódinasztiának válna az néhány év alatt az ükanyjává.

– Későn itatsz, gazda – mordult föl a Lepsényi gyerek nevetésbe hajló hangja a kapu felől. Kerek, vigyori képe az alázatoskodó ugratás nagy jóindulatától olvadt. Ő húszon túl, a Pali surján tizenhét; de azért respektussal kezelte, nagy gazda lesz abból, több is néz rá, mint őreá, meg máris mindentudó, olyan lókupec, csak rákacsint a lóra, s megmondja, hányad hónapos. Eleven matrikula ez, előbb tudja, mire keresztelték a falu túlsó végin a kiscsikót, mint a tulajdon gazdája.

– Későn ám. De megnézheted, mi van az istállóban.

– Megellett a Citrom?

– Meg ám. Bikabornyú, akkora, mint egy egyhónapos.

– Nehezen lett meg, mi?

– Álló éccaka nyomta.

– Mért nem híttad a Gerencsért?

– Köll is ide a Gerencsér! Többet értek én annál.

– Édesapád merre van?

– Alszik. Sokat szédölög mostanában. Ez a franc kommunizmus egész megkeverte. Tegnap is csak elvágódott a gangon. Azóta hebeg-habog.

– Pedig egy kereket akartam kérni. Tudod, az a rohadt bognár, egy hete oda a jobbik szekerünk, mégse szedte rendbe. A nyü, ahány iparos van. Most meg ez a rozoga is eltört. Megesz velük a méreg.

– Adok én kereket – büszkélkedett a Pali, hogy ő teljhatalmú gazda. A fészerbe fordult, kikeresett egy rezervát, s hozzátette:

– De el ne vacakud ám.

A Lepsényi gyerek nagyot ásított; akkorát, hogy a szeme két sarkán kicsordult a könny.

– Én se aludtam az éjjel.

– Tán bakoztál?

Közönylárvás irigységgel kérdezte. Ő még nem próbálta, pedig ütközik már a bajsza. A Lepsényi gyerek élt a fölényivel, suttogóra fogta a hangját. Nagy kamaszforrongások izzították a gégéjét, ezt a tüzön átvezetett csövet, s a szemébe visszaszállt az emlékek parázna csillogása.

– Jó dög ez a Kis Firhang. Már éjfélkor el akartam gyünni, de csak fogja az üngöm, még egyet, no még egyet. Hát hajnalban kecmeregtem haza. Már lehetett hat is. De fél hét is.

A Pali szívén reszkető hidegség babrált. Ha fehérnépet emlegettek, mindjárt elfogódott. Pedig nagy kívánságok mocorogtak benne, de valami letiltotta a markát, hacsak nőhöz akart érni. Az a ribanc is a múltkor a góréban, szinte hítta, úgy ráfeküdt a kukoricás zsákra. Na, de legközelebb igazán nekidurálja magát.

– Tudod, kivel tanálkoztam? – ötlött az éjszakai kóricálóba. – Ott leskődök a Kis Firhangék kerítése mögött, tudod, a Léciumnál. Lehetett kilenc óra is. Hát ki lép el mellettem? A direktor úr.

– A Jani?

– A hát. De így vót, mint te tülem. A Kis Firhang mondja, hogy a nénjéhöz jár. Meg, hogy el is veri a Katit és a Nagy Firhang lesz a direktorné.

– Összepászolnak. Elébb a Tót Kűműves viskója, most a ribancputri.

– De nem oda megy ám.

– Hát?

– Ide. Aszongya, kihányat titeket.

Pali elgondolkozott. Igaz, máris ráüzent az apjára. A részit követeli. Azért is tébláb meg káromkodik az öreg. Hanem mit kösse a Lepsényi gyerek orrára. Csak örülne neki.

– Nem nézed meg a bornyút?

– Az ám.

Letámasztotta a kereket az istálló falához. Irigykedve pislogott körül a trágyaszagtól és megrekkent párától tele istállóban. A leghosszabb gazdaistálló ez a faluban, két sorban állnak az állatok, harminc darab nagy jószág. Ott a sarokban, elrekesztve a Citrom. A pokla még mellette, de a bornyú már ágaskodik, el-eléri a hasát, döf rajta, azt megint térdre bicsaklik. Gyönyörű állat, tarka, mint az anyja, de igen cifra tarka. A homloka közepén egy forsriftos csillag.

– Na?

A Pali szeme a hivatás büszkeségétől tágult. A Lepsényi gyereknek is rá kellett hagyni.

– Megvan nyolcvan kiló.

– Fő bírnád emelni?

A Lepsényi gyerek dulakodni kezdett a bornyúval, de nem ment. Pali jóízűt nevetett.

– Hát ez a té meg minek van itt? – villant a gazda szemébe a tanító kisasszonyról elkeresztelt Dudus alatt a sajtár. Megcsóválta a fejét.

– Szegény édesanyám, ez is elfeledkezik mindenről. Nám, a fejőszéket is itt hagyta. – Odagugyorodott a tehén mellé; megnyomkodta a tőgyit, vajon kifejte e már.

De az istállóajtó hirtelen világosságába emberárny sötétedett, s végignyúlt a tehenek hátán átvetődő oblongumban. A Mariska ugrott a küszöbre, nagy lélekszakadva, mint akit friss újság szalajt. Naptól káprázó szeme összemosta az istállót. Ott, a Dudus alatt kucorog valaki. Nyáltól szörcsögő lélegzetek közt újságolja.

– Gyüjjön, édesanyám. Itt a Jani. Szemben a községháza előtt. A Kertész sógorommal beszél. A pince mögül lesem.

De az anyja előrohanó, megtört árnya helyett a Pali káromkodása kanyarodik felé.

– Még te is őt heccülöd. Nem eleget rí. Megbolondított a büdös bátyád. Hu, a direktor elvtárs. Akkor leskedj a pince mögül, ha akasztani viszik.

– Juj, te ronda – csattant föl a magához ocsúdott Mariska. – Az kéne neked, hogy fölakasszák. Hogy minden a tied legyen.

– Elhallgass, mert betapasztom a pofád.

– Na, üss meg. Gyere, üss meg.

A kis jérce nekirontott a bátyjának, az visszaugrott. Csak ne volna irmag lány, de lekenne egy pofont. Ennek is csak a bátyja imponál, amilyen bolond a fehérnép.

Csakugyan, a Mariska nem volt polgáriasult lélek, sőt anarchista volt, mint általában a nők. Ölt, jegyzőt zavart, cigánysori vajda lett a bátyja, ő csak a fekete arcában hitt, amely a mögégyújtott tüzektől egyszerre finomult és durvult, az egyik másodpercben fájdalmas emésztődés, a másikban pöffeszkedő harag. Hozzá szelíd. A múltkor összeütköztek. Megszólította: Há mégy, Mariskánk? Ő válaszolt. Pedig hogy tiltja az apja. Még ma is borzong, ha eszébe jut.

Pintérné a nagy csatázásra ért vissza. Két sajtárba fej, s csak az egyiket bírja, külön kell szaladozni értük, úgy elgyengült szegény. A hang is vékonyabban serken a nagy berliner alól, pedig most erőltetné, hisz semmiért sem haragszik úgy, mintha a gyerekek gyűlölködnek.

– Ne neszezz, te… Az isten ebbe a házba. Nem elég bajom van.

A Pali hátrább húzódott, nem akarta az anyját ingerelni, s csak olykor dohogott közbe, amint a Mariska a maga igazát firtatta.

– Ű az apám. Majd ű szabja meg, lessem-e a Janit, vagy ne lessem. Az apám megpofozhat érte, de ez elé a taknyos elé nem járok oskolába.

A nagyobb nyomaték kedviért elrítta magát. Pintérné a fejéhez kapta a tenyerét, úgy szorongatta. Visítozva menekült a tejes sajtárral.

– Büdösök, meggyilkoltok. Jaj istenem, úgyis kiszakad a belsőrészem.

A Mariska rácsimpaszkodott, mint egy igazára éhes bögöly, s vele rohant jajveszékelve a ház felé. A Lepsényi gyerek fölhasználta a zavart, és eltűnt a kerekével; s míg hazagörgette, a Mariskán morfondírozott, derék lány, kár, hogy olyan nagy természetű. Pali a bikabornyú mellett vigasztalódott, megveregette, játszott vele. Nem olyan bizalmasan, mint a borjúkkal is kacér városi kisasszony. Csak leereszkedőn, mint a jövendőbeli gazdája.

A konyhában összetorlott a tejre váró szegénység. A hátrakulcsolt kezekből bögre fityeg alá, bögre mellett a piros kétkoronás, az egy liter tej ára. Ott a Mikesné is, a cipész felesküdött lidércnyomása. Az mindig rág valamit, nyáron tökmagot, télen át szotyolát, s amíg rág, locsog, s két mondat közt pöködi a héjat, csupa disznóság, ahol megáll. Siet is kiszolgálni őt Pintérné, de az elhárítja a kitüntetést.

– Adja a Sági Bözsikének. Én ráérek.

Pintérné, mit tegyen, átloccsantja a neki szánt fél litert a Bözsike fölhólyagzott zománcú edényibe, hozzá még egy kortynyit, ennyivel jobb szívű ő a Horváthnénál, akinél jó, ha híja nincs a tejnek, azon mód habosan méri. A szemek ráragadnak a Pintérné hátrahajló ujjú kezire; a telő mértékre, a bögrébe csorduló tejre, kit mennyire szeret az asszonyság.

