Fiatalkori, a költő által kötetbe fel nem vett versek

(1939–1946)

 

 

 

 

Válogatás az első kézzel írt füzetből

 

 

 

 

Hajnal

Az égbolt frissen pírkadó,
A zöld fűillat írt adó
Amint a rétről fellebeg,
S gyöngyszínűek a fellegek.
Oly jó, oly jó a hajnali
A lenge szélre hajlani
S csodálni, mely már halkan int
Az első sárga kankalint;
A rét fölött kék lelke reng.
– A nap, a nap már feldereng,
És minden szinnel ó, felér,
Mert hófehér, jaj, hófehér!
 

1939. január 20.

 

 

 

Magas hegyekre áhitok
hol megfejtődik száz titok,
hol nincsen bűn és nincs piszok,
csak fényes ég és nárciszok.

 

 

 

Őszi hajnal

Valami messze fény dereng fel,
igen, az ajtón. Már fehér.
Valami fütty. Vonat? Hajókürt?
Recseg a padló. Társzekér.
Nedves kézzel benyúl a Hajnal
és megsimít most. Árvaság.
– A régi őszök íze hol van?
A dús gyümölcs, a sárga fák?
Az át nem élt, vagy félig élt ősz,
az eljövő, vagy rég halott,
mondd merre van? – Kértem a Hajnalt.
Ő állt. Fehér volt. Hallgatott.
 

Budapest, 1939. október 21.

 

 

 

Kövér gyümölcsök tarka halma
állt sárgalángú fák alatt
és sárga volt az édes alma
és sárga, sárga volt a nap.

 

 

 

Vasárnap

Ünneplőben jár a város
egy kis vékony fény után,
őszi, langyos, szép vasárnap,
szép vasárnap délután.
Résen át a fény behullik:
menni: merre? Várni: mért?
– Régi képünk elfakulva
sír egy csöppnyi kárminért.
Régi képen violák közt
borvörösben űl a lány.
– Violától illatozva
rámzuhant a hűs magány.
Perg az óra. Légy se rezzen,
szú se percen. Nincs szavam.
Hosszú lábam lóg az ágyról
lóg az ágyról hangtalan.

 

 

 

Magány*

Egy fényes, nyári délelőtt
míg szél kuszálta céltalan
a hullámot, s a fényeket:
a parton láttam önmagam.
Jön; félkezében táska lóg,
széltépte haj és sárga szem;
fénytől vakult vörös ködét
nem látja rajta senkisem.
Nem érzi senki léptemet,
nem hordja senki csontomat
nem fogja kéz, nem szívja száj,
nem mondható a gondolat.
Nem néz anyám szemem helyén,
barát nem él a szívemen,
áttörni váram: önmagam,
reménytelen, reménytelen.
 

Budapest, 1941. szeptember 13.

 

 

 

Félálom

Bemélyed már a párna
mint barna torkú tárna
és föld alól dohogva
döng szívem tompa dobja.
Dús pára gyűl a számon
mint mézes, sűrű mákony
emlék, sikoltás, vér is:
csorogj, borits be, szédits!
Most fulladt, furcsa kéjül
az akna zúgva mélyül
s fejem a tárt torokban
puhán zuhanva dobban.
 

Budapest, 1941. október 14.

 

 

 

Halottak napján

Világító rőtszínű fák közt
kígyózik itt a barna út;
nézd csak, amit most megtapintok
a két szemem, egyszer kifut.
A sírokon kis sárga lángok
s dús, bódító virág halom;
a szám mögött virít a fogsor
s lefoszlik majd a két karom.
Itt, ez a kar, ezek az ujjak,
az én karom, az én kezem,
amellyel a fatörzsbe vájva
a nedves kérget vérezem,
út, fény, fák, bíbor, lila párák,
zöld, bűvös, gőzös illatok,
ősz, vér! Kínom remegve csordul;
mert, meghalok.
 

Budapest, 1941. október 20.

