A Kettős világban idején írt versek
(Ne csukd be még vagy csukd be már…)
| Ne csukd be még vagy csukd be már |
| befolyt a nap, s az alkalom. |
| Befolyt a perc, befolyt a rét, |
| befolytak mind a jegenyék, |
| nyugágyak, pondrók, méhek és |
| a táj, mi forr, az ősz, mi jön, |
| múlt heverés meleg kövön, |
| s mint vízbe tinta, zöldbe kék: |
| befolyt a tó, befolyt az ég. |
|
| És mire lassan este lesz, |
|
|
Arckép, ibolyával
| Arcodat tegnap hosszan lestem én, |
| arcodat ibolyával festeném, |
| spanyol fej, fekete, finom, |
| példázza spanyolos kinom: |
|
| hosszú vagy, mint a végtelen, |
| de mégis, benned nem lelem, |
| Ibolyaszín vagy, mint a gyász. |
|
|
A fiú
| Rég, ősszel történt, alkonyat felé; |
| a kertben jártam, nedves volt az út, |
| s végig fektetve leltem egy padon |
| egy barna fából faragott fiút. |
|
| Vékony volt, hosszú. Körme terrakotta. |
| Üvegszemét fekete pilla fedte; |
| ki tudta nyitni, mint a gipszbabák |
| ha felemeltem, vállam nekivetve. |
|
| Karomba vettem, nem is volt nehéz, |
| ízületei ügyesen hajoltak, |
| s sötétre festett, nagy szemöldökével |
| olyan volt, mint az egyiptomi holtak. |
|
| Aztán letettem. Mert mit is tehetnék. |
| Laza csuklóján az eres kezet |
| a szél szelíden hintáztatta néha. |
| És így bámultam, amíg este lett. |
|
| Lásd, minden tagod szétszedem, |
| de hol van hát a szerelem? |
| egy nyáré, vagy egy tavaszé, |
|
| Hol vagy te? És én hol vagyok? |
| Szeretlek, de nem segitek. |
| Nem bocsátok meg, senkinek. |
|
|
Sárospataki strófák
| Ó, gyermekem, minek neked a táj? |
| Kés, villa, olló: megvágod magad! |
| Most csonkította szellemed a vár: |
| a fal kitárult – s untad a falat. |
|
| Ó, gyermekem, minek neked a nő? |
| Kamasz-cipőd úgy talpalná a „titkot”, |
| mint friss vetést a vadkan-csecsemő: |
| észre se vetted, s önmagadba tiprott. |
|
|
Parainezis
| Kinek beszélsz? Ébredj fel, ifjú költő, |
| ki csak dúdolgatsz, félelemtelen, |
| ki ötven, vagy tán ötszáz főbe töltöd |
| magad, egy apró, buja szigeten, |
|
| hol van a nép? Az ábécébe vágott, |
| s ha átfürészli, lesz belőle Krisztus? |
| Hiszed-e, hogy az örök butaságot |
| megváltja egyszer a szocializmus? |
|
| No, döntsd el! Lám, a boldog pontosaknak |
| egy az igazság: add a kenyeret! |
| De teneked már bőrödre tapadnak |
| a síkosak, s a mérhetetlenek. |
|
| Körülbogoz e sziget inda-karja, |
| halálnak sok, szenvedélynek kevés, |
| – s egy oknyomozó szívén majd kisarjad |
| a feltámadás, vagy a feledés. |
|
|
Szerelem
| hogy bármily csinos ékkő, |
|
|
Iskola
| Bevallom hát, nem tagadom: |
| Hogy szemérmesen fátyolozza, |
|
| s kavarognak a régi izmok, |
|
| Az ifjú ház magasra szökken, |
| vadszőlő futja friss falát, |
| s a szók megérnek, mint a fürtök: |
| kert. Eszme. Labda. Ifjuság. |
|
| S mint égi szél himbálja padlás- |
| agyamban éjjel megforognak |
| a töppedő, fürtös szavak. |
|
|
(Mint Thomas Mann, ha múltba kémlel…)*
| Mint Thomas Mann, ha múltba kémlel, |
| de kút a múlt és lágy homok, |
| úgy küszködöm én is a méllyel, |
| múltamban ásva azt a tájat, |
| hol az igazság újratámad. |
|
| Mi volt igaz? Akár ma vágyam – |
| s a két igazság összefut, |
| és csitul szomjam percnyi vádja |
| (bár mérhetetlen mély a kút): |
| a régi kertbe útrakelnék, |
| veled. Barátom! Add az elméd. |
|
|
Második kézzel írt füzetből
Menet
| Lépnek a napok egyre-másra, |
| mint kőbányán az állomásra, |
| a hosszu, kettős menetek. |
|
| Lehet: talán majd ágyba jutnak. |
| Lehet: gurulnak, mint a kő, |
| s a földrecsuszott, bő batyuknak |
|
| Egy lépés: ágy, egy lépés: árok, |
| egy lépés: hang, egy: némaság, |
| fél-testüket már jönni látod, |
| másik felük halad tovább. |
|
| Így lesz iszonyú, ami kedves, |
| mert mind a kettő ugyanaz, |
| két fejjel jár minden szerelmed, |
| négy lábon undor és tavasz, |
|
| tapintanád veszett szobádat, |
| nyolc szögletével tántorog, |
| hasad a kályha, fellobog, |
|
| két föld forog két szemgolyódra, |
|
|
A költő?
| Ha rosszat írok, mit tegyek? |
| Más ember alhat, jót ehet, |
| lehet bohém, vagy nemzeti, |
| s ha nem, hát elmegy nemzeni. |
|
| Ha rosszat írok, mit tegyek? |
| Csak mások kötnek üzletet? |
| S mivel a rang harácsos-ok: |
|
| Ha rosszat írok, mit tegyek? |
| Más ember meghal? Élvezet – |
| a költő? mérik roncs korán: |
| mit írt a bomba foncsorán! |
|
|
Érthetetlen
| Érthetetlen, hogy mért kell annyit élned? |
| Iszapba fúrni, légbe vetni tested, |
| s míg a díványon végigheversz resten, |
| ép elméddel kockázni a sötétben. |
|
| Tapaszd be a gyermekkor folyosóit, |
| örökséged ne ökrendezzen itt sem; |
| az oktalan kínt meg nem váltja isten – |
| de tán a bölcs hit épp a mennybe lódít? |
|
| Érthetetlen – de ne tagadd, nem adnád |
| a sűrű létet, bárhogy is szakad rád, |
| s hiába adnád: úgysem adhatod. |
|
| Világosságot facsarj hát sötétből, |
| a kényszer úgy diszítsen, mint az ékkő, |
| s az oktalan repítsen, mint az ok! |
|
|
Absztrakció
| Csak csillagokkal borítkozom, |
| De fényüket már levetkezem, |
| A lényegesre szorítkozom, |
| S csak mellékesen szeretkezem, |
|
(Úgy szeretnék sok-sok verset írni…)
| Úgy szeretnék sok-sok verset írni, |
| karcsú verset, mint a kisfiúk, |
| kövér verset, mint a bő bolondok |
| hosszú verset, mint az út. |
|
| Úgy szeretnék másról verset írni, |
| nem magamról, mint a boldogok, |
| pontos verset, mint a tiszta hóhér, |
|
| Úgy szeretnék mindig verset írni, |
| csavarodni, végtelen tekercs, |
| verset írni, mint az ég, s az asztal, |
| verset írni, mint a vers. |
|
|
A természetről
| Én nem hiszek a természetes ágyban |
| ahol szeretni és meghalni kell, |
| és fütyülök rád, emberi esettség, |
| ha megbocsátlak, gyilkosom leszel. |
|
| Nem egyezem bele a fájdalomba, |
| és nem lesem a langyos ég kegyét |
| a hazával is jobb híjján törődöm, |
| mert nem hiszem, hogy az enyém a szép. |
|
| S a távolibb sem jobb a közelebbnél, |
| a természetet teljén tagadom – |
| ujjam csak a te formád tapogatja, |
| míg felragyogsz kezemben: fogalom! |
|
|
Róma
| Bor bor! Te édes! Kövér és piros! |
| Úristen! Hogy mióta tudja elménk, |
| hogy veled élni jobb a szerelemnél, |
| hogy kortyod, mindig, új életre mos! |
|
| Csak nem merünk. Még visszatart, hogy józan |
| hullának lenni illendőbb a korhoz, |
| mint eleven bolondnak, ki rikoltoz |
| és gáttalan vizel az utcaporban! |
|
|
Keringélő
| Kerek vagyok, mint a világ, |
|
| a földgolyó, s kerek fejem. |
|
| Kering a ház, táncol a kép, |
|
| s az oszlopsoron ott szalad |
|
| Tömör keringés, talpa van, |
|
| de már a vágy sürög, mutat |
|
| S a Semmiség is annyit ér, |
| amennyit házak közt a tér. |
|
|
| Itt minden pontos és kerek |
| Az ember perdül és sürög, |
| s az oszlopsoron ott szalad |
| A Semmi is csak annyit ér |
| amennyit házak közt a tér. |
|
Párizs, 1948. április 25. |
|
Via Giulia
| Álmában mocorog – északi szél ha fúj – |
| s elkondítja magát egy fiatal harang. |
|
Éj
| Sűrű az éj, csillagokkal sűrű, |
| Teli az út, langy homokkal teli, |
| Dereng a tó lent láthatatlanul, |
| És mocorog, de azt se hallani. |
|
Óda
| Horáciusz, mester, kacatok költője, bölcs, |
| Otthagytad, bizony a köztársaságot, |
| Mint ama pajzsot a csatamezőn, |
|
| Izzadt, fiatal katona botolhat bele |
| (Szegény! Kondor, fekete haját simára nyalta a veriték, |
| Ádámcsutkája fel-alájár, liheg), |
|
| Otthagytad, bizony, mint egy ócska lavórt, |
| S hosszan mostad kezed a rideg-fiúarcú császár |
| Csinosabb csészéiben. No lám! |
|
| S fulladozva, csevegve, egy gyaloghintóban nyelted a port |
| A trachomás, csöndesebb Vergiliusszal. |
|
|
Velence
| Nagy, hosszúszálú, szürke bunda |
| volt rajtam, s félig nyitva volt |
|
| Kétoldalt lassan, csöndben úsztak |
| egy kapubolt, egy híd, december, |
|
| Ilyenkor bent a termek alján |
|
| S a szint alatt a cölöpök, |
| s velük a megfagyott szagok, |
|
| és fent a szél, az út sötét, |
| nem tudni meddig ér az ég, |
