Második kézzel írt füzetből

(1947–1960)

 

 

 

 

Menet

Lépnek a napok egyre-másra,
Lábolják övig a telet,
mint kőbányán az állomásra,
a hosszu, kettős menetek.
Lehet: talán majd ágyba jutnak.
Lehet: gurulnak, mint a kő,
s a földrecsuszott, bő batyuknak
sarkán kihullik az idő.
Egy lépés: ágy, egy lépés: árok,
egy lépés: hang, egy: némaság,
fél-testüket már jönni látod,
másik felük halad tovább.
Így lesz iszonyú, ami kedves,
mert mind a kettő ugyanaz,
két fejjel jár minden szerelmed,
négy lábon undor és tavasz,
tapintanád veszett szobádat,
nyolc szögletével tántorog,
kövéredik a víz, kiárad,
hasad a kályha, fellobog,
két föld forog két szemgolyódra,
egyiken alszol, eleven,
a másikon, akár az óra,
a lábad holtan menetel.
 

1947. január 6.

 

 

 

Pokolgép

Te vagy tán egyetlen,
akit szeretek.
Hogy így megmaradtam
mindig remegek.
Csirkecsontú játék,
gránátbelű szem:
hamis légi szándék
dobott le nekem.
Simítlak, ahol még
szíved simitom,
s lüktet a pokolgép
síma nyakadon.
 

1947. február 26.

 

 

 

A költő?

 

1

Ha rosszat írok, mit tegyek?
Más ember alhat, jót ehet,
lehet bohém, vagy nemzeti,
s ha nem, hát elmegy nemzeni.
 

2

Ha rosszat írok, mit tegyek?
Csak mások kötnek üzletet?
S mivel a rang harácsos-ok:
miniszteri tanácsosok?
 

3

Ha rosszat írok, mit tegyek?
Más ember meghal? Élvezet –
a költő? mérik roncs korán:
mit írt a bomba foncsorán!
 

1947. február 25.

 

 

 

Érthetetlen

Érthetetlen, hogy mért kell annyit élned?
Iszapba fúrni, légbe vetni tested,
s míg a díványon végigheversz resten,
ép elméddel kockázni a sötétben.
Tapaszd be a gyermekkor folyosóit,
örökséged ne ökrendezzen itt sem;
az oktalan kínt meg nem váltja isten –
de tán a bölcs hit épp a mennybe lódít?
Érthetetlen – de ne tagadd, nem adnád
a sűrű létet, bárhogy is szakad rád,
s hiába adnád: úgysem adhatod.
Világosságot facsarj hát sötétből,
a kényszer úgy diszítsen, mint az ékkő,
s az oktalan repítsen, mint az ok!
 

1947. május 8.

 

 

 

Absztrakció

Csak csillagokkal borítkozom,
ó.
De fényüket már levetkezem,
ó.
A lényegesre szorítkozom,
ó.
S csak mellékesen szeretkezem,
ó…
 

1947

 

 

 

(Úgy szeretnék sok-sok verset írni…)

Úgy szeretnék sok-sok verset írni,
karcsú verset, mint a kisfiúk,
kövér verset, mint a bő bolondok
hosszú verset, mint az út.
Úgy szeretnék másról verset írni,
nem magamról, mint a boldogok,
pontos verset, mint a tiszta hóhér,
okos verset, mint az ok.
Úgy szeretnék mindig verset írni,
csavarodni, végtelen tekercs,
verset írni, mint az ég, s az asztal,
verset írni, mint a vers.
 

1947. május 8.

 

 

 

A természetről

Én nem hiszek a természetes ágyban
ahol szeretni és meghalni kell,
és fütyülök rád, emberi esettség,
ha megbocsátlak, gyilkosom leszel.
Nem egyezem bele a fájdalomba,
és nem lesem a langyos ég kegyét
a hazával is jobb híjján törődöm,
mert nem hiszem, hogy az enyém a szép.
S a távolibb sem jobb a közelebbnél,
a természetet teljén tagadom –
ujjam csak a te formád tapogatja,
míg felragyogsz kezemben: fogalom!
 

1947. május 19.