Pénz leszurkolás vagy mentegetőzés, hogy holnap; egy suttogó jónapot, a háziasszony hasonló, benyelt jónapotja. A tejmérés szertartásán nem változtattak a fölfordult napok.

De a Mikesné kifogyhatatlan.

– Kérem, én szegény iparosné vagyok, de nekem nem kellene a másé. Én tudatlan asszony vagyok, de azt mondom, asszonyság, nem lesz jó vége ennek. Hogy a községházán heccüljék egymásra az embereket. Mire való az? Juj, lelkem; maga is beszélne a fia lelkére. Kár azért a fiatalemberért. Így megfeledkezni magáról. Egész eltekerték az eszét. Hát nem ahhó a ronda Szabónéhoz jár. Az a gereben alá való, az uszítja maguk ellen is. Tudja, mit beszélnek a faluban? Én édes istenem, még fölgonduni is. Hogy a Jani kihajtja magukat innét, s ő ül be ide. Hogy a Nagy Firhang mérje innét a tejt. Juj nekem. Nagyon szeretem a kávét, de páljék ki a szám, ha annak a rondának a keze után megiszom. Még rágondúni is.

Pintérné is hallott már ilyesmit rebesgetni. Nem lehet az, csak fölkőtik. Nem olyan fiú a Jani. Hanem azért megszorult valami csomó a melliben. Pedig amúgy is, mintha a bárzsingjában akadt volna a falat, hasogatja, szorongatja az aggodalom. Sok az egy anyának! De kinek ríjon? Majd a Mikesnének tálal ki, hogy széthurcolja a faluban. A szomszéd kapuban úgyis a parasztokat szidja, már azt is ráköltötte, hogy fölözi a tejet. Csendesen felelt.

– Sokat beszélnek.

S beleloccsintotta a tejet a bögréjébe.

A konyha megürült. Maga maradt az anya. Odaroskadt a fonott székre, rákönyökölt a konyhaasztalra, a feje a tenyerébe csuklott. Nem sírt, csak gondolkozott. A Mariska nagy csutaköteget sleppölt a tűzhely mellé. Benn az ágyból kitápászkodó férfi krákogott, vatatott.

– A! A Kertész sógorom – örvendezett föl Mari a csutatördelésből. Az asszony is visszameredt a jövevényre; magatartása egy pillanat alatt átgyúródott, a vendéglátó háziasszony volt, némi szomorúsággal fátyolozva, nem többel, mint amennyit köztudomású bánata megengedett.

– Itthun a János? – tudakolta a hatalmasra hízott, kékespiros vendég.

– Itthun, de csak most kászolódik. Nem tudom, avval is mi van. Tegnap viszem ki a récéknek a darát, de nem itt benn hagyom a palláskulcsot. Na, szaladok vissza, e meg oda van dűlve a gáderoszlopnak. Azt se mondja, bá, csak a szemeit forgatja. – Hát veled mi van? De nem szól ez. Azt hittem, mingyár meghal. Na, visítozok, hogy János, János. A Pali szalad oda. Az segélte a díványra. Ríttam ám, szegény napom gyutott az eszembe, az is így járt, föl se kelt többet. Hát, amint dörgüjjük ecettel, itt két oldalt a halántékán, egyszer csak tekinget, mint aki ocsúdik. Estefelé mán evett is, egy kis borlevest habartam néki. El is aludt tőle, hallom, most cihelődik.

– Ajaj – sajnálkozott a sógor. – Jobb vóna akkor eltenni hazurul. Ez a Jani bele akar kötni.

– Istenem, istenem.

– Most beszétem vele. Mérges az apjára, mert nem adja ki a fődjit. Meg mert vasárnap is azt kiabálta a templom előtt, hogy huncut az is, aki a fia nyakáról a kötelet levágja.

– Ez a vén ember se foghatja a száját. De az a bolond is. Az övék az egész falu, mit piszkálja az apját.

– Aszongya, az apja rontotta meg az életét! Hogy nem taníttatta. Meg amikor elszökött kertészinasnak, visszazsuppoltatta.

– Ilyen butaságokat hány föl! Majd világcsavargójának hagyjuk.

– Köpi a markát, hogy átgyün. Kicsikarja a részit. Mondok, mit erőszakoskodsz, öcsém. Hisz kommunizmus van, attól is elszedik a fődet, akinek van, te meg még jussolni akarsz. A jegyző is mondja; hagyja azt a fődet, Pintér elvtárs, eltartja magát a vörös haza (így mondta a disznó), de ennek a Janinak a fejibe szállt a vér, megy ez, mint a kan, ha meglövik, pedig milyen jó magaviseletű fiatalember volt.

– Az a rohadt háború, sógorom. Elszoktak a dologtul.

A diskurálásra Pintér János is kikukkantott. Rétümögben, egy szál gatyában, a gatya korca is rendetlen, pedig adott magára, a ház körül se látták ilyen béresöltözetben. Hanem nagyon kiment a formájából szegény. Az az egy nap úgy meghúzta, ha nem az ő házában vannak, tán rá sem ismer a sógora. A feje fölpuffadt, az egyik szájszöge elhúzódott, ha beszél is, akadozik, mint akinek kő van a nyelve helyén. Háromszor is szétvizslat a konyhában, ráhunyorgat az idegenre, s mintegy gyanakodva ismeri föl.

– Te vagy az, sógor?

– Én ám. Hallom, beteg vagy.

Pintér János nem értette a szót, a vendégfogadás begyakorlott szertartása mozdult meg benne.

– Mariskám. Egy kis bort a sógorodnak.

A lány is sógorának hitta, pedig az elhótt ángyának volt a férje. Nosza a falikászlihoz, előkotort egy tálcát a sótartó és a szegfűszeg közül, kihalászott két gyanúsan szürke poharat, s le a porcelán kancsóval a pincébe. A Kertész sógor szabadkozott:

– Nem iszok, köszönöm. Éhomra nem szoktam.

Tréfásan átbökött a népházára, s mert fájt a szesztilalom:

– Még becsukatnak érte.

Pintér Jánosban megmozdult valami emlék.

– Az ám. Én meg mit álmodtam? A Jani belevágta a hordóba a fejszét. Fótt a szép siller, teli lett a pince, fótt ki a pinceajtón, a Marink meg ott dibláb az ágasnál és nevet. Mondok, mit nevetsz te, szegény, ez a te lakodalmi borod.

Mint hosszan elnyúló árnyék esett a sógor és a feleség arcába a különös álom. Az asszony a köcsögökkel babrált, a sógor nyugtatgatta; hogy álomból bolond ítél. De az érzékeiben megrokkant férfi tovább járatta örök egy gondolatai malmát.

– Még éjszaka se hágy a büdös. Mondtam már, mit izent?

Hogyne mondta volna, a választásra virradó reggel óta, amikor ráizent, százszor is elhajtogatták meg méregették, de ő kiesett az időből, s ez az izenet, mint múlttalan aktualitás, egyre gyarapodó frisseséggel volt új neki.

– Jobb, ha ráhagyod, sógor. Nem tart ez örökkétig. Húshagyóra hamvazó, vége lesz az elvtárs világnak; te is visszaveheted tüle.

Pintér János megpróbált belegondolni, de a szavak héjáról lecsúszott az esze. Egy pillanatra elmélázott, aztán annál vadabbul csapott ki a gyűlölsége. Ebben a szenvedélyben még érezte, hogy él. Betanult szitkai záporában aktív embernek tudhatta magát, hullatta is, hogy az asszony befogta a fülét, s a két tenyere közt himbálta a fejit, jajtalan kétségbeesésben.

– Inkább a sátoros cigánynak, mint neki. Ha egy karéj zabkenyér húzná ki az éhendöglésből, inkább a kutyámnak vetném. Dögülj meg, dögülj meg, büdös. A fődem köll? Gyere, vedd el; gyere üss le, azt vedd el.

Az arcán, a homlokán nagy piros foltokat hajtott a vér, a dús, konyultas bajsza alól, színtelenül, hápogva folyt a káromkodás. A Mariska rontott be. Minden szín kiállt az egészséges, dundi arcocskájából, a korsó mint inga himbált a kezében.

– A Jani…

De a gangon már dobogott is a lépte. Nagyokat tiport a kövön, hadd hallják, hogy jön.

Öregebb Pintér János a küszöbre ugrik. Ott torpantak össze, mint két összevadított bika. Az apa a nemzője ellen támadó gyilkost, a fiú a vérét elvető szörnyet látta. Úgy pillantottak egymásra, mint aki a végzetével került szembe. Egymásban személyesítették meg az életüket mezgerelő rosszat. Gyűlölték egymást, ahogy az ember csak az életét gyűlölheti.

– Ide be ne gyűjj! – ordított bele a farkasszembe az apa.

– Kívül is beszélhetünk. Nem vágyok a társaságukba.

Kiléptek a pitvar világosságába. Bentről a két asszony zokogása hallott. A sógort a küszöbre szögezte a párviadalnak kijáró tisztelet.

– Nincs beszédem veled. Nem vagy a fiam. Ha jussod van, csapj agyon. Gyilkos vagy úgyis; verd az apád is agyon.

– Tán ivott, hogy úgy habog?

– Mi közöd hozzá? Vellát ide! Hé, Pali, vellát! Hadd szúrom keresztül.

– Elment az esze, vén szamár.

