Istenről
Hiánybetegségeink legnagyobbika
Lásd be Uram, így nem lehet. Így nem lehet teremteni. Ilyen tojáshéj-Földet helyezni az űrbe, ilyen tojáshéjéletet a Földre, és abba – felfoghatatlan büntetésként – tudatot. Ez túl kevés, ez túl sok. Ez mértéktévesztés, Uram.
Mért kívánod, hogy két tenyérrel átfogható gyerekjáték-koponyánkba egy univerzumot gyömöszöljünk? Vagy úgy teszel velünk, mint a tölgy makkjával, amelybe egy teljes tölgyfátgyömöszöltél?
Nem bánnék soha úgy a kutyámmal, mint Te velem. Léted nem tudományos, hanem erkölcsi képtelenség. Ilyen világ teremtőjeként létedet feltételezni: blaszfémia.
Legalább ne tettél volna annyi csalogatót a csapdába. Ne csináltál volna felhőt, hálát, aranyfejet az őszi akácnak. Ne ismernénk a vé kony, zöldes, édes-édes ízt: a létét. Irtózatos a Te édes lépvessződ, Uram!
Tudod te, milyen a vércukorszint süllyedése? Tudod te, milyen a leukoplákia halvány kicsi foltja növőben? Tudod te, milyen a félelem? A testi kín? A becstelenség? Tudod-e, hány wattos fényerővel tündöklik a gyilkos?
Úsztál folyóban? Ettél citromalmát? Fog tál-e körzőt, téglát, cédulát? Van körmöd? Élő fára vésni véle, kriksz-krakszokat hámló platánra, míg
megy odafönt, megy-megy a délután? Van odaföntöd? Van neked fölötted?
Egy szót se szóltam.
|
a fényes, mézes szép napot, |
mely visszatért egy pillanatra, |
hogy búcsúzóul megmutassa, |
milyen lehetne, hogyha volna, |
s főképp: milyen lehetett volna. |
|
A tüskék…
A tüskék. Van vagy tizenhét darab… |
És mennyi, amit félig elfeledtem! |
A szerelemről bizony már letettem, |
s az agyam: másfél talpalat. |
|
Idő? Igazság? Hová is jutok? |
Mint messzelátó keskeny karikájú |
feszülök rá az óriási tájra, |
lépnek szememben lassú lovasok – |
|
ha nem, hát nem. Izzíthatod a képet, |
lovasok, tüskék, karikák hadát, |
– míg fehérre lobbantaná magát, |
mint facipő, kongó szívébe lépek. |
|
|
Dúdolgatók
Tél van. Rohadj meg. Még lehet, |
Most még egészben életed, |
|
Szakítsd el könnyen azt az ínt, |
előtted, lásd, a lomb legyint, |
s lágyan hull szerteszét. |
|
Rohadj meg, és nyugodj bele. |
Kifordulsz, mint a föld bele, |
|
Mit ér neked, hogy él Thomas Mann? |
Mit ér, hogy német és orosz van, |
|
Mit ér a szép, mit ér a bátor? |
mit ér szeretőd és barátod? |
|
|
Nem hiszem én, hogy az ördögi mesterség, ama verstan, |
Mely verslábra okít, ügyesen számlálva az ujjon, |
Ám, mit Arany kiván, ama belső forma, amely már |
Szinte tartalom: azt csak a költő tudja, a költő. |
|
Mondd, fiatal költő, mért nem tanulod meg a formát? |
Lánglelked nem tűr ó béklyót új repülésen? |
Tudhatnád: nemhogy repülő nem száll a magasba, |
Atmoszféranyomás feltétele nélkül a légy sem. |
|
|
Tanulni kell
A New York-i Hétvégi Magyar Iskolának ajánlom
húszéves jubileuma alkalmából, 1979
Tanulni kell. A téli fákat. |
Ahogyan talpig zuzmarásak. |
|
Tanulni kell. A nyári felhőt. |
|
Tanulni kell mézet, diót, |
|
