A Kettős világban idején írt versek
(Ne csukd be még vagy csukd be már…)
Ne csukd be még vagy csukd be már |
befolyt a nap, s az alkalom. |
Befolyt a perc, befolyt a rét, |
befolytak mind a jegenyék, |
nyugágyak, pondrók, méhek és |
a táj, mi forr, az ősz, mi jön, |
múlt heverés meleg kövön, |
s mint vízbe tinta, zöldbe kék: |
befolyt a tó, befolyt az ég. |
|
És mire lassan este lesz, |
|
|
Arckép, ibolyával
Arcodat tegnap hosszan lestem én, |
arcodat ibolyával festeném, |
spanyol fej, fekete, finom, |
példázza spanyolos kinom: |
|
hosszú vagy, mint a végtelen, |
de mégis, benned nem lelem, |
Ibolyaszín vagy, mint a gyász. |
|
|
A fiú
Rég, ősszel történt, alkonyat felé; |
a kertben jártam, nedves volt az út, |
s végig fektetve leltem egy padon |
egy barna fából faragott fiút. |
|
Vékony volt, hosszú. Körme terrakotta. |
Üvegszemét fekete pilla fedte; |
ki tudta nyitni, mint a gipszbabák |
ha felemeltem, vállam nekivetve. |
|
Karomba vettem, nem is volt nehéz, |
ízületei ügyesen hajoltak, |
s sötétre festett, nagy szemöldökével |
olyan volt, mint az egyiptomi holtak. |
|
Aztán letettem. Mert mit is tehetnék. |
Laza csuklóján az eres kezet |
a szél szelíden hintáztatta néha. |
És így bámultam, amíg este lett. |
|
Lásd, minden tagod szétszedem, |
de hol van hát a szerelem? |
egy nyáré, vagy egy tavaszé, |
|
Hol vagy te? És én hol vagyok? |
Szeretlek, de nem segitek. |
Nem bocsátok meg, senkinek. |
|
|
Sárospataki strófák
Ó, gyermekem, minek neked a táj? |
Kés, villa, olló: megvágod magad! |
Most csonkította szellemed a vár: |
a fal kitárult – s untad a falat. |
|
Ó, gyermekem, minek neked a nő? |
Kamasz-cipőd úgy talpalná a „titkot”, |
mint friss vetést a vadkan-csecsemő: |
észre se vetted, s önmagadba tiprott. |
|
|
Parainezis
Kinek beszélsz? Ébredj fel, ifjú költő, |
ki csak dúdolgatsz, félelemtelen, |
ki ötven, vagy tán ötszáz főbe töltöd |
magad, egy apró, buja szigeten, |
|
hol van a nép? Az ábécébe vágott, |
s ha átfürészli, lesz belőle Krisztus? |
Hiszed-e, hogy az örök butaságot |
megváltja egyszer a szocializmus? |
|
No, döntsd el! Lám, a boldog pontosaknak |
egy az igazság: add a kenyeret! |
De teneked már bőrödre tapadnak |
a síkosak, s a mérhetetlenek. |
|
Körülbogoz e sziget inda-karja, |
halálnak sok, szenvedélynek kevés, |
– s egy oknyomozó szívén majd kisarjad |
a feltámadás, vagy a feledés. |
|
|
Szerelem
hogy bármily csinos ékkő, |
|
|
Iskola
Bevallom hát, nem tagadom: |
Hogy szemérmesen fátyolozza, |
|
s kavarognak a régi izmok, |
|
Az ifjú ház magasra szökken, |
vadszőlő futja friss falát, |
s a szók megérnek, mint a fürtök: |
kert. Eszme. Labda. Ifjuság. |
|
S mint égi szél himbálja padlás- |
agyamban éjjel megforognak |
a töppedő, fürtös szavak. |
|
|
(Mint Thomas Mann, ha múltba kémlel…)*
Mint Thomas Mann, ha múltba kémlel, |
de kút a múlt és lágy homok, |
úgy küszködöm én is a méllyel, |
múltamban ásva azt a tájat, |
hol az igazság újratámad. |
|
Mi volt igaz? Akár ma vágyam – |
s a két igazság összefut, |
és csitul szomjam percnyi vádja |
(bár mérhetetlen mély a kút): |
a régi kertbe útrakelnék, |
veled. Barátom! Add az elméd. |
|
|
Második kézzel írt füzetből
Menet
Lépnek a napok egyre-másra, |
mint kőbányán az állomásra, |
a hosszu, kettős menetek. |
|
Lehet: talán majd ágyba jutnak. |
Lehet: gurulnak, mint a kő, |
s a földrecsuszott, bő batyuknak |
|
Egy lépés: ágy, egy lépés: árok, |
egy lépés: hang, egy: némaság, |
fél-testüket már jönni látod, |
másik felük halad tovább. |
|
Így lesz iszonyú, ami kedves, |
mert mind a kettő ugyanaz, |
két fejjel jár minden szerelmed, |
négy lábon undor és tavasz, |
|
tapintanád veszett szobádat, |
nyolc szögletével tántorog, |
hasad a kályha, fellobog, |
|
két föld forog két szemgolyódra, |
|
|
A költő?
Ha rosszat írok, mit tegyek? |
Más ember alhat, jót ehet, |
lehet bohém, vagy nemzeti, |
s ha nem, hát elmegy nemzeni. |
|
Ha rosszat írok, mit tegyek? |
Csak mások kötnek üzletet? |
S mivel a rang harácsos-ok: |
|
Ha rosszat írok, mit tegyek? |
Más ember meghal? Élvezet – |
a költő? mérik roncs korán: |
mit írt a bomba foncsorán! |
|
|
Érthetetlen
Érthetetlen, hogy mért kell annyit élned? |
Iszapba fúrni, légbe vetni tested, |
s míg a díványon végigheversz resten, |
ép elméddel kockázni a sötétben. |
|
Tapaszd be a gyermekkor folyosóit, |
örökséged ne ökrendezzen itt sem; |
az oktalan kínt meg nem váltja isten – |
de tán a bölcs hit épp a mennybe lódít? |
|
Érthetetlen – de ne tagadd, nem adnád |
a sűrű létet, bárhogy is szakad rád, |
s hiába adnád: úgysem adhatod. |
|
Világosságot facsarj hát sötétből, |
a kényszer úgy diszítsen, mint az ékkő, |
s az oktalan repítsen, mint az ok! |
|
|
Absztrakció
Csak csillagokkal borítkozom, |
De fényüket már levetkezem, |
A lényegesre szorítkozom, |
S csak mellékesen szeretkezem, |
|
(Úgy szeretnék sok-sok verset írni…)
Úgy szeretnék sok-sok verset írni, |
karcsú verset, mint a kisfiúk, |
kövér verset, mint a bő bolondok |
hosszú verset, mint az út. |
|
Úgy szeretnék másról verset írni, |
nem magamról, mint a boldogok, |
pontos verset, mint a tiszta hóhér, |
|
Úgy szeretnék mindig verset írni, |
csavarodni, végtelen tekercs, |
verset írni, mint az ég, s az asztal, |
verset írni, mint a vers. |
|
|
A természetről
Én nem hiszek a természetes ágyban |
ahol szeretni és meghalni kell, |
és fütyülök rád, emberi esettség, |
ha megbocsátlak, gyilkosom leszel. |
|
Nem egyezem bele a fájdalomba, |
és nem lesem a langyos ég kegyét |
a hazával is jobb híjján törődöm, |
mert nem hiszem, hogy az enyém a szép. |
|
S a távolibb sem jobb a közelebbnél, |
a természetet teljén tagadom – |
ujjam csak a te formád tapogatja, |
míg felragyogsz kezemben: fogalom! |
|
|
Róma
Bor bor! Te édes! Kövér és piros! |
Úristen! Hogy mióta tudja elménk, |
hogy veled élni jobb a szerelemnél, |
hogy kortyod, mindig, új életre mos! |
|
Csak nem merünk. Még visszatart, hogy józan |
hullának lenni illendőbb a korhoz, |
mint eleven bolondnak, ki rikoltoz |
és gáttalan vizel az utcaporban! |
|
|
Keringélő
Kerek vagyok, mint a világ, |
|
a földgolyó, s kerek fejem. |
|
Kering a ház, táncol a kép, |
|
s az oszlopsoron ott szalad |
|
Tömör keringés, talpa van, |
|
de már a vágy sürög, mutat |
|
S a Semmiség is annyit ér, |
amennyit házak közt a tér. |
|
|
Itt minden pontos és kerek |
Az ember perdül és sürög, |
s az oszlopsoron ott szalad |
A Semmi is csak annyit ér |
amennyit házak közt a tér. |
|
Párizs, 1948. április 25. |
|
Via Giulia
Álmában mocorog – északi szél ha fúj – |
s elkondítja magát egy fiatal harang. |
|
Éj
Sűrű az éj, csillagokkal sűrű, |
Teli az út, langy homokkal teli, |
Dereng a tó lent láthatatlanul, |
És mocorog, de azt se hallani. |
|
Óda
Horáciusz, mester, kacatok költője, bölcs, |
Otthagytad, bizony a köztársaságot, |
Mint ama pajzsot a csatamezőn, |
|
Izzadt, fiatal katona botolhat bele |
(Szegény! Kondor, fekete haját simára nyalta a veriték, |
Ádámcsutkája fel-alájár, liheg), |
|
Otthagytad, bizony, mint egy ócska lavórt, |
S hosszan mostad kezed a rideg-fiúarcú császár |
Csinosabb csészéiben. No lám! |
|
S fulladozva, csevegve, egy gyaloghintóban nyelted a port |
A trachomás, csöndesebb Vergiliusszal. |
|
|
Velence
Nagy, hosszúszálú, szürke bunda |
volt rajtam, s félig nyitva volt |
|
Kétoldalt lassan, csöndben úsztak |
egy kapubolt, egy híd, december, |
|
Ilyenkor bent a termek alján |
|
S a szint alatt a cölöpök, |
s velük a megfagyott szagok, |
|
és fent a szél, az út sötét, |
nem tudni meddig ér az ég, |