 

 

 

Ha tudnád…

Ha tudnád lomb, hogy fáj a szám ma,
sikoly csiklandja torkom újra:
piros leveled rámborulna,
és lágy pecséttel csöndbe zárna.
Ha tudnád, éj, a két szememben,
hogy forr a kín, már gőz a cseppje,
felhőidből eső eredne
s mindkét szemem kiázna csendben.
Ha tudnád, ág, milyen a téboly:
irgalmasan agyam kiböknéd,
egy lila, pocsolyába löknéd,
s várnád, amíg párázva szétfoly.
 

1941. november 4.

 

 

 

Az őszi tarlón

Fekszem, s mintha kint feküdnék
az őszi tarlón, rőt mezőn,
két szemem az égre tárva
ifjú-módra, kérdezőn.
Majd lezárva, ifjú-módra,
– hogy sziszegnek itt a fák, –
nincs halálosabb a földön
mint a lenge ifjúság.
Amikor még nem születtem
nagy homálya oly közel,
szele sípol csontjaimban,
én még nem feledtem el.
Én tudom, hogy nincs reménység,
nincs erő, csak áhitom,
s nyurga vállam összecsuklik,
mindhiába tágitom.
Fekszem szótlan, messze nyúlva,
lábam már az űrbe lóg,
s fent: óriási őszi pitypang,
hófehéren leng a hold.
 

1941. november 29.

 

 

 

Otthon

Kredenc, szobor, terítő és dívány, tarka párna
zöld kályhák, sűrű függöny, a szekrény kulcsra zárva
a mennyezettől földig zsúfolva mind a képek
és néha éjszakánként a fojtott párbeszédek
ebédek, tálak és por a lepkegyűjteményen
és a sarokban díszkönyv és árnyék gyűl keményen
mind fullasztók az ízek és fullasztók az álmok
a hosszú kék ruhámban egy este majd kiszállok
beteg leszek, erős tán, vagy Indiába térek
s mint régi képen bennem az angyalok zenélnek.
 

Új Idők, 1947/5.

 

 

 

A szobor

A kertben párás, esti fény
és rőt levél a fán
a holt medence kőivén
vidáman áll a lány.
Hibátlan, hosszú újja közt
kis esőtócsa gyűl,
telt térdén sáros gally tapad
hajában szél fütyül.
De nagy szemének hűs, örök
derüje nem fakul,
csak áll a ködben könnyedén
és mozdulatlanul.
Bár nyílna óriásivá
a finomívü száj:
sikolts, akár az újszülött,
sikoltsd, hogy élsz, ha fáj.
 

1941. december 9.

 

 

 

Gyermekkorom

Vígan rügyeznek mind a fák,
– zsebemben gallyat őrzök, –
a Dunapartra, száz padon
kiültek már a nörszök.
A szürke, nagy gyerekkocsik,
parkőrök és cselédek,
s a Műegyetem nagy, vörös
kéménye mondja: élek.
Fejem felett az édes ég
alattam kő, az undok,
s oldalt a Lágymányos felé
barakkok és a grundok.
S oly furcsa, rosszízű e táj,
soha, sosem szerettem.
De jó volt első holt korom:
mikor még nem születtem.
A múlt sebes, csak révület
csak az kell, ami nem volt
míg bölcs és fösvény nagyapám
Egyiptomban barangolt:
A meg-nem-ért vidám szüret,
a meg-nem-látott lágy hegyek,
a nem-fújt, könnyü szellő,
a ház, és szőke nagyanyám
kinek cipő: cipellő,
a nem-simított pázsitok,
a lepkék, nem felettem,
nem állt falak, nem élt idő,
minden, még nem születtem.
De szép volt első holt korom,
gyermekkorom, valóban,
csak nézem innen, s reszketek
mint vándor sűrü hóban.
 

Budapest, 1941. december 10.