 

 

 

Róma

Bor bor! Te édes! Kövér és piros!
Úristen! Hogy mióta tudja elménk,
hogy veled élni jobb a szerelemnél,
hogy kortyod, mindig, új életre mos!
Csak nem merünk. Még visszatart, hogy józan
hullának lenni illendőbb a korhoz,
mint eleven bolondnak, ki rikoltoz
és gáttalan vizel az utcaporban!
 

1948

 

 

 

Keringélő

Kerek vagyok, mint a világ,
nem is adom soha alább,
nem hiába forog velem
a földgolyó, s kerek fejem.
Kering a ház, táncol a kép,
lélegzik a dombos vidék,
s az oszlopsoron ott szalad
a mozdulatlan mozdulat.
Tömör keringés, talpa van,
csak a hiány alaktalan –
de már a vágy sürög, mutat
hiány-fát és hiány utat.
S a Semmiség is annyit ér,
amennyit házak közt a tér.
 

2. változat

Itt minden pontos és kerek
Helyükön vannak a hegyek
Az ember perdül és sürög,
de minden mozdulat örök,
s az oszlopsoron ott szalad
a mozdulatlan mozdulat.
A Semmi is csak annyit ér
amennyit házak közt a tér.
 

Párizs, 1948. április 25.

 

 

 

Via Giulia

Álmában mocorog – északi szél ha fúj –
s elkondítja magát egy fiatal harang.
 

Párizs, 1948

 

 

 

Éj

Sűrű az éj, csillagokkal sűrű,
Teli az út, langy homokkal teli,
Dereng a tó lent láthatatlanul,
És mocorog, de azt se hallani.
 

1948. augusztus 30.

 

 

 

Óda

Horáciusz, mester, kacatok költője, bölcs,
Otthagytad, bizony a köztársaságot,
Mint ama pajzsot a csatamezőn,
Öblével fölfelé.
Izzadt, fiatal katona botolhat bele
(Szegény! Kondor, fekete haját simára nyalta a veriték,
Ádámcsutkája fel-alájár, liheg),
Aztán eső folyhat bele,
Alul kicsorog.
Otthagytad, bizony, mint egy ócska lavórt,
S hosszan mostad kezed a rideg-fiúarcú császár
Csinosabb csészéiben. No lám!
S fulladozva, csevegve, egy gyaloghintóban nyelted a port
Róma felé
A trachomás, csöndesebb Vergiliusszal.
 

1948. augusztus 30.

 

 

 

Velence

Arra az útra gondolok,
mikor a hajó éjbe vitt,
a téli éjbe engemet,
szárazföldit és északit.
Nagy, hosszúszálú, szürke bunda
volt rajtam, s félig nyitva volt
az ámulattól és a szél,
a szél derékig áthatolt.
Kétoldalt lassan, csöndben úsztak
az alig-sejtett paloták,
egy kapubolt, egy híd, december,
s fekete vizi-kopjafák.
Ilyenkor bent a termek alján
bizony bokáig ér a víz,
s megszélesíti a dagály
a márványpadló közeit.
S a szint alatt a cölöpök,
a sűrű, sikos moszatok
a város nyári szemete,
s velük a megfagyott szagok,
és fent a szél, az út sötét,
nem tudni meddig ér az ég,
csepp rácsos fény egy zsalun át,
két ágy, tavalyi pálmaág,
s a lapos kupola-közökben
az óriás torony kiszökkent,
és megmutatta egymaga,
hogy mekkora az éjszaka.
 

1948. november 10.

 

 

 

Madrigál

A gyöngédséget és szeretetet
Ki kellett tőled kényszerítenem,
S mindez mit ér, mit ér nekem,
Ha gyöngédséged és szereteted
Kényszeríteni kellett?
Bonyolult szenvedélyű szóval
– Rémület, harag, szerelem –
Vetettem rád a hurkokat,
Míg bonyolult vágyam betellett,
S nem voltál többé idegen,
S szemed megolvadt, szépszemű,
S láttam, hogy még szeretsz e percben,
Ámde a sodrott hurkokat
Megoldani már többé mégse mertem –
Vajjon tőled ezt érdemeltem?
S mindez mit ér, mit ér nekem?
 