csepp rácsos fény egy zsalun át, |
két ágy, tavalyi pálmaág, |
|
s a lapos kupola-közökben |
az óriás torony kiszökkent, |
|
|
Madrigál
A gyöngédséget és szeretetet |
Ki kellett tőled kényszerítenem, |
S mindez mit ér, mit ér nekem, |
Ha gyöngédséged és szereteted |
|
Bonyolult szenvedélyű szóval |
– Rémület, harag, szerelem – |
Míg bonyolult vágyam betellett, |
S nem voltál többé idegen, |
|
S szemed megolvadt, szépszemű, |
S láttam, hogy még szeretsz e percben, |
Megoldani már többé mégse mertem – |
Vajjon tőled ezt érdemeltem? |
S mindez mit ér, mit ér nekem? |
|
|
A völgyben
Barátaim! Igy hagytok elzuhanni, |
pusztulni szomjan, mint az állatot! |
Egy istállóban együtt, legalább |
néhány falás meleget adjatok. |
|
A völgyben jártam. Kő volt, csupa kő, |
s a kő alatt, hol pincebogarak |
másznak, kavics volt, s a kavics alatt |
csillámpaláig szúrt a déli nap. |
|
Csak néhány tüskös csudafa-bokor, |
üres folyóágy, forrás víztelen, |
kürtők, vizaknák, odvak, árterek, |
s az ég alatt mindegyik meztelen. |
|
S tarkább e táj, mint a valódi táj, |
hegyes a szin és szikrázik, hogy éljen – |
de este lesz. Ne hagyjatok magam |
a csillagokkal kikövezett éjben. |
|
|
Példázat
Patak felé indult gyalog, |
|
Mert iskolába így megyen, |
Megszánja néha egy szekér, |
|
Kergették meg egy éjjelen |
(Karácsony volt, bodrogközi), |
Amikor szupplikálni ment. |
|
– A farkast könyörögjed el |
Nagyapám, igazi legény! – |
De ő inkább csak megfutott, |
És ekként megszülettem én. |
|
Ó farkasok, kegyes vadak, |
Kik vissza nem fordultatok, |
|
Mert nagyapám ott úgy rohant, |
Hogy látszott: élni érdemes, |
|
|
Vízkereszt
Végy hát valami szoknya-félét, |
– Sűrű gyantát izzad a fáklya – |
Öltözz szandálba, tunikába. |
|
Veled Szent Ágnes is beéri, |
Létedre lányos, szűz – de férfi. |
|
|
A hitetlen
Miben bízik hát a hitetlen? |
A versben és a szerelemben. |
|
Ki ebben, abban megcsalódott, |
de eszét mégsem ölte meg, |
a test s a lélek, föld s az ég |
között megáll. Mit is tehet? |
|
Kevésben hisz, de rendületlen |
a versben és a szerelemben. |
|
|
Hazafelé
a teljes levegőt kavarja már, |
mégis, eszem nem ér nyomába. |
|
mik tagolatlan, tenyeretlen |
nagy felföldekről vallanak, |
s minduntalan megtér a ráncos |
|
Hol minden hajlat ismerős, |
s fülünkbe folyik a tenger, |
s tele minden domb, bokor |
az aprólékos szerelemmel, |
|
gömb támasztja a rózsafákat, |
s a déli oszlopcsarnokok alatt |
duplaszárnyú vitorlák cicáznak, |
|
mint vén fák ágaznak a tájon, |
s kő-csontvázukat mutogatják |
|
föléri itt az ismeretlent |
a földbesüllyedt ismeret. |
|
mint földi darázs fészke, befelé |
|
|
Lámpa
Lámpa van a szíved közepében, |
Attól fénylik minden porcikád. |
Lámpafényed bársonyosra szűröd, |
Mégis, ahol vékonyabb a bőröd, |
Rózsaszínben földereng a szád. |
|
Hajad, az a fecske-fekete, |
Lila szikrát pattogtat az éjben, |
Köztük arcod csillog, mint a köd, |
Augusztusi csillagok között – |
Lámpa van a szíved közepében. |
|
|
A halott
Úgy hullámzik rajta a sír, |
Mint aki csukladozva sír, |
|
Mint kit vérig sértettek éppen, |
És szűköl iszonyú sebében, |
|
Visszaütni nem tudna, nem, |
De nem tud megnyugodni sem, |
|
Csak hánykolódik egymaga, |
És fel-felhördül éjszaka. |
|
|
Dal*
Fűzhöz szólott a kecsege: |
Itthagytam nálad jó helyen, |
|
Nádhoz szólott a kecsege: |
Itthagytam nálad jó helyen, |
|
Itthagytam tegnap – kincstáram! |
Nincs nálam! Nincs nálam! |
|
|
Idill
A benti tér hullana a tájba, |
Vízcsepp, mit szinte eleresztett. |
A roppant kancsó ferde szája: |
Buda fölött a szoba reszket. |
|
Nincs porcikám, amely megállna, |
kezdettől omlik minden ízem, |
s folyván mezőkön és szobákba, |
tárgyak lábolnak át a vízen. |
|
Ki küzdhet ily múló elemmel? |
Szerelemmel ki tartja még? |
– Te is folyó vagy, ne feledd el, |
vízre írtuk egymás nevét. |
|
|
Iszonyodom nagyon, hogy meg kell halnom egyszer, |
S e drága töltelék kiszárad a fejemben. |
(Előbb még tébolyult aggastyán-nő, deres |
Hajában matracok szalmája rengedez.) |
Nem kellett volna tán vékony életemet |
így meglódítani, – magamtól is megyek. |
|
Aki testem és lelkem megvetette, |
S magát a szennybe állig belevetette, |
Ki fa volt nékem, s rajta sok madár, |
S nőtt, csattogott, hogy szinte égbe szállt, |
S puhán hevertem szép törzse körül, |
Mint ki maga van, s nincsen egyedül – |
Ki elfogadta tőlem a tejet, |
S választóvizet adott víz helyett, |
Úgy, hogy most végig hólyagos torokkal |
|
Jég*
Szememre, mint halott szemére, |
lassankint ráfagy a világ, |
széklába, kar, egy utca-sor, |
emlék, pelyhedző szilvafák. |
|
Ha hinnék Benned, mennybe vinnél, |
széttárnád meleg tenyered, |
s az két kis napként sütne ottan |
fölöttem, a folyam felett. |
|
Hasadna a jég, rianással, |
keringne langyosan a hab, |
s a boldog tárgyak felszökellve |
csillognának, mint a halak. |
|
|
Költő mondókája
tisztes szándék, elme, jog, |
|
Míg piszkállak, reszketek, |
mért is kezdtem én veled. |
|
|
November
Mint langyos emlék, úgy dereng fel |
a kék és rózsaszín november, |
tollakkal hull a szürkület. |
|
S mint akit a szerelem elhágy, |
de vele még a szerelem-vágy, |
úgy áll a fa a dombtetőn. |
lombtalanul, de reszketőn. |
|
Kovács-tűz lobban a barakkban, |
kint egy ló méláz, takaratlan, |
parázslik a szőke sörény. |
|
|
félted talán, hogy ellebeg? |
Lásd nékem mesterségem ez: |
Ne idvezülj, ne vezekelj, |
ne cifrázd. Tedd, mit tenni kell. |
|
Aludni, hullni, párna, kábulat. |
Ez az egyetlen, ami megmaradt. |
A végső alvás sem lesz tán nehéz, |
annak, aki mindig aludni kész. |
|
Köszönöm, korom, köszönöm neked, |
hogy így altatod eszméletemet, |
lám minden undor végül jóra vált: |
megkönnyítetted nékem a halált. |
|
|
Fáj
Fáj, fáj. Mi fáj? Nem is tudom. |
s egymás fölé gyűrűzve gyűlik. |
Mit számlálgassam magamon, |
|
Be jó, hogy nem látni a tudatot! |
micsoda régen elfelejtett |
foltok, micsoda mélyre-vásott |
|
füvén, amint tápászkodik, |
tántorgás, széttört dárdanyél, |
hasított páncél, köldökig, |
Bukó napot fölébe! Görcsös |
cser-gyökeret alá! – hiába, |
riasztó, fúlladt fújtatása – |
A küzdelemről már lefoszlott |
a mozdulat gyönyöre, s koszlott |
pátoszából csak rongy telik, |
|
|
Egy városról
(Egy városról szeretnék írni régen, |
egy városról, amelyben most lakom, |
s a torkomig tolúl föl már a szégyen, |
hogy kimondani nem tudom. |
|
Akárcsak Ráchel mennyasszonyi leple, |
hol érc-kemény aranyhímzés-lapok |
vannak szőve a fátyol-fellegekre: |
ő érckemény s én fátyolból vagyok. |
|
Reám szőtték e várost. Életemre |
tapad e sok, füstös-aranyu kép, |
s ki szállnék hűvös fellegként a mennyre, |
szakadozva vonszolom életét.) |
|
|
Különös, hogy mindig sebet kapok, |
s különös, hogy egész testi valómban |
rendítenek apró nyomorúságok, |
de tűröm már. Várok. Gyakorlatom van – |
s akár hallgatok, akár izgatottan |
fecsegek, rángok, – amíg szüntelen, |
régóta horzsolt, véraláfutásos |
bensőmhöz ér az új: új gyötrelem, |
hozzáedződöm lassan a halálhoz. |
|
Ecetfa
Zöld máslit kötött minden ág hegyére |
az ecetfa. Különben még csupasz. |
Nyurgán, esetlen álldogál a fényben, |
akár maga a serdülő tavasz. |
|
Tenyerem néha rátapad a fákra: |
mily elevenek, s milyen hűvösek! |
És feltetszik, messze homokba ásva, |
egy sziklapad, egy-egy perzselt liget – |
|
de visszaborzaszt még a tél. Hideg |
éghajlat alatt élek. S hol a sáska? |
|
Még vágyom élni. De már hallom olykor, |
hogy sustorog elhagyott éjszakán, |
mint üres ablak függönye a szélben, |
|
|
Kísértés
Jön a karácsony, és a Kisded. |
