Második kézzel írt füzetből
Menet
| Lépnek a napok egyre-másra, |
| mint kőbányán az állomásra, |
| a hosszu, kettős menetek. |
|
| Lehet: talán majd ágyba jutnak. |
| Lehet: gurulnak, mint a kő, |
| s a földrecsuszott, bő batyuknak |
|
| Egy lépés: ágy, egy lépés: árok, |
| egy lépés: hang, egy: némaság, |
| fél-testüket már jönni látod, |
| másik felük halad tovább. |
|
| Így lesz iszonyú, ami kedves, |
| mert mind a kettő ugyanaz, |
| két fejjel jár minden szerelmed, |
| négy lábon undor és tavasz, |
|
| tapintanád veszett szobádat, |
| nyolc szögletével tántorog, |
| hasad a kályha, fellobog, |
|
| két föld forog két szemgolyódra, |
|
|
A költő?
| Ha rosszat írok, mit tegyek? |
| Más ember alhat, jót ehet, |
| lehet bohém, vagy nemzeti, |
| s ha nem, hát elmegy nemzeni. |
|
| Ha rosszat írok, mit tegyek? |
| Csak mások kötnek üzletet? |
| S mivel a rang harácsos-ok: |
|
| Ha rosszat írok, mit tegyek? |
| Más ember meghal? Élvezet – |
| a költő? mérik roncs korán: |
| mit írt a bomba foncsorán! |
|
|
Érthetetlen
| Érthetetlen, hogy mért kell annyit élned? |
| Iszapba fúrni, légbe vetni tested, |
| s míg a díványon végigheversz resten, |
| ép elméddel kockázni a sötétben. |
|
| Tapaszd be a gyermekkor folyosóit, |
| örökséged ne ökrendezzen itt sem; |
| az oktalan kínt meg nem váltja isten – |
| de tán a bölcs hit épp a mennybe lódít? |
|
| Érthetetlen – de ne tagadd, nem adnád |
| a sűrű létet, bárhogy is szakad rád, |
| s hiába adnád: úgysem adhatod. |
|
| Világosságot facsarj hát sötétből, |
| a kényszer úgy diszítsen, mint az ékkő, |
| s az oktalan repítsen, mint az ok! |
|
|
Absztrakció
| Csak csillagokkal borítkozom, |
| De fényüket már levetkezem, |
| A lényegesre szorítkozom, |
| S csak mellékesen szeretkezem, |
|
(Úgy szeretnék sok-sok verset írni…)
| Úgy szeretnék sok-sok verset írni, |
| karcsú verset, mint a kisfiúk, |
| kövér verset, mint a bő bolondok |
| hosszú verset, mint az út. |
|
| Úgy szeretnék másról verset írni, |
| nem magamról, mint a boldogok, |
| pontos verset, mint a tiszta hóhér, |
|
| Úgy szeretnék mindig verset írni, |
| csavarodni, végtelen tekercs, |
| verset írni, mint az ég, s az asztal, |
| verset írni, mint a vers. |
|
|
A természetről
| Én nem hiszek a természetes ágyban |
| ahol szeretni és meghalni kell, |
| és fütyülök rád, emberi esettség, |
| ha megbocsátlak, gyilkosom leszel. |
|
| Nem egyezem bele a fájdalomba, |
| és nem lesem a langyos ég kegyét |
| a hazával is jobb híjján törődöm, |
| mert nem hiszem, hogy az enyém a szép. |
|
| S a távolibb sem jobb a közelebbnél, |
| a természetet teljén tagadom – |
| ujjam csak a te formád tapogatja, |
| míg felragyogsz kezemben: fogalom! |
|
|
Róma
| Bor bor! Te édes! Kövér és piros! |
| Úristen! Hogy mióta tudja elménk, |
| hogy veled élni jobb a szerelemnél, |
| hogy kortyod, mindig, új életre mos! |
|
| Csak nem merünk. Még visszatart, hogy józan |