1949. január 24.

 

 

 

A völgyben

Barátaim! Igy hagytok elzuhanni,
pusztulni szomjan, mint az állatot!
Egy istállóban együtt, legalább
néhány falás meleget adjatok.
A völgyben jártam. Kő volt, csupa kő,
s a kő alatt, hol pincebogarak
másznak, kavics volt, s a kavics alatt
csillámpaláig szúrt a déli nap.
Csak néhány tüskös csudafa-bokor,
üres folyóágy, forrás víztelen,
kürtők, vizaknák, odvak, árterek,
s az ég alatt mindegyik meztelen.
S tarkább e táj, mint a valódi táj,
hegyes a szin és szikrázik, hogy éljen –
de este lesz. Ne hagyjatok magam
a csillagokkal kikövezett éjben.
 

1949. március 14.

 

 

 

Példázat

Hogy hajdanában nagyapám
Patak felé indult gyalog,
Körülsürögték zömöken
A kálvinista angyalok.
Mert iskolába így megyen,
Akinek a tájék: haza,
Megszánja néha egy szekér,
Üldözi farkasok hada.
Fekete réti farkasok
Kergették meg egy éjjelen
(Karácsony volt, bodrogközi),
Amikor szupplikálni ment.
– A farkast könyörögjed el
Nagyapám, igazi legény! –
De ő inkább csak megfutott,
És ekként megszülettem én.
Ó farkasok, kegyes vadak,
Kik vissza nem fordultatok,
S a megriasztott fiú-pap
Életén taszítottatok,
Fogadjátok köszönetem,
Mert nagyapám ott úgy rohant,
Hogy látszott: élni érdemes,
Ha térdig is csatakosan.
 

1949. május 4.

 

 

 

Vízkereszt

Végy hát valami szoknya-félét,
– Sűrű gyantát izzad a fáklya –
Fiúnak öltözött a lány,
Öltözz szandálba, tunikába.
Ha római vagy, még talán
Veled Szent Ágnes is beéri,
Szerencsefia és pogány
Létedre lányos, szűz – de férfi.
 

1949. december 10.

 

 

 

A hitetlen

Miben bízik hát a hitetlen?
A versben és a szerelemben.
Ki ebben, abban megcsalódott,
de eszét mégsem ölte meg,
a test s a lélek, föld s az ég
között megáll. Mit is tehet?
Kevésben hisz, de rendületlen
a versben és a szerelemben.

 

 

 

Hazafelé

A gépmadár
a teljes levegőt kavarja már,
mégis, eszem nem ér nyomába.
Bámulja csak
a tagolatlan arcokat,
mik tagolatlan, tenyeretlen
nagy felföldekről vallanak,
s minduntalan megtér a ráncos
európai hazába.
Hol minden hajlat ismerős,
s fülünkbe folyik a tenger,
s tele minden domb, bokor
az aprólékos szerelemmel,
hol szemvakító, hupikék
gömb támasztja a rózsafákat,
s a déli oszlopcsarnokok alatt
duplaszárnyú vitorlák cicáznak,
hol forradásos városok,
mint vén fák ágaznak a tájon,
s kő-csontvázukat mutogatják
szikár templomok.
 
  Nem kivánom
már a kövérebb földeket,
föléri itt az ismeretlent
a földbesüllyedt ismeret.
Palotányi tudás kiálló
hegyén botol a láb –
mint földi darázs fészke, befelé
nő körülöttem a világ.

 

 

 

Lámpa

Lámpa van a szíved közepében,
Attól fénylik minden porcikád.
Lámpafényed bársonyosra szűröd,
Mégis, ahol vékonyabb a bőröd,
Rózsaszínben földereng a szád.
Hajad, az a fecske-fekete,
Lila szikrát pattogtat az éjben,
Köztük arcod csillog, mint a köd,
Augusztusi csillagok között –
Lámpa van a szíved közepében.

 

 

 

A halott

Úgy hullámzik rajta a sír,
Mint aki csukladozva sír,
Mint kit vérig sértettek éppen,
És szűköl iszonyú sebében,
Visszaütni nem tudna, nem,
De nem tud megnyugodni sem,
Csak hánykolódik egymaga,
És fel-felhördül éjszaka.

