Horváthné meghal

A Novellák elé

A novella nem tartozik azok közé a műfajok közé, amelyekre hivatástudatom eszközeként vagy a magam megértésére, belső egyensúlyom belyreállítására okvetlen szükségem volt. Írói pályámon – s ezen át életemben – mégis a végzet szerepét játszotta: egy novella volt a sorsjegy, amelyen nevemet az íróvá avató húzáson kihúzták.

Amikor ezt a novellát – a Horváthné meghal című paraszttörténetet – a levélszekrénybe bedobtuk, az akkor új tudománynak számító alkattanban már megtaláltam a nyelvet, melyen mint belgyógyász az emberekről való tudásom és sejtéseim rögzíthettem, s amikorra ezt a novellát a Nyugat folyóiratban mint pályázatnyertes művet viszontláttam, lezárult az a sok éves alkimista kísérlet, melyben az alkatomhoz illő – görögös lendületű s ómagyar tagolású – versformát megtaláltam, amelynek számba illő fölszabadító lejtése, ha nem is tett volna „befutott” költővé, az imádkozást, melyet hitetlenségem tiltott, ösztönöm megkívánt, akár egy életen át pótolhatta volna. De másképp történt: a Horváthné-t kihúzták, s én odáig csak távolról csodált írók méltatásában olvashattam írásom érdemét.

De akármilyen találónak látszhattak (a stílus magyar gazdagsága, a realizmus ökonómiája) a dicséretek, bennem ott volt a gyanú: nem történt-e itt valami tévedés, valóban én vagyok-e, akit evvel a novellával a semmiből kiemeltek. Hisz én ezt a novellát elég régen, legalább egy, de inkább két éve írtam, s magam sem tudom, milyen unszolásból, hisz novellát ezen az egyen kívül találni sem lehetett többet a papírjaim között. Fölfedezőmet, Osvát Ernőt próbáltam is figyelmeztetni: egy levélben a pályázatnyeréssel felbökött nemzetmentő törekvéseimet öntöttem elé, mint kéziratvivő rövid időközökben két füzetnyi verset raktam az asztalára. Vittem persze novellát is. Ha már mint novellaírót fedeztek fel, abban is ki akartam elégíteni a várakozásukat.

S ekkor jött a fölfedeztetés boldogságával egyenlő nagyságrendű sérülés: akik a fényre emeltek, mint néhány hónap alatt kiderült, csalódtak bennem. Ennek a csalódásnak a természetén azóta is sokat gondolkoztam. Volt irodalmi oka is, biztosan. Gellért később felidézte egy beszélgetésük Osváttal: hátha ez a fiatalember sosem fog többé olyat írni, mint az a novellája! (Micsoda tragédia! mondhatta egymásnak a szemük.) De voltak, úgy hiszem, más természetű okai is, s engem most már az életösztön is arra szorított, hogy azokba kapaszkodjam. Egy természetem ellen való kenyérkeresetre szorítva, magát fényre dobó halként a mélybe visszaesve, meg kellett kísérelnem a fellebbezést. S erre az alkalmat megint a novella, kisregény nyújtotta. A Nyugat megismételte előző évi sikeres pályázatát, s én arra álnevek alatt (bosszúból tán, hogy elvettetésem nem irodalmi okát rájuk bizonyítsam) rövid idő alatt vagy öt-hat novellát szerkesztettem össze; a Pantheon Kiadó pedig regényre hirdetett pályázatot – erre írtam meg az Akasztófavirág-ot, melyből három novellaszerű részletet ebbe a gyűjteménybe is felvettünk.

De ha első epikai munkáim ihletése nem is volt a legnemesebb; fölöslegesek mégsem voltak: bennük szálltam meg az életdarabot, amelyet a Horváthné meghal csak kijelölt; bennük vált írói feudumommá a mezőföldi falu, a nagy család, s ami vele ott összefüggött. Az elmondott történetek, a legjelentéktelenebb s a legvalószínűtlenebb éppúgy, mint az Akasztófavirág epizódjai, megtörtént dolgokon alapultak, s ha a novellákat órák alatt vágtam is össze, az eseteket sok lenn töltött szünidő szedte össze, sok családi emlegetésben alakultak novellává. Az itt fölvillanó alakok embermitológiám törzsalakjaivá lettek, s az Emberi Színjáték-ban, Gyász-ban, Utolsó kísérlet-ben, sőt az Iszony-ban, Irgalom-ban is visszatérnek. A történetek közül többől regénytémám is lett: a papi család tragédiája, mely A kurátor ítélkezik-ben kapta meg első rögzítését, még az Irgalom megírása után is foglalkoztatott. Tán éppen, mert az emlékezetemben őrzött világ nem volt sem túlságosan tágas, sem népes, amit megfogtam, nem engedtem el, s tovább dolgoztam rajta. Első megfogásuk itt folyt le, ezekben a novellákban.

De itt kezdődött a kitörés is, a témakör tágítása. Az a novella, melyet Osvát is látott, a Télemakhosz, már ilyen kitörés volt, ha a család vonalán is s az Irgalom mellé állítva képet adhat róla, mit fejlődött a téma negyven éven át. Egy ciklus bevezetőjéül készült a Kórházi éjszakák; a Lázadás a bolondházban félbemaradt externistaságom beszámolója a János-kórház elmeosztályáról; ezért is térnek vissza alakjai a második feldolgozásban – Boda Zoltán elmekórtani kalandjában. Ezt a tágítást, epikai besorolást végzik a 27-es év novellái is. Az Anyóka Rómában egy öreg zarándoknő társam szemén át mutatja be, amit mint a budai cserkészcsapat orvoskísérője láttam szentévi utunkon; A botanikus révbe ér fiatalkori szenvedélyem, vagy inkább nosztalgiám ürügyén visz a Budai-reálba (hőse az Irgalom-ban is feltűnik) s a Kakukkhegy lejtőire; az Aurél a Kékesre megy egy siroki nyaralás emlékeit sűríti első íróismerősöm alakja köré. Ezeknek a novelláknak már megint volt némi sorsirányító szerepük is, nekik köszönhettem azt a viszonylagos elbeszélői tekintélyt, amely a Napkelet szerkesztőit az Emberi Színjáték közlésébe beugratta.

Ha a pályázatokkal kudarcot vallottam is, a csomósodó epikai világ most már a hivatásomul elfogadott tanulmányírói alkalmak özönében sem volt hajlandó feladni magát. A tanulmányíró tekintélye beprotezsálta a novellistát, a novellaíró meg a kritikus tekintélyére volt tekintettel; novelláim Lelkes László álnév alatt jelentek meg: a Hajójegy, a Protestáns Szemlé-ben, az Anyóka Rómában, A botanikus révbe ér, az Aurél a Kékesre megy a Napkelet-ben. Az utóbbi volt, amely a Napkelet munkatársai asztalánál mint hiánycikk, méltánylást talált, még Halász Gábornak is volt rá dicsérő szava. Minthogy a felsőgödi szomorúfűz alatt akkor már készült az Emberi Színjáték, említést téve róla, kaptak rajta; valami olvasmányos regényt vártak benne szegények.

Ezzel a klasszikus értelemben vett novella el is játszotta szerepét az életemben. Az Emberi Színjáték mellett vagy a Tanú viharában furcsa is lett volna Horváthné meghal-szabású novellákat írni. Egyszer a Móricz Zsigmond kedvéért vállalkoztam rá; a Kelet Népé-nek írtam a Cselédek-et. De ha a novellaírás szándékával nem is fogtam tollat, más hajlamaim, viszontagságaim rügyeztek egy-egy írást, amelyet novellának lehetett minősíteni. Az a kényszerképzetszerű ösztönzés, amely egy kis életdarabon – szigeten – a mintaélet forradalmát szerette volna megvalósítani, esztendőkkel a Cseresnyés s a Mathiász panzió előtt olyanféle utópiákban kérte, tapogatta az életet, mint az Adalékok egy „újnemes”-szekta történetéhez vagy sátorkői szentivánéji álmom, a Kapások; sőt jóval később az Iskola Kakaskúton is egy ilyenféle utópiába öltöztette a pedagógiával ült nászom elképzeléseit; novellának volt tekinthető azoknak az írásoknak egy része is, amelyekben lányaim fejlődéséről számoltam be, s tán nem erőszaktétel egyet közülük (Műtét a családban) ide emelni át, mint ahogy Illyés is ezzel képviseltetett egykori elbeszélésgyűjteményében. Az Öregek-et inkább politikai okokból, igazságtevő védelmül s előlegezett intelmül írtam meg újra Haldokló kulák címen. A 36-ban rám tört betegségnek köszönhette a létét a Giliszta a torkunkban, amint ide volna számítható az Árnyékvilág, a hipertónia-levelek egy része is, a Sótlan diéta például, amely a Kísérletező ember-be már nem jutott bele. A Segédmunkás a 43-as Bocskay-kerti nyár írásaiból ad mutatót. A Fakutyá-t későbbi lektorom találta meg a Törökvész úti ház romjai közt, s nyújtotta át húsz év múlva mint tökéletesen elfeledt művét a szerzőnek. A balatonkenesei esetre emlékszem, de hogy ezt a naplóimba kívánkozó epizódot (újabb gazdag novellabánya) miért írtam meg ebben a formában, nem tudnám megmondani. Hézagosságában is kitölt talán egy hézagot, amely a házassággal foglalkozó írásaimban olvasónak és filológusnak többször is fejtörést okozott.

Ez a terjedelemre nem nagy gyűjtemény így jellegükre eléggé elütő írásokat foglal egybe; de tán épp ezzel jelezheti, mint adja fel a maga törvényeit követő élet egy műfaj bevált, iskolás eredményeit, s mint teremti újra őket a maga igényei szerint.

Mezőföld

Horváthné meghal

Vargáné a sifon előtt állt, és ki-kikandított a konyhába, ahol az ura nagy krákogva-hümmögve csoszogott a sut és az asztal közt, pipatömést mímelve vagy már tíz perce az idegesen remegő mutatóujjával. Az első szoba, ahol az asszony öltözködött, hűvös volt és homályos, érzett a levegőjén, hogy ide csak minden sátoros ünnepen tolakodott be valaki, akkor sem paraszt, hanem valami kiurasodott atyafi. A szekrények tetején befőtt sárgállott, az asztalon meg a kis kászlin fotográfiák, élő és holt rokonoknak a felismerhetőség határán megörökített fizimiskája.

Vargéné óvatosan rakosgatta ki a különféle ruhadarabokat; a szoknyát, a pruszlékot, a réklit, a fejkendőt, a kötőt, és lassú, falusias mozdulatokkal aggatta magára egyiket a másik után. Közben gömbölyű, öregen is piros képét ünnepélyesre vasalta, de azért a szeme zugán ott settenkedett egy jó adag csatakészség a kinn botorkáló hitestársa ellen.

– Hát te hova a fenébe mész? – fakadt föl az ember, amikor a felesége a kendő csücskét is bogra kötötte, és két nyalka fület húzott mellé. Nagyon jól tudta, miről van szó, de az elején akarta kezdeni. Az asszony egyelőre szelíden, panaszkodó fejhangon vette föl az odadobott kesztyűt.

– A nyanyához. El kő nézni hozzá. Itt vót a szógáló, aszongya, nem áll meg abban már semmi. Kihány mindent, meg amit ki nem hány, amúgy folyik el tüle.

Nagyokat sóhajtott, könnyezőre pirosította az orrát, a száját is meg-megrángatta, és ennyi előkészület után jogosultnak látta a frissen vett zsebkendő használatát, amit kotorászó mozdulatokkal halászott elő a mély-mély szoknyazsebből. Az ember még nem találta elérkezettnek az időt, hogy utasításait a felesége fülébe rágja, azért inkább a pipaszárral kalapálgatott a tűzhely oldalán. Az asszony tovább sopánkodott.

– Itt vót nála a simontornyai doktor, de az is csak aszonta, ja, az öregség. Írt valamit neki, de nem ér semmit, ha csak egy kanállal beszed, már kifordul belőle. Talán a hónapot sem éri meg. Aztán hát hívatott.

Varga rá se nézett, de a konyultas bajsza, a bozontos szemöldöke, még a csizmája orra is rosszallta a dolgot. Egy éve már, hogy a felesége ajtót se nyitott arra a házra, és most tartott tőle, hogy az egész halódás megint csak a sógora csalafintasága.

Az asszony a tromfhoz nyúlt.

– El kő menni. Mégiscsak az anyám.

– Hát jól van, ergye! – villámlott ki a férfiból. – De azt megmondom, ha valaminek aláírsz, haza ne gyere. Az én házamtul akkor sipirc.

– Hát hogy írnék? Hogy gondúsz ilyet? Olyan butának nézöl te engem? – És méltatlankodása már-már támadás volt.

– Na, csak azér – dörmögte Varga engedékenyebben. – Az a te bátyád mindenre képes. Telenyafognak, hogy szegény nyanya így, szegény nyanya úgy, aztán ti ríttok, és minden rendbe van. Törődtök is ti a gyerekekkel. Hogy azoknak gyut-e. Csak jaj, a nyanya meg ne haraguggyon. Mert mi lesz akkor a világgal, ha a nyanya meg nem csókugat titeket. Ti, vén bolondok.

– Má megin elkezdi. Má megin rágyütt a bónája – panaszkodta az asszony a plafonnak. – Hát már az anyám ágyához sem mehetek temiattad? Van neked szíved? Van benned érzés? Az anyám halottas ágyához?!

Evvel sikerült is magát a sírásba belelovagolnia. Most már elemében volt. Mint fölágaskodó rossz lelkiismeret, úgy meredt az ura felé, de az rá sem hederített. Túl voltak az ezüstlakodalmon.

– Mondom én, hogy ne menj? Bújj beléjük, ha teccik. De a gyerekeim jussát nem hagyom. Van a bátyádnak elég, mit ehül a tietekére? Ti meg olyan hülyék vagytok, hogy amit a Sándor mond, meg amit a nyanya mond, az szent. Ha azok tátintanak egyet, ti csak álltok, mint a cüek, azt se mongyátok bá. Másutt a lyánynak van a több esze. Nézzétek a Takácsékat, milyen élelmesek voltak ott a lányok. Azok kikövetűték a magukét. De ti? Nincs tibennetek egy szikra ész sem. Úgy meredeztek arra a kapzsi bátyátokra, mint valami ótári szencségre. Én meg a János sógor meg a Cseresnyés, mi senkik sem vagyunk. Csak a Sándor, jaj, csak a Sándorunk. A mindent jobban tud, annál minden csupa cukmis, mert az a ti bátyátok. Mi csak olyan katakönyöke vagyunk.

Évtizedes vetélkedések keserű utóíze csordult a nyelvére, és végehosszítlan sugárban bugyborékolta az asszony felé. Ez a hallgatag ember, aki napokat elszótlankodott, most maga volt az élő vád, és huszonhét év minden feltorladt haragjával fecskendezte az asszonyát.

– Juj, hogy milyen ronda vagy te! – sopánkodott az Achilles-sarkán megsebzett asszony. – Te csak cáfuni tucc engem. Neked én vagyok a legrosszabb, a legalávalóbb. Hát tudd meg, hogy igenis elmegyek. Nem bánom, ha el is ölsz a háztól. Elmegyek, tudd meg.

Az ember képe besötétedett. Csak csöndeskén vágta oda:

– Ergye.

Leült az asztalhoz, a lájblizsebből ókulát kotort elő, és nekiterpeszkedett a patikáruséktól átkölcsönzött Budapesti Hírlap-nak. Ha mérges volt, még újságot is olvasott.

Az asszony rosszat szimatolt. Az ilyen szélcsönd jobban megviselte a legádázabb háborúságnál. Azt látta, hogy békével már úgyse válnak el, hát váljanak el veszekedéssel, csak ilyen fojtott viharban ne. Tovább sipákolt, félig magában, félig az urának.

– Ezt érdemültem? Hát én csak erre vótam jó? Hogy a kölkeit neveljem, meg a belüket tömjem? Én csak csibéskata vagyok neked? Az istenit ennek az életnek, inkább elemésztem magam. Ha nekem még annyi becsületem sincs, hogy az anyámat a halottas ágyán meglátogassam.

A férfi fölállt. Megmarkolta az éjjeli lámpást, amelyik még előző estéről ragadt az asztalon, jó dobósra nyújtotta a karját, és túlzottan szelíd, kérlelő hangon szedte ráncba az asszonyát.

– Nem megmondtam, hogy elkotródj. Ha azonnal e nem kotródsz, ez a lámpa mingyár elkárhozik.

Vargáné nagy zokogva somfordált ki, és a küszöbön kétszer is elkiáltotta:

– Juj, istenem: jujistenem.

Az ura utánaförmedt:

– Hanem ha aláírsz, haza ne gyere.

Azzal visszamélyedt az újságjába, s a legnagyobb közönnyel eresztette el füle mögött az udvarról visszaömlő sírászuhatagot.

Mikor Vargáné a kiskapuhoz ért, mintha elvágták volna a sírhatnékját. A képe kiünnepélyesedett, kisimult, és merev parasztasszony testtartással iparkodott az anyjáék felé.

Délután ötre járt, de a júniusi rekkenő éppoly elszántan perzselte a bőrt, mint délben. A levegő ezüstös hullámokat vetett, és szemközt, a patika falánál különösen jól látszott az imbolygása. A feketébe öltözött néne mint egy turpi árnyék húzódott át az izzó piactéren.

A kútnál épp a Juhászné húzta a vödröt.

– Hova, szomszédasszony? – tudakolta illedelmesen, bár maga is tudta.

– Megyek a szegény nyanyához – rebegte Vargáné, és arca a legfeketébb gyászba öltözött.

– Igaz, hogy olyan rosszú van?

– Bizony igaz – sóhajtott Vargáné. – Szegény nyanya. Már az a kis lé sem áll meg benne.

– Ajjaj – sajnálkozott a szomszédasszony. – Hát mégis igaz? Ez az Örzsi leány mondta ám, de gondútam, talán csak úgy beszélik, mert a télen is hót hírét kőtötték. Szegény Horváth néni. Aggya át neki tisztületemet.

– Köszönöm, majd átadom, szomszédasszony.

Elváltak. A posta előtt egy másik, hasonlóan begyászolt arcú és külsőségű asszony került Vargáné mellé. A nénje volt, Jóné.

– A nyanyához mész?

– Ahhó.

Egy ideig némán tipegtek, a két pár cúgos cipő egyhangúan kattogta végig a csontkeménnyé száradt falusi járdát. A zsidótemplomnál Vargáné észrevette, hogy a nénje visz valamit a kötője alatt.

– Mi az? – tudakolta mohón.

– Egy kis konyak. Gondútam, jó lesz neki. Annyira ét-hat érte mindig.

Vargánéból kicsordult a búbánat.

– Látod, én még azt sem vihetek. Ettül a büdös embertül még azt se lehet. A fene enné meg, hogy ebbe milyen természetet szorított az Úristen. Eppeg nem szívelheti azt az öregasszonyt. Istenem, istenem, én még egy kis pálinkát sem vihetek neki.

Ez a nagy panasz Jónéból is kicsalta a magáét.

– Juj, ne sopánkoggy, Mariskánk. Asziszed, a János másféle? Az is azon csármázik dél uta. Hogy így meg úgy. Hogy ő nem hizlalja a Sándort. Hogy elég hájat huncutkodott az magára. Meg hogy lefölözte az már eddig is a miénkét.

– Mind egyforma ez a büdös sok férfi – állapította meg Vargáné. Hogy a Juliskáéknál sincs jobban, szerfölött ínyére volt, egész megvigasztalta.

– Mindnek csak azon a rohadt pénzen jár az esze. Hogy az emberlányának anyja is van, ük azt nem tuggyák főgundunyi.

– Hagyd el, Mariskánk – vette pártfogásába Jóné az urát. – Azért ez a Sándor a főbűnös. Nem kapott még eleget az osztályból? Még a házat is magának akarja? Nahát, ronda béle van annak is! A szegény anyánkat meg csak az orránál viszi, mer hogy ő az egyszem fiú. Aszongya, hogy mindent ü dolgozott, mi meg csak pipeskedtünk. Ü szerzett mindent, még a stafirungunkat is ü fizette ki.

– A végin még szegény papát is ü csinálta – robbant ki Vargánéból a méreg, de mindjárt a szájára is rakta az öklét, gyúrt egyet rajta, és szép rövidecskét kuncogott.

– Juj, de bolondokat beszélsz te, Mariskánk – pirongatta Jóné, de maga is egy széles mosolygás volt.

– Hát igaz is; az embert kihozza a sodrábul. Mit akar avval a házzal? Van neki elég. Mit szégyenkedik?

– Én csak szegény nyanyát sajnálom – zökkent vissza Jóné az ünneplős kerékvágásba. – Minden gyerekivel összeharagudott érte. Azér annak is fáj ám az. Csak bele kő gondúni tunni.

– De az ám. Hisz mégiscsak az anyánk.

Ezen aztán eltöprenkedtek, és békén tovább topogtak, mint két szegett szárnyú varjú.

Jóné és Vargáné az öreg Horváth Sándor asszonylányai voltak. Az öreg két éve halt meg, de szerencsétlenségre végrendelet nélkül. A vagyon javát már évekkel ezelőtt szétosztották a szülők, csak a ház várta még a gazdáját. Az öregasszony a fiának szánta, mert eddig is az lakott velük, a vők azonban egyenlőn akartak részesedni, mert a fitestvér az első osztálynál úgyis megvette a dézsmát. Ebből aztán hét falura szóló kalamajka támadt. Az egész atyafiság összekapaszkodott, még a lányok sem látogathatták meg az anyjukat. A pör megjárta Győrt, Pestet, de a Kúria is csak a vőknek adott igazat, úgyhogy az öreg Horváthné halála után, ami már egy esztendeje ott lógott a levegőben, a fiának jó summa pénzen kellett volna megvásárolnia a fedelet, amely alatt már vagy harminc éve mint sajátja alatt gazdálkodott. Ez a sérelem szörnyen forralgatta az epéjét, úgy hogy a sógorok gyanakvása nem volt épp indokolatlan. Ismerték az asszonyaikat is, hogy milyes bálvány azok előtt a bátyjuk, de ismerték a Sándort is, hogy az ugyan nem nézi, mivel vesz rá valakit arra, ami neki kedvez. Ebben a halálhírben is valami kelepcét gyanítottak, és ha a feleségükből előrimánkodó gyermeki hűségnek nem is mertek elleneszólni, jónak látták egy kis csetepatét rendezni, nehogy a bátyjuk közelében megtántorodjanak. Az asszonyok maguk is sejdítették, hogy valami ostromféle készül a szívük ellen, azért rajta voltak, hogy rendületlenné keményítsék.

A Horváth-ház nagy csöndességgel fogadta őket. A frissen súrolt tornácon egy lélek sem ődöngött, a konyha dupla ajtaja, a külső fa, a belső üveg, mindkettő betéve. A konyhában is félhomály és szokatlan súlyos némaság, ami úgy ült rá a két látogató lelkére, mint a halál nyirkos misztériuma. Egészséges hátukra kiborsózott egy nagy-nagy nyugtalanság, amelyben ijedtség és meghatottság hajkurászták egymást.

– Te, Juli, én erívom magam – motyogta Vargáné, és habozott a továbbmenetellel.

– Gyere csak, no – noszogatta Jóné, aki kettejük közül a bátrabb volt. A végső elszánáshoz segítségül jöttek a bentiek, akik meghallották csoszogásukat. Az öregasszony szobája ajtaján egy fej bukkant ki, azután egész emberi pompájában megjelent a fiatalabb Horváthné, a Sándor tölgyfaterebélyű felesége. Zsíros, jó lélektől sugárzó arcát most ő is megilletődötté csucsorította, és elkámpicsorodott hangon tessékelgette a sógornőit.

– Gyertek. A Cseresnyésné is itt van.

– Hát a nyanya? Hogy van? – tudakolta az ijedős Vargáné, hogy előkészítse lelkét a látandókra. Sándorné a fejével intett, hogy nincs remény.

A két asszony besomfordált a kis szobába, lehetőleg annyi rést hagyva csak az ajtón, amennyin egy asszonycsípő átpréselhető.

A kisszoba az öregek szobája volt. Amikor a gazdaságot az ifjabb Sándor vette át, ideszorult a két kiszolgált emberroncs, itt zsémbeskedték el az élet utolsó békaegércsatáit. Két év óta egymaga lakta az elözvegyült vénasszony, innét üzengetett a lányaira meg a vejeire, hogy térjenek eszükhöz, ne üldözzék avval a pörrel az ő Sándorát. Keserű esztendei voltak azok az életének, amikor látta, hogy a regula megbomlott, és ő nem az, aki hajdan, amikor a vagyon még az apjuk kezén volt. Lassan a nyavalya is elővette, és egy hosszú, dologba sanyarodott élet után keserűen hanyatlott a halál felé.

Most ott feküdt a csíkos cihájú vánkosai közt. Nyolcvan esztendős, ezer ráncú arca maréknyira sorvadt, a levegőt is akadozva szedte, nagyokat hápogva, mint a darazsat nyelt kacsa. A két jövevény szemébe olyan fájdalmasan hullott bele az összetöpörült haldokló, hogy minden elszánásuk ellenére fölsírtak; különösen Vargáné, aki hosszú, zokogó hörgéssel esett az anyja faágszerűen összeszáradt ujjaira, kezet csókolni.

Az elöntött könny, mint egy ragadós betegség, végighullámzott a szobán, a visszanyomott sírhatnék előpatakzott, és egymás fájdalmától meg a szomorú helyzettől megittasodva, átengedték magukat neki, mintegy biztatva: sodorj, ahova tetszik.

Cseresnyésné, aki a legurasabb volt köztük, mert nemesemberhez ment nőül, és kalapot hordott, minden rátartiságról megfeledkezett, jó kövér paraszti könnyeket törülgetett le a kipirosodott orra mellől. Horváth Sándor, akit a gyakori szeszelés tett gyönge szívűvé, a cserépkályhának dőlt, és ott ontotta ki a megilletődésit. A felesége őt nézte, és azon pityeredett el, hogy milyen jó ember is az ő ura. De mindeniken túltett a mi két újdonjöttünk, akikre friss volt a benyomás, és azért nagyobb vehemenciával is tudtak válaszolni rája.

Csak az öregasszony nem sírt. Maga is járt elnyűvődött életében százszor és százszor házaknál, ahol egy-egy rokon, ismerős, koma körül ugyanaz az áhítatos elérzékenyülés hullámzott föl, amely most őkörülötte verte habjait. Azokat az embereket két-három nap múlva kikísérték. Tudta, hogy őrá is ez vár. Nem is nagyon bánta. Az a nyolcvan esztendő oly lassudan emésztette meg, hogy a halál már csak az utolsó grádicsnak tetszett abba a nagy pincébe, amely a megsemmisülés. Szinte elbámult, hogy ennyire minden különösség nélkül van halódni. Semmi kínt sem érzett, csak nagy-nagy gyengeséget.

– Hát elgyüttetek – kérdezte révedezőn járó szemmel, három részben tolva ki a szót. – Már asszittem, meg se látogattok.

– Dehogynem. Hogy gondul olyat a nyanya? – védekezett Vargáné az orrát nyomkodva.

– Asszittem, má egész megutáltatok. Hát a Péter hogy van? – tolakodott elő szegény betegből az illendőség, hogy gyűlölt veje felől érdeklődjön.

– Hát csak megvan – bólingatott Vargáné.

– A János is? – fordult most Jónéhoz az egyenlőség kedvéért.

– Az is.

– Hát maga hogy van, nyanya? – szepegett föl Vargánéból a látogatás célja.

– Láthatod, lányom. Sehugyan se.

– Majdcsak megsegíti az Isten a nyanyát, sose búsuljon.

Erre már Horváth Sándor is beleszólt:

– De az ám.

A beteg megingatta a fejét:

– Má énrajtam semmi sem segít. Ehiheted, nem is kívánom. Ölöget kevickütem én ebben a világban. Minek má nekem az élet. Amikor az ember már csak ilyen dibdáb, jobb akkó, ha nincsen.

Mély, magára öltözött megadással beszélt, amint már az öregek szoktak. Az anyja is ilyesfélét beszélt, amielőtt meghalt, az anyósa is, az anyjának az anyja is. Ezeket mondogatják már száz esztendők óta, és ő is kötelességének tartotta, hogy alázatos mondásaikon általessék, mint valami kálomista utolsó keneten.

A többiek figyelmesen hallgatták, gyöngéd ellentmondással a hallgatásukban. Jól magukba vésték a szavakat; hogyne, hiszen amikor unalmas lesz az este, vagy valahol összejönnek, és nem lesz mit beszélniök, milyen szép lesz kiteregetni maguk fölé ezeknek a szavaknak a sátrát, hogy emlékárnyukban mélabússá andalodjanak. Minek már nekem az élet? meséli majd Cseresnyésné a gimnazista lányainak, ha hazajönnek vakációzni, mi már nekem az élet, mondta a szegény nagymama. Őneki, szegénynek, nem volt öröme benne. Horváth Sándor a tisztelendő urat hallotta, amint az udvaron a koporsó fölött végigdörög belőle a bő kálomista mondat: aki pedig kételkedne a mindenható Isten végtelen irgalmában, tekintsen erre a tisztességben megöregedett asszonyra, aki a halál kénkövektől lobogó tornácában is így sóhajtott fel: Istenem, nekem már nem kell az élet, legyen a te akaratod szerint. Mert a haldokló szava csudálatos köpenyeg, mindenki azzá forgatja, amivé jólesik.

Amíg ezeket végiggondolták, a beteg pihent egyet, azután újra nekibuzdult.

– Én nem is káromulom az Istent. Énhozzám kegyelmes vót; a gyerekeimből embert tudtam neveni, a vagyont is csak gyarapítottuk, senki sem hányhatja, hogy ilyenek vagy amuanok vótunk, mi ölégséget tettünk mindenkinek. Csak azt adta vóna az a Jóisten, hogy ezt a csúfságot ne kellett vóna megérnünk. Hogy az én gyerekeim ügyvédhő mennyenek igasságér. Hogy az én családomat így kicégérezzék. Elhihetitek, ez akárminél jobban bántott.

A lányok összepislogtak, és pillantásaikban félénk rebbenés volt: jaj, most megostromolja a szívünk. Eszükbe jutott az ember, a fenyegetések, és minden erejöket összegyűjtötték, nehogy az anyjukkal szemben elárulják a maguk szűkebb családját.

Sándor az anyját csitítgatta.

– Sose eméssze magát avval. Ami megvan, az megvan. Megleszünk mi így is. – De a hangjában biztatás volt: addig üsd a vasat, amíg meleg.

Az öregasszony most már taposott úton volt. A családi szégyen, a hír hátára kapott Horváth név, a maga érdemei és a gyerekek vélt háládatlansága újra szétpatakzott a szívén; elfelejtette a halált, a helyzetét, és két év óta számtalanszor begyakorolt tempóval dobta magát panaszaiba. Az akadozó melle most egész tisztességesen működött, a szemei kielevenedtek, és a csöpp múmiaarcát is pirosság futotta be. A legérzékenyebb passzusára zendített rá.

– Hát mongyátok meg: céda vótam én, vagy italos, vagy cuhados? Énrám senki nem foghatja. Én jó anyátok vótam, én mindeniket szerettem. Mér gyalázkodtok hát énrám? Mér hírlelitek, hogy én csak a fiamat pártullom? Hát nem jó állapotba segítettem mindegyiket? No, mongyátok!

A lányok szemében felvillant a gyerekkor. Az esztendős harag ködén át előragyogott a régen elhagyott család, amelyiken a maguk három évtizedes házasságának minden fájdalma csak csiszolt, fényesített. A megaszott vénasszony kihúzódott, az a délceg, erős akaratú matróna volt, aki szeretettel, de kérlelhetetlen akarattal uralkodott a famíliáján. Mint akkor, most is érezték nagy-nagy fölényét, amely a Horváth nevet fölragyogtatta, és a gondolataik, az emlékeik megint a régi engedelmességgel hajbókoltak feléje.

– Hátiszen tudjuk mi azt – nyugtatta meg Cseresnyésné. – Arról nincs szó. – A másik két lány vele bólogatott.

– No, láttyátok. Akkor mit ölitek ezt a bátyátokat? Nem e dógozott a legtöbbet? Nem e vót itt a gazda? Szegény apátok, az sokszor három napig is ekódorgott, aztán féhótt részegen került haza. Ez meg má két órakor fölkelt, kinn vót a határban, ott robotút a béresekkel együtt. Enélkül már rég elúszott vóna minden. De ez nem pazatt, ez nem kőtött heába. E még a katonaságtúl is pénzzel gyütt vissza. Most mégis ez a rossz. Mégis kihúznátok alula a fődet, evennétek a házat, amibe gyerekségtül lakik. Hát van tibennetek emberség?

Bálványozott fiának az érdemei ékesszólóvá tették. Ebbe ölte ő minden büszkeségét. Az urában nem sok öröme telhetett, az ugyan a maga jóvoltából nem vitte volna sokra. Hanem a fia! Amit az csinált, azt a kerek világon éppen csak a Sándor csinálhatta úgy. Az egyetlen, a legszebb, a legerősebb, a legokosabb. Hát nem látják be ezt azok a vők? Nem érik föl ésszel ezek a leányok?

Szegény leányok. Érezték már, hogy itt erősebb hatalmak dübörögnek, mint amik ellen fölfegyverkeztek. Az anyjuk Sándor-imádata beléjük is átszivárgott, és ha irigyelték is, maguk is a legkülönb embernek tartották, a férjemuramnál mindenesetre különbnek. Az érdemeinek nem is mertek ellene szólni, annál inkább, mert maga is ott volt, az ágy kávájára támaszkodva, és látható jóérzéssel hallgatta az erényeihez intézett ódát. Hanem azért a Cseresnyésné csak kibökte.

– Ha neki akarták hagyni, mért nem írattak a papával végrendeletet? Minekünk most már kutyakötelességünk, hogy a gyerekeinket védjük. Mi az ő érdeküket oltalmazzuk. Mi nem tehetünk másképp. Ez a kötelességünk.

Szép, nóblisan beszélt, az ura környezetében ráragadt modorban, ami mindig nagy respektust csalt elő a nénjeiből, akik parasztok maradtak. Most is alázatosan szegültek a nyomába. A kötelesség, az érdek, az oltalmazni: mint egy-egy érdekükben eldördült sortűz esett a fülükbe, és úrias hangzásával bátorságot öntött beléjük. Mozdulatlanul ültek, de mindhárom asszony testtartásán érzett, hogy ők egyetlen, rendíthetetlen tömb, akiket a közös érdek emelt a haldokló ágya ellen.

– Végrendület? – horkant föl az öreg Horváthné. – Tuggyátok, milyen vót apátok. Attul fét, hogy ha ő végrendüközik, meg is kő hania. Nem írt vóna az alá az Istennek se. Hanem a házat Sándornak akarta. Az élő Istenre mondom, hogy annak akarta. Ne nyughassak a fődben, ha nem úgy van.

Az eskü megdöbbentette az asszonyokat. Ők maguk semmiféle közelebbi viszonyban nem álltak az Úristennel, de az anyjukban nagyra tartották a vallásosságot. Az még az utolsó években is elcammogott a templomba, onnét fújta a rag alól Dávid zsoltárait, vékony, sipító hangon, amint arrafelé az öregasszonyok közt dívik. Tudta is valamennyit, de még az öregbibliát is átböngészte, amiből ők csak a csiklandósabb verseket kerisgélték ki éretlen süldő korukban. Úgy a lelkük fenekén derengett is olyasféle, hogy a család szerencséjében ennek a jámborságnak is része van. Épp azért, ha az anyjuk vallásos színezetű beszédbe bocsátkozott, az mindig megnyilatkozás volt nekik, ami előtt alázatosan illik viselkedni. A halál előredobott árnyékai, a beteg remegő izgatottsága, a hűvösen sötétre spalétázott szoba is csak lovat adott a megilletődés alá, melyen a nagyszavú eskü a lelkükbe nyargalt.

Sándor látta a hatást, és megengedett néhány mentegetőzést, amire idők múltával majd hivatkozhat.

– Mit izgatja magát, nyanya? Még aszongyák, hogy én tán készakarattal heccültem föl, hogy beszéljen. Pedig hát én egy szót se szótam.

Az öregasszony oda se figyelt, csak megismételte az esküt:

– Ne nyughassak a fődben, ha nem úgy van.

De ezt már nem bírta a Vargáné szíve. Nagyot csuklott a kitörő sírástól, úgy böfögte fel:

– De anyám, mi nem tehetünk másképp. Lássa be, hogy nem tehetünk másképp.

Az öregasszony nem látta be. Mereven nézte a lányait, mintha idegenek lettek volna. Aztán kisvártatva megszólalt:

– Akkor haggyatok békin. Eriggyetek. De azt megmondom, a koporsómhoz se álljon oda egy se. Ha ezt se tuggyátok megtenni, ott se ríjon egy se.

Minden zsilip elszakadt. A három asszony könnyzáporban úszott. Ott vergődtek fájdalmas kis asszonyi dilemmájukban, anya és család között. Vargáné a fejét szorongatta, és úgy sikongott:

– Meg kő keverenni. Istenem, meg kő keverenni.

Jóné mindenről megfeledkezve könyörgött:

– Mongya meg, nyanya, micsináljunk. Hát mongya, mit akar tőlünk?

– Semmit. Ha csak ezt érdemütem tületek, akkor semmit.

– Csak mongya meg, nyanya. Nem bánom, ha mingyár megfojtanak érte. Én megteszem, csak mongya, hogy mit.

A Sándor szeme győzteset villámlott. Az öregasszony bágyadtan odaintett neki.

– Hun is van, fiam, az az írás?

– Melyik?… – Nagyon jól tudta ő, hogy melyik, ki is készítette a másik szobában, még tollat is hozatott a magyar bótból, de illett egy kicsit vonakodnia. Ne mondhassák, hogy az a kapzsi Sándor meg már a zsebiben rejtegette az írást. Nagy cammogva előkotorta a kis papírt, ami ebben a drága világban néhány milliócska volt. Nem hamarább, mint amennyi pauzát az illendőség kíván, nem később, mint amennyi idő alatt az elkámpicsorodott asszonyok magukhoz térhettek volna. Odarakta az asztalra, még a tollat is bemártotta. A három asszony egymásra nézett, aztán a papírra, aztán az anyjukra. Két örvény közt álltak. Egyik a Horváthné szemiben kavargott, másik a papirosra rótt betűkben. Sándor és a felesége mereven figyelték őket.

Cseresnyésné törte meg a jeget. Újra bemártott, és keresgélt a papír alján. Sándor a repedt körmű hüvelykével odabökött, ahova írnia kellett. Aláírta. A többiek utána.

Az öregasszony megnyugodva motyogta:

– Most má legalább békesség lesz köztetek. Csúnya az, ha a testvérek egymást ölik.

Nem szólt többet. A nagy drámai jelenet kimerítette. Még egyszer utoljára megmutatta, mit tud. Győzött a vejein. Mégis ő a nagyobb hatalom, aki engedelmességet szoptatott a lányaiba. Most már elégedetten várhatta a halált. Ő elvégezte a hivatalát. A ház, a szép, régi nemesi ház, amit az urával szereztek az egyik tönkrement megyei úrtól, nem kerül idegen kézre, nem lesz licitáció: a fiáé lesz, a vérié, ahogy ő azt annak idején kitervelte.

A szobán nagy-bús csönd gyújtózott végig. Órák hosszat ültek így, eszükbe sem jutott, hogy társalgást kezdjenek. Egyszer az egyik lány megkérdezte: – Hogy van, nyanya? Az nem felelt, még csak a fejét sem rázta. A fejekben tétova gondolatok kelebaláltak, s a három asszony szürke ködön át leste a mozdulatlan eseményeket.

Este kilenckor az öregasszony rúgott egyet: sóhajtott és meghalt. A lányai elvégezték körülötte, ami a kegyelet feladata, azután hazaszedelőzködtek. Cseresnyésné befogatott, mert ő a szomszéd faluban lakott, a másik kettő gyalog bandukolt. Sándor kikísérte őket a kapuig, közben a temetésről és az építendő kriptáról beszéltek. Az írás szóba sem került.

Egész a postáig némán zötyögött a két ijedt lelkű asszonyka. Az utcán félhomály volt, s ők a járda hepehupáin el-elbódultak, össze-összekoccantak, mint két egy kézben fogott borosflaskó. A postánál Jónénak le kellett volna térnie. Hanem a búcsúzkodás sehogyan se ment.

– Te, Juliskánk, én félek. A Péter csúnyávul fog tenni.

– Hát Istenem, mit tehetünk? – sóhajtott vissza Jóné. – A halálán nem bánthattuk meg.

A Vargáné csak szepegett.

– Ez a Péter, elhidd, uan ronda tud lenni, hogy. Máskor uan e, mint a falás kenyér, de ilyenkó… Istenem, istenem.

A Jóné is csak ilyen kilátások elé nézett, de bízott a csatakészségében. Azért hát ő vigasztalt. Ha ketten félnek, az egyiknek vigasztalni kell.

– Ne mondd el. Ráértek avval, jókor lesz az a temetés után is.

Vargáné csak a fejét csóválta.

– Nem tunnám. Kiolvassa ez a szememből.

– Hát akkor meg kő mondani. Csak nem esz meg érte. Vót nálatok már máskor is égzengés, azt mégiscsak megvattok.

– Igaz – bólogatott Vargáné, és ebben megállapodtak.

A két asszony még egyszer összepislogott, jócakát köszöntek, és megindultak, ki-ki a maga portája irányában, új harcok, új veszekedések, új szenvedségek felé.

A hajójegy

Hamar gazda a Hitelszövetkezetből jött, ahol a béresnép betétecskéit könyvelgette. Ezen a vasárnapon ő volt az inspekciós. Annyi számot írt dél óta, hogy a palánkokon is nullákat meg kilenceseket látott, a levegőben még úgy cikáztak a legyek, mintha nem is december, hanem kánikula volna. Új ókulát kell íratnom, gondolta, s ez a gondolat kihibbantotta hivatali ünnepélyességiből. A szemorvosokat nem állhatta. Minden ókulájuk új fok az öregség lajtorjáján, amely az égbe visz, akár a Jákóbé, csak az a hibája, hogy nem olyan hosszú.

Elkedvetlenedve böcöllézett a nyirkos mohájú kerítések alatt. Dereka előreejtette szikár testét, s lábaiból kiállt a rátartiság. Az idő is milyen lélekrothasztó! A sár az úttestbe mosta a járdát, s a patanyomokban meggyűlt tengerszemecskék álmosan tükrözgették a korán beállt téli alkonyat széljóslón vörhenyes egét. Szívesen vette volna, ha valaki hozzá szegődik, de csak az utcára nyíló udvarokon lézengett egy-egy lovat itató kocsisgyerek. Ahogy a községháza előtt a túlparta gázol, valaki csak rákiált, hogy várj meg, sógor. Varga János volt, a felesége bátyja. A gyűlésből jött meg. Unta az elöljárók vitatkozását.

– Annyit győzködnek. Az ember nem tudja kivárni – motyogta, míg a sógora bütykös ujjai közé tette a maga szélesebb és barátságosabb kezét. – A tél is elmúlik, az utat mégse hordattuk föl.

– Legjobb rájuk hagyni – mondta Hamar Péter, aki mint bankember, mélységesen lesajnálta az idő vonatjáról lekapcsolt, múlt századbeli elöljáróságot. Ő volt a Hitelszövetkezet lelke. Ő mérte föl az emberek hitelképességét, kölcsönöket szavaztatott, Pestre utazott, főemberekkel tárgyalt, volt pénztárnok, könyvelő, bankdirektor, böcsüs, s büszke volt rá, hogy hatiskolás gazda létire akármelyik skriblert lepipálja. A községházbeliekről nem is beszélt másként, mint azok a faltámogatók vagy szópusztítók.

Varga János kiérezte a sógor hangjából a megvetést, s fordított a szón.

– Örzsi meg itthon van!

– Az Oroszné?

– Az.

Hamar Péter szemének sűrű eresze alól harminc esztendő beidegzett gyanakodása kandított elő. Ha az Örzsi itthon van, oka van rá, hogy itthon legyen. Nem azért költségeskedik, hogy az ő oldalcsontjukat megszorongassa. Tudta ezt a két sógor, s épp ezért úgy cserélték ki a pesti asszony jötte hírét, mint szövetkezett indiántörzsek a vészjelző csatakiáltást.

– Valami váltórul beszél – magyarázta a sógor. – A Szövetkezettől akar pénzt fölvenni. Mondom, az bajos lesz. De ő így, meg úgy, hogy azonnal átmegy hozzád. Az Elemért köll hazahozatni.

– Az Elemért? – kajánkodott el Hamar Péter szájaszeglete. – Azt tudtam, gyarmata van eddig.

– Van a fenét. Semmit sem tudott takarítani. Szegény Örzsinek kell hazahozatni.

– Akkor annak sem ütött be a cukornád – nevetett Hamar Péter.

Oroszné a Varga János asszonynővére volt. Szegény Örzsi már lánykorában is kiütött a családból. Ahelyett, hogy valami rendes polgárhoz ment volna, csendőrőrmesterné akart lenni, s az is lett, mert kutyaakarata volt már akkor is. De hogy az urát csak nem vették semmibe, addig bezzegette a nyomorultat, míg az Pestre nem protezsáltatta magát, valami írnokfélinek, mert jó írása volt. Na, meg is bűnhődtek a nagyralátásukért. Harminc esztendeje húzzák az igát, de többet gondolkodtak, mint ettek, csakhogy az urat adhassák. Azt el is érték, hogy a két öregebb leány úrféléhez került, hanem maguknak nem volt egy nyugodt éjszakájuk. A rokonok rémei voltak, s ami a legnagyobb bűn számba ment, az örökség javát is elpazarolták. Sokszor úgy volt már, hogy mindenük dobra kerül, de valahogy megint talpra álltak. Az Elemér, az egyetlen fiuk, az lett volna szegény Örzsi főtromfja a jövendővel szemben. De ennek sem volt nyughatása, akár az anyjának, a háború meg egészen elrontotta. Kölyökfejjel lett hadnagy, főhadnagy, s hogy hazakerült, nem fogta a feje a betűt. Volt pilóta, autóügynök, ki tudja, mi nem, aztán megint csak visszairatkozott az egyetemre, de amikor a legelső vizsgáján másodszor is elbukott, fogta a tiszti végkielégítést, s egy barátjával kiutazott Holland-Indiába. Nagy garral ment ki, hogy vagy ott pusztul, vagy meggazdagszik. Egy ideig küldözgette is a fényképeket, hadd ámuljanak a rokonok. Hol egy nagy kókuszfa alján vetette le magát, hol valami kígyófélivel a sétapálcáján. Egyszer aztán elhallgatott. Hát ehun, az Örzsinek kell hazahozatni.

A két sógort vidám jó érzéssel járta át a kalandor öcs kudarca. Mégiscsak van valami pógár igazság az égben, hogy az Elemér-félék nem kerülhetnek a garasok higgadt egymásra rakói fölé. Csöndes szavakat pötyögtettek az Örzsiék pazarlásáról. Ilyenféléket: mit ér az a cifra gönc, ha az ember a más koncán él. Meg: inkább legyen két disznóm a füstön, mint zongorám a szalonban. Most persze hozzánk jön, de amikor a feleségem Pesten volt, elrőtötték a vendégek elől.

– Aztán mennyi az a hajójegy? – érdeklődött Hamar Péter.

– Valami húsz milliót beszél.

– Húsz millió! – szörnyülködött föl a Szövetkezet zsebe. – Tizenkettő már van a földön s most húsz millió váltóra. Nem lehet, s hol a fedezet? Az a tíz hold?

– Mondtam is az Örzsinek: te Örzsink, mit bajlódsz vele. Megveszem én a földedet, legalább tisztán állasz, még marad is valamid.

Hamar Péter mintha csak megbiccent volna, egy pillanatra megállt, rátámaszkodott a botjára, s a szeme két sarkát a sógorára reszkírozta. Kinyitotta a száját, de már vissza is riglizte. Jó, hogy elvakkantottad magad, gondolta. Csöndesen lépegetett, aztán engedelmesen ráfelelte:

– A végin úgyis el kell adnia.

– El hát. De az a boldogtalan mindig számít, mindig reménykedik. Szegény feje, majd éppen ő törlesztheti vissza.

– Maguk se tudják ezek, mit akarnak – zárta le Hamar Péter a diskurzust, s a két pár csizma ínyenckedve cuppogtatta a sarat. Ők beszéltek a gazdáik helyett is. A Hamar ház előtt a sógorok jóestét köszöntek, a vaskos kéz a göcsörtös ujjak közé szorult, János egy kutató tekintettel világította végig a sógora arcát, de az nyugodt volt, mint a gránitkő, úgy, hogy a kis, tömzsi ember maga sem tudta, hányadán van vele, amíg tanakodva hazafelé ballagott.

Hamarné a konyhában ült, és tollat fosztott. Nem gyújtott ki, a rostélyon kisávozó láng fényiben tépegette a tavalyi libák tollát. A fia Pesten tanul, annak az ágyneműjébe kell a toll. Írja, rosszul fűt rá a szobaasszonya, s fázik a pokróc alatt. Márpedig az meg ne fázzon. Kiért irigyelik őt a testvérei, ha a kirakatba való fiának baja talál esni. Anyai áhítattal gyömöszölte a lefosztott tollat az anginpárnákba, meg-meggyömködte, hogy több férjen bele, s hasa pelyhit is kevert hozzá, hogy puhább legyen. Közben nagy, fehér pelyhek kerekedtek a munkája fölé, ott úszkáltak a fény éles csíkjaiban, s zúzmarával ülték meg az anya fekete fejkendőjét.

– Hát te mit tüzelsz? – kérdezte a férfi adjon Isten helyett, mert hideget szoktak vacsorázni, svártlit meg kocsonyát, s nem értette, mire jó a tűz.

– Az Örzsit várom. Itt volt ebéd után. Estére visszajön. Mondok, készítek neki valamit.

Hamar megállt a kis, falba épített kaszni előtt, kinyitotta, egy kis bádogkancsót kotort elő, mértékletes ember lévén, csak két ujjnyit lottyantott a sokszögű, vastag üvegű pohárba, aztán színig szódázta, leült a konyhaasztal mellé, s míg a pohár hidegét melengette, félvállról vetette oda:

– Mondta, mit akar?

– Mit akarna szegény? Az Elemért kell hazahozatniok. Maláriás, oszt se dógozni, se élni nem tud. Nyár ótátul a kórházban van. Hej, szegény testvérem, ennek is meggyűlt a baja öregségire.

De a férj nem akart elérzékenyülni, s azon volt, hogy a felesége szíve rocskáját is visszabillentse. Az asszonynak úgyis csak olyan szemerősítő a sírás. Komolyabb dolgokról van itt szó, mint az Elemér maláriája, ne sopánkodjanak hát, hanem vegyék elő a jobbik eszüket. Fennhangon mondta:

– Mit erőszakoskodik avval a váltóval? A régi kamatját se győzi fizetni, aztán csak gyűlik az adóság. Adja el a földjit, akkor az adóságtól is megszabadul, a fiát is hazahozathatja.

– Bizony, bizony – sóhajtott az asszony. – De hát szegény testvérem is ragaszkodik a vanhoz. – Föl se nézett a tollról, de az esze aljáról ezer gondolat indult el az ura szándékának a keresésire.

– A János is megvenné a földet – dobta ki Hamar gazda a tök ászt. Az asszony egy pillanatig csöndben állt, mint a villám találta fa, aztán piros lángokba csattant, s egy mély lélegzettel egész pihefelhőt kavart maga elé.

– Meg? – csattogta izgatottan. – Még az is köllene neki? A szodéj! Csak azt tudnám, kinek kuporgat? Annak az egy sanyaró lányának? Már én a helyedben nem hagynám annyiban. Ha eladó, vedd meg te.

A férfi bölcs közönnyel állta, hogy az asszony mondja ki a gondolatát. Az ő testvére! Neki ne hányja pörülés közben, hogy a testvéremmel is így tettél. S hogy a dolog ódiumát egészen lebillentse magáról, fölhörpintette a poharat, fölállt, a konyhaajtóhoz ment, s kinézett az est alvadó sötétjibe.

– Azazhogy nem eladó. Az Örzsi kölcsönt akar, s ha én indítványozom, az igazgatóság meg is szavazza.

– Kölcsön! Kölcsön! – türelmetlenkedett az asszony, aki már látta az Örzsi földjit, amely épp az ő fecskefark-forma Balog-tagjuk ékkivágása volt. Milyen büszkén mondaná az egyetemi sipkás fiának, ha karácsonyra hazajön: Örzsi nénéd részit is megvettük. Hibádzott a tagból. Ez a kép egész megbokrosította, s már nem ismert lehetetlent.

– Mit akar a nyomorult a kölcsönnel? Elemészti magát a sok kamattal. Már rég több a kamat, mint az árenda.

Hamar gazda bölcsen alá s felezgetett.

– Tudod, nem szeretem az ilyesmit. Most jó az ember pénze, de ha egy kicsit rendbe jönnek, még ők hirdetik, hogy hogy megzsaroltam őket. Ismerem én a te Örzsikédet.

De Hamarnét már repítette a kívánatos álom. A szakajtóba söpörte a kötényében levő tollat, lesimította elődomborodó hasát, csípőre tette a kezét, s úgy vagdalta az urát.

– Ha te nem teszed meg, megteszi a János. Jobb neked, ha a János gyerekié lesz? Én nem tudom, hova tutyimutyiskodsz te? Amikor fiatal voltál, úgy kellett visszatartani a földtől, mindenbe belekaptál. Most meg csak tötölyézel, csak hímelsz-hámolsz. Csak annak a büdös Szövetkezetnek élsz. Pedig ha urat csináltál a fiadból, gondoskodj is róla. Azt hiszed, olyan világ van ma a tanult emberre! Lesz helye a fiadnál a te nyomorult vagyonodnak!

Hamar Péter bajusza alá egy jupiteri mosoly terpeszkedett. Ezt ugyan nem láthatta az asszony, mert a homályban az egész ember egy mozdulatlan dúc volt, de amint csöndesen azt mondta:

– Lesz, lesz, csak nem szeretem az ilyet – akkor ő is észrevette, hogy egy vágányon vannak. Nem is erőltette az embert, inkább az Örzsiéket szapulta, hogy milyen gőgösek voltak vele is. Harminc esztendő kifényesedett érveivel bizonygatta, hogy az Örzsi megérdemli a sorsát. Annak mindig a csendőrtoll meg a szalon meg az India kellett.

Negyedóra múlva Oroszné csakugyan beállított. Kikoszosodott prémű, ócska kabát volt rajta, a kalapja afféle hajdankori ereklye. Nem mintha Pesten is ebben kísérte volna az elsütendő lányát jégre, színházba, zsúrra, de ismerte a falusiak gyengéit, ide külön falujáró ruhát tartott, a lehető legszegényebbre tompította magát, úgyis fáj nekik az úri kinézete.

Parasztszokás szerint kétfelől arcul csókolta a húgát, s a mutató- és középsőujja hegyét odatette a sógora csontmarkába. Hamarék rítus-szívélyességnél is melegebben tessékelték a sifonér tetején glédába álló alaktól illatos első szobába. Az asszony kigyújtotta a mennyezetre srófolt petróleum csillárt, amit még a boldogult báró árverésén vettek, s mentegetőzött, hogy a cserépkályha nehezen fűlik ki. A férfi régi jó szokásból kettőt-hármat csosszantott a küszöbön, levette a kalapját, s hogy a lámpacilinder fölvilágosult, azt mondta: jó estét.

– Hallom, ebéd után is kerestél – fordult a sógornéjához.

– Igen, mondta Éva, hogy a szövetkezetben vagy. Van sok dolog? – kérdezte a közelítő mondókájára gondolva, miközben az egykori díványára ült, amelyet akkor adott el Hamaréknak, mikor a lányai eladók lettek, s a kikezdett örökség első tíz holdján háromszobás bútort vett a vőlegénycsalogató új lakásba. Az egész első szoba az ő bútoraiból került ki, minden azon mód, ahogy az ő régi ebédlőjében, csak a sifonér: hagyaték, s a kredenc tetejéről szedték le a rácsot, mert nem fért a mestergerenda alá.

A dívány hangos nyikkanással üdvözölte volt tulajdonosát. A támlájára kiállított fotográfiák hősei előrebuktak, s a keresztöltéses védő a vendég dereka alá gyüremkedett.

– Dolog, az akad – szólt a sógor –, csak pénz nincs. Ma is el kellett utasítanom egy szegény hadiözvegyet, hiszen ismered, a Pordánnét.

A városi asszony nem szólt. Azon tűnődött, hogy bökkentse ki, mit akar. A haja őszes volt már, hajdan ételhordásban megbarnult arca most ápolt s korához feltűnően sima. Vadonatúj hamis fogai fiatalosan villogtak elő keskeny ajkai közül. Senki sem mondta volna, hogy nem egyike azoknak a vidéki, tönkrement nemesasszonyoknak, akiknek a fia már postamester, sőt villamoskalauz, de ők még tartják a színt, amíg a halál minden színleléstől megváltja őket.

– Pedig én is ilyesforma ügyben jövök – szánta rá magát végre a vallomásra. – Szegény Elemér a nyár óta beteg. Hol kijön a kórházból, hol visszafekszik. Ami megtakarított pénze volt, elúszott, s most gyötri a honvágy. Azt írja, örömest csinál idehaza akármit, csak egyszer hazajöhessen.

– Szegényke – sóhajtott föl Hamarné, aki gömbölyű hasára kulcsolt kézzel figyelte a nénje uras száját. – Hogy is mehetett olyan messzire? Juj, én egy napig sem maradtam volna meg.

– Ez a malária érte utol – magyarázta Oroszné. – Tíz kilót lefogyott.

– Hú, az csúnya betegség – bizonykodott a sógor is. – A Kis Kovács fia is abban halt meg. Albániában kapta.

– Én is attól félek – magyarázta Örzsi. – Olyan rossz álmaim vannak. A minap is mit álmodok? Mintha az Elemér egész kis gyerek lenne, s én a régi gyerekkocsijában tologatnám. Egyszer csak rám szól a Zsuzsikánk, a Jóné, hogy mit tologatod azt a gyereket, nem látod, hogy meghalt. Mondom én reggel az uramnak: te György, én nem sajnálom a pénzt. Ha mindenem rámegy is, ezt a fiút nem hagyom ott pusztulni. – Úrias arcára az örök anyabánat facsarta ki a hajdani, gyér és meleg parasztkönnyeket.

– Az ember a gyerekiért mindent megtesz – bólintotta Hamar Péter. – De az ám, duplázott rá a felesége is.

Orosznét fölbátorította a két feléhajló hang. Abbahagyta a sírást, s anyabánata mélyiről előkotorta a meghatott pillanatot kihasználó üzleti érzékét. – Gondoltam, veszek fel itt nálatok váltóra – szaporázta ki egy szuszra. – A testvéreim csak jótállnak értem.

Hamarné térült-fordult, hogy ő készít valamit, s a konyhából be is hallatszott a szöszmötölése.

– A váltó, az bajos – mondta hosszas hallgatás után a sógor. – Mert ki írja alá? Én aláírnám, de én igazgatósági tag vagyok. A János is aláírhatná, de ő nem bolondult meg, hogy aláírja. Ne adja Isten, hogy meghaljatok, a legkisebb gyerek még kiskorú, az ember nézheti, amíg megkapja a pénzt. Aztán a váltó csak három hónapig érvényes, s minduntalan meg kell újítani… Ugyan, ha három hónap múlva kifizetitek? – tette hozzá csöndesen.

– Három hónap múlva! – hörkent föl Oroszné, mint akit valami gyalázatossággal gyanúsítanak. – Ugyan miből? Fizesse ki a fiam. Ez az ő adóssága lesz.

– Akkor a váltó bajos – ismételte a sógor.

– A betábláztatástól meg félek. Amikor a tizenkét milliót fölvettem, félmilliót fizettem a ráíratásért.

– A betábláztatáshoz nincs is sok bizalmam. Az igazgatóság alig szavazza meg. Húszmillió sok pénz, és tizenkettő már van rajta. Tudod, mit ér ma a föld? Semmit. Négy-öt millióért hajítják utánad. Már mondtam is az anyjuknak, te, én eladom az egész cakumpakkot, s beteszem a takarékba. Urasan megélek, s a cseléddel se kell mérgelődnöm.

– Harminckettőt akkor is megér – makacskodott Oroszné.

– Meg. Ma meg. De a holnapra is kell gondolni. Ki tudja, milyen világ jön. Gondolhatod, én melletted leszek. De amilyen nyakas parasztok ezek! Meg azután, nédd-e, mennyi árendát kapsz te? Tíz mázsa búzát, az három millió, s akkor még te fizeted az adót. Tudod, mi lesz a kamatja annak a harminckét milliónak? Évi ötmillió. Ráfizetsz az árendára. Én különben nem bánom. Csak ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek.

– De hát mit csináljak? A fiamat csak nem hagyhatom – tördelte Oroszné, s két kérdőre kifordított tenyerét tanácskönyörgőn rakta a sógor elé. – Legalább ti segítenétek! De a János is mindjárt azzal állt elő: megveszi a földet, de pénzt nem ad.

– Mit akar a János azzal a földdel? Neki semmit sem ér. Kiesik minden jószágából. Nekem, ládd, megérné. Ha volna pénzem, meg is venném. De hát mi is csakhogy föl nem veszünk. A Sanyi taníttatása mindenünket fölemészti.

– De én nem is adom. Az a Juci hozománya. Azt nem herdálom el.

– Mért herdálnád el? Kifizeted az adósságodat, s megveszed a hajójegyet. Talán még hatvan milliót is megkaphatsz érte, ha kivárod. Fönnmarad harminc millió. Azért kijárok neked tíz százalékot. Többet kapsz utána, mint az árenda.

Az asszony szeme szétbizonytalankodott a zugaiban alig derengő szobában. Eladni, megkönnyebbülni, új tőkével gazdálkodni. S ma a pénz beszél! A mérnök veje mondta, hogy ma néhány millióval egzisztenciát csinál, aki ügyes. Sima kis arcába fölrózsállott a vér. Az a hajdani lány jött föl a szíve tapasztalattal lepecsételt kamrájából, aki a csendőrcsákó alá is odahajlította szüreteletlen ajkát. Kikéklő szemében fölszökött a menyecske, aki az urát Pestre hajszolta, s gyorsabban emelkedő melliben ott feszengett a kalandor anya, aki fiát a mesebeli Indiának nekieresztette. Zavarodó hangon hebegte ki a rászakadó kaland örvényiből:

– Gondolod, hogy odaadjam a Jánosnak?

– A Jánosnak nem ajánlom. A János nem adja meg az árát. Mintha mondta volna is, hogy legfölebb negyven milliót szánt rá.

– Negyven milliót? Nem vagyok bolond.

– Hát azért. Bízd rám. Keresek én rá vevőt, ne búsulj.

Férfias homlokán az a biztos életfölény ült, amely a fűhöz-fához kapkodó asszonynépet annyira szuggerálja. A vergődő asszony látta ezt a kimozdíthatatlan dúcot, s szerette volna hozzákötözni a maga föl-lehányt ladikját. Segélyt keresett, s hogy kapjon, maga vált nagylelkűvé.

– Ha már odaadom, a legszívesebben neked adnám – mondta szokatlan melegen.

A sógor mintha nem is hallotta volna. Nekidűlt a sifonérnak, kifútta az orrát, többszörösen és nagyokat tülkölve, négyrét hajtotta a zsebkendőt, s nagy gondosan visszatette a zsebébe. Közben Hamarné is befordult a szobába. A hóna alatt agyonkeményített damasztabrosz, a kezében a pecsenyéhez való savanyú uborka. Hamar szokása ellenére maga is elrakott egyet-mást az asztalról, mintha a terítőnek segédkezne.

– Hallod, mit ajánl a sógorasszony – fordult végre a feleségihez. – Uszul, hogy vegyem meg a földjit.

– Nincs nekünk ahhoz tehetségünk – szerénykedte az asszony, aki a konyhából a társalgás egy szavát sem veszítette el.

– Sokba jön a Sanyi – tódta rá a gazda.

– De az ám. Meg öregek is vagyunk mi a gyűjtéshez. Gyűjtsenek a fiatalok.

Behozta a vacsorát. Szép pirosra sült kolbász, egy kis májas hurka, fehérpecsenye. A kredencből befőttet vett ki. Fölpusztította a hólyagpapírt, lekanalazta a szalicilt, s üvegtálba öntötte a cseresznyét, pirosat, fehéret vegyest.

– Az első ölés – magyarázta a disznóságra mutatva –, ilyenkor csak megvagyunk, de novemberben nem győztem mivel tömni a vénember bélit.

A vénember ezalatt ceruzát vett elő, fölrakta a pápaszemét, s a notesze kockás papírján számolgatott.

– Tudod mit, Örzsikénk? Hogy neked se legyen bajod vele, hát megveszem. Ötven milliót nekem is megér, meg a te fiad is kétszer ott hal, amíg többet kapsz érte. Úgyis én árendálom a földet, velem az átadás is simán megy.

– Öt milliót egy holdért? Én azt hallottam, hat-hét a föld!

– Hat-hét – mosolyogta le a sógorasszony értesülését Hamar Péter parasztfölénnyel. – Én nem erőltetlek, Örzsike. A végin is azt hiszed, be akarlak csapni.

– Dehogy hiszem – rökönyödött meg Oroszné, akin most már Nesszusz-ing volt a föld, s a kalandoralkatok elvakultságával iparkodott tőle s rajta át a régi életétől megszabadulni. – Tudom én, hogy jobb szívvel voltatok hozzám, mint a tulajdon testvérbátyám. Hanem azért azt keveslem.

Olyan bizonytalanul mondta, hogy Péter gazdának egyszerre sürgős lett a bor. A feleségit is maga után intette a konyhába. Egy perc se telt bele, s Éva asszony azonmód tutyiban csoszogott az istállók felé, hogy a szolgagyereket a két vőért, a Sömjén Janiért meg a Dani Jóskáért szalajtsa, mert hátha tanúra lesz szükség.

A vacsorát az Elemér indiai élményeinek szentelték. Hogy nem szóltak ellene, Oroszné is mindjobban belekeveredett. A fiának már tízezer holland forintja volt, úgy is volt, hogy jön haza, amikor a betegség utolérte. S szegény asszony csakugyan hallotta is a tízezer forintot, amint a fia kofferjéből holland jovialitással kigurulnak, s ráköszönnek: itt vagyunk, Orosz néni, hozzuk a nyugodt vidéki házat, a tejgazdaságot s mindent, amit penzióul kívánt… Hamar Péter jóindulatú „mit ér, ha a vége rossz” sóhajtása szólította vissza. Már a mézes tésztán is túl voltak. Péter sógor szivarra gyújtott, s várta a vejeit. Sömjén Jani, a nagy, vörös képű, kicsit mindig italos, de italosságában is mindenki eszén túljáró vő állított be elébb.

– Hallod-e, mibe vágta fejszéjit apátok? – kezdte Hamarné a legpirongatósabb hangját. – Meg akarja venni Örzsike nénétek földjit.

– Nagyon kiuzsorázott tag az. Édesapám csak megtrágyázza, de a régi bérlő mindig kukoricával gyötörte, s egy szikra ganét sem adott bele.

– Látod? Apátok meg ötven milliót beígért érte.

– Ötven milliót? Meggondolja azt édesapánk! Már megbocsásson, Örzsike néném, ha rontom az üzletit.

– Ej, ez nem olyan dolog – mondta Hamar Péter. – Öléggé megsegélt engem az Isten, nem kereshetem mindig csak a magam hasznát. Ha egy-két garast rá is fizetek, a feleségem testvérin segítettem. Meg a gyerekin. Szegény Elemér, nagy sor az ott a világ túlsó végén.

– De az ám. Tíz kilót fogyott – magyarázta a vejének. – Csak föl kell gondulni. Sok az egy anyának.

– Hát én nem bánom, Péter – bökte ki a döntő szót Oroszné. – De hamar kell a pénz. A délelőttivel utazom.

– A húszmilliót akár most odaadom. Az a foglaló, a többit majd tavaszra. Izenj csak át – fordult a feleségéhez – a Jóskáért, mindjárt meg is csinálhatjuk a kontrektust.

De a Jóskáért nem kellett átüzenni. Átüzentek azért vacsora alatt. Csak nem ért ide. Tíz percbe sem került, ő is bekászált. Hosszú, igyenes, szőke ember volt. Fölfelé nősült, amikor Hamar lányt vett el, s úgy becsülte a kitüntetést, hogy meg se mukkant, ha a felesége famíliájába került. A sarokba gubbadt, hallgatta a sógora figuráit, bevárta, amíg az apósa az egyezséget megszövegezi. Akkor maga is alákanyarította a nevét.

Tíz órára járt, amikor Oroszné hazacihelődött. Az egyik vő ajánlkozott, hogy hazakíséri. A másik is elköszönt, hogy ő is hazanéz az asszonyhoz. Az öreg házaspár magára maradt. Az asszony az asztalt szedegette, a férfi szivart húzott ki, s annak a végit faragta szájba. Ő szólalt meg elébb:

– Ma legalább a János is elmondja a Miatyánkot.

– El – mosolygott elismerően az asszony. – Mégis a Sanyié lesz a föld. Az talán nem hajókázza el.

– A Sanyi, az nem – mondta rá komolyan az ember. – Az inkább szerez hozzá. – S büszkén gondolt a fiára, aki lám, tanult ember, az nem afféle habajdos, Indiában reménykedő. Rendes, komoly eszű gyerek az, aki Pesten folytatja, amit az apja meg a nagyapja Petelén elkezdett.

A pajta előtt

A béresné összekulcsolt kezében ott fityegett a bögre, amibe egy kis téjfölt jött kunyerálni. Az asszony a tyúkól előtti, elrekesztett udvarkában ült, egy tik fehérítette pokrócon; a térde alól egy rakoncátlan lúd sivalkodott elő, nehezen szokik a tömésbe. Jókutiné tekintetes asszony nagy szakértelemmel működtette a combját, ahogy már a tömő asszonyok tudják, hogy agyon ne nyomja a libát, de ki se szaladjon azért. Mintha észre se vette volna a béresnét, hagyta, hogy ott köntörködjön a derékmagas palánknál. Haragudott rá a minapi mosás óta, hítta szappanozni, s azt üzente, beteg. Na jó.

Regenáné tudta a bűnit, de ismerte a tekintetes asszony szíve kulcsát is.

– Most fogta be a tekintetes asszony? – indította meg egy szigorúan szakbeli kérdéssel a beszélgetést. Jókutiné föl se pillantott, csak a ludat szorította a combjai alá, s a hangja éneklős lejtésével jelezte, hogy nem fog diskurálni.

– Már a múlt héten, s annyi baj van még vele.

– Hát az Örzsi?

– Elküldtem a faluba, szellőzze ki magát. Mostanában nem tudom, mi leli, csak rí, gornyadozik. Mondom neki, ergye, vasárnap van, flangálj egyet.

Új, serény tömő mozdulatokkal jelezte, hogy ezt a szószaporítást is sokallja, s ha az ünnepi magányosságban fölgyűlt mondhatnékja ki is billentette a sértődött zárkózottságából, már visszanyerte az egyensúlyát. De Regenáné már tudta, merre tartson. Az Örzsi a Prikkelné lánya, s a Prikkelnével a gyóntatókenyérbe készített lisztet is ki lehet a tekintetes asszonyból szedni. Egy pillanatig habozott, a vállát és a könyökét föllebbhúzta, úgyhogy a bögre a hat gyerek kiugrasztotta hasára került, ez a mozdulat jelentette nála a fontos mondanivalót.

– Nem csuda, hogy rí. Akinek olyan anyja van! Velük lakom, hát tudom, folyton gyűlölködnek. Az Örzsi mindennek elszidja az anyját, az meg üti-veri. A múlt Boldogasszonykor is, hogy otthun hált a lány, egész éjszaka verekedtek. Az udvaron szaladoznak, az Örzsi sivított, az anyja meg káromkodott. Büdös asszony az.

Jókutiné hallgatott, de már a lecsúszott tutyija is egy nagy fül volt. A Prikkelné ura a kocsisuk volt, de hogy ott veszett a háborúban, az asszony a napszámosnéjukká ragadt, s csakhamar cifránál cifrább pletykák kerekedtek róla meg az uráról. Jókuti körömszakadtáig tagadott, de az asszonyt se küldte el, s egyre jobban kihidegedett a családból. A koravén feleség hárítgatta egy ideig a szóbeszédet, s adta, hogy nem érdeklik a mesék, de lassan-lassan belecsúszott a pletykaingoványba, s a hírhordó asszonyok ugyancsak kihasználták a gyengeségit.

A béresné tovább űzte-fűzte.

– Ez a lány pedig igen szemérmes, s éppen nem állhatja érte az anyját. A többiek még csúfulják érte. A minap is azt mondja a Pordán Zsófi a Jó Ferinek: az Örzsit vedd el, te, az jó fajbul van, az anyja is vicetekintetes asszony. Elbőgi magát a lány, akkor volt, hogy úgy összeakaszkodtak.

Jókutiné kifortyant.

– Maguknak kellene helybehagyni az ilyet.

– Az ám. A Dózsa Gyuri csak annyit beszélt el, hogy a kukoricában együtt látta a tekintetes úrral, s menesztették a csőszségből. Úgy vezényel ez, mintha ő volna a gazda. Meg is mondta…

Elhallgatott, mint aki nem tudja, kibökheti-e. Jókutiné szemei csatázóra nyíltak. Ez megint valami üzenet.

– Mondja csak, Regenáné. Nem ijedek meg egy utolsótól.

– Bizony, azt hangoztatta a Juli, hogy beleül ő még a Jókuti házba.

Jókutiné befejezettnek érezte a tömést. Kapta a ludat, s az ólba hajította, kijött a baromfiudvarból, s amíg bereteszelte a pállott lécű kisajtót, a férje ellen fordult.

– Ezt érdemeltem én tőle. Hogy a dajnáját rám szabadítsa. Én, a felesége?

A béresné elérkezettnek látta az időt.

– Bizony, a tekintetes úr is meggondolhatná… Igaz, ha volna egy kis téföle a tésasszonynak, ez a büdös ember majd megveszekszik a téfölös gombócért.

Jókutiné messze kalandozó gondolatokkal csörtetett a ház felé, s mint számba sem jövő csekélységet vetette oda a pártján állónak.

– Gyűjjön csak, Regenáné, az előbb hoztam föl egy köcsöggel.

A tornácon a Jókuti búcsúztatta Répást, a bérlőt. A két szomszéd össze-összejárt, Jókuti mokány, zsírból és izomból kurucosra gyúrt ember, a Répás időnap előtt elkeszegesedő emberke, aki alázatosan hehetézett a szomszéd úr goromba tréfáihoz. Most is valami disznóságról folyhat a szó, mert Jókuti ugyancsak bökögette a barátját, aki nevetős félelemmel szabadkozott az anekdotázó pusztai úr bütykös hüvelykje elől.

Jókutiné csóvás kedviben volt, még csúnyát tesz vele a vendégje előtt, inkább beiszkol látatlanban; a férjinek az a szokása, hogy idegenek előtt hízelkedik neki, ő pedig tán pofon veri, ha hozzányúl. A béresné is odasunyt a falhoz, ki ne tudódjék, ki heccölte föl a bolondos vénasszonyt.

De Jókutit széles vidámságra hangolta a dicsekvő elbeszélés, melyből napnál világosabban derült ki az ő férfiúi ereje s szerelmi fölénye az esetlen emberke fölött. Hogy bemutassa, milyen úr ő a maga portáján, az asszonyt kezdte birizgálni.

– Itt jön az én házisárkányom. Hát terajtad még vasárnap is tutyi van? Maholnap az egész asszony egy tyúkszem lesz. Hogy kire fajzott ez?

A rossz fajzással a maga kilépéseit mentette, s szinte magyarázta a Répásnak: ne csudáld, hogy én kanos ember vagyok, s olyanokat teszek, mint elébb dicsekedtem, de a feleségem rossz vér, csak ludat tömni jó. Azért én kedves vagyok vele, nézd-e, most is ölelgetem, de ő nem érti a tréfát. Csakugyan, átölelte az asszonyt, s a vállán át tréfás kamaszjeleket intett a másik vén embernek, közben az asszony fájós lábujjait tapodta, úgyhogy az egyre hátrált, végül is mellbe lökte az urát, és a konyhába futott.

– Bomolj az öreganyáddal.

Jókuti az ártatlanul megsértett ember kárvallott ábrázatával intette utána.

– Látja, szomszéd úr, ilyen. És akkor maradjon hűséges az ember. Olyan az asszony, mint a kutya, ráfekszik a szénára, hogy az ökör meg ne egye, de neki se köll. Sajnálok minden szoknyát, amit föl nem emeltem.

– Eleget fölemelt maga – hízelkedett távozóban a bérlő.

Ebben a mondatban megint tenyészállatnak érezhette magát, s a hiú gyerek kacajával nyugodott bele, hogy ő, ha pusztai úr és ötven esztendős is, nem akárki fia. Puha csizmáit sarokkal vágta a folyosó kövére, széles alapú, elszánt lépésekkel tért meg a szobába, ezekben a lépésekben is a közeledő ötvennel dacoló férfiasságát kopogtatta.

A szobában az egyszem lányuk várta, a szeme fénye. A téli tüdőgyulladás után hazahozatta Pestről, a gimnáziumból, de azóta se iperedett neki, az orvos azt mondja, tüdőcsúcshurut. A fene tudja. Szomorú dolog ez, s a saját vére megmaradt fölöslegének örvendező apa egyszerre összeesett a belőle származott élet sivársága előtt.

Föl-alá járkált a szobában, a hüvelykjit a mellénye vállkivágásába akasztotta, s csomós csontú ökle előrefityegett; az ember nem hitte volna, hogy azok a pókláb ujjak az úrias, sárga paplan fölött vérségi összeköttetésben állnak ezzel a nyakkicsavarásra készített ököllel.

A lány orv ellenségeskedéssel figyelte az apját, amint nagy komolyan végig-végigszántja a megereszkedő padlót. Az anyja gondoskodott róla, hogy ne lásson tisztes családfőt benne. Sarokba húzódó epéskedéseikben együtt szapulták a zsarnokot, ha ugyan maguk közt haragba nem voltak.

De a férfit elérzékenyítette az ő kis betege. Ő egy fél óra múlva kimegy, őrzi a gyümölcsöst, s a ráváró öröm árnyékában érzékeny részvétet mozdított meg benne az örömtelen életecske iránt a lelkiismeret. Odament hozzá, s asszonynak gügyögő hangon kérdezte, csak épp cirógatás nélkül, hiszen nagy lány ez már:

– Hogy vagy, kis bogaram? Nincs lázad?

A lány megvonta a keserű vállát.

– Majd én mindig a lázam méricskélem. Legföllebb meghalok.

Az apa gyöngédsége visszatorpant. Már egy vád volt a családja ellen, s jól is esett, hogy az lehetett, hisz igazolta a másikat. Tovább rótta a szobát, de most már a felső állcsontja elé csúsztatta az alsót, s a vörös szemei megpárásodtak.

Az asszony is beszivárgott. A lányának sopánkodta, hogy nem érdemes kimenőt adni a cselédnek. Lám, az Örzsi még mindig nem került vissza, pedig már vacsoraidő. Közben mind a ketten az apát figyelték, s amikor háttal marsolt nekik, összemosolyodtak, a gyatra emberek fanyar elégtételével, hogy megbosszintottuk ezt az ősbikát. Jókutinak a vacsora kicsalta a külön meséjit. Egy lépést abbahagyott, s mintha most kapott volna észbe, szokatlan előzékeny, gazdasági dolgokat megtárgyaló hangon vetette oda.

– Te anyjuk, a csalamádét meg kikezdték. Mutatom elébb a Répásnak, mennyi lett, s látom, hibádzik az oldalából. Nem hiába ugattak az este a kutyák, az emberről a tetőt is lebontja ez a bitang pusztai nép.

– Ha lebontja, lebontja. Te még egy tolvajt se fogtál a nagy őrzéseddel.

– Bolond te, ha látja, hogy őrzik, nem lop. Azért virrasztok, hogy lássa, hogy őrzik.

Az asszony gonoszul megmakacsodott.

– Őrözheted azt.

A férfi látta, itt hanggal kell győzni. Műdühre fortyant.

– Nem, majd prédára hagyom. Ha hordják, hát hordják. Ott egye a fene, csak tinektek gönc legyen, ugye. Elprédálnátok ti, csak én hunyjam le a szemem.

Az asszony gúnyos gonoszsággal nyugodott bele.

– Na ergye, csak őrözd. Szaladj, el ne késs az őrzésből.

A férfi már fejébe nyomta a zsíros kalapját, bekecsébe bútt, s vállára akasztotta a puskát. De ez a gyanúsításként hangzó gúny egy pillanatra visszamarasztotta. A lánya miatt. Az előtt tisztán kell állnia. Az asszony rég beavatta minden pletykába, ez volt az édes külön bosszúja, hogy ő a különb a lányuk előtt, de a férfi még bizakodott, az Ilonka semmit se tud, s ezért még hajlott egynémely kezességre. Most is visszacsiggatta a dühét, s atyás fölénnyel magyarázta.

– Én nem értem, milyen vagy te. Mintha én passzióznék avval. Én is az életemmel játszom, úgy ledurungulhatnak, ahogy nekik tetszik. De neked nincs belátásod. Nem éred föl ésszel, hogy mindent csak értetek teszek. Vigyázz, hunyjam le a szemem, meglátjátok, mi lesz belőletek.

Annyi családfői becsületességet produkált a hangja, hogy a fölhúzott asszony is belezavarodott. A szemlehunyással meg ne ijesztgesse. Mi lenne belőle itt a pusztán, még szétszednék. Akármilyen az ember, mégiscsak férfi. Hogy az meghaljon.

– Te csak ilyenekkel hozakodsz elő – motyogta fanyaron.

A várható legenyhébb hangnem volt ez a mondat, s Jókuti fölhasználta, hogy egy elintézést jelentő no látod-dal kivonuljon.

A két nő összenézett a behúzott ajtó mögött. Az asszonysírás és mosoly közt révedő ajkbiggyenéssel:

– Megy őrizni.

A lány fejletlen volt, és rettentőnek tűnt fel, amit az apja avval a béresnével elkövethet. Könnyetlen szemei mintha izzó parázsból néztek volna a szörnyűségeket termelő világba, amely, ím, az apjában gyalázza meg őt. Így kuksoltak egy tízpercet. Az asszony föl-alá járkált.

– Hogy ez nem tud olyan lenni, mint más ember! Istenem, mivel érdemeltem ezt!

A támadt csöndbe gyanús nesz tört a konyha felől. Valaki mocorgott, vatatott, a székláb nyikorgása csosszanó cipők lágyabb zajába ütődött.

– A! – fülelt föl Jókutiné. S hidegleléses félelemmel nyitotta ki az ajtót. Húsz éve került a pusztára, de azóta se szokott le a borsódzásáról; a rendezett falu lánya kannibál szigetnek érezte ma is az otthonát. A konyha sötét volt. Újabb szünet, végül egy vacogás szaggatta hang.

– Örzsi, te vagy az?

– Én.

Ott szepegett a konyhaszéken, s amint öklére borult, szemét az asszonya felé emelte, sírás és düh dúlta ábrázata még rútabbnak tűnt, mint máskor.

Az asszony megnyugodva táncolt át halálfélelemből hirtelen jóakaratba.

– Hát te meggyüttél? Észre se vettelek.

A lány a sírását nyelte. Jókutiné az anyjára gondolt. Most legalább együtt becsmélhetik, biztos az ríkatta meg.

– Hát neked mi bajod?

A lány nem szólt, csak visszaejtette a fejit az öklibe, s új sírásroham vonított elő a melléből. Az asszony megrázta a vállát.

– Örzsi!

– Hogy én nem tudok megdögleni!

– Mi lőtt? Anyád bántott?

Az anyád szó kitörésre érlelte a lány rettenetes mondanivalóját. Nagy csuklások közt gyúrta le a sírást, horgadt feje támadósra feszült, úgy bugyborékolta:

– A tésasszony is jobban tenné, ha a tésúrra vigyázna. Hogy lehet olyan egy asszony. Hát nem maga a felesége? Hagyja, hogy az egész puszta magát röhögi.

– Örzsi!

– Igenis mondom. Most is a pajtában vannak. Utánuk lestem, tudni akartam. Kimegy őrizni, az ám. Az anyám, az a büdös majd megmondom, mi, meg a kukoricán át settenkedik be. Hogy a kutyák meg ne ugassák. Hogy mér ad az ilyennek gyereket az Isten! Akkor rúgta volna meg a ló, amikor engem viselt.

Az elégikus óhaj ellankasztotta támadó erejét, új zokogásba horgadt. Az asszony megkövülve állt ott. Épp eleget hallott, hogy tudja, hogyan áll. De most a pajtában vannak. Rajtaérheti őket. A szíve mélyén volt egy ostoba remény: talán mégse igaz. Most ezt is kitépetik. A bizonyosság a perc magaslatára emelte. Nyugodtan mondta, nem természete szerinti, inkább az értelmesebb rokonasszonyoktól tanult elszánással.

– Te, Örzsi, én kimegyek, de ha nem igaz, vigyázz a csontjaidra.

– Tőlem kimehet! De úgyse mer.

Az asszony a berlinerjét szedte. A küszöbön visszatorpant. Juj, kimenni! Napszálltával a szobába húzódott, nem szedte ki őt a tűzveszedelem se, annyira félt az éjszakától.

– A pajtában vannak? – kérdezte időnyerésül.

– Ott hát.

A leány az ágyból kiáltozott.

– Anya, ki ne menjen. Mit ér vele?

A cselédlány fölvillanó bosszúval ingerelte.

– Ha asszony, kimegy.

Az asszony dühét a küszöbön megtárult éjszaka visszahiggasztotta. Egerek, denevérek és tolvajok keringőztek a fantáziájában, de már nem tágíthatott. Holnap az egész puszta tudja. Rajtérhette volna az urát, és félt a sötétségtől.

– Kimegyek én! Kimegyek én – tüzelte magát harciasra, s életében először nekivágott a szérűnek, megvédeni a becsületét. A házból a bűnös öregek rút és engesztelhetetlen gyermekei füleltek utána, a kisasszony és a cselédlány.

Az augusztusi éjszakák legcsillagosabbja volt. A kert drótkerítésén áthajló körtefa csúcságait megvilágosította a hold. Három torzsátlan körte himbálta ott vakotás testét az idegen hevű sugárzásban. A nyitott jászolok mellett láncaikat csörrentették a csámcsogó ökrök, a behordott termés sötét kazlai kolosszális egyiptomi építményekké váltak a szepegő asszony előtt.

A tehenes kutyája elvakkantotta magát, de Jókutiné nevén szólította, s a kis kócos kuvasz farkcsóváló meglepetéssel settenkedett mögé. Ott állt a pajta előtt. A tett előtti várakozás döbbenetében állt. Nem hallott semmit. Talán nem igaz. Megkoccantotta a behajtott deszkaajtót.

– Lajos!

Hirtelen nyikkanás, utána béna csönd. Kintről is érezte, hogy ezek egymást nézik néma tanakodásban. Most már benne volt, nekibátorodott.

– Lajos!

Valaki fölállt, s az ajtó felé lépett.

– Te vagy az, Mariska?

A házaspár farkasszemet állt. Fölöttük ravasz csillagok hunyorogtak; mindent megpróbált, elnéző aggastyán szemek. A férfi megkísérelte a komédiázást.

– Valami baj van?

S hogy az asszony nem szólt:

– Rég kiáltozol? Én meg elszundítottam itt a szénán.

Rutinnal és meggyőzőn hazudott. Nem először vágta ki magát ilyen helyzetekből. De az asszony most biztosra ment. Nem lehetett kifizetni.

– Erissz be.

A férj megdöbbenve nézte. S hogy az asszony a pajta felé tolakodott, kitárta a karját.

– Lajos, eressz be.

– Nem lehet.

– Kit rőtögetsz? A szeretőd van ott.

Jókuti megzavarodott. Most már ostobán hazudott.

– Ne kérdezd, miért nem lehet. Esküszöm, senki sincs benn.