| hullának lenni illendőbb a korhoz, |
| mint eleven bolondnak, ki rikoltoz |
| és gáttalan vizel az utcaporban! |
|
|
Keringélő
| Kerek vagyok, mint a világ, |
|
| a földgolyó, s kerek fejem. |
|
| Kering a ház, táncol a kép, |
|
| s az oszlopsoron ott szalad |
|
| Tömör keringés, talpa van, |
|
| de már a vágy sürög, mutat |
|
| S a Semmiség is annyit ér, |
| amennyit házak közt a tér. |
|
|
| Itt minden pontos és kerek |
| Az ember perdül és sürög, |
| s az oszlopsoron ott szalad |
| A Semmi is csak annyit ér |
| amennyit házak közt a tér. |
|
Párizs, 1948. április 25. |
|
Via Giulia
| Álmában mocorog – északi szél ha fúj – |
| s elkondítja magát egy fiatal harang. |
|
Éj
| Sűrű az éj, csillagokkal sűrű, |
| Teli az út, langy homokkal teli, |
| Dereng a tó lent láthatatlanul, |
| És mocorog, de azt se hallani. |
|
Óda
| Horáciusz, mester, kacatok költője, bölcs, |
| Otthagytad, bizony a köztársaságot, |
| Mint ama pajzsot a csatamezőn, |
|
| Izzadt, fiatal katona botolhat bele |
| (Szegény! Kondor, fekete haját simára nyalta a veriték, |
| Ádámcsutkája fel-alájár, liheg), |
|
| Otthagytad, bizony, mint egy ócska lavórt, |
| S hosszan mostad kezed a rideg-fiúarcú császár |
| Csinosabb csészéiben. No lám! |
|
| S fulladozva, csevegve, egy gyaloghintóban nyelted a port |
| A trachomás, csöndesebb Vergiliusszal. |
|
|
Velence
| Nagy, hosszúszálú, szürke bunda |
| volt rajtam, s félig nyitva volt |
|
| Kétoldalt lassan, csöndben úsztak |
| egy kapubolt, egy híd, december, |
|
| Ilyenkor bent a termek alján |
|
| S a szint alatt a cölöpök, |
| s velük a megfagyott szagok, |
|
| és fent a szél, az út sötét, |
| nem tudni meddig ér az ég, |
| csepp rácsos fény egy zsalun át, |
| két ágy, tavalyi pálmaág, |
|
| s a lapos kupola-közökben |
| az óriás torony kiszökkent, |
|
|
Madrigál
| A gyöngédséget és szeretetet |
| Ki kellett tőled kényszerítenem, |
| S mindez mit ér, mit ér nekem, |
| Ha gyöngédséged és szereteted |
|
| Bonyolult szenvedélyű szóval |
| – Rémület, harag, szerelem – |
| Míg bonyolult vágyam betellett, |
| S nem voltál többé idegen, |
|
| S szemed megolvadt, szépszemű, |
| S láttam, hogy még szeretsz e percben, |
| Megoldani már többé mégse mertem – |
| Vajjon tőled ezt érdemeltem? |
| S mindez mit ér, mit ér nekem? |
|
|
A völgyben
| Barátaim! Igy hagytok elzuhanni, |
| pusztulni szomjan, mint az állatot! |
| Egy istállóban együtt, legalább |
| néhány falás meleget adjatok. |
|
| A völgyben jártam. Kő volt, csupa kő, |
| s a kő alatt, hol pincebogarak |
| másznak, kavics volt, s a kavics alatt |
| csillámpaláig szúrt a déli nap. |
|
| Csak néhány tüskös csudafa-bokor, |
| üres folyóágy, forrás víztelen, |
| kürtők, vizaknák, odvak, árterek, |
| s az ég alatt mindegyik meztelen. |
|
| S tarkább e táj, mint a valódi táj, |
| hegyes a szin és szikrázik, hogy éljen – |
| de este lesz. Ne hagyjatok magam |
