Nyári elégia
| Megint sűrűsödik a lassú felhő |
| s a virágillat fojtó, mint a bú; |
| e fűlledt, furcsa esőverte nyáron |
| az ifjúság is halálillatú. |
|
| Látod, gyümölcsünk férges lett a fákon, |
| a régi írt keresném, s mindhiába, |
| s úgy érzem már, cipőm belepte lassan |
| langyos, fehér penész, mint Indiában. |
|
| A drága pávák tolla hull a kertben, |
| a pávaszem, mint kobra, rámmered; |
| és félve lépek kőre, mint az árnyék, |
| ha néha roppan: futni nem merek. |
|
| Lézengek nagy, nedves szobákban aztán, |
| és elfelejtem minden ismerősöm, |
| üresen állok, mint a búza messze |
| az ár alatt, a poshadó mezőkön. |
|
| Valami álmos, fulladt pára kábít |
| a kerten, házon, véren átkuszó. |
| S ha néha messze zajra rettenek fel, |
| már nem tudom: vihar, vagy – ágyuszó? |
|
|
|