 

 

 

Nem jó

Nem jó hűvös szobában
homályos éjjelen
latin betüt bogozni
két portól éberen,
nem jó lazán heverni
sem néha játszani,
zsibongó, sűrü utcán
felnőttnek látszani,
nem jó figyelni, járni,
nevetni, hallani,
létemmel, mint plakáttal
magamról vallani,
nem jó, nem jó az élet,
valami benne fáj,
valami, furcsa szégyen
a gyökerébe váj.
Szégyenletes az élet,
és szégyen, hogy vagyok:
boruljatok le rám ma
szép téli csillagok!
Lágy hó, nyomom temesd be
és dobd rám lepledet,
takarj, simíts, az élet
lásd piszkos és beteg.
S ha szennye szégyenét majd
egy éjjel nem türöm,
lelkem sötét alapját
keményen áttöröm:
Lelkem alatt a Semmi,
a lét alatt halál,
és jó, jó visszamenni!
a tiszta semmi vár.
 

1942. január 26.

 

 

 

Alkonyat

A kertben tompa fény ül,
a lomb a földre szédül.
A rőt levél alól bronz
leányka válla borzong.
A párák zöldre érnek,
a tócsák most zenélnek.
S a zsongó, sürű zümmnél
mint szédült, pörge tündér,
a lágy zenére ringó:
kereng a kék iringó.
 

1942. február 17.

 

 

 

Lovamhoz

Pej vagy, – s családod nem hivalkodó –
de mégis szép, nemesformáju félvér,
fényes vagy, mint a görög bronzlovak
és bőröd lüktet orrodon az érnél.
A neved Ábris. És a kedvedért
csizmába járnék mindig férfimódra,
s hajnal felé, mert felkelek korán,
még ködben, átgaloppozunk Dabócra.
S szeretném Ábris, karcsú, szép nyakad
egy alkonyatkor átölelni lágyan
és futni veled megállástalan
előttünk nyúló árnyékunk nyomában.
Szeretlek Ábris! Súgom, hajtalak,
s nagyapám háza int felénk a tájon,
s a békalencsés, tikkadó patak
Erdőd alatt, a kezdődő lapályon.
Figyeld csak, Ábris, ez már itt a hegy,
must illat árad, bugyborog a hordó,
tisztásra érünk, s elcsodálkozom,
hogy hófehér lett homlokod a holdtól.
Most ágyban fekszem és rád gondolok,
és arra is, hogy amióta hordtál
úgy érzem: mélyen, bordám közt dobogsz
Ábris lovam, aki sohase voltál.
 

1942. július 13.

 

 

 

Nyári elégia

Megint sűrűsödik a lassú felhő
s a virágillat fojtó, mint a bú;
e fűlledt, furcsa esőverte nyáron
az ifjúság is halálillatú.
Látod, gyümölcsünk férges lett a fákon,
a régi írt keresném, s mindhiába,
s úgy érzem már, cipőm belepte lassan
langyos, fehér penész, mint Indiában.
A drága pávák tolla hull a kertben,
a pávaszem, mint kobra, rámmered;
és félve lépek kőre, mint az árnyék,
ha néha roppan: futni nem merek.
Lézengek nagy, nedves szobákban aztán,
és elfelejtem minden ismerősöm,
üresen állok, mint a búza messze
az ár alatt, a poshadó mezőkön.
Valami álmos, fulladt pára kábít
a kerten, házon, véren átkuszó.
S ha néha messze zajra rettenek fel,
már nem tudom: vihar, vagy – ágyuszó?
 

1942. július 29.