– Akkor eressz be.

Új rohamot kezdett, de a férfi erős karjai visszapöndörítették. Mézédesen s mégis zavartan kérlelte:

– Mariskám, légy okos.

Az asszony látta, hogy fölülkerült. Minden könyörtelenségével volt feleség, jogait számontartó kódextigris. Már nem is az urát kereste. A másikat. Aki ott benn lapul. Aki idestova tíz éve lapul az életük garádján.

– Na, híres, elbújsz? Most kerülj elő, tekintetes asszony. Könnyű ott benn kuksulni. Ide állj ki, az igazi asszony elé.

Jókuti csiggatóan dadogta:

– Ne légy bolond.

De a feleség az egész tízezer esztendős embererkölcsöt a háta mögött tudta, s mosdatlan szájjal öntötte a benn lapuló vetélytársra házasélete jégveréssé nőtt haragját.

– Te ülsz az én helyembe? Te béresfattyú. Hát merészkedj elő. Ott vagy csak asszony, a szénán, a sötétben. Gyere a világosságra, te mindenki törülközője.

A férj majd kővé vált a megdöbbenéstől. Bentről gyors, ugrásszerű mozdulat nesze. Valaki a szénatartóhoz ütődött, egy káromkodás, most már bentrül löködik az ajtót, valaki hátulról tolja félre, s ott áll a beeső hold fényességiben Prikkelné, nekikotlósodva, mint aki mindjárt embert öl.

– Itt vagyok. Nahát. Akarsz valamit, te szárazság esztendeje? Félted az uradat? Mit keressen rajtad. A csontjaidat számulgassa, vagy a pókos lábad kenegesse. Tehetek én róla, ha inkább a göcsös héjú szivafát ölelgeti, mint téged. Te vagy a tekintetes asszony? A béresasszonyok is csak Álmos Marcsának hívnak. Az urad felesége? A legszebb hízott récédet odanyomod, aki az uradat gyalázza előtted. Én legalább megvédtem az életit. A komonizmus alatt élve ássák el, ha én pártjára nem kelek. Te? Te csak gátolni tudsz, az ellenségei útját igyengetni.

Jókutinét elpillesztette a hirtelen föltámadó düh. Még tegezni meri őt? S még szárazság esztendejének hívja? Az első asszonyt a pusztán. Elképzelhetetlen volt a puszta etikettjébe szokott lelkének ez a támadás. Megsunyó kutya kisompolygását várta, s farkas csahol elő. Pedig csak tegnap is milyen alázatosan köszöntötte. Hápogva kapott levegő után, hogy túlvisíthassa. A férjinek rontott.

– Ide jutottam. Hogy egy utolsó személy mindennek elgyalázzon. Aki a sánta lábú kanászgyerekkel is összeadja magát. Akit a tulajdon leánya elátkoz. Ennek adtál te merészséget? Még ma elpusztulok a házadtul. A bátyáim nem úrfélék, de meg tudják különböztetni a szógálót a feleségüktől. Élj vele, a cafattal. De a lányodat se fertezed meg eztán a leheleteddel, arra esküszöm.

Jókuti itt állt a válaszúton. Érezte ő a béresasszony igazát. Nem volt soha ölelni való a felesége. Pedig szeretetből vette maga mellé. De csak lassú parasztvér volt az, kifagyott, kinehezedett a karjaiból. Milyen más ez a föld leánya. Tizenhárom esztendős se volt, hogy a masinánál a gépésszel érték. Hát aztán? Nem szűzfiú ő, hogy szüzet akarjon. Az élet izzította ilyen harapós csókúra, negyvenéves, de éget a bőre, mint a katlan. Darázsderekú, sütőslábú. Hanem a másik a felesége. Az apja bennefeledkezett pátriárka komolysága, az egész rend, amin a kétszázholdas uraság épült, iderángatta az asszony mellé, aki a nevét hordta, s a gyermekét viselte. A béresasszony tovább replikázott.

– Nem is volna kár értetek. Az almafa is szebben virágozna, ha ti nem lehülnétek rája. Két ilyen göthös.

Elvadult gyűlöletében a beteg lányt is hozzáfogta az asszonyhoz. Az egész ház ellen tombolt. Szerette ezt az olümposzi magosról érte hajolt urat, s annak mégiscsak az a ház volt a fényesebb élete. De Jókutit szíven ütötte a göthös. Kiszállt belőle a tízesztendős szeretkezések széna- és gyümölcsös-szaga, csak a béresasszonyt látta, aki göthösnek meri hívni az ő hétszilvafáról magzott leánykáját. S mert amúgy is rendet kellett teremteni, odamordult.

– Elég legyen, Juli.

Prikkelnében már nagyon is elrepült a sulyok. Számító esze elvétette a percet. Jókuti a hatalmában volt. Hajlíthatta, mint kovács a megizzott vasat. De nem most. Egy rugó ellene billent, s ő nem vette észre. Mohón forszírozta.

– De nem elég az. Most már én is látni akarom, ki az igazi asszony. Ha Álmos Marcsa nem osztozik, én se. Vagyok annyi, mint ő.

– Mit mer az orcátlan! – sivalkodott Jókutiné, aki rávigyázott az ura ingadozására. – Most láthatod, mit keres rajtad. Az én spejzom köllene a pákosztos hasának.

– Menj haza, Juli, és ne erőszakoskodj – szolgáltatott igazságot Jókuti. Most, hogy az egyik párthoz szegődött, visszanyerte férfi határozottságát.

Julit fölbőszítette ez a dorgáló hazamenesztés. Egész pozícióját kockára vetve horkant vissza.

– Úgy? Hazamenjek? Így igaz a te úri szavad? Hogy én vagyok az igazi feleséged, a másikat csak a gyereked kedviért tűröd. Belém rúgsz, mint a kutyába. Zörgetsz te még az ablakomon, Jókuti Lajos.

A vér hatalmi tébolyával zúgtak a fenyegető szavak. Jókutinén érthetetlen szerelmi gerjedések ömlesztették át idegenperzselésű szelük. Mivel tartja ez kezében az urát, ez a bűbájos? Jókuti mélységesen megalázottnak érezte magát ebben a függetlenségét támadó fenyegetésben. Mintha a vérség férfitapodó testibe akaszkodott volna, a béresnének ugrott, akivel alig negyedórája szerelmi elfeledkezésben gügyögött a szénán.

– Még te piszkolsz engem, te cseléd. Neked göthös a gyermekem?

Jókutiné győztesen vijjogott.

– Kimutattad a fogad, édes farú Juli.

Ez volt a csúfneve. A béresasszony visszalökte Jókutit, aki úgyis inkább a maga heccelésire támadott, mint komoly ütésre szántságból, s kiköpött a két úrféle elé.

– Pfuj, te vagy az úr? Ezután cigányokat hívatok be szerelmeskedni, azok is úribbul viselkednek, mint te.

Még hallották a vetemény kukoricába csapódó szoknya sutyorgását, azon át rohant a béresház felé, leforrázva és engesztelhetetlenül. Büszke teremtés ez, akár egy gróf, nem békél többet. Jókuti most érezte csak, mi szakadt ki a melle közepéből. Minden távolodó lépés az elhagyott, öregség fenyegette pusztai élet egy embertárson csiholt örömének az illanását jelentette. Játékos, örök kamasz vére belefagyhat a család jegestengerébe. Unott, métermázsákat cipelő mozdulatokkal támasztotta be a pajta ajtaját, ahol a széna még a szeretkezés súlyos szagával nyomasztott.

Jókutiné tudta, hogy most szerezhetné meg az urát. Valamit mondani kellene, amitől hozzáhajlik. De olyan mondattalanná koptatta a pusztai magány s a lélekmarcangolásból vénes dohogássá hűlő, sokéves ellenségeskedés.

– Most láthatod, ki volt – kente az urához az erőltetettség mézitől csöpögő hangját. A férj minden gyalázkodása alatt sem érezte magát oly távol tőle, mint ebben a lelketlen odakínálkozásban. De még türtőztette magát. Egy kinn feledt vellát nagy gondosan visszaállított a szénatartó mellé, a puskájáért külön ment vissza.

– Nem gyüssz be? – szepegte az asszony.

– Nem. Soha többet. Itt lövök magamba, de nem fekszem vissza melléd.

Az asszony nem értette. A szeretőjét elzavarja, vele meg nem békél. Mint valami idegen gépre, megindulás nélkül bízta a torkára az előre várható istenkedést.

– Térj meg már, Lajos. Nem való az egy ilyen emberhöz. Nem vagy te már gyerek. Nagy lányod van. Légy olyan, mint más ember.

Semmi sajnálkozás azon, amit ő tett vagy nem tett. Csak ez a család érdekében kipettyentett, megbocsátó könyörület.

– Igen? S hát te olyan voltál, mint más asszony? Mint egy nekem való? A darahordó szakajtót vettem én feleségemül, aki megeteti a csibét és azontúl semmi?

– Mit akartál tőlem? Nem voltam tisztességes? Énrám senki se szólhat.

Igen, tisztességes, az volt. Az anyja is a tisztességivel űzte kocsma mocskává az urát. Tisztességes, az volt. De asszony?

– Rakok a tisztességedre. Lettél volna céda, de szeretni való. Tudd meg, ennek a béresnének a körme piszkában több asszonylélek volt, mint a te egész gőgős parasztfamíliádban.

– Lajos.

– A tisztesség? Avval jössz elő. És az élet? Nektek én csak a fejőstehén vagyok, akiből az esztendei három rokonlátogatástokra rongyot lehet fejni. De egy hízelkedő tekintet, egy kis kedvesség. A lányodat is sajnálom, hogy melletted tanul nőiességet. Bár tudtam volna én az édesanyja lenni.

Feneketlen tárna volt a gyűlölete. A feleség zokogásba görnyedt a dühe előtt, mintha most nyílt hasadékból sivítanának elő az emberledöntő forgószelek. A gyönge kis agya zugán földerengett, hogy ezt már semmiféle megtérés, istenkedés jóvá nem teszi. A férfi elkeseredetten szorongatta a puskáját, mohó lépésekkel döngölte a szérűt, meg-megállt, oda-odavetett egy gyűlölködő szót, s tovább lóstatott. Még kárt tesz magában. Szepegve kérlelte.

– Gyere be, Lajos, Lajos, gyere be.

A férfi emberölő dühvel ordított.

– Soha.

S mert épp előtte vitt el a strázsasétája, az arcába is belehajolt.

– Értetted? Soha.

A ház felől egy gyöngeség és félelem fullasztotta hang sipákolt.

– Anya, jöjjön. Mi van magával?

Ilonka állt, egy szál ingben az udvarról a szérűre nyíló kisajtóban. A félelem hajtotta ki, tán meg is ölték az anyját. A tehenes kutyája mohó vakkantgatásokkal ugrott neki. A konyha küszöbjéről a cselédlány szólítgatta vissza a kisasszonyát.

A két szembekerült emberből elemi erővel hőkölt fel a szülő. A tüdőbajos gyerekük rétüngben.

– Ilonkám, Ilonkám! – S már mind a ketten ott tolakodtak az izgalomtól köhécselő gyermek előtt. Az apa zokogásig indultan simogatta.

– Kisbogaram, hogy tehetsz ilyet?

De a leány irtózva húzódott az anyja hóna alá. Jókutit a leglelkében metszette meg ez a mozdulat. De azért minden igyekezete a gyermekére veszett. Csak ezt lássa minél előbb ágyban. Az utolsó bábujától elütött férfigyermek átka mintha el se hangzott volna. Buzgón adta vissza fölszegett fejét a legkérlelhetetlenebb járomnak, a családjának.

A kurátor ítélkezik

Kurátor Kis Béla az ünneplőjét kefélgette. A szolgáló a konyha sarkában gugyorgott, s a rámás csizma tükrét szorgalmazta. Ketten voltak a konyhán, az asszony a kertben kapálgatott, gyerek nincs a háznál, fönn iskoláznak Pesten.

Kurátor Kis Béla bajszpödörintő jókedviben volt, s nem nézhette a leány szöszmötölését. Ehun-e, csupa könny a csizma. Így van az, ami a férfinak öröm, baj a lánynak.

– Te, Juli, puculd csak le a hátam.

A leány ahelyett, hogy föligyenesedne, még alább hajolt a kötője fölé, s csak hogy a csücskit elkapta s loppal ledörgölte a szemit, ejtette ki az öliből a csizmát. Lesütött szemmel a gazda mellé sedrélt, s hol kefélte, hol a körmivel szemezte a fényes fekete mándliba kapaszkodó pihét.

– Mit csámporogsz, te? – vetette oda Kurátor Kis Béla. – Azt hiszed, anyád különbül járt?

A kis mezítlábas, alig tizenöt esztendős gyereklány, a kefefogó keze csuklójával nagy piszokbarázdát törült a fölázott szeme alá, s három tagban sóhajtotta ki a maga disputaképtelen jaját. Még a derekában volt a strájfa, aminek a tésúr nekiszorította. Hogy mért is nem jött ki az asszonya fejni, akkor mindez a csúnyaság nem történik.

– Jaj, mi lesz velem!

– Elszolgálhatsz itt hótodig – nyugtatta Kurátor Kis Béla, s kedvtelőn mustrálgatta a vaskos kis karját meg az egybeszabott kartonruháját döfködő mellecskéjit. Fajbeli lesz. Az anyja is az volt. S már örült is, hogy Zsófi férjhezmentivel ezt vették ide. Ezt még úgy formázza, ahogy akarja, s legalább a balsó asszonya legyen kedvire való, ha az igazit föl is veti a háj.

A kabáton az ókula se találhatott már piszkot, a gazda lerúgta ház körüli cipőjét, s odalöttyent a konyhaszékre.

– Húzd csak, kis szógám – mondta barátságosan a lánynak. Az nekidurálta magát, a csizmának a szárát a két kezével, a sarkot a hasával erőltette a gazda széttaposott lába fejére, s mikorra ama láb is a csizmába kottyant, a könnye is fölszikkadt a nagy erőlködésben.

– Így na – csipkedte oldalba szokása ellenére a lányt. A tulajdon szolgálóival sose hancúrozott, azokkal mindjárt a végin kezdte. Az a dolog nem rontja a tekintélyt, annál jobban a bizalmaskodó kisálkodások. De ez még vadóc egy kicsit, kézhez kell szoktatni, különben kárt tesz magában. Még az álla alá is odanyúlt, hogy nevetni ingerelje.

– A sipkám – vetette oda befejezésül. – Az asszonyságnak mondd meg, hogy templomba mentem, és nehogy metélt tésztát tegyen a levesbe, mert kiborítom.

A hajnali szűzkóstoló jó emlékivel lépdelt végig a gangon, s ugyancsak meghúzta a kopogós lépéseit. Harmincöt éves, derék ember volt. Van egy vasrúd a Molnárék udvarán, azt egyedül ő tudja fölemelni. Ezért is tekintély, meg a vagyonáért is. Meg az özvegyasszonyokba is többnyire belepákosztoskodott, kibe legénykorában, kibe az asszonya mellől, az is növeli a férfibecsületét.

Izmait egy mély légvételbe nyújtóztatta, s szétókumlált az utcájukban, nem jön-e valami ismerősféle, akihez hozzászegődhetne. Kovács Péter sógor jődögélt nagy böcöllézve, negyven sincs a sógor, de már megtámolyodott a lába, pedig nem italos ember, csak a nénje fogta őt szigorúbban. Időnap előtt megrágja az embert a férji tisztesség, gondolta, amíg bevárta a gyorsító rokont.

– Templomba?

– Arrafelé. Nem tudom, bekerülök-e.

– Az este nálunk volt a Rozi.

– Panasszal, ugye? Összezándorodtunk egy kicsit.

– Mondta.

– Ha már ü elmondta, hát én is elmondom, sógor. Úgy volt ez, tudod, kinn szántottunk a helyfődben, s arra kerül ez a locsfecs gépészné. Hogy mi lőtt bele, mérges volt-e, amért az urának ebédet kellett vinni, mert ott van egy kis rozsuk a partban vagy mi a fene: no, fölkötőtte, hogy én meg az egyik kukoricatőtögető lány, hisz ösmered a Juhász Zsuzsit. A félfaros! Gondúhatod a Rozit. Azóta nincs nyugvásom tőle. Éccaka is a Zsuzsit emlegeti.

– Mondtam is neki: mit törődsz vele, a föle löttyen félre.

– De elhiheted, sógor, énnekem eszembe se volt – mentegetőzött Kovács Péter.

De Kurátor Kis Béla a herkópáternek se hitte volna el ma az ártatlanságát. Inkább szétsokszorozta volna a kihágását, hogy minden férjnek jusson belőle, s valami megnyugtató cinkosságba kerüljön velük.

– Sose mentegetőzz. Az én feleségem nem győzi bekumni a szemit. Neked is van magadhoz való eszed, nem takarod be, aki kitakaródzik.

Most, hogy a férfivoltára utaltak, a sógor se tiltakozhatott, belenyugodott a meg se szolgált dicsőségbe, a fene egye meg ezt a gúzséletet.

Alig fordultak ki a nagyutcára, Bognár Györgybe botlanak. A felvég fele tartott.

– Mi az, György, vége a templomnak? – kötekedett a kurátor.

De a sógor közelebb húzódott, ildomos jónapottal diskurzusra fordította az odavetett szót, a sógorok látták, hogy mondatot tartogat, csak a hatásos kipettyentésre vár.

– Mi újság arra alá? – tudakolta Kovács Péter.

– Újság, az van – mosolygott a hírtudó.

– Megbornyazott a postamester? – viccelt a kurátor. Szegény postamester olyan rosszul lett húsvét innepén, úgy kellett a templomból kivezetni. Persze ráköltötték, hogy részeg volt.

– Az nem, de más igen.

– Más?

A két atyafi a György komoly higgadtságán is átsejtette a szenzáció méreteit. Nem akárki lesz az. Egy szolgálót föl se vesznek, egy gazdalánnyal meg se történhetik. Valami úrféle. Kurátor Kis Béla, aki az úrilányokat is végig-végigsandította, nagyot villant.

– Csak nem a Savanyú Emmi?

Most meg György nézett nagyot.

– Hát te honnét tudod?

– Hát az?

– Az. Most mutatja a jegyző a matrikulát. Persze, az fúj a Savanyúékra, kirakja a gyűlésterem asztalára.

– Azért néztem én – bólogatott a kurátor. – Nyivászta kis személy volt, egyszer csak nekihúsosodik. Mondom a múltkor az Ángyánnénak, az vasal nálunk, a Savanyúéknak meg bejáró asszonyuk, mondom: de gömbölyödik a maguk kisasszonya. Aszongya – az ám, mintha állapotos volna. Voltak már orvosnál is vele. Biztatta, hogy elmúlik magátul. Hát jó, még beszéltük, hogy talán vízkórsága van.

– Mit mondanak, ki volt? – tudakolta Kovács Péter.

– Elhiheted, nem tartja föl az ujját.

– Nagyon sokat jártak förödni – rosszalkodott a kurátor. – Ki hallott olyat, fiatalemberekkel förödni. A Savanyú is inkább arra vigyázott volna.

Savanyú Imre nyugalmazott százados volt. Leesett a lóról, a csípeje miatt nyugdíjazták. Hazajött Hódosra gazdálkodni. De ha még csak gazdálkodott volna. Eszébe vette, hogy megreformálja a falut. Odaszerencsétlenkedett a községházra, a Bozótot is lecsapoltatta volna, meg hogy ő téglagyárat alapít s fittyfene. Pedig tudhatta volna, úgyis hiába: katolikus emberre itt úgyse adnak, de meg a Bozótban nád nyől, vetni se köll, csak aratni. Persze hogy nem állhatták. Külön dicsőség volt a Savanyút letromfulni. A községházán, követválasztáskor, mindenütt. Most letromfulta a lánya. Az se szégyenkezik ezután az emberek közé. Akárki lányán történik, nem szolgál ilyen örömükre. Hanem azért csak csóválgatták a fejük, mintha bánkódnának, hogy ilyen is megeshetett.

– Ahun a Csintalanné, az majd többet tud – örvendezett meg Kovács Péter a községi bábának. Vörös képű, bibircsókokkal és ormókkal virágzó asszonyság átabotált az úton át feléjük.

– Mi az, Csintalanné? Gyarapodik a falu?

– Az ám. Maholnap a rektor mellé szerződtetnek, olyan jókor kezdik a leányok.

– Azt széna, szalma?

– Bögyörője van a szívemnek, csak apja nincs, aki örüljön neki.

– Ott az öregapja.

– Tüzelőnek se kéne az, szétdobná a kályhát.

– Haragszik?

– De még engem is kipofozott volna. Nem hitt a szónak. A szolgálók szalajtottak értem, a lepedőn volt már a gyerek.

– Akkor ennek se csapunk körösztölőt.

– Nem bizony. A nyomorult férge. Az anyja is tegnapi választás, alig tizenhat esztendős.

– De tizenöt is éppen hogy megvan. Az én Józsimmal adták föl Fehérvárra. Most lenne ötödikes, csak itthon fogták.

– Magántanuló. A tisztelendő úr tanította.

Kovács Péteren áttámolygott egy gondolat, de már szégyellte is magát. Hanem a Bognár Györgyre pislant, annak az arcán is ugyanaz a gondolat kukucskál, de az is elszégyellte. A bába nem volt olyan szégyenlős.

– Csak nem erre tanította?

– No, no. Nem mindenki kőtt a Cigánysoron – intette meg a szabadszájú asszonyt a kurátor.

– Jól van no – vihorászott a bába. – Valahunnét csak lett, s ezt nem kenhetik a cigánysoriakra. Kivilágosodik az, a Savanyú nem hagyja a szégyent. Hogy eljöttem, épp vallatta a lányt.

Duzmadtan iklatott tovább, mint a sértődött kotlós. De a világért nem adta, hogy az urak közt ilyen is megesik. Minden nyikkanását el fogja mesélni, hadd tudja a leggyüvejdébb nép is, hogy szül az úri kisasszony.

– Az köll, hogy a tisztelendő urat is belekeverjék – mondta Kovács Péter a sógorának, hogy Bognár Györgytől is búcsút vettek.

A kurátor nem szólt, csak egy szórakozott affenével ütötte el a dolgot. Hanem azért elállt a kedve a találgatástól.

A piactér sokszínű élettel nyüzsgött. A kerekes kút köré az árusító asszonyok rakták ki holmijukat, szép nevendék csirkék, spenót, az első zöldborsó, no meg csodáltatóba néhány szem barack. Egy erre vetődött vándorfazekas a péknével vitázott, a lábosok árfolyamáról volt külön értesülésük. A posta előtt surgyé legénykék vagdosták a fal mellé a bicskájukat, pótlékául a háború előtti fej vagy írásnak. Odébb a Doberdót állott legények vitatták al- és fölszeg problémáit, hogy melyik a különb kocsma: a Girisich, vagy a Felvinczyné, s megtaksálták a Lécium Vargáék kapuja előtt magas nyakú, rózsaszín rékliben templomba készülő leányságot. A Horváth Esztin meg úriforma ruha hivalkodott, a zsoltára is amolyan városi, papindekli kötésű, nem mint az itteni, szép zománcos borításúak. Fönntartja az a piszéjit. Az adóügyi jegyző köllene neki. No, ezen megint eldonogtak vagy tíz percet. A községház előtt fényes, fekete ünneplőjű parasztok állingóztak. Okos fejű, dunántúli nép. Látható izgatottság nélkül bukták a báránysüveg alól a Savanyú ügyet méricskélgető mondatokat.

A két nagy gazdát mindenfelől megsüvegelték. Ilyenkor érezte a kurátor is, ki ő. Amint a hosszú, szabályos árnyékot rajzoló júniusi napban a községháza ámbitusára lépdelt. A tekintélyesebbek oda-odaszóltak neki, ő vissza.

– Nől a pápistaság – mondta a pénztárnok, hogy a gyűlésterembe léptek.

– Váljék tisztességükre – adta vissza Kurátor Kis Béla.

Tíz, tizenöt polgárember tárgyalgatott a gyűlésterem hosszú asztala körül. Itt nem voltak szem előtt, nagyobb pászmákban jött belőlük a szó, meg a hangjukat is meg-megemelték, tekintve, hogy a Girisichhez is átszalajtottak egy kis énekcsináló sörért. Odébbad a jegyző körmölte két pusztai kölyök hirdetési adatait, összeházasodnak a boldogtalanok. Bezzeg nőtlen marad ő a górlábával meg a kerregő torkával, pedig kerülgetik a környéki leányok.

– Nem volt az úri nép – magyarázta a szikár és fontoskodó öreg Pintér János –, csak olyan hopprongyos család. A leányt se vették be, se a doktorék, se az állatorvosék, pedig azoknak is olyanforma a lánykájuk.

– Persze – szólt bele a deres Bodor Vince, aki arról volt híres, hogy vén fejével is szeretett hopláskodni, a lakodalmakban régimódi, ostoba fölköszöntőket tartott. – Az Emminek csak a kóricáláson volt az esze. Úgy hordta márég a kis farát, mintha abba rőtötték volna a Dárius királyfi nagyobbik gyémánt pipáját.

– Most szedhetik a kacatjuk – állapította meg Kovács Péter –, amilyen randa nyelvű a falu, kibeszéllik innét.

– Én csak azt nem értem – szegődött közébük a dolgavégzett jegyző –, hogy lehet olyan buta egy apa. Ő volt vele, látnia kellett. Ha helyében vagyok, elküldöm a rokonaihoz, a faluban meg se tudják.

– Hú, de mit gondul a jegyző úr, az ü lánya! – kajánkodott a kurátor. – A Csintalanné meséli, ott volt a lepedőn a gyerek, mégse akarta elváduni. Hogy úgy orozták oda. Egy Savanyú, aki a Bozótot is lecsapultatná!

Csaknem teljes számmal itt volt az elöljáróság, mind nagyot kacagott, de legnagyobbat a jegyző. Neki volt leginkább útjában a dolgaiba belemártakodó tanult ember. Ezekkel a parasztokkal még kijön, csak megkedvesuramozza őket, de ha egy ilyen fanatikus ráveti magát, őrözze az Isten.

– Csak azt tudnám, ki volt? – sopánkodott föl egy széltibe készített bácsi a malátasör fölül.

– Tán ő maga se tudja. Mind ott fördött vele, ahány kani diák lebzsel a faluban.

– A tanító úr sem különben – bökkente ki Bodor Vince.

A jóképű, fekete gyerek hangos hahotára fogta a pírfölhajszoló zavarodottságát.

– Fázok én a vízben.

– No, pedig ott kőtt az a templom körül – szólt ki a jegyzőbül a sör.

– Nem jó az olyanon még viccölni se – fogta komolyra a kurátor. – Fölkapja ez a szegénynép.

– De nem is olyan ember az. Nem úgy szereti a családját. Meg amúgy is.

A többi paraszt is rábólogatott. Tetszett nekik, hogy így ráncba szedte a sógor a könnyű szájú jegyzőt. Az is visszatáncolt.

– Hiszen csak tréfa. De amilyen rossznyelvű ez a mostani nép, nem lenne csoda, ha kikezdenék. Abban az időben ő tanította.

– Karácsonyig – mondta a tanító. – Akkor otthon fogta a Savanyú.

– Igen, mert a tisztelendő úr is a szabályozás ellen volt.

– Ángyánné – rikkantott ki az utcára a jegyző, aki a rendreutasítás után az ablakhoz húzódott –, Ángyánné, jöjjön csak be. Egy pillanatra. – Ez majd tud valamit – fordult a gazdákhoz.

Harminc körüli menyecske lépett a terembe. Illemtudón az ajtónál maradt, de egy szájtátintásból kiolvashatta az ember, hogy helyén van a szava, s nyelviben hordja az asszonybugylit. Sok karban meghemperedett nőszemély, de olyan, aki mindenikből csak még rátartibban pöndörödik ki.

– Juj, nem időzök ám, főjegyző uram. Sietnem köll, el kell érnem a délit.

– Csak nem a Savanyúék küldik. Tán paszitába hívják a rokonyokat.

– Nem a, hanem a gyereket viszem dajkaságba.

– Elküldik?

– El ám. Az úr egy percig se szíveli. Azért is győzködött, hogy a Csintalanné bejelentette. Mondok, azért ne is haragudjon a tekintetes úr, annak az a kötelessége, előbb köllött volna azt fölgonduni.

– Dajkaságba küldi?

– Az. Van egy nénikém Rákoson. Az abbul él, hogy ilyen orozva kőtt gyerekeket nevel.

– Annyi, mintha elemésztené – mordult közbe Kovács Péter.

Pillanatnyi csönd támadt. A perc pódiumára emelt fehérnép fontoskodva állt a körékoszorúzott férfi arcok előtt. Minden arcban ugyanaz a kérdés settenkedett. A Bodor Vince nyelve fékjit vágta el legelébb a kíváncsiság.

– Aztán kit tiszteljünk a szerkesztéssel?

Az asszonynak egyszerre sietős lett.

– Hogy milyeneket kérdeznek tőlem. Ott voltam én? Kérdezzék meg tőle magátul. De puskát is vigyenek a gyóntatáshoz. Az apja is azzal szedte ki belőle. No de sietek, isten megáldja őket.

– Ne siess, Kati – tartóztatta a kurátor. Mindenfelül pattogott a kérdés.

– Hát kivallotta?

– Puskát fogott rá?

– Te is hallottad?

– Mit mond, ki volt?

A jegyző karjánál fogva tartotta az asszonyt. Szenzációéhes mozdulatok sürr-forró lázában szabadkozott. Alig várta, hogy mindent kitálaljon Savanyúéktól jöttiben, két helyt is kibeszélte a titkát, de itt a fők előtt szabódni akart.

– Juj, nem mondhatom én azt. Megnyuvasztanának érte. Meg az ilyen bajba jutott lány mindent összehord. Ki ad arra? Nem lehet azért egy ember becsületibe taposni. Kiváltég egy olyanéba. Hát mondják, elhiszik azt maguk a tisztelendő úrról? Ugye, nem olyan ember az?

Az enyves légyfogón veszkődő legyek zavartalan gyönyörködhettek a hattyúdalukban. Ángyánné is a maga újra megindult siránkozásában.

– Egy papi személy, akinek hozzá gyereke is van meg olyan derék felesége. És ki mondja? Egy szajhácska. Nem szabad az ilyet azonnal meghitülni. Ond-mond az ilyen mindenfélét. Tán azt hiszi, így jobban megbocsátják.

Nevetni próbált, de senki se követte. Csak a kurátor fél oktávval leszállt hangja bátorkodott elő a vészjósló csöndből.

– Az apjának vallotta?

– Annak. Puskával ment a leányszobába. Minket meg kizárt. Persze hogy kihallgattuk. Ordított az úr, akár az egzecírplaccon. A lány meg csak nyögdelt. Egyszerre elkajintja magát az úr. – Hát a pap volt? A dögön bőgő? No, katakult aztán, mint az egerszegi mennykű.

Így az Ángyánné. S mert a támadt csöndben kényelmetlenül érezte magát, megkotorta a városias cipőjű lába hegyével a padlót, úgy motyogta.

– Hát így volt. Na, nem aggatok tovább. Isten megáldja üket.

Csak a jegyző kappanhangja szólt vissza.

– Isten vele, Ángyánné.

A parasztok is szedelőzködtek.

– Elmenjünk? – kérdezte Kovács Péter a sógorát.

– Menjen a rossebb – rikkant bele a hebehurgya Vince. – Nekem ne prédikáljon a paráznaságról.

– Lassan, sógor – intette rendre a kurátor.

– Az ilyen fehérnép elmásálja a szót – mondta az ámbituson a szikár Pintér János.

– Nem is – kezdett valami maga megnyugtató mondásba a kurátor, de nem végezte be. A többiekben is bennragadt a szó.

Szótlankodva húzódtak a templom felé. A Savanyú ház lezsalugáterezett ablakai előtt még az a kevés beszéd is beléjük fagyott, ami itt-ott a közel húsz főnyi embercsoport masina voltát cáfolhatta. A lehető legkevesebb mozdulattal mentek, csak a báránybőr alul kilopakodó pillantásuk mágneseződött a vakult ablakokra.

A katolikus mester fordult ki a kapun. Szőke, tótbul idefajzott ember, akiről dunántúli ember el se hinné, hogy kolbászt is evett életében. Hosszú, lötyögő csontokat s a magányosok aszkéta dölyfit hordta a szeplő vakotázta, vörhenyes bőriben.

Olyasféle arccal jött, mint amilyet a Polgári Olvasó október hatodiki emlékbeszédéhez szokott felölteni, csak a Damjanich-sirató szája szegére gugyorodott ki a más parókia kárán örvendő pápista kajánság. Előre köszönt. Így tanulta, és így tanította. A kurátort szemelte ki mint kolompost.

– A templomba, Kis úr? – Sose hítta kurátornak, avval a másik felekezet intézményeit ismerte volna el.

– Arra alá.

– No, kíváncsi vagyok a Borbát lelkész úr mai textusára.

– Az ü dóga – röffent vissza Kurátor Kis Béla. De a villámló szeme a sógorát kereste: ládd-e, így vagyunk, hegyibénk jön a pápistaság.

– No, nemcsak az övé. A református egyház is beleszól, ki prédikálja az ő külön erkölcstanát.

– Az egyház, az igen.

– Én is ezt magyaráztam a Savanyú úrnak. Hagyja a presbiterekre. Megteszik azok a följelentést, ha tudtukra adja. De szegény embert elvakítja a harag. Rögtön leült, s beadvánnyal fordult a Székács püspök úrhoz.

– Azt olyan biztos a dolgában? Nagy sor az, ilyen följelentést tenni.

– Ugyan, kérem. Lélektani képtelenség. Egy alig serdülő gyermekleány az adott helyzetben. Hogy az egy ártatlan, s hozzá korra és társadalmi pozícióra olyan távol álló emberre keni a más bűnét. Nem gondolják az urak?

– Mi csak azt gondoljuk, tanító uram, hogy ez a reformátusság dolga – felelt kurtán a kurátor.

– Természetes, ezért is hozom Kis úr tudomására. Kis úr a kurátor, az én fejem nem fáj miatta. Nálunk ilyesmi elő sem fordulhat. Én csak a szegény apát és gyereket sajnálom.

– Sose sajnáljon egy olyan… – akarta megnyomni a porig alázott kálomista dölyf a szót, de csak visszaharapta.

– Isten áldja, tanító úr.

Alig értek ki a mester fületávolából, a néma csoport heves vitatkozásba gajdult. A szembejövő béresnép se feszélyezte őket, annyira megkeverte a gyalázat.

– A vármegye csúfjai leszünk – konstatálta Pintér János.

– A rühes cigánysoriak kipöknek a templomunk elé. És igazuk lesz, én mondom, hogy igazuk lesz – tüzeskedett Bodor Vince. – A veszprémi püspök misét mondat, hogy ilyesmi történt rajtunk.

– Amilyen ez a katolikusság – bólogatott Kovács Péter.

– Hátha nem is igaz – röffent bele a jóakaratú, széltibe nőtt Kertész, de a többiek lehurrogták. Ismerték ők a férfi természetet, nem olyan lehetetlen az. A kurátor is csak legyintett: eh. S valahogy a Juli szolgáló szurtos fejit látta. Hanem azért benne vágott legmélyebb borozdát a fölháborodás.

– Hogy tehet ilyet egy pap? Már a megyegyűlésre se bátorkodhatok oda. Ott is evvel szekéroznak majd.

A templom másfélszáz esztendős tornyából vadgalambok ezüst és szürke színek ezreit szikrázó o betűje röppent a ragyogó júniusi égbe, mintha a toronyórjás fútta volna mulattató füstkarikául őket a falu fölé könyöklő felhőcskék felé. Pünkösd utáni első vasárnap volt.

A parasztok megkerülték a templom főbejáratát, amelyiken az asszonyok meg a kórusra gubbasztó fiatalság szivárog be egymást csodálni. A kis kapu elé kanyarodtak, ahol a tisztelendő úr s az éltesebb polgárnép kerül be. A papház és a templom közti udvaron tanácskoztak.

– Ezt nem lehet annyiban hagyni – állapította meg a kurátor, és szétnézett az egyre sűrűbben gyűlő parasztokon, akik ma véletlenül se feledkezték a Girisichnél a templomidőt.

– Úgy van – szólt közbe a bíró, egy komoly, vörös arcú ember, akiről az hírlett, hogy a menyecskék juttatták bíróságba. – Ha nem tudta megbecsülni magát, lássa.

– Vissza köll szólni neki, ha a paráznaságot emlegeti – bolondkodott Bodor Vince, aki személyes támadásul vette a farsangi prédikációkat. A többiek lehurrogták.

– Nem az – kiáltotta elhatározottan a kurátor. – A templomunkban nem civakodunk. De nem engedjük be.

A parasztok hökkenve néztek össze. Nem történt ilyesmi a környéken emberemlékezet óta. Nagy sor az, a papot kicsukni. A szikár Pintér János szólt elsőnek.

– Béla öcsémmel tartok. Nem köll beereszteni.

Most már mindenki helyeselt.

– Legalább elmondhatjuk, hogy rendet csináltunk a templomunk körül – bizonykodott a kurátor.

– Úgy igaz, Béla sógor. Te vagy a kurátor, neked köll szólani.

– Szólok én – csillapodott tettreszánásba a kurátor. – Az asszonynép menjen csak be, mi kívül maradunk.

Az elszánás megfojtotta a szót. Csakúgy állingóztak a kis kapu oszlopos pitvarfa körül, mint más vasárnapon. Épp hogy a harmadikat is elharangozták, mégse cihelődtek be. Az asszonyok meg a legények a hosszú hatvanötödik zsoltár minden versét kinyújtóztatták, a tisztelendő úr is nézelődött az irodaablakból, az emberek mégse mentek be. Végre is megsokallta: nem halaszthatja délutánra a prédikációt, vette a talárt, a bibliát és az imádságoskönyvet, s kilépett a gyönyörű júniusba.

Kövezett járda vitt az irodaajtóból az oldalsó templomkapuhoz. Azon jött a pap. A pap korabeli férfi volt, oldalt kopaszodott már, de csak mintha a homloka csúszott volna föllebb, csak a markáns férfiarcát nyújtotta meg a kezdődő kopaszság. Olyan volt hatalmas csontokat sejtető, bokaverő talárjában, mint a legfiatalabb apostol. A nyugtalanító parasztcsoportot a figyelem merevebb tartásába kényszerítette. Mint a testet öltő intelligencia szállt a parasztok közé. A kurátor a mennydörgő hangját hallotta, amint láthatatlan tudósokkal és az életet marcangoló, aposztrofált szellemekkel birkózó orgánumát a gyülekezet fölé csördíti.

Mintha a hangja öltött volna testet, amint a nap csillogtatta talárjában feléjük tartott. Kurátor Kis Béla a pitvar egyetlen lépcsőjin állta el a tisztelendő úr útját.

– Akar valamit, kurátor uram? – kérdezte komolyan, a katedrára siető pap gyanútlanságával.

Kis Béla lelke nekigyűrkőzött. A tiszta homlok egy másodpercre visszahökkentette. De most már benne van, kutyafékta papja, különben vége az ő becsületinek. Elég annyi, hogy elficcantja a szót, holtig avval taksálják, a tisztelendő úr előtt is csak habogtál. Szándékánál sötétebben fogta.

– Forduljon vissza, tisztelendő uram. A rektor majd imádkozik. Tisztelendő úrnak itt nincs keresni valója, amíg nem tisztázza magát.

A pap bozontos szemöldökéből ráncok gyűrűztek a feje tetejére. A vére a lábába szaladt, de a hangja a gégéjire.

– Mit beszél? Ember! – És megragadta a kurátor karját, mintha ébresztené. Az kirántotta, mint akit vesztegetni próbálnak.

– Tisztelendő urat megvádolták. Olyan bűnnel, ami a papsággal nem fér össze. Amíg nem tisztázza magát, a templomunkba be nem engedjük.

– De hát miféle bűnnel? – hördült fel Borbát tisztelendő az álmában igálkodó ember lidérckergető hangján.

– Tudja azt a tisztelendő úr! – rikkant közbe Bodor Vince. A többiek visszahúzkodták a mándlijánál fogva. De azért ez a gyanúsítás rúgta ki a parasztok tisztelete alól a gyékényt. A taláros jelenés varázsa megtört. A kurátor ütésre emelte a hangját.

– Ha nem tudja, azt is megmondhatjuk. A tisztelendő úr szedte ki belőlünk. A Savanyú Emminek az éjjel gyereke lett, a tisztelendő úrra vallott.

A papban helyet cserélt a vér a hanggal. Az arcára gutaütéses láz futott, de vagy egy percig szótlan maradt. A pillanatok tizedei is érezhető idő voltak. Minden arcrándulása más indulat felé cibálta a lelkét. Volt ott tiltakozás, Jézus templomtisztító korbácsa, emberi megalázottság, összetört szeretet. A falu gúnyosan nézte. Kirobbant.

– Ez az én templomom. Csak a hatóságom mozdíthat el innét. Ne akasszanak meg a kötelesség teljesítésében.

S jobbjával félrenyomta a kurátort. Erre senki se számított. Hogy erőszakoskodik. A kurátort elöntötte a maga duráló harag. Lesz, ami lesz.

– Ez a mi templomunk! – és visszalökte a papot. Egyedül emelte föl a Molnárék vasrúdját, s ezt a pap is érezte. Az öles férfi hátralépett. A bejáró lépcsőjén megcsúszott a sarka, és zsupsz, végignyúlt a járdán, amelyen tíz év előtt ujjongva lépdelt az első beszédjét megtartani. A parasztok mozdulatlan nézték.

Kurátor Kisék konyháján Juli szolgáló a vasárnapi palacsintát kente, s borsónyi könnyeket potyogtatott a kicukrosodott ribiszkelekvárra.

Öregek

Hamar Györgyné az ablakot is beakasztotta, hogy kipihenhesse magát. Sok ez már neki is. Negyedéve az ipát ápolta ki, tavaly a napát, míg csak az idejük ki nem telt. Most az urán a sor; karácsony óta furtonfúrt beteg, s csak güzmölődik az ételen. Az ő lábai sem bírják, a válla is hasogat, Hévízre vagy Pestre, a Lukácsba kéne vinni. De idén már alig kerül el, jövőre meg az ura nélkül, föl se lehet azt gondulni. Éjszaka is csak fél szemmel alszik, a másik az emberén, minden ágynyikorgásra felrezzen. Nám, most aludhatna, azt sem tud. Bennemocorog a baj, mint gyufásskatulyában a bebörtönzött csibor. Pedig belenyugodott már, napjában tízszer is elmondja, hol a gyerekeknek, hol az érdeklődő vidékieknek: szegény uramnak megváltás volna már, de azért csak nem megnyugvás az. Ott köntörködik a legszebb pillanatban is, ami eljövendő. A minap is a Pistike, a lánya esztendős kisfia örvendeztette meg. Az ölibe vette, ott kacsmargott a parányi féreg, s egyszer csak utánamondja a szájába könyörgött szót: nammama. Hogy örült volna máskor, most mintha kő lógna a szíve akasztóján. Hát azt kinek mondod, hogy nappapa?

A kertablakra aggatott berlinerkendő résecskéin erőszakos augusztusi nap tolakodott a szobába, s arany csipkét vetett a vásott, keresztöltéses asztalterítőre. A bennszorult legyek elégedetlenül dönögtek föl-le a szokatlan hűvösségben, s Hamar Györgyné már azt sem tudta, ők aggatják-e az elszundításban vagy a bánat.

Forgolódott, hánykolódott, szinte jól jött, hogy kopogtak, legalább végképp fölkeltették.

– Zavarom a sógorasszonyt?

– Dehogy, sógor úr, csak tessék.

A dívány húsz év és három gyerek nyűtte rugója nagy sóhajtással engedett a Hamarné fölkászálódó iparkodásának.

Kertész József bíró úr bevárta a sógorasszonyát, amíg kifirhangul, eleresztett egy udvarias „sose vesződjön, sógorasszonyt”, s csak amikor végre leültették, s botját az ágy kávájára akaszthatta, hozakodott elő a jötte értelmivel.

– Mondok, elgyüvök, megnézem a sógort. A cséplés is letelt a délután, ráérek.

– Lett-e sok? – erőltette föl Örzse asszony a kidukáló arcot a maga szarkalábokkal kékülő, megtört ábrázatára. A sógora is meghökkent, mivé esett össze ez a termetes, pattanós bőrű asszony. De csak a tárgynál maradt.

– Olyasforma, mint tavaly.

– Könnyű sógoroméknál, ahol gazda van. Mi még a takarodást se végeztük el, néhány edény zab holnapra marad. Elhiheti, büdös ez a cselédnép, ha nincs mögötte férfi, az istennek se mozdít. Csak egymás közt cicódnak. A múltkor oda is mondtam Bagyurának. Micsoda emberek maguk, én titkolom a bajt, csakhogy szegény uram semmit meg ne tudjon, maguk meg álló nap neszeznek. Na, akkor elröstölködött, de máinap mán megint.

– Így van az – bólogatott Kertész József. – Nem olyan ma már a cseléd se, mint régen. Hát a György? – terelte vissza, a diskurzust. Szeretett volna átesni már a beteglátogatáson. Mondják, nagyon odavan a sógor, azt mivel vigasztalja férfiember az ilyet.

– Kiült a kertbe. Amióta beteg, igen szereti a kertet. Szegénykém egész életiben se időzött kinn annyit, mint most ezen a nyáron. Tegnap vót-e, nem, hetfén – megyek ki érte, mondok, meghűti magát, mert már esteledett, hát hol az én uram, sehol sem lelem. Megijedek, há lett ez el, attúl féltem, valami baj érte. Hát csak beszól az utcáról, hogy nédd-e, kigyüttem, ezeket az őszirózsákat nézem, sose voltak ilyen szépek, mint az idén. S szinte úgy elgyönyörködött bennük.

Vékony, szép metszésű orra kipirosodott, ajkait nehéz rángatózásba csücsörítette a kikívánkozó pityergés, annyira meghatotta a visszahítt kép: az ő erős, szerző lelkű ura, amint az őszirózsákban gyönyörködik. Ebben a képben babusgatja majd el az embere betegségit, ez lesz az utolsó napjairól rajzolt festmény; iparkodik is elmondani, egyszer, tízszer, így csiszolódik meghatóbbá, mind meseszerűbbé.

A sógor maga elé meredt. Maga is hatvanon át hajlott, de még daliás, szálas ember, ilyenkor azonban egykettőre kikezdi az embert a baj. Lám, a sógora is, hogy keménykedett, hogy buzgólkodott, még egy esztendeje is. Most meg a kertbe ül, mint valami vénasszony.

– Elgyütt a mi időnk, sógorasszony. A Feszli mit mond?

– Nem mond az semmit. Rák, nyelőcsőrák. Imádkozzunk, hogy hamar túlessen rajta.

– Hallom, hogy enni se tud.

– Nem az. Ahogy beveszi, ki is bukja. Egy kis kávé, ha lemegy, a tojás már megakad neki. Lenyelni: lenyeli tudja, sógorom, de csak egy percig marad benn, aztán már gyün is vissza. Mondom is a lányomnak, sose hittem, hogy az ilyesmit megszokjam. Azelőtt, még ha egy állat tett is úgy, hát mentem és utánoztam, most meg vele eszek szegény galambommal, nehogy azt higgye, utálom, s bizony tízszer is megesik, de én csak letörülgetem.

– Azt mennyit jósul a Feszli?

– Legföllebb ezt a hónapot.

A sógor értelmes férfiarca még jobban bespalétázott, látszott rajt, tanakodik valamin, de redőnyök mögött. Végre is kiböffentette.

– Végrendület van-e?

– Nem köll ide, sógorom, nem olyanok az én gyerekeim.

– Láncon kezes az ördög. Én megíratnám, ha rajtam állna.

– Nincs nekem ahhoz szívem. Hogy én szóljak neki.

– Tudja ő azt. Nem olyan ember, hogy ne tudná.

– Nem tudja, elhiggye, sógorom. Én is csak ezen csodálkozom. Nem hallottam én annak a szájából, hogy így vagy úgy, meghalok vagy mi. Inkább egyre tervül, hogy az ólakat elviteti a ház mögé, a kutat is átcsináltatja szivárványosra. Pedig szegény igazán láthatná már. Nincs azon egy girizd hús se.

– Én nem szólok bele, sógorasszony. De azt tudom, ahol nincs végrendület, ott vége a testvériségnek. Gondoljon csak a Molnárékra. Milyen köztiszteletben álló család volt, azt összeakaszkodtak, mint a cigányok.

– Igaza van sógor úrnak. Más is mondta, de nincs szívem hozzá. Ki tudja, meddig elél, azt abban a tudatban.

– A sógor elmegy, de mi itt maradunk.

– Istenem, mit csináljak? – tépelődött a megszorított asszony. – Ha sógorom szólna. Vagy célozna legalább.

– Bajos az ilyesmi. Ha a magam családja volna. De így, még ki tudja, mit föl nem kőtenek, hogy tán ezért vagy azért tette.

Szabadkozott, de befele eltökélte, hogy szól. Mégiscsak ő volt a barátja, a nénje ura, tartozik vele a gyerekeinek. Hanem azért nem ígérte meg, hátha nem sikerül, ne mondhassák, hogy nem elég ügyes. Fölkelt.

– Kinézzünk, sógorasszony. Eltelik az idő.

Megkerülték a házat, ki a kertbe, amely széles L alakban kerítette az öregapák építette, mohás hajú házat. Ott ült a gazda a fehér kerti lészán, vakmeredésű szemmel nézve el az estére záródó nebáncsvirág, a tömött violák, nyugtalan verbénák s a szomorú gerepcsinek fölött. A keze a térdén, mint aki épp föltápászkodni készül, de előreesett vállai hosszú mozdulatlanságot hordtak.

Hamar György a lépések felé erőltette a szemét, de másodpercekbe került, amíg a néző szeméből kivirágzott a meleg fölismerés.

– Ülj le, sógor – s helyet csinált mindkettőjüknek a lészán. A gazda akart lenni; ő az, aki itthon van, még nem annyira haldokló, hogy a házbeli otthonosságát megcáfolná az életbeli idegensége. Kertész József leült, s a régi, szőlőhegyi hangján tudakolta:

– Hogy vagy, sógor?

– Köszönöm, tegnap meg ma valamistég jobban.

– Majd csak megjavulsz.

Hamar György nem szívesen beszélt a betegségiről. A beteg nyűg, a betegség szégyen, ebben nevelődött, s szíves-örömest legénykedett volna, csak ne sápítozzanak fölötte.

– Időbe kerül az.

S mindjárt el is másálta a szót.

– Hát a faluban mi újság?

– Megvagyunk. A hősök szobrára ötven milliót szavazott meg a község.

– Ötven milliót? – A beteg föl sem tudta gondolni a túlságos számot. Egy szoborért.

– A Molnár Pista erőszakoskodott, hogy pont Ángyád legyen a legutolsó, másutt már el is felejtették, hogy szobruk van.

– A katonáknak már mindegy.

– Igaz, a Pistáék ügyében meg megvolt a főtárgyalás – vetette oda a sógor csak úgy félvállról, mintha épp eszébe ötlött volna, pedig ravasz haditervet gombolygatott, fejtegetett. A beteg erőltette a fejit.

– A hagyaték?

– Az. A tanult fiú is azt kapja, amit a másik. A bíróság semmibe se veszi. Nyolc év Pápán, négy az egyetemen, az semmi. Eszi a méreg Pistit.

– Bizony, az baj.

– Nem is értem Molnár sógoromat, ő nem vót olyan, mint a régi öregek, azok az istennek nem végrendülköztek volna. Ez mai ember volt, azt így hagyni itt a családját. Én csak eltüsszentettem magam a télen, már elhívattam a jegyzőt.

– Te?

– Az ám, amikor te a vért hánytad – hazudta kegyesen a sógor. Hamar György elértette a szót. Kutatott valamit a sógora tekintetében, s hogy megtalálta, lekumta a magáét.

– Igazad volt – pusmogta, s már a zab felől érdeklődött, hogy hány mázsát adott.

Meghiúsult a roham. Kertész József maga sem volt tisztában vele, mire ment a Györggyel. Kérdés és válasz mind ritkábban pötyögött, végül is fogta a kalapját, s elballagott. Mikor Hamarné a vendégtisztelő kikésérésből visszacsoszogott, az urát behunyt szemmel találta. Azt hitte, elbólintott, s óvatosan settenkedett az ágyások közti pici utacskákon; a lészára telepedni nem mert, félt, hogy reccsenéseivel fölzavarja.

– Örzse!

– Nem alszol?

– Csak elgondukoztam.

– Micsodán?

– Hogy milyen jó vagy te hozzám. Ládd-e, eddig a nagy robotban, igálkodásban észre se vettem. Most sokszor elspekulálok, hányszor megbántottalak.

Az asszony a padra telepedett, s nagycsöndű szavakkal leplezte a szakadozó sírást.

– Kár arrul beszélni. Emberek vagyunk.

– Igaz. De azért sok másképp lehetett volna. Mindennek a szerzés az oka. Nem is gazdálkodom én többet, ha meggyógyulok sem. Tudod mit, hazahívjuk a fiunk, gazdálkodjon ő, eleget nyomorgott a másén.

– Nem lehet azt. Hogy él meg az ötven holdból, ami ráesik?

– Nem is abból él meg. Az egészből. A lányokét meg a mienket is ü munkálja, mintha bérlet volna. Egy mázsáért odaadjuk neki.

– Bajos az – vacogott régi, kedves terviért az anya. – Mi sem élünk örökké. Azt akkor szétmegy a bérlet.

– Igaz. Azért kellene végrendületet csinálni. Abban is kikötném, hogy a bérlet a Gyurié.

– Ráérsz te a végrendeleteddel – félősködött Hamarné.

Az ura az arcába kémlelt, és elhallgatott. Egy árnyék csöndjiben tépődött a két öreg. Végül is az ember az asszony ölébe nyúlt. Megkereste a kezét, és megszorította.

– Édes párom. Mondanék valamit.

Annyi gyöngédség szoronkodott a torkában, mint soha. Amíg férfi volt, a mohó élő és szerző erő viharzott benne, ő feküdt rá először a nemesek szétparcellázott birtokaira, húsz év előtt ő vette az első cséplőgépet, ő alapította a Hitelszövetkezetet, volt elöljáró, presbiter, kiállításon kitüntetett lótenyésztő, csatangoló hím, de gyöngéddé csak a halál előtt horgadt, amikor a betegség mérgei kilúgozták minden mohóságát, s maradt az örök emberi alapszövet.

Az asszony megsimogatta a halántékát, amely mélyre esett az ezüsttarkás fürtök alá. A férfi zavartan hebegett, mint aki kíméletes akar lenni, de tudja, hogy úgyis hiába.

– Örzse, ez a Feszli nem az igazat mondja. Más bajom van nekem.

Az asszony összerezzent, szinte sikoltva tiltakozott.

– Há gondúsz? Pesten állapították meg.

– De nem, amit ü mond. Aszongya, görcsöt fog a torkom, azért nem tudok nyelni. Hát akkor mért vót véres a klinikán a szonda? Beszélhet nekem.

Az asszony a keze közé fogta a zokogással küszködő fejet. S mintha láthatatlan rossz angyalokat hessegetett volna, csuklott és tiltakozott.

– Galambom, képzelődöl.

– Nem, nem – makacskodott a beteg, bőbeszédűen most már, mert percnyi megkönnyebbülést okozott, hogy a zárkózottság odvaiból elengedhette a maga kétségbeesését.

– Tudom én, édes párom, már Pesten a kórházban tudtam, csak nem akartam, hogy te is tudd. Mert úgy volt, hogy jövök én a röngönyözésbül, de nem tudtam, ehetek-e ebédet, vagy böjtülnöm kell, mert délutánra is be voltam rendelve a bélröngönyözés miatt. Mondok, megkérdem a segédtanárt, mert igen barátságos magyar ember, szívesen elbeszélgetett; mindig avval fogadott, hogy vagyunk, Hamar bácsi. Hát az iroda ajtaja meg nem volt becsukva, csak éppeg betéve. Megállok én a küszöbön, és hallgatom, hogy a Csiki, mert így hívták, épp telefonál. Hát éppen azt telefonálta, hogy rákja van, sajnáljuk, nem segíthetünk rajta.

– Másról mondhatta.

– Nem is volt ilyesforma betege. Meg délután bejött a Gyuri. Mondok, te telefonáltál, mert mondja a segédtanár, hogy valaki telefonált. Hát csak megmondja, hogy ő.

Az asszony tehetetlenül zokogott, a halál udvarában is pontos érvelő előtt.

– Az még májusban volt. Azóta tudom. De nem akartam, hogy te is tudd. Elég jókor…

A szája zokogásba futott, és odaroskadt az asszonya vállára.

– Csak egy évet élhetnék még, édes párom. Hogy veled szemben is jóvá tehetném…

Az asszony görcsös rángatózásban cirókálta a szárnyai alól kicsúszó férfiember fejét.

A kertajtó felől apró sikongások kerekedtek. A Pistikét hozta az anyja. A gyerek böcölléző lábakkal szaladt a két öreg felé. Az öregek visszakeményítették magukat. Örzse asszony az ura ölébe csúsztatta a gyereket, s biztatgatta:

– Mondd, kezit csókolom, nagypapa.

A gyerek szétjártatta világoskék szemét, s a tizedik biztatásnak utánaszótagolta:

– Nappapa.

És belekapaszkodott a rákos ember bajuszába.

A kalap

– Isten megáldja őket – mondta a sofőr a konyhaajtóban, és uras kezét beledugta a jövendőbeli anyósa mereven előrenyújtott ujjai közé, úgyhogy éppen csak az ujjaik hegye érintkezett.

– Isten áldjon meg, Feri – mondta Sebestyénné, aki már az eljegyzés óta tegezte a sofőrt, bár ha lehetett, inkább eltessékelte vagy elharapta a bizalmas megszólítást. De hát hiába, ő szánta meg Marit, az ő lelkén szárad a házasság, neki kell barátságosabbnak lennie.

– Isten áldjon meg, fiam – mondta maga a gazda is, akinek idáig mindig a napszámosokkal volt dolga, ha a jövendőbeli véletlenül a szobában érte. Ma azonban kiböjtölte mellette a délutánt. Ha már az övé lesz a Mari, meg kell adni neki a becsületet. Ne mondhassák, hogy azért nem becsülte meg a lányt, mert az apja így meg úgy. Mert hogy nem fogja megbecsülni, afelől bizonyos volt. Ki hallott ilyet, hogy egy derék pógárlány soférhoz menjen. Kapott vóna ez, amilyen szép szál, magához valót is, de hát ilyen a fehérnép. Ő már nem bánja. A lány kereste magának. Ő csak sajnálja, mert ez volt a hét gyerek közt az utolsó, és más jövendőt gondolt neki.

Megszorította a sofőr öklit, végigsimogatta a leánya megsoványkodott, kerek cigányarcát, s valami olyat érzett, amit ha szavai lettek volna, így fejez ki: hát kirepülsz, én kis galambom, s azzal már rá is neszezett a lovakat itató szolgalegényre, mit sajnálja a derekát, nem látja, hogy nincs a lovak előtt víz.

A fiatalok nevetgélve mentek végig a tornácon, ki a kisajtóig. A lány a kisajtón belül maradt, ahogy illett, a fiú kívülről könyökölt rá a kapu fájára, így diskuráltak egy darabvást. Az örömanya, amennyire már örömanya volt szegény, a konyhaajtóból nézte a veje délceg járását; ha nem is nagyon volt ínyére, hogy a Mari soférné lesz, az asszonyféle helyesölte a választást. Még a karját is milyen akkurátusan teszi a Mari derekára, érthet hozzá, az ilyen kitanult. Csak sofőr ne volna. Hanem hát nem olyan mindennapi sofőr ez, s ebben megnyugodva maga alá kerítette a kissámlit, ölébe vette a vájdlingot, hámozta a krumplit, s a legényfiaira gondolt, hogy azoknak milyen feneketlen a gyomruk.

– Aztán szép lesz-e az én kis asszonykám? – kérdezte a sofőr azon az indokolatlanul is huncutkás hangján, amivel a parasztlányok szívét megejtette. Szép, fekete, ösztövér fiú volt, s a kötekedő bajuszkája alól két nedves, piros ajak ingerkedett a világgal. – Mert azt akarom, hogy a gróf is elkápráddzon tőled.

– Hát csakugyan a gróf lesz a tanúd?

– Hát! Talán azt hitted, viccülök. Nem úgy szeret az engem. Úgy teként az engem, akar a barátját.

– Én azt hittem, csak úgy mondod.

– De komolyan. Már a hízót is beállította. Azt mondja: azt akarom, hogy meg legyen velem elégedve az asszonyka. Hát csak azért mondom, hogy te se hozz rám szégyent.

– A fehér ruhámat együtt vettük. A polgárira meg az lesz rajtam, az a szürke selyem.

A fiú összeráncolta a homlokát, és elgondolkozott. Ruhaügyekben, az elegancia kérdésében ő volt az illetékes.

– Amelyiket Fehérvárt vettétek?

– Az.

– Az jó lesz. Ahhoz a kalapod is passzul.

– A kalapom?

– Az.

A lány elnevette magát. Csengőt, jóízűt nevetett, de úgy, hogy átérzett a csengésin az a parányi zavar, amit betakart vele.

– Csak nem gondulod, hogy kalapba megyek a községházára? Ki is csúfulnának.

– Már mért csúfulnának ki! Ezután úgyis kalapban fogsz járni.

– A kastélyban, az más. Itt kicsúfulnának a lányok. Hogy nekik akarok hencegni.

– Mit törődsz te a lányokkal? Csak nem vihetlek a gróf elé hajadonfőtt. Nem vagy te summás vagy szolgáló.

A leány csillogó szemét bepárázta a zavar. Nem merte tovább feszegetni a dolgot, de tudta, hogy itt valami nem klappol. Abba az apja is beleszól, de még az anyja is, pedig az nem húzódozna a divattól. Igaz, nem olyan nagy dolog az a kalap, ha ő úgyis úriasszonyféle lesz. De ismerte az itteni népet. Az asszony testvérei búgnának össze legelébb, hogy hú, a Mari meg már nem tudta bevárni, amíg a kastélyba kerül, már itt a fejére tette a kalapot. De hát a vőlegényit sem akarta megbántani. Ha nem is árulta el, de a szíve fenekén nagy respektusa volt előtte a sofőrnek azon felül is, amit a szerelem csöpögtetett belé. Sőt, talán ez a respektus volt a nagyobbik. Mert hisz szép, derék legény udvarolt neki más is, az Erdélyi Jani tán szebb is volt, hanem a sofőr, az más. Már maga a gróf gyönyörű sárga autója, amin ki tudja, miféle országokon suhantak át. Meg az is, hogy a gróf annyira megbecsülte. Mintha csak a titkárja lett volna. Mondják, az apja a kommunizmus alatt a gróf életét mentette meg, hát a fiának akarja visszahálálni. Három szobájuk lesz, a bútort is a gróf adta bele, neki csak a hálót kell belevinni. Egész úriasszony lesz a Jani mellett. Az Erdélyi Jani, az valóság volt, a Feri az álom. S ő már a falu új nemzedékéhez tartozott, amelyiknek legalább az asszonyfele lassan-lassan fogékony lett az álmok iránt. Hogy őt egy kérges ujjú paraszt simogassa. A Feri még az olajat is lemossa a keziről, benzinnel mossa le, és manikűrözteti az ujját. Hanem a kalapból, abból baj lesz.

Feri a Mari hallgatását elintézésnek vélte, nem is akarta tovább feszegetni a dolgot, hadd szokja meg az asszony, hogy itt az ő szava ellen nincsen apelláta. A Mari nem mert szólni. Semmi sem olyan nehéz egy nőnek, mint azt bizonyítani, hogy ő nem olyan úr, mint amilyennek a vőlegénye tartja. Tűrte, hogy a Feri bolondságokat suttogjon neki, s míg a legény torka átforrósodott, az ő fejét, mint vasabroncs, szorította a kalap, ami holnap nem lesz rajta.

Még vagy egy negyedórát sutyorogtak, akkor Feri megcsókolta a Mari kezit, ez is olyas bolondság volt, amit az apja nem állhatott, de amire a Mari határtalan büszke volt, s nagyokat csapva pálcájával a puha bőrcsizmára, nekivágott az országútnak. Mari visszatámolygott a konyha elé, odatámaszkodott a pitvar meszelt oszlopához, és nézte az anyját, amint a krumpliról az S és E betűk mindenféle változatát hámozgatta.

– Édesanyám – szólalt meg kisvártatva a leány bizonytalanul, mint aki egyszál csónakban a viták beláthatatlan óceánjára ereszkedik.

– Mi az, Mariskám? – kérdezte Sebestyénné, aki a krumplihámozás monotóniája közben lassan beleringatta magát abba a megilletődött, siránkozó, kikísérős hangulatba, amiket temetésre vagy férjhez menő lányuk búcsúztatására öltöznek fel öregebb parasztasszonyok. Máskor csak Mari volt a lánya, most Mariskám. Máskor „tedd ezt”, vagy „mit háborgatsz”, vagy „hol maradsz már” jött utána, most egy bánatos sóhajtás, amilyet mészárosnak küldött bocija után sóhajthatna a tehén, ha tudná, mi történik a magzatával.

– Édesanyám, tudja, mit akar a Feri?

– Mit, édes leányom?

– Azt mondja, hogy a gróf lesz a tanúja. És hogy a gróf elé nem állhatok, mint egy summáslány vagy szógáló.

– Dehogy állsz, galambom. Elbocsátunk mi téged úgy, hogy elvádulhat.

– Az ám, de…

– Nem elég finom a ruhád? Száz pengőbe gyütt métere. Különben is ő választotta. Apád mondta, menjen ű is el, nehogy panasza legyen. Bizony, az Örzsi meg a Juli ura oda se szagolt a stafírungnak. Az kellett volna! De mondok, egy ilyen sofőr.

– Nem is a ruhával van a baj. A kalappal.

– A kalappal?

– Az. Azt akarja, hogy kalapban menjek a községházra.

– Kalapban?

– Abban.

– No hát, arról csak tegyen le. Apád a világból is kiöl. Meg igaza is van. A mi házunkból mi úgy eresztünk el, ahogy fölneveltünk. Minekünk kalap nélkül is jó voltál. Ha neki kalappal kellesz, mi megvettük a kalapot is, de ebben a házban föl nem teszed.

– Jaj istenem, ebből baj lesz. Ha a Feri megharagszik.

– Dehogy haragszik, Ha a kalap kellett neki, akkor ne kért volna parasztlányt.

– Nem is ővégette. A grófért. Neki így is jó vagyok. De hát a gróf lesz a tanú. Én azt hittem, csak bolondéroz, és a végin is az ispánt híja el, mert avval volt jó barát az apja. Hát most mondja, hogy a gróf lesz.

– Az?

– Az. És a gróf megsértődne. Vagy azt mondaná: hát csak ilyen lányt tudtál szerezni, Feri, akinek még kalapja sincs?

Az öregasszony leejtette a kis kést a tálba, fölállt, a vájdlingot a tornác könyöklőjére tette, s a krumplihajat kisöpörte a kötényéből. Az öreg Sebestyén is bebotorkált az istállóból. A sárvason lepucolta a csizmáját. Jó soká pucolt, s nagyokat hümmögött közbe, oldalt-oldaltpislantott a leányra, szeretett volna valami becézőt mondani, hogy holnapután este ki lesz az ő legkisebb bogara, de a fene egye meg, nincs ínye szerint a házasság, mit beszéljen akkor róla. Hogy visszajöhet, ha elveri az ura? Hát csak az asszonynak szólt oda:

– Elüzentél a böllérnek?

– El. Kora hajnalban levágja a disznót.

– Hát csak azért.

Azzal beballagott az első szobába, hogy elrakja az ivószerszámot, amivel a jövendő vejét traktálta. Mari oldalba lökte az anyját.

– Most kérélje meg.

– Én?

– Maga. Hogy nem a Feri, de hát a gróf miatt.

S olyan igazi gyermekszorongás volt a hangjában, hogy az asszony szó nélkül utánafordult az urának. Igazis, még holnap ország-világ előtt kapnak össze.

Mari egyedül maradt a tornácon. Az anyja sámlijára ült, és a kezét tördelte. Megrebbent lelkiben már látta a két férfit, amint egymásnak esnek. Hát neki még az az öröme se lehet meg, ami más lánynak, hogy békességgel menjen ahhoz, akit szeret. Szinte haragudott az apjára. Mért is ellenezte a Ferit? Csak amért nem paraszt, mint ő? Hát mindennek úgy köll maradni, ahogy volt. Hja mert a régiek! Mert a régiek azt mondták. A régiek így csinálták. A régiek azt se tudták, mi az autó, meg mi az a sofőr. Nem maradhatott ülve; ide-oda téblábolt csak a tornácon. Az anyja se tud a sarkára állni. Biztosan csak köntörfalaz az apja előtt. Hogy hát bizony, Jóska, igazad van, de ha ez a lány már annyira akarja. Meg én is mondtam neki. Mert, jaj, hogy ő ki ne essen a becsületből. Ahelyett, hogy megmondaná. S hirtelen olyan kíváncsiság lepte meg, hogy a háta is beleborsódzott. Odasomfordált az ablak alá, s mintha a tornác könyöklőjire futó sarkantyúvirágot vizsgálgatná, hegyezte a fülit, hogy mi szivárog ki bentről.

– Tőlem a herkópáter is idejöhet – kiabált az apja. – Ebben a házban én parancsolok. Állt volna össze valami szobalánnyal. Arra minden elhányt rongyot ráaggathat. De hogy engem is nyújtóztattak volna ki, amikor rád hallgattam! Hogy a más cselédjinek a szógálója legyen a leányom. Ki parancsul abbul, hogy megy a községházra? Ahogy az apja elbocsátja.

– Hát persze hogy úgy – sopánkodott az asszony a meggyőzés igen kis reményével. De a férfi tovább föcskendezte a fél év óta belé torlódott keserűséget. – A lányom nem köll hajadonfőtt. De a föld, amire mezítláb járt ki, az köll neki. Van esze. Utálom, amelyik férfi így riszálja magát. Látja az urától, azt ő is úgy csinálná. De belőlem nem csináltok falu csúfját. Így is eleget röhögnek rajtam. Azt hiszed, más nem veszi észre, hogy mért pártul annyira a gróf egy nyomorult sofőrt. Azt hiszed?

– Mért? Hát az apja miatt.

– Az ám. De mást beszélnek.

Mari elborzadva húzódott vissza az ablaktól. Az udvar felül valaki hangos jó estét köszönt. A bátyja jött meg a barátja, az köszönt oda neki. Nem leskődhetett tovább. Ugyan, mit beszélnek a Feriről. Persze, irigyülik őt a büdös parasztok, amért a gróf úgy segélli. Megrontanák az örömit. Mert lakást vett nekik, és hízót állított be, egy svájcert is ígért, s nászajándékul rádiót kapnak tőle. Hát kell, hogy beleköpjék a boldogságába a maguk nyálát. Igaz, a minap a Kovács Erzsi is mit mondott, amikor dicsekedett neki. Hogy talán fia a grófnak a Feri. Elgondolkozott. És ha az. És ha az! Mari az új világ leánya volt, s szinte beleborzongott, hogy a Feri talán igazán a grófnak a fia.

A pince fölé hajló szederfa mögött kialudt az alkonyi ég utolsó parazsacskája is. A fa, a pince, a pince melletti farakás egyszerre megsúlyosodott, bizonytalan lett, s a bozót felől hosszú sóhajtás hallott. A konyhában fölsrófolták a petróleumlámpát, a négy fiú s a szolgalegény totykos csizmáikkal a konyhaajtó elé csoszogtak. Mari is bement, hogy föltálaljon nekik. Az apja még nem jött ki. Az anyja a tűzhely mellett állt. A karikával babrált, s a lyukon át kicsapó láng bíborában káromkodott. Olyan volt, mint egy boszorkány. A fiúk a kanalakat csörgették, valamelyikük valami bolondot mondott, s nagyot kacagtak rajta.

– A Ferinek köll engedni – motyogta Sebestyénné, míg a fiúk krumplikásáját a jó hagymás zsírral végigcsurgatta. – Tudod, milyen apád. Hajaj, ölöget veszkülődtem vele. Beszélj a Ferivel, mihást idejön. Az is belenyugszik. – Többet már nem is mondhatott, sürgette a kása. S aznap nem is esett szó a kalapról.

Mari ezen az éjszakán nem aludt a szüleivel, mint idáig. Az első szobában vetettek neki ágyat. A sublódra kikészítették a menyasszonyi ruháját, a fogason ott csüngött a selyem ünneplője. S amint a fejét a tarka cihás párnába fúrta, a gyertya hol szűkülő, hol táguló fényinél a sublód előtt álló brókátcipellőre bámult. Azokban a cipőkben fog ő a templomba menni. Eszi a lányokat a penész, olyan szép lesz. Minden olyan jó volna, csak a kalap! Még hallotta az ablak alatt elnyikorgó első takarodó szekereket, amikor virradat felé egy órára elaludt. Azt álmodta, hogy gyerekek megint, és bótost játszanak. A szalmakazal aljában. Tök volt a marhahús, homok a cukor, és sárból formált gombócok a kenyér. A Pali öccse meg az Erdélyi Juliska meg az Erdélyi Jani voltak a vevők. Akáclevél volt a krajcár, az eperlevél a koronás. S ő már minden pénzüket elnyerte. S akkor ő azt mondja: eriggyetek, nem játszom veletek, én királyné vagyok. S fogta a fél tököt, és a fejére nyomta, hogy az a koronája. És szaladt föl a háznak, hogy ő a királyné. De a házban akkorra tenger nép volt. Szegény Palit temették, aki közben mintha meghalt volna. Épp a tisztelendő úr imádkozott a koporsó felett, s mindenki őt figyelte, amikor odaért. Az anyja kumkod, meg mindenhogyan pirongatja, hogy vegye le azt a tököt a fejiről, de ő nem tudja. Akárhogy erőlködik, a tök a fején van. Akkor az apja is elé áll, s a nagy harcsabajusza alól, amelyik most megint olyan nagynak tűnt fel, mint gyerekkorában, szidja őt, hogy erre volt eszed, a tököt a fejedbe dugni, te cábár, meg más ilyesmit. Ő térdre esik, csuklik, sóhajt, úgy könyörög, hogy csak most bocsásson meg neki. De az apja hajthatatlan. S csak megmakacsul benn, hogy hagyják a fejin a tököt. Úgy kell neki, minek akart királyné lenni.

Arra ébredt, hogy kétségbeesetten szorongatja a fejit, az anyja meg kőtögeti.

– Mit rísz, Mari?

Mari zavaros szemekkel bámul az anyjára.

– Hát hogyne rínék, édesanyám. – Majd egyszerre elneveti magát: – Látja-e, mit álmodtam? – Aztán megint csak elkomolyodik. – Hány óra?

– Hat, kis szógám. Hat óra van – s ezen meg Sebestyénné pityerkedik el. – Hát ennek a napnak is föl kellett virradni – motyogta kenetesen. – Ezt is meg kellett érnem, én kedves galambom. – S odaborult a lánya vállára, és nagy hápogások közt sopánkodta. – Hogy téged is leszakítsanak rólam. – Mari ott feküdt az anyja karjaiban, de nem tudta átengedni magát a zokogás édes áramának. A kalap motoszkált az agyában. Juj, csak ezen legyek túl, gondolta. S mindgyárt hozzágondolta: csak ebbül a büdös házból kikerüljek.

Megfeledkezett róla, hogy utolszor ébred lányfővel, és utolszor találja magát a szülői házban. Csak a kalapra gondolt, s az elkerülhetetlen veszekedésre. Hagyta, hogy az anyja fölöltöztesse. Még a didergős lábára is az anyja húzta a lakkcipőt. Szegény kis virágom. Sose lesz ilyen dolgod, sopánkodott az asszony. A lánytestvérei is eljöttek, az Örzsi meg a Juli, s azok is nagy rívással estek a nyakába, hogy szegény testvérünk. De már azon minutában a lakkcipőjét nézték, hogy az milyen jó lakk, meg a selyemruhája selymit tapogatták.

– Én a jegyző elejbe is abban mentem, amiben a templomba – mondta Örzsi. – Akkor még nem volt ilyen világ.

– Mért mentél paraszthoz? – zsörtölődött a Juli. – Mentél vóna te is ilyen úrhoz, mint a Marink, akkor neked is került volna.

Mari süketen állt a szánalom és irigység záporában. Máskor piros arca viaszsárga volt, s parazsas szemei meghideglelősödtek.

– Azért nem kell úgy félni – motyogta az Örzsi, aki a rosszabb szájú volt. – Mink is voltunk ilyen helyzetben, azt mégis itt vagyunk.

– Juj, de ronda vagy te, Örzsink – motyogta Juli, s a szája elé gyűrte repedt körmű, cserzett öklit.

– Az ám – kezdte az öreg Sebestyénné –, a Feri meg azt akarja, hogy a polgári esküvőre kalapban menjen.

– Kalapban? Hát igaz, aki nagyságos asszony lesz – gúnyolódott az Örzsi.

– De én el nem megyek veled – háborodott fel Juli.

– Az apjuk sem engedi – vigasztalódott az öregasszony. – A Ferinek le kell tenni róla.

Azonszóra szép, úri homokfutó állt meg a kapu előtt.

– A Feri – lelkendezett Örzsi –, de hogy ki van agyusztálva.

Csakugyan a Feri jött, szmokingban, a gomblyukában egy kis mirtuszág, mintha maga a gróf volna. Nagy fehér csokrot hozott a menyasszonyának, csupa La France rózsa, a gróf virágházából. Mari reszkető kézzel babrált a csokorral, azt se tudta, mit kezdjen vele, egyre a kalappal vesződött.

– Hát egy csókot se kapok – kérdezte az uraktól tanult hangján a sofőr. A leányoknak, de az öregasszonynak is kívül akadt dolguk.

– Aztán szólj ám neki – súgta Sebestyénné –, nehogy induláskor kapjatok össze.

– Ejnye, de sápadt az én kis galambom – mézeskedett a sofőr, gyöngéden átkarolva a menyasszonyát. Mari meg se mukkant. Kinn haragosan dudált a szél.

– Rossz idő van. A nap süt, a szél meg fú.

– Te, Feri!

– Mi kell, galambom?

– Édesapám nem engedi a kalapot.

– Nem engedi? Mesebeszéd. Majd beszélek vele.

– Az istenért, csak te ne. Azt mondja, ha így szerettél meg, hát így is vigy el.

– Lárifári. Itt nem rólam van szó. Hol van édesapád?

Az öreg nem sokat kéretett magára. Ha már elkezdte, tisztességgel kellett befejeznie. Hozta a pálinkát, hogy megkínálja vele a vejét. Az a koccintás után kirukkolt.

– Hallom, édesapám ellenzi, hogy Mariska kalapban esküdjön.

Az öreg fölütötte a fejét. Hogy az ő házában vonják őt felelősségre, hogy mit ellenez, meg mit helyesöl. Ez a cseléd! Akinek csak a földért kell a lány, meg hogy polgárnak számítson. Végigmérte a fiatalembert.

– Ellenzem.

– Márpedig értse meg, édesapám. Nem énértem, de…

Az öregnek ez az „értse meg” még jobban a szívibe ütött. Hogy ez a taknyos biztatja őt, hogy értse meg. Mintha ő nem értené úgyis, amit ez meg akar értetni vele. Hát miféle buta parasztnak gondolja őt, hogy így merészkedik vele. A konyhában a főző asszonyok kacarásztak, csupa sógorné meg komaasszony. Visszagyúrta a haragját. Hogy hirdessék a faluban.

– Értem én, fiam. A te asszonyod, te rendülközöl vele. Ha kalap kell, hát kalap lesz a fejin. Az ajtóm előtt fölteheti a kalapját, de az ajtómhoz vissza ne gyűjjön benne.

De erre már a vőnek is arcába szökött a vére. Micsoda buta állat ez, hogy juszt is, csak azért is. Hogy megmutassa, ki az úr. Ha most enged, sose lesz becsülete a felesége előtt. Fölvonta a vállát, és ingerülten vetette oda:

– Nevetséges.

No, de erre az öregben is elszakadt a gát.

– Nevetséges vagy nem nevetséges, megmondtam. Te vagy a gyerek. Ehhöz tartsd magad.

Mariska nem bírta tovább. Azt hitte, most mindjárt egymásnak esnek. Szaladt ki, zokogva, a főző asszonyok közé. Az anyja vállára esett, úgy sikította.

– Hogy édesapám is milyen! Hogy édesapám is milyen!

A sofőr is kijött. Nagy ágálva magyarázta az igazát. S hogy ő most már azért sem enged. S nem hagyja magát kinevettetni. A főző asszonyok, testvérek egy szálig az apa pártján voltak, de egyikük sem mert meg se mukkanni. Hátha csúnyául tesz velük. S már előre viszolygott a hátuk a botránytól, milyen nagyszerű lesz vasárnap délutánokon, ha összejönnek, a Mari esetjit tárgyalni. Sebestyénné bölcshöz illőn fogta föl a helyzetet. Odaintette az asszonylányát.

– Hozd ki, Örzsi, a kalapot. A kalap kell neki, itt a kalap.

Sebestyén Mari szép ezüst ruhája fölött szerény krémkalapban lépett a tornácra. Igen egyszerű kalap volt. Ruhából, harisnyából, cipőből a legpazarabbat vetette meg, de a kalappal óvatos volt. Az éppen csak hogy kalap volt, de épp elég kalap ahhoz, hogy a mézesheteit megkeserítse. Az udvaron ott állt a Petheséktől kölcsönzött hintó, küllője, s lehajtott födelének a széle, de még a szerszáma is fölvirágozva. Hej, nem így készült ő ebbe a krizantémus hintóba szállni! Majd elalélt. A tornácon szélroham dudált végig, Mari úgy érezte, mindjárt elkapja, olyan gyönge volt.

A kocsiban még egyszer nyakába borult a sofőrnek.

– Feri, gonduld meg magad.

De a férfi ingerülten hárította el magáról az esdeklő testet. A Pali gyerek, aki a bakon ült, bosszúsan hátraszólt:

– Nem érünk rá.

S belecsapott a lovak közé. Így indult el Sebestyén Mari, a sofőr felesége, az esküvőjire.

Akasztófavirág

Táguló témakör

Télemakhosz

Pali szívét már a csengő is megfagyasztotta. Aznap reggel vagy ötödikszer. Az agyával percre tudta: tizenegy tíz, akkor robognak be a Keletire. Horthy is ott lesz, nem jöhet se előbb, se utóbb, de az idegei, a gyomrát, szívét, a gégéjét fogó gyeplők semmit sem tudtak, várakoztak csak résen álló nagy feszültséggel, hogy minden hangra, érintésre felágaskodtassák paripáikat.

Kálmán dugta be magát, a nagybátyja, három aranyrozettás vasúti, most karhatalmi parancsnok. Asszonyosan molett alakját tartalékos tiszti strammság sámfázta ki. Huszonegy őszén vagyunk.

– Mit szólsz hozzá, beszéltem az öreggel. Felhittam az amerikain a kollégámat, ismered a Reiszet, Győrben forgalmista, mondja, hogy épp ott áll a fogolyvonat. Kapok rajta. Te öregem, mondom, nem hívnád ide a sógoromat, Horváth József tanár, a legöregebb a transzportban. Rátalálsz, az egész feje kopasz. Egy perc múlva ott volt az öreg. A borbélytól húzták elő. A szakállát nyíratta le, mert az Irma megírta neki, hogy szakállal haza ne jöjjön. Szegény öreg. Isten bizony, én nem vagyok érzékeny, de majd elsírtam magam. Tizennégyben éppen így telefonáltam Homonnára neki, emlékszel, amikor a Kárpátokba vitték. Néz az őrnagyom, mi az, Kálmán, te sírni is tudsz. Ismer, hogy milyen nagy bohém vagyok, nem tudta elképzelni, mi ütött belém, hogy belebőgök az amerikaiba… Igaz, reggel beszéltem az öreg Sándor bácsival.

– Na, volt Csóton?

– Igen, minden további nélkül beengedték. Megmondta, hogy a bátyja, és beengedték. Itt adtunk randevút, csak a lánya bútora után néz. Azt tudod, hogy a Juliska menyasszony?

Pali türelmetlenül, hogy ez is érdekelhet valakit: – Hogyne… Mit mond? milyen apuka?

– Hát megöregedett, de azért nem olyan rettenetes.

– Igaz, hogy alig jár?

– Afenét… Egész rendes, csak hét év nagy idő, az meglátszik rajta. Rajtunk is meglátszik. Ő meg majd miránk mondja, hogy megöregedtünk.

Móra Kálmán szeretett optimista lenni; ez megkímélte a sopánkodástól, ami ártott az étvágyának. Pali a fonákja volt. A színöröm kuglófában is megtalálta az aggodalom keserűmanduláját.

– Nem tudom, nem haragszik-e, hogy nem utaztunk le Csótra?

– Igen, az megint anyád eszméje volt, senki se merészkedjen Csótra. Az öreg Sándor bácsival is összeveszett, hogy minek mászkál oda, úgyse engedik hozzá. Vesztegzár, így meg úgy. Attól félt, hogy pletykálkodni fog. Csak nem képzeli, hogy valaki hét év után első nap ilyennel traktálja az öcsét.

– Hagyjuk ezt, Kálmán.

– Jól van, én nem rontom el a te ünnepi hangulatodat, isten őrizz. De ahogy az Irma gondolkodik, nem tudom, mi lesz itt. Neked kéne a lelkire beszélni. Az ember reménykedett, hogy legalább most, most végre, felhagy avval a tacskóval. De nyakra-főre együtt látni azóta is. Azt hiszi, nem kerül az ura fülébe? Mitőlünk ugyan nem, hiába gyanakszik a feleségemre. A gyerekeim boldogságára mondom neked, Pali, a Terus meg én is csak szépítjük a dolgot. Az embernek végre is nővére. Nekem se dicsőség, ha az asszonynővéremet a Zugligetben látják avval a nyálasszájúval. Bocsáss meg, Pali, téged se értelek. Férfi vagy, vagy nem vagy férfi? Én a te helyedben leszámoltam volna avval a kölyökkel.

Pali tehetetlenül szégyenkezett.

– Ugyan, mi közöm nekem ahhoz?

– Mára, remélem, eltűnik a tisztelt úr? Amilyen tolakszi, még bedugja a képét.

Az előszobaajtóban megfordult a kulcs – Horvátné állt a lábtörlőn. Előbb az egyik, aztán a másik szatyrot nyomta az előszobába. A gumikabátjának a manzsettája beleakadt a kilincsbe, dühösen ráncigálta, így meg a könyökét vágta a másik ajtószárnyba.

– A kutyaúristenit!

– Így kell káromkodni, amikor az urad Szibériából hazatér? – feddte meg tréfásan az öccse.

– Bele kell dögleni a büdös sok szatyrozásba. Ez a három emelet, azt hiszi az ember, sose ér föl. Sokra megyek az urammal. Nekem ezután is főzni, takarítani kell. Csak eggyel több, akit kiszolgáljak.

– Magad se gondolod így, csak a szád jár. Olyan ember, mint Jóska.

– Olyan ember, olyan ember, abból én nem haraphatok. Kétezer korona, meg lehet abból élni? Meg ám, majdmegmondommi. Hazajön, és egy darab rongya sincs. Mind elhordta a fia. Miből öltöztetem föl? Abból a kétezer koronából? Abból egy nadrágra se tellik.

Kálmánt elöntötte a szimplán jólelkű ember fölháborodása.

– Na, ami azt illeti, arról cseveghetnénk. Elvégre, aki zsúrokat tud adni…

Ez érzékeny pont volt. Horváthné arca dühbe, az orra hegye meg a szemhéja sírásba vörösödött.

– Azt tudom. Azt irigyelitek. Hogy egyszer én is jól mertem lakni. Hét éve veszkődöm egyedül. A legjobb hét esztendőmet. Gyönyörű fiatal asszony voltam, amikor az uram itt hagyott. Nem tudom, ültél volna te Szibériában, viselkedett volna-e úgy veled a feleséged? S most, hogy egy kis pénzhez jutottam, már irigykednek. Bánja a fene, ha elúszik is, amit a mátyásföldi házamért kaptam, én nem nyomorgok többet. Eleget strapáltam magam. Fürdőbe kellene járnom, tönkrementek a lábaim a lépcsőzésben. Keres annyit az én uram? Bánja a fene, megesszük, amink van, aztán elmegyünk legelni.