| csepp rácsos fény egy zsalun át, |
| két ágy, tavalyi pálmaág, |
|
| s a lapos kupola-közökben |
| az óriás torony kiszökkent, |
|
|
Madrigál
| A gyöngédséget és szeretetet |
| Ki kellett tőled kényszerítenem, |
| S mindez mit ér, mit ér nekem, |
| Ha gyöngédséged és szereteted |
|
| Bonyolult szenvedélyű szóval |
| – Rémület, harag, szerelem – |
| Míg bonyolult vágyam betellett, |
| S nem voltál többé idegen, |
|
| S szemed megolvadt, szépszemű, |
| S láttam, hogy még szeretsz e percben, |
| Megoldani már többé mégse mertem – |
| Vajjon tőled ezt érdemeltem? |
| S mindez mit ér, mit ér nekem? |
|
|
A völgyben
| Barátaim! Igy hagytok elzuhanni, |
| pusztulni szomjan, mint az állatot! |
| Egy istállóban együtt, legalább |
| néhány falás meleget adjatok. |
|
| A völgyben jártam. Kő volt, csupa kő, |
| s a kő alatt, hol pincebogarak |
| másznak, kavics volt, s a kavics alatt |
| csillámpaláig szúrt a déli nap. |
|
| Csak néhány tüskös csudafa-bokor, |
| üres folyóágy, forrás víztelen, |
| kürtők, vizaknák, odvak, árterek, |
| s az ég alatt mindegyik meztelen. |
|
| S tarkább e táj, mint a valódi táj, |
| hegyes a szin és szikrázik, hogy éljen – |
| de este lesz. Ne hagyjatok magam |
| a csillagokkal kikövezett éjben. |
|
|
Példázat
| Patak felé indult gyalog, |
|
| Mert iskolába így megyen, |
| Megszánja néha egy szekér, |
|
| Kergették meg egy éjjelen |
| (Karácsony volt, bodrogközi), |
| Amikor szupplikálni ment. |
|
| – A farkast könyörögjed el |
| Nagyapám, igazi legény! – |
| De ő inkább csak megfutott, |
| És ekként megszülettem én. |
|
| Ó farkasok, kegyes vadak, |
| Kik vissza nem fordultatok, |
|
| Mert nagyapám ott úgy rohant, |
| Hogy látszott: élni érdemes, |
|
|
Vízkereszt
| Végy hát valami szoknya-félét, |
| – Sűrű gyantát izzad a fáklya – |
| Öltözz szandálba, tunikába. |
|
| Veled Szent Ágnes is beéri, |
| Létedre lányos, szűz – de férfi. |
|
|
A hitetlen
| Miben bízik hát a hitetlen? |
| A versben és a szerelemben. |
|
| Ki ebben, abban megcsalódott, |
| de eszét mégsem ölte meg, |
| a test s a lélek, föld s az ég |
| között megáll. Mit is tehet? |
|
| Kevésben hisz, de rendületlen |
| a versben és a szerelemben. |
|
|
Hazafelé
| a teljes levegőt kavarja már, |
| mégis, eszem nem ér nyomába. |
|
| mik tagolatlan, tenyeretlen |
| nagy felföldekről vallanak, |
| s minduntalan megtér a ráncos |
|
| Hol minden hajlat ismerős, |
| s fülünkbe folyik a tenger, |
| s tele minden domb, bokor |
| az aprólékos szerelemmel, |
|
| gömb támasztja a rózsafákat, |
| s a déli oszlopcsarnokok alatt |
| duplaszárnyú vitorlák cicáznak, |
|
| mint vén fák ágaznak a tájon, |
| s kő-csontvázukat mutogatják |
|
| föléri itt az ismeretlent |
| a földbesüllyedt ismeret. |
|
| mint földi darázs fészke, befelé |
|
|
Lámpa
| Lámpa van a szíved közepében, |
| Attól fénylik minden porcikád. |
| Lámpafényed bársonyosra szűröd, |
| Mégis, ahol vékonyabb a bőröd, |
| Rózsaszínben földereng a szád. |
|
| Hajad, az a fecske-fekete, |
| Lila szikrát pattogtat az éjben, |
| Köztük arcod csillog, mint a köd, |
| Augusztusi csillagok között – |
| Lámpa van a szíved közepében. |
|
|
A halott
| Úgy hullámzik rajta a sír, |
| Mint aki csukladozva sír, |
|
| Mint kit vérig sértettek éppen, |
| És szűköl iszonyú sebében, |
|
| Visszaütni nem tudna, nem, |
| De nem tud megnyugodni sem, |
|
| Csak hánykolódik egymaga, |
| És fel-felhördül éjszaka. |
|
|
Dal*
| Fűzhöz szólott a kecsege: |
| Itthagytam nálad jó helyen, |
|
| Nádhoz szólott a kecsege: |
| Itthagytam nálad jó helyen, |
|
| Itthagytam tegnap – kincstáram! |
| Nincs nálam! Nincs nálam! |
|
|
Idill
| A benti tér hullana a tájba, |
| Vízcsepp, mit szinte eleresztett. |
| A roppant kancsó ferde szája: |
| Buda fölött a szoba reszket. |
|
| Nincs porcikám, amely megállna, |
| kezdettől omlik minden ízem, |
| s folyván mezőkön és szobákba, |
| tárgyak lábolnak át a vízen. |
|
| Ki küzdhet ily múló elemmel? |
| Szerelemmel ki tartja még? |
| – Te is folyó vagy, ne feledd el, |
| vízre írtuk egymás nevét. |
|
|
| Iszonyodom nagyon, hogy meg kell halnom egyszer, |
| S e drága töltelék kiszárad a fejemben. |
| (Előbb még tébolyult aggastyán-nő, deres |
| Hajában matracok szalmája rengedez.) |
| Nem kellett volna tán vékony életemet |
| így meglódítani, – magamtól is megyek. |
|
| Aki testem és lelkem megvetette, |
| S magát a szennybe állig belevetette, |
| Ki fa volt nékem, s rajta sok madár, |
| S nőtt, csattogott, hogy szinte égbe szállt, |
| S puhán hevertem szép törzse körül, |
| Mint ki maga van, s nincsen egyedül – |
| Ki elfogadta tőlem a tejet, |
| S választóvizet adott víz helyett, |
| Úgy, hogy most végig hólyagos torokkal |
|
Jég*
| Szememre, mint halott szemére, |
| lassankint ráfagy a világ, |
| széklába, kar, egy utca-sor, |
| emlék, pelyhedző szilvafák. |
|
| Ha hinnék Benned, mennybe vinnél, |
| széttárnád meleg tenyered, |
| s az két kis napként sütne ottan |
| fölöttem, a folyam felett. |
|
| Hasadna a jég, rianással, |
| keringne langyosan a hab, |
| s a boldog tárgyak felszökellve |
| csillognának, mint a halak. |
|
|
Költő mondókája
| tisztes szándék, elme, jog, |
|
| Míg piszkállak, reszketek, |
| mért is kezdtem én veled. |
|
|
November
| Mint langyos emlék, úgy dereng fel |
| a kék és rózsaszín november, |
| tollakkal hull a szürkület. |
|
| S mint akit a szerelem elhágy, |
| de vele még a szerelem-vágy, |
| úgy áll a fa a dombtetőn. |
| lombtalanul, de reszketőn. |
|
| Kovács-tűz lobban a barakkban, |
| kint egy ló méláz, takaratlan, |
| parázslik a szőke sörény. |
|
|
| félted talán, hogy ellebeg? |
| Lásd nékem mesterségem ez: |
| Ne idvezülj, ne vezekelj, |
| ne cifrázd. Tedd, mit tenni kell. |
|
| Aludni, hullni, párna, kábulat. |
| Ez az egyetlen, ami megmaradt. |
| A végső alvás sem lesz tán nehéz, |
| annak, aki mindig aludni kész. |
|
| Köszönöm, korom, köszönöm neked, |
| hogy így altatod eszméletemet, |
| lám minden undor végül jóra vált: |
| megkönnyítetted nékem a halált. |
|
|
Fáj
| Fáj, fáj. Mi fáj? Nem is tudom. |
| s egymás fölé gyűrűzve gyűlik. |
| Mit számlálgassam magamon, |
|
| Be jó, hogy nem látni a tudatot! |
| micsoda régen elfelejtett |
| foltok, micsoda mélyre-vásott |
|
| füvén, amint tápászkodik, |
| tántorgás, széttört dárdanyél, |
| hasított páncél, köldökig, |
| Bukó napot fölébe! Görcsös |
| cser-gyökeret alá! – hiába, |
| riasztó, fúlladt fújtatása – |
| A küzdelemről már lefoszlott |
| a mozdulat gyönyöre, s koszlott |
| pátoszából csak rongy telik, |
|
|
Egy városról
| (Egy városról szeretnék írni régen, |
| egy városról, amelyben most lakom, |
| s a torkomig tolúl föl már a szégyen, |
| hogy kimondani nem tudom. |
|
| Akárcsak Ráchel mennyasszonyi leple, |
| hol érc-kemény aranyhímzés-lapok |
| vannak szőve a fátyol-fellegekre: |
| ő érckemény s én fátyolból vagyok. |
|
| Reám szőtték e várost. Életemre |
| tapad e sok, füstös-aranyu kép, |
| s ki szállnék hűvös fellegként a mennyre, |
| szakadozva vonszolom életét.) |
|
|
| Különös, hogy mindig sebet kapok, |
| s különös, hogy egész testi valómban |
| rendítenek apró nyomorúságok, |
| de tűröm már. Várok. Gyakorlatom van – |
| s akár hallgatok, akár izgatottan |
| fecsegek, rángok, – amíg szüntelen, |
| régóta horzsolt, véraláfutásos |
| bensőmhöz ér az új: új gyötrelem, |
| hozzáedződöm lassan a halálhoz. |
|
Ecetfa
| Zöld máslit kötött minden ág hegyére |
| az ecetfa. Különben még csupasz. |
| Nyurgán, esetlen álldogál a fényben, |
| akár maga a serdülő tavasz. |
|
| Tenyerem néha rátapad a fákra: |
| mily elevenek, s milyen hűvösek! |
| És feltetszik, messze homokba ásva, |
| egy sziklapad, egy-egy perzselt liget – |
|
| de visszaborzaszt még a tél. Hideg |
| éghajlat alatt élek. S hol a sáska? |
|
| Még vágyom élni. De már hallom olykor, |
| hogy sustorog elhagyott éjszakán, |
| mint üres ablak függönye a szélben, |
|
|
Kísértés
| Jön a karácsony, és a Kisded. |
