Idill

A benti tér hullana a tájba, Vízcsepp, mit szinte eleresztett. A roppant kancsó ferde szája: Buda fölött a szoba reszket. * Nincs porcikám, amely megállna, kezdettől omlik minden ízem, s folyván mezőkön és szobákba, tárgyak lábolnak át a vízen. Ki küzdhet ily múló elemmel? Szerelemmel ki tartja még? – Te is folyó vagy, ne feledd el, vízre írtuk egymás nevét.