Azt-e? vagy tán valami mást? |
Istent, erőt, vigasztalást, |
S mit akarok? Most gyermeket? |
Igaz lehet s hazug lehet – |
mit akarok? A vágy dadog. |
csak zsúfolt labirintusok – |
görbe a kor. De míg lehet, |
oldalát mindig – jaj nekem, |
s mit értem vele? mire jó? |
Absztrakció, distinkció – |
Névtelen gyötrelem: kiáltok, |
idézem a púpos Richardot, |
Bocsáss meg, titkos isten, bennem! |
gőz csapna ki szemem helyén, |
lárvaként, mint a Föld bele, |
|
Hőkölj inkább, s maradj magad. |
Reszkess inkább, akár a vászon, |
mely kintfelejtve fönn a rácson |
és várd, hogy eljön a karácsony, |
s a gyöngyharmatnak és a tejnek |
lehelletével tán a Gyermek – |
|
|
Mentem volna szódás-kocsisnak, |
csak mossa, mossa: hallgatag. |
|
Látod olykor, vihar előtt: |
az éjnél fényesebb a föld. |
a lenge föld s a vaskos ég. |
|
|
Virágének*
Szép fényes délben mentem a réten |
Zsálya virított az árokszélen |
Az árokszélen szép piros zsálya: |
|
Szép fényes délben mentem a réten |
Mégis botoltam árokba léptem |
|
|
Hold (Diva triformis)
|
Bátyám szeretőm fényességem |
|
Itthagytál az égi mezőben |
|
|
Járdogálok a fekete fűben |
|
Mért hagytál itt végül szűzen |
|
Mért nincs fényem hogyha van |
|
Ijjas gőgöm szijjas lábam |
|
Összecsuklott kurta csatában |
|
|
A hindu énekekből*
|
Freccsents rá egy keveset |
|
Tán megnyugszik megelégszik |
|
Melled körül legelészik – |
|
Pikkely szisszen mint a vért |
|
|
Január
Hová jutottam? Nem tudom. |
Szeretni, nem szeretni: vétek. |
azon számlálnám érverésed. |
a csontok közti félsötétet |
fél-éjszakán át szaggatom – |
felelni tudna értem, érted – |
egy alvadt vér a mellkasom. |
|
Hogy füstölgött az a folyó, |
hogy füstölgött a téli alkonyatban! |
még átsütött a földalatti katlan, |
melyből zuhogva dőlt elő – |
a zúzmarás, fehér sötétben |
egy sor fekete nád, s a gyéren |
hófoltos, néma, sík mező – |
hogy füstölögne itt a vérem, |
hogy füstölögne a félsötétben. |
|
Hosszabbodik a nap az évben, |
ez szült: téli napforduló. |
Most kéne újra megszületni, |
hol nem nő már akáclevél, |
inkább letérdelek a partra, |
s a sűrű, alvilági vízzel |
míg gyéren szálldogál a hó |
keresztet rajzolok magmara. |
|
|
Hit
Én attól élek, hogy hiszek, |
de hogy miben, azt nem tudom. |
Támolygok csak a mélyuton, |
fölöttem keskeny ég-szelet. |
és szüntelen csodálkozom, |
hogy még megyek, hogy még lehet – |
S ha végleg megfogyatkozom |
|
Emlékkönyvbe
Nem, nem ígérhetem neked, |
hogy szóból házat építek – |
|
s körültekintve hallgatag, |
a sejtfalakra írd neved – |
a sejtfalakra kéne késnyi |
ne bánd, hogy múló, romlatag, |
hadd dőljenek csak a falak, |
mi emberben legmakacsabb, |
én azt ígérem néked inkább: |
fehéren lent a föld alatt |
emlékeznek a csontjaim rád. |
|
|
Fajdkakas
No, szép fiúk, férfiszemélyek, |
én már tudom, hogy mennyit értek, |
tudom már – dürrögj, fajdkakas! – |
|
Tiszta szerencse annyi ebben, |
hogy végül mégse értetek, |
de magamért szerettelek – |
s a két garast is megfizettem. |
|
|
Sorok
Miért sújtasz így, Atyám? |
egy csepp vigasszal édesítsed |
|
De hogy lehetsz ilyen kegyetlen? |
hogy dúlhatsz így, öngyermekedben? |
Amit teremtesz, összerontod? |
Kicsúfolod törpe bolondod? |
|
Kicsúfolod, megszégyeníted, |
szégyen, szégyenfára feszíted, |
hogy mindenek nevetve lássák |
fogyhatatlan ostobaságát. |
|
Ezt mégse kellett volna tenned, |
amit adtál is, visszavenned, |
hisz felcifráztál, ne tagadd, |
mint egy lakodalmas lovat, |
adtál izmot, csengőt nyakamba, |
mulattatott, ha szólt a hangja, |
már nem kellek? Felelj, mi baj? |
|
|
Betét-dal
Belebuktam a ködbe babámmal, |
nem szerelemre hasaltunk, |
|
Nem hallod a ködben a zúgást? |
– Tejszínben a gép – köpülő –, |
reflektor csúszik a törzsön, |
|
Ha belöknek a parti gödörbe, |
s az agyagba a szánk beledőlt, |
minekünk majd akkor is, ott is, |
egymás húsa lesz az a föld. |
Reflektor a földön, az égen, |
|
|
Az udvar történeteiből
Egy gangrács volt a földbe ásva |
másfélméternyi kert határa – |
és ezt a rózsafát zabálta |
egy óvatos, tüskös falat, |
aztán – táltos parazsat – |
habzsolta már, tépve, cibálva, |
hogy’ villogott halvány pofája |
a tűzben, mely nőtt, mint a láva |
szikrázott a piros szirom, |
visszfénye felszökött az égre – |
mindjárt verték is orrba érte, |
s mert megvetette satnya lábát, |
úgy vonszolták hátrább – egyre – hátrább – |
elbillent konttyal állt a fa. |
S a földön körben csupa vércsepp. |
Ez volt a ló, s a rózsafa. |
|
A ház körül
Egy szép kőrishez szóltam én: Te kőris! |
S egy kőriserdő válaszolt, meg ő is. |
Röstelltem ezt és mondtam néki: Drágám, |
a mai naptól légy te Kőris Ádám. |
|
Hogy nincsen rajta sem hám, sem nyereg, |
oly meztelen a ló, mint egy gyerek. |
|
Minden kocsin ott van egy kék üveg. |
A sok fehér üveg közt égi kéken |
olyan ő, mint a szökőnap az évben, |
és körbe viszi csillagászati |
|
|
Fiskalitáshuta
Eső után Fiskalitáshutánál |
az a hegyoldal, mint egyetlen patak. |
Egy hegyoldal-széles hegyipatakban |
jártunk a fűben járva, mert a fű, |
be nem fogadta, csak lerázta |
mind lejjebb, lejjebb dobva a vizet, |
bugyborgó kristályvíz csapott át |
minden lépésnél a cipőnk felett. |
|
És persze, szólt a hegyoldal, |
szólt meredek csilingeléssel, |
szóltak a patakzó birkacsengők, |
a pergők, fényesek, gömbölyűk, |
a csengettyűző gyep ruganyosan |
dobott tovább a levegőben, |
egy tenger és egy birkanyáj fölött |
vonultunk, spriccelő cipőben. |
|
füstölgött, mint egy mángorló-üzem. |
Mihelyt beléptünk, rögtön arcon-csapott |
egy gyantaszagú, roppant lepedő, |
mely aztán összecsavarodva |
kiszállt a fák közül, spirálmenetben |
közölve az éggel frissen mosott |
és egyre áttetszőbb üdvözletét. |
Míg lent a gyanta szivárványosan folyt, |
és sercegett a tűz, a víz, a pára, |
olvasztva azt is, aki belépett, |
s bizonyíthatatlanul ott maradt, |
az a fa-, gyanta-, gőz-alak, |
míg csengők szóltak távolabb |
a részleges átváltozáshoz. |
|
|
Vogul medve-ének sípra és dobra
Medve-apánk te, medve-apánk, |
|
Medve-apánk te, medve apánk, |
add, add, add a zsákmányt, |
dobd, dobd, dobd a zsákmányt, |
add, hogy a hanti vadásznak |
|
|
Rózsafa
Parnasszien szonett Szigligeten
Kimondhatatlan vágyom azt a percet, |
amelyben élek. S el nem érhetem. |
Idő, idő! szüntelen benne reszket |
a gyönyörűség és a félelem. |
|
A szem fölmagzott, hosszú fűbe gázol, |
egy mécsvirág, egy csíkos kerti szék, |
gálic-kék szőlők, nádas pincegádor, |
egy völgykebel, a tó, a tó, s az ég – |
|
hogy érem el? Hisz úgyis képtelenség, |
hogy ott száll az egzotikus jelenlét, |
a lepke-Föld a létlen űrön át, – |
|
Hogy érem el a nyíló rózsafát? |
Mely szökőkútként dobja fel magát, |
és elevennek oly szép, mint az emlék –? |
|
|
Származás
Nem szeretem, mikor nyakamba rántják |
öregapám plisszírozott palástját, |
és nincs kedvem kalotaszentkirályi |
jegenyéket ajtóm elé cibálni. |
Nekem származni nem öröm, |
se jól, se rosszul. Köszönöm. |
|
Azért ne hidd, hogy tán alázat |
nélkül fitymálgatom hazámat. |
Van abban is fekete érdem: |
egy kép előtt hallgatni, térden. |
|
De nem mind rím, mi ide-rímel, |
nem kell a könny se, glicerínnel, |
s létemről egy dönt, mindhiába: |
|
|
Beszéd*
Tenger beszéd. Inkább rideg |
legyek, mint a Húsvét-sziget. |
|
S legyen bár mindez alkati: |
én szobrot vágynék mondani. |
|
|
Patak*
Hát mért nem hagytok engemet |
Csobogni: mért tanítotok? |
Bizzátok rám. Patak vagyok. |
|
A barna noteszból
Naplót írok. Mit is tegyek.
Tudom: egy rézgarast se ér.
Úgy írok verset, mint ahogy
nyílt sebből folyik a vér.
