A távozó

(1979–1991)

 

 

 

 

Istenről

Hiánybetegségeink legnagyobbika

Lásd be Uram, így nem lehet. Így nem lehet teremteni. Ilyen tojáshéj-Földet helyezni az űrbe, ilyen tojáshéjéletet a Földre, és abba – felfoghatatlan büntetésként – tudatot. Ez túl kevés, ez túl sok. Ez mértéktévesztés, Uram.

 

Mért kívánod, hogy két tenyérrel átfogható gyerekjáték-koponyánkba egy univerzumot gyömöszöljünk? Vagy úgy teszel velünk, mint a tölgy makkjával, amelybe egy teljes tölgyfátgyömöszöltél?

 

Nem bánnék soha úgy a kutyámmal, mint Te velem. Léted nem tudományos, hanem erkölcsi képtelenség. Ilyen világ teremtőjeként létedet feltételezni: blaszfémia.

 

Legalább ne tettél volna annyi csalogatót a csapdába. Ne csináltál volna felhőt, hálát, aranyfejet az őszi akácnak. Ne ismernénk a vé kony, zöldes, édes-édes ízt: a létét. Irtózatos a Te édes lépvessződ, Uram!

 

Tudod te, milyen a vércukorszint süllyedése? Tudod te, milyen a leukoplákia halvány kicsi foltja növőben? Tudod te, milyen a félelem? A testi kín? A becstelenség? Tudod-e, hány wattos fényerővel tündöklik a gyilkos?

 

Úsztál folyóban? Ettél citromalmát? Fog tál-e körzőt, téglát, cédulát? Van körmöd? Élő fára vésni véle, kriksz-krakszokat hámló platánra, míg

 

megy odafönt, megy-megy a délután? Van odaföntöd? Van neked fölötted?

 

Egy szót se szóltam.

 

 

 

Megölelem az évszakot,
a fényes, mézes szép napot,
a szeptemberi nyarat,
mely visszatért egy pillanatra,
hogy búcsúzóul megmutassa,
milyen lehetne, hogyha volna,
s főképp: milyen lehetett volna.

 

 

 

A tüskék…

A tüskék. Van vagy tizenhét darab…
És mennyi, amit félig elfeledtem!
A szerelemről bizony már letettem,
s az agyam: másfél talpalat.
Idő? Igazság? Hová is jutok?
Mint messzelátó keskeny karikájú
feszülök rá az óriási tájra,
lépnek szememben lassú lovasok –
ha nem, hát nem. Izzíthatod a képet,
lovasok, tüskék, karikák hadát,
– míg fehérre lobbantaná magát,
mint facipő, kongó szívébe lépek.

 

 

 

Dúdolgatók

Tél van. Rohadj meg. Még lehet,
amíg a fagy beáll.
Most még egészben életed,
de minden vész halál.
Szakítsd el könnyen azt az ínt,
mely összetartja még:
előtted, lásd, a lomb legyint,
s lágyan hull szerteszét.
Rohadj meg, és nyugodj bele.
A gyűlölet elül.
Kifordulsz, mint a föld bele,
s lágyan himbál az űr.
*
Mit ér neked, hogy él Thomas Mann?
Mit ér a szép cipő?
Mit ér, hogy német és orosz van,
s a messze, déli hő?
Mit ér a szép, mit ér a bátor?
s az undor, rengeteg –
mit ér szeretőd és barátod?
s a ritka ételek –?

 

 

 

Nem hiszem én, hogy az ördögi mesterség, ama verstan,
Mely verslábra okít, ügyesen számlálva az ujjon,
Ám, mit Arany kiván, ama belső forma, amely már
Szinte tartalom: azt csak a költő tudja, a költő.
*
Mondd, fiatal költő, mért nem tanulod meg a formát?
Lánglelked nem tűr ó béklyót új repülésen?
Tudhatnád: nemhogy repülő nem száll a magasba,
Atmoszféranyomás feltétele nélkül a légy sem.

