Hátrahagyott versek*

 

 

 

 

A Kettős világban idején írt versek

(1944–1946)

 

 

 

 

(Ne csukd be még vagy csukd be már…)

Ne csukd be még vagy csukd be már
a hűs zsalut az ablakon,
úgyis befolyt a délután,
befolyt a nap, s az alkalom.
Befolyt a perc, befolyt a rét,
befolytak mind a jegenyék,
a távolból utak, terek,
ázott foltokban emberek,
nyugágyak, pondrók, méhek és
napfénybe fúló zümmögés,
a táj, mi forr, az ősz, mi jön,
múlt heverés meleg kövön,
s mint vízbe tinta, zöldbe kék:
befolyt a tó, befolyt az ég.
És mire lassan este lesz,
magába oldja testedet.
 

Alsómihályfalva, 1944

 

 

 

Arckép, ibolyával

Arcodat tegnap hosszan lestem én,
arcodat ibolyával festeném,
spanyol fej, fekete, finom,
példázza spanyolos kinom:
hosszú vagy, mint a végtelen,
de mégis, benned nem lelem,
mit meglelni szabadulás.
Ibolyaszín vagy, mint a gyász.
 

1944–1945

 

 

 

A fiú

Rég, ősszel történt, alkonyat felé;
a kertben jártam, nedves volt az út,
s végig fektetve leltem egy padon
egy barna fából faragott fiút.
Vékony volt, hosszú. Körme terrakotta.
Üvegszemét fekete pilla fedte;
ki tudta nyitni, mint a gipszbabák
ha felemeltem, vállam nekivetve.
Karomba vettem, nem is volt nehéz,
ízületei ügyesen hajoltak,
s sötétre festett, nagy szemöldökével
olyan volt, mint az egyiptomi holtak.
Aztán letettem. Mert mit is tehetnék.
Laza csuklóján az eres kezet
a szél szelíden hintáztatta néha.
És így bámultam, amíg este lett.
Lásd, minden tagod szétszedem,
de hol van hát a szerelem?
Mindened rég a másé,
mindened ezé, amazé,
egy nyáré, vagy egy tavaszé,
a bölcs tapasztalásé.
Hol vagy te? És én hol vagyok?
Nem éred el a holnapot,
a kezed telerakva.
Szeretlek, de nem segitek.
Nem bocsátok meg, senkinek.
Ne várj. Maradj magadra.
 

1946

 

 

 

Sárospataki strófák

Ó, gyermekem, minek neked a táj?
Kés, villa, olló: megvágod magad!
Most csonkította szellemed a vár:
a fal kitárult – s untad a falat.
Ó, gyermekem, minek neked a nő?
Kamasz-cipőd úgy talpalná a „titkot”,
mint friss vetést a vadkan-csecsemő:
észre se vetted, s önmagadba tiprott.
 

1946. október

 

 

 

Parainezis

Kinek beszélsz? Ébredj fel, ifjú költő,
ki csak dúdolgatsz, félelemtelen,
ki ötven, vagy tán ötszáz főbe töltöd
magad, egy apró, buja szigeten,
hol van a nép? Az ábécébe vágott,
s ha átfürészli, lesz belőle Krisztus?
Hiszed-e, hogy az örök butaságot
megváltja egyszer a szocializmus?
No, döntsd el! Lám, a boldog pontosaknak
egy az igazság: add a kenyeret!
De teneked már bőrödre tapadnak
a síkosak, s a mérhetetlenek.
Körülbogoz e sziget inda-karja,
halálnak sok, szenvedélynek kevés,
– s egy oknyomozó szívén majd kisarjad
a feltámadás, vagy a feledés.
 

1946

 

 

 

Szerelem

Veszett éhségem égő,
de visszatart a végső,
hogy bármily csinos ékkő,
szülésre kell a szép nő!
Én nem fogok rohadni!
Ágyakba vért fakadni,
s amíg vihog a hadfi,
új katonákat adni!

 

 

 

Iskola

Bevallom hát, nem tagadom:
egy iskolával álmodom.
Hogy szemérmesen fátyolozza,
de ringatja az alkalom.
Az óriási labdatér
a régi labdát dobja ki,
s kavarognak a régi izmok,
a másodpercek szobrai.
Az ifjú ház magasra szökken,
vadszőlő futja friss falát,
s a szók megérnek, mint a fürtök:
kert. Eszme. Labda. Ifjuság.
S mint égi szél himbálja padlás-
zúgban a szőlő-sorokat,
agyamban éjjel megforognak
a töppedő, fürtös szavak.
 

A Baár-Madas

 

 

 

(Mint Thomas Mann, ha múltba kémlel…)*

Mint Thomas Mann, ha múltba kémlel,
de kút a múlt és lágy homok,
úgy küszködöm én is a méllyel,
hajítva, túrva limlomot,
múltamban ásva azt a tájat,
hol az igazság újratámad.
Mi volt igaz? Akár ma vágyam –
s a két igazság összefut,
és csitul szomjam percnyi vádja
(bár mérhetetlen mély a kút):
a régi kertbe útrakelnék,
veled. Barátom! Add az elméd.

 

 

 

Második kézzel írt füzetből

(1947–1960)

 

 

 

 

Menet

Lépnek a napok egyre-másra,
Lábolják övig a telet,
mint kőbányán az állomásra,
a hosszu, kettős menetek.
Lehet: talán majd ágyba jutnak.
Lehet: gurulnak, mint a kő,
s a földrecsuszott, bő batyuknak
sarkán kihullik az idő.
Egy lépés: ágy, egy lépés: árok,
egy lépés: hang, egy: némaság,
fél-testüket már jönni látod,
másik felük halad tovább.
Így lesz iszonyú, ami kedves,
mert mind a kettő ugyanaz,
két fejjel jár minden szerelmed,
négy lábon undor és tavasz,
tapintanád veszett szobádat,
nyolc szögletével tántorog,
kövéredik a víz, kiárad,
hasad a kályha, fellobog,
két föld forog két szemgolyódra,
egyiken alszol, eleven,
a másikon, akár az óra,
a lábad holtan menetel.
 

1947. január 6.

 

 

 

Pokolgép

Te vagy tán egyetlen,
akit szeretek.
Hogy így megmaradtam
mindig remegek.
Csirkecsontú játék,
gránátbelű szem:
hamis légi szándék
dobott le nekem.
Simítlak, ahol még
szíved simitom,
s lüktet a pokolgép
síma nyakadon.
 

1947. február 26.

 

 

 

A költő?

 

1

Ha rosszat írok, mit tegyek?
Más ember alhat, jót ehet,
lehet bohém, vagy nemzeti,
s ha nem, hát elmegy nemzeni.
 

2

Ha rosszat írok, mit tegyek?
Csak mások kötnek üzletet?
S mivel a rang harácsos-ok:
miniszteri tanácsosok?
 

3

Ha rosszat írok, mit tegyek?
Más ember meghal? Élvezet –
a költő? mérik roncs korán:
mit írt a bomba foncsorán!
 

1947. február 25.

 

 

 

Érthetetlen

Érthetetlen, hogy mért kell annyit élned?
Iszapba fúrni, légbe vetni tested,
s míg a díványon végigheversz resten,
ép elméddel kockázni a sötétben.
Tapaszd be a gyermekkor folyosóit,
örökséged ne ökrendezzen itt sem;
az oktalan kínt meg nem váltja isten –
de tán a bölcs hit épp a mennybe lódít?
Érthetetlen – de ne tagadd, nem adnád
a sűrű létet, bárhogy is szakad rád,
s hiába adnád: úgysem adhatod.
Világosságot facsarj hát sötétből,
a kényszer úgy diszítsen, mint az ékkő,
s az oktalan repítsen, mint az ok!
 

1947. május 8.

 

 

 

Absztrakció

Csak csillagokkal borítkozom,
ó.
De fényüket már levetkezem,
ó.
A lényegesre szorítkozom,
ó.
S csak mellékesen szeretkezem,
ó…
 

1947

 

 

 

(Úgy szeretnék sok-sok verset írni…)

Úgy szeretnék sok-sok verset írni,
karcsú verset, mint a kisfiúk,
kövér verset, mint a bő bolondok
hosszú verset, mint az út.
Úgy szeretnék másról verset írni,
nem magamról, mint a boldogok,
pontos verset, mint a tiszta hóhér,
okos verset, mint az ok.
Úgy szeretnék mindig verset írni,
csavarodni, végtelen tekercs,
verset írni, mint az ég, s az asztal,
verset írni, mint a vers.
 

1947. május 8.

 

 

 

A természetről

Én nem hiszek a természetes ágyban
ahol szeretni és meghalni kell,
és fütyülök rád, emberi esettség,
ha megbocsátlak, gyilkosom leszel.
Nem egyezem bele a fájdalomba,
és nem lesem a langyos ég kegyét
a hazával is jobb híjján törődöm,
mert nem hiszem, hogy az enyém a szép.
S a távolibb sem jobb a közelebbnél,
a természetet teljén tagadom –
ujjam csak a te formád tapogatja,
míg felragyogsz kezemben: fogalom!
 

1947. május 19.

 

 

 

Róma

Bor bor! Te édes! Kövér és piros!
Úristen! Hogy mióta tudja elménk,
hogy veled élni jobb a szerelemnél,
hogy kortyod, mindig, új életre mos!
Csak nem merünk. Még visszatart, hogy józan
hullának lenni illendőbb a korhoz,
mint eleven bolondnak, ki rikoltoz
és gáttalan vizel az utcaporban!
 

1948

 

 

 

Keringélő

Kerek vagyok, mint a világ,
nem is adom soha alább,
nem hiába forog velem
a földgolyó, s kerek fejem.
Kering a ház, táncol a kép,
lélegzik a dombos vidék,
s az oszlopsoron ott szalad
a mozdulatlan mozdulat.
Tömör keringés, talpa van,
csak a hiány alaktalan –
de már a vágy sürög, mutat
hiány-fát és hiány utat.
S a Semmiség is annyit ér,
amennyit házak közt a tér.
 