 

 

 

Dal*

Fűzhöz szólott a kecsege:
Itthagytam, évnyi ideje,
Itthagytam nálad jó helyen,
Kincstáram!
Add a tavalyi pikkelyem.
– Nincs nálam.
Nádhoz szólott a kecsege:
Itthagytam hétnyi ideje,
Itthagytam nálad jó helyen,
Kincstáram!
Add vissza a pikkelyem.
– Nincs nálam.
Kőhöz szólott a kecsege:
Itthagytam tegnap – kincstáram!
Nincs nálam! Nincs nálam!

 

 

 

Idill

A benti tér hullana a tájba,
Vízcsepp, mit szinte eleresztett.
A roppant kancsó ferde szája:
Buda fölött a szoba reszket.
*
Nincs porcikám, amely megállna,
kezdettől omlik minden ízem,
s folyván mezőkön és szobákba,
tárgyak lábolnak át a vízen.
Ki küzdhet ily múló elemmel?
Szerelemmel ki tartja még?
– Te is folyó vagy, ne feledd el,
vízre írtuk egymás nevét.

 

 

 

Iszonyodom nagyon, hogy meg kell halnom egyszer,
S e drága töltelék kiszárad a fejemben.
(Előbb még tébolyult aggastyán-nő, deres
Hajában matracok szalmája rengedez.)
Nem kellett volna tán vékony életemet
így meglódítani, – magamtól is megyek.

 

 

 

Aki testem és lelkem megvetette,
S magát a szennybe állig belevetette,
Ki fa volt nékem, s rajta sok madár,
S nőtt, csattogott, hogy szinte égbe szállt,
S puhán hevertem szép törzse körül,
Mint ki maga van, s nincsen egyedül –
Ki elfogadta tőlem a tejet,
S választóvizet adott víz helyett,
Úgy, hogy most végig hólyagos torokkal

 

 

 

Jég*

Boldogok, akik hisznek.
 
Iszonyú
vasárnap az ablak alatt.
Távolodóban léptei
üres szobában konganak.
Szememre, mint halott szemére,
lassankint ráfagy a világ,
széklába, kar, egy utca-sor,
emlék, pelyhedző szilvafák.
Ha hinnék Benned, mennybe vinnél,
széttárnád meleg tenyered,
s az két kis napként sütne ottan
fölöttem, a folyam felett.
Hasadna a jég, rianással,
keringne langyosan a hab,
s a boldog tárgyak felszökellve
csillognának, mint a halak.

 

 

 

Költő mondókája

Légy jó hozzám, állatom,
benti szörnyeteg,
ne mutatkozz oly nagyon,
nyújtsd ki körmödet.
Jó belátom, rád szorul
tisztes szándék, elme, jog,
artikulálatlanul
hörögd el hát óhajod.
Tarajos, te! fél-pofa!
Míg piszkállak, reszketek,
mért is kezdtem valaha,
mért is kezdtem én veled.

 

 

 

November

Mint langyos emlék, úgy dereng fel
a kék és rózsaszín november,
az év emlékszik. Téveteg
tollakkal hull a szürkület.
S mint akit a szerelem elhágy,
de vele még a szerelem-vágy,
úgy áll a fa a dombtetőn.
lombtalanul, de reszketőn.
Kovács-tűz lobban a barakkban,
kint egy ló méláz, takaratlan,
reásuhint oldalt a fény,
parázslik a szőke sörény.

 

 

 

Babusgatod a szellemet,
félted talán, hogy ellebeg?
Lásd nékem mesterségem ez:
bízd rám a lelki életet.
Ne idvezülj, ne vezekelj,
ne cifrázd. Tedd, mit tenni kell.
*
Aludni, hullni, párna, kábulat.
Ez az egyetlen, ami megmaradt.
A végső alvás sem lesz tán nehéz,
annak, aki mindig aludni kész.
Köszönöm, korom, köszönöm neked,
hogy így altatod eszméletemet,
lám minden undor végül jóra vált:
megkönnyítetted nékem a halált.
 