| a csillagokkal kikövezett éjben. |
|
|
Példázat
| Patak felé indult gyalog, |
|
| Mert iskolába így megyen, |
| Megszánja néha egy szekér, |
|
| Kergették meg egy éjjelen |
| (Karácsony volt, bodrogközi), |
| Amikor szupplikálni ment. |
|
| – A farkast könyörögjed el |
| Nagyapám, igazi legény! – |
| De ő inkább csak megfutott, |
| És ekként megszülettem én. |
|
| Ó farkasok, kegyes vadak, |
| Kik vissza nem fordultatok, |
|
| Mert nagyapám ott úgy rohant, |
| Hogy látszott: élni érdemes, |
|
|
Vízkereszt
| Végy hát valami szoknya-félét, |
| – Sűrű gyantát izzad a fáklya – |
| Öltözz szandálba, tunikába. |
|
| Veled Szent Ágnes is beéri, |
| Létedre lányos, szűz – de férfi. |
|
|
A hitetlen
| Miben bízik hát a hitetlen? |
| A versben és a szerelemben. |
|
| Ki ebben, abban megcsalódott, |
| de eszét mégsem ölte meg, |
| a test s a lélek, föld s az ég |
| között megáll. Mit is tehet? |
|
| Kevésben hisz, de rendületlen |
| a versben és a szerelemben. |
|
|
Hazafelé
| a teljes levegőt kavarja már, |
| mégis, eszem nem ér nyomába. |
|
| mik tagolatlan, tenyeretlen |
| nagy felföldekről vallanak, |
| s minduntalan megtér a ráncos |
|
| Hol minden hajlat ismerős, |
| s fülünkbe folyik a tenger, |
| s tele minden domb, bokor |
| az aprólékos szerelemmel, |
|
| gömb támasztja a rózsafákat, |
| s a déli oszlopcsarnokok alatt |
| duplaszárnyú vitorlák cicáznak, |
|
| mint vén fák ágaznak a tájon, |
| s kő-csontvázukat mutogatják |
|
| föléri itt az ismeretlent |
| a földbesüllyedt ismeret. |
|
| mint földi darázs fészke, befelé |
|
|
Lámpa
| Lámpa van a szíved közepében, |
| Attól fénylik minden porcikád. |
| Lámpafényed bársonyosra szűröd, |
| Mégis, ahol vékonyabb a bőröd, |
| Rózsaszínben földereng a szád. |
|
| Hajad, az a fecske-fekete, |
| Lila szikrát pattogtat az éjben, |
| Köztük arcod csillog, mint a köd, |
| Augusztusi csillagok között – |
| Lámpa van a szíved közepében. |
|
|
A halott
| Úgy hullámzik rajta a sír, |
| Mint aki csukladozva sír, |
|
| Mint kit vérig sértettek éppen, |
| És szűköl iszonyú sebében, |
|
| Visszaütni nem tudna, nem, |
| De nem tud megnyugodni sem, |
|
| Csak hánykolódik egymaga, |
| És fel-felhördül éjszaka. |
|
|
Dal*
| Fűzhöz szólott a kecsege: |
| Itthagytam nálad jó helyen, |
|
| Nádhoz szólott a kecsege: |
| Itthagytam nálad jó helyen, |
|
| Itthagytam tegnap – kincstáram! |
| Nincs nálam! Nincs nálam! |
|
|
Idill
| A benti tér hullana a tájba, |
| Vízcsepp, mit szinte eleresztett. |
| A roppant kancsó ferde szája: |
| Buda fölött a szoba reszket. |
|
| Nincs porcikám, amely megállna, |
| kezdettől omlik minden ízem, |
| s folyván mezőkön és szobákba, |
| tárgyak lábolnak át a vízen. |
|
| Ki küzdhet ily múló elemmel? |
| Szerelemmel ki tartja még? |
| – Te is folyó vagy, ne feledd el, |
| vízre írtuk egymás nevét. |
|
|
| Iszonyodom nagyon, hogy meg kell halnom egyszer, |