Egy magából kifordult ember állt Jani előtt, s ez a gyámoltalan düh lehűtötte az övét. Csak a fölényit érezte; jeges hólabdaként dobta felé a gúnyt. A két asszony, a sógor is az öreget fogta, hogy nyughassék. De abból a lefogás új dacot vert föl. Kitépte magát, a fiára rohant, de mielőtt megvághatta volna, eltámolyodott. Jani fölnevetett.

– Látja, hogy részeg…

Hidegen vágta az apa meredő szemibe.

– Nincs mit veszekedni. A Széchy-rész az enyém. Oda ki ne hajtsa az ökrét, mert lelövöm. Aggyonisten.

Sarkon fordult, mint aki elvégezte a dolgát. Roppant hörgés fordította vissza, Pintér János ott hevert a sógora karjában, Pintérné hosszú, szívszakadásos sikítása.

– Jaj, vége van.

Az istálló felől két trappoló csizma; nagyok lehetnek, mert a láb meg-megcuppan bennük. A Pali rohan a nagy visításra. Az apját a kőre fektetik; meglőtte vagy megszúrta a Jani? A tejképű, erős, szőke gyerek előtt elfeketül a világ; s már össze is tört a szelídség ketrece, Janira ugrik a tigris.

Jani pillanatnyi megdöbbenését vakdühbe gyújtja a személyes támadás. Lefejti nyakáról a markot, megmarkolja az öccse mellin a mándlit; s szegény suhanc már ott szepeg a kitámasztott konyhaajtóhoz tapadtan.

– Tacskó.

Pintérné most a Palit csiggatja. A kölök új rohamra készült, s az anyja alig-alig tartja.

– Hagyd, fiam. Megveri őt az Isten. Nem lesz jó órája ebben az életben. Ne is legyen. Én, a szülőanyja kívánom.

Lélegzetfogó volt a hulla fölött az átok. Az asszony fejhangja minden paraszti konvencióból kitörten az ős asszonyfájdalom volt. Pali az anyja mellé bújt, Kertész sógor a halottat dörgölgette a Mariska ecetjivel. A rongy mellett a homlokához ért a hüvelykje. Máris hűlt; de csak dörgölte konokul.

Jani túl volt a fokon, mikor az ember még megilletődhet. A dulakodás agyára zúdította amúgy is higanyeleven vérét, s a vér iszapkiöntése volt minden gondolatja.

– Mit kotkodácsol? Maga is részeg? Beivott, és megütötte a guta. Persze, rám kennék ezt is. Jól van, én öltem meg. Legyen igazuk. Nem köll a maguk szeretete. De takarodjanak innét. Ez a ház az enyim. Vigyék ezt a dögöt is.

Erre már a nehézkes Kertész sógort is elhagyta a béketűrés. A joviális emberek nehezen kelt, de erős haragjával förmedt az öccsére.

– Hát el is visszük. Jöjjön, sógorasszony. Gyertek, gyerekeim. Ott az én házam, gyertek mint magatokéba. Szaladj a kocsimért, Pali. Nálam ravatalozzuk föl. Legyen minden az övé. Úgy áldja meg az Isten.

Pintér Jani ott állt a konyhaajtóval szemben, nekidőlt a pitvar oszlopának, s nézte a családját. Az asszonyok szipogva sürögtek. Kertész keresztapja is tevegetett. A hulla meg ott feküdt kinyújtózva a kövön. Egyszer a Pintérné megszólalt.

– Föl kéne kötni az állát.

Felkötötték. Kocsi állt a ház elé. Pali egy szekéroldalra szalmát rakott, arra gördítették az apját. Fejtül a Pali, lábtól a sógor vitte, szegény, nem emelt ekkorát, mióta megpotrohosodott. Kinn a kocsinál kérdezősködő emberek verődtek össze. A hír szétszaladt a környező házakban, innen is, onnan is kíváncsiskodók szállingóztak, egyesek az udvarba is bemerészkedtek. A házbeliek a holttest hegyébe hordták a ruhát. Fehérneműt és tarkát vegyest. Pintér Jánosnak már csak a csizmája hegye fityegett ki. Az asszonyok a nagy sürgésben elfeledték a sírást, csak azon voltak, a göncük ott ne maradjon. Pintérné fölsopánkodott.

– Jaj, hogy szedjük le szegényről a ruhát.

A kerítés előtt egy újdonjöttnek újságolták:

– A Pintérék elkőtöznek. A Jani kiveri őket.

– Hát az öreg?

– Ott van a kocsiban.

– Meghalt?

– Meg. Mérgiben.

– Én istenem, én istenem.

Jani érzékeire ködöt vert a hirtelen elszigeteltség. Mint aki vízbe bukva hallja az emberek beszédét. Mint aki sűrű záporon át nézi a távol mocorgó személyeket. Talán oda kellene roskadni közébük. Minek? Nincs visszaút. Ő már sosem lesz nyáj, külön marad, ha százszor Dózsa György is. Népvezér? Buta szó ennek a megsemmisítő kitagadásnak a visszfényében. De konokul állt; tehet ő mást, mint hogy konokoskodik? Már mindent kihordtak. Az anyja, a keresztapja, a Pali, a húga kiindulnak. Az asszony zokog. Az őgyelgő népek is zokognak. Ott a nagyszájú Mikes suszter törülgeti a szemét. Már robog is a kocsi, s abban a pillanatban meghúzódik a déli harang.

Jani egyedül maradt a telken. A kíváncsiak a költözködőket követték, két szaladó láb riasztotta vissza gondolattalan merevségiből. A húga. Uzsgyi a szobába, egy perc, s már robog is vissza. A kezében a Józsi katonasapkája meg egy fotográfia. Az anyja küldte vissza. Gondolnak-e rája, ha meghal? Az ő fényképivel. A haldokló Jóskát látta. Fél esztendeje eszébe sem jutott. Annak jó már. Gondolta, megszólítja a húgát. Már mozdult is, de a tekintete a lányéba ütődött. Hogy tud egy szem annyira irtózni. Jani bénán érezte a kedves lábak sebesen távolodó dobaját, amint a kőbe, a kőből az ő lábába, onnét föl a szívébe terjed.

Az istállóban a bikabornyú végre-valahára elkapta az anyja tőgyit, s ártatlan állati kortyokban szítta az életet. S ez mégiscsak ugyanaz az élet volt, ami a Pintér Janié.

Csendőrcsel

Kati nem állhatta már. Kijött. Az apja, amióta fölébredt, káromkodik. Agyonöli a Janiért. Még a gyereknek se hágy nyugtot, aki a szíve alatt mozog. Legalább azt ne átkozná. Amíg józan, csak csapkod, és a késit vágja a tányérba, de ha beiszik, nincs megállása a szitok zuhatagnak. Ide is kihallik az istenkedése.

– Az én házamban ugyan nem költöd ki azt a vörös tojást. Keress más vackot neki. Menj a Bozótba, ott mindjárt belefojthatod.

Nagy fehér lett az öreg. Az az egy hét, amit a hűvösön töltött, hitelesítette az ellenforradalmiságát. Még a tartózkodóbb gazdák is szívesen itatták, csak meséljen egy sort az átélt borzalmakból. Mint tűzből menekült asszonyok, gyerekes fantáziával növelték a leghiggadtabb parasztok is az elhárult veszélyt, s a Tót Kűműves értett hozzá, hogy új és új rettenetességekkel borsóztassa a mindjárt meg is könnyebbülő polgárhátakat. Feketelistákról rebesgettek, hogy augusztus elsejére minden tehetős embert lemészároltak volna. A hiszékenység még a szószékre is fölcsapott. Maga a tisztelendő úr célzott rá nagy karimájú körmondatokban.

Egy szeplője volt a Tót Kűműves fehér ártatlanságának: a készülő Pintér unoka. A legokosabb taktika: átkozta a lányával együtt. Ha csak céloztak rá, a legmérgesebb mondatokat bugyborékolta rájuk, nehogy valami közösség gyanúja maradjon közte s az egyetlen hozzátartozója közt.

Szegény Kati százféle szorongással volt asszony. Falta az újságot, hogy elfogták-e az urát. Hallja, díjat tűztek a fejére. Leste a gyerekét, mozog-e az árva. Volt egy nap, meg se moccant, szinte örült, hogy halva születik.

S míg a gyér edényeket mosta, s a tányérokban is a Jani fekete fürtjeit kereste, óvatos pillantásokat vetett a morc apja felé, vajon mi jön ki abból.

Ott állt a sarkantyúvirággal befutott tornácon. Ápolt növénykék leptek el minden kihasználható zugot. Télen a Kűműveshez hasonlított a ház, nyáron a Katihoz. Iparosembernek nincs lova, beültetheti az udvart. A tornác fakorlátja előtt két kis ágyás, cifra üveggömbök gömbölyítik meg a belenéző arcot, odébb három bekerített kis körtefa, az egyiken már terem is az idén. Milyen szép lenne minden, ha a férfiak meg nem bomolnak.

Fogta az öntözőjét, meghajtotta a kerekes kutat (ezt még az anyja életében furatták, rendes ember volt akkortájt a Kűműves), s kiment a ház előtti kis kertbe, ott nem hallja az apját, aki a konyhából átkozódott, s pipakiverés neszével még a konyhaajtót is kicsapta, csakhogy kárba ne vesszen a szava.

Kora reggel volt, a fölszeg felől a Horváthék cséplője, a Magyar Állami búgott, a Tófenék felől a konkurrens Magánjáró. A munka a határba és a szérűkbe szippantotta az embereket. A néptelen utca felől sem zavarta gonosz tekintet az öntöző leányt.

