A barna noteszból

(1958–1960)

Naplót írok. Mit is tegyek.

Tudom: egy rézgarast se ér.

Úgy írok verset, mint ahogy

nyílt sebből folyik a vér.

 

 

 

Itt csak iszap.
A könyvespolc alatt döglött halak.
A képkeretről, mint a sapka,
hínárcsomó lóg félrecsapva.
Nyomorult bútorok.
Tiszta-formájú szekrény, mit tehetnél?
Mit tehetsz róla, szegény heverő,
hogy mocskos vízihulla lettél?
A falon vonal mutatja meddig ért.
Itt kapkodtam lélegzetért.
Vagy megfúlladtam. Az is lehet.

 

 

 

Délelőtt

Én úgy igyekszem. Fölkelek.
Én sűrű kávét készítek.
Mert vannak még szokásaim,
mint bárkinek.
Széles díványra kuporodva
könyveimet lapozgatom.
Én figyelek. És jobbkezem
balvállamon, balvállamon.
Ott fent a dél vonul csapatban,
itt bent a vatta-némaság, –
mint vékony ing, a gondolat
úgy vérzik át, úgy vérzik át.
*
Mint belső részét tengeri uborka
üldözője arcába torlaszolta –
megmenekültem és üres vagyok.
*
Tudod, mi a közöny? A föld
kidőlt, megdermedt s összetört
bazalt kérgén latolhatom:
mekkora volt a fájdalom.
*
Jó, bevallom bűnös vagyok.
– – – – – – – – – – – – – –
Csak tudnám, mit követtem el,
hogy ennyire bűnhődni kell.
– – – – – – – – – – – – – –
mert meg kell bűnhődnöd azért is,
amit ellened elkövettek.
*
Egy patkány lakott beleimben,
nem vettem észre, míg kirágta.
Már szemgolyóm sincs. Szemgödörrel
tátongok a lyukas világba.
*
Holnapra kelve mi vigasztal?
Lábkörmömet bekenni lakkal.
*
Nem szenvedek. Csak elviselhetetlen.
Mért fáj az, ami nincs?
*
Mint nagycseppű, langyos eső
görbe tájék gödrein,
ráncosodó tenyerembe
gyűlnek langyos könnyeim

 

 

 

Majom

Óvatosan oldalazom
az értelmetlenség felé.
A parton, mely még senkié,
mint nagy füge, egy csepp majom
himbálózik az ágakon,
vagy mintha frissen otthagyott,
rezgő, pohos lant függne ott –
nem kötök ki, hiába vágyom.
Csak állok a fedélzeten,
fut az eső arcon, kezen,
s a fekete gumi-kabáton.

 

 

 

Én végülis megértem Pistát,
hogy a verse csapnivaló.
Ki-fenének is volna kedve
leszállni oly pokolkörökbe,
ahol jó vers bányászható

 

 

 

Elnyúlok a felszíni létben,
a még tűrhető szenvedésben,
és talpraugrom iszonyodva,
ha felmordul az akna odva,
a torkok, fekete szájak,
a földalatti százfejű vadállat,
s futok, mikor zihálva
döndül sötét aritmiája,
futom a rángót, reszketőt,
a szétvetőt,
a kőesőt, a tűzesőt,
futok, lábam hamuba gázol,
kihűlt hamuba gázol,
s verejték mossa az arcom,
és mossa keserü zápor.
*
Sötét volt és magas,
most sötét, alacsony
a ház, ahol lakom.
Görnyedve kell belépnem.
Lesz majd, ahova térden…
s fekve
fogad be
a legvégső lakás.

 

 

 

Mint szerves anyag vegyi módon –
szüntelenül lefokozódom.
*
Rettentő ez az objektivitás.
Ez a kötél-rend, ez a láthatatlan
célzás-csomó, bujkálás a szavakban,
ez a temérdek hallgatási érdem,
megfojt a szemérem.
*
Dehát nincs arra szó,
hogy mily undorító nekem
az exhibició.
*
Az életem nem tér-zene.
Kevés dolog íszonytatóbb,
mint a fölös szó kényszere.

