UtószóNemes Nagy Ágnes verseinek összegyűjtött kötete két részből tevődött össze. Pontosan olyan, mint egy fele részben széthajtott könyv. Első fele azokat a verseket tartalmazza, amelyeket a költő a legutóbbi gyűjteményes kötetében, A Föld emlékeiben publikált. Legföljebb a régi kötetekből, főleg a Kettős világban (1946) című első kiadásból később elhagyott néhány versét tettük vissza egykori helyére; meghagytuk azonban azt a csúsztatást, azt az átalakítást, melyben a Kettős világban Napló részét később keletkezett versekkel töltötte fel. Ilyen például az Ész, a Lidérc és a Bosszú című vers, amely nem keletkezhetett előbb, mint 1960 körül.* A későbbi kötetekhez lényegében nem nyúltunk hozzá; legföljebb a Szobrokat vittem című vers kéziratának túlsó oldalán, a hagyatékban megtalált vers második strófájával egészítettük ki, amely éppúgy egzisztenciális értékű, mint a magában álló; hozzátettük az 1956 végén kelt Flotta című verset, mely eddig közölhetetlen volt; továbbá mellé iktattunk az Ekhnáton-sorozathoz egy ugyan megjegyzés értékű, ám mégis jellegzetes kétsorost Nofretétéről Szerelem címmel*; végül két első fejezettel kibővítettük a Mihályfalvi kaland című elbeszélő költeményt, úgy hogy az végül négy részből áll. Nemes Nagy Ágnes ismert, jellegzetes lírája ennyi volna; ha A Föld emlékei után nem következne egy csaknem hasonló terjedelmű Függelék, amely részben gazdagítja, részben új vonásokkal alakítja a költő eddig ismert arcát. Gyerekverseit, melyek szintúgy jellegzetesek, és más arcát is megmutatják, ez a kötet – nyomatékkal hangsúlyozzuk – nem tartalmazza. Ez az arc kezdetben az alanyi líraiságból kisejlő, bár eszmeiségre, gondolatiságra törekszik, a létezés fő kérdéseire koncentrál (lásd A halottak, A kín formái, a Hadijelvény, Az ismeret, a Kettős világban, A szabadsághoz című verseket), mintegy félig idézve: földmérőként pontos barázdán kívánva csillagokba lépni a nyíri tájat. Majd az új, a csaknem tízévnyi kényszerű hallgatás utáni kötetben (Rákosi-kor!), a Szárazvillámban (1957) háttérbe szorul a közvetlen líraiságnak megszokott gyakorlata, és a meghatározó versekben tárgyiasult, méghozzá több fonatú, a különböző motívumokat zárásul egybecsomózó verskoncepciókban, úgynevezett objektív lírában jelenik meg a hűtötten is forró személyes élmény. Lásd a kötet minőségét kiemelő Trisztán és Izolda, a Patak, a Balaton, a Villamos, a Paradicsomkert című többszálú, de egyetlen létérzést szuggeráló verseket. Bennük a költői kifejezés már projiciáló, nem direkt, hanem T. S. Eliot szavával szólva: a költő létrehoz valami „objektív korrelatívot”, a szimbólumtól némileg eltérő tárgyi megfelelőt, mintegy kerülő úton felkelteni, szuggerálni a közvetlen, a vallomásba nem foglalt (nem foglalható) lírait és alanyit. A belső tartalmaknak áttételes, magasabb foglalatát. A költő kifejezés- és eszmemenetét rajzolva, a Napforduló című kötetben (1969) Nemes Nagy Ágnes megint valamelyest továbblép, és ambivalenciával teli élményeit egybefogva megírja az el-amarnai kultúra ürügyén Ekhnáton-sorozatát (íme a jellegzetes objektív korrelatív módszer), valamint a Ház a hegyoldalon című titokzatos létdrámát. Az áttétel ezekben a legmélyebb, a legfilozofikusabb, annak ellenére, hogy a több mint háromezer éves, egy