A könyvespolc alatt döglött halak. |
A képkeretről, mint a sapka, |
hínárcsomó lóg félrecsapva. |
Tiszta-formájú szekrény, mit tehetnél? |
Mit tehetsz róla, szegény heverő, |
hogy mocskos vízihulla lettél? |
A falon vonal mutatja meddig ért. |
Itt kapkodtam lélegzetért. |
|
Vagy megfúlladtam. Az is lehet. |
|
|
Délelőtt
Én úgy igyekszem. Fölkelek. |
Mert vannak még szokásaim, |
|
Széles díványra kuporodva |
Én figyelek. És jobbkezem |
balvállamon, balvállamon. |
|
Ott fent a dél vonul csapatban, |
itt bent a vatta-némaság, – |
mint vékony ing, a gondolat |
úgy vérzik át, úgy vérzik át. |
|
Mint belső részét tengeri uborka |
üldözője arcába torlaszolta – |
megmenekültem és üres vagyok. |
|
Tudod, mi a közöny? A föld |
kidőlt, megdermedt s összetört |
bazalt kérgén latolhatom: |
|
Jó, bevallom bűnös vagyok. |
– – – – – – – – – – – – – – |
Csak tudnám, mit követtem el, |
hogy ennyire bűnhődni kell. |
– – – – – – – – – – – – – – |
mert meg kell bűnhődnöd azért is, |
|
Egy patkány lakott beleimben, |
nem vettem észre, míg kirágta. |
Már szemgolyóm sincs. Szemgödörrel |
tátongok a lyukas világba. |
|
Holnapra kelve mi vigasztal? |
Lábkörmömet bekenni lakkal. |
|
Nem szenvedek. Csak elviselhetetlen. |
|
Mint nagycseppű, langyos eső |
|
|
Majom
A parton, mely még senkié, |
mint nagy füge, egy csepp majom |
vagy mintha frissen otthagyott, |
rezgő, pohos lant függne ott – |
nem kötök ki, hiába vágyom. |
|
Én végülis megértem Pistát, |
Ki-fenének is volna kedve |
leszállni oly pokolkörökbe, |
|
Elnyúlok a felszíni létben, |
a még tűrhető szenvedésben, |
és talpraugrom iszonyodva, |
ha felmordul az akna odva, |
a földalatti százfejű vadállat, |
futom a rángót, reszketőt, |
futok, lábam hamuba gázol, |
s verejték mossa az arcom, |
|
|
Mint szerves anyag vegyi módon – |
|
Rettentő ez az objektivitás. |
Ez a kötél-rend, ez a láthatatlan |
célzás-csomó, bujkálás a szavakban, |
ez a temérdek hallgatási érdem, |
|
Kevés dolog íszonytatóbb, |
mint a fölös szó kényszere. |
|
|
Elveszett hangok ülnek itt |
apró bokrokban, szárazon, |
egy hangot adj, egy hangot adj, |
szikkadtan is felfuttatom, |
egy reszelős ördögszekér, |
egy szürke, fekete, szürke, zörgő |
szakadtan is csak karikázzon, |
szálljon, kerek tövis-köteg, |
zizegje szét avar csomókkal |
az elnémult természetet – |
|
A fémben én vagyok a láthatatlan |
légbuborék, hajszálér a falakban, |
a vétek és az elesettség, |
mint jobbkezemmel balkezem, |
eltört, ítélj, öreg leszel, |
öreg leszel, az erdőt járhatod, |
deres hajadban apró jégcsapok, |
ne irigyeld a csontomat – |
|
Úgy, úgy döntsd homlokod kezedbe |
|
átsüt a Tárgy szeme: nézz rám, |
csipkefa ágai közt mézgásszemű, |
már ugrik is el, vércsepp, tövisek – |
|
|
Labdarózsa
Nem jössz vissza már soha |
Mintha mindjárt elgurulna |
Nem jössz vissza már soha |
|
A fertelem OTI-toronyra látok. |
Az asztalon félig nyílt kardvirágok. |
Amíg engem a kényszer kése jár át, |
majd a virág végigvirítja szárát, |
s húsos szikrákat nyitva szét, |
mint csillagszóró, végigég. |
|
Egy órája hoztak le a mütőből. |
És egyre kevesebb a szédülés, |
|
|
nekem kőlapba kell bevésnem – |
s szempilla-csapzó verítékem |
|
És éjszaka is felzavarnak, |
északi fénye van a falnak, |
s fölránt fektemből az a páfrány, |
s rég-rothadt, bonyolult fonákján |
mint bonyolult nagyvárosok |
|
a képek, mint a kések élesek, |
és minden él, minden sarok |
horgas nyilakkal fellobog, |
Arcom könyökkel fedve védem, |
amig az egy-pikkelyt kivésem, |
|
|
De hallom néha. |
Valaki jár. |
Most körben függöny-fal zizeg, |
mint egy ég-magasságú ajtón |
most valaki. Most kint az éjben. |
Most felnőttes lebernyegében, |
a szárnya apró még, idétlen |
csak térde nagy, mint teve térde, |
halkan pendülnek a falak, |
egy csengős kecskenyáj halad, |
öblükben csengenek a magvak, |
fekete-bronz döngése hallgat – |
a némább némaságba fordul, |
nem peng. Nincs semmi. Hold. |
|
Beszéd*
Mennyi beszéd! Puffadt hasak, |
|
Hogy Vénuszt rejt tenger beszéded? |
|
|
Fordítás közben
Látom a lángelmén a fércet, |
Csak így lehetek cinkosod: |
köszönöm a nagylelküséged. |
|
Mivel az egy-szerelmet keresem, |
nevetséges vagyok, kétségtelen. |
S már írni sincs erőm, hogy kifejezzem: |
Bár megszereztem az undok jogot, |
hogy úgy lássam magam: gáncstalan lovagot, |
gyanús, gyanús, villámló, hősi arcom: |
A végeredmény: én tiszta vagyok, |
Az lehetetlen. Istenem , ne engedd! |
Adj más eredményt az egyenletemnek. |
|
nem látszott rajta, nem – |
|
Titkon arzént tett levesembe |
oszlom most sárgán, zöldesen |
|
Minek az érvek, ellenérvek? |
Egy érvem van: az egynyári növényé |
|
|
hogy satnya voltam, gyönge – téved. |
És mégis, egész életemben |
|
Ez volna mindünk sorsa, csak |
korunkban épp kiélezettebb? |
Mért is teremtett ilyen izmos |
félelemre, aki teremtett? |
|
|
Irgalom
Kapj el. Vigyázz. Gurul a kő. |
Hadd lássam még a szakadék felett |
|
S ahogy megtart a gyönge, gyáva, |
ahogy megtart a rongy izom, |
úgy lesz majd hozzád könyörületes |
|
|
Nem bírod
Szeresd, szeresd továbbra is |
a kurvát vagy a cselédet. |
|
Ugyanaz
Nem bírod el, ki szuverén. |
|
Vörösfenyő, páfrány, szunyog. |
Percen a fa, zümmög a hőben. |
A gyantás, félig kérge-foszlott, |
hatalmas törzsben most halad |
|
Zúgott a hajnal két fülemnél |
és átcsapott vállam felett, |
olyan voltam, mint egy hajóorr, |
|
|
Szicíliai koporsó
a mindig másképp domborult csigát |
a századok koporsó-vonalát |
Krisztus előtt a hetedikben |
|
S mert nemcsak héjait szerettem |
hogy igy köszöntsem régvolt társamat |
a bátorságban és a rémületben |
|
Más ösvényre a félelem vakon vitt, |
mint a csapattól a vad elhasonlik |
|
Úgy ültünk, mint a végső rémület |
egy nagy fekete szívben meghúzódva |
|
|
A mennyezet visszfénye
Te, ki gőgös vagy igazából: |
nem szégyelled, hogy megalázol? |
|
|
Utálat, utálat az egész
De mennyi része van, hány rétege! |
A förtelem dobostortája, tábla, |
földtani metszet, kőzet-ábra, |
undorból préselt rétegek. |
|
Kínvallatással nem jár felelősség. |
Éppúgy mondhatnám az ellenkezőjét. |
|
Isten bocsásson meg neked, te hitvány, |
mert én nem tudok megbocsátani. |
Már óriás a kezem és az állam, |
mint egy léggömb, fekszem az ágyban, |
nincs bennem egy szemernyi értelem, |
és miért kell beledöglenem – |
|
Régebben hattyúk látogattak, |
tizenkét szárnyon a város felett |
repültek velem minden éjjel, |
|
|
Az erény jutalma
Rozmár vagyok, könnyen lehet, |
És szól: „Ne mindig ázalékot, |
egyél most krumpli főzeléket, |
|
Térden
Ne, ne ítélj meg engemet. |
Szívemben mindig térdelek. |
De nem letérdelek, ne hidd: |
|
Ha láttad volna, hogy rohantak! |
Olajszín vállak libabőrös |
napernyők súlyos vászon-csattogása |
még csukva is, mint szoknya-erdő, |
s utoljára egy strandköpeny, |
tárt karral bíborcsíkosan: |
vitorlaroncs, madárijesztő. |
|
Tíz emelet szálloda ázik. |
A pléhből-vágott kaktuszok. |
|
A kinti pult, amely selyemcukormód |
fénylik borokkal és lapokkal, |
s oly érthetetlen-tarka, mint a hernyók – |
az oleander, mely marokra-zárja |
|
|
Rilkéhez
Dehát mi az a Mozdulatlan? |
Mondd meg, ha oly bölcsen tudod! |
a keskeny, a fehér – az mondja meg? |
|
Megáldott engemet az Isten |
hát mért rágnak szét kukacok |
most még eleven életemben |
Hisz épp eléggé érthetetlen |
hogy véget ér és nem vagyok |
mért van hogy bármit elkövettem |
szüntelen alulmúlnak engem |
már lejjebb bukni nem tudok |
Megáldott. Ezt a forditott |
teremtést régen elvetettem |
|
dől, dől, dől, amit épitettem |
|
|
Kurvák
A szerelem, e képtelen merész |
ha holmi hím vagy nő lotyó |
csökött agyát egyszer meglátogatná, |
rögtön pépes szilánkra vetné. |
Ezért teszik az ember ifjú arcát |
Ők újra vén majom-üleppé. |
(De megbántom a majmokat.) |
|
|
Pompás dió volt, szétesett, |
|
bent hamu volt, hamu volt. |
|
Ki verset ír, az egyszerre legyen |
Kőmíves Kelemenné, s Kőmíves Kelemen. |
|
|
Uram, nem jön elédbe vélem |
|
szép, hosszúnyakú feleségem. |
|
Én mondtam: fák. Ő unta ezt. |
|
Kis keselyű. Neki a test. |
|
Kis keselyű. A csőre vág. |
|
|
Vázlatelemek az Ekhnáton éjszakájához
Én istenem, te jól tudod, |
tapadtak rám az asszonyok. |
És jól tudod, hogy menekültem, |
bármennyire is megdűltem, |
mert fúlladoztam, jól tudod, |
kis, mocskos szívük alatt, |
melyekből párállt a hazugság, |
melyek az árulást sziszegték |
|
Sújts rám, ha igaz szót, való vért |
|
Tisztítsd meg, na a szivedet, |
nem a kedvükért, csak úgy. |
emeld, emeld föl magadat, |
és tisztítsd, mosd meg a szived. |
|
|
Csak várok itt, a megváltásra várok |
Hadd ne haljak meg addig amig élek. |
|
Eddig mindig becsaptatok, |
de most kifogok rajtatok, |
mert most hamarább meghalok, |
|
|
Nekem már egyetlen beszéd: |
üvöltve futni kint az utcán, |
|
Belűlről tiszta ez a kép, |
|
Hogy meg kéne bocsátanom, |
|
Segíts meg, Isten angyala, |
|
|
mint egy csapzott esőköpenyt a földön. |
|
|
|
Angyal
Én láttam angyalt. Az se jó. |
|
Az évek szám szerint forognak. |
De szépek mind a hónapok, |
mert van nevük a hónapoknak. |
|
Nem akarok úgy írni, ahogy eddig. |
|
|
[Feljegyzések a Között-höz]
(A folyón túl az erdő. A ködök) |
Ott lent az erdő. Ott a ködök. |
Amőba-mód, ötujjas mozdulattal, |
egy felnyúlik függőlegesre |
már-már uszályos mozdulat |
– – – – – – – – – – – – – – |
– – – – – – – – – – – – – – |
A test a testetlen között |
ahogy épülnek és ledőlnek |
de mielőtt jelentéséig érne összedől. |
És ott az éjfél mozdulatlan |
fekete üst a nagy tavakban. |
|
A pokolhoz
Kivilágolt, üres villamos. |
Egy kovácsműhely volt itt valaha. |
Egy apró, szürke hókupac. |
Az elhagyott gyerekjátszótér, |
Üres pályaudvar. A villanyóra |
(Éjszaka: görögdinnye kipontozva) |
|
Töredékes feljegyzések 1962 körül
Koponyába gyűrt évmilliók |
befogadhatatlan részletei |
|
éghajlat, véső, a szív sötét táblái |
geológiák s növények között |
a szaggatások, hasogatások |
a tagolatlan feltámadások |
koponyacsontok kattanásai |
a függőlegesnek tűrhetetlen |
feszültségei fent és lent között. |
|
|
A mozdulat
Éjjel kezem föltartottam, |
az égre Hozzád nyújtottam, |
mi lesz Helyetted, kérdeztem, |
s Te mondtad, hogy a mozdulat. |
|
Vett kenyeret, kávét, lapot |
|
Ült a díványon, nézegetett |
egy háztetőt, meg az eget. |
|
|
[A Négy kocka című vershez]
Ezek a forró, téli napsütések! |
színeinek égövi tévedése, |
amint ferdén átvág a téren, |
és elfordítja a látóhatárt, |
mint egy volánt, pörögve, |
képtelenül villámló délkörökre. |
|
Nincsen évmillió, mely elhebegné |
|
fa-háttér (ég): arany mutató. |
(Napsugár.) Rándulva megy |
|
|
A kovács*
Ezentúl rezet domborítsatok, |
|
Életét, mint régi hajfonatát szétteríti, |
|
|
A hegyi ló
Az orgonák, a labdarózsák. |
Bozontos sörény sugarakkal |
fénylik, mint egy májusi reggel, |
s mint egy korán hajnalodó |
fehér-pillás, sötét szemével. |
|
A költők és a csillagok
A Kohoutek üstökös feltűnésekor, 1974
Hát már ezentúl nem ragyognak? |
Vagy ragyognak, de nem nekünk? |
A bölcsek vették át a posztot, |
s mi költők skartba tétetünk? |
|
De hisz marad a hold, a csillag, |
s miénk marad az ősi szakma, |
|
|
Istenről
Hiánybetegségeink legnagyobbika
Lásd be Uram, így nem lehet. Így nem lehet teremteni. Ilyen tojáshéj-Földet helyezni az űrbe, ilyen tojáshéjéletet a Földre, és abba – felfoghatatlan büntetésként – tudatot. Ez túl kevés, ez túl sok. Ez mértéktévesztés, Uram.
