A barna noteszból
Naplót írok. Mit is tegyek.
Tudom: egy rézgarast se ér.
Úgy írok verset, mint ahogy
nyílt sebből folyik a vér.
| A könyvespolc alatt döglött halak. |
| A képkeretről, mint a sapka, |
| hínárcsomó lóg félrecsapva. |
| Tiszta-formájú szekrény, mit tehetnél? |
| Mit tehetsz róla, szegény heverő, |
| hogy mocskos vízihulla lettél? |
| A falon vonal mutatja meddig ért. |
| Itt kapkodtam lélegzetért. |
|
| Vagy megfúlladtam. Az is lehet. |
|
|
Délelőtt
| Én úgy igyekszem. Fölkelek. |
| Mert vannak még szokásaim, |
|
| Széles díványra kuporodva |
| Én figyelek. És jobbkezem |
| balvállamon, balvállamon. |
|
| Ott fent a dél vonul csapatban, |
| itt bent a vatta-némaság, – |
| mint vékony ing, a gondolat |
| úgy vérzik át, úgy vérzik át. |
|
| Mint belső részét tengeri uborka |
| üldözője arcába torlaszolta – |
| megmenekültem és üres vagyok. |
|
| Tudod, mi a közöny? A föld |
| kidőlt, megdermedt s összetört |
| bazalt kérgén latolhatom: |
|
| Jó, bevallom bűnös vagyok. |
| – – – – – – – – – – – – – – |
| Csak tudnám, mit követtem el, |
| hogy ennyire bűnhődni kell. |
| – – – – – – – – – – – – – – |
| mert meg kell bűnhődnöd azért is, |
|
| Egy patkány lakott beleimben, |
| nem vettem észre, míg kirágta. |
| Már szemgolyóm sincs. Szemgödörrel |
| tátongok a lyukas világba. |
|
| Holnapra kelve mi vigasztal? |
| Lábkörmömet bekenni lakkal. |
|
| Nem szenvedek. Csak elviselhetetlen. |
|
| Mint nagycseppű, langyos eső |
|
|
Majom
| A parton, mely még senkié, |
| mint nagy füge, egy csepp majom |
| vagy mintha frissen otthagyott, |
| rezgő, pohos lant függne ott – |
| nem kötök ki, hiába vágyom. |
|
| Én végülis megértem Pistát, |
| Ki-fenének is volna kedve |
| leszállni oly pokolkörökbe, |
|
| Elnyúlok a felszíni létben, |
| a még tűrhető szenvedésben, |
| és talpraugrom iszonyodva, |
| ha felmordul az akna odva, |
| a földalatti százfejű vadállat, |
| futom a rángót, reszketőt, |
| futok, lábam hamuba gázol, |
| s verejték mossa az arcom, |
|
|
| Mint szerves anyag vegyi módon – |
|
| Rettentő ez az objektivitás. |
| Ez a kötél-rend, ez a láthatatlan |
| célzás-csomó, bujkálás a szavakban, |
| ez a temérdek hallgatási érdem, |
|
| Kevés dolog íszonytatóbb, |
| mint a fölös szó kényszere. |
|
|
| Elveszett hangok ülnek itt |
| apró bokrokban, szárazon, |
| egy hangot adj, egy hangot adj, |
| szikkadtan is felfuttatom, |
| egy reszelős ördögszekér, |
| egy szürke, fekete, szürke, zörgő |
| szakadtan is csak karikázzon, |
| szálljon, kerek tövis-köteg, |
| zizegje szét avar csomókkal |
| az elnémult természetet – |
|
| A fémben én vagyok a láthatatlan |
| légbuborék, hajszálér a falakban, |
| a vétek és az elesettség, |
| mint jobbkezemmel balkezem, |
| eltört, ítélj, öreg leszel, |
| öreg leszel, az erdőt járhatod, |
| deres hajadban apró jégcsapok, |
| ne irigyeld a csontomat – |
|
| Úgy, úgy döntsd homlokod kezedbe |
|
| átsüt a Tárgy szeme: nézz rám, |
| csipkefa ágai közt mézgásszemű, |
| már ugrik is el, vércsepp, tövisek – |
|
|
Labdarózsa
| Nem jössz vissza már soha |
| Mintha mindjárt elgurulna |
| Nem jössz vissza már soha |
|
| A fertelem OTI-toronyra látok. |
| Az asztalon félig nyílt kardvirágok. |
| Amíg engem a kényszer kése jár át, |
| majd a virág végigvirítja szárát, |
| s húsos szikrákat nyitva szét, |
| mint csillagszóró, végigég. |
|
| Egy órája hoztak le a mütőből. |
| És egyre kevesebb a szédülés, |
|
|
| nekem kőlapba kell bevésnem – |
| s szempilla-csapzó verítékem |
|
| És éjszaka is felzavarnak, |
| északi fénye van a falnak, |