Ruganyosan járkált ide-oda, konyhából kamrába, külön vájdlingba rakta a húst, kerek szakajtóba a tojást, tálcára az almát. Negyvenegy éves, de nagyszerűen konzervált nő volt, csak az arcát savanyította el örökölten beteges lelke, az idomai frissek, csaknem leányosan gömbölyűek.

– Azt, hogy van egy kis társaságom – azt irigyelitek? Ne félj, tudom, hogy a fiamat is a feleséged heccelte fel. Hogy én zsúrokat adok, neki meg menzázni kell.

Pali utálta a diskurzust. Szégyenkezett. A bátyja előtt az anyjáért, az anyja előtt a bátyjáért és magáért mindenki előtt.

– Engem hagyjon ki. Engem senki sem heccelt fel. Engem nem lehet fölheccelni.

– Ne beszélj. Figyelmeztettek rá. Úgy látszik, féltékeny rám a Teri. Láttam, rosszul esett neki, hogy Lackovics a zsúron velem foglalkozott.

– Féltékenységről kár beszélni. Lackovics, elég szégyen, a barátom volt, megfordult nálunk, bár rúgtuk volna ki. De hogy a feleségem törődött volna vele… Több az esze, semhogy egy ilyen taknyossal szóba álljon. Egy modortalan, hencegő, jellemtelen fráter.

Horváthné fejében jól megfért egymás hegyin a szenvedély eksztázisa és a körültekintő okosság. Nem kelt Lackovics pártjára, csak odavetette:

– Lackovics nem rossz fiú, nagy gyerek, nem az, aminek hiszitek.

Amint kiejtette a nevét, lányos szelídség gyúlt ki rajta. Palinak jobban fájt, mint az előbbi dühroham.

– Mért nem mentek be – szólt Horváthné békülékenyebben. – Van egy kis cserribrendim, Kálmán, te szereted.

Kálmán csakugyan szerette a cserribrendit, két kupica snapsz közt még a testvérnénje viselt dolgait is hajlandó volt más színben látni. Meg is indult az ebédlő fele, az ajtóban megkérdezte: erre, noha mindennapos volt Irmáéknál, nyelvét csettegette, az öccsét paskolta, egész lénye a kiengesztelődés csillagzata alá csúszott, amikor a csöngő a kellemes perspektíva elől váratlan elcsavarta.

Lackovics volt egy demizsonnal. Legalább ötliteres.

– Hát maga mit hoz? – örvendezett föl Horváthné. Azt a legkellemesebb hangját szedte elő, melyet csak Lackovics és a bejárónője tudtak reszelősen maradt gégéjiből kicsalni.

– Egy kis toroköblítő, a gríz egye meg – Lackovics a szája fölé feszítette a tenyerét, olyanformán, ahogyan a tengerészek szokták a homlokuk fölé; amúgy is harcsaszáját a füléig húzza, s gömbölyű fejét a jól sikerült fiú mosolya öntötte el.

– Ugyan, és maga cipelte? Menjen, maga gyerek.

– Gondoltam, kérem alázatosan, abból az örvendetes alkalomból, hogy nagysasszony kedves férjét ismét körünkben tisztelhetjük, én is hozzájárulok a családi ünnepély fényének csekély emeléséhez.

Széltiben nőtt, parton magas emberke volt, abból a fajtából, akit úgy dicsérnek, kicsiny a bors, de erős. Képe pestiesen szőrtelen. Modora a cirkusz-zoli és a nagyvilági gavallér modorának keveréke. A nők jópofának hítták, azaz sokat megengedtek neki. Szavait mosoly kísérte, amivel kétlelkűségét húzta egészen fölöslegesen alá, ilyesformán: én úgy beszélek, mint egy udvarias, felnőtt fiatalember – legjobb családok gyermeke, de alapjában vidám, sőt ötletes fickócska vagyok, akivel komázni is lehet.

– Igazán kár volt fárasztani magad – akart dühösködni Pali, de úgy jött ki belőle, mint tisztesség elhárítás.

– Ne besz – torkolta le Lackovics. Legvirágosabb kedvét ragok elhagyásával szokta kimutatni. – Elvégre és utóvégre.

– Hagyjad, hadd hozza. Van nekik elég – hangolta össze a kedélyeket Horváthné, aki büszke volt Lackovicsék állítólagos svábhegyi villájára és a hatalmas pincékre, melyekről barátja nem győzött beszámolókat rögtönözni.

– Szóra sem érdemes, nagyságos asszonyom. Na, de kérem… – Széles és rövid kisujját a szája szegletéhez illesztette, ami a szégyenkezés paródiája akart lenni. Horváthnét következetesen nagyságos asszonyozta, a bizalmasság árnyát se tűrte, sőt hódolón illemtudó volt, míg Horváthné őt a családnevét becéző Lackóval anyáskodta le.

– Gépről már gondoskodtam – fordult Kálmánhoz. – Három felvételt készítünk. Egyet, amikor berobog a vonat, nagysasszony kedves férje leszáll, a karok kitárulnak, függöny. Egyet a Keleti előtt: rokonok és a hazatért hős, családi együttes. A harmadikat itthon, ünnepi lakoma, a hős eszik, muri nagy gömbölyű.

– Jójó – torkolta le őket Horváthné. A harmadik felvételről eszébe jutott az ebéd és Kati, a bejárónő, aki még mindig nincs itt. – Hogy én egy büdös segítséget sem kaphatok. Nincs az embernek senkije, de senkije.

– Na, nee… – mosolygott rá Lackó, kerek fejét félrehúzta, és úgy nézett rá, mint valami haragos kutyusra, akinek lánc van a nyakán. Hatott.

– Menjenek már be. Annyi a dolgom, azt se tudom, hová nézzek.

Nagy, tisztán tartott szoba volt a Horváthné ebédlője. Kilencszáz körüli, soktornyú bútorok, a kredenc egész várkastély. Falvédők, terítők, futók, goblenek, perzsa- és szmirnaszőnyegek, párnák, függönyök rogyásig. Rákóczi elfogatása, mert a tanár úr történelemtanár, pompás fényképek egy idősebb, diplomata külsőségű úrról, az Irma édesapja, kiállításon kitüntetett fényképész. Egyik sarokban gyöngéd vízfestmény, virágcsendélet. Lackovics ajánlotta fel a nagyságos asszonynak szerény megemlékezésül. Saját. Zsúfoltság, rend és tisztaság. Míg Lackó meg nem jelent, a lakás volt Horváthné mindene. Olyan az Irma lakása, akár egy templom, mondták a rokonok. Egy-egy ügyesebb takarítónő valósággal szerelembe ejtette. Volt azoknak kávézás, dugdosás. Lackovics is nem utolsósorban a villanyszerelés körül kifejtett érdemei révén került a belső titkosok élére. Mindenre használható volt.

A három férfi, a világ három sarka, odatelepedett a plüssterítős asztal mellé, a bőrkötéses album köré. Kálmán, aki idült közlékenységben szenvedett, sehogy sem akadt rá arcraktárában a hidegen elutasítóra, a közönyös-szórakozottat volt kénytelen kikölcsönözni, azt, amelyiket társaságon kívül, önmagával szemben szokott hordani. Lábát szétvetve ült, kis gömbölyű kezeit a combjára nyugtatta, székét az ablak felé fordította, és a madeira-angyal szárnyáról találgatta, mi lehet. Pali konokul, leütött fejjel, rosszakarattal sunyított. Lackovics nem zavartatta magát. Megbirkózott ő elszántabb hallgatásokkal is. Palit firtatta.

– Na, boldog vagy? Hány éve nem láttátok egymást? – S hogy nem kapott választ: – Hét? Micsoda kis srác lehettél. Hányadikos voltál? Másodikos, ugye? Kis, rövidnadrágos kölök, és ma? Büszke lesz rád az öreg, a gríz egye meg.

Egy kis pauza. Kálmán rést hagyott a két fogsora közt, s közelítve-távolítva levegőt fútt ki. Búgott, mint egy igen halk sziréna vagy az ablak közé szorult dongó.

– Bizony, Palikám, rettenetes ez a háború. Mi is hárman voltunk fiúk a harctéren, az apánk meg ezredes. A Mackensen vezérkarába volt beosztva. Az anyánk reggeltől estig pakolt és drukkolt. Az volt az anya! Engem fölmenthettek volna, a Gaszton Gerő, a nagybátyám, országgyűlési képviselő, több ezer holdja van a Bácskában; de az anyám nem engedte. Lépést se tégy, Gerő. Legyen ő is ott, ahol az apja. Az igaz, hogy rosszabb helyen voltam, a gríz egye meg, a Doberdón és fenn Volhyniában, nyakig ültünk a pocsolyában, de hát jó anyag, kezicsókolom, ma is itt vagyok.

Szétmosolygott az urakra, csodálkoznak-e, hogy itt van. Két faszent. De a támadt csöndben az előszobából izgalmas párbeszéd ütött az ebédlőbe. Már amennyire Horváthnéval párbeszélni lehetséges volt.

– Nem bánom, én azt se bánom, ha mind odacsődülnek is. Tudom, hogy sok mondanivalójuk volt egymással. Énfelőlem összedughatják a fejüket, az én lelkiismeretem tiszta. Ha nem tetszik az uramnak, segíthetünk rajta.

Mély, rekedtes falusi hang.

– Na, felőlem nyugodtan alhatik az Irma. Én nem beszéltem semmi olyanost.

– Avval se törődőm, ha beszélt. Majd felvilágosítom én az uramat, ki az ő rosszakarója, én vagy a besúgói.

– Besúgó, besúgó! Maga mingyár azt tételüzi föl az emberrül, hogy nem tudom én, mi. Pedig elhiheti, Irma.

Őszinte, felháborodott tiltakozás ritt ki a szavából; a női hang is alábbhagyott.

– Nem mondom én magát. Ki mondta, hogy éppen maga. De vannak, engem figyelmeztettek rá.

Pali válla közé húzta a fejét. Ki figyelmeztette? A lelkiismeret?

– Sándor bácsi – örvendezett Kálmán. Segélycsapat érkezett. – Tessék beljebb kerülni, Sándor bácsi – és kitárta az ebédlőajtót. Olyan örömmel üdvözölte a sógora bátyját, mintha nem is aznap reggel találkoztak volna. A nála vagy húsz évvel öregebb gazdáról Igar jutott eszébe, ahol még hajdani, haj, boldog ifjúkorában vakációzott, amikor az érettségin elhasalt, s a sógora készítette el pótvizsgára. Volt egy lány, az csak parasztot engedett magához, ő felöltözött kocsisnak, és az igazi kocsis megugrasztotta. Így történt-e, elbeszéléseiben élménnyé így alakult, és hálás volt érte az igariaknak.

Paliban felszikrázott az öröm. Szerette ezeket a barna, meleg embereket. Zömök, vállas férfi volt a bátyja. Szesz és kommün eltétovították a járását, a haja is deresedett, de húsz év előtt a falu Széchenyije volt, úttörő és kezdeményező, s ez rá volt írva, mint hajóroncsra a hajdani óceánjáró neve. Pali az apjáról akart érdeklődni, de Lackovics beékelődött. Ceremóniásan, mély tisztelettel mutatkozott be, akárcsak a miniszterelnök állt volna előtte.

– Lackovics.

– Horváth Sándor vagyok, Igar községből. – Az öreg végigleste a fiatalembert. Micsoda kis dugasz – gondolta. Nem talált különbet az Irma. Naiszen. Ravasz gondolatok sétáltak a homloka mögött, hogy ez meg az Irma, ez a kis totykos. Akár a tök alsó a kártyából. Egy vicc jutott eszébe: az öles asszonyon erőszakot követett el a kis ember… Nem gondolta végig, még elneveti magát.

– Horváth urat már van szerencsém hírből ismerhetni. A kedves lánya sok kedveset mesélt róla. Apropó, hogy van a Juliska? Hallom, menyasszony. – Ez már a sebesféle volt Horváth Sándor úrnak. A nyáron fenn időzött a leány Pesten, a nagynénijénél, hogy majd szereznek neki valami jó partit. Össze is kerítették evvel a Lackoviccsal, az csapta is a szelet, Juliskának is tetszett, de a nagynéni „rági babának, eszi magának”, s Juliska azon kapta a szerelmes szívét, hogy a nagynéni elhalászta az udvarlóját. Hazautazott, s ott telesusmogta az atyafiságot, hogy ő nem konkurrálhat az Irma nénjivel, és eljegyezkedett a jegyzővel.

– Az ám – felelte Horváth Sándor kurtán.

– Na, és milyen ember a vőlegény? Remélem, megértik egymást?

– Szép szál ember – formulázta meg Horváth Sándor csendesen kétélű véleményét. A kis ember süket volt.

– Fő a megértés, kezicsókolom.

– Igaz, beszéltem apukáddal – fordult az öccséhez Sándor gazda. Olyan hirtelen rázta le nyelviről a kellemetlen témát, mint csizmáról szokás a sarat.

– Hallom. Megrokkant, ugye?

– Hát azt nem mondhatni. Akkora a szakálla, akár egy kozáknak. Mondom neki: te Jóska, nincs ebben valami? Aszongya, abbizon meglehet, Sándor.

– Nem panaszkodott?

– Nem az. Csak örült, hogy itthon van.

– Mégis, mit beszélt?

– Nem beszélt az semmit különöstég, csak hogy sokat nélkülözött. Meg kérdezősködött rúlatok.

Pali látta, ebbül ugyan nem szed ki semmit. De muszáj volt az apjáról beszélnie.

– Csak egy picurkát térjen magához, nagyszerű karriert csinálhat. Kilenc nyelvet beszél, az összes turáni nyelvekre rákapott valamelyest. Új elmélete van a magyarság eredetéről.

Az utolsó mondatra Horváthné is beserdült. A kredencet vatatta, de elkapta a szót, és nem állhatta meg, hogy vissza ne dobja, mint valami kigyulladt füleslabdát.

– Az, az. Azok a büdös turáni eszmék. Neki mindig előbbre valók voltak az eszmék meg az egyesület, mint a családja. Nekem megmondták. Már tizennyolcban hazajöhetett volna. De neki valami expedícióba kellett keveredni. Az őshaza. Maradt volna az őshazában, ha az előbbrevaló, mint én meg a fia.

– Ugyan, hogy tudsz ilyen meséknek felülni – csitítgatta Kálmán, kissé bizonytalanul, mert a sógor csakugyan furcsán komoly és lelkiismeretes ember.

– És ha úgy is volt – kapta fel Pali lelkesen a legendát. – Jól tette. Mikor kerül ő megint Mongóliába? Ha valakinek valami nagy fölfedezése van, semmitől sem szabad visszariadnia. Én csak tisztelem érte apukát.

– Akárki mondta is, Irma – vágta közbe Sándor –, nem jóakarója egyiküknek sem. Nem is olyan ember a Jóska. Jobb is, ha nem macerálja ilyesmivel.

– Ismerik őt maguk? Annak mindig a családja volt a legutolsó. Én éltem vele, én tudom.

Kálmán az óráját nézte: – Tíz óra öt. Cihelődhetünk. Inkább a peronon várjunk. Nagyszerűen kilobogózták, elsőrendű a büfé.

A karaván elindult. A három férfi már a lépcsőházban botorkált, az asszony még beszólt a konyhára, a kappansütés részleteit tárgyalta meg Katival, aki nála is jobban tudott mindent. Pali rá várt. A torkát nehéz drukk markolta. Irtózott mindentől, amit mások ellenében kellett megtennie vagy kimondania.

– Csak arra kérem, mamám, apuka előtt ne mondjon ilyeneket. Legalább ma ne.

Kicsiny, de fényes könnyei mögé két szorongó szem nyitotta a fájdalom fekete égboltját.

Horváthné habozott: támadás vagy könyörgés? Könyörgésbe burkolt támadás?

– Semmi közöd hozzá. Azt mondom, ami jólesik. Lackó – kiabált a férfiak után –, a kulcsaim magánál vannak?

– Parancsára, nagysasszonyom.

A villanyoson Pali Kálmán mellé került. A keserűség alól előcsíráztatta a maga kis hóvirágait.

– Akárhogy van, mégis ez az életem legboldogabb napja. Lesz végre valakim. Elmondhatom a terveimet, megoszthatom a reménységemet. Lesz két szem, amelyben méltón tükröződhetek. Gyerekkoromban is nagyszerűen megértettük egymást. Egy párt voltunk az anyám ellen. Amikor elvitték, egy őszibarackot evett utoljára, a magját becsomagoltam, ma is megvan. Azóta is, ha csirkecsontot törtem, vagy kártyában ki is jöhetett egy kártya meg nem is, föltettem a kérdést, hazajön apuka vagy nem. Egy kocsi hajtott előttem, ha elérem a sarokig, hazajön, ha nem, ott marad, és rohantam, mint az őrült. Ha páros a lépcső, hazajön, ha páratlan, nem. Mennyi drukkolás, amíg levél jött. Másfél évig egy sor sem. És most mégis itt van. Háromszáz név volt az újságban, a Rigába érkezettek névsora, én rápillantottam, és azonnal és csak az övét láttam. Képzelheted, az a boldogság! A bölcsészet folyosóján történt. Megszólítottam Kornis professzort, neki újságoltam el; addig sose beszéltem vele. A kollégákat is egész megbolondítottam. Történhetik itt akármi, van apám, művelt, nagy látókörű ember. Segítségére leszünk egymásnak. Az ő nyelv- és történelem tudása és az én írótehetségem. Úgyis királydrámákat akarok írni. Végig Szent Istvántól az utolsó erdélyi fejedelemig, tíz trilógia. Apuka összegyűjti az anyagot, én feldolgozom. Ma még föl sem tudom mérni az ő hazatértének a jelentőségét. Nem igaz?

– Hogyne, mindenesetre – bizonykodott a jóakaratúan semleges karhatalmi parancsnok. – Itt vagyunk, végállomás.

– Hogy elfecsegtem az időt.

Pali most jött csak rá beszéd és hallgató ég–föld távolságára. Kipirult, közlésre nyílt arcára rászaladtak a zavar rolettái. Egy óra múlva itt az apja, annak majd beszélhet.

A Keletit teleaggatták lobogókkal. Zöld gallyakból is csináltak néhány füzért, de azok elvesztek a kőcsarnok kongó ürességiben. Úgy aránylott az a fogolyfogadó egy-két zöld ág a nagy ürességhez, mint a magyar társadalom érdeklődő szeretete a háború csinálta közönyhöz. Az érkezési oldalon dobogó állt, a miniszterelnök, a társadalmi egyesületek és a püspöki kar képviselői onnét lejsztolják le tízórai virsli és ebédbifsztek közt fogadó szónoklatukat. Egy másik pódiumról a zenekar zúdít majd meghatottságot a rokonokba, akiket kordonnal tartottak vissza a peron elözönlésétől. Csak az ég ne lenne olyan ólmos.

Lackovics elmagyarázta a részleteket. Itt fog állani Horthy, itt a miniszterelnök, itt vonulnak ki a hazatért hősök. Az a sok asszony és gyerek! Van, aki nem ismeri az apját. Lesz itt sírás, kezicsókolom.

– A Budai Dalárda fog énekelni – hozott új híreket Kálmán.

– Igazán, ne mondd – örvendezett reszkető hangon Horváthné. A Budai Dalárda is! Színház nevelte idegeiben már ott volt a felhangzó ének, és meghatottság pirította ki finom orrcimpáit. Sándor bácsi zavartan szűkölt, mint a falusiak ekkora tömegben.

A kordonnál ismerősökre akadtak. Móráné, a Kálmán felesége meg Linder úr, a koma, hős és neje régi cimborája. Móráné még fiatal, de a pesti átlagnál testesebb nő, mellére fűzött hassal; gyanakodó pillantásokkal méregette a családias csoportot. Linder úrból fesztelenül folyt közvetlen természete.

– Szervusz, Irmus, hová mentek nászútra?

– Miféle nászútra? – Savanyú, biggyesztő mosoly somolygott ki a Horváthné szája csücskire: én ugyan mosolygok, de alapjában az élet tragikus áldozata vagyok, aki csak ilyen eredeti vén rókák kedviért engedek letargiámból, mint te is vagy, Linder koma.

– Illik egy kicsit nászutaznotok. Mindent újra kell tanulnotok. Szegény Jóska, kiéhezett ott Szibériában, nincs az a vőlegény, aki versenyezhetne vele. Hacsak valami burját menyecskét nem fogott magának.

– Ki is rúgom őt a menyecskéjével együtt. – Kormányozható kedély volt, ha valaki nem átallotta léhaságával terelgetni.

– Mi az, Lackovics, maga itt van? – helyezte el viperanyálát Móráné. – Eljött a családfőt fogadni?

– Mint a család őszinte tisztelője, hiszen tetszik tudni. Pardon, a fényképezőgép. A vonatnál találkozunk.

A bennfentes Kálmán átsegítette őket a kordonon. Néhány irigy megjegyzés röpült utánuk. A peronon előkelőbb nép sétált. Nagyon sok volt az idősebb, csúnya, vörös orrú hölgy, a karjukon is vöröskereszttel voltak megjelölve; arisztokraták lehettek, mert fiatal fiúkkal galoppoztak le-föl, mintha fontos dolguk lenne. A vonat a külső B-re fut; még van huszonöt percünk, állapította meg a szakmabeli karhatalmas.

Paliban sajátságos dolgok történtek ezalatt. Izgatott volt, de anyja vére, mint egy színházi gukkeren, figyelte is az izgalmát. Itt a pályaudvar. Félórán belül begördül a mozdony. Kiszáll az apja. Szibériában sínylődött, ahol ötvenfokos a tél, és az emberek az orrukra is kesztyűt húznak. Atlétamellű, ragyogó homlokú férfi, amilyen ő sohasem lesz. Milyen jó imádni egy ilyen nagy embert. Ő már hét éve imádja s már gyermekkorában is. Apuka mindent tud, az etruszkoktól a szumir nyelvészetig, de vív is, s a magas nyújtón megcsinálja a saslengést. Most talán nem csinálja meg. Hisz skorbutot kapott, egy évet sínylődőtt a tömlöcben, korpakenyéren és moslékon. Túsz volt, a haza áldozata. Megrokkant férfi, de a szelleme ép. Új elméletet hoz az őshazáról. Ott áll a Turáni Társaság egyik oszlopa. Talán épp érte jött ki, hogy lestoppolja az elméletét. Még egyetemi tanár is lehet belőle. S ő rögtön a karjaiban lesz. Nem vagyok árva. Van édesapám, van édesapám.

Többször elismételte, csak hogy felzaklassa az idegeit. Nem találta elég feszültnek, izgatottnak magát. Gondolatai félrecsúsztak a fő témáról. Egy hordár és egy nagysága nézeteltértek, s ő megértette a diskurzusukat. Micsoda kis lélek ő! Most, amikor egyetlen érzés lobogásában kellene lennie. És ő méltatlan a szituációhoz. Megjön az édesapám, mormogta félhangon. A homlokához nyúlt. Az ujjai jégcsapok, a feje sütő vas, Hogy támadhat ugyanabban a szervezetben ekkora hőmérséklet-differencia. Végre is ugyanaz a szív, ugyanaz a vér. Térdei s hátán a bőr citeráztak. Nagyokat kellett sóhajtania, és vizelési ingere volt. Ő pedig azt hitte, a szíve fog csődöt mondani. Egy kicsit dobbanóbb, igen, a nyakán át a fülébe hallja a dobogását, mintha lovak ügetnének, de ez mégsem az igazi. A szívfájás egész más lehet. Mi lenne, ha elájulna. Gyerekkorában koronázáskor elájult. De most nem lát piros-kék korongokat, amint fekete alapon forognak. Pedig most több oka lenne elájulni. Van édesapám, van édesapám.

– Jesszusom, ez a fiú rögtön összeesik – szörnyülködött föl Horváthné, amikor tekintete a bolondozó-udvarló Linderről Palira csúszott. Őszi fű színe volt a gyereknek, a szemgolyói percek alatt beestek, az orra kihegyesedett.

– Pali, Pali – rázta meg Linder is.

– Rosszul van a boldogságtól – szögezte le Móráné, és örült, hogy ezt is látta. Majd elmesélheti. Mindenki megilletődött, csak Horváthné lamentált. Úgyse tudta, melyik lelki kosztümjében állapodjék meg erre a kínos pillanatra. A tudat alatt megtörtént a választás: a fiáért aggódó anya.

– Fiacskám, ne veszítsd el az eszed. Tudod, hogy nem szabad fölizgatnod magad. Még alig lábolt ki a tüdőcsúcshurutjából. Minden úgy megárt neki – magyarázta a többieknek, és cirógatta a fia haját.

Hangosan beszélt, a járókelők is hallhatták. A tizenkilenc éves langaléta ország-világ előtt megsajnáltatott. Egy vöröskeresztes asszonyság tokajiért szaladt. Az apja jön meg, mondták az emberek. Rosszul lett a boldogságtól.

Pali szégyellte az anyja hangoskodását, de meg is vigasztalódott, hogy az ő fiúi szeretete annyiak emlékezetében megöröködött. Hagyjanak, kutyabajom sincs, és csakugyan ruganyosan kivált a csoportból.

A peronon zúgás hullámzott végig: a kiválasztottak, akik kiborravalózták vagy kiprotekciózták magukat, kifelé áradtak. A kordonon kívül, a tömegben lökések indultak el, s amikorra hátulról előre értek, a katonákat is megtántorították. Azok nem káromkodhattak, mert tudták, miről van szó, csak ugyanakkorát löktek visszafele. Mindenki előre-hátra ingott; az anyák „jaj, a kislányom” kiáltásokkal könyörögtek kíméletet. Mindenki a szomszédját tette felelőssé, az meg tovább hárította. Háromszáz fogoly érkezett.

A katonabanda belezendített. A Himnusz észrevehetően megtöltötte a csarnokot, az üvegtető mintha emelkedett volna, mint fekvő ember szegycsontja, ha sóhajt. Tömeg és zene összemosták az egyéneket, a csordaember csapott ki mindenkiből, valami gátlás elnyomta ember, mert nagy megkönnyebbedés volt a kiszabadulás. A Keleti előtt, ahol semmit sem látni, egyesek felágaskodtak, majd kiesett a szemük, köztük öregek is, kik máskor egy pillanatot sem tudtak volna lábujjhegyen állni.

A vonat lépésben pöfögött be, s egyeseket annyira lenyűgözött ez a méltóságos ritmus, hogy ugyanolyan méltóságosan lépkedtek eléje. Mások előrefurakodtak, és neveket kiabáltak.

– Nédd, Pali, ott gyün apukád – bökte oldalba Sándor bácsi a tétova öccsét. A nehéz felismerés egy tizedmásodperce; s Palit mint nyilat lőtte ki a boldogsága.

– Pali, vigyázz magadra. Az istenért! – sopánkodott mögötte az anyja.

Egy tétova kar állította meg Pali rohanását. Püffedt szemhéjak alól két bizonytalan szem; hatalmas, százfoltú bekecs, ormótlan cipők, kimustrált katonasapka. Ölelés közben érezni lehetett a bekecsbélés dohosságát. Egy tétova ember állt Pali előtt, aki hagyta, hogy történjenek rajta az események. Paliból a készülő nagy mondások eredője egyetlen kezicsókolomba buggyant ki. Apa és fiú ködben álltak, egyik az értelem, a másik az érzelem ködében.

A hadifogoly udvariasan erőlködött, hogy a helyzetbe beletaláljon.

– Ni, a Pali. Nagyot nőttél, de nem sokat változtál. Még ugyanaz a gyermekarc. Én kiszakállasodott, vállas férfinak gondoltalak.

Pali elpirult. A szakáll a kényes oldala volt.

– Pali, te ne izgasd magad – aggódott az anya.

A fogoly a fiától az asszony felé fordult. Hét magányos év imádságos tiszteletével, melyet csak kutyásabbá tett az utolsó év szellemi leromlása.

– Az Irmus. Még mindig a régi. Akár a képen. A bolsevikok szedték el Moszkvában. – Nem merte megcsókolni az asszonyt, csak a karját fogta. Két évig papucsot gyártott, és parasztasszonyok előtt hajlongott, hogy megvegyék. Két évet a moszkvai börtönben koplalt. Az ilyen nők, mint a felesége, természetfölötti lények; ő szegény plenni, hogy kerülnek ők össze.

– Csak ezt a bekecset ne látnám magán.

A bekecs kedves volt Horváthnak. Evvel telelt ki hét telet. A bekecset nem hagyta.

– Jó szolgálatot tett ez. Még ugyanaz, amit Kálmán a Kárpátokba utánam küldött. Ni, hisz itt is van. Szervusz, Kálmán.

Az ismerősök előnyomultak, kissé zavartan; nem hasonlított a régi Jóskára. Csak Linder volt fesztelen.

– Hol a burját menyecske, Jóska?

A fogoly nagy szemeket nyitott, és gyanakodva nevetett.

– Azt hallottuk, egy burját menyecskét hoztál.

– Burját menyecskét? – Horváth udvariasan és alázatosan nevetgélt, ahogy egy rosszul sikerült élcnek szokás, ha nagy úr mondja.

– Nem értünk mi arra rá.

Lackovics is befejezte a fotografálást. Odatolakodott a kijárat felé haladó csoporthoz, egyenesen Horváth mellé.

– Tanár úr, nem méltóztatott Krasznojarszkban lenni? Volt ott egy unokabátyám. Csuda dolgokat mesélt. A csehek belehajtották a vörös foglyokat egy gödörbe, összegéppuskázták, és leöntötték mésszel. A manuszok még mozogtak, és már a nyakukban volt a mész. Nálunk is így kellett volna elintézni a diktatúrát. Gondolom, tanár úr is beleegyezne? Kibántak tanár úrral is a mókusok. Egy évig tetszett túsz lenni? Mi is túszok voltunk a kommün alatt. Az apám és három fiú. Az apám Mackensenhez beosztott vezérkari ezredes volt. Az ilyenekre spóroltak, kezicsókolom. De én beadtam nekik a deftert. Egy Lenin-fiúnak eltörtem a kulcscsontját, és meglógtam. Három hetet barangoltam a Bakonyban.

Szaporán hadart, csak hogy a tanár úr bizalmába ékelődjék. A hadifogoly rá-rápislogott, udvarias helyeslés és ijedt csodálkozás közt ugrált a tekintete. Néha a környezete felé sandított, szinte segélykérőn. Pali leütötte a fejét, és különösen hátizmaiban érezte a szégyent. A lapockái a tarkójára szaladtak. Kálmán műszórakozottsággal nézelődött. A felesége oldalba bökte Lindert: figyeli? Csak az asszony könnyebbedett meg. Ő kívánta, hogy együtt mutatkozzanak; naivitásában ártatlansága legjobb bizonyítékának vélte, ha Lackóját is kisétáltatja az ura elé.

A Keleti mellett, a barakkokban, a honleányok szendviccsel kínálták a hazatért hősöket, és szerencsi csokoládéjuk maradékával tömték a fiatalabb tiszteket. Lackovics nem készíthette el a második képét, Horváthné nem volt hajlandó az ura mellé állni, amíg ez a bekecs van rajta.

– Pedig a szakállam levágattam – engesztelte a hős, és rágatlanul nyelte a szendvicseket.

– Jó étvágyad van, Jóska – konstatálta Linder.

– Igen, a skorbut óta. A cipőtalpat is megenném.

Pali néma boldogsággal vizsgálgatta az apját. Milyen kevés szavúan örvend, akár Ferenci Béla, a híres esztétikus, aki a nyolcadik óta férfiideálja. Kissé gyűrött arc, de a régi nagy karakter. Csak ez a Lackovics ne lenne. De ő majd bedobja magát a másik serpenyőbe. Bálványozásával helyreüti az anyja ridegségét.

Odakint javában szónokoltak. Eső szitált. Most énekszó. A Budai Dalárda.

– Ne egyen már annyit – szólt az urára Horváthné. – Otthon is ehetik – és cipelte ki az esőbe. A fogoly sajnálkozva bámult a szendvicsekre. – Kitűnő kis vajas dolgok – motyogta. A nevükre nem emlékezett.

A miniszterelnök beszélt. Átlag intelligenciára és rögtönzésre valló mondatok. Pali a református templomra gondolt, ahol tavaly legátus volt, és a foglyokról prédikált. Állhatna ő is a pódiumon! De lám, az apjának tetszik. Lábujjhegyen áll; tisztelettudóan odamered. Lackovics megmagyarázza: a miniszterelnök.

– A miniszterelnök? – illetődik meg a tanár úr, és hallgatja az országúttá járt frázisokat. Ráismer a fiatalkorára; megmozdul a kritikátlan önképzőkör. „A hazának szüksége van rátok.” Úgy van, bólint a fogoly is, úgy van.

Másodszor is a Himnusz. A fogoly is leveszi a sipkáját, paraszt gesztussal, ahogy az útjavító munkások szokták, ha urasági hintó elől kell félreállni. Nagy lélegzeteket húz, úgy énekel. Az egész emberen respektusos áhítat, de a szemhéjai nem emelkednek, az arc zsibbadt, álmos.

Az ünnepélynek vége. A társadalom visszakönyvelte háromszáz elkallódottját; farizeus örömmel, mert vissza illik adni az állásukat, s jaj, ki kerül helyettük bé-listára. Asszonyok szorongtak; kit kell ölelnem; gyerekek szűköltek: miféle szőrös-bűzös apuka jött haza Oroszországból.

A villanyoson a fogoly a bátyja mellé került.

– Hát édesanyánk hogy van?

– Csak megvan. Már nagyon számít rád. Meghagyta, okvetlen elgyűjjetek ám. Mindig azt mondta, csak ezt az egy fiamat láthassam a családja mellett, nem bánom, ha tüstént meghalok.

– Szegény nyanya. Hát a Juliskáék?… És így tovább. Ugyanaz a beszélgetés, amit Csóton is lefolytattak. Annál jobban esett. Kérdések és válaszok kitaposottak, nem kell kínlódni rajt. Meg nagy nyugodtság is Igarra gondolni. A hét év hányódás kikoptatta a fogolyból férfikorát. Nagy árvíz volt, lemosta a felső geológiai rétegeket, maradt a gyerekkor, Igar. A Köröndnél megkérdezte: – A Kálvin tér? – De az igari utcák utolsó házikóját is látta, amíg Sándorral diskurált.

Horváthné idegesen figyelte, hogy az ura és a sógora meghitten tárgyalnak. Messze ült, nem hallotta, mit. Biztos felőle. Az a paraszt mintha épp most magyarázná: ez az a fiatalember. Az ura mindent tud; hát tudjon, ő nem ijed meg, de azért csaknem zokogásig zaklatódott. Lindernek magyarázta.

– Látod, a bátyjával tud beszélni. Én egy jó szót sem kaptam tőle. Ezért várjon az ember hét esztendőt. A legszebb asszonykorom, és annyit sem tud mondani, nahát, eb vagy kutya.

– De Irmus!

– Hagyd el, neki mindig a rokonai voltak a fontosak. Jaj, csak az igariak. A gyerekét eladta volna, csak hogy az igariaknak többjük legyen. Hiába veszekedtem: mit hordod te a Dunába a vizet. Ha az igariakról volt szó, ingre vetkőzött volna. De bánom is én, bújjon beléjük. Csak minek vártam én rá hét évet tisztességben.

Horváth József, a hazatért hős, odahaza, az előszobában érzékenyült el először igazán. Egy fiókos tükör márványlapjáról a táncos csikós és csikósné, a huszonöt esztendeje ott álló csecsebecsék szöktek a szemébe. – Ni, a kedves régi dolgok. Fölvette őket, és megsimogatta, a nedves ajkait szétnyitotta, s a mosoly, mint áprilisi úttestre a nap, nedves fényt dobott szemére, ajkára és a pofacsontjaira.

A hétéves fogság távlata meghatottságot lehelt az együgyű jelenet köré. Móráné a könnyein át mosolygott. Pali elfordult, és sírt.

– Újra kell ismerkednem a holmikkal – motyogta a hős. – Ni, a Juli.

– Nem a Juli, nagyságos úr, a Kati – igazította ki a bejáróné, aki valamikor a szakácsnéjuk volt.

– Persze, persze, összetévesztettem.

– Rég találkoztunk, nagyságos úr.

– Hát bizony, bizony. – Megint csak a csikóshoz menekült: milyen kedves, régi dolgok. Nagybányai tanárkoromban vettük. Hogy kitartanak a régi holmik.

– Na, befele, befele – lökdöste a felesége. – Át kell öltözködnie.

Pali ráhunyorított az anyjára.

– Mit hunyorgatsz; csak nem fogunk itt ácsorogni.

A hálószobában tiszta fehérnemű és civil ruha várta a hőst. Pali segített neki az öltözésnél. A meleg alsótól nem akart megválni. Nagyon jó szolgálatot tett. A cipő befűzése felbosszantotta. Micsoda időrabló szokás. A gallérnál végleg elhagyta a türelem. A nyakkendőkötés sehogy sem sikerült, a tű is makacskodott. Remegő ujjai idegesen babráltak az ádámcsutka körül. – Mennyivel okosabb a mi plenni öltözetünk! Nahát, ilyen marhaságot! – méltatlankodott, mint aggok és gyerekek.

Amikorra elkészültek, a vendégek már a leves gőzét szagolták. Linder a villájával dobolt: – Tyű, itt nagyszerű szagokat érzek. Gyere, Jóska, csészét kell a szám alá rakni, úgy csorog a nyálam. – És valami disznóságot súgott Móránénak.

– Lackó, maga a borokat kezeli – mondta Horváthné. – Maradjon mellettem az asztalvégen, segít a szervírozásnál.

Móráné Lindert fikszírozta, s egy figyelmetlen pillanatban eleresztette: szegény Jóska!

Jóska az evés gyönyöreibe merült. Most már körültekintőn és tudatosan. – Ni, csiga – örvendezett a levestésztának. – Hányszor eszembe jutott a börtönben, amikor a moslékot elénk vágták. A mennyország legtündéribb kéjének tűnt föl egy darab kenyér. Volt velünk egy lett, azt kívülről kosztolták. Egyszer egy fehér cipót küldtek be neki, tyű, hogy irigyeltük érte. Voltunk vagy húszan, az mind körülállta, még az állkapcáját is figyelték azok. Képesek lettünk volna agyonütni érte. Hát amikor Rigában az első virslit bekebeleztük. Virsli zafttal. Emlékszik, édes, a Rathauskellerre?

Rámosolygott a feleségire. Az asszony türelmetlenkedett: – Emlékszem, emlékszem. – A férj a virsli elfogyasztását részletezte. – Az ember érezte, amint a jó falatok a gyomrába csúsznak, szinte beleizzadt a hasa. Hát ez a kappan például! Azt nem lehet számokban kifejezni, mit ér ez Oroszországban. Egyszerűen nem létezik. Ez ott olyan pazarlás, hogy…

– Na, most nincs Oroszországban, csak ne emlegesse a pazarlást – vetette oda Horváthné. – Majd azt tartjuk számon, hogy volt a fogságban. Örüljön, hogy van mit ennie.

Pali szerénykedett elő a kényszeredett csöndből.

– Az írásait meg tudta menteni, apuka? Az elméletét? – bökte hozzá magyarázólag, mert az apja elnyitotta a szemét.

– Minden odaveszett – nevetett a plenni. – Egye fene, jobb is, nincs rá gondom. – Nyilván örült, hogy nem zaklatják vele. – Ez a kis cukros holmi igazán kitűnő.

– Úgy van, Jóska, te csak egyél most. Neked az a dolgod, hogy meghízz. – A derék Kálmánt őszintén meghatották a sógor haskeservei. Brr, még elgondolni is.

– Bizony, még hat hete mankón bicegtem. No, a jó hazai majd csak…

– Ne higgye ám, hogy mindig így lesz – csattant fel a téveszme ellen Horváthné. – Ez most kivételes dolog. A maga fizetéséből krumplira sem elég. Kétezer korona. Abból ugyan nem hizlalom meg.

– Ne ijeszd meg szegény Jóskát, még visszamegy.

– Én nem ijesztem, csak megmondtam, hogy állunk. Nehogy Eldorádóba képzelje magát. Bizony, itt dolgozni kell. Az én lábaim is majd leszakadnak néha. Az a sok cepelés meg mosogatás. Nem arra neveltek, hogy mosogassak. Most meg nap nap után csak gürcölni, a legnyomorultabb cseléd is beledöglenék. Persze, más asszonynak ma is van cselédje. Velem? Törődik a fene. Forduljon föl. Ott a Vince, az már a hatodik fizetési osztályban van, mégis különórázik. Déltől estig. A felesége így is alig bír kijönni.

– Csak nem zavarnád az uradat különórázni. Még meg sem melegedett, hét év után.

– Érdekes! Nekem nem volt hét év a hét év. Nem veszkődtem többet, mint három béresné. Bugyorban hoztuk fel Igarról a lisztet. Télen abban a fagyban, a kocsi lépcsőjén. Én talán szórakoztam itthon. Ő kényelmesen vakációzott, ráért nyelveket tanulni, mi éreztük, akik itthon nyomorogtunk.

Belepirult az érvelésbe. Az ura bólintott: – Igaz. Mi is mondtuk, az otthoniaknak még nehezebb.

– Fő, hogy köztünk van, kedves tanár úr. Majd minden jóra fordul – lépett közbe kegyesen Lackovics. – Mit is mondott a kabai asszony?

Ittak.

Linder megint előkotorta az aznapra fölvett alapigét.

– Aztán úgy őszintén, Jóska, hogy is állunk azokkal a burját menyecskékkel?

– Menyecskék? Rájuk se gondoltam. A hét év alatt egyszer sem. Ilyen öreg már kibírja.

– Olyan öregnek érzed magad?

– Itt az öt iksz. Ilyenkor a kályha mellé kívánkozik az ember. Igaz-e, Irmus?

– Maga, lehet. Én még fiatal vagyok.

– Nana, az a fiatalság. – Alázatos bizalmassággal nevetgélt a feleségére. Azt elöntötte a bíbor.

– Ha magának nem is imponál, akad, aki megbecsülje. Igenis, fiatal vagyok.

– Éljen az ifjúság – rikoltott bele Lackovics.

A feketézést befejezték. Kati és az asszonya elszámoltak. A diskurzus megenyhült. Horváthné a konyhán sírta ki, hogy az urától egy jó szót sem kapott, csak gorombáskodik vele. – Azért féltem, ahány még hazakerült abból a büdös Szibériából, mind olyan, akár a pokróc. – Kati úgy találta, hogy a nagyságos úr megzavarodott.

Odabenn Moszkváról, a kommünről csevegtek, Linder-Lackovics modorában. A leforrázott Pali Victor Hugótól Szabó Dezsőig minden romantikus jelmezt fölpróbált, csak hogy keservét irodalmon át lássa. És a nagy ember, az apja, tűr, egyre némábban, mint a mártírok. Hogy mutassa ki neki az ő ábrahámi izsák-áldozó imádatát. Most nagyokat ásít. Unja ezt a gagyogó népséget; embertársat kíván, akivel megoszthatja kiábrándulását. Ha a kezét, a lábát megnyalhatná.

– Dőlj le, Jóska, ne zsenírozd magad – biztatta Móráné a hőst. – Tudjuk, hogy kimerültél. – Horváth a homlokát simogatta. – Bizony, az jó lesz.

Pali átkísérte a hálóba. A fogoly kinyújtózott; aoá, néhány hármashangzatot ásított, ahogy falusi vénasszonyok szokták, megrázta magát, s a duzzadt szemehéjait nyomogatta. Egész emésztő szervezete a sezlonért könyörgött.

Palinak a torkára dobbant a szíve. Itt a pillanat. Elfogultan hebegte: – Apuka, mielőtt ledűlne… Egy kis meglepetést készítettem erre a napra.

A fogoly szeme megcsillant. Talán egy doboz jó dohány. Na… És a sezlon szélire gubbadt.

– Már Csótra írt levelemben is jeleztem, hogy irodalomra adtam a fejem.

– Veszedelmes, veszedelmes – hajtogatta csalódottan az apa. – Jelent meg valamid?

– Semmi – vallotta be szégyenkezően Pali.

– Itt a hiba. Csak olyannal szabad foglalkozni, aminek pozitív haszna van. A mai világban csak az ér valamit, ami pénzre váltható. Tajmizmani, mondja az angol. Mi, plennik, megtanultuk.

– Majd idővel. Az inasévek termését kár a nyilvánosság elé vinni. Én ráérek. Különben úgy érzem, nincs messze a kiteljesedés… Emlékszik Pénelopé történetére?

– Pénelopé, Pénelopé. Hogyne, sokszor gondoltam rá. A régi görög nevekkel sokat foglalkoztam; egységes eredetre vezettem vissza a turáni és árja neveket. Magam is egy kicsit Odüsszeusz voltam. Sokat mulattunk rajt Pápán, a gimnáziumban, amikor az öreg Kovács, meghalt szegény, mély basszus hangon szavalta: kétfele dobogott a szív szőrös kebelében. Ennyiből nem voltam Odüsszeusz.

– Ezt a témát dolgoztam fel én is. Ötfelvonásos dráma, a címe: Pénelopé.

– Tyű. – Inkább a csendes őrültségen való elsajnálkozás, mint a csodálat tyűje. Pali boldogan hadarta:

– Igen. Rövidre fogva el is mondom a tartalmát.

– Ha úgy gondolod.

– Első felvonás: Odüsszeusz hazaérkezik bolyongásaiból, az isteni kondás kunyhójában összeakad fiával, Télemakhosszal, aki már hónapok óta keresi apját. A fiú elbeszéli, mint üldözik anyját a kérők. Közös tervet eszelnek ki, hogy Pénelopé hűségét próbára tegyék. A második felvonás: Odüsszeusz háza. Pénelopé mindenféle ürüggyel menekül kérői elől; de nincs kiút, estére választ kell adnia. Télemakhosz tanácsára nagy vacsorára gyűjti udvarlóit. Koldus érkezik. A kérők elzavarnák, de Pénelopé sajátságos vonzalmat érez iránta, megvendégeli. A harmadik felvonásban Pénelopé föltárja a vándor előtt szorongatott helyzetét. A vándor biztosítja, hogy Odüsszeusz él, s megígéri segítségét. Télemakhosszal hárman eszelik ki, hogy pusztítják el a kérőket. A negyedik felvonás a kérők lenyilazása. De ott a vándor, ő maga is kérőként lép fel. Pénelopé nehezen, de visszautasítja. Odüsszeusz leleplezi magát, teljes a boldogság. A kis családi szentháromság helyreállt.

Persze, ez csak a cselekmény váza. A lényeges a lélekrajz. Amint Odüsszeusz és Télemakhosz egymásra ismernek. Pénelopé szorongása. Hogyne, hiszen húsz éve özvegy, és a kérők csinosak, fiatalok. Télemakhosz félelme, kiállja-e az anyja a próbát; nem dobja-e oda magát az utolsó percben. Pénelopé kétségbeesése egyre növő vonzalmán, melyet a vándor iránt érez, boldogsága, amikor Odüsszeuszra ismer. És milyen mindent bearanyozó Télemakhosz öröme, hogy szüleit egymás karjában látja. Mindent beleadtam ebbe a drámába, különösen Télemakhoszba. Ez az első igazi művem.

– Nagyon kedves. Nem gondolod, hogy az antik miliő kissé unalmas nekünk, modern embereknek?

– Nem, nem, ez modern darab. Majd meglátja. Ha megengedi, felolvasom egy részét, ahol Télemakhosz felismeri az apját. Annyira a mi szituációnk.

Mohón esett a szekrényinek. Rég kikészítette a keresett részt, kartonba göngyölte, mint valami okmányt. Külön másolat, apró gyöngybetűk, miniszterpapíron. Háromszáz hibátlan jambussor: ez az ő ajándéka és vigasza. Majd meglepődik az öreg! Persze, fűzfapoétának tartja. De ha meghallja zengő magyarságát, az örök emberi érzések klasszikus, hellén tisztaságát.

Odüsszeusz hasa, mint egy roppant szivacs, minden vérét magába szítta, vértelen agyában álmosan kódorgott néhány facér gondolat. Jó ruganyos lehet ez a sezlon. A feje oldalt billent. Igaz, a fia. Micsoda butaság, felolvas. Mi ez? Uránia? De hát nem sértheti meg. Végre is pompás ebédet adtak. Nem kosztolt így tizennégy karácsonya óta. Akkor Debrecenen át vitték a Kárpátokba. Kitettek magukért a cívisek. Mindnyájan berúgtak.

– Ha megengedi, apuka?

– Hogy? Fel akarod olvasni? Jó, nem bánom. Hosszú lesz?

– Csak egy jelenet. Odüsszeusz már tudja, hogy közeledik a fia. Télemakhosz betoppan. Megindul a beszélgetés.

Reszkető hangja nekilódul a jambusáradatnak, mint valami szelíd lejtésű hullámvasútnak. Szép, ruganyos mondatokban ered meg a szó. Az ifjú Télemakhosz végigbolyongta az Égei-tengert. Apját keresi. A sós tengeri szellő és a nap egyenletes melege sugározza és hajtja sorait. Odüsszeusz kiforrott, fondor öreg. Kicsalja az otthoni titkokat. Pénelopé éjszakánként felbontja a szőttest; de így sem térhet ki kérői elől.

A szomszéd szobából hangos, visító kacagás csapott be. A kacaj tetején Lackovics recsegő hangja: murinagy gömbölyű. Horváth felfülelt. Pali térdére csúsztatta a kezét: – Pardon, hogy megzavarlak. Ki az a fiatalember?

– Lackovics, egy barátom – füllentette Pali, és gyorsan tovább olvasott.

Lackovics! Valamit beszélt a bátyja. Jó volna egyet ásítani. Ez a gyerek még mindig olvas. Mit olvashat? Kívánkozott, hogy ráförmedjen, mint délben a nyakkendőre. Nem, nem szakíthatja meg. Végre is jóindulatból teszi. De micsoda buta ötlet!

Télemakhosz minden bánatát kisírta. Csak Odüsszeusz nyomára jutna. Az apjában minden reménye. A szelek és a tenger a tanúi, hányszor hívta atyját, amikor árván csatangolt a hallgató szigetek közt.

Pali elérzékenyült. Könnyködön át olvasta a betűket. Szerencse, hogy kívülről tudta. A torkát forróság szorította, és mintha csuklania kellene.

Hosszú, elnyújtott horkolás szakította félbe. Odüsszeusz édesdeden aludt. Az állkapcsa leesett, úgy szedte a levegőt. Pali fölugrott, az apjára meredt. Az ebédlőből Lackovics, majd az anyja kacagása. Odüsszeusz horkol.

Leejtette a papírt. A szemei szárazon égtek. Hosszú, nehéz búgás bukott ki a melliből.

– Télemakhosz.

Kórházi éjszakák

Egyetlen körte égett az egész harmincágyas kórteremben. Arra is kendőt borítottak, hogy ne bántsa a méltóságos úr szemét, aki viszont a főorvos úr jó barátja, és szemben fekszik a lámpával. A fény szűkös kúpjába csak a gyógyszeres asztal egyik csücske meg az íróasztal furakodtak be. Amelyik beteget nem hágy nyugton a nyavalyája, elnézheti a virrasztó nővért, amint az asztal fölé hajol, bóbiskol, vagy a nyitva hagyott kórtörténetek rejtelmeit betűzi. A terem többi része legalábbis félsötét. Annál kísértetiesebb a különböző zugokból felbugyborékoló krákogás, nyögés, sóhajtozás. Valamelyik elkezdi, a többi éber megkívánja, s némi vártatva megadja a maga válaszjelét. Az alvók koruk szerint lélegzenek, szuszognak, húzzák vagy horkolnak. A gutaütött vezet, aki két napja eszméletlen, csak fekszik elplattyanva, egyszer eláll a szusza, hogy a szomszédja keresztet vet, majd megint rákezd, ráspolyozza a levegőt, máskor mintha gurgulázna, még a hasa is beledermed az embernek, no, most fullad meg. A hörgtágulásost is elő-előszedi a köhögés, csípi a melle bőrét, úgy könnyebben kiokádja a slejmporcióját, három decit egy rohamra. Hogy ki nem szárad! De iszik is, akár a homok. A terem felső végén fekszik, két ágy híján a falnál. Abban a két ágyban nem is hunyják le a szemük. A nővér nehéz fülű, meg ki is esnek a központból, halkan eldiskurálnak. Két kultúrember.

– Nehezen szokom meg a kórházi éjszakákat. Nappal még csak feledtet az ember figyelme, itt is, ott is el-elkap valami karakterisztikumot; arcokat, beszédeket, de éjszaka, szemben önmagunkkal, a sorssal és a betegséggel, ez kibírhatatlan.

Alig egyméteres emberke, angolkóros törpe, de költő, nem kertek alatti, de valódi, folyóiratokban jelent meg verse; leckézteti is a mondatjait, figyelem, úgy viselkedjetek ám, mint egy költő mondatjaihoz illik.

A másik ágy is nyikorog.

– Csak egy cigarettám volna. Egész érdekes egy ilyen kórterem. Múzeuma a betegségeknek. Többet tanultam két hét alatt, mint négy esztendőn át az egyetemen. Az orvos is csak akkor érti meg a beteget, ha köztük sínylődik. Nagy sor az: drukkolni, drukkolni, istenem, mi lesz velem. Ez a góc a jobb csúcsban. Hányféleképp lesem, találgatom, mi történhetik benn. Például itt egy ér, tegyük fel, félig felmaródott már, egy paraszthajszál, és megreped. Ki biztosít, hogy a következő pillanatban nem melegszik neki a mellem, már zubog is habosan, végeérhetetlen bugyborékokban a vér.

Ösztövér, barna gyerek volt, aki beszélt, sovány, nőző-dohányzó arcú. Elfogyott a pénze, előszedte a jobb oldali tompulatát, befeküdt, itt készülgetett a szigorlatára. Az ere felől nyugodt volt, de hadd imponáljon a kisemberkének.

– Igen, önöknek, orvosoknak még iszonyúbb. Szemük előtt látják a saját mellüket, gyomrukat; a gerincüket suvasztó kórt, mint én a készülő regényem kompozícióját. Ütőerükre tett ujjal várják a komplikációkat.

Naiv, költős fogalma volt az orvosokról. A másik belélubickolt a naivitásába. Cinikusságba csapott.

– Kérem, Fekete úr, mi úgy összebarátkozunk a halállal, hogy végül a magunké se borzaszt. Én egész szépen odaképzelem magam a hullaasztalra. A szolga most fejti a nyaki szerveimet, az asszisztens bediktálja az adatokat: a jobb tüdőcsúcsban gyermekökölnyi kaverna. Mindhárom lebenyben elszórt, gümős gócok. Talán rajtam is tanul valaki.

– Swifti kegyetlenség. Én nem tudnék orvos lenni. Látja, itt az én öv-érzésem. Éjjel-nappal töröm a fejemet, mi lehet az. A lapockám alá és a jobb combomba sugárzik. A főorvos úr sem mond semmit. Gondolja, hogy a sztrihnotonin segít rajtam?

A medikus óvatosan elzárkózott. Egy incifinci szó is elég, hogy Fekete úr panaszaiból kihúzza a dugót. A főorvosnak félórás előadást tartott a betegségéről. Egész paff volt az öreg. Összenéztek az alorvossal, ilyen ékesszólást még Korányi se produkál. Az öreg türelmesen végighallgatta, s amikor odébbment, legyintett; az alorvos kötelességtudóan odapingálta a nagy N-et a lázlapjára, jókora N-et, mert a főorvos így szereti. Neuraszténia. Hát ez csak olyan neuraszténiás. Majd bolond lesz az aggodalmait csiggatni reggelig.

Szerencsére a költőbe is új benyomás markolt.

– Nézze az öreg Kvaznicskát. Megint rossz éjszakája van.

– Rossz is lesz, amíg él. Lefogadok, hogy nem húzza egy hétig.

Mindketten könyékre támaszkodtak, félig ülve, félig fekve bámulták a szemközti ágyat. Úgyis függőlegesre párnázott fejaljáról még előbbre hajolt a nyomorult vívódó. A homályon is átérzett föl-le járó melle, hol hozzádagadt a kemény vászoninghez, hol visszacsúszott mögötte. Nagydarab ember volt, nagy bajszos, nagy szemöldökös, a melle is teméntelen, csak a szív romlott el benne. Sóhajtás és légzés egyre ment nála. Minden harmadik-negyedik levegő után kapkodó küzdelminél egy halk jajistenemet eresztett el.

– Valóságos rodini alak – mondta a költő, miután a művészszimpátia konok ridegségével rámélázott. Valami versféle után kapkodott magában. Kórházi éjszakák, a kórház readingi balladája.

A medikus tünekedett: Rodin? Rodin? Ahá, beszélgetések Rodinnel, olvasta ő is. Párizsi szobrász, valami boulogne-i szobron időt hozott ki a térbe, ennyit jegyzett meg róla. Mit tolakszik ez a kis rahitiszes a saját szűkebb kaptafájával, ez végre is orvosi téma. Hogy brillírozzon:

– Gyönyörű ökörszíve van az öregnek. Egy normális szív háromszáz gramm, az övé meglehet kilencszáz. Sok ilyet boncoltam. A múltkor az alorvos úrral kikopogtattuk, kérem, a hóna alá ér a szívtompulata.

A beteg ökrendezni kezdett. Eleinte mintha böfögne, később mint a tűzhányó. A mellén egymásnak szaladtak a nehézlégzés és a hányás erőfeszítés hullámai. Rángatózó hússzikla volt.

– Kedves nővér – nyögte két böffentés közt.

A nővér nem hallotta, a méltóságos úr ripakodott rá. Kálomista bácsi, otthonról se szívelte az apácákat, itt meg épp fölgyűlt a panasza ellenük. Szerencséjére basáskodhatott rajtuk. A gyomorbajos fölförmedésére kedves nővér Szabina is fölütötte a fejét. Jó, menyecske külsőségű asszony, kicsit öregecske, a falusi legények így is sajnálták, hogy apácaságra vetemedett. Amikorra Kvaznicskához kecmergett, a szomszédja már tartotta a tálat.

– Kedves nővér, nagyon rosszul vagyok.

– Biztos behoztak valamit. A lánya.

– Nem, kérem, dehogy.

A szomszéd hunyorított, hogy igen. Szegény Kvaznicska ötödnapja volt almakúrán, egy kiló alma egy napra, egy csipetet se mást, hogy attól lelappad a sok duzzadás rajt, hát persze hogy behozatott.

– Nem ettem én mást különben, csak ezt az almát. De olyan savanyó ez; attúl van.

A kedves nővér szemet hunyt. Embertelenség is ez az almakúra. Hagynák meghalni. Fogta a beteg fejét, gépiesen, az agya üres volt, méccsel se találni abban egy gondolatot. Várta, hogy az öreg majd kiadja, ami kikívánkozik, aztán hátradől, a kimerülés elnyomja egy-két órára.

– Mi az, hogy az öreg egyre-másra hány? – tudakolta a költő. – Hisz szívbajos.

– A gyomorbeli pangás – magyarázta a medikus.

– Igaz, igaz, ha a szív rossz, oda a motor. Félek, nálam is a szívben van a vég ok. Ezek a folytonos szorongások. A megsemmisülés érzése, doktor úr. Mit szól ehhez?

– Kedves nővér, én nagyon rosszul vagyok – pihegte a beteg. – Mindjárt meghalok.

– Dehogyis hal. Nem adják azt olyan könnyen, Kvaznicska bácsi.

– De kedves nővér. Ha a doktor úrnak szólna. Mindjárt meghalok.

– A doktor urat se lehet mindenért molesztálni. Mi lenne, ha a betegek rákapnának, hogy fáj a fejem, zavarjuk fel a doktor urat. Ott a reggeli vizit.

Pörölés és anyáskodás közt libegő lénye most dorgálgató volt. Kvaznicska mereven bámult, két üveggolyó volt a szeme, a rémületet forrasztották belé, arcbarázdái mélyek, lefelé konyulók, az orrszárnya a melle taktusára járt.

– Mégis, a doktor úr… A doktor úr nem haragszik meg.

– Hívja le neki – súgta a szomszéd. – Itt fullad meg. A végin magának lesz baja.

A szomszédnak kifele állt a rúdja, holnap beteszi a kórházkaput, nem akart utolsó éjjel is hulla mellett feküdni. Elég volt az Antal, a gyomorrákos.

A kedves nővér habozott: – Én lehívom, de ha a doktor úr dühös lesz, maga teszi zsebre.

– Igen, igen. Lehívni.

A nővér felkerekedett. Az ajtónál az értágulatos, akinek a szegycsontja nyilallt, meginterpellálta: – Mi az, kampec az öregnek?

– Á. Csak fél.

A hatalmas teremben kifeszültek a kedélyek. Olyan mellszorító volt a várakozás, hogy az alvókat is fölverte. Csak Hanzi, a budakeszi fiú szuszogott rendületlenül, és a gutaütéses gurgulázott. Találgatások eredtek, mit szól a doktor úr. Még a hörgtágulatos is beleelegyedett.

Öt perc. Nyílik az ajtó, tutyicsoszogás, visszajött a kedves. Végig a hosszú termen, a kő sutyorog, a szoknya sziszeg.

– A doktor úr azt mondta, lejön, de ha hiába verte föl, nem köszöni meg. Nagyon haragszik. Múlt éjszaka is inspekciózott, ma is tizenkettőkor feküdt. Az nem megy így.

Halálos csönd. A betegek az ajtóra tapadtak. Az idegeikben érezték a doktor fehér köpenyét, amint belibben, és végigúszik a homályon, a határozott cipősarkát is hallották. Félcipőt hord, de fene nyikorgósat.

– Tisztelet az orvos uraknak – suttogta a költő –, de a Reisz doktor úr túlságos kemény. Jó, én respektálom, a tömeget fegyelmezni kell, de van annak enyhébb módja is.

Kvaznicska elfelejtette a nehézlégzést, már csak a doktorra gondolt, aki haragszik és jön. Múltkor a cukorbeteget is majd fölpofozta azért a néhány barackért. Rettenetes nagy úr a doktor úr! Mért is haragította meg? Ő írja az orvosságokat, cseppeket, porokat, az ő kegyességén lóg az élete. Ha még egyszer visszaülhetne a portásszobába, a minisztériumban. A legkisebbik kilenc éves, hogy lesz abból ember? Jaj, a Reisz doktor úr elveszi a sztofantint vagy hogy hívják, pedig mintha iperedne tőle. Iperedik a fenét. Meg fog dögleni. Pedig lehetne tenni még őérte. Volna pénze, az orvosok is összefognának. Jaj, csak egyszer innét kikerülni. A Reisz doktor úr dühös. Most. Hallja a lábát, hű, de keményen lép. A lépésin följajgat a kő. Már az öreg tanár előtt lehet, harmadik ágy. Megállt, őt nézi. A beteg összerakja a kezét, mint a jó gyerek, ha este imádkoztatják. A szeme eléjuhászodik, csínyen ért, verésváró kutya a szeme. Az ötvenhárom esztendős férfi reszket és szepeg.

– Mi baj, Kvaznicska? – Objektív, de viharhordozó kérdőmondat. Kvaznicska elveszti a fejét. Rimánkodón susog és piheg.

– Semmi, doktor úr, csak…

Reisz doktor az eloldott ösztönök örömével csimpaszkodik ebbe a semmibe. Hát persze hogy semmi. Fölráncigálják az első álmából, kizüllesztik az emberi mivoltából. Mi ő, a kórház roncsa. Az alorvos, a főorvos szabadságon, lubickolnak Füreden, talán tyúkozik is a disznó Répás, az ő nyakában az egész istennyila. A lábai majd kiszakadnak, le a lépcsőkön, fel a lépcsőkön, furtonfurt. Az a sok laboratóriumi marhaság, széklet, vizelet, meg a sok injekció. Mint az állatorvos sertésvészkor. Meg vizit délelőtt, vizit délután. És mi evett beléjük, egy hete folyton hullanak, a kórboncnok már csúfolja érte. Tegnap éjjel is két öregasszony. A különszobásokkal se lehet bírni. Azt képzelik, inas az orvos. De most már a férfikórterem is rákap. Mégis disznóság; hát ha nehezen hápog, ő nem adja vissza a szívét. Szépen nézünk ki, ha minden ijedős beteggel együtt kell virrasztani. Egy hét, őt is a hideg klinikán trancsírozzák.

Derék svábvér fiú volt. Az apja budakeszi tejes ember, szimpla ész, de határozott modor. Majd a bőrét repegette a méltatlankodás.

– Semmi? Hát ezért vert maga föl? Mi?

– Doktor úr, nagyon rosszul vagyok. Nem érem meg a reggelt.

– Ezt már hallottam egypárszor. Mégis itt van. Szégyellje magát, visszaél az ember jóságával…

– Doktor úr, nagyon rosszul vagyok.

– Kutya baja. Unja magát meg képzelődik. Mit gondol maga, én fogom szórakoztatni. Kedves nővér, a fecskendőt. Kétszázalékos emó.

– Doktor úr, ne tessék haragudni. Annyira félek…

– Más is fél. Én is félek, hogy megbolondulok maguk közt. Mit gondol, hány betegem van nekem? Ha az mind hegyibém jön. Mégis gyalázatosság.

A fecskendő odaért, az orvos benyomta a morfiumot. Szakgondossággal, ahogy a véribe ment.

– Doktor úr, most az egyszer…

– Többször elő sem fordulhat. Ha ez még egyszer megtörténik, nézze meg magát, mit kap. Vén csirkefogó. Kedves nővér, öt csepp dionin.

A vizit véget ért. A hatalmas teremben egy pissz se volt. Csak a méltóságos úr dőlt csálról hajszra. A medikusból kikéredzett a társadalmi hovatartozóság. Nagy alázatosan odadörgölőzött a kollégához, aki épp előtte totyogott.

– Nehéz pálya a miénk.

A doktorban felötlött: hopp, vissza az agarakkal. Egy szakmabeli, még elhíresztel. Kartársi bizalmassággal mentegetőzött.

– Móresre kell tanítani őket. Ha a fejemre nőnek, én döglök bele.

– Fél szegény.

– Fél, fél. Kérem, kolléga úr, én nem cserélhetem ki a szívét. Diszpnoéja van, istenem. Másnak is volt, és nem zavart föl. Persze, maguk az egyetemen idealisták, orvosi önfeláldozás és fittyfene, de csinálja meg, amit én csinálok egy nap, más véleménye lesz az orvosi önfeláldozásról.

– Bizony, bizony, a kórházi orvosok sorsát csak a szamár irigyli.

Reisz megnyugodott, innét nem fenyegeti veszedelem, a többire meg fütyül.

– Na, folytassuk, ahol abbahagytuk. Jó éjszakát, kollégám. Mit csinál a csúcsa?

– Köszönöm, semmi új.

A bezárult ajtó mögött felzümmögött a kritikus párbeszédek sora. A kedves nővér a fecskendővel babrálva, odavetette: Ugye, megjósoltam Kvaznicska bácsi?

A törpe költőből felpatakzott a humanizmus.

– Kérem, kimerültség ide, kimerültség oda, egy haldoklóval embertelenség így gorombáskodni. Én azon se csodálkozom, ha szegény pára az egész épületet fölveri a maga félelmivel. Végre is meg fog halni. Meghalni. Ember, belenéztél már öt lépésről ebbe a ténybe.

– Az orvos se pusztulhat el könyörületből. Nem lehet ezt az incidenst az emberiesség magas nyújtójáról elintézni. Számolni kell az orvos idegeivel.

A költő meggondolta magát. Még a Reisz doktor fülébe kerül. Isten őrizz, hogy őt is kilendítse. Úgyis a bögyiben van, képzelt betegnek tartja. Inkább nyel és hallgat.

– Látja, az is igaz – motyogta meggyőzötten, és szokása ellenére benémult.

Az incidens hullámai elültek. A betegek horkoltak, nyögtek, forgolódtak. Beburkolózva a szidás támasztotta magányosságba, Kvaznicska még előbbre dőlt az ágyán, tenyerébe hullatta a fejét, a könyökére támaszkodott, úgy nézte a daróctakaró vetődésfiguráit. És lihegett.

Lázadás a bolondházban

– Ide közöny kell, kollégám – mondta az alorvos a háta mögött tétovázó segédorvosnak, akit most helyeztek az elmeosztályra, s még nem szokta meg a handabandázó, rikácsoló betegek tarka hangzavarát. A kezelő alig volt nagyobb egy lakószobánál, s tíz-tizenöt nőbeteg protestált, vonakodott vagy figurázott az injekcióosztó orvosok körül. Némelyik holtra váltan curukkolt a fecskendő elől, ezeket markos ápolónők lökték az alorvos gyakorlott kezébe. Mások a tű tisztaságát vitatták, mérgezésre gyanakodtak.

– Mindenki ugyanazt kapja? – csodálkozott az újonc.

– Lötty – fejezte ki megvetését az alorvos. – Az öreg marhasága.

Hatalmas, fekete ember volt, látszott, hogy pompásan keres. Apja lehetett volna érzékenyebb arcú, rosszabb idegű kollégájának. S mert háttal ülve is érezte, hogy a naiv fiatalemberben valami orvosi kiábrándulásféle, a foglalkozás szerelmi csalódása riadoz, sietett elvágni a romantika útját.

– Ezeknek mindegy.

A segédorvos rejtett tamáskodással nézte az eléjük lökött s visszarángatott betegek sorát. Némelyik egész fegyelmezetten viselkedett. S mind halálraítélt. Persze, az orvosoknak a pénz a fontos. De majd ő. Ő megfordítja a circulus vitiosust, ami a szerencsétleneket örvénybe kapta. Csak türelem és szeretet kell hozzá.

Utolsóul jó megjelenésű, fiatal lány került az alorvos elé. Elébb nyugodt arca egy másodperc alatt dühös kétségbeesésbe viharzott.

– Doktor úr, fáj a térdem.

– Jól van, Toncsi – szólt az alorvos –, csak borogassa. – S hátraszólt a kollégájának.

– Semmi baja a térdinek.

A lány meghallotta, s a megmart állat dühével horkant vissza.

– Semmi? Az egész éjjel nem aludtam. Persze, mit a doktor úrnak egy közös szobás beteg. Ez még fizetni sem tud. Én nem tehetek róla, hogy az anyám céda rongy volt. Az isten az olyan asszonyt, akinek előbbrevaló a selyemcafat, mint a gyereke.

Vonítva rontott a folyosóra, és sorra átkozta a társadalom életébe nyúlt egyedeit.

– Mi a baja? – érdeklődött a segédorvos.

– Semmi. Moral insanity. Tizenkét éves korában az utcára került. Tizenhat éves korában mindenét kioperálták, agyonfertőzte magát. Valami jótékony nőegylet vette pártfogásába. Ott lopott. Hozzánk küldték. Az ellopott holmik fejében a ruháját is visszafogták. Egy bibliát hagytak neki, azt persze összetépte. Ki se mehetne innét.

Közömbösen mesélte, mint kopófélben levő kuriózumot. S miközben a fecskendőt az alkoholba rakta, a méltóságos asszonyra gondolt, akit agyvérzéssel szállítottak be. Ha meggyógyul, csinos tiszteletdíj néz ki.

A folyosón már ketten lármáztak. Hitzerné, a paranoiás, belegubancolódott a Toncsi rágalmaiba.

– Igaz. A doktor úr nagyon laza erkölcsi alapon áll. Egy kis pénz, és a férjek megszabadulhatnak a feleségüktől. Amelyik férfinak útjában van a felesége, csak a Szent Miklós kórházhoz forduljon.

S mert a doktor úr megjelent a folyosón, neki ortályozta.

– Mondhatom, doktor úr, amit önök tesznek, nem használ a kórház reputációjának.

– Mit teszünk, nagyságos asszony?

– Mit? Nagyon jól tudja azt, doktor úr. Majd én fogom a doktor úrnak megmagyarázni.

Egyik bénult arcfelét a természet zsugorította vissza, a másikat ő próbálta gúnyos mosolyra húzni. Hahotázni akart, s rosszindulatú ugatássá buggyant férfias gégéjiben a kacaj. A gyanúsítás és lázítás démona volt.

Toncsi is belekiabált.

– Nem szánnám megütni a doktor urat. Hogy lehet egy ember ilyen szívtelen. Egész éjszaka nem aludtam.

– Toncsi, jön a pakolás – figyelmeztette az alorvos. A lány megrugdalt kutyaként húzódott odébb, s megint új betegeknek sutyorogta a maga bánatát. Az alorvos a Hitzernét magyarázta.

– A gyermekágyban jött rá. Nem volt teje, s a gyermeket mesterségesen táplálták. Egyszer a konyhába osont, az ura akkor hígította a tejet. Gyanút fogott, hogy megmérgezi a gyereket. Hiába magyarázták, hogy a tehéntejet higítani kell, egyre új vádakkal gyötörte a szerencsétlen embert. Szanatóriumba csukták. Onnét a lapokat verte föl bámulatos dialektikával írt s rafináltan kicsempészett levelekkel. Ide kellett hozni. De alig van nap, hogy gyufaskatulyában, narancsban, dobozokban levelet ne hajítana ki, hol a főkapitány, hol a kormányzó címére, amiben a kórházat, a kezelőorvosokat és a férjét jelenti föl.

– Hát Mariska, maga mért olyan komor? – fordult hirtelen egy széles vállú, föl-alá sétáló, alacsony nő felé.

Mariska megállt, s gondolataiból kiocsúdva fényes kutyameleg szemeket vetett az orvosára.

– Hagyd el, atyus. Emberré akartalak tenni, s te a lányok combjaira pazarlod ifjú életerőd. Különben hol tettél szert erre a szüzikére? – S a segédorvosra mutatott.

– A doktor úr lesz az új orvosotok.

– Olyan, mint a remegő érzékenység. Neked nagy jövőt jósolok, atyus – fordult fölvillanó érzelmességgel a segédorvoshoz. – Őgyelegj a miniszterelnökség körül s lesd ki a világ sorát intéző szajhák gondolatait. Különben a tüdővészellenes szérumot is föltalálhatod. Igaz, Konrád – tért vissza az alorvoshoz –, írass ki. Unlak már benneteket. Nekem tér kell, ahol az energiákban tobzódhassak. Én, aki Korányi professzor előadásait jegyzeteltem, és Petőfi felesége vagyok, nem rostokolhatok ennyi középszerűség közt.

– Petőfi felesége?

– Igen, ő Petőfi felesége – magyarázta az alorvos. – Schwarz Júliától vette az ötletet. Az Széchenyinének nevezi magát.

Szikár, meszelőforma nőre mutatott, aki a sarokban dörzsölgette a kezét, s maga volt az elborult aggodalom.

– Elég jól megtalálta az alkati különbséget – mosolyodott el a segédorvos. Mennyi ragyogó intelligencia kallódik el ebben a nőben, akarta mondani, de már új csatázó apokalipszisi jelenség viharzott feléjük. Szétcsapzott hajú öregasszony, a homloka súlyos bánkódással ráncos, de a két vádra nyílt ajka nagy sárga agyarat villant. A segédorvos az öreganyja vénlány nénjire gondolt, az lóstatott ilyen gyámoltalan haraggal, amikor a kazlukat fölgyújtották.

– Engem mért tartanak itt? Nekem családom van, doktor úr. Negyedik hónapja vagyok itt. Mért nem engednek haza? Hisz úgy vagyunk itt, mint a rabok.

– Jól van, Kondor néni, hazaengedjük, csak a fia jöjjön be.

– Mindig csak áltat a doktor úr. Háromszor is benn volt a fiam. Nem jó vége lesz ennek, doktor úr. – Vén boszorkány dühvel gesztikulált a doktor szeme előtt. De a zokogós szeme kétségbeesésében ott szorongott a minden ember édesanyja.

Schwarz Júlia is előkerült a sarokból, s a ruháit követelte.

– Mégse járja – mondta fölényes méltatlankodással, de szobormozdulatlanságban, egy erősítő gesztus nélkül. – Az ápolónők visszatartják a ruháimat. Itt fagyoskodom, s nem kapom meg a bundát. Mit packázik ez a cseléd velem?

– Egy Széchenyinével – akarta az alorvos demonstrálni a bajt.

De Schwarz Júlia félrehúzta a száját.

– Nem elegyedek a doktor úrral a gótai almanachra vonatkozó polémiákba. A doktor úr beképzeli, hogy az, aki. Én az vagyok, amivé kiképzelem magam.

A segédorvos nem soká örülhetett ennek az expresszionista életprogramnak. Nagy testű, nagy mellű nő furakodott mellé. Diónyi vörös szemek ugrottak ki a csapott homloka alól. Mézédesen, úri gyerekszobában ráragadt finomkodással dörgölőzött a fiatalemberhez.

– Mondja, maga itt marad minálunk?

– Igen.

– Nem adna egy kis előleget?

Nagy, nevetős szája megselmásodott, s egész testével hozzásimult az áldozathoz.

– Miféle előleget? – húzódozott a szuttyongatott fiatalember.

– Istenem, milyen előleget adhat egy férfi egy nőnek. – Imbecillis tekintetében szerelmi ravaszság ütődött össze türelmetlen csodálkozással. Gulliver találkozása a yehu nővel.

A nagy közös szoba ajtajában álltak, s míg a segédorvos a küszöbön tétovázott, Hitzerné a maga föllázított hadával utánanyomult a besiető alorvosnak.

A közös terem fülszaggató ricsajjal fogadta őket. Húsz-harminc beteg kiabált, rikoltozott a nagy munkaasztal körül.

– Nyugtalanok a betegek – fordult az alorvos a főápolónőhöz.

– A mániás bolondította meg őket. Mindenkihez hozzácsapkodja a papucsát. Kádárné már el is verte, mert az arcába cuppogtatott. Azt hitte, csúfolja. A kedves nővér vette ki a keziből. Tán agyon is üti máskülönben.

– Most meg a szívbajossal veszekedik – magyarázta egy idősebb néni, aki különös jóindulattal kezelte az orvosokat, s minden szavát ravaszkás összehúzódással színezte, mintha kitűnő élcet sütött volna el. Dévaj hallucinációi voltak, s azokra fülelve öltötte föl ezt a sajátságos derült mimikát, amely a kamráikban malacságot sutyorgó parasztasszonyok sunykodására emlékeztetett.

– Utálatosak ezek az epilepsziások – fakadt ki az alorvos, aki pedig rinoceroszbőrrel vérteződött a kórházi handabandák ellen. – Ahova egy epilepsziás bekerül, vége a nyugalomnak. – S rendcsinálón vágott a rúgódó lábak és magyarázó kezek összevisszájával kápráztató tömegbe.

A munkaasztal mellett hatalmas, széles arcú, keskeny homlokú némber tajtékzott. Vele szemben egy alig tizenhat éves, apró lány, aki komikusan sleppölte a hosszú kórházi ruhát, s fütty és cuppantás közt álló hangocskát csucsorított az ordítozó felé. Szeme alatt ökölcsapások sárgakék karikája, de arcán önkéntelen derű, s bizonytalan figyelme összevissza ugrált, hol az ellenfelét ingerelte, hol a párviadalt figyelők valamelyike felé kapott. A komor, keserűségteli asszonyok betegségük szerint feddték, káromolták vagy mogorván elhúzódva figyelték. Az epilepsziás szakadatlan huzamban könnyítette a belső feszültségét.

– Mit heccül engem? Nem tud nyugton maradni? Te, ha a kezem közé kerülsz. Ez kórház? Hisz itt megbolondítják az embert. Gyalázat, bolondok közé csuktak.

– Mit törődik vele? – nyugtatta az alorvos. – Neki ez a betegsége.

– De engem nem azért küldött kórházba a férjem, hogy ilyen taknyosok gyalázkodását tűrjem. Tegyenek engem különszobába. A férjem különszobát fizetett. Persze, az orvosok sikkasztók.

– Tedd őt külön szobába, atyus – bökte meg Mariska az alorvos könyökét. – Nem látod, hogy nem normális. Igaz, mikor íratsz ki?

Hitzerné a maga szólamát fújta.

– Mondja, doktor, meddig tart ez még? Nem gondolja, hogy egyszerűbb volna egyszerre végezni. Egy kis méreg, és beteljesült a férjem óhaja.

Kondorné lökte félre.

– Doktor úr, az istenért, mikor engednek haza?

Toncsi is előmerészkedett.

– Doktor úr, a térdem!

A hülye sutyorgós hangja is méltatlankodóvá lobbant.

– Miféle férfiak maguk, egy kis előleget se adnak?

A másik sarokból a kedves nővér furakodott elő. Nyomában hájaskás arcú, vöröses hajú nő, akit odakinn mindenki a polgárerények kegyelt edényinek nézne.

– Doktor úr – panaszkodott a kedves nővér –, tessék valamit tenni. A Rózát már nem lehet kiállni, amilyeneket mond. Hogy egy paptól hat gyerekem van a lelencben.

– Igenis, ettől a pápaszemes kígyótól nem fogadom el a kenyeret – lármázott a pödör kis teremtés.

– De kedves nővér – csiggatta az alorvos –, csak nem veszi föl a betegektől.

– Beteg, beteg – tiltakozott a legmélyében fölkavart apáca –, ilyet mégsem lehet tűrni. Máskor is mondtak ilyet, de megbüntettük, és rend volt.

Az epilepsziás továbbföcsögte elvadult szájából a nyálat.

– Az orvosok sikkasztók.

A segédorvos körülvizslatott. Vádoló, prézsmitáló szájak gennyokádó záporában álltak. Négyen: a két orvos, a főápolónő és az apáca. Idegen, ellenséges elemben érezte magát, amely az ő lelke parányaiból tevődik össze, s mégis végzetesen másvalami. Hiába gyűrte magát, szepegése az arcára is kiült.

– Ezt meg kell szokni, kolléga úr – mosolygott az alorvos. – Majd rendet teremtek én. Egy pakolást neki – mutatott az epilepsziásra.

– Igenis – motyogta a főápolónő –, hívom a Katit. Kettőnknek is elég lesz. – S szemügyre vette a trabális asszonyt, akinek az izmos testén úgy hintált a kis feje, mint vastag i betűn a pont.

Az epilepsziás fölordított.

– Pakolást, nekem!

Az alorvos otthagyta őket, a sürgető, fenyegető uszály mögötte. Egy magányos, szenvedélyes vénasszony felé fordult, aki a zajongó tömegen kívül rekedve, egyedül dulakodott belső indulataival. Homlokán a gondok omegája, bénult héjú szemét a földre süti, csak időnként méri velük végig a szólogatót. Bulldogforma szájában meg-megrándul az előretolt alsóállkapocs. Már azt hihetni, káromkodás csúszott ki belőle, de megint csak visszaharapja.

– Hogy vagyunk, Barta néni?

A kitörő indulat zaklatott pózában álló asszony elismétli a maga milliószor félbemaradt kitörését.

– Évek óta nem szól – magyarázta az alorvos. Barta néni rávetette a szemét, mintha most mindjárt megcáfolná, de csak visszanyelte az arcában vibráló átkot. Mintha azt mondaná: nem érdemes.

– Nagyon rossz, mogorva – nevetett a hallucináló asszony, és odébbiszkolt a fenyegető arc elől. Betegek ordító gyűrűje szorította a különzárka felé az orvosokat.

Az alorvos végigmérte a könyörgésre és fenyegetésre nyújtott karok mozdulataiban élő tömeget. Nap nap után volt dolga izgatott betegekkel. Csoportokra különült társadalmuk hol itt, hol ott kívánt rendcsináló elégtételt, de nem emlékezett rá, hogy a csoportok dühe így összefolyt volna: aki öt perc előtt őrjöngött, s ruháit szaggatta, élces kíváncsisággal figyelte a szomszédja átokrohamát. Újabban nagyon sok végletes lélek került közébük. Lázító tehetségek, akik nem süllyedtek még el a maguk szenvedéseiben, eleven kínjuk társat keresett, hogy tükröződni lássák a rajtuk esett méltatlanságot. Ez a mai nap szinte egy nyájjá kavarta őket. Nem ártana a férfiosztály ápolóit is áthívatni. De röstellte magát az új kolléga előtt. Ő, a trabális ember s ezek a gajdult asszonyok. Egymaga széthányja őket. Tetszett, hogy a rendíthetetlent játssza az izgatott, szőke fiú előtt. Belső nyugtalansága fölé tudós objektivitást lárvázott. A különzárkára mutatott.

– Most nyissa ki a szemét, kollégám. A legérdekesebb kázus, amit évek óta láttam. Alig húszéves lány, a testvérei a félvilági élet hírességei. Őt egy bank pultja mögül ragadta ki a tőzsdei hossz. Férfias eréllyel vagyonokat gyűjtött. De nem tudott elvegyülni a környezetében. Morális undora, túlzott szemérmessége kihúzta a családjából, bizalmatlan lett, a vagyonát úgy elrejtette, máig sem jöttek rá a nyomára. Mindinkább befele élt, a világ felé szeszélyes kinyúlásai vagy dühös rúgásai voltak csak, s ezek juttatták ide. A műveltsége megdöbbentő, jó óráiban férfit megszégyenítően érvel, de csak amíg a belső élete engedi. Akkor elszótlanodik, vagy indulatba robban. Tegnap az ablakokat vágta ki, ezért van különzárkában.

Nagy erőfeszítéseibe került, amíg a lármázó nőket a cellaajtón kívül rekeszthette. A szobácska egyetlen ágyán kócos, kerek fejű, barna lány ült. A doktorok beléptekor mosolygást erőltetett. A bemutatott új orvosnak a társadalmi életet élő nők fölényes gesztusával kínált helyet.

– Hogy vagyunk, Ida?

– Köszönöm, doktor úr, az igazán nem fontos most, hogy én hogy vagyok. Beszéljünk olyan dolgokról, amik a mi közös problémáink.

Akadozóan beszélt. Az ember látta, hogy a gondolatai kicsúsztak a mondatai mögül, s a saját elakadt hangján fölrebbenve fűzi tovább a beszédet, a kevesebb erőfeszítést kívánó beszédszólamok favorizálásával.

– Arról van szó, doktor úr, hogy én itt gondolkoztam a mi helyzetünkről. A hat órai pakolás alatt elég időm volt gondolkozni, ugyebár, doktor úr? A doktor úr gondoskodik róla, hogy gondolkozhassak. De most nem erről van szó. Nem mintha szemrehányásokat akarnék tenni.

S mert elfeledte a fölvetett témát, a segédorvos felé fordult, s ideges vékony ujjakba ágazó tenyerével megveregette az asztalt.

– Na, mért akaszt meg a doktor úr. Miről is beszéltem?

– Mi az a papír a kezében? – kérdezte az alorvos.

– Ja igen, éppen ez. – És átnyújtotta az újság széliből letépett papírszeletkét. Ennyi állt rajta: Hála d. K.

– Mi ez? – kérdezte az alorvos.

– Ez azt jelenti, helyesebben ez azt mondja, hogy én beláttam, hogy nem viselkedem úgy, ahogy kellett volna a doktor urakkal szemben. Nem tanúsítottam elég hálát, és ezért bántak el úgy velem, ahogy épp elbántak.

– És mi az a K?

– Az a doktor úr nevének a kezdőbetűje.

– Szóval ön megbánta viselkedését, s ezentúl szeretni fogja a doktor urat – segített neki a könnyen lelkesedő segédorvos.

– Hogy én mit érzek a doktor úr iránt, az igazán nem tartozik ide – mondta fölvillanó szemmel a leány. – Én dokumentálni akarom az én megbánásomat, s ennek fejében elvárom, hogy a doktor úr is dokumentálja a jóakaratát.

– Engedjem haza? – ismerte föl az alorvos beszélgetéseik egyre nagyobb kerülőkkel körülsettenkedett vezérszólamát.

– Van a doktor úrnak még különös oka, hogy ne engedjen? Most, hogy megaláztam magam. Nem gondolja, doktor úr, hogy ez elég nehéz lépés volt részemről a történtek után.

Kintről az epilepsziás brutális bömbölése csapott a cellába.

– Nézze, ez nem énrajtam áll, Ida. Ha a nővérei hazaviszik – szólt befejezőn az alorvos.