 

 

 

Tanulni kell

A New York-i Hétvégi Magyar Iskolának ajánlom

húszéves jubileuma alkalmából, 1979

 
Tanulni kell. A téli fákat.
Ahogyan talpig zuzmarásak.
Tanulni kell. A nyári felhőt.
A lobbanásnyi égi-erdőt.
Tanulni kell mézet, diót,
jegenyefát és űrhajót,
a hétfőt, keddet, pénteket,
a szavakat, mert édesek,
tanulni kell magyarul és világul,
tanulni kell mindazt, ami kitárul,
ami világít, ami jel:
tanulni kell, szeretni kell.

 

 

 

Köszöntő

M. M.-nak

 
M
É
Sz
Ö
Ly
Mikor ott ültünk egy bivalyszekéren,
Ifjan és négyen ama régi nyáron,
Kalandozván Kalotaszentkirályon,
Láttuk-e, hogy leend majd módja (kétlem)
Ó s új kátyuk közötti zötykölésben
Szívből kiáltani Magának: éljen!
 

Jelenkor, 1981. január

 

 

 

Oly furcsa ez a délután,
tán sosem ültem ily sután,
gyötrődve, nem is tudni mért.
Gyerek voltam, kit nem kisért
a gond. A vidám kisgyerek
szemébe nézni nem merek.
Jobb lettem-é? Azt nem tudom.
De másutt járok, más nyomon,
már más vagyok. Tán nem is én.
Tanúja ez a költemény.

 

 

 

Most 64 éves vagyok. Nyár van.
Nem mondhatnám: ez amire vártam.
Mégis némi olvadás,
Enyhülés, ocsudás
Van ebben a 64-es nyárban.

 

 

 

Kakukfű

A kakukfüvet ismered?
Oly csepp, szelíd, gyengelila,
hogy észre sem veszi a réten
szinte senki emberfia.
De amikor leszáll az est,
mikor a mező szendereg,
s arra járnak az esti lepkék,
a fémes-szürke szenderek,
nagy potrohukat, fejüket
befonja akkor, mint a fátyol
a kakukfű mézes szaga
s lebukfenceznek illatától.

 

 

 

Szerelem*

Jó. Gyönyörű vagy Nofretéte.
Mert egy istent föltaláltam.

 

 

 

Nyíló gesztenye

JaJ
Kiált a lomb a fára jaJ
Míg kibújok meggyötör a gallY
Nékem is fájsz így felelt az áG
S felnyöszörgött minden egy viráG
Fáj kibújni Fáj kibújni FáJ
Visszahúz az alvadó homálY
S minden sejtben borzongott a kíN
Jaj be fájnaK
AprÓ
BimbaiM
Földre
dőlne
már a
törzse
össze
törne
össze
törne?
reszket minden csepp ere
– – – – – – – – – – – – – – –
s kész a nyíló gesztenye

 

 

 

Chansonok 1

Elmondom én a csillagoknak
magam vagyok, magam vagyok.
Az űrhajóban rám ragyognak
a csillagok, a csillagok.
Nem vár talán már senki lánya
ez itt az űrhajós magánya.
De vár talán, de vár talán,
A Líra és az Aldebarán,
és ott hol már a fény sem úr,
vár rám az Alfa Centaúr
Elmondom én…
Üzenj, üzenj,
a rádión üzenj,
hogy vannak még lent emberek
és városok, és tengerek,
hogy utca van és járda van,
a járda szélén hársfa van,
üzenj te Föld, üzenj nekem,
hogy itt vagy, itt vagy, itt velem –
Elmondom én…

 

 

 

Chansonok 2

Ott a régesrégi időben
mikor ember nem járt még cipőben
van, ami ott is mindig ugyanaz,
a nő, a férfi, a tavasz.
Lehet az asszir, perzsa, babilon
de különbség nincs csak papiron,
lehet az ógörög, vagy méd
méd, méd, méd –
majd mondja: még, még, még, még –
Ott a régesrégi…
Csak te meg én, az más.