Virág simogatós szemmel nézte az ágyások tarka díszeit, a hatalmas dáliákat, a törökszegfűt, verbénát, s a télre nevelt szalmavirágot. Szerette a növényeket; nem elhatározásszerűen, hogy én jó ember vagyok, szeretem a növényeket. Egyszerűen a rokonuk volt. Köztük volt otthon, magára ismert bennük. Az idegen alakban rezgő tiszta élet inkább az övé volt, mint a hasonló alakot hordó emberek furcsa, soklázú vergődése. Az elhagyottság és megvetés hónapjai még jobban kiszitálták az emberek közül. Mint kisleány, rá-rávillant egy-egy gőgösebb legényre, s meg-megkívánt egy különös ruhadarabot. A két Pintér fiú kivezette őt az asszonykívánságok hívságaiból. Társadalmon kívüli lény volt, s a társadalmon kívül keresett barátokat. A szíve is vele csordult az öntöző kannával.

– Menyecske.

Egy árnyék nyúlt a kerítés melletti violaágyba. Kati fölütötte a fejét. Pénzes Pali hajolt a drótsövényre. Akaratlan is megkönnyebbedett. Akárki más szólítja meg, nő a rettenése, ez a nyílt, jóindulatú arc elillantotta. A növényeihöz hasonlított a fiú, magának való életiért sokszor megsimogatták a gondolatai. Ha ő ilyen férjet kap! Fölös, kalandor vérét lecsapolta a fogság, s hogy hazakerült, tiszta elszánással állt a föld mellé, nyugodt életet kérni tőle, és eltartani az édesanyját.

– Nem kések sokat; nehogy meglássanak. Adonyból jövök. Édesanyám küldött, nézzem meg a nénjit. Magános leány, azt baja van a feles emberivel. Hát ahogy gyüvök az állomásra, ki szólít meg: a Jani. Alig ismerni rá, olyan girhes. Azt mondja, még Adonyban látott meg, de nem volt bátorsága megszólítani. Meglesett, amikor a vonathoz indulok. Mondok, én ugyan föl nem adlak. Mi hasznom abbul? Panaszolja, hogy régóta nem evett, sült kukoricán meg krumplin él, de a gyújtója is elfogyott, pénz meg nincsen nála.

– Gyújtót kért?

– Azt. Nem merte mástul. Gyanús az ilyen csavargóféle.

– Mást nem mondott?

– Mondott az. Ha a Kati nem haragudna rá…

Az asszony csodálkozóra nyitotta a szemét. Haragudott ő valakire? Pénzes Pali látta, hogy kibökheti.

– Hogy szeretne Németországba szökni. Új életet kezd. Téged is kivitet. Csak most az egyszer segíts rajt.

Nagy, tehetetlen fájdalom árnyalta be a Kati savószemét. Az egész teste egy meddő kérdésbe roskadt: én?

– Pakk kéne neki. Pakk meg pénz, amiből tengeti magát. Ma meg hónap délután is kinn vár a vonatnál. Ami Simontornyáról fél négykor indul. Öt óra tájt érkezik Adonyba. Ott fog állni a harmadosztályú váróteremnél…

Katit szédületbe pördítette a rázuhant, szokatlan megbízás. Pénz, vonat, Adony. Amikor Lepsény volt az Óperencián túlja.

– Istenem.

– Elmégy? – kérdezte a legény.

– El.

– Akkor én megyek, mert ehun a Treszka. Ez mindjárt sokat tud.

Csakugyan, a Treszka csosszanton el a kerítés előtt. Nagy úr ez, mert a fia kiállt az iskolából, azt szerezte be a masinához, ő vakációzik. Most Horváth gazda izeneteit hordja a Jancsik paphoz, jeléül a megfordult időknek. Boldog jónapotot köszönt a Pénzes Palira, s már hallotta a maga cuhadosan sutyori hangját: Azám, most meg ki kerügeti a Katit? A Pénzes Pali. Kár azért a derék fiatalemberért.

Kati nyugtalanul állt a virágai közt. Tenni kell. Nem a veszedelmektől félt, de maga a szokatlan helyen való mozgás rémítette el. Az akasztófa alatt se doboghatott jobban a szíve. A gyerek hátha az úton lesz meg. Már kilenced hónapos. Rettenetes históriák kóvályogtak benn.

Az apja akkor fordult ki a kapun. Rég volt ilyen munkaalkalma. Az uradalom neki adta az új bivalyistálló építését. Egy pesti vállalkozó olcsóbban és jobban megcsinálná, de jutalmazni kell a megbízhatóságot. Már föl is vette az előleget; ötszáz korona, a fele a Korocsonernél van.

Katiba szöget ütött a pénz. Ott van a sublódfiókban, a fölsőben, ahol az okmányait, az anyja mirtuszát és a katonaemlékeit őrzi. Elrémült. Tudta, hogy egyre hevesebben fog rágondolni, s a most elhessentett gondolat a torkát fogó marokba szorul. A csomagon törte a fejét, hangosan mondogatta: szalonna, kenyér, a sonka vége, az egyik tyúkot is kirántom, de egyre a pénzre gondolt. Már a feje is belefájdult s a pénz meg mindig ott kísértett. A Janinak magyarázta. „Pénzt, azt nem tudok. Lopni kellett volna.” De a Jani véres, barna szeme előtt elsúlytalanodott a „lopni”. Hát aztán?

Órák hosszat elténfergett a konyhán. Nagy viaszosvászon szatyorba pakolgatta az élést. Hol kivett valamit, hol visszadugta. Ja, só is köll, ez az óma sok helyet foglal el; a csirkéhez egy kovászos uborkát. A tyúk háromszor is kiugrott a markából, amíg elvágta a nyakát. De örült, hogy kiugrik, avval is telik az idő. Ímmel-ámmal kopozta, s a zsigerekkel kihajított szívért külön tusába elegyedett a macskával. Az is eltartott másfél percig.

Mi lesz azután? – kérdezte a sülő hús orrbirizgáló illataiba hajolva. – Csak éjfélre kerülök haza. Az apám csúnyául fog tenni. Egy elpattant zsírgömböcske a szemébe sercent.

Igaz is, az apja! Ha nem visz ebédet neki, még hazaront, és fülön csípi. Átcsalogatta a Sárköziék kis Lajos fiát.

– Nédd, körte – és megmutatta a kis, bekerített fa írmag ékit – Köll?

A tapasztalt cigánygyerek hitetlenkedve vigyorgott.

– Elviszed a mester úrnak az ebédet? Ha visszajössz, megkapod.

A gyerek elhúzta a száját, s széles mosolygással rázta a fejét. Kati elpirult: igaz, hol lesz ő akkor.

– Megkapod mostan, de elvidd. Elveretlek, ha el nem viszed.

A gyerek csodálkozva forgatta a nagy, kissé még éretlen zöld gyümölcsöt. Sose volt ilyen a kezében. Szinte szégyellte a szurtos öklében látni, hol a balba, hol a jobba vette. Megbabonázva követte asszonyt. A Kati részletesen magyarázott.

– Tudod, hol van a kastély?

– A sárga kastély?

– Az.

A gyerek intett, hogy tudja.

– Na, oda viszed, és az új bialistállót kérded. A majszter urat megismered. Ha kérdi a majszter úr, miért nem én hozom, mondd, vasalok. Érted?

– Ehen.

Jólesett ez a kimerítő oktatgatás. Amíg az apja ebédjét összekészítette, nem gondolt a pénzre. De megkondult a harang. Délre húzták. Ijedten rakta be a levest az ételhordóba. A gyerek „jónapot”-ot köszönt, és kiosont. Kati nem bírta a magányt. Visszahítta a gyereket, kirámolta az ételhordót, és még egyszer meghintette a káposztás lebbencset. A gyerektől szokatlan kedvesen búcsúzott.

– Vigyázz, kisfiam, ki ne löttyenjen.

Megcsókolta, és kikísérte a kapuig. Ott még odasúgta. – Anyádnak nem köll ám szólnod.

Reszketősen szédölgött vissza. Neki is indulnia kell. Simontornyáig jó két óra; a szatyor is nehéz, a gyerek is, hozzá a kánikula. Aztán a jegyváltás. Még sosem ült vonaton. Mindent bezárt, a kulcsot a konyha kis ablakocskájába rakta, a légyfogó mellé, az ablakot csak behajtotta, hogy hozzá lehessen férni. Ez volt a házirend. A gangon állt lába mellett a szatyor, de csak nem tudott elmoccanni. A fehér arca megvakotásodott, nagyot lélegzett, a kisablakhoz ment, kihalászta a kulcsot, és kinyitotta az elébb bezárt lakást. A sublódfiókhoz futott; zárva volt. Nem mintha félt volna az apja, tiszta kezű lány ez, csak hogy a bizalmatlanságát fitogtassa. Kati sikertelenül ráncigálta a fiókos szekrényt, hiába. Fejszét fogott, a fiók felső kávájára és a fölsőbb polc közé szorította, reccs, a zár kiugrott a fából, előtte a pénz. Most már megvadult. Összevissza hányt mindent, még a pallórongyra is került. Az anyja mirtusza.

Megkönnyebbülten fordult ki az udvarból. A fiókot se tolta vissza, az ajtót se zárta rá. Mintha cigányok bitangoltak volna át rajta, az tárva-nyitva állt. De kezében a szatyor, melle alatt a pénz.