| S e drága töltelék kiszárad a fejemben. |
| (Előbb még tébolyult aggastyán-nő, deres |
| Hajában matracok szalmája rengedez.) |
| Nem kellett volna tán vékony életemet |
| így meglódítani, – magamtól is megyek. |
|
| Aki testem és lelkem megvetette, |
| S magát a szennybe állig belevetette, |
| Ki fa volt nékem, s rajta sok madár, |
| S nőtt, csattogott, hogy szinte égbe szállt, |
| S puhán hevertem szép törzse körül, |
| Mint ki maga van, s nincsen egyedül – |
| Ki elfogadta tőlem a tejet, |
| S választóvizet adott víz helyett, |
| Úgy, hogy most végig hólyagos torokkal |
|
Jég*
| Szememre, mint halott szemére, |
| lassankint ráfagy a világ, |
| széklába, kar, egy utca-sor, |
| emlék, pelyhedző szilvafák. |
|
| Ha hinnék Benned, mennybe vinnél, |
| széttárnád meleg tenyered, |
| s az két kis napként sütne ottan |
| fölöttem, a folyam felett. |
|
| Hasadna a jég, rianással, |
| keringne langyosan a hab, |
| s a boldog tárgyak felszökellve |
| csillognának, mint a halak. |
|
|
Költő mondókája
| tisztes szándék, elme, jog, |
|
| Míg piszkállak, reszketek, |
| mért is kezdtem én veled. |
|
|
November
| Mint langyos emlék, úgy dereng fel |
| a kék és rózsaszín november, |
| tollakkal hull a szürkület. |
|
| S mint akit a szerelem elhágy, |
| de vele még a szerelem-vágy, |
| úgy áll a fa a dombtetőn. |
| lombtalanul, de reszketőn. |
|
| Kovács-tűz lobban a barakkban, |
| kint egy ló méláz, takaratlan, |
| parázslik a szőke sörény. |
|
|
| félted talán, hogy ellebeg? |
| Lásd nékem mesterségem ez: |
| Ne idvezülj, ne vezekelj, |
| ne cifrázd. Tedd, mit tenni kell. |
|
| Aludni, hullni, párna, kábulat. |
| Ez az egyetlen, ami megmaradt. |
| A végső alvás sem lesz tán nehéz, |
| annak, aki mindig aludni kész. |
|
| Köszönöm, korom, köszönöm neked, |
| hogy így altatod eszméletemet, |
| lám minden undor végül jóra vált: |
| megkönnyítetted nékem a halált. |
|
|
Fáj
| Fáj, fáj. Mi fáj? Nem is tudom. |
| s egymás fölé gyűrűzve gyűlik. |
| Mit számlálgassam magamon, |
|
| Be jó, hogy nem látni a tudatot! |
| micsoda régen elfelejtett |
| foltok, micsoda mélyre-vásott |
|
| füvén, amint tápászkodik, |
| tántorgás, széttört dárdanyél, |
| hasított páncél, köldökig, |
| Bukó napot fölébe! Görcsös |
| cser-gyökeret alá! – hiába, |
| riasztó, fúlladt fújtatása – |
| A küzdelemről már lefoszlott |
| a mozdulat gyönyöre, s koszlott |
| pátoszából csak rongy telik, |
|
|
Egy városról
| (Egy városról szeretnék írni régen, |
| egy városról, amelyben most lakom, |
| s a torkomig tolúl föl már a szégyen, |
| hogy kimondani nem tudom. |
|
| Akárcsak Ráchel mennyasszonyi leple, |
| hol érc-kemény aranyhímzés-lapok |
| vannak szőve a fátyol-fellegekre: |
| ő érckemény s én fátyolból vagyok. |
|
| Reám szőtték e várost. Életemre |
| tapad e sok, füstös-aranyu kép, |
| s ki szállnék hűvös fellegként a mennyre, |
| szakadozva vonszolom életét.) |