| Azt-e? vagy tán valami mást? |
| Istent, erőt, vigasztalást, |
| S mit akarok? Most gyermeket? |
| Igaz lehet s hazug lehet – |
| mit akarok? A vágy dadog. |
| csak zsúfolt labirintusok – |
| görbe a kor. De míg lehet, |
| oldalát mindig – jaj nekem, |
| s mit értem vele? mire jó? |
| Absztrakció, distinkció – |
| Névtelen gyötrelem: kiáltok, |
| idézem a púpos Richardot, |
| Bocsáss meg, titkos isten, bennem! |
| gőz csapna ki szemem helyén, |
| lárvaként, mint a Föld bele, |
|
| Hőkölj inkább, s maradj magad. |
| Reszkess inkább, akár a vászon, |
| mely kintfelejtve fönn a rácson |
| és várd, hogy eljön a karácsony, |
| s a gyöngyharmatnak és a tejnek |
| lehelletével tán a Gyermek – |
|
|
| Mentem volna szódás-kocsisnak, |
| csak mossa, mossa: hallgatag. |
|
| Látod olykor, vihar előtt: |
| az éjnél fényesebb a föld. |
| a lenge föld s a vaskos ég. |
|
|
Virágének*
| Szép fényes délben mentem a réten |
| Zsálya virított az árokszélen |
| Az árokszélen szép piros zsálya: |
|
| Szép fényes délben mentem a réten |
| Mégis botoltam árokba léptem |
|
|
Hold (Diva triformis)
|
Bátyám szeretőm fényességem |
|
Itthagytál az égi mezőben |
|
|
Járdogálok a fekete fűben |
|
Mért hagytál itt végül szűzen |
|
Mért nincs fényem hogyha van |
|
Ijjas gőgöm szijjas lábam |
|
Összecsuklott kurta csatában |
|
|
A hindu énekekből*
|
Freccsents rá egy keveset |
|
Tán megnyugszik megelégszik |
|
Melled körül legelészik – |
|
Pikkely szisszen mint a vért |
|
|
Január
| Hová jutottam? Nem tudom. |
| Szeretni, nem szeretni: vétek. |
| azon számlálnám érverésed. |
| a csontok közti félsötétet |
| fél-éjszakán át szaggatom – |
| felelni tudna értem, érted – |
| egy alvadt vér a mellkasom. |
|
| Hogy füstölgött az a folyó, |
| hogy füstölgött a téli alkonyatban! |
| még átsütött a földalatti katlan, |
| melyből zuhogva dőlt elő – |
| a zúzmarás, fehér sötétben |
| egy sor fekete nád, s a gyéren |
| hófoltos, néma, sík mező – |
| hogy füstölögne itt a vérem, |
| hogy füstölögne a félsötétben. |
|
| Hosszabbodik a nap az évben, |
| ez szült: téli napforduló. |
| Most kéne újra megszületni, |
| hol nem nő már akáclevél, |
| inkább letérdelek a partra, |
| s a sűrű, alvilági vízzel |
| míg gyéren szálldogál a hó |
| keresztet rajzolok magmara. |
|
|
Hit
| Én attól élek, hogy hiszek, |
| de hogy miben, azt nem tudom. |
| Támolygok csak a mélyuton, |
| fölöttem keskeny ég-szelet. |
| és szüntelen csodálkozom, |
| hogy még megyek, hogy még lehet – |
| S ha végleg megfogyatkozom |
|
Emlékkönyvbe
| Nem, nem ígérhetem neked, |
| hogy szóból házat építek – |
|
| s körültekintve hallgatag, |
| a sejtfalakra írd neved – |
| a sejtfalakra kéne késnyi |
| ne bánd, hogy múló, romlatag, |
| hadd dőljenek csak a falak, |
| mi emberben legmakacsabb, |
| én azt ígérem néked inkább: |
| fehéren lent a föld alatt |
| emlékeznek a csontjaim rád. |
|
|
Fajdkakas
| No, szép fiúk, férfiszemélyek, |
| én már tudom, hogy mennyit értek, |
| tudom már – dürrögj, fajdkakas! – |
|
| Tiszta szerencse annyi ebben, |
| hogy végül mégse értetek, |
| de magamért szerettelek – |
| s a két garast is megfizettem. |
|
|
Sorok
| Miért sújtasz így, Atyám? |
| egy csepp vigasszal édesítsed |
|
| De hogy lehetsz ilyen kegyetlen? |
| hogy dúlhatsz így, öngyermekedben? |
| Amit teremtesz, összerontod? |
| Kicsúfolod törpe bolondod? |
|
| Kicsúfolod, megszégyeníted, |
| szégyen, szégyenfára feszíted, |
| hogy mindenek nevetve lássák |
| fogyhatatlan ostobaságát. |
|
| Ezt mégse kellett volna tenned, |
| amit adtál is, visszavenned, |
| hisz felcifráztál, ne tagadd, |
| mint egy lakodalmas lovat, |
| adtál izmot, csengőt nyakamba, |
| mulattatott, ha szólt a hangja, |
| már nem kellek? Felelj, mi baj? |
|
|
Betét-dal
| Belebuktam a ködbe babámmal, |
| nem szerelemre hasaltunk, |
|
| Nem hallod a ködben a zúgást? |
| – Tejszínben a gép – köpülő –, |
| reflektor csúszik a törzsön, |
|
| Ha belöknek a parti gödörbe, |
| s az agyagba a szánk beledőlt, |
| minekünk majd akkor is, ott is, |
| egymás húsa lesz az a föld. |
| Reflektor a földön, az égen, |
|
|
Az udvar történeteiből
| Egy gangrács volt a földbe ásva |
| másfélméternyi kert határa – |
| és ezt a rózsafát zabálta |
| egy óvatos, tüskös falat, |
| aztán – táltos parazsat – |
| habzsolta már, tépve, cibálva, |
| hogy’ villogott halvány pofája |
| a tűzben, mely nőtt, mint a láva |
| szikrázott a piros szirom, |
| visszfénye felszökött az égre – |
| mindjárt verték is orrba érte, |
| s mert megvetette satnya lábát, |
| úgy vonszolták hátrább – egyre – hátrább – |
| elbillent konttyal állt a fa. |
| S a földön körben csupa vércsepp. |
| Ez volt a ló, s a rózsafa. |
|
A ház körül
| Egy szép kőrishez szóltam én: Te kőris! |
| S egy kőriserdő válaszolt, meg ő is. |
| Röstelltem ezt és mondtam néki: Drágám, |
| a mai naptól légy te Kőris Ádám. |
|
| Hogy nincsen rajta sem hám, sem nyereg, |
| oly meztelen a ló, mint egy gyerek. |
|
| Minden kocsin ott van egy kék üveg. |
| A sok fehér üveg közt égi kéken |
| olyan ő, mint a szökőnap az évben, |
| és körbe viszi csillagászati |
|
|
Fiskalitáshuta
| Eső után Fiskalitáshutánál |
| az a hegyoldal, mint egyetlen patak. |
| Egy hegyoldal-széles hegyipatakban |
| jártunk a fűben járva, mert a fű, |
| be nem fogadta, csak lerázta |
| mind lejjebb, lejjebb dobva a vizet, |
| bugyborgó kristályvíz csapott át |
| minden lépésnél a cipőnk felett. |
|
| És persze, szólt a hegyoldal, |
| szólt meredek csilingeléssel, |
| szóltak a patakzó birkacsengők, |
| a pergők, fényesek, gömbölyűk, |
| a csengettyűző gyep ruganyosan |
| dobott tovább a levegőben, |
| egy tenger és egy birkanyáj fölött |
| vonultunk, spriccelő cipőben. |
|
| füstölgött, mint egy mángorló-üzem. |
| Mihelyt beléptünk, rögtön arcon-csapott |
| egy gyantaszagú, roppant lepedő, |
| mely aztán összecsavarodva |
| kiszállt a fák közül, spirálmenetben |
| közölve az éggel frissen mosott |
| és egyre áttetszőbb üdvözletét. |
| Míg lent a gyanta szivárványosan folyt, |
| és sercegett a tűz, a víz, a pára, |
| olvasztva azt is, aki belépett, |
| s bizonyíthatatlanul ott maradt, |
| az a fa-, gyanta-, gőz-alak, |
| míg csengők szóltak távolabb |
| a részleges átváltozáshoz. |
|
|
Vogul medve-ének sípra és dobra
| Medve-apánk te, medve-apánk, |
|
| Medve-apánk te, medve apánk, |
| add, add, add a zsákmányt, |
| dobd, dobd, dobd a zsákmányt, |
| add, hogy a hanti vadásznak |
|
|
Rózsafa
Parnasszien szonett Szigligeten
| Kimondhatatlan vágyom azt a percet, |
| amelyben élek. S el nem érhetem. |
| Idő, idő! szüntelen benne reszket |
| a gyönyörűség és a félelem. |
|
| A szem fölmagzott, hosszú fűbe gázol, |
| egy mécsvirág, egy csíkos kerti szék, |
| gálic-kék szőlők, nádas pincegádor, |
| egy völgykebel, a tó, a tó, s az ég – |
|
| hogy érem el? Hisz úgyis képtelenség, |
| hogy ott száll az egzotikus jelenlét, |
| a lepke-Föld a létlen űrön át, – |
|
| Hogy érem el a nyíló rózsafát? |
| Mely szökőkútként dobja fel magát, |
| és elevennek oly szép, mint az emlék –? |
|
|
Származás
| Nem szeretem, mikor nyakamba rántják |
| öregapám plisszírozott palástját, |
| és nincs kedvem kalotaszentkirályi |
| jegenyéket ajtóm elé cibálni. |
| Nekem származni nem öröm, |
| se jól, se rosszul. Köszönöm. |
|
| Azért ne hidd, hogy tán alázat |
| nélkül fitymálgatom hazámat. |
| Van abban is fekete érdem: |
| egy kép előtt hallgatni, térden. |
|
| De nem mind rím, mi ide-rímel, |
| nem kell a könny se, glicerínnel, |
| s létemről egy dönt, mindhiába: |
|
|
Beszéd*
| Tenger beszéd. Inkább rideg |
| legyek, mint a Húsvét-sziget. |
|
| S legyen bár mindez alkati: |
| én szobrot vágynék mondani. |
|
|
Patak*
| Hát mért nem hagytok engemet |
| Csobogni: mért tanítotok? |
| Bizzátok rám. Patak vagyok. |
|
A barna noteszból
Naplót írok. Mit is tegyek.
Tudom: egy rézgarast se ér.
Úgy írok verset, mint ahogy
nyílt sebből folyik a vér.
