Válogatás az első kézzel írt füzetből
Hajnal
| Az égbolt frissen pírkadó, |
| S gyöngyszínűek a fellegek. |
| S csodálni, mely már halkan int |
| A rét fölött kék lelke reng. |
| – A nap, a nap már feldereng, |
| És minden szinnel ó, felér, |
| Mert hófehér, jaj, hófehér! |
|
| hol megfejtődik száz titok, |
| hol nincsen bűn és nincs piszok, |
| csak fényes ég és nárciszok. |
|
Őszi hajnal
| Valami messze fény dereng fel, |
| igen, az ajtón. Már fehér. |
| Valami fütty. Vonat? Hajókürt? |
| Recseg a padló. Társzekér. |
|
| Nedves kézzel benyúl a Hajnal |
| és megsimít most. Árvaság. |
| – A régi őszök íze hol van? |
| A dús gyümölcs, a sárga fák? |
|
| Az át nem élt, vagy félig élt ősz, |
| az eljövő, vagy rég halott, |
| mondd merre van? – Kértem a Hajnalt. |
| Ő állt. Fehér volt. Hallgatott. |
|
Budapest, 1939. október 21. |
|
| Kövér gyümölcsök tarka halma |
| állt sárgalángú fák alatt |
| és sárga volt az édes alma |
| és sárga, sárga volt a nap. |
|
Vasárnap
| egy kis vékony fény után, |
| őszi, langyos, szép vasárnap, |
|
| Résen át a fény behullik: |
| menni: merre? Várni: mért? |
| sír egy csöppnyi kárminért. |
|
| Perg az óra. Légy se rezzen, |
| szú se percen. Nincs szavam. |
| Hosszú lábam lóg az ágyról |
|
|
Magány*
| Egy fényes, nyári délelőtt |
| míg szél kuszálta céltalan |
| a hullámot, s a fényeket: |
|
| Jön; félkezében táska lóg, |
| széltépte haj és sárga szem; |
| fénytől vakult vörös ködét |
| nem látja rajta senkisem. |
|
| nem hordja senki csontomat |
| nem fogja kéz, nem szívja száj, |
|
| Nem néz anyám szemem helyén, |
| reménytelen, reménytelen. |
|
Budapest, 1941. szeptember 13. |
|
Félálom
| csorogj, borits be, szédits! |
|
| Most fulladt, furcsa kéjül |
|
Budapest, 1941. október 14. |
|
Halottak napján
| Világító rőtszínű fák közt |
| nézd csak, amit most megtapintok |
| a két szemem, egyszer kifut. |
|
| A sírokon kis sárga lángok |
| s dús, bódító virág halom; |
| a szám mögött virít a fogsor |
| s lefoszlik majd a két karom. |
|
| Itt, ez a kar, ezek az ujjak, |
| az én karom, az én kezem, |
| amellyel a fatörzsbe vájva |
|
| út, fény, fák, bíbor, lila párák, |
| zöld, bűvös, gőzös illatok, |
| ősz, vér! Kínom remegve csordul; |
|
Budapest, 1941. október 20. |
|
Ha tudnád…
| Ha tudnád lomb, hogy fáj a szám ma, |
| sikoly csiklandja torkom újra: |
| piros leveled rámborulna, |
| és lágy pecséttel csöndbe zárna. |
|
| Ha tudnád, éj, a két szememben, |
| hogy forr a kín, már gőz a cseppje, |
| s mindkét szemem kiázna csendben. |
|
| Ha tudnád, ág, milyen a téboly: |
| irgalmasan agyam kiböknéd, |
| egy lila, pocsolyába löknéd, |
| s várnád, amíg párázva szétfoly. |
|
|
Az őszi tarlón
| Fekszem, s mintha kint feküdnék |
| az őszi tarlón, rőt mezőn, |
|
| Majd lezárva, ifjú-módra, |
| – hogy sziszegnek itt a fák, – |
| nincs halálosabb a földön |
|
| szele sípol csontjaimban, |
|
| Én tudom, hogy nincs reménység, |
| s nyurga vállam összecsuklik, |
|
| Fekszem szótlan, messze nyúlva, |
| s fent: óriási őszi pitypang, |
|
|
Otthon
| Kredenc, szobor, terítő és dívány, tarka párna |
| zöld kályhák, sűrű függöny, a szekrény kulcsra zárva |
| a mennyezettől földig zsúfolva mind a képek |
| és néha éjszakánként a fojtott párbeszédek |
| ebédek, tálak és por a lepkegyűjteményen |