|
|
| Különös, hogy mindig sebet kapok, |
| s különös, hogy egész testi valómban |
| rendítenek apró nyomorúságok, |
| de tűröm már. Várok. Gyakorlatom van – |
| s akár hallgatok, akár izgatottan |
| fecsegek, rángok, – amíg szüntelen, |
| régóta horzsolt, véraláfutásos |
| bensőmhöz ér az új: új gyötrelem, |
| hozzáedződöm lassan a halálhoz. |
|
Ecetfa
| Zöld máslit kötött minden ág hegyére |
| az ecetfa. Különben még csupasz. |
| Nyurgán, esetlen álldogál a fényben, |
| akár maga a serdülő tavasz. |
|
| Tenyerem néha rátapad a fákra: |
| mily elevenek, s milyen hűvösek! |
| És feltetszik, messze homokba ásva, |
| egy sziklapad, egy-egy perzselt liget – |
|
| de visszaborzaszt még a tél. Hideg |
| éghajlat alatt élek. S hol a sáska? |
|
| Még vágyom élni. De már hallom olykor, |
| hogy sustorog elhagyott éjszakán, |
| mint üres ablak függönye a szélben, |
|
|
Kísértés
| Jön a karácsony, és a Kisded. |
| Azt-e? vagy tán valami mást? |
| Istent, erőt, vigasztalást, |
| S mit akarok? Most gyermeket? |
| Igaz lehet s hazug lehet – |
| mit akarok? A vágy dadog. |
| csak zsúfolt labirintusok – |
| görbe a kor. De míg lehet, |
| oldalát mindig – jaj nekem, |
| s mit értem vele? mire jó? |
| Absztrakció, distinkció – |
| Névtelen gyötrelem: kiáltok, |
| idézem a púpos Richardot, |
| Bocsáss meg, titkos isten, bennem! |
| gőz csapna ki szemem helyén, |
| lárvaként, mint a Föld bele, |
|
| Hőkölj inkább, s maradj magad. |
| Reszkess inkább, akár a vászon, |
| mely kintfelejtve fönn a rácson |
| és várd, hogy eljön a karácsony, |
| s a gyöngyharmatnak és a tejnek |
| lehelletével tán a Gyermek – |
|
|
| Mentem volna szódás-kocsisnak, |
| csak mossa, mossa: hallgatag. |
|
| Látod olykor, vihar előtt: |
| az éjnél fényesebb a föld. |
| a lenge föld s a vaskos ég. |
|
|
Virágének*
| Szép fényes délben mentem a réten |
| Zsálya virított az árokszélen |
| Az árokszélen szép piros zsálya: |
|
| Szép fényes délben mentem a réten |
| Mégis botoltam árokba léptem |
|
|
Hold (Diva triformis)
|
Bátyám szeretőm fényességem |
|
Itthagytál az égi mezőben |
|
|
Járdogálok a fekete fűben |
|
Mért hagytál itt végül szűzen |
|
Mért nincs fényem hogyha van |
|
Ijjas gőgöm szijjas lábam |
|
Összecsuklott kurta csatában |
|
|
A hindu énekekből*
|
Freccsents rá egy keveset |
|
Tán megnyugszik megelégszik |
|
Melled körül legelészik – |
|
Pikkely szisszen mint a vért |
|
|
Január
| Hová jutottam? Nem tudom. |
| Szeretni, nem szeretni: vétek. |
| azon számlálnám érverésed. |
| a csontok közti félsötétet |
| fél-éjszakán át szaggatom – |
| felelni tudna értem, érted – |
| egy alvadt vér a mellkasom. |
|
| Hogy füstölgött az a folyó, |
| hogy füstölgött a téli alkonyatban! |
| még átsütött a földalatti katlan, |
| melyből zuhogva dőlt elő – |
| a zúzmarás, fehér sötétben |
| egy sor fekete nád, s a gyéren |
| hófoltos, néma, sík mező – |
| hogy füstölögne itt a vérem, |