istent teremtő fáraó alakját idézve, a tüzelő tankokkal és a hegyomlásszerű földre zuhanással ott van 1956 emléke (Ekhnáton éjszakája), a filozofikus látomás mellett, a filozófiai összefoglaló képzet mellett az élményi látvány burkolt konkrétuma. Az objektiválás anyagszerű és egyben legmélyebb gondolati szintje a szakralitás szuggesztiója. De hogy Nemes Nagy Ágnes sokfelől megközelíthető lírai jegyeit egyetlen szálból kiindulva tovább bogozzuk, hadd jelezzük a végső lépést, mely a Között című kötetben (1981) már meghatározóan jelen van, és A Föld emlékeivel (1985) teljesedik ki. Ez az élmény alapú objektív korrelatívnak a letűnése vagy inkább végső átalakítása: a prózaverseknek úgynevezett inperszonifikáltsága, vagyis olyan létezést hordozó valóságoknak feltárása, amelyeknek áttételesen sem rajzolhatók meg konkrét alanyi jellegük. Líraiak, de személyességük belerejtett; líraiak, de csupán a létezés, a mindnyájunkban jelen levő létérzet nyomán teremnek költészetté. Mintegy az idő és a tér örökös vektorai következtében. A költő prózaverseiről beszélek. Az Egy pályaudvar átalakításától kezdve Az utca arányain át a Villamos-végállomáson, a Múzeumi sétán, a Teraszos tájképen át A Föld emlékeiig. Az alanyi filozofikusságtól kezdve Nemes Nagy Ágnes lírája a rejtett személyességgel hirdetett objektiváláson át – és teljességgel közömbös, hogy másként és némileg más fogalmakkal írják körül az objektiváló tendenciát a nyugati költők – eljut az inperszonifikálásig, a létezés olyan személyestől független megtapintásáig, amely talán filozofikus lírája csúcsának tekinthető. Igen, de lírájának eddig rejtett, másik könyve, az Összegyűjtött versek-kötet csaknem fele részében felsejlő másik arca vajon hogyan, miként illeszkedik az előzőkhöz? A Föld emlékei a Függelékhez? Igaz, könnyű elmondanunk, hogy A távozó című általunk önkényesen megnevezett rész A Föld emlékei utáni végső korszakának verseit tartalmazza; olyan létfilozófiai remekléseket, mint az Istenről (Hiánybetegségeink legnagyobbika) című vers, olyan létezést megrendítő pillanatokról, mint a Megölelem az évszakot, Én láttam ezt, Bizony, bizony, egy tó van odafenn, A kertben, valamint a már rettenetes betegsége alatt írt A távozó, és a környékén keletkezett versek. Költészetének ez az eddigiekkel azonos befejezése. Ugyancsak problémátlan a Fiatalkori versek általunk válogatott gyűjteménye, amely 1939-től, vagyis 17 éves korától 24 éves koráig ad képet költői alakulásáról, s mely kétségtelenül érdekes és jellemző jegyeket, később kialakuló képzeteinek, motívumainak tapogatózva felsejlő jelenlétét kínálja. Ezt minden jelentékeny költő úgynevezett Függeléke tartalmazza. (Csak zárójelben mondom: Babits egyenesen nehezményezi, hogy Vörösmarty zsengéivel Halász Gábor nem eszerint járt el, függelék helyett az igazi mű elé odaillesztette a fiatalkori próbálkozásokat; József Attilával kapcsolatban pedig egyenesen filológiai bűn korai verseit, a Juhász Gyula- és a Kassák-utánzatokat folyamatos időrendben, egyvégtében közölni, s nem, mint az Ady-kötetben a zsengéket, hátratenni.) Nemes Nagy Ágnessel kapcsolatban is jogos a megmaradt végső verseket külön tenni, majd legutoljára közölni fiatalkori verseinek válogatott gyűjteményét, amely egy kézzel írt füzetben