Lesütötte a szemét, úgy rótta a homokká száradt utcát. Nem kellett félnie, hogy elmulasztja a köszönéseket. Az emberek még csak el se fordították a fejük; fél méterrül bámészkodtak a képibe, ha nem is vihogtak, arcátlan kíváncsiság meztelenkedett a nézésükben. Jólesett megmustrálni ezt a fehér, nem idevalósi arcot, amely minden megtörtsége ellenére is különös, szinte úrias volt.

Kati érezte az utána tekerült nyakakat. Tűzön járt, és szorongást lélegzett; jaj, ha valaki föltartóztatja. De az emberek az hitték, az apjának viszi, s csak a hasára célozgattak.

Csakhogy kiért. A temető akácai közül ecetfák és ciprusok bólogattak. A Helyföld hosszú, vékony jobbágyföldjein sárga tarlók és zöld kukoricák zebra rácsaival fárasztották az agyonsírt szemét. Az útszéli cikóriát és vadborsót felismerhetetlenségig csuklyázta a por. Még a Hordóvölgyhöz se ért, s már citerázott a megviselt lába.

Ott, a Bozót mellett lőcskarika csörrent, parasztszekér kapaszkodott a hegynek. Két csendőr ült a hátsó ülésben, az egyiket ismerte, a régi őrsvezető, a másik, derék tagbaszakadt férfi, tán az új őrmester, mivel a régit elhelyezték. A kocsi lassan haladt el mellette. Az új ember szemügyre vehette. Elébb csiklandósan nézte, de megértette az állapotát, és csodálkozva kérdezett valamit a szomszédjától. Kati egy villanásban látta az egészet, már le is ütötte a fejét, majd elszédült a rája csimpaszkodó szemük alatt. Rég elcsörrent a kocsi a falu felé, s még mindig a hátán érezte a vizslató kíváncsiságuk. Akármilyen fáradt volt, meggyorsított, s Topánon szinte lélekszakadva szaporázott át. Hallotta is, hogy két menyecskeféle mögéje röffen.

– Hát ez az állapotos asszony hova szalad?

Az egyik még utána is kiáltott.

– Ráér a vonathoz. Mit siet, lelkem?

A falu végén le kellett ülnie. Az árokszélre dűlt, és gondolattalan nézte a sárga sugaraktul villózó, augusztusi kék eget. Aztán az eget se látta, csak piros karikákat, a karikák is megfeketedtek, mint a kovács izzó patkói hűlőben.

Teherkocsik nyikorgására riadt. A béresek az ökröket nógatták. Észre se vették az elhenteredett asszonyt, Kati megrémült. Ezek a vonattól jönnek. A tehervonatot nem ismerte.

Új elszánással kapta a szatyrot, de minden tíz lépésnél váltania kellett. A simontornyai állomásra egy jószívű vasúti segítette be. A váróterem utasai elszörnyülködtek.

– Mit utazik egy ilyen asszony maga?

– Mennyi idős, lelkem? – kérdezte egy halvány ajkú iparosnéféle, aki a budai Sósfürdő kedviért készült föl Pestre.

De Katit csak a vonat érdekelte. Még jó fél óra volt. A messzi falukból összesereglett utasok megszagolták a szenzációt, és nyaggatni próbálták az asszonyt. Kati azonban nem felelt, nehogy elszólja magát. Szerencsére nem volt több tükrösi, a megorrolt vidékiek meg elhúzódtak a különös menyecskétől. Az egyik azt mondta: beteg, a másik: buta, a harmadik: jóféle, aki a lelencet utazik boldogítani.

Katinak eszébe jutott a jegy. Nem mert kérdezősködni. Kihúzódott az előcsarnokba, ott őgyelgett a nagy százados mérleg körül, s az újdonjötteket leste, hát azok hol váltják.

Épp egy biciklis férfi érkezett. Iparosforma, ki más jár biciklin, de szabónak, suszternek nagyon is derék. Tán gépész. Ismerősnek tűnt, de nem jött rá, hol látta.

A férfi a falhoz támasztotta a biciklit, mondott valamit a málházónak, és bejött az előcsarnokba. Barátságos „jónapot”-tal köszönt, Kati vissza. Az ember a mérleghez dőlt, és nagy jóakarattal nézte az asszonyt. Kati már nagyon nyugtalan volt, hogy hol kapja a jegyet. Ez bennfentesnek látszott, hisz az őrrel is beszélt, szerette volna megkérdezni, de nem merte. A férfi segített.

– Soká adják a jegyet.

– Itt adják?

– Itt. Ahun, húzzák is a kis ablakot.

Kati tanácstalanul állt, és a keszkenőjibe csomózott saját pénzit guberálta. A férfi megszánta.

– Adja ide, majd megváltom. Nem jó magának tolakodni. Hova utazik?

– Adonyba.

– Adonyba? Hisz akkor egy helyre tartunk. – És odafurakodott a jegyváltók közé, akik egykettőre elözönlötték a pénztárt.

Katit fölbátorította ez a szívesség. Az élelmes ember egykettőre hozta a jegyet. Kicihelődtek a sínekhez. Az ember segítette a szatyrát. Mentőangyal ez. Amikor az ember a váróterem előtti padra csücsültette, és megtudakolta: kihöz mén, egész őszintén kigyónta: az uramhoz. Csak a kimondott szó rezzentette meg. Nézte is amazt, hogy ismeri-e az urát, de annak a bajsza se rándult, csak még mézesebben beszélt.

– Hát maga há való? – tudakolta az idegent, hogy egész megnyugtassa magát.

– Én nem vagyok idevalósi. Kovács János Fokszabadibul…

Óvatosan körülpislogott, az asszonyhoz hajolt, szájat is alig nyitott, úgy pusmogta:

– Nagy bajban vagyok én, de köztünk maradjon.

Még titokzatosabban: – Meglógtam.

Kati szíve nekimelegedett. Most értette, miért vonzódott úgy hozzá.

– A kommunizmus miatt?

– Az. Gyüttek a fehérek. Minden vöröst összeszedtek. Kit lelűttek, kit fölkötöttek. Pedig nem is tettem semmit. Szegény kisfiam. Csak azt lássam élve.

A Kati szeme megkönnyezett. Nem tarthatta tovább, oda kellett dörgölni ehhez a szerencsétlenhez a maga baját. Az is vigasz.

– Az én uram is…

Nagy dübörgés szakasztotta meg. A vonat. Ide-ide tuszkolgatta a férfi; előbb őt magát, aztán a szatyrát adta föl.

A nagy harmadosztályú kocsi zsúfolásig telt. A fölheccelt napok meghatványozták a szokásos közlékenységet, kofák, gazdák és kupecek vitatták az országos politikát. A férfi még helyet is szerzett. Egy diákocskát nézett ki magának, azt kérte meg, nem állna föl ennek a szegény menyecskének. Ő maga az asszony elé terpedt, mintha csak udvariasságból szólna.

– Aztán hol várja az ura?

Kati már belátta, hogy nincs mit titkolóznia.

– A váróteremnél.

S eloldódott benne a közlékenység. Szerette volna, ha ától cettig mindent elmesélhet ennek az egysorsú, erős férfinak.

– Tudja… – kezdte magyarázni, de az ember a szájára tette az ujját, s még hunyorított is, hogy ne mukkanjon.

A szomszéd ülésen egy húsos ujjú, vörös képű marhakereskedő kínálta szivarral a szomszédját; egy nehézkes, kevés szavú gazdaembert. A szivar mellől pöfögte a szenzációkat: – Minálunk az állatorvost is felakasztották. A Klájn kocsmárost meg elvitték, se híre, se hamva azóta.

– Úgy is köll – tüzeskedett egy fiatal menyecske, aki tojást szállított a Lehel térre. – Ez mind gróf akart lenni.

– Hát az igaz. Nem férhettek a bőrükbe – vélekedett a gazda.

– Csak Pestre mehessünk be – óhajtozott a marhakereskedő, aki a veszedelmes konkurrenciát szerette volna likvidálni.

Egy tejképű, széthúzott nemzetes asszonyforma regényes szerelmi históriába kezdett. Hogy az egyik vörös, egy községi orvos, a gróf tizennégy éves lányát tette csúffá, s a fehérek, mielőtt fölkötötték, a bűntény legközvetlenebb okozóján, hogy és miféle bosszút álltak. A szelídebbek, különösen az asszonya, visszaszörnyedt, a vérmesebbje látatlanban is szankcionált. Az öreg, nehéz fejű polgárnak nagyon tetszett az ötlet, soká elmulatott rajt.

– Sokba került az a kis kecemice.

A tojás-árusítónő újfajta tajtékzásba rázkódott.

– Úgy köll. A sok büdös férfi. Mindét levágatnám.

A férfiak selmásan hahotáztak, a fölényes bűnös örömével. Csipkedték az asszonyt, hogy ki haragította a férfiakra. Tán az ura? Vagy valami pesti strici? A diskurzus általános és örök emberi témák közé kanyarodott, annál dühösebb politika vonított föl a kocsi másik sarkában.

Katit egyre növő vacogásban tartotta az a sokféle rémség, amit összehordtak. Most értette csak, mi vár az urára. Segélykérőn nézett a férfira, de az elfordította a fejét, az üres tarlókat vizsgálgatta. Mintha meghidegedett volna. Kati félelemre magyarázta, hogyne, ezek a rémregények. Szegény ember, vajon mi van a családjával, talán azok bűnhődnek helyette.

– Adony következik – mondta egy állomás után a férfi. Az asszony ijedten nyúlkált a szatyorja után, de a férfi magához vette.

– Majd viszem én, menyecske.

