A Kettős világban idején írt versek

(1944–1946)

 

 

 

 

(Ne csukd be még vagy csukd be már…)

Ne csukd be még vagy csukd be már
a hűs zsalut az ablakon,
úgyis befolyt a délután,
befolyt a nap, s az alkalom.
Befolyt a perc, befolyt a rét,
befolytak mind a jegenyék,
a távolból utak, terek,
ázott foltokban emberek,
nyugágyak, pondrók, méhek és
napfénybe fúló zümmögés,
a táj, mi forr, az ősz, mi jön,
múlt heverés meleg kövön,
s mint vízbe tinta, zöldbe kék:
befolyt a tó, befolyt az ég.
És mire lassan este lesz,
magába oldja testedet.
 

Alsómihályfalva, 1944

 

 

 

Arckép, ibolyával

Arcodat tegnap hosszan lestem én,
arcodat ibolyával festeném,
spanyol fej, fekete, finom,
példázza spanyolos kinom:
hosszú vagy, mint a végtelen,
de mégis, benned nem lelem,
mit meglelni szabadulás.
Ibolyaszín vagy, mint a gyász.
 

1944–1945

 

 

 

A fiú

Rég, ősszel történt, alkonyat felé;
a kertben jártam, nedves volt az út,
s végig fektetve leltem egy padon
egy barna fából faragott fiút.
Vékony volt, hosszú. Körme terrakotta.
Üvegszemét fekete pilla fedte;
ki tudta nyitni, mint a gipszbabák
ha felemeltem, vállam nekivetve.
Karomba vettem, nem is volt nehéz,
ízületei ügyesen hajoltak,
s sötétre festett, nagy szemöldökével
olyan volt, mint az egyiptomi holtak.
Aztán letettem. Mert mit is tehetnék.
Laza csuklóján az eres kezet
a szél szelíden hintáztatta néha.
És így bámultam, amíg este lett.
Lásd, minden tagod szétszedem,
de hol van hát a szerelem?
Mindened rég a másé,
mindened ezé, amazé,
egy nyáré, vagy egy tavaszé,
a bölcs tapasztalásé.
Hol vagy te? És én hol vagyok?
Nem éred el a holnapot,
a kezed telerakva.
Szeretlek, de nem segitek.
Nem bocsátok meg, senkinek.
Ne várj. Maradj magadra.
 

1946

 

 

 

Sárospataki strófák

Ó, gyermekem, minek neked a táj?
Kés, villa, olló: megvágod magad!
Most csonkította szellemed a vár:
a fal kitárult – s untad a falat.
Ó, gyermekem, minek neked a nő?
Kamasz-cipőd úgy talpalná a „titkot”,
mint friss vetést a vadkan-csecsemő:
észre se vetted, s önmagadba tiprott.
 

1946. október

 

 

 

Parainezis

Kinek beszélsz? Ébredj fel, ifjú költő,
ki csak dúdolgatsz, félelemtelen,
ki ötven, vagy tán ötszáz főbe töltöd
magad, egy apró, buja szigeten,
hol van a nép? Az ábécébe vágott,
s ha átfürészli, lesz belőle Krisztus?
Hiszed-e, hogy az örök butaságot
megváltja egyszer a szocializmus?
No, döntsd el! Lám, a boldog pontosaknak
egy az igazság: add a kenyeret!
De teneked már bőrödre tapadnak
a síkosak, s a mérhetetlenek.
Körülbogoz e sziget inda-karja,
halálnak sok, szenvedélynek kevés,
– s egy oknyomozó szívén majd kisarjad
a feltámadás, vagy a feledés.
 

1946

 

 

 

Szerelem

Veszett éhségem égő,
de visszatart a végső,
hogy bármily csinos ékkő,
szülésre kell a szép nő!
Én nem fogok rohadni!
Ágyakba vért fakadni,
s amíg vihog a hadfi,
új katonákat adni!

 

 

 

Iskola

Bevallom hát, nem tagadom:
egy iskolával álmodom.
Hogy szemérmesen fátyolozza,
de ringatja az alkalom.
Az óriási labdatér
a régi labdát dobja ki,
s kavarognak a régi izmok,
a másodpercek szobrai.
Az ifjú ház magasra szökken,
vadszőlő futja friss falát,
s a szók megérnek, mint a fürtök:
kert. Eszme. Labda. Ifjuság.
S mint égi szél himbálja padlás-
zúgban a szőlő-sorokat,
agyamban éjjel megforognak
a töppedő, fürtös szavak.
 

A Baár-Madas

 

 

 

(Mint Thomas Mann, ha múltba kémlel…)*

Mint Thomas Mann, ha múltba kémlel,
de kút a múlt és lágy homok,
úgy küszködöm én is a méllyel,
hajítva, túrva limlomot,
múltamban ásva azt a tájat,
hol az igazság újratámad.
Mi volt igaz? Akár ma vágyam –
s a két igazság összefut,
és csitul szomjam percnyi vádja
(bár mérhetetlen mély a kút):
a régi kertbe útrakelnék,
veled. Barátom! Add az elméd.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]