A Novellák elé

A novella nem tartozik azok közé a műfajok közé, amelyekre hivatástudatom eszközeként vagy a magam megértésére, belső egyensúlyom belyreállítására okvetlen szükségem volt. Írói pályámon – s ezen át életemben – mégis a végzet szerepét játszotta: egy novella volt a sorsjegy, amelyen nevemet az íróvá avató húzáson kihúzták.

Amikor ezt a novellát – a Horváthné meghal című paraszttörténetet – a levélszekrénybe bedobtuk, az akkor új tudománynak számító alkattanban már megtaláltam a nyelvet, melyen mint belgyógyász az emberekről való tudásom és sejtéseim rögzíthettem, s amikorra ezt a novellát a Nyugat folyóiratban mint pályázatnyertes művet viszontláttam, lezárult az a sok éves alkimista kísérlet, melyben az alkatomhoz illő – görögös lendületű s ómagyar tagolású – versformát megtaláltam, amelynek számba illő fölszabadító lejtése, ha nem is tett volna „befutott” költővé, az imádkozást, melyet hitetlenségem tiltott, ösztönöm megkívánt, akár egy életen át pótolhatta volna. De másképp történt: a Horváthné-t kihúzták, s én odáig csak távolról csodált írók méltatásában olvashattam írásom érdemét.

De akármilyen találónak látszhattak (a stílus magyar gazdagsága, a realizmus ökonómiája) a dicséretek, bennem ott volt a gyanú: nem történt-e itt valami tévedés, valóban én vagyok-e, akit evvel a novellával a semmiből kiemeltek. Hisz én ezt a novellát elég régen, legalább egy, de inkább két éve írtam, s magam sem tudom, milyen unszolásból, hisz novellát ezen az egyen kívül találni sem lehetett többet a papírjaim között. Fölfedezőmet, Osvát Ernőt próbáltam is figyelmeztetni: egy levélben a pályázatnyeréssel felbökött nemzetmentő törekvéseimet öntöttem elé, mint kéziratvivő rövid időközökben két füzetnyi verset raktam az asztalára. Vittem persze novellát is. Ha már mint novellaírót fedeztek fel, abban is ki akartam elégíteni a várakozásukat.

S ekkor jött a fölfedeztetés boldogságával egyenlő nagyságrendű sérülés: akik a fényre emeltek, mint néhány hónap alatt kiderült, csalódtak bennem. Ennek a csalódásnak a természetén azóta is sokat gondolkoztam. Volt irodalmi oka is, biztosan. Gellért később felidézte egy beszélgetésük Osváttal: hátha ez a fiatalember sosem fog többé olyat írni, mint az a novellája! (Micsoda tragédia! mondhatta egymásnak a szemük.) De voltak, úgy hiszem, más természetű okai is, s engem most már az életösztön is arra szorított, hogy azokba kapaszkodjam. Egy természetem ellen való kenyérkeresetre szorítva, magát fényre dobó halként a mélybe visszaesve, meg kellett kísérelnem a fellebbezést. S erre az alkalmat megint a novella, kisregény nyújtotta. A Nyugat megismételte előző évi sikeres pályázatát, s én arra álnevek alatt (bosszúból tán, hogy elvettetésem nem irodalmi okát rájuk bizonyítsam) rövid idő alatt vagy öt-hat novellát szerkesztettem össze; a Pantheon Kiadó pedig regényre hirdetett pályázatot – erre írtam meg az Akasztófavirág-ot, melyből három novellaszerű részletet ebbe a gyűjteménybe is felvettünk.

De ha első epikai munkáim ihletése nem is volt a legnemesebb; fölöslegesek mégsem voltak: bennük szálltam meg az életdarabot, amelyet a Horváthné meghal csak kijelölt; bennük vált írói feudumommá a mezőföldi falu, a nagy család, s ami vele ott összefüggött. Az elmondott történetek, a legjelentéktelenebb s a legvalószínűtlenebb éppúgy, mint az Akasztófavirág epizódjai, megtörtént dolgokon alapultak, s ha a novellákat órák alatt vágtam is össze, az eseteket sok lenn töltött szünidő szedte össze, sok családi emlegetésben alakultak novellává. Az itt fölvillanó alakok embermitológiám törzsalakjaivá lettek, s az Emberi Színjáték-ban, Gyász-ban, Utolsó kísérlet-ben, sőt az Iszony-ban, Irgalom-ban is visszatérnek. A történetek közül többől regénytémám is lett: a papi család tragédiája, mely A kurátor ítélkezik-ben kapta meg első rögzítését, még az Irgalom megírása után is foglalkoztatott. Tán éppen, mert az emlékezetemben őrzött világ nem volt sem túlságosan tágas, sem népes, amit megfogtam, nem engedtem el, s tovább dolgoztam rajta. Első megfogásuk itt folyt le, ezekben a novellákban.