Mért kívánod, hogy két tenyérrel átfogható gyerekjáték-koponyánkba egy univerzumot gyömöszöljünk? Vagy úgy teszel velünk, mint a tölgy makkjával, amelybe egy teljes tölgyfátgyömöszöltél?
Nem bánnék soha úgy a kutyámmal, mint Te velem. Léted nem tudományos, hanem erkölcsi képtelenség. Ilyen világ teremtőjeként létedet feltételezni: blaszfémia.
Legalább ne tettél volna annyi csalogatót a csapdába. Ne csináltál volna felhőt, hálát, aranyfejet az őszi akácnak. Ne ismernénk a vé kony, zöldes, édes-édes ízt: a létét. Irtózatos a Te édes lépvessződ, Uram!
Tudod te, milyen a vércukorszint süllyedése? Tudod te, milyen a leukoplákia halvány kicsi foltja növőben? Tudod te, milyen a félelem? A testi kín? A becstelenség? Tudod-e, hány wattos fényerővel tündöklik a gyilkos?
Úsztál folyóban? Ettél citromalmát? Fog tál-e körzőt, téglát, cédulát? Van körmöd? Élő fára vésni véle, kriksz-krakszokat hámló platánra, míg
megy odafönt, megy-megy a délután? Van odaföntöd? Van neked fölötted?
Egy szót se szóltam.
|
a fényes, mézes szép napot, |
mely visszatért egy pillanatra, |
hogy búcsúzóul megmutassa, |
milyen lehetne, hogyha volna, |
s főképp: milyen lehetett volna. |
|
A tüskék…
A tüskék. Van vagy tizenhét darab… |
És mennyi, amit félig elfeledtem! |
A szerelemről bizony már letettem, |
s az agyam: másfél talpalat. |
|
Idő? Igazság? Hová is jutok? |
Mint messzelátó keskeny karikájú |
feszülök rá az óriási tájra, |
lépnek szememben lassú lovasok – |
|
ha nem, hát nem. Izzíthatod a képet, |
lovasok, tüskék, karikák hadát, |
– míg fehérre lobbantaná magát, |
mint facipő, kongó szívébe lépek. |
|
|
Dúdolgatók
Tél van. Rohadj meg. Még lehet, |
Most még egészben életed, |
|
Szakítsd el könnyen azt az ínt, |
előtted, lásd, a lomb legyint, |
s lágyan hull szerteszét. |
|
Rohadj meg, és nyugodj bele. |
Kifordulsz, mint a föld bele, |
|
Mit ér neked, hogy él Thomas Mann? |
Mit ér, hogy német és orosz van, |
|
Mit ér a szép, mit ér a bátor? |
mit ér szeretőd és barátod? |
|
|
Nem hiszem én, hogy az ördögi mesterség, ama verstan, |
Mely verslábra okít, ügyesen számlálva az ujjon, |
Ám, mit Arany kiván, ama belső forma, amely már |
Szinte tartalom: azt csak a költő tudja, a költő. |
|
Mondd, fiatal költő, mért nem tanulod meg a formát? |
Lánglelked nem tűr ó béklyót új repülésen? |
Tudhatnád: nemhogy repülő nem száll a magasba, |
Atmoszféranyomás feltétele nélkül a légy sem. |
|
|
Tanulni kell
A New York-i Hétvégi Magyar Iskolának ajánlom
húszéves jubileuma alkalmából, 1979
Tanulni kell. A téli fákat. |
Ahogyan talpig zuzmarásak. |
|
Tanulni kell. A nyári felhőt. |
|
Tanulni kell mézet, diót, |
|
a hétfőt, keddet, pénteket, |
|
tanulni kell magyarul és világul, |
tanulni kell mindazt, ami kitárul, |
|
tanulni kell, szeretni kell. |
|
|
Köszöntő
M. M.-nak
Mikor ott ültünk egy bivalyszekéren, |
Ifjan és négyen ama régi nyáron, |
Kalandozván Kalotaszentkirályon, |
Láttuk-e, hogy leend majd módja (kétlem) |
Ó s új kátyuk közötti zötykölésben |
Szívből kiáltani Magának: éljen! |
|
|
tán sosem ültem ily sután, |
gyötrődve, nem is tudni mért. |
Gyerek voltam, kit nem kisért |
a gond. A vidám kisgyerek |
Jobb lettem-é? Azt nem tudom. |
De másutt járok, más nyomon, |
már más vagyok. Tán nem is én. |
|
Most 64 éves vagyok. Nyár van. |
Nem mondhatnám: ez amire vártam. |
Van ebben a 64-es nyárban. |
|
Kakukfű
Oly csepp, szelíd, gyengelila, |
hogy észre sem veszi a réten |
|
De amikor leszáll az est, |
s arra járnak az esti lepkék, |
a fémes-szürke szenderek, |
befonja akkor, mint a fátyol |
s lebukfenceznek illatától. |
|
|
Szerelem*
Jó. Gyönyörű vagy Nofretéte. |
Mert egy istent föltaláltam. |
|
Nyíló gesztenye
Míg kibújok meggyötör a gallY |
|
Nékem is fájsz így felelt az áG |
|
S felnyöszörgött minden egy viráG |
|
Fáj kibújni Fáj kibújni FáJ |
|
Visszahúz az alvadó homálY |
|
S minden sejtben borzongott a kíN |
|
– – – – – – – – – – – – – – – |
|
|
Chansonok 1
Elmondom én a csillagoknak |
magam vagyok, magam vagyok. |
Az űrhajóban rám ragyognak |
a csillagok, a csillagok. |
|
Nem vár talán már senki lánya |
ez itt az űrhajós magánya. |
De vár talán, de vár talán, |
|
és ott hol már a fény sem úr, |
|
hogy vannak még lent emberek |
hogy utca van és járda van, |
a járda szélén hársfa van, |
üzenj te Föld, üzenj nekem, |
hogy itt vagy, itt vagy, itt velem – |
|
|
Chansonok 2
mikor ember nem járt még cipőben |
van, ami ott is mindig ugyanaz, |
|
Lehet az asszir, perzsa, babilon |
de különbség nincs csak papiron, |
lehet az ógörög, vagy méd |
majd mondja: még, még, még, még – |
|
|
Félhold
Csillagszilánk a rézsút üvegen. |
A szélbe könyöklünk anyám meg én. |
Pléh-párkány. Mennyei párkányokon |
Egy ezüstre smirglizett pléhedény. |
|
Egy koponya belsejében
az meg hurkot vet nyakán, |
húzza – húzza – görcsös – |
|
most, most légy hát hevenyebb! |
fojtsd meg őket! öld meg! |
|
|
Apollinaire-utánzat
Hogy vártalak hogy vártalak |
de nem jöttél az este múlt |
|
hogy most már hol keresselek |
mert többé nem találtalak |
|
|
Kakas
A kutya se látta, amint a ködben |
az országút szélére röppent, |
magát ez a szárnyas paletta. |
E körgalléros, borz-nyakas, |
e puffos, sarkos, sityakos |
csepp Tizenharmadik Lajos, |
tollas motosz, motolla-kényszer, |
s hangját a tájba fúrta kétszer. |
|
(De köd volt épp, kecske-tejes, |
vagy mint a zabpehely-leves, |
langyosan töltötte a gödröt, |
s ha felgyülemlett, szinte bőrzött, |
de köd volt, s dűlöngtek a házak, |
s egy lombtalan jegenye-vázlat, |
s följebb már csak az égi tőgyek |
rengtek és súrolták a földet, |
fehéren csorranva a tájra – |
mert köd volt, s őt senkise látta.) |
|
|
Macska
Jött a macska, jött a lépcsőn, |
karcsú mancsát majd kinyújtva, |
|
mint a tigris, mint a hattyú |
|
Hogy felért, a fénybe nézett |
aztán elnyúlt a homokban, |
s szép volt, mint egy drága muff. |
|
Macska, macska, állatocska, |
gyermekecske, csillagocska, |
lágy pihéjű őszi pitypang, |
|
könnyű szélben öntudatban |
mint növény, vagy régi szobrok |
napsugáros szent berekben, |
|
macska-isten, macska-álom |
könnyű keccsel, pöttyös hassal, |
csak egy percre vígy magaddal! |
|
|
Óda
Macskák istene! Ülsz hokkedli-terrasszodon, álmod |
pompás, nagyhasu rézüst tükrözi, ferditi formád, |
ám te rá se ügyelsz, ha pamut-lágy nyelvrevalót kötsz, |
s mégis állad alatt kifogástalan ábra fehérlik. |
Így vagy elegáns. Nyugalommal vártad a bombát, |
míg körülötted az ostoba emberek rád se fütyültek. |
Élsz – s lám ők keverednek a földben a dudva-gyökérrel. |
Hosszu gerincük lassan öregszik hajlani Hozzád, |
ó, behemót tepsik bölccsé kicsinyült fenevadja! |
|
Római tél
A 70 éves Weöres Sándornak
(Kis jel-szeletként említem meg ezt.) |
Mely úgy úszik a multjainkban, |
mint egy jegelt narancs-gerezd. |
|
Na és a macskák ott, hosszanti csíkkal, |
(Micsoda gerezd-forma sávok!) |
Kérem csináljon, úgy mint eddig is, |
gerezdekből teljes, kerek világot. |
|
|
Egy város
Szederkényi Ervinnek
Mindig napfényben láttam azt a várost. |
Nem is kivánom másképp látni. Kell |
néhány világos folt, amely fölött |
külön nap süt, mintegy ládába zárva. |
|
Persze, ezek önkényes részletek. |
Minek is azt a három dimenziót |
ráerőltetni egy arany-lapocska, |
egy fém-pikkely dobozba-zárt |
|
ha nagyítóval nézném, látszana rajta |
a véset: tornyok, mandulafák, halál, |
az elkerülhetetlen panoráma. |
|
De így, önkényes dobozába zárva: |
önmaga az, és önmaga napvilága, |
amely fedelén itt-ott, át meg át- |
romolhatatlan kibocsátja. |
|
|
Egy esős kirándulás
Határ Győző ünnepére szeretettel jegyzé