 

 

 

Félhold

Csillagszilánk a rézsút üvegen.
A szélbe könyöklünk anyám meg én.
Pléh-párkány. Mennyei párkányokon
Egy ezüstre smirglizett pléhedény.

 

 

 

Egy koponya belsejében

Körben gumipad vonul,
rajta ül a béna,
dülöngél a nyugtalan,
fel-felhorkan néha,
kémlelő nyiláson át
leskel ki az éber,
idegszála ujjain
hatvan centiméter.
*
Földredobban. Nyugtalan.
Felbőg, mint a részeg.
Megrándulnak csápjai
Éber idegének –
szétharapja? Szét, igen,
csuklóját harapja,
állkapcsában reccsen el
csontja két darabja,
az meg hurkot vet nyakán,
húzza – húzza – görcsös –
kocsonyásan tekereg
béna, úgy üvöltöz,
eltaposni iszonyat
ilyen fajta férget
rászórjuk a homokot,
gyorsan, mint a mérget.
Átdereng a külvilág
üveg gömbjük árnyán
hullámain imbolyog
egy bacillus, árván,
most, most légy hát hevenyebb!
fojtsd meg őket! öld meg!
síkosak, mint lebenyek
s mint a halak: zöldek.

 

 

 

Apollinaire-utánzat

Hogy vártalak hogy vártalak
a Gyere-vissza-híd alatt
de nem jöttél az este múlt
Feliciánnál lámpa gyúlt
Felicián se mondta meg
hogy most már hol keresselek
mert többé nem találtalak
a Gyere-vissza-híd alatt

 

 

 

Kakas

A kutya se látta, amint a ködben
az országút szélére röppent,
és körbemutogatta
magát ez a szárnyas paletta.
E körgalléros, borz-nyakas,
e villogó talpig-kakas,
e puffos, sarkos, sityakos
csepp Tizenharmadik Lajos,
tollas motosz, motolla-kényszer,
s hangját a tájba fúrta kétszer.
(De köd volt épp, kecske-tejes,
vagy mint a zabpehely-leves,
langyosan töltötte a gödröt,
s ha felgyülemlett, szinte bőrzött,
de köd volt, s dűlöngtek a házak,
s egy lombtalan jegenye-vázlat,
s följebb már csak az égi tőgyek
rengtek és súrolták a földet,
fehéren csorranva a tájra –
mert köd volt, s őt senkise látta.)

 

 

 

Macska

Jött a macska, jött a lépcsőn,
nyújtózkodva szélesen,
karcsú mancsát majd kinyújtva,
majd behúzva kényesen,
mint a tigris, mint a hattyú
imbolyogva és puhán,
bombafojtó homokdombra
pincelépcső oldalán.
Hogy felért, a fénybe nézett
fintorogva – lent aludt,
aztán elnyúlt a homokban,
s szép volt, mint egy drága muff.
Macska, macska, állatocska,
gyermekecske, csillagocska,
lágy pihéjű őszi pitypang,
bőruhájú mályva csokra,
könnyű szélben öntudatban
borzolódva, szenderegve,
mint növény, vagy régi szobrok
napsugáros szent berekben,
macska-isten, macska-álom
könnyű keccsel, pöttyös hassal,
bombafojtó homokdombra
csak egy percre vígy magaddal!

 

 

 

Óda

Macskák istene! Ülsz hokkedli-terrasszodon, álmod
pompás, nagyhasu rézüst tükrözi, ferditi formád,
ám te rá se ügyelsz, ha pamut-lágy nyelvrevalót kötsz,
s mégis állad alatt kifogástalan ábra fehérlik.
Így vagy elegáns. Nyugalommal vártad a bombát,
míg körülötted az ostoba emberek rád se fütyültek.
Élsz – s lám ők keverednek a földben a dudva-gyökérrel.
Hosszu gerincük lassan öregszik hajlani Hozzád,
ó, behemót tepsik bölccsé kicsinyült fenevadja!