| A könyvespolc alatt döglött halak. |
| A képkeretről, mint a sapka, |
| hínárcsomó lóg félrecsapva. |
| Tiszta-formájú szekrény, mit tehetnél? |
| Mit tehetsz róla, szegény heverő, |
| hogy mocskos vízihulla lettél? |
| A falon vonal mutatja meddig ért. |
| Itt kapkodtam lélegzetért. |
|
| Vagy megfúlladtam. Az is lehet. |
|
|
Délelőtt
| Én úgy igyekszem. Fölkelek. |
| Mert vannak még szokásaim, |
|
| Széles díványra kuporodva |
| Én figyelek. És jobbkezem |
| balvállamon, balvállamon. |
|
| Ott fent a dél vonul csapatban, |
| itt bent a vatta-némaság, – |
| mint vékony ing, a gondolat |
| úgy vérzik át, úgy vérzik át. |
|
| Mint belső részét tengeri uborka |
| üldözője arcába torlaszolta – |
| megmenekültem és üres vagyok. |
|
| Tudod, mi a közöny? A föld |
| kidőlt, megdermedt s összetört |
| bazalt kérgén latolhatom: |
|
| Jó, bevallom bűnös vagyok. |
| – – – – – – – – – – – – – – |
| Csak tudnám, mit követtem el, |
| hogy ennyire bűnhődni kell. |
| – – – – – – – – – – – – – – |
| mert meg kell bűnhődnöd azért is, |
|
| Egy patkány lakott beleimben, |
| nem vettem észre, míg kirágta. |
| Már szemgolyóm sincs. Szemgödörrel |
| tátongok a lyukas világba. |
|
| Holnapra kelve mi vigasztal? |
| Lábkörmömet bekenni lakkal. |
|
| Nem szenvedek. Csak elviselhetetlen. |
|
| Mint nagycseppű, langyos eső |
|
|
Majom
| A parton, mely még senkié, |
| mint nagy füge, egy csepp majom |
| vagy mintha frissen otthagyott, |
| rezgő, pohos lant függne ott – |
| nem kötök ki, hiába vágyom. |
|
| Én végülis megértem Pistát, |
| Ki-fenének is volna kedve |
| leszállni oly pokolkörökbe, |
|
| Elnyúlok a felszíni létben, |
| a még tűrhető szenvedésben, |
| és talpraugrom iszonyodva, |
| ha felmordul az akna odva, |
| a földalatti százfejű vadállat, |
| futom a rángót, reszketőt, |
| futok, lábam hamuba gázol, |
| s verejték mossa az arcom, |
|
|
| Mint szerves anyag vegyi módon – |
|
| Rettentő ez az objektivitás. |
| Ez a kötél-rend, ez a láthatatlan |
| célzás-csomó, bujkálás a szavakban, |
| ez a temérdek hallgatási érdem, |
|
| Kevés dolog íszonytatóbb, |
| mint a fölös szó kényszere. |
|
|
| Elveszett hangok ülnek itt |
| apró bokrokban, szárazon, |
| egy hangot adj, egy hangot adj, |
| szikkadtan is felfuttatom, |
| egy reszelős ördögszekér, |
| egy szürke, fekete, szürke, zörgő |
| szakadtan is csak karikázzon, |
| szálljon, kerek tövis-köteg, |
| zizegje szét avar csomókkal |
| az elnémult természetet – |
|
| A fémben én vagyok a láthatatlan |
| légbuborék, hajszálér a falakban, |
| a vétek és az elesettség, |
| mint jobbkezemmel balkezem, |
| eltört, ítélj, öreg leszel, |
| öreg leszel, az erdőt járhatod, |
| deres hajadban apró jégcsapok, |
| ne irigyeld a csontomat – |
|
| Úgy, úgy döntsd homlokod kezedbe |
|
| átsüt a Tárgy szeme: nézz rám, |
| csipkefa ágai közt mézgásszemű, |
| már ugrik is el, vércsepp, tövisek – |
|
|
Labdarózsa
| Nem jössz vissza már soha |
| Mintha mindjárt elgurulna |
| Nem jössz vissza már soha |
|
| A fertelem OTI-toronyra látok. |
| Az asztalon félig nyílt kardvirágok. |
| Amíg engem a kényszer kése jár át, |
| majd a virág végigvirítja szárát, |
| s húsos szikrákat nyitva szét, |
| mint csillagszóró, végigég. |
|
| Egy órája hoztak le a mütőből. |
| És egyre kevesebb a szédülés, |
|
|
| nekem kőlapba kell bevésnem – |
| s szempilla-csapzó verítékem |
|
| És éjszaka is felzavarnak, |
| északi fénye van a falnak, |
| s fölránt fektemből az a páfrány, |
| s rég-rothadt, bonyolult fonákján |
| mint bonyolult nagyvárosok |
|
| a képek, mint a kések élesek, |
| és minden él, minden sarok |
| horgas nyilakkal fellobog, |
| Arcom könyökkel fedve védem, |
| amig az egy-pikkelyt kivésem, |
|
|
| De hallom néha. |
Valaki jár. |
| Most körben függöny-fal zizeg, |
| mint egy ég-magasságú ajtón |
| most valaki. Most kint az éjben. |
| Most felnőttes lebernyegében, |
| a szárnya apró még, idétlen |
| csak térde nagy, mint teve térde, |
| halkan pendülnek a falak, |
| egy csengős kecskenyáj halad, |
| öblükben csengenek a magvak, |
| fekete-bronz döngése hallgat – |
| a némább némaságba fordul, |
| nem peng. Nincs semmi. Hold. |
|
Beszéd*
| Mennyi beszéd! Puffadt hasak, |
|
| Hogy Vénuszt rejt tenger beszéded? |
|
|
Fordítás közben
| Látom a lángelmén a fércet, |
| Csak így lehetek cinkosod: |
| köszönöm a nagylelküséged. |
|
| Mivel az egy-szerelmet keresem, |
| nevetséges vagyok, kétségtelen. |
| S már írni sincs erőm, hogy kifejezzem: |
| Bár megszereztem az undok jogot, |
| hogy úgy lássam magam: gáncstalan lovagot, |
| gyanús, gyanús, villámló, hősi arcom: |
| A végeredmény: én tiszta vagyok, |
| Az lehetetlen. Istenem , ne engedd! |
| Adj más eredményt az egyenletemnek. |
|
| nem látszott rajta, nem – |
|
| Titkon arzént tett levesembe |
| oszlom most sárgán, zöldesen |
|
| Minek az érvek, ellenérvek? |
| Egy érvem van: az egynyári növényé |
|
|
| hogy satnya voltam, gyönge – téved. |
| És mégis, egész életemben |
|
| Ez volna mindünk sorsa, csak |
| korunkban épp kiélezettebb? |
| Mért is teremtett ilyen izmos |
| félelemre, aki teremtett? |
|
|
Irgalom
| Kapj el. Vigyázz. Gurul a kő. |
| Hadd lássam még a szakadék felett |
|
| S ahogy megtart a gyönge, gyáva, |
| ahogy megtart a rongy izom, |
| úgy lesz majd hozzád könyörületes |
|
|
Nem bírod
| Szeresd, szeresd továbbra is |
| a kurvát vagy a cselédet. |
|
Ugyanaz
| Nem bírod el, ki szuverén. |
|
| Vörösfenyő, páfrány, szunyog. |
| Percen a fa, zümmög a hőben. |
| A gyantás, félig kérge-foszlott, |
| hatalmas törzsben most halad |
|
| Zúgott a hajnal két fülemnél |
| és átcsapott vállam felett, |
| olyan voltam, mint egy hajóorr, |
|
|
Szicíliai koporsó
| a mindig másképp domborult csigát |
| a századok koporsó-vonalát |
| Krisztus előtt a hetedikben |
|
| S mert nemcsak héjait szerettem |
| hogy igy köszöntsem régvolt társamat |
| a bátorságban és a rémületben |
|
| Más ösvényre a félelem vakon vitt, |
| mint a csapattól a vad elhasonlik |
|
| Úgy ültünk, mint a végső rémület |
| egy nagy fekete szívben meghúzódva |
|
|
A mennyezet visszfénye
| Te, ki gőgös vagy igazából: |
| nem szégyelled, hogy megalázol? |
|
|
Utálat, utálat az egész
| De mennyi része van, hány rétege! |
| A förtelem dobostortája, tábla, |
| földtani metszet, kőzet-ábra, |
| undorból préselt rétegek. |
|
| Kínvallatással nem jár felelősség. |
| Éppúgy mondhatnám az ellenkezőjét. |
|
| Isten bocsásson meg neked, te hitvány, |
| mert én nem tudok megbocsátani. |
| Már óriás a kezem és az állam, |
| mint egy léggömb, fekszem az ágyban, |
| nincs bennem egy szemernyi értelem, |
| és miért kell beledöglenem – |
|
| Régebben hattyúk látogattak, |
| tizenkét szárnyon a város felett |
| repültek velem minden éjjel, |
|
|
Az erény jutalma
| Rozmár vagyok, könnyen lehet, |
| És szól: „Ne mindig ázalékot, |
| egyél most krumpli főzeléket, |
|
Térden
| Ne, ne ítélj meg engemet. |
| Szívemben mindig térdelek. |
| De nem letérdelek, ne hidd: |
|
| Ha láttad volna, hogy rohantak! |
| Olajszín vállak libabőrös |
| napernyők súlyos vászon-csattogása |
| még csukva is, mint szoknya-erdő, |
| s utoljára egy strandköpeny, |
| tárt karral bíborcsíkosan: |
| vitorlaroncs, madárijesztő. |
|
| Tíz emelet szálloda ázik. |
| A pléhből-vágott kaktuszok. |
|
| A kinti pult, amely selyemcukormód |
| fénylik borokkal és lapokkal, |
| s oly érthetetlen-tarka, mint a hernyók – |
| az oleander, mely marokra-zárja |
|
|
Rilkéhez
| Dehát mi az a Mozdulatlan? |
| Mondd meg, ha oly bölcsen tudod! |
| a keskeny, a fehér – az mondja meg? |
|
| Megáldott engemet az Isten |
| hát mért rágnak szét kukacok |
| most még eleven életemben |
| Hisz épp eléggé érthetetlen |
| hogy véget ér és nem vagyok |
| mért van hogy bármit elkövettem |
| szüntelen alulmúlnak engem |
| már lejjebb bukni nem tudok |
| Megáldott. Ezt a forditott |
| teremtést régen elvetettem |
|
| dől, dől, dől, amit épitettem |
|
|
Kurvák
| A szerelem, e képtelen merész |
| ha holmi hím vagy nő lotyó |
| csökött agyát egyszer meglátogatná, |
| rögtön pépes szilánkra vetné. |
| Ezért teszik az ember ifjú arcát |
| Ők újra vén majom-üleppé. |
| (De megbántom a majmokat.) |
|
|
Pompás dió volt, szétesett, |
|
bent hamu volt, hamu volt. |
|
| Ki verset ír, az egyszerre legyen |
| Kőmíves Kelemenné, s Kőmíves Kelemen. |
|
|
Uram, nem jön elédbe vélem |
|
szép, hosszúnyakú feleségem. |
|
Én mondtam: fák. Ő unta ezt. |
|
Kis keselyű. Neki a test. |
|
Kis keselyű. A csőre vág. |
|
|
Vázlatelemek az Ekhnáton éjszakájához
| Én istenem, te jól tudod, |
| tapadtak rám az asszonyok. |
| És jól tudod, hogy menekültem, |
| bármennyire is megdűltem, |
| mert fúlladoztam, jól tudod, |
| kis, mocskos szívük alatt, |
| melyekből párállt a hazugság, |
| melyek az árulást sziszegték |
|
| Sújts rám, ha igaz szót, való vért |
|
| Tisztítsd meg, na a szivedet, |
| nem a kedvükért, csak úgy. |
| emeld, emeld föl magadat, |
| és tisztítsd, mosd meg a szived. |
|
|
| Csak várok itt, a megváltásra várok |
| Hadd ne haljak meg addig amig élek. |
|
| Eddig mindig becsaptatok, |
| de most kifogok rajtatok, |
| mert most hamarább meghalok, |
|
|
| Nekem már egyetlen beszéd: |
| üvöltve futni kint az utcán, |
|
| Belűlről tiszta ez a kép, |
|
| Hogy meg kéne bocsátanom, |
|
| Segíts meg, Isten angyala, |
|
|
| mint egy csapzott esőköpenyt a földön. |
|
|
|
Angyal
| Én láttam angyalt. Az se jó. |
|
| Az évek szám szerint forognak. |
| De szépek mind a hónapok, |
| mert van nevük a hónapoknak. |
|
| Nem akarok úgy írni, ahogy eddig. |
|
|
[Feljegyzések a Között-höz]
| (A folyón túl az erdő. A ködök) |
| Ott lent az erdő. Ott a ködök. |
| Amőba-mód, ötujjas mozdulattal, |
| egy felnyúlik függőlegesre |
| már-már uszályos mozdulat |
| – – – – – – – – – – – – – – |
| – – – – – – – – – – – – – – |
| A test a testetlen között |
| ahogy épülnek és ledőlnek |
| de mielőtt jelentéséig érne összedől. |
| És ott az éjfél mozdulatlan |
| fekete üst a nagy tavakban. |
|
A pokolhoz
| Kivilágolt, üres villamos. |
| Egy kovácsműhely volt itt valaha. |
| Egy apró, szürke hókupac. |
| Az elhagyott gyerekjátszótér, |
| Üres pályaudvar. A villanyóra |
| (Éjszaka: görögdinnye kipontozva) |
|
Töredékes feljegyzések 1962 körül
| Koponyába gyűrt évmilliók |
| befogadhatatlan részletei |
|
| éghajlat, véső, a szív sötét táblái |
| geológiák s növények között |
| a szaggatások, hasogatások |
| a tagolatlan feltámadások |
| koponyacsontok kattanásai |
| a függőlegesnek tűrhetetlen |
| feszültségei fent és lent között. |
|
|
A mozdulat
| Éjjel kezem föltartottam, |
| az égre Hozzád nyújtottam, |
| mi lesz Helyetted, kérdeztem, |
| s Te mondtad, hogy a mozdulat. |
|
| Vett kenyeret, kávét, lapot |
|
| Ült a díványon, nézegetett |
| egy háztetőt, meg az eget. |
|
|
[A Négy kocka című vershez]
| Ezek a forró, téli napsütések! |
| színeinek égövi tévedése, |
| amint ferdén átvág a téren, |
| és elfordítja a látóhatárt, |
| mint egy volánt, pörögve, |
| képtelenül villámló délkörökre. |
|
| Nincsen évmillió, mely elhebegné |
|
| fa-háttér (ég): arany mutató. |
| (Napsugár.) Rándulva megy |
|
|
A kovács*
| Ezentúl rezet domborítsatok, |
|
| Életét, mint régi hajfonatát szétteríti, |
|
|
A hegyi ló
| Az orgonák, a labdarózsák. |
| Bozontos sörény sugarakkal |
| fénylik, mint egy májusi reggel, |
| s mint egy korán hajnalodó |
| fehér-pillás, sötét szemével. |
|
A költők és a csillagok
A Kohoutek üstökös feltűnésekor, 1974
| Hát már ezentúl nem ragyognak? |
| Vagy ragyognak, de nem nekünk? |
| A bölcsek vették át a posztot, |
| s mi költők skartba tétetünk? |
|
| De hisz marad a hold, a csillag, |
| s miénk marad az ősi szakma, |
|
|
Istenről
Hiánybetegségeink legnagyobbika |
Lásd be Uram, így nem lehet. Így nem lehet teremteni. Ilyen tojáshéj-Földet helyezni az űrbe, ilyen tojáshéjéletet a Földre, és abba – felfoghatatlan büntetésként – tudatot. Ez túl kevés, ez túl sok. Ez mértéktévesztés, Uram.
