A szobor
A kertben párás, esti fény
és rőt levél a fán
a holt medence kőivén
vidáman áll a lány.
Hibátlan, hosszú újja közt
kis esőtócsa gyűl,
telt térdén sáros gally tapad
hajában szél fütyül.
De nagy szemének hűs, örök
derüje nem fakul,
csak áll a ködben könnyedén
és mozdulatlanul.
Bár nyílna óriásivá
a finomívü száj:
sikolts, akár az újszülött,
sikoltsd, hogy élsz, ha fáj.
1941. december 9.
[
Digitális Irodalmi Akadémia
]