 

 

 

Barátom emlékére

Azt hittem, régen elfeledtelek.
A lelkiismeret, de az se hosszan
vetette föl néha az arcodat,
különben jártam, tanultam, napoztam.
Úgy laktál bennem, mint a szenvedés,
mely elrejtőzik könnyű létem alján,
mint boroshordóban a maradék;
de tőle minden dohszagot lehel rám.
Így párázik föl bennem illatod.
Hogy mondjalak ki? Tollam félrerezzen;
olcsó a jelző, hogy: fiús fejed,
s olcsó pompás agyadról zengedeznem.
Te nem szeretted szép szók mérgeit,
s nem kerested hegyek közt a lankát,
a lényeg vonzott, tettek, cél, erő,
s egyéb ilyen nemes bizonytalanság.
Ne idézd bennem ezt most konokul;
a meddő játék, mint valami tábla
hidd el, kitartón, s bölcsen arra int,
hogy élsz, de soha ne feledd: hiába.
De hogy vigyázzam én most már veled?
Hajad, húsod, lakásod eltünőben,
mint sérthetetlen, puszta szikla állsz
a nőttető, borzongató időben.
 

2

Lehet, hogy tévedtem, de úgy rémlett a múltkor
láttam a hozzád tartozó fiút.
Egy lánnyal ment, léptük összetanult volt,
ahogy szokás már, ha egy év lefut.
Belémnyilallt. Azt hiszem, hogy szeretted.
De azután a harag ellepett:
szeretőd újat választott helyetted,
mért kívánod, hogy épp én hű legyek?
 

3

Meggyőzhetetlen, dermedt, sérthetetlen;
a távol neki nagy előnyt adott.
Hiába gyötröm, tépdesem, cibálom,
megfojtanám – ha nem lenne halott.
 

1943. július 7.

 

 

 

Tanácsok, tavasszal

Ha délelőtt már vakító a kék,
sötét üveggel nézz a napba.
Sietni kezdesz: hagyjad abba,
s takard be minden régi gond helyét.
*
Ha lámpa nyílik, vagy virág ragyog,
bogárszíveknek drága vészül,
vagy még a pondrók násza készül,
vigyázva lépj: egyet se nyomj agyon.
*
Ha édes is a tubarózsa-szag
jobb lesz, ha nem szobádban őrzöd.
*
Ha kergetik a kiskutyát: ne hagyd,
hogy elfogják a botos őrök.
*
Ne sírj, ha frissen megsütött a nap,
nagyon marja a könny a bőröd.
 

1943. június 5.

 

 

 

Mért nem szeretlek jobban, mint szeretlek?
Vagy mért nem vagyok – izzón boldogabb?
Helyettem is szeress, ne csak helyetted,
borulj reám és olvassz, mint a nap.

 

 

 

Az emlék

Gyere, s valld be, hogy nem szeretsz,
úgy elhiszem, hogy rég szerettél.
S ha érzem már, hogy elmehetsz,
majd megtudom, hogy itt lehettél.
Enyém leszel: enyém a kincsem,
mihelyt kezem közül kifolyt.
Valószínű, hogy semmi sincsen,
és csakis az van, ami volt.
Valószínű, hogy nem vagyunk,
s valahol messze régen éltünk,
nagy pálmafák közt, sós tavunk
meleg sekélyén mendegéltünk.
A part síkos volt, mint a szappan,
a napfény sárga, minta len,
és bent a forró rőt iszapban
a talpunk csúszott, meztelen.
Az emlék átsüt testeden,
és minden perccel nő az emlék;
Hagyj el! Hisz ez a szerelem,
ha nem leszek, Tiéd a nemrég.
Most őszi eső mossa arcom,
s a pillanat, mely elhagyott,
mint messze láng, vagy mint az arcod
új, tünde fénnyel felragyog.
 

1943. szeptember 2.