Mért kívánod, hogy két tenyérrel átfogható gyerekjáték-koponyánkba egy univerzumot gyömöszöljünk? Vagy úgy teszel velünk, mint a tölgy makkjával, amelybe egy teljes tölgyfátgyömöszöltél?
Nem bánnék soha úgy a kutyámmal, mint Te velem. Léted nem tudományos, hanem erkölcsi képtelenség. Ilyen világ teremtőjeként létedet feltételezni: blaszfémia.
Legalább ne tettél volna annyi csalogatót a csapdába. Ne csináltál volna felhőt, hálát, aranyfejet az őszi akácnak. Ne ismernénk a vé kony, zöldes, édes-édes ízt: a létét. Irtózatos a Te édes lépvessződ, Uram!
Tudod te, milyen a vércukorszint süllyedése? Tudod te, milyen a leukoplákia halvány kicsi foltja növőben? Tudod te, milyen a félelem? A testi kín? A becstelenség? Tudod-e, hány wattos fényerővel tündöklik a gyilkos?
Úsztál folyóban? Ettél citromalmát? Fog tál-e körzőt, téglát, cédulát? Van körmöd? Élő fára vésni véle, kriksz-krakszokat hámló platánra, míg
megy odafönt, megy-megy a délután? Van odaföntöd? Van neked fölötted?
Egy szót se szóltam.
|
| a fényes, mézes szép napot, |
| mely visszatért egy pillanatra, |
| hogy búcsúzóul megmutassa, |
| milyen lehetne, hogyha volna, |
| s főképp: milyen lehetett volna. |
|
A tüskék…
| A tüskék. Van vagy tizenhét darab… |
| És mennyi, amit félig elfeledtem! |
| A szerelemről bizony már letettem, |
| s az agyam: másfél talpalat. |
|
| Idő? Igazság? Hová is jutok? |
| Mint messzelátó keskeny karikájú |
| feszülök rá az óriási tájra, |
| lépnek szememben lassú lovasok – |
|
| ha nem, hát nem. Izzíthatod a képet, |
| lovasok, tüskék, karikák hadát, |
| – míg fehérre lobbantaná magát, |
| mint facipő, kongó szívébe lépek. |
|
|
Dúdolgatók
| Tél van. Rohadj meg. Még lehet, |
| Most még egészben életed, |
|
| Szakítsd el könnyen azt az ínt, |
| előtted, lásd, a lomb legyint, |
| s lágyan hull szerteszét. |
|
| Rohadj meg, és nyugodj bele. |
| Kifordulsz, mint a föld bele, |
|
| Mit ér neked, hogy él Thomas Mann? |
| Mit ér, hogy német és orosz van, |
|
| Mit ér a szép, mit ér a bátor? |
| mit ér szeretőd és barátod? |
|
|
| Nem hiszem én, hogy az ördögi mesterség, ama verstan, |
| Mely verslábra okít, ügyesen számlálva az ujjon, |
| Ám, mit Arany kiván, ama belső forma, amely már |
|
Szinte tartalom: azt csak a költő tudja, a költő. |
|
| Mondd, fiatal költő, mért nem tanulod meg a formát? |
| Lánglelked nem tűr ó béklyót új repülésen? |
| Tudhatnád: nemhogy repülő nem száll a magasba, |
| Atmoszféranyomás feltétele nélkül a légy sem. |
|
|
Tanulni kell
|
A New York-i Hétvégi Magyar Iskolának ajánlom
húszéves jubileuma alkalmából, 1979
| Tanulni kell. A téli fákat. |
| Ahogyan talpig zuzmarásak. |
|
| Tanulni kell. A nyári felhőt. |
|
| Tanulni kell mézet, diót, |
|
| a hétfőt, keddet, pénteket, |
|
| tanulni kell magyarul és világul, |
| tanulni kell mindazt, ami kitárul, |
|
| tanulni kell, szeretni kell. |
|
|
Köszöntő
|
M. M.-nak
|
Mikor ott ültünk egy bivalyszekéren, |
|
Ifjan és négyen ama régi nyáron, |
|
Kalandozván Kalotaszentkirályon, |
|
Láttuk-e, hogy leend majd módja (kétlem) |
|
Ó s új kátyuk közötti zötykölésben |
|
Szívből kiáltani Magának: éljen! |
|
|
| tán sosem ültem ily sután, |
| gyötrődve, nem is tudni mért. |
| Gyerek voltam, kit nem kisért |
| a gond. A vidám kisgyerek |
| Jobb lettem-é? Azt nem tudom. |
| De másutt járok, más nyomon, |
| már más vagyok. Tán nem is én. |
|
| Most 64 éves vagyok. Nyár van. |
| Nem mondhatnám: ez amire vártam. |
| Van ebben a 64-es nyárban. |
|
Kakukfű
| Oly csepp, szelíd, gyengelila, |
| hogy észre sem veszi a réten |
|
| De amikor leszáll az est, |
| s arra járnak az esti lepkék, |
| a fémes-szürke szenderek, |
| befonja akkor, mint a fátyol |
| s lebukfenceznek illatától. |
|
|
Szerelem*
| Jó. Gyönyörű vagy Nofretéte. |
| Mert egy istent föltaláltam. |
|
Nyíló gesztenye
Míg kibújok meggyötör a gallY |
|
Nékem is fájsz így felelt az áG |
|
S felnyöszörgött minden egy viráG |
|
Fáj kibújni Fáj kibújni FáJ |
|
Visszahúz az alvadó homálY |
|
S minden sejtben borzongott a kíN |
|
– – – – – – – – – – – – – – – |
|
|
Chansonok 1
| Elmondom én a csillagoknak |
| magam vagyok, magam vagyok. |
| Az űrhajóban rám ragyognak |
| a csillagok, a csillagok. |
|
| Nem vár talán már senki lánya |
| ez itt az űrhajós magánya. |
| De vár talán, de vár talán, |
|
| és ott hol már a fény sem úr, |
|
| hogy vannak még lent emberek |
| hogy utca van és járda van, |
| a járda szélén hársfa van, |
| üzenj te Föld, üzenj nekem, |
| hogy itt vagy, itt vagy, itt velem – |
|
|
Chansonok 2
| mikor ember nem járt még cipőben |
| van, ami ott is mindig ugyanaz, |
|
| Lehet az asszir, perzsa, babilon |
| de különbség nincs csak papiron, |
| lehet az ógörög, vagy méd |
| majd mondja: még, még, még, még – |
|
|
Félhold
| Csillagszilánk a rézsút üvegen. |
| A szélbe könyöklünk anyám meg én. |
| Pléh-párkány. Mennyei párkányokon |
| Egy ezüstre smirglizett pléhedény. |
|
Egy koponya belsejében
| az meg hurkot vet nyakán, |
| húzza – húzza – görcsös – |
|
| most, most légy hát hevenyebb! |
| fojtsd meg őket! öld meg! |
|
|
Apollinaire-utánzat
| Hogy vártalak hogy vártalak |
| de nem jöttél az este múlt |
|
| hogy most már hol keresselek |
| mert többé nem találtalak |
|
|
Kakas
| A kutya se látta, amint a ködben |
| az országút szélére röppent, |
| magát ez a szárnyas paletta. |
| E körgalléros, borz-nyakas, |
| e puffos, sarkos, sityakos |
| csepp Tizenharmadik Lajos, |
| tollas motosz, motolla-kényszer, |
| s hangját a tájba fúrta kétszer. |
|
| (De köd volt épp, kecske-tejes, |
| vagy mint a zabpehely-leves, |
| langyosan töltötte a gödröt, |
| s ha felgyülemlett, szinte bőrzött, |
| de köd volt, s dűlöngtek a házak, |
| s egy lombtalan jegenye-vázlat, |
| s följebb már csak az égi tőgyek |
| rengtek és súrolták a földet, |
| fehéren csorranva a tájra – |
| mert köd volt, s őt senkise látta.) |
|
|
Macska
| Jött a macska, jött a lépcsőn, |
| karcsú mancsát majd kinyújtva, |
|
| mint a tigris, mint a hattyú |
|
| Hogy felért, a fénybe nézett |
| aztán elnyúlt a homokban, |
| s szép volt, mint egy drága muff. |
|
| Macska, macska, állatocska, |
| gyermekecske, csillagocska, |
| lágy pihéjű őszi pitypang, |
|
| könnyű szélben öntudatban |
| mint növény, vagy régi szobrok |
| napsugáros szent berekben, |
|
| macska-isten, macska-álom |
| könnyű keccsel, pöttyös hassal, |
| csak egy percre vígy magaddal! |
|
|
Óda
| Macskák istene! Ülsz hokkedli-terrasszodon, álmod |
| pompás, nagyhasu rézüst tükrözi, ferditi formád, |
| ám te rá se ügyelsz, ha pamut-lágy nyelvrevalót kötsz, |
| s mégis állad alatt kifogástalan ábra fehérlik. |
| Így vagy elegáns. Nyugalommal vártad a bombát, |
| míg körülötted az ostoba emberek rád se fütyültek. |
| Élsz – s lám ők keverednek a földben a dudva-gyökérrel. |
| Hosszu gerincük lassan öregszik hajlani Hozzád, |
| ó, behemót tepsik bölccsé kicsinyült fenevadja! |
|
Római tél
|
A 70 éves Weöres Sándornak
| (Kis jel-szeletként említem meg ezt.) |
| Mely úgy úszik a multjainkban, |
| mint egy jegelt narancs-gerezd. |
|
| Na és a macskák ott, hosszanti csíkkal, |
| (Micsoda gerezd-forma sávok!) |
| Kérem csináljon, úgy mint eddig is, |
| gerezdekből teljes, kerek világot. |
|
|
Egy város
|
Szederkényi Ervinnek
| Mindig napfényben láttam azt a várost. |
| Nem is kivánom másképp látni. Kell |
| néhány világos folt, amely fölött |
| külön nap süt, mintegy ládába zárva. |
|
| Persze, ezek önkényes részletek. |
| Minek is azt a három dimenziót |
| ráerőltetni egy arany-lapocska, |
| egy fém-pikkely dobozba-zárt |
|
| ha nagyítóval nézném, látszana rajta |
| a véset: tornyok, mandulafák, halál, |
| az elkerülhetetlen panoráma. |
|
| De így, önkényes dobozába zárva: |
| önmaga az, és önmaga napvilága, |
| amely fedelén itt-ott, át meg át- |
| romolhatatlan kibocsátja. |
|
|
Egy esős kirándulás
|
Határ Győző ünnepére szeretettel jegyzé
|
Hogy fölmentünk Szent Albán templomához |
|
