Hazafelé

A gépmadár a teljes levegőt kavarja már, mégis, eszem nem ér nyomába. Bámulja csak a tagolatlan arcokat, mik tagolatlan, tenyeretlen nagy felföldekről vallanak, s minduntalan megtér a ráncos európai hazába. Hol minden hajlat ismerős, s fülünkbe folyik a tenger, s tele minden domb, bokor az aprólékos szerelemmel, hol szemvakító, hupikék gömb támasztja a rózsafákat, s a déli oszlopcsarnokok alatt duplaszárnyú vitorlák cicáznak, hol forradásos városok, mint vén fák ágaznak a tájon, s kő-csontvázukat mutogatják szikár templomok.     Nem kivánom már a kövérebb földeket, föléri itt az ismeretlent a földbesüllyedt ismeret. Palotányi tudás kiálló hegyén botol a láb – mint földi darázs fészke, befelé nő körülöttem a világ.