Lovamhoz

Pej vagy, – s családod nem hivalkodó –
de mégis szép, nemesformáju félvér,
fényes vagy, mint a görög bronzlovak
és bőröd lüktet orrodon az érnél.
A neved Ábris. És a kedvedért
csizmába járnék mindig férfimódra,
s hajnal felé, mert felkelek korán,
még ködben, átgaloppozunk Dabócra.
S szeretném Ábris, karcsú, szép nyakad
egy alkonyatkor átölelni lágyan
és futni veled megállástalan
előttünk nyúló árnyékunk nyomában.
Szeretlek Ábris! Súgom, hajtalak,
s nagyapám háza int felénk a tájon,
s a békalencsés, tikkadó patak
Erdőd alatt, a kezdődő lapályon.
Figyeld csak, Ábris, ez már itt a hegy,
must illat árad, bugyborog a hordó,
tisztásra érünk, s elcsodálkozom,
hogy hófehér lett homlokod a holdtól.
Most ágyban fekszem és rád gondolok,
és arra is, hogy amióta hordtál
úgy érzem: mélyen, bordám közt dobogsz
Ábris lovam, aki sohase voltál.
 

1942. július 13.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]