1953. november

 

 

 

Fáj

Fáj, fáj. Mi fáj? Nem is tudom.
Oly réteges a fájdalom,
s egymás fölé gyűrűzve gyűlik.
Mit számlálgassam magamon,
a szomorúság évgyűrűit?
Be jó, hogy nem látni a tudatot!
Micsoda véraláfutások,
micsoda régen elfelejtett
foltok, micsoda mélyre-vásott
ütéshelyek
tarkitják – rút lehet.
Mégis látom: a benti rét
füvén, amint tápászkodik,
tántorgás, széttört dárdanyél,
hasított páncél, köldökig,
beesett oldala, akár
futtatott állaté, zihál.
Bukó napot fölébe! Görcsös
cser-gyökeret alá! – hiába,
a hősi képből kihörög
riasztó, fúlladt fújtatása –
A küzdelemről már lefoszlott
a mozdulat gyönyöre, s koszlott
pátoszából csak rongy telik,
így-úgy kötözni sebeit.

 

 

 

Egy városról

(Egy városról szeretnék írni régen,
egy városról, amelyben most lakom,
s a torkomig tolúl föl már a szégyen,
hogy kimondani nem tudom.
Akárcsak Ráchel mennyasszonyi leple,
hol érc-kemény aranyhímzés-lapok
vannak szőve a fátyol-fellegekre:
ő érckemény s én fátyolból vagyok.
Reám szőtték e várost. Életemre
tapad e sok, füstös-aranyu kép,
s ki szállnék hűvös fellegként a mennyre,
szakadozva vonszolom életét.)

 

 

 

Különös, hogy mindig sebet kapok,
s különös, hogy egész testi valómban
rendítenek apró nyomorúságok,
de tűröm már. Várok. Gyakorlatom van –
s akár hallgatok, akár izgatottan
fecsegek, rángok, – amíg szüntelen,
régóta horzsolt, véraláfutásos
bensőmhöz ér az új: új gyötrelem,
hozzáedződöm lassan a halálhoz.

 

 

 

Ecetfa

Zöld máslit kötött minden ág hegyére
az ecetfa. Különben még csupasz.
Nyurgán, esetlen álldogál a fényben,
akár maga a serdülő tavasz.

 

 

 

Tenyerem néha rátapad a fákra:
mily elevenek, s milyen hűvösek!
És feltetszik, messze homokba ásva,
egy sziklapad, egy-egy perzselt liget –
de visszaborzaszt még a tél. Hideg
éghajlat alatt élek. S hol a sáska?
*
Még vágyom élni. De már hallom olykor,
hogy sustorog elhagyott éjszakán,
mint üres ablak függönye a szélben,
a közöny, a magány.

 

 

 

Kísértés

Jön a karácsony, és a Kisded.
Én is gyermeket akarok.
Azt-e? vagy tán valami mást?
Politikai változást?
Istent, erőt, vigasztalást,
tejet, gyöngyharmatot?
Micsoda költő vagyok én?
Sohase mertem a nevén
nevezni, amit akarok –
S mit akarok? Most gyermeket?
Igaz lehet s hazug lehet –
mit akarok? A vágy dadog.
Micsoda költő vagyok én?
Áttételek, görbe utak
ismerik csak a talpamat,
csak zsúfolt labirintusok –
görbe a kor. De míg lehet,
védenem saját görbéimet,
ne, ne zavarjatok.
Erényes voltam, az igaz,
gerincem egyenes maradt,
ki is bökte az életem
oldalát mindig – jaj nekem,
s mit értem vele? mire jó?
Absztrakció, distinkció –
Névtelen gyötrelem: kiáltok,
idézem a púpos Richardot,
elvégezem, hogy holnap…
 
  nem, nem!
Bocsáss meg, titkos isten, bennem!
Ha akarnék, se tehetem,
kificamodnék a szivem,
leszakadna a két vesém,
gőz csapna ki szemem helyén,
lárvaként, mint a Föld bele,
kifordulnék az Űrbe le…
Hőkölj inkább, s maradj magad.
Őrizd zsúfolt utaidat.
Reszkess inkább, akár a vászon,
mely kintfelejtve fönn a rácson
egymagába lobogja át
az éjszakát,
és várd, hogy eljön a karácsony,
s a gyöngyharmatnak és a tejnek
lehelletével tán a Gyermek –
tűrj, tűrj tovább.
 