Hogy fölmentünk Szent Albán templomához |
A Rilke-bajszos volt a vezető; |
Templomi út volt, fényes és homályos, |
Általa lett jelként rendelhető |
Rilke-bajusz az angol gótikához. |
|
Gondolok én Szent Albán templomára, |
Yorkot Budával jelként kapcsolóra |
Őrá, aki e kapcsok hordozója, |
Zimankós század könyves férfiára, |
Őrá – vivát! kit ünnepelni jó ma. |
|
|
A kertben
Áprily Lajosnak, Jékely Zoltánnak
A kertre kell, a kertre mindig, |
a mintha-most-is, mintha-volna mellől |
|
Tulajdonképpen azt hihetné az ember, |
hogy a múlt lecseng. De nem, |
eltűnik, aztán visszatér, |
a földet megkerülve visszatér, |
hol maggá tömörülnek, hol kinőnek, |
pontatlan útjain a téridőnek |
statisztikai átlagban újranőnek, |
pontatlan törvények szerint. |
|
Ott járnak ők, az épp megint kinőtt |
kertben, szórt fényben, fasorokban, |
s a lentibb szintek sorfala között, |
a cirmos-arcú árvácskák között, |
tigris-pofácskák voltaképp, de még |
kicsik, még serdületlenek. |
Kábeltekercs egy sziklakőre téve; |
egy villanyszerelés emléke vagy jövője. |
|
Ott járnak ők, ott járnak a visszatérők, |
körvonalakban, sétájuk hossza által |
de néha visszafordulnak felénk, |
mint egy tisztás a rengetegben, |
mint áram, ázott kábelekben |
kigyúlva, elhomályosulva, |
mentén el –, visszakanyarulva, |
|
|
Emlékezet
A kis pacákok most riadtan |
loholnak föl-le az agyamban, |
s buzgón, egymás sarkát tapodva |
futnak beomlott folyosókba, |
szétbombázott polcra, fiókra, |
|
Emlékedet megőrzi más tudat. |
Persze: ledőlt a parti ház, de képe |
– mint trükkfilmben – |
a vízen megmarad. |
|
|
Én láttam ezt
Én láttam ezt. (Még sose láttam.) |
Én jártam itt. (Még sose jártam.) |
Erre a földre rátaláltam. |
|
(Vagy valamely másik halálban), |
S elfátyolozva erre jártam. |
|
Vagy el se mentem én soha. |
Itt voltam mindig, földbe-ástan. |
S most itt állok, még szédelegve |
E vértelen feltámadásban. |
|
|
Dehát mi az értelme? Semmi. |
ál-valósággal összekenni. |
Minek is kellett idejönni? |
|
Nem tudhatok semmit gyökérig. |
kutató lépteim nem értik. |
|
Lomb széleit, füvek hegyét |
Törzsek közt járok, mint a szél. |
|
|
Nahát! Hogy száll az itt-lét néhanap, |
úgy száll, akár a csónak, |
melynek sötét teste körül |
még nyári vásznak boltozódnak. |
|
Csak az a néhány széllökés |
ahogy oldalt dől, majd kel a vitorla |
s a víz színét végig súrolva |
|
|
Bizony, bizony, egy tó van odafenn |
mely tükrözi az idelentet |
|
egész életre szóló szerelem |
|
a zökkenőtlen úszás simasága |
mellette rét, mellette fák |
egy óriás vidék, egy égi város |
egy ösvény, mely a fák közé behajlik |
nem ösvény, melynek nincsen hajlata |
|
|
Az üres ég
Én nem tudom, mit is szeretnék. |
Talán más nem is kellene, |
mint ablakomra egy keresztléc. |
|
Victori salutem
|
Mert aki átkelt száz határon |
|
árkon-aszályon, aknazáron |
|
az túl habáron, ugyebáron |
|
|
|
Szeretettel
Nemes Nagy Ágnes
|
|
|
Eső, hó (Dalmát kutyák?) Gőzölögnek
Eső, eső, van mit siratnod, |
legelső hó, van mit takarnod, |
|
A hó felett már szinte semmi. |
A hó alatt, persze kőtörmelék. |
korhadva, pincedeszkák, vértanúság, |
szétpukkadt villanykörték, szilánkos |
|
A hó felett: már szinte semmi. |
De nem. Azok a barna-fekete foltok. |
Azokról meg ne feledkezz. |
az ember előttes vagy felettes |
pompás, fehér, feketepettyes |
|
mint pelenkát a csecsemők. |
pettyes-koszos-pompás védőköpeny. |
|
Hisz gőzölögnek a vigasz- |
|
|
A távozó
Hogy visszanézett, nem volt arca már. |
Akikben itt lakott, a maszkok, |
földdé mosódtak zöldek és a kékek, |
szétkent kupacban arcok, homlokok, |
hogy utoljára visszanézett. |
|
S amikor hátat forditott, |
tüdőszárny, olyan ezüst – |
és szét-szétnyílott – centiméteres |
kis repülési szándék – s összezárult |
|
láttam akkor, hogy az enyém, |
nem másé, sajna, az enyém, |
két vállam közül távozott, |
s maszk nem takarta már, hogy visszanézett. |
|
|
Fiatalkori, a költő által kötetbe fel nem vett versek
Válogatás az első kézzel írt füzetből
Hajnal
Az égbolt frissen pírkadó, |
S gyöngyszínűek a fellegek. |
S csodálni, mely már halkan int |
A rét fölött kék lelke reng. |
– A nap, a nap már feldereng, |
És minden szinnel ó, felér, |
Mert hófehér, jaj, hófehér! |
|
hol megfejtődik száz titok, |
hol nincsen bűn és nincs piszok, |
csak fényes ég és nárciszok. |
|
Őszi hajnal
Valami messze fény dereng fel, |
igen, az ajtón. Már fehér. |
Valami fütty. Vonat? Hajókürt? |
Recseg a padló. Társzekér. |
|
Nedves kézzel benyúl a Hajnal |
és megsimít most. Árvaság. |
– A régi őszök íze hol van? |
A dús gyümölcs, a sárga fák? |
|
Az át nem élt, vagy félig élt ősz, |
az eljövő, vagy rég halott, |
mondd merre van? – Kértem a Hajnalt. |
Ő állt. Fehér volt. Hallgatott. |
|
Budapest, 1939. október 21. |
|
Kövér gyümölcsök tarka halma |
állt sárgalángú fák alatt |
és sárga volt az édes alma |
és sárga, sárga volt a nap. |
|
Vasárnap
egy kis vékony fény után, |
őszi, langyos, szép vasárnap, |
|
Résen át a fény behullik: |
menni: merre? Várni: mért? |
sír egy csöppnyi kárminért. |
|
Perg az óra. Légy se rezzen, |
szú se percen. Nincs szavam. |
Hosszú lábam lóg az ágyról |
|
|
Magány*
Egy fényes, nyári délelőtt |
míg szél kuszálta céltalan |
a hullámot, s a fényeket: |
|
Jön; félkezében táska lóg, |
széltépte haj és sárga szem; |
fénytől vakult vörös ködét |
nem látja rajta senkisem. |
|
nem hordja senki csontomat |
nem fogja kéz, nem szívja száj, |
|
Nem néz anyám szemem helyén, |
reménytelen, reménytelen. |
|
Budapest, 1941. szeptember 13. |
|
Félálom
csorogj, borits be, szédits! |
|
Most fulladt, furcsa kéjül |
|
Budapest, 1941. október 14. |
|
Halottak napján
Világító rőtszínű fák közt |
nézd csak, amit most megtapintok |
a két szemem, egyszer kifut. |
|
A sírokon kis sárga lángok |
s dús, bódító virág halom; |
a szám mögött virít a fogsor |
s lefoszlik majd a két karom. |
|
Itt, ez a kar, ezek az ujjak, |
az én karom, az én kezem, |
amellyel a fatörzsbe vájva |
|
út, fény, fák, bíbor, lila párák, |
zöld, bűvös, gőzös illatok, |
ősz, vér! Kínom remegve csordul; |
|
Budapest, 1941. október 20. |
|
Ha tudnád…
Ha tudnád lomb, hogy fáj a szám ma, |
sikoly csiklandja torkom újra: |
piros leveled rámborulna, |
és lágy pecséttel csöndbe zárna. |
|
Ha tudnád, éj, a két szememben, |
hogy forr a kín, már gőz a cseppje, |
s mindkét szemem kiázna csendben. |
|
Ha tudnád, ág, milyen a téboly: |
irgalmasan agyam kiböknéd, |
egy lila, pocsolyába löknéd, |
s várnád, amíg párázva szétfoly. |
|
|
Az őszi tarlón
Fekszem, s mintha kint feküdnék |
az őszi tarlón, rőt mezőn, |
|
Majd lezárva, ifjú-módra, |
– hogy sziszegnek itt a fák, – |
nincs halálosabb a földön |
|
szele sípol csontjaimban, |
|
Én tudom, hogy nincs reménység, |
s nyurga vállam összecsuklik, |
|
Fekszem szótlan, messze nyúlva, |
s fent: óriási őszi pitypang, |
|
|
Otthon
Kredenc, szobor, terítő és dívány, tarka párna |
zöld kályhák, sűrű függöny, a szekrény kulcsra zárva |
a mennyezettől földig zsúfolva mind a képek |
és néha éjszakánként a fojtott párbeszédek |
ebédek, tálak és por a lepkegyűjteményen |
és a sarokban díszkönyv és árnyék gyűl keményen |
mind fullasztók az ízek és fullasztók az álmok |
a hosszú kék ruhámban egy este majd kiszállok |
beteg leszek, erős tán, vagy Indiába térek |
s mint régi képen bennem az angyalok zenélnek. |
|
A szobor
A kertben párás, esti fény |
|
Hibátlan, hosszú újja közt |
telt térdén sáros gally tapad |
|
De nagy szemének hűs, örök |
csak áll a ködben könnyedén |
|
sikolts, akár az újszülött, |
sikoltsd, hogy élsz, ha fáj. |
|
|
Gyermekkorom