– De igenis, a doktor úron áll. Milyen céljai vannak velem a doktor úrnak? Mindketten intelligens emberek vagyunk, remélem, és tudjuk, hogy nekem semmi bajom. Azaz van bajom, de nem olyan, amit itt meg lehetne gyógyítani.

– Erről most ne beszéljünk, jó? – szólt kifelé indulóban az alorvos, akit nyugtalanított a közös terem egyre éktelenebb hangzavara.

– Ne? Jól adja a doktor úr? Doktor? Fehér ruhába öltözött porkoláb. Hol hagyta a piros libériáját, doktor úr? A hóhér libériát?

A segédorvoson mint a villám szaladt át ennek az infernói beszélgetésnek az egész értelme. Ez a belső szenvedéseibe belétoppant beteg, aki hálát hazudik gyűlölt orvosának, csak hogy kiszabaduljon karmaiból. Micsoda tragikus erőfeszítés: egyszerre erőltetni szavakra szavaktól elszakadt lelkét s kendőzni hálává feneketlen gyülöletét. Milyen lelki válságok gomolyognak ezekben a beteg rabokban, s milyen hóhérmunka itt orvosnak lenni.

De nem ért rá tünekedni. Falakat remegtető, bestiális ordítás harsant a lelkébe. Az orvosok kiugrottak. Az epilepsziás küzdött az előkerült szíjak ellen. A Kati, a behívott ápolónő a földön hevert, a mániás a papucsával paskolgatta. A főápolónőt most fojtogatta a hatványozott erejű asszony-Sámson. A vészjelző felé rohanó apácát a kis, hájas vörös ellenfele tartóztatta föl.

– Üssétek a szemüveges kígyót! Hat gyereke van a lelencben. S minekünk imádkozik.

A kirohanó orvosokra vagy hatan vetették maguk. Elöl a kis Horgas Mariska.

– Nézd, atyus. A nép háborog. Tenni kell valamit. Zsarnok, add vissza szabadságunkat. Mért nem irtatsz ki? Mennyit ugassak neked? Azt kívánod, hogy pofon üsselek?

S már föl is ágaskodott, s beleütött a fekete arcba. Az orvos, mint indákat szaggatta magáról a nőket, de azok rákullancskodtak. Nem tudott a főápolónő közelébe férkőzni. Hatalmas reccsenés fordította vissza. Ida állt a különzárka küszöbén. Tehetetlen dühében a szoba egyetlen székét röpítette a távozó orvosok után. A segédorvos halántéka fogta föl a nekiszánt ütést. A fiú jajszó nélkül zuhant a földre. Amott az epilepsziás emelkedett föl a főápolónő összegyömisztett gégéjéről. Más betegek az apáca főkötőjével nyargalásztak föl-alá, a mániás egy lúdtollal birizgálta a vériben nyöszörgő Kati ápolónő orrát.

Konrád alorvos elvesztette a lélekjelenlétét. Vakon csapkodott maga körül. Összemosódó arcok fotografálódtak az elboruló agyára. A Hitzerné gúnyröhejbe torzult rútsága, a társadalmi izgatás vitriolját fröccsentő prostituált lány, a boszorkány agyarát villogtató Kondorné, az imbecillis, amint az elesett segédorvost cirógatja, s ajánlatokat tesz, a küszöbön meghökkenve álló Ida s a véres szemekkel közelgő nyavalyatörős, s a körülöttük rikoltozó, csellengő papagájok hada, már nem is különálló életek, de egyetlen, sok karú polip, a bolondház számba nem vett lelke, amely závárait kitépve, elpusztítja tömlöcőreit. Még hallotta a Mariska patétikus hangját.

– Istenné akartalak emelni, de te alacsony éned nyűgös rabja maradtál. Fölszabadítottam rád a szellemeket. Hallod, atyus, Goethe vagyok. Mit szólsz hozzá, te Zauberlehrling?

– Kellett ez a doktor únak? – röhögött Hitzerné.

– A pofáját! – ordította Toncsi.

A némberörvény a Bartáné sarka felé szorította az alorvost. Az öregasszony izgatott állrángatása egyre szaporább lett, szemei az ugró komondor tüzével kapaszkodtak a tülekedésbe. S mikor egy váratlan lökés az orvost hozzá lódította, megtört a varázs, passzivitásából kitörve esett esztendős ellenfelének, akiben a sorsa testesült meg, s a bulldog az orvos tarkójába marta. Hegyén-hátán hevert a sok embertest s legalul az orvos.

Mint utolsó ítélet jele, kondult a dulakodás fölé a harang, Schwarz Júlia egy sarokból nézte a csőcselék borzalmaskodását. A Petőfiné tüzelő szerepében kajdácsoló Mariska fölriasztotta benne a Széchenyinéhez illő aggodalmat. A vészharanghoz futott, s míg rángatta, a hon viharában kétségbeesetten őrködő géniusznak érezte magát.

A férfiosztály átrohanó orvosa és ápolói csak a kis Mariskát találták magukkal szemben.

– Mit akartok, ti cár kozákjai? – petyegte álpátosszal. – A népszabadságot jöttetek eltiporni?

A betegek zöme áldozatáról visszahúzódva, csínytevő ebként szűkölt a sarokban, s a pakolás szíjait érezte húsába marni.

A botanikus révbe ér

Aurél a Kékesre megy

Későbbi novellák

Giliszta a torkunkban

Nyáron, egy délután, magam dolgoztam odahaza. Hogy magam vagyok, csak a csöngetésről tudtam meg; újra és újra beleberregett a házba, de nem mozdult kinn senki. Egy darabig azt gondoltam: én sem vagyok otthon, de a szívós csöngetés megtört. Súlyos, gyötrő hazugság egy ilyen csöngetés elől elrejtőzni. Kinézek: a kis suszterfiú dolgozik a csengőn. – Mit hoztál, kérdeztem a kezére eső pillantással. De nem volt nála semmiféle cipő, sem apró gyermektappancsok, sem karcsú női topán. A kisfiú nem a lábbeli-emésztő család szállítójaként érkezett. – Apukám kéreti, tessék eljönni hozzánk, anyukát megvizsgálni – mondta érzelemmentesen, a rábízott mondat hű visszaadására törekedve. A kezemben maradt tollra pillantottam. – Csakhogy én nem járok betegekhez, fiam. Nézd, rendelőm sincs… Hirtelen lett rosszul édesanyád? – Nem, már régen fekszik. – Akkor hívjatok talán mást, nekem idehaza felszerelésem sincs. – A kisfiú engedelmesen visszafordult. De ahogy a hazafelé tartó hátacskáját néztem, valami belém nyilallt. Ne higgyék, hogy azért nem megyek ki, mert nem tudnak fizetni. – Te fiam! – kiáltottam a gyerek után. A gyerek megállt. – Mondd meg édesapádnak, tíz perc múlva átmegyek, talán tudok valami tanácsot adni.

Egy régi, elhanyagolt házban laktak a suszterék, melyet a kültelki útrendezés a föld alá süllyesztett. A gödörben az utcáról benéző piszkot, rozsdás csatornát, levált vakolatot és igen sok gyereket láthatott az ember. A cipész egy konyhafélében talpalt; bőrdarabok voltak körülötte s egy férficipő a mellének szegezve. Meglepett, hogy föl sem állt. Majdnem ellenségesen utasított, hogy vizsgáljam meg a feleségét… – Tőlem alapos vizsgálatot ne várjon, mondtam, csak a szomszédság kedvéért jöttem át, útbaigazítani magukat, hová forduljanak. Mi a baja a feleségének?… – Azt tessék őtőle megkérdezni – bökött az ajtóra. – Én csak azt akarom tudni, hogy föl bír-e kelni vagy sem… Jobban megnéztem őt: értelmes arcú ember volt; iparos, a régi, tanultabb fajtából. Nem faragatlanságból bánt ilyen kurtán velem, hanem mert egy elkeseredett hangulat dacossá, szűkszavúvá tette. Ez a dac a felesége betegsége ellen forrt, az orvosra, mint a betegség járulékára csapott ki. Nem akartam bemenni, amíg ezt a keserűséget beszédre nem bírtam. – Mióta beteg a felesége? – kérdeztem állhatatosan. – Ilyen ez már régen. Abból, ahogy azt mondta „ilyen”, láttam, nem is tartja betegnek. – Orvosnál volt vele? – Vittem én mindenhová: előbbre egy fél évet volt kórházban, aztán két hónapot összevissza vizsgálták, tükrözték, röntgenezték, szurkálták, de nem találtak semmi baját. Most is a kórházba kívánna menni. De a családja nem akarja, mert rajtuk vették meg a kórházi költséget. A házukat már azért kellett eladniok.

A szűkszavú válaszok megnyúltak, s kibontakozott lassan a történet. Egy Heves megyei faluban foltozgatták a csizmákat, s hozták világra a gyerekeket, amíg a felesége baja egészen el nem rontotta az életüket. Úgy látszik, ide Pestre is elsősorban őelőle menekült fel a múlt őszön. Az asszony azonban megszülte hetedik gyerekét, s utánajött. Nem bírta ki a testvérénél. Azok is megunták már, ahogy a férfi mondja. Most itt van a nyakán a hét gyerekkel, s egész nap fekszik. Nem lehet rávenni, hogy fölkeljen, azt mondja, nem bír. Ő, a férfi, hetek óta nem jut meleg ételhez, kenyéren meg túrón élnek. Azért hívott engem, tudatja kívánságát, hogy rászóljak. Mégsem lehet egy családdal így bánni… Szóval egy elfajult házastársi háborúba kerültem döntőbírónak. – Mikor látta őt doktor utoljára? – Még odahaza, lehet már hat hónapja. – S az sem talált semmit? – Semmit. – S mit mond, mit érez?… A férfi bever egy szöget a talpba, csakhogy rám ne kelljen néznie; látszik, szégyelli, ami következik. – Tudom én, giliszta van a torkában, ilyeneket képzelődik. A sötét homlokán látom, hogy most már igazán be kell mennem.

A folyosóforma szobában egy ágy, egy szekrény, messze elöl egy ablak. Az ágyban a beteg mellett négy-öt hónapos gyerek, a padlón azonkívül még két leányka játszadozik. Időbe kerül, amíg a legnagyobb leánygyerek testvérkéit kituszkolja, úgyhogy csak a gőgicsélő dundi marad az ágyban a beteg mellett. Nem emlékszem, hogy láttam volna valaha az asszonyt, de ő ismerősként üdvözöl, s azonmód rákezd. A legkikoplaltabb rákosok közt sem láttam ilyen sovány nőt soha. Karja: bőr és csont, álla és bordái közt a sovány nyak föl-le jár amíg beszél. De beszéde a nehéz légzés ellenére is folyamatos; lelkes, csillogó szemében láng ül, amely a lélegzet akadályain erőt vesz. Zuhog belőle a panasz, de nem úgy, mint egy elnyűtt szenvedőből, inkább mint egy költőből vagy mániásból. A szörnyű lesoványodás és a küszködő lélegzet mégis megzavar. A szem és a szó egy hisztériásé, a mell és a nyak egy tüdőbetegé. – Azt akarja, hogy fölkeljek? Tessék megmagyarázni neki, hogy nem bírok. Dehogy tudnék én még egyszer a lábamra állni. Tessék, milyen a lábam, s kidugja a dunyha alól. Aztán a karját is megmutatja. – A gyerekeim, egyik szebb, mint a másik. Tessék megnézni ezt a kicsit itt mellettem; mint az alma, pedig már betegen hoztam a világra. Csak bennem nincs semmi erő. Megkérdem, izzad-e éjjel. – Hogyne, kérem, tiszta latyak az ágyam, szavalja lelkesen s mosolyog közben. Akármit kérdek, kap mindenen. Győzelemittas mosollyal bizonygatja, hogy köhög, a háta fáj, étvágytalan, hasmenése van, véreset köp. – S a torka? A torkára nincs panasza?… De, kérem, giliszta van a torkomon – mutat a gégéjére éppolyan lelkesen, de éppolyan magától értetődően is, ahogy a hátfájást vagy a köhögést állította. Az egész a gilisztával kezdődött. Volt kórházban, de a gilisztán az orvosok sem tudtak segíteni…

A kórház nyilván kedves hely volt neki, mert amíg a hőmérő a hóna alatt van, a különféle vizsgálatokra és szakvéleményekre emlékezget. Kiveszem a hőmérőt: 38,8. Kissé szurkolok, hogy becsap a hisztériás bőbeszédűségével. Nem hűlt meg mostanában, kérdem. De igen, két hét előtt meghűlt, attól köhög most erősebben. Talán csak influenzás, gondolom, miközben az ingét lehúzatom vele, s még egyszer a kékes szemfehérű, föllelkesedett arcba pillantok. Hisztériás, ahogy a kórházban mondták neki, s a higanyt valami heveny baj tolta föl. Odahajolok a mellkasra: csupa szörcsölés, fütyülés, búgás: egy egész kórtani kiállítás. Mégsem lehet kétség: amelyik tüdő ilyen hangokat ad, nem soká fog lélegzeni. – Hát itt mégiscsak van valami szervi baj is – mondom neki. – Ugye – csattan föl minden megrendülés nélkül, inkább hálásan, hogy akad egy orvos, aki mellette vallott. – Majd szólok az urának, nyugtatom meg, hogy ne erőltesse a felkelést. Legjobb volna, ha szanatóriumba mehetne – nézek a mellette mosolygó, kicsattanó babára. – Tessék megmondani neki, hogy meghalok én úgyis hamarosan, ne bántson addig már – kap ő a szón, minden megrázkódás nélkül, boldogan inkább, hogy a pártjára álltam, s nehogy rosszat gondoljak a házi cipészemről, megvédi az urát, hogy rendes ember az, szép munkája van, csak meleg ételt szeretne enni. Ha meghal is, a kuncsaftot nem akarja elveszíteni.

A konyhában a férj ugyanazon a cipőn szegelt, leütött fejjel. Nézze – mondom –, az igaz, hogy a maga felesége idegbeteg, de azonkívül előrehaladott tüdőbaja is van. – A férfi fölnézett rám a cipőről, s végigmért, hogy megbízhat-e bennem. – Magas láza van, s a tüdejét is meghallgattam. – Egy kis megrendülés érzik a hallgatásán; mégiscsak hét gyereke született tőle. – Megmondták ezt neki a doktorok – mondja kis hallgatás után. – Ha így tesz, előbb-utóbb igazán rámegy. Ahogy azt mondja, így tesz: abban még mindig rengeteg a szemrehányás. S nincs-e igaza? Ezek közt a nehéz körülmények közt az idegbaj nem betegség, hanem bűn, könnyelműség. Előadom, hogy én felületesen vizsgáltam csak meg, biztatom, vitesse le az asszonyt a tüdőgondozóba. Ha lemennek, adok egy levélkét az intézet vezetőjéhez. Onnan valószínűleg elhelyezik, hisz a gyermekek közt hagyni igazán merénylet. Kérdem, van-e taxira pénzük? Megtudom, hogy a napokban feljön az asszony sógora, annak lesz. Türelmetlenségében, úgy látszik, azokra is ráírt az ember. Miért volt szükség énrám? Mért kellett volna „rászólnom”, ha úgyis hazaviszik: nem firtattam. Az indulatnak annyi megoldásra van szüksége, ahányszor fellobban. S ebben a keserű otthonban a sógor után az orvos sem volt fölösleges.

Eltelt tíz nap, s nem hallottam a gödörbeliekről semmit. A levélkéért sem jöttek el, nyilván nem vitték le az asszonyt a tüdőgondozóba. Lehet, hogy otthon van már Hevesben, megszöktették a kórház elől. Nem is nagyon akartam érdeklődni: egy indulat megnyitotta előttem az otthonukat, a magábaszállás becsukta; nincs közöm hozzá. Cipőpusztító családom azonban nem lehetett olyan tartózkodó, mint én; egy kis tappancsot le kellett küldeni hozzájuk. Apuka csak holnap jön haza – mondta a kisfiú. – Hát hová ment? – Lement anyukánkhoz. – A másik lakónétól tudta meg a lány, hogy valóban az anyjukhoz ment le a férfi, a temetésire.

*

Ha novellista volnék, itt abbahagyhatnám; ha társadalomtudós, elkezdhetném. Én azonban egyik sem vagyok, s az ilyenféle emlékek némán röpködnek körülöttem; önmagukért nem örökítem meg őket, a társadalom ellen nem fordítom. Bennem kell valaminek történnie, hogy a közömbösen keringő emlékek közül egy-egy átdelejesedjék, s új állapotomhoz odahúzódjék. Abból, ami előbb csak kép volt, ilyenkor jelkép lesz; sorsomból s a másik ember sorsából sors-metafora.

Néhány hónap óta egyre gyakrabban kellett a mellemhez kapnom. Már tavasszal, mikor az új kertben a földet kubikoltam, el-elállította bennem egy sajdulás a kertészlelkesedést. Nyáron, az alatt az öt hét alatt, amíg a Bűn-t írtam, a felsőgödi öreg ingaórákon kívül, mellemben egy hús-óra mérte az időt: reggel szabad volt, a delet apró szorításokkal jelezte, estefelé az írásban szabad kezem időnként a mellemre szívta, nyomással csillapítani a súlyosodó nyomást. Az úszás sem ment úgy, mint régen: tavaly Verőcétől Felsőgödig tizenöt kilométert úsztam egyfolytában, most egy kilométertől lüktető kopoltyúvá változott a torkom. Mintha a lelkem is a szívembe gubózott volna; minden kínja, elégedetlensége, félelme ebben a szűk lakásban tombolt. Elég volt a beadott postára néznem, hogy szívem, mint a forráskutatók varázsvesszeje, megránduljon, s jelezze, van-e fájdalomokozó anyag, rágalom, támadás, bűnvádi feljelentés bennük. Az őszön, mint egy beteg állattal, már el kellett menekülnöm vele életem izgalmai elől. Nihilista elrévülésben jártam a bakonyöbli és kemenesalji tájat, csakhogy a fölizgatott hús némi nyugalmat találjon.

Minderre ma már igen jól emlékszem, s betegségem régibb nyomaira is vissza az esztendőkben. Akkor tudatomnak csak azzal a lefoszló részével vettem észre, amely minden pillanatban leválik, elmarad a létünket jelentő tudatrésztől. A kertásás közben jókedvű, erős munkás igyekeztem lenni, hogy családomat a gyűlölt középosztályi életből a kertészsorsba átcsábítsam. A Bűn-ben egy egész bűnös társadalmi rétegért vezekeltem. A posta az a kard volt, amely a Himnusz-ban az üldözött felé nyúl barlangjába, s dunántúli útirajzomba, hiába fogott ki ziháló mellemen a sziklás sümegi vároldal, a Berzsenyi megtört pályájáról, a magam megtört pályájáról, magyar sorsról, kora magyar öregségről s más ilyenekről filozofáltam. A kezem oda-odakapott a mellemhez, de eszméim eltakarták őt előlem.

Valamiképpen ezen a cipésznén át kezdtem ráeszmélni. Már rég ott rothadt a hevesi temetőben, amikor egyszer-egyszer váratlan eszembe jutott. Keserű, búcsúzkodó cikkemet írtam a magyar közélettől, s három-négy hónap feledésén át egy lelkes-idegbeteg szem s egy pihegő, aszott mell lüktetett felém. Mi volt az ő gilisztája? Valami agyszülemény. Olyasmi, mint nekem a farm, a „bűn”, a tanúság, a magyar fátum. Négy vagy öt évet küzdött vele, s az utolsó fél évben szétesett a giliszta alatt a tüdeje. Nem ez történik-e velem is? Olyan régen vagyok kiméráim betege, hogy a betegség végre csakugyan szavamon fog, s elpusztítja a gilisztám alatt a szívem. Az orvosok rég megjósolták ezt, ahogy a mord mester mondta a feleségéről.

*

Az elmúlt csütörtök nehéz napom volt. Délelőtt polgárista fiúkat vittem egy messze fekvő múzeumba. Tizenkettőig gyalogoltam, ácsorogtam, futottam vagy húsz kilométert; tizenkettőtől háromig pedig a kereskedelmi iskolában tartottam egészségtanórát. Otthon vendégek vártak; kilenckor kerültem az íróasztal mellé. Új színdarabomnak egyik hiányzó jelenetét írtam meg, azt, amelyben hősömet az ifjúsággal jól megtiportatom. Eleinte nehezen ment az írás, kellemetlen emlékek tartottak vissza ettől a jelenettől, de aztán elkapta a tollat a szent düh, s beledőltem az írás szolgaságába. A derekam kissé hátra kellett szegeznem, mellem bal oldalát felfúva s jó tágan hagyva, ahogy a fájdalom erre már réges-rég rászoktatott. Három-négy arasz volt a szemem s a papír közt – messzelátók olvassák így szemüveg nélkül az újságokat –, s derekamba szegelés állt a ferde peckességtől. Tizenkettő tájt kész volt a lecke; lefekhettem. A darabon morfondíroztam egy-két percig, majd puha, szürke buckákon himbálóztam tovább. Tíz-tizenöt percet szundíthattam, de az agyam még nem volt bespalétázva egészen. A mellemben ekkor valami váratlan történt. Mint amikor az ember a villanykapcsoló lyukacskáiba dugja az ujját, s könyökébe szalad az áram. Ugyanez történt velem, csakhogy a mellemben. A villámcsapás kivetett az ágyból, keservesen elordítottam magamat. – Végem van, rebegtem rémülten lekászáló feleségem felé. Teljesen mereven álltam a szoba közepén, a fájdalom elmúlt már, de sem lehajolni, sem mozdulni nem voltam képes. Magam sem tudom, mi tartott így kifeszítve: a félelem-e, hogy a villám egy mozdulatra újból belém csap, vagy nehezen lélegző mellkasom, mely fölfújva mereven és felületesen pihegett a kímélt zsigerek fölött. Az üvegedény érezheti így magát, amikor elreped.

Mihelyt kissé föllazult ez a merevség, levegőre törekedtem. A síró asszony úgy adta rám a fehérneműt, hogy álltomban alig mozdultam. Végre kinn voltunk a ház előtt az utcán. Messze élünk a lakott világtól, telefonunk nincs, gyalog indultam meg az őszi latyakban, mereven tipegve, sápadtan, reszketőn, a járművek irányában. Egy óra múlva orvos barátom jó meleg fülét s borostáit éreztem a hátamon egy hirtelen kivilágított rendelőben. Aztán hazajöttünk, a bróm összebékített a rossz emlékezetű vízszintes helyzettel, s másnap reggel egy kórház gépei kezdtek el dolgozni rajtam. A mellemben rezgő villámlásból e sokféle művelet közben emlék lett, s a halálfélelem feloldódott a betegség tudatában. Tegnap délután, a diványon fekve, már jegyzeteket készítettem, s megírtam egy rég esedékes válaszkártyát Párizsban élő barátomnak. Felemlítettem benne rohamom is: „Most büntet a Tanú” biggyesztettem a hírhez, az utolsó évek irodalmi harcaira célozva. Amíg leírtam, nem tűnt fel ez a mondat, de amikor később a kártyát átolvastam, elmosolyodtam. A cipészné jutott eszembe és a gilisztája. A szív nem tud annyira villámlani, hogy villáma több lehessen, mint egy tünete, érve a rögeszmének. Az olyan ember, mint a cipészné, vagy én is, kiköpi a tüdejét, tönkreteszi a koszorúsereit; belehalni azonban csak a gilisztájába tud. A gilisztába, amely a torkunkban van.

Műtét a családban

A mi családunkban Ágnes az utolsó személy. Nemcsak azért, mert ő a legkisebb, hisz vannak családok, amelyeken a legkisebb uralkodik. Ágnesre az egész család vigyáz, hogy utolsó legyen. Neki nem lehet semmit elismerni, érezzük mindnyájan. Mi lenne, ha még dicséretekkel is táplálnánk az önérzetét? Elég öntelt, pökhendi, tiszteletlen anélkül is! Biztos kis öntudatcsomó, amely kétely nélkül tekinget és csámpáz a világban, s a megrovások záporában is talál okot, hogy megdicsérje magát. Az anyjának szenvedélye, hogy ő töri belé leányait az elsőosztályos zsinórírásba. Ennél nehezebbet úgysem kell tanulniuk a szakvizsgáig. Ha ezt jól beléjük korrepetálja: tanulók lettek, mint az egyszer jól megült csikó hátasló. A két nagyobb gyerek – Ágnesnél jóval okosabbak – nem is esett át rajt egy kis zsinór-mélabú és Luttor-idegbaj nélkül. Ágnes önérzetét azonban a legkeservesebb írólap sem tudta megtörni. „Milyen az az m-betű megint?” hallom föntről, s látom a posszibilis pofon előtt félrevont nyakát s morc pillantását. „Van szíved ilyen m-betűt írni? Hát egyforma annak a két lába? Nézd, az eleje egy tehén; a vége egy bolha. Most jól vigyázz, mert ha…” Az ember azt hinné, a gyerek már csupa bíbor, s elmosott könnyein át látja csak az írólap „Mici”-jét. Talán így is van. De elég egyetlenegy i-betű, melynél a vállára hajló végzet néma marad, s ő megáll a ceruzával. „De ez az i, ugye, gyönyörű, anyukám? Ugye, boldog anya vagy, hogy most ilyen i betűt írtam? Ha még két sort ilyen gyönyörűen fogok írni, olvasol nekem a Boldog világ-ból?”

Az ilyen gyerekkel nem lehet mást csinálni, érzi a család, mint nyomni. Ebből a nyomás nem nevel neuropatát; előbb ő a családból, ha nyomatlan hagyják. Okot könnyű találni rá, hogy mért legyen utolsó. Ebben a szellemi üzemben, ahol a tudás minősít: Ágnes a tudatlan. Ágnes semmit sem tud, amit a testvérei tudnak. Azt sem tudja, amit azok ennyi idős korukban rég tudtak. „Én ennyi idős koromban már Arany Jánost olvastam” – mondja Judit. S igaz: Ágnesnek eszébe sem jut, hogy a Betűország kényszerű betűin kívül valamit elolvasson. Még az utcatáblákat sem, pedig az a szellemi ambíció legalsóbb faja. A testvérei ott tanulják őmellette a nyelveket: angolt, németet. Ő nem irigyli meg őket. Németül csak Ilonával, a nyírcsaholyi lányunkkal beszél. „Géson forda”, küldik egymást tovább, s nagyokat nevetnek. Gigi buta, még egy verset sem tud. Mikor fog ez verset írni, mint a nővérei. Azonkívül milyen rossz. Minden fiókot összetúr, minden ollót elrejt. Ami a házban elvész, igen átlátszó okon, csak ő tudja előadni. Ha ő otthon van, házunk, mely a halk pusztai esték s az oroszlánbőgés közt zajegységekben körülbelül a középen áll, erősen a sivatag felé tolódik. Adjátok ezt a Gigit örökbe, kívánták testvérei, amikor még alig két-hároméves volt. Ez az óhaj, új alakban, azóta refrénje a gyerekszobának; anélkül, hogy Gigiben ábrándos sérelmeket ébresztene. Ágnes tudja, hogy hibáink legjobb menlevele, ha elismerjük őket. Inkább maga is butának mondja magát, mint hogy tanulásra erőltessék. Dorgálóinak régi segítője. Úgy, úgy zárjatok csak le a pincébe, hadd egyenek meg a patkányok, támogatta már mint csöppség anyja felháborodását. Van valami szimata arról, hogy „nem utolsónak” vagy épp „elsőnek” lenni: a felnőttek csalétke. Egy élni tudó lélek az utolsó helyen is megcsinálja a maga birodalmát. Az anyja sem érzékeny rá, hiába kedvence. Csak nyomjátok, tudósok, úgyis jobb dolga lesz az életben, mint nektek. S ő is segít még utolsóbbá nyomni, hogy annál biztosabb első lehessen.

Hogy ez hogy fog történni: erről a család is kap néha egy kis előszelet. Ágnes időnként meg-meglep bennünket. Már csak azzal is, hogy mások szeretni tudják. Azok a tulajdonságok, melyekből otthon egy hordónyi fejfájást és kábulást okoz, gyűszűnyi adagban, egy kis szakasznyi úton, a gödi vonatban, egy nagyapai kacsmargás során: gyermeki bájnak minősülnek. – Te, ezt a gyereket már megint majd megették az úton – jön haza az anyjuk a három kék kabát, kék sapka kivonulásából. S nemcsak a bácsik és nénik „eszik meg”, de a gyermekek is. Kenesén a szomszéd házikóban két kisfiú nyaralt. Reggel arra ébredek, hogy mint a birkák, bégetik a kerítésnél Gigi nevét. Hogyne, Giginek kerékpárja van; állva vezeti, elereszti a kormányt, átvetve rajta a lábát, a fiúkat ő tanítja biciklizni, rosszalkodni. Nincs egy boldog percük sem Ágnes nélkül. A nővérei irigy fanyalgással újságolják, hogy Ágnes már megint Zajoséknál van, ahogy éjjel élő szomszédainkat nevezzük. Gigi epitetonjai közé így kerül be a sok rossz után egy kétesebb előjelű: az ismerkedő. Amíg csap óvodabeli társai kiáltozták a ház körül, hogy „Németh néni, kérem, hol van a Németh?”, gúnyolódni lehetett ezen a társadalmi népszerűségen. De most, hogy Zajosék után a gyönyörű Fekete-villában is meghívott vendég, a Fräulein jön érte a két gyerekkel: ez már más. Ez azt mutatja, hogy az emberek nem egészen a házi értékrend szerint becsülik a gyermeki erényeket, s ebben a Gigiben mégiscsak van valami, amiért habos kávét adnak neki, s a nyírt gyepen szabad kiabálnia, míg mi csendben arramegyünk a kerítés alatt.

No, de majd az iskola! – Anyukám, ezt a Gigit ki fogják csapni az iskolából – jósolják a testvérei. S az előjelek csakugyan ijesztők. Egy reggel az ágyban a hónapok neveit akarjuk megtanítani neki. Az április ötvenedszerre, századszorra sem jön ki az összegyötört, ásítozó agyból. Ősszel, miután hátára tettük a nénjei táskáját, félve kerülgetjük az első lányosztály tájékát. Az ő elemijükben is én vagyok az iskolaorvos. Még szemvizsgálatra is alig merek bemenni, nehogy épp rosszalkodásban vagy büntetésben találjam. Amikor két hétig nincs sem intő, sem üzenet, sem bizalmas félrehívás: beküldöm az anyját. A tanítónő nem mond semmi rosszat. Az Áldás utcában azonban egy kislányt találok a földön, a sapkája néhány méterre tőle; Gigi verekedett egy fiúval. Ugyancsak az utcáról érkezik a hír: Gigi ki volt ma állítva. Ágnes már négyszer-ötször ki volt állítva, hozzák a hírt a nővérei, akik évek során még fölállítva sem voltak. Az anyai balsejtelem újból megindul az iskola felé: „Egész jó kislány, napokig észre sem veszem.” A kiállításról szó sem esik. – Te, ez úgy látszik, a tanítónőjét is megfőzte – mondja az anyja. Direkt félti tőlünk. Karácsony előtt kajánul mutatja a kiskönyvét: tiszta egyes. – Ezt csak azért kaptad, mert én vagyok a iskolaorvos – mondom neki. Különben is ezt számegyesekkel írták; nézd, a nővéreid betűvel kapták a kitűnőt. – Valamit csak mondanom kell ennek a kajánságnak.

Legjobban azonban mégis a műtét ugratta ki Ágnest az utolsó helyről. Egy reggel panaszkodott, hogy fáj a hasa. A reggel minálunk az iskolába készülő ruhadarabok, egymásra szórt fogkefék, egymás kezéből kikapott szappancsonkok, összekevert és feldöntött kávék, pirított kenyerek, tulajdonjogukat elvesztett törülközők, elátkozott zsilettpengék, a rádióból hangzó torna és az ágyból hangzó anyai vezényszók, tankönyv vagy harisnyaidéző bőgések s honvédindulók keveréke. – Hagyjatok engem. Már hét óra harmincnégy – téptem ki magam Ágnes kezéből, aki előző nap a lyukas tejfogát hordta utánam, ma pedig reggel fél nyolckor a hasát hozná. A nővére néhány nap óta beteg, azt irigyelte meg, gondolom, s már a szakfelügyelőn van az eszem, aki néhány napja hiába keresett. Nem marhaság? Azért a néhány perces zsibbadt fekvésért három kilométert loholhatok. Az anya, mint utólag kiderült, lelkiismeretesebb volt az orvos apánál. Lefektette Ágnest, és megtapogatta a hasát. Ágnes azonban feszített. Ahányszor a hasához értek, megfeszítette úgy, hogy nem lehetett kitapogatni. – De anyukám, énnekem igazán fáj – mondta, amikor az anyja összeszidta. A szeme azonban, nem tehetett róla, úgy csillogott, mint aki maga is huncutságban tudja magát.

Így zavartatott el Ágnes az iskolába. Délben a lányaim azzal a titokzatos mosollyal fogadtak, amellyel a gyerek borzong s örül a házba költözött rossz újságnak. – Apukám, a Gigi sír odafönn. Sírva jött már meg. A táskáját is a Marika mamája hozta haza az iskolából. – Hogy az imposztor Gigi az, akinek a hasa fáj, még mosolygósabbá tette a mosolyt, s még biztosabbá a hitet, hogy furcsa változások azok, amelyek ránk virradtak. Én már nem is emlékszem a reggelire; úgy kell előhívni később a sok mindent elnyelő s kiadó emlékezetből. Fölugrok, a gyerek kabátostól a diványon kuporog s nyöszörög. Amikor meglát, szemrehányóan támad rám. – Apukám, vetessétek ki a vakbelemet. A Marika mamája azt mondta, hogy hat nap múlva kijöhetek a kórházból. – Ugyanúgy mondja, ahogy tegnap a tejfogai kivételét követelte. Erre ijedtemben is ráismerek: anyai vonás. Nem bírják, hogy valami hibás legyen rajtuk; egy lyukas fogon órákat eldolgoznak. Ha a közérzetükben valami rossz, idegen van, a legszívesebben mindjárt megoperáltatnák magukat. Épp fordítva, mint én, aki tanulmányokat tudok írni a legdühösebb pulpitisszel, s inkább vagyok fakír, mint hogy másfél órát üljek egy orvosi előszobában.

A kis has kifejlik a kabátból, ruhából; ez bizony ott fáj, ahol a vakbél fájni szokott. Megmérem a lázát: harminchét három. No, ez kellett nekem, amikor ennyi előadás, cikk, utazás van a nyakamon. Ágyba dugom a gyereket, s telefonálok orvos barátomnak, akinek az a hálátlan szerepe, hogy felelős lehet, ha a házamban betegség van. Megállapítjuk, hogy ez bizony vakbélroham. Amikorra a feleségem a városból hazaér: ő is ott van. A gyerek kissé szeszélyesen jelez; a mellcsontja is fáj, ha az orvos próbaként odanyúl. Az a benyomásunk, hogy mindenáron operáltatni akarja magát, szabadulni a fájdalomtól. A láz harminchét nyolc. Egy éjszakát várhatunk. Az egész csodálatosan könnyen és vígan megy. A nagyobbaknál a mandulagyulladás jobban ránk ijeszt. Az, hogy Ágnes beteg, aki idáig még sosem volt: a betegségét is elkomolytalanítja. Ő maga operációról beszél: – Én azt mondom, anyukám, operáltassatok meg. Elaltattok és kész. Nem? – A testvérei hozzák a vizes ruhát, adogatják a hőmérőt, s nevetnek.

A hőmérő azonban szembeszáll az optimizmussál: biztosan ballag fölfelé. Délután egy rajzoló jön ki hozzám: valamelyik pletykalapnál keres a fejemmel néhány pengőt. Amíg rajzol, föntről megérkezik a rémhír: harminckilenc három. Vakbélgyulladásnál ez annyi, mint műtét. Alig várom, hogy a vízből kihúzott hullafej, amely alá még a nevemet is oda kell írnom, elkészüljön. Újra felhívom a felelőst: ő a kórházat, ahol barátai vannak. Öltöztessük fel a gyereket; üljünk taxiba; amikorra odabenn a vérsejteket megszámolják, a belgyógyász is beér. Az anya sóhajt egy-kettőt: – Csak azt kértem, hogy addig ne legyen betegség, ameddig ez meglesz – céloz arra, aki Giginél is kisebb, s mindenhol vele van. Én férfihoz méltóan az öltözködőket sarkallom. Az egész azonban korántsem olyan drámai, mint lehetne.

A legnagyobb baj nem is Ágnes, hanem hogy a két nagyobb gyerekkel mi lesz. A lányt ugyanis elengedtük, magukra kell hagyni őket a lakott világ szélén egy kis lakásban. Az autóban is róluk folyik a sopánkodás. – Anyukám, te menj vissza – ajánlja Ágnes –, mi majd megoperálkozunk apukával. – Idegességünkben is nevetünk, gyönyörködünk. – Még szerencse, hogy Ágnes az – mondja az anyja. – Kétszer ilyen rémült volnék, ha Magda vagy Judit lenne. – Ebben egy kis büszkeség is van: hogy ha a „te fajtád”. A büszkeségnek igaza van: én is régi autós bevonulásokra gondolok. Így vittem be az anyját is szülésre. Egyszer épp vasárnapi táncolgatás közben, rádiószónál lett rosszul; másodszor egy nappal az eltökélt császármetszés előtt a moziban. Harmadszor megkéstünk egy kicsit: Arany János-cikkemet kellett befejeznem. Ő is így ment: majdnem mulatva rajta, hogy ilyen fontos személy lett, akinek a féltésére mindenki összefut, holott úgysem történhet semmi. Ez az igazi bátorság, óvom ölemben a kocsi rázkódástól a nagylázas kisleányt. Az ősi, az igazi. Hisz én is voltam néha olyan, hogy bátornak látszhattam, de így talán csak egyszer, mikor első szerelmemben a román posztokon átszöktem. Mert az igazi bátorság ez: ott lenni a halál árnyékában, anélkül hogy a képzeletünkre tudhatna tódulni. Amit mi csinálunk: az erkölcs erőszaka a képzeleten s a gyávaságon.

A kórházban tovább csodálhatom, hogy erényeink és hibáink, melyekből egy emberjellem épül, mennyire készek egy ekkora gyermekben. A kórházi osztályon egy ápolónő fogad, majd az orvosok is előkerülnek. Egy ilyen esti műtét nem nagy öröm, de a lázas gyerek cseveg, kérdez, tudakozódik. Ledarálandó kórházi anyagból aktív erő lesz, aki körül meggyorsul a vizsgálat, diagnózis és előkészület. Egy félig kivilágított rendelő spanyolfalai közt tapogatják, hosszú folyosókon futnak vele, liftbe emelik, új szobát kap, ismeretlen nők vonulnak be, furcsa szerszámokat, tálakat hoznak. Csak a beöntés vált ki rövid habozást inkább, mint vonakodást. Kinézünk az ablakon; ott lesz a műtét, ahol odalenn most fölnyílik a villany. Ágnes érdeklődik: – Jól elaltatnak, ugye? És csak kössenek le, hogy ne tudjak mozogni. – Lentről telefon: a karaván megindul vissza; liften, folyosókon. Az ápolónő előrefut, a gyerek már benn van a műtőben, amikorra odaérek. Én a szomszédos szobából hallgatom. Nem keres bennünket, csak az altatást sürgeti, miközben lekötik. – Mikor altatnak már el? – Az anyja sír: neki a folyosóról kell hallgatnia az éterrel küzdő gyerek nyögését. Énrám köpenyt adnak, s a sebész könyöke mögül nézem a műtétet.

Semmi nagyképűség, sem a helyiségben, sem a sebészekben. Piciny szoba, elég rossz a világítás. – Ezt sötétben is el tudjuk végezni – mondja az asszisztens. A gyerek sápadtan hörög. A sebész meg-megbiztatja az altatót. – Mondom, hogy nem alszik – s a kosárra új étercsöppek esnek. Évek óta nem voltam nagyobb műtétnél. Ahogy a lejódozott bőr a kés alatt fölhasadt: egy pillanatra megszédülök. Ez mégsem „appendektómia”, ez a gyermekem hasa, amit itt előttem felnyitnak. De a hideg szakemberi mozdulatok, a szabatosan fölrakott érfogók lassan kiküszöbölik, ami ebben a helyzetben személyes. A gyerek nagyokat nyög. Tompa nyomás járhat a hasában, amitől indulatosat nyög, mint vendégjárások után, amikor a bő vacsora dühös kutyákká, rosszindulatú testvérekké vagy épp zsinórírási gyakorlatokká válik, s nekünk át kell menni a gyerekszobába, hogy testvérei álmát a hadakozó Ágnestől megvédjük. Így nyög és hörög ő most is, a rossz álommal is harcolva a passzív szenvedés, tehetetlen nyöszörgés, ájult pityergés minden jele nélkül. Nem ijeszt, inkább sarkall ez a nyögés, mint az anyjáé szülésnél. Az „altassatok el” után „dolgozzatok rajtam”, „vágjátok”, „szabadítsatok meg a betegségtől”. Nem az apához szól, hanem az orvosokhoz. Én is csak jobban figyelem tőle a munkát, ahelyett hogy őrá figyelnék.

A hasizmok széthúzott résében belek csillannak föl: a sebész benyúl, s megforgatja a vastagbélcsomót, hogy a féregnyúlvány felülre kerüljön. Micsoda groteszk helyzet, érzem még futólag: egy apa, amint gyereke beleit forgatják előtte. De már erősebb a szakmai emlék: ahá, ez a tipikus vakbélkereső mozdulat, így láttam annak idején Manningeréknél is. Most már a kis hosszú bélfüggelék is itt van előttem. Szinte meglep, ahogy elém kunkorodik. Pedig elég boncolásnál láttam; most mégis groteszk szinte, hogy csakugyan hosszú és kunkori. Nem gondoltam volna, hogy egy kislány testében is ilyen hosszú legyen. Egy bélpaprikajancsi szinte, amint megjelenik. – Úgy látszik, inkább a vége lesz infiltrált – mondja a sebész, aki elébb ismeri fel egy pillanattal. Én nem merek szólni. Szinte halvány ez a nyúlvány, az egész hasban ő a legfehérebb. A vérpiros beleken csak ő lóg vértelenül. A sebész is észreveszi: – Ezek a belek belövelltebbek, mint szabadna lenni. – Megfogja, kiteregeti őket. A bélfodorban duzzadt mirigyek. Csaknem vele tapintom, amíg mutatja őket. A gyerek nagyokat nyög; de minket csak a felvágott has orvosi látványa érdekel. Mi van a babában, akit játszó gyerekként belülről megnéztünk. S a másik kényesebb kérdés: föl kellett-e vágni? Iparkodom elrejteni a gyanúmat, de a sebész arra is rávág, mint a féregnyulványra. Holnapra elgennyedt volna. Bizonyára egy bélsárrög vagy egy bélféreg van benne. A nyirokcsomók már reagálnak. Én a mandulákra gondolok. Azokon is átsurran néha a fertőzés, anélkül hogy maguk elgennyednének. A nyaki nyirokcsomók gyúlnak be, mint a vakbél mandulája fölött a bélfodorbeliek. A sebész most köti le, most nyisszenti el a mulatságos kis szervet. Az asszisztensnő már adja is a tálat, amin műtét után az olló majd kigyóntatja. Hiba nem történt – „klinikailag ez vakbélgyulladás volt” – jut eszembe a szakművelet hatása alatt ez a réges-rég nem használt orvosi formula. A törlők kikerülnek, a hashártya bezárul; csak most nézek újra a sápadtan nyögdelő gyerekre, aki fokról fokra megint az én gyermekem már.

Ott kinn, a sötét folyosón az anyja fogad sírástól pirosan s harmatosan. Egy lezárt ajtó mögött állt s hallgatózott. Ami énnekem bél, pensz és fonál volt: őneki hörgés és nyögés. Nem rettegésből, hanem részvétből sírt, ellenállhatatlan anyai couvade-ban. A sebész odahív a féregnyúlványos tálhoz, a fölvágott belecske belülről éppúgy hallgat, mint kívülről. Lehet, hogy kioperáltuk a bajt, de lehet, hogy csak megoperáltuk. Ahogy azt Gigi kisürgette. Amikorra a folyosókon, lifteken, fehér olajú ajtókon át megint fölérkeztünk, a belgyógyász is ott van: most érkezett meg a műtét előtti konziliumra. Látom, nem érti, miért kellett ennyire sietni. Én értem, mindnyájan túl akartunk rajta lenni.

Ágnes bámulatos gyorsan ocsúdik. Alig egy-két perce vagyunk a szobában, s már nyílik a szeme. Valami gyöngédet akarok mondani neki. De ahogy morc képiben a kék szem rám nyílik, nem tudok szentimentális lenni. – Na, Gigi, nagyon bátor voltál. Ezért elengedem neked a perselyt és a szvettert. – Ágnes nem válaszol, csak néz sápadtan és morcul. A persely: az iskolai persely, amiben az elemisták gyűjtik a filléreiket. Minthogy a nővérei perselyével baj történt (kinn hagyták, s valaki fölfeszítette), neki nem volt szabad az iskolából perselyt kérni. A zsinórírás azonban sok egyéb közt arra is jó, hogy az ember a szülőkhöz küldött kérdőívre nagy merészen ráírja: igen. A szvetter amolyan kis házi lopás volt, jó szívből. A szegény gyerekeknek küldött szeretetcsomaghoz lopta hozzá a maga garderobjából. E két önkényes tett bizonyos megszorításokat hozott Ágnes életébe: nem mehetett a testvéreivel vendégségbe. Az éter nem engedi meg értelmének a mimikát; az első szót a műtétről mondja: leszíjaztak. Amikor egy félóra múlva hazamegyek, az anyjával is közli, amit tőlem hallott. – Apuka elengedte a szvettert meg a pörsölyt, mert bátor voltam. – Az anyja ismeri ezt. Amit egy férfi egyszer megígért, azt nem szabad elfeledni.

Ami ezután következett, az a hat vagy hét nap, Ágnes életének a fénykora volt. Minket ugyan még két napon át foglalkoztatott a hőmérő, melyen a kivett vakbél nem őrölt le egy tizedfokot sem, Ágnes azonban minden jóslatot megcáfolva várta ágyában a látogatókat. Küldte haza gazdag rokonként nővéreinek az ajándékcsokoládét, s olvastatta az anyját, ahogy még soha. Ágnesnek nem fájt a műtét után a hasa, nem volt baja a megindult belekkel, nem törődött a kapcsokkal, s hogy a gyulladt mirigyek is elszunnyadtak benne: a mi jókedvünk is társa lett az ő ünnepének. Mégiscsak okosabb volt megoperálni. Egy ilyen lányt, mint Ágnes, akár minden két hónapban meg lehetne operálni.

A haldokló kulák

Abban az időben, amikor még a szovjet ötéves terve volt a legfrissebb világcsoda, nálunk is megmaradt néhány műszóvá előlépett orosz kifejezés. Ekkoriban akasztották a mi ötven-százholdas, jobbára református parasztjainkra is a kulák nevet. A parasztságot ábrázoló könyvekben, füzetekben minduntalan föl-föltűnik ma is egy fénykép – dunántúli kulákház, kulákasszony ünneplőben, kulákok Eger környékéről s más efféle.

S nemcsak a szó tapadt meg, hanem a hozzátartozó gunyoros, becsmérlő íz is. A kulákság az új szélben is gonosz, önző, földharácsoló, magzatgyilkos, banyauralom alatt senyvedő népfaj maradt. Ahogy a kuláknő a fényképeken mindig vén s azonkívül még valami gonosz hatalmaskodás is van az ajkára vasalva; a szociográfiai füzetekben s az úgynevezett parasztregényekben az egész osztályból sem marad meg: csak a vénség s a hatalmaskodás.

Engem mindig bántott ez a beállítás. Én magam is kulákcsaládból származom s más fotográfiákat hordok az emlékezetemben a nagyszüleimről, nagybátyáimról, ángyaimról, unokatestvéreimről. Tanulmányaimban zúgolódtam a torzítás ellen, szépirodalmi műveimben próbáltam kiigazítani. Hasztalan! Nemegyszer épp az én regényeimet hozzák fel bizonyítékul. Én is a „paraszt lét döbbeneté”-t, a falu „kibírhatatlan atmoszféráját” éreztetem állítólag. A Gyász legelőzékenyebb bírálója még a mű fogyatkozásait is a kulákokkal menti. Igaz, hogy ebben a regényben az életnek csak a sötét, sivár fele látható, arról azonban nem én tehetek, hanem a népréteg, amelyet ábrázolok. A bíráló is ismeri őket: ilyen sötét, sivár az a csontja velejéig.

Attól tartok, hogy az ábrázolás sötétsége vagy világossága mégiscsak inkább az író vérmérsékletétől függ, mint az ábrázoltak emberi értékétől. Ha nem így volna, Kemény Zsigmondnak meg kellene vetnie Erdélye komor államférfiait és katonáit, Herczeg pedig nagyra becsülhetné a Kék róka modelljeit. Én mást, mint tragikus főhőst állítani nem tudok. A tragikum az én mindent összegező élettapasztalatom, s természetes, hogy ha a kulákságból választom hősömet, ezt az osztályt is csak mint a kiválóság kínzókamráját tudom ábrázolni. De azt jelenti-e ez, hogy megvetem? Szophoklész megvetette tán a thébaiakat, akik Antigonét élve kősírba zárták? Nem, sőt akinek van valami érzéke a tragikum iránt, az mindig szívesebben pusztítja el hősét nagy szenvedélyű, komor emberpéldányokkal – mint híg fecsegőkkel. S a kulákság, ahogy én azt megismertem, minden mai magyar csoportnál alkalmasabb tragikum-televénynek. Ha életbeli élményeimhez a történelmieket is hozzávetem, én erre a televényre ilyen sűrűségben talán csak három helyen bukkantam idáig: a Szokratész előtti, VII–VI. századi görögségben (Szophoklész drámáiban, Olümpia szobrain), a XI–XII. század katolicizmusában (Roland-ének, VIII. Gergely, román székesegyházak) s Erdély XVI–XVII. századi krónikáiban.

A három hely elég messze esik. Pogányok, katolikusok, protestánsok; nemcsak század, nemzetiség, klíma, de még a felekezet is más. S negyedikül most – fekete mándlis parasztokat vágok azokhoz, akik legalább valamennyien előkelők voltak. Pedig e négy elütő életképben mégiscsak van valami elvitathatatlanul közös, épp amit én szeretek: az archaikus lélek. Mi ez? Szoros formák közt hatalmas indulat; korlátoltságban nagyság; etikett mögött szenvedély. Ha a dunántúli parasztcsaládtól, Erdély főurain s a románkor pápáin át Szophoklész felé hágok, a korlátoltság egyre inkább mértéktartás lesz, a nagyság sötét fényét azonban a legkorlátoltabbakban: a kulákokban is megtalálom.

Ez az én „kuláktiszteletem” nem újkeletű ellentmondás, nem is az irodalom vezetett rá. Régibb a legrégibb irodalmi emlékeimnél s alighanem az első összehasonlítások eredménye, melyeket ember és ember közt tettem. Mint gyerek a telet városban töltöttem, úriemberek közt, a vakációkat, csaknem valamennyit, falun, egy kulákcsaládban. Föl kellett tűnnie a különbségnek. Nem az, hogy egyik jobb, a másik rosszabb, egyik tanult, a másik tanulatlan. Ruha, háztáj sem számított, a gyerek nem állandósítja a kuriózumokat, mint az írók. Ami odalenn más volt, még csak újság sem volt: előbb megszoktam, mint észrevettem. A nagy különbség, aminek föl kellett tűnnie, az önuralomban volt. Odahaza az önuralomhiánytól szenvedtem, a környezetemétől, s mert az ilyesmi ragályos – a magamétól. A kulákéletben az önuralom hatott megnyugtatólag. Kimértebben, méltóságteljesebben viselkedtek; volt valami formája az érintkezésüknek. Pedig bennük is volt erő a kitörésre – indulat, sérelem, vetélkedés több, mint mibennünk. Nemcsak csodálatos vasrudakat tudtak felemelni, de igyekezetben, féltékenységben, büszkeségben is hatalmasak voltak. Erejük azonban csak egy szoros szertartás-élet páncélján döböghetett át, mint egy Berzsenyi-vers mért lábain az emésztő szenvedély. A régi nemesség helyébe benőtt nagyjobbágyok voltak, akik súlyosabb parasztvérükhöz merevítették az ellesett kisnemes szokásjogot. Elütők a zsellérnéptől s elütők az uraktól: kulákok. Ragaszkodtam hozzájuk, mint ahogy a gyerek mindig ragaszkodik a különbekhez. Az egyetlen ember, akit harmincnyolc éven át változatlanul tudtam szeretni – az apám sem a tanári tudományával, hanem kuláktermészetével hódított meg. Több volt, amit abból a lenézett kultúrából hozott, mint amit ebben, a mohón felkutatottban – talált.

Különösen az asszonyaiknak köszönhetek sokat. Ha ezeket a gyűlöletesre fotografált kulákasszonyokat meg nem ismerem, talán mint nőgyűlölő halok meg. Ők tanítottak meg rá, hogy nőiesség és nagyság nem zárják ki egymást, s a női nagyság ma csak azért ritka, mert présben készül, nem a férfizsarnokság, hanem a formák nyomása alatt. A nőnek kis tér, biztos cél s vitathatatlan rend kell; ebben nő meg a lelke. Őneki nagyobb szüksége van a közösség őspántjaira: az igazi, frobeniusi „kultúra” szorítására, mint nekünk, férfiaknak. Ha ezek elpattannak, a nő szétfolyik, elzüllik, s jön, amit a középosztályban láttam: a „felszabadult” nő, a népesség egyik fele – teljes anarchiában. A kulák asszonyok emléke mindig megóv attól, hogy a hajatlan Sámsonok és esztelen Delilák mai látványában: „nemek harcát”, „a férfi kiszolgáltatottságát” vagy más ilyen modern kelekótyaságot keressek. Eltévelyedés ez, nem több. A nő legjobb természete szerint olyan, mint az én nagyanyám, a bibliabetűző protestáns lélek volt; Isten előtt alázatos, magatartásában szelíd, elhatározásában (amely azonban a családnak inkább csalhatatlanul érzett, mint latolgatással kiokoskodott érdeke volt) szívós.

Mint író, ilyennek láttam én a nőt, s ahogy első nyomtatásban megjelent művem, egy elbeszélés, is róla szólt már, az ő akaratáról, melyet haldokolva is rákényszerít a leányaira; azóta is ő az anyja, nagyanyja minden hősömnek, akár VII. Gergelyről írok drámát, akár Szilasbalhásról parasztregényt.

Asszonyi bölcsesség, fájdalom, büszkeség, ha beszélni akarok róluk, mind gyermekkorom kulák példái felé fordítanak. Egyik nagynénémre gondolok: az ura papnét akart a lányából csinálni, az egy tanítót szeretett. Hogy eltalálta a határt, meddig lehetett az urával a lánya ellen – az ambíció útján, s mikor kellett vitorlát fordítani, s a családot a lány akarata alá hajtani a tragikus mezsgyén, amikor a szerelem végzetes erejét bebizonyította neki. Egy másik nagynéném úgy kapott szobrot az emlékezetemben, ahogy a „gáderben” este a mellét fogja, s csendesen panaszkodik. Három fia volt a harctéren, s neki három annyi dolga a gazdaságban. A „belső részéről” beszélt, hogy miket érez a fiai miatt, egész nap, munka közben a „belső részében”. Akkor én még nem tudtam, hogy „belső részem” is van. Azóta megtanultam az érzéseket, amelyeket száraz paraszttárgyilagossággal leírt. A zsigeri idegrendszer állandó szorongásai ezek szívben, belekben, bőrön: vad, állati szenvedés, amelyet mégis az tanul csak meg, aki nagyon ember. Akik körülöttem élnek, éppúgy nincs belső részük, mint énnekem akkoriban, s ha panaszkodni akarok, az ő emléke felé fordulok: – Nekem is „majd leszakad a belső részem”, Juliska néném. A ő leánya a Gyász hősnője. Ott áll ma is, ha rágondolok, a kisfia drága fejköve mellett: gyönyörű, karcsú alak, csupa fekete és fehér. Az ő duzzadt mandulái közül jött ki a fájdalmas, meghasonlott, büszke nevetés, amely e legszívemheznőttebb műnek titkos mottója lett. S ahány udvar – élők és halottak udvarai –, mindenikből ki-kilép egy fekete fejkendős alak, mint zománcos zsoltáraikkal sáros szilveszter délután, erre sorjáznak elém tanúságtenni a kulákméltóság és -felelősség mellett.

Újabban a halálukra, haldoklásaikra gondolok sokat. Montaigne, akit halálfélelme a szépen halás bölcselőjévé tett, a Szokratészéhez hasonló méltóságot a halálban csak a környékbeli parasztokban talált. A pestisjárvány alatt maguk ásták meg gödrük, s betegen beléfeküdve, zokszó nélkül várták az utolsó percet, a bekaparást hagyva csak hozzátartozóikra. Olyan mutatós példát, mint Montaigne, én a kulákhalálra felhozni nem tudok. Egy éjszakai beszélgetés azonban, két elcsendesült ember közt, akik az öreg ágy helyett rég a kripta vermében fekszenek, penészes érckoporsóikban – sokszor eszembe jut mostanában.

Azon a karácsonyon, amelyiken esküdtem, Péter bátyám gyomorvérzést kapott. Amikor a feleségem januárban a rokonokhoz levittem, ott lenn a betegsége hírével fogadtak. A vállas, vérmességtől ibolyaszín ember egy díványon feküdt lesoványodva és elsárgulva. Később úgy hallottuk, hogy meggyógyult: hízik, jókedvű, vállalatokba fog. Tavasszal egy nap aztán ott ült az asztalunknál; vizsgálaton volt a kórházban, s hozzánk jött ebédre. Szerettük volna jól tartani őt, mint afféle új házasok, akiknek az is büszkeség, hogy végre ők kínálhatnak, ő azonban meg sem érinthette a fogásokat. Ott ült velünk szemben összeesetten, feketén – egy pohár lágytojással. De még a lágytojás is sok volt neki, meg-meg kellett állnia vele, egy részét visszabukta. Én akkor már tudtam, mi baja. Ez a két lágytojás minden orvosi vizsgálat nélkül is megmondhatta volna – ha a kórházban előzőleg nem is érdéklődöm. Kínosan tömtem szóval a csöndet, csakhogy vergődéséről a figyelmet elvonjam. Szívszorító ellentét volt: a nagy asztal egyik oldalán két összehúzódó fiatal házas, a férfi újgazda, az asszony első másállapotban, s az ürmös és a csillogó poharak túlfelén egy szégyenkezve vergődő, riadtan tekingető s illemtudón válaszolgató ember, akit a nyelőcsőrák lassú, hónapos éhhalálra ítélt. Ennek az embernek én valaha bámulattal hallgattam a huszártörténeteit, s most ő ül velem szemben mint szegény, enni nem tudó gyermek, s hallgatja, amit ifjú orvosi hevemben tágult visszerekről, sebzsugorodásról összehazudok neki.

Harmadszor megint odalenn találkoztunk. Egyformácskán volt; ha lehet, még aszottabb s még halványabb. A betegségéről nemigen beszélt, a kötelezőnek hitt vigaszt meghallgatta, de nem felelt rá. A családja elmondta, hogy legszívesebben a kertben van: tavasszal fiatal fákat ültetett, azokat gondozgatta. Később már csak egy nyugszékből nézegette az őszirózsákat, amelyekből minden nyár végen virított néhány ágy a kertben. Sokféle terve volt, majdnem mind a kerttel. Régebben alig törődött vele; falu ügye, politika, kinti gazdaság, névnap, bor és vér dolgai érdekelték. Most, hogy a rák leszívta testéből az indulatokat: a napról napra szelídülő ember a kertben volt leginkább otthon. Gyanítja-e, hogy meg kell halnia? Egy szava sem árulta el, a családja sem tudott biztosat.

A temetésen megint lenn voltam. A nagynéném akkor mondta el annak az éjszakai beszélgetésnek a történetét. Tizenkét éve, az elbeszélés szavai elvesztek, magára a jelenetre sem igen gondoltam hosszú időn át; a lelkem azonban megőrizte, munkált rajta, s ma jobban a szememben, fülemben van, mintha a tanúja lettem volna. A két összetolt ágy ott áll derengő, homályos dunyháival, a nyári konyhából nyíló ajtó mellett: az ablakok terítőfélékkel „befirhangozva”. A sötétben hol az egyik ágy reccsen, hol a másik – az utánakövetkező ingás arra is jó, hogy egy-egy sóhajtást elnyeljen. – Éva! Fönn vagy? – szólal meg a sötétben az ajtó felőli ágy. – Bajod van? Kigyújtsak? – ül föl hirtelen egy derengő hálórékli. – Nem, maradj… Csak mondanék valamit… de meg ne ijedj ám… Odaát csak a csönd kérdez remegőn… – Eddig nem szóltam. De most már neked is el kell készülni. Érted, mit gondolok?… – Az asszony hallgat. A megindulás, hogy az ura arról akar beszélni, nagyobb, semhogy azonnal letorkolhatná. – Hogy jut ilyen most egyszeriben az eszedbe? – rebegi ültében megmerevedve. – Már a tavasz óta tudom. Amióta Pesten voltam. Már amikor a szonda véresen jött vissza… – Az asszony meg van döbbenve. Egy véres cső az ember gyomrából: ez az ő szemében is rettenetes bizonyság, nem tud felelni. – S utána a tulajdon fülemmel hallottam. A röntgen után ott felejtettek a laboratóriumban. Ahogy ácsorgok, a szomszéd szobából valaki telefonál. A városból hívhatták, vagy a főorvos… A néném nem kérdi, hogy mit hallott – ül csak, s csendesen lehúzódik. – Ki tudja, kiről beszélt az – mondja halk, tiszta hangon, csak az arcizmaival pityeregve… – A bátyám tudja, hogy ez az érv nem kíván választ. – Azóta tudom – ismétli el a sötétnek. – Gondoltam, most már neked is megmondom.

Így folyt-e le valóban ez a beszélgetés, vagy hogyan, ha nem így – ma már nem lehet eldönteni. Négy év özvegység a néném is elvitte, javakorán. Az azonban biztos, hogy ez a szegény kulák öt hónapot haldoklott úgy, hogy egyetlenegyszer célzott a halálára, amelyben kezdettől biztos volt. S akkor is csak azért, hogy a másikat váratlanul ne érje. Nem tudom, az ő lelkierejét csodáljam jobban, vagy az asszony tapintatát, aki úgy tudott mellette élni, hogy azt hihette, neki kell felvilágosítania őt – kíméletesen, mint nagyon szeretőt és nagyon gyanútlant. Aki látta, hogy hal meg, miféle hazugság, hisztéria és közöny közt egy magunkféle úr, annak szép emléke az emberszívről és emberméltóságról ez a haldokló kulák.

Segédmunkás

Kinn gépelek a diófa alatt. Ez a munkám még otthoni adósság; az agyammal rája vigyázok, de a bőröm az áprilisi szőlő felől már az új életemet ízleli. Egyszer csak jön a vincellérné: – Egy fiatalember van itt; Debrecenből küldték ki, a kutat csinálni. Azt mondja, kéne valaki neki. De hát most mindenki dolgozik. Hol vegyek ilyenkor segítséget.

Hátramegyek az udvarba. A fiatalember már kipusztította a kutat; a földön kibontva a táska a szerszámokkal; a bicikli nyerge alatt egy odaszerelt lábos s a zöldhagyma. – Segítség kellene? – kérdem. – Az. Ki kell emelni az egész kutat. Olyan helyen ereszt, ahol nem tudok hozzáférni. S míg barátságos markában fogja a kezemet, hozzáteszi: – Rendesen megfizetem a fáradságát. – Énbennem nincs meg a tréfához kellő lélekjelenlét. Zavart nevetéssel hárítom el: – Hiszen nekem csinálja. Ettől az ő barna arca is veszít átlátszóságából. – Az mindegy – mondja. Csak a vincellérné előtt pironkodik később, hogy meg akart fizetni. Őneki azt mondták, nincs a házban, csak egy rossz kút, meg egy házaspár szőlőmunkás.

A segédlet tovább tart, mint vártam. A kék zubbonynak állandó szüksége van egy civil nadrágra. A kutat rég nem húzták meg, hiába eresztjük belé a létrát, nem éri fenekét. Azt jól ki kell kötni. A kötelet a kerítésdúccal ketten biztosítjuk. A szivattyú alatti részt akarjuk leszerelni, de picik a csavarok: szerszámokat kell adogatnom. Aztán az alsó részt tartom egy kötélen, amíg ott lenn megerősíti. Majd a szivattyút próbáljuk kiemelni; a kút húzóját is leszereljük, hogy azzal is könnyebb legyen. Én némi lámpalázzal hajtom végre az utasításait; nem szeretnék szégyent hozni az értelmiségre. A harapófogót meg a kulcsot még csak megértem. Az alátétre is rájövök valahogy, de amikor a stefet kéri, mindent bemutatok neki, a végén derül ki, hogy az a rozsdás szögféle az, amit a másik markomban feledtem. A szivattyút nekem kéne a kút tetején kihúznom. De nem megy; őneki kell kimásznia a kútból. Hála Isten, neki sem megy; visszamászik, lecsavar róla valamit s úgy valahogyan kiráncigáljuk. Olyasformán érzem magamat, mint cselédkönyves koromban, amikor az operáló alorvos mellett tartottam a méhkanalat. Az én kútbeli műtőm szerencsére jobb indulatú. Nem zavar bele szándékosan a lámpalázba.

Először a kúttal melegszem össze. A mi vízvezetékes életünkben a kút: gyermekkori rém. Már nem félünk tőle, hogy a kútkáván át is beszív valahogyan, de azért csak egy nagy, gonosz, idegen lyuk maradt. Az ilyen szivattyús kút meg még titokzatos is. Nem emlékszem, hogy láttam volna valaha kibontva. Na, most itt van, itt dolgozom egy iszamlós gerendán fölötte, s ahogy nézem, percről percre kisebb s jámborabb lesz. Az emberi munkának ez a legvarázsosabb tulajdonsága: amibe beleakaszkodik, az rögtön kezesedni kezd s zsugorodni. Ez a kék mackós ember úgy jár le-föl a himbáló létrán, mint egy tornaszeren. Hogy jobban hozzáférjen a csavarokhoz: keresztbeül a kútban; a keresztcsontja az egyik falán, a talpa a másikon. Az eszközeit a kút falába nyomja, két tégla közé. Egyáltalán nincs semmi ördöngösség benne, ahogy ott dolgozik. Ha nem szégyellném: lekéredzenék mellé. Legalább a létrát szeretném kipróbálni; a keresztbeülést, azt előbb egy hordóban gyakorolnám.

Hanem az ilyen összebarátkozás is csak egy határig megy. A kút még a kútásónak is kút marad. Megvan még egy létramély, nem volna jó megfürödni benne, mondja, miközben a létrát a maga kútásó csomóján kipányvázza. Az eszközeire is rászól: – Az kellene, hogy beleessél. – S látom, más gonddal fogja őket, mint aki műhelyben bánik velük. – Mit csinálnak, hogy ha beleesik? Kimerik a kutat? – Azt már merhetjük. Volt úgy, hogy megpróbáltuk, de elnyeli nyomtalan az iszap. A körültekintés épp a kútban nem a leghelyénvalóbb szó, de ez a fiatalember épp az ösztönébe ivódott körültekintésben különbözik, mondjuk, egy lakatostól. A föld fölött is így fog meg mindent, mintha nem volna szabad leejtenie. Ettől olyan lassú és rendíthetetlen a munkája. Mérlegelem, hogy mennyire nehéz. Egy ideje mániám ez: a különféle munkák összehasonlítása. Amióta a kétkezi munkások iránt mindenképpen jogos bűntudat föltámadt bennünk: magára a „testi munkára” is hajlandók vagyunk ezt a bűntudatot átvetíteni. Egy tanár, aki négy egyfolytában végigtanított óra után keringőzve jön le a dobogóról: elhiszi, hogy négy óra talicskázás ennél nagyobb „testi” munka. Ez biológiai butaság. De én sem mint biológus fogtam gyanút; mint talicskás. Hanem amit ez a fiatalember csinál ott lenn: az a kemény munkák közül való. A szellemi és testi része is (minden munkában van mind a kettőből) igénybe vevő. Diagnózist kell csinálnia olyan szerkezetben, amilyet tán most lát először, s a kórismének jónak is kell lennie; különben nem folyik a víz. Aztán a tervezés, átgondolás: ha egyszer húzni kezdjük a kutat, nem szabad visszaesnie. A mozdulatok dupla beidegzése, a kényelmetlen tartás, lenn a levegőtlen „műhely”, mind kimerít. S a vas! A vasnak, hiába, súlya van. Ha még jajgatna is: ez volna olyan nehéz munka, mint a fogorvosi.

Kétórai munkába kerül, amíg a kiemeléshez elérkezünk. A kútnak akkora hibája van, amekkora egy kútnak csak lehet. Egy nagyon jó szívós-nyomós kút volt ezen az aknán, de a gazdája azt a szőlőjénél jobban szerette, s mielőtt áruba bocsátotta, elvitette innét. Idehozta helyette ezt az őskori lényt, azaz két őskori csonkot, mert az egybeöntött felsőrész meg a szivattyúháza két különböző őskútból van összeszerelve. Ahol egy vaspánttal összepászították őket, ott dűl most a víz. Azt a helyet kell nekünk most itt fönn tömítenünk. A fiatalember fáradtan jön föl a kút mélyéből. Csinos, barna arca fölött ott van a kimerítő munka facies hippocraticája, az elkínzott, szürke szín, melyet fárasztó rendelésekről, átfeketézett éjszakákból a tükörből ismerek. Most odaáll a kút mellé, s megemeli, hogy lássa a súlyát. Éppen hogy megmozdul. Ma már nincs ekkora súlya egy szivattyús kútnak – mondja, a súlyával tanakodva. S mindenik rész külön jár, külön lehet kivenni s megjavítani. Én mint a szörnyeteg gazdája, bűntudattal nézek a megizzadt fiatalemberre. A legnagyobb baj, hogy megfogni sem tudjuk ketten; csak egy embernek van mellette hely. A diófára nézek; itt hátul is van egy diófa: ha annak az ágán vetnénk át kötelet, én majd ráakasztom magam, s amit ő kúton emel, azt én a diófán továbbrántom. Mint egy iparkodó asszisztens, úgy várom, hogy a professzor mit szól hozzá. Ő a gondolatot is úgy fogja meg, mint a franciakulcsot, de végül is jónak találja. A hosszú, háromméteres alkotmány megindul a levegőbe. Én ott csüggök hatvanhét maradék kilómmal s ami erőm van, a kötél végén. A katonai szívleletemre gondolok. Írók közt szenvelegtem vele, de inkább belehalok, mint hogy ennek a fiatalembernek arra hivatkozzam. A diófa azonban nagyszerű segédmunkás; a szörnyeteg már dől kifelé a kútból. A vincellérné is odakapaszkodott a csőrére; közben Évikét hessegeti, a kis lelencünket. Olyan a hangulat, mint Szilason, amikor a kétmázsás kant ölték. A szerkezet végre kinn fekszik a gyepen. A fiatalember még egy kartondobozt kér, amivel a két csonk közét eldugítsa, s visszabocsát az írógépemhez.

Amikorra megint szükség van rám: a vincellérünk is itthon van ebédidőre. A visszaeresztés még nehezebb, mint a fölhúzás; most már arra is vigyázni kell, hogy az összepászított részek szét ne bomoljanak. Én megint a kötelet húzom és lazítom, aszerint, hogy ők hogy birkóznak a kútgödörrel. Közben megfigyelem, hogy beszélt egymással a két szegény ember. Ha hanglemezre kéne venni: mi legyen a különböző társadalmi osztályok közt a magyar „gentlemanlike”; a kútásó modorát tenném példaképpé. Ez az, amit egy úr ritkán talál el; leereszkedő kedvében különösen. Érzik rajta, hogy tudja, milyen jólesik ebben a nagy nyomású társadalomban egy kis szakmai méltóság, s a gyengébbnek is juttat belőle. Gazdának szólítja, holott a gazdának lova s földje is van. De ez nem hízelgés, csak testvériség. Amikorra a kút helyrezökkent, s a vincellérnek mennie kell: az asszony is megjött a félliter borral. Úgy hozatta, mintha magának kéne, s most meg sem kóstolja: nem szabad innia. Egy félliter bor, az pengő negyven; elég gavallér volt. Én akkor egy litert is megszolgáltam.

Amíg mindazt, amit délelőtt kicsavart, fönn és lenn visszacsavarja: a mesterségéről beszélgetünk. Elég nehéz mesterség. – Tessék nézni, én még csak harminckét éves vagyok – s mutatja a kezét; ha kinyújtja, reszket. Persze, a vállának nincs hely, mindent a keze szárából kell csinálnia. S hogy szánta rá magát erre a pályára? Nehéz elképzelni, hogy egy tizennégy éves fiú a kútba kívánkozzék. – Én is pékinas voltam előbb, tetszik tudni, de az még rosszabb volt. Ebben azután megmaradtam. – Persze, folyton a vidéket járja; hisz benn Debrecenben vízvezeték van. S belegondolom magam a helyébe: tíz kilométert biciklizni ebben a szép áprilisban, mint nagy orvos állni a beteg kutak mellé, s a háziasszonyok tűzhelyén megfőzni a kis lábosában. De őket ritkaság, hogy kutat javítani küldjék. Tavaly Dés mellett fúrtak az államvasútnak, idén Debrecenben csinálnak légvédelmi kutakat. Azaz, a költészetet itt is megette az üzem. Többé-kevésbé minden foglalkozás nehéz, mondom; a szellemiek is. S megint a fogorvosságra gondolok. Én csak négy évig voltam fogorvos, s olyan lúdtalpat szereztem belé, hogy most is arról énekelnek Pesten a lírai költők. – Önállósítania kellene magát? Az öregnek az való: kijön, megnézi a bajt, s küldi maga helyett a fiatalt. Csak mosolyog. – Ahhoz berendezés kell. Tessék elgondolni, mibe kerülnek a fúrógépek.

Három órára már a faburkolatot is visszaszegeztük. A víz folyik. Azt azonban mind a ketten látjuk, ő is, én is, hogy nem soká. Új kutak áráról beszélünk. Már száznegyvenért egész rendeset kapni; pláne, ha a régit becseréljük. Akkor kár volt ezt negyvenért tömíteni, bököm ki a munkája díját. A verejtékből kimosakvó ember nem szól, de látom, hogy egy árnyék megy át az arcán. A bicikliúttal együtt lehetett vagy hat munkaórája. Mit kap ő ezért? Mondjuk, tizenkét pengőt. Azért vesződött ott lenn az ócska csavarokkal, azért emelte az iszonyú koloncot. A huszonnyolc pedig a mesteré, mert üzletet tart, mert gumit adott, s mért egyszer kinn volt a beteget megnézni. A kizsákmányoló, gondolhatja ő. A rabló, gondolhatom én. S emellett még a mesternek is rosszul mehet: lehet, hogy most készül visszaadni az iparengedélyét. Mennyivel egyszerűbb lenne: ha volna Debrecenben valami kútásó szövetkezet, s az bicikliztetné ki a kútásóit. Az a negyven pengőkből gépeket is tarthatna, a tagjainak osztalékot adna. Még az öregebb kútásóknak is spórolhatna egy szőlőt, amikorra nagyon remeg a kezük.

Erről azonban már nem beszélünk, nem illene. Inkább a vincellérnét kérem meg, hogy adjon egy jó uzsonnát neki. A feleségem egy kis szál kolbászt küldött a születésnapomra; mondom, vágja le a felit. Amikor elment, megkérdem: – Na, ízlett a mesterünknek az uzsonna? – Csak a kávét ette meg. A kolbászt elvitte a feleségének; már régen nem láttak ilyesmit.

De nemcsak a kútásóknak nem jut itt segédmunkás. Vasárnap azzal jön meg a vincellérünk a hadházi piacról, hogy nem kapott embert. Úgy gondolta, ha kettesben metszhet, elvégez nagypéntekig. De nem volt senki; a sógora tizenhat emberrel szokott dolgozni, s négyet kapott; de még az is nagy kérdés, hogy eljönnek-e. Nagyon csavargós ez a hadházi nép, mondja; most is elmentek Erdélybe, mert ott nagyobb a napszám. – Hát majd segítek én; kapok rajt (ha már benne vagyok a segédmunkásságban). Úgy is meg akarom tanulni a metszést; Gulyás tanár úr már a harmadik szőlészeti könyvet küldi Debrecenből. – Hát isz a doktor úr is megtudja, hogy ha megmutatják – mondja az emberünk nem nagy bizalommal.

Egyelőre azonban nincs ollóm, s két napba kerül, amíg Debrecenből az megérkezik. Addig csak őt kísérem, s elmagyaráztatom, melyik a cser, melyik az éves vessző; aztán előremegyek, megcsinálom a következő tőkén a magam haditervét, s várom, hogy az ő ollója hogyan csattog. Ez a szőlőmetszés azonban olyasvalami, mint a sebészet, csak késsel a kézben lehet megtanulni. Este bezárkózom a szobámba; amióta itt vagyok, először: lámpát gyújtok, s nekifekszem a szőlészeti könyveimnek. Erről egy külön könyvet kéne írni, hogy miért rossz minden ilyen munka. Ahhoz más módszer kéne, egy gyakorlati természettudományt könyvből megtanítani. Ezek nem merik úgy előadni a szőlő metszését, ahogy az az ő fejükben van. Azt a képet szégyellik; azt neki a, b, c, szét kell analizálni s mindent, amit a tudomány tud, belécsapni.

Másnap is odagugyorodok az emberem mögé; most már a könyv betűjét hasonlítgatom az olló kedves csattogásával. Azt már értem, hogy ebben a szőlőben énnekem csak napszám fog teremni. Tavaly feles művelésben volt, s a feles „jól ráhagyott”, hogy minél több legyen a termővessző; a lehúzásnál már nem iparkodott úgy, s ami le nem volt húzva, odakapta a tavaszi fagy. Ezt értem; a metszést azonban még mindig nem. Azaz, a költészetét már nagyon is. – Van ennél szebb munka is a szőlőben? – kérdem a vincellért. – Ennél nincs. – S csakugyan, úgy veszi lába közé a tőkéket, mint kis, egy évre rendbe hozandó lelkecskéket. Mindenik mást ad föl neki; amíg kiássa, a harmatgyökereket letisztogatja róluk, gondolkodhatik, milyen sorsot készítsen nekik a jövő esztendőre. Újra érzem, hogy mennyire tarthatatlan testi és szellemi munka közt a határvonal. Mennyivel erősebb testi munka ennél, mondjuk, a tanítás, s mennyivel szellemibb ez: mondjuk, a gépmásolásnál. – Ez nem is annyira testi munka – mondom a vincellérnek. – Ez nem, érti meg azonnal ő is.

Aznap este az asszony húga meghozta az ollót. Jó tömzsi olló; szinte élvezet a rugóját nyomorgatni. Másnap délelőtt nagy sürgető levelek jönnek rám Pestről; délután azért mégiscsak kisomfordálok a szőlőbe. Ők ketten a lugast metszik; annál az asszony is segít. Én kiválasztok egy sort: – Most beülök ide; aztán, ha végigmentem rajta, maguk majd kijavítják. S úgy is ülök oda, mint diákkoromban a dolgozatíráshoz. A tőke azonban súg valamiképpen. Amíg az ember pucolgatja, megérti, mi volna ennek a jó. A szemek is nagyok, a vessző lében van, csaknem kipattannak; nem lehet az élőt a fagyottal összetéveszteni. Hát ez nagyon szép munka; csak úgy emészti az időt. Legföllebb a tőkétől tőkéig csúszás okoz némi égető nyugtalanságot. Megnézem a bakon a magam nyomát: én külön-külön hagyom minden tőke alatt a legkerekebbik nyomomat. A vincelléré összefolyik. Valami hiba van még a technikámban; ők félkönyökön csúsztatják magukat tovább. Hanem mi ez ahhoz a hátszaggatáshoz képest, amit egy félórai gépelés után érzek. Vagy a rendelőben: a negyvenedik leventevizsgálatnál. Szép, nehéz tudomány lenne ez: a különféle munkák minősítése. Egy szocialista államban: ez volna a számvevőségi hivatal. Azt a marhaságot, hogy testi meg szellemi, egészen el kellene dobni. Még a bútorhordozásban is van szellem, s az írásban sem az agyammal, hanem a testemmel fáradok bele. Már nagyobb szempont: mivel bánik az ember. Az élő, sarjadó növény a legszebb, a legengedelmesebb; az ember a legkomiszabb, a legfárasztóbb. Az állat, az anyag, a holt anyagszerű növény valahol középütt vannak. Kapálni lehet heteken át tizennégy órát, de próbáljon meg valaki ennyit tanítani.

Tanáraim odaállnak fölém, s én erre szorongva mutatom a dolgozatomat. Ezek előtt még jobban szégyellném magam, mint tegnap a kútásó előtt. Az ember elnéző; de az asszony nem hagyja benn a hibámat. A szálvesszőim hegyéből le-lecsíp, egy-egy vén csert, amit bennhagytam, kidob; a haszontalan tőkefejeket levágja. Megkönnyebbülten jövök be: a legrosszabb esetben kétharmad. Másnap este már megint a balra csúszó ember mögött fejezem be a napot. Erre nagyon vén, agyas, fejes tőkék vannak, a körmöm is beletörik, amíg ásó nélkül kikaparom őket. Ezek meg éppen bölcsek, szinte félhangon tanácsolgatnak. „Nézd csak, engem milyen szép kehely formára nevelhetsz. Az ilyen régi, fás részben forgasd úgy az ollót, mint szájban a fogót.” No, az biztos, hogy én ehhez hasonló élvezetes munkát soha nem folytattam. Az a sok bridzsbe pállott agy hogy megüdülne benne. S most már a csúszás fáradságát sem érzem. Ha egy óra szőlőmetszés fáradsága: 1, akkor a kubikolásé, adminisztratív munkáé: 1,5, az orvosi rendelésé, korrepetálásé 2, a tanításé 3, a fogorvosi munkáé 5, a „kitartó”, hajszolt írásé 8. Persze ez egyéni; ebben az emberek megállapodni soha, de soha nem fognak. Lehetetlen is: a kizsákmányolást teljesen megszüntetni. A társadalomnak mindig lesz kulcsa, amely szerint a munkát méltányolni fogja. A feudalizmus túljutalmazta a katonai munkát; de mi is lett volna egy középkori népből nélküle? A kapitalizmus a vállalkozást jutalmazta aránytalanul. Az új kollektív társadalmak a szervezést, az ellenőrzést, a fegyelmezést. Komplikálja a dolgot, hogy a munka bére nemcsak az érte kapott pénzből áll, hanem a vele járó tekintélyből, szerepből s örömből is. A szocializmus csak a munkajutalmak felhalmozódását akadályozhatja meg az utódok kezében. A művészek, tudósok hősibb része ott is kizsákmányolt lesz, s jaj neki, ha szíve örömében nem kapja meg üldöztetése ellenszerét.

Megmutatom tanáromnak a soromat. Az enyhe vincellér nem talál benne hibát. Másfél óra múlva a vasúton van dolgom. Fél nyolc, s ő még mindig ott ül a tőkéivel szemben. – Maga még ilyen későn is dolgozik? – kérdem meglepetten. Ő meg, látom, énrajtam lepődik meg. – Még igen, mondja, s a vörös napkorongra néz. Látástól vakulásig, jut eszembe Veres Péter kedves kifejezése. Ők is a naphoz szabják a munkanapot. Ha a nap nő, a munkanap is. (Az idén, igaz, a napszám is.) Egy óra szünet délben, fél óra reggel; akkor is fennmarad napi tizenkét munkaóra. Ez bérmunkának akkor is sok, ha könnyű. S akkor is, ha hat pengő helyett tizenkettőt fizet. Nem lehet élni tőle, a mezőgazdaság pedig sosem fogja elbírni: a hat vagy nyolcórás nyári munkanapot, mert az téli kétórásat jelent. Mi itt a szabadulás vagy a könnyebbség legalább? Csak az, ha az ember félig-meddig mégis a maga tőkéjét metszi. Ha nem alkalmi munkása annak a szőlőnek, hanem sok éves gazdája. A tőke is ezt szereti. A feles ember ráhagy, a sürgetett napszámos, ahogy a vincellérünk mondja, megmetszi a három-négy csapját, s már megy; a gazda azonban a jövőre gondol s alakít. A szenvedély, szóval.

Mialatt ezt írom, jön a vasúti: egy szekrényem van az állomáson. Ez az öreg családi kredenc lesz. Valahogy elcsellengett a többi lomtól, amivel engem Bocskayba kiházasítottak. Most itt van; fuvarost persze nem hozott magával; az állomásról magunknak kell estéig elvinni. Csöndes tanakodás után megindulunk a széles taligával. Kilencvennyolc kiló; végül is nem sokkal nehezebb egy búzás zsáknál.

Az öreg bútor csakugyan ott áll egymaga a szellős raktárházban. Ő az egyetlen, aki első lakásomból, az Attila utcából, ide az utolsóba is elkísért. Akkor még barokk hasa volt, angyalok voltak rajt fakandeláberekkel. De azokat úgy megsértette egy szobrász vendégünk, hogy feleségem leszedette róluk. Most itt áll, megszögletesítve s alul elrepedten, nézi, hogy tesszük rá a taligára. Az asszony a taliga elé fogja be magát; mi meg majd felváltva toljuk, támogatjuk Nehéz? – kérdem az embert, s alig várom, hogy rám kerüljön a sor; szeretnék meggyőződni, hogy csakugyan nem nehéz. De jön a homok; rossz haditervet is csináltunk: egy dombot akartunk kikerülni, s egy homokfolyót kaptunk. Amíg arról az útra kiérünk, abba bele kell szakadni. Az asszony, amikor én tolom, hamarébb áll meg, hogy váltsunk; de a száz méter így is fölér egy kilométerrel. Mintha nem is a karommal, hanem közvetlen a szívemmel húznám. Egy küszködő öröklét, föl az országútig. – Itt már elszalad – mondja a vincellér; de az én lüktető nyakamnak most már a beton is homok. S még hátra az utolsó keserves darab. Föl a szőlőn, a háznak. Na, itt kiadod a párád, vén igás, biztatom magam a váltásnál. S a legvégén: a fal és a nyesett bokrok közt még emelni is kell. Csak az asszonyt látom, piros és gőzölög. Úgy esünk be a házba, mintha a pokolból estünk volna ki. Soha én még úgy egy vizespohár bort meg nem ittam, mint amit velük koccintottam.

Hát ez a borzasztó. Nem a testi munka, hanem amikor nincs hozzá test. S a szellemi, amikor mint a lyukas futballból a levegő, lassan kimegy belőlünk a szellem. Ettől mentsen meg minden anginás takarítónőt, rokkant hordárt és beteg írót a halál vagy az emberi könyörület.

Cselédek

Boris ott ült a nyitott ablakban, a félrevont függöny mögött, s az ablakdeszkára kirakott zokni- és harisnyacsomókkal tanácskozott. Az úr harisnyáit jobban szerette; szinte jólesett az erős selymükbe az öklit beledugni. Az ember is barátságosabb volt hozzá. Az asszony meg a kisasszony diónyira összecsavarható pókhálói még itt – hatalmába esetten is – rosszra emlékeztették. A kimosott keze háta, ahogy a felbomlott szemet kereste, durva kék rózsákkal ütött át rajtuk. Rövid, ellenséges vezényszavak ültek ezekben a harisnyákban, amiket úgy vetettek neki, hogy rá sem néztek.