 

 

 

Római tél

A 70 éves Weöres Sándornak

 
Emlékszik a római télre?
(Kis jel-szeletként említem meg ezt.)
Mely úgy úszik a multjainkban,
mint egy jegelt narancs-gerezd.
Na és a macskák ott, hosszanti csíkkal,
(Micsoda gerezd-forma sávok!)
Kérem csináljon, úgy mint eddig is,
gerezdekből teljes, kerek világot.

 

 

 

Egy város

Szederkényi Ervinnek

 
Mindig napfényben láttam azt a várost.
Nem is kivánom másképp látni. Kell
néhány világos folt, amely fölött
külön nap süt, mintegy ládába zárva.
Persze, ezek önkényes részletek.
Kétsíkú emlék.
Minek is azt a három dimenziót
ráerőltetni egy arany-lapocska,
egy fém-pikkely dobozba-zárt
vékonyságára?
 
Természetesen,
ha nagyítóval nézném, látszana rajta
a véset: tornyok, mandulafák, halál,
az elkerülhetetlen panoráma.
De így, önkényes dobozába zárva:
önmaga az, és önmaga napvilága,
amely fedelén itt-ott, át meg át-
törve, nyilazó sugarát
romolhatatlan kibocsátja.

 

 

 

Egy esős kirándulás

Határ Győző ünnepére szeretettel jegyzé

 
Hogy fölmentünk Szent Albán templomához
A Rilke-bajszos volt a vezető;
Templomi út volt, fényes és homályos,
Általa lett jelként rendelhető
Rilke-bajusz az angol gótikához.
Gondolok én Szent Albán templomára,
Yorkot Budával jelként kapcsolóra
Őrá, aki e kapcsok hordozója,
Zimankós század könyves férfiára,
Őrá – vivát! kit ünnepelni jó ma.

 

 

 

A kertben

Áprily Lajosnak, Jékely Zoltánnak

 
A kertre kell, a kertre mindig,
Emlékezni. Vagy inkább
a mintha-most-is, mintha-volna mellől
eltörölni a minthát.
Tulajdonképpen azt hihetné az ember,
hogy a múlt lecseng. De nem,
eltűnik, aztán visszatér,
a földet megkerülve visszatér,
akár az évszakok, melyek
hol maggá tömörülnek, hol kinőnek,
pontatlan útjain a téridőnek
statisztikai átlagban újranőnek,
pontatlan törvények szerint.
Ott járnak ők, az épp megint kinőtt
kertben, szórt fényben, fasorokban,
szelíd faóriások alján
s a lentibb szintek sorfala között,
a cirmos-arcú árvácskák között,
tigris-pofácskák voltaképp, de még
kicsik, még serdületlenek.
Kábeltekercs egy sziklakőre téve;
egy villanyszerelés emléke vagy jövője.
Ott járnak ők, ott járnak a visszatérők,
körvonalakban, sétájuk hossza által
többnyire háttal,
de néha visszafordulnak felénk,
arcukkal megvilágosulva,
mint egy tisztás a rengetegben,
mint áram, ázott kábelekben
kigyúlva, elhomályosulva,
az idő spiráltekercsei
mentén el –, visszakanyarulva,
el, vissza, jönnek:
Újra, újra, újra.

 

 

 

Emlékezet

 

1

A kis pacákok most riadtan
loholnak föl-le az agyamban,
amióta parancsot adtam:
adják ki azt a dossziét,
s buzgón, egymás sarkát tapodva
futnak beomlott folyosókba,
szétbombázott polcra, fiókra,
kicsi ruhájuk csupa por.
 

2

Emlékedet megőrzi más tudat.
Persze: ledőlt a parti ház, de képe
– mint trükkfilmben –
– mint trükkfilmben – a vízen megmarad.