Kinn zötyögtek az utolsó kocsi peronján; Kati az emberre nézett, s valami megfagyott benne. Akarta kérni, hogy hagyja csak a szatyrát, maga szeretne lenni az urával, de a férfi ellentmondást nem tűrőn szorította a kincsét. Ha leugrana a kocsiról.

A férfi látta a rebbenését, és csiggató hanggal hajolt az ijedelmére.

– Nem a Pintér Jani az ura?

Az asszony szeme szűkölt, mint verés előtt a kutya. Nem felelt.

– Ismerem, együtt szolgáltunk a tizenkilenceseknél. Örülni fog nekem.

Olyan jó pénzként csengett a hangja, a szuggesztió-érzékeny asszonyka már majdnem megnyugodott. Csak az arca mögött ne kajánkodott volna egy másik arc, gúnyos és rosszindulatú.

Pintér Jani a váróterem ajtó sarkába húzódott, onnét vizslatta a vonatváró népet. A ruhája hónapokkal nyűvődött a két hét alatt, de így is megjárta, júliusban csináltatta az öreg Kácsával, jobbmódú polgárlegénynek tetszett. Csak az arca kelthetett gyanút. A friss serkenésű szakállon látszott, hogy ápolatlanság burjánoztatta, az arc meg kifogyott a sűrű szőr mögül. Csak a szemei világítottak a meghajszolt vad reszketésivel.

Alig volt jártányi ereje. Amikor a Pénzes Palival összeakadt, már föladta volna magát. Egy falat kenyérért. Most új reménység lobogtatta. Minden hiába, de mégis elpusztulni, időnap előtt. Az öccsét látta a halottas ágyon, amint rikácsol: Az is megkerült. Az is megkerült. Igen, más élni fog, de ő. Éhen hal vagy fölkötik. Ha a Kati megszánná. Igaz, komisz volt hozzá. Hogy is vetemedett el úgy. Grádicsról grádicsra. Ha a Lak Feri nem izgágáskodik, semmi sincs. Ő húzta ki a lavina alól a követ. Hogy feküdt szegény a lócán, az Olvasó előtt. És a Jóska! Iszonyú, ezek a halottak. Hát egy akasztott ember! Ha pisztolya volna, hogy magába lőhetne.

A vonat bedohogott. Kati a váróterem ajtót kereste. Egy szőrös ember áll ott. De a szeme: – Jani, Jani! Kinyújtotta a karját, úgy esett a Jani tétova karjaiba. Egy pillanatig boldogok voltak.

Jani könnybe borult szeme alig bontakozott ki a párás ölelésből, valami rettenetesbe botlott. Egy férfi állt a Kati mögött. Rögtön megismerte. A Kajári csendőrőrmester, híres, ravasz ember, ez fogta meg a lótolvajokat is.

– Mit tettél velem? – támadt a Katira.

Az asszony hátrafordult. Most találta meg a barátságos ember arcában a másik kegyetlen arcot. A Hordóvölgyben, a csendőr a kocsin.

Az volt. Mihelyt meghallotta, hogy a szembejövő menyecske a Pintér Jani felesége, gyanút fogott. Behajtatott Tükrösbe, civilbe öltözött, és utánabiciklizett, ki az állomásra. Erős emberek nyugodt győzelemtudata világolt az arcán… Kati mentegetőzve hebegte:

– Ez is…

De a csendőr minden kétséget eloszlatott. Láncot vett ki a zsebéből.

– Ide a kezedet, Jani.

Jani engedelmesen nyújtotta oda a két faágszerűvé aszott kezet, amivel a gyerekkorában olykor-olykor imádkozott is.

Gyors csődület verődött közéjűk. Valaki hangos csaholással mondta:

– Egy terrorfiú.

A haragosan pirosló nyerssonka szeletek fölött, amelyeket gusztusos, de kissé avas kolbászkarikák kerítettek, úri vidámsággal csörrentek össze a vastag üvegből nyolcszögletű poligonná képzett bumfordi parasztpoharak.

– Éljen a király! – mondta Liebschütz százados, aki a kétfejű sas árnyadó szárnyai nélkül veszedelmes, vörös ribilliónak érezte a fehér forradalmat is. Fia Horváth Sándor udvariasan bólintott, de nem éljenzett. Református főgimnáziumokban bukdácsolt a maturáig. Egyetlen tanárideálja, a nagykőrösi történelemtanár az akkor uralkodó Habsburgokról csak így emlékezett meg: a gyászos emlékezetű Habsburg-család. Első, politikai megvilágosodása a Polgári Olvasó Kossuth-képe alatt történt. Ő négyesztendős hátulgombolós, az öregapja kicsit kapatos; nagy duhajkodva mutat a képre: ládd-e, ha ezt el nem ölik, az Eszterházyét is mi szántjuk. Ez egy grófot is fölakasztatott. Az árulásáért kivégzett Zichy grófra célzott, ez volt a környék legmélyebb nyomú negyvennyolcas emléke. Érthető, hogy az udvarias házigazda még e lojalitástól csöpögő napokban is a bólintásnál maradt.

Bakos Imre még csak egy fejvetést sem kockáztatott meg. Mereven figyelte a zöld ernyős petróleumcsillárt, amely városi rokonoktól mustrálódott a Horváthék első szobájába. Egy öreg katolikus pap neveltette. A gazdasszonya fia volt, az asszony bemondása szerint a papé is. Már a fölszentelés előtt állt, amikor kiugrott. A harcteret választotta, úgy utálta a csuhát. A főhadnagyságig vitte, más megélhetése nem volt, szilaj idők, szilajkodnia kellett. A fattyú volta nagy méregmirigyet ültetett belé, mindenre káromkodott, de legkivált a papokra és a zsidókra, s mert kicsiny, mokány, torzonborz ember volt, minden illetlenségét kurucságra magyarázták.

Liebschütz százados megütődve neszelt föl a fényes cvikkere mögül. Ezt a két tisztet megjegyzem magamnak. De már új, barátságos mosoly ült ki a keskeny vértelen ajkára. A híres Kárász Jócón élcelődött.

– Mi van a Jócóval? Az megint tisztogat?

– Itt alig talál valamit – vélekedett Horváth Sándor, aki tegnap este csapott föl harmincadmagával. A zsidó tanítót meg a Ságit elszállították, a Pákász Gergő megúszta huszonöttel. A jegyzőnek és a neves Pintér Janinak se híre, se nyoma.

Liebschütz a névtelen följelentések közt kotorászott. A tárcájában hordta. Amint beértek egy faluba, kidoboltatta, hogy aki valakinek a kommunista voltáról bővebbet tud, szolgáltassa be az adatait. Iparkodott is mindenki a szomszédja bemártásával. Előfordult, hogy a feljelentett is tett feljelentést.

– Jancsik Ferenc volt református pap. Földosztással biztatta a népet, és a helybeli pap ellen lázított.

– Később megcsöndesedett.

– Tót Kűműves?

– Az a legnagyobb fehér, Veszprémben is ült.

– Kis Béla, kántortanító. Az Internacionálét taníttatta a gyerekeknek, s menhelyül akarta elkommunizálni a Durnác-kastélyt.

– De kérlek; a sógorom.

– Az más.

Liebschütz elégedetlenül babrált a papírok közt. Tükrösnek volt a legveszettebb híre a Mezőföldön, s egy akasztást se statuálhatnak.

Néhány cigánysori nagyszájú gyerek volt az összes préda. Valaki emlékezett rá, hogy el-elrikkantották maguk a Kun Béla javára.

– Ezek az átkozott csendőrök mit sietnek úgy! Elhalásszák őket az orrunk elől. A bíróság négy-öt évet akaszt a nyakukba, és hazajöhetnek lázítani. Mi elintéztük volna.

– Mi van a zsidókkal? – böffent ki Bakos Imréből a főszólam.

– A Vörös Móric, annak egy népbiztos rokona volt, de időnap előtt Pestre szökött. Elijesztgették őket a béreslegények. Egy este összeverődtek, s végigpofoztak minden zsidót; amelyik fizetett, azt nem. Mondják, a Vörös Móric kinn bujdosott a sógora pusztáján, a felesége meg szájaskodott velük, no, azt hagyták helyben a legjobban. Erre mind összerezelte magát, s usgyi föl Pestre. Csak a sakter maradt itt, meg a Fraklinék, a két legnyomorultabb, de azoknak is megígérték, hogy amint helyet találnak nekik, fölhozatják őket.

Bakos Imre nagyot káromkodott. Ez a káromkodás külön specialitása volt, öt percig tartott, s különös, szadista fantázia cikornyázhatta ilyenre.

– Szegény parasztokat akasztunk, a zsidók meg megugranak.

Liebschütz fölfortyant:

– Mit parasztok! Kommunista, az kommunista. A paraszt rosszabb, mint a zsidó. A parasztok miatt vesztettük el a háborút. A magyar paraszt koplaltatta ki Németországot.

Bakos Imre beszívott ajka nagy kurucságnak vált gyönge závárára. Szerencsére megérkezett a gazda, az apa Horváth Sándor. A fia rögtön látta, ez hírt hoz. Széles, barna képe újságmondástól fénylett. De a tiszturak respektust parancsoltak. Levette a kucsmáját, mindenikkel kezet fogott. Liebschütz hányavetin kezelte. Bakos a Tiborcoknak kijáró melegséggel. Meg is szerette őt Sándor gazda: igen barátságos ember, s hu, ahogy az káromkodik.

– Hogy tetszett aludni, százados úr?

– Köszönöm.