A Rilke-bajszos volt a vezető; |
|
Templomi út volt, fényes és homályos, |
|
Általa lett jelként rendelhető |
|
Rilke-bajusz az angol gótikához. |
|
|
Gondolok én Szent Albán templomára, |
|
Yorkot Budával jelként kapcsolóra |
|
Őrá, aki e kapcsok hordozója, |
|
Zimankós század könyves férfiára, |
|
Őrá – vivát! kit ünnepelni jó ma. |
|
|
A kertben
|
Áprily Lajosnak, Jékely Zoltánnak
| A kertre kell, a kertre mindig, |
| a mintha-most-is, mintha-volna mellől |
|
| Tulajdonképpen azt hihetné az ember, |
| hogy a múlt lecseng. De nem, |
| eltűnik, aztán visszatér, |
| a földet megkerülve visszatér, |
| hol maggá tömörülnek, hol kinőnek, |
| pontatlan útjain a téridőnek |
| statisztikai átlagban újranőnek, |
| pontatlan törvények szerint. |
|
| Ott járnak ők, az épp megint kinőtt |
| kertben, szórt fényben, fasorokban, |
| s a lentibb szintek sorfala között, |
| a cirmos-arcú árvácskák között, |
| tigris-pofácskák voltaképp, de még |
| kicsik, még serdületlenek. |
| Kábeltekercs egy sziklakőre téve; |
| egy villanyszerelés emléke vagy jövője. |
|
| Ott járnak ők, ott járnak a visszatérők, |
| körvonalakban, sétájuk hossza által |
| de néha visszafordulnak felénk, |
| mint egy tisztás a rengetegben, |
| mint áram, ázott kábelekben |
| kigyúlva, elhomályosulva, |
| mentén el –, visszakanyarulva, |
|
|
Emlékezet
| A kis pacákok most riadtan |
| loholnak föl-le az agyamban, |
| s buzgón, egymás sarkát tapodva |
| futnak beomlott folyosókba, |
| szétbombázott polcra, fiókra, |
|
| Emlékedet megőrzi más tudat. |
| Persze: ledőlt a parti ház, de képe |
| – mint trükkfilmben – |
a vízen megmarad. |
|
|
Én láttam ezt
| Én láttam ezt. (Még sose láttam.) |
| Én jártam itt. (Még sose jártam.) |
| Erre a földre rátaláltam. |
|
| (Vagy valamely másik halálban), |
| S elfátyolozva erre jártam. |
|
| Vagy el se mentem én soha. |
| Itt voltam mindig, földbe-ástan. |
| S most itt állok, még szédelegve |
| E vértelen feltámadásban. |
|
|
| Dehát mi az értelme? Semmi. |
| ál-valósággal összekenni. |
| Minek is kellett idejönni? |
|
| Nem tudhatok semmit gyökérig. |
| kutató lépteim nem értik. |
|
| Lomb széleit, füvek hegyét |
| Törzsek közt járok, mint a szél. |
|
|
| Nahát! Hogy száll az itt-lét néhanap, |
| úgy száll, akár a csónak, |
| melynek sötét teste körül |
| még nyári vásznak boltozódnak. |
|
| Csak az a néhány széllökés |
| ahogy oldalt dől, majd kel a vitorla |
| s a víz színét végig súrolva |
|
|
| Bizony, bizony, egy tó van odafenn |
| mely tükrözi az idelentet |
|
| egész életre szóló szerelem |
|
| a zökkenőtlen úszás simasága |
| mellette rét, mellette fák |
| egy óriás vidék, egy égi város |
| egy ösvény, mely a fák közé behajlik |
| nem ösvény, melynek nincsen hajlata |
|
|
Az üres ég
| Én nem tudom, mit is szeretnék. |
| Talán más nem is kellene, |
| mint ablakomra egy keresztléc. |
|
Victori salutem
|
Mert aki átkelt száz határon |
|
árkon-aszályon, aknazáron |
|
az túl habáron, ugyebáron |
|
|
|
Szeretettel
Nemes Nagy Ágnes
|
|
|
Eső, hó (Dalmát kutyák?) Gőzölögnek
| Eső, eső, van mit siratnod, |
| legelső hó, van mit takarnod, |
|
| A hó felett már szinte semmi. |
| A hó alatt, persze kőtörmelék. |
| korhadva, pincedeszkák, vértanúság, |
| szétpukkadt villanykörték, szilánkos |
|
| A hó felett: már szinte semmi. |
| De nem. Azok a barna-fekete foltok. |
| Azokról meg ne feledkezz. |
| az ember előttes vagy felettes |
| pompás, fehér, feketepettyes |
|
| mint pelenkát a csecsemők. |
| pettyes-koszos-pompás védőköpeny. |
|
| Hisz gőzölögnek a vigasz- |
|
|
A távozó
| Hogy visszanézett, nem volt arca már. |
| Akikben itt lakott, a maszkok, |
| földdé mosódtak zöldek és a kékek, |
| szétkent kupacban arcok, homlokok, |
| hogy utoljára visszanézett. |
|
| S amikor hátat forditott, |
| tüdőszárny, olyan ezüst – |
| és szét-szétnyílott – centiméteres |
| kis repülési szándék – s összezárult |
|
| láttam akkor, hogy az enyém, |
| nem másé, sajna, az enyém, |
| két vállam közül távozott, |
| s maszk nem takarta már, hogy visszanézett. |
|
|
Fiatalkori, a költő által kötetbe fel nem vett versek
Válogatás az első kézzel írt füzetből
Hajnal
| Az égbolt frissen pírkadó, |
| S gyöngyszínűek a fellegek. |
| S csodálni, mely már halkan int |
| A rét fölött kék lelke reng. |
| – A nap, a nap már feldereng, |
| És minden szinnel ó, felér, |
| Mert hófehér, jaj, hófehér! |
|
| hol megfejtődik száz titok, |
| hol nincsen bűn és nincs piszok, |
| csak fényes ég és nárciszok. |
|
Őszi hajnal
| Valami messze fény dereng fel, |
| igen, az ajtón. Már fehér. |
| Valami fütty. Vonat? Hajókürt? |
| Recseg a padló. Társzekér. |
|
| Nedves kézzel benyúl a Hajnal |
| és megsimít most. Árvaság. |
| – A régi őszök íze hol van? |
| A dús gyümölcs, a sárga fák? |
|
| Az át nem élt, vagy félig élt ősz, |
| az eljövő, vagy rég halott, |
| mondd merre van? – Kértem a Hajnalt. |
| Ő állt. Fehér volt. Hallgatott. |
|
Budapest, 1939. október 21. |
|
| Kövér gyümölcsök tarka halma |
| állt sárgalángú fák alatt |
| és sárga volt az édes alma |
| és sárga, sárga volt a nap. |
|
Vasárnap
| egy kis vékony fény után, |
| őszi, langyos, szép vasárnap, |
|
| Résen át a fény behullik: |
| menni: merre? Várni: mért? |
| sír egy csöppnyi kárminért. |
|
| Perg az óra. Légy se rezzen, |
| szú se percen. Nincs szavam. |
| Hosszú lábam lóg az ágyról |
|
|
Magány*
| Egy fényes, nyári délelőtt |
| míg szél kuszálta céltalan |
| a hullámot, s a fényeket: |
|
| Jön; félkezében táska lóg, |
| széltépte haj és sárga szem; |
| fénytől vakult vörös ködét |
| nem látja rajta senkisem. |
|
| nem hordja senki csontomat |
| nem fogja kéz, nem szívja száj, |
|
| Nem néz anyám szemem helyén, |
| reménytelen, reménytelen. |
|
Budapest, 1941. szeptember 13. |
|
Félálom
| csorogj, borits be, szédits! |
|
| Most fulladt, furcsa kéjül |
|
Budapest, 1941. október 14. |
|
Halottak napján
| Világító rőtszínű fák közt |
| nézd csak, amit most megtapintok |
| a két szemem, egyszer kifut. |
|
| A sírokon kis sárga lángok |
| s dús, bódító virág halom; |
| a szám mögött virít a fogsor |
| s lefoszlik majd a két karom. |
|
| Itt, ez a kar, ezek az ujjak, |
| az én karom, az én kezem, |
| amellyel a fatörzsbe vájva |
|
| út, fény, fák, bíbor, lila párák, |
| zöld, bűvös, gőzös illatok, |
| ősz, vér! Kínom remegve csordul; |
|
Budapest, 1941. október 20. |
|
Ha tudnád…
| Ha tudnád lomb, hogy fáj a szám ma, |
| sikoly csiklandja torkom újra: |
| piros leveled rámborulna, |
| és lágy pecséttel csöndbe zárna. |
|
| Ha tudnád, éj, a két szememben, |
| hogy forr a kín, már gőz a cseppje, |
| s mindkét szemem kiázna csendben. |
|
| Ha tudnád, ág, milyen a téboly: |
| irgalmasan agyam kiböknéd, |
| egy lila, pocsolyába löknéd, |
| s várnád, amíg párázva szétfoly. |
|
|
Az őszi tarlón
| Fekszem, s mintha kint feküdnék |
| az őszi tarlón, rőt mezőn, |
|
| Majd lezárva, ifjú-módra, |
| – hogy sziszegnek itt a fák, – |
| nincs halálosabb a földön |
|
| szele sípol csontjaimban, |
|
| Én tudom, hogy nincs reménység, |
| s nyurga vállam összecsuklik, |
|
| Fekszem szótlan, messze nyúlva, |
| s fent: óriási őszi pitypang, |
|
|
Otthon
| Kredenc, szobor, terítő és dívány, tarka párna |
| zöld kályhák, sűrű függöny, a szekrény kulcsra zárva |
| a mennyezettől földig zsúfolva mind a képek |
| és néha éjszakánként a fojtott párbeszédek |
| ebédek, tálak és por a lepkegyűjteményen |
| és a sarokban díszkönyv és árnyék gyűl keményen |
| mind fullasztók az ízek és fullasztók az álmok |
| a hosszú kék ruhámban egy este majd kiszállok |
| beteg leszek, erős tán, vagy Indiába térek |
| s mint régi képen bennem az angyalok zenélnek. |
|
A szobor
| A kertben párás, esti fény |
|
| Hibátlan, hosszú újja közt |
| telt térdén sáros gally tapad |
|
| De nagy szemének hűs, örök |
| csak áll a ködben könnyedén |
|
| sikolts, akár az újszülött, |
| sikoltsd, hogy élsz, ha fáj. |
|
|
Gyermekkorom
| Vígan rügyeznek mind a fák, |
