Fiskalitáshuta

Eső után Fiskalitáshutánál az a hegyoldal, mint egyetlen patak. Egy hegyoldal-széles hegyipatakban jártunk a fűben járva, mert a fű, a sűrű, birkaszőrű fű be nem fogadta, csak lerázta mind lejjebb, lejjebb dobva a vizet, bugyborgó kristályvíz csapott át minden lépésnél a cipőnk felett. És persze, szólt a hegyoldal, szólt meredek csilingeléssel, szóltak a patakzó birkacsengők, a pergők, fényesek, gömbölyűk, a csengettyűző gyep ruganyosan dobott tovább a levegőben, egy tenger és egy birkanyáj fölött vonultunk, spriccelő cipőben. Aztán az erdő. A fenyves füstölgött, mint egy mángorló-üzem. Mihelyt beléptünk, rögtön arcon-csapott egy gyantaszagú, roppant lepedő, mely aztán összecsavarodva kiszállt a fák közül, spirálmenetben közölve az éggel frissen mosott és egyre áttetszőbb üdvözletét. Míg lent a gyanta szivárványosan folyt, és villogott, üveghuta, és sercegett a tűz, a víz, a pára, elemezhetetlen olvadásba olvasztva azt is, aki belépett, s bizonyíthatatlanul ott maradt, az a fa-, gyanta-, gőz-alak, míg csengők szóltak távolabb a részleges átváltozáshoz. 1960 körül