 

 

 

Hamutartó

 
 Egy nagy üveghamutartót láttam az asztalon este,
fénylett súlyos, arányos teste a sík politúron,
s formás öble fölött emlékként szállt a dohányfüst.
– S távoli emlékként bomlott ki a kép: igen, egyszer
férfi lehettem, férfi. Szobámban sok hamutartó.
Nagy bútordarabok barnán terpedtek a falnál,
bronzkaru lámpa alatt vázában holt tuja-ágak,
zöldelltek, s a dohányszínű bőrfotelekben a párnák.
Reggel nem borzongtam a friss, kora szélbe kilépni,
izmos, barna kezem jól fogta a horgot, a gyeplőt,
s mint faliszőnyegeken, agarakkal szálltam a vadra.
Fényes barna lovam volt, friss vadgesztenye-színű,
ívelt csípőjén ritmusra feszültek az izmok,
dús, eleven, finom érháló remegett puha orrán,
s hűvös hajnalokon, mint lelket fújta a párát.
Rajta rohantam a hajnali ködben a rétre, kifúlva,
ködbeveszett ebeim kongó csaholása nyomában:
nyirkos dér, tapadó kesztyűk, lihegés, sürü földszag.
S délben nagy pihenés. Tunya, édes. Érzem, amint lágy,
vaddisznóbőrös heverőn elnyúlva henyélek,
s lógó lábam alatt csizmától koppan a semmi,
s estefelé mélán elnézem a kései napfény
messzirenyúlt, violás árnyát a narancsszínű padlón.
– Így, hamutartó, hűvös, füstszagu kripta, koporsó,
régholt hamvaimat tartod te törékeny öledben.
 

1943. október 21.

 

 

 

Magány*

Elsűllyedek, de nem fáj.
Elsűllyedek, s nem érzem.
A vízzel lanyhán küszködik
a vállam és a térdem.
Mint hogyha rossz hírt hallanék,
– ez tébolyító – mondanám,
s mint álmomban, sikoltanék,
de vízzel megy tele a szám.
Mint tonnasúlyút húz a mély,
egy hörgésbe se tellett,
s csak siklom tehetetlenül
a hűsben egyre lejjebb.
Most már hideg, most már jeges,
a vérem lassan dermedez,
velőm remeg, a csont, a haj
agyam fölött már nem fedez.
Már jégfehéren ütközöm
valami éles rönkhöz,
és nagy, hideg, süket halak
suhannak karjaim közt.
 

1944. január 6.

 

 

 

Intermezzo

Megmarkolom a melleden az inget,
s torkomból fojtó gyűlölet sziszeg,
hogy: mondd, szerettél mást is?! Mért szerettél?!
– Aztán lassan elengedlek. Minek…?
 

1944. január 23.

 

 

 

Nem akarok

Megyek az utcán és magamban
a hűs, síkos telet viszem.
Megölték? Hát megölték. Így van.
Elégett? Rombadőlt? Igen.
Már minden arcát ismerem,
s minden megtörténhet velem.
Nem véd a fal, nem véd az osztály,
nem véd a szó, a kéz, a bőr,
pedig anyáim zongoráztak
s van egy képünk Pompejiből.
S rendőr is igazoltatott,
pedig hát úrilány vagyok.
De nem félek. A telet hordom,
körülöttem lehűl a lég,
s a dolgok rólam madarakként
aléltan hullnak szerteszét.
És szemlesütve, szeliden,
de lassan minden idegen.
Nem érdekel a rettegés már,
se kín, se kép, se fájdalom,
sem a szagok, ruhák, virágok,
amit kívántam, eldobom.
S ha néha konokságomon
valami rezgés átoson,
mint egy patak, mely visszahőköl,
és lúdbőrösön hátrafoly,
mint macska, mely ugrása közben
a levegőben megbotol:
megint magamba zuhanok,
s nem akarok. Nem akarok.
 

1944. január 24.

 

 

 

Egy ismeretlen…

Egy ismeretlen, kongó, nagy szobában,
hol néhány szék van és egy zongora,
itt mondanám meg, hogy már nem szeretlek,
s talán nem is szerettelek soha.
S átölelne a kongó, ismeretlen,
s egyedül maradhatnék, mint a fa,
jutalmául, hogy bátran ezt hazudtam,
mert oly nehéz. De hol van a szoba?
 

1944. február 12.