Vígan rügyeznek mind a fák, |
– zsebemben gallyat őrzök, – |
|
A szürke, nagy gyerekkocsik, |
s a Műegyetem nagy, vörös |
|
s oldalt a Lágymányos felé |
|
S oly furcsa, rosszízű e táj, |
De jó volt első holt korom: |
|
A múlt sebes, csak révület |
csak az kell, ami nem volt |
míg bölcs és fösvény nagyapám |
|
A meg-nem-ért vidám szüret, |
a meg-nem-látott lágy hegyek, |
a nem-fújt, könnyü szellő, |
a ház, és szőke nagyanyám |
|
nem állt falak, nem élt idő, |
minden, még nem születtem. |
|
De szép volt első holt korom, |
csak nézem innen, s reszketek |
|
Budapest, 1941. december 10. |
|
Nem jó
Lágy hó, nyomom temesd be |
|
S ha szennye szégyenét majd |
|
|
Alkonyat
mint szédült, pörge tündér, |
|
|
Lovamhoz
Pej vagy, – s családod nem hivalkodó – |
de mégis szép, nemesformáju félvér, |
fényes vagy, mint a görög bronzlovak |
és bőröd lüktet orrodon az érnél. |
|
A neved Ábris. És a kedvedért |
csizmába járnék mindig férfimódra, |
s hajnal felé, mert felkelek korán, |
még ködben, átgaloppozunk Dabócra. |
|
S szeretném Ábris, karcsú, szép nyakad |
egy alkonyatkor átölelni lágyan |
és futni veled megállástalan |
előttünk nyúló árnyékunk nyomában. |
|
Szeretlek Ábris! Súgom, hajtalak, |
s nagyapám háza int felénk a tájon, |
s a békalencsés, tikkadó patak |
Erdőd alatt, a kezdődő lapályon. |
|
Figyeld csak, Ábris, ez már itt a hegy, |
must illat árad, bugyborog a hordó, |
tisztásra érünk, s elcsodálkozom, |
hogy hófehér lett homlokod a holdtól. |
|
Most ágyban fekszem és rád gondolok, |
és arra is, hogy amióta hordtál |
úgy érzem: mélyen, bordám közt dobogsz |
Ábris lovam, aki sohase voltál. |
|
|
Nyári elégia
Megint sűrűsödik a lassú felhő |
s a virágillat fojtó, mint a bú; |
e fűlledt, furcsa esőverte nyáron |
az ifjúság is halálillatú. |
|
Látod, gyümölcsünk férges lett a fákon, |
a régi írt keresném, s mindhiába, |
s úgy érzem már, cipőm belepte lassan |
langyos, fehér penész, mint Indiában. |
|
A drága pávák tolla hull a kertben, |
a pávaszem, mint kobra, rámmered; |
és félve lépek kőre, mint az árnyék, |
ha néha roppan: futni nem merek. |
|
Lézengek nagy, nedves szobákban aztán, |
és elfelejtem minden ismerősöm, |
üresen állok, mint a búza messze |
az ár alatt, a poshadó mezőkön. |
|
Valami álmos, fulladt pára kábít |
a kerten, házon, véren átkuszó. |
S ha néha messze zajra rettenek fel, |
már nem tudom: vihar, vagy – ágyuszó? |
|
|
Barátom emlékére
Azt hittem, régen elfeledtelek. |
A lelkiismeret, de az se hosszan |
vetette föl néha az arcodat, |
különben jártam, tanultam, napoztam. |
|
Úgy laktál bennem, mint a szenvedés, |
mely elrejtőzik könnyű létem alján, |
mint boroshordóban a maradék; |
de tőle minden dohszagot lehel rám. |
|
Így párázik föl bennem illatod. |
Hogy mondjalak ki? Tollam félrerezzen; |
olcsó a jelző, hogy: fiús fejed, |
s olcsó pompás agyadról zengedeznem. |
|
Te nem szeretted szép szók mérgeit, |
s nem kerested hegyek közt a lankát, |
a lényeg vonzott, tettek, cél, erő, |
s egyéb ilyen nemes bizonytalanság. |
|
Ne idézd bennem ezt most konokul; |
a meddő játék, mint valami tábla |
hidd el, kitartón, s bölcsen arra int, |
hogy élsz, de soha ne feledd: hiába. |
|
De hogy vigyázzam én most már veled? |
Hajad, húsod, lakásod eltünőben, |
mint sérthetetlen, puszta szikla állsz |
a nőttető, borzongató időben. |
|
|
Lehet, hogy tévedtem, de úgy rémlett a múltkor |
láttam a hozzád tartozó fiút. |
Egy lánnyal ment, léptük összetanult volt, |
ahogy szokás már, ha egy év lefut. |
|
Belémnyilallt. Azt hiszem, hogy szeretted. |
De azután a harag ellepett: |
szeretőd újat választott helyetted, |
mért kívánod, hogy épp én hű legyek? |
|
|
Meggyőzhetetlen, dermedt, sérthetetlen; |
a távol neki nagy előnyt adott. |
Hiába gyötröm, tépdesem, cibálom, |
megfojtanám – ha nem lenne halott. |
|
|
Tanácsok, tavasszal
Ha délelőtt már vakító a kék, |
sötét üveggel nézz a napba. |
Sietni kezdesz: hagyjad abba, |
s takard be minden régi gond helyét. |
|
Ha lámpa nyílik, vagy virág ragyog, |
bogárszíveknek drága vészül, |
vagy még a pondrók násza készül, |
vigyázva lépj: egyet se nyomj agyon. |
|
Ha édes is a tubarózsa-szag |
jobb lesz, ha nem szobádban őrzöd. |
|
Ha kergetik a kiskutyát: ne hagyd, |
hogy elfogják a botos őrök. |
|
Ne sírj, ha frissen megsütött a nap, |
nagyon marja a könny a bőröd. |
|
|
Mért nem szeretlek jobban, mint szeretlek? |
Vagy mért nem vagyok – izzón boldogabb? |
Helyettem is szeress, ne csak helyetted, |
borulj reám és olvassz, mint a nap. |
|
Az emlék
Gyere, s valld be, hogy nem szeretsz, |
úgy elhiszem, hogy rég szerettél. |
S ha érzem már, hogy elmehetsz, |
majd megtudom, hogy itt lehettél. |
|
Enyém leszel: enyém a kincsem, |
mihelyt kezem közül kifolyt. |
Valószínű, hogy semmi sincsen, |
és csakis az van, ami volt. |
|
Valószínű, hogy nem vagyunk, |
s valahol messze régen éltünk, |
nagy pálmafák közt, sós tavunk |
meleg sekélyén mendegéltünk. |
|
A part síkos volt, mint a szappan, |
a napfény sárga, minta len, |
és bent a forró rőt iszapban |
a talpunk csúszott, meztelen. |
|
és minden perccel nő az emlék; |
Hagyj el! Hisz ez a szerelem, |
ha nem leszek, Tiéd a nemrég. |
|
Most őszi eső mossa arcom, |
s a pillanat, mely elhagyott, |
mint messze láng, vagy mint az arcod |
új, tünde fénnyel felragyog. |
|
|
Hamutartó
|
Egy nagy üveghamutartót láttam az asztalon este, |
fénylett súlyos, arányos teste a sík politúron, |
s formás öble fölött emlékként szállt a dohányfüst. |
– S távoli emlékként bomlott ki a kép: igen, egyszer |
férfi lehettem, férfi. Szobámban sok hamutartó. |
Nagy bútordarabok barnán terpedtek a falnál, |
bronzkaru lámpa alatt vázában holt tuja-ágak, |
zöldelltek, s a dohányszínű bőrfotelekben a párnák. |
Reggel nem borzongtam a friss, kora szélbe kilépni, |
izmos, barna kezem jól fogta a horgot, a gyeplőt, |
s mint faliszőnyegeken, agarakkal szálltam a vadra. |
Fényes barna lovam volt, friss vadgesztenye-színű, |
ívelt csípőjén ritmusra feszültek az izmok, |
dús, eleven, finom érháló remegett puha orrán, |
s hűvös hajnalokon, mint lelket fújta a párát. |
Rajta rohantam a hajnali ködben a rétre, kifúlva, |
ködbeveszett ebeim kongó csaholása nyomában: |
nyirkos dér, tapadó kesztyűk, lihegés, sürü földszag. |
S délben nagy pihenés. Tunya, édes. Érzem, amint lágy, |
vaddisznóbőrös heverőn elnyúlva henyélek, |
s lógó lábam alatt csizmától koppan a semmi, |
s estefelé mélán elnézem a kései napfény |
messzirenyúlt, violás árnyát a narancsszínű padlón. |
– Így, hamutartó, hűvös, füstszagu kripta, koporsó, |
régholt hamvaimat tartod te törékeny öledben. |
|
Magány*
Elsűllyedek, s nem érzem. |
A vízzel lanyhán küszködik |
|
Mint hogyha rossz hírt hallanék, |
– ez tébolyító – mondanám, |
s mint álmomban, sikoltanék, |
de vízzel megy tele a szám. |
|
Mint tonnasúlyút húz a mély, |
s csak siklom tehetetlenül |
|
Most már hideg, most már jeges, |
velőm remeg, a csont, a haj |
agyam fölött már nem fedez. |
|
és nagy, hideg, süket halak |
|
|
Intermezzo
Megmarkolom a melleden az inget, |
s torkomból fojtó gyűlölet sziszeg, |
hogy: mondd, szerettél mást is?! Mért szerettél?! |
– Aztán lassan elengedlek. Minek…? |
|
Nem akarok
Megyek az utcán és magamban |
a hűs, síkos telet viszem. |
Megölték? Hát megölték. Így van. |
Elégett? Rombadőlt? Igen. |
Már minden arcát ismerem, |
s minden megtörténhet velem. |
|
Nem véd a fal, nem véd az osztály, |
nem véd a szó, a kéz, a bőr, |
s van egy képünk Pompejiből. |
S rendőr is igazoltatott, |
pedig hát úrilány vagyok. |
|
De nem félek. A telet hordom, |
s a dolgok rólam madarakként |