2. változat

Itt minden pontos és kerek
Helyükön vannak a hegyek
Az ember perdül és sürög,
de minden mozdulat örök,
s az oszlopsoron ott szalad
a mozdulatlan mozdulat.
A Semmi is csak annyit ér
amennyit házak közt a tér.
 

Párizs, 1948. április 25.

 

 

 

Via Giulia

Álmában mocorog – északi szél ha fúj –
s elkondítja magát egy fiatal harang.
 

Párizs, 1948

 

 

 

Éj

Sűrű az éj, csillagokkal sűrű,
Teli az út, langy homokkal teli,
Dereng a tó lent láthatatlanul,
És mocorog, de azt se hallani.
 

1948. augusztus 30.

 

 

 

Óda

Horáciusz, mester, kacatok költője, bölcs,
Otthagytad, bizony a köztársaságot,
Mint ama pajzsot a csatamezőn,
Öblével fölfelé.
Izzadt, fiatal katona botolhat bele
(Szegény! Kondor, fekete haját simára nyalta a veriték,
Ádámcsutkája fel-alájár, liheg),
Aztán eső folyhat bele,
Alul kicsorog.
Otthagytad, bizony, mint egy ócska lavórt,
S hosszan mostad kezed a rideg-fiúarcú császár
Csinosabb csészéiben. No lám!
S fulladozva, csevegve, egy gyaloghintóban nyelted a port
Róma felé
A trachomás, csöndesebb Vergiliusszal.
 

1948. augusztus 30.

 

 

 

Velence

Arra az útra gondolok,
mikor a hajó éjbe vitt,
a téli éjbe engemet,
szárazföldit és északit.
Nagy, hosszúszálú, szürke bunda
volt rajtam, s félig nyitva volt
az ámulattól és a szél,
a szél derékig áthatolt.
Kétoldalt lassan, csöndben úsztak
az alig-sejtett paloták,
egy kapubolt, egy híd, december,
s fekete vizi-kopjafák.
Ilyenkor bent a termek alján
bizony bokáig ér a víz,
s megszélesíti a dagály
a márványpadló közeit.
S a szint alatt a cölöpök,
a sűrű, sikos moszatok
a város nyári szemete,
s velük a megfagyott szagok,
és fent a szél, az út sötét,
nem tudni meddig ér az ég,
csepp rácsos fény egy zsalun át,
két ágy, tavalyi pálmaág,
s a lapos kupola-közökben
az óriás torony kiszökkent,
és megmutatta egymaga,
hogy mekkora az éjszaka.
 

1948. november 10.

 

 

 

Madrigál

A gyöngédséget és szeretetet
Ki kellett tőled kényszerítenem,
S mindez mit ér, mit ér nekem,
Ha gyöngédséged és szereteted
Kényszeríteni kellett?
Bonyolult szenvedélyű szóval
– Rémület, harag, szerelem –
Vetettem rád a hurkokat,
Míg bonyolult vágyam betellett,
S nem voltál többé idegen,
S szemed megolvadt, szépszemű,
S láttam, hogy még szeretsz e percben,
Ámde a sodrott hurkokat
Megoldani már többé mégse mertem –
Vajjon tőled ezt érdemeltem?
S mindez mit ér, mit ér nekem?
 

1949. január 24.

 

 

 

A völgyben

Barátaim! Igy hagytok elzuhanni,
pusztulni szomjan, mint az állatot!
Egy istállóban együtt, legalább
néhány falás meleget adjatok.
A völgyben jártam. Kő volt, csupa kő,
s a kő alatt, hol pincebogarak
másznak, kavics volt, s a kavics alatt
csillámpaláig szúrt a déli nap.
Csak néhány tüskös csudafa-bokor,
üres folyóágy, forrás víztelen,
kürtők, vizaknák, odvak, árterek,
s az ég alatt mindegyik meztelen.
S tarkább e táj, mint a valódi táj,
hegyes a szin és szikrázik, hogy éljen –
de este lesz. Ne hagyjatok magam
a csillagokkal kikövezett éjben.
 

1949. március 14.

 

 

 

Példázat

Hogy hajdanában nagyapám
Patak felé indult gyalog,
Körülsürögték zömöken
A kálvinista angyalok.
Mert iskolába így megyen,
Akinek a tájék: haza,
Megszánja néha egy szekér,
Üldözi farkasok hada.
Fekete réti farkasok
Kergették meg egy éjjelen
(Karácsony volt, bodrogközi),
Amikor szupplikálni ment.
– A farkast könyörögjed el
Nagyapám, igazi legény! –
De ő inkább csak megfutott,
És ekként megszülettem én.
Ó farkasok, kegyes vadak,
Kik vissza nem fordultatok,
S a megriasztott fiú-pap
Életén taszítottatok,
Fogadjátok köszönetem,
Mert nagyapám ott úgy rohant,
Hogy látszott: élni érdemes,
Ha térdig is csatakosan.
 

1949. május 4.

 

 

 

Vízkereszt

Végy hát valami szoknya-félét,
– Sűrű gyantát izzad a fáklya –
Fiúnak öltözött a lány,
Öltözz szandálba, tunikába.
Ha római vagy, még talán
Veled Szent Ágnes is beéri,
Szerencsefia és pogány
Létedre lányos, szűz – de férfi.
 

1949. december 10.

 

 

 

A hitetlen

Miben bízik hát a hitetlen?
A versben és a szerelemben.
Ki ebben, abban megcsalódott,
de eszét mégsem ölte meg,
a test s a lélek, föld s az ég
között megáll. Mit is tehet?
Kevésben hisz, de rendületlen
a versben és a szerelemben.

 

 

 

Hazafelé

A gépmadár
a teljes levegőt kavarja már,
mégis, eszem nem ér nyomába.
Bámulja csak
a tagolatlan arcokat,
mik tagolatlan, tenyeretlen
nagy felföldekről vallanak,
s minduntalan megtér a ráncos
európai hazába.
Hol minden hajlat ismerős,
s fülünkbe folyik a tenger,
s tele minden domb, bokor
az aprólékos szerelemmel,
hol szemvakító, hupikék
gömb támasztja a rózsafákat,
s a déli oszlopcsarnokok alatt
duplaszárnyú vitorlák cicáznak,
hol forradásos városok,
mint vén fák ágaznak a tájon,
s kő-csontvázukat mutogatják
szikár templomok.
 
  Nem kivánom
már a kövérebb földeket,
föléri itt az ismeretlent
a földbesüllyedt ismeret.
Palotányi tudás kiálló
hegyén botol a láb –
mint földi darázs fészke, befelé
nő körülöttem a világ.

 

 

 

Lámpa

Lámpa van a szíved közepében,
Attól fénylik minden porcikád.
Lámpafényed bársonyosra szűröd,
Mégis, ahol vékonyabb a bőröd,
Rózsaszínben földereng a szád.
Hajad, az a fecske-fekete,
Lila szikrát pattogtat az éjben,
Köztük arcod csillog, mint a köd,
Augusztusi csillagok között –
Lámpa van a szíved közepében.

 

 

 

A halott

Úgy hullámzik rajta a sír,
Mint aki csukladozva sír,
Mint kit vérig sértettek éppen,
És szűköl iszonyú sebében,
Visszaütni nem tudna, nem,
De nem tud megnyugodni sem,
Csak hánykolódik egymaga,
És fel-felhördül éjszaka.

 

 

 

Dal*

Fűzhöz szólott a kecsege:
Itthagytam, évnyi ideje,
Itthagytam nálad jó helyen,
Kincstáram!
Add a tavalyi pikkelyem.
– Nincs nálam.
Nádhoz szólott a kecsege:
Itthagytam hétnyi ideje,
Itthagytam nálad jó helyen,
Kincstáram!
Add vissza a pikkelyem.
– Nincs nálam.
Kőhöz szólott a kecsege:
Itthagytam tegnap – kincstáram!
Nincs nálam! Nincs nálam!

 

 

 

Idill

A benti tér hullana a tájba,
Vízcsepp, mit szinte eleresztett.
A roppant kancsó ferde szája:
Buda fölött a szoba reszket.
*
Nincs porcikám, amely megállna,
kezdettől omlik minden ízem,
s folyván mezőkön és szobákba,
tárgyak lábolnak át a vízen.
Ki küzdhet ily múló elemmel?
Szerelemmel ki tartja még?
– Te is folyó vagy, ne feledd el,
vízre írtuk egymás nevét.

 

 

 

Iszonyodom nagyon, hogy meg kell halnom egyszer,
S e drága töltelék kiszárad a fejemben.
(Előbb még tébolyult aggastyán-nő, deres
Hajában matracok szalmája rengedez.)
Nem kellett volna tán vékony életemet
így meglódítani, – magamtól is megyek.

 

 

 

Aki testem és lelkem megvetette,
S magát a szennybe állig belevetette,
Ki fa volt nékem, s rajta sok madár,
S nőtt, csattogott, hogy szinte égbe szállt,
S puhán hevertem szép törzse körül,
Mint ki maga van, s nincsen egyedül –
Ki elfogadta tőlem a tejet,
S választóvizet adott víz helyett,
Úgy, hogy most végig hólyagos torokkal

 

 

 

Jég*

Boldogok, akik hisznek.
 
Iszonyú
vasárnap az ablak alatt.
Távolodóban léptei
üres szobában konganak.
Szememre, mint halott szemére,
lassankint ráfagy a világ,
széklába, kar, egy utca-sor,
emlék, pelyhedző szilvafák.
Ha hinnék Benned, mennybe vinnél,
széttárnád meleg tenyered,
s az két kis napként sütne ottan
fölöttem, a folyam felett.
Hasadna a jég, rianással,
keringne langyosan a hab,
s a boldog tárgyak felszökellve
csillognának, mint a halak.

 

 

 

Költő mondókája

Légy jó hozzám, állatom,
benti szörnyeteg,
ne mutatkozz oly nagyon,
nyújtsd ki körmödet.
Jó belátom, rád szorul
tisztes szándék, elme, jog,
artikulálatlanul
hörögd el hát óhajod.
Tarajos, te! fél-pofa!
Míg piszkállak, reszketek,
mért is kezdtem valaha,
mért is kezdtem én veled.