Már kinn az udvarban sem volt egészen világos. Nagy átjáróházban laktak; az udvarban is volt néhány bolt – vasas meg kárpitos –, s azok most zuhintották alá botjukkal a rollót. A szemközti kapun munkások meg varrodai lányok siettek ki-be. Csak a takarítóember táncolt tovább az átelleni ablakfán. A munkája után privát dolgozik itt; kintről keni az ablakot, s le-lekiált az udvaron átjáróknak. Csuda sok barátja van neki: ahányszor hátranéz, talál valakit, akibe belekössön. Boris egy éve szolgált már Pesten, s még mindig bámult csak ezeken a városi fiatalembereken. Egy falusi fiatalember nem tenne ilyen beszédet. Meg munkát sem. Az Annusuk, az már bátrabb velük. De ő csak a függönyön át meri figyelni, mert hátha csúfot tesz. Tudja, hogy egy kicsit magas, körteforma a feje, s az arca se játszik úgy, mint az itteni lányoké. A múltkor is képébe kiáltotta egy gyerek, hogy: mééé. Otthon a guzsalyosban neki is akadt, aki mögéje állt. De ezek a városi fiatalemberek…

Mögötte, a besötétedő szobácskában csak az öregasszony lélegzete osztotta a csendet. Ott feküdt az ágyban éjjel-nappal; csak az evéshez meg a végezéshez kellett föltámogatni. De most már az is hiába: mert átrakni is nehéz, s hiába ültetik át a bizonyos székbe, akkor ereszt el mindent, amikor visszateszik. Amióta ő itt van, már ilyen tehetetlen. Mondják, hogy valamikor nagy üzletasszony volt; lenn a kávéházat is ő nyitotta. De amióta ő ismeri: csak ilyen magával tehetetlen. Ha az a gyönge lélegzete nem volna, azt lehetne hinni, az ő ágya is szét van dobva, mint a felírónőé, akinek itt van velük a lakása. Azt is be kéne ágyazni; úgy van azon rendetlen, ahogy délután kikelt belőle. Az öregasszony vacsorájáért is letelefonálhatna; ezek elfelejtik ott lenn. De kintről olyan jó levegő jön be; a kémény körül piros felhők bodorodnak a darabka kékségben. Meg ez a takarítóember is. Arra kell gondolni, milyen sokféle is a férfi. Tavaly aratáson még otthon volt. A földön egy csúnyább lány is megmutathatja, mit ér a keze. De jó is, amikor a korsót odaadja az ember, s a legény az inge szárával a homloka mocskát megtörli.

A szobában most megnyekkent valami; vagy az ágyak, vagy az öregasszony. Boris letette a stoppolófát, és visszafordult. – Akar valamit, nagymama? Nagymamának hítta őt mindenki, a kisasszonyon kívül, akinek csakugyan a nagymamája volt. Az nem hívta sehogy; be sem jött; nem bírta a szagot. Az ágyból nem jött válasz; nem is lehetett várni, hogy válasz jöhessen. Csak valami mozgás, kapargálás a párnákon; a testit már nem tudta elhenteríteni, de a kezével még szokott kaparni, keresni. Most nyöszörgött is egy kicsit. Boris fölállt: még egyszer fölpillantott a kéményre, aztán jól megszívott tüdővel, visszaereszkedett a három ágy sötétjébe.

Ott voltak egyedül, az asszony a párnák közt, ő fölötte. Egy ember, akin neki van hatalma. Azt csinálhat vele, amit akar, nem tudja bepanaszolni. Először az ingerültségét eresztette ki. Amikor kinn olyan jó otthoni levegő van, s neki ezzel a testtel kell bezárva lenni. – Mit kapar? Mindig csak vatarász? Megint becsunyított, biztos. Hogy én pucoljam, ugye? – mondta, csakhogy neki is jussa legyen korholni valakit. Aztán hogy ez is megvolt, s az öregasszony vatató keze az övére ért, s értelmetlenül belekapaszkodott; a másik hatalma szaladt a szívére; hogy ez még nála is nyomorultabb ember, akivel ő, a cselédlány is jó lehet, s megsimította a homlokát. – No, mi az? Hozzunk vacsorát, nagymama? A vacsorát, igen? – hajolt egészen rá. Az öregasszony elébb a kezéből kiszökött kezet kereste meg, s amikor az megvolt, csendesen megismételte: – A vacsorát. Így felelt mindig, hogy megismételte, amit mondtak neki. S közben szemérmes-tétován mosolygott. Most is, a homályon át is, érezni lehetett, amint a szája, a régi, messziről hozott s eltétovázódott mosolyával elhúzódik.

Boris kezét a csöngő szakította ki. Az üres lakásba vadul belecsördülő előszobacsengő, amelyik mintha mindig azt mondaná Borrrrris. Azt csinálod-e, amit meghagytunk, Borrris? Biztosan az asszony. Színházjegyük van, jön föl átöltözni. Mialatt a kis udvari szobához vivő folyosón kirohant, még berúgott a szekrény alá egy cipőt, s betett egy szekrényajtót. De nem az asszony volt, hanem Annus, a húga. – Hát te? – kérdezte, amikor az ajtó kukkantójában kerek, fényes bőrű fejit meglátta. Az egész Budapesten nem lehetett volna még egy fejet találni, amelyik ennyire hasonlított az övéhez. Csak a bőre volt még fényesebb, akár az olvadó szalonna. Ez a hasonlóság egymaga elég volt, hogy a kukkantó két felén a két testvér arc a mosolygástól szinte elpukkadjon. – Átküldtek? – eresztette be őt Boris, s csak állt és örült neki, anélkül hogy megfogta vagy megcsókolta volna. – Át, egy kis vajért, mert odaát nem kapni. Meg a kifőzött kávéért; azzal csapjuk be a gyerekeket. – Én már épp eluntam magamat – mondta Boris. Maradhatsz kicsit? – Mondták, hogy ne időzzek, de az autóbusz is késhetik. Nem igaz?

Boris mosolygásába most egy kis merevség állt. A lépcsőházból bevilágító gázlángnál is meglátott annyit, hogy Annuson új kabát van, tavaszi, piros színű. Biztos az asszonyától kapta. Azért is jött benne: az időtől jöhetne kabát nélkül. De ezzel jött dicsekedni. Az előszobaajtó már becsukódott, de Borisnak a sötét folyosón is csak a kabát pirossága lángolt a szemében. Annus az úrék asszonylányánál szolgált, s annak az a szokása volt, hogy minden megunt ruháját az Annusnak adta. Tetszett neki, hogy nála a parasztlányok milyen hamar kikupálnak. Ez az Annus is egész kisasszony mellette; lám, az új kabát is milyen lapos, úrias fart csinál neki: egy pillantás elég volt rá, hogy elcsípje. Amellett még haza is többet küldhet nála. S most itt van, hogy fájlassa őt a szerencséjével. Ezért olyan fölpozsdult. Mert ezt is észrevette egy pillantásra, hogy a rendesnél is nagyobb kedvben van. Dámának tudja magát; a villamoson a kalauz megszólította. Hanem ő nem mutatja, hogy bántja. Nem is illene, hogy a testvérhúgára irigykedjék.

– De sötéttel vagytok – állt meg Annus a személyzeti szoba ajtajában. De Boris nem nézett rá vissza, csak fölgyújtotta a villanyt, s ment az ablakot betenni, harisnyát elrakni. Addig is készíti a szemét, hogy irigység nélkül tudjon az Annus kabátjára nézni. Ha levetné legalább, hogy nem kéne észrevenni. De azt senki se várja az ő Annusuktól. – Stoppoltam – mondta, a lyukasan maradt harisnyákat az ágya fejébe benyomva, mert ott volt a legbiztosabb. – Hát a nagymama? – kereste meg Annus a párnák közt a kékes szájszélet s az őszes, lucskosan összetapadt hajat. Kíváncsian nézte a tehetetlen testet, amelyet rangja miatt tisztelni kellett volna, de állapota miatt csak sajnálni, nevetni lehetett. – Kezicsókolom, nagymama – lépett egy kicsit közelebb az ágyhoz. A tisztelet, hogy ez egy nagysága, s a bizsergő tudat, hogy ennek már esze sincs, ezzel packázni is lehet, egyaránt ott volt a kezicsókolomjában. – Jobban van, nagymama? – léptette elő magát beteglátogatóvá. Az öregasszony csak nézte a piros nőt, és utánarebegte a kérdést. – Jobban van? – Azt mondják, most már meg kell neki halni – mondta Boris a kész harisnyákat egy dobozba rakva. Ha Annuson rajta nincs az a szép tavaszi kabát, tán ő sem mondja ily fennhangon. Hanem Annus még nem szokta meg, hogy ez előtt a szegény előtt így lehet beszélni. – Te – rezzent a nénjére, s odalesett, hogy az öregasszony nem értett-e meg valamit mégis a szavukból. – Attól már beszélhetsz – rakodott tovább Boris. – Tegnap már a fiát sem ismerte meg. Azt mondta: az apja.

– Phü, de meleg van itt – csapta hátra Annus a kigombolt kabátját. Boris elértette, hogy most már igazán észrevehetné a rongyát. De azért sem, mert annyira dicsekszik. – Teneked írtak hazulról? – pillantott fel a dobozából. – Az öcsénk azt írja, nincs napszám; a lapos részek még mindig víz alatt vannak. – Pénzt kérnek-e? – Gondolhatod. Az asszonyom mondja is: elég bolond vagyok, ha küldök. Vegyek vásznat magamnak; vagy stafírungba valót. – Tudja is az. Buta az ahhoz – mordulta el Boris. – Azt hiszi, világlátásból jöttünk el hazulról… A piros kabát tette-e: jólesett, hogy az Annus asszonyát butázhatja. Pedig inkább a magáét kellene szidni, aki még az eldobott göncét sem akarja a cseléden látni. Mintha őneki lenne kisebbsége.

– Hadd el, annak is igaza van. Otthon eddig is megvoltak, mi meg csak lenyűjjük Isten napszámában a fiatalságunk. Te kapsz szabadságot? – Úgy mondják, ha a nagymama meghal. Addig nincsen aki mellette legyen. – Jól jártak veled, hogy van, aki pucolja – mondta Annus. – Én nem pucolnám; nem én… – Mit csináljak? Engem már megszokott… – fogott neki a Boris a felírónő ágyának. Voltaképp azt kellett volna mondania, hogy könnyű teneked felvágni, akit így kiöltöztetnek. De azért sem. Egy jó testvér, az inkább elrejtené a boldogságát, hogy a másiknak ne fájjon. De az Annus mindig ilyen volt, most is majd kilöttyen a nevetés szemin, száján.

Attól, hogy az Annus ilyen rossz testvér, még jobban megfájdult a szíve az anyja meg az otthoniak után. – Ha legalább Péter-Pálra meghalna – nézett morcul az öregasszonyra. – Hogy rozsot aratni már otthon lehetnék. A te asszonyodék mikor mennek a nyaralásba?… – Annusnak a nyaralás volt az, ami neki a nagymama halála. Az Annus gazdái, úgy hallatszik, penzióba mennek nyaralni, s akkor őt hazaengedik fizetéses szabadságra. Amilyen boldog ez az Annus, annak meglesz a szabadsága. Pedig nem is ígérték biztosra. Őneki meg ez az öregasszony átvacakolja a nyarat s azért, hogy kinn a sárban törje a kukoricát, nem vesztegeti az útiköltséget. – Mennek – mondta Annus, s az a nevetés, amit a piros kabátban hozott, most már kiböffent belőle. Nem mondta meg, hogy mit nevet, csak nézte és nevette Borist. Lőtte rá a boldogságot a vizes kék szeméből. Az ember szinte gyanút fogott, hogy más is van még a kabáton kívül.

A csengő választotta szét az egymásba akasztott szemük párját. – Juj te, én is megyek ám – szökött Annus is kifelé Borissal, hogy ha itt érik is, menőfélben legyen. De a csöngetés nem lehetett az asszonyé. Az nem tréfál így a csengőn: egy hosszú, három rövid, aztán megint két keményebb, mintha valami nótát akarna kicsöngetni. – Lentről lesz valamelyik gyerek – nyugtatta meg Annust. Úgy is volt: a nagymama vacsoráját hozták. Egy ismeretlen pincérfiú volt, minden héten volt itt egy új belőlük. Ez még a járást sem ismerte. Csak állt a tálcája mögött, s nézte, merre nyomuljon vele a sötétbe. De a folyosóra már nekibátorodott. – Ha most leguggolna, elhiszi, hogy átesnék magán – mondta Borisnak – szorosan a hátában, mert azzal fedezte magát a sikátor bútorai ellen. – Meglenne a formánk – mondta Boris, ahogy itt Pesten hallotta. Attól, hogy a húga itt volt a sötétben, ő is bátrabban mert megfelelni. – Talán nem is haragudna érte – szólalt meg most Annus hangjával az ajtófélfa, amelyikhez az elébb oda szűkölt.

Ez váratlan volt, hogy itt az árnyéknak is hangja támad, de ez ügyes kis fiatalember volt: nem hozta ki a sodrából. – Maguk hányan vannak itt erre az egy kis vacsorára – s úgy nézett körül a sikátorban, mintha még mögötte, a nagy szekrényben is emberek volnának. – Mi csak ketten – vette volna át Boris a küszöb világosságában a tálcát. De a fiú addigra már Annust is fölmérte a piros kabátjában. – S melyik kettejük közül az öreg nagysága? Mert azt mondták, vigyem föl az öreg nagysága vacsoráját. – Az öreg nagysága, az ott fekszik az ágyban – vette át Annus az évődés irányítását. – Menjen oda, és köszönjön neki szépen. Kérdezze meg, mit ad magának borravalót.

A fiú az ágyra nézett, s hogy abban csakugyan feküdt egy öregasszony, a lányokat vizsgálta meg, hogy mért mernek így beszélni. Azok meg csak nevették őt, ahogy ott tartotta a levegőben a pohár sört meg a krumplipirét, s az ő arcukról akar okosabb lenni. – Süsü? – kérdezte végre, s a homlokára mutatott. Érthették úgy is, hogy ők a süsük, de úgy is, hogy az öregasszonyról találta ki, hogy micsoda. – Kérdezze meg tőle, hogy ki maga? – biztatta őt Annus, aki elébb még tartott kicsit az öregasszonytól, de most a fiatalember előtt minden tisztelete odalett a pajkosságban. A fiú kíváncsi vigyorgással nézte a beteget, de azért nem szólt: ki tudja, mire ugratják be ezek a lányok.

– Nagymama, ki ez? – mutatott Annus a pincérre. A beteg szeme fönnakadt a fehér kabáton, s nagy szemérmesen s tétován mosolygott. – Ki? – ismételte meg a kérdést. – Épp azt akarjuk tudni, hogy ki? Mondja meg maga. – Az öccse? – szólt közbe a tálcát elvéve Boris is. Volt itt egy pincér, arra azt mondta: az öccse. – Nem az öcsém – tétovázott a három arc közt. Az, hogy nem hagyta rá: nagy szellemi éberség volt nála. – Hát kicsoda? A fiatal báró úr? – kérdezte Boris. Mert azt is szokta mondani. Az apja, úgy mondják, egy báróéknál volt kertész. – Ki vagyok? A báró úr? – jött meg a bátorsága most már a fiúnak is. – A báró – suttogta az öregasszony, s hogy azok hárman annyira kacagtak, az ő bárgyú mosolygása is egy kis ravaszkás fényt kapott. – Hát ezt ismeri, öreganyám – tartotta az orra elé a sörös poharat. – Nézze, ilyen szép barna, meg habja van. Mi ez. Pálinka? – A ravaszkás fény még határozottabb lett a beteg szája körül; most már a szemébe is jutott belőle. – Nem pálinka… – Hát mi? – Látszott, hogy harcol a szóért, s egyszer csak megvolt. – Sör. – No látja. A főnök úr küldi. Azt mondta, várjam meg, ameddig megissza… A sört azért megismeri még – fordult a lányokhoz.

– No, keljenek innen, hadd ültetem föl – tolta el őket Boris, kissé sértődötten az ágy mellől. Ez rájuk vall, hogy a pincérrel őriztetik az öregasszony sörit. Pedig ő még soha el nem itta. A vacsorájuk az közös, de a sör, soha bele sem nyalt; csak amit ott hagyott. Elébb a lábait csúsztatta ki az ágyból; aztán fölé hajolt, s a nyakára kulcsoltatta az öregasszony kezét. – Hó-rukk – vezényelt hátulról a mókás pincér, mialatt Boris a derekát átfonva az ágyszélre kiemelte. – Azért elég ezt egész nap vonszolni – tolta elébe Annus, aki már ismerte ezt a szertartást, a kis gördíthető asztalt. A pincérfiú most kezdte észrevenni, hogy orra van. Ahogy felültették, minden szag feljött a teste alól. – Erős kölnije van a nagyságos asszonynak – fintorgatta az arcát. Olyan mulatságos volt, hogy Boris is megint nevetni kezdett. Kimert egy kanállal a tálból, s az öregasszony szájára kente. Közben maga is kicsípett a két ujjával egy darabkát a fasírozottból. – Nem marad meg szegényben már semmi – magyarázta. – Csak elkenem a száján, meg letörölöm. – Úgy is volt, éppen hogy nyámogott egy kicsit azzal a krumplival. – A sört nézi – mondta a pincér. – Adja azt neki. Öreganyám – mutatott a sörre, s a feje mellé tette a kezét, mint aki mulat. Még ugrott is hozzá egyet-kettőt. Az asszony megértette a mozdulatot, mert a szája is elnyílt a ravaszkás mosolygástól. A két lány nevetett, hogy a mókás pincér így eltalálja a nyelvit. Az Annus feje csak úgy olvadt a fényes kacagástól. – Maga jól elszórakoztatná – habogta. A nevetés úgy kisámfázta az amúgy is feszes bőrit, hogy beszélni sem tudott értelmesen tőle. Boris sem bánta most, hogy a pincért itt ragasztotta. A piros kabát elmegy, de az ő ismeretsége megvan a pincérrel. Máskor is elidőznek majd.

Még egy darabvást elszórakoztak a beteg körül. Annus a piros kabátban rázta magát; Boris, két ujja közt a fasírozottal, a családot magyarázta. Hogy a főnök úr, az mindennap bejön, de a menye csak az ajtóban szokott megállni. A pincérfiú a sör fogyását kísérte mókával, s elmagyaráztatta az öregasszony lábán a sebet. Ahogy ott fekszik, egyik bokája éjt mint nap a másik bokája mellett, hát a maga testit töri fel szegény. Azt is neki kell bekenőcsözni. Ha az étvágya el nem megy egészen, abban is meg kell halnia, hogy föltöri magát. Az öregasszony összerogyott gerinccel lógott az asztalkán. A három fiatal meg nézte. A csiklandós meleg, hogy kétféle nem van a világon, gerincükben összetalálkozott a pusztulás borzongásával. – Elkaszinóznánk így, ugye, nagymama? – nyilallt végre az üzlet a pincér eszébe. – Te még nem mégy? – szólt vissza Boris a húgának, mialatt a sikátoron kivezette, s a mókás fiú minden kaszninak, ládának nekiment szántszándékkal. – Nem. Mondok még valamit – kiáltott utánuk Annus az előszobába.

Borist úgy kizökkentette ez a kis férfiinger, hogy nem is talált hirtelen belé: mit akarhat ez mondani. Csak amikor visszajött, s az Annus ott áll, s még a piros kabátja is vemhes a boldog közlenivalójától, akkor ért rá a szorongás. – Na mondd hát – rakott egy párnát a beteg háta mögé. – Nem fekteted még vissza? – nyert egy pillanatot még Annus, mint aki meg is ijed kicsit, mire kimondaná, a titkos boldogságától. – Nem, még le kell mosnom éjszakára a gumiját. Látom, megkaptad az asszonyod kabátját. – Meg. Kedden meg utazom – bökte ki Annus. – Te? – fordult vissza a betegtől Boris. – Vasárnap, hétfőn takarítok utánuk; kedden azt mondták, hazautazhatok. – Márég? – mondta Boris, csakhogy a szívét körülfogó szorításból legalább egy szónyi utat vágjon. – Az úr most vette ki az egész szabadságát. Csak augusztus elsejére kell hazajönnöm. – Akkorra? – gyömködte meg még egyszer a párnát az asszony mögött, csak hogy legyen hová a szeme fájdalmát eldugnia. – Gondoltam, fölszaladok. Ha izensz valamit édesanyánknak – mondta most már Annus csendesebben, mert a nénje szótlan gyömkölődéséből ő is megértett valamit. Csak az öröm hiszi, hogy az egész világnak vele kell táncolnia; Boris még bele is feketedhed az ő örömébe. – Mit izenjek? Látod, milyen sok élvezetem van – mondja most is, s csak az anyja kedvéért teszi hozzá. – Mondd meg, hogy csókulok mindenkit s majd írok.

Alig várta, hogy magára maradjon. Valami fekete bugyog föl az emberben ilyenkor, s az az egyetlen könnyebbség, ha azt az ember bugyogni hagyja. Az öregasszony még ott görnyedezett az ágy szélén. Boris elvette előle az asztalt, s hozzáfogott, hogy kitakarítsa. Ez az ő fiatalsága, hogy húzhatja alóla a gumit. Ehol, most is ráfolyt a lepedőjére. Vonhatja, moshatja azt is. S ez így lesz az egész nyáron. Mert dehogy hal ez meg. A hátáról is lecafatolódik a hús; a felírónő megmondta, hogy ennek az szokott a vége lenni. S még mindig nem hal meg, itt rothad elevenen, s neki nyakába kell akasztania a száradó kezét, és húzni, vonni. Mert ő még a pesti cselédségből is ezt tudja kifogni. Már a második vasárnap nem volt kimenője. Mert ő csak akkor mozdulhat ki ebből a sírboltból; ha a felírónő szabad, és kedve van itt lenni. Ha most mindjárt meghalna, akkor sem mehetne el már kedden az Annusukkal. Ma csütörtök; szombaton lenne a temetés. Ez volt minden vigasza, ez, hogy otthon az új nyersselyem blúzában megy föl a templomba. Az Annus még ebben is szerencsés. Hogy van az, hogy olyikhoz csak úgy ragad a boldogság.

Egy batyúba göngyölte az összekent ágyneműt, s vitte ki a fürdőbe, beáztatni. Az öregasszonyt otthagyta az ágy szélén. Ahogy a lepedőt kiráncigálta, még a párnákat is eldobálta a háta mögül. Most ott lógatja a sebes lábát, s a melle a térdinek esik; várja, hogy visszarakják. Ha most tenne az a Jóságos valamit. Hisz ennek már úgyis egy kín csak az élete; ő pedig az anyján is segítene azzal a kis maggal, amit megkeresne. Hallott már ilyet, hogy az öregeknek egyszer csak megpattan a fejükben valami. Ahogy most támasz nélkül ül. Senki őrajta azt meg nem kérhetné. S keddre már a szobát is kimeszelné, fölsikálhatná a boldogult után… Brrr… Az ördög adja ezeket a gondolatokat. Az a jó, hogy a gondolatoknak nincsen hatalmuk. Ha hatalmuk volna: most egy imádságoskönyvre való könyörgés sem tudná szegény nagymamát megtartani. A szegény jó anyjának meg öccsinek kéne a lelkiért könyörögni.

Az ágyneműt beáztatta már, a gumit is leöblítette, de azért nem akaródzott visszamenni a szobába. Csak fülelt, fülelt, hogy történik valami, s közben a Boldogságosra próbált gondolni, aki a templomuk falában tartja az utca felől a kis Jézust. Meg kell ágyaznom; a kisasszony vagy az úr feljöhet, és nincsen megágyazva. De ez is csak azért volt, hogy az ottmaradjon az ágy szélén, s annak, akivel benne most a rossz szövetséget köt, ideje maradjon megtenni. Sunyi rémületben ment be a hálóba, s a körme karcolását is érezte a selyempaplanokon. Milyen gyönyörű egy ilyen paplan: csupa pihe; a selyme mély varrással barázdált. Kiterítette a két hálóinget. Az úré lábszárig érő selyem; látta reggel, úgy van rajt, mint egy nyakáig érő, pötyögő harisnya. Az asszonyé meg valami hálóvászon, a melliben csipkebetét, úgyhogy mindene átlátszik rajta. Mit gondolt ez az asszony, amikor azt a csipkét odavarratta? Az éjjeliszekrényen orvosságok. Mire köllhetnek ezek? nézte meg őket is századszor. Ez a sok lila ebben a skatulyában? Meg ez a csöppentőféle?

Az udvari szobában most zuhant valami. S utána azonnal: a csöngő. Egy pillanatig mozdulatlan fogta a csöppentős üveget. Az a zuhély az ő fejéből jött: a csöngetés meg, ahonnét mindent láttak. A gondolat csinálta: ereje volt a gondolatának s azon szóra nyakán a büntetés. A két hang úgy húzta, az egyik erre, a másik arra, hogy lehetetlen volt megmozdulni. Végre is: arra rohant, amerre a bűn volt. De közben másodszor is megcsördült a csengő, s szólt egyfolytában. Az udvari szobájuk ajtaja be volt téve, de ablakos ajtó volt, s az ablakán be lehetett látni. Nem volt ereje rányitni, csak állt, az arcát betakarva. A csengő még berregett; az úrnak volt szokása, hogy így nyomta egyvégben, ha nem nyitottak mindjárt. Ez a csengőszó erősebb volt nála; húzta maga felé, s közben azt gondolta, talán bemegy a maguk szobájába.

– Na, de soká nyitsz, tán aludtál? – mondta az úr, hogy a kulcsot végre megfordította. – Nem… nem hallottam – motyogta ő, s csak nézte, hogy a főnök úr merre veszi az útját. Hála isten, a szobájuk felé. Jó gyorsan, mert ez a lakásban is sietni szokott. De az ajtónál megállt. – Te, az öreg nagyságának fölhozták a sörét? – Igen, föl… – És megitta? Enni már nemigen eszik, ugye? S aztán, mint akiben föltámadt a szíve, hogy utánanézzen a nagybeteg anyjának, megfordul, s megy az udvari szobának. És maga sem tudja, hogy ki fordította meg.

Boris ott kinn maradt az előszobában. Csak állt, mintha egy másik Boris lett volna a feje zugában, aki onnan figyelt, mint egy idegen, hogy hogy indul reszketésnek a lába, a bőre, az állkapcája. – Ó, te… – akart a Szűzanyához imádkozni, de nem jutott tovább egy sóhajtásnál. – Te Boris – kongatott most belé az úr hangja. – Látod, milyen haszontalanok vagytok. Itt hagyod a nagyságos asszonyt az ágy szélén. A földről kell összeszednem… A földről, de te még nem tudod, hogyan, vacogta Borisban a bizonyosság. De azért megindult, s ment, ahogy az úr hangja követelte.

– Igen, igen. Biztos épp a gumiját szedted ki, s amikor csöngettem, itt hagytad – szólt föl hozzá az úr a földről a küszöbre. Boris a fölnyalábolt tetemre nézett. – Fiam – jött ki abból egy panaszos nyöszörgés. – Hozd gyorsan azt az ágyneműt – mondta az úr, a nyöszörgő testet fölemelve. – Máskor, ha ilyen hanyag leszel, majd kapsz egy pofont tőlem. – Boris hidegrázós ujjakkal nyúlt be a szekrénybe, s szedte a lepedőt. Most megint nőtt, áradt, bugyogott benne valami; de ez már a megkönnyebbedés volt. – Él, él; az úr beszél hozzá. Azt mondja: fiam. Nem bánta már, ha az egész nyáron itt kell a szagában hervadnia. Csak a lelke maradjon tiszta tőle. Csakhogy a gondolatának nem volt hatalma szegényen.

Fakutya

Reszketés, zsibongás volt a hasában, testében, ahogy a balatoni pályaudvar előtt a kavicsot nyikorgatta. Röstellte is magát a letöréséért, a használhatatlan idegzetéért; de lámpalázas öröm is volt benne, mialatt a szomszéd állomás jelzését számlálgatta. Azért jött ide, a befagyott vízsivatag mellé, hogy számot vessen magával. Most eldől: vállalkozhat-e rá, amit várnak tőle. S ott motozott benne, hogy jól fog eldűlni. Volt egy barátja, annak átlőtték a háborúban a combidegét. Évekig boton vonszolta magát: észre sem vette, hogy az ideg titokban összeforrt. Egyszer aztán valami halk bizonyosság kezdett szövődni benne is, hogy neki csak el kellene dobni a botját, fohászkodni egyet, összeszedni nagy csendben a lelkét, s leszámolhat az évtizede hordott, s véglegesnek hitt bénasággal. Ő is ilyesformán jött ide a lelkével. Néhány napi nagy hallgatás, éjjeli séták a Sárkány és a Göncöl alatt, a szikrázó jégcseppekkel körüldobált mólón, s ő is indulhat, járhat úgy, mint a rokkantság előtt.

S most itt várja a feleségét, s mialatt a kanyar fái fölött már másodszor hiszi egy felhőfoszlányra vagy csak a szemén átlebbenő árnyékra, hogy a vonat füstje: szégyenkező vallomást forgatgat, készítget, ami örök pontot tesz az ő nagy szándékai s a kettejük háborúja mögé is. Ennek a hisztérikus letörésnek is megvolt a haszna. Provokálta, hogy meglássa magát. Ha Gizi levelében megjön a kanál orvosság: ő talán tovább írja bölcs életelveit a naplójába, s tovább készítgeti a tervbe vett vállalat számadásait. De hogy egy elmaradt levél, egy magánosan töltött karácsony ekkora rémülettel, szorongással tudta őt körülvenni: ez igazibb lélekvizsgálat volt, mint aminőre készült. Ezt Gizinek is meg fogja egész őszintén mondani. Dobjanak ki mindent, ami közöttük volt. Ez réges-rég egy bűnbakkeresés csak. Okolnia kellett valakit azért, amit maga nem tudott megcsinálni. Most meglátta: kicsoda, vagy inkább, mi maradt belőle. Elég nulla, hogy boldog lehessen. Ezt vagy ilyesmit mond majd. Ez a megalázkodó, kivérzett vallomás az ára annak a csillapítószerét váró, diákos izgalomnak, amellyel a szomszéd állomás jelzése s a kanyarból a Balaton fölé kimocorgó mozdony füstje közt a perceket sokallja. Leromlott idegrendszerek számára minden méreggé, narkotikummá válik. A gyereknek: az anya estéli csókja; házasembernek: a házas üzem, a gyerekek szétszórt könyvei s a fürdőszobában a legázolt törülközők. Fulladozik, ha megvonják tőle.

Gizi is egy kis lámpalázzal szállt le a vonatról. A friss náthájára hivatkozott; még este sem volt biztos, hogy le tud-e jönni, a feje is fáj, a torka is be van dagadva. S az arca csakugyan égő és felpuhult volt. De az ura a náthás borzongásán is átérezte az asszonyi megszeppenést, hogy most azonnal ki fog kapni. A támadásokat iparkodott szipogásával, borzongásával megelőzni. Amikor az ura minden zokszó nélkül vette át a kézitáskáját, s a jeges levegőben a szálló felé csendben elindultak: kissé megoldódva kezdte a mentegetőzést.

– Én nem is gondoltam, hogy téged ez annyira felizgat. Azt mondtad, úgy jössz le, mint aki egy hétre koporsóba fekszik. A karácsonyi ajándékodat is átadtuk, amikor eljöttél, s tudod, én hogy vagyok: nem tudom megállni, hogy a levélben mindent ki ne tálaljak. Nem tudok olyan „hogy vagy, jól vagyunk” leveleket írni. Minden kis pletykát meg kell írnom. Gondoltam, minek izgassalak most velük. Aztán kimondhatatlan: mit futkostam össze egypár nap alatt. A gyerekek, anyusék, a tizenkét keresztgyerek. Huszonhárom ajándéktárgyat kellett kihoznom, s te csak száz pengőt hagytál rá. Aztán a bolt is engem nyomott.

A férj boldog ellágyulással érezte ebben a mentegetőző hadarásban a régi család-injekciót a testébe folyni. De a vallomásával azért most már, hogy Gizi itt volt mellette, nem akaródzott előállni. – A levelemből érezhetted volna.

Gizi megkönnyebbülten s már egy kis sündörgő kacérsággal mentegetőzött tovább. Hát persze abban olyasmi volt, hogy a következő karácsony talán megint együtt, úton találja őket, mint régen, az első hőskorukban. – De hát a levél, azzal is baj volt; csak szenteste délelőtt hordták ki. Akkor még gondolkoztam, hogy sürgönyzök neked. Azt írtad, hogy fél kettőig vársz: ha sürgönyzök érted, felutazol. De a postán azt mondták, fél kettőig kizárt, s vonalat is bajos karácsony előtt kapni. De azért képzelheted, megpróbáltam volna: ha nem írsz olyasmit, hogy te itt zavartalanabbul gondolsz ránk, mintha anyukáékkal kell a fa alatt ülnöd.

Ez igaz volt; ezt még első kevélységében írta, amikor azt hitte, hogy Mohamed barlangja lesz ez a balatoni szálló. – A gyerekekkel azért írathattál volna! – jött elő egy kis hamis apai szentimentalizmus is, csakhogy a vallomására sor ne kerüljön. – Hát az igaz – szorította meg Gizi a kezét. – De tudod, olyan hajszában voltam. – No, hisz voltaképp nem is volt baj – jött fel végre az elkészült vallomás, persze egy kis férfivádba burkoltan. – Legalább megláttam, milyen rossz idegeim vannak. Már mindent elképzeltem: hogy Pityu haldoklik, vagy megtaláltad a naplómat, amibe kétségbeesésembe szoktam a dühömet harapni. Hát persze, hogy abszurdum a semmitől ennyire letörni. De épp ez a circulus vitiosus. Én mindenáron össze akartam magamat szedni. S akkor a kétségbeesés, hogy egy ilyen kis hátbatámadástól minden nyugalmam elhagy! A végin már azon estem kétségbe, hogy kétségbe vagyok esve. Tulajdonképpen hálás vagyok neked. Még ma megírom Nyárinak, hogy mást kell keresniük a tőkéjükkel. Ez társadalmi gyűjtés. Nem lehet egy ilyen idegroncsra rájabízni. – Sss – tette Gizi a szájára a kezét megkönnyebbülten, hogy a szemrehányás ilyen sirámformában jött, s boldogan, hogy mégiscsak ilyen fontos az emberének.

Az ebédnél még mindig egy kicsit elfogódottan ültek egymás mellett. Gizinek koszorúformán volt föltéve a haja; a kemény szálú, szőke haj alul lágy hullámokban simult el az erős csontos, kerek arc fölött, amely ilyenkor különösen puha tudott lenni. A teremből legalább tízszer annyi pillantás kereste őket, mint amíg egyedül vellázta itt a sonkás kroketteket. Ez furcsa volt: egymás mellett mindketten jobban érvényesültek. Őkörülötte valami hideg, embertaszító légkör volt, amit maga is érzett, és jelentéktelenné zsugorodott benne. De ha Gizi itt ült mellette: szólhatott vele, mosolyoghatott rája, a lelke kályhája őt is átmelegítette, emberivé tette. És Gizi is ilyesformán volt vele. Az ő ötgyermekes biztonsága nélküle valami vezénylő tábornoki élt kapott, nyersebb, slamposabb, darabosabb volt. Ha azonban: színházban vagy étteremben így mellette ülhetett: egyszerre fiatalasszonyi báj, gondosság lágyította föl, mintha új bőrbe, új húsba göngyölték volna. S ez legsötétebb viszályaik idején is így volt. Aminthogy ez a viszály sosem terjedt át köztük a húsra. Inkább csak egy makacs elhatározás volt: hogy Gizi nem követi őt, rajta játszotta el az igazi férfi pályát, s ő nem ölelheti többé a lelkével. Az asszony számára meg épp ez a visszatartott lélek volt: a háborúság.

Ma azonban más is volt köztük, mint máskor. A férfiban ott motozott a megszégyenülés, a megkapott orvosság öröme s valami lágyság, hogy annyi év után ennek a meleg, koszorús fejnek megadhatja magát. Az asszonyban pedig: a levél, vonatbeli drukk s az a szemrehányással kevert elérzékenyülés, amelyben az ura fogadta. S mialatt az otthoni újságokat mondta, ez a náthás, várakozásos láz annyi szerelmi gőzzel vette körül érett fejét és szeszélyes híreit, hogy a teremben vacsorázgató penzionált urak figyelme mind ő feléje fordult.

„Nagyon édesek voltak a gyerekek. Jancsi fölment a kiserdőre, s egy gallyat tört, arra koszos kis gyertyákat aggatott. Hat tálacskát vett s nekem egy borítékba öt pengőt, amit a nagymamáktól spórolt össze. A borítékra ezt írta: anyúnak kesztyűre. Margit egy csokoládés skatulyából csinált varródobozt. Képzeld el, egy vászondarabot kellett rávarrni; csupa seb lett a keze. A tetejét kitömték vattával, s egy iskolai mintát hímzett rája. Amikorra hazajövök, be van zárva a szoba.” „Nyári telefonált, hogy ő visszavonja a tízezret, ha nem te adminisztrálod a napilapot. Gézával is beszéltem. Ő azt mondja, nem alkalmas a perc. Imre azzal rémít, hogy a konkurrens napilapok nagyobb honoráriumot adnak az íróknak. Voltam benn a diákszövetségnél: azok ezer előfizetőt garantálnak.” „Képzeld el, Pityuka tapsol már. Menni még nem tud; de megáll az ágyában. S ha kér, tapsol.” „Végigmentem a körúton, a kiadványaink persze sehol sincsenek kinn. Úgy kell kiharcolni őket a kereskedőktől. De kérem, én egész biztosan tudom, hogy önök húsz példány »Bújt az üldözött«-et átvettek. Az lehet, kérem…” „Igaz: Béla is ott volt nálunk, ő most Sárospatakon tanár. Egész vasárnap délelőtt vele járkáltam, ruhát venni. Mondja, hogy Sárospatakon is csak a mi könyveinket keresik. Húsz kalendáriumot vitt el tőlünk. Pityunak is hozott egy csörgőt.” „Én azt mondom, most már így vagy úgy neki kell mennünk. Az ember érzi maga körül a boa constrictort. Ha ki nem vágjuk magunkat: egy év alatt megfojtanak…” „Mielőtt eljöttem, megvolt az első jelenet Annuskával. Az volt csak a dolga, hogy a kályhát ne hagyja kialudni…”

A férfi egy-egy korty sört hörpintett nagy szertartásosan minden falatjához, s közben boldogan nyelte a családot, a zavart, a nyugtalanságot, amelyből menekült. Megpróbált letargikus lenni. A reggeli eltökélését mondani. – Én, sajnos, nagyon keserű leckét kaptam itt magamból. Aki így meg tud egy levél miatt bokrosodni. – De az asszony egykettőre átnyargalt a bágyadt ellenvetéseken. Látszott, hogy a lelkessége izgalmas ajánlkozás is: hadd lássa az ura, mennyire egyek már, ő mutatja, merre hívja a géniusza. S a férfi is olyasmit érzett, hogy ez most komolyabb, érettebb dolog, mint amikor az öszvér makacsságával azt a néplapot akarta. Hátára venni a nyomdát, mint a reformátorok; a nép Misztótfalusijának elmenni. – Látod – mondta csendesen –, miért nem tudtál öt éve így gondolkozni. Ez a sebességkülönbség: ez a nagy baj az emberek között. Ameddigre meggyőzzük egymást, az egyikünk tönkremegy.

Ebéd után egy percet tétováztak. – Lehozzam a kabátjainkat? Vagy alszol inkább egyet? Az asszony majdnem hogy szemérmes színleléssel adta a magában tanácskozót. – Egy kicsit fáradt vagyok, reggel ötkor keltem, a nátha is elkábít… – kapaszkodott megint a náthájába. De utána, ugye, még ki lehet menni a Balatonhoz? Látni akarom a jégen a naplementét. – Lehetni lehet. Ha nem alszol túl soká – zavarodott meg szeme kajánságától a férj is. Rég nem érzett elfogódottsággal ültek ott fönn az ágy szélén: Gizivel nem volt pongyola, a férje kabátjába bújt, hogy befödje magát. A férfi meg épp csak a vállát fogta át: úgy beszélgettek. Mintha valami új defloreálandó lenne ezen az ötgyermekes anyán, amit kímélni kell; amire az ember borzongó tisztelettel áhítozik. A feloldott tilalom volt rajta: hogy megint az övét, lélekkel, ölelheti. Ezt várta ő már a levélben is. Azért tört ki rajta a hisztéria. Ezért kellett Gizinek leutaznia.

Még világos nap volt, amikor a gyengén behavazott, szinte csak besózott parkba kijutottak. Nem dőltek egymásnak iskolás, előírásos gyöngédséggel, mint a szerelmespárok: de egymást ruganyosan súroló testükben komoly vidámság volt. Ez a csöndes, boldog lépdelés az összefagyott sóderú úton, a bokrok rőt vesszői közt: váratlan és mégis sok-sok év szenvedéseivel megszolgált ajándék volt, amely lassan már a reményeikből is kihalt, csak a hiányát tartotta számon sebzett közérzetük és nyugtalanságuk. S most itt viszik magukban, egymás mellett: s szinte szólni sem mernek, csak az időt, a levegőt dicsérik, nehogy elrebbentsék. Gizi, mint egy elővigyázatosabb Polükratész, áldozatot akart hozni a boldogságának. – Nem lenne jó, ha még ma este az esti posta előtt, felelnél Nyárinak. – Hogy elfogadom? – kérdi a férfi meggyőzötten. – Hát persze. Amíg mást nem gondolnak. – A férfiban semmi sem maradt a reggeli aggodalmaiból. S ha nem szól, a Balaton miatt van, amely mint egy végtelen sivatag állt előttük, befagyottan.

Egy pillanatig szótlanul bámultak belé. A férfi százszor is kifutott mellé, mialatt a levelet várta. A repedések zaját hallgatta. A jég hízásáról beszélt közömbös emberekkel. Most azonban ő is a boldogságuk szemével nézte ezt a beállt tengert, melynek a túlsó végéről nyomtalan tűntek el a hegyek. A göröngyös jégen fehér turzások futottak ide-oda, megfagyott tajtékként, s a partra kitornyozott jégcserepek halma az álló víz lassú munkájáról beszélt. Mintha őnekik kellett volna ezt az egész pusztát a boldogságukkal bevetni s virágba borítani. Gizi még sosem látta a Balatont befagyva, s egy pillanatra szinte meghökkent tőle. De az öbölben nyakba tekert sálak korcsolyáztak, s a sárga hordszékekben idősebb urak tolták magukat két szöges bottal a befagyott jégen. Ez az embertől nyüzsgő kép elvonta figyelmét a természetről. – Ezt muszáj kipróbálnom. Van még takarója? – alkudott már a csónakossal, aki most télen mint fakutyás göngyölte be vendégei lábát a pokrócba. – Te csak bocsáss jégre, kedves – mondta begöngyölten az urának –, s menj, írd meg a levelet.

János még egy darabig ott maradt a parton, hogy a felesége első lökdölőzésében gyönyörködjék. Eleinte minduntalan elfarolt balra a fakutya, meg kellett szoknia, hogy mind a két kezével egyformát lökjön. Jól kivörösödve ért vissza az öböl bejáratából. Még panaszkodott a göcsökre, de már rájött a mulatság ízére. – Te még mindig itt vagy? – kiáltott ki az urára. A férfi intett neki, s megindult befelé, virgonc rohamlépésekkel. A fasor végiből még egyszer visszafordult, hogy az asszony képivel érjen vissza az írógéphez. Gizi akkor már messze benn járt a kunkori orrú székén. Az öböl végin még az előző nap, amikor hízott a jég, táblákat állítottak fel, hogy meddig tanácsos menni. De ma már messze azon túl is keringtek a fakutyások. Gizi is egyre gyorsabban siklott kifelé. Benn, úgy látszik, simább volt a jég és erősebb a szél, s Gizi gyorsuló iramban száguldott a táblákon túl. János megállt, nem tudott bemenni, ameddig meg nem fordul.

Mellette két méltóságos úr a Balatont magyarázta. Az a sötét sáv Akarattyától Füred felé: a rianás. A csónakos azt mondja, hogy erre is van egy ága. János egy pillanatig megdöbbenten állt. Aztán Gizi egyre kisebb pont lett a befelé száguldó jégszánjával. Hát persze, rianás, Gizit senki sem figyelmeztette a rianásra. Ijedten rohant le a partra, s kiáltozni próbált. De Gizit vitte a boldogság, s az ő hangja elveszett ebben a távolságban. A rianás, magyarázta a figyelmessé lett embereknek. S még nem tudta, kimutathatja-e, mennyire megijedt; nem egy újabb hisztéria ez, amit nem szabad elárulni? De a nyugtalansága egy perc alatt megsokszorozódott. A csónakosnak kiáltoztak, a rianás helyét kérdezték, s néhányan utánaindultak a szökevénynek. János egypár lépést tett, hogy maga is a kis sárga szán után rohanjon a jégen. Ilyen könnyelműséget, hallotta maga mellett az előbbi méltóságos úr roszallását. A sárga szánból most már semmi sem látszott. Csak a jégmezők fehérsége nőtt az ő tehetetlen megcsúszott lába s az asszony elszáguldó boldogsága között.

Elmegy. Nem fogják utolérni. Nem térhet vissza. Mialatt maga a csónakos is fakutyába szállt, s még néhányan nekiindultak a bealkonyodó mezőségnek, s ő maga a kezét törte, pénzt ígért, szánkót kért: egész biztosan érezte, hogy Gizit nem hozza senki sem vissza. Hogy így védte meg magát ez a csodálatos, érett szerelmükkel telt óra: kiröpítette, kifakutyázta őt az eszmék világába, a végtelenségbe.

Utópiák

Adalékok egy „újnemes”-szekta történetéhez^*

Kapások

Itt élek megint Sátorkőn, az öreg diófák kupolája alatt, a szőlő közepén; de most nincs velem sem asszony, sem gyerek. Kislányaim dédanyja főz rám, s az öregasszony kanárija fütyül szétszórt könyveim fölött a hűvös szobában. Az öreg már hetvenhat éves, de ha a vendéglő tűzhelyénél, a forró katlanok közt töltött évek, mint a háborúsak, kétszeresen számítanak, százon is messze fölül van szegény. Fölpuffadt lábai alatt recseg a falépcső, föl-le botorkál a föld alatti konyha s a szobák közt, folytonos kulcsgondban; hol megtalál egy kulcsot, hol elveszíti, hol a kinyílt kamraajtó előtt áll tűnődve, hogy mért is nyitotta ki. – Fiam, nem mégy most ki, mondja, akkor kieresztem a mándit. S én ott ülök órák hosszat a kieresztett, könyvem fölött röpdöső kanárival, amelyről ő már megfeledkezett. Ami gyöngédség van benne, a madáré. A madarat hol ki kell vinni a teraszra, hol behozni, hol etetni, itatni, röptetni. Az egész ujjongó tavaszt ebbe a befogott kanáriban becézi. Gond és gondoskodás volt az élete; ez az egyetlen lény, aki a gondossága szűkülő melegébe még befér.

Nem is tudja tán, mennyire ide illik mögém ebbe a csapodár kertbe, mely méheivel s a tűzött fal tövéből szétcsapó fügebokrával, emelkedőben, mintha mindörökre el akarna hagyni földet és halált. Nagymama rossz ebédje, a nehéz nyögés a lépcső derekán, a konyha elégedetlen dödögései visszahúzzák kicsit, magányom köré, ezt az ujjongó szárnyalást. Alacsony botján sántikálva ő hozza ki tönkasztalomra az édes, friss fejés tejet, s ha nagyokat nyújtózva, a fölfelé táncoló levegőben a kertbe visszatérek, ő bóbiskol az újságárkusok és esti levegő, e kétféle altatószer, szenderében, orrán az aranykeretes cvikker, melyet napközben is ott hord elöl, a blúza hajtásában egy fonálon, emlékezésül arra a korra, amikor még olvasni is szokott. Ő ennek a felröppenő kertnek az avara, fonnyadt arcán az őszi levél sárgászöld foltjai. Valódibb és tündéribb tőle a kert, s lebegésében, én a csalódott, otthonosabb.

A középkor történetét bújom, testes kötetekbe merülten. Pártos szívem itt is kiválasztotta kedvenceit: a szerzeteseket. Nem annyira a koraiakra gondolok, akik még éppen csakhogy remeték nem voltak, s a fáradt kultúra csömöre hajtotta ki őket, elváltan a rothadástól istennek rothadni, hanem a későbbi és ifjabb középkor tüzes fekete s fehér papjaira, akik önkéntes, szilaj magányukkal népeket tartottak össze, s a Keresztény Köztársaság voltak a páncélos emberek zűrzavara fölött. A maguk megzabolázott ifjúságával zabolázták az indulatos germán–frank világot; császárok és királyok velük fékezték meg duhaj uraikat, s a pápaságot az ő önkéntes szolgálatuk tolta császár és király fölé. Ha a kultúrák igazi vagyona az „Isten pénze”, ők egy ezredévre szóló, pocsékolni valót halmoztak föl társas magányukban. Az utókor sokat élcelt és botránkozott szüzességi fogadalmukon. S valóban irtózatos a szerzetesség, melyből ellobbant a tűz, s csak a regula alá vetett test maradt, tilos vágyaival s undok csalafintaságaival. De amíg nem lobbant el a tűz. A nyárspolgárnak torz fogalmai vannak egy férfiélet határairól. Minél forróbb, nemesebb a férfi, annál tágabb élete: a telhetetlen bujaság és a teljes aszkézis felé. Csendes heti rátája mellett ő el sem képzeli, mit szíhat ki egy férfiből az érzékiség, s mily önmegtartóztatást tehet könnyűvé ugyanabban egy mennyei indulat. Két hete ülök itt, haragosa az országomnak, szilaj munkálkodásban, s el tudom képzelni, hogy még két évig, húsz évig ülnék itt, szerelmes ember a nagymama dödögése s az ágak pattogzása közt egy tisztátlan gondolat nélkül. Van valami fanyarság, igaz, ebben a magányban. Az írás nem folyik a tollamból, s meg megbotlok egy gondolatban. De jó ez a fanyarság, elkelne a sava a lelkemnek, lemarná, ami hiú és könnyű rajta.

Tegnap este Szent Bernáttal fejeztem be a napot, éjféltájban. Tetszett ez a parázs burgundi! Egy darab nyers őstörténet rontott be csuhájában az egyházfők és fejedelmek közé. Koplalt s imádkozott a clairvaux-i völgyben, munkásszerzeteseket bocsátott szét az irdatlanba, földet törni, keresztes háborút hirdetett, pápát tett, és pápát korholt, fejedelmek közt volt békebíró, ostora pelyhes, tudóskodó püspököknek, nyírbálója az egyházra ráburjánzó világiságnak. S csinálta mindezt egyszerűen, nyersen, hatalmasan, teketória nélkül, de istene közvetlen jelenlétében, háromszázötven rendház Nagy Abbéja. Ennyire képes, tűnődtem, egy igazi férfi, aki nem köntörfalaz, hanem bátran ég nemességében. A mi korunk azért hitvány, mert a nemest is ingadozóvá teszi, haboznia kell tanult fölénye és a beléoltott ideggyógyászati elméletek előtt, nem naivitás-e, őrültség, szublimált érzékiség vagy mi, ami Clairvaux felé viszi. Amikorra egy szót kibök, nincs hozzá ereje, hogy a szó után jövőt vállalja, s ha tesz is valami bátrat, magának teszi, mint aki elfáradt a nemest a nemtelenekkel megértetni. Én sem vagyok az, aki lehettem volna e habozás nélkül – szorított szíven a gondolat a manzárdszoba hegyvölgyes ágyán, ahova olvasás után a recsegő lépcsőn fölosontam. Engedékenységek, alkuk, gyávaságok jutottak az eszembe. S én számítok ebben az országban kemény természetnek! A párnák nagy, néma vizekre úsztak fölforrt fejemmel, aztán valami sziklába verődtek, s földobták: tessék gondolkozni. Esti gondolataimnál tartottam még mindig, szememben a holdas, zsalútlan ablak sűrítette-hígította az éjt, amíg tizedszer, kicsit hosszabban elaludtam.

A rigók keltettek fel a fán. Ez a padlásszoba egy kisebb diófa deréklombjával egymagas, ágai a palatetőt csapkodják, madarai a szobámat fütyülik teli. Azt hittem, késő van, s fölugrottam; girir-ri-góó, mondta a lomb, s a kád csapja, amint alábújtam, s megdörzsöltem meztelén nyakam, visszafelelt neki. A víz hangjáról sejtettem már, hogy nincs is olyan késő, s az udvar fényei cinkosan hunyorogtak: mi az, nagyalvó, máris ilyen korán. Az ebédlő ferde állóórája, melyben az inga minden lengésnél koppant egyet a fán, tizenegy órát mutatott, éjjel vagy nappal, a konyha láncos órája hármat, reggel, vagy délután. A nap azonban ferdén bújt még a fák alá, s felszívódóban az éjszaka vizei: hajnalt mondtak mosdott arcbőrömnek. Giriri-ri-góó, erősködött a sárgán tündöklő diólomb.

Hátrafelé igyekeztem a szőlők közé. A fa: fa, de a szőlő, az levél és láthatár. Az út ribiszkebokrain már ott maszatolt néhány korán kelt tanyai gyerek. Le kellett térnem az útról, hogy a rajtérő gazda szerepét elkerüljem. Lopjatok, kicsinyek, mondtam magamban, a reggel és a demokrácia hosszútűrésével. Ők észrevettek, rám bámultak, s ott ragadtak a bokroknál. Ez már bosszantott: nem ismernek, vagy nem félnek tőlem? Még messzebb kerültem, hogy ne is láthassanak. Fönn a dombon már dolgoztak: kis csapat húzódott, férfiak, nők, lassú rajvonalban, a bal karjukon lógó rafiával a szőlőt kötözték, s át-átkiáltoztak még egymásnak: most lehet, amíg el nem nyomja őket a nap. A gyerekek nyilván hozzájuk tartoztak; s azért bámultak vissza olyan bátran, mert a szüleiket a közelben tudták, s amit a szülők hírével tesz az ember, nem lehet tilos. A szülők viszont a hajnalt nem tartották az urak napszakának.

A szőlő még mindig a tokajiaké, mint negyedéve, amikor utolszor itt voltam. Arra a nagy fekete férfira a szélén még akkorról emlékszem. A tokajiak már akkor is a kedvenceim voltak: Tokajból hozták le őket autón ide, Esztergom mellé, minden tavasszal. Volt valami kis konvenciójuk az éhhalál ellen, s övék őszi hazaszálltukkor a termésár fele. Egész másfélék voltak, mint az itteni cselédség: látszott, hogy régi szőlőműves vidékről valók, ahol beleszületik az ember a bor művészetébe. Mint bátor gyarmatosok szálltak le ebbe az elhanyagolt szőlőbe; munkában és naplopásban egyképp méltóságosak voltak. Reggel maguknak keltek másfél órával korábban, s tíz után mint a maguk napszámosai, hűsöltek el a göcsörtös, likas levelű szilvafák árnyékában. Odaálltam a szélső mellé, akinek a jóreggeltjére a tőke bokrából fölegyenesedve egymás után a többi is rám köszönt, s néztem a rafiajárását a tenyeres levelek alatt. – Ez is tudomány – mondtam szóbaereszkedőn. – Nem szabad szorosan kötni – felelte –, vagy a levelet hozzákötni. Én, hogy meginduljon a beszéd, a hajtást dicsértem; nem látszik meg a szőlőn a fagy. – Már csonkázni is kellene – mondta ő röviden. – Csonkázni? Még nem pirul a hajtás – mondtam én. Ezt egy kertészeti könyvben olvastam, hogy csonkázni akkor kell, amikor a hajtás alul már fásodik. Most bevágtam, csakhogy beszéljek, noha meg se tudtam ítélni, pirul-e ez itt előttem vagy sem. De ő nem felelt. Ha én szakember akarok lenni, akkor ő hallgatni fog. Még kérdeztem egyet s mást, de nem jártam jobban a válaszokkal. Az elébb zajos csapat szótlanul vonult bokorról bokorra, a rafiabog volt minden gondjuk. Nem lehetett félreérteni: a jelenlétem elnyomta őket, s evvel az illedelmes, de néma vonulással adták tudtomra, hogy idegen vagyok.

Kissé elkedvetlenedve húzódtam odébb, s a dombélre gugyorodtam, ahonnét a dorogi bányatelep a legjobban látszik. Szemben a völgy túlsó felén: a kálvária s a vele egymagas salakhegy, lejjebb a brikettgyár s a vasúton innen, elmúlt munkásvédő idők maradványa: a bányásztelep. Közvetlen alattunk egy több hold nagyságú gödör; abból viszik a homokot a salakhegyhez, hogy a szén helyét a tárnákkal átfúrt hegyekbe betömjék. Ha elfogy a homok, a sátorkői szőlőt is kivágják, opciója van rá a vállalatnak. Kis kocsikon az alattam levő homokbucka is a hegy gyomrába vándorol majd, s a tokaji kapások helyén földmunkások rakják az iparkocsit, leütve a fejüket, ha a mérnök úr ott van, éppúgy, mint ezek énelőttem. Szép szó: a nép, s könnyű dolog a népért Pesten küzdeni; bajosabb egy pillanatra elvegyülni benne. Nekem sem sikerül, aki belőle származom. Vagy épp azért nem sikerül, mert belőle származom?

Itt volt kinn minap az állatorvos; az asszonyt kell előreengedni, öregem, mondta ennek a feketének, akkor könnyebb a kapálás; kivált, ha nagyokat hajol. Nevettek rajta; tréfás kedvű úr, mondták. Én nem szívelem ezt a hangot, s bánt, hogy ők szívelik. Így a ló hasát veregetik meg, emberrel így nem lehet beszélni. Nagyapám, nagyanyám, néném-bátyám mind ilyenforma ember volt, mint ezek, ha módosabbak is, de azokkal nem kellett így beszélni; gondolatuk volt életről halálról, ifjúkori küzdelmeikre emlékeztek, s pártokra szakadtan győzködtek. Emberek voltak, amit az emberi létről fontosat tudok, jórészt köztük tanultam meg. De az úrfélétől ők is eltűrték ezt a pacskolást, azt tartották, az ilyen buta úr nem is tudja a jóindulatát másképp kimutatni. Én azonban nem tűröm el, s főként nem használom: nem is a leereszkedés bánt benne, mint a félreértés – a magyar félreértés –, hogy a paraszttal így kell beszélni.

Félkönyökre ereszkedtem, s bámultam a messzi Dorogot s előttem a homoki tőkék körül a levegő táncolását. Ezek a tokajiak nem is gyanítják, mit köszönhetek nekik. Akkor kapálták a sátorkői homokot először, amikor én a Tanú-t megindítottam. Láttam kinn a kukoricásban a naplopó béreseket s az ő serény munkájuk nyomát, estétől, amikorra én fölkeltem. Mit csinál a szocializmus? Béreseket, mondtam. S mit kellene a szocializmusnak csinálnia? Tokajiakat. A birtok a közösségé, de a termés munkával arányos része a munkásé, hogy ne hivatalnok legyen a termelő, hanem vállalkozó, beleszorítva a közösség rendje. A minőség-szocializmusnak ez volt a magja. Elébb ember és munka nemesebb viszonyát, aztán az emberség érdekében nemesebb munkát is követeltem magamban. Kertet a gyár helyett, magas életet az igazságos elosztáshoz! Egyet-mást olvastam, sokat gondolkoztam azóta, de a legfontosabb az egészben a tokajiak példája volt. A hazai szocialisták és közgazdászok, akik kinevettek, hallom, nagy gaudiummal hozzák meg most Belgiumból a külföld és sznobizmusuk szentesítette, új szocializmust. Én nem szégyenlem, hogy a tokajiaktól tanultam meg.

S ez az iszonyú távolság mégis! Hogy beszélni sem tudok tanítóimmal. Éltem és meghalok, s nem lehettem tanítójuk. A magyar gondolkozó nem férhet többé a néphez, közben van ez a picsi-pacsi tolvajnyelv, melyen az állatorvos szól hozzájuk s annyi állatorvos a nép és középosztály rideg határain. A nép Eötvös-kollégiuma! Milyen közel képzeltem hozzá még nemrég is magamat. S elúszott, évekre megint. Nincs meg bennünk a Szent Bernát tüze, azt hisszük, a családunkhoz vagyunk gyöngédek, s magunk vagyunk gyöngék. A tokajiaknak igazuk van, hogy elhúznak mellettem néma sorban; minden gyanakvás és némaság jogos a birtokos vejével szemben, minden birtokossal s a vagyon minden vejével szemben, eléggé meggyötörték. Közébük kell szállni, elhagyni a hivatalt, különösen most, a Nagy Csalás után, amikor eloszlott a hazug remény, a fölülről segítésé. Nem fölülről, alulról kell segíteni, vállalva a sorsközösséget. Családom van, igaz, s a gyermekeimnek jövője. De nem kötelezi-e a családot az apa üdvössége. Ők legfeljebb tönkremennek ott, de én elkárhozom itt.

Hanyatt fekszem már, a tőke keserű kacsát rágva, mely egy kibomlott hajtásával ide hajol fölém, a szőlőszélre. Még sárgás a levél, s az átderengő fény a bogyó héjára emlékeztet, azon is így dereng át a leves bél fénye. A szőlő, mondják, belülről fénylik; benne van a tűz, azért lett Dionüszosznak, a „bennlakó” istennek a háza. Barátom megírta ezt már. Ha a pesti telek helyett Kecskeméten veszek földet, nekem is van ma szőlőm…

*

Arra lettem figyelmes, hogy valaki verset mond a tőkék közt. A passzus hosszabb volt, de az én zúgó fülem csak ennyit vett ki belőle: „Bár a lankadt vincellér a sor végén dúdolva jár…” „A… sor végén dúdolva jár” tűnődtem, honnan tudom én ennek a folytatását „Mégis szükség megkapálni s törni a göröngyöket.” Hol hallottam, vagy én írtam talán? De akkor már egy másik hang szavalt: „Nem látod, hogy kesereg, nyögve, hogy öntözi / Elsírt csillaginak könnyeivel a babért.” De hiszen ez Kalliope, ki szavalja itt Csokonait? – Ez túl finom nekem, mondta közvetlen fölöttem nyilván, aki először szavalt, hanem ez: „Zeng a zörgő prücsök a nap ellenében, / A rezzent gyíkocska a gaz között csereg…” Hohó, hiszen ez az én érettségi idézetem; Csokonait kaptam néhai Jánosi Bélától tételül, s ezt idéztem: „Sokszáz szöcske ugrál pattanó lábain / A hévtől elaszott fűszálak szárain.” Izgalmamban, hogy kedves soraimat kiidézik a fejemből, felültem. Egy fehérruhás férfi állt a szőlőben; valami olyasféle egybeszabott volt rajta, mint amit a gyerekek „mackónak” neveznek. A sízők hordanak ilyet, nehéz kékből. Ez fehér volt s könnyű. – Kettő-kettő, kiáltotta a tőkék mélyéből most egy harmadik, aki nyilván a bíró volt az idézet-versenyben. Az elsírt csillaginak könnye szebb volt. Vigyázat, a döntő következik. A fehér mackós férfi előttem a hajtások tetejét vagdosta. Hogyan, már csonkáznak, gondoltam, de nem lepett meg különösképpen. „Látod-e, mily kicsiny itt a föld – szavalta most a távolabb álló –, félrésze vizekkel / Béfoglalva setétzöldes, félrésze világos / S mint félérésű citrom hintálva tulajdon / Terhe nyomásától lóg a nagy semminek ágán.” – A nagy semminek ágán, ez nem rossz, mondta a bíró, én magam sem ismertem. Pethes, ezt nem vered le könnyen. A fehérmackós csattintott egyet-kettőt az ollóval; s a leveleket nézte, mintha nem is rajta lenne a sor. Azon kaptam magam, hogy neki drukkolok. Mondja utánam, súgtam neki a földön közelebb kúszva hozzá: „ha a spanyol a maga parancsoló a betűit… a betűit, az olasz az ő egybeolvadó gömbölyeg szavait, a német a sok diftongust … diftongust erre a tejosi taktusra ráerőltetheti, boldognak tartja magát. Hát te, Árpád nemzete! mikor fogod közönségesen érezni – hogy a te nyelved – és egyedül a te nyelved alkalmatos a görög Múzsák hasonlíthatatlan harmóniájára.” Magam is csodálkoztam, hogy ilyen folyékonyan tudom, hisz nem vagyok az idézetek embere. Nem hallottam, hogy akit Pethesnek hívtak, utánam mondta volna, de a másik kettő mégis vitába kezdett fölötte. – Ez nem vers, ez próza – kiáltotta a túlsó, aki Pethessel a szebb idézetért versenyzett. – Nem mondtuk ki, hogy próza nem lehet – döntött a bíró. – De Csokonai írta ezt egyáltalán, nem téveszted te össze, honnan való ez? Féltem, hogy Pethes sem tudja, s szégyenben marad. – Az anakreoni dalok jegyzetéből, kiáltottam fölegyenesedve, s izgatottan lestem, hogy a bíró idézetemnek ítéli-e a győzelmet. Nagyon szívemhez nőtt ez a Csokonai-hely.

Most, hogy fölegyenesedtem, nagyobb darabot láttam a szőlőből. A tőkék közt magas sövény volt karókból, a szőlő azokra futott. Minden tíz lépésre egy fa, ide piroslott róluk gömbjeivel a belülről fénylő meggy. A másik két hanghoz is megtaláltam az embert; a versenybíró harminc lépésre Pethestől a hátán levő tartályból eresztette a fákra a zöld permetet; jó harmincas férfi volt, alacsony termetű, csontos, barna arcában kicsiny, csillogó szemek. Rajta is fehér mackó, csak összemaszatolt. Az „Elsírt csillagok” embere a tábla túlsó felén egyenesedett fel kiáltásomra, s szeme elé tartotta kezét, hogy lássa, ki beszél. Az arcát nem vehettem ki, de ő is fehérben volt, s feje fölött, a fiatal diófa ágába akasztva, egy kapavas csillogott. Mozgásáról ítélve sovány, városi szabású emberke lehetett.

– Már megjöttél? – fordult hozzám Pethes, minden meglepetés nélkül. – Mi újság Szilason? – Szilasbalhás nagyapám faluja, s nagynénéim közül kettő is Petheshez ment feleségül. Ha Szilasról kérdez, nyilván ez is az ő gyerekeik közül való, de nem tudtam határozottan felismerni, melyik a Pethesek közül. A Jani, igaz, elszökött, nagygazdagyerek létére, suhanc korában kertészinasnak; úgy hurcolta haza az apja. Okos, nyugtalan fiú volt, szorította a falu; az egyetlen, aki még a háborút is szerette, a fronton, emlékszem, olasz nyelvtant kért tőlem. A fogai a gúnyos szájában éppolyan fehérek ennek is. De hisz a Jani elmúlt már negyven. A szemében van valami a diákfiú, a Gyuri, szemérmes, zaklatott mélységéből. De sokkal derültebb. Még a tejes, pihés Pali gyerek leginkább; amilyen az volt valamikor. – Péter bátyám meghalt, azt tudod – feleltem a kérdésre. Péter bátyám: apám bátyja, akinek kertje, szérűje, udvara olyan nagy volt, hogy szorongatott gyerekkorom minden boldogsága elfért rajta. Már rég meghalt, kilenc éve raktuk le a rózsatövek alá a téglázott verembe, de most, hogy ez a Pethes fiú Szilasról kérdezett, az ő halála volt minden hírem, mintha azt mondtam volna: elsüllyedt gyerekkorom. A Pethes fiú azonban nem csodálkozott. – Meghalt szegény? Nem is értesítettek. – S nekem úgy rémlett, hogy valami egész más Péter bátyára gondol, nem a széles, barna emberre, akit én láttam, nyelőcsőrákjától kikoplaltatottan, a szilasi kert sugaras őszirózsái közt elfogyni.

Megindultunk a domb felé. Most vettem csak észre, hogy a birtok szélén vagyunk; hátam mögött élő gledícsia-sövény. Felsőgödön csináltatott ilyet egyik tanár barátunk, egy-két év alatt szép magasan körülfolyta a telkét, még a kapuja fölé is fölfuttatta ívre. Már ott mondtam a feleségemnek, hogy a farmon mi is ilyet csináltatunk. A kerítés is növényből legyen, ne vasból vagy halott fából. – Gledícsia van az egész körül? – kérdeztem a Versenybírót, aki közben hozzánk szegődött, s hátamat átfogva befelé vezetett. Széles, becsületes arca az igazgatóéra emlékeztetett, aki még ma is emlegeti néha, milyen szépen feleltem az érettségin Csokonait. – Körös-körül. Zöld és tüskés az egész telep körül – mondta, s én éreztem, hogy szavainak mélyebb értelme van. A „körös-körül” azt mondta: nincs egy rés sem a gledícsián, ez a föld el van választva minden más földtől, sziget a földek közt; tüskés, tehát farkasfoggal fogad minden alacsonyt, silányt; zöld, tehát tüskésen is együtt ujjong a belső tér fáival; a kert az, ami e sövényen a nem kertit megszúrja. – Az egész telep körül? – ismételtem hirtelen megörvendezve. Hát telepnek mondjátok a farmot; no, ezen kár volt törni a fejem. Épp énnekem igazán tudnom kellett volna. Csokonai-telep: jól hangzik. S a másik kettő egy szóval sem cáfolt meg, úgy látszott, csakugyan Csokonai-telepen vagyunk.

Közben felértünk a dombra, s ott az Elsírt csillagok embere is beért bennünket, aki a tábla túlsó felén igyekezett fel utánunk. Vékony válla fölött ott volt a kapa, mely elébb a diófa villájából szikrázott. A fény nem hagyta el azóta sem, vele jött a vason, ahogy futott. Ez az ember nem hasonlított semmiféle rokonomhoz, barátomhoz, ha csak a Csokonai-sorhoz nem, amelyet szavalt; karcsú volt, ruganyos s kétértelmű, hol szilaj, hol enyelgő szája fölött határozott, előretörő orr ült. – Szép Keats-orra van – mondtam neki –, de ért-e a botanikához? – Ki nem ért itt a botanikához – felelte, s szája körül most finom gúny futott szét, mert bizony én még mindig nem értettem.

Az utat itt már visszavágott törzsű, dróton szétfuttatott törpefák szegték, egyik-másik ág körtéje szinte beért a homokba. Jól éreztem magam e három fehér kapás közt; Pali (mert csakugyan Palinak hívták a Pethes fiút) tejes képével a nagy váll fölött olyan volt, mint egy fiók-nap, amely zöld permetes levelek közt bujkál felhők helyett; a kis, kemény Versenybíró a gledícsia kettősségét hordta – farkas a rúttal, hattyú a szépséggel szemben –, a csillogó kapájú meg a csillagok elsírt könnyeit vitte nyájas és mégis szilaj lényében, nagy orrával elrejtett virágok után szimatolva. – Hát visszajöttél a telepre? – mondta a Versenybíró a dombélről, ahonnan most már körös-körül látszott a gledícsia-sövény. Mint egy zöld várfal futotta körül a homokbuckákat, melynek a tetején mi egy kis faszaletli mellett álltunk, s egy fás-mezős lapályt fogott hozzá előttünk a dombhoz. A lapály közepén nyárfás szegélyű tó s néhány épület odébb. Egy szempillantással kiismertem magam a gledícsián belül: ez a domb volt a gyümölcsös, lenn jobbra, a tavacska körül a konyhakertek, odébb egy kis búza, kukorica, amennyi az állatoknak kell. Ami az ólak körül villog, az az üvegházak teteje lesz. Valaha láttam már ezt a telepet, a tervét legalább papíron. Nem mondta-e a Versenybíró is úgy, hogy visszajöttél. – Jó munka volt ez, a sövényen belül – fordultam a Keats-orrúhoz, aki a legjobban vonzott, s kimutattam a gledícsián túlra, ahol alacsony sárház állt egy tört karfájú hídnál, s beporzott krumpliföld szélén egy kislány őrizte libáit. – Munka, az volt – felelt Pali kedvencem helyett. – S eleinte koplalás is – toldotta meg a Versenybíró, aki az első települők közé tartozhatott. – Aki csak ezt a Keats-orrút hallja s idézeteit az Elsírt csillagokról, azt hihetné, rózsafavesszővel ütöttünk a földre, s egy virágénekkel pattantottunk ki mindent belőle. Pedig volt idő, amikor nem déli tizenegyig tartott a munka, mint most, hanem késő estig, s a vaskályhába három kilométerről hordtuk a jégen a szétvagdosott akáctönköt. Akkor még csak a mostani műhely volt meg az épületekből, s ott hevertünk pokrócainkban öten a füstöt eresztő vaskályha körül.

– Hány hold is a telep? – kérdeztem, ezzel az „is”-sel jelezve, hogy nem vagyok idegen, csak feledékeny. – Húsz hektár – felelte ő, s én gyors számvetéssel, melyet még hajdani számtantanáromnak köszönhetek, kisütöttem, hogy harmincnégy hold; amennyit vártam. – Így megművelve, húsz hektár könnyen eltart tíz embert – mondtam találomra, hogy az áruló kérdést elkerüljem. – Télen tizenkettőt, de nyáron húszat-harmincat is sokszor – felelte ő. S válaszából megtudtam, hogy mégiscsak az én tervem szerint történt: a telepnek vannak éves törzslakói s nyári vendégei. – Te itt akarsz meghalni is? – kérdeztem a Versenybírót, mintha tudnék erről a szándékáról. Így kerültem meg a tudatlanságomat eláruló kérdést: az örökös telepiek közül való vagy-e vagy te is átmeneti. – Mi öten, öreg kapások, itt – felelte a Versenybíró. – S te hamarosan hazamégy Szilasra – mondtam Palinak. – Szüret után, ha letelt az évem – mosolygott pihés napképével. Szürettől szüretig tart hát az év, gondoltam; a falusiak egy évet töltenek itt, épp ahogy terveztem. Téged meg a menyasszonyod vár, ugye – fordultam dobogó szívvel a Keats-orrúhoz. Az Elsírt csillagok embere nem szólt; s az orra még talányosabban ült huncutság és mélabú közt. – Az ő kedvéért talán beengedünk még egy asszonyt a telepre – felelte a Versenybíró. A Keats-orrú rám nézett, s mindketten elmosolyodtunk. Menyasszonyod van, és itt szeretnél maradni a telepen! Ismerem ezt, gondoltam, s úgy néztem boldog meghasonlottságára, mintha a tulajdon ifjúságom állna előttem e hullámos fürtök parókája alatt.

Leértünk a domb lábába, a gyümölcsös egy málna-alma sorral itt megszakadt. Az úttól távolabb egy epertábla indái szítták a homokból az édes-piros húst, betakarni a fog alatt csikorduló magvakat. Ott egy másik munkás térdelt; ez is fehérben, de csak nadrágban, trikóban, mint az evezősök. – Megjött már? – kiáltotta barátaimnak, vesszőkosara fölül térdre egyenesedve. – Meg, jöhetsz már – kiáltott vissza a Versenybíró, s mindjárt ki is mentette előttem: ő a befőttek mestere, nem könnyű dzsemfőzés idején az epertábláról behozni. – Jövök már – kiáltotta a befőttek mestere, s visszahajolt babrálgatva a kosara fölé. A talaj itt hirtelen nyirkosabb lett, s a karós bab magas ékei közt árkok húzódtak, melyekbe a tó vizét öntözték szét, úgy látszik, valami szerkezettel. – Sokat köszönhetünk a befőttek mesterének – magyarázta a Versenybíró. – Amikor a piac még bizonytalanabb volt, sokszor a nyakunkon rohadt volna minden, ha ő meg nem menti a romlandót. Vegyész volt, mielőtt idejött, s egy textilgyárban méricskélte a festéket, ugyanahhoz a kelméhez ugyanazt az összetételt. A második nyáron látogatott meg bennünket, s rájött, mennyivel változatosabb mesterség, jól tenni el magunknak a nyarat, mint pontosan titrálni ki dámáknak egy keveréket. Ma cseresznyét rak az asztalra márciusban… Nem, nem befőttet, cseresznyét – tette hozzá, amikor hitetlenkedő arcomat látta. – Mély megilletődéssel néztem az eprészre, aki a kosarával addigra beért. Először a keze tűnt fel, vörös-szeplős, bütykös kéz volt, mint pusztai nagybátyámé, szinte az almát is látom benne, mellyel hajladozó unokanővéreimet Bogárdon az órjás gyümölcsösben megdobálta. – Akkor én elsősorban melletted szeretnék inaskodni – mondtam lelkendezve. – Senkit sem tisztelek úgy, mint az ilyen gyümölccsel babráló kezet. Különös volt, hogy a kezét is belefoglaltam áradozásomba, de senki sem csodálkozott rajta. – Jól van, öcsém – s vörhenyes arca pusztai nagybátyám szeretetével fénylett rám.

Pethes Pál és a Keats-orrú most lehajolt az egyik zöldséges ágyba, s két karfiolfejet nézegettek. – Én úgy látom, az enyém halványabb – mondta Pali. – Tegyük meg őt bírónak, ő nem ért a dologhoz, nem tud elfogult lenni – mutatott rám a Keats-orrú. – Mondd meg te, melyik fehérebb. – Tévedsz – mondtam én diadalmasan –, igenis értem, min vitatkoztok. A két karfiolt kétféle módszerrel halványítottátok, s most tudni szeretnétek, melyiké a zsengébb és tömörebb. Hát a Palié. Az előző napok egyikén a Kertészet egy régi számában olvastam erről a padláson. A karfiol rózsáinak a halványításáról, ez volt a cikk címe, s az is kétféle módot írt le. Boldog voltam, hogy tudásommal meglephettem őket, bár tartottam tőle, hogy tovább faggatnak. De a Keats-orrú csak ennyit mondott: – Lám, mit tud az utas. A Versenybíró és az eprész pedig nevettek rajta, hogy bosszankodik. Énbelőlem azonban most már kitört a győzelmes fecseghetnék, mint olyanok előtt szokásom, akik sok heti, bánatos kotlatás után nagyon jó helyre kent dicsérettel vidítanak fel.

– Erről a zöldségeskertről jut eszembe életem legfurcsább emléke – hadartam. – Milánóban a szálloda éttermében ebédeltem két hölggyel (úgy rémlik: két hölgyet mondtam, pedig az egyik a feleségem volt), s leült oldalt tőlünk a második asztalnál egy úr. A pincérek mosolyogva köszöntötték, s egy nagy tálban mindenféle nyers főzeléket hoztak elé: paradicsomot, retket, salátát, uborkát, sárgarépát. Ez valami vegetáriánus, gondoltam, s rokonszenvvel figyeltem, mit csinál. Az olasz felhúzta kissé a mandzsettáját, két ujjal egy uborkát emelt ki, leharapta a végét, aztán két hangosat mekegett. Azt hittem először, hogy a köhögés jött ki belőle ilyen nyekkenésszerűen. De most egy nyaláb salátát kapott be, s megint mekegett. Minden falás után kettőt. A nők majd megszakadtak, az egyik, aki szemben ült vele, fuldokolni kezdett a levesen, hogy szalvétájába rejthesse a fejét. A pincérek mosolyogva nézték az urat, s csodálatosmód nem rökönyödtek meg, megszokhatták már. De a legkülönösebb eztán következett: az olasz, miután bemekegte a zöldséges tálat, hatalmas szelet borjúvesést rakatott maga elé. Ez még váratlanabb volt, mint a mekegés. Azóta is sokszor eszembe jutott: ugyan, ki lehetett ez az ember? – A többiek jóakaratú mosolygással hallgatták fecsegésemet, de a Keats-orrú rám emelte lehorgasztott tekintetét, s kissé gúnyosan azt kérdezte: – Nem te voltál? – Én? – bámultam rá, de hirtelen megértettem, hogy mire céloz, s egyszerre nagy fájdalom öntött el, hogy ő, akinek orrához és hullámos hajához úgy vonzódtam első pillanattól, az előbbi leckéért ő is mindjárt ebbe a sebbe túr bele.

Ekkor épp egy kátránypapír fedelű házikó mellett mentünk el, melyből öt-hat ember jött kifelé, volt köztük rövid, térdnadrágos legényke is, de volt egy szakállas is, akinek a mackója sötétkék volt, mint a villanyszerelőké. – Megismered ezt a házat? – kérdezte a Versenybíró. – Ebben húztuk át az első telet. Most ez a műhely. – Csakugyan, a nyitott ajtón még hallottam az üllő utolsó pendülését, s láttam az egyik legénykét, amint a gyalut az esztergapad fölött egy fapolcra helyezi. Vége volt már itt is a munkaidőnek, s a tó felé ballagók hozzánk csatlakoztak. A legények alighanem a nyaraló diákok, találgattam, s az az erősebb, bekent arcú: éves kovács. De mért van más ruha a szakállason, mint a többin. Tetszett, hogy műhelye is van a telepnek, s házigazdáim maguk szekercézik a fát, s hajlítják a vasat, ahogy én is elgondoltam, de a Keats-orrú megjegyzése csukva tartotta durcás számat; igyekeztem eltitkolni, milyen mélyen metszett belém. A Versenybíró mutatta be a szakállast. – Elpártolt a Csokonai-teleptől, de visszahúzza a szíve. – Így fogok én is visszaszökni – ragyogott pihés képével a Versenybíróra Pali. Különben szomszéd – folytatta nekem a magyarázatot. A régi szövetkezet asztalosmestere s ezévi főnöke. – A faluszövetkezet asztalosa? A volt grófi birtokra települteké, ugye – kérdeztem vakmerően, hogy megint megmutassam tájékozottságomat. De a többiek összenevettek. Hogyan, hát nem tudom, mi a különbség a telepes- és faluszövetkezet közt? S megmagyarázták, hogy telepes szövetkezetek a nagybirtokra rátelepített kisfoglalók közösségei, míg a faluszövetkezetben azok a régi gazdák tömörülnek újabban, akik nem bírják ki a telepes községek versenyét, s józan belátásból olvasztják össze a telephez hasonló szövetkezetbe életképtelen kisbirtokaikat. Bosszankodtam, hogy nem jöttem rá rögtön erre, hiszen magam írtam ezt meg a Reform-ban, s olyasféleképp gondoltam a nevetőkre, mint azokra a fiatal írókra, akik indulatosan vetik a szememre, hogy milyen kevéssé értem meg eszméiket, melyek eredetileg az én fejemben születtek meg. A szakállas láthatta zavaromat, és segítségemre sietett. – Bizony még messze vagyunk a dégi telepesbirtoktól, ők már idestova tíz éve rendezkedtek be; csupa fiatal ember, akkor házasodtak, kész keretekben szállták meg a földet, vitték a könyvtárat, dalárdát, tudást; kiképző csoportjaikban mindenre előkészítették őket, nekünk pedig javakorabeli, elhanyagolt fickókat kell összeszervezni, s alig két éve tart az egész. – A szükség és a szomszédság megteszi, amire a rábeszélés tehetetlen – jelentettem én ki, mert itt már benne voltam elméletemben. – Igen, igen – morogta a szakállas asztalos, de azért több a nehézség, mint az első tervezők gyanították – s nehéz, barázdás arcából, melyen az irónia számára nem maradt sima felület, meleg szeme hirtelen cinkossággal kacsintott rám.

Őgyelegve jöttünk, s a nyárfás mögül kibukkanó épületet csak a tavacska tükrében vettem észre, melyre egy férfi a halaknak ételt dobott. Sokféle épületet láttam már, de ez itt jobban meglepett, mint a Szent Péter vagy a Palazzo Vecchio. Emlékszem, meglepetésemre, de nem tudom megállapítani most sem, hogy a szokatlansága lepett-e meg vagy éppen az, hogy túlon-túl ismerős volt. Semmi különcködő nem volt az elülső házon (mert tulajdonképp két ház volt; egymás mögött s az alsóból lépcsőlugas vitt fel a felsőbe), s mégis lényegében különbözött a Farkasréten vagy a Pasaréten látható mai nyaralóktól. Nem tudom, jól fejtem-e meg utólag e hatást, de úgy hiszem, ház és kert viszonyában volt valami itt, ami (talán az új építészetről való sejtelmeimből) ismerősnek tűnt fel. A ház a kertben is ott volt már, s a kert tovább virágzott a házban. A talaj lapos teraszain itt is, ott is faoszlopok álltak, virágfalakat tartva. E falak rendje nem volt rögtön áttekinthető, de mégis közös ábrát alkottak mögöttük a házzal. Az alsó épület körül több volt a virágfal, bokros ágyás és szabad tér, mint fölfelé, a magasabbra engedett bokrok a felső épület körül kicsiny, de sűrű cserligetbe mentek át. Az alsó ház emeletes volt, a földszint üvegfala szétnyitva, úgyhogy csak az épület két szélén maradt egy-egy zárt rész, jobb felől a konyhának, balról egy nagyobb nappalinak. A kertből az ember egyenesen az üveghallba léphetett. A lakószobák előtt, az emeleten, terasz futott, az előretekintő három oldalon körül. A fal jó része ott fenn is üvegből volt, s úgy emlékszem, a tető is. A zárt területet fényes kőlapok borították. Virág csak az erkély kiálló rúdjain kúszott fel; az épület nem volt „befuttatva”, kő és növény közt mindenütt világos a határ, s az ember mégis növénnyel átitatottnak érezte a házkristályt, üvegfalaival. A hall és az erkély oszlopaira s az ablakkeretekre nem emlékszem tisztán, de mintha ott cikázott volna rajtuk már, a mi skatulyaépítészetünk után egy árnyalat, indázó nyugtalanság. A hátsó házat már nem láthattam ilyen jól, beszorították a fák. Hatszögletes, vörös kőépület volt, emeletmagasságban karcsú ablakok, mint kisebb imaházakon, a lapos tetőn korláttal körülvett szabad tér, melyről este a csillagokat nézhetik a kisurranó madarak fészkei magasában ülő beszélgetők. A két épület kertjével együtt sem volt valami nagy. Fél holdnál nem foglalt el több helyet semmiképp, de a tó, parti nyárfás s cserliget mögött himbáló, rigós diófák közé beszorítottan életöröm és komor elmélyülés testvériségét bizonyították a szembesietőnek. – Aki a napba néz, fekete köröket lát s aki a halálba, fényesebbnek látja a fényt – mondta a Keats-orrú, míg én megilletődötten léptem a hallba s onnét barátaim után a bal oldali nappaliba.

Ott voltak már néhányan, ebédre gyülekezők a telep más feléből. Kicsiny asztalok mellett vitatkoztak; egy diákféle herbáriumot ragasztgatott, egyik görög verset szavalt a barátjának, ketten a svédráccsal körülvett sarokban pálcával vívtak. A Versenybíró kinn a hallban rendezkedett, s barátom, akihez legjobban vonzódtam, láttam, fölsietett a szobájába. Utánamentem, hogy megmondjam neki, mennyire boldog vagyok ebben a házban.

Az emeleti folyosón azonnal megtaláltam a szobáját. A kilincset kissé habozva nyomtam le, s közben rászorítottam a szívem. Ő a kis fürdőfülkében volt, ahol a ruháit is tartotta, s mosdott és öltözködött. Én addig körülnézhettem a szobában. Összesen két bútordarab volt benne. Egy pácolt fenyőfalóca a fal mellett, semmi rugó, matrac sem volt rajta, csak egy lószőr párna a fej felől s alatta összehajtva a pokróc takaró. A másik bútordarab egy kerek asztal, padlóig leérő, gazdag fekete-fehér terítő rajt, s azon órjás vázában egy messze szétcsapó gladiólus csokor. Már nem is csodálkoztam az ellentéten. Megértettem, hogy ebben a cellában a virág a feszület. A derék a fán törődik, de a terítő a szemé. Az asztalon egy piros bőrkötésű könyv feküdt; tudtam, hogy ismerem és szeretem ezt a könyvet, bele is lapoztam, de szemem előtt táncoltak a sorok. – Gyere – mondtam a mosdóból kilépő barátomnak –, olvasd te; az én angol kiejtésem olyan rossz, mester nélkül tanultam, s röstellek hangosan olvasni. Szeretném egyszer Keatset olyantól hallani, aki úgy mondja ki a szavakat, ahogy ő mondhatta. – Melyiket akarod? – Ezt, s rámutattam a Sleep and poetry egyik oldalára. „Stop and consider! life is but a day / A fragile dew-drop on its perilous way / From a tree’s summit – hallottam. Aztán megint: O for ten years, that / I may overwhelm / Myself in poesy.” – Tíz évre a költészetbe, nem gondoltál még erre – kérdeztem őt, mert csakugyan nagyon szépen olvasott. De ő mosolygott és tovább ment: To woo sweet kisses from averted faces – hallottam megint. – Beszélj a menyasszonyodról – kértem őt, amikor megállt. Ő egy képet vett ki a könyvből, fa tövében lány gugyorog s az ölében macska. – Az idézeteidet és ezt a lányt ismerem, mondtam néki. – Festőiskolába jár, s van egy mappája, abba acéltengeren féloldalra dőlt vitorlást festeget s ha nem vitorlást, hát szélmalmot felhők alatt, vagy nyárfasor végén egy vöröstintás-üvegnyi alkonyatot. De amióta szeret, elviszi a mappát, s nem a festőiskolába megy vele, hanem veled a Zugligetbe. – A Disznófő fölé igen – nevetett ő.