| s fölránt fektemből az a páfrány, |
| s rég-rothadt, bonyolult fonákján |
| mint bonyolult nagyvárosok |
|
| a képek, mint a kések élesek, |
| és minden él, minden sarok |
| horgas nyilakkal fellobog, |
| Arcom könyökkel fedve védem, |
| amig az egy-pikkelyt kivésem, |
|
|
| De hallom néha. |
Valaki jár. |
| Most körben függöny-fal zizeg, |
| mint egy ég-magasságú ajtón |
| most valaki. Most kint az éjben. |
| Most felnőttes lebernyegében, |
| a szárnya apró még, idétlen |
| csak térde nagy, mint teve térde, |
| halkan pendülnek a falak, |
| egy csengős kecskenyáj halad, |
| öblükben csengenek a magvak, |
| fekete-bronz döngése hallgat – |
| a némább némaságba fordul, |
| nem peng. Nincs semmi. Hold. |
|
Beszéd*
| Mennyi beszéd! Puffadt hasak, |
|
| Hogy Vénuszt rejt tenger beszéded? |
|
|
Fordítás közben
| Látom a lángelmén a fércet, |
| Csak így lehetek cinkosod: |
| köszönöm a nagylelküséged. |
|
| Mivel az egy-szerelmet keresem, |
| nevetséges vagyok, kétségtelen. |
| S már írni sincs erőm, hogy kifejezzem: |
| Bár megszereztem az undok jogot, |
| hogy úgy lássam magam: gáncstalan lovagot, |
| gyanús, gyanús, villámló, hősi arcom: |
| A végeredmény: én tiszta vagyok, |
| Az lehetetlen. Istenem , ne engedd! |
| Adj más eredményt az egyenletemnek. |
|
| nem látszott rajta, nem – |
|
| Titkon arzént tett levesembe |
| oszlom most sárgán, zöldesen |
|
| Minek az érvek, ellenérvek? |
| Egy érvem van: az egynyári növényé |
|
|
| hogy satnya voltam, gyönge – téved. |
| És mégis, egész életemben |
|
| Ez volna mindünk sorsa, csak |
| korunkban épp kiélezettebb? |
| Mért is teremtett ilyen izmos |
| félelemre, aki teremtett? |
|
|
Irgalom
| Kapj el. Vigyázz. Gurul a kő. |
| Hadd lássam még a szakadék felett |
|
| S ahogy megtart a gyönge, gyáva, |
| ahogy megtart a rongy izom, |
| úgy lesz majd hozzád könyörületes |
|
|
Nem bírod
| Szeresd, szeresd továbbra is |
| a kurvát vagy a cselédet. |
|
Ugyanaz
| Nem bírod el, ki szuverén. |
|
| Vörösfenyő, páfrány, szunyog. |
| Percen a fa, zümmög a hőben. |
| A gyantás, félig kérge-foszlott, |
| hatalmas törzsben most halad |
|
| Zúgott a hajnal két fülemnél |
| és átcsapott vállam felett, |
| olyan voltam, mint egy hajóorr, |
|
|
Szicíliai koporsó
| a mindig másképp domborult csigát |
| a századok koporsó-vonalát |
| Krisztus előtt a hetedikben |
|
| S mert nemcsak héjait szerettem |
| hogy igy köszöntsem régvolt társamat |
| a bátorságban és a rémületben |
|
| Más ösvényre a félelem vakon vitt, |
| mint a csapattól a vad elhasonlik |
|
| Úgy ültünk, mint a végső rémület |
| egy nagy fekete szívben meghúzódva |
|
|
A mennyezet visszfénye
| Te, ki gőgös vagy igazából: |
| nem szégyelled, hogy megalázol? |
|
|
Utálat, utálat az egész
| De mennyi része van, hány rétege! |
| A förtelem dobostortája, tábla, |
| földtani metszet, kőzet-ábra, |
| undorból préselt rétegek. |
|
| Kínvallatással nem jár felelősség. |
| Éppúgy mondhatnám az ellenkezőjét. |
|
| Isten bocsásson meg neked, te hitvány, |
| mert én nem tudok megbocsátani. |
| Már óriás a kezem és az állam, |
| mint egy léggömb, fekszem az ágyban, |
| nincs bennem egy szemernyi értelem, |
| és miért kell beledöglenem – |
|
| Régebben hattyúk látogattak, |
| tizenkét szárnyon a város felett |
| repültek velem minden éjjel, |
|
|
Az erény jutalma
| Rozmár vagyok, könnyen lehet, |
| És szól: „Ne mindig ázalékot, |
| egyél most krumpli főzeléket, |
|
Térden
| Ne, ne ítélj meg engemet. |
| Szívemben mindig térdelek. |
| De nem letérdelek, ne hidd: |
|
|