Istenről
Hiánybetegségeink legnagyobbika |
Lásd be Uram, így nem lehet. Így nem lehet teremteni. Ilyen tojáshéj-Földet helyezni az űrbe, ilyen tojáshéjéletet a Földre, és abba – felfoghatatlan büntetésként – tudatot. Ez túl kevés, ez túl sok. Ez mértéktévesztés, Uram.
Mért kívánod, hogy két tenyérrel átfogható gyerekjáték-koponyánkba egy univerzumot gyömöszöljünk? Vagy úgy teszel velünk, mint a tölgy makkjával, amelybe egy teljes tölgyfátgyömöszöltél?
Nem bánnék soha úgy a kutyámmal, mint Te velem. Léted nem tudományos, hanem erkölcsi képtelenség. Ilyen világ teremtőjeként létedet feltételezni: blaszfémia.
Legalább ne tettél volna annyi csalogatót a csapdába. Ne csináltál volna felhőt, hálát, aranyfejet az őszi akácnak. Ne ismernénk a vé kony, zöldes, édes-édes ízt: a létét. Irtózatos a Te édes lépvessződ, Uram!
Tudod te, milyen a vércukorszint süllyedése? Tudod te, milyen a leukoplákia halvány kicsi foltja növőben? Tudod te, milyen a félelem? A testi kín? A becstelenség? Tudod-e, hány wattos fényerővel tündöklik a gyilkos?
Úsztál folyóban? Ettél citromalmát? Fog tál-e körzőt, téglát, cédulát? Van körmöd? Élő fára vésni véle, kriksz-krakszokat hámló platánra, míg
megy odafönt, megy-megy a délután? Van odaföntöd? Van neked fölötted?
Egy szót se szóltam.
|
| a fényes, mézes szép napot, |
| mely visszatért egy pillanatra, |
| hogy búcsúzóul megmutassa, |
| milyen lehetne, hogyha volna, |
| s főképp: milyen lehetett volna. |
|
A tüskék…
| A tüskék. Van vagy tizenhét darab… |
| És mennyi, amit félig elfeledtem! |
| A szerelemről bizony már letettem, |
| s az agyam: másfél talpalat. |
|
| Idő? Igazság? Hová is jutok? |
| Mint messzelátó keskeny karikájú |
| feszülök rá az óriási tájra, |
| lépnek szememben lassú lovasok – |
|
| ha nem, hát nem. Izzíthatod a képet, |
| lovasok, tüskék, karikák hadát, |
| – míg fehérre lobbantaná magát, |
| mint facipő, kongó szívébe lépek. |
|
|
Dúdolgatók
| Tél van. Rohadj meg. Még lehet, |
| Most még egészben életed, |
|
| Szakítsd el könnyen azt az ínt, |
| előtted, lásd, a lomb legyint, |
| s lágyan hull szerteszét. |
|
| Rohadj meg, és nyugodj bele. |
| Kifordulsz, mint a föld bele, |
|
| Mit ér neked, hogy él Thomas Mann? |
| Mit ér, hogy német és orosz van, |
|
| Mit ér a szép, mit ér a bátor? |
| mit ér szeretőd és barátod? |
|
|
| Nem hiszem én, hogy az ördögi mesterség, ama verstan, |
| Mely verslábra okít, ügyesen számlálva az ujjon, |
| Ám, mit Arany kiván, ama belső forma, amely már |
|
Szinte tartalom: azt csak a költő tudja, a költő. |
|
| Mondd, fiatal költő, mért nem tanulod meg a formát? |
| Lánglelked nem tűr ó béklyót új repülésen? |
| Tudhatnád: nemhogy repülő nem száll a magasba, |
| Atmoszféranyomás feltétele nélkül a légy sem. |
|
|
Tanulni kell
|
A New York-i Hétvégi Magyar Iskolának ajánlom
húszéves jubileuma alkalmából, 1979
| Tanulni kell. A téli fákat. |
| Ahogyan talpig zuzmarásak. |
|
| Tanulni kell. A nyári felhőt. |
|
| Tanulni kell mézet, diót, |
|
| a hétfőt, keddet, pénteket, |
|
| tanulni kell magyarul és világul, |