Lenn már kiáltoztak utánunk, kezdődött az ebéd. A hirtelen kicsapott hallasztalon legalább húsz tányér fölött füstölt a leves gőzoszlopa. Spárgaleves volt, a spárgalében ott opalizált a növény ibolyaszínű bimbaja. A dzsemkészítő mérnök s egy deresedő úr szemben épp a spárgán kötekedtek. – Vén lekvárkóstoló – mondta a deres, aki aznap szakács lehetett –, halljam, melyik táblából való ez a spárga; a régiből vagy az újból. Ha értesz az ízekhez, meg kell mondanod. – A mérnök, aki pusztai nagybátyámra hasonlított, gondosan forgatta ínye közt a spárgaszeletet, s mondott valamit. Én a Szakállashoz fordultam, aki szomszédom lett. Jóakaratú, nehézkes tekintete volt, azt reméltem, kiszedhetek belőle valamit e helyről, melynek váratlan vendége lettem, mert ha az egész nagyon ismerős és előre várt volt is, mégsem ismertem ki benne tökéletesen magam. – Ebben a világban is vannak még jelvények? – kérdeztem tőle, s kék blúzára böktem a zseb fölé, ahol egy kis ezüstkapa forma volt a vászonra varrva. – Igen; – mosolygott ő –, kinn a falvakban még nagy a becsületük a kapásoknak. Azt tartják, ha egy régi kapás a vezető, egyet álmodnak, s az ő züllött gazdaságaikból versenyképes szövetkezet lesz. – Nem kis dolog lehet ezt a jelvényt megszerezni – hízelegtem önkéntelen, csakhogy tudatlanságommal szemben elnéző legyen. – Bizonyára csak azok kapják meg, akik a telepesbirtokok szervezésében érdemet szereznek. – Teringettét, barátom – mondta a szakállas és erősen rám nézett. – Honnan jött maga, hogy ilyeneket kérdez. Ezt a jelvényt nem tűzheti fel senki többet, velünk vész el, mint a negyvennyolcas honvédekkel a barna atilla. Láttam, hogy ostobaságot mondtam, de zavaromban megtetéztem. – Mióta – dadogtam –, mióta is van ez így? Én évek óta külföldön élek, nem vagyok mindenről értesülve. – Ő egész szakállával felém fordult, s nyugodt arcára szinte megdöbbenés ült. Mintha egy visszatért halott kérdésére kellett volna felelnie. – Mióta? Hát természetes, hogy a kapás felkelés óta. – Én elhallgattam, mert minden további kérdés, éreztem, azt árulja el, hogy mennyire nem vagyok ide való.

Végigpillantottam a kanalak táncától villogó, napos asztalon, s feltűnt, hogy barátom, aki a Sleep and poetry-ből szavalt az imént, nem eszik. Ott ült Pethes Pali mellett, s a szemben ülő fiatalemberrel társalgott évődve. Senki sem hederített rá, hogy nem eszik, s ő sem vágott olyan képet, mint akinek csikarása van. Rámutattam. – Barátunk, úgy látszik böjtöl ma – figyelmeztettem a Versenybírót, mert a Szakállashoz nem mertem szólni. – Igen, ennek a háznak szép szokása ez. Sajnos, nem mindenütt értik meg. Vannak kapásházak, amelyeket valóságos középkori böjtölő düh szállt meg, míg minket mások hibáztatnak érte, hogy szerzetesi önsanyargatást vettünk be életmódunkba. Pedig hát, nézze meg őt s a többieket, nem világos minden? – s a Sleep and poetry emberére mutatott. – Az ember szereti az érzékeit, fölhasználja őket, hogy szagokkal és ízekkel itassa át magát, de ura marad s nem szolgája e világkóstoló csápoknak, a legvonzóbb illatok közt is könnyű szívvel koplal, mintha csak azért ült volna le ide, hogy enyelegjen. A Versenybíró „többieket” mondott, s most láttam, hogy még ketten ülnek étlen az asztal körül. A levesestányért közben összeszedte egy legényke, s két kerek fakorong került az asztalra; amilyenen a fatányérost szokták felszolgálni, csak nagyobbak. Mindenik korong közepén félig szétbontva egy-egy sült csirke s körülötte körben hét-nyolc kupac zöldféle, vajbab, borsó, karotta, karfiol, kelvirág, articsóka, kétféle saláta, az egyik az az ágas-bogas, amelynek San Remóban hiába tudakoltam a nevét. Elég kevés hús húsz emberre, gondoltam; ahol ennyi köretre telt, telt volna még két csirkére is. De azért nagyon tetszettek nekem ezek a tálak, s alig vártam, hogy a virághoz hasonló articsókába ínyem belemerüljön.

De most a Szakállas kezdett a böjtről beszélni, mely úgy látszik, vesszőparipája volt. – Akármilyen nemes egy szokás azok közt, akiknek először volt szükségük rá, az utánzók közt értelmét veszíti, vagy, ami még rosszabb: más értelmet kap. Böjtölnek, hogy hozzánk tartozzanak, vagy szidnak bennünket is, mert azok képmutatók. Mi, akik kinn dolgozunk a faluszövetkezetekben, nem vagyunk olyan bizakodók, mint az itteniek. Az emberiség tehetetlen; néhány százan forrást csinálnak a szívükből, a többiek meg beisszák, mint a sivatag. S ez sem az már, aminek lenni kellene. Ha tudni akarja, nekem nem tetszik, hogy ezek a böjtölők közönyt affektálva ideülnek az evőkhöz. A forrás itt is apadóban, s elgondolom: ha mi meghalunk, s a Csokonai-telep meg a többi ősforrás elapad, hol támad új forrás megint!

Hallgattam az aggodalmaskodó veteránt, s lopva az evőket figyeltem. Feltűnt, hogy keveset ettek, de azt az ínyűkön elomló ízek iránti mély tisztelettel. Szinte távoltartották maguktól az ételt, miközben lenyelték, csakhogy megbecsülhessék. Ezek szemet csináltak a nyelvükből – gondoltam, s örültem, hogy ilyen szerencsés fogalmazást találtam e különben vak és mohó érzékszerv tartózkodására. – Bor az antialkoholisták közt – kiáltottam fel, amikor valaki zöldessárga folyadékot öntött a poharamba. Én azt hittem, ti itt antialkoholisták vagytok. – Olyan otrombáknak tartasz bennünket? – nevetett fel a Versenybíró. – A régi kapásházak közt a felkelés előtt a könyveken és növénymagvakon kívül a bor volt az összekötő kapocs. Már termett, bátyáim, borunk, üzente az első ajándék-palack, s a bor aztán évről évre megmutatta, mit csaltak ki a földből. Ez volt az évvégi értesítő. Különben ez is ajándék-bor; Jiri hozta, a cseh kapás. Már előbb is úgy rémlett, hogy a Sleep and poetry embere valami szláv nyelvet tör a szembeülő fiúval. Most világosan hallottam; hogy épp a grecki szót próbálgatják, rosszul mondja ki barátom az r-et, s azon nevetnek. – Csehországban is van kapás mozgalom? – kiáltottam fel, noha elhatároztam, hogy nem árulom el többé magam, s megszorítottam mellettem a szakállas kezét. – No, igen, kapálnak, kapálgatnak – mondta leereszkedőn, s kikapta kezemből kezét. Akkor vettem észre, hogy keze hátára egy szív van tetoválva. – Ez is valami jel? – kérdeztem dadogva a meghökkenéstől. – Nem, ez még hintáslegény koromból van – nevetett föl ő, és a vállamra kulcsolta hátulról a karját.

Jó embermeleg karja volt, s ahogy kinéztem alóla a hall nyitott oldalán át a virágzó mályvabokrokra: mintha az az emberközösség ölelt volna meg féltesttel, amelynek a kisujjáért hiába nyúlkálok gyerekkorom óta. A deres szakács, aki előbb a Versenybírót tette a spárgával próbára, most két-három tál gyümölccsel jött ki a konyhából. A középső nagyon szőlő volt, a kisebbeken alma, füge és mogyoró. Egyenesen hozzám lépett: permettez-moi, monsieur, megkínálhatom zsengéinkkel? – mondta mosolyogva. S én csaknem fölkiáltottam az örömtől: apósom Franciaországot járt cukrásza volt, legjobb barátom vőlegénységem alatt abban a házban. Gyönyörűen beszélt franciául, s gáláns modora volt. Egy tizenkét tagú hidat is csináltam a cukortól tönkrement fogcsonkjaira. – Hogyan, Kránitz úr, ön itt van; azt hittem, díjat nyert a gesztenyebélésű békasüteménnyel. – Ki marad Angliában, aki az ön telepén élhet, Németh úr – s elém tett egy hosszú szemű szagost. Feltűnt, hogy azt mondja: az ön telepén, de az udvariasság nyelvbotlás lehetett. – Még sosem ettem ilyen korai szőlőt – mondtam, hogy visszaadjam a bókot. Augusztus elsején éppen nem korán – felelte. – Augusztus elsején tűnődtem én. Mintha az imént a hegyen még június lett volna. Nem a csonkázásról beszéltem valakivel? De kipillantottam az udvarra, s ott egy elvirágzott hársfa állt, melyet az előbb még nem láttam. Mégiscsak augusztus lehet.

Ebéd után átmentünk a felső épületbe. A hall elülső üvegfalát összetolták, a mályvás kert eltűnt előttünk, s a hátsó fal felé özönlöttünk. Kisebb darabon az is üvegből volt, csak homályos üvegből, s ahogy szétnyitották, a felső épülethez vivő útra lépett az ember. Ekörül nem volt virág, borostyánnal befutott faoszlopok szegték, s néhány fiatal cser lézengett odébb; a felső épület körül ezek a fák kis ligetté sűrűsödtek; néhány méternyi komor öv a befogott ház körül. Az alsó épület után a felső szótlansága meglepett. Most láttam csak igazán, hogy a lombokból kifejlett. Téglája nem is volt nemes, mint először hittem. Valamivel keményebbre préselt tégla volt csak, s ha réseiben a kötőanyagot gondosan el is dolgozták, még mindig olyasformán állt ott szabályos alapján a hat fal, mintha vakolatra várna. Derékig, az ajtón kívül semmi nyílás, s csak emeletmagasságban egy-egy hosszú ablak minden falon. A kapu kerete vörös márványlapokkal kirakva, maga a kapu súlyos egydarab tölgyfa. Inkább idomtalan volt, mint szép, vörös csupaszságában s gyermekes mértanával a köré szorult cserfák közt ez az épület. Úgy viszonylott a lentihez, mint barátom fenyőágya a bokrétás asztal terítőjéhez. Ahogy benyitottunk, megértettem ezt a külsőt. Az egész épület egyetlen terem volt, semmi szoba, emelet, fülke csak az oldalán futott fölfelé egy széles, szögletes oszlopba rejtve, a tetőre a csigalépcső. A terem közepén hatalmas kerek asztal, az egytömb lábon lapja mintha órjás fának lett volna kerek szegmentuma. Körülötte: huszonöt-harminc támlátlan ülőke. Más bútor nem is volt a tizenöt-húsz méter átmérőjű épületben. Az öt szabad fal azonban zsúfolva könyvvel, fel az ablakok magasáig. Az ablakokon beeső fénynyalábok egymást keresztezve előbb a szemközti falra estek; szétverődve ide-oda futkostak a terem felső harmadában, s csak aztán hullottak a könyvre, asztalra, lassú fénypermetben. A felső erős világításhoz képest, idelenn csaknem félhomály volt. Meglepett, hogy a könyvek aranybetűi mégis oly tisztán láthatóak.

Mennyi könyv, szorítottam meg a Versenybíró karját, aki velem lépett be. Legalább ötvenezer kötet. Nem akarod azt mondani, hogy ezt is a Csokonai-telep barackfáiból és spárgaágyásaiból kerestétek össze? – Nem, azt nem akarom – mosolygott ő tanárosan. Körülbelül húszezer az ajándékdarab, tanítványaink és vendégeink könyvvel szokták meghálálni, amit a teleptől kaptak. Az a kopasz ott, nézd, a múlt évben egymaga ötszázat küldött. – S a többi? Harmincezer az még mindig… Elharaptam az árat, mert egyáltalán nem tudtam, mibe kerülhet ebben a világban egy könyv, s pengőnek hívják-e a pénzt, mint különben. – Csokonai-telepnek erősen pozitív a külkereskedelmi mérlege –, magyarázta ő mosolyogva. – Mi, kell nekünk? Fűszer, cukor, vas, néhány bonyolultabb gép, ez a lebernyeg itt – s odamutatta ruhája ujját. Nálunk egy ember átlag háromszor annyit termel, mint amennyit fogyaszt; a fölösleg fele a földben van, a fele ezeken a falakon. – De ha ennyi pénzetek van – kérdeztem csodálkozva –, mért nem veszitek meg a környező földeket. A telep elég szűk lehet ennyi embernek. – A Versenybírót nem lehetett sodrából kihozni, még az iskolából ismert nyugalmával felelt. – Először, mert Duna-Európában nincs földvétel-földeladás. Másodszor, mert amikor volt, a kapás akkor sem gyarapíthatta új földdel a kezdetben megszálltat. A kapa épp azt jelenti, hogy az ember nem széltében terjeszkedik, hanem minőségben. A háromszázhét régi kapásbirtok közül egy sem volt ötven hektárnál nagyobb. No, de siessünk rántotta meg a ruhámat, mert már mindenki leült. Most láttam csak, hogy rajtam is fehér mackó van.

A kerek asztal végére szorultunk. Kerek asztaloknak általában nincs végük, ennek volt. Velem szemben, jó öt méterre persze, egy fiatal lány ült, az első, akit a telepen láttam, és azzal, hogy maga volt nő, akaratlan is asztalfőt csinált a helyéből. Nem volt több húsz-huszonkét évesnél, a keményebb, hidegebb nők közül, akikkel én nem mint asszonyokkal, hanem mint nővérekkel szoktam szerelembe esni. Ő is fehérben, melle és karja közepéig érő gallér volt rajta, alatta karcsú, egybeszabott ruha, váll felé kissé ráncba szedve. Öntudatos kis nyakát félig szabadon hagyta a gesztenyefürt. Jobb kézről a kis kopasz ült, aki ötszáz könyvét ajándékozta tavaly. Úgy látszik, neki kellett először beszélnie, mert mindenki őrá nézett. A szomszédja is feléje fordult. – Halljunk valamit a nagyvilágról, barátunk. – Egész kedélyesen hangzott s mégis: semmi kétség, ez volt az elnöki megnyitó. Az ilyen elnököt már szeretem, gondoltam, s jobban megnéztem őt. Egész biztos, hogy az ebédnél nem ült velünk: deres volt már, de az arca egy harmincévesé. Majdnem gyermekarc még mindig, csak a szája köré s az állára száradt oda a makacs akarat. Barna szeme kissé közömbös, de azért jóakaratú borongással pillantott körül. A kopasz hebegett néhány szót, hogy milyen nagy megtiszteltetés neki ennél az asztalnál az új duna-európai szövetkezet első esztendejéről beszámolnia. – Ha nem tudnád – lökött meg a Versenybíró –, ő a duna-európai köztársaság termelésügyi minisztere. – Csaknem ráförmedtem, olyan ízetlen tréfának hatott, amit mondott; de becsületes tatár arcán nyoma sem volt az ingerkedésnek. – Igen – hebegtem, s most már a minisztert tartottam udvariaskodó szószátyárnak, aki még ezt a mucsai hallgatóságot is le akarja kenyerezni. – Nagy megtiszteltetés – mondta –, hogy a kapás mozgalom Clairvaux-jában, e kerek asztal mellett, melynél füvészetről és latin költőkről hallottam beszélni azon az estén, mikor Budafoknál már vér folyt értünk, Duna-Európa új gazdasági szervezéséről számolhatok be. A retorika halhatatlan, gondoltam, de ahogy tovább beszélt, látnom kellett, mégsem szólam ez: a miniszternek csakugyan lámpaláza volt. Aránylag keveset értettem meg a beszédéből; de a lényeg körülbelül ez volt: amikor a duna-európai népek hat év előtt egy birodalomba egyesültek, noha mindnyájan a magyar szocializmus eszméi szerint dolgoztak, a szövetkezeti fejlődés rendkívül különböző fokán álltak, s különösen sok munkába került, amíg az ipari és mezőgazdasági szövetkezetek fölé emelt nagy állami szövetkezet Romániában és Jugoszláviában is kiépült. A birodalomba egyesült államok egymás közti cseréjét azonban még az elmúlt évben is államközi kereskedelmi szerződések szabályozták. Ezen kellett a termelési viszonyokat figyelembe vevő, okosabb „rátapolitikát” űző birodalmi szövetkezet felállításával a kopasznak segítenie. – Van rajta egy pofára való nagyképűség – súgta oda a Versenybíró, akitől különben még egyetlen gúnyos megjegyzést sem hallottam. – A dolog olyan magától értetődő, minthogy a víz cseppje földre ér. – Én egy szóval sem mertem elárulni, hogy milyen csodálatos dolognak tartom, noha csak félig értettem, amit a kopasz makog, s osztottam a Szakállas megbotránkozását, aki rá-ráhunyorított Keats-orrú barátunkra, mikor a rátapolitika emlegetésére, gúnyos köhögésbe tört ki. Mindennél jobban megdöbbentett azonban, hogy az Elnök egy hosszabb hebegésszünetben, maga is azt mondta: Szóval, a közlekedő edényekben, mihelyt valóban azok, a víz vízszintesen helyezkedik el. Köszönjük neked, barátom, hogy e tételt Duna-Európára is rábizonyítod. Csak tovább, bajtárs. De mi magunk nézzünk most már nagyobbakra is. – A kerek asztal megéljenezte a boldogan és pirosan szabadkozó öreget, s ketten az asztal két oldalán váltakozva olvasni kezdtek.

Az egyik a lekvárkészítő volt, akinek a szeplős keze pusztai nagybátyáméra hasonlított. Nagy meglepetésemre ő egy görög szöveget olvasott; sose hittem, hogy az eperíz mellett a göröghöz is ért. Pali szövege magyar volt, hamarosan felismertem, hogy az Antigoné az, de semmi esetre sem a Csiky fordítása. Szépen dobbantak a sorok, az okos tagolás segítette a jambust, úgy, ahogy a néhány nap előtt Horatius-tanulmányomban a magyarba ültetett klasszikus verstől megkívántam. Amint autodidakta fülem a mérnök görögét megszokta, rájöttem, hogy ő is Antigoné-t olvassa; nyilván a fordítást ellenőrizték. Ez a harmadik teljes kétnyelvű Szophoklész tíz év alatt súgta a Versenybíró. – Ki fordította? – súgtam vissza meghökkenten, mert én is terveztem egyszer, hogy lefordítom. – Apáczai-telepről küldték – válaszolta ő kitérőleg. Nem tudtam pontosan, azért-e, mert ott közösben fordítanak, vagy mert olyan nagy költő van köztük, hogy úgyis csak az fordíthatta. Vagy talán egy filológus és egy költő együttes munkája, ahogy én készültem rá barátommal? Az első oldalt zavartalanul olvasták mind a ketten, de aztán megjegyzések röpködtek fel innen is, onnan is. Úgy látszott, hogy egy Szophoklész-sor jobban tudja izgatni őket, mint az egész Duna-Európa. Megmondtam véleményemet a Versenybírónak: – De hisz most is azt erősítik – felelte ő szibillamódon. – Latin iskola – jegyezte meg közben gúnyosan Keats-orrú barátom a túlfelen. Ekkor azonban váratlan dolog történt. A kocsonya-flegmájú Versenybíró felpaprikázódva pattant fel. – A magyar költészet, igenis, a latin növendéke – kiáltotta, s tatár arcából heves meggyőződés lángolt. Az utolsó tíz év nagy költői is a latinoktól tanultak verselést. Engem ne tanítsatok ti arra, hogy a görögség volt Zeusz, akinek a fejéből ez az egész Minerva-Európa kiugrott. Tudom azt én is. De mi, magyarok, nyelvünk sajátságai miatt, a görög verselést okosabb, ha latin csecsen át szívjuk. Nyelvünk sajátságai miatt – ezt úgy tagolta, mint egy konok professzor. Heves vita keletkezett: a Keats-orrú azt mondta, hogy a görög ősök verse omlósabb, a Versenybíró, hogy a latin jobban megfelel a magyar nyelv szenvedélyességének. Az elnök alig bírta tovább nyomni az olvasókat. Engem kissé elkeserített, hogy verstani kérdéseken bíbelődnek, s csípősen fordultam másik szomszédomhoz, egy sovány legényhez. – Mit gondolsz, okos dolog, egy ilyen derék parasztlegényt, mint Pali, Antigonéval tömni. – Belenyal legalább – felelte az kurtán. Megütött a válasz, s jobban oda akartam figyelni a legényre, mikor az asztalfőről egy nem erős, de határozott hang kezdett olvasni. Ó tümbos, ó nümfeion, ó kataskafés oikésis aeifrouros… – olvasta Antigoné búcsúját a fehér galléros lány s mindenki elhallgatott. Nem szavalta, csak egy árnyalattal tette fel hangosabban az indulat ékeit, mint az folyamatos olvasásnál szokás, de egész karcsú, hidegen szenvedélyes lénye volt a hitele annak, amit olvasott. Az Elnök nyilván a vita leállítására adta át neki a könyvet. Csakugyan mindenki lehorgasztotta a fejét. Az én hátamban meg éppen a kripta hidege futkosott, melybe a fehér galléros Erény most mindjárt leszáll, s szememből ömlöttek a könnyek. Az Elnök szája most olyan lett, mint a szeme; most, ahogy a Búcsúzkodó lányt nézte, vettem csak észre, hogy a lányát nézi.

A programnak, úgy látszik, vége volt, mert többen felálltak, s két-három tanakodó bokorba dugta a fejét. Néhányan a közelgő Berzsenyi-ünnepről beszéltek, hogy legyőzik-e az „apáczaiak”-at a humanista dekatlonban. Az egyiknek az volt a véleménye, hogy nem szabad visszavenni az ünnepet, a Versenybíró viszont túlzottnak tartotta ezt a zárkózottságot. Egyedül balkéz szomszédom ült még mindig elgondolkozva a helyén, aki már előbb is feltűnt mókás mondásával. Hogy fölállt, sóhajtott egyet: szegény leányka, rossz leszen neki a sírban. – Antigonénak? – kérdezte a Versenybíró mosolyogva. – Neki. A minap bántotta itt valaki szegény keresztényeket a túlvilágért? Hát ez a görög leányzó nem oda indul ilyen lelkesen? A Versenybíró fölnevetett, s odaintett a Keats-orrúnak. – Hallod, John, Lőrincnek kérdése van hozzád. Azt kérdi, mért hiba a keresztényeknél a túlvilág, ha a görögök is csak odarakták szentjeiket. – A Keats-orrú megkerülte az asztalt, s egy öleléssel hátba verte a legényt, akin most látszott csak, milyen fenyőfa termet, ahogy barátom melléje állt. – Mért? Mert a keresztényeknek az volt a több, amit átvittek a túlvilágra, a görögöknek meg, amit itt hagytak. Antigoné egy árnyékvilágba szállt le, Szent Katalin pedig az örök dicsőségbe megyen. – De mindegyik szépet művel, vagy nem? – faggatózott a legény. – Szépet. – Szép érzelemből? – Abból. – Én pedig a minap azt hallottam itt, hogy a vallásos érzelemben nem az a fontos, ki mit vél a bibliás asszony elmulasztott tisztulása vagy a világ kezdete felől, hanem az érzelem, hogy az maga milyen. – Igaz. Hát akkor mit ártott a Katalin érzelmének, amikor az uraknak szemükbe mondta a maga hitét, az örök dicsőség, s mit használt Antigonének az árnyékvilág?

A színes héjú, de mégse magtalan vitatkozásra többen is fölfigyeltek, s kis kör támadt a legény és görög barátom körül. – Ki ez a legény? – súgtam oda a Versenybírónak, aki Vergiliusom lett ebben a könyves bugyorban. – Egy malomfalvi székely. – Hát vannak még székelyek? – ujjongtam fel hirtelen, megfeledkezve Katalinról és Antigonéről. – S mért ne volnának. Még szaporodnak is. Ők bizonyították be, hogy a gyerek bizalomból születik. A kapás fölkelés idején volt Romániában a legkegyetlenebb a fasizmus, s a székelyek száma a szorongatásban mégis nőni kezdett. Megjött a bizalmuk az anyanéphez. – Ez a hír úgy megdobogtatta a szívem, hogy John válaszát kitaláltam inkább, mint megértettem. Azt magyarázta, mennyivel nagyobb a vallásos érzés egy olyan tettben, melynek önmagán a tetten túl, jutalma csak egy árnyékvilág, mint amellyel örökké tartó mennyei fényfürdőre vált jegyet az ember. – Csakhogy más oldala is van a dolognak – förmedt most közbe a Szakállas, aki az asztalnál mellettem ült. Mennyivel tompább az a hőstett, amely fölött nem cseng ott az igazsággal teli Világegyetem helyeslése, Antigone fensége a dac egész poklával van aláaknázva. Ő hős lesz, de a végzet gonosz marad. Katalint máglyájáról igazságos angyalok emelik fel tette mennyébe, amely a világé is. – Úgy nézem, jól beszél, Bernát bácsi – szólt közbe a székely, de barátom nem hagyta magát. – A végzet nem igazságos; az ember nagysága éppen az, hogy ezzel a vasigazságtalansággal szemben is vállalni meri a szépet és helyest. – De honnét tudod te, hogy a világ végeredményben nem igazságos? Ha te, a világból kiszakadt, ismered az igazságot, mért ne ismerhetné valahogy a világ is, melyből csontod, körmöd és velőd lett. Katalin gyermeki bizalma Istenben nekem rokonszenvesebb, mint Antigoné meghasonlott fensége.

Gyönyörködve néztem a Szakállast arca piros haragjában. Igen, már előbb, az asztalnál is észrevehettem volna, hogy Bernátnak hívják. Gondolni való, hogy barátom sem hagyta magát. De én már nem tudtam figyelni, hírhedt közlékenységem erőt vett rajtam, s minden figyelmemmel az első mondatot gyúrtam, hogy amikor megszólalok, ostobának ne lássam. – Ha a túlvilág cselekedetünkben van, amint ezt Bernát mondja, s Dante utazása is sejteti, nincs olyan nagy különbség a két álláspont közt – szólaltam meg az elfogódottságtól remegve. – Nem lehet azt mondani, hogy Antigoné nem aratott diadalt, s ha a keresztény hős diadaltudata frissebb és gyermekibb, az övé érettebb és valóságosabb: nem érdemlik meg, hogy egymás ellen állítsuk őket. – Mivel senki sem mondott ellent, nekibátorodtam, s egyben a hála és meghatottság is kilöttyent belőlem. Talán szemtelenség is, hogy éppen én, a jövevény, mondom ezt itt Csokonai-telepen, mely nem érvekkel, hanem életével bizonyítja az én régi sejtelmemet, hogy görögség és kereszténység mélyén van valami közös európai: az a jó értelemben vett túlvilág, melyet mindketten az anyagi világ fölött a mennyben vagy a kalokaiagathiában kerestek. Az életnek is van logikája, és az üdvösségnek is van, s Európa úgy emelte legmagasabbra az üdvösségét, hogy az életé is folyton a fülében volt… Ez a telep is nem emlékeztet-e egyszerre a pythagoraeus körre s Szent Benedek első, subalcusi kolostorára? Van egy európai vallás; egy dogmáktól független állapot, mely e telepen s bizonyára a testvértelepeken is, végre méltó kolostorokat teremtett magának…

Torkom kiröpült dugója fecsegővé tett, s már magam sem tudom, mit zagyváltam össze. Az emberek, akik eleinte türelmesen hallgattak, széledni kezdtek. Egyesek a kertbe mentek, mások az ajtó melletti lépcsőházban kanyarogtak fel a tetőre. – Régi szerzőkből idézel – bökött meg a Versenybíró, s ő is megindult. A lépcsőházból Antigoné hangját hallottam: – A Berzsenyi-ünnepre próbáljuk a kart. Már szerettem volna a kiürülő teremben a beszédet abbahagyni; de a Berzsenyi-ünnep terve, melyről minap álmodoztunk a Guggerhegyen, új szóárat hajtott fel szívemről. Csak akkor álltam meg, amikor utolsó hallgatóm, az Elnök is összehajtotta az asztal túlsó felén az apáczaiak Szophoklészét, s kifelé készült. Megrettentem, hogy ha ő is kimegy, az épület hat éle menten szétválik, mint rosszul ragasztott hasábjaim a reáliskolában, s e paradicsom kerítésén kívül ébredek fel. Megfogtam az Elnök magas nyakú ingblúza alsó szegélyét, s könyörögve mondtam: – Ne menj el, Mester, amíg erről, amit itt láttam, fel nem világosítottál. Neked meg merem vallani tudatlanságomat. Amit itt látok, ismerős nekem, s mint némely elmebeteg házát és övéit, mégsem tudom, hová helyezzelek benneteket. – Mire vagy kíváncsi? – kérdezte a Mester, s én nem értettem a hangja színét: rideg-e vagy csak határozott. Megbántam az alázatosságot, s úgy kezdtem beszélni vele, mint elfoglalt könyvtárosokkal, akikkel lehetőség szerint kurta és tárgyilagos az ember. Egy tanulmányt szeretnék írni folyóiratomba (Tanú-t nem mertem említeni, hátha megszűnt közben) a Csokonai-telep alapításáról, ahhoz gyűjtök adalékokat. – Ilyen elcsépelt dologról? – mondta a Mester, s szemében hideget villant a gúny. – Igen, ha talán az előzményeiről beszélnél? – Előzménye a Nagy Csalás volt, mikor a farkas báránynak öltözött, s úgy bégetett a rádióban. – Kiről beszélsz? – Arról, aki tökéletlenebb tudott lenni életében, mint amilyen tökéletes az idom nevében. Eltűnődve álltam e talány előtt, melyet mintha a Dante-fordításból ismertem volna. De egyszer csak megnyílt értelmem előtt a különc mondat, és ujjongva felkiáltottam. – Akkor jöttetek ki, öten erre a kerítetlen és szántatlan földre, mint a clairvaux-iak? – Elébb öten, aztán többen, s hogy híre futott sikerünknek, a boldogtalan társadalom jobbjai mind többen. A felkelés előtt már kétszázhúsz férfitelepen élt kapás; hetvenhármon nők, és tizenhat volt vegyes. – S mekkora területet szálltak meg ezek? – Nem nagyobbat, mint a falu, melybe nagyapádékhoz vitt le karácsonykor a kocsi zörgős lőcse. – S hányan lehettek? – Tízezren talán, köztük kétezer nő. – S a felkelést – kérdeztem habozva – ezek vívták meg? A Mester szeme újra gúnyosat villant. – Nem ezek, hanem ezekért. – Akkor már legalább százezer élt a falvakban és városokban, aki legalább egy nyarat töltött a telepen, parasztok, munkások, diákok, hivatalnokok. S a betiltás hírére ezek mind megmozdultak. – S mért tiltották be? – Törvényes alap nem volt, minden kapásbirtoknak volt egy tulajdonosa a telekkönyv számára. Magánbirtokon gazdálkodtunk, s bort és házi nyomdáinkban kiszedett könyveket küldtünk egymásnak. De ürügyért ezek nem úszták át az Óperenciát. Mint titkos szervezetet oszlattak bennünket fel, s volt néhány sértett, spion és áruló, aki vallott nekik. De a százezer fölkelt a tízezer mellett, s csontjaik odajutottak, ahova egy kortársuk megjósolta.

Ezt a jóslatot mintha olvastam volna én is, bár nem tudtam már, hol, s dobolt bennem az öröm, hogy megfogant. – Megveted őket te is – kérdeztem kezéhez kapva. – A homlokuk nem ér fel a megvetésemig – s most félre nem érthető volt, hogy ridegen mért végig, mintha azt mondta volna, más az, akit én megvetek. E pillantástól csontomba fagyott az előbbi káröröm. Más tárgyat keresve pillantottam szét a hatszögű teremben. – Mondd, kérlek, melyik épület készült előbb; ugye, a nyaraló? – Nem – felelte –, még a műhelyben vacogtuk át a telet, mely után tavaszon ezt megépítettük. Előbb a templomot és aztán a házat, így illik – mondta szemrehányó nyomatékkal. – S hol aludtatok azután télen? – Itt a padlón, az asztal körül, az állványok alatt, melyeket fagyott tönkökből fűrészeltünk, ácsoltunk rá e falakra. Ahhoz, hogy az embernek hétköznapjai lehessenek, meg kell teremtenie az ünnepét. Akkoriban mi állandóan az ünnepben laktunk. Sosem tér vissza az az idő. – Nem féltetek ide kizárni magatokat. S ha egészen elfelejtettek volna benneteket? – Nem értük jöttünk ki, hanem magunkért. Nem bírtuk a felelősséget értük és velük. Eleinte őrülteknek mondtak, aztán nem beszéltek rólunk, aztán megindultak utánunk csapatostul. Ha egypár ember igazán ki tud válni a többi közül, csapásukon előbb-utóbb mindig megindulnak a jobbak. – S aki nem tud egészen kiválni – kérdeztem jeges felindulásban. Aki látja, mit kellene tenni, de a szíve élő karókhoz van nőve? – Annak a feje felér a sarkunkig – mondta ő, s a szeme pillanatról pillanatra kegyetlenebb lett, úgyhogy a fal mellé beszorulva én oldalt fordítottam fejem, mint a kisgyerek, aki nem akar tudomást venni a dorgálásról, s a könyvcímeket kezdtem betűzni. Néhány ismeretlen név után ismerőst találtam; egy fiatalemberét, akinek az apja barátom, s előző nap írtam néhány jó szót neki a fia verseiről. Hogyan, ez ennyit ír már? Legalább tíz kötet arany betűjén szalajtva végig mutatóujjam. Aztán egy próféta neve emlékeztetett egyik kortársamra. Aztán ez a szó villant fel egy kövér könyvháton: A szörnyeteg. Elírták előlem a szörnyeteget? kiáltottam fel. De jobban odanéztem, s a magam nevét láttam a cím fölött. Én írtam volna meg mégis? tünekedtem, s két ujjammal a könyvet kissé kihúzva, a Mesterre emeltem elfordított fejem. – Ennek is jutott hely a polcotokon? – kérdeztem tettetőn. – Valamikor beszélt nekem, akinek a neve itt áll, egy ilyen című könyvről; de nem hallottam aztán, hogy megírta. – Meg. De a másik kettőt már nem – mondta ő, ha lehet, az eddiginél is keményebben. Mindjárt megértettem, melyik kettőre céloz. A másik két könyv a Hős volt s a Szent; egy lélek pokla után: a purgatórium és a paradicsom. E három könyv tervével jártam akkor már hónapok óta a szívemben. – Kettőt? Tizenkettőt is – mondtam azért dacosan s rámutattam a szomszéd könyvekre. – Tizenkét szörnyeteget. Mert maga is az volt. Amit e telepen látsz, mind benne volt, s nem tudott hős lenni érte.

A szeme jég volt és tűz. Oda tapasztott vele a könyvállványhoz. A lépcsőház tetején, az ablakban, mely az elébb még nem volt ott, egy fehér gallér villant meg. – Te tudod, mennyiről mondott le – tiltakoztam. – De nem mindenről. Visszalökte a tallért, de a hatost megtartotta. Hősnek gyenge, embernek sok, gazfickónak: ostoba. Szörnyeteg, szörnyeteg. – A tető alól valaki lekiáltott: apám, várunk rád. – Családja volt. Vannak dilemmák, amelyeket nagyobb gyávaság megoldani, mint meg nem oldani – suttogtam könyörgőn, s a magasba pillantottam, Antigoné hangja felé. – Lárifári, te is tudod – kiáltotta ő –, hogy nem ez a baj. A baj, hogy nincs meg bennünk a Szent Bernát tüze! – Ne olyan hangosan – könyörögtem. – Azt hazudjuk, a családunkhoz vagyunk gyöngédek, s magunk vagyunk gyöngék – kiáltotta a Mester még hangosabban az én gondolataimat. – Antigoné hangja újra belebúgott a hatfalú terembe. – Apám! – Lányom! – nyögtem fel én. – Nem a te lányod, az enyém, félút királyfija – kiáltott rám, s közelebb jött, úgyhogy most már a föld fele csúsztam tekintete előtt a könyvállvány mellett. – Apám! – búgta megint a hat fal. – Megyek már, csak ebbe a nyomorultba tiprom bele, amihez kevés volt – ordította ő. – Mester! – hörögtem én, s egy iszonyú rúgást éreztem az oldalamban.

*

Az öklöm a föld és a szívem közé szorult, s én egy hirtelen rúgással átfordultam. Hanyatt feküdtem most már, s valami sárgán derengő himbált, a szemem előtt. A sárgának girbegörbe volt a széle, sötétebb csatornák futottak ide-oda rajta, mint valami holdbeli öntözőmű. Mozdultam volna, hogy elhajtsam, mert éreztem, hogy a szemöldökömön és az orrom hegyén nyugszik, de nem bírtam mozdulni. Valami kis fuvallatocska táncolt át vékony lábbal a verítékes homlokomon, s a fényes sárga, melynek most már a szárát is láttam, az orrom hegyéről és a szemöldökömről a bal szememre csúszott. A jobb szemem kissé magasabban szőlőleveleket látott, köztük egy pirosodó vesszőt. Most már tudtam, hogy a bal szemem fölött a fényes-sárga, mely közben egész fekete lett, szintén szőlőlevél. Ide-oda inogtak a fonákjukon eres levelek, s ahogy át-átfordult sötétebb színükből is egy darabka, a rézgálic permetet is megfigyelhettem rajtuk. A pirosodó vesszőn egy katicabogár úszott, az ő vörös hátán feketék a permetcseppek. Amióta hanyatt feküdtem, megkönnyebbültem. Homlokomon a veríték párolgásnak indult, s ettől még édesebbnek éreztem a levegőt. A rezgő levelek közt egy jegenye fényben reszkető csúcsa villant meg, a nyugtalankodó levelek közül egy foltnyi kékség. Egy pillanatra mintha Sátorkőn lettem volna a kertben. De aztán eszembe jutott John, aki Keatset olvasott nekem a gladióluszcsokor alatt a fenyőfás szobában. If I do hide myself, it sure shall be in the very fane, the light of Poesy… Vagy nem ezt olvasta, nem az Álom és költészet-ből valamit? Szerettem volna vele lenni megint, s elhessegettem a feltevést, hogy Sátorkőn vagyok. Valami ünnep lesz, ott találkozunk. A pirosodó ágra pillantottam. Hogy készülődnek java nyárban az ősz színei. Földből vesszőbe, vesszőből levélbe, míg a levél is piros lesz s száraz, mint tavasszal a tő. Nem túl sárgák még ezek a levelek? Valaki azt mondta, hogy augusztus elseje van. A nap felhőbe bújhatott, mert a piros vessző hirtelen barna lett. Erről eszembe jutott az ünnep neve: Berzsenyi, és föl akartam könyökölni, hogy lássam, hol vagyok.

De hirtelen rohanást hallottam a tőkék közt, s valaki átugrott fölöttem, a tőkék közül ki a gyepre; utána többen és többen. Arcom elé kaptam a könyököm, nehogy eltapossanak. Egész csapat rohant át fölöttem. De amikorra fölkönyököltem, már nem láttam őket, helyettük egy csapat nő jött lassan-lassan szembe a réten, széles rajban. Most már egészen fölültem, s egy tőkének támaszkodva néztem őket. A mező nagy volt, egyenletes és gyepes. Akkora lehetett, mint a futballpálya Felsőgödön. Én a hosszabbik oldalon ültem, a középtől oldalt, s hogy jobban kiegyenesedtem, az átellenből fölnyomuló nőktől balra is, jobbra is egy-egy férficsapatot láttam a közép felé lépni. Amikor már csak egy kis udvar maradt a három csapat közt, megálltak; a nők sorából a középen kivált egy, és kissé éneklősen szavalni kezdett. A mondókája alig volt hosszabb egy imádságnál. Messze álltam a mondótól, s csak néhány fölkiáltását kaphattam el, ilyesféléket mondhatott: nincs helye többé az örömnek a viaszszemhéjak mögött. Nem engesztelheti azt ki semmiféle ünnep, akit kétségbeesetten talált az utolsó óra. Jaj, emberiség, ki legjobbjaid csontját őrölöd ételedbe. S jaj, ezerszer neked, rituális gyilkos a népek közt, magyar, ki a Berzsenyik vérével locsolod kenyered. Mindezt rímtelen, alig lebegő versben mondta; a Berzsenyi-ünnepet, úgy látszik, a bűntudat felkiáltása szokta bevezetni.

Ezután a bal oldali férfikarból állt ki egy, s hogy jobban hallhassam, a szélső tőkék közt lebukva, balra futottam, s a gyepen a Csokonaiak fehér ruháját hordó csapat mögé lopakodtam. Ahogy lebukva, futtomban két tőke közt kipillantottam, felismertem a beszélőt: az volt, aki reggel kacsozás közben az Elsírt csillagokat idézte Csokonaiból, s fenyőágyas szobájában Keatset olvasta angolul. Ahogy most a másik csapattal szembeállott, egy torkaként a húszfejű csapatnak, lesimult arcáról a mókás irónia, nemcsak az orra, de büszke szája s látomással tele szeme is a rajzra emlékeztetett, melyet – mint az egyetlen hiteles arkangyal arcot – annyiszor elnéztem Keats-könyvemben. Még a haja is vállig érő, hullámos volt most, vagy legalábbis én így emlékeztem rá, ahogy a tőkék közt s a gyepen át lebukva tovább szaladtam. Ekkor azonban már csak a hangját hallottam, melytől minden valaha volt jószándék s nemes törtetés kiújult bennem. A Nyugatot dicsérte, Európát – mely olyan volt a régi kultúrák után, mint állat a növények közt; kényes rostjai közt, ha az éberség kihuny benn, minden pillanatban elállhatott a szív, megállhatott a lehelet. A nagyság meleg pulzusütései tartották fenn őt Akhillésztől máig; lelke örökös szimat, szándék és nyugtalanság; a halált alkotásokkal torkollja le, s a közelítő tél elkerülhetetlen jégbilincseinek halhatatlan ritmusokkal felel. A költemény hosszú volt s az én futásomból, ahogy figyeltem, sompolygás lett, majd egészen megálltam, s a fülelés lábujjhegyre állított. Amikor az utolsó sor is elcsendült a fák közt (melyek a rét széléről visszahúzódtak, hogy minél nagyobb szabad tér telhessék meg az ünnepélyes hanggal), hátulról egy kéz rántotta meg a blúzomat. A cseh diák volt, aki mint vendég, külön állott az ünneplőktől, s a magyarázgató Versenybírót faggatta. Hozzájuk szegődtem, s az apáczaiak közül kiváló férfit már velük hallgattam végig. Nagybajuszos, fekete ember volt, hangja sziklaöböl, zöld inge mögött inkább egy tornász, mint egy költő melle járt le-föl a nyugvópontokat követve. A Versenybíró, csokonai létére is hozzá húzott inkább, mert meglökött: a latin iskola. S csakugyan: a ritmuson én is észrevettem rögtön a különbséget, a görög forma nyugvópontjai után itt hatalmas súllyal indult az új tag, ahogy vízben újra s újra egész súlyával löki ki magát a test. Jirit, a csehet, ez a szenvedély, láttam, nyugtalanította. Barbárabb, mint a másik, súgta a dikcióra, mert a szöveget nem érthette teljesen. Az apáczai költemény a magyarságról szólt, mely vadmadárból az Árpádok alatt Duna-Európa kotlósa lett, s amikor úgy látszott, hogy a szárnya alól kinőtt népek szétszaggatják, lelkéből csinált szárnyat össze- és melegen tartani. A Versenybíró lefordított egy-két mondatot. Jiri mosolygott. – Igen, de nemcsak mi tartozunk hálával nektek. Az egész Nyugat és az egész Bizánc közt a kapás felkelés döntötte el a csatát. A megvetett „mongolok” mutatták fel a világnak Európa szívét.

A költő abbahagyta, s a két férfisor pillanatok alatt fölbomlott; csak a nők maradtak csapatban, s énekelve húzódtak hátrább a mezőn. – Azt hittem, verseny volt – mondtam csalódottan a Bírónak. – Az. – S mért nem hallom, ki nyert? – Mert még nincs vége. – De hiszen ezek súlygolyókat cipelnek elő. – Sosem hallottál á humanista dekatlonról – felelte ő, mint akit értelmetlen gyermek nyaggat. Én is ingerült lettem kissé. Hogy hallottam-e? Hiszen az én ötletem volt. Milyen szerencsétlen ember vagyok, hogy a magam ötleteit a mások életében kell megcsodálnom. De amíg csípős válaszon törtem a fejem, zúgó korong süvített el a fülem mögött: félrerepült a diszkosz. A Versenybíró közelebb húzott a versenyzőkhöz. Tizenhárom-ötven – hallottam a mérőszalag végén guggoló ember kiáltását, aki egy súlydobást mért le. – Úgy látom – mondtam gúnyosan –, az atlétáitok nem dobják túl a régieket. – Nem, de görögül jobban tudnak. A mi nyomunkon egész Európa barbárságnak tartja ma már az egyes rekordokat. Emberség versenyez emberséggel, közösség közösséggel. – S a hegyen a két Csokonai-idéző, ők nem mint egyének versenyeztek s egyben: az idézésben – kérdeztem még ingerülten, de már csodálkozva. – Dehogynem. A kapásélet csupa verseny. Ha két ember kimegy fát vágni, mindig két fát vág ki, és a favágásból is verseny lesz: a döntésnek, gallyazásnak, tönkkiásásnak, feldarabolásnak megvannak a sebesség- és minőségpontjai. A kert ágyásaiban, a gyümölcsfák ágán versenyeredmény virít és csüng, mint az Est kirakatában vasárnap délután, s egy elmés mondat jó pontot ugraszt ki a hallgatók fejében a jelző táblán. De azért a legügyesebb fakidöntő vagy szakács is csak akkor tarthat igazi elismerésre számot, ha az emberség más pontjain is sok jó pontja van. Ez még mindig individualizmus – böktem ki az ostoba szót. – Tévedsz. A versenynek nem az a célja nálunk, hogy egy isten legyen s a többi bámuló, hanem hogy a csoportok belső szerkezete – az egyének rendje a csoportban – a csoportok versenyében helytálljon. – S e csoportok megint csak egyének, ugye, nagyobb csoportokban s így fölfelé? – kérdeztem én, mert abban, amit a Bíró egyéniségről és közösségről mondott, a magam álmát ismertem fel. Igen, a versenyzőknek ez a hierarchiája a közösségben: ez Európa. – Ez volt Görögország, ez a civitásokra épült római Impérium, s ez a középkor keresztény köztársasága. S ennek az ellentéte: Kelet és Bizánc – kiáltottam én föl boldogan. Elébb még ingerült voltam, hogy gondolataimnak ily bamba bámulójává tett e furcsa helyzet, de most akár hülyeként is éltem volna itt tovább, csakhogy ami idáig társtalan vergődött agyamban, a világban láthassam végre.

A súlydobásnak és diszkoszvetésnek vége volt, s a három csapat, megint a tér közepén alkotott szűkebb udvart. Most nem a két előmondó állt egymással szemben, hanem a két férfikar szavalt váltakozva. Gyakorlatlan fülem nem értett meg minden szót, szoknom kellett a zúgó hanghoz, amíg valamit kivettem. – Hogy illik ehhez az ünnephez ez az őszi kórus? – kérdeztem vezetőm, mert a sok szokatlan dolog közt is számon tartottam, hogy augusztus elseje van – mint derekamra kötött kötelet szorítottam ezt a dátumot. A versenybíró a gyümölcsösre mutatott a nők kara mögött. S csakugyan, a diófák oromágain megszaggatott barna levelek himbáltak gyérülőn, s a tolongó felhők rozsdás gyepre vetették árnyékukat. A csokonaiak kara a gyümölcs telő beléről, az élet szüretjéről énekelt; az apáczaiak: a gerenda szavairól s az első hófelhőről. A férfiak hosszú szózata közt, a nők torkából csak egy-egy kiáltásra tellett: de ebben a szoprán kiáltásban mézgás márciusi rügy pattogzott; hosszú lábú szelek futkostak, s terhes asszony figyelte az első magzatmozgást. A férfiak őszi párbaja mögött az ő szopránjuk volt a tavaszra gondoló idő. Gondolhattam volna – mosolyogtam fák és ének későn észrevett fekete hátterű pírjában –, Berzsenyi ünnepe ősszel van. De mondd, ez a páros kar is verseny, s ha igen, hogy illesztik össze a változó részeket? – Ez a szavalókar, mint a költő, mindig az évszaké, s mindenki tudja, hogy háromszor válthatja fel a szemben állót. – S hogy tudják a csokonaiak, hogy azok a rothadást választották, míg nekik az érés maradt? – A következő évi kórus tervét ma este beszélik meg, amint a mait tavaly. Őszből őszbe így öltődik az ének. – S a nők mindig csak kísérők? – Vannak női versenyek is, amikor a harmadik oldalt egy vendég férfikar szállja meg basszusával. Változatosság kedvéért most a nálam otthonosabb Jiri kérdezett valamit, a felbomló udvarra mutatva, melyre most deszkákat és szőnyegeket cipeltek ki a vívók és birkózók részére. – Ugye – kérdezte a cseh –, minden évszaknak megvannak a maga atlétikai-ágai, s a márciusi Petőfi- vagy a májusi Csokonai-ünnepen nem birkóznak, amint ezen nem futnak, és nem vetnek gerelyt. – Igen, jól értetted – mondta ő a más nép fiának kijáró nyájassággal, s az ünnepek beosztását kezdte neki hosszasan magyarázni. Én Palit láttam odébb birkózni s a Keats-olvasót az apáczai költővel vívni, s szerettem volna megszökni tőlük. De elmenőben még megkérdeztem vezetőmet: Vörösmartyé a nyár ünnepe, ugye? – Igen, július végén tartjuk. – S Ady? Az ötödik ünnep, ugye, az övé? – kérdeztem habozva, hogy úgy ítélnek-e róla ezek is, mint én. – A nagy téli ünnep – mondta ő –, melyen a legtöbb mozsárban megtörtet s a legdiadalmasabban föltámadtat ünnepelték Athénben is. Vidáman e hírtől otthagytam őket, s a mérkőzők közé vegyültem.

Bírót láttam a két vállra fektetett mellett guggolni, s egy szőnyegen a tömeg közepén Pali birkózott valamelyik apáczaival. Állj helyt Bolhásért, biztatta a székely, mert szorult a gyerek, két forduló közt. Odébb egy vékony aggastyán ugrált a tőr mögött az apáczaiak kék blúzában. Hol láttam ezt a fiatal kék szemet az ősz haj alatt, tűnődtem egy pillanatig, de már barátomat, a Keats-orrút pillantottam meg, amint ellenfele elé dobbant, s arca, mely a macskás lány fényképe fölött, mint a jó penge, hajlékony volt, most éppolyan éles is. Majdnem szerelmesen sündörögtem hozzá, mikor a győztest a bíró megállította. – A kardodban dal van – mondtam –, és dalod éber és hajlékony, mint a vívásod. Sosem hittem, hogy amit Európában szerettem, egyszer még meg is ölelhessem. Ő elnézően mosolygott rám, mint akinek gyermek tesz nevetséges, de megható vallomást, s hátrahúzott a tér túlsó oldala felé.

Akkor láttam, hogy míg én érzelegtem, egyedül maradtunk; a három csapat, mely elébb szögben udvart vett körül, most egymás mellett, széles arcban áll föl, középen a lányok, jobbra mi, balra az apáczaiak. A lányok már énekeltek is: „Szívem zsenge szerelmeit / El nem törli tehát a repülő idő…” Mintha ezüst szökőkút szökött volna fel, leszúrt nádpálca nyomán, a rozsdás téren. „A zúgó Balaton déli vidékein / Látják hullani könnyemet / A csendes patakok, / s Délia csillaga…” Ott álltam én is a csokonaiak közt, jobb kezem felől barátom, s bal kezem felől Kránitz, a cukrász, odébb a dzsemkészítő, aki nagybátyámra emlékeztet. Mellemben éreztem a női hang hívását, hogy a szopránra tenorral feleljek. S csakugyan ránk került a sor: „Mint az aranykornak boldog századja… virágzó képe szelíd tündér / Fiatalság visszanevetsz rám” – fújta mellettem Kránitz, mintha a dal első hajadonpírjában adta volna vissza neki feleségét, a rákban elhaltat. Az én rossz hangom is, mely különben fásan tévelyeg, a szívemről felfutó vérhullámtól kapott színt és lendületet. „Légy bölcs, légy te vitéz, kardod villáma hasítson / A földtengelyekig s a föld nagy nagy tengerein túl, / Homlokodon híred csillagkoronája ragyogjon, / Tetteidet fél föld leborulva csudálja, imádja, / Halmozd kincseidet, dúld, pusztítsd Bengala partját. / Ússza körül gályád a földet, százszor, ezerszer: / Oly szent tiszta öröm nem reszketi szívedet által, / Mint mikor a boldog fiatalság rózsavirányin / Andalodó lelked legelőször kezde hevülni…” Az apáczaiak darabja a Közelítő tél volt. Nem tudom, ki írta alá a kottát, de a világ tele lett tőle, mintha a természet órjás melle még egy nagyot akart volna sóhajtani az éneken át, mielőtt összeesik: „Óh, a szárnyas idő hirtelen elrepül / S minden míve tűnő szárnya körül lebeg!” hallottuk a csodálatos sorban a tűnő szárny csapását.

A két csapatból most kis zenekar verődött össze, sok fuvola, brácsa és kevés hegedű, s akik nem játszottak, nők és férfiak négy sorban táncolni kezdtek. Nem férfi táncolt nővel, hanem sor sorral – hol férfiak és nők lépdeltek szembe, hol férfiak férfi sorral s nő nővel. Közben a négy sor össze-összeállt, s libasorban tekeregtünk, vagy körben futottunk, mint a román bóránál szokás. Én a rádió tánclemezeire gondoltam, melyre feleségemmel szoktunk forogni, körülöttünk a két kislány. Látod, mindig mondtam, hogy kell lennie egy lemeznek, amelyre még az én maradék gémberedettségem is fölenged – akartam mondani feleségemnek, mert a táncról ő jutott eszembe, egyetlen táncosom. De ő nem volt mellettem, s ez még jobban belehajtott az egymás fele lengő sorok mélázó ritmusába. Szemben két lány lebegett felém, s mint ismerősnek intettek, de a növő sötétben nem vehettem ki az arcukat. Honnan ismernek engem ezek a lányok? A szembetáncoló sorok azonban oldalt fordultak s a kissé monoton zenéből, mely idegeinket kezdte már kifárasztani, lángok csaptak ki, s a táncosok apró lépései hideglelőssé váltak a kitörő láztól. Valaki az élen égő fáklyát ragadott kezébe, s mi egyre gyorsabb hurokban rohantunk el egymás mellett. A kék szemű aggastyán, akit előbb a tőrözők közt láttam, kétszer is odakiáltott. Előszörre: emlékszel még a Kapy utcára? Másodszorra: nem bántam meg semmit. Felismertem most már; vissza akartam kiáltani; de az örvényben nem került többször elém. Nem egészen tudtam, mi történik velem, két kéz vitt, s én ott úsztam az őszben, életem lázában, s azt hittem, itt ér, e táncban a halál. De egyszerre csak megálltunk, s én szédülő fejjel odarogytam a földre. Polla ta deina… Sok nagyszerű van a földön. Köztük az ember a legnagyobb. Hallottam a nők magas énekét, magam sem emlékszem már, görögül vagy magyarul-e, mintha csak maga a karének énekelt volna nyelv nélkül bennem. Amikor szédülő szemem valahogy széttapogatott az itt is, ott is kigyúló fáklyáktól hullámzó sötétben: az ének már véget ért, s szemben velem egy sebbel-lobbal felállított színpad utolsó deszkáit vonták fel. Egész kezdetleges volt ez a színpad; faállvány, hátul egy palota oszlopsora, a három oldala teljesen szabad. Az elülső sarkokra ferdén beszúrt két fáklya minden világítás. A palotából egy ember jött ki fehér köpenyben, álarc nélkül; később oldalról, a fáklyák sötét tövéből fekete köpenyes alakok, az egész arcot elfödő álarcban, azt is mondhatni, arc nélkül. A fehér alak monológja elég soká tartott. A leneák istene nem vonul be többé a városokba, hogy amint a bort megtörik, a hős is megtöressék a tragédia borprésében, de az eltávozott isten utódjaként itt maradt a költő, aki végzetétől csak úgy szabadulhat rövid időre, ha sorsát mintázó hősöket dob maga helyett a borsajtóba. Ehhez segítségre van szüksége, a sötétből előrohanó arc nélküli alakokra; Berzsenyi ünnepén nekik azt a szerepet kell vállalniok, hogy egy magányos nagy szívet, mint a végzet szolgái, meggyötörjenek. A merev alakok előbb dadogva, aztán határozottabban, mint énekesek a karmester által kiosztott hangot, el-elkaptak egy mondatot a költő beszédéből, s szereppé formázgatva, tovább fejlesztették. A végén a költő visszalépett a palotába, a köpenyesek elhajították a köpenyt és álarcot, a színpad előtt meggyúlt egy reflektor, s hét-nyolc római volt látható a palota előtt. Valamennyiüket az apáczaiak közt láttam előbb, a darabot, úgy látszik, a másik telep mutatta be. – Nem szeretem ezt a szubjektivizmust – szólalt meg a sötétben egy álló tömb fölöttem. A hangjáról ismertem fel, megint a Versenybíró került mellém. – Az isten helyett: az én, a világ helyett a lélek: nem veszedelmes egyszerűsítés ez? Láttam, arra céloz, hogy az alakok szinte a költő állapotából gomolyognak elő, s a tragédia az ő személyes bánatának a füstje csak. S mivel előzőleg többször állt az apáczaiak mellé, kifogását én is jogosnak találtam, s a magam észrevételével is siettem megtoldani. – Nem kezdetleges ez? – kérdeztem. – Dísztelen színpad, lehajigált maszkok és köpenyek? A színpadi technika, úgy látom, nem fejlődött sokat. – Színpadtechnika – ismételte ő kimondhatatlan undorral. – Csak nem voltál a Nagy Csalás idején színigazgató? Különben nyugodj meg, Pesten ezt a darabot is órjási dobozokban fogják előadni, melyeknek elülső oldalára időnként függönyt gördítenek. Ez az oszlopsor a szenátus terme lesz, s hat római helyett hatvanan tolongják körül a bevonulót. Mi azonban a költészetet álljuk itt körül s nem a panoptikumot. A színpadnak, melyen a szó nagy, megbocsátjuk, ha jobban hasonlít egy költő homályosan mély látomásához, mint egy leltár szerint kiállított szenátushoz. – S ez a bevonuló, aki órjásként és szegletesen áll a rómaiak közt, kicsoda? Nem hallod? Mi, gótok, kardja leszünk a művelődésnek, melyet ti, rómaiak csináltok. – Teodorik? – szóltam elámulva. – Mi köze Teodoriknak Berzsenyihez? Vagy a dráma és az ünnep nem függ valamiképpen össze? – De igen, s ha van érzéked, rá is jössz, hogyan.

Furcsállón figyeltem. Teodorik csupa jó szándékkal vonul be Rómába. Noha maga a betűvetéshez is alig ért, mint konstantinápolyi túsz, beleízlelt a kultúrába, s boldog, hogy e romboló népektől átszáguldott Birodalomnak legalább a szívében kerítést csinálhat bámulatából a kultúrának, melyet gótjai nélküle eltaposnának. A rómaiak két sarcoló barbár király után nagy tisztelettel fogadják. A literátor Boëtius üdvözli virágos és hízelgő beszéddel, s Cassiodoros fogalmazza pompázó szózatait. Róma vízvezetékei gondozót kapnak, s őrök állják el a márványemlékeket fosztogató csőcselék útját. Róma boldog, s a nagy barbár örül minisztere kiáltványainak, melyek egy-egy közigazgatási utasítást a római történelem órjás tálán tálalnak be. De az a Róma, amely alattvalója lett, nem az többé, melynek az emlékműveivel az ő monumentális lelke szóba állt. A katolikusoknak ariánus marad, a rómaiaknak gót, az irodalmároknak analfabéta. Talpnyalói a háta mögött Bizánccal leveleznek, gótjai hűtlennek tartják. S őt egyre nagyobb, nyugtalanítóbb magány zárja be. A darabnak nem voltak szünetei, de időnként kiürült a színpad, a reflektor elaludt, s a két fáklya lobogó körében megint megjelent a fehér költő s a fekete köpenyek. És a költő, most már Teodorik s a rómaiak nélkül, a magányos lélek egyre izgatóbb lökéseit, összeomlásait vívódta végig az álarcos, gyötrő erők közt.

– Azt hiszem, értem már, mi köze Berzsenyihez Teodoriknak mondtam a második közjátékban. – De mért mondtad szubjektívnak az apáczai költő beállítását, ha a költő, akiből a dráma felgomolyog, nem ő, hanem akinek az ünnepét üljük? Vagy nem foghatjuk-e fel úgy, hogy maga Berzsenyi az, aki itt mint Teodorik, a végzet tőrjében szorong. Nem is Berzsenyi, hanem az a világvalóság, melyet itt Berzsenyi neve alatt ünnepelünk. A világvalóság szót ókortudós barátomtól tanultam, aki imént a táncban odakiáltott hozzám, s rendkívül büszke voltam, hogy helyesen használtam. A Versenybíró, vagy az árnyék inkább, melyből az ő hangja beszélt, egy ideig némán állt. – Nem is vagy olyan ostoba – mondta aztán, s a heverő és ácsorgó nézők közt kisvártatva továbbsétált.

Én egy ideig figyeltem még a darabot, s vártam, mikor csap szét e literátorok közt, vakon, épp a legjobbat roppantva össze, a felbőszült lángész, de a színpad egyre szoruló s szorongató magányosságáról lassan a magamé jutott eszembe, s ahogy ültem, térdemre horgasztottam a homlokom. A gyümölcsösből már semmit sem lehetett látni; a gyepen leszúrt fáklyák fényében itt is, ott is két-három lány lézengett összeborulva, s a csillagok hunyorogták fentről hideg szemüket. Mi keresni valóm volt e játszók és nézők közt nekem, aki elébb még füzérükben rohantam a magasra tartott tűz után? Egyszer eloszlik előttem ez az egész kép, mint az álom, s a mester mered rám, aki a könyvtárban szemével a földre nyomott. Mért is nem lehettem társ társak közt, mint ezek? Vagy ha magányos, megsiratni valón az, mint Berzsenyi s Teodorik? Antigoné! – sóhajtottam föl, mert egy fiatalkori versemben lelkem magasabb felének neveztem őt. De hol van az én lelkem magasabb fele?

Ebben a pillanatban egy fáklya hajolt tüzes végével az arcom felé, s aztán megint föl a magasba. – Te mit sírsz itt? – mondta az a hang, mely Antigoné búcsúját olvasta a kerek asztal mellett. – Az apád miatt – feleltem neki. – Nem ismer könyörületet. Láttad, hogy szegzett kiáltásával a földre a könyveim alatt. – Láttam és hallottam kiáltásodat – felelte ő. – De most nincs itt, s a fű és a csillagok harmatán ülsz, a tragédia tisztuló bánatában. – Ah, mit nekem Teodorik és Berzsenyi, ha magam méltatlan vagyok rájuk – kiáltottam szenvedélyesen, s felugrottam, hogy elrohanjak. De a lány elkapta a kezem. – Ne rohanj el a fáklya alól – kiáltott rám egy angyal indulatával, majd, hogy látta megrettenésem, elnézőn. – Mondd, mivel segíthetek rajtad, szegény? – Békíts meg apáddal, s vigyél föl a tetőre, ahol az ünnepi kardalt tanultátok, míg apád engem lelkiismeretemnél fogva a földre nyomott. – Gyere hát mondta ő, s jobb kezével magasba tartva a fáklyát, a ballal hátulról, mint leány az apját, átfogott.

Megindultunk a torony iránt a mezőn. Eleinte kövekre gugyorgó nézőket kellett kerülgetnünk, s egy kupac vívósisakba botlottunk bele. A szélen ott állt Pali s a székely, s egy öngyújtóval babráltak. – A csillagok nagyobb szikrát hánynak – mondta földim. – Ez a költőt követi – felelte a malomfalvi, s fejével a színpadra bökött. Túl a gyérülő nézők árnyain egy férfi s egy lány sétáltak egymás derekát karolva, hátulról egy másik lány dobálta őket zöld dióval. De azok csak akkor vették észre a dobálót, amikor fáklyánk fénye is arcukba csapott. Felismertem barátomat, aki Keats-ből szavalt. Hova mégy, nővérünk? – kérdezte a nagyobbik lány, akit átölelve tartott. – Ezt a szegényt viszem apánkhoz és a tetőre – felelte kísérőm. – Megismertem őt – mosolygott a lány, s integettünk is neki a táncban. – Most nekem is úgy rémlett, hogy ismerem valahonnan őt, s különös féltékenység fogott el miatta, mert még mindig derekán láttam barátom kezét. – Ez az, aki macskával ült a fa tövében – mondtam a férfinak, s csak apa nézhet oly féltéssel lánya kedvesére, mint én néztem erre, aki előbb még kedvencem volt, mert még mindig nem vette le derekáról a kezét. – Ez – nevetett a fiú, s arca lágy volt most, mint a Csokonai-sor, melyet délelőtt idézett fönn a tőkék közt. Most a vadócra néztem, aki kettejük válla közt préselte át fejét, s gúnyosan azt mondta, mint egy kisded, hogy pa-pa. Őt is ismertem valahonnan. – A húgaid ezek? – kérdeztem a fáklyás lányt, amikor tovább mentünk. – Igen – szólt ő, s ott áll apám.

Én elébb Bernátot, a szakállast vettem észre a torony tövében, de ott volt mögötte a Mester is. – Nem szeretem az ünnepeiteket – dadogta a szakállas –, túl puhák nekem, csupa fuvola, vers és ugrabugra. Az volt a szép idő, amikor egymás melegével fűtöttünk be, a műhely padlóján heverve, s nagy fagyott tönköket cipeltünk az ácsmunkához. Hidd el, szívesebben vagyok a fekete parasztok közt, akiket ökölszavakkal kell a jó rendbe terelni, mint itt. – De a Mester válla fölött bennünket nézett már, s nem felelt. – Elhoztam neked, apám, ezt a szegényt – állt félelmem elé a lány. – Légy elnéző hozzá, hisz a legnagyobbra volt benne a szándék. – Lehet-e elnéző az iránt, akiben a legnagyobbra volt szándék? – mordult közbe Bernát. De a Mester most szelídebb arccal fordult felém. – Nem láttalak, uram, az ünnepen – mondtam neki szepegve –, de a tekinteted mindig a hátamban volt. – Mit kívánsz tőlem, gyenge – felelt ő, megszánva kissé. – Vigy föl a tetőre, mely alatt elébb a földre nyomtál. – Gyere hát – mondta ő, s elindultunk hárman, elöl a lány, közbül én s utánam a Mester a bejárat felé.

A kapun bedugott fáklya csak egy nagy, magányos asztalt mutatott a teremből s egy sávnyi táncoló könyvet a polcokon. Az oszlop csigalépcsőjében kavarogtunk fölfelé; a fáklya füstjét heves szélroham csapta le rám, úgyhogy köhögnöm, tüsszögnöm kellett a koromtól. – Csak bátran – mondta mögöttem a Mester. S én beszélgetni kezdtem vele, hogy mutassam bátorságomat. – Szép lányaid vannak, uram. – Három – felelte ő. – Igen, mint nekem. – De többet nem tudtam mondani, mert a füst megint eltömte légcsövemet. Úgy tetszett, hogy már nagyon-nagyon rég forgunk e csigalépcsőben, a fáklya rövidebb a lány kezében, mint akkor volt, mikor forogni kezdtünk. – Hogy lehet ilyen magas két emelet, tűnődtem, de nem mertem szólni, nehogy lankadásra értsék csodálkozásom. Végre világos lett a fáklya fényén túl a lépcső torka, s kiléptünk a hatszögű tetőre. Az éjszaka, miközben fölfelé másztunk, engedett, s az ég repedt szélén derengő szürkeség szivárgott be. – Dobd el a fáklyát – mondta lányának a Mester, s én ijedten láttam, mint repül a tűz, minden emberi erőt meghazudtoló ívben a korláton át. Önkéntelen a keleti párkányhoz futottam, ahol lerepült, de csak a vörös napkorong peremét láttam, ahol előbb még szürkület volt. Nagyot szippantottam a tető levegőjéből, s szétnéztem a telepen. Ott állt az üvegfalú ház s ott üresen a dérharmatos tér, melyen a táncoló tüzet követtem. A kis zöld sziget körül, mint zöld irónnal vont vonás, kígyózott a gledícsia sövény is, mely a telepet kerítette. De: – Hogy lehet ez? – ragadtam meg hirtelen a Mester kezét; a gledicsián túl tegnap elhagyott volt a föld, s egy rongyos lányka őrizte a dűlt hídnál libáit. Most gyümölcsösöket látok futtatott szőlővel, s zöld partú csatornák csillognak a szíkesen. – Ez azért van – szólt a Mester –, mert a Sziget elöntötte a Tengert. – Ismertem ezt a terminológiát, s megértettem, hogy Szigeten a Telepet érti. – Boldogok vagytok ti, akiket fölvesz a Sziget – sóhajtottam föl oly őszintén, hogy a szánalomtól vállamra tette a kezét. – Fölvesz téged is. – De nekem három lányom van és feleségem. Olyanok ők négyen, mint a négy tagom, csak a tehetetlen törzsemet vonszolhatom ide, ha elválok tőlük. – Ha igazán olyanok, nem szakadhatnak el ők sem. – S tőled nem szakadtak el – kérdeztem, csüggedt fejemet hirtelen felütve. – Neked is volt családod. Követtek? – Nem mindjárt – szólt ő, s a szünet mutatta, hogy visszajáró fájdalom könnyét nyeli. – Elébb ez – s itt az öregebb leányra mutatott –, s most már a húgai is egyre gyakrabban vannak itt. A középsőnek idevaló a jegyese, láttad hiszen. – És ő? A feleséged? Őt nem láttam. A Mester elállt az utamból, s ott, ahol elébb a lányát láttam, a korlátok körül futó padon egy asszony ült fölgugyorodva; az ölében egy macska. Az asszony ősz volt már, piros arca ráncosabb, mint ahogy én ismertem, de mosolyogva rám emelte szemét, nem téveszthettem el. – Kitti kiáltottam a macskára, melynek Gödöllőről lánykorából tudtam még a nevét, s Kitti, a nevét hallva, fölütötte leszorított fejét az öléből. De hiszen ez az én… – dadogtam a Mester arca felé fordítva az enyémet, s most már tudtam, honnan ismertem a két lányt a táncnál, s mért kiáltottam az öregebb után úgy, hogy „lányom”, amikor ez az ember a földre nyomott. Ki ez az ember, aki itt ül abban, amit én megálmodtam? Lánya a lányom és felesége a feleségem? S a Mester, mint aki gondolatomban olvas, egyre közelebb tolta arcomhoz az övét, úgyhogy már a nyakam is hátracsuklott, fölém hajolt arca elől. – Hát te, te vagy én? – dadogtam jeges rémülettel, mely tüzes ujjongás is lehet, s hosszút sikoltottam.

*

A szőlőlevél megint beleért az arcomba, s ahogy hirtelen felültem, a karóba vertem a karom. – Laci, Laci! – hallottam messziről s utána panaszosan: – Fiam, mért nem felelsz, ha hílak. – Itt szúnyókál a szőlő végében – szólal meg végre egy másik hang, melynek illemtudásából nem nehéz a dolgozó megvetését a nap alatt szúnyókáló iránt kihallani. Fölállok: a tokaji az, akivel a csonkázásról próbáltam beszélni, ott áll a szőlők közt, karján a háncs, s a kastély fele néz, ahonnét nagymama biceg erre egy kurta bottal, tálcán a reggelim. Szemben Dorog: egymás mellett a salakhegy s a sok állomású kálvária. – Jövök már, nagymama – kiáltom, hogy ne gyötörje a lábát, s átugrok futtomban a ribiszke soron.

Az öregasszony odarakja a tejet a diófa alá tákolt asztalra, s maga is letelepszik, nyögve egyet az ülőkévé szabott tönkre, szemben velem. A tej mellett ott a posta: egy levél s az újság. A feleségem a házról ír, mert házat építünk, lapos tetejű házat a Törökvészen. Abból a pénzből, amit a Nép Eötvös Kollégiumára akartam áldozni. Az újságban vastag betűk a telepítésről. Eszembe jut beszélgetésem a kormánybiztossal. Szóval az egész telepítés arra jó, hogy a pénzintézetek dupla áron sózzák az államra a rájuk rothadó földet – hallom friss felháborodásomat. Ma már nem friss ez a megbotránkozás, de annál sűrűbb és keserűbb a leülepedő alja. Földönteni, az egész életet földönteni, önt el a düh, ellököm magamtól a tejet, és fölugrok, hogy e gyors indulatrohamot lemozogjam. – Mi az, fiam, nem jó a tej? – kérdi nagymama félig sértődötten, félig megszeppenten. Ránézek az öreg asszonyra, aki indulatom és a diófa alatti világ közt értelmetlenül keresi az okság láncát. – Dehogy, nagymama, jó, nagyon is – nyugtatom meg, s visszaülve nagyot húzok a tejből, mely valóban jó.

Iskola Kakaskúton

Az első őszön, amelyet mint műkedvelő tanár töltöttem az alföldi városban (mely emlékezetemben azóta egy felnőtt korban szerzett szülőföld helyét foglalta el), az ottani tanulóotthon bennlakói megkértek, nem tanítanám-e őket külön is – valamire. Ezeket a fiúkat annak idején a tanyák legértelmesebb gyerekeiből válogatták össze, a helyi értelmiség által összehozott pengőkön nevelték, s nagyobb részük – nyolc-kilenc diák – ebben az évben állt érettségi előtt. Én azt ajánltam nekik (1945 novemberét írtuk), hogy tanuljunk oroszul; nem beszélni, mert azt én sem tudok, de olvasni legalább. Ők akkor még nem látták be, hogy ebből az egzotikusnak számító nyelvből hasznuk lehet, s azt kérték, tanítsam inkább franciára őket. Ennek a kívánságnak valószínűleg az volt az oka, hogy a leánygimnázium megfelelő osztálya, mellyel az épület- s tanárhiány miatt összecsapva tanították őket, második nyelvként a franciát tanulta, s tőlük kívánták meg a kényes, nazalizáló mondatokat.

Énbennem akkoriban olyan tanítói szomjúság volt, hogy ha a technológia oktatására kérnek meg, valószínűleg azt is vállaltam volna, egy leckével mindig előttük tanulva. Hanem, ha már ilyen köznapi dolgot kell tanítanom, gondoltam, mint a francia nyelv, építsük bele abba is a magunk kísérletét. Mindig sajnáltam azt a rengeteg energiát, melyet elménk arra fordít, hogy egy második, harmadik, hetedik indogermán nyelv szókészletét mint újat, idegent rögzítse határolt tekervényeiben. Ezek a fiúk nyolcadik éve tanulják a latint, s minthogy (a szerencsés választás diadalaként) egy kivételével mind jeles volt: a latinban föltehetőleg erősek. Nem ésszerű-e hát, hogy ne magyarból, hanem latinból tanítsam őket franciára, a történelem munkáját követve, mely a vulgár latinból csinált franciát?

Kölcsönkértem hát egyik francia szakos kollégám nyelvtörténetét, s az első két órán a francia nyelv keletkezését mondtam el, de úgy, hogy közben szinte velük vezettettem le, melyik ismert latin szóból (nemcsak a rosából, de a canisból is) a franciában minek kellett származnia. Így, miután egy jókora, több száz szavas francia szótárat állítottunk össze, s azzal a könnyebbséggel is megajándékoztam őket, amelyet a szorosra vont szintetikus latin nyelvtan után a lazább francia nyelvtanból egy dióhéjnyi jelent (segített, hogy második nyelvük a német volt), harmadik-negyedik alkalommal már verset is olvastunk, Szerb Antal kéznél levő Száz vers-ének francia darabjait, s versolvasás közben próbáltam lenyeletni a latinból levezethetetlen szavakat s az igeragozás kivételeit.

Azt a hallatlan mulatságot azonban, amelyet a gyors előmenetel, a másoké, keltett bennem akkoriban, megrontotta, hogy ezek a jó eszű fiúk, akik maguk kérték, hogy foglalkozzam velük, azt az alig tizenöt-húsz szóra tehető, kímélt agyuk számára valóban új terhet jelentő szót, nyelvtani alakot, amelyet óráról órára valahogy rögzíteniük kellett volna, többnyire nem tanulták meg. Akkor még különben sem ismertem ennek a besenyőképű diákfajtának a természetrajzát, melynek az eszét könnyebb megmozgatni a szorgalmánál, s inkább lehet egy-egy nagy lírai felbuzdulására számítani, mint apró, naponkénti buzgalmára. Tiszteletlenséget éreztem ebben a hanyagságban, mintha kézzel-lábbal folyó magyarázatom valami cirkuszi mutatvány lenne, amelyet jóindulatúan végignéznek, de hogy abban nekik is lehetne valami szerepük, egy arcredőjükkel sem hajlandók elárulni. A bosszúság az egyik órán annyira úrrá lett rajtam, hogy lefújtam a tanfolyamot. Az ürügy ott volt a városra boruló sötétségben; a villanytelep nem kapott szenet, s amikor az én franciásaim négy óra tájt szétoszlottak, a decemberi utak s a petróleumtalan otthon reggelig tartó sötétséggel várta őket. Nem lehet napjuk két legértékesebb óráját az ide-oda jövésre, ácsorgásra s egy ilyen tanfolyamra elvesztegetni. Különben is hamarosan itt a téli szünidő, én is indulok a családomhoz, akik akkor egy másik alföldi városban törték ki maguk reggelenként a lefagyott, üveges szobaajtón a szabad folyosóra.

A fiúkat meglepte, sőt szemmel láthatólag meg is szomorította közös mulatságunknak ez a lefújása: ők olyan jól szórakoztak itt délutánonként, s előmenetelükkel nemcsak hogy meg voltak elégedve, de szinte bámulták, s a lánykollégáikkal is bámultatták magukat érte. No de kapacitálni, ha egyszer így döntöttem, nem illett volna; bejöttek hát az utolsó órára, ott meglepő jó formát mutattak, s óra végén egy nagy virágcsokrot nyomtak a kezembe.

Ez a csokor, melyet eleinte csak szemrehányó ködfoltként fogtam (akkor már magam is bántam az elhamarkodott lefúvást), amikor magamra maradva a tanári szobában a papírból kibontottam s megnéztem: nem csekély bámulatba ejtett. Csupa szegfű volt, tizenöt-húsz darab, vörös, fehér és rózsaszín; de ilyen szép, hatalmas szegfűt én Magyarországon még nem láttam, Ventimigliában talán, a virágvásáron. Hogy kerültek ezek ide, a téli, villanyától fosztott, vakond- és denevérmozgásra kényszerült városba? S micsoda rám pirító bőkezűség jeleként nyomták épp az én kezembe, ők, az összekoldult pénzen tengődő tanyai otthon lakói?

Mindez persze csak az én számomra volt titokzatos. A városban mindenki tudta, így háziasszonyom is, hogy azok a virágok honnan kerültek az átnyújtó kezekbe. Bekéredzett a mi óráinkra két diáklány is, nyolcadikosaim osztálytársai. Én csodálkozva figyelmeztettem őket, hogy itt aztán igazán nem hallanak újat, hisz mind a ketten jó tanulók, s francia tanáruk egyike a rettegett, megkövetelő tanároknak. De ha kedvük s idejük van! S minthogy egyikükbe úgy verődtem bele a sötét folyosófordulón, amint kisujját összeakasztva andalgott az egyik tanyasival, azt gondoltam, megoldottam a francia nyelv tanítása iránti érdeklődésüket. A másik lányon, igaz, nem vettem ilyesmit észre, ott ült az utolsó padban egyedül, s úgy nézett rám a szomorú, magános arcával, mint egy kis mesebeli hercegnő, akit eddig még nem sikerült megnevettetni, de most mintha ott bujkálna a mosoly a szürke szem s kicsit kékes árnyalatú szájszél mögött. Nos, tőle volt a virág: az ő apjának a messze földön ismert kertészetéből; szinte hihetetlen, hogy ha jövevény vagyok is, még nem hallottam róla.

Én meséltettem egy kicsit a szegfűivel kertésznosztalgiám megszólaltató házaspárról, melynek tanítványunk az egyetlen lánya volt, néhány nap múlva azonban egy alkalmi vonattal csakugyan hazautaztam a családomhoz, s egy ideig az is kétséges volt, visszatérek-e még. Az én óraadóskodásom végül is nagy fényűzés volt; egy négy gyerekes apától éppenséggel. Az óradíj, amelyet kaptunk, volt idő, nem tett ki két dollárt havonta; nincs az a gyarmati kuli, aki ennyiért dolgozzon. Úgyhogy a hosszú téli vakáció alatt a favágás, disznóölés mellett többnyire anatómiát tanultam; meghívást kaptam, hogy jöjjek fel Debrecenbe a bonctan- és élettani intézetbe adjunktusnak. Márciusra azonban megint csak ott voltam a megkedvelt városban, s ha egy ideig még haboztam is, hogy kiállhatok-e én még a dobogóra (a rádióban „Kútmérgező” címen tartottak rólam előadást), a tanárszűkiben levő testület, a diákszeretet jele s elsősorban a felkeltett pedagógushit végül is visszavitt.

Akkor kaptam a második küldeményt a Kecskeméti-féle kertészetből. Egy kosár saláta volt (március elején); most maga a tanítvány hozta el; nyilván valamelyik zöldségkertészeti ditirambusomra volt válasz, hisz abban az időben az articsóka olyan jelképem volt, mint a buddhistának a lótusz, s a gyerekkoromban ritka őszi karfiol elterjedését s előrejövetelét az évben úgy ünnepeltem, mint egy elv, a Minőséggel frigyes kertész-szellem diadalát. Nos, őnáluk már van, s kapacitált persze, hogy jöjjek vissza tanítani őket (filozófiát adtam le nekik), s hogy ha érdekel, nézzem meg egyszer a kertjüket is; szülei nagyon örülnének, ha megismernének.

Egy tavaszi délután aztán ki is mentem, s a csaholó terrier segítségével sikerült a hátul dolgozó családból valakit a futórózsás kapudúchoz előrehozni. A telek nem volt nagy; a becslésem ilyenben bizonytalan, de egy katasztrális holdnál aligha lehetett nagyobb, s az előtérben levő szép polgári házat, a csarnokszerű hallt, az emeleti szobákba vezető falépcsőt, a Tornyai-, Koszta-képeket, porcelánokat, könyveket, lányuk francia s angol különóráit is, mind ebből a foltnyi földből húzták elő a lakói. Ha volt földdarab Magyarországon, melyet egykori jelszavam, a Minőség képéül lehetett választani, hát ez volt az, ahol föld s anyag minimumából növesztett ki mindent a vállalkozás s szakértelem.

Akkor már arról is hallottam, hogy kerültek össze. Az apa gazdafiú volt, az első világháború alatt az Isonzó-csaták valamelyikében esett fogságba, s egy olasz kertészetbe került; ott tanulta ki s szerette meg a szegfűnevelést, s jött a gondolata, hogyha egyszer hazakerül, azt az ő sivár, szikes városában is megpróbálja. Házassága kezére játszott ennek a szándéknak. Feleségének az apja az Ótemplomot bazárként körülvevő boltok egyikében árulta a gombot és cérnát. A lányból is igazi üzletasszony lett, aki attól, hogy a kollégiumot elvégezte, csak az üzleti leveleit írta könnyedebben, s egy eleven, egyre lombosabb vállalatot szervezett a férfi csendes, pepecselő szakértelme köré. A háború előtt már egész kis asszonyhadnak adtak alkalmi munkát a virágházak, s az első beszédtárgy köztünk is épp az lett, hogy milyen nehéz volt a háborús tél alatt az üvegházakban az élethez szükséges meleget fönntartani, s még mindig mennyi a gondjuk a munkaerőhiány miatt; most is kék overálban voltak, s a férfit az egyik virágház cserepei közül kellett előkeríteni.

Minthogy az este már nem volt messze, megnéztük, ami ebben az évszakban a kertben s üvegházakban látható volt. A Kecskemétiék kertje annyiban is emlékeztetett az én farmálmaimra, hogy nem volt teljesen egyoldalú; a szegfű volt az exportcikk, amelyből éltek, de a lécre futtatott törpe alma- s körtelugasokból is gyönyörű gyümölcs került a piacra, tanítványom kezét rózsatövek karistolhatták össze, zöldségkertjük is megelőzte primőrben a város alatt lakó bolgárokat. Látszott, hogy egy sokoldalú mester dolgozik a mélyén, akit az üzlet csak a világ keringésébe köt, ő maga anyaga vallatásával, változataival, kihozásával van elfoglalva.

Amikor bementünk, én a fogadószerűen kiképzett hallban is a magam kert-elképzeléseibe szerettem volna a kint látottakból vért szívni; a háziasszony azonban olyan tárgyakra térítette a társalgást, amelyekről azt hitte, nekem kellemesek: tanulmányaimból vizsgázott, melyeknek egyik kötete nyilván most került a házba, hogy lányuk tanárja lettem, másrészt arról a hatásról beszélt, melyet óráimmal a diákokra, azok közt az ő lányára tettem. A társalgást többnyire ő vitte; a lány, aki bár szemmel láthatólag a hatása alatt állt, de kritikusabb volt nála: a túlzásait, tévedéseit igazította ki, s azokat a kérdéseit tompította le, amelyekben valami érzékenységsértő anyagot gyanított. A férfi ezalatt a székébe süppedten hallgatott; nyilván azok közé az emberek közé tartozott, akik a beszéd elsőrangú fontosságáról nincsenek meggyőződve; egyrészt mert a munkájából a legfontosabbat a szemével s kést forgató ujjával végezte, másrészt mert a két nő a ház ebbeli szükségletét bőven s nála jobban is fedezte. Most különben a gyomra is kínozta; fekélye volt tán, s ez még feketébbé tette korán ráncosodó arcát. Amikor azonban az asszonyok (egyikük teáért, másik a gyümölcsöstál összeállítására) kimentek, s szórakoztatásom az ő gondja maradt, a szenvedélyt értő ember érzékével mindjárt arra térítette a szót, ami énnekem az lehet, ami neki a szegfű.

– Ahogy a hírekből kivettem – kezdte –, tanár úrnak távolabbi célja is van itt, mint hogy a mi gyerekeink tanításával a kollégiumon segítsen. – Igen, pedagógiai kísérleteket végzek – rántottam magam elé mint pajzsot a mondatot, amelyet az ilyen kérdésekre válaszolni szoktam. Ez annyiban igaz volt, hogy valóban azt végeztem, s annyiban mégsem, hogy a kutya sem várt tőlem ilyen kísérleteket; nagyképűbb neve volt a munkának, az egyetlennek, amelyet találnom sikerült. – Igen, mindjárt gondoltam. Ahogy a lányom elmondta, hogy tanulják a logikát. Aztán a fiúk a franciát. – A feleségével ellentétben a lehető legkevesebb szóval célzott a hallottakra; tapasztalatból tudta, hogy a sok szó, ha a szenvedély elfogult részlettudása felé nyúl, hozzáértése helyett csak bosszantó tévedéseit bizonyíthatja. – Hanem ha az ilyesmi érdekli – tette hozzá hirtelen –, érdemes volna egyszer Kakaskútra átmennie. Persze, most az sem olyan egyszerű. – Miért? Mi van Kakaskúton? – kérdeztem én, aki csak annyit tudtam, hogy az egy nagy parasztközség a családomhoz vivő útvonal leágazásánál. – Ott a mostani helyzet, a lehetetlen közlekedés létrehozott egy ilyen iskolát. Egy fiatal tanár… Voltaképp magántanulók… Orosházára viszi be vizsgáztatni őket.

