Barátom emlékére

Azt hittem, régen elfeledtelek. A lelkiismeret, de az se hosszan vetette föl néha az arcodat, különben jártam, tanultam, napoztam. Úgy laktál bennem, mint a szenvedés, mely elrejtőzik könnyű létem alján, mint boroshordóban a maradék; de tőle minden dohszagot lehel rám. Így párázik föl bennem illatod. Hogy mondjalak ki? Tollam félrerezzen; olcsó a jelző, hogy: fiús fejed, s olcsó pompás agyadról zengedeznem. Te nem szeretted szép szók mérgeit, s nem kerested hegyek közt a lankát, a lényeg vonzott, tettek, cél, erő, s egyéb ilyen nemes bizonytalanság. Ne idézd bennem ezt most konokul; a meddő játék, mint valami tábla hidd el, kitartón, s bölcsen arra int, hogy élsz, de soha ne feledd: hiába. De hogy vigyázzam én most már veled? Hajad, húsod, lakásod eltünőben, mint sérthetetlen, puszta szikla állsz a nőttető, borzongató időben.   2 Lehet, hogy tévedtem, de úgy rémlett a múltkor láttam a hozzád tartozó fiút. Egy lánnyal ment, léptük összetanult volt, ahogy szokás már, ha egy év lefut. Belémnyilallt. Azt hiszem, hogy szeretted. De azután a harag ellepett: szeretőd újat választott helyetted, mért kívánod, hogy épp én hű legyek?   3 Meggyőzhetetlen, dermedt, sérthetetlen; a távol neki nagy előnyt adott. Hiába gyötröm, tépdesem, cibálom, megfojtanám – ha nem lenne halott. 1943. július 7.