Fáj

Fáj, fáj. Mi fáj? Nem is tudom. Oly réteges a fájdalom, s egymás fölé gyűrűzve gyűlik. Mit számlálgassam magamon, a szomorúság évgyűrűit? Be jó, hogy nem látni a tudatot! Micsoda véraláfutások, micsoda régen elfelejtett foltok, micsoda mélyre-vásott ütéshelyek tarkitják – rút lehet. Mégis látom: a benti rét füvén, amint tápászkodik, tántorgás, széttört dárdanyél, hasított páncél, köldökig, beesett oldala, akár futtatott állaté, zihál. Bukó napot fölébe! Görcsös cser-gyökeret alá! – hiába, a hősi képből kihörög riasztó, fúlladt fújtatása – A küzdelemről már lefoszlott a mozdulat gyönyöre, s koszlott pátoszából csak rongy telik, így-úgy kötözni sebeit.