Látszott, hogy szinte szervezeti ellenállás van benne minden összefüggő elbeszélés iránt. Én azért összeállltottam, amit a töredék mondatai mondtak. Másutt is megtörtént, hogy egy-egy világtól elszakadt községben, ahol középiskola nem volt, a vonatozókat, akik most nem tudtak bejárni, egy helybeli pedagógus mint magántanulókat vette a szárnya alá. – Sajnos, az efféle instruktorkodásnak mondtam –, mint minden vizsgára készítésnek, megvan az a hátránya, hogy köti az embert a tananyag. Csináltam én is. A tantárgyak nem hagynak időt a tanításra. – Ez azért nem olyan – mondta ő, anélkül hogy paradoxonom méltányolta volna; vagy ha fel is csillant a szeme mélyén egy kis elevenség, az inkább a kakaskúti iskolának szólt. – Persze, azt látni kéne – tette hozzá aztán; emlékei s az én meggyőzésem közt a távolságot, melyet neki szavakban kéne befutni, egy hevesebb csikarás alatt fölmérve. – Én úgy kaptam bele – mondta aztán, a mellényzsebében levő szódabikarbónából egy késhegynyit a poharába kavarva –, hogy az őszön hozzám fordultak tanácsért. – Kecskeméti úrhoz? – néztem rá csodálkozva. Mert sehogy sem értettem, hogy egy vizsgára készítő tanár miféle tanácsot kérhet egy szegfűtermesztőtől. – Ez a fiatalember tudniillik… van egy kis négyoldalas tanyája… az apjától… S nemcsak az iskolai tárgyakra tanítja őket.

– A kakaskútiakról beszélsz? – szólt rá az asszony, aki akkor jött be a teával. A tálcán vaj, sonka, édes sütemény; csupa olyan dolog, amelyekről az internátusi kosztosnak el kellett fordítani a szemét, hogy a forró vágy ki ne csillanjon benne. – Jaj, én úgy haragszom érte – vette át a beszédet az asszony, aki a tálca letétele közben a pohár fenekén maradt szódabikarbónás levet is észrevette. – Nincs elég munkánk itt, ő még azokat is patronálni akarja. Hogy hogy honosítsák meg a spárgát Kakaskúton. Rázatja magát a rossz utakon, közben szedi a szódabikarbónát. – No, nem olyan sokszor rázattam – mondta a férfi, az áruló poharat utólag egy állványkára, a cserép mögé dugva. – Egyszóval látni kell – fordult aztán hozzám. – A tanár urat még jobban érdekelné, mint engem.

Én, hogy a Kakaskút körül támadt családi feszültséget elvezessem, a kis alföldi köztársaságokról kezdtem el beszélni, melyeket, mint az ismeretlen tanár iskoláját, negyvennégy őszén az hozott létre, hogy a központi vezetéstől elszakadva, a maguk emberségére voltak utalva. – Mennyi talpraesett vezető merült fel ezekben. Meg mennyi kiskirály – vágott közbe az asszony, aki úgy érezte, hogy neki szabad, sőt jól áll egy kicsit reakciósnak lennie.

Alig láttunk hozzá a teához: vendégek érkeztek, köztük egy rendőr-alezredesi egyenruhát viselő ember, akinek, mint később megtudtam a deportálások előtt csemegeüzlete volt a főutcán. Abban, ahogy nézett, volt idegenkedés meg tisztelet is, nyilván bajos volt a híremet s ittlétemet egy megnyugtató képbe összehangolnia; úgyhogy a gyümölcsöstálból csak egy-két mandulát csíptem ki, aztán felálltam, s átengedtem személyemet a kimenetelem után támadt magyarázkodásnak. A férfi azonban, míg kikísért, a lugassorban újra előhozta az iskoláját, úgy, mintha már bele is egyeztem volna, hogy elmegyek oda vele. – Ha valami alkalom kínálkozik, majd üzenek tanár úrért. Most már megindult kicsit a szállítás. Érdemes megnézni. Ha én egyszer, mint a feleségem is szid; a rossz gyomrom odarázatom, tanár úr mint… S tán tud is mondani nekik valamit – tette még hozzá a holdfényben kezemet megrázva.

Az utolsó mondata arra vallott, hogy van életismerete; az ilyen íróféle jobban szeret prédikálni, mint komolyan figyelni.

*

Egy-két héten át nem hallottam a kakaskúti iskoláról s a kellemes lázban, mely most, hogy óráim megint átvettem, elfogott; meg is feledkeztem róla. Ez volt az a néhány hét, amely alatt tanár és tanítványai igazán felfedezik egymást; olyan ez a pedagógiában, mint a szerelemben a mézeshetek. Tanítványaim most érezték meg, mialatt más folytatta az óráimat, hogy ami szokatlannak, néha terhesnek tűnt fel, mégiscsak többlet; én meg a megtartóztatásban telt hónapok után élveztem az eszességük, s még hibáikban, a cigányos lustaságban is valami kedveset próbáltam felfedezni. Így aztán kölcsönös volt az örömünk, én egész könyveket olvastam össze egy-egy óravázlatomhoz, s a kedvemért ők is tettettek egy kis iparkodást.

Egy nap azonban, miután az osztálykönyvbe a végzett anyagot bejegyeztem (a szokástól eltérően az óra végére hagytam, hogy ezzel se lopjam az időt), ahogy a katedráról leléptem volna, látom, hogy a felbomló osztályban alakuló csoportok közt a kis Kecskeméti lány (itt is az utolsó padban s egyedül ült) iparkodik felém. – Édesapám üzenetét hozom a tanár úrnak – mondta a diákelfogódottság s a korán eltanult társasági modornak a keverékivel. – Az a kocsi, amelyről a múltkor szó volt, holnap megy Budapestre. – S egy kis mosolyt reszkírozott rám, mint akinek a többit úgyis tudnia kell. A fejem még annyira tele volt a Szent Ágoston-részletekkel, amelyeket a bölcsészeti propedeutika nevű tárgy lélektani részéhez használtunk képeskönyvül, hogy hirteleniben nem is tudtam, miről beszél, s inkább a kissé vértelen szájra, a szürke arcbőr alatt bujkáló sugárzásra figyeltem, mint a szavaira. – Kocsi? – kérdeztem zavartan. – A teherautó – lökte meg ő egy kedves mosollyal az emlékezetem. – Édesapám azt mondja, megbeszélték a tanár úrral… hogyha ő megy, tanár úr is átmegy… – Ja, az az iskola… hol is, Kakaskúton? De hát…

Nem tartozom az útrakész, vállalkozó kedvű emberek közé, s az ilyen váratlan felmerülő útiterv hallatára az első reflexem egy kizáró, halasztó ok után néz. – Mi is van ma? De akkorra rájöttem már, hogy amit mondani akarok, nem igaz. Hogy a hét végén egyfolytában három nap dolgozhassak, az óráimat az első négy napra gyűjtöttem össze, s aznap csütörtök volt. A kedvem azonban ettől még nem jött meg az úthoz: tantervek, óravázlatok, a magam iskolaalapításának a mámorában éltem. – No, és hogy kerülünk onnét haza? – adtam halasztást magamnak, amíg jobb érvet süthetek ki. – Az autó csak lerakodik Pesten, s jön vissza. Este fölveszi tanár úrékat. Édesapámnak is haza kell érnie… – S hogy arcomon még mindig ott látta a vonakodást, olyan kérőformán rám mosolyodott, mintha ez az út az apján át kettőnk viszonyán is bogot jelentene. – Ő mindig nagyon lelkesen jön meg Kakaskútról – mondta aztán, mint aki félig benne van az apja hóbortjában, másrészt azonban az anyja szemével is nézi. – Pedig ő nem szokott lelkesedni. – És mikor indulnánk? – kérdeztem én, érezve, hogy ezt a szívességet nem lehet elutasítani; de meg ahogy a csendes, fekete ember képzete, a kamasz Szent Ágoston almalopása mögül, a lányán át előjött bennem, kedvet is kaptam az utazáshoz. – Majd ők odamennek tanár úrért… Huszonhét, ugye? – mondta egy kicsit elpirulva, mint akinek tán nem is illene tudni, hogy hol lakom. – Huszonhét – nézek én öregemberes reménnyel ebbe a pirulásba. – De korán szoktak ám indulni – szól még utánam, hogy a feltűnő társalgást félbeszakítottam.

Másnap első világossággal, fél hat körül, csakugyan ott forgott egy nagy teherautó fiatal jegenyéink előtt a benőtt úttestű utcában. – No, csakhogy ilyen is van már – mondtam, kongó várkapuszerű kapunkon kijőve, ahogy a baromfiketrecekkel megrakott teherautó mellett tanítványom apjával kezet szorítottam. – A nyáron én még egy seprűt szállító szekér tetején tettem meg Debrecenbe az utat – mondtam azzal a kedélyességgel, amellyel az ember reggel s új út előtt szokta a másikat köszönteni. – Akkor az volt a legfejlettebb polgári közlekedési eszköz. Érdemes volt mindent elveszteni, az ember most örül annak, ami visszatér. A múltkor egész boldog voltam, hogy valódi savanyúcukrot láttam a kirakatban. – Csakhogy ez nem veszett el – mondta a sofőr, akinek szintén bemutatkoztam. – Így könnyű volt megtalálni. – Kajári úr szétdobta a kocsiját – magyarázta Kecskeméti. – De még hogyan – nevetett a kis bőrsapkás vezető –, nincs az a műszerész, aki összeállította volna. – De most már föltámadt, s útra mer kelni vele. Ez is az enyhülés jele. – Csak ne kiabáljuk el – szólt oda a nagy állcsontú, munkásforma ember, aki az autófülkéjéből lekászálva, nyilván hogy nekem helyet adjon, a baromfiketrecek közé rugaszkodott. – Hanem én azt hittem, hogy mi szegfűt fogunk szállítani… vagy almát legalább… – néztem én meg a lomha, de szakértelemmel végzett ugrás után a rakományt is. – Egy másfél tonnás autó szegfű, az egy kicsit sok lenne – nevetett a fürge vezető. – Azért megy az is – mondta Kecskeméti a leghornok árnyékában egy bejegelt dobozra mutatva.

Mi ketten a sofőrfülkében helyezkedtünk el (én kissé Kecskemétihez húzódva, hogy a vezető könyökét ne zavarjam), a munkásforma ember meg, akit nyilván a rakodáshoz vettek fel, a legfelső láda tetejébe ült, s festői pózba vágta magát, hol az orrán át dúdolt, hol a tökmagot köpte hosszú ívben az útra. Így indultunk neki a zöld vetést szeszélyes széllel keverő határnak, amely a menekülő szekerek után a lassan hömpölygő tankokról s katonai autókról is kezdett elfelejtkezni már, az efféle feltornyozott, madárral rakott kocsit azonban még egy kis döbbent csönddel fogadta. Én ahogy megnyugodtam kissé, hogy a sofőr könyökét s a volánt nem fogom létemmel zavarni, utunk céljáról, a ránk váró emberekről próbáltam a szembefúvó szélben tájékozódni. – Mondd csak, kérlek – fordítottam tegezésre a szót, minthogy körülbelül egyidősek voltunk –, hova is megyünk mi voltaképp?… Ki az a fiatalember, aki azt a magániskolát összehozta? – Magam sem tudok róla sokat – mondta az útitársam, az öngyújtójával vesződve. – Gazdagyerek, az biztos. Az apjáról maradt egy elég nagy tanyája, csak igen rozoga; az öreg eladott, elhanyagolt mindent. Most pofozgatják össze egy kicsit az önkéntes pallérai – mosolyodott maga elé, mint aki a jellemrajzról, ha lehet, az újra rakott kémény, megtámasztott ól látványához menekszik. – De ő maga tanárember? Úgy mondtad, ha jól emlékszem. Elvégezte a bölcsészetet? – Igen, tán tanított is. De érdekes: úgy látszik, nem volt kedve. – Nevetett megint, egy picit cinkosan, mint aki tudja, hogy az úgy meg az így közt mi a különbség. – Az egyik lábára sánta – vette be magát megint valami konkrétba. Azaz, inkább csak húzza. – A háború? – Persze – mondta –, Voronyezs alatt, akna. – De hogyhogy most nem tanít? Hisz most minden tanárt összedobolnak, olyan tanárhiány van. Én is úgy jutottam ehhez az élvezethez. – Így, úgy látszik, jobban megtalálja a számítását. – Majd meggondolva, hogy ez tán udvariatlan, rövid válasz volt, egy nagyobb szájbefogó szélroham után még hozzátette. – Már egész eltökélte, hogy paraszttá lesz. – S most egy egész iskolája van? Úgy kérték fel rá? – küszködtem én is a szélrohammal. – Azt magam sem tudom – mondta a szófukar ember. – Énnekem egy levelet írt. Szegről végre, az anyja után, magam sem tudom, hogy, mintha rokonok is lennénk.

A beszéd egyre nehezebbé vált, s a sofőrnek is kedve jött, hogy az itt lefolyt tankcsata maradványaira figyelmünk fölhívja. Majd egy kisebb falufélén mentünk át; ott a pálinkafőzésre tért a szó, a sofőr szerint itt vagy öt pálinkapárolót koboztak el. Erről nekem is volt emlékem: amikor Orosházán a lányommal megszálltunk, ott is egy egész utca főzte épp a mi házigazdánknál a kukoricát. – De hisz most már mindjárt ott leszünk – hárította el a kérdésemet az útitárs, amikor megint a ránk váró élményre térítettem volna a szót, nyilván nem értette, hogy amit az ember azonnal látni fog, minek azt szóval leirogatni. S csakugyan pár perc múlva egy nagy, városnyi parasztközségen robogtunk át, amelyben a földre terített kendők, a mögöttük kuksoló nénik s a tanyákról bejött mándlik akkor tartották a pénteki piacot. – Megálljunk? – fordult a vezető a kísérőmhöz. – Nem, csak ott, a bekötőnél – mondta az. Nyilván nem először tették meg Kakaskútra együtt az utat.

A bekötő, egy gidres dűlőút, amelynek a partján az akácokból a faínség csak a tönköt hagyta meg, néhány percre volt a falu alatt. Ahol az országútba torkollt, egy villanypózna mellett egy bicikli meg egy kalmük arc leste a lekászálásunkat. Olyan nyugodtan, másrészt olyan tisztelettel nézte, hogy nem lehetett tudni, ránk vár-e, vagy csak véletlen tanúja odaérésünknek. Csak amikor visszavonhatatlanul a földön voltunk, s Kecskeméti hátrament, hogy a dobozát s az alattuk levő nagy, becsomagolt rámaféléket a bohém pózából kimozdított rakodó segélyével levegye, akkor lépett közelébb, mint aki tudja, hogy most ő következik.

– Te a Sellye tanyáról vagy – fordult felé Kecskeméti, közben már nyújtotta is a fiúnak a keretfélét. – Igen, Apácáról – javította ki a mosolygó szem. Mire Kecskeméti is elvégezte gyér bajsza alatt a böffenést és a fogvillantást, ami egy gyomorbeteg magyarnál a nyelvi csín megértését és méltánylását szokta jelenteni. – Vigyázz, üveg – mondta, mialatt a fiú a keretet, melyről a sarkán fölfeslett papír elárulta, hogy melegágy-ablak, a biciklire erősítette. – Apáca az Apáczai. A pedagógus – fordult hozzám aztán, amikor a fiú, a bicikli, a rászerelt üveglap s az ülés nyergén a doboz s mi ketten a bekötőn megindultunk. – A kakaskútiak csináltak Apácát belőle.

S még egyet böffent, mint aki más mulatságos képzetugratást is végzett, de szófukarságból vagy a fiúra való tekintettel nem akarja közölni velem.

Abból, hogy a fiú az országúthoz kijött, tehát vártak minket, arra következtettem, Kecskeméti megtalálta módját, hogy engem itt beharangozzon. S ez elkedvetlenített. Mint tanár tudtam, mi az iskolalátogatás. Az olyan óra, amely félarcával az idegenre néz, egy fabatkát sem ér. S most én rontsam szakfelügyelőként a levegőt? Mint tanárember tán azt is tudja, hogy ki vagyok, készült belőlem, ide-oda üzent, míg egyik könyvemet fölhajtotta, s beleszagolt, a tanítványainak is megpróbálta elmagyarázni. Micsoda időveszteség! De ha már benne vagyunk, én is azon voltam, hogy készüljek egy kicsit; a mellettem lépegető fiúból próbáltam kiszedni, ami a szél s útitársam szófukarsága miatt nem sikerült. Kecskeméti, látva, hogy van, akire a kíváncsiságom akasszam, elmaradt, a vetés szélére ment, föléhajolt, s a kitépett zöld csomót nézegette, tán valami bogarat látott rajta, vagy a közébe keveredett gyógynövénnyel ismerkedett.

– Te hányadikos vagy? – vettem át Kecskeméti tegezését, noha a kollégiumban én voltam az egyetlen tanár, aki a nagyobb fiúkat, tán hogy vendégvoltomat mutassam, magáztam. – Hatodikos. – S te is Orosházán fogsz vizsgázni? – Idén ott, de különben Szarvason jártam. – No, és nem lehetett volna megcsinálni, hogy idén már ott végezd? – De tán meg lehetett volna – mondta a fiú egy kis mérlegelés után. A nénémék most jöttek meg. – Nyugatról? – néztem rá. – Akkor hát? Így kényelmesebb? – A fiú nevetett. – Igen. Meg már meg is szoktuk nagyon – tette hozzá újabb mérlegelés után. – A magántanulást? – böktem én bele a „megszoktuk”-ba, hogy valami érzést ugrassak föl mögüle. – Jobban, mint öt éven át a rendest? – De a fiú csak nevetett; nem tartotta fontosnak, hogy az ellentmondást a tanár iránti lelkesedésével vagy a szülői ház közelével indokolja.

– De nem mind hatodikosok vagytok, ugye? Van ott más osztálybeli is? – A fiú ezt a kérdést megint tréfaként fogadta. – Van ott mindenféle – mondta inkább csak illemből. – Mind a nyolc osztálybeli? – Másodikos, az nincs – mondta ő az én csodálkozásomtól egy kis utánagondolásra szorítva. – Miért? – S hogy erre csak inkább a szemével, mint a vállával vállat vont. – Úgy jött ki? – takarítottam meg a választ neki. – Hányan vagytok összesen? – A fiú egy ideig az elülső biciklikereket nézte, úgyhogy azt hittem, nem hallotta a kérdést. – Leszünk harmincheten – mondta aztán. – Olyasformán. – A keréknézés, ebből láttam, számolás volt. – Harmincheten! Hét különböző osztály. Hogy győzi azt a tanár úr? Segítenek neki? – Igen… Van egy tanárnő, Karola néni, meg járnak ki mások is. – Így, mint a Kecskeméti bácsi? De akkor is hétféle tananyag, hét csoport, ti hatodikosok például hányan vagytok? – Mi? Öten. De nincs hétféle csoport – próbált aztán a csodálkozásomon segíteni… csak kettő. – Kettő? – Mi például a nagyobbakkal vagyunk. – Külön a felsősök, külön az alsósok? Mint tanyán, ahol csak egy tanító van? No, ez igazi tanyai iskola. Szegény tanár úr, főhet a feje.

A két fekete szem látható mulatsággal nézte a találgatásaimat; ahogy a valóság nézi a képzelet szöcskeugrásait. Most azonban az egyik szeme jobbfele csúszott, s a bicikli szarvát is óvatosan arra fordította, nehogy megkoccanjon az üveg. – Hogyan? itt is vagyunk? – néztem én is arra, mert az útszegély akáccsalitja egyszerre egy tanyaudvart bukott ki, amely eddig vagy nem volt látható, vagy én nem vettem észre a faggatásban. – Apáca – mutatott oda a megint mellém került Kecskeméti. Úgy látszik, mulattatta ez a név, melyben az alföldi ész húzta vissza magához a sárkányként fölébe bocsátott filozopteri jelképet. Jókora tanyaudvar volt, három oldalról körülépített, semmivel sem kisebb, mint a nagygazdáé, ahova az irodalomkedvelő gazdáné hívta meg a családomat, egy lúddal jutalmazva fáradságunkat. A főépület, szemben az úttal, egy nagy istállóféle volt, legalább hat igára való, jobboldalt a hozzáragasztott lakóház, baloldalt a csűr, szín, ólak meg egy kisebb istálló, amilyenbe nálunk a borjakat kötik. – Ilyen nagy? – fordultam Kecskeméti felé, mert mintha azt mondta volna, hogy egy négy-ötholdas tanya maradt az apjától. – A tanya, az megmaradt, csak a földek mentek szét. Stafirungba meg – böffent egyet – traktorra… Látom, meszeltetek – fordult aztán a fiúhoz. – Az őszön még nagyon gondolkozott a vakolat (nyilván úgy értette, a falon maradjon-e). – De építkezünk is – mondta a fiú, s a kisistálló irányába mutatott, ahol csakugyan valami falféle nőtt ki a földből. – Ahá, a baromfifarm – mondta Kecskeméti, nem tudni, tréfásan vagy komolyan-e.

Az út a teherautón nem került többe ötnegyed óránál, úgyhogy (órám nem volt ekkortájt) alig lehetett több negyed nyolcnál. Az udvar azonban tele volt gyerekkel, itt is, ott is egy csoport, a hátunk mögött most kanyarodott be a kátyut tapogató orral egy háborút átvészelt bicikli, a nagy fiú előtt a kormányon egy kisebb. Ez a bicikli is odaborult, ahová a másik négy vagy öt, a ház előtt levő öreg eperfa alá. Több bicikli nem volt, úgyhogy a nagyobb résznek gyalog kellett a faluból kibaktatnia. Messziről úgy festett az egész, mint a mi kollégiumudvarunk vagy annak egy sarka, amelyen a becsöngetést várva lézeng a nép, de ahogy közelebb kerültünk, kiderült, hogy csak az istállóajtóban állt kihajtott füzettel egy csoport nagyobb fiú, a többiek valami munkában voltak elfoglalva: az eperfa alatt egy nagyobb fiú egy göcsörtös tönkhöz csapkodott nekiveselkedve, egy kisebb a szétugró fadarabokat kapkodta, fejét védve, a kosárba, egy fiú a füves zsákját bontotta, s az angoranyulakat etette. Az ólaknál két malac röfögése jelezte, hogy most ömlik a vályuba a dara; a téglafalaknál is majszterkodott néhány legény; az egyik a bontott romtéglát kalapálta egyenesre, a másik habarcsot kevert, egy babos kendő a meszesgödörben tolta előre-hátra a lapátot. Amikor azonban minket észrevettek, ez a sokféle munka egyszerre osztozkodni kezdett a bámulással. Néhány kisebb gyerek nagy „Elek bácsi” kiáltással oda is szaladt, az istállóajtóban álló fiúk is lebocsátották a füzeteiket, s amennyire a kicsinyektől való megkülönböztetés engedte, közelebb hozták fényes, fekete mosolyukat.

A gyerekek figyelme elsősorban az üveget hozó biciklinek fordult, amelyet kísérőm, fontosságát érezve, most kanyarított az eperfa alá, majd a kérdésekkel, hírekkel elárasztott Elek bácsi felé, míg én alig egy-két idegenkedő, kíváncsi tekintetet kaptam. „No, ezek aligha vártak rám” – gondoltam, s bár az előbb épp azt kívántam, hogy így legyen, most (ilyen a becsvágy ördöge) egy kicsit mégiscsak bántott a semmibevevésük. – A tanár úr benn van? – kérdezte Kecskeméti, miután a két üvegkeret sorsát biztosítva látta, s a többféle meghívást – nyúlhoz, malachoz, ólfalhoz, a kert első palántáihoz s a motor ágyához, amely a patakból fogja emelni a vizet – elhárította. – Benn van a házban – mondta az egyik az odaért nagyobb fiúk közül. – Tanul. Borka néni most vitte be neki a tejit – kottyantotta közbe a fiú, aki a fát hordta be a konyhára. – No, akkor nézzük meg – mondta Kecskeméti, s még visszaszólt: a dobozt ne bontsátok ki, amíg vissza nem jövök. – Mi van benne, palánta? – hallottuk még a mögöttünk összecsapó tanácskozást.

Egy kis eresz alatt, melynek a kitéglázott árnyéka éppen csak a csizmák leverésére volt jó, a házhoz képest elég nagy konyhába léptünk, a szemben levő részét egy olyan félig kemence, félig tűzhely foglalta el, amilyen Szilason volt, a nagynéném téli konyhájában, a jobb felén fönt a sütő, alul meg a kenyeret lehetett bevetni; a bal felén, a meszelt sárfalon közönséges platni, amin most épp egy fazék víz gőzölt. A helyiség közepére húzott asztalnál egy asszony állt, aki a tojásokat verte bele az óriási, kráterszerűen kifúrt lisztsüvegbe. A liszt mennyisége olyan nagy volt, hogy abból tíz levél tészta is kikerült (ha ugyan gyúrt tésztának s nem lepénynek készült). Ennek a nagy halom tésztának a rendeltetését csak a kint nyüzsgő kamaszgyomrokban lehetett megtalálni: a Sellye-tanya, úgy látszik, nemcsak iskola volt hát, de ebédidőben internátus is. Erre vallott a jobb falnál, a kemence s a szobaajtó közt a két hosszú padka is, az egyik az égnek álló lábaival a másikra borítva: hét-nyolc ember elszoronghatott rajt. E bútoron kívül még a falikaszni volt az, amit ösmerős örömmel fedezett föl a szemem; a falba épített, hosszú szekrény, amilyenben nagyanyám tartotta a maga kis holmiját; a nyitott ajtón át látni lehetett a két polcsort, főként igen sok mélytányért, a tojás és tészta is nyilván innen került a zacskókból, kosarakból az asztalra.

A tűzhelyajtó likján át a gyúródeszka fölött álló asszonyra is esett egy fénynyaláb. Idősebb nő volt, de a csúnyasága nagyobb, mint a kora, arca, mint egy kubista citrom, a legkülönbözőbb szögekbe tört, többszörösen aszimmetrikus, s a ráeső világosságtól sötét árnyú, éles határú fénymezőkre tagolt. A legfeltűnőbb azonban mégsem az összetöredezett arca volt, hanem a viszonylagos mozdulathiány, szinte jelen nem lét, amellyel a munkáját végezte, megdöbbentő ellentétben a kint nyüzsgő udvarral. Elég volt egy fél percig nézni őt, s az ember azt gondolta, ez az asszony sok rosszat láthatott, s most már csak a kendőként magára kötött magányában s ezekkel a közömbös, mégis fontos, rítusszerű mozdulatokkal tartja magát távol a világtól.

– Kezicsókolom, Borka néne – köszönt neki a vezetőm anélkül, hogy valami rokoni közeledéssel próbálkozott, vagy engem bemutatott volna neki. – Pista benn van? – Az asszony csak ránk emelte a szemét, s az átnyirkosodó lisztből kiemelt kézfejével mutatott a padok felőli ajtóra. A mozdulat s a tekintet, amellyel kísérte, bár köszönésünket nem viszonozta, nem volt barátságtalan, csak komoly s egy kicsit távollevő.

A szoba, melybe beléptünk, főleg szélességében, kisebb volt, mint a konyha. A túlsó fal hosszában egy magasra rakott ágy meg egy viaszosvászon dívány állt, az ajtótól jobbra egy etazserszerű könyvállvány; ezenkívül a konyhai falhoz tolt asztal s egy szék volt minden bútor. Az asztalon szétszórt könyvek közt ott volt a tej, amelyről a diák beszélt, a széken egy lavórban a piszkos mosdóvíz s az összegyűrt kendervászon törülköző. A szoba belépésünkre még csak egy reccsenéssel sem felelt (úgy látszik, megszokták a ki-bejárást), szemünknek kellett felfedeznie, hogy az ablak kivágásában álló árnyék, mely az egyszerű, fekete karnisról lelógó függöny megismétlésének látszott, élő alak, aki háttal nekünk, könyvét a kinti fény felé fordítva olvasott. Most már a szobában is épp elég világos volt, de amikor elkezdte az olvasást, nyilván még csak az ablakrésben láthatta a betűt, s ő, megfeledkezve a napfelkeltéről, még mindig ugyanabban a helyzetben volt. Az ablakdeszkán négy-öt könyv hevert, én inkább a belőlük kilógó papírjeleknek hittem el (én is így szoktam az elolvasandó részeket jelölni), mint a Kecskeméti köszönésére visszaforduló arcnak, hogy aki ránk néz, maga a „tanár úr”. A kint ácsorgó, karbunkulusszemű diákok közt nem is egy volt, aki jóval idősebbnek látszott, mint ő. Hogy miért tett ilyen fiatalos benyomást, azt nem is volt könnyű megfejteni: arcvonásai inkább csúnyák, külön-külön szinte öregesek voltak, s ha nem beszélt, kedvetlenség, sőt elutasítás ült rajtuk; az ilyen arc, még ha gyéres szakáll övezi is, általában vénebbnek szokott látszani. Úgy látszik, a fiús alak, az oldalt elválasztott haj s a ránk nyíló, világos szem volt az (s valami, ami a külső mögül tör utat), az életkorát meghazudtoló fiatalosságot az arcára is rákényszerítette.

– Sikerült elhoznom a tanár urat – mondta Kecskeméti, miután az olvasó letette a könyvét, s a szoba sötétje felé forduló, küszködő szemével felismert bennünket. Egy kicsit úgy hangzott, mintha azt mondta volna, sikerült fülön fognom és elcipelnem. A házigazda azonban mintha észre sem vette volna a mondatnak ezt az értelmét, semmi olyat nem mondott, hogy mennyire örül a látogatásomnak, vagy milyen megtiszteltetés ez, csak kezet fogott, s a lavórt tüntette el az asztal alá. Így én kezdtem el a szabadkozást, hogy én igazán csak a Kecskeméti úr terrorjának engedtem, mint tanár tudom, milyen kellemetlen az, ha az osztály egyik falát kiveszik, s azon, mint valami látványos bódéba, idegen pofák kezdenek belebámulni. – Ó, kérem – mondta ő, még mindig azzal az elutasító lárvával, amely, mint később rájöttem, egyszerűen kedvenc gondolatainak a távollétét jelentette az ónos arcon. – Mi semmit nem ígértünk, s így nem is tartozunk semmivel. Nem jöhetünk hát zavarba. Ha Kecskeméti bátyám megkérdi, hogy elhozza-e (itt egy pillanatra megakadt, vártam, mi jön: a nevem) önt, én lebeszéltem volna. – Álszerénység jegyezte meg Kecskeméti. – Így, hogy annak ellenére eljött, ám vessen rá, ha kárba megy a napja. – Na jó – mondta Kecskeméti –, én összeeresztettelek, s most itthagylak. Ezek a nebulók még kibontják a palántáimat… Különben loptam hazulról két melegágy-keretet – fordult vissza Sellye felé az ajtóból.

– Látom, az órájára készült – mutattam én a lógó szalagú könyvekre. – Ha van még megnéznivalója, csak fejezze be. Kínos ott keresgélni. – Ó – vonta ő meg a vállát –, ez úgyis az óra szeszélyétől függ. (Nyilván úgy értette, hogy mit dob be az ember. Én is mindig kétszer annyit jelöltem meg, mint amennyit egyáltalán föl lehet olvasni.) Inkább, ha szabad, a tejemet – nyúlt a tejespohár felé. – Ha ez ittmarad… – ezt a mondatát sem fejezte be, de úgy értettem, hogy a kint dolgozó asszony miatt illik meginnia, bántaná, ha a tej ittmaradna. S ez a kiegészítés vagy inkább hozzávetés egy pillanatra a két ember viszonyára vitte az érdeklődésem. Kinn az a szemmel látható melankóliáját lisztbe gyúró asszony s ez a fiú, aki egy egész iskolát nyüzsdít köré az évtizedeken át aluvó tanyára. Vajon mind a ketten itt alszanak, az asszony az ágyban, a fiú a viaszos díványon? Szinte erőltetésembe került, hogy ne erről kérdezzem, hanem amiért jöttünk.

– Azt nem tudom, hogy mit látok majd itt, de talányokat már adott fel, mondhatom – kezdtem egy vidámabb hangot pedzve, hogy valami mosolyfélét húzzak ki ebből a bezárkózott arcból. – Talányt? – mondta ő a tejhez harapott kenyér mellől. – Azokat jobb minél előbb megoldani… Ebben is volt egy kis visszautasítás, én legalább úgy éreztem: „Ismerem ezt az emberfajt, amelyik mindenütt talányt, különöst, érdekességet szimatol. Én utálom a talányokat; kérdezz: szétoszlatom”. – Kezdjük mindjárt a személyesen – vettem elő a vélt kihívásra azt, ami voltaképp kevéssé érdekelt, de jobban megzavarhatta e fiúember különös fölényét. – Ön, ugyebár, tanár, úgy tudom, tanított is? – Igen, Pesten, a Gyakorlóban. – Soká? – Két évig. Azaz, két év és három hónapig – javította ki, mint aki alávetette magát némi gúnnyal a vallatásnak. – S hogy lehet, hogy itt Kakaskúton, ezen a tanyán fedezte föl önmagában a pedagógust? Mert ugyebár, ez történt? – Igen, itt szerettem meg a gyerekekkel való foglalkozást – szállította le egy-két fokkal az én fellengzős kifejezésemet. Az sem lehetett egész véletlen, hogy a tanítás helyett gyerekekkel való foglalkozást mondott. – No és Pesten? – Megmondom – nézett rám komolyan –, nem tudtam a fiúk közt tekintélyt tartani… Bocinak hívtak – mondta ki egy kis habozás után. Azaz, osztályok szerint váltakozott. Hol milyen volt a lelemény. Buboci, Bocili. Volt, ahol Szopóst mondtak. Akkor még sokkal fiatalosabb külsőm volt; azóta megjártam mégis a harcteret.

Kicsit megrökönyödve néztem a nagy, szürke szembe, amely nem szakadt el az enyémtől. Az emberek semmiről sem beszélnek olyan kínosan és természetellenesen, mint testük sajátságairól, melyekről nem tehetnek, de tudják, hogy a többiek valamiféle (talán sokszor nem is igaz) feltevést kötnek hozzá, s amellyel már nemegyszer megkínozták őket. De a rám néző arcon sem szégyen nem volt, sem kihívás, inkább az az elutasító közöny, amelyet már az első percben észrevettem, sőt egy kis hideg mulatság is. – No, és nem sikerült ezt a külsőségeken kapó diákkegyetlenséget… – kérdeztem én, aki éppen akkortájt szakítottam át tanítványaim szívében egy másfajta idegenkedést – leküzdeni? – Nem – mondta ő. – Rosszul fogtam hozzá. Imponálni akartam. Auktorokból készültem; a szemük előtt fordítottam Thuküdidészt. Holott elég műveletlen voltam akkoriban. Ez még mulatságosabb volt. Hogy Boci a professzort akarja játszani. Aztán szigorú próbáltam lenni, szekundáztatni, intőt küldeni. Ezért egyenest kinevettek, nemcsak ők, de a kollégáim is, akiknek bepanaszoltak. Mondhatom, sosem éreztem olyan rosszul magam. Könyvtárba kéredztem, de arról szó sem lehetett. Szinte megkönnyebbedés volt, amikor behívtak katonának. – Igen, annál nincs kegyetlenebb tortúra – mondtam –, mintha az ember nem tud a diákokkal helyes viszonyba kerülni. De itt, úgy hallom, annál inkább sikerül. Érdemes volt még egyszer nekifutni. – Itt? Az egészen más. Eszem ágában sem volt nekifutni. Behívattak a Nemzeti Tanácsba: itt van ennyi és ennyi diák, akikkel nem lehet mit kezdeni, elvesztik az évük. A demokrácia többet vár tőlem, mint hogy Sellye-tanyán az öt hold kukoricát megkapáljam. Nem volt mit tenni, vállaltam. S egész másképp ütött ki, mint a Gyakorlóban.

– Ez volt szóval az első talány – mondta ő, hogy én nem szóltam, azzal a sajátságos mosollyal, amelyből a szájnak semmi sem jutott, csak a szürke szem világosodott meg tőle. A mosolyában az is benn volt, hogy lássuk a többieket. – A másik, az már teljesen mesterségbeli. Kikérdeztem ezt a legényt, aki a kereteket hozta, mert sehogy se ment a fejembe, hogy birkózik meg egy ember hét osztály anyagával, még ha segítenek is neki. – Itt egy pillantást vetettem rá, mire az a nagy, nyílt szem mintha egy kicsit zavarba jött volna. – Igen – mondta –, van egy kolléganőm. – A fiú említette, hogy tulajdonképp csak két csoport van. – Igen, hiszen majd meglátja. Egy nagyobb, amelyben felnőtt, vagy mondjuk, ifjúi fokon folyik a tanítás, s a kisebb létszámú, amelyben gyermekin. – Külön az alsósok, felsősök? – Igen, bár van két negyedikesem, sőt egy harmadikos is, akit a felsősökhöz csaptam. – S az egész felsős csoport vagy alsós ugyanazt tanulja? Tekintet nélkül, hogy hányadikosok? – Igen, azt, amire meg lehet s meg tudjuk tanítani őket. Ha egyszer már a kezünkbe adta őket a sors, ne engedjük el nekik, hogy meg ne tanulják – nézett rám, s most láttam arcán először azt a kedves, csalafinta derűt, amely a nap folyamán egyre jobban megkedveltette velem ezt a (ha nem tanításról van szó) lárvaként hordott arcot.

– Igen, de hogy lesz ebből magánvizsga? – A magánvizsga! Az is meglesz azért valahogy. A fő, hogy a tudás meglegyen. – S látva, hogy elképedve nézek rá. – Tavaly, az első évben én is kelleténél nagyobb fontosságot tulajdonítottam a magánvizsgának. Szeparékba vonultam az egyes osztályokkal. De aztán rájöttem, hogy a különböző osztályok anyaga nem is különbözik olyan nagyon, mint hiszik. A magyar nyelvtant már a másodiktól kell tudni, fogalmazni is. Aztán a latin: egy jó harmadikossal könnyebb Tacitust fordíttatni, mint egy rossz hetedikessel. Mert a latin nyelvet is tudni kell, no meg érzék is kell hozzá. S ugyanígy az angolt. Ha valaki ért a matematikához, igazán néhány nap dolga, hogy a logaritmusszámításból vagy analitikus mértanból kell-e vizsgáztatni. S ezek a legnehezebb tárgyak. – Ez igaz – mondtam. – S az instruktornak ezekben úgyis az alapok újraépítését kell állandóan végeznie. – Akkor mért ne építsük rendszeresen… azokat az alapokat – tette hozzá egy kicsit csúfondárosan.

– Csakhogy vannak szorgalmi tárgyak is. – Ó, azok a szorgalmi tárgyak – nevetett ő. – A történelem például. – Majd mindjárt meg tetszik látni, mit csinálunk ebből a szorgalmi tárgyból. Én a történelemben is fontosabbnak tartom – nézett rám diadalmasan –, hogy tudjuk a történelmet, amennyire azt tudni lehet, vagyis, hogy az egészről valami művelt emberhez méltó áttekintésünk legyen, minthogy Nagy Károlytól a wesztfáliai békéig egy csomó részletet, amit a történész sem tud, föl tudjunk mondani. – S a vizsgáztatóknak is ez a véleményük? – A vizsgáztatóknak mi megadjuk, ami a császáré. Tavaly a háború miatt különben is nagyon alacsony volt a követelmény. S mondom, én is játszottam az osztályosdit. Úgyhogy a mi fiaink voltak a legjobb magánvizsgások. Idén már bátrabb voltam. Egy hónapot adok a vizsgai komédiára. Május 10-ig mindenki azt tanulja, amit tudni akar és érdemes. S május 10-től aztán készül a csoportvezető irányítása mellett a vizsgájára. – Ez ésszerű mondtam tétován –, de bizonyos bátorság kell hozzá. – Nem, nincs kockázat – mondta ő határozottan. Azzal a csalafinta derűvel a képén. – Az új igazgató, akinél Orosházán vizsgázniuk kell, tudja, mi történik itt. A kollégákat is meghívtuk egyszer, hogy lássák, milyen előkészítés folyik. – Eszerint önnek külön tananyaga van a négy felsős s négy alsós osztály számára. – Igen, az egész világ, amit tudni illő vagy érdemes belőle.

Az utolsó szavak alatt megint kinyitotta az ajtót egy fiú, bedugta a képét, aztán szó nélkül visszahúzódott, mintha csak arról győződött volna meg, hogy itt vagyunk-e. Már vagy három ilyen fej tűnt fel és el az ajtórésben. – Türelmetlenek – mondta Sellye, a tej maradványát végre is kiiva. – Nem szokták meg, hogy későn kezdjünk… S könyökárkára fektetve a kicédulázott könyvtornyot, előrebocsátott. – Csak azt akarom mondani – állítottam meg őt, amíg az udvaron átmentünk –, hogy engem… szóval tekintsen levegőnek… tudom, milyen zavaró egy idegen ember, aki bejött, hogy megítélje a módszerünket. – Legyen nyugodt. Nem fogunk színjátékot rendezni – mondta ő, mintha a legnagyobb gondja az lett volna, hogy a könyvtorony meg ne csússzék, s a szép Voltaire kötet be ne essék a sárba.

Az udvar szélesebb oldalát lezáró épületbe léptünk, mely jobb időkben, amikor még nagy állat is volt a Sellye-tanyán, valóban istálló volt, erre vallott a kétszárnyú, recés ajtó, de a belépővel szemben a jászol is, amely most deszkával volt letakarva, s különféle tárgyak álltak rajta, fölötte a lánckarikák, amelyekhez az ökrök láncát akasztották. A gerendák alatt ott volt a három szellőzőlyuk is, alattuk azonban két-két lyuk közt egy-egy ablakot ütöttek a falba; ezzel csináltak tantermet a helyiségből. Ezek az ablakok sem közönséges házablakok voltak, hanem vaskeretbe foglalt kis négyszögek; egy szétbombázott gyárból, állomásról vagy egy széthurcolt kastély pálmaházából kerülhettek ide. Az ablak kockái homályos üvegből voltak; csak azokon nézett be egy darabka kert, melyeket közönséges üveggel pótoltak azóta. A teremmé lett istállóban még egy új építmény volt: a téglából rakott kályhaféle, abban a sarokban, ahová a csalamádét szokták a béresek bedobni: télen, úgy látszik, fűtöttek is. Maguk a diákok az ablaknak forduló x-lábú kocsmaasztal egyik oldalán s két végén ültek, középütt a két lány (egy kétoldalt lelógó hajú s egy tótos képű, akinek hátra volt kötve a haja), körülöttük, nyilván szigetelésül, a kisebb harmadik-, negyedikes fiúk s egy vén arcú, bajszos, akinek púposnak kellett lennie, mert az arca s vékony ujjai éppen hogy elérték az asztal szintjét. A nagyobb fiúk közül kettő-három állt, s jegyzés közben az előtte levő hátára rakta a füzetjét. Sellye az asztal szabad szélén helyezte el a könyveit, maga egy kicsit hátrább húzódott a tábla felé, mert egy ütött-kopott, állványtalan tábla is volt a két ablak közé szegezve, legalább annyi csupasz deszka, amennyi fekete. Ez tehát a felsős tagozat, állapítottam meg, amíg Sellye egy filigrán, aranyozott, bizonytalan szilárdságú széket tolt oda nekem, melyen a csoporttól jobbra, az istállófal közelében helyezkedtem el. Volt valami festői a képben: a helyiség tetejét betöltő fény s alatta félhomályban gubbasztó csoport, mely a nagy istállónak csak egy részét foglalta el: valóban az Apáczai bölcsészeti vagy teológiai osztályát képzeltem el így a tűzvész után kamránként épülő kolozsvári kollégiumban.

Az óra úgy kezdődött, mint egy cserebere, a tanár a magával hozott könyvekből nyújtott oda kettőt-hármat a jelentkezőknek, a fiúk-lányok kezéből meg egy-egy művészlap, régi Muther-féle képzőművészet-történet s a gyerekkoromban népszerű Műveltség Könyvtára vastag kötete került az asztalra. Közben egy-egy megjegyzés, örvendő felkiáltás is esett, amiből azonban nem sokat érthettem. Úgy látszik, komolyan vette, hogy nem játszik színjátékot, még az óra tárgyát sem nevezték meg, a múlt lecke anyagát sem foglalták néhány szóval össze, hogy értsem: mibe is csöppentem. Úgyhogy én ugyanilyen fesztelenséggel a termet kezdtem nézegetni, amelynek a szemközti falán valami rajz tűnt fel. A szem csak lassan szokta meg a homályt, meg elég messze is volt, jó hat-hét méter távolságra tőlem, úgyhogy csak fokról fokra tudtam megállapítani: mi az, amit látok. Az egyik oldalfal a gerendától a padlótégláig, az ablak felőli saroktól az ajtó faláig tele volt rajzolva. Nem berajzolt papírral teleakasztva; magán a meszelésen volt a rajz, nagyobb részt szénrajz, nyilván egy közönséges faszéndarabbal írták, de voltak színes, főleg piros krétafoltok is rajta. Először csak azt láttam, hogy a rajz különböző alakokat ábrázol; az egyik most lép föl valami mélységből; a másik menekülve húzódik le a sarokba, a harmadik hanyatt fekszik, mint akit leszúrtak. Ha diák rajzolta, ügyes rajzolónak kell lennie, bár az alakok merevsége s testarányai kizárták, hogy szakember dobta volna föl. Az alakok különböző nemzeteket jelenthettek, mert az egyiknek a fején kucsma volt, a másikén porosz sisak, a harmadikén fez. Egy krinolinos nő is volt a kép közepén. A fejek, lábak körül, jobban megnézve, rajz is volt: kacskaringózó vonalak, ahogy a fél szemem behunytam, s a fény is szerencsésebben esett a képre, rájöttem, mi az. Európa térképe volt, középen, a nő tengelyében, egy függőleges vonallal két részre osztva. Abból, hogy melyik nemzet milyen helyzetben volt, a korra is ráismertem. A kucsmás alak óriás fejéről s végtagjairól ítélve I. Péter lehetett, egyik délre nyúlt kezét az Azovi-tenger vidékére tette rá, másikkal egy cingár fiatalembert, alkalmasint XII. Károlyt nyomta vissza a Skandináv-félszigetre. A földön fekvő s felkoncolást váró alak a lengyel lehetett, a Konstantinápolyra sunyító a török, az Európa tengelyében ülő hölgy Mária Terézia, a sisakban feltörő a porosz hatalom. Európa nyugati felén csak egy csipkenadrágos udvaronc látszott, alatta tűz s egy széthányt vár kövei, még nyugatabbra, a kék tengeren túl egy hajó, melynek oldalán csomagok hullnak ki; az előbbi a francia forradalmat jelenthette, az utóbbi a bostoni tealázadást, az amerikai forradalom kezdetét. Az angol sziget, az egész, vörös krétával volt besraffozva, a rögtönzött freskó nyilván a XVIII. század változásait ábrázolta: feltörő és háttérbe szoruló vagy elbukó nemzeteket, s közben olyan távoli eseményeket hozott egy képre, mint a narvai csata vagy a Bastille bevétele.

Mialatt szemem a megemésztett szénrajzról az ablak alatti falra s a jászolra tért volna, amely szintén tele volt akasztva képpel, megrakva könyvvel, dísztárgyakkal, sőt mintha egy gépmodellt is láttam volna ott, a tanár és tanítványai közt járó szavakból valami óraféle kezdett kialakulni, úgyhogy most mát ezt figyeltem. A lógó hajú lány, majd egy fiú a külön olvasmányról számolt be. A lány a Candide tartalmát mondta el néhány szóval, a fiú Macaulay esszéinek régi kiadását tartotta kezében, míg maga a tanár Rousseau Vallomásai-ból fordított néhány mondatot, ahogy kivettem, azt, ahol Rousseau elmondja, mért válaszolt ő nemmel a pályázati kérdésre, melynek a meghirdetői nyilván a civilizáció áldásait akarták hallani a díjnyertestől. A hallgatóságnak látszólag tetszett ez a vakmerőség. A tanár most egymás után öt-hat olyan kérdést tett fel, amelyre mind ezzel az egy szóval kellett válaszolni, hogy: francia. Milyen nemzetiségűek voltak az enciklopédisták? Milyen nyelven írt Nagy Frigyes? Hát Katalin cárnő udvarában, hát Bécsben? Melyik irodalomban választott példát a testőr Bessenyei? S most jött a fordulat, amelyre a gyerekek már számítottak. Mért sraffoztuk mi be mégis Angliát vörössel? (S ez tán mégiscsak nekem.) Mert milyen országokat szoktunk mi vörössel bevonalkázni? – Amelyek annak a kornak a vezető hatalmai – mondta egy mély hangú, bajuszos fiú. (– Amelyikben a jövő készült! – sipította közbe az asztal széléig érő.)

Ebből az ellentmondásból hosszabb, legalább tíz-tizenöt percig tartó vitabeszélgetés alakult ki. A tanár meggyőződése nyilván az volt, hogy az angol tizennyolcadik század az újkor szíve: itt készül a dicsőséges és a francia forradalom közt mindaz, ami az újkorra egész az Októberi Forradalomig jellemző lesz. A whigekkel a polgárság uralkodik, van parlament, polgár alkotmány, a kor vallásává a hasznosság lesz, megkezdődik a gépgyártás, a termelés tökéletesítése, de még a művészetben is megvan már mindaz, ami másutt s következő században divattá válik. Ezt a meggyőződést azonban, melyben volt túlzás is, nem mondta ki, hagyta, hogy tanítványai hordják össze. Ő inkább az advocatus diaboli szerepét játszotta. „De hisz Anglia most vesztette el legfontosabb gyarmatait.” „A felvilágosodás mégiscsak francia járvány volt”, „Angliáról elég keveset tudtak a kontinensen”. Csak amikor az egyik diák azt mondta, hogy ott a fejlett társadalmi feltételek a XIX. század irodalmának jellegzetes formáit is létrehozták, akkor csapott rá örömmel: – Mit például? Mi a polgári irodalom legjellegzetesebb műfaja? – A regény, találták ki. – No ugye? Swift, Defoe, Richardson, Fielding. No és milyen betegség szokott a városlakókon kitörni? Gondoljunk Tacitusra. – A primitív viszonyok dicsérete. – Volt romantika az angol XVIII. században? Hát Osszián? Rousseau már utánuk jött. Hát a modernizmus, a modorosság? A huszadik század írói? Képzeljük az angol órán magunkat. Ki írt úgy, mint egy huszadik századi francia? S amikor valaki kinyögte, hogy Sterne – na ugye? A Tristram Shandy. Itt volt a Pandora szelencéje. Tudjátok, amiből a jó meg a rossz is jött, kiabálta szinte. – Az egész újkor ebből bújt elő.

Ujjongása nem is annak a féligazságnak szólt, amelyet képviselt, hanem hogy a bizonyítást tanítványai készültségéből sikerült kicsikarnia. Nyilván teljesen megfelejtkezett rólam, csak ez a rögtönzött hangverseny érdekelte, amelynek a partitúrája együtt születik vezénylésével. Én is megfeledkeztem róla, hogy tételével vitatkozzam (hova lett a francia matematika; Vico, Euler, Kant), még arról is, hogy tanítványai olvasottságát csodáljam (hisz valóban meglepő volt, mennyi mindenről hallottak harangozni), csak ezt a megelevenedő, világosságtól elöntött arcot néztem, amely most, hogy a szenvedély föllobbant mögötte, semmiben sem hasonlított a szürke, elutasító lárvához, amely szobácskájában fogadott. Éppolyan fiatalos, sőt fiatalosabb volt, mint akkor, de most ott volt benne a tűz is, amely az élet hamuját eldobó fiatalosságot igazolta. – Te azt mondtad – mutatott a bajuszosra –, amelyiknek nagyobb a befolyása. Te meg, amelyikben a jövő érik. Egy ez a kettő? – Egy, nem, pöttyentgették az asztal mellett ülők. S ő elvárta, hogy helytálljanak érte. Az előző korban, a XIV. Lajoséban? – Egy – zúgták karban. – De azelőtt a XVI. végén, a XVII. elején? Melyik volt akkor a vezető hatalom? – Spanyolország – zúgta rá a kis csoport. – S a jövő is ott készült? Nem, ugye: Hollandiában. S a XX. század első fele? – vetett hirtelen egy pillantást felém, amelyet a diákok is követtek. – A mi századunkban melyik országot sraffíroznánk be? A tudósok angolul beszélnek, a népszövetségben az angolszászok az urak, a legérdekesebb irodalom alighanem az angol. De a jövő? – szakította félbe magát. – Hol készül a jövő? A szocializmus! – bökte meg a hallgató csoportot. – Az a Szovjetunióban – mondta az egyik lány egy kicsit félénken. – Ugye, ezt gondoljuk. De hátha Indiában például? Ismerjük barátunkat, a félmeztelen fakírt, s kétmilliárd színes ember van, az most mind fölszabadul, a példájára. No, melyiket straffoljuk hát?… – Várnék még – mordult el hátulról egy basszus. Úgy van – tört ő bele a nevetésbe –, sraffozni csak ötven vagy inkább száz év múlva szabad, addig csak remélni lehet meg harcolni. De azt nem történetórán s főként nem a pad alatt, mert a Szovjetunió említésére, úgy látszik, megrúgta valaki a szomszédját az asztal alatt.

Az órának ez a része az eddig tanultak (a XVIII. század képe Európában) kiegészítése, lezárása lehetett. S most meg is kérdezte: – No, milyen század volt ez ezek szerint? – Ki ezt mondta, ki azt; a két lány a legtöbbet. – Egyszóval szép század volt, ha nem is hozott annyi újat, mint az előző. Az emberek tán sosem bíztak úgy benne, hogy a földgolyót ésszel és ízléssel lakható hellyé lehet alakítani. Hoztam valamit – s könyvei aljáról egy lemezt vett –, az is erről beszél. Milyen lemezeink is vannak ebből a századból? – fordult a fiúhoz, aki ezekre a szavakra felpattant, s megindult a hátam mögé.

– Händel Largója a Xerxesből, egy rész a Brandenburgi versenyből, a Gluck-részlet – mondta a két lány a fiúval. Most vettem csak észre, hogy a hátam mögött a sarokban elég jó rádió és lemezjátszó áll, amelynek ez a csinos, bricsesznadrágos fiú volt a gondozója. Mozart G-dúr versenyéből játszották le az egyik tételt: a tanár nem állította meg a lemezt, nem magyarázott, csak a némán ülő diákokat nézte, s mutatott egy-egy szép résznél egy figyelmeztető arcmozdulással a mögöttem játszó, kicsit rekedtes gépre. – Ez igazán a mennyország már – mondta, amikor az utolsó akkord is elhangzott. – Itt van a csücske a kezűnkben; csak le kell húzni a földre. (Azt a tűt nem ártana kicserélni – szólt, közben a helyére menő fiúhoz –, úgy látszik, sokat nyaggatjátok.) Igen ám, de mi a baj? – nézett a csoportra. Mért nem lehet a mennyországot, ha a csücske a kezünkben van is, a földre lerángatni? – A kis gyülekezet már ismerhette ezt a kérdést, mert mindenki mondott rá valamit, úgyhogy az egyiktől a másikat nem is lehetett érteni. – No ugye? Mert itt van Afrika, itt vannak a Gandhi csontvázai, akik ekkor cserélik fel a mogulok uralmát a Kelet-Indiai Társaságéval. Itt a francia nadrágtalanok. S hogy ne menjünk olyan messze, itt vannak a magyar jobbágyok is. S még akik azt hiszik is, hogy értik ezt a zenét? S olyan karmestert tartanak, mint Haydn Fertődön? – Újabb morgás. – Azokban meg ott van a százados szokás, a szenvedély pokla, a hatalomvágy, a Tripartitum, s ezt nem olyan könnyű, még a Papageno furulyájával sem átjárni.

Így tértünk át az óra második felére, Magyarországra. – Lássuk – kezdte –, mit tudunk mi már erről a XVIII. századi Magyarországról? S itt odaszaladt a szemközti falon levő szénrajzos térképhez, s egy téglalapot rajzolt Magyarország köré, mint amit most föl kell nagyítani. – Mert hisz azzal, hogy itt van, ezen a térképen, ebben a sarkában, egy csomó dolgot tudunk már róla. – Az asztal mellett hullani kezdtek a találgatások. – Úgy van, igaz, tudjuk, kik voltak az uralkodóink. Hisz az a megtiszteltetés ért, hogy királyaink a Német Birodalom császárai legyenek. III. Károly, Mária Terézia, II. József. Hát még? Igaz, a háborúk is. Módunk volt részt venni az osztrák örökösödési háborúban, megsarcolni Berlint a hétévesben; II. József török háborújában is megkaphattuk Zimony alatt a maláriát. De nagyobb dolgot mondjunk. Ami a nép életét is megváltoztatta. Mi nincs többé? – mutatott a téglalapra, amelyen a török Konstantinápoly fölé dugta a varkocsos fejét. – Nincs török – mondta valaki. – Úgy van. A század elején még egyszer ránk csördíti ostorát, a tatárt. De általában nyugodt tőlük a század… – S visszarohant a táblához, arra is fölírta: 1. Nincs török… ez hála isten. S a sajnos?! Mi nincsen többé, sajnos? – Kisütötték, hogy nincsenek szabadságmozgalmak. Vannak kis parasztfölkelések, de Rákóczi, az nincs. Helyette Hóra és Kloska vannak. – S a szomszédság? Csak a török hanyatlik? Nem, Lengyelország is a fölosztás felé halad. S a román vajdaságok? Fanarióta uralom. Tulajdonképp egy szomszédunk van csak: a német, s az vigyáz, hogy a régi északi, déli kapcsolataink elsorvadjanak. – S a magyar Alföld, ahonnét a törököt kisöpörtük? Azt bekerítjük, s megőrizzük pusztaságnak? A történelem nem ismer horror vacuit. – Szívni kezdi a gyarmatosítókat, akik közül a megbízhatóbbak érnek elsőbben oda…

– Téchy hol van? – fordult a csoporthoz hirtelen. – Kecskeméti Elek bácsinak segít… – Úgy látszik, ő készítette a falirajzokat, mert egy kis habozás után Sellye maga ment a háta mögötti falhoz, s rajzolt föl rá egy eléggé eltolt Nagy-Magyarországot. – Be tudnád rajzolni erre, hol laktak a XVII. század derekán a nem magyarok? – Az odaszólított fiú rajzolgatni kezdte a szlovák, rutén, román, szász tömböket, majd ő rontott bele a maga élesebb színű krétáival az új sváb, szerb települések, a bihari hegyeket elöntő románok foltjaival. – Ez az, amin többé nem lehet segíteni. Törheti a fejét Kossuth, egyezkedhet Deák, lehet nagylelkű Ady Endre, nincs többé remény, hogy ez a tarka ország egyszer szét ne essék.

Egy percig ünnepélyes csönd volt az istállóban. Igen, gondoltam, a tanárnak ez a jutalma, hogy a közhellyé vált gondolattal is úgy lepheti, döbbentheti meg hallgatóit, mintha az ő fejéből pattant volna ki. Persze, ehhez az kell, hogy egy kicsit maga is úgy érezze. – De hát ne feledkezzünk meg a mi századunkról. Abból a felvilágosodásból ide is be kell szivárognia valami kis világosságnak. – Egy nagy rongymozdulattal letörölte a táblát, s fölírta: Beszívárgó világosság. Új találgatás indult meg, hogyan. Valaki Mária Teréziát mondta. – Hát igen, kincstári úton is. Például a jobbágyvédelem. A kincstár nemes szíve nem engedheti, hogy a nemesek zsákjába menjen minden gyapjú. – Urbárium, ratio educationis s még egy-két szó került a táblára, mint amiről később bővebben is fognak beszélni. Aztán építkezésekről volt szó, arisztokrata udvarokról, könyvtárakról, amelyekkel a főurak hoztak be a századból egy-egy parknyit. – De vannak itt vonzóbb rések is, amelyeken itt-ott szivárog be a század fényéből valami, kis erecskék, amelyek, ha a század végén egyszer összefutnak, előttünk van valami, amit amíg csak le nem ütik a fejét, magyar felvilágosodásnak lehet nevezni.

Ami most következett, annak föl kellett keltenie a figyelmemet. Amióta a tanyára beléptem (s ez, bárhogy igyekeztem leplezni, bántott is egy kicsit), egyetlen mondat sem árulta el, hogy tudnák, ki vagyok, vagy éppen mivel foglalkozom. Sőt, érzékenységem olyat is gyanított, hogy ezt hangsúlyozni is akarják. Amiket azonban most hallottam, azt csak olyan ember mondhatta el így, aki néhány kevésbé ismert tanulmányom nemcsak hogy ismerte, de a véribe bocsátotta, a magáévá asszimilálta. A kuruc hagyományú családok, Rádayak, Orczyak, Petrőczy Kata leszármazottai, melyek a franciás műveltséget is fölveszik, a református kollégiumok növő természettudományi érdeklődése, az evangélikusok, a jénai, göttingai egyetem hatása, a század latin nyelvű magyar költői, csupa olyan dolog jött fel a táblára, amivel ebben a csoportosításban (a trónörökös II. József befolyása mellett) én szoktam a testőrírók látszólag gyors hatását magyarázni. Amikor pedig Bethlen Kata szigete, Bod Péter, Teleki József is odakerült, sőt a felvilágosodás két írónemzedékének, a szétszórt teréziánusoknak s az első nemzedéktudatú írócsoportnak, a jozefinista Bacsányiknak, Kármánoknak a szembeállítása is, meglepett gyanúm bizonyossággá vált: egyik legalaposabb olvasóm, aki az órát tartja. Figyeltem az arcát, vet-e egy oldalpillantást felém, átszalad-e rajta, a gondolatok forrására mutatva, az a csalafinta mosolygás, amelyet annyira pedagógusinak éreztem; de nem, nemcsak hogy nem árult el semmi ilyet, de azt a benyomást keltette, hogy nem is tud róla. Ő mint egy költő most csak a maga víziójáért küzdött, a titkos, meleg források útjáért, amelyek végül is fölfeszítik a befagyott század jégpáncélját, s teljesen mindegy volt neki, hogy a részleteket, melyekkel ezt a látomást diákjai fejébe kényszeríti, honnét vette, még az is, hogy azok önmagukban, arányaikban szabatosak, történelmileg teljesen igazak-e, csak pedagógiai hasznosságukat nézte, s hogy ezzel (mint ahogy tán már bennem is ez válogatta össze őket) valami döntőt mondhat el a magyar történelem apró körökben tovább vegetáló, a befagyást hősi szívek melegével föloldó jellegéről.

Az órának ez a befejező része voltaképp csak egy előrevetített, egyetlen látomásból kifejlődő tartalomjegyzék volt, melyet nyilván a következő óráknak kell kidolgozniuk. Az óra vége ennek megfelelően megint kis tervmegbeszélésekbe, kérdésekbe, ajánlatokba foszlott szét: ki fogja Kármán Nemzet csinosodásá-t ismertetni; a fényképezőgéppel, amelybe végre sikerült filmet szerezni, milyen környékbeli XVIII. századi műemlékeket (köztük a mi városunk templomát) kellene az osztálykiállítás számára lefényképezni; a hátrakötött kendős lány a XVIII. századi jobbágyviseletet melyik gyűjtőmunkából másolhatná ki. Amíg a tanár feloszló s lassan gyérülő csoportjával tanácskozott, én a jászolra kitett tárgyakat néztem végig; volt azok közt Gainsborough-másolat, az agg Voltaire szobra kezdetleges agyagmásolatban, egy meglepő gobelin, Watt gépjének a modellje, sőt egy régi elektromozó gép is. Majd hogy azok még mindig nem végeztek, a furcsa történeti térképet kezdtem el közelről nézegetni, sőt tapogatni.

– S ezzel mi történik? – mutattam a különös freskóra, amikor a magára maradt tanárt, akiben az óra izgalma, mint minden kitárulkozásé, szemérmes csendbe ülepedett, magam mellett megéreztem. – Lemeszeljük – mondta ő. De már nem azzal az elutasító árnyalattal. Mintha az, hogy egy óráját meghallgattam, valami kapcsolatot létesített volna köztünk. – No és a következő: a XIX. század? – Egyelőre csak a forradalom és császárság. – S azután, a romantika 1849-ig? – Talán 60-ig. A romantika bírálata is – tette hozzá, s ez a mosoly most már énnekem szólt. Én szoktam a romantika korához ez utóbbit, a kiábrándulás és bírálat szakát is hozzászámítani. S hogy a vallatáson túllegyünk, mindjárt hozzátette. – Az utolsó pedig a kifejlett kapitalizmus, az októberi forradalomig s a versailles-i békéig.

– Május 10-ig elég nagy program – jegyeztem meg. – Hány órát tartanak egy héten? – Minden reggel ezzel kezdjük. – S mind ilyen hosszú? Ez, becslésem szerint, legalább másfél óráig tartott. – Olyasformán. – De hisz ez tíz óra történelem egy héten! Igaz, ahogy látom, az irodalomtörténet is benne van, sőt némi művészet, zenetörténet is. – Nem csonkíthatjuk meg a XVIII. századot – mondta mosolyogva. – S az a lemezjátszó? – Az orvosé; a fia az a szőke gyerek, a hetedikből fog vizsgázni, ő a kezelője! – S a Télémaque-kötet meg a gobelin? – Az nem egész törvényes úton került ide. De én nem vagyok nyomozó… – Ez nem rossz ötlet – mondtam –, ilyen lakásberendezői módon fogni fel a történelmet. Minden két hétben új korszakkal rendezi be az… – Istállót – egészítette ki ő. – Eszerint az iskolákban is külön történelmi tantermeket kéne fenntartani, mint ahogy vannak vegytani s természetrajzi előadók. – Nem sokat érne – jegyezte meg ő –, ha a szertárból raknánk a vitrinekbe a leltári tárgyakat. – Persze, itt az az izgalmas, hogy maguk hordják össze. Kifosztják Kakaskútot, a szülői házat, egy-két grófi kúriát is a XVIII. századról szóló képük érdekében. Ahogy látom, pillanatnyilag az egész falu XVIII. századot tanul. De mégis meglepő, hogy a világtól elzárva ennyi mindent összehordtak. – Még nem régen van az Alföldön – mondta ő. – A világtól elzárva az ember vagy talál valami bogarat, vagy megbolondul. – Igen, ebből már kaptam kóstolót: egy ásványgyűjtemény az Alföld közepén egy orvosi rendelőben. – Tudom, abból is fogunk kölcsönkérni.

Lassan elfordultunk a térképtől, s mi is megindultunk, azzal a percenként egyet lépő, egyet kérdő s felelő menéssel, a fényes oblongum irányába. – S hol kezdték ezt a pán-történelmet? – tértem vissza a furcsa tanfolyam tantervéhez. – Az ősszel, értem… – tettem hozzá szemöldöke csodálkozó felhúzódzkodását látva. – Hol? Az őstörténetnél, természetesen. – Átvették az egész világ- és magyar történelmet, egy év alatt? – kiáltottam föl elszörnyedve. – Az első fejezetekhez a görögökig, sajnos, elég gyenge anyagunk volt. – S hány istállónyi az? – kérdeztem én. – A világtörténelem? tizenhárom vagy tizennégy, nem is tudom most biztosan. – S mit csinál jövőre? Újra végigtanítja? – Erre nincs még határozott tervem. Tán kinagyítunk egy-egy részt. – Mit? – Például a nem európai civilizációkat. Kína, India, máják, inkák. S természetesen az Újkor, sokkal több tudománytörténettel. Gazdaságtan, szocializmus története. De ez sok mindentől függ. – Hogy milyen anyagot sikerül mozgósítani? – Igen – mosolygott ő. – Főként diákokban. – Igen, éveken át ezen a hőfokon tartani a csoportot még nehezebb lehet, mint fölhevíteni rá. – Tán nem is volna jó – mondta ő elgondolkozva. – A helyes az volna, ha minden évben új tanár, új anyag égésébe kerülnének. – S az emlékezet? Hogy rögzíti mindazt az emlékezetben? – kérdeztem én. Egy-két hétre a XVIII. századot – de az egész történelmet! – Isten őrizz, hogy rögzítsem. Hisz én sem tudom – nevetett ő az én didaktikusi gondomon. – A rajzokat lemásolják és elteszik, néha közben is elővesszük. A kiállított tárgyakról is van katalógusuk. – De mi lesz ebből? Egy bazár a fejben? – kérdeztem. – Feje válogatja – mondta ő kissé cinikusan.

– Csakhogy – jöttem elé én kedvenc gondolatommal – a történelemoktatásnak épp ez volna a célja, hogy amit az élet mint bazárt dob az észre (mert hisz filmek, könyvek, képek előbb-utóbb rázúdítják), azt mi rendbe tartsuk. – Mint egy múzeumban? Hisz ezt próbáljuk a termeinkkel. – Nem, nem mint egy múzeumban. Az agyból nem lehet múzeumot csinálni, csak a legrosszabb fajtából. Tudja, mit tartanék én eredményes történetoktatásnak? Amelynek a végén egy kronoszkópféle marad a diák fejében. – Az micsoda? – kérdezte ő, mulatva, de gúnyolódás nélkül. – Sztereoszkópot már hallottam. De kronoszkóp!

– Az agy történeti perspektívakészsége, hogy ami mint történeti adat, részlet merül fel előtte, rögtön távlatba helyezze. – Ilyesmit mi is szoktunk játszani. Egy képet; jelenetet rakok elébük, vagy ők elém: mikor keletkezett. A múltkor jól leégettek, Janus Pannonius egy versét tették elém, magyar fordításban, s én Berzsenyi vidékén kerestem. – Igen, ez. Gyermekeim tanítása közben már gondoltam is, hogy konstruálok valami ilyet. Egymás mögött levő s egyre szűkülő színpadfrontok. A maga XVIII. százada mögött a XVII., a reneszánsz, valahol mint egymásba nyíló szobák végén, az egyiptomiak. A kort persze csak a színpad oldalán lehetne jellemezni. – Balról a Watt gőzgépe, jobbról egy parókás szalonrészlet – nevetett ő. – Ez természetesen csak szimbólum. A szerzett kategóriák rajza, melyeket az agyban kell, mint a feltételes reflexeket létrehozni. De azért tán nem ártana, mint egy játékszert a szemnek is megszerkeszteni. Mint a „kisembert”, amivel az egészségtanóráimra jártam be – Téchyvel kéne megbeszélni – mondta ő, miközben a tanyaudvar fényébe végre ki is léptünk.

Az udvar mozgalmassága, a gyülekező diákcsoportok azonban csak egy pillanatra tudták lekötni a szemem; a szép óra hatása, a megmozdult tanári emlék egy-két lépés után megint megállított bennünket. Én a drótcsontvázú, plasztilinból, krétadarabokból, piros és fehér fonálból, villanyzsinórból szerkesztett „kisemberemről” kezdtem beszélni, ő meg előbb óvatos tisztelettudással, de aztán jól belemelegedve, a maga kétségeit hozta fel, hogy az efféle segédeszközök, akármilyen ötletesek, pótolhatják-e a munkát, amellyel a tanuló állítja össze a lebontott tudáselemekből a maga összefoglaló képeit; – amikor az a hátrakötött kendőjű lány lépett oda hozzánk, akinek széles, csontos arca, kendővel kiemelt, erős homloka s a szép arcbőrt megnyerő sugárzásba borító mosolya már a terem homályában is feltűnt nekem. Azok közé a szálas, erős csontú nők közé tartozott, akikbe a természet ellensúllyul annyi fényt, ruganyosságot, magabiztosságot halmozott fel, hogy amit közvetlen női ingerben elvett, azt emberi vonzerőben bőven visszaadta. Most is úgy állt ott a beszédbe belemelegedő Sellyétől oldalt, elnéző asszonyi mosollyal figyelve őt, közben rám is vetve egy cinkosságot kereső pillantást, mint aki megismerte már erejét, tudja, hogy egy mozdulatával megállíthatná a férfiak beszédét, de itt most inkognitó van, diáklánynak öltözve, s úgy illik, hogy tanár s vendége vegyék észre szerény, megszólítást váró álldogálását. – Mi az, Éva? – elegyítette Sellye is, ahogy arcát a lány felé fordította, kérdésében az üzemi tárgyilagosságot azzal a tisztelettel, mellyel a férfinak igénytelen ember adózik az álruhás nőnek. – Karola néni! – mondta mosolyogva a lány, mint aki belelát az emberek titkaiba, örömest segít is, de csak a tapintat, a huncutul szivárványló gyanútlanság álcája alatt. – Szükségük van valamire? – erőltette a kisember az üzemi hangot. Azonban épp ez a kis erőltetés folyt szét, mint zavart bizonytalanság, a vonásain. – A kulcsok! – mondta Éva, mint egy kettejükre tartozó titkot. – A füzeteket szeretné kivenni. – Bocsánat, egy pillanatra – fordult felém Sellye –, a kolléganőm… – S bár a kulcs ott volt a nadrágzsebében, gépiesen ki is húzta mindjárt, mégis elment, hogy hátha csak ürügy a kulcs, s valami fontosabbat akar megbeszélni vele a kartársnője.

Míg ő távol volt, én az előttem gyülekező nyolc-tíz fiút néztem; nyilván ezek voltak a kicsinyek, néhány igazi kisfiú s mások, akiken vastag lábikra s érezhető férfiasság cáfolta a rövid nadrágot. A csoportjukból kinyúló nagyfiú, úgy látszik, valami gyakorlatra fogta őket. Először azt hittem, Müller-torna az, amit látok, mert csak a gyors, pattogó szavakat hallottam s a különféle mozdulatokat végző gyerekeket. Igazában csak egy mozgott, mintha büntetnék, a többi inkább reflexszerűen követte a mozdulatait. Ahogy közelebb léptem, hogy lássam, mi folyik ott, akkor vettem ki, hogy a pattogó szavak parancsoló módban tett latin igék, mint sali, sede, verte, s akire rámutat, az ugrálásával, futásával, forgásával ezeknek engedelmeskedik…^*

A gyakorlat elég soká tartott s a mozgást jelentő igék mellé elvontabbak is kerültek, mert a megszólított elgondolkozó képet vágott, a karját tárta ölelésre, a szemét meresztette. A „senti”-re az egyik pufók fiú, aki eddig is lomhábban reagált, a füléhez tette a tenyerét, amit a csoport több hangon javított. Az „audi” kiabálták s az „érzés”-nek megfelelő mozdulatot vagy inkább arcjátékot dobták be, az érintést követő belső csöndet, nyilván minden igének megvolt a maga szigorú, süketnéma jele.

– Mi ez, ige-torna? – kérdeztem a visszatért s mellém állt Sellyét. – Igen, ezzel hozzuk mozgásba a latin vérkeringésünket. – Az ige csakugyan a legfontosabb s legnehezebben rögződő beszédrész – hagytam rá, jelezve, hogy értem a gyakorlat célját. – S a legtöbbször használható. A nagyobbak csináltak egy kis statisztikát: száz ige ötszáz névszót nyom az előfordulásban. – Az előfordulásban? – vetettem oda a tornát figyelve, melyben egyre nehezebb vezényszavak pattogtak. – A latinban meg különösen sok az igei gyökér – mormogta oda a szája sarkából Sellye. Az elvont szavak nagy része is igéből származik. – S mekkora az alsósok igekincse? – Elvben száz-százötven… Na, elég lesz, ne vigyük túlságba – szólt rá a vezénylő fiúra, mert ő is észrevette, hogy az remekelni akar, s mindig ugyanazt a négy-öt gyereket veszi sorra az ujjával.

– S csak parancsoló módban folyik a gyakorlat? – kérdeztem én a tanárt, mialatt a megtornáztatott csoporton a „pihenj” csendje szétfolyt. – Sorra kerül az egyes szám harmadik személy is, mondta Sellye azzal a furfangos mosollyal, amellyel pedagógiai csínyeit jelezte. – Építsünk mondatot! – szólt oda halkan a nagy fiúnak, de a kisebbek is tudták már, mi készül, mert a percnyi elernyedés új készültségbe ment át s arcukon nemcsak az új erőfeszítés készsége, de a játék természete is előrevetült: – Adj állítmányt! – bökött rá a nagy fiú egy kis szeplősre: – Videt. – Adj alanyt! mutatott rá a maflácskára, aki a „senti”-t elhibázta. – Vulpes. – Esküdni mertem volna, nevetett a játék vezetője. A róka a kedvence. – No, mit lát a róka? fordult egy karbunkulus szemű, erős lábikrájú gyerekhez. – Quod videt vulpes? Adj tárgyat is. Egy kis súgdolózás után, melyből én a „leporem”-et hallottam ki, a tyúk mellett döntött: – Gallinam. – Helyhatározót! – In domo, vágta ki a megszólított. – Tyúkhoz illőbbet, kevesellte a nagy fiú. – Hogy mondják az ólat? Egy hang tudta. – In stabulo. – No, az inkább istálló, szólt közbe Sellye. Az udvarban! – lökte meg ő a társaságot. Kiderült, hogy azt a nagy fiú se tudta, sőt az én fejemben is az olasz cortile jelentkezett. – Area!

– Legyen mellérendelő a mondat. Válasszunk új igét! – vette át a vezénylést Sellye. – Cogitat – mondta a kijelölt. – Jó, azt még csinálhatja a Habók vulpese is. De nevezd meg másképpen. – Animal, bökte ki a hátul álló, aki a stabulumot adta. – Hát az igaz, hogy állat, de jellemezzük őt ház körüli minőségében. Ki tudja, mi az: tolvaj? Meglepetésemre többen is tudták. – Fur, ugye? No, most már irányítsd, Fodor te a mondatodat. A róka persze azt gondolta, hogy megöli a tyúkot, találták meg első személyben, majd jövő időben is a Müller tornából ismert occido igét. – Időhatározót! Puszta ablativus – segítette Sellye fényre mint nocte a merénylet idejét. – Úgy, most kérj jelzőket, milyen a tyúk, kié az udvar? Mi pedig nézzük meg Elek bácsit, szólt hozzám. Megvan-e mindene?

Ahogy az ólak mellett a tanteremistálló mögé kerültünk, még hallottam, amint a kis csapat az agricolae-ban megállapodik (az udvar a földműves birtoka). Engem meglepett s gondolatokba borított az, amit hallottam. A latinosok francia oktatása egy nyelvkönyv tervét kényszerítette pedagógiai foganáskészségemre. Latinból a franciát, franciából egy kis germán intermezzóval az angolt; az indogermán s szláv-magyar nyomokból az oroszt: hogy lehetne a négy főnyelvet a legnagyobb agysejt-megtakarítással egymásból tanítani. M. S. kollégámmal már hozzá is láttunk a magyarból latinba vezető híd építésének. Ez a tíz perc az udvaron azonban új forrongásba hozta tankönyvtervemet, úgyhogy Kecskeméti keltető ablakai minden érdekességük elvesztették a számomra. – Te, úgy látom, a latint is élő nyelvként igyekszel tanítani. – Illetőleg, ahogy az élőnyelvet sem tanítják, magyarról latinra. – De a cél itt mégis a szövegek olvastatása. – A más mondatának a felfejtése is könnyebben megy, ha magunk is tudunk mondatokat szerkeszteni. – De a klasszikusok szétdobálják az összetartozó szavakat, ilyen mondatokat, ahol öt-hat szónyira van a jelző a jelzett szótól, mégsem szerkesztethetsz velük. – A felsősöknél külön gyakorlat az auktorok szórendi csínytétele, hogy kell azokat az olvasás közben leleplezni. Ha az írásbeliket átnézed – vette most már át, s nem valami urambátyámos szokásjog, hanem a tárgy hevében ő is a tegezést –, ebéd után tán lesz rá egy kis időd; képet kaphatsz az egész tanmenetről – tompította egy kis gúnymosollyal a szót. – Értem – dolgoztam én még mindig a hallottakon. – Az állítmányon kezded, s ezt bővíted az alannyal, tárggyal, határozóval, jelzővel, s úgy térsz át az összetett mondatra. S a jellegzetes latin szerkezetek: az accusativus cum infinitivo, az ablativus absolutus? – Tárgyi, határozói mellékmondat, egy kis megtakarítással. – Ez persze azt is megoldja mindjárt, amit mi bevezetőnek szántunk. – Mit? – kérdezte ő, mert a fejembe tóduló gondolatsor nem engedte a mondatot befejezni. – A magyar nyelvtan átfogalmazását a latin céljaira.

Úgy mentünk, ahogy kedvenc témájukkal összekapcsolt sétálók szokása. Sellye lépett tovább, s én álltam le visszatartva. – No Téchy – hallottam egyszer csak –, meg volt elégedve Elek bácsi a talpunkkal? Ahogy fölnézek, látom, hogy egy nyurga, vörösszőke fiú hajol le az egyik ablak fölé, amelyet olyan gonddal hoztunk az országúttól. Észre sem vettem, az épülő keltető vagy üvegházhoz (nem is tudtam, hogy tiszteljem) értünk! Sellye kérdése annak a „talpára” vonatkozott. – Mikor van Elek bácsi megelégedve? – nevetett a fiú. – A lótrágyát hűteni kellett volna, a lefolyó sem jó, az eső rá fog a keretre csöpögni – sorolta fel Téchy a kifogásokat, mint aki tudja, hogy nem végzett rossz munkát, de a tökéletesség elekbácsii követelményének nehéz megfelelni. – De a méretek jók, látom – méregette Sellye a keretet s a rája helyezett ablakokat.

A melegágy, mint otthon utánaolvasva megtudtam, valami hibrid volt a süllyesztett s a szabadban állított melegágy közt; a földben levő fala tégla, a közé volt a lótrágya betaposva, s a deszkakereten kellett az ablakoknak nyugodniuk. – Te vagy az, aki azokat az ügyes történelmi rajzokat készíti – fogtam meg én, míg Sellye az ablakokat méregette, az elfoglalt keze helyett a fiú könyökét bemutatkozásul. – Tetszett látni? – vigyorodott el az eleven, rezes arc, mint akinek a stiklije kiderült. – S az üvegház építésben is a te ügyességedre szorulnak? – Üvegház, hol van az még – nézte végig Téchy tréfás becsmérléssel a művét, mint akinek az álmaival vetik egybe az elértet. – Szakosítva vagyunk s énrám ezt osztották ki. Az üvegház, ahhoz vasváz meg fűtés kell! – mondta az ablak kitámasztó peckét illesztgetve. – S mindent még sem lehet a kastélyból elhozni – nevettem rája cinkosan. – Hogy értsem azt, hogy szakosítva vagytok, tértem vissza aztán a mondatára, látva, hogy Sellye most a keret mellé borított földkupacot, a melegágy földjét vizsgálgatja. Konyhakert, gyümölcsös, virágos: megvan mindnek a munkavezetője. Én itt vagyok a főnök. – S mit neveltek az Elek bácsi üvegei alatt – kerültem meg az építmény nevét. Szegfűt tán? – Azt nincs nagyon, aki Kakaskúton szagolgassa. Meg alacsonyak is lennének. Begóniát inkább. Meg jövő tavaszra a palántákat.

Nem faggattam tovább, mert Sellye befejezte a melegágy körüli vizsgálatot, s Elek bácsit kezdte el keresni. – Az elébb még Nyestét abriktolta – mutatott Téchy a konyhakertben az utat-egyengető fiú felé, aki nem volt más, mint a biciklistánk. – Lenn vannak mind a vízemelőnél – jött az oda a megkötött barátság jogán. Az aknát ássák. – Aha – mondta Sellye, s megindult a konyhakert aljában szürkülő füzes felé. – Mi volt az az abriktolás? – szólt vissza félútról Nyestének, tán hogy felkészüljön a hibáztatásra. – Rokon fajtákat ültettünk egymás mellé. Tököt meg dinnyét. Káposztát, kelt. Beporozzák egymást. – Nem lehet megbízható magnövényt nevelni – bizonyítottam én is a jártasságom, Sellye csak legyintett, s féloldalt dőlő léptekkel sántított a fűzfabokrok elé. – Ez csakugyan spárga? – kiáltottam én utána. Sátorkői emlékeim alapján felismertem a bakhátakat, amelyekből nyári ottléteink alatt a rózsaszín gyökér kibúvását lestük, piszkálgattuk. A „csakugyan” azonban elsősorban nem a spárgának szólt, hanem Kecskemétiné kifakadásának; ő jellemezte úgy az ura kakaskúti kirándulásait, hogy spárgatenyésztésre tanítja a magánvizsgázókat. – Csakugyan – ismételte meg Sellye, mint aki egy tőrbeütést véd ki. – De van karfiolunk is (akkoriban az volt a szent növényem), sőt lesz articsókánk is, Elek bácsi ki akarja szélesíteni a kakaskútiak főzelékspektrumát. Pardon – szakította magát félbe, s eltűnt a mezsgye végén, a fűzfabokrok között.

Ezt a pardont úgy értelmeztem, hogy várnom kell, ameddig visszajön. Közben tájékozódhattam a terepen. Az akác szegte út, amelyen a tanyára értünk, két-háromszáz méterrel a tanyán túl bekanyarodott s a füzes folytatásában (mely nyilván valami vízfélét kísért), egy idelátszó hídon ment keresztül. Ebben a könyökben az út s a konyhakert közt helyenként kifagyott vagy kiázott vetés hullámzott-csillogott, ennek kellett Sellye néni lisztkúpjaihoz a magot szolgáltatni; aztán következett széles sávban a tanterem-istállótól a füzesig a „minőség-kultúra”, melyen a paraszttá, majd tanárrá lett Sellye próbálta a megmaradt ősi földet előbb magának megtörni, majd tancélokra átalakítani: a tíz-tizenöt táblácskára osztott konyhakert, az istálló mögött málna-, ribiszkebokrok, egy öreg diófa friss lombja alatt alkalmasint az árnyékot kedvelő virágosnövények, onnét a füzes partig a gyümölcsös; három-négyéves fácskák s egy faiskola körül a még fiatalabbak, melyeknek az ültetését már Kecskeméti irányíthatta; a gyümölcsösön túl a kapások sávja, az éppen hogy kibújt kukorica legalább erre vallott, itt kell az ólak számára az eleségnek, répának, krumplinak teremnie. Hogy ez meddig ért s az elherdált Sellye földek felé hol volt a határa, nem lehetett megállapítani.

– Tessék – jött ki Sellye az utacskát takaró fűzbokor mögül. De szemének csalafinta villanása se tudott arra, ami a sűrű növény függöny mögött várt rám, előkészíteni. Amire kiértünk, valóban patakpart volt, elég magasan még a tavasziasan igyekvő, duzzadt vízfolyás fölött is. Ami azonban elsőül ötlött szembe, nem a víz volt s a partján tevékenykedő alakok, hanem egy hatalmas kádféle, jobban megnézve mustos kád, mely a part legmagasabb pontjára helyezve, tömegével elállta az utam. A másik azonban, ami a pincék dohát az állóvíz szagával elnyomó őslény körül meglepett: a váratlan emberi zsúfoltság; a néhány lépésnyi helyen a lányok kivételével csaknem az egész társaság együtt volt, akiket a történelemórán megismertem. Még a púpos is ott ült a kád szélén, s Kecskemétinek magyarázott. A patakban a szűk helyen kétféle munka is folyt. Az egyiket rögtön megértettem: négy fiú a partba vágott lépcsőn gyorsan villanó vödrökben adogatta fölfelé a vizet. A legalsó, aki merte, gumicsizmában állt benne a mederben, a többiek, mintha valami vízmerő staféta tagjai lennének, gyors mozdulatokkal adogatták a kád felé; a púpos dolga volt, hogy az üres vödröt a merő elé lökje. A mustos kád lehetett tíz hektó, s a mérés tempóját nézve egy óra közti szünet elég lehetett a megtöltéséhez.