 

 

 

Elveszett hangok ülnek itt
apró bokrokban, szárazon,
egy hangot adj, egy hangot adj,
szikkadtan is felfuttatom,
egy jerikói-rózsa-hang,
egy reszelős ördögszekér,
egy szürke, fekete, szürke, zörgő
szakadt gubanc-gyökér,
szakadtan is csak karikázzon,
szálljon, kerek tövis-köteg,
zizegje szét avar csomókkal
az elnémult természetet –
 

1960. január 10.

 

 

 

A fémben én vagyok a láthatatlan
légbuborék, hajszálér a falakban,
az anyagban a restség,
a vétek és az elesettség,
mind hozzád emelem,
mint jobbkezemmel balkezem,
eltört, ítélj, öreg leszel,
öreg leszel, az erdőt járhatod,
deres hajadban apró jégcsapok,
járhatsz magad –
ne irigyeld a csontomat –
Úgy, úgy döntsd homlokod kezedbe
Nézz rám
Szavak ismerős fonadékán
átsüt a Tárgy szeme: nézz rám,
csipkefa ágai közt mézgásszemű,
 
könnyű vadállat,
már ugrik is el, vércsepp, tövisek –
nézem széles, idétlen,
gyilkos kezemet.

 

 

 

Labdarózsa

Labdarózsa orgona
Nem jössz vissza már soha
Labdarózsa dőlt az útra
Mintha mindjárt elgurulna
Gombolyagnyi hófehér
Macskatalpon elszaladna
Nem jössz vissza már soha
Labdarózsa orgona
Labda

 

 

 

A fertelem OTI-toronyra látok.
Az asztalon félig nyílt kardvirágok.
Amíg engem a kényszer kése jár át,
majd a virág végigvirítja szárát,
s húsos szikrákat nyitva szét,
mint csillagszóró, végigég.
*
Egy órája hoztak le a mütőből.
Novokain, novokain.
És egyre kevesebb a szédülés,
és egyre több a kín.
 

1960

 

 

 

Mert énekelni nem tudok
nekem kőlapba kell bevésnem –
s szempilla-csapzó verítékem
se lágyítja a kőlapot.
És éjszaka is felzavarnak,
északi fénye van a falnak,
és fényes kések: bútorok
s fölránt fektemből az a páfrány,
s rég-rothadt, bonyolult fonákján
s spórák is vele
mint bonyolult nagyvárosok
légi felvétele –
Mert élesek, mert élesek
a képek, mint a kések élesek,
vakít a pikkelyes világ,
és minden él, minden sarok
horgas nyilakkal fellobog,
Sebestyén-módra imbolyog
kit támadnak a fotonok –
Arcom könyökkel fedve védem,
amig az egy-pikkelyt kivésem,
mert énekelni nem tudok.

 

 

 

De hallom néha.
De hallom néha. Valaki jár.
Most körben függöny-fal zizeg,
foszforos-fekete,
mint egy ég-magasságú ajtón
a hold gyöngyfüggönye;
most valaki. Most kint az éjben.
Most felnőttes lebernyegében,
a szárnya apró még, idétlen
csak térde nagy, mint teve térde,
s kilóg –
 
ujja alatt
halkan pendülnek a falak,
a gyöngy, a hold.
Most széles éj.
Csenevész fügefák alatt
egy csengős kecskenyáj halad,
most a fügék is konganak
öblükben csengenek a magvak,
csak még az óriási ég
fekete-bronz döngése hallgat –
Ércből rezeg a csönd –
Aztán füge se kondul,
a nyáj a láthatár alá
a némább némaságba fordul,
nem peng. Nincs semmi. Hold.

 

 

 

Beszéd*

Mennyi beszéd! Puffadt hasak,
aránytalan púp-köldökök.
A fél-világirodalom
koraszülött.
Azt reméled,
Hogy Vénuszt rejt tenger beszéded?

 

 

 

Fordítás közben

Nézlek, nézlek.
Látom a lángelmén a fércet,
a lágy koponya-varratot.
Csak így lehetek cinkosod:
köszönöm a nagylelküséged.

 

 

 

Mivel az egy-szerelmet keresem,
nevetséges vagyok, kétségtelen.
S már írni sincs erőm, hogy kifejezzem:
mi az iszonyat ebben.
Bár megszereztem az undok jogot,
hogy úgy lássam magam: gáncstalan lovagot,
kit a világ bemocskol –
elírtózom e jogtól,
gyanús, gyanús, villámló, hősi arcom:
gyanakszom.
A végeredmény: én tiszta vagyok,
s mindenki más mocsok?
Az lehetetlen. Istenem , ne engedd!
Adj más eredményt az egyenletemnek.