a hétfőt, keddet, pénteket, |
|
tanulni kell magyarul és világul, |
tanulni kell mindazt, ami kitárul, |
|
tanulni kell, szeretni kell. |
|
|
Köszöntő
M. M.-nak
Mikor ott ültünk egy bivalyszekéren, |
Ifjan és négyen ama régi nyáron, |
Kalandozván Kalotaszentkirályon, |
Láttuk-e, hogy leend majd módja (kétlem) |
Ó s új kátyuk közötti zötykölésben |
Szívből kiáltani Magának: éljen! |
|
|
tán sosem ültem ily sután, |
gyötrődve, nem is tudni mért. |
Gyerek voltam, kit nem kisért |
a gond. A vidám kisgyerek |
Jobb lettem-é? Azt nem tudom. |
De másutt járok, más nyomon, |
már más vagyok. Tán nem is én. |
|
Most 64 éves vagyok. Nyár van. |
Nem mondhatnám: ez amire vártam. |
Van ebben a 64-es nyárban. |
|
Kakukfű
Oly csepp, szelíd, gyengelila, |
hogy észre sem veszi a réten |
|
De amikor leszáll az est, |
s arra járnak az esti lepkék, |
a fémes-szürke szenderek, |
befonja akkor, mint a fátyol |
s lebukfenceznek illatától. |
|
|
Szerelem*
Jó. Gyönyörű vagy Nofretéte. |
Mert egy istent föltaláltam. |
|
Nyíló gesztenye
Míg kibújok meggyötör a gallY |
|
Nékem is fájsz így felelt az áG |
|
S felnyöszörgött minden egy viráG |
|
Fáj kibújni Fáj kibújni FáJ |
|
Visszahúz az alvadó homálY |
|
S minden sejtben borzongott a kíN |
|
– – – – – – – – – – – – – – – |
|
|
Chansonok 1
Elmondom én a csillagoknak |
magam vagyok, magam vagyok. |
Az űrhajóban rám ragyognak |
a csillagok, a csillagok. |
|
Nem vár talán már senki lánya |
ez itt az űrhajós magánya. |
De vár talán, de vár talán, |
|
és ott hol már a fény sem úr, |
|
hogy vannak még lent emberek |
hogy utca van és járda van, |
a járda szélén hársfa van, |
üzenj te Föld, üzenj nekem, |
hogy itt vagy, itt vagy, itt velem – |
|
|
Chansonok 2
mikor ember nem járt még cipőben |
van, ami ott is mindig ugyanaz, |
|
Lehet az asszir, perzsa, babilon |
de különbség nincs csak papiron, |
lehet az ógörög, vagy méd |
majd mondja: még, még, még, még – |
|
|
Félhold
Csillagszilánk a rézsút üvegen. |
A szélbe könyöklünk anyám meg én. |
Pléh-párkány. Mennyei párkányokon |
Egy ezüstre smirglizett pléhedény. |
|
Egy koponya belsejében
az meg hurkot vet nyakán, |
húzza – húzza – görcsös – |
|
most, most légy hát hevenyebb! |
fojtsd meg őket! öld meg! |
|
|
Apollinaire-utánzat
Hogy vártalak hogy vártalak |
de nem jöttél az este múlt |
|
hogy most már hol keresselek |
mert többé nem találtalak |
|
|
Kakas
A kutya se látta, amint a ködben |
az országút szélére röppent, |
magát ez a szárnyas paletta. |
E körgalléros, borz-nyakas, |
e puffos, sarkos, sityakos |
csepp Tizenharmadik Lajos, |
tollas motosz, motolla-kényszer, |
s hangját a tájba fúrta kétszer. |
|
(De köd volt épp, kecske-tejes, |
vagy mint a zabpehely-leves, |
langyosan töltötte a gödröt, |
s ha felgyülemlett, szinte bőrzött, |
de köd volt, s dűlöngtek a házak, |
s egy lombtalan jegenye-vázlat, |
s följebb már csak az égi tőgyek |
rengtek és súrolták a földet, |
fehéren csorranva a tájra – |