| tanulni kell mindazt, ami kitárul, |
|
| tanulni kell, szeretni kell. |
|
|
Köszöntő
|
M. M.-nak
|
Mikor ott ültünk egy bivalyszekéren, |
|
Ifjan és négyen ama régi nyáron, |
|
Kalandozván Kalotaszentkirályon, |
|
Láttuk-e, hogy leend majd módja (kétlem) |
|
Ó s új kátyuk közötti zötykölésben |
|
Szívből kiáltani Magának: éljen! |
|
|
| tán sosem ültem ily sután, |
| gyötrődve, nem is tudni mért. |
| Gyerek voltam, kit nem kisért |
| a gond. A vidám kisgyerek |
| Jobb lettem-é? Azt nem tudom. |
| De másutt járok, más nyomon, |
| már más vagyok. Tán nem is én. |
|
| Most 64 éves vagyok. Nyár van. |
| Nem mondhatnám: ez amire vártam. |
| Van ebben a 64-es nyárban. |
|
Kakukfű
| Oly csepp, szelíd, gyengelila, |
| hogy észre sem veszi a réten |
|
| De amikor leszáll az est, |
| s arra járnak az esti lepkék, |
| a fémes-szürke szenderek, |
| befonja akkor, mint a fátyol |
| s lebukfenceznek illatától. |
|
|
Szerelem*
| Jó. Gyönyörű vagy Nofretéte. |
| Mert egy istent föltaláltam. |
|
Nyíló gesztenye
Míg kibújok meggyötör a gallY |
|
Nékem is fájsz így felelt az áG |
|
S felnyöszörgött minden egy viráG |
|
Fáj kibújni Fáj kibújni FáJ |
|
Visszahúz az alvadó homálY |
|
S minden sejtben borzongott a kíN |
|
– – – – – – – – – – – – – – – |
|
|
Chansonok 1
| Elmondom én a csillagoknak |
| magam vagyok, magam vagyok. |
| Az űrhajóban rám ragyognak |
| a csillagok, a csillagok. |
|
| Nem vár talán már senki lánya |
| ez itt az űrhajós magánya. |
| De vár talán, de vár talán, |
|
| és ott hol már a fény sem úr, |
|
| hogy vannak még lent emberek |
| hogy utca van és járda van, |
| a járda szélén hársfa van, |
| üzenj te Föld, üzenj nekem, |
| hogy itt vagy, itt vagy, itt velem – |
|
|
Chansonok 2
| mikor ember nem járt még cipőben |
| van, ami ott is mindig ugyanaz, |
|
| Lehet az asszir, perzsa, babilon |
| de különbség nincs csak papiron, |
| lehet az ógörög, vagy méd |
| majd mondja: még, még, még, még – |
|
|
Félhold
| Csillagszilánk a rézsút üvegen. |
| A szélbe könyöklünk anyám meg én. |
| Pléh-párkány. Mennyei párkányokon |
| Egy ezüstre smirglizett pléhedény. |
|
Egy koponya belsejében
| az meg hurkot vet nyakán, |
| húzza – húzza – görcsös – |
|
| most, most légy hát hevenyebb! |
| fojtsd meg őket! öld meg! |
|
|
Apollinaire-utánzat
| Hogy vártalak hogy vártalak |
| de nem jöttél az este múlt |
|
| hogy most már hol keresselek |
| mert többé nem találtalak |
|
|
Kakas
| A kutya se látta, amint a ködben |
| az országút szélére röppent, |
| magát ez a szárnyas paletta. |
| E körgalléros, borz-nyakas, |
| e puffos, sarkos, sityakos |
| csepp Tizenharmadik Lajos, |
| tollas motosz, motolla-kényszer, |
| s hangját a tájba fúrta kétszer. |
|
| (De köd volt épp, kecske-tejes, |
| vagy mint a zabpehely-leves, |
| langyosan töltötte a gödröt, |
| s ha felgyülemlett, szinte bőrzött, |
| de köd volt, s dűlöngtek a házak, |
| s egy lombtalan jegenye-vázlat, |
| s följebb már csak az égi tőgyek |
| rengtek és súrolták a földet, |
| fehéren csorranva a tájra – |
| mert köd volt, s őt senkise látta.) |