| és a sarokban díszkönyv és árnyék gyűl keményen |
| mind fullasztók az ízek és fullasztók az álmok |
| a hosszú kék ruhámban egy este majd kiszállok |
| beteg leszek, erős tán, vagy Indiába térek |
| s mint régi képen bennem az angyalok zenélnek. |
|
A szobor
| A kertben párás, esti fény |
|
| Hibátlan, hosszú újja közt |
| telt térdén sáros gally tapad |
|
| De nagy szemének hűs, örök |
| csak áll a ködben könnyedén |
|
| sikolts, akár az újszülött, |
| sikoltsd, hogy élsz, ha fáj. |
|
|
Gyermekkorom
| Vígan rügyeznek mind a fák, |
| – zsebemben gallyat őrzök, – |
|
| A szürke, nagy gyerekkocsik, |
| s a Műegyetem nagy, vörös |
|
| s oldalt a Lágymányos felé |
|
| S oly furcsa, rosszízű e táj, |
| De jó volt első holt korom: |
|
| A múlt sebes, csak révület |
| csak az kell, ami nem volt |
| míg bölcs és fösvény nagyapám |
|
| A meg-nem-ért vidám szüret, |
| a meg-nem-látott lágy hegyek, |
| a nem-fújt, könnyü szellő, |
| a ház, és szőke nagyanyám |
|
| nem állt falak, nem élt idő, |
| minden, még nem születtem. |
|
| De szép volt első holt korom, |
| csak nézem innen, s reszketek |
|
Budapest, 1941. december 10. |
|
Nem jó
| Lágy hó, nyomom temesd be |
|
| S ha szennye szégyenét majd |
|
|
Alkonyat
| mint szédült, pörge tündér, |
|
|
Lovamhoz
| Pej vagy, – s családod nem hivalkodó – |
| de mégis szép, nemesformáju félvér, |
| fényes vagy, mint a görög bronzlovak |
| és bőröd lüktet orrodon az érnél. |
|
| A neved Ábris. És a kedvedért |
| csizmába járnék mindig férfimódra, |
| s hajnal felé, mert felkelek korán, |
| még ködben, átgaloppozunk Dabócra. |
|
| S szeretném Ábris, karcsú, szép nyakad |
| egy alkonyatkor átölelni lágyan |
| és futni veled megállástalan |
| előttünk nyúló árnyékunk nyomában. |
|
| Szeretlek Ábris! Súgom, hajtalak, |
| s nagyapám háza int felénk a tájon, |
| s a békalencsés, tikkadó patak |
| Erdőd alatt, a kezdődő lapályon. |
|
| Figyeld csak, Ábris, ez már itt a hegy, |
| must illat árad, bugyborog a hordó, |
| tisztásra érünk, s elcsodálkozom, |
| hogy hófehér lett homlokod a holdtól. |
|
| Most ágyban fekszem és rád gondolok, |
| és arra is, hogy amióta hordtál |
| úgy érzem: mélyen, bordám közt dobogsz |
| Ábris lovam, aki sohase voltál. |
|
|
Nyári elégia
| Megint sűrűsödik a lassú felhő |
| s a virágillat fojtó, mint a bú; |
| e fűlledt, furcsa esőverte nyáron |
| az ifjúság is halálillatú. |
|
| Látod, gyümölcsünk férges lett a fákon, |
| a régi írt keresném, s mindhiába, |
| s úgy érzem már, cipőm belepte lassan |
| langyos, fehér penész, mint Indiában. |
|
| A drága pávák tolla hull a kertben, |
| a pávaszem, mint kobra, rámmered; |
| és félve lépek kőre, mint az árnyék, |
| ha néha roppan: futni nem merek. |
|
| Lézengek nagy, nedves szobákban aztán, |
| és elfelejtem minden ismerősöm, |
| üresen állok, mint a búza messze |
| az ár alatt, a poshadó mezőkön. |
|
| Valami álmos, fulladt pára kábít |
| a kerten, házon, véren átkuszó. |
| S ha néha messze zajra rettenek fel, |
| már nem tudom: vihar, vagy – ágyuszó? |
|
|
Barátom emlékére
| Azt hittem, régen elfeledtelek. |
| A lelkiismeret, de az se hosszan |
| vetette föl néha az arcodat, |
| különben jártam, tanultam, napoztam. |
|
| Úgy laktál bennem, mint a szenvedés, |
| mely elrejtőzik könnyű létem alján, |