1955. október 2.

 

 

 

Mentem volna szódás-kocsisnak,
ki a nagy, szőke lovakat
csak mossa, mossa: hallgatag.
*
Látod olykor, vihar előtt:
az éjnél fényesebb a föld.
Felöltözi egymás mezét
a lenge föld s a vaskos ég.

 

 

 

Virágének*

Szép fényes délben mentem a réten
Zsálya virított az árokszélen
Az árokszélen szép piros zsálya:
Eszembe jutott a szája
Szép fényes délben mentem a réten
Mégis botoltam árokba léptem
Fekete küllős fekete nap
Szeme sütött az égen

 

 

 

Hova szálltál

Hova szálltál szerelem
Szárnyad szélét őrizem
Körbe-foglal a szivem
Átlátszó borostyán
Elférsz látod kis helyen
Tömör voltál s végtelen
Mint az Úr az ostyán

 

 

 

Hold (Diva triformis)

Szelené
 
Bátyám szeretőm fényességem
 
Itthagytál az égi réten
 
Járdogálok egymagam
 
Férfi-részem eltűnőben
 
Itthagytál az égi mezőben
 
Minden léptem naptalan
 
Járdogálok a fekete fűben
 
Mért hagytál itt végül szűzen
 
Mért nincs fényem hogyha van
 
Ijjas gőgöm szijjas lábam
 
Összecsuklott kurta csatában
 
Hasztalan
Artemisz
 
Róka visong a bokorban
 
Lelövöm
 
Szarvas villan a berken
 
Ledöföm
 
Vadkan csörtet az erdőn
 
Megölöm megölöm

 

 

 

A hindu énekekből*

Kígyó jár a kertben
Kígyó jár a kertben
Jól vigyázz
 
Asszony hogyha van tejed
 
Freccsents rá egy keveset
 
Tán megnyugszik megelégszik
 
Mert különben éjszaka
 
Melled körül legelészik –
 
Pikkely szisszen mint a vért
 
Meg se moccansz odaért
 
Átgyűrűz a melegért
 
Térdedért nyakadért
 
Védő sátor hajadért
 
Mint a jég mint a tűz
 
Még magának elgyűrűz
 
Jól vigyázz mert azután
 
Meglel minden éjszakán
Jól vigyázz jaj vigyázz
Kígyó-ezüst éjszakán

 

 

 

Január

Hová jutottam? Nem tudom.
Szeretni, nem szeretni: vétek.
Ha volna még akáclevél,
azon számlálnám érverésed.
A magamét is számolom,
a csontok közti félsötétet
fél-éjszakán át szaggatom –
ha volna még akáclevél,
felelni tudna értem, érted –
egy alvadt vér a mellkasom.
*
Hogy füstölgött az a folyó,
hogy füstölgött a téli alkonyatban!
Érzett az alvilági hő,
még átsütött a földalatti katlan,
melyből zuhogva dőlt elő –
a zúzmarás, fehér sötétben
egy sor fekete nád, s a gyéren
hófoltos, néma, sík mező –
hogy füstölögne itt a vérem,
az alvilágból felszökő,
hogy füstölögne a félsötétben.
*
Hosszabbodik a nap az évben,
ez szült: téli napforduló.
Most kéne újra megszületni,
mint egy folyó.
Vagy a sötét, magánvaló
természet odvaiba halva,
hol nem nő már akáclevél,
inkább letérdelek a partra,
s a sűrű, alvilági vízzel
míg gyéren szálldogál a hó
keresztet rajzolok magmara.
 

1958. január 30.

 

 

 

Hit

Én attól élek, hogy hiszek,
de hogy miben, azt nem tudom.
Támolygok csak a mélyuton,
fölöttem keskeny ég-szelet.
Agyag kölönc a lábamon,
és szüntelen csodálkozom,
hogy még megyek, hogy még lehet –
S ha végleg megfogyatkozom
a hitben, akkor elbukom.