|
|
Macska
| Jött a macska, jött a lépcsőn, |
| karcsú mancsát majd kinyújtva, |
|
| mint a tigris, mint a hattyú |
|
| Hogy felért, a fénybe nézett |
| aztán elnyúlt a homokban, |
| s szép volt, mint egy drága muff. |
|
| Macska, macska, állatocska, |
| gyermekecske, csillagocska, |
| lágy pihéjű őszi pitypang, |
|
| könnyű szélben öntudatban |
| mint növény, vagy régi szobrok |
| napsugáros szent berekben, |
|
| macska-isten, macska-álom |
| könnyű keccsel, pöttyös hassal, |
| csak egy percre vígy magaddal! |
|
|
Óda
| Macskák istene! Ülsz hokkedli-terrasszodon, álmod |
| pompás, nagyhasu rézüst tükrözi, ferditi formád, |
| ám te rá se ügyelsz, ha pamut-lágy nyelvrevalót kötsz, |
| s mégis állad alatt kifogástalan ábra fehérlik. |
| Így vagy elegáns. Nyugalommal vártad a bombát, |
| míg körülötted az ostoba emberek rád se fütyültek. |
| Élsz – s lám ők keverednek a földben a dudva-gyökérrel. |
| Hosszu gerincük lassan öregszik hajlani Hozzád, |
| ó, behemót tepsik bölccsé kicsinyült fenevadja! |
|
Római tél
|
A 70 éves Weöres Sándornak
| (Kis jel-szeletként említem meg ezt.) |
| Mely úgy úszik a multjainkban, |
| mint egy jegelt narancs-gerezd. |
|
| Na és a macskák ott, hosszanti csíkkal, |
| (Micsoda gerezd-forma sávok!) |
| Kérem csináljon, úgy mint eddig is, |
| gerezdekből teljes, kerek világot. |
|
|
Egy város
|
Szederkényi Ervinnek
| Mindig napfényben láttam azt a várost. |
| Nem is kivánom másképp látni. Kell |
| néhány világos folt, amely fölött |
| külön nap süt, mintegy ládába zárva. |
|
| Persze, ezek önkényes részletek. |
| Minek is azt a három dimenziót |
| ráerőltetni egy arany-lapocska, |
| egy fém-pikkely dobozba-zárt |
|
| ha nagyítóval nézném, látszana rajta |
| a véset: tornyok, mandulafák, halál, |
| az elkerülhetetlen panoráma. |
|
| De így, önkényes dobozába zárva: |
| önmaga az, és önmaga napvilága, |
| amely fedelén itt-ott, át meg át- |
| romolhatatlan kibocsátja. |
|
|
Egy esős kirándulás
|
Határ Győző ünnepére szeretettel jegyzé
|
Hogy fölmentünk Szent Albán templomához |
|
A Rilke-bajszos volt a vezető; |
|
Templomi út volt, fényes és homályos, |
|
Általa lett jelként rendelhető |
|
Rilke-bajusz az angol gótikához. |
|
|
Gondolok én Szent Albán templomára, |
|
Yorkot Budával jelként kapcsolóra |
|
Őrá, aki e kapcsok hordozója, |
|
Zimankós század könyves férfiára, |
|
Őrá – vivát! kit ünnepelni jó ma. |
|
|
A kertben
|
Áprily Lajosnak, Jékely Zoltánnak
| A kertre kell, a kertre mindig, |
| a mintha-most-is, mintha-volna mellől |
|
| Tulajdonképpen azt hihetné az ember, |
| hogy a múlt lecseng. De nem, |
| eltűnik, aztán visszatér, |
| a földet megkerülve visszatér, |
| hol maggá tömörülnek, hol kinőnek, |
| pontatlan útjain a téridőnek |
| statisztikai átlagban újranőnek, |
| pontatlan törvények szerint. |
|
| Ott járnak ők, az épp megint kinőtt |
| kertben, szórt fényben, fasorokban, |
| s a lentibb szintek sorfala között, |
| a cirmos-arcú árvácskák között, |
| tigris-pofácskák voltaképp, de még |
| kicsik, még serdületlenek. |