 

 

 

Virág

Pompás virág vagy, hosszú, karcsú száron.
Kecses kezedben, mint levél alatt
bújik meg emlék, fény-folt, pillanat,
bimbóban, várva, hogy valóra váljon.
Csírájukat lágyan eresztve csontig
bőröd alatt alusznak a csodák.
Kutatni, járni, kell-e még tovább?
Mindenhez illesz, s minden rád hasonlít.
Úgy szeretlek, mint nőt a férfiak.
Mint buja bokrot, szépséged kitárod:
rádnézek, és a válladból, kezedből,
derekadból, a szádból és szemedből,
mint piros lángok szöknek, bomlanak
szüntelenül az új, sötét virágok.
 

1944. július 19.

 

 

 

Szeretlek. Milyen kínos ez a szó.
Minden tagom úgy húzza, mint a görcs.
Messze vagy. Isten tudja, mikor látlak.
Megszakadok, és te is összetörsz.
Ki lehet bírni. Hogyne, ki lehet.
Ma például igen jól vacsoráztam.
Te vajjon ettél? Vagy még gyalogolsz?
Csúszik a láb az összefagyott sárban.
Lehet az is, hogy lefagy majd a lábad,
és fiú-tested vajjon hova rokkan?
amelyet látva, a gyönyörüségtől,
emlékszem, hogy gyakran sírvafakadtam.
Pedig szeretnék egy vászon-ruhát,
s rántott halat szeretnék sütni este,
kihajtott ingben írnál a verandán,
ánizs-szagú süteményt csipegetve.
A szomszéd kertben hársfa is lapulna,
mint mézdarab, ikrás, sötét csomókban,
de júniusban délfelé megolvad,
s a falon át, langyos kezedre csorran.
Szeretlek. Mégsem merem ezt a szót,
most tapogatni, mint húsban a vázat,
mert görcsbe rándul egy-egy ízület –
elnyúlok hát, mint akit épp csigáznak.
 

1945. február 4.

 

 

 

Bozótban

Bő bozótban szűk az ösvény,
sűrű pára csüng a fáról,
én vagyok a hosszú tigris,
fáradt tigris Indiából.
Lassan azért átvonaglik
nyúlós csontom, sárga testem,
hulla szag van. Szúnyog-hangon
zsong a bomlás. Állok lesben.
Most megöllek. Jaj, de untat.
Szám eredre rátapad.
Nyakeredre. S még nem is félsz?
Lágyan zsong a hullaszag.
Jaj, hogy untatsz, szép fiucska,
hosszú, sovány csecsemő,
áldozatom, kecses bárány,
kihívóan remegő.
És hogy untat, ölni, marni,
undorít a vér szaga,
undor, erdő, undor, hulla,
undor, poshadt éjszaka –
 

Budapest, 1945. április 24.

 

 

 

Szépség*

Szép vagy. Ez ellen mit tegyek?
Ujjad meséket vontat,
és mindegyik hajszáladon
hintázik egy hasonlat.
Mint egy növény, mint egy szobor
mint egy táj, enyhe napban –
valami folyton rebbenő,
s valami mozdulatlan.
Egyszerű két természeted
oly meztelen előttem:
bizony szerelmem, meghalunk;
esetleg nem egészen.
Meghal a kéj, meghal az elv,
mit annyi elme tisztel,
meghal a híd, meghal a táj,
s az új belügyminiszter.
Meghal a zöld selyemruha,
a Mont-Blanc, és a vágyam,
– mégis: folyó vagy kedvesem,
hajlékony, hosszú ágyban.
Szép vagy. Ez ellen mit tegyek?
Kötél van a nyakamba.
Hová vonszolsz? Mivé simítsz?
Eressz el! Hagyj magamra!
*
[Változat:]
Szép vagy ez ellen mit tegyek?
nyakamban köteleddel,
Hová vonszolsz? Mivé simítsz?
Ne fojtogass, eressz el.
 