| – zsebemben gallyat őrzök, – |
|
| A szürke, nagy gyerekkocsik, |
| s a Műegyetem nagy, vörös |
|
| s oldalt a Lágymányos felé |
|
| S oly furcsa, rosszízű e táj, |
| De jó volt első holt korom: |
|
| A múlt sebes, csak révület |
| csak az kell, ami nem volt |
| míg bölcs és fösvény nagyapám |
|
| A meg-nem-ért vidám szüret, |
| a meg-nem-látott lágy hegyek, |
| a nem-fújt, könnyü szellő, |
| a ház, és szőke nagyanyám |
|
| nem állt falak, nem élt idő, |
| minden, még nem születtem. |
|
| De szép volt első holt korom, |
| csak nézem innen, s reszketek |
|
Budapest, 1941. december 10. |
|
Nem jó
| Lágy hó, nyomom temesd be |
|
| S ha szennye szégyenét majd |
|
|
Alkonyat
| mint szédült, pörge tündér, |
|
|
Lovamhoz
| Pej vagy, – s családod nem hivalkodó – |
| de mégis szép, nemesformáju félvér, |
| fényes vagy, mint a görög bronzlovak |
| és bőröd lüktet orrodon az érnél. |
|
| A neved Ábris. És a kedvedért |
| csizmába járnék mindig férfimódra, |
| s hajnal felé, mert felkelek korán, |
| még ködben, átgaloppozunk Dabócra. |
|
| S szeretném Ábris, karcsú, szép nyakad |
| egy alkonyatkor átölelni lágyan |
| és futni veled megállástalan |
| előttünk nyúló árnyékunk nyomában. |
|
| Szeretlek Ábris! Súgom, hajtalak, |
| s nagyapám háza int felénk a tájon, |
| s a békalencsés, tikkadó patak |
| Erdőd alatt, a kezdődő lapályon. |
|
| Figyeld csak, Ábris, ez már itt a hegy, |
| must illat árad, bugyborog a hordó, |
| tisztásra érünk, s elcsodálkozom, |
| hogy hófehér lett homlokod a holdtól. |
|
| Most ágyban fekszem és rád gondolok, |
| és arra is, hogy amióta hordtál |
| úgy érzem: mélyen, bordám közt dobogsz |
| Ábris lovam, aki sohase voltál. |
|
|
Nyári elégia
| Megint sűrűsödik a lassú felhő |
| s a virágillat fojtó, mint a bú; |
| e fűlledt, furcsa esőverte nyáron |
| az ifjúság is halálillatú. |
|
| Látod, gyümölcsünk férges lett a fákon, |
| a régi írt keresném, s mindhiába, |
| s úgy érzem már, cipőm belepte lassan |
| langyos, fehér penész, mint Indiában. |
|
| A drága pávák tolla hull a kertben, |
| a pávaszem, mint kobra, rámmered; |
| és félve lépek kőre, mint az árnyék, |
| ha néha roppan: futni nem merek. |
|
| Lézengek nagy, nedves szobákban aztán, |
| és elfelejtem minden ismerősöm, |
| üresen állok, mint a búza messze |
| az ár alatt, a poshadó mezőkön. |
|
| Valami álmos, fulladt pára kábít |
| a kerten, házon, véren átkuszó. |
| S ha néha messze zajra rettenek fel, |
| már nem tudom: vihar, vagy – ágyuszó? |
|
|
Barátom emlékére
| Azt hittem, régen elfeledtelek. |
| A lelkiismeret, de az se hosszan |
| vetette föl néha az arcodat, |
| különben jártam, tanultam, napoztam. |
|
| Úgy laktál bennem, mint a szenvedés, |
| mely elrejtőzik könnyű létem alján, |
| mint boroshordóban a maradék; |
| de tőle minden dohszagot lehel rám. |
|
| Így párázik föl bennem illatod. |
| Hogy mondjalak ki? Tollam félrerezzen; |
| olcsó a jelző, hogy: fiús fejed, |
| s olcsó pompás agyadról zengedeznem. |
|
| Te nem szeretted szép szók mérgeit, |
| s nem kerested hegyek közt a lankát, |
| a lényeg vonzott, tettek, cél, erő, |
| s egyéb ilyen nemes bizonytalanság. |
|
| Ne idézd bennem ezt most konokul; |
| a meddő játék, mint valami tábla |
| hidd el, kitartón, s bölcsen arra int, |
| hogy élsz, de soha ne feledd: hiába. |
|
| De hogy vigyázzam én most már veled? |
| Hajad, húsod, lakásod eltünőben, |
| mint sérthetetlen, puszta szikla állsz |
| a nőttető, borzongató időben. |
|
|
| Lehet, hogy tévedtem, de úgy rémlett a múltkor |
| láttam a hozzád tartozó fiút. |
| Egy lánnyal ment, léptük összetanult volt, |
| ahogy szokás már, ha egy év lefut. |
|
| Belémnyilallt. Azt hiszem, hogy szeretted. |
| De azután a harag ellepett: |
| szeretőd újat választott helyetted, |
| mért kívánod, hogy épp én hű legyek? |
|
|
| Meggyőzhetetlen, dermedt, sérthetetlen; |
| a távol neki nagy előnyt adott. |
| Hiába gyötröm, tépdesem, cibálom, |
| megfojtanám – ha nem lenne halott. |
|
|
Tanácsok, tavasszal
| Ha délelőtt már vakító a kék, |
| sötét üveggel nézz a napba. |
| Sietni kezdesz: hagyjad abba, |
| s takard be minden régi gond helyét. |
|
| Ha lámpa nyílik, vagy virág ragyog, |
| bogárszíveknek drága vészül, |
| vagy még a pondrók násza készül, |
| vigyázva lépj: egyet se nyomj agyon. |
|
| Ha édes is a tubarózsa-szag |
| jobb lesz, ha nem szobádban őrzöd. |
|
| Ha kergetik a kiskutyát: ne hagyd, |
| hogy elfogják a botos őrök. |
|
| Ne sírj, ha frissen megsütött a nap, |
| nagyon marja a könny a bőröd. |
|
|
| Mért nem szeretlek jobban, mint szeretlek? |
| Vagy mért nem vagyok – izzón boldogabb? |
| Helyettem is szeress, ne csak helyetted, |
| borulj reám és olvassz, mint a nap. |
|
Az emlék
| Gyere, s valld be, hogy nem szeretsz, |
| úgy elhiszem, hogy rég szerettél. |
| S ha érzem már, hogy elmehetsz, |
| majd megtudom, hogy itt lehettél. |
|
| Enyém leszel: enyém a kincsem, |
| mihelyt kezem közül kifolyt. |
| Valószínű, hogy semmi sincsen, |
| és csakis az van, ami volt. |
|
| Valószínű, hogy nem vagyunk, |
| s valahol messze régen éltünk, |
| nagy pálmafák közt, sós tavunk |
| meleg sekélyén mendegéltünk. |
|
| A part síkos volt, mint a szappan, |
| a napfény sárga, minta len, |
| és bent a forró rőt iszapban |
| a talpunk csúszott, meztelen. |
|
| és minden perccel nő az emlék; |
| Hagyj el! Hisz ez a szerelem, |
| ha nem leszek, Tiéd a nemrég. |
|
| Most őszi eső mossa arcom, |
| s a pillanat, mely elhagyott, |
| mint messze láng, vagy mint az arcod |
| új, tünde fénnyel felragyog. |
|
|
Hamutartó
|
Egy nagy üveghamutartót láttam az asztalon este, |
| fénylett súlyos, arányos teste a sík politúron, |
| s formás öble fölött emlékként szállt a dohányfüst. |
| – S távoli emlékként bomlott ki a kép: igen, egyszer |
| férfi lehettem, férfi. Szobámban sok hamutartó. |
| Nagy bútordarabok barnán terpedtek a falnál, |
| bronzkaru lámpa alatt vázában holt tuja-ágak, |
| zöldelltek, s a dohányszínű bőrfotelekben a párnák. |
| Reggel nem borzongtam a friss, kora szélbe kilépni, |
| izmos, barna kezem jól fogta a horgot, a gyeplőt, |
| s mint faliszőnyegeken, agarakkal szálltam a vadra. |
| Fényes barna lovam volt, friss vadgesztenye-színű, |
| ívelt csípőjén ritmusra feszültek az izmok, |
| dús, eleven, finom érháló remegett puha orrán, |
| s hűvös hajnalokon, mint lelket fújta a párát. |
| Rajta rohantam a hajnali ködben a rétre, kifúlva, |
| ködbeveszett ebeim kongó csaholása nyomában: |
| nyirkos dér, tapadó kesztyűk, lihegés, sürü földszag. |
| S délben nagy pihenés. Tunya, édes. Érzem, amint lágy, |
| vaddisznóbőrös heverőn elnyúlva henyélek, |
| s lógó lábam alatt csizmától koppan a semmi, |
| s estefelé mélán elnézem a kései napfény |
| messzirenyúlt, violás árnyát a narancsszínű padlón. |
| – Így, hamutartó, hűvös, füstszagu kripta, koporsó, |
| régholt hamvaimat tartod te törékeny öledben. |
|
Magány*
| Elsűllyedek, s nem érzem. |
| A vízzel lanyhán küszködik |
|
| Mint hogyha rossz hírt hallanék, |
| – ez tébolyító – mondanám, |
| s mint álmomban, sikoltanék, |
| de vízzel megy tele a szám. |
|
| Mint tonnasúlyút húz a mély, |
| s csak siklom tehetetlenül |
|
| Most már hideg, most már jeges, |
| velőm remeg, a csont, a haj |
| agyam fölött már nem fedez. |
|
| és nagy, hideg, süket halak |
|
|
Intermezzo
| Megmarkolom a melleden az inget, |
| s torkomból fojtó gyűlölet sziszeg, |
| hogy: mondd, szerettél mást is?! Mért szerettél?! |
| – Aztán lassan elengedlek. Minek…? |
|
Nem akarok
| Megyek az utcán és magamban |
| a hűs, síkos telet viszem. |
| Megölték? Hát megölték. Így van. |
| Elégett? Rombadőlt? Igen. |
| Már minden arcát ismerem, |
| s minden megtörténhet velem. |
|
| Nem véd a fal, nem véd az osztály, |
| nem véd a szó, a kéz, a bőr, |
| s van egy képünk Pompejiből. |
| S rendőr is igazoltatott, |
| pedig hát úrilány vagyok. |
|
| De nem félek. A telet hordom, |
| s a dolgok rólam madarakként |
| aléltan hullnak szerteszét. |