| mint boroshordóban a maradék; |
| de tőle minden dohszagot lehel rám. |
|
| Így párázik föl bennem illatod. |
| Hogy mondjalak ki? Tollam félrerezzen; |
| olcsó a jelző, hogy: fiús fejed, |
| s olcsó pompás agyadról zengedeznem. |
|
| Te nem szeretted szép szók mérgeit, |
| s nem kerested hegyek közt a lankát, |
| a lényeg vonzott, tettek, cél, erő, |
| s egyéb ilyen nemes bizonytalanság. |
|
| Ne idézd bennem ezt most konokul; |
| a meddő játék, mint valami tábla |
| hidd el, kitartón, s bölcsen arra int, |
| hogy élsz, de soha ne feledd: hiába. |
|
| De hogy vigyázzam én most már veled? |
| Hajad, húsod, lakásod eltünőben, |
| mint sérthetetlen, puszta szikla állsz |
| a nőttető, borzongató időben. |
|
|
| Lehet, hogy tévedtem, de úgy rémlett a múltkor |
| láttam a hozzád tartozó fiút. |
| Egy lánnyal ment, léptük összetanult volt, |
| ahogy szokás már, ha egy év lefut. |
|
| Belémnyilallt. Azt hiszem, hogy szeretted. |
| De azután a harag ellepett: |
| szeretőd újat választott helyetted, |
| mért kívánod, hogy épp én hű legyek? |
|
|
| Meggyőzhetetlen, dermedt, sérthetetlen; |
| a távol neki nagy előnyt adott. |
| Hiába gyötröm, tépdesem, cibálom, |
| megfojtanám – ha nem lenne halott. |
|
|
Tanácsok, tavasszal
| Ha délelőtt már vakító a kék, |
| sötét üveggel nézz a napba. |
| Sietni kezdesz: hagyjad abba, |
| s takard be minden régi gond helyét. |
|
| Ha lámpa nyílik, vagy virág ragyog, |
| bogárszíveknek drága vészül, |
| vagy még a pondrók násza készül, |
| vigyázva lépj: egyet se nyomj agyon. |
|
| Ha édes is a tubarózsa-szag |
| jobb lesz, ha nem szobádban őrzöd. |
|
| Ha kergetik a kiskutyát: ne hagyd, |
| hogy elfogják a botos őrök. |
|
| Ne sírj, ha frissen megsütött a nap, |
| nagyon marja a könny a bőröd. |
|
|
| Mért nem szeretlek jobban, mint szeretlek? |
| Vagy mért nem vagyok – izzón boldogabb? |
| Helyettem is szeress, ne csak helyetted, |
| borulj reám és olvassz, mint a nap. |
|
Az emlék
| Gyere, s valld be, hogy nem szeretsz, |
| úgy elhiszem, hogy rég szerettél. |
| S ha érzem már, hogy elmehetsz, |
| majd megtudom, hogy itt lehettél. |
|
| Enyém leszel: enyém a kincsem, |
| mihelyt kezem közül kifolyt. |
| Valószínű, hogy semmi sincsen, |
| és csakis az van, ami volt. |
|
| Valószínű, hogy nem vagyunk, |
| s valahol messze régen éltünk, |
| nagy pálmafák közt, sós tavunk |
| meleg sekélyén mendegéltünk. |
|
| A part síkos volt, mint a szappan, |
| a napfény sárga, minta len, |
| és bent a forró rőt iszapban |
| a talpunk csúszott, meztelen. |
|
| és minden perccel nő az emlék; |
| Hagyj el! Hisz ez a szerelem, |
| ha nem leszek, Tiéd a nemrég. |
|
| Most őszi eső mossa arcom, |
| s a pillanat, mely elhagyott, |
| mint messze láng, vagy mint az arcod |
| új, tünde fénnyel felragyog. |
|
|
Hamutartó
|
Egy nagy üveghamutartót láttam az asztalon este, |
| fénylett súlyos, arányos teste a sík politúron, |
| s formás öble fölött emlékként szállt a dohányfüst. |
| – S távoli emlékként bomlott ki a kép: igen, egyszer |
| férfi lehettem, férfi. Szobámban sok hamutartó. |
| Nagy bútordarabok barnán terpedtek a falnál, |
| bronzkaru lámpa alatt vázában holt tuja-ágak, |
| zöldelltek, s a dohányszínű bőrfotelekben a párnák. |
| Reggel nem borzongtam a friss, kora szélbe kilépni, |