– Tükrösön meg nagy újság van. Elcsípték a Pintér Janit.

A három tiszt fölugrott.

– A postamester mondja. Most telefonált az új őrmester, akit Sáriból tettek ide. Tennap jött, s már megcsípte. Simontornyárul telefonálták. Adonyban fogták meg, még tegnap délután. A felesége, akitől elvált, az vitt pénzt meg élést utána. Ez a büdös őrmester arra lett figyelmes, há megy ez az állapotos asszony? Mert találkoztak a Hordóvölgynél. Az őrmester a déli vonattal jött, a Kati meg a félnégyeshöz készült. Én ugyan nem tudom, az őrsvezető beszéli, aki vele vót. Nahát, ez a büdös őrmester kapja magát, civilbe öltözik, és utánabiciklizik az asszonynak. Hát ehun, elcsípte a Janit, pedig az őrsvezető sem bízott benne. Értelmes, ravasz ember ez. Ez a fáimat se hagyta volna kivágatni, meg szegény Pór Pisti öcsém se jár úgy, ha nem az a gyámoltalan van itt.

– Simontornyáról telefonált?

– Az, hogy az őrsvezető menjen le elejbük. De még a hajnalban. Mert a Katit is hazakísérik!

Győzelmesen pislantott szét az izgatott tisztekre. Mintha ő fogta volna el a Janit, kisajátította a hírt. S mert részleteket is tudott, azokat feszegette.

– A menyecske meg mit tett? Az apja fiókját feszítette föl. Onnét lopta a pénzt. Kétszáz koronát; annyit kapott a bialistállóért, amit az uradalomnak csinál. Mert a Tót Kűműves az apja. Na, átkozza is. Az ő házában ugyan nem kölkezik – meg ilyeneket kiált. Mert az is ronda ember, többet forgatja a poharat, mint a vakoló kalánt.

Liebschütz türelmetlenkedett:

– Nem történhetett ez huszonnégy órával előbb. Álló egy napja vesztegelünk itt. A hatóságok minden vöröst elmentenek előlünk. Legalább a Dunántúlt tisztítanánk meg.

– Itt lesznek azok mindjárt – szólt közbe apa Sándor. – Az őrsvezető már hétkor elébük indult.

A százados adta az elgondolkodottat, pedig csak a német hasnak szokatlan kolbász gyötörte. A tisztek és a gazda respektálták a följebbvalót, s úgy csüggtek a homlokán, mintha a leütött vörhenyes ferdesík súlyos elhatározást gomolygató felhőket hordana. A nagy csöndben közeledő kiáltozások szakadoztak.

– A! Hozzák is – fülelt föl Horváth Sándor.

Az első szoba ajtón egy pirinkó fej kukkant be. Alig résnyire nyitotta ki a szegény öregasszony. Nagy szó az, ha ilyen tiszturak jelenlétiben ő csak a vékony reszkető hangját is betolja. Valami rendkívüli történt.

– Sándor!

Apa Sándor az ajtóhoz ugrott, s nehéz testivel szinte elfogta a kilátást a tiszt urak elől. Régimódi parasztasszony az anyja, mit süllyessze avval is a fiát, hogy ilyen öreganyja van.

– Mit akar a nyanya?

– Te, hozzák a Pintér Janit. Most szalad a Treszka.

– Hát aztán. Tudjuk mi azt.

– Az új őrmester kíséri, a népek meg kiáltoznak utána.

S már huzogatta a fejkendőjit, előre a szemibe, ősi reflex volt ez nála, ha utcára sietett. Sándor a konyhába lépett, onnét kiáltozott utána. – Há fut, nyanya? – De az már a szérűn át iparkodott le a Nagy utcának.

Rosszallón rázta a fejét, s a tiszturakat a kulcslyukon leső feleségnek magyarázta.

– Juj, ez a nyanya. Hát nem lemén bámészkodni, azt a nénjének az unokája.

A tisztek is fölcihelődtek.

– Siessünk, mert a Jócó nem hagy belőle – mondta Liebschütz.

Fia Sándor kimentette magát.

– Bocsáss meg, százados úr. Ez egyszer nem tartok veletek. Megérdemli a sorsát, de falumbeli; innen-onnét atyafi is, hisz falun mindenki rokon.

– Ahogy tetszik – mondta a százados, s hideg arca mögött ítéletté fagyott a rosszallás. Ahány paraszt, mind egyforma. Legalább három úri őst mutattatnék ki avval, akinek tiszti csillagot adok. Fúj, diese Magyaren.

– Erre, százados úr – dirigálta Bakos a kapuban a parancsnokát. Ő már kiismerte magát, s nem akart a csődületbe keveredni. Mit lássa, hogy nyúznak egy magyart. A hátsó soron vezette, arra is bejutni a községházára.

Öreg Horváth Sándorné még jókor ért a Nagy utcára faroló zöldségeskert palánkjához. Megzötyögette a nyolcvan esztendejét, egy káposztafejben majd elbukott, de látta a Pintér Janit, amint az új őrmester a községházára kísérte. A Janit is meg a Tót Kűműves lányt is, a Katit. Mert az is velük jött. Azt az őrsvezető; a Janit az őrmester kísérte. Az őrsvezetőn egyenruha, mellette az őrmester civilben. Kétoldalt ők mennek, középütt a Jani és az asszony. Az asszonyon nincs lánc, az úgyse szökik el, hisz jártányi ereje sincs. Meg ki bilincsülne meg egy állapotost? Hát a Jani meg van? Csak épp összeteszi a kezit. Ilyen, akit megbilincsűtek. Öreg Horváthné súlyos koloncokat várt. Ni, a Tót Kűműves meg hogy ugrál előttük! Mint a lovat csaholó kutya. Mérges mondatokat mar beléjük. Nem tesz válogatást, hol a lányát, hol a Janit szidja. Horváthnéban fölsistereg a gazdagőg. Ott jön a Mikes suszterré, annak veti oda.

– A majszter meg mit kiáltoz? Űk rontották meg. Rendes ember volt ez, amíg a Katival össze nem adta magát.

– Az igaz, asszonyság. Szegény Jóska fiút is az vitte a sírba. Azt a sírba, ezt az akasztófára.

– Hát fölakasztják? – Horváthné szemeiből rokonérzés mosta ki a kíváncsiságot.

– Hu, de föl ám. Nem lehet ezt föl nem akasztani. Miért? Mert gazdagyerek? A szegény, tudatlan bérest föllógatják, ezt meg nem. Nem kerülheti el a sorsát. Gonosz ember volt ez. Mindenkit elemésztett volna.

– A Jani?

Mikesné utánavillant a tova haladó csoportnak, melyből már csak egy-egy gyöngébb inú gyerkőc látszott, mint kibontott zászló tépett foszlányai. Utánuk loholjon, vagy a vénasszonyt rémítse? Sokallta a távolságot, s végleg ott felejtkezett.

– Megtalálták nála a listát. A maga fia is rajta van.

– Juj, ez a Jani!

A két asszony összeborult a mohos palánk fölött; hosszan sutyorogtak. Horváthné a pirinkó fejit csóválgatta, Mikesné minden új rémségnél közelebb húzódott.

Jani megdöbbentő élesen látta a körötte csapzó, szenvedély és kíváncsiság rázta embertömeget. Mindenik arc külön markolt bele. Ez a Tót Kűműves, ez a csendőrőrmester, a Lepsényi gyerek, aki a pálinkafőzde mögé bújik, a Kertész körösztapja. Egyik ordít, a másik néz, a harmadik elfordul. Százan is lehetnek. S mindez érte. Sorolgatta, hogy mit is tett. Mivel érdemelt ki ennyi szenvedélyt? A Pór Pisti, az apja, a koporsó. – Mennyi idegen. Árthatott nekik? Ha ártott, köze van hozzájuk. S ő csak ismeri őket. Ezt a rogyadozó asszonyt, a Katit is éppen hogy ismeri. Ennek is rövid a kötője. Az a gyerek az övé. Semmi meghatottságot sem érzett. Az éhség elnyűtte, a végveszély kiélesítette; az esze megnyílt, de a temperamentuma kihamvadt. A tényeket látta, s a színező érzelem elfutott a tények mögül.

A szülői ház. A Pali kiállt a kapu elé. Egy asszony rohan ki a szobából. Sivalkodik. Csak nem veti a nyakába magát. Nem. A Pali visszalöki. Gorombáskodik vele. Ilyesfélét, hogy pusztuljon be, mert rázárom a magtárt. Most őfeléje ordít. Milyen komolyan veszi az ordítást. „Gyere, Jani, rúgj ki a házamból.” Persze hogy ő üldözte el őket. Most a Palié a ház, a birtok, az élet. A Marit férjhez adja, elviszik olcsón, mert csinos is, dolgos is. Minden az övé. Irigykedjen rá? Szegény Jóska, hogy irigykedett. Gyűlölte őt, amiért életben maradt. Megyek már, Jóska. Milyen puffadt az akasztott ember arca.

Befordultak a községház udvarra. Köpcös, lakkcsizmás katonafiú jön elé. Sarkantyúja is van, azt bakatiszt. Hisz ez a szomszéd nagybirtokos fia. A Jócó. Te is hátul kuncsorogtál a fronton, most elöl vagy, híres. Na, üss meg vele.

– Hát hurokra kerültél, Pintér Jani? – borzalmaskodott a kis ember, és tekintélynövelő korbácsát belevágta a megviselt férfiarcba. Olyan nagy különbség volt a Pintér Jani mindenen áthullott férfisága s a Jócó éretlen gyereksége közt, hogy az őrmester szája is megvonaglott. Benyelte a taknyost. De Jócó tovább legénykedett.