De itt kezdődött a kitörés is, a témakör tágítása. Az a novella, melyet Osvát is látott, a Télemakhosz, már ilyen kitörés volt, ha a család vonalán is s az Irgalom mellé állítva képet adhat róla, mit fejlődött a téma negyven éven át. Egy ciklus bevezetőjéül készült a Kórházi éjszakák; a Lázadás a bolondházban félbemaradt externistaságom beszámolója a János-kórház elmeosztályáról; ezért is térnek vissza alakjai a második feldolgozásban – Boda Zoltán elmekórtani kalandjában. Ezt a tágítást, epikai besorolást végzik a 27-es év novellái is. Az Anyóka Rómában egy öreg zarándoknő társam szemén át mutatja be, amit mint a budai cserkészcsapat orvoskísérője láttam szentévi utunkon; A botanikus révbe ér fiatalkori szenvedélyem, vagy inkább nosztalgiám ürügyén visz a Budai-reálba (hőse az Irgalom-ban is feltűnik) s a Kakukkhegy lejtőire; az Aurél a Kékesre megy egy siroki nyaralás emlékeit sűríti első íróismerősöm alakja köré. Ezeknek a novelláknak már megint volt némi sorsirányító szerepük is, nekik köszönhettem azt a viszonylagos elbeszélői tekintélyt, amely a Napkelet szerkesztőit az Emberi Színjáték közlésébe beugratta.

Ha a pályázatokkal kudarcot vallottam is, a csomósodó epikai világ most már a hivatásomul elfogadott tanulmányírói alkalmak özönében sem volt hajlandó feladni magát. A tanulmányíró tekintélye beprotezsálta a novellistát, a novellaíró meg a kritikus tekintélyére volt tekintettel; novelláim Lelkes László álnév alatt jelentek meg: a Hajójegy, a Protestáns Szemlé-ben, az Anyóka Rómában, A botanikus révbe ér, az Aurél a Kékesre megy a Napkelet-ben. Az utóbbi volt, amely a Napkelet munkatársai asztalánál mint hiánycikk, méltánylást talált, még Halász Gábornak is volt rá dicsérő szava. Minthogy a felsőgödi szomorúfűz alatt akkor már készült az Emberi Színjáték, említést téve róla, kaptak rajta; valami olvasmányos regényt vártak benne szegények.

Ezzel a klasszikus értelemben vett novella el is játszotta szerepét az életemben. Az Emberi Színjáték mellett vagy a Tanú viharában furcsa is lett volna Horváthné meghal-szabású novellákat írni. Egyszer a Móricz Zsigmond kedvéért vállalkoztam rá; a Kelet Népé-nek írtam a Cselédek-et. De ha a novellaírás szándékával nem is fogtam tollat, más hajlamaim, viszontagságaim rügyeztek egy-egy írást, amelyet novellának lehetett minősíteni. Az a kényszerképzetszerű ösztönzés, amely egy kis életdarabon – szigeten – a mintaélet forradalmát szerette volna megvalósítani, esztendőkkel a Cseresnyés s a Mathiász panzió előtt olyanféle utópiákban kérte, tapogatta az életet, mint az Adalékok egy „újnemes”-szekta történetéhez vagy sátorkői szentivánéji álmom, a Kapások; sőt jóval később az Iskola Kakaskúton is egy ilyenféle utópiába öltöztette a pedagógiával ült nászom elképzeléseit; novellának volt tekinthető azoknak az írásoknak egy része is, amelyekben lányaim fejlődéséről számoltam be, s tán nem erőszaktétel egyet közülük (Műtét a családban) ide emelni át, mint ahogy Illyés is ezzel képviseltetett egykori elbeszélésgyűjteményében. Az Öregek-et inkább politikai okokból, igazságtevő védelmül s előlegezett intelmül írtam meg újra Haldokló kulák címen. A 36-ban rám tört betegségnek köszönhette a létét a Giliszta a torkunkban, amint ide volna számítható az Árnyékvilág, a hipertónia-levelek egy része is, a Sótlan diéta például, amely a Kísérletező ember-be már nem jutott bele. A Segédmunkás a 43-as Bocskay-kerti nyár írásaiból ad mutatót. A Fakutyá-t későbbi lektorom találta meg a Törökvész úti ház romjai közt, s nyújtotta át húsz év múlva mint tökéletesen elfeledt művét a szerzőnek. A balatonkenesei esetre emlékszem, de hogy ezt a naplóimba kívánkozó epizódot (újabb gazdag novellabánya) miért írtam meg ebben a formában, nem tudnám megmondani. Hézagosságában is kitölt talán egy hézagot, amely a házassággal foglalkozó írásaimban olvasónak és filológusnak többször is fejtörést okozott.

Ez a terjedelemre nem nagy gyűjtemény így jellegükre eléggé elütő írásokat foglal egybe; de tán épp ezzel jelezheti, mint adja fel a maga törvényeit követő élet egy műfaj bevált, iskolás eredményeit, s mint teremti újra őket a maga igényei szerint.