Budapest, 1945 tavaszán

 

 

 

Betegség

Megjöttek már a jó szagok,
tőlük mégis csak borzadok,
szeretnék már szeretni, enni,
de nem lehet, beteg vagyok.
Mire is jó a vizenyő,
mikor az ember keze nő,
s roppant kezem ajtótól-földig
mindenüvé beleütődik.
Ahogyan dagad saját levében;
Vörösmarty is vizenyőben…
Csúnya vagyok, s nagyon kövér
körmöm sötét, hajam zsiros;
hogy mennyit érek, látni most:
nálam nem szebbek összegyűjtik,
mi nem csúnyábbaknak tilos.
Ennyi, nem több. Se jobb se rosszabb.
Lehetnék bölcsebb, s ostobább,
különb nem lennék így se, úgy se.
Maradj. Ne mozdulj. Ülj tovább.
Az agyam elforr, mint a víz,
s az üstben maradéka:
testem terped ügyetlenül,
puhára puffadt tészta.
 

1945. május 15.

 

 

 

Személytelen

Nem akarok szenvedni, nem.
Nekem minden személytelen.
Nem érdekel mással mi van.
Én nagyon szeretem magam.
Nem szeretem, ha holmi térd,
mint zsúfolt strandon, térden ér.
Nem szeretem a más szagát,
s a hosszas, páros éjszakát.
A kéj: nagy szobákon belül
le-s-fel sétálni, egyedül.
 

1945. július 13.

 

 

 

A szeretőm oly jó szagú
oly langyos bőrü szép fiú.
Imádom minden hajlatát,
és hullámos, meleg haját.
Mellette én is szép vagyok,
karcsú vagyok, halvány vagyok,
s ha kerek térünk összeér,
a kerek föld vajjon mit ér?
 

1945. december 30.

 

 

 

Férfi, nő

A férfi
 
 Kiszívtam ép foga közül a nyelvét,
 
 mint csonthéjából gyönge osztrigát.
 
 Körülöleltem csípőjén a földet,
 
 és azt hittem: odaadta magát.
A nő
 
 Fölém hajolt, mint sűrü felhő.
 
 Villódzott, míg a számra lelt.
 
 Forró keze bőrömre simult,
 
 és azt hittem, hogy megölelt.
 

1946. január 13.

 

 

 

Önarckép

Mohó vagyok. Vad vagyok.
Önmagamban rab vagyok.
Rémület és gyűlölet
feszíti a bőrömet.
Csinos vagyok, szép vagyok.
Hosszúlábú, ép vagyok.
Mosolyomból – mézzel tele –
kilóg, pléhből, létem nyele.
 

1946. január 27.

 

 

 

Nincs miért sajnálnom magam.
Nem üldöz és nem áld a sors.
Se jobb, se rosszabb, mint a többi,
épp annyi járt, amennyi volt.
Csak elmém torz sugara kábít,
a tárgyakat haránt szegi,
s a hosszú árnyék szörnyeket szül,
mint Caravaggio fényei.
Köszönöm, hogy velem maradtál,
hogy nem riaszt a ferde árny,
s felvont ujjad mutatja egyre,
hogy meddig ér a mért arány.
 

1946. március 22.

 

 

 

Lovam

Keresnek. Vésik nappalom,
feltúrják estemet.
Létemből, mint egy osztrigát,
tűvel feszítenek.
Fülem mögött zizzennek és
ujjuk hajamba kap,
s a szekrényből, mint holttetem,
nyakambaomlanak.
Hiába. Lent dobog lovam,
és hangja hallattán
a csigalépcső megremeg,
s felbúg csizmám nyomán.
Térdem közt nyikkan a nyereg,
lágy véknya felneszel,
két lábra nyúlik, s mint a nyíl,
surrogva pattan el.
Fülemnél gyönge ág sivít,
a fűben semmi nyom,
s a hajnal hűvös cseppje fut
mezítlen arcomon.
 

1946. március 30.

