Az emlék
| Gyere, s valld be, hogy nem szeretsz, |
| úgy elhiszem, hogy rég szerettél. |
| S ha érzem már, hogy elmehetsz, |
| majd megtudom, hogy itt lehettél. |
|
| Enyém leszel: enyém a kincsem, |
| mihelyt kezem közül kifolyt. |
| Valószínű, hogy semmi sincsen, |
| és csakis az van, ami volt. |
|
| Valószínű, hogy nem vagyunk, |
| s valahol messze régen éltünk, |
| nagy pálmafák közt, sós tavunk |
| meleg sekélyén mendegéltünk. |
|
| A part síkos volt, mint a szappan, |
| a napfény sárga, minta len, |
| és bent a forró rőt iszapban |
| a talpunk csúszott, meztelen. |
|
| és minden perccel nő az emlék; |
| Hagyj el! Hisz ez a szerelem, |
| ha nem leszek, Tiéd a nemrég. |
|
| Most őszi eső mossa arcom, |
| s a pillanat, mely elhagyott, |
| mint messze láng, vagy mint az arcod |
| új, tünde fénnyel felragyog. |
|
|
|