 

 

 

Emlékkönyvbe

Nem, nem ígérhetem neked,
hogy szóból házat építek –
mért óvnának a forgatag
idő elől papír-falak?
Ígérem inkább szememet,
járd be a belső tereket,
s körültekintve hallgatag,
a sejtfalakra írd neved –
a sejtfalakra kéne késnyi
emlékedet némán bevésni,
s ahol dobog a kupola,
a szív sötét tábláira –
ne bánd, hogy múló, romlatag,
hadd dőljenek csak a falak,
mi emberben legmakacsabb,
én azt ígérem néked inkább:
fehéren lent a föld alatt
emlékeznek a csontjaim rád.
 

1958. augusztus 15.

 

 

 

Fajdkakas

No, szép fiúk, férfiszemélyek,
én már tudom, hogy mennyit értek,
tudom már – dürrögj, fajdkakas! –
hogy komédia két garas.
Tiszta szerencse annyi ebben,
hogy végül mégse értetek,
de magamért szerettelek –
s a két garast is megfizettem.

 

 

 

Sorok

Az impotencia
a félelem fia,
nem használ ellne
se kényszer, se ima.
Miért sújtasz így, Atyám?
Aszályt borítva rám,
egy csepp vigasszal édesítsed
szikkadt, keserű szám.
*
De hogy lehetsz ilyen kegyetlen?
hogy dúlhatsz így, öngyermekedben?
Amit teremtesz, összerontod?
Kicsúfolod törpe bolondod?
*
Kicsúfolod, megszégyeníted,
szégyen, szégyenfára feszíted,
hogy mindenek nevetve lássák
fogyhatatlan ostobaságát.
*
Ezt mégse kellett volna tenned,
amit adtál is, visszavenned,
hisz felcifráztál, ne tagadd,
mint egy lakodalmas lovat,
adtál izmot, csengőt nyakamba,
mulattatott, ha szólt a hangja,
már nem kellek? Felelj, mi baj?
Miért? Hiába? – Zaj –

 

 

 

Betét-dal

Belebuktam a ködbe babámmal,
be az árok bő lapujába,
nem szerelemre hasaltunk,
csak lapulásra.
De ha már,
Évica, de ha már –
ez a köd,
ez a lant alakú,
nagy marti-lapu,
ez a nyár.
Nem hallod a ködben a zúgást?
– Tejszínben a gép – köpülő –,
fémhas villan az égen,
bent görcsös körtefa-tő
reflektor csúszik a törzsön,
motociklis két cserepár,
gyere már,
gyere már,
gyere Évica gyöngyöm.
Ha belöknek a parti gödörbe,
s az agyagba a szánk beledőlt,
minekünk majd akkor is, ott is,
egymás húsa lesz az a föld.
Ha ma nem, soha már,
Reflektor a földön, az égen,
gyere már,
Gyere É –

 

 

 

Az udvar történeteiből

Egy gangrács volt a földbe ásva
az udvar szögletén,
másfélméternyi kert határa –
s a rács tövén
ott nőtt a rózsafa,
a piros rózsafa,
és ezt a rózsafát zabálta
a szenes lova,
ez a vágni-való,
sovány, fakó –
egy óvatos, tüskös falat,
aztán – táltos parazsat –
habzsolta már, tépve, cibálva,
hogy’ villogott halvány pofája
a tűzben, mely nőtt, mint a láva
a macskaköves udvaron,
szikrázott a piros szirom,
visszfénye felszökött az égre –
mindjárt verték is orrba érte,
s mert megvetette satnya lábát,
úgy vonszolták hátrább – egyre – hátrább –
elbillent konttyal állt a fa.
Fekete, égett.
S a földön körben csupa vércsepp.
Ez volt a ló, s a rózsafa.
 

1959. március

 

 

 

A ház körül

 

Kőrisfa

Egy szép kőrishez szóltam én: Te kőris!
S egy kőriserdő válaszolt, meg ő is.
Röstelltem ezt és mondtam néki: Drágám,
a mai naptól légy te Kőris Ádám.
 