| izmos, barna kezem jól fogta a horgot, a gyeplőt, |
| s mint faliszőnyegeken, agarakkal szálltam a vadra. |
| Fényes barna lovam volt, friss vadgesztenye-színű, |
| ívelt csípőjén ritmusra feszültek az izmok, |
| dús, eleven, finom érháló remegett puha orrán, |
| s hűvös hajnalokon, mint lelket fújta a párát. |
| Rajta rohantam a hajnali ködben a rétre, kifúlva, |
| ködbeveszett ebeim kongó csaholása nyomában: |
| nyirkos dér, tapadó kesztyűk, lihegés, sürü földszag. |
| S délben nagy pihenés. Tunya, édes. Érzem, amint lágy, |
| vaddisznóbőrös heverőn elnyúlva henyélek, |
| s lógó lábam alatt csizmától koppan a semmi, |
| s estefelé mélán elnézem a kései napfény |
| messzirenyúlt, violás árnyát a narancsszínű padlón. |
| – Így, hamutartó, hűvös, füstszagu kripta, koporsó, |
| régholt hamvaimat tartod te törékeny öledben. |
|
Magány*
| Elsűllyedek, s nem érzem. |
| A vízzel lanyhán küszködik |
|
| Mint hogyha rossz hírt hallanék, |
| – ez tébolyító – mondanám, |
| s mint álmomban, sikoltanék, |
| de vízzel megy tele a szám. |
|
| Mint tonnasúlyút húz a mély, |
| s csak siklom tehetetlenül |
|
| Most már hideg, most már jeges, |
| velőm remeg, a csont, a haj |
| agyam fölött már nem fedez. |
|
| és nagy, hideg, süket halak |
|
|
Intermezzo
| Megmarkolom a melleden az inget, |
| s torkomból fojtó gyűlölet sziszeg, |
| hogy: mondd, szerettél mást is?! Mért szerettél?! |
| – Aztán lassan elengedlek. Minek…? |
|
Nem akarok
| Megyek az utcán és magamban |
| a hűs, síkos telet viszem. |
| Megölték? Hát megölték. Így van. |
| Elégett? Rombadőlt? Igen. |
| Már minden arcát ismerem, |
| s minden megtörténhet velem. |
|
| Nem véd a fal, nem véd az osztály, |
| nem véd a szó, a kéz, a bőr, |
| s van egy képünk Pompejiből. |
| S rendőr is igazoltatott, |
| pedig hát úrilány vagyok. |
|
| De nem félek. A telet hordom, |
| s a dolgok rólam madarakként |
| aléltan hullnak szerteszét. |
| És szemlesütve, szeliden, |
|
| Nem érdekel a rettegés már, |
| se kín, se kép, se fájdalom, |
| sem a szagok, ruhák, virágok, |
|
| mint egy patak, mely visszahőköl, |
| mint macska, mely ugrása közben |
| s nem akarok. Nem akarok. |
|
|
Egy ismeretlen…
| Egy ismeretlen, kongó, nagy szobában, |
| hol néhány szék van és egy zongora, |
| itt mondanám meg, hogy már nem szeretlek, |
| s talán nem is szerettelek soha. |
|
| S átölelne a kongó, ismeretlen, |
| s egyedül maradhatnék, mint a fa, |
| jutalmául, hogy bátran ezt hazudtam, |
| mert oly nehéz. De hol van a szoba? |
|
|
Virág
| Pompás virág vagy, hosszú, karcsú száron. |
| Kecses kezedben, mint levél alatt |
| bújik meg emlék, fény-folt, pillanat, |
| bimbóban, várva, hogy valóra váljon. |
|
| Csírájukat lágyan eresztve csontig |
| bőröd alatt alusznak a csodák. |
| Kutatni, járni, kell-e még tovább? |
| Mindenhez illesz, s minden rád hasonlít. |
|
| Úgy szeretlek, mint nőt a férfiak. |
| Mint buja bokrot, szépséged kitárod: |
| rádnézek, és a válladból, kezedből, |
|
| derekadból, a szádból és szemedből, |
| mint piros lángok szöknek, bomlanak |
| szüntelenül az új, sötét virágok. |
|
|
| Szeretlek. Milyen kínos ez a szó. |
| Minden tagom úgy húzza, mint a görcs. |
| Messze vagy. Isten tudja, mikor látlak. |
| Megszakadok, és te is összetörsz. |
|