| És szemlesütve, szeliden, |
|
| Nem érdekel a rettegés már, |
| se kín, se kép, se fájdalom, |
| sem a szagok, ruhák, virágok, |
|
| mint egy patak, mely visszahőköl, |
| mint macska, mely ugrása közben |
| s nem akarok. Nem akarok. |
|
|
Egy ismeretlen…
| Egy ismeretlen, kongó, nagy szobában, |
| hol néhány szék van és egy zongora, |
| itt mondanám meg, hogy már nem szeretlek, |
| s talán nem is szerettelek soha. |
|
| S átölelne a kongó, ismeretlen, |
| s egyedül maradhatnék, mint a fa, |
| jutalmául, hogy bátran ezt hazudtam, |
| mert oly nehéz. De hol van a szoba? |
|
|
Virág
| Pompás virág vagy, hosszú, karcsú száron. |
| Kecses kezedben, mint levél alatt |
| bújik meg emlék, fény-folt, pillanat, |
| bimbóban, várva, hogy valóra váljon. |
|
| Csírájukat lágyan eresztve csontig |
| bőröd alatt alusznak a csodák. |
| Kutatni, járni, kell-e még tovább? |
| Mindenhez illesz, s minden rád hasonlít. |
|
| Úgy szeretlek, mint nőt a férfiak. |
| Mint buja bokrot, szépséged kitárod: |
| rádnézek, és a válladból, kezedből, |
|
| derekadból, a szádból és szemedből, |
| mint piros lángok szöknek, bomlanak |
| szüntelenül az új, sötét virágok. |
|
|
| Szeretlek. Milyen kínos ez a szó. |
| Minden tagom úgy húzza, mint a görcs. |
| Messze vagy. Isten tudja, mikor látlak. |
| Megszakadok, és te is összetörsz. |
|
| Ki lehet bírni. Hogyne, ki lehet. |
| Ma például igen jól vacsoráztam. |
| Te vajjon ettél? Vagy még gyalogolsz? |
| Csúszik a láb az összefagyott sárban. |
|
| Lehet az is, hogy lefagy majd a lábad, |
| és fiú-tested vajjon hova rokkan? |
| amelyet látva, a gyönyörüségtől, |
| emlékszem, hogy gyakran sírvafakadtam. |
|
| Pedig szeretnék egy vászon-ruhát, |
| s rántott halat szeretnék sütni este, |
| kihajtott ingben írnál a verandán, |
| ánizs-szagú süteményt csipegetve. |
|
| A szomszéd kertben hársfa is lapulna, |
| mint mézdarab, ikrás, sötét csomókban, |
| de júniusban délfelé megolvad, |
| s a falon át, langyos kezedre csorran. |
|
| Szeretlek. Mégsem merem ezt a szót, |
| most tapogatni, mint húsban a vázat, |
| mert görcsbe rándul egy-egy ízület – |
| elnyúlok hát, mint akit épp csigáznak. |
|
|
Bozótban
| Bő bozótban szűk az ösvény, |
| én vagyok a hosszú tigris, |
|
| nyúlós csontom, sárga testem, |
| hulla szag van. Szúnyog-hangon |
| zsong a bomlás. Állok lesben. |
|
| Most megöllek. Jaj, de untat. |
| Nyakeredre. S még nem is félsz? |
| Lágyan zsong a hullaszag. |
|
| Jaj, hogy untatsz, szép fiucska, |
| áldozatom, kecses bárány, |
|
| És hogy untat, ölni, marni, |
| undor, erdő, undor, hulla, |
|
Budapest, 1945. április 24. |
|
Szépség*
| Szép vagy. Ez ellen mit tegyek? |
|
| Mint egy növény, mint egy szobor |
| mint egy táj, enyhe napban – |
|
| bizony szerelmem, meghalunk; |
|
| Meghal a kéj, meghal az elv, |
| meghal a híd, meghal a táj, |
|
| Meghal a zöld selyemruha, |
| a Mont-Blanc, és a vágyam, |
| – mégis: folyó vagy kedvesem, |
| hajlékony, hosszú ágyban. |
|
| Szép vagy. Ez ellen mit tegyek? |
| Hová vonszolsz? Mivé simítsz? |
| Eressz el! Hagyj magamra! |
|
| Szép vagy ez ellen mit tegyek? |
| Hová vonszolsz? Mivé simítsz? |
|
|
Betegség
| Megjöttek már a jó szagok, |
| tőlük mégis csak borzadok, |
| szeretnék már szeretni, enni, |
| de nem lehet, beteg vagyok. |
|
| s roppant kezem ajtótól-földig |
| Ahogyan dagad saját levében; |
| Vörösmarty is vizenyőben… |
|
| Csúnya vagyok, s nagyon kövér |
| körmöm sötét, hajam zsiros; |
| hogy mennyit érek, látni most: |
| nálam nem szebbek összegyűjtik, |
| mi nem csúnyábbaknak tilos. |
|
| Ennyi, nem több. Se jobb se rosszabb. |
| Lehetnék bölcsebb, s ostobább, |
| különb nem lennék így se, úgy se. |
| Maradj. Ne mozdulj. Ülj tovább. |
|
| Az agyam elforr, mint a víz, |
| testem terped ügyetlenül, |
|
|
Személytelen
| Nem akarok szenvedni, nem. |
| Nekem minden személytelen. |
|
| Nem érdekel mással mi van. |
| Én nagyon szeretem magam. |
|
| Nem szeretem, ha holmi térd, |
| mint zsúfolt strandon, térden ér. |
|
| Nem szeretem a más szagát, |
| s a hosszas, páros éjszakát. |
|
| A kéj: nagy szobákon belül |
| le-s-fel sétálni, egyedül. |
|
|
| oly langyos bőrü szép fiú. |
|
| és hullámos, meleg haját. |
|
| Mellette én is szép vagyok, |
| karcsú vagyok, halvány vagyok, |
|
| s ha kerek térünk összeér, |
| a kerek föld vajjon mit ér? |
|
|
Férfi, nő
|
Kiszívtam ép foga közül a nyelvét, |
|
mint csonthéjából gyönge osztrigát. |
|
Körülöleltem csípőjén a földet, |
|
és azt hittem: odaadta magát. |
|
|
Fölém hajolt, mint sűrü felhő. |
|
Villódzott, míg a számra lelt. |
|
Forró keze bőrömre simult, |
|
és azt hittem, hogy megölelt. |
|
|
Önarckép
| Csinos vagyok, szép vagyok. |
| Mosolyomból – mézzel tele – |
| kilóg, pléhből, létem nyele. |
|
|
| Nincs miért sajnálnom magam. |
| Nem üldöz és nem áld a sors. |
| Se jobb, se rosszabb, mint a többi, |
| épp annyi járt, amennyi volt. |
|
| Csak elmém torz sugara kábít, |
| a tárgyakat haránt szegi, |
| s a hosszú árnyék szörnyeket szül, |
|
| Köszönöm, hogy velem maradtál, |
| hogy nem riaszt a ferde árny, |
| s felvont ujjad mutatja egyre, |
| hogy meddig ér a mért arány. |
|
|
Lovam
| Keresnek. Vésik nappalom, |
| Létemből, mint egy osztrigát, |
|
| Fülem mögött zizzennek és |
| s a szekrényből, mint holttetem, |
|
| Térdem közt nyikkan a nyereg, |
| két lábra nyúlik, s mint a nyíl, |
|
| Fülemnél gyönge ág sivít, |
| s a hajnal hűvös cseppje fut |
|
|
Hasonlat
| Agyam szegélyén fűzzelek? |
| Virág, valóság, gyöngyalak? |
|
| a fűben ülsz csak egymagad: |
| semmihez sem hasonlitasz. |
|
| S mint szavaim szerelmemet, |
| csak úgy villantják testedet |
| hajad fölött, lábod alatt, |
| a zöld szentjános-bogarak. |
|
|
A szó
| Bizony, hazugság. Így igaz. |
| Szó, dobd el a szavaimat. |
|
| magam helyett csak magadat. |
|
| a testről testet festegetsz. |
|
| Nem vagy se szép, se kék, se lány, |
|
| Hiányból hordott hegyeden |
| ülök, se holt, se eleven, |
|
| éppen, mert vágyom az egészet: |
| kövülten, mint ki visszanézett. |
|
|
Nyári éj
| Emelkedik a lassú tenger. |
| Az álom sűllyed, olvadok. |
| Tárt ablakunk alatt a mélyben |
|
| Üvegzöldszínű habja szélén, |
| mint fel-felbukkanó halak, |
| a csillagok kecses csapatban |
| csobbannak és villámlanak. |
|
| S a fák között – kövér korállok |
| átúszik lassan Szent-Iván. |
|
|
Fulladozó
| Nem ifjú vágy fúllaszt el engem. |
| Nem bánat és nem szerelem. |
| a hőt, mint párát lehelem. |
|
| |
| Perzselt torkomra száll az este. |
| Adj több világot, síma hold! |
| Adj több erőt az ismeretre, |
| s az életet a vágyra foldd. |
|
| Szökő világ! Ne szállj előlem! |
| Áttetsző szárnnyal csapj le rám, |
| mint mázsa-súlyú levegődben, |
| remeg csőrödben koponyám. |
| Búborék-karmok, szárny, szivárvány – |
| te tartasz, vagy én tartalak? |
| Nyakamba hulló vízisárkány, |
| vagy szétvillámló kardhalak? |
|
| |
| Te légnyomás! Te perzselő víz! |
| Habod szív, levegőd kivet, |
| mely távol, s mely közelben őriz |
| fent holdat, s lent lehelletet, |
|
| feléd futok, feléd, megesten, |
| s hiányod szomjan lihegem – |
| nem ifju vágy fullaszt el este, |
| nem bánat és nem szerelem. |
|
|
Öntudat
| Hogy a tengert először láttam én, |
| szelíden hajlott egy öbölbe lénye, |
| s égszínű volt, falusi Máriák |
| öntudatlan-kék, bújtató köténye. |
|
| Azóta már tudom nyálkás szinét |
| a nizzai csigáknak a fövenyben, |
| aljasság, akna, tüzes éhezés – |
| „ember” vagyok. Mi rosszabb érhet |
|
|
Család
| Apám meghalt, anyám beteg. |
| Értük miért is szenvedek? |
| Hisz tőlük annyira vagyok, |
| mint szememtől a csillagok. |
|
| Meghalt szegény. Egy éve holt. |
| Milyen kicsiny halála volt! |
| Hogy enyhítsek beteg szivén, |
| öt krumplicukrot vittem én. |
|
| hogy valahonnan származom. |
|
| Így, igazság, ne langyoskodj, |
| kesernyés magvad megropog, |
| még ízelem neved: család. |
|
| míg friss világot mér velem, |
| a tisztaság, s az értelem. |
|
|
|