Hogy nincsen rajta sem hám, sem nyereg,
oly meztelen a ló, mint egy gyerek.
 

Szódáskocsi

Figyelitek?
Minden kocsin ott van egy kék üveg.
A sok fehér üveg közt égi kéken
olyan ő, mint a szökőnap az évben,
és körbe viszi csillagászati
tréfaként a szódáskocsi.

 

 

 

Fiskalitáshuta

Eső után Fiskalitáshutánál
az a hegyoldal, mint egyetlen patak.
Egy hegyoldal-széles hegyipatakban
jártunk a fűben járva, mert a fű,
a sűrű, birkaszőrű fű
be nem fogadta, csak lerázta
mind lejjebb, lejjebb dobva a vizet,
bugyborgó kristályvíz csapott át
minden lépésnél a cipőnk felett.
És persze, szólt a hegyoldal,
szólt meredek csilingeléssel,
szóltak a patakzó birkacsengők,
a pergők, fényesek, gömbölyűk,
a csengettyűző gyep ruganyosan
dobott tovább a levegőben,
egy tenger és egy birkanyáj fölött
vonultunk, spriccelő cipőben.
Aztán az erdő. A fenyves
füstölgött, mint egy mángorló-üzem.
Mihelyt beléptünk, rögtön arcon-csapott
egy gyantaszagú, roppant lepedő,
mely aztán összecsavarodva
kiszállt a fák közül, spirálmenetben
közölve az éggel frissen mosott
és egyre áttetszőbb üdvözletét.
Míg lent a gyanta szivárványosan folyt,
és villogott, üveghuta,
és sercegett a tűz, a víz, a pára,
elemezhetetlen olvadásba
olvasztva azt is, aki belépett,
s bizonyíthatatlanul ott maradt,
az a fa-, gyanta-, gőz-alak,
míg csengők szóltak távolabb
a részleges átváltozáshoz.
 

1960 körül

 

 

 

Vogul medve-ének sípra és dobra

Fordítás közben
Medve-apánk te, medve-apánk,
nézd csak a zsákmányt:
híja
híja
híja van.
Medve-apánk te, medve apánk,
add, add, add a zsákmányt,
dobd, dobd, dobd a zsákmányt,
add, dobd,
add, dobd,
add, hogy a hanti vadásznak
íja
íja
íja
jó legyen.

 

 

 

Rózsafa

Parnasszien szonett Szigligeten
Kimondhatatlan vágyom azt a percet,
amelyben élek. S el nem érhetem.
Idő, idő! szüntelen benne reszket
a gyönyörűség és a félelem.
A szem fölmagzott, hosszú fűbe gázol,
egy mécsvirág, egy csíkos kerti szék,
gálic-kék szőlők, nádas pincegádor,
egy völgykebel, a tó, a tó, s az ég –
hogy érem el? Hisz úgyis képtelenség,
hogy ott száll az egzotikus jelenlét,
a lepke-Föld a létlen űrön át, –
Hogy érem el a nyíló rózsafát?
Mely szökőkútként dobja fel magát,
és elevennek oly szép, mint az emlék –?

 

 

 

Származás

 

1

Nem szeretem, mikor nyakamba rántják
öregapám plisszírozott palástját,
és nincs kedvem kalotaszentkirályi
jegenyéket ajtóm elé cibálni.
Nekem származni nem öröm,
se jól, se rosszul. Köszönöm.
 

2

Azért ne hidd, hogy tán alázat
nélkül fitymálgatom hazámat.
Van abban is fekete érdem:
egy kép előtt hallgatni, térden.
 

3

De nem mind rím, mi ide-rímel,
nem kell a könny se, glicerínnel,
s létemről egy dönt, mindhiába:
a vágyak hierarchiája.

 

 

 

Beszéd*

Tenger beszéd. Inkább rideg
legyek, mint a Húsvét-sziget.
S legyen bár mindez alkati:
én szobrot vágynék mondani.

 

 

 

Patak*

Hát mért nem hagytok engemet
öntözni lombos kerteket?
Csobogni: mért tanítotok?
Bizzátok rám. Patak vagyok.
 

1960. június 14.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]