mert köd volt, s őt senkise látta.) |
|
|
Macska
Jött a macska, jött a lépcsőn, |
karcsú mancsát majd kinyújtva, |
|
mint a tigris, mint a hattyú |
|
Hogy felért, a fénybe nézett |
aztán elnyúlt a homokban, |
s szép volt, mint egy drága muff. |
|
Macska, macska, állatocska, |
gyermekecske, csillagocska, |
lágy pihéjű őszi pitypang, |
|
könnyű szélben öntudatban |
mint növény, vagy régi szobrok |
napsugáros szent berekben, |
|
macska-isten, macska-álom |
könnyű keccsel, pöttyös hassal, |
csak egy percre vígy magaddal! |
|
|
Óda
Macskák istene! Ülsz hokkedli-terrasszodon, álmod |
pompás, nagyhasu rézüst tükrözi, ferditi formád, |
ám te rá se ügyelsz, ha pamut-lágy nyelvrevalót kötsz, |
s mégis állad alatt kifogástalan ábra fehérlik. |
Így vagy elegáns. Nyugalommal vártad a bombát, |
míg körülötted az ostoba emberek rád se fütyültek. |
Élsz – s lám ők keverednek a földben a dudva-gyökérrel. |
Hosszu gerincük lassan öregszik hajlani Hozzád, |
ó, behemót tepsik bölccsé kicsinyült fenevadja! |
|
Római tél
A 70 éves Weöres Sándornak
(Kis jel-szeletként említem meg ezt.) |
Mely úgy úszik a multjainkban, |
mint egy jegelt narancs-gerezd. |
|
Na és a macskák ott, hosszanti csíkkal, |
(Micsoda gerezd-forma sávok!) |
Kérem csináljon, úgy mint eddig is, |
gerezdekből teljes, kerek világot. |
|
|
Egy város
Szederkényi Ervinnek
Mindig napfényben láttam azt a várost. |
Nem is kivánom másképp látni. Kell |
néhány világos folt, amely fölött |
külön nap süt, mintegy ládába zárva. |
|
Persze, ezek önkényes részletek. |
Minek is azt a három dimenziót |
ráerőltetni egy arany-lapocska, |
egy fém-pikkely dobozba-zárt |
|
ha nagyítóval nézném, látszana rajta |
a véset: tornyok, mandulafák, halál, |
az elkerülhetetlen panoráma. |
|
De így, önkényes dobozába zárva: |
önmaga az, és önmaga napvilága, |
amely fedelén itt-ott, át meg át- |
romolhatatlan kibocsátja. |
|
|
Egy esős kirándulás
Határ Győző ünnepére szeretettel jegyzé
Hogy fölmentünk Szent Albán templomához |
A Rilke-bajszos volt a vezető; |
Templomi út volt, fényes és homályos, |
Általa lett jelként rendelhető |
Rilke-bajusz az angol gótikához. |
|
Gondolok én Szent Albán templomára, |
Yorkot Budával jelként kapcsolóra |
Őrá, aki e kapcsok hordozója, |
Zimankós század könyves férfiára, |
Őrá – vivát! kit ünnepelni jó ma. |
|
|
A kertben
Áprily Lajosnak, Jékely Zoltánnak
A kertre kell, a kertre mindig, |
a mintha-most-is, mintha-volna mellől |
|
Tulajdonképpen azt hihetné az ember, |
hogy a múlt lecseng. De nem, |
eltűnik, aztán visszatér, |
a földet megkerülve visszatér, |
hol maggá tömörülnek, hol kinőnek, |
pontatlan útjain a téridőnek |
statisztikai átlagban újranőnek, |
pontatlan törvények szerint. |
|
Ott járnak ők, az épp megint kinőtt |
kertben, szórt fényben, fasorokban, |
s a lentibb szintek sorfala között, |
a cirmos-arcú árvácskák között, |
tigris-pofácskák voltaképp, de még |