| hogy füstölögne a félsötétben. |
|
| Hosszabbodik a nap az évben, |
| ez szült: téli napforduló. |
| Most kéne újra megszületni, |
| hol nem nő már akáclevél, |
| inkább letérdelek a partra, |
| s a sűrű, alvilági vízzel |
| míg gyéren szálldogál a hó |
| keresztet rajzolok magmara. |
|
|
Hit
| Én attól élek, hogy hiszek, |
| de hogy miben, azt nem tudom. |
| Támolygok csak a mélyuton, |
| fölöttem keskeny ég-szelet. |
| és szüntelen csodálkozom, |
| hogy még megyek, hogy még lehet – |
| S ha végleg megfogyatkozom |
|
Emlékkönyvbe
| Nem, nem ígérhetem neked, |
| hogy szóból házat építek – |
|
| s körültekintve hallgatag, |
| a sejtfalakra írd neved – |
| a sejtfalakra kéne késnyi |
| ne bánd, hogy múló, romlatag, |
| hadd dőljenek csak a falak, |
| mi emberben legmakacsabb, |
| én azt ígérem néked inkább: |
| fehéren lent a föld alatt |
| emlékeznek a csontjaim rád. |
|
|
Fajdkakas
| No, szép fiúk, férfiszemélyek, |
| én már tudom, hogy mennyit értek, |
| tudom már – dürrögj, fajdkakas! – |
|
| Tiszta szerencse annyi ebben, |
| hogy végül mégse értetek, |
| de magamért szerettelek – |
| s a két garast is megfizettem. |
|
|
Sorok
| Miért sújtasz így, Atyám? |
| egy csepp vigasszal édesítsed |
|
| De hogy lehetsz ilyen kegyetlen? |
| hogy dúlhatsz így, öngyermekedben? |
| Amit teremtesz, összerontod? |
| Kicsúfolod törpe bolondod? |
|
| Kicsúfolod, megszégyeníted, |
| szégyen, szégyenfára feszíted, |
| hogy mindenek nevetve lássák |
| fogyhatatlan ostobaságát. |
|
| Ezt mégse kellett volna tenned, |
| amit adtál is, visszavenned, |
| hisz felcifráztál, ne tagadd, |
| mint egy lakodalmas lovat, |
| adtál izmot, csengőt nyakamba, |
| mulattatott, ha szólt a hangja, |
| már nem kellek? Felelj, mi baj? |
|
|
Betét-dal
| Belebuktam a ködbe babámmal, |
| nem szerelemre hasaltunk, |
|
| Nem hallod a ködben a zúgást? |
| – Tejszínben a gép – köpülő –, |
| reflektor csúszik a törzsön, |
|
| Ha belöknek a parti gödörbe, |
| s az agyagba a szánk beledőlt, |
| minekünk majd akkor is, ott is, |
| egymás húsa lesz az a föld. |
| Reflektor a földön, az égen, |
|
|
Az udvar történeteiből
| Egy gangrács volt a földbe ásva |
| másfélméternyi kert határa – |
| és ezt a rózsafát zabálta |
| egy óvatos, tüskös falat, |
| aztán – táltos parazsat – |
| habzsolta már, tépve, cibálva, |
| hogy’ villogott halvány pofája |
| a tűzben, mely nőtt, mint a láva |
| szikrázott a piros szirom, |
| visszfénye felszökött az égre – |
| mindjárt verték is orrba érte, |
| s mert megvetette satnya lábát, |
| úgy vonszolták hátrább – egyre – hátrább – |
| elbillent konttyal állt a fa. |
| S a földön körben csupa vércsepp. |
| Ez volt a ló, s a rózsafa. |
|
A ház körül
| Egy szép kőrishez szóltam én: Te kőris! |
| S egy kőriserdő válaszolt, meg ő is. |
| Röstelltem ezt és mondtam néki: Drágám, |
| a mai naptól légy te Kőris Ádám. |
|