 

 

 

November

Mint langyos emlék, úgy dereng fel
a kék és rózsaszín november,
az év emlékszik. Téveteg
tollakkal hull a szürkület.
S mint akit a szerelem elhágy,
de vele még a szerelem-vágy,
úgy áll a fa a dombtetőn.
lombtalanul, de reszketőn.
Kovács-tűz lobban a barakkban,
kint egy ló méláz, takaratlan,
reásuhint oldalt a fény,
parázslik a szőke sörény.

 

 

 

Babusgatod a szellemet,
félted talán, hogy ellebeg?
Lásd nékem mesterségem ez:
bízd rám a lelki életet.
Ne idvezülj, ne vezekelj,
ne cifrázd. Tedd, mit tenni kell.
*
Aludni, hullni, párna, kábulat.
Ez az egyetlen, ami megmaradt.
A végső alvás sem lesz tán nehéz,
annak, aki mindig aludni kész.
Köszönöm, korom, köszönöm neked,
hogy így altatod eszméletemet,
lám minden undor végül jóra vált:
megkönnyítetted nékem a halált.
 

1953. november

 

 

 

Fáj

Fáj, fáj. Mi fáj? Nem is tudom.
Oly réteges a fájdalom,
s egymás fölé gyűrűzve gyűlik.
Mit számlálgassam magamon,
a szomorúság évgyűrűit?
Be jó, hogy nem látni a tudatot!
Micsoda véraláfutások,
micsoda régen elfelejtett
foltok, micsoda mélyre-vásott
ütéshelyek
tarkitják – rút lehet.
Mégis látom: a benti rét
füvén, amint tápászkodik,
tántorgás, széttört dárdanyél,
hasított páncél, köldökig,
beesett oldala, akár
futtatott állaté, zihál.
Bukó napot fölébe! Görcsös
cser-gyökeret alá! – hiába,
a hősi képből kihörög
riasztó, fúlladt fújtatása –
A küzdelemről már lefoszlott
a mozdulat gyönyöre, s koszlott
pátoszából csak rongy telik,
így-úgy kötözni sebeit.

 

 

 

Egy városról

(Egy városról szeretnék írni régen,
egy városról, amelyben most lakom,
s a torkomig tolúl föl már a szégyen,
hogy kimondani nem tudom.
Akárcsak Ráchel mennyasszonyi leple,
hol érc-kemény aranyhímzés-lapok
vannak szőve a fátyol-fellegekre:
ő érckemény s én fátyolból vagyok.
Reám szőtték e várost. Életemre
tapad e sok, füstös-aranyu kép,
s ki szállnék hűvös fellegként a mennyre,
szakadozva vonszolom életét.)

 

 

 

Különös, hogy mindig sebet kapok,
s különös, hogy egész testi valómban
rendítenek apró nyomorúságok,
de tűröm már. Várok. Gyakorlatom van –
s akár hallgatok, akár izgatottan
fecsegek, rángok, – amíg szüntelen,
régóta horzsolt, véraláfutásos
bensőmhöz ér az új: új gyötrelem,
hozzáedződöm lassan a halálhoz.

 

 

 

Ecetfa

Zöld máslit kötött minden ág hegyére
az ecetfa. Különben még csupasz.
Nyurgán, esetlen álldogál a fényben,
akár maga a serdülő tavasz.

 

 

 

Tenyerem néha rátapad a fákra:
mily elevenek, s milyen hűvösek!
És feltetszik, messze homokba ásva,
egy sziklapad, egy-egy perzselt liget –
de visszaborzaszt még a tél. Hideg
éghajlat alatt élek. S hol a sáska?
*
Még vágyom élni. De már hallom olykor,
hogy sustorog elhagyott éjszakán,
mint üres ablak függönye a szélben,
a közöny, a magány.

 

 

 

Kísértés

Jön a karácsony, és a Kisded.
Én is gyermeket akarok.
Azt-e? vagy tán valami mást?
Politikai változást?
Istent, erőt, vigasztalást,
tejet, gyöngyharmatot?
Micsoda költő vagyok én?
Sohase mertem a nevén
nevezni, amit akarok –
S mit akarok? Most gyermeket?
Igaz lehet s hazug lehet –
mit akarok? A vágy dadog.
Micsoda költő vagyok én?
Áttételek, görbe utak
ismerik csak a talpamat,
csak zsúfolt labirintusok –
görbe a kor. De míg lehet,
védenem saját görbéimet,
ne, ne zavarjatok.
Erényes voltam, az igaz,
gerincem egyenes maradt,
ki is bökte az életem
oldalát mindig – jaj nekem,
s mit értem vele? mire jó?
Absztrakció, distinkció –
Névtelen gyötrelem: kiáltok,
idézem a púpos Richardot,
elvégezem, hogy holnap…
 
  nem, nem!
Bocsáss meg, titkos isten, bennem!
Ha akarnék, se tehetem,
kificamodnék a szivem,
leszakadna a két vesém,
gőz csapna ki szemem helyén,
lárvaként, mint a Föld bele,
kifordulnék az Űrbe le…
Hőkölj inkább, s maradj magad.
Őrizd zsúfolt utaidat.
Reszkess inkább, akár a vászon,
mely kintfelejtve fönn a rácson
egymagába lobogja át
az éjszakát,
és várd, hogy eljön a karácsony,
s a gyöngyharmatnak és a tejnek
lehelletével tán a Gyermek –
tűrj, tűrj tovább.
 

1955. október 2.

 

 

 

Mentem volna szódás-kocsisnak,
ki a nagy, szőke lovakat
csak mossa, mossa: hallgatag.
*
Látod olykor, vihar előtt:
az éjnél fényesebb a föld.
Felöltözi egymás mezét
a lenge föld s a vaskos ég.

 

 

 

Virágének*

Szép fényes délben mentem a réten
Zsálya virított az árokszélen
Az árokszélen szép piros zsálya:
Eszembe jutott a szája
Szép fényes délben mentem a réten
Mégis botoltam árokba léptem
Fekete küllős fekete nap
Szeme sütött az égen

 

 

 

Hova szálltál

Hova szálltál szerelem
Szárnyad szélét őrizem
Körbe-foglal a szivem
Átlátszó borostyán
Elférsz látod kis helyen
Tömör voltál s végtelen
Mint az Úr az ostyán

 

 

 

Hold (Diva triformis)

Szelené
 
Bátyám szeretőm fényességem
 
Itthagytál az égi réten
 
Járdogálok egymagam
 
Férfi-részem eltűnőben
 
Itthagytál az égi mezőben
 
Minden léptem naptalan
 
Járdogálok a fekete fűben
 
Mért hagytál itt végül szűzen
 
Mért nincs fényem hogyha van
 
Ijjas gőgöm szijjas lábam
 
Összecsuklott kurta csatában
 
Hasztalan
Artemisz
 
Róka visong a bokorban
 
Lelövöm
 
Szarvas villan a berken
 
Ledöföm
 
Vadkan csörtet az erdőn
 
Megölöm megölöm

 

 

 

A hindu énekekből*

Kígyó jár a kertben
Kígyó jár a kertben
Jól vigyázz
 
Asszony hogyha van tejed
 
Freccsents rá egy keveset
 
Tán megnyugszik megelégszik
 
Mert különben éjszaka
 
Melled körül legelészik –
 
Pikkely szisszen mint a vért
 
Meg se moccansz odaért
 
Átgyűrűz a melegért
 
Térdedért nyakadért
 
Védő sátor hajadért
 
Mint a jég mint a tűz
 
Még magának elgyűrűz
 
Jól vigyázz mert azután
 
Meglel minden éjszakán
Jól vigyázz jaj vigyázz
Kígyó-ezüst éjszakán

 

 

 

Január

Hová jutottam? Nem tudom.
Szeretni, nem szeretni: vétek.
Ha volna még akáclevél,
azon számlálnám érverésed.
A magamét is számolom,
a csontok közti félsötétet
fél-éjszakán át szaggatom –
ha volna még akáclevél,
felelni tudna értem, érted –
egy alvadt vér a mellkasom.
*
Hogy füstölgött az a folyó,
hogy füstölgött a téli alkonyatban!
Érzett az alvilági hő,
még átsütött a földalatti katlan,
melyből zuhogva dőlt elő –
a zúzmarás, fehér sötétben
egy sor fekete nád, s a gyéren
hófoltos, néma, sík mező –
hogy füstölögne itt a vérem,
az alvilágból felszökő,
hogy füstölögne a félsötétben.
*
Hosszabbodik a nap az évben,
ez szült: téli napforduló.
Most kéne újra megszületni,
mint egy folyó.
Vagy a sötét, magánvaló
természet odvaiba halva,
hol nem nő már akáclevél,
inkább letérdelek a partra,
s a sűrű, alvilági vízzel
míg gyéren szálldogál a hó
keresztet rajzolok magmara.
 

1958. január 30.

 

 

 

Hit

Én attól élek, hogy hiszek,
de hogy miben, azt nem tudom.
Támolygok csak a mélyuton,
fölöttem keskeny ég-szelet.
Agyag kölönc a lábamon,
és szüntelen csodálkozom,
hogy még megyek, hogy még lehet –
S ha végleg megfogyatkozom
a hitben, akkor elbukom.

 

 

 

Emlékkönyvbe

Nem, nem ígérhetem neked,
hogy szóból házat építek –
mért óvnának a forgatag
idő elől papír-falak?
Ígérem inkább szememet,
járd be a belső tereket,
s körültekintve hallgatag,
a sejtfalakra írd neved –
a sejtfalakra kéne késnyi
emlékedet némán bevésni,
s ahol dobog a kupola,
a szív sötét tábláira –
ne bánd, hogy múló, romlatag,
hadd dőljenek csak a falak,
mi emberben legmakacsabb,
én azt ígérem néked inkább:
fehéren lent a föld alatt
emlékeznek a csontjaim rád.
 

1958. augusztus 15.

 

 

 

Fajdkakas

No, szép fiúk, férfiszemélyek,
én már tudom, hogy mennyit értek,
tudom már – dürrögj, fajdkakas! –
hogy komédia két garas.
Tiszta szerencse annyi ebben,
hogy végül mégse értetek,
de magamért szerettelek –
s a két garast is megfizettem.