birtokunkban van, s amely füzet datálva van, és csaknem tízéves korától kezdődik. Más, és képtelenül nehéz kérdés, hogy az „összegyűjtött versek” kapcsán bele lehet-e tenni a Függelékbe A Kettős világban idején írt versek (1944–1946) című részt, amelynek anyagát annak idején kihagyta; ugyancsak dubiózusnak tekinthető, A második kézzel írt füzetből (1947–1960) című Függelék-rész, melynek verseit sem a Szárazvillámba, sem a Napfordulóba a költő nem vette bele. Még képtelenebb a hagyatékban később megtalált A barna noteszból (1958–1960) a A szürke noteszból (1961) , valamint A fehér noteszból (1962) publikálása. Jogos-e a jelentéktelen külsejű, gyakran ceruzával írt füzetekből olykor aggályos gonddal kisilabizálva megörökíteni azt, amit a költő vagy elfelejtett – az is előfordulhatott –vagy esze ágában sem volt nyilvánosságra hozni. És kivált aggályosnak tűnhet a publikálás, mert ezek a versek a legteljesebb mértékig alanyiak, mintha egy más, sebtében, indulatokkal, kétségbeeséssel ránduló kéz írta volna őket a spontaneitás gyakori, zseniális felvillanásával. Mégpedig költészetének abban a korszakában, amikor a Napfordulóban, (emlékezzünk csak: 1957–1969) már a maga objektiváló lírájának eredményeit teremtette meg. Jogom volt-e vajon ezeket az alanyi füzeteket, ezt a más arcú Nemes Nagy-lírát publikálni? Igen, joggal kérdezheti az olvasó: jogom volt-e? De jogos-e, kérdezem én, Nemes Nagy Ágnes lírájának egy terjedelmes és vitathatatlan költői értékekkel gazdag részét egyszerűen megsemmisíteni? Megsemmisíteni azért, mert az eddigi költői gyakorlatától, tendenciájától ezek a kész versek vagy akár pillanatnyi, olykor töredékes megfigyelések – egyikük-másikuk villám erejű – lírájától eltérnek? De vajon minden pillanat szülte spontaneitás mellett a költői tendencia, a hang, a szóval való bánni tudás egyneműsége nem jellegzetessége-e akár az objektiváló, akár az alanyi verseinek? Vajon a Függelékbe tett Beszéd című vers nem sajátosan az ő beszéde?
És versének spontaneitása nem önmagába harapó megállapítása-e? Nem contradictio in adiecto?
Különösen, hogy a háromsoros feletti ötsoros megjegyzésben így beszél:
A Függelék három részében, A barna noteszból, a A szürke noteszból és a A fehér noteszból kétségbeesett, dúlt állapotában bizony jelen van a költőkre nézve többnyire természetes exhibíció – még ha tudatossága és szikrázó tehetsége remekléseket hoz is létre spontánul. Olykor kész versek helyett töredékes, fél kézzel odadobott remekléseket, melyeknek, ismétlem, hol a kétségbeesés, hol az indulat a pillanatnyi szülőanyja. Kitűnik tehát a füzetekből, a noteszokból, hogy sebesülése mélyebb, és jó darabig csaknem gyógyíthatatlan volt. Nem akcidentális volt, hanem alkati. Minden sérelemre, megaláztatásra eleve felindult, még ha csupán képzelte, hogy sérteni vagy megalázni akarják. És ha a nyomorító társadalmi-politikai viszonyokat tekintetbe veszem, az évtizedekig tartó szegénységet, a fordításokkal való munka csaknem állandó kényszerét, az irodalmi mellőzést, mely csak utolsó éveiben változott meg, bizony volt oka mindenféle érzékenységre. Végezetül van a Függelékben néhány olyan verse, amely A Föld emlékeiből kiütközik, amely inkább a gyerekversek tónusán érzékelhető. De ott van a Chansonok 1-ben és