| Kábeltekercs egy sziklakőre téve; |
| egy villanyszerelés emléke vagy jövője. |
|
| Ott járnak ők, ott járnak a visszatérők, |
| körvonalakban, sétájuk hossza által |
| de néha visszafordulnak felénk, |
| mint egy tisztás a rengetegben, |
| mint áram, ázott kábelekben |
| kigyúlva, elhomályosulva, |
| mentén el –, visszakanyarulva, |
|
|
Emlékezet
| A kis pacákok most riadtan |
| loholnak föl-le az agyamban, |
| s buzgón, egymás sarkát tapodva |
| futnak beomlott folyosókba, |
| szétbombázott polcra, fiókra, |
|
| Emlékedet megőrzi más tudat. |
| Persze: ledőlt a parti ház, de képe |
| – mint trükkfilmben – |
a vízen megmarad. |
|
|
Én láttam ezt
| Én láttam ezt. (Még sose láttam.) |
| Én jártam itt. (Még sose jártam.) |
| Erre a földre rátaláltam. |
|
| (Vagy valamely másik halálban), |
| S elfátyolozva erre jártam. |
|
| Vagy el se mentem én soha. |
| Itt voltam mindig, földbe-ástan. |
| S most itt állok, még szédelegve |
| E vértelen feltámadásban. |
|
|
| Dehát mi az értelme? Semmi. |
| ál-valósággal összekenni. |
| Minek is kellett idejönni? |
|
| Nem tudhatok semmit gyökérig. |
| kutató lépteim nem értik. |
|
| Lomb széleit, füvek hegyét |
| Törzsek közt járok, mint a szél. |
|
|
| Nahát! Hogy száll az itt-lét néhanap, |
| úgy száll, akár a csónak, |
| melynek sötét teste körül |
| még nyári vásznak boltozódnak. |
|
| Csak az a néhány széllökés |
| ahogy oldalt dől, majd kel a vitorla |
| s a víz színét végig súrolva |
|
|
| Bizony, bizony, egy tó van odafenn |
| mely tükrözi az idelentet |
|
| egész életre szóló szerelem |
|
| a zökkenőtlen úszás simasága |
| mellette rét, mellette fák |
| egy óriás vidék, egy égi város |
| egy ösvény, mely a fák közé behajlik |
| nem ösvény, melynek nincsen hajlata |
|
|
Az üres ég
| Én nem tudom, mit is szeretnék. |
| Talán más nem is kellene, |
| mint ablakomra egy keresztléc. |
|
Victori salutem
|
Mert aki átkelt száz határon |
|
árkon-aszályon, aknazáron |
|
az túl habáron, ugyebáron |
|
|
|
Szeretettel
Nemes Nagy Ágnes
|
|
|
Eső, hó (Dalmát kutyák?) Gőzölögnek
| Eső, eső, van mit siratnod, |
| legelső hó, van mit takarnod, |
|
| A hó felett már szinte semmi. |
| A hó alatt, persze kőtörmelék. |
| korhadva, pincedeszkák, vértanúság, |
| szétpukkadt villanykörték, szilánkos |
|
| A hó felett: már szinte semmi. |
| De nem. Azok a barna-fekete foltok. |
| Azokról meg ne feledkezz. |
| az ember előttes vagy felettes |
| pompás, fehér, feketepettyes |
|
| mint pelenkát a csecsemők. |
| pettyes-koszos-pompás védőköpeny. |
|
| Hisz gőzölögnek a vigasz- |
|
|
A távozó
| Hogy visszanézett, nem volt arca már. |
| Akikben itt lakott, a maszkok, |
| földdé mosódtak zöldek és a kékek, |
| szétkent kupacban arcok, homlokok, |
| hogy utoljára visszanézett. |
|
| S amikor hátat forditott, |
| tüdőszárny, olyan ezüst – |
| és szét-szétnyílott – centiméteres |
| kis repülési szándék – s összezárult |
|
| láttam akkor, hogy az enyém, |
| nem másé, sajna, az enyém, |
| két vállam közül távozott, |
| s maszk nem takarta már, hogy visszanézett. |
|
|
|