 

 

 

Sorok

Az impotencia
a félelem fia,
nem használ ellne
se kényszer, se ima.
Miért sújtasz így, Atyám?
Aszályt borítva rám,
egy csepp vigasszal édesítsed
szikkadt, keserű szám.
*
De hogy lehetsz ilyen kegyetlen?
hogy dúlhatsz így, öngyermekedben?
Amit teremtesz, összerontod?
Kicsúfolod törpe bolondod?
*
Kicsúfolod, megszégyeníted,
szégyen, szégyenfára feszíted,
hogy mindenek nevetve lássák
fogyhatatlan ostobaságát.
*
Ezt mégse kellett volna tenned,
amit adtál is, visszavenned,
hisz felcifráztál, ne tagadd,
mint egy lakodalmas lovat,
adtál izmot, csengőt nyakamba,
mulattatott, ha szólt a hangja,
már nem kellek? Felelj, mi baj?
Miért? Hiába? – Zaj –

 

 

 

Betét-dal

Belebuktam a ködbe babámmal,
be az árok bő lapujába,
nem szerelemre hasaltunk,
csak lapulásra.
De ha már,
Évica, de ha már –
ez a köd,
ez a lant alakú,
nagy marti-lapu,
ez a nyár.
Nem hallod a ködben a zúgást?
– Tejszínben a gép – köpülő –,
fémhas villan az égen,
bent görcsös körtefa-tő
reflektor csúszik a törzsön,
motociklis két cserepár,
gyere már,
gyere már,
gyere Évica gyöngyöm.
Ha belöknek a parti gödörbe,
s az agyagba a szánk beledőlt,
minekünk majd akkor is, ott is,
egymás húsa lesz az a föld.
Ha ma nem, soha már,
Reflektor a földön, az égen,
gyere már,
Gyere É –

 

 

 

Az udvar történeteiből

Egy gangrács volt a földbe ásva
az udvar szögletén,
másfélméternyi kert határa –
s a rács tövén
ott nőtt a rózsafa,
a piros rózsafa,
és ezt a rózsafát zabálta
a szenes lova,
ez a vágni-való,
sovány, fakó –
egy óvatos, tüskös falat,
aztán – táltos parazsat –
habzsolta már, tépve, cibálva,
hogy’ villogott halvány pofája
a tűzben, mely nőtt, mint a láva
a macskaköves udvaron,
szikrázott a piros szirom,
visszfénye felszökött az égre –
mindjárt verték is orrba érte,
s mert megvetette satnya lábát,
úgy vonszolták hátrább – egyre – hátrább –
elbillent konttyal állt a fa.
Fekete, égett.
S a földön körben csupa vércsepp.
Ez volt a ló, s a rózsafa.
 

1959. március

 

 

 

A ház körül

 

Kőrisfa

Egy szép kőrishez szóltam én: Te kőris!
S egy kőriserdő válaszolt, meg ő is.
Röstelltem ezt és mondtam néki: Drágám,
a mai naptól légy te Kőris Ádám.
 

Hogy nincsen rajta sem hám, sem nyereg,
oly meztelen a ló, mint egy gyerek.
 

Szódáskocsi

Figyelitek?
Minden kocsin ott van egy kék üveg.
A sok fehér üveg közt égi kéken
olyan ő, mint a szökőnap az évben,
és körbe viszi csillagászati
tréfaként a szódáskocsi.

 

 

 

Fiskalitáshuta

Eső után Fiskalitáshutánál
az a hegyoldal, mint egyetlen patak.
Egy hegyoldal-széles hegyipatakban
jártunk a fűben járva, mert a fű,
a sűrű, birkaszőrű fű
be nem fogadta, csak lerázta
mind lejjebb, lejjebb dobva a vizet,
bugyborgó kristályvíz csapott át
minden lépésnél a cipőnk felett.
És persze, szólt a hegyoldal,
szólt meredek csilingeléssel,
szóltak a patakzó birkacsengők,
a pergők, fényesek, gömbölyűk,
a csengettyűző gyep ruganyosan
dobott tovább a levegőben,
egy tenger és egy birkanyáj fölött
vonultunk, spriccelő cipőben.
Aztán az erdő. A fenyves
füstölgött, mint egy mángorló-üzem.
Mihelyt beléptünk, rögtön arcon-csapott
egy gyantaszagú, roppant lepedő,
mely aztán összecsavarodva
kiszállt a fák közül, spirálmenetben
közölve az éggel frissen mosott
és egyre áttetszőbb üdvözletét.
Míg lent a gyanta szivárványosan folyt,
és villogott, üveghuta,
és sercegett a tűz, a víz, a pára,
elemezhetetlen olvadásba
olvasztva azt is, aki belépett,
s bizonyíthatatlanul ott maradt,
az a fa-, gyanta-, gőz-alak,
míg csengők szóltak távolabb
a részleges átváltozáshoz.
 

1960 körül

 

 

 

Vogul medve-ének sípra és dobra

Fordítás közben
Medve-apánk te, medve-apánk,
nézd csak a zsákmányt:
híja
híja
híja van.
Medve-apánk te, medve apánk,
add, add, add a zsákmányt,
dobd, dobd, dobd a zsákmányt,
add, dobd,
add, dobd,
add, hogy a hanti vadásznak
íja
íja
íja
jó legyen.

 

 

 

Rózsafa

Parnasszien szonett Szigligeten
Kimondhatatlan vágyom azt a percet,
amelyben élek. S el nem érhetem.
Idő, idő! szüntelen benne reszket
a gyönyörűség és a félelem.
A szem fölmagzott, hosszú fűbe gázol,
egy mécsvirág, egy csíkos kerti szék,
gálic-kék szőlők, nádas pincegádor,
egy völgykebel, a tó, a tó, s az ég –
hogy érem el? Hisz úgyis képtelenség,
hogy ott száll az egzotikus jelenlét,
a lepke-Föld a létlen űrön át, –
Hogy érem el a nyíló rózsafát?
Mely szökőkútként dobja fel magát,
és elevennek oly szép, mint az emlék –?

 

 

 

Származás

 

1

Nem szeretem, mikor nyakamba rántják
öregapám plisszírozott palástját,
és nincs kedvem kalotaszentkirályi
jegenyéket ajtóm elé cibálni.
Nekem származni nem öröm,
se jól, se rosszul. Köszönöm.
 

2

Azért ne hidd, hogy tán alázat
nélkül fitymálgatom hazámat.
Van abban is fekete érdem:
egy kép előtt hallgatni, térden.
 

3

De nem mind rím, mi ide-rímel,
nem kell a könny se, glicerínnel,
s létemről egy dönt, mindhiába:
a vágyak hierarchiája.

 

 

 

Beszéd*

Tenger beszéd. Inkább rideg
legyek, mint a Húsvét-sziget.
S legyen bár mindez alkati:
én szobrot vágynék mondani.

 

 

 

Patak*

Hát mért nem hagytok engemet
öntözni lombos kerteket?
Csobogni: mért tanítotok?
Bizzátok rám. Patak vagyok.
 

1960. június 14.

 

 

 

A barna noteszból

(1958–1960)

Naplót írok. Mit is tegyek.

Tudom: egy rézgarast se ér.

Úgy írok verset, mint ahogy

nyílt sebből folyik a vér.

 

 

 

Itt csak iszap.
A könyvespolc alatt döglött halak.
A képkeretről, mint a sapka,
hínárcsomó lóg félrecsapva.
Nyomorult bútorok.
Tiszta-formájú szekrény, mit tehetnél?
Mit tehetsz róla, szegény heverő,
hogy mocskos vízihulla lettél?
A falon vonal mutatja meddig ért.
Itt kapkodtam lélegzetért.
Vagy megfúlladtam. Az is lehet.

 

 

 

Délelőtt

Én úgy igyekszem. Fölkelek.
Én sűrű kávét készítek.
Mert vannak még szokásaim,
mint bárkinek.
Széles díványra kuporodva
könyveimet lapozgatom.
Én figyelek. És jobbkezem
balvállamon, balvállamon.
Ott fent a dél vonul csapatban,
itt bent a vatta-némaság, –
mint vékony ing, a gondolat
úgy vérzik át, úgy vérzik át.
*
Mint belső részét tengeri uborka
üldözője arcába torlaszolta –
megmenekültem és üres vagyok.
*
Tudod, mi a közöny? A föld
kidőlt, megdermedt s összetört
bazalt kérgén latolhatom:
mekkora volt a fájdalom.
*
Jó, bevallom bűnös vagyok.
– – – – – – – – – – – – – –
Csak tudnám, mit követtem el,
hogy ennyire bűnhődni kell.
– – – – – – – – – – – – – –
mert meg kell bűnhődnöd azért is,
amit ellened elkövettek.
*
Egy patkány lakott beleimben,
nem vettem észre, míg kirágta.
Már szemgolyóm sincs. Szemgödörrel
tátongok a lyukas világba.
*
Holnapra kelve mi vigasztal?
Lábkörmömet bekenni lakkal.
*
Nem szenvedek. Csak elviselhetetlen.
Mért fáj az, ami nincs?
*
Mint nagycseppű, langyos eső
görbe tájék gödrein,
ráncosodó tenyerembe
gyűlnek langyos könnyeim

 

 

 

Majom

Óvatosan oldalazom
az értelmetlenség felé.
A parton, mely még senkié,
mint nagy füge, egy csepp majom
himbálózik az ágakon,
vagy mintha frissen otthagyott,
rezgő, pohos lant függne ott –
nem kötök ki, hiába vágyom.
Csak állok a fedélzeten,
fut az eső arcon, kezen,
s a fekete gumi-kabáton.

 

 

 

Én végülis megértem Pistát,
hogy a verse csapnivaló.
Ki-fenének is volna kedve
leszállni oly pokolkörökbe,
ahol jó vers bányászható

 

 

 

Elnyúlok a felszíni létben,
a még tűrhető szenvedésben,
és talpraugrom iszonyodva,
ha felmordul az akna odva,
a torkok, fekete szájak,
a földalatti százfejű vadállat,
s futok, mikor zihálva
döndül sötét aritmiája,
futom a rángót, reszketőt,
a szétvetőt,
a kőesőt, a tűzesőt,
futok, lábam hamuba gázol,
kihűlt hamuba gázol,
s verejték mossa az arcom,
és mossa keserü zápor.
*
Sötét volt és magas,
most sötét, alacsony
a ház, ahol lakom.
Görnyedve kell belépnem.
Lesz majd, ahova térden…
s fekve
fogad be
a legvégső lakás.