| Ki lehet bírni. Hogyne, ki lehet. |
| Ma például igen jól vacsoráztam. |
| Te vajjon ettél? Vagy még gyalogolsz? |
| Csúszik a láb az összefagyott sárban. |
|
| Lehet az is, hogy lefagy majd a lábad, |
| és fiú-tested vajjon hova rokkan? |
| amelyet látva, a gyönyörüségtől, |
| emlékszem, hogy gyakran sírvafakadtam. |
|
| Pedig szeretnék egy vászon-ruhát, |
| s rántott halat szeretnék sütni este, |
| kihajtott ingben írnál a verandán, |
| ánizs-szagú süteményt csipegetve. |
|
| A szomszéd kertben hársfa is lapulna, |
| mint mézdarab, ikrás, sötét csomókban, |
| de júniusban délfelé megolvad, |
| s a falon át, langyos kezedre csorran. |
|
| Szeretlek. Mégsem merem ezt a szót, |
| most tapogatni, mint húsban a vázat, |
| mert görcsbe rándul egy-egy ízület – |
| elnyúlok hát, mint akit épp csigáznak. |
|
|
Bozótban
| Bő bozótban szűk az ösvény, |
| én vagyok a hosszú tigris, |
|
| nyúlós csontom, sárga testem, |
| hulla szag van. Szúnyog-hangon |
| zsong a bomlás. Állok lesben. |
|
| Most megöllek. Jaj, de untat. |
| Nyakeredre. S még nem is félsz? |
| Lágyan zsong a hullaszag. |
|
| Jaj, hogy untatsz, szép fiucska, |
| áldozatom, kecses bárány, |
|
| És hogy untat, ölni, marni, |
| undor, erdő, undor, hulla, |
|
Budapest, 1945. április 24. |
|
Szépség*
| Szép vagy. Ez ellen mit tegyek? |
|
| Mint egy növény, mint egy szobor |
| mint egy táj, enyhe napban – |
|
| bizony szerelmem, meghalunk; |
|
| Meghal a kéj, meghal az elv, |
| meghal a híd, meghal a táj, |
|
| Meghal a zöld selyemruha, |
| a Mont-Blanc, és a vágyam, |
| – mégis: folyó vagy kedvesem, |
| hajlékony, hosszú ágyban. |
|
| Szép vagy. Ez ellen mit tegyek? |
| Hová vonszolsz? Mivé simítsz? |
| Eressz el! Hagyj magamra! |
|
| Szép vagy ez ellen mit tegyek? |
| Hová vonszolsz? Mivé simítsz? |
|
|
Betegség
| Megjöttek már a jó szagok, |
| tőlük mégis csak borzadok, |
| szeretnék már szeretni, enni, |
| de nem lehet, beteg vagyok. |
|
| s roppant kezem ajtótól-földig |
| Ahogyan dagad saját levében; |
| Vörösmarty is vizenyőben… |
|
| Csúnya vagyok, s nagyon kövér |
| körmöm sötét, hajam zsiros; |
| hogy mennyit érek, látni most: |
| nálam nem szebbek összegyűjtik, |
| mi nem csúnyábbaknak tilos. |
|
| Ennyi, nem több. Se jobb se rosszabb. |
| Lehetnék bölcsebb, s ostobább, |
| különb nem lennék így se, úgy se. |
| Maradj. Ne mozdulj. Ülj tovább. |
|
| Az agyam elforr, mint a víz, |
| testem terped ügyetlenül, |
|
|
Személytelen
| Nem akarok szenvedni, nem. |
| Nekem minden személytelen. |
|
| Nem érdekel mással mi van. |
| Én nagyon szeretem magam. |
|
| Nem szeretem, ha holmi térd, |
| mint zsúfolt strandon, térden ér. |
|
| Nem szeretem a más szagát, |
| s a hosszas, páros éjszakát. |
|
| A kéj: nagy szobákon belül |
| le-s-fel sétálni, egyedül. |
|
|
| oly langyos bőrü szép fiú. |
|
| és hullámos, meleg haját. |
|
| Mellette én is szép vagyok, |
| karcsú vagyok, halvány vagyok, |
|
| s ha kerek térünk összeér, |
| a kerek föld vajjon mit ér? |
|
|
Férfi, nő
|
Kiszívtam ép foga közül a nyelvét, |
|
mint csonthéjából gyönge osztrigát. |
|
Körülöleltem csípőjén a földet, |
|
és azt hittem: odaadta magát. |
|
|
Fölém hajolt, mint sűrü felhő. |
|
Villódzott, míg a számra lelt. |
|
Forró keze bőrömre simult, |
|
és azt hittem, hogy megölelt. |
|