A másik csoport munkáját nem értettem meg mindjárt. A partban a lépcsők alatt, a folyás irányában, egy kis öböl volt ásva, úgyhogy a vödrösök állása már magában is akasztotta a vizet, a kiugráshoz a patak iszapjában azonban még egy deszkaalkotmány, tán egy élire állított pajtaajtó volt erősítve, a mederben dolgozó mezítlábas fiúk ennek a védelmében merték, mélyítették az aknájukat. Én rám nem nézett senki sem, de az eleven mozgásukban ugyanaz a csalafintaság érzett, ami a tanáruk szemében: láttam, hogy alaposan meg illik lepődnöm. – Hát itt mi készül? fordultam előbb Kecskeméti, aztán a parton őgyelgő két-három fiú felé, akik közül az egyik az orvos fia volt, a lemezjátszó kezelője. – Itt? – nézett hátra az egyikük, egy pelyhedző bajszú, vállas fiú, akinek a diószemében az ősi paraszt méltóság fékezte a diáki kitűnés-vágyat, hogy az idegennek valami tudósan mókásat feleljen. – Itt az áttérés a rabszolgatársadalomból az ipari civilizációra – mondta s társai szeme, a dolgozóké is, elismerően villant hátra a szálló vödrök s sármerő lapátok fölött. – A rabszolgákat látom – mutattam a vízmerőkre. De hol van az ipar? Csak nem egy motort akartok abba az aknába süllyeszteni? – mentette meg találékonyságom látszatát az érkezésünkkor elkapott mondat: Kecskemétinek akarta valamelyikük a motor aknáját megmutatni. – De, az fogja ezen a csövön a vizet szivattyúzni – állt föl az orvos fia az összetekert gumicsőről, melyet, meztelen mellét törülgetve, pihenőhelyéül választott. – S lesz motor is? – kérdeztem én tettetett tamáskodással, mert hisz láttam már annyit, hogy itt Kakaskúton, honnét, honnét sem, a kellékek előteremtődnek. – Van – nyomta meg Kecskeméti – Holcsek Sanyi bácsi jóvoltából – magyarázta az orvosfi. – S az kicsoda? Aki egy motort tud ma a nadrágzsebéből kihúzni? – Az ennek a hátba-mell fiúcskának az édesapja – nyomta le a jókedvű kolompos a mellette álló cingárabb fiú fejét, aki alkalmasint a hajlott tartásával szolgálta meg a nevét. – A helyi villanykirendeltség vezetője – magyarázta Sellye. – Különben a tanári testület kültagja – tette hozzá, a fiúra mosolyogva. – S a motor? Az is leckében készült? – kérdeztem. – Csak a tekercselés. Kommutátort még nem öntünk – mutatta a főkolompos, hogy a szerkezethez is értenek. – De csak nem valami lezuhant repülőgép motorját tekercselte át Holcsek Sanyi bácsi? – Gúnyos vigyorgás volt a válasz. – Vigyázz – mondta Kecskeméti –, annyit még én is tudok, hogy a repülőgépet belső égésű motor hajtja, nem elektromotor. – A főjegyző kútjában volt egy rossz, leégett tekercselésű motor, s minthogy a tekintetes úr nyugatra ment… – Nem emelhetett tulajdonjogi kifogást – mutattam, hogy beleéltem magam a kakaskúti viszonyokba. – S jár is a motor? – kérdezte Kecskeméti. – Ki van próbálva, fönn a kapcsolóban. Csak a két dúcot kell édesapámnak megszereznie. – Ahogy látom, nő már az is, villantotta ki sárga fogát Kecskeméti.

A szerelőfi valami, számomra homályos magyarázatba kezdett, hogy fogják a motort a kábelen negyven centivel a víz alá belógatni, hogy lesz a parti villanydúcon a kapcsoló megvédve, s az a, már nem is tudom, hány lóerő, hogy fogja öt perc alatt a mustos kádat megtölteni. De nem fejezhette be a magyarázatot, mert a fűzfák résén a lógó hajú lány dugta be a fejét, akit a történelemórán már megismertem. – Ti itt vagytok? – nézett szét, s arcvonásai, de még a meglepett szeme is, mintha utánanyúlt volna a hajának a szemrehányástól és sietségtől. – Karola néni már vár az angollal titeket. – Ez az érv, mintha Sellyére hatott volna a legjobban. – No, akkor mozgás – mondta –, rakjuk össze a vedreket. Ne várassuk fölöslegesen. – S engem is karon fogott, s kihúzott a nyílttéri üzemből, hogy a jelenlétemmel ne akasszam a fiúkat. A lány már ott vitte sovány lábát a melegágynál. – Téchy, nem jössz? hallottam a kiáltását. – S idáig hogy ment az öntözés? – próbáltam én az ágyak közt lépegetve többet is megtudni erről a pedagógiai öntözőkultúráról. – Többnyire kannával – mondta Sellye az istálló mögötti diófa felé tekingetve. – A kisebbek közül mindnek megvan a zöldséges parcellája. – S most az ipari civilizációban? – Erre több terv is van – mondta ő szórakozottan. S rám bízta, hogy megfejtsem, hogy alakulnak az ágyások közti utacskák az elárasztás csatornáivá.

Közben odaértünk a diófához. A fa túlsó feliről hangos olvasás hallatszott. Alighanem a másik lány, a hátrakötött fejű mondta a szöveget, s egy halkabb, vontatottabb férfihang felelgetett. – Ez a lenti tantermünk, sajnos, csak napsütésben – mutatott Sellye a tisztásra, melyen néhány, tönkökre fektetett deszka padul, de ha mögéje guggoltak, asztalul is szolgálhatott. Én a feleselő szöveget füleltem. Minthogy Karola néni az angollal várta a fiúkat, azt hittem, magyarról angolra fordítanak. De a magyar szöveg túlságosan kacifántos volt. „A pucér mellű suhanc kényelmesen imbolygott a mezsgyén a békalencsés part felé.” Most már a felelő hangját is kivettem. „A fiatal fiú, akinek a mellén nem volt ruha, lassan lépdelt az ösvényen.” – Kis úton, szólt közbe egy másik hang. – Békalencsés? Mit mondjak, ahelyett? tűnődött nevetve a felelő. – Vízi növény. – „Vízi növénnyel fedett part felé.” „S némi habozás után – diktálta a fejkendős – belegázolt a lápba.” „Várt egy kicsit, s belément a vízbe.” – Víz, az kevés – tiltakozott valaki. Sellye, aki a diófa mögött állt meg velem, ahonnét a jelenet szereplőit láthattuk, mintha szándékosan is halasztotta volna a bemutatást; azért-e, mert a jelenetet nem akarta megzavarni vagy a sánta lábának, esetleg az elfogódottságának volt szüksége a lélegzetvételre. – Ez egy kis játék – magyarázta suttogva. – Az alapja az a tapasztalat, hogy az ember idegen nyelven mindent a legegyszerűbben kénytelen kimondani. – S ezzel ezt a korlátoltságot gyakorolják? – S teszik hajlékonnyá. – Ez egy kicsit emlékeztet arra, amit mi tűztünk ki célul M. S. barátommal. Azt akartam elmondani, hogy mi meg abból indultunk ki, az embernek tudni kell, mi az, amit az idegen nyelven mondani képes, s ezért úgy terveztük, hogy mind a négy nyelven ugyanazokat a mondatokat tanítjuk be, s ezt a beidegzett alapnyelvet spékeljük meg itt-ott a latin, francia, orosz viszonyokhoz szabott különleges nyelvismerettel. De Sellyének nem volt türelme a mormogásomat végighallgatni. A vízemelőből jövő fiúk, sőt Téchyék is odaértek a diófa alatti osztályba, egyesek felénk tekingettek, úgyhogy ha nem akartuk orvul kihallgatni az órát, elő kellett lépnünk a fa mögül. A diófa túlsó oldalán egy pad volt, előtte a dúcból-lécből tákolt asztalon füzetek. A padocskán ülő asszony a felénk forduló szemek ellenére sem vett észre minket, ahogy mellé léptem, szinte felugrott meglepetésiben. Kicsiny, madárhúsú nő volt, ahogy szembe álltunk, felmérhettem, a két lánytanítványhoz képest szinte csak játékszer. Ahogy bemutatkoztam, vékony arcát, de szinte még a szemét is pír futotta be. Akkor azt gondoltam, az osztálylátogatástól, a vendége hírétől ijedt meg, később jöttem rá, hogy mélyebb komplexumokból jött föl az a mozgékony testecskéjét átvilágító pirosság. – Do you allow Mistress… – lépett oda most Sellye is. – Nyilván arra kérte meg, hogy részt vehessek az óráján, de az a lehetőség, hogy itt, ennyi gyerek előtt esetleg nekem is angolul kell társalognom, a fülemben verni kezdte a ködös dobokat, amelyekkel a zavar teszi homályossá a hallásunkat. – O surely, please – nézett rám, pírjától szabadulva a kedves, eleven arcocska, a maga helyét kínálva fel, hogy leüljek. Nem, not, húzódtam én vissza. It is enough, if I… – De minthogy nem végeztem olyan gyakorlatot, mint Karola asszony diákjai, nem tudtam befejezni, mi lesz elég nekem. Sellye segített ki: – I think – mondta jó magyarosan, tehát nekem is érthetőn –, your method will interest our guest. Eddigre már én is összeszerkesztettem egy mondatot. – Dont be afraid, please – nyomtam vissza inkább az árnyékommal, mint karommal. – I am worse English than any of your pupils – s el is pirultam rögtön; nemcsak a worse English hangzott gyanúsan, azt is illetlennek találtam utólag, hogy a félelmét emlegettem, egy disturbös kifejezés kellett volna, hogy ne zavartassa magát – csinálja, ahogy szokta. Ő azonban az én zavaromtól kilábolt a magáéból. – You are very modest – villant föl arcán a tanult társalgás, a női ösztön fölénye s kedvessége. S a nem egy, nem is két éve tanító tanárnő szakmai mozdulatával, arcjátékával fordult a csoportja felé, amely feszült kíváncsisággal s egy kis mulatsággal figyelte a felnőttek közti jelenetet: What do you advise, how should we begin our lesson? – A tönkökről zaj tört föl, amelyből én az „every” és a „life” szókat vettem ki – Scenes of the everyday life? ismételte meg ő kérdezve, de úgy, hogy én is megérthessem. Ez volt szemmel láthatólag a programpont, amelyet nemcsak a legjobban szerettek, de az én elkápráztatásomra is legalkalmasabbnak tartottak. A tanárnő a fejkendős lányhoz lépett. – Well, we shall begin with our play. Éva, explain to Mr… – s itt rám nézett. – Németh – segítette ki valaki, amin az egész csapat, s ő is göccintet egy kicsit; hisz nem a nevemen akadt föl, hanem a tulajdon elfogódottságán, hogy kimondhatja-e. S bizonyításul Mr. Németh helyett ő is vendégünket mondott. – What are these scenes of everyday life? A lány bizonyára nem most magyarázta meg először, mik ezek a jelenetek. – They are little performances – mondta szép szabatosan, de mint aki tojáson lépdel –, in which the whole group takes part, and imitates the most frequent episodes of our life. – Az Éva mellett guggoló fiú, akit a vízemelésnél mint főkolompost jegyeztem meg, Évára nézett, s azt mondta: – Excellent, amin nem egészen értettem, mért, mindenki nevetett.

A tanárnő most felszólította az osztályt, hogy válasszák ki, milyen jelenetet akarnak eljátszani. Különféle angol szavak potyogtak a csöndbe, in the shop, station, boardinghouse s mindjárt a tiltakozás is, ki angolul, ki magyarul, amit Karola néni felemelt mutatóujjával próbált letiltani, nyilván csupa olyan gyakorlat volt, amit már többször is eljátszottak. – Something new – szólt közbe Sellye, aki a maga óráján ügyet sem vetett rám, de most brillírozni akart a kolléganőjével. – Take a choice of something new. – Make a choice, javította ki rámosolyogva a tanárnő, s ennek a mosolynak a gyöngédsége, ha kíváncsiságom már föl nem lett volna keltve, kíváncsivá tett volna a viszonyukra. – Asta in Westminsterhall. Astának a hosszú hajút hívták, mert most ő tiltakozott. – Westminster is too far – segített neki a tanárnő is. De a látogatás, mint trip, visit, excursion most már központi ötlet volt. – A visitor in Sellye-farm – szólt közbe most egy orv hang. Az ajánlatok elakadtak, s mindenki rám nézett; ebben a pillanatban én voltam a sellye-tanyai látogató, alkalmasint idült komikus alak. – Well – tépte el Karola a veszélyes képzettársítást. Mr. Malcolm’s visit – nyomta meg az elöljárót – at Sellye farm. Are you agreed? – Hangos vidámság jelezte, hogy Mr. Malcolm nem kitalált személy, hanem valóságos látogató, aki járt Apáczai telepen (amelyet itt, mint feltűnt, állandóan Sellye-tanyának neveztek). A tanár el is magyarázta: kicsoda; egy kvéker, aki ruhát osztott ki Kakaskúton, s hozzájuk is elirányították a dzsipjével. – I know him – szóltam közbe megkönnyebbedve, hogy nem én leszek a látogató. Járt csakugyan nálunk is, s bár magam nem láttam őt, a jóindulatú kollégák számomra is félretettek egy zakókabátot a rakományból. Jó anyag volt, de két olyan menzakosztevő is elfért volna benne, mint én. S hogy a derültséget növeljem, hazudtam is egyet: – This jacket is from him – mutattam a kabátomra.

Most már csak abban kellett megállapodni, ki legyen a kvéker. De itt, úgy látszik, nem volt a vitának helye. – Kardos, Kardos! – kiabálták mindenfelől, s a többiek háta mögött elveszett púpost tolták a tanárnő elé, aki beleszokhatott már a bohóc szerepébe, mert még tolták, s ő a tartásával s nagyképével már kezdte is a kvékert utánozni. Hogy a játékot mederbe tartsa, a tanárnő a kísérő szerepét választotta. – You are the lady from the national… – szólt közbe az orvos fia, aki otthonról is hozhatott egy kis angolt. S itt egy kis vita támadt, melybe Sellye is beleszólt, hogy a nemzeti tanácsot minek kell fordítani, boardnak, vagy councilnak, nationalnak vagy municipalnak. De Karola néni közben már osztotta is a szerepeket. – You are staying at the entrance, you are feeding the porcs, you cutting the wood; a negyedik maga ajánlkozott laying the bricks, studying in the door of the stable, úgy ahogy reggel nekem mutatkozott be Apáczai-telep. Mr. Malcolm az orrára nyomta az egyik fiú szemüvegét, s csodálkozva nézett körül. – What sort of building is this, Mrs. Nagi? – Establishment – javította ki halkan Karola. This is a school… A school? – igazította meg Mr. Malcolm, körülnézve a szemüvegét. S megkérdezte. – Is it a school? I tought it was a farminghouse, where one makes animals fat. You mean a settlement for animal husbandry – adta a megfelelő szót a kísérőnő. – Is it really a school? – ismételte meg Mr. Malcolm a kérdést a kapuban álló felé. – Yes, a high school – licitált rá az. – And what are you making in this high school? – fordította most maga felé a disznóetetőt, aki háttal neki korpát döntött a vályúba. – I am feeding the porcs. – The porcs? – képedt el Mr. Malcolm. – And what sort of porcs are they? They are pupils (elvarázsolt, súgta oda Karolinának; changed into – súgta az vissza) changed into porcs? – For their sins – egészítette ki az orvos fia a tréfát. – Not, they are real porcs. – And what have they to do in your high school? – Mi az: tantárgy? – kérdezte meg tőlünk halkan valaki. – Subject – felelte Sellye ugyanúgy. – They are not only animals, but subjects. They are the material of a subject of an agricultural school – magyarázta meg Sellye. A school subject – csodálkozott Mr. Malcolm. – A school subject, as mathematics, geography? Do you learn in this high school porcology? And what are you doing? – I am cutting the wood, laying the brick – felelte a harmadik. S Mr. Malcolm egy kis segítséggel azt is megkérdezte, hogy kőművességet is tanulnak itt?

Így mentek sorra a különféle Apáczai-telepi foglalkozásokon, azokon is, amelyeket Karola néni nem osztott ki. A fiúk, amennyire a maguk s szomszédaik tudása engedte, igyekeztek minél furcsábbat mondani: I am lifting the water – vetette be Éva lovagja. – I am building a glass house, Téchy. – Mr. Malcolm nem tudott hova lenni a csodálkozástól. And do you learn only such things? Wood cutting, tree planting, meat cooking. And history? – fogta meg Asta egyik tincsét. – Yes, we are studying history too. Please, enter here – What sort of building is this? – torpant meg Mr. Malcolm. Where do you guide me? – In our teaching hall. – I thought it was a stable and you would bind me to the (a jászolt Karola néni sem tudta biztosan, micsoda: manger, crib?). Look – mutatott Éva a víz irányában a levegőbe. – I see only a wall – mondta Mr. Malcolm. – This is our history book. – And what are these krikskrakses (méltányló nevetés) on the wall. Éva felvilágosította, hogy ezek a XVIII. század nagy alakjai. – This is the empress Maria Theresia – értékesítette valaki a császárnő szó ismeretét. – Maria Theresia, was she a cow? – fogta vastagabbra Mr. Malcolm. De Karola egy pillantásával leintette. – A very respectable lady. – I see, igazította ki magát a látogató. – And why is she cut in two, mert a képen csakugyan egy vonal ment rajta át. – And here are you – mutatott Nyeste a kép nyugati végére. – Throwing out the tea in Boston, toldotta meg egy jobb angol. – What! The tea revolution – szörnyűlködött el Mr. Malcolm. A sacred thing! No joke about the tea – meredt a szentdolgoknak szóló áhítatba s az Amerikát sértő gyermekeknek kijáró szigorba Mr. Malcolm arca. – We have brought you clothes, and you make joke of us. Not beautiful! – ingatta meg vékonyka ujját. S a nevetés hullámán földobva engem is bevont tréfájába. Megfogta a kabátomat s megkérdezte Karolától: – What sort of a man is this? – He is a teacher – nézett rám Karola –, and a great hungarian author. – He is studying the method of Mr. Sellye, szólt közbe Éva, aki inkább az ösztönével, mint az angol tudásával itt is valami anyai szerepet töltött be. – Author, what is that? – kérdezte Malcolm. – Writer, who writes books – magyarázta meg valaki. – A great hungarian writer, and he comes in your stable to study history – hitetlenkedett az amerikai.

A játék eltartott még vagy tíz percet. Karolának közben be kellett vagy tíz-tizenkét szót mondani, aztán elültette a megbolydult csoportot, kiosztotta a füzeteket; akinek szüksége volt rá, egy-egy deszkalapot is kapott, hogy írni tudjon. S fölkapták az aznapi írásbelit, ami nem is lehetett más, mint Mr. Malcolm látogatása a kakaskúti magán-középiskolában. – Private az magán. Angliában sok ilyen van, Amerikában még egyetem is, magyarázta meg Karola. A gyerekek dolgoztak, ceruzával persze, mi meg a diófa körül álldogáltunk, mert a padot egyikünk se akarta elfoglalni. – Nagyon ügyes, mulatságos a módszere – bókoltam a tanárnőnek. – De azt tudja, hogy nem most találkozom vele első ízben. – Ó, nem tartok igényt az eredetiségre – pillantott Karola Sellyére. – De arról sem tudok – védte meg az –, hogy mástól tanulta volna. – Ha csak Sellye tanár úrtól nem – pirult el Karola. – Én egy időben az Áldás utcában voltam iskolaorvos, s ott a szülői értekezleten megismertem egy igen művelt hölgyet, aki ingyen francia tanfolyamot tartott, módszere kipróbálásául a gyerekeinknek. Az én egyik kislányom is járt rá. Minden lecke egy játék volt. Méthode dramatique-nek nevezte a módszerét – mert könyvben is kiadta. – Igen, tudok róla – mondta Karola, s újra elpirult. Akkoriban én is azon a környéken tanítottam… Ez a pirulás megint talány volt. Azért pirult volna el, mert ha akkoriban már tanárnő volt, közelebb kellett a negyvenhez, mint a harminchoz lennie? Vagy tanárságának a helye volt, ami zavarba hozta? Én mindenesetre visszanyomtam a „hol”-t. – Azok azonban valószínűleg sokkal merevebb, kötöttebb játékok voltak – védte Sellye a társát –, leckeszerűbb, ha játék is. – A kislányom életéből mindenesetre nyomtalanul felszívódott. – Az még a mi angolunkkal is megtörténhet – nevetett Karola. – Nem hinném – védte Sellye, tán nem is annyira a módszert, mint a maga elragadtatását a tanárnőjének az órája iránt. – A füvön dolgozók közül egy-egy felnyújtotta a kezét, s megkérdezett egy szót. Spell it please, kérték, ha nem értették. Karola egyszer-egyszer a szótárt is segítségül hívta, nem játszotta a mindentudót. – A játék hevében nem mindig javítottam ki őket – védte meg utólag a mondatokban bennmaradt hibákat. Az életben sem az a fontos, hogy hibátlanul beszéljünk, hanem hogy meglegyen a bátorságunk és hitünk. – Mint az úszáshoz. – Vagy a repüléshez – tette hozzá Sellye; Karola angol beszédiben nyilván volt valami angyali biztonság az ő számára.

A dolgozók itt is, ott is behajtották a füzetük, s odarakták az asztalra. Éva a kolomposával (játék közben a nevét is megtudtam: Dobsa) állt fel, Asta Téchyvel tűnt el az üvegház felé. – Milyen furcsa neve van, Asta! néztem a lógó haja után. – Kecskeméti bácsi adta rá, azt mondta, hasonlít Asta Nielsenre – magyarázta Sellye. Az az ő fiatal korában volt valami híres filmszínésznő. – Asta Nielsen, hát persze – örültem meg én is a réghallott névben az idő metaforájának. – Tán fölnézzünk – fordult Sellye most felém. Az volt a benyomásom, hogy szívesen maradna s beszélgetne itt hármasban; csak azért indít, hogy fölöslegesen ne töltse az időt, mintha azzal valamiképpen sérthetné a kartársnőjét. – Az ám, énnekem mindez nagyon érdekes, de maga értékes időt veszteget itt el – billentem vissza a tanya felé ballagóban (az angol you-k hatására vagy mert a közös szenvedély „te”-jei után ez illett az udvarias hangváltáshoz) egy pillanatra a magázásba. – Amíg engem kísér, az alsósai tanár nélkül vannak. – Gondoskodás történt azokról is – vetette be ő a személytelen kifejezést, mintegy a tanterv- és órarendszabó hivatallal csúfolódva. A könyvtárosunk tart történet-magyar órát nekik. – Ez is Apáczai hagyomány, hogy a felsősökből segédtanárokat nevelsz? Tán ugyanaz a fiú, aki a latin gyakorlatot vezette? – Nem, ez született könyvtárnok. Ha csak tíz könyve volna, valami rendszert találna ki a rendbentartására. – S hogy lesz egy született könyvtárnokból alkalmi történelemtanár? – Úgy, hogy megmutatja s kölcsönadja a könyveit. Én ugyanis elfogadtam az elméletet, hogy a valódi történeti érzék a képességek beléptében az utolsó, s csak jóval a serdülés után, az úgynevezett ifjúkorban jelentkezik, s hogy az alsósoknak, ha már van egy történelemszerű tárgyuk, okosabb azt a mese-, vers-, anekdotakincset a fejükbe enyvezni, amely a későbbi történettudás humán talaja lesz. – Ez így is van – mondtam mosolyogva, mert az elfogadott tétel nyilván az én néhány mondatnyi passzusomat emelte elmélet rangra. – Nincs fejlődésgátlóbb, mint később ébredő képességeket korai ingerekkel élesztgetni. Amit a mi szociológus korunk, attól félek, el fog felejteni. S mit olvastatsz magyar történelem gyanánt, Aranyt, Jókait, Mikszáthot, Gárdonyit? – Vannak, akik Eötvöst, Keményt, Móriczot, Kodolányit is megemésztik. – S minden kronológiai keret nélkül? – kérdeztem én. A Buda halála, az Egri csillagok s a Boldog Margit nem fog így egy agybeli hulladéktelepet alkotni? – A könyvespolc (bár egy rossz díványaljból fabrikáltuk) maga is keret. Az első polc: őstörténet, vezérek kora, nagy középkor. A következő: Mátyás, török idők, kuruckor. A harmadik: felvilágosodás, reformkor, szabadságharc, abszolutizmus. – Gondolom, hogy a negyedik, a modern idők a legszegényebb. – Igen, ott még az Új Zrínyiász-t s Tóth Béla anekdotakincsét is besoroztuk. S persze, a Légy jó mindhalálig-ot, sőt… De ezt a mondatot nem fejezte be. – S a vizsga, az évszámok? – Csinálunk egy kis vázlatot s van Tersánszkynak, a regényírónak, egy magyar története. Valahogy megvolt az Olvasóban. – Ismerem, a gyerekeim lapokká olvasták. A szerző ajándéka. – Így hát a könyvtárat s vele a magyar történelmet is Kakaskút hordta össze. – No, volt nekem is néhány kötetecském. De itt is vannak – pillantott ki az istálló s ól közén a tanya udvaron guggoló csoportra.

Csakugyan az alsósok voltak meg néhány nagyobb fiú, aki már korábban kész lett az angollal, s állva nézte, tudásmérsékelte érdeklődéssel, amit a kisebbek odacsomósodva, mereven figyeltek. A csoport közepén, ahogy a fejek közt rá lehetett látni, valami alkatrészek sorakoztak szép rendben egy zsák- vagy ponyvafélén, s a gyerekcsomó alól egy magyarázó hang tört utat a közeledők felé. „Ha a pedált a lábammal meghajtom, a dugattyú mozgásba jön” – „a gázkeverék a hengerben összepréselődik” – „a sűrűbb gázban a gyulladás hőfoka leszáll”. A gyerekkupac, mintha csak a rájuk vetett árnyékot vette volna észre, megmozdult, egyesek fölálltak, úgyhogy egy kis rés nyílt a földön fénylő tárgyak s az előttük térdeplő, gépmaszatos mackó felé. A mozgolódásra a kék zubbony is megfordult. – Jó napot, Holcsek úr. Ne zavartassa magát – nyomta vissza Sellye. A ránk emelt arcból egy szem hosszú fog jött elő, a két elálló fül s a kiugró pofacsontok közt: ez volt a mosolygás. – Megígértem a lurkóknak, hogy egy délelőtt, ha lesz időm, nekik is szétszedem a gépet. – A gép, mint a magyarázat s a fának támasztott test is elárulta, a motorbicikli volt: az, amin Holcsek úr az ügyfeleit látogatta. – Nagyon köszönjük a szívességét – húzódott vissza Sellye, hogy a ritka alkalmat, a motor szétszedését és összerakását ne zavarjuk. – Látom, a drótokat is kihozta Holcsek úr – szólt vissza a földre dobott vezetékkarikát a lábával megérintve. – Igen, épp azért ha már úgyis itt kinn járok – hallatszott a bezáródó kör mélyéből. – Az oszlopok is meglesznek különben – nyúlt ki Holcsek úr keze, most már a lábak közt, még egyszer. – Ha egy kicsit megpörkölődtek is. A Jó Pisti apja majd kiszállítja. – Nagyszerű – kiáltott fel Sellye már a pitvar eresze alól.

A konyhában ugyanaz a magányos tevés-vevés fogadott, ami reggel: a magasan megkötött szoknya s a szem fölé ereszt vető kendő a szikár alakon és száraz fejen; csak most nem az asztalon, hanem a tűzhely vasán folyt a munka; egy nagy, tízliteres fazékban merült alá a szűrőkanál; a fölcsapó gőzből a lecsurgó víz lassú csepegése hallatszott, majd a zsírba fordított tészta tiltakozó sistergése. A lisztbe tört tojás hány levél metéltbe mehetett szét a metszést vigyázó tömpe körmök előtt? Egy másik, tán még nagyobb fazék mellett a rántás maradványa hólyagzott, olvadt egy kis lábosban; ebben készült a leves. Én ismeretségünk felújításaként megpróbáltam a visszanéző alakra odamosolyogni, de a fedő alól újra fölcsapó gőzoszlopban (minden egyes aktusnál visszatette s fölemelte a fedőt) nem állapíthattam meg, hogy visszahunyorítás vagy puszta tudomásulvétel volt az a kendő alatt. Sellye a bal felől nyíló nagyobb szobába vitt be, ahol a könyvállvány előtt a született könyvtáros rendezgette a kincsestárát; a könyveket, melyek a demonstráció nyomaként az x-lábú asztalon maradtak (mely egy kocsmából vagy Polgári Olvasóból került ide zsákmány vagy kölcsönképpen), az élüket, aztán a helyüket is megnézve, gondosan visszarakta, nyilván az alakjukról is ismerte őket, s a helyükben sem tévedhetett, csak a pontosság igényének s a szakmai gyöngédségnek hódolt a körültekintéssel. Az lett volna a természetes, hogy odaálljak mögé, s kérdezgessem, de engem a gőzfelhőjében dolgozó öregasszony foglalkoztatott. – Itt elég nagy kvantumokban folyik a főzés – mondtam, feleségem öreganyjára s a gödöllői restire gondolva, ahol azonban az unokákon kívül még két-három kisegítő forgott a konyhában. – Szinte kifőzői méretek. Nem terheli meg nagyon az édesanyját?… – Sellye csodálkozva nézett rám, hogy milyen mellékvágányra viszem a beszélgetést. – Ha terhes volna, kapna segítséget; munkaerőben, láthattad, nincs hiány. De jobban szereti egyedül. A lányok ajánlkoznak, de ő csak elküldi: ne vesztegessék itt az idejüket. – Olyan fontosnak tartja a munkájukat? – kérdeztem én, mert épp az ellenkező volt a benyomásom: a fia s ezek a fiatalok csak nyüzsögnek, fontoskodnak, de ami igazán fontos, az élet tengelye, a tészta kifőzése. – Hogy ő hogy viszonylik a mi pedagógiai üzemünkhöz? – találta ki Sellye kíváncsiságom tárgyát, de úgy, mint aki maga nemigen tűnődik ilyenféle érdektelen témán. – Azt hiszem, sosem volt olyan boldog, mint itten – adta meg a leghatározottabb választ, mintegy ajtóbecsapásul. – Ezt ő mondja? – kérdeztem én hitetlenkedve. – Elég rég ismerem – utasította el a fia, hogy válaszán át a kettejük viszonyába egy írói pillantást vethessek. De ebbe „az elég rég ismerem”-be mégiscsak becsúszott, én legalább úgy éreztem, egy árnyék az öregasszony régi életéből, az amire jövet Kecskeméti célzott: a dorbéz, vagyonelspekuláló férjével kapcsolatban. A pedagógusi önzés természetesen azt hiszi, hogy ez az után csak paradicsom lehet. – Ahhoz képest elég szomorúnak látszik – jegyeztem meg a fejkendős magány utolsó, ellenkező érdekvédelmeként. – Bizonyos emberek boldogak is csak szomorúan tudnak lenni – intézte el Sellye a gyanúmat.

A született könyvtáros végzett az állványával, egy gyöngéd pillantást vetett a mintaszerű rendre, felénk is meghajolt, s ment volna kifele. – Jól sikerült az óra? – szólt utána Sellye. – Igen, a kis Kozma szépen referálta – s a szürke szemből egy inkább ijedt, mint kacér pillantás repült felém – a Kocsik szeptemberben-t. Sellye rosszallóan húzta össze a szemöldökét; a fiú meg, mint aki hibázott, kotródott kifele. Sellye föl-alá járkált a szobában, de mint kiderült, nem azért, hogy könyvtárosa mondatát, mely a hiúságomnak dobott konc gyanánt hathatott, mentse, helyreigazítsa. – A humaniórákkal – szólalt meg végre –, úgy érzem, nincsen baj. De a természettudományokkal sehogy sem tudok egyenesbe jönni. – Fát ültetnek, karfiolt termesztenek, Holcsek úr összebarátkoztatja őket az árammal – ez is természettudomány – mondtam vigasztalón. – Fejezetek a természettudományból. Ebéd után megnézheted a herbáriumunkat – s itt az üveges szekrényre mutatott, amelyben a dolgozatok álltak. – Van egy öreg patikusunk, az egy kis vegytant, sőt kórtant is tanít nekik. Minden héten egy másik nagy fiú van beosztva mellé este a patikába, azokkal még vegyelemzést is végeztet. – Kell ennél több? A vegytan órámon én is ezt csinálom. Egy tiszta epruvetta, amelyben mintha csak víz lenne, s a második-harmadik reagens kicsapja a vasat, ott az ő kezében, ez egy életre szóló kapcsolat a diák s a vegytan közt. – Igen, de az egész, ami a sok-sok részletélményt összetartja. – Te, aki ilyen elevenen tanítod a történelmet, könnyen kivethetnéd a vásznat, amelyre a természettudományi ismereteket, mint egy szőnyeg szálait (anyám szmirnaszőnyegeire gondoltam) fölcsomózzad. Csak az újkor történetéből kell a modern természettudomány történetét kinagyítanod. Polgári iskolásaimon láttam, hogy a felfedezések mennyire érdeklik a tizenhárom-tizennégy éves fiút is. (Ez az ajánlatom egy új terv felé villant, amelyet jövőre az összevont vegytan-biológia óráimon akartam kipróbálni: a fizikát – vegytant – biológiát, mint az újkor tudománytörténetét előadni.) A fizika tagolásában, próbáltam a szemében felvillanó rosszallásnak elébe vágni, mechanika, hőtan, hangtan, fénytan, villanyosság, ma is őrzi a kibontakozás fokait. A 18. század végén lép be a vegytan, a fizikai, vegytani ismeretek teremtik meg az életműködések, vérkeringés, légzés, emésztés magyarázatához az alapot. Ha engedi, bizonyára ráépítem a biológiára a kórtant, preventív orvoslást, de ő közbevágott. – Nem helyeslem – mondta, mint aki a gondolatnak szóló rosszallást nem szokta meg a személynek szóló tiszteletteljes kerteléssel tompítani. – A természettudomány nem azért természettudomány, hogy történelmet csináljunk belőle. Inkább a világot, mint egy épületet az elemekből, protonokból, elektronokból felépíteni. Sugárzások, molekulák, a fehérjék, mint híd az élet felé, életjelenségek, társadalmak. Sajnos, nincs meg a tudásom hozzá. – Attól félek, a tudománynak sem. Mit tudunk például a csillagok, az atomok születéséről. – Megint születés, történelem – nézett ő rám, mint aki ráfőtt a másik agy kulcsára. Persze, nehéz is a világot megmagyarázni nélküle. De mégis a világ története s nem a tudományé!

Két kisfiú mélytányért, villát, kanalat hozott be, s mint akin rajt a felsőbbség szeme, mértani pontossággal rakta széjjel az asztalon. Éva is megjelent egy négyszögletes kis asztallal, melyet Sellye szobájában a könyvei alól szabadíthatott ki, ezzel toldta meg a nagyot. Egy régi méretű szalvétát terített rá, a keszkenőre egy-egy tányér került, nyilván ennél kapunk helyet mi s talán a tanárok. A beszállingózó alakok az asztal túlsó végére csomósodva megszállták lassan a lócákat, úgy látszik, a kisebbek ettek benn, a nagyobbak a konyhában s pitvarban: a nyitott ajtón át nagy kamaszkezeket lehetett látni, amint csajkával, csészével a levesmerő kanál alá nyúlnak. – Telt ház van, úgy látom – mondta Kecskeméti, ahogy Éva a párolgó edények közt utat törve neki, mellém leültette. – Igen, eseménydús a napunk – mondta Éva –, Sanyi bácsi is itt marad; a közellakók sem akarnak semmit elmulasztani. – S egy kisebb cseréptálat tett elénk; ő volt a kiszolgálásunkkal megbízva. Bablevest kaptunk; a lében is úszott néhány kolbászkarika, a fokhagymás gőzben füstölés szaga, talán egy szalonnabőré keveredett; de ő egy külön darab kolbászkát is pottyantott a levesünkbe. Harmadikul ő ült az asztalunkhoz. A nagy asztal átellenes végén, a magyar történelemnek szorulva Karola mérte, egy-egy jó szót is vetve hozzá, a levest a tűzhelyről ismert öregebb fazékból. Egy nagyobb fiú lépett oda hozzánk, Sanyi bácsi vonakodását jelenteni. „Szabódik”, hallottam a Szilasról ismerős szót, az, hogy mért nem jön, evett már, vagy nem szokott ebédelni, elveszett Éva füle s a bajuszkás száj közt a suttogásnak szánt dörmögésben. Éva fölkelt, hogy Sanyi bácsit, aki csak Holcsek úr lehetett, becitálja; a negyedik teríték nyilván őneki volt szánva.

Én megpróbáltam a szódabikarbónát a levessel barátkoztató Kecskemétit egy kis társalgásra bírni. – No, milyen eredménnyel járt az inspicírung? – Kecskeméti csak mosolygott, mint akitől fölöslegeset kérdeznek. – Nehéz a pedagógiát meg a termelést összeigazítani – emberelte aztán meg magát. – Feri botanikus kertet akar, csakhogy… A mondat befejezésére, hogy az üzemi növények nem kedvelik a botanikuskerti magányt, nem vette a fáradságot. – Kicsinyek a táblák; a tök beporozza a dinnyét – dobtam én be, amit Nyestétől hallottam. – Az még hagyján – mondta ő. – De ültettek egy cserjést, ott a diófán túl. Ami Kakaskúton, a kastélyparkban található, belerakták. Arra nem gondoltak, hogy a sarjhajtások a dísznövényeket ki fogják irtani. Két-három fajta, ha marad. – Ez is pedagógiai eredmény – köhögtetett meg egy kis nevetés. – Ezt tapasztalatból megtanulni. Van egy barátom, az növényszociológiával foglalkozik. A növények társulása: ki melyik mellett érzi jól magát. Majd észrevéve, hogy Kecskemétinek a szemben ülő Karolán a szeme. – Milyen finomka asszony! – szakítottam félbe kérkedő értesülésemet. – A kis tanárnő, ahogy ott ült vagy inkább himbált az asztal végen, jobbra-balra is vetve egy nyájas szót (s közben tán a mi csodálatunkat is érzékelve), valóban rendkívül finom és bájos volt, a pakfon kanál éppen hogy megérintette a piros szájaszélét, melyen a mosoly csillogása is rajt maradt, s mintha nem is szürcsölés vagy nyelés juttatta volna tartalmát a szerény zsabó mögé, hanem a puszta érintkezés, s már szállt is vissza a levesbe. – Igen – mondta Kecskeméti –, ahogy ott forog, mintha a fityula verdesné a vállát. – Ez a kép olyan szokatlanul fordult ki Kecskeméti sárga-fekete fogai közül, hogy jobban szemügyre vettem a paprikasávos bajszát, amely alól kijött. Annyira megihlette a vizavi bája, hogy költői képeket bukik a görcsölő gyomrából. S milyen jó képet, csak oda kellett a nagy kikeményített apácafőkötőt az eleven arc köré gondolni s az ide–oda forgolódása még bájosabbá, képbe illőbbé vált. – Apácafőkötő fityula? – kérdeztem. – Hát nem tudod? – nézett rám ő is megütődve. Egy budai zárdában tanított, ott a közeledben. Az uráért ugrott ki. Azért, a szerencsétlen. A lányát látogatta, asszony már azóta… Ott szövődött a szülői fogadószobában. – Majd, hogy mégiscsak vessen valamit az oldalát bökő elképedésemnek. – Nem ismertem, de nem sok jót hallottam róla. Gazdatiszt volt az uradalomban. Virtusból – böffentette utána egy hosszabb lélektani feltevés sor helyett. – S most hol van? – A háború. Tartalékos százados. Egyik szerint az oroszok fogták el, a másik szerint Nyugatra ment a csapattestivel. Szegény asszonyka – fejezte be a regényszinopszist. Elég nehéz lehet neki este imádkoznia érte. – S hogy nem értettem mindjárt. – No, hát hogy visszajöjjön…

Éva végre bekapacitálta mellém a becsúszó vállával még mindig szabodó Holcsek urat, s míg én a vízemelő hátralevő szerelési műveleteiről iparkodtam tájékozódni, ő meg azt magyarázta, mit köszönhet Sellye tanár úrnak (a fia itt jött rá, amit ő már mint kis inasgyerek tudott, hogy a tanulás milyen öröm lehet), én a hallottakat rendeztem szórakozottan járó szám s udvarias mosolyom mögött. Most már értettem, mért böffent ki Kecskemétiből az a kis nevetés, amikor az Apáczait Apácára torzító kakaskútiakra gondolt; mért mondtak az angol órán mindig Sellye-tanyát, minek szólt a klauzúrát teremtő áhítat, amellyel a fiatal s érezhetően nem közömbös tanár kímélte kartársnőjét s az anyai fölény, amivel a kulcsot kérő Éva figyelhette s tán nemcsak ő, a többiek is, a két csodált lény viszonyát. Hát nem gyönyörű, ahogy ezt a két gyermeket a Nemzeti Tanács, mint az Alföldön átrohant háború tíz ujja, ezen az oktatófarmmá lett tanyán összedobta, s a fölserkent pedagógiai érosszal azt a másik gyöngéd érzést is kihozta belőlük. Egyikük sem volt, ez biztosra vehető, soha ilyen boldog, mint itt, a hivatás csendes mámorában, melyet pedagógiai mézesheteimből most már magam is ismertem s amelyet az ő esetükben egy halk, megvallhatatlan érzés tett édesebbé. Nemhiába tartotta Sellye olyan boldognak a tésztafőző anyját, hisz még a kifőtt tésztán a krumplis zsírnak is (csak a menza fanyalított rá a krumplis tésztára) a boldogságtól kellett ragyognia. Holcsek úr arról beszélt, hogy a pedagógusi láz még reá is ráragadt. – Kérem, nem tetszik elhinni, még én is előveszem a régi könyvecskéim, amikből a szakmunkási vizsgára tanultam. Mert amint tetszett látni, szeretik, ha magyarázok nekik, s hiába van nekem minden az ujjamban (s itt megmutatta az ujjait, amelyeken még mosdás után is rajt volt az olajnyom), a szakkifejezéseknek, mint gyulladási hőfok, komprimáció, már utána kell néznem, végre is tanult fiatalemberek hallgatnak. – Én ezalatt a pedagógus pár fölött ott lógó felhőre gondoltam: a gazdatisztre. Milyen nagylegénynek érezhette magát, amikor a szép, művelt sorort mint ritka zsákmányt a cimboráinak bemutatta. Kellett valami gavalléri, műveltségként csillogó máznak lenni rajta, hogy ezt a tapasztalatlan érzékenységet megtéveszthette. S amikor az lemállt! Kecskeméti szófukarságából az derült ki, hogy ennek jele is volt. Féltékenység, hűtlenség, gorombaság. Milyen mennybemenetel lehetett ezután a Sellye-tanyai környezet. S milyen belefeledkezésre sarkalló árnyék a hazavárt férj!

Lement a krumplisterc is, s az alsósok, padjaikat az asztal alá tolva, kivonultak. Kimenőben Karola is odabólintott ránk, mintha utólag kívánt volna jó étvágyat. A vendégek közül elsőnek Holcsek állt föl, aztán Kecskeméti kattantotta össze a szódabikarbónás zsebkését, hogy neki egy kis megbeszélése van a munkavezetőkkel. Én maradtam, Évából akartam egy kis női közlékenységet előcsalni, de Sellye, akinek az ebéd alatt nyomát sem láttam (a szobájában vagy a pitvarban kapta be a létminimumot), fölmentette. Mint afféle örökmozgó és mozgató, mindjárt munkát is adott az ejtőzés idejére. Ahelyett hogy leült volna, a kétrészes könyvszekrényhez ment, amelynek a felső üveges részében füzetcsomók álltak, bedugta a zárba a kulcscsomót, melynek a helye, mint a reggeli jelenetből kiderült, vagy a zsebében volt vagy állandóan bennefelejtődött, s fölkínálta, hogy pihenésül nézegessem őket. – Nem dolgozatok ezek, inkább itt készült gyakorlatok. Tájékozódhatsz belőlük (s most megint azt a gúnyos, szakfelügyelőnek járó mosolyát villantotta rám) a tanmenetről. – Ez itt a herbáriumunk – mutatott egy vastag borítású paksamétára, melynek Kakaskúti flóra volt a felirata. – Közös gyűjtés? – tudakoltam. De az ő gyors keze már a dolgozathalomban keresgélt. – Érdeklődtél, hogy térünk át a mondatcsinálásról az auktor olvasásra? Itt van két jobb gyerek füzete – s egy alsós meg egy felsős latin füzetet nyújtott át. – Ezeken kitapogathatod a módszerünk gerincét. Az alsósoké felül, a felsősöké alul; magyar, latin, angol, számtan – mutatta meg a többit is, inkább hogy el ne felejtsem visszatenni. A könyvszekrényben még néhány tanszer állt, a patikus epruvetta-állványa, vegyszerei, kezdetleges fizikai eszközök, amiket Holcsek úr vagy a fiúk szerkeszthettek, mind tökéletes rendben. – Akkor hát jó mulatást – húzott oda a kisasztal mellől egy széket a szekrényhez, mint aki megnyugodott, hogy engem is elintézett. Ahogy kiment, a konyhából edénycsörgés hallott, a kezdődő mosogatás; egy kicsit füleltem, hogy az öregasszony ezt is egyedül végzi-e, de kimenni, megnézni nem mertem. Beszéd mindenesetre nem hallatszott.

Elsőűl az alsósok mintafüzetét emeltem föl. Ebből csakugyan könnyű volt a módszert megérteni. Minden leckének megvolt a címe: állítmány, alany, tárgy, hely-, idő-, mód- és okhatározó, jelző, birtokos jelző, ahogy a gyakorlatukon hallottam. A füzet közepén egy üres oldal: Összetett mondatok; abban az alanyi s tárgyi mellékmondatnál tartottak. A felsősök füzetében ugyanez, csak több ige, bővebb igeidők, a tárgynál tárgyként használt főnévi igenév s rögtön utána az accusativus cum infinitivo. A határozók is finomabb osztódásban. Az eszköz- és társhatározó, nyilván a cum miatt egy gyakorlatban. Az anyag zöme azonban itt a mondattan volt, feltételes, időhatározó mondatok, az idők egyeztetése, az ablativus absolutusszal elintézhető mellékmondatok, kötőmód, egyenes és függő idézet. Azt azonban, amit Sellye ígért, a „bevezetést az olvasásba” nem találtam. Az alsósok füzetében volt néhány irodalmi szöveg, egyszerűbb mondatok, Phaedrusból, Liviusból, a lecke fölött mint tárgymegjelölés: elemzés. De hogy az elemzés miben állt, csak egy kis tanulmányozás után jöttem rá, a tintavonalak közé rótt ceruzajelekről. Az állítmányt, mint az egyiptomi feliratokon a királyok nevét, téglalappal vették körül, az alany alá egy pontot, a tárgy alá vízszintes vonalat húztak, a határozónál a szó fölé került a vízszintes vonal. – No és a jelző? – lapoztam tovább a gyakorlatokat. Kisült, hogy a jelző alatt a jelzett szó jele áll. S az utolsó leckék közt már olyat is találtam, ahol a jelző s a jelzett szó közé más mondatrész csúszott. „Lunaque nocturnos alta regebat equos.” Ahá szó-szétdobálás! S már ugrottam is a felsős fiú (aki az Éva Dobsája volt) füzete végére. Ott jóval több volt az efféle elemzés, s a választott mondatok szemmel láthatólag a költői szórend talányát szolgálták. Egy idézet például a Dobsa feldolgozásában így festett: „Illius aram semper tener nostris avilibus imbuet agnus.” Utána utólag beírva Vergilius – Fazekas, ami arra vallott, hogy Fazekas ecloga-fordítását is hozzá olvasták. Egy másik Horatius-idézet mögé, talán mert megtetszett, a fordítást felidéző két Csokonai-sort is odaírt. „Nincs elefántcsont s arany mennyezetek házamban nem ragyognak.” „Non ebur neque aureum mea renident in domo lacunar.” A következő idézet: quaesiveris scire nefas (s mögötte a Rónai Pál név, pedig nem tudtam, kicsoda) ismerőssé vált, mintha én is idéztem volna valahol. Ezt a négy sort, a szokásos ívecskékkel, vonalakkal verstanilag is elemezte, s a megfejtést is beírta, a „nagyobb aszklepiadészi” bizonytalanságát is jelölve egy kérdőjellel. Megnéztem, hogy fest a gyengébbek dolgozata, s vajon mind ugyanazt a szöveget kapják-e. De nem, a kiemelt füzetben, épp Kardoséban ugyanez a gyakorlat Horatius első ódája volt. „Maecenas atavis edite regibus.” A szöveg fölött azonban nem az időmérték, csak az elemzés megszokott jele s éles vesszők a szavak első tagja fölött: „Máecenas átavis édite régibus. Ó et práesidium et dúlce decus meum.” Az időmértéket nem jelölte, csak a végén állt ott a megfejtés: asclepiadicum. A vesszők azonban kétségkívül az időmérték alatt érvényesülő tagolást jelölték, úgy, ahogy én a Horatius noster című anatológia verstani tanulságairól szóló írásomban a figyelmet felhívtam rá.

Ez a fölfedezés jó meleget fújt a szívem köré. Az ember semminek sem örül úgy, mintha kedvenc gondolatát váratlan összefüggésben, megemésztve és felhasználva láthatja viszont. A legszívesebben verstani sejtéseimet, a tagoló vers szélesebb, időmérték vagy ha úgy tetszik, Európa alatti érvényét gondoltam volna tovább, de a nyitott könyvszekrény s a füzetcsomók munkára szólítottak. Az alsós matematikát tettem az asztalra; a többi tárgy tanításáról volt már valami fogalmam: vajon mit kezd evvel a két bősz humanista? Már az első oldal is új gyanút lehelt belém. A cím: hatvány, gyök, logaritmus. S ilyen kérdések: mi a négyzete 5-nek, 11-nek, 23-nak? Majd: minek a négyzete 9, 144, 525. Végül hányadik hatványa 2-nek a 32, 4-nek a 16, 7-nek a 343. A magasabb hatványokat szorzással számították ki, az alapot, kitevőt egy maguk csinálta táblázatból kereshették vissza. A második gyakorlatban már az 5³, ²49, log27 stb. kifejezések is előfordultak, sőt a négyzetre emelést, négyzetgyökvonást, a harmadikban a logaritmuskeresés számolási szabályait is ismerniük kellett. Utána a törtekből vizsgáztak, aztán az egyenletek következtek, melyeknek a szövegét szóban mondhatták el, s az x-en kívül csak számokat tartalmaztak. Fúrjuk ki, mint féreg a mogyorót, számtannal az algebrát! – ez volt az, amit földvári bujdosásunk alatt, amikor I. Gy.-val disznót is öltünk, a böllér polgárista lányával kipróbáltam. Az első nap végén égő füllel, de ő is a logaritmuskeresésnél tartott; arra azonban nem emlékeztem, hogy ezt valahol megírtam volna. Az áttérés a betűkre már Sellye-tanyai találmány volt; 3 alma + 5 banán – 2 citrom – 4(2 banán – 1 citrom) – 3(2 alma – 1 banán) =

az összevonás ilyenféle példával kezdődött (amit egy kicsit gyerekesnek is találtam) a második példában az alma már a, a banán b, a citrom c volt, s a számtanban megtanult műveletek algebrai öltözékben kezdtek szerepelni. Hátrább függvénygrafikont is láttam, s épp meg akartam nézni, hogy a felsősök hogy s hova jutnak el, amikor Sellye lépett a szobába. Közölni szerettem volna, de úgy, hogy igényt ne formáljak, a fogásai fölötti örömömet; ő azonban nem engedte. – Bocsánat, egy diákunk van itt, s kérni szeretne valamit. – Igen, parancsoljatok – álltam én föl szolgálatkészen, mialatt ő a füzeteket egy üveg mögé zárta. Kimenőben meg ezt mondta: – Javorik bácsi, a patikusunk üzent – az egyik otthon ebédelő ott lakik mellette –, hogy nem tud délután kijönni. Az a gyanúm – vetette rám a furfangosabbik mosolyát –, megneszelte, hogy szakértő előtt kell órát tartania. – Én nem fogtam föl, hogy a két dolog, a kinn váró fiú kérése s a patikus üzenete össze is függhetnek, s csak egy-két sajnálkozó szót morogtam. „Nem kellett volna meghallgatnom.”

A fiú, aki a pitvar eresze alatt várt bennünket, kissé bizonytalan tekintetű, de a trikó alatt szép izompreparátumot sejtető gyerek volt, ha meg kellett volna mondanom, ki a telep kalapácsvetője, őt választom. – Te keresel engem? – fordultam hozzá, de ő csak az „igent” mondta rá; a kérést Sellyének kellett tolmácsolni, mintha nem bízott volna benne, hogy a nehézkesen forgó nyelv el tudja mondani. – A történelemóra végén említést tettél a kisemberről. Makra, a mi fúró-faragónk, ajánlkozott, hogy ha elmagyarázod, ő megcsinálja nekünk taneszközül… – A kérésben volt valami furcsa: én a kis embert futólag dobtam be; Sellye az óra lefutó hevében, mintha nem is figyelt volna rája; abból pedig, amit mondott, az derült ki, hogy a fiúknak is beszélt róla, olyan elevenen, hogy ennek a kissé bárgyú, itt álló Makrának a barkácsoló ösztöne is megmozdult, s idekéredzett, hogy elmagyaráztassa. – Az voltaképp igen egyszerű – mondtam, a kis drótbábut magam elé képzelve, s mindjárt mentegetőzve is. Nincs különösebb mechanikai képességre szükség a megcsinálásához. Az volt a kedves, hogy az egyik kis polgáristám a maga kedvteléséből szerkesztette meg, az egyik különösen buzgó negyedik osztályban, amely a falakat is anatómiai rajzokkal, könyv- és lapkivágásokkal borította el. – Végy egy jó kemény acéldrótot – léptem a fiúhoz közelebb, mint aki szakácsreceptet közöl –, fogd kétrét, s csavard meg úgy, hogy minden csigolyára jusson egy fordulat: ez lesz a gerincoszlop; függeszd rá a négy végtagot, úgyhogy a kéztőig minden fontosabb ízületnek feleljen meg ugyanabból a drótból egy karika. Ugyanígy a bordák; a hét felsőt kösd össze mellkassá. Koponyája nem volt az ő kisemberének, a drót végén egy gömbölyű krétadarab jelezte az agyat. Te szerkeszthetsz egy kis bádogtokot köré. Az izomzatot elég, ha a felkar, s az orsócsont közt jelzed; egy kis köteg vörös pamut, az lesz a bicepsz; ha megrövidül, a két csont közelebb kerül. A mellkas és a hasüreg közé egy domború kartonlapot teszel, az a rekeszizom; a bélcsatorna egy összetekert villanyzsinór, elég a bárzsinggal kezdened; a két tüdő s a szív egy-egy szürke, illetőleg vörös plasztilin darab; ugyanígy a máj s a két vese. Az érrendszerből elég az aorta s a tüdő és veseerek. – Azt miből? – szólt közbe Makra, akinek a kábaságában a megértett feladat egy világosabb mezőt kezdett teremteni. – Vörös és kék pamutfonalakból, mondjuk. Idegnek jó lesz a cérna. De elég, ha a gerinc előtt futó idegláncot rakod fel s egy-egy leágazást a szívhez s erek felé; no, meg a nyaki csigolyák közül egyet a bicepszhez, hogy azzal ránthasd meg. – Magyarázat közben vettem észre, hogy a kisember, amely éveken át ott volt a katedraasztalon, s amelyre később még nyomtatásban is hivatkoztam, egyáltalán nem áll olyan világosan, mint hittem, az emlékezetemben. Mellkasa volt, hisz a szív, tüdő benne voltak, de hogy a bordák hogy voltak egybekötve, nem volt előttem, s az sem, hogy a nyelőcső s a bél vége hogy voltak rögzítve, s volt-e valami medenceféle. – De szépítettem is rajta, ahogy az utasítást adtam, mint ahogy egy kedves barátot, atyafit is, akinek a képében szeretetünk vizsgáz, tökéletesebbnek vagy legalább érdekesebben igyekszünk leírni. Szimpatikus ideglánc például biztosan nem volt, de tán még veseerek sem. – Makra részletkérdéseket tett föl, hogy a szemet, hallószervet hogy formázza, szabad-e talpat csinálni rá, hogy előre ne essen. De Sellyének, úgy látszik, más terve volt a magyarázatommal, mert leintette. – Majd megszerkeszted te azt, ahogyan ismerlek. Inkább azt kérdezzük meg a tanár úrtól, mi a haszna ennek a jelképes embernek. – Ettől a kérdéstől a kisember, melynek a képe az emlékezetemből félig kifakult már, a vele kapcsolatos pedagógiai büszkeség azonban megmaradt, jelentőségében hirtelen zsugorodni kezdett, úgyhogy egy kis lyuk is támadt a szédüléstől a fejemben. – Hát például, hogy mindjárt az első órán az egész anyagot oda tehetem elébük – vettem fel a lenézés fenyegette rokonért a harcot. – A szerveket, s összefüggésüket. S a későbbi órákon rámutathatok: itt tartunk, idáig jutottunk, ennek a kieséséből, hibás működéséből ez következik. Az én tapasztalatom az, hogy a megértés az absztrakciónál kezdődik – vettem védelmembe a kisember testtelenségét. Az ismeretterjesztő filmek az igazi szívet, igazi ereket mutatják. De mi marad abból? Föl-le járó, egymásba fulladó húsdarabok, domborulatok; az én két karikám, a kis és nagy vérkör, jobban megérteti velük, mi a vérkeringés. Én különben a magyar órákon is ezt csinálom – térített vissza egy kiadósabb védelmet ígérő gondolat ahhoz, amivel kezdtem. – Az első órán az egész anyagot írom a táblára. A biológiában azonban ez az emlékeztetés még fontosabb. Itt épp azt kell beléjük rögzítenem, hogy az egész az egy is. Akárhol rezdíted meg ezt a bonyolult, kémiai-fizikai hálót, az az egészen végigrezeg.

Mialatt a kisember készítését magyaráztam, innen is, onnan is odaszivárgott egy fiú, mintha a házba készült volna, s a magyarázat állítaná meg, s amikorra ideértem, már nagyobb hallgatóság állt a pitvar körül, semhogy az véletlen lehessen. – Nem is hiszed – fordultam Sellye felé, hogy a fenyegető előadást kettőnk beszélgetésévé szűkítsem –, hogy tizenhárom-tizennégy éves gyerekekkel, polgáristákkal, milyen bonyolult fogalmakat lehet megértetni. Itt van például a milieu intérieur, Korányi kedves kifejezése. A szervezet belső tere, vér, sejtek, szövetnedvek. Hogy az hogy védi a maga vegyi, fizikai állandóságát. Ennek megértése persze megint csak nem megy az egész s az egy nélkül… Ez egy kissé elvontan hangzott, s bár Sellyének volt szánva, tanár ösztönöm a pitvar körül sorakozó füleket nem tudta tekintetbe nem venni. – Persze, hogy ezt megértsük – fordultam Sellye mögött a pitvar párkányán behajló fiú felé –, tudni kell, mi az a külvilág. A szervezet számára, úgy értem. Na, mit gondolsz? Az, ami a bőrünkön kívül van? A gyanútlan odahallgatásban meglepett fiú volt annyira diák, hogy tudja, az így föltett kérdés tagadó választ vár, azt azonban már nem, hogy a „nem”-jét hogy folytassa. – A bélüreg például belvilág? Hisz bennünk van – böktem meg a hallgatását. Egy segítségül jövő hang megmondta, hogy mért nem. No ugye, a bél csak egy belénk türemkedett külvilág; ami felszívódik belőle, annak előbb le kell bomlania, s újra fölépülnie a belső tér receptje szerint. Van-e még ilyen belénk türemkedett külvilág? – Ez már összeadódott valahogy; a hörgutak, léghólyagocskák gyorsabban, a vesecsatornák kissé vontatottan. No, hát itt van, ezeken a határhártyákon, az igazi testfelület. Ha mint egy-egy kis ejtőernyőt kibontanánk őket, sok ezerszerese a bőr felületének. S csak ez védi, a bolyhok, a léghólyagocskák, a vese glomerulusok hámja, a belső teret? Van ugye egy második védelmi vonal is. Ha a bélből mérgek szívódnak fel, a nagy laboratórium, a máj megpróbálja közömbösíteni, a baktériumokat a nyiroksejtek, az idegen fehérjét az immunszervek. S hogy a test hőmérséklete nagyjából állandó? A vér CO₂ taralma a megengedettnél följebb nem szökhetik? Az orvos fia, a gramofonkezelő, bemondta: az idegrendszer. – Ugye, bizonyos központok s a hozzájuk tartozó reflexívek. Nos, a központok működése: ez is olyasvalami, amit a polgáristáim nagyon jól megértettek.

Egy papírdarab után néztem, hogy a légzőközpont működését, az egész légzés létrejöttét megértessem. A csoportból valaki, tán Dobsa, azt ajánlotta, menjünk be az „előadóterembe”; a táblán könnyebben megy majd. Amikorra beértünk, már az egész telep ott volt, a felsősök legalábbis; ahogy beszéd közben a bejárat felé esett a pillantásom, Kecskeméti is ott állt az ajtónak dőlve; csak Karolát nem láttam, ő a kíváncsiskodást vagy a kései hazajárást tarthatta illetlennek. – A belső tér állandóságát persze nemcsak a központok szabályozzák, hanem a belső elválasztású mirigyek is; a táblára így az az ábra is fölkerült, amelyet a heves mozgású Farkas Géza rajzolt annak idején a Gólyavár táblájára: az inzulin-elválasztás összefüggése a főbb vérmirigyekkel, hormonokkal. – Vagy ott van a szervezet energiagazdálkodása, a táplálékba zárt energiák átalakítása másféle vegyi, fizikai energiákká. Ezt Holcsek úr – mondtam (egy pillantással fölmérve, hogy nincsen ott) jobban megmagyarázhatná, mint én. Mert mi a szervezetnek a benzin, honnan kapja az oxigént, hol folyik a gyújtás, a mozgássá áttett robbanások, a kipufogó. – A hallgatóság ezt már bizonyos bemelegedéssel hozta ki. Persze, ami az ilyen áttekintésben egyszerűnek látszik, többnyire végtelen bonyolult. Ott van a sejtlégzés; a hajszálerek leadják az oxigént, s fölveszik az égés termelte széndioxidot. Pofonegyszerű, ugye? – A C + O₂ = CO₂ egyenlet azonban reakciók bonyolult láncában valósul meg. Szentgyörgyi, a nagy magyar vegyész, ennek a kihámozása közben fedezte fel a vitaminját. S mindjárt ajánltam is az Élet tudománya című könyvet, amely még a fordulat előtt jelent meg az ő szerkesztésében s tanítványai tollából, s amelyet én a biológia tanításában segédeszközként használtam. – Főleg a genetikai fejezetben fogtok sok érdekeset találni. S már a gén-térképeknél, új fajok teremtésének az álmánál tartottam, amikor észbe kaptam. – Hogy is kerültünk ide? – fordultam Sellyéhez. – Hogy a polgaristák mit értettek meg – szólt közbe szinte a pad alól egy mutáló hang, nyilván a púposé. – A szervezet energiagazdálkodásától – igazított el engem, s intette le a támadt röhögést Éva anyaian.

Sellye, tán hogy időt adjon közlékenységemnek, az ittmaradt alsósokat terelte kifelé, nekik még világossal kell hazaérniük. Én gondolkoztam, mit mondhatnék, ami az eddigi összevissza fecsegést (én legalább annak éreztem) valami számukra is értéket jelentő gondolattal koronázhatná meg. Amit a cselvetésükkel kicsaltak belőlem, olyan volt, mint egy dióhéj-élettan, melyet valaki teratómaszerűen összerázott. Hogy lehetne ebből a zagyvaságból egy kilátófélére jutni? – Az életnek van persze egy csodálatosabb jelensége – kezdtem –, mint a belsőtér állandóságának, mondjuk úgy, biológiai egyéniségünknek megőrzése. Az, amit az itteni munka s minden iskola munkája táplálni, irányítani igyekszik. – No mi? – néztem rájuk, figyelemfölkeltésül inkább, hisz arra, hogy ők mondják ki, úgysem számíthattam. – A fejlődés. – S ahogy színésziesen kimondtam, a nyert csöndben maszkká vált arcom mögött kedves szavaim és eszméim lökdösődtek, mint növésterv emberrakéta, a képességek belépése, megkínálása, az erkölcs biológiai gyökere, hogy melyikük legyen az új, fölfelétörő beszédhullám vezérszólama. Végül is a legősibbe vágtam bele, abba, amely mint hatodikos diákot, amikor természetrajztanárunk a Műveltség könyvtár vastag köteteire kényszerített, mint biogenetikai alaptörvény ragadt bennem: hogy a magzat fejlődése a fajfejlődés rövidített megismétlése. – Az ember azzal, hogy megfogant, iszonyú sebességű, de egyre lassuló utazásra váltott jegyet, amely alatt, a magzati lét első hónapjában, évszázmilliókat, majd évmilliókat száguld át (mint Tamási Jégtörő Mátyás-a – böktem közben Sellye felé) hal, béka, emlős ősei létére emlékezőn, s ez a száguldás a születés után is folytatódott, hisz ha csak a beszédet nézzük, az út az első állati hangtól az értelmes beszédig, amelyet a kisded egy év alatt megtesz, a legkurtább becslés szerint is évtízezredekbe került. A nevelés, majd később a tanítás voltaképp a történeti fejlődés évezredein vezeti végig a gyermeket, annak, amit közben szerzett, a lényegét igyekszik átadni. Én tán túlzok is, vetettem közbe, e történeti újrautaztatás közben. Hisz ha rajtam állna, még a matematikát s természettudományt is mint az ismeretek szerzésének történetét mondanám el; hogy az emberiség hogy jutott hozzájuk, s mire használta föl. Ezen volt is egy kis vitánk Sellye tanár úrral. Ő, aki olyan szemléletes történelemórákat ad… – S itt elmondtam kettőnk felfogása közt a különbséget, úgy persze, hogy a hallgatók ítélete inkább tanáruk világépülete javára dönthessen.

– Ez az utazás az évmilliókban s évezredekben – tértem vissza a magaméra –, természetesen nem öncélú valami, nem kéjutazás, s akinek módja van születéstől a halálig kéjutazásként menni végig rajta, rendesen megcsömörlik tőle. Az utassal szembejön már gyerekkorától kezdve a társadalom, s igyekszik őt a maga rendjébe, munkafelosztásába besorolni. Már az iskola is egy kicsiny közösség, s ha nem mindig osztja is olyan gazdagon a szerepeket, mint Apáczai-telep, társadalmi szerepünkre készít elő, s nemcsak a történeti újraélés, helyünk történeti megértetése folyik benne (ezt nevezem én műveltségnek), hanem hosszú éveken át a pályaválasztás is, rakétaként kibontakozó képességeink megkínálása (ugrott be egyszerre kettő is a visszanyomott vezérszavak közül) a nekik való táplálékkal, majd a választás során s utána: a képzettség megszerzése, ami lehetővé teszi, hogy a társadalomban szerepet vállaljatok. Ahogy az utazás sebessége lankad, az emberben megvan a hajlam, hogy ezt a szerepet végállomásnak tekintse, azért jó az olyan foglalkozás – a tanári például –, amely ezt a megállapodást nemigen tűri el, megbünteti. Én is azért álltam be – engedtem meg egy kis nevetést – őszülő fejjel óraadónak, hogy a fiatal agyak sebességét az útiélmények újraélésében, kibővítésében magamra kényszerítsem.

De a „rakéta” s a „képességek belépése” után a biológiai erkölcs is föl akart szólalni. Arra tértem át, mi irányítja (vezértestek, belső elválasztás) az első sejtosztástól a pubertásig a fejlődést, s hogy az kezdetben (az évmilliós száguldás közben) teljesen automatikus, s csak a sebesség csillapodásával jelentkezik benne egy új valami, termékeny bizonytalanság, habozás, amit választásnak lehetne nevezni. Van olyan filozófia, amely erre a képességünkre épít, s az akaratszabadság hitét támasztja föl. S ezt mint az emberi öntudat válaszát a természettudomány bizonyára téves szuggesztiójára, hogy a világ s benne mi magunk is fölhúzott s lejáró óragépek vagyunk, túlzásaiban is üdítőnek kell tartanunk. A választás valójában a fejlődés kényszerűségek közé falazott vívmánya, melyet gyerekkorban az utazás automatizmusa, később a sebesség lankadása, a szervezetünkbe gyűlő élethamu korlátoz, de épp ezekben az években, amikor a serdüléssel a testi fejlődés nagyjából lezárult, s az előretörő sebesség még megvan, és célt keres, aránylag a legszélesebb. Én legalább vitatkoztam Móricz Zsigmonddal, ki az Életem regényé-ben azt mondja, hogy vele tizenkét éves koráig minden megtörtént, ami a későbbiekre fontos volt; engem, úgy érzem, az ifjúságom teremtett meg, a tizennégy-huszonnégy, szorosabban a tizennyolc-huszonegy közé eső évek. S ha erkölcsön azt a fejlődésirányító ösztönzést értjük (a biológiai erkölcs is kiugrott), amely a testi érés befejeződése után a választás útján valami többet akar az emberből kihozni, akkor az erkölcsiség mozgáslehetősége, s természetesen a veszélye is magukban (ez a maguk, a bizalmaskodó tegezés elvetése, az emelkedés jele volt) a legnagyobb, s áldhatják a sorsuk, hogy háború és béke véletlene szabadságukat, ahogy mondani szokás, ilyen ózondús levegőbe rakta.

Úgy éreztem, kirúgom magam abból az ismeretterjesztő posványból, amelybe előadásom elején keveredtem, s hogy a mellettem álló tanár tanítványai, akik nemegyszer értek hasonló kilátóra, engem is követnek, s látják (ez a hiúság hangja volt), hogy másféle kilátók is vannak, tán magasabbak is. Befejezésül ezen a fogalmi nyelven, de valami líraibbat, mélyebb visszhangot verőt szerettem volna mondani nekik.

– A szerelemről! – néztem a hosszú hajú Asta várakozástól csillogó szemébe. – S a harmónia? – kérdeztem. Az az állandóság, amit a milieu intérieur olyan bonyolult berendezésekkel igyekszik biztosítani? Mi a neve, mechanizmusa, ennek az állandóságra törekvésnek a fejlődésben? Tudják, hogy a megtermékenyülő petesejt a felére csökkenti az öröklés anyagát hordó kromoszómák számát, s ugyanannyit vesz fel az ondósejtből. Mintha két kockavető hengerből egyenlő mennyiségű kockákat öntenének össze, s ezekből a génjeinkben összezárt tulajdonságainkból kell felépítenünk az egyéniségünket. Mit jelent ez? Hogy az ember mint biológiai feladat nyomul a világba. Ez a feladat annál nehezebb, minél összeférhetetlenebbek az összeöntött gének, s szüleink nemcsak egymás közt torzsalkodnak, hanem mibennünk is. Én például, bevallom, máig sem tudtam anyám lobbanékonyságát s apám bölcs derűjét harmonikus egységben összehozni. Ahogy itt egyikük-másikuknak a szemébe nézek (s itt az Éváéba néztem) úgy érzem, előrébb járnak már ebben, mint én negyvenöt évemmel. – S hogy a nevetést megtoroljam. – A nehezebben megoldható feladatnak, ha mégis megoldják, természetesen meglepőbb lehet az eredménye, vagy ha nem is oldjuk meg, a küzdelem… – Ezt a mondatot nem fejeztem be, magamat hagytam ott felettük állítmányául. – Persze az a kockavetés, amelyről beszéltünk, tán mégsem olyan mechanikai véletlen – mondtam egy kis szünet után, a hangom leeresztve, mint aki most már igazán befejezi, s csak egy vigasztaló tényt akar zárókőül tűzni. – A szerelmet például alig lehet másképp elképzelni, mint a természet előrelátását, hogy a harmónia lehetőségét magukba záró kockákat dobjon össze. Úgyhogy a regények, amelyek a szerelem győzelméről vagy a szerelmen vett erőszak bűnhődéséről szólnak, tán nem is olyan haszontalan kitalálások, megszívlelendő biológiai érdek szól belőlük.

Amire a homályos teremből kiértünk, már ott kinn is sötétedni kezdett; a kisemberből kicsikart elmélkedésnek jó másfél órát kellett tartania. – Nehogy itthagyjon a kocsink – nézett Kecskeméti a beszürkült ég után az órájára. – Már itt is kell lenniük. – Kiállítottam Nyestét az országútra – nyugtatta meg Sellye –, hogy ne kelljen sokat dudálniuk. Addig tán üljünk le ide, az erkélyre – vezetett vissza a pitvarba, hol Makra várt a csalétkével, s egy padkát meg egy fejőzsámolyt szabadított ki hármunk számára a délutáni állatetetés darás kosarai, itató edényei alól. Az a tíz-tizenkét fiatal azonban, aki kitartott velünk, nem akart elszéledni, csak a púpos kapott fel az orvos fia elé a biciklire; a többiek ott őgyelegtek tovább az udvaron. – Hát maguk nem mennek még? – szólítottam meg a helyemről a közelben rakosgató Évát. – Az időnkből kitelik – mondta mosolyogva. Nyilván meg akarták várni az autót s kikísérni az országútra. – Tán énekelhetnének? – szólt oda Sellye félhangon Évának. Az, mint a kotlós, minden hallható szó nélkül szedte össze őgyelgő tyúkalját, s húzódott velük a tanyaudvar eperfája alá. Ott helyezkedtek el a favágó tönkön, szecskavágón, a legtöbben fölvetett s átfogott térdekkel a földön, önkéntelen érzékkel, hogy a lomb alá bújt, összesötétedő csoport hangulatos foltot adjon, s az ének a legkellemesebb távolságból érjen a fülünkbe. Inkább az összedugott fejek, mint Éva s a fiúk hangja jelezte a gyors tanácskozást s a választott ének készülődését a karrá delejeződő csoportban. Bátortalanul indult, mintha csak maguknak dúdolnának. „Amott legel, amott legel, amott legel (csak harmadszorra értettem meg a szót is a hangban) két pejcsikó magában.” Az már az első sorból is kiderült, hogy az énekben a lányok a vezetők. Éva a többivel szembe guggolva a szájával dirigálta a tempót s erősséget, de a zümmögő férfihangok fölé nem az ő altja, hanem Asta szopránja emelkedett fényes körvonallal. „Mind a hatnak, mind a hatnak rézbéklyóban a lába… Gyere babám, gyere (itt a férfimellek is beledobták maguk az énekbe), térítsük be a csikót. Reszeljük le, reszeljük le a lábáról a béklyót.”

A párokat néztem, Dobsa Évával szemben a fának támaszkodva állt. Téchy a földről pillantott föl, a tönkről szinte fölemelkedő, a hangja után egyenesedő Astára. Vajon mire fordítódik le bennük s a többiekben a szöveg szimbolizmusa, a rézbéklyó, amit a daljáték szabadságában a maguk ösztöneiről verhetnek le? Nem ismertem ezt az éneket, s a Csitári hegyek-re fölkészült fülem (mely az utóbbi években a Kodály–Bartók gyűjtés hívei közt valóságos nemzeti dallá lett) megnyerten szívta az eperfaalji hangulatot, mely mintha az írót is kellemesen meglepő újdonságnak ható s a messze múltból jövő „térítsük be” igéből folyt volna széjjel az udvaron. – Úgy látom, Éva is a segédtanáraid egyike – súgtam oda Sellyének, mialatt az alkalmi kar a megidézett kép elcsengését élvezte, hogy aztán a fejek megint összeboruljanak. – A Kodály-gyűjtésben professzor – súgta vissza Sellye. A tanakodás most hosszabb volt, s úgy látszik, a fiúk javasoltak, Éva csak mérlegelt. – „Magas kősziklának oldalában nyílik / A szerelem orvosság / Ki az én szívemet gyenge szemeimet Mindenkor megnyitja.” A magas hangok jó alkalmat adtak rögtön az elején az Astáénak, hogy a többiekét az ő szökőkút ezüstjének a szétfolyó barna hullámává tegye. – Ez a hang ebből a leányból! – adtam Sellye tudtára is csodálkozásomat. Volt valami zaklatott, hisztérikus a megjelenésiben, s ebben a szép, tiszta hangban mintha az igazi lelke mentette volna magát a rámúmiázódott zavarból. „Aki a szerelmet soha nem próbálta / Csak álomnak állítja” – védte Sellye a gyönyörű zárósort az én suttogásom s a maga válasza közt. – Kerül ki őbelőle más ilyen váratlan is… Most valamit kánonban – szólt oda az elhallgatóknak. Kánonon nyilván több hangot értett, s látszott, hogy mint botfülű ember, semmire sem volt olyan büszke, mint a gyerekei énekére. – Felszállott – javasolta a fa alatt valaki. – Ahhoz egy kicsit kevesen vagyunk – mondta Éva. De némi tanakodás, hangosztás után mégiscsak nekivágtak. „Fölszállott a páva a vármegye-házra.” Melyik Ady kötetben olvastam először? futotta be szívem a negyedszázadot, mely alatt a nagy forradalmi vers mottójaként megismert két népdalsor ezeknek az akkor még meg sem született éneklőknek a szájára ért. – A! – ütötte fel Kecskeméti a mutatóujját. – Mintha dudálnának. – De már jött is, mint a szárnyat növesztett nyugodtság Nyeste a biciklijén. – Azt kérik, tessenek sietni – fordult a pitvar elé, keleti mosollyal a rábízott sürgetés fölött. S már fordult is visszafelé, lecsendesíteni a dudálókat.

A bekötő úton Sellyéhez szegődtem. Mögöttünk Kecskeméti beszélt Téchynek valami gyékényről, hogy mikor fedje be vele az üvegházat. A fiatalok az út másik felére húzódtak, s csomóba verődve tartották a lépést velünk. Nyeste nyilván visszatért: a duda már csak időnként adott le egy-egy halk, inkább üdvözlő, mint siettető jelet. A kis csoport inkább poroszkált, mint lépdelt, tartóztattuk a bennünk kerengő énekszót, az éppen lezárt napot. Olyan témát kerestem, amely egymást zaklató agyunk egész napi pedagogizálása után, a szívünk is közelebb hozhatja: – Ez a te kolléganőd – kérdeztem –, csak az angolban segít? – Ki? Bánkiné? – ijedt föl az a maga álmodozásából, s ahogy holdfényes arcát rám fordította, mintha egy kis ellenséges készenlét is támadt volna rajta. A férj neve is, melyet most hallottam először, mint valaminek a tagadása villant föl közöttünk pengeként. Arcom ártatlansága győzte meg vagy az önuralom-billenés volt rövid: érdekeltségét legföllebb beszédének fokozott fesztelensége árulta el. – Segít ő mindenben! Most is egy csomag dolgozattal biciklizett haza. Amíg én az egyik csoporttal vagyok, ő a másikkal foglalkozik – próbált a gyöngéd képről, a hazabicikliző asszony sziluettjéről a szakmai felvilágosításhoz visszatérni. – Idén a matematika is csaknem teljesen rámaradt! – tette hozzá, mintha egy szakfelügyelőt kellene megnyugtatnia beosztottja teljesítménye felől; a tárgyilagosnak szánt hangot azonban az elárulkozó lelkesedés tette elevenné. – A matematika is? – kérdeztem én meglepett felismeréssel, mert hisz a megcsodált algebra-feladatokon csakugyan, mintha finomabb vonások végezték volna a javítást. – Tavaly a vizsga előtt, számtan korrepetálásnál derült ki, hogy milyen jól és szívesen tanítja. A matematika tanárnője – a Szionban végzett – meg is haragudott, amért angolra ment. Csodálatos érzéke van a matematikához. Én bevallom, utálom. Merő tautológia. Hogy a jobb oldalon ugyanaz álljon, mint a balon. Átalakítás! Ha esetleg úgy, ahogy te mondod: hogy mit jelentett az emberiség történetében. De őt épp ez vonzza, ez a gyerekjáték.

– Ezért is tudja játékként tanítani – adtam a szót az elragadtatása alá. A füzetekben már föltűnt. – Ugye – örült meg ő. – Nemcsak a törteket egyszerűsíti, mindent, amit megért. Ilyen az agya. – Igen, a lényében is van valami áttetsző – mondtam én. – Még az elevensége is: áttetsző tűz. Sellyét tán a „tűz” szó ijesztette meg, tán a maga elárult lelkesedése, csak annyit mondott. – A gyerekek szeretik. – Én pedig a szökésére gondoltam, a tűz lobbanására, ami az apácaöltözetet leégette róla s a férj visszatérésére. Milyen lobbot vet akkor ez a csendes, idilli szerelem.

Az autósokban volt egy kis szesz, különösen a kísérőben, aki már leszállt a sofőr mellől, s Nyestével huzakodott. Minket is lármásan fogadott, szemrehányással előbb, mintha megvárakoztattuk volna, aztán kötekedő barátsággal. – Persze, ahol ilyen szép lányok tartóztatják az embert. Majd megmondom a feleségének, Kecskeméti úr. Ezért hordja maga ide a keretet. – Az idétlen tréfa még jobban meggyorsította a búcsút, mint Kajári úr figyelmeztetése, hogy a családja nyugtalan, ha késik, nem biztonságos az út. Ahogy a fülkében elhelyezkedtünk mellette, a reggeli barátság megújítására, Pestről próbáltam kérdezni. – Én csak a Lehel tér környékét láttam – mondta Kajári úr, akit az ital s a vezetés óvatossá, szófukarrá tett. Tatarozgatják a romjaikat. – Egy feketepiac az egész város – kiabálta be a kísérő, inkább csak kitalálva, miről van szó. – Látom, eladta a madarait – szólt oda Kecskeméti is a barátság kedvéért Kajárinak. – El lehetett volna kétszer annyit – mondta az. A kísérő a részegek divinációjával ezt is kitalálta. Vittem én is egy kacsát, privátim – hajolt be Kecskemétihez a fülke kisablakán. Egy kis ruhát akartam cserélni. Hát nem megdöglött. Pont Üllőre. Belefulladt a hájába. Gondolhatják, én azért levágtam. A vére éppen hogy folydogált. Azt gondolja, nem vették meg? Meg az éhesek, három gatyát meg egy inget kaptam érte. – Pakolj vissza a helyedre, mert még leveszekszel – szólt hátra Kajári. S nagyobb nyomaték kedvéért meg is állt, amíg visszakapaszkodott az üres ketrecek közé. Hát ha nem volna ez a feketézés – ütötte helyre a vezető egy kis közgazdasági elmélkedéssel a rossz benyomást, amit a döglötten eladott kacsa az utasaira tehetett –, tán meg sem tudna indulni az élet. Egy asszonyt hoztam Békéscsabáig, malacért jött a nénjéhez. Az ő falujukban egy szem sem maradt. Valahonnét Nógrádból jött. – Hát igen, a magánkezdeményezés – böffent egyet Kecskeméti, szokása szerint rám bízva a mondat második felét –, hogy a sok megbolygatott élet, csoda, hogy igyekszik, mint a hangya helyreállítani a megszokottat. – Igen – dobtam be én a magamét. – Amit tudunk, azt helyreállítjuk. Most látszik, hogy a tudás az igazi vagyon. Az teremti újjá az elpusztultat. – Hátha a malacnevelést felejtettük volna el – értette meg Kecskeméti (nagyobb baj lenne, minthogy a disznókat elvitték, leszúrták). – Ezért lovagolok én a tanuláson, örültem meg a félmondatának. Ha új, gazdagabb országot akarunk, a tudást kell gyarapítanunk. A jóra való igényt.

A beállt csöndben csak az autó s az este súrlódása s a kísérő dúdolásba haló kántálása hallatszott. De én summázni szerettem volna, ami a szívemben, agyamban a mai nap összegyűlt. – Ezért vagyok hálás, hogy erre az Apáczai-telepre a figyelmem fölhívtad. Amit ez a Sellye a Karolájával megcsinált, nagyobb dolog, mintha egy erőművet építettek volna ajándékba az országnak. Ha miniszter lennék, intézményesíteném, mintaiskolát csinálnék belőle. Itt nemcsak új módszert tanulhatnának, de azt is, hogy kell az iskolába az egész életet behozni. – A minisztereknek nem szokott ilyenre gondjuk lenni – nevetett Kecskeméti. A gyerekek végeznek, elszívja őket az igazi iskola – szánta rá a száját némi szünet után –, Sellye meg vagy beáll tantervlebonyolító automatának – háborogtam én. – Vagy itt marad a sánta lábával s az anyjával parasztnak – fejezte be ő. De az eredményt valahogy mégiscsak konzerválni kellene – nyeltem én le ez előtt a cinikus jövőbelátás előtt a csodálkozásomat –, ha így látod, mért rázatod a rossz gyomrod, s hordod ide a keretet, palántát. – Te mondtad, hogy amit tudunk – bökte bele a féksivításba, megint csak elhagyva, hogy az hasznosítani igyekszik valahol magát… Egy parasztszekér döcögött előttünk. – Ezeket mikor fogják megtanítani – jelezte Kajári, egy kis káromkodás után, hogy követte a beszélgetést a kivilágításra. – Pedig tudják, hogy lámpát kell gyújtani – célzott Kecskeméti a tételemre, hogy a tudott dolgok rekonstruálják magukat.

Én azon tűnődtem, hogy meg kéne írni ezt a napot; Iskola Kakaskúton, ez lehetne a címe. Ha a Sellye iskoláját szétverik is, a modellje maradjon meg az emlékezetekben. A Válasz tán közölné. – Hát igen, a tanulás – fordult ki Kecskemétiből váratlanul a csendben forgatott gondolat. Mi is ezen vagyunk gondban a lányommal. Az érettségiig megvolt az út. De hogy tovább? A feleségem Angliába akarja küldeni. Ott van valami híres kertésziskola, meg angolul is megtanul közben. Én… – hallgatott el, tűnődve, hogy váltsa érvre az ellenkezését. – Azért, mert megvan a kert, nem vagyok meggyőződve (hogy a pálya neki való-e, egészítettem ki magamban). Meg ki tudja (megmarad-e a kert is, s akkor meglesz a képzettség s az üzem, amelyért kitanulta, más kézbe kerül). Angolul itthon is megtanulhat – közelítette meg végül az ellenkezés magját, hogy nem szívesen engedi ki, a neki legdrágábbat az országból. – S ő? – kérdeztem én, a hátsó padsorból felém tartó lány, az elátkozott hercegkisasszony mosolyát magam elé idézve: – Ő a legszívesebben diáklány maradna. Ha tudnám, hogy Németh tanár úr itt marad jövőre, a legszívesebben újra beiratkoznék a nyolcadikba… A hetedikeseknek olyasmit mondtál, hogy jövőre egy nyolcórás tárgyat csinálsz a magyarból, történelemből. – Na, az azért túlzás lenne – rejtettem el én a zavarom s örömem egy elnézést mutató nevetésben. – Hát igen. Végül is lesz, amit az anyja akar – merült ő vissza a korábbi hallgatásba.

Én a beállt csöndben a közeledő város gyér fényeibe vesztettem a szemem, s a katedra előtti jelenetet próbáltam az előszivárgó részletekből egybeállítani – a kék szájszélből, a különös mosolyból, amelyben a boldogságvágy mintha messziről eredő, alkati szomorúságból sugározna föl (amelyet a kis diáklány védett életében meg sem szerezhetett), a pirulásból, amellyel a házszámot bemondta s a kék arc szeplői mögött úgy futott szét, mint egy elárult titok. Az öreg emberi remény, amelyet ott azonnal elnyomtam, most mint megengedett ábránd állította össze a mellette szóló jeleket, hogy mért akart a francia tanfolyamra járni, mért ült ott olyan magányosan, mért sétált fiú nélkül a folyosón, a salátahozás, a meghívás hozzájuk. Ezt a szép napot is ő szerezte, ő beszélt rólam az apjának, ő közvetítette a meghívást, tán az apját is ő emlékeztette. No tessék, a pedagógust, a „tervhalmozót” utaztattam, s Sellye és Karola, a négy fiatal, az eperfa alól áradó énekszó, a pedagógiai éroszba keveredő szerelem, az fertőzött meg, s a szívem kér a Bercsényi utcai agglegény magánytól valami hasonlót: De meg is érkeztünk már, a teherautó mielőtt megállt volna, hogy letegyen, nagy ébresztő berregések közt lassacskán megfordult.