 

 

 

Hasonlat

Hűvös ruhámra tűzzelek?
Agyam szegélyén fűzzelek?
Éjjel nyakamra fonjalak?
Virág, valóság, gyöngyalak?
Az este bontja fátylait,
a bő magányra megtanít,
a fűben ülsz csak egymagad:
semmihez sem hasonlitasz.
S mint szavaim szerelmemet,
csak úgy villantják testedet
hajad fölött, lábod alatt,
a zöld szentjános-bogarak.
 

1946. május 6.

 

 

 

A szó

Bizony, hazugság. Így igaz.
Szó, dobd el a szavaimat.
Sohasem tudtad magamat
magam helyett csak magadat.
Sohasem tudtál testeket,
a testről testet festegetsz.
Nem vagy se szép, se kék, se lány,
se szeretőm, se paripám.
Hiányból hordott hegyeden
ülök, se holt, se eleven,
éppen, mert vágyom az egészet:
kövülten, mint ki visszanézett.
 

1946. május 23.

 

 

 

Nyári éj

Emelkedik a lassú tenger.
Az álom sűllyed, olvadok.
Tárt ablakunk alatt a mélyben
a júliusi éj csobog.
Üvegzöldszínű habja szélén,
mint fel-felbukkanó halak,
a csillagok kecses csapatban
csobbannak és villámlanak.
S a fák között – kövér korállok
árnyékot-lengető bogán,
haján világitó moszattal
átúszik lassan Szent-Iván.
 

1946. június 23.

 

 

 

Fulladozó

Nem ifjú vágy fúllaszt el engem.
Nem bánat és nem szerelem.
Távolabban és közelebben
a hőt, mint párát lehelem.
 
Perzselt torkomra száll az este.
Adj több világot, síma hold!
Adj több erőt az ismeretre,
s az életet a vágyra foldd.
Szökő világ! Ne szállj előlem!
Áttetsző szárnnyal csapj le rám,
mint mázsa-súlyú levegődben,
remeg csőrödben koponyám.
Búborék-karmok, szárny, szivárvány –
te tartasz, vagy én tartalak?
Nyakamba hulló vízisárkány,
vagy szétvillámló kardhalak?
 
Te légnyomás! Te perzselő víz!
Habod szív, levegőd kivet,
mely távol, s mely közelben őriz
fent holdat, s lent lehelletet,
feléd futok, feléd, megesten,
s hiányod szomjan lihegem –
nem ifju vágy fullaszt el este,
nem bánat és nem szerelem.
 

1946. július 2.

 

 

 

Öntudat

Hogy a tengert először láttam én,
szelíden hajlott egy öbölbe lénye,
s égszínű volt, falusi Máriák
öntudatlan-kék, bújtató köténye.
Azóta már tudom nyálkás szinét
a nizzai csigáknak a fövenyben,
aljasság, akna, tüzes éhezés –
„ember” vagyok. Mi rosszabb érhet
engem?
 

1946. október 14.

 

 

 

Család

Apám meghalt, anyám beteg.
Értük miért is szenvedek?
Hisz tőlük annyira vagyok,
mint szememtől a csillagok.
Meghalt szegény. Egy éve holt.
Milyen kicsiny halála volt!
Hogy enyhítsek beteg szivén,
öt krumplicukrot vittem én.
Hideglelős, idegbeteg,
és rajta nem segíthetek.
Nem érdemelt a fájdalom,
hogy valahonnan származom.
Így, igazság, ne langyoskodj,
kesernyés magvad megropog,
fogam közé rejtve magát,
még ízelem neved: család.
S az oktalanság nászait
tagadni újra megtanit,
míg friss világot mér velem,
a tisztaság, s az értelem.
 

1946. október 16.

 

 

 

Milyen hát?

Milyen hát a szerelem?
Tested szóba zárva?
Nem Kőmíves Kelemen
bivaly falú vára –
tömör vagy, és végtelen,
mint az Úr az ostyán,
határtalan ékszerem:
szógyűrűm borostyán.
 

1946. november 11.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]