 

 

 

Mint szerves anyag vegyi módon –
szüntelenül lefokozódom.
*
Rettentő ez az objektivitás.
Ez a kötél-rend, ez a láthatatlan
célzás-csomó, bujkálás a szavakban,
ez a temérdek hallgatási érdem,
megfojt a szemérem.
*
Dehát nincs arra szó,
hogy mily undorító nekem
az exhibició.
*
Az életem nem tér-zene.
Kevés dolog íszonytatóbb,
mint a fölös szó kényszere.

 

 

 

Elveszett hangok ülnek itt
apró bokrokban, szárazon,
egy hangot adj, egy hangot adj,
szikkadtan is felfuttatom,
egy jerikói-rózsa-hang,
egy reszelős ördögszekér,
egy szürke, fekete, szürke, zörgő
szakadt gubanc-gyökér,
szakadtan is csak karikázzon,
szálljon, kerek tövis-köteg,
zizegje szét avar csomókkal
az elnémult természetet –
 

1960. január 10.

 

 

 

A fémben én vagyok a láthatatlan
légbuborék, hajszálér a falakban,
az anyagban a restség,
a vétek és az elesettség,
mind hozzád emelem,
mint jobbkezemmel balkezem,
eltört, ítélj, öreg leszel,
öreg leszel, az erdőt járhatod,
deres hajadban apró jégcsapok,
járhatsz magad –
ne irigyeld a csontomat –
Úgy, úgy döntsd homlokod kezedbe
Nézz rám
Szavak ismerős fonadékán
átsüt a Tárgy szeme: nézz rám,
csipkefa ágai közt mézgásszemű,
 
könnyű vadállat,
már ugrik is el, vércsepp, tövisek –
nézem széles, idétlen,
gyilkos kezemet.

 

 

 

Labdarózsa

Labdarózsa orgona
Nem jössz vissza már soha
Labdarózsa dőlt az útra
Mintha mindjárt elgurulna
Gombolyagnyi hófehér
Macskatalpon elszaladna
Nem jössz vissza már soha
Labdarózsa orgona
Labda

 

 

 

A fertelem OTI-toronyra látok.
Az asztalon félig nyílt kardvirágok.
Amíg engem a kényszer kése jár át,
majd a virág végigvirítja szárát,
s húsos szikrákat nyitva szét,
mint csillagszóró, végigég.
*
Egy órája hoztak le a mütőből.
Novokain, novokain.
És egyre kevesebb a szédülés,
és egyre több a kín.
 

1960

 

 

 

Mert énekelni nem tudok
nekem kőlapba kell bevésnem –
s szempilla-csapzó verítékem
se lágyítja a kőlapot.
És éjszaka is felzavarnak,
északi fénye van a falnak,
és fényes kések: bútorok
s fölránt fektemből az a páfrány,
s rég-rothadt, bonyolult fonákján
s spórák is vele
mint bonyolult nagyvárosok
légi felvétele –
Mert élesek, mert élesek
a képek, mint a kések élesek,
vakít a pikkelyes világ,
és minden él, minden sarok
horgas nyilakkal fellobog,
Sebestyén-módra imbolyog
kit támadnak a fotonok –
Arcom könyökkel fedve védem,
amig az egy-pikkelyt kivésem,
mert énekelni nem tudok.

 

 

 

De hallom néha.
De hallom néha. Valaki jár.
Most körben függöny-fal zizeg,
foszforos-fekete,
mint egy ég-magasságú ajtón
a hold gyöngyfüggönye;
most valaki. Most kint az éjben.
Most felnőttes lebernyegében,
a szárnya apró még, idétlen
csak térde nagy, mint teve térde,
s kilóg –
 
ujja alatt
halkan pendülnek a falak,
a gyöngy, a hold.
Most széles éj.
Csenevész fügefák alatt
egy csengős kecskenyáj halad,
most a fügék is konganak
öblükben csengenek a magvak,
csak még az óriási ég
fekete-bronz döngése hallgat –
Ércből rezeg a csönd –
Aztán füge se kondul,
a nyáj a láthatár alá
a némább némaságba fordul,
nem peng. Nincs semmi. Hold.

 

 

 

Beszéd*

Mennyi beszéd! Puffadt hasak,
aránytalan púp-köldökök.
A fél-világirodalom
koraszülött.
Azt reméled,
Hogy Vénuszt rejt tenger beszéded?

 

 

 

Fordítás közben

Nézlek, nézlek.
Látom a lángelmén a fércet,
a lágy koponya-varratot.
Csak így lehetek cinkosod:
köszönöm a nagylelküséged.

 

 

 

Mivel az egy-szerelmet keresem,
nevetséges vagyok, kétségtelen.
S már írni sincs erőm, hogy kifejezzem:
mi az iszonyat ebben.
Bár megszereztem az undok jogot,
hogy úgy lássam magam: gáncstalan lovagot,
kit a világ bemocskol –
elírtózom e jogtól,
gyanús, gyanús, villámló, hősi arcom:
gyanakszom.
A végeredmény: én tiszta vagyok,
s mindenki más mocsok?
Az lehetetlen. Istenem , ne engedd!
Adj más eredményt az egyenletemnek.

 

 

 

Nyomorékot szerettem,
nem látszott rajta, nem –
sem az, hogy nyomorék,
sem a szeretetem.
Volt lába járni, táncra,
volt mindene,
és púp volt a szivén,
egye fene.
Titkon arzént tett levesembe
és emmiatt
oszlom most sárgán, zöldesen
a föld alatt.
*
Az mondják, jön a bomba.
Minek az érvek, ellenérvek?
Egy érvem van: az egynyári növényé
(önáltatással): élek.

 

 

 

Ha valaki tán azt hiszi,
hogy satnya voltam, gyönge – téved.
És mégis, egész életemben
csak félek, egyre félek.
Ez volna mindünk sorsa, csak
korunkban épp kiélezettebb?
Mért is teremtett ilyen izmos
félelemre, aki teremtett?

 

 

 

Irgalom

Kapj el. Vigyázz. Gurul a kő.
Ez az utolsó pillanat.
Hadd lássam még a szakadék felett
felhőbe vágott arcodat.
S ahogy megtart a gyönge, gyáva,
ahogy megtart a rongy izom,
úgy lesz majd hozzád könyörületes
a fenyegető irgalom.

 

 

 

Nem bírod

Nem bírod el, hiába,
ki egyenrangú véled.
Szeresd, szeresd továbbra is
a kurvát vagy a cselédet.

 

 

 

Ugyanaz

Nem bírod el, ki szuverén.
Hazád marad: a szuterén.
A kétségbeesés, a test
s a vacogó remény
kötele foszladozni kezd

 

 

 

Vörösfenyő, páfrány, szunyog.
Percen a fa, zümmög a hőben.
A gyantás, félig kérge-foszlott,
hatalmas törzsben most halad
egy paleolit távirat.
 
Sokízületű oszlop,
aki vagyok, ledőltem.
*
Zúgott a hajnal két fülemnél
és átcsapott vállam felett,
olyan voltam, mint egy hajóorr,
amint hasitja a szelet.

 

 

 

Szicíliai koporsó

Az élet héjait szerettem
a mindig másképp domborult csigát
a századok koporsó-vonalát
Krisztus előtt a hetedikben
S mert nemcsak héjait szerettem
élő kezem a kőre tettem
hogy igy köszöntsem régvolt társamat
a bátorságban és a rémületben
*
Más ösvényre a félelem vakon vitt,
mint a csapattól a vad elhasonlik
*
Úgy ültünk, mint a végső rémület
egy nagy fekete szívben meghúzódva

 

 

 

A mennyezet visszfénye

Egy végtelen madársereg
szárnyai értek szüntelen
amit egy óriási ég
dobott le lágyan
 
tündöklő hófúvásban.
*
Te, ki gőgös vagy igazából:
nem szégyelled, hogy megalázol?

 

 

 

Utálat, utálat az egész

De mennyi része van, hány rétege!
A förtelem dobostortája, tábla,
földtani metszet, kőzet-ábra,
ez a szegények bibliája,
olvashatod az életedet,
undorból préselt rétegek.
Meddig még a prés?
Kínvallatással nem jár felelősség.
Éppúgy mondhatnám az ellenkezőjét.
*
Isten bocsásson meg neked, te hitvány,
mert én nem tudok megbocsátani.
Már óriás a kezem és az állam,
mint egy léggömb, fekszem az ágyban,
nincs bennem egy szemernyi értelem,
miért, miért nő a fejem,
és miért kell beledöglenem –
Régebben hattyúk látogattak,
tizenkét szárnyon a város felett
repültek velem minden éjjel,
ma csak a rémület.
Madár, madár!

 

 

 

Az erény jutalma

Rozmár vagyok, könnyen lehet,
s egy asztalosra várok,
ki kézenfogva elvezet
a partok asztalához.
És szól: „Ne mindig ázalékot,
egyél most krumpli főzeléket,
és benne kis babért.”
Az Isten tudja, mért.

 

 

 

Térden

Ne, ne ítélj meg engemet.
Szívemben mindig térdelek.
De nem letérdelek, ne hidd:
föl, föl, föltérdelek.

 

 

 

A szürke noteszból

(1961)

 

 

 

 

Ha láttad volna, hogy rohantak!
Olajszín vállak libabőrös
rémülete, homokba-tűzött
napernyők súlyos vászon-csattogása
még csukva is, mint szoknya-erdő,
s utoljára egy strandköpeny,
tárt karral bíborcsíkosan:
vitorlaroncs, madárijesztő.
Aztán zuhog.
Tíz emelet szálloda ázik.
A pléhből-vágott kaktuszok.
A kinti pult, amely selyemcukormód
fénylik borokkal és lapokkal,
s oly érthetetlen-tarka, mint a hernyók –
az oleander, mely marokra-zárja
szirmát

 

 

 

Rilkéhez

Dehát mi az a Mozdulatlan?
Mondd meg, ha oly bölcsen tudod!
Lópatkó-tördelő kezed,
a keskeny, a fehér – az mondja meg?