aléltan hullnak szerteszét. |
És szemlesütve, szeliden, |
|
Nem érdekel a rettegés már, |
se kín, se kép, se fájdalom, |
sem a szagok, ruhák, virágok, |
|
mint egy patak, mely visszahőköl, |
mint macska, mely ugrása közben |
s nem akarok. Nem akarok. |
|
|
Egy ismeretlen…
Egy ismeretlen, kongó, nagy szobában, |
hol néhány szék van és egy zongora, |
itt mondanám meg, hogy már nem szeretlek, |
s talán nem is szerettelek soha. |
|
S átölelne a kongó, ismeretlen, |
s egyedül maradhatnék, mint a fa, |
jutalmául, hogy bátran ezt hazudtam, |
mert oly nehéz. De hol van a szoba? |
|
|
Virág
Pompás virág vagy, hosszú, karcsú száron. |
Kecses kezedben, mint levél alatt |
bújik meg emlék, fény-folt, pillanat, |
bimbóban, várva, hogy valóra váljon. |
|
Csírájukat lágyan eresztve csontig |
bőröd alatt alusznak a csodák. |
Kutatni, járni, kell-e még tovább? |
Mindenhez illesz, s minden rád hasonlít. |
|
Úgy szeretlek, mint nőt a férfiak. |
Mint buja bokrot, szépséged kitárod: |
rádnézek, és a válladból, kezedből, |
|
derekadból, a szádból és szemedből, |
mint piros lángok szöknek, bomlanak |
szüntelenül az új, sötét virágok. |
|
|
Szeretlek. Milyen kínos ez a szó. |
Minden tagom úgy húzza, mint a görcs. |
Messze vagy. Isten tudja, mikor látlak. |
Megszakadok, és te is összetörsz. |
|
Ki lehet bírni. Hogyne, ki lehet. |
Ma például igen jól vacsoráztam. |
Te vajjon ettél? Vagy még gyalogolsz? |
Csúszik a láb az összefagyott sárban. |
|
Lehet az is, hogy lefagy majd a lábad, |
és fiú-tested vajjon hova rokkan? |
amelyet látva, a gyönyörüségtől, |
emlékszem, hogy gyakran sírvafakadtam. |
|
Pedig szeretnék egy vászon-ruhát, |
s rántott halat szeretnék sütni este, |
kihajtott ingben írnál a verandán, |
ánizs-szagú süteményt csipegetve. |
|
A szomszéd kertben hársfa is lapulna, |
mint mézdarab, ikrás, sötét csomókban, |
de júniusban délfelé megolvad, |
s a falon át, langyos kezedre csorran. |
|
Szeretlek. Mégsem merem ezt a szót, |
most tapogatni, mint húsban a vázat, |
mert görcsbe rándul egy-egy ízület – |
elnyúlok hát, mint akit épp csigáznak. |
|
|
Bozótban
Bő bozótban szűk az ösvény, |
én vagyok a hosszú tigris, |
|
nyúlós csontom, sárga testem, |
hulla szag van. Szúnyog-hangon |
zsong a bomlás. Állok lesben. |
|
Most megöllek. Jaj, de untat. |
Nyakeredre. S még nem is félsz? |
Lágyan zsong a hullaszag. |
|
Jaj, hogy untatsz, szép fiucska, |
áldozatom, kecses bárány, |
|
És hogy untat, ölni, marni, |
undor, erdő, undor, hulla, |
|
Budapest, 1945. április 24. |
|
Szépség*
Szép vagy. Ez ellen mit tegyek? |
|
Mint egy növény, mint egy szobor |
mint egy táj, enyhe napban – |
|
bizony szerelmem, meghalunk; |
|
Meghal a kéj, meghal az elv, |
meghal a híd, meghal a táj, |
|
Meghal a zöld selyemruha, |
a Mont-Blanc, és a vágyam, |
– mégis: folyó vagy kedvesem, |
hajlékony, hosszú ágyban. |
|
Szép vagy. Ez ellen mit tegyek? |
Hová vonszolsz? Mivé simítsz? |
Eressz el! Hagyj magamra! |
|
Szép vagy ez ellen mit tegyek? |
Hová vonszolsz? Mivé simítsz? |
|
|
Betegség
Megjöttek már a jó szagok, |
tőlük mégis csak borzadok, |
szeretnék már szeretni, enni, |
de nem lehet, beteg vagyok. |
|
s roppant kezem ajtótól-földig |
Ahogyan dagad saját levében; |
Vörösmarty is vizenyőben… |
|
Csúnya vagyok, s nagyon kövér |
körmöm sötét, hajam zsiros; |
hogy mennyit érek, látni most: |
nálam nem szebbek összegyűjtik, |
mi nem csúnyábbaknak tilos. |
|
Ennyi, nem több. Se jobb se rosszabb. |
Lehetnék bölcsebb, s ostobább, |
különb nem lennék így se, úgy se. |
Maradj. Ne mozdulj. Ülj tovább. |
|
Az agyam elforr, mint a víz, |
testem terped ügyetlenül, |
|
|
Személytelen
Nem akarok szenvedni, nem. |
Nekem minden személytelen. |
|
Nem érdekel mással mi van. |
Én nagyon szeretem magam. |
|
Nem szeretem, ha holmi térd, |
mint zsúfolt strandon, térden ér. |
|
Nem szeretem a más szagát, |
s a hosszas, páros éjszakát. |
|
A kéj: nagy szobákon belül |
le-s-fel sétálni, egyedül. |
|
|
oly langyos bőrü szép fiú. |
|
és hullámos, meleg haját. |
|
Mellette én is szép vagyok, |
karcsú vagyok, halvány vagyok, |
|
s ha kerek térünk összeér, |
a kerek föld vajjon mit ér? |
|
|
Férfi, nő
|
Kiszívtam ép foga közül a nyelvét, |
|
mint csonthéjából gyönge osztrigát. |
|
Körülöleltem csípőjén a földet, |
|
és azt hittem: odaadta magát. |
|
|
Fölém hajolt, mint sűrü felhő. |
|
Villódzott, míg a számra lelt. |
|
Forró keze bőrömre simult, |
|
és azt hittem, hogy megölelt. |
|
|
Önarckép
Csinos vagyok, szép vagyok. |
Mosolyomból – mézzel tele – |
kilóg, pléhből, létem nyele. |
|
|
Nincs miért sajnálnom magam. |
Nem üldöz és nem áld a sors. |
Se jobb, se rosszabb, mint a többi, |
épp annyi járt, amennyi volt. |
|
Csak elmém torz sugara kábít, |
a tárgyakat haránt szegi, |
s a hosszú árnyék szörnyeket szül, |
|
Köszönöm, hogy velem maradtál, |
hogy nem riaszt a ferde árny, |
s felvont ujjad mutatja egyre, |
hogy meddig ér a mért arány. |
|
|
Lovam
Keresnek. Vésik nappalom, |
Létemből, mint egy osztrigát, |
|
Fülem mögött zizzennek és |
s a szekrényből, mint holttetem, |
|
Térdem közt nyikkan a nyereg, |
két lábra nyúlik, s mint a nyíl, |
|
Fülemnél gyönge ág sivít, |
s a hajnal hűvös cseppje fut |
|
|
Hasonlat
Agyam szegélyén fűzzelek? |
Virág, valóság, gyöngyalak? |
|
a fűben ülsz csak egymagad: |
semmihez sem hasonlitasz. |
|
S mint szavaim szerelmemet, |
csak úgy villantják testedet |
hajad fölött, lábod alatt, |
a zöld szentjános-bogarak. |
|
|
A szó
Bizony, hazugság. Így igaz. |
Szó, dobd el a szavaimat. |
|
magam helyett csak magadat. |
|
a testről testet festegetsz. |
|
Nem vagy se szép, se kék, se lány, |
|
Hiányból hordott hegyeden |
ülök, se holt, se eleven, |
|
éppen, mert vágyom az egészet: |
kövülten, mint ki visszanézett. |
|
|
Nyári éj
Emelkedik a lassú tenger. |
Az álom sűllyed, olvadok. |
Tárt ablakunk alatt a mélyben |
|
Üvegzöldszínű habja szélén, |
mint fel-felbukkanó halak, |
a csillagok kecses csapatban |
csobbannak és villámlanak. |
|
S a fák között – kövér korállok |
átúszik lassan Szent-Iván. |
|
|
Fulladozó
Nem ifjú vágy fúllaszt el engem. |
Nem bánat és nem szerelem. |
a hőt, mint párát lehelem. |
|
|
Perzselt torkomra száll az este. |
Adj több világot, síma hold! |
Adj több erőt az ismeretre, |
s az életet a vágyra foldd. |
|
Szökő világ! Ne szállj előlem! |
Áttetsző szárnnyal csapj le rám, |
mint mázsa-súlyú levegődben, |
remeg csőrödben koponyám. |
Búborék-karmok, szárny, szivárvány – |
te tartasz, vagy én tartalak? |
Nyakamba hulló vízisárkány, |
vagy szétvillámló kardhalak? |
|
|
Te légnyomás! Te perzselő víz! |
Habod szív, levegőd kivet, |
mely távol, s mely közelben őriz |
fent holdat, s lent lehelletet, |
|
feléd futok, feléd, megesten, |
s hiányod szomjan lihegem – |
nem ifju vágy fullaszt el este, |
nem bánat és nem szerelem. |
|
|
Öntudat
Hogy a tengert először láttam én, |
szelíden hajlott egy öbölbe lénye, |
s égszínű volt, falusi Máriák |
öntudatlan-kék, bújtató köténye. |
|
Azóta már tudom nyálkás szinét |
a nizzai csigáknak a fövenyben, |
aljasság, akna, tüzes éhezés – |
„ember” vagyok. Mi rosszabb érhet |
|
|
Család
Apám meghalt, anyám beteg. |
Értük miért is szenvedek? |
Hisz tőlük annyira vagyok, |
mint szememtől a csillagok. |
|
Meghalt szegény. Egy éve holt. |
Milyen kicsiny halála volt! |
Hogy enyhítsek beteg szivén, |
öt krumplicukrot vittem én. |
|
hogy valahonnan származom. |
|
Így, igazság, ne langyoskodj, |
kesernyés magvad megropog, |
még ízelem neved: család. |
|
míg friss világot mér velem, |
a tisztaság, s az értelem. |
|
|
|