Rózsafa
Parnasszien szonett Szigligeten
| Kimondhatatlan vágyom azt a percet, |
| amelyben élek. S el nem érhetem. |
| Idő, idő! szüntelen benne reszket |
| a gyönyörűség és a félelem. |
|
| A szem fölmagzott, hosszú fűbe gázol, |
| egy mécsvirág, egy csíkos kerti szék, |
| gálic-kék szőlők, nádas pincegádor, |
| egy völgykebel, a tó, a tó, s az ég – |
|
| hogy érem el? Hisz úgyis képtelenség, |
| hogy ott száll az egzotikus jelenlét, |
| a lepke-Föld a létlen űrön át, – |
|
| Hogy érem el a nyíló rózsafát? |
| Mely szökőkútként dobja fel magát, |
| és elevennek oly szép, mint az emlék –? |
|
|
|