a Chansonok 2-ben, az Apollinaire-utánzatban, de mondhatnám a Betét-dal vagy a Kakas címűben is. Tudott írni játékosan, örömmel írt játékból is. Még ha az élet minduntalan drámai szituációkba szorította is, kívánta a szellemi tornát, olykor nemcsak élvezetből – fantasztikus volt az örömképessége –, hanem feledésből is. Intellektusa ellenpontozott volt, korántsem egyirányú, egynemű, mint Pilinszkyé. Az ötvenes évek legszörnyűbb korszakában tele voltunk olyan csinált rímjátékokkal, melyeknek tartalmát nem, csak a persziflált személy nevét írtuk ki, meg a letakart szöveg végén a kötelező versformát és a rímeket. Ezeket a játékokat elsősorban ő kezdeményezte, s rendszerint Kálnoky, Jékely, Lator László és Szabó Magda vett részt benne, meg alkalmilag Lakatos István, Székely Magda, Tóth Judit. Egykor Vas István is. Tapasztalnom kellett, amit persze tudni lehetett, hogy a legtöbb költő örömmel játszik a szavakkal, szívesen gyakorolja vagy sziporkáztatja nyelv- és rímkészségét. Ez olykor feledést adó vagy fájdalmat csökkentő unaloműzés is. Élete vége felé, rettenetes operációjának kórházi napjaiban esténként olykor arra kért, hogy játsszunk együtt betűjátékot (azonos kezdőbetűs fogalmakat kellett gyűjteni, s persze mindig ő nyert) s amikor betegségének csak hetei lehettek – hogy mi vár rá pontosan tudta – Szigligeten még egybehívta ismert játszótársait egy végső „Szent István-feladványra”, s amikor a feladványt megoldotta, csak annyit mondott a megrendült társaknak: „Ez is megvolt végül, köszönöm.” De visszatérve, felmerül a kérdés, hogy bár a későbbiek során voltak versvázlatai, versjegyzetei, egy-két esetben kihagyásos versjavításai is, miért olyan tiszták, csaknem teljességgel javítatlanok a mindig is kézzel írt versei. (Sosem írt géppel.) Jellegzetes módszere volt. Születő verseit fejben írta, egyvégtében készen, még a többrészes kompozícióit is, mint például a Balatont vagy a Trisztán és Izoldát. Ezt a fejben író készséget ugyan később a rutin megszüntette, de akkor se másként, minthogy jegyzeteiben félgyártmányokat, verselemeket, motívumokat készített, egy később létrehozott versnek kvázi elnagyoltabb változatát, melyet aztán, és ez fontos: mindig tömörítve, kiélesítve tett véglegessé. Nem sok ilyen nem végleges kezdeménye van, de azért a későbbi noteszekben akad belőlük. Meghagytam őket, nemcsak azért, mert önmagában is felette érdekes költői alakításának a módszere, hanem mert elképesztő bennük az észbeli luciditásnak és az érzékletességnek az egysége a még nem kész, a később változtatott versben is. A bizonytalan kihámozás, a tétova ügyes-ügyetlen keresés prózáját, interjúit sem jellemezte. (Ez különben nagy írókra nézve sem általános – Ottlik például többszörösen újra írta, cizellálta, javítgatta, amit írt.) Nemes Nagy Ágnes viszont „készen” írt, még a szabadon készült rádióbeszélgetésekben is – igaz, jegyzetei a bizonyíték, mindig felkészülten. S bár líráját, lírai módszerét – ahogy mondtuk – új és új változatokkal módosította, az alanyiságtól a tárgyiasságig, a tárgyiasságtól a prózaversek személytelenítéséig, szüntelenül létre tudta hozni szavainak azt a kivételes egyediségét, amely nélkül, módszer ide vagy oda – Babits is erre esküszik –, nincs jelentékeny költészet.
Lengyel Balázs |