kicsik, még serdületlenek. |
Kábeltekercs egy sziklakőre téve; |
egy villanyszerelés emléke vagy jövője. |
|
Ott járnak ők, ott járnak a visszatérők, |
körvonalakban, sétájuk hossza által |
de néha visszafordulnak felénk, |
mint egy tisztás a rengetegben, |
mint áram, ázott kábelekben |
kigyúlva, elhomályosulva, |
mentén el –, visszakanyarulva, |
|
|
Emlékezet
A kis pacákok most riadtan |
loholnak föl-le az agyamban, |
s buzgón, egymás sarkát tapodva |
futnak beomlott folyosókba, |
szétbombázott polcra, fiókra, |
|
Emlékedet megőrzi más tudat. |
Persze: ledőlt a parti ház, de képe |
– mint trükkfilmben – |
a vízen megmarad. |
|
|
Én láttam ezt
Én láttam ezt. (Még sose láttam.) |
Én jártam itt. (Még sose jártam.) |
Erre a földre rátaláltam. |
|
(Vagy valamely másik halálban), |
S elfátyolozva erre jártam. |
|
Vagy el se mentem én soha. |
Itt voltam mindig, földbe-ástan. |
S most itt állok, még szédelegve |
E vértelen feltámadásban. |
|
|
Dehát mi az értelme? Semmi. |
ál-valósággal összekenni. |
Minek is kellett idejönni? |
|
Nem tudhatok semmit gyökérig. |
kutató lépteim nem értik. |
|
Lomb széleit, füvek hegyét |
Törzsek közt járok, mint a szél. |
|
|
Nahát! Hogy száll az itt-lét néhanap, |
úgy száll, akár a csónak, |
melynek sötét teste körül |
még nyári vásznak boltozódnak. |
|
Csak az a néhány széllökés |
ahogy oldalt dől, majd kel a vitorla |
s a víz színét végig súrolva |
|
|
Bizony, bizony, egy tó van odafenn |
mely tükrözi az idelentet |
|
egész életre szóló szerelem |
|
a zökkenőtlen úszás simasága |
mellette rét, mellette fák |
egy óriás vidék, egy égi város |
egy ösvény, mely a fák közé behajlik |
nem ösvény, melynek nincsen hajlata |
|
|
Az üres ég
Én nem tudom, mit is szeretnék. |
Talán más nem is kellene, |
mint ablakomra egy keresztléc. |
|
Victori salutem
|
Mert aki átkelt száz határon |
|
árkon-aszályon, aknazáron |
|
az túl habáron, ugyebáron |
|
|
|
Szeretettel
Nemes Nagy Ágnes
|
|
|
Eső, hó (Dalmát kutyák?) Gőzölögnek
Eső, eső, van mit siratnod, |
legelső hó, van mit takarnod, |
|
A hó felett már szinte semmi. |
A hó alatt, persze kőtörmelék. |
korhadva, pincedeszkák, vértanúság, |
szétpukkadt villanykörték, szilánkos |
|
A hó felett: már szinte semmi. |
De nem. Azok a barna-fekete foltok. |
Azokról meg ne feledkezz. |
az ember előttes vagy felettes |
pompás, fehér, feketepettyes |
|
mint pelenkát a csecsemők. |
pettyes-koszos-pompás védőköpeny. |
|
Hisz gőzölögnek a vigasz- |
|
|
A távozó
Hogy visszanézett, nem volt arca már. |
Akikben itt lakott, a maszkok, |
földdé mosódtak zöldek és a kékek, |
szétkent kupacban arcok, homlokok, |
hogy utoljára visszanézett. |
|
S amikor hátat forditott, |
tüdőszárny, olyan ezüst – |
és szét-szétnyílott – centiméteres |
kis repülési szándék – s összezárult |
|
láttam akkor, hogy az enyém, |
nem másé, sajna, az enyém, |
két vállam közül távozott, |
s maszk nem takarta már, hogy visszanézett. |
|
|
|