| Hogy nincsen rajta sem hám, sem nyereg, |
| oly meztelen a ló, mint egy gyerek. |
|
| Minden kocsin ott van egy kék üveg. |
| A sok fehér üveg közt égi kéken |
| olyan ő, mint a szökőnap az évben, |
| és körbe viszi csillagászati |
|
|
Fiskalitáshuta
| Eső után Fiskalitáshutánál |
| az a hegyoldal, mint egyetlen patak. |
| Egy hegyoldal-széles hegyipatakban |
| jártunk a fűben járva, mert a fű, |
| be nem fogadta, csak lerázta |
| mind lejjebb, lejjebb dobva a vizet, |
| bugyborgó kristályvíz csapott át |
| minden lépésnél a cipőnk felett. |
|
| És persze, szólt a hegyoldal, |
| szólt meredek csilingeléssel, |
| szóltak a patakzó birkacsengők, |
| a pergők, fényesek, gömbölyűk, |
| a csengettyűző gyep ruganyosan |
| dobott tovább a levegőben, |
| egy tenger és egy birkanyáj fölött |
| vonultunk, spriccelő cipőben. |
|
| füstölgött, mint egy mángorló-üzem. |
| Mihelyt beléptünk, rögtön arcon-csapott |
| egy gyantaszagú, roppant lepedő, |
| mely aztán összecsavarodva |
| kiszállt a fák közül, spirálmenetben |
| közölve az éggel frissen mosott |
| és egyre áttetszőbb üdvözletét. |
| Míg lent a gyanta szivárványosan folyt, |
| és sercegett a tűz, a víz, a pára, |
| olvasztva azt is, aki belépett, |
| s bizonyíthatatlanul ott maradt, |
| az a fa-, gyanta-, gőz-alak, |
| míg csengők szóltak távolabb |
| a részleges átváltozáshoz. |
|
|
Vogul medve-ének sípra és dobra
| Medve-apánk te, medve-apánk, |
|
| Medve-apánk te, medve apánk, |
| add, add, add a zsákmányt, |
| dobd, dobd, dobd a zsákmányt, |
| add, hogy a hanti vadásznak |
|
|
Rózsafa
Parnasszien szonett Szigligeten
| Kimondhatatlan vágyom azt a percet, |
| amelyben élek. S el nem érhetem. |
| Idő, idő! szüntelen benne reszket |
| a gyönyörűség és a félelem. |
|
| A szem fölmagzott, hosszú fűbe gázol, |
| egy mécsvirág, egy csíkos kerti szék, |
| gálic-kék szőlők, nádas pincegádor, |
| egy völgykebel, a tó, a tó, s az ég – |
|
| hogy érem el? Hisz úgyis képtelenség, |
| hogy ott száll az egzotikus jelenlét, |
| a lepke-Föld a létlen űrön át, – |
|
| Hogy érem el a nyíló rózsafát? |
| Mely szökőkútként dobja fel magát, |
| és elevennek oly szép, mint az emlék –? |
|
|
Származás
| Nem szeretem, mikor nyakamba rántják |
| öregapám plisszírozott palástját, |
| és nincs kedvem kalotaszentkirályi |
| jegenyéket ajtóm elé cibálni. |
| Nekem származni nem öröm, |
| se jól, se rosszul. Köszönöm. |
|
| Azért ne hidd, hogy tán alázat |
| nélkül fitymálgatom hazámat. |
| Van abban is fekete érdem: |
| egy kép előtt hallgatni, térden. |
|
| De nem mind rím, mi ide-rímel, |
| nem kell a könny se, glicerínnel, |
| s létemről egy dönt, mindhiába: |
|
|
Beszéd*
| Tenger beszéd. Inkább rideg |
| legyek, mint a Húsvét-sziget. |
|
| S legyen bár mindez alkati: |
| én szobrot vágynék mondani. |
|
|
Patak*
| Hát mért nem hagytok engemet |
| Csobogni: mért tanítotok? |
| Bizzátok rám. Patak vagyok. |
|
|