|
Önarckép
| Csinos vagyok, szép vagyok. |
| Mosolyomból – mézzel tele – |
| kilóg, pléhből, létem nyele. |
|
|
| Nincs miért sajnálnom magam. |
| Nem üldöz és nem áld a sors. |
| Se jobb, se rosszabb, mint a többi, |
| épp annyi járt, amennyi volt. |
|
| Csak elmém torz sugara kábít, |
| a tárgyakat haránt szegi, |
| s a hosszú árnyék szörnyeket szül, |
|
| Köszönöm, hogy velem maradtál, |
| hogy nem riaszt a ferde árny, |
| s felvont ujjad mutatja egyre, |
| hogy meddig ér a mért arány. |
|
|
Lovam
| Keresnek. Vésik nappalom, |
| Létemből, mint egy osztrigát, |
|
| Fülem mögött zizzennek és |
| s a szekrényből, mint holttetem, |
|
| Térdem közt nyikkan a nyereg, |
| két lábra nyúlik, s mint a nyíl, |
|
| Fülemnél gyönge ág sivít, |
| s a hajnal hűvös cseppje fut |
|
|
Hasonlat
| Agyam szegélyén fűzzelek? |
| Virág, valóság, gyöngyalak? |
|
| a fűben ülsz csak egymagad: |
| semmihez sem hasonlitasz. |
|
| S mint szavaim szerelmemet, |
| csak úgy villantják testedet |
| hajad fölött, lábod alatt, |
| a zöld szentjános-bogarak. |
|
|
A szó
| Bizony, hazugság. Így igaz. |
| Szó, dobd el a szavaimat. |
|
| magam helyett csak magadat. |
|
| a testről testet festegetsz. |
|
| Nem vagy se szép, se kék, se lány, |
|
| Hiányból hordott hegyeden |
| ülök, se holt, se eleven, |
|
| éppen, mert vágyom az egészet: |
| kövülten, mint ki visszanézett. |
|
|
Nyári éj
| Emelkedik a lassú tenger. |
| Az álom sűllyed, olvadok. |
| Tárt ablakunk alatt a mélyben |
|
| Üvegzöldszínű habja szélén, |
| mint fel-felbukkanó halak, |
| a csillagok kecses csapatban |
| csobbannak és villámlanak. |
|
| S a fák között – kövér korállok |
| átúszik lassan Szent-Iván. |
|
|
Fulladozó
| Nem ifjú vágy fúllaszt el engem. |
| Nem bánat és nem szerelem. |
| a hőt, mint párát lehelem. |
|
| |
| Perzselt torkomra száll az este. |
| Adj több világot, síma hold! |
| Adj több erőt az ismeretre, |
| s az életet a vágyra foldd. |
|
| Szökő világ! Ne szállj előlem! |
| Áttetsző szárnnyal csapj le rám, |
| mint mázsa-súlyú levegődben, |
| remeg csőrödben koponyám. |
| Búborék-karmok, szárny, szivárvány – |
| te tartasz, vagy én tartalak? |
| Nyakamba hulló vízisárkány, |
| vagy szétvillámló kardhalak? |
|
| |
| Te légnyomás! Te perzselő víz! |
| Habod szív, levegőd kivet, |
| mely távol, s mely közelben őriz |
| fent holdat, s lent lehelletet, |
|
| feléd futok, feléd, megesten, |
| s hiányod szomjan lihegem – |
| nem ifju vágy fullaszt el este, |
| nem bánat és nem szerelem. |
|
|
Öntudat
| Hogy a tengert először láttam én, |
| szelíden hajlott egy öbölbe lénye, |
| s égszínű volt, falusi Máriák |
| öntudatlan-kék, bújtató köténye. |
|
| Azóta már tudom nyálkás szinét |
| a nizzai csigáknak a fövenyben, |
| aljasság, akna, tüzes éhezés – |
| „ember” vagyok. Mi rosszabb érhet |
|
|
Család
| Apám meghalt, anyám beteg. |
| Értük miért is szenvedek? |
| Hisz tőlük annyira vagyok, |
| mint szememtől a csillagok. |
|
| Meghalt szegény. Egy éve holt. |
| Milyen kicsiny halála volt! |
| Hogy enyhítsek beteg szivén, |
| öt krumplicukrot vittem én. |
|
| hogy valahonnan származom. |
|
| Így, igazság, ne langyoskodj, |
| kesernyés magvad megropog, |
| még ízelem neved: család. |
|
| míg friss világot mér velem, |
| a tisztaság, s az értelem. |
|
|
|