A Kettős világban idején írt versek
(Ne csukd be még vagy csukd be már…)
| Ne csukd be még vagy csukd be már |
| befolyt a nap, s az alkalom. |
| Befolyt a perc, befolyt a rét, |
| befolytak mind a jegenyék, |
| nyugágyak, pondrók, méhek és |
| a táj, mi forr, az ősz, mi jön, |
| múlt heverés meleg kövön, |
| s mint vízbe tinta, zöldbe kék: |
| befolyt a tó, befolyt az ég. |
|
| És mire lassan este lesz, |
|
|
Arckép, ibolyával
| Arcodat tegnap hosszan lestem én, |
| arcodat ibolyával festeném, |
| spanyol fej, fekete, finom, |
| példázza spanyolos kinom: |
|
| hosszú vagy, mint a végtelen, |
| de mégis, benned nem lelem, |
| Ibolyaszín vagy, mint a gyász. |
|
|
A fiú
| Rég, ősszel történt, alkonyat felé; |
| a kertben jártam, nedves volt az út, |
| s végig fektetve leltem egy padon |
| egy barna fából faragott fiút. |
|
| Vékony volt, hosszú. Körme terrakotta. |
| Üvegszemét fekete pilla fedte; |
| ki tudta nyitni, mint a gipszbabák |
| ha felemeltem, vállam nekivetve. |
|
| Karomba vettem, nem is volt nehéz, |
| ízületei ügyesen hajoltak, |
| s sötétre festett, nagy szemöldökével |
| olyan volt, mint az egyiptomi holtak. |
|
| Aztán letettem. Mert mit is tehetnék. |
| Laza csuklóján az eres kezet |
| a szél szelíden hintáztatta néha. |
| És így bámultam, amíg este lett. |
|
| Lásd, minden tagod szétszedem, |
| de hol van hát a szerelem? |
| egy nyáré, vagy egy tavaszé, |
|
| Hol vagy te? És én hol vagyok? |
| Szeretlek, de nem segitek. |
| Nem bocsátok meg, senkinek. |
|
|
Sárospataki strófák
| Ó, gyermekem, minek neked a táj? |
| Kés, villa, olló: megvágod magad! |
| Most csonkította szellemed a vár: |
| a fal kitárult – s untad a falat. |
|
| Ó, gyermekem, minek neked a nő? |
| Kamasz-cipőd úgy talpalná a „titkot”, |
| mint friss vetést a vadkan-csecsemő: |
| észre se vetted, s önmagadba tiprott. |
|
|
Parainezis
| Kinek beszélsz? Ébredj fel, ifjú költő, |
| ki csak dúdolgatsz, félelemtelen, |
| ki ötven, vagy tán ötszáz főbe töltöd |
| magad, egy apró, buja szigeten, |
|
| hol van a nép? Az ábécébe vágott, |
| s ha átfürészli, lesz belőle Krisztus? |
| Hiszed-e, hogy az örök butaságot |
| megváltja egyszer a szocializmus? |
|
| No, döntsd el! Lám, a boldog pontosaknak |
| egy az igazság: add a kenyeret! |
| De teneked már bőrödre tapadnak |
| a síkosak, s a mérhetetlenek. |
|
| Körülbogoz e sziget inda-karja, |
| halálnak sok, szenvedélynek kevés, |
| – s egy oknyomozó szívén majd kisarjad |
| a feltámadás, vagy a feledés. |
|
|
Szerelem
| hogy bármily csinos ékkő, |
|
|
Iskola
| Bevallom hát, nem tagadom: |
| Hogy szemérmesen fátyolozza, |
|
| s kavarognak a régi izmok, |
|
| Az ifjú ház magasra szökken, |
| vadszőlő futja friss falát, |
| s a szók megérnek, mint a fürtök: |
| kert. Eszme. Labda. Ifjuság. |
|
| S mint égi szél himbálja padlás- |
| agyamban éjjel megforognak |
| a töppedő, fürtös szavak. |
|
|
(Mint Thomas Mann, ha múltba kémlel…)*
| Mint Thomas Mann, ha múltba kémlel, |
| de kút a múlt és lágy homok, |
| úgy küszködöm én is a méllyel, |
| múltamban ásva azt a tájat, |
| hol az igazság újratámad. |
|
| Mi volt igaz? Akár ma vágyam – |
| s a két igazság összefut, |
| és csitul szomjam percnyi vádja |
| (bár mérhetetlen mély a kút): |
| a régi kertbe útrakelnék, |
| veled. Barátom! Add az elméd. |
|
|
|