 

 

 

Nyomorékot szerettem,
nem látszott rajta, nem –
sem az, hogy nyomorék,
sem a szeretetem.
Volt lába járni, táncra,
volt mindene,
és púp volt a szivén,
egye fene.
Titkon arzént tett levesembe
és emmiatt
oszlom most sárgán, zöldesen
a föld alatt.
*
Az mondják, jön a bomba.
Minek az érvek, ellenérvek?
Egy érvem van: az egynyári növényé
(önáltatással): élek.

 

 

 

Ha valaki tán azt hiszi,
hogy satnya voltam, gyönge – téved.
És mégis, egész életemben
csak félek, egyre félek.
Ez volna mindünk sorsa, csak
korunkban épp kiélezettebb?
Mért is teremtett ilyen izmos
félelemre, aki teremtett?

 

 

 

Irgalom

Kapj el. Vigyázz. Gurul a kő.
Ez az utolsó pillanat.
Hadd lássam még a szakadék felett
felhőbe vágott arcodat.
S ahogy megtart a gyönge, gyáva,
ahogy megtart a rongy izom,
úgy lesz majd hozzád könyörületes
a fenyegető irgalom.

 

 

 

Nem bírod

Nem bírod el, hiába,
ki egyenrangú véled.
Szeresd, szeresd továbbra is
a kurvát vagy a cselédet.

 

 

 

Ugyanaz

Nem bírod el, ki szuverén.
Hazád marad: a szuterén.
A kétségbeesés, a test
s a vacogó remény
kötele foszladozni kezd

 

 

 

Vörösfenyő, páfrány, szunyog.
Percen a fa, zümmög a hőben.
A gyantás, félig kérge-foszlott,
hatalmas törzsben most halad
egy paleolit távirat.
 
Sokízületű oszlop,
aki vagyok, ledőltem.
*
Zúgott a hajnal két fülemnél
és átcsapott vállam felett,
olyan voltam, mint egy hajóorr,
amint hasitja a szelet.

 

 

 

Szicíliai koporsó

Az élet héjait szerettem
a mindig másképp domborult csigát
a századok koporsó-vonalát
Krisztus előtt a hetedikben
S mert nemcsak héjait szerettem
élő kezem a kőre tettem
hogy igy köszöntsem régvolt társamat
a bátorságban és a rémületben
*
Más ösvényre a félelem vakon vitt,
mint a csapattól a vad elhasonlik
*
Úgy ültünk, mint a végső rémület
egy nagy fekete szívben meghúzódva

 

 

 

A mennyezet visszfénye

Egy végtelen madársereg
szárnyai értek szüntelen
amit egy óriási ég
dobott le lágyan
 
tündöklő hófúvásban.
*
Te, ki gőgös vagy igazából:
nem szégyelled, hogy megalázol?

 

 

 

Utálat, utálat az egész

De mennyi része van, hány rétege!
A förtelem dobostortája, tábla,
földtani metszet, kőzet-ábra,
ez a szegények bibliája,
olvashatod az életedet,
undorból préselt rétegek.
Meddig még a prés?
Kínvallatással nem jár felelősség.
Éppúgy mondhatnám az ellenkezőjét.
*
Isten bocsásson meg neked, te hitvány,
mert én nem tudok megbocsátani.
Már óriás a kezem és az állam,
mint egy léggömb, fekszem az ágyban,
nincs bennem egy szemernyi értelem,
miért, miért nő a fejem,
és miért kell beledöglenem –
Régebben hattyúk látogattak,
tizenkét szárnyon a város felett
repültek velem minden éjjel,
ma csak a rémület.
Madár, madár!

 

 

 

Az erény jutalma

Rozmár vagyok, könnyen lehet,
s egy asztalosra várok,
ki kézenfogva elvezet
a partok asztalához.
És szól: „Ne mindig ázalékot,
egyél most krumpli főzeléket,
és benne kis babért.”
Az Isten tudja, mért.

 

 

 

Térden

Ne, ne ítélj meg engemet.
Szívemben mindig térdelek.
De nem letérdelek, ne hidd:
föl, föl, föltérdelek.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]