Hamutartó
|
Egy nagy üveghamutartót láttam az asztalon este, |
| fénylett súlyos, arányos teste a sík politúron, |
| s formás öble fölött emlékként szállt a dohányfüst. |
| – S távoli emlékként bomlott ki a kép: igen, egyszer |
| férfi lehettem, férfi. Szobámban sok hamutartó. |
| Nagy bútordarabok barnán terpedtek a falnál, |
| bronzkaru lámpa alatt vázában holt tuja-ágak, |
| zöldelltek, s a dohányszínű bőrfotelekben a párnák. |
| Reggel nem borzongtam a friss, kora szélbe kilépni, |
| izmos, barna kezem jól fogta a horgot, a gyeplőt, |
| s mint faliszőnyegeken, agarakkal szálltam a vadra. |
| Fényes barna lovam volt, friss vadgesztenye-színű, |
| ívelt csípőjén ritmusra feszültek az izmok, |
| dús, eleven, finom érháló remegett puha orrán, |
| s hűvös hajnalokon, mint lelket fújta a párát. |
| Rajta rohantam a hajnali ködben a rétre, kifúlva, |
| ködbeveszett ebeim kongó csaholása nyomában: |
| nyirkos dér, tapadó kesztyűk, lihegés, sürü földszag. |
| S délben nagy pihenés. Tunya, édes. Érzem, amint lágy, |
| vaddisznóbőrös heverőn elnyúlva henyélek, |
| s lógó lábam alatt csizmától koppan a semmi, |
| s estefelé mélán elnézem a kései napfény |
| messzirenyúlt, violás árnyát a narancsszínű padlón. |
| – Így, hamutartó, hűvös, füstszagu kripta, koporsó, |
| régholt hamvaimat tartod te törékeny öledben. |
|
|