Lovamhoz
| Pej vagy, – s családod nem hivalkodó – |
| de mégis szép, nemesformáju félvér, |
| fényes vagy, mint a görög bronzlovak |
| és bőröd lüktet orrodon az érnél. |
|
| A neved Ábris. És a kedvedért |
| csizmába járnék mindig férfimódra, |
| s hajnal felé, mert felkelek korán, |
| még ködben, átgaloppozunk Dabócra. |
|
| S szeretném Ábris, karcsú, szép nyakad |
| egy alkonyatkor átölelni lágyan |
| és futni veled megállástalan |
| előttünk nyúló árnyékunk nyomában. |
|
| Szeretlek Ábris! Súgom, hajtalak, |
| s nagyapám háza int felénk a tájon, |
| s a békalencsés, tikkadó patak |
| Erdőd alatt, a kezdődő lapályon. |
|
| Figyeld csak, Ábris, ez már itt a hegy, |
| must illat árad, bugyborog a hordó, |
| tisztásra érünk, s elcsodálkozom, |
| hogy hófehér lett homlokod a holdtól. |
|
| Most ágyban fekszem és rád gondolok, |
| és arra is, hogy amióta hordtál |
| úgy érzem: mélyen, bordám közt dobogsz |
| Ábris lovam, aki sohase voltál. |
|
|
|