 

 

 

Én láttam ezt

Én láttam ezt. (Még sose láttam.)
Én jártam itt. (Még sose jártam.)
Egy másik életben talán
Erre a földre rátaláltam.
Egy másik életben talán
(Vagy valamely másik halálban),
Amikor öntudatlanul
S elfátyolozva erre jártam.
Vagy el se mentem én soha.
Itt voltam mindig, földbe-ástan.
S most itt állok, még szédelegve
E vértelen feltámadásban.

 

 

 

Dehát mi az értelme? Semmi.
Nem-létező emlékeim
ál-valósággal összekenni.
Minek is kellett idejönni?
Nem tudhatok meg igazat.
Nem tudhatok semmit gyökérig.
Erdőben járok, talaját
kutató lépteim nem értik.
Lomb széleit, füvek hegyét
tanácstalan borzolgatom.
Törzsek közt járok, mint a szél.
Más a halmazállapotom.

 

 

 

Nahát! Hogy száll az itt-lét néhanap,
úgy száll, akár a csónak,
melynek sötét teste körül
még nyári vásznak boltozódnak.
Csak az a néhány széllökés
zökkenti meg váratlanul,
ahogy oldalt dől, majd kel a vitorla
s a víz színét végig súrolva
minduntalan átnyirkosul.
 

1988

 

 

 

Bizony, bizony, egy tó van odafenn
mely tükrözi az idelentet
egész életre szóló szerelem
mely irónia és kegyelem
a hold kanyargós ívei
a zökkenőtlen úszás simasága
mellette rét, mellette fák
egy óriás vidék, egy égi város
egy ösvény, mely a fák közé behajlik
nem ösvény, melynek nincsen hajlata
zökkenőtlen

 

 

 

Az üres ég

Az üres ég. Az üres ég.
Én nem tudom, mit is szeretnék.
Talán más nem is kellene,
mint ablakomra egy keresztléc.

 

 

 

Victori salutem

 
A név habár esetleges
 
a név habár…
 
e név: „határ” –
 
adott esetben érdekes
 
Mert aki átkelt száz határon
 
kozmokrátori aknazáron
 
árkon-aszályon, aknazáron
 
az túl habáron, ugyebáron
 
túl girbedő parabolámon
 
h                                       n
 
   a                               a
 
        t                      l
 
             á           a
 
                  r  t
 

1989-ben

75. évében

          

Szeretettel

Nemes Nagy Ágnes

 

 

 

Eső, hó (Dalmát kutyák?) Gőzölögnek

Eső, eső, van mit siratnod,
legelső hó, van mit takarnod,
nem mondhatnám,
hogy könnyű volt az év.
A hó felett már szinte semmi.
Itt-ott fekete foltok.
A hó alatt, persze kőtörmelék.
Alig lejjebb
korhadva, pincedeszkák, vértanúság,
szétpukkadt villanykörték, szilánkos
valamikori fények.
Temetések.
A hó felett: már szinte semmi.
De nem. Azok a barna-fekete foltok.
Azokról meg ne feledkezz.
Ők hagyták itt,
az ember előttes vagy felettes
pompás, fehér, feketepettyes
dalmát kutyák.
Kicifrázzák a szemfedőt,
mint pelenkát a csecsemők.
Talán mégis pelenka, sőt
pettyes-koszos-pompás védőköpeny.
Talán. Addig-amíg.
Hisz gőzölögnek a vigasz-
koszocskák.
Egy darabig.
 

1989. télidő

 

 

 

A távozó

Hogy visszanézett, nem volt arca már.
Hogy visszanézett.
Akikben itt lakott, a maszkok,
földdé mosódtak zöldek és a kékek,
szétkent kupacban arcok, homlokok,
hogy utoljára visszanézett.
S amikor hátat forditott,
két szárnya
röntgennel átvilágitott
tüdőszárny, olyan ezüst –
és szét-szétnyílott – centiméteres
kis repülési szándék – s összezárult
kilélegezve.
És láttam én,
láttam akkor, hogy az enyém,
nem másé, sajna, az enyém,
két vállam közül távozott,
akár az átvilágitott,
s maszk nem takarta már, hogy visszanézett.
 

1990. január 16-a körül

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]