 

 

 

Megáldott engemet az Isten
elmét adott, izmot adott
hát mért rágnak szét kukacok
most még eleven életemben
Hisz épp eléggé érthetetlen
hogy véget ér és nem vagyok
mért van hogy bármit elkövettem
szüntelen alulmúlnak engem
már lejjebb bukni nem tudok
Megáldott. Ezt a forditott
teremtést régen elvetettem
esőszakáll zuhog zuhog
dől, dől, dől, amit épitettem
Jeremiás siralma bennem

 

 

 

Kurvák

A szerelem, e képtelen merész
vadonatúj mutáció,
ha holmi hím vagy nő lotyó
csökött agyát egyszer meglátogatná,
rögtön pépes szilánkra vetné.
Ezért teszik az ember ifjú arcát
Ők újra vén majom-üleppé.
(De megbántom a majmokat.)

 

 

 

 
Sehová, sehová nem vezet
 
ez a széles kapubolt.
 
Pompás dió volt, szétesett,
 
bent hamu volt, hamu volt.
*
Ki verset ír, az egyszerre legyen
Kőmíves Kelemenné, s Kőmíves Kelemen.
*
 
Uram, nem jön elédbe vélem
 
szép, hosszúnyakú feleségem.
 
Én mondtam: fák. Ő unta ezt.
 
Kis keselyű. Neki a test.
 
Kis keselyű. A csőre vág.
 
Kifogyhatatlan árvaság.

 

 

 

Vázlatelemek az Ekhnáton éjszakájához

Én istenem, te jól tudod,
tapadtak rám az asszonyok.
És jól tudod, hogy menekültem,
bármennyire is megdűltem,
mert fúlladoztam, jól tudod,
kis, mocskos szívük alatt,
melyeket rámdobáltanak,
melyekből párállt a hazugság,
s a szép buta fejecskék,
melyek az árulást sziszegték
s puhák, mint a kigyók
Sújts rám, ha igaz szót, való vért
adnék újabb lotyókért.
*
Tisztítsd meg, na a szivedet,
nem a kedvükért, csak úgy.
Harántcsíkolt az akarat,
emeld, emeld föl magadat,
és tisztítsd, mosd meg a szived.

 

 

 

Csak várok itt, a megváltásra várok
hülyén ülök.
Szállj rám, Szentlélek!
Hadd ne haljak meg addig amig élek.
*
Eddig mindig becsaptatok,
de most kifogok rajtatok,
mert most hamarább meghalok,
minthogy becsaphassatok.

 

 

 

A fehér noteszból

(1962)

 

 

 

 

Én nem tudok beszélni.
Nekem már egyetlen beszéd:
üvöltve futni kint az utcán,
mint akinek a haja ég.
*
Belűlről tiszta ez a kép,
ahogy az ember ismeri
fogai helyzetét.
*
A szeretet szép ünnepe,
pálmák között karácsony.
Hogy meg kéne bocsátanom,
legalább ezt belátom.
Segíts meg, Isten angyala,
kit látott Betlehem,
keserű ajándékomat
elébe hadd vigyem.
 

Nizza, 1962 karácsony

*
Magam után húzom magam,
mint egy csapzott esőköpenyt a földön.

 

 

 

Angyal

Én láttam angyalt. Az se jó.
 
Futott, nem értem el.
Olyan mindenki angyala,
 
amilyet érdemel.
*
A június, a július.
Az évek szám szerint forognak.
De szépek mind a hónapok,
mert van nevük a hónapoknak.
*
Nekem semmise tetszik.
Nem akarok úgy írni, ahogy eddig.

 

 

 

[Feljegyzések a Között-höz]

(A folyón túl az erdő. A ködök)
Ott lent az erdő. Ott a ködök.
Amőba-mód, ötujjas mozdulattal,
egy felnyúlik függőlegesre
már-már uszályos mozdulat
 
…sötét törzsek között
a változékony térfogat.
– – – – – – – – – – – – – –
a tisztáson összecsapnak
 
örvénylő hajak
míg beléjük tűz élesen
hajtűnyi nap.
– – – – – – – – – – – – – –
A test a testetlen között
fájdalmas közöny
ahogy épülnek és ledőlnek
de mielőtt jelentéséig érne összedől.
És ott az éjfél mozdulatlan
fekete üst a nagy tavakban.

 

 

 

A pokolhoz

Kivilágolt, üres villamos.
Katonakórház.
Egy kovácsműhely volt itt valaha.
Egy apró, szürke hókupac.
Az elhagyott gyerekjátszótér,
a hinta lánca.
Üres pályaudvar. A villanyóra
éjfélt mutat.
(Éjszaka: görögdinnye kipontozva)

 

 

 

Töredékes feljegyzések 1962 körül

Koponyába gyűrt évmilliók
befogadhatatlan részletei
 
egy pohár
éjfél, dél,
éghajlat, véső, a szív sötét táblái
geológiák s növények között
a szaggatások, hasogatások
 
bénulások
a víziók, a dadogások
a tagolatlan feltámadások
befogadhatatlan képzetek
koponyacsontok kattanásai
a függőlegesnek tűrhetetlen
feszültségei fent és lent között.

 

 

 

A mozdulat

Éjjel kezem föltartottam,
az égre Hozzád nyújtottam,
mi lesz Helyetted, kérdeztem,
s Te mondtad, hogy a mozdulat.

 

 

 

Tett ősz fejére kalapot,
kalapot
a vén nő a boltba ment
és vásárolgatott.
Vett kenyeret, kávét, lapot
hazament
és otthon kávézgatott.
Ült a díványon, nézegetett
hajaja, hajaja,
egy háztetőt, meg az eget.

 

 

 

[A Négy kocka című vershez]

Ezek a forró, téli napsütések!
A porhó roppanásai.
S a tarkaharkály trópusi
színeinek égövi tévedése,
amint ferdén átvág a téren,
és elfordítja a látóhatárt,
mint egy volánt, pörögve,
képtelenül villámló délkörökre.
*
Nincsen évmillió, mely elhebegné
egyetlen pillanatomat:
Egy perc
Óra-vízió. Kékrefestett
fa-háttér (ég): arany mutató.
(Napsugár.) Rándulva megy
tovább.

 

 

 

A kovács*

Ezentúl rezet domborítsatok,
rezet, rezet, peng mint
a xilofon, a fények
lépnek rajta, pengetik.
Elől megy a király
bíborszínű.
Réz, réz, a hazám
*
Életét, mint régi hajfonatát szétteríti,
éjszakára kifonja

 

 

 

A hegyi ló

Az orgonák, a labdarózsák.
A pázsiton egy hegyiló.
Bozontos sörény sugarakkal
fénylik, mint egy májusi reggel,
s mint egy korán hajnalodó
májusi éjjel:
Reámtekint a hegyi-ló
fehér-pillás, sötét szemével.

 

 

 

A költők és a csillagok

A Kohoutek üstökös feltűnésekor, 1974
Hát már ezentúl nem ragyognak?
Vagy ragyognak, de nem nekünk?
A bölcsek vették át a posztot,
s mi költők skartba tétetünk?
De hisz marad a hold, a csillag,
ez a berendezés marad,
s miénk marad az ősi szakma,
a mindig új: az ámulat.

 

 

 

A távozó

(1979–1991)

 

 

 

 

Istenről

Hiánybetegségeink legnagyobbika

Lásd be Uram, így nem lehet. Így nem lehet teremteni. Ilyen tojáshéj-Földet helyezni az űrbe, ilyen tojáshéjéletet a Földre, és abba – felfoghatatlan büntetésként – tudatot. Ez túl kevés, ez túl sok. Ez mértéktévesztés, Uram.

 

Mért kívánod, hogy két tenyérrel átfogható gyerekjáték-koponyánkba egy univerzumot gyömöszöljünk? Vagy úgy teszel velünk, mint a tölgy makkjával, amelybe egy teljes tölgyfátgyömöszöltél?

 

Nem bánnék soha úgy a kutyámmal, mint Te velem. Léted nem tudományos, hanem erkölcsi képtelenség. Ilyen világ teremtőjeként létedet feltételezni: blaszfémia.

 

Legalább ne tettél volna annyi csalogatót a csapdába. Ne csináltál volna felhőt, hálát, aranyfejet az őszi akácnak. Ne ismernénk a vé kony, zöldes, édes-édes ízt: a létét. Irtózatos a Te édes lépvessződ, Uram!

 

Tudod te, milyen a vércukorszint süllyedése? Tudod te, milyen a leukoplákia halvány kicsi foltja növőben? Tudod te, milyen a félelem? A testi kín? A becstelenség? Tudod-e, hány wattos fényerővel tündöklik a gyilkos?

 

Úsztál folyóban? Ettél citromalmát? Fog tál-e körzőt, téglát, cédulát? Van körmöd? Élő fára vésni véle, kriksz-krakszokat hámló platánra, míg

 

megy odafönt, megy-megy a délután? Van odaföntöd? Van neked fölötted?

 

Egy szót se szóltam.

 

 

 

Megölelem az évszakot,
a fényes, mézes szép napot,
a szeptemberi nyarat,
mely visszatért egy pillanatra,
hogy búcsúzóul megmutassa,
milyen lehetne, hogyha volna,
s főképp: milyen lehetett volna.

 

 

 

A tüskék…

A tüskék. Van vagy tizenhét darab…
És mennyi, amit félig elfeledtem!
A szerelemről bizony már letettem,
s az agyam: másfél talpalat.
Idő? Igazság? Hová is jutok?
Mint messzelátó keskeny karikájú
feszülök rá az óriási tájra,
lépnek szememben lassú lovasok –
ha nem, hát nem. Izzíthatod a képet,
lovasok, tüskék, karikák hadát,
– míg fehérre lobbantaná magát,
mint facipő, kongó szívébe lépek.