– Hát megdöglött a burzsuj? Kivitettél a dögtemetőbe, de a te hullád a fán fog száradni.

Új ütés. Jani megtörülte a helyét. Jócó a Katinak esett.

– Te szajha! Erre köllött az apád pénze.

Tót Kőműves is előreugrott; a lányát fenyegette; pálinka bűze dögledt a leheletéből.

– Fölfeszítetted a fiókomat! Te hasas!

Belevágott a Katija arcába. Kati fölsikoltott. Jani csavart egyet az öklén, lánc volt rajt. Hatalmasat rúgott a Tót Kűművesbe, úgyhogy az a kőlábnak henteredett. Egyszerre csapott rá az őrmester ökle, az őrsvezető puskatusa és a Jócó korbácsa. A parasztok merev érdeklődéssel meredtek a látványosságra.

Szerencsére odaérkezett Liebschütz és Bakos. Az elpáholt Janit a tanácsterembe vitték. A vésztörvényszék munkához látott. A három tiszt a jegyző asztalához ült, középütt Liebschütz, balrul Bakos, jobbról Jócó, de az minduntalan fölugrált és közberikoltozott. Mögötte a csendőrőrmester, mellette a Kati, oldalt Dani, a községi bíró. A parasztokat kinn rekesztették, de meghagyták, hogy el ne moccanjanak, hátha tanúra van szükség. Bár egész fölösleges.

– Pintér János – mondta a százados. Jani előlépett. A hét éven át beidegzett baka volt, még a kezét is a sujtásra szorította.

– 1918. december huszonhatodikán föllázította a népet, megostromolta a községháza mellett elhelyezett tömlöcöt, és fölkoncolta Pór István őrmestert, több kitüntetés, köztük a német vaskereszt tulajdonosát.

Egy pillanatra megállt. Bakos a jegyzőkönyvet írta. Jani az elnök szemébe nézett, de nem szólt. Liebschütz tovább diktált. – Vádlott beismerő vallomást tett. Február 28-án a fölizgatott csőcselék élén távozásra kényszerítette Zoltán Béla községi jegyzőt. Március 23-án direktóriumi elnökké választották; programbeszédében kínzásokkal fenyegette a hazájához hű polgárnépet.

Jani eltátotta a szemét, s önkéntelen is kikottyant belőle.

– Ez nem igaz.

– Nem? Bíró úr, igaz?

– Kérem, a Dudás Pisti, az emlékszem.

– Igaz vagy nem igaz?

A Liebschütz hideg szeme belesodorta az „igaz”-ba. Ha nem is úgy volt, a Janinak úgyse árt. A Jani rácsodálkozott a bíróra. Aztán eszébe jutott, hogy ez nem komoly dolog, pihenj állásba lazult, és lehorgasztotta a fejét.

De a Jócó nekitámadt.

– Itt ne hazudozz, büdös. Kitépem a nyelved, azt etetem meg veled, ha hazudsz.

Liebschütz a jegyzeteiben kotorászott.

– Mint direktóriumi elnöknek első teendője az volt, hogy Pintér János tiszteletre méltó polgárt, különben édesatyját, hajlékából kiűzte. Midőn az ősz férfi tiltakozott, agyonütötte.

Bakos Imre fölszisszent. Beléfájdult ez a fajtájabeli arc. Kibontakozott a jegyzőkönyvből.

– Így volt?

Pintér Jani Bakosra nézett, aztán Liebschützre, aztán a Jócó serkedő bajuszkájára. Csöndesen mondta.

– Mit komédiáznak? Akasszanak föl, azt nyughassanak.

Jócóban szétröpült a lőportorony.

– Akasszanak föl? Az csak úgy megy? Megszenvedsz előbb – és rugdalni kezdte. Liebschütz intette vissza. Bediktálta a május elseji sérelmet, az apróbb gonosztettekre nem tért ki.

– Azt hiszem, ennyi is elég – fordult tiszttársaihoz. Bakos nem szólt, Jócó heveskedett.

– Sok is.

– Kötél általi halál – hirdette ki Liebschütz. – Az ítéletet azonnal végrehajtjuk.

– Hát ez? – mutatott Katira Jócó.

– Ugyan, mit okoskodsz – förmedt rá csaknem fennhangon Bakos. – A gyereket akarod kirázni belőle?

Liebschütz a heveskedő Bakosra nézett. Hát így vagyunk? Unod a hóhérságot. Intett az őrmesternek, hogy a Kati, az szabad.

– Kocsit! – rendelkezett Jócó. – A szertartás, az az én szabadalmam – s majd letaposta a Jani csizmája sarkát; oly közel gesztikulált a szeméhez.

– Biztosítlak, hogy nem vagyok olyan humánus, mint Bali.

Az őrmester jelentkezett, előállt a kocsi. Janit kivezették. Egymaga állt a kocsi hátuljában, a kocsi körül a tisztek; két oldalt négy-négy baka. Az egész különítmény.

– Hová? – kérdezte a Kertészék megszeppent kocsisa.

– A falu végire, a legelső akácfára.

– Az az enyim – szólt Varga Béla a Dani bíróhoz. – Akkor én is veletek tartok, pedig nem akartam. Hadd lássam, melyik az a fa.

– Gyere csak, sógor, nem mindennap látni ilyet. Ez se kímélne téged.

A menet elindult. A jobbérzésűek hazakotródtak, nem szánalomból vagy hogy nem kíváncsiak, inkább szeméremből. Azt ne mondhassák; ez is ott akart lenni. A nép alja zajlott Jani körül.

Janiban állati félelem szűkölt. De a maradék lélek nyugalmat parancsolt. Konokul állt, mint egy Munkácsy-betyár, kémekre emlékezett, még az orosz fronton kötötték fel őket, vonítottak, mint az agyonvert kutya. Hogy lenézte érte. Tán ártatlan is volt köztük, de mit nyüszít, segít avval? Volt, aki birkózott a hóhérokkal. Igaz, az is nyereség. Egy perc. De ő nyugodt lesz. Ne mondhassa a falu, parancsuni tudott, megdögleni félt. A Varga Béla bátyja is elgyütt. Na paraszt, nem nevetsz rajtam. Hüh, a nyakán a kötél. Sokáig fog tartani? A fölvég, az utolsó ház. Ott a dombon a zsidótemető. Magas deszkakerítés védi. Mint gyerek bemászott egyszer, bizgatta a fantáziáját. A kocsi megállt. Hisz ez a Béla bátyja földje. Nyiszla ágak, még letörik alatta.

Letuszkolták a kocsiból. Jócó a fákat válogatta. Varga Béla is beleszólt:

– Az gyönge lesz, zászlós úr. Ez inkább.

Jócó nem hagyta magát.

– Ne féljen. Megbírja ez is. Ebben én szakértő vagyok. Na, kutya, imádkozz, addig én megcsinálom a hurkot. – Vastagabb istrángot vetett át az ágon, futó hurkot fabrikált rája, nagy fatönköt hengerített alá. Jani sötéten nézte a készülődést, s eszébe sem jutott imádkozni.

– Állj föl, és dugd bele a nyakad.

Jani szétnézett. Ha ölre menne velük. Most nincsen rajta lánc. Ezt a kis nyálast megszorítná. A Varga Bélára esett a szeme: ne mondhassa, hogy dulakodott. Beletette a fejét. Jócó babrált valamit a tarkóján. Jani elképzelte, ahogy a hurkot szorítja. Valami olyasmit gondolt, hogy nem így kell akasztani. Még ahhoz sem értenek. De a zászlós már leszállt. A fatönköt kihúzták. Az ág reccsen és mélyre hintál; a lába a földet éri, de megint fölemelkedik. Néhány ingás, s csak a szorító hurok. Az utolsó agy erőfeszítés a Jóska megpuffadt arcát hívta a szétesett öntudatba.

Az emberek érdeklődve nézték a kalimpáló s egyre kékülő tetemet, aki egy perc előtt a Pintér Jani volt. Az a néhány kíváncsi asszony, aki kimerészkedett, visítozva tett eleget a női gyöngébb szívűségnek. Jócó büszkén nézte a tetemet, s a bíróhoz fordult.

– Reggelig itt lóg.

– Szép kis akasztófavirág – kedélyeskedett Liebschütz. Bakosnak elnehezedett a szíve: így hal meg a paraszt.

A tisztek visszaindultak. A csőcselék érdeklődése megoszlott köztük és a hulla között. De az akác alatt ácsorgók is elunták a nézést; egyre többen szállingóztak haza. Már oly kevesen voltak, hogy mindenik megijedt: juj, egyedül hagynak az akasztott emberrel, s egyszer csak mind megindult.

Egyetlen asszony maradt ott. Maga vacogott a fekete virágú fa alatt. A községházáról elzavarták; jött a menet után, messzirül, hogy meg ne dobálják. Jött és szipogott. A meleg meg a por elmajszolt tócsákban ülte meg az arcát. A vetemény kukorica szélibül leste a kivégzést. Tehetetlenül, mert mit csinálhat. Talán nem is igaz az egész, és fölébred. Amikor mindenki elkotródott, odasompolygott. A Jani volt az; egész biztosan ő. Fél araszra csüggött a föld fölött. Kati térde megbicsaklott, a fa alá roskadt. A hasába mintha kést döftek volna. Az első szülőfájás.

A fölkerekedett szél meghimbálta a fát.

1926