 

 

 

Dúdolgatók

Tél van. Rohadj meg. Még lehet,
amíg a fagy beáll.
Most még egészben életed,
de minden vész halál.
Szakítsd el könnyen azt az ínt,
mely összetartja még:
előtted, lásd, a lomb legyint,
s lágyan hull szerteszét.
Rohadj meg, és nyugodj bele.
A gyűlölet elül.
Kifordulsz, mint a föld bele,
s lágyan himbál az űr.
*
Mit ér neked, hogy él Thomas Mann?
Mit ér a szép cipő?
Mit ér, hogy német és orosz van,
s a messze, déli hő?
Mit ér a szép, mit ér a bátor?
s az undor, rengeteg –
mit ér szeretőd és barátod?
s a ritka ételek –?

 

 

 

Nem hiszem én, hogy az ördögi mesterség, ama verstan,
Mely verslábra okít, ügyesen számlálva az ujjon,
Ám, mit Arany kiván, ama belső forma, amely már
Szinte tartalom: azt csak a költő tudja, a költő.
*
Mondd, fiatal költő, mért nem tanulod meg a formát?
Lánglelked nem tűr ó béklyót új repülésen?
Tudhatnád: nemhogy repülő nem száll a magasba,
Atmoszféranyomás feltétele nélkül a légy sem.

 

 

 

Tanulni kell

A New York-i Hétvégi Magyar Iskolának ajánlom

húszéves jubileuma alkalmából, 1979

 
Tanulni kell. A téli fákat.
Ahogyan talpig zuzmarásak.
Tanulni kell. A nyári felhőt.
A lobbanásnyi égi-erdőt.
Tanulni kell mézet, diót,
jegenyefát és űrhajót,
a hétfőt, keddet, pénteket,
a szavakat, mert édesek,
tanulni kell magyarul és világul,
tanulni kell mindazt, ami kitárul,
ami világít, ami jel:
tanulni kell, szeretni kell.

 

 

 

Köszöntő

M. M.-nak

 
M
É
Sz
Ö
Ly
Mikor ott ültünk egy bivalyszekéren,
Ifjan és négyen ama régi nyáron,
Kalandozván Kalotaszentkirályon,
Láttuk-e, hogy leend majd módja (kétlem)
Ó s új kátyuk közötti zötykölésben
Szívből kiáltani Magának: éljen!
 

Jelenkor, 1981. január

 

 

 

Oly furcsa ez a délután,
tán sosem ültem ily sután,
gyötrődve, nem is tudni mért.
Gyerek voltam, kit nem kisért
a gond. A vidám kisgyerek
szemébe nézni nem merek.
Jobb lettem-é? Azt nem tudom.
De másutt járok, más nyomon,
már más vagyok. Tán nem is én.
Tanúja ez a költemény.

 

 

 

Most 64 éves vagyok. Nyár van.
Nem mondhatnám: ez amire vártam.
Mégis némi olvadás,
Enyhülés, ocsudás
Van ebben a 64-es nyárban.

 

 

 

Kakukfű

A kakukfüvet ismered?
Oly csepp, szelíd, gyengelila,
hogy észre sem veszi a réten
szinte senki emberfia.
De amikor leszáll az est,
mikor a mező szendereg,
s arra járnak az esti lepkék,
a fémes-szürke szenderek,
nagy potrohukat, fejüket
befonja akkor, mint a fátyol
a kakukfű mézes szaga
s lebukfenceznek illatától.

 

 

 

Szerelem*

Jó. Gyönyörű vagy Nofretéte.
Mert egy istent föltaláltam.

 

 

 

Nyíló gesztenye

JaJ
Kiált a lomb a fára jaJ
Míg kibújok meggyötör a gallY
Nékem is fájsz így felelt az áG
S felnyöszörgött minden egy viráG
Fáj kibújni Fáj kibújni FáJ
Visszahúz az alvadó homálY
S minden sejtben borzongott a kíN
Jaj be fájnaK
AprÓ
BimbaiM
Földre
dőlne
már a
törzse
össze
törne
össze
törne?
reszket minden csepp ere
– – – – – – – – – – – – – – –
s kész a nyíló gesztenye

 

 

 

Chansonok 1

Elmondom én a csillagoknak
magam vagyok, magam vagyok.
Az űrhajóban rám ragyognak
a csillagok, a csillagok.
Nem vár talán már senki lánya
ez itt az űrhajós magánya.
De vár talán, de vár talán,
A Líra és az Aldebarán,
és ott hol már a fény sem úr,
vár rám az Alfa Centaúr
Elmondom én…
Üzenj, üzenj,
a rádión üzenj,
hogy vannak még lent emberek
és városok, és tengerek,
hogy utca van és járda van,
a járda szélén hársfa van,
üzenj te Föld, üzenj nekem,
hogy itt vagy, itt vagy, itt velem –
Elmondom én…

 

 

 

Chansonok 2

Ott a régesrégi időben
mikor ember nem járt még cipőben
van, ami ott is mindig ugyanaz,
a nő, a férfi, a tavasz.
Lehet az asszir, perzsa, babilon
de különbség nincs csak papiron,
lehet az ógörög, vagy méd
méd, méd, méd –
majd mondja: még, még, még, még –
Ott a régesrégi…
Csak te meg én, az más.

 

 

 

Félhold

Csillagszilánk a rézsút üvegen.
A szélbe könyöklünk anyám meg én.
Pléh-párkány. Mennyei párkányokon
Egy ezüstre smirglizett pléhedény.

 

 

 

Egy koponya belsejében

Körben gumipad vonul,
rajta ül a béna,
dülöngél a nyugtalan,
fel-felhorkan néha,
kémlelő nyiláson át
leskel ki az éber,
idegszála ujjain
hatvan centiméter.
*
Földredobban. Nyugtalan.
Felbőg, mint a részeg.
Megrándulnak csápjai
Éber idegének –
szétharapja? Szét, igen,
csuklóját harapja,
állkapcsában reccsen el
csontja két darabja,
az meg hurkot vet nyakán,
húzza – húzza – görcsös –
kocsonyásan tekereg
béna, úgy üvöltöz,
eltaposni iszonyat
ilyen fajta férget
rászórjuk a homokot,
gyorsan, mint a mérget.
Átdereng a külvilág
üveg gömbjük árnyán
hullámain imbolyog
egy bacillus, árván,
most, most légy hát hevenyebb!
fojtsd meg őket! öld meg!
síkosak, mint lebenyek
s mint a halak: zöldek.

 

 

 

Apollinaire-utánzat

Hogy vártalak hogy vártalak
a Gyere-vissza-híd alatt
de nem jöttél az este múlt
Feliciánnál lámpa gyúlt
Felicián se mondta meg
hogy most már hol keresselek
mert többé nem találtalak
a Gyere-vissza-híd alatt

 

 

 

Kakas

A kutya se látta, amint a ködben
az országút szélére röppent,
és körbemutogatta
magát ez a szárnyas paletta.
E körgalléros, borz-nyakas,
e villogó talpig-kakas,
e puffos, sarkos, sityakos
csepp Tizenharmadik Lajos,
tollas motosz, motolla-kényszer,
s hangját a tájba fúrta kétszer.
(De köd volt épp, kecske-tejes,
vagy mint a zabpehely-leves,
langyosan töltötte a gödröt,
s ha felgyülemlett, szinte bőrzött,
de köd volt, s dűlöngtek a házak,
s egy lombtalan jegenye-vázlat,
s följebb már csak az égi tőgyek
rengtek és súrolták a földet,
fehéren csorranva a tájra –
mert köd volt, s őt senkise látta.)

 

 

 

Macska

Jött a macska, jött a lépcsőn,
nyújtózkodva szélesen,
karcsú mancsát majd kinyújtva,
majd behúzva kényesen,
mint a tigris, mint a hattyú
imbolyogva és puhán,
bombafojtó homokdombra
pincelépcső oldalán.
Hogy felért, a fénybe nézett
fintorogva – lent aludt,
aztán elnyúlt a homokban,
s szép volt, mint egy drága muff.
Macska, macska, állatocska,
gyermekecske, csillagocska,
lágy pihéjű őszi pitypang,
bőruhájú mályva csokra,
könnyű szélben öntudatban
borzolódva, szenderegve,
mint növény, vagy régi szobrok
napsugáros szent berekben,
macska-isten, macska-álom
könnyű keccsel, pöttyös hassal,
bombafojtó homokdombra
csak egy percre vígy magaddal!

 

 

 

Óda

Macskák istene! Ülsz hokkedli-terrasszodon, álmod
pompás, nagyhasu rézüst tükrözi, ferditi formád,
ám te rá se ügyelsz, ha pamut-lágy nyelvrevalót kötsz,
s mégis állad alatt kifogástalan ábra fehérlik.
Így vagy elegáns. Nyugalommal vártad a bombát,
míg körülötted az ostoba emberek rád se fütyültek.
Élsz – s lám ők keverednek a földben a dudva-gyökérrel.
Hosszu gerincük lassan öregszik hajlani Hozzád,
ó, behemót tepsik bölccsé kicsinyült fenevadja!

 

 

 

Római tél

A 70 éves Weöres Sándornak

 
Emlékszik a római télre?
(Kis jel-szeletként említem meg ezt.)
Mely úgy úszik a multjainkban,
mint egy jegelt narancs-gerezd.
Na és a macskák ott, hosszanti csíkkal,
(Micsoda gerezd-forma sávok!)
Kérem csináljon, úgy mint eddig is,
gerezdekből teljes, kerek világot.

 

 

 

Egy város

Szederkényi Ervinnek

 
Mindig napfényben láttam azt a várost.
Nem is kivánom másképp látni. Kell
néhány világos folt, amely fölött
külön nap süt, mintegy ládába zárva.
Persze, ezek önkényes részletek.
Kétsíkú emlék.
Minek is azt a három dimenziót
ráerőltetni egy arany-lapocska,
egy fém-pikkely dobozba-zárt
vékonyságára?
 
Természetesen,
ha nagyítóval nézném, látszana rajta
a véset: tornyok, mandulafák, halál,
az elkerülhetetlen panoráma.
De így, önkényes dobozába zárva:
önmaga az, és önmaga napvilága,
amely fedelén itt-ott, át meg át-
törve, nyilazó sugarát
romolhatatlan kibocsátja.

 

 

 

Egy esős kirándulás

Határ Győző ünnepére szeretettel jegyzé

 
Hogy fölmentünk Szent Albán templomához
A Rilke-bajszos volt a vezető;
Templomi út volt, fényes és homályos,
Általa lett jelként rendelhető
Rilke-bajusz az angol gótikához.
Gondolok én Szent Albán templomára,
Yorkot Budával jelként kapcsolóra
Őrá, aki e kapcsok hordozója,
Zimankós század könyves férfiára,
Őrá – vivát! kit ünnepelni jó ma.

 

 

 

A kertben

Áprily Lajosnak, Jékely Zoltánnak

 
A kertre kell, a kertre mindig,
Emlékezni. Vagy inkább
a mintha-most-is, mintha-volna mellől
eltörölni a minthát.
Tulajdonképpen azt hihetné az ember,
hogy a múlt lecseng. De nem,
eltűnik, aztán visszatér,
a földet megkerülve visszatér,
akár az évszakok, melyek
hol maggá tömörülnek, hol kinőnek,
pontatlan útjain a téridőnek
statisztikai átlagban újranőnek,
pontatlan törvények szerint.
Ott járnak ők, az épp megint kinőtt
kertben, szórt fényben, fasorokban,
szelíd faóriások alján
s a lentibb szintek sorfala között,
a cirmos-arcú árvácskák között,
tigris-pofácskák voltaképp, de még
kicsik, még serdületlenek.
Kábeltekercs egy sziklakőre téve;
egy villanyszerelés emléke vagy jövője.
Ott járnak ők, ott járnak a visszatérők,
körvonalakban, sétájuk hossza által
többnyire háttal,
de néha visszafordulnak felénk,
arcukkal megvilágosulva,
mint egy tisztás a rengetegben,
mint áram, ázott kábelekben
kigyúlva, elhomályosulva,
az idő spiráltekercsei
mentén el –, visszakanyarulva,
el, vissza, jönnek:
Újra, újra, újra.

 

 

 

Emlékezet

 

1

A kis pacákok most riadtan
loholnak föl-le az agyamban,
amióta parancsot adtam:
adják ki azt a dossziét,
s buzgón, egymás sarkát tapodva
futnak beomlott folyosókba,
szétbombázott polcra, fiókra,
kicsi ruhájuk csupa por.
 

2

Emlékedet megőrzi más tudat.
Persze: ledőlt a parti ház, de képe
– mint trükkfilmben –
– mint trükkfilmben – a vízen megmarad.

 

 

 

Én láttam ezt

Én láttam ezt. (Még sose láttam.)
Én jártam itt. (Még sose jártam.)
Egy másik életben talán
Erre a földre rátaláltam.
Egy másik életben talán
(Vagy valamely másik halálban),
Amikor öntudatlanul
S elfátyolozva erre jártam.
Vagy el se mentem én soha.
Itt voltam mindig, földbe-ástan.
S most itt állok, még szédelegve
E vértelen feltámadásban.

 

 

 

Dehát mi az értelme? Semmi.
Nem-létező emlékeim
ál-valósággal összekenni.
Minek is kellett idejönni?
Nem tudhatok meg igazat.
Nem tudhatok semmit gyökérig.
Erdőben járok, talaját
kutató lépteim nem értik.
Lomb széleit, füvek hegyét
tanácstalan borzolgatom.
Törzsek közt járok, mint a szél.
Más a halmazállapotom.

 

 

 

Nahát! Hogy száll az itt-lét néhanap,
úgy száll, akár a csónak,
melynek sötét teste körül
még nyári vásznak boltozódnak.
Csak az a néhány széllökés
zökkenti meg váratlanul,
ahogy oldalt dől, majd kel a vitorla
s a víz színét végig súrolva
minduntalan átnyirkosul.
 

1988

 

 

 

Bizony, bizony, egy tó van odafenn
mely tükrözi az idelentet
egész életre szóló szerelem
mely irónia és kegyelem
a hold kanyargós ívei
a zökkenőtlen úszás simasága
mellette rét, mellette fák
egy óriás vidék, egy égi város
egy ösvény, mely a fák közé behajlik
nem ösvény, melynek nincsen hajlata
zökkenőtlen

 

 

 

Az üres ég

Az üres ég. Az üres ég.
Én nem tudom, mit is szeretnék.
Talán más nem is kellene,
mint ablakomra egy keresztléc.

 

 

 

Victori salutem

 
A név habár esetleges
 
a név habár…
 
e név: „határ” –
 
adott esetben érdekes
 
Mert aki átkelt száz határon
 
kozmokrátori aknazáron
 
árkon-aszályon, aknazáron
 
az túl habáron, ugyebáron
 
túl girbedő parabolámon
 
h                                       n
 
   a                               a
 
        t                      l
 
             á           a
 
                  r  t
 

1989-ben

75. évében

          

Szeretettel

Nemes Nagy Ágnes

 

 

 

Eső, hó (Dalmát kutyák?) Gőzölögnek

Eső, eső, van mit siratnod,
legelső hó, van mit takarnod,
nem mondhatnám,
hogy könnyű volt az év.
A hó felett már szinte semmi.
Itt-ott fekete foltok.
A hó alatt, persze kőtörmelék.
Alig lejjebb
korhadva, pincedeszkák, vértanúság,
szétpukkadt villanykörték, szilánkos
valamikori fények.
Temetések.
A hó felett: már szinte semmi.
De nem. Azok a barna-fekete foltok.
Azokról meg ne feledkezz.
Ők hagyták itt,
az ember előttes vagy felettes
pompás, fehér, feketepettyes
dalmát kutyák.
Kicifrázzák a szemfedőt,
mint pelenkát a csecsemők.
Talán mégis pelenka, sőt
pettyes-koszos-pompás védőköpeny.
Talán. Addig-amíg.
Hisz gőzölögnek a vigasz-
koszocskák.
Egy darabig.
 

1989. télidő

 

 

 

A távozó

Hogy visszanézett, nem volt arca már.
Hogy visszanézett.
Akikben itt lakott, a maszkok,
földdé mosódtak zöldek és a kékek,
szétkent kupacban arcok, homlokok,
hogy utoljára visszanézett.
S amikor hátat forditott,
két szárnya
röntgennel átvilágitott
tüdőszárny, olyan ezüst –
és szét-szétnyílott – centiméteres
kis repülési szándék – s összezárult
kilélegezve.
És láttam én,
láttam akkor, hogy az enyém,
nem másé, sajna, az enyém,
két vállam közül távozott,
akár az átvilágitott,
s maszk nem takarta már, hogy visszanézett.
 

1990. január 16-a körül

 

 

 

Fiatalkori, a költő által kötetbe fel nem vett versek

(1939–1946)

 

 

 

 

Válogatás az első kézzel írt füzetből

 

 

 

 

Hajnal

Az égbolt frissen pírkadó,
A zöld fűillat írt adó
Amint a rétről fellebeg,
S gyöngyszínűek a fellegek.
Oly jó, oly jó a hajnali
A lenge szélre hajlani
S csodálni, mely már halkan int
Az első sárga kankalint;
A rét fölött kék lelke reng.
– A nap, a nap már feldereng,
És minden szinnel ó, felér,
Mert hófehér, jaj, hófehér!
 

1939. január 20.

 

 

 

Magas hegyekre áhitok
hol megfejtődik száz titok,
hol nincsen bűn és nincs piszok,
csak fényes ég és nárciszok.

 

 

 

Őszi hajnal

Valami messze fény dereng fel,
igen, az ajtón. Már fehér.
Valami fütty. Vonat? Hajókürt?
Recseg a padló. Társzekér.
Nedves kézzel benyúl a Hajnal
és megsimít most. Árvaság.
– A régi őszök íze hol van?
A dús gyümölcs, a sárga fák?
Az át nem élt, vagy félig élt ősz,
az eljövő, vagy rég halott,
mondd merre van? – Kértem a Hajnalt.
Ő állt. Fehér volt. Hallgatott.
 

Budapest, 1939. október 21.

 

 

 

Kövér gyümölcsök tarka halma
állt sárgalángú fák alatt
és sárga volt az édes alma
és sárga, sárga volt a nap.

 

 

 

Vasárnap

Ünneplőben jár a város
egy kis vékony fény után,
őszi, langyos, szép vasárnap,
szép vasárnap délután.
Résen át a fény behullik:
menni: merre? Várni: mért?
– Régi képünk elfakulva
sír egy csöppnyi kárminért.
Régi képen violák közt
borvörösben űl a lány.
– Violától illatozva
rámzuhant a hűs magány.
Perg az óra. Légy se rezzen,
szú se percen. Nincs szavam.
Hosszú lábam lóg az ágyról
lóg az ágyról hangtalan.

 

 

 

Magány*

Egy fényes, nyári délelőtt
míg szél kuszálta céltalan
a hullámot, s a fényeket:
a parton láttam önmagam.
Jön; félkezében táska lóg,
széltépte haj és sárga szem;
fénytől vakult vörös ködét
nem látja rajta senkisem.
Nem érzi senki léptemet,
nem hordja senki csontomat
nem fogja kéz, nem szívja száj,
nem mondható a gondolat.
Nem néz anyám szemem helyén,
barát nem él a szívemen,
áttörni váram: önmagam,
reménytelen, reménytelen.
 

Budapest, 1941. szeptember 13.

 

 

 

Félálom

Bemélyed már a párna
mint barna torkú tárna
és föld alól dohogva
döng szívem tompa dobja.
Dús pára gyűl a számon
mint mézes, sűrű mákony
emlék, sikoltás, vér is:
csorogj, borits be, szédits!
Most fulladt, furcsa kéjül
az akna zúgva mélyül
s fejem a tárt torokban
puhán zuhanva dobban.
 

Budapest, 1941. október 14.

 

 

 

Halottak napján

Világító rőtszínű fák közt
kígyózik itt a barna út;
nézd csak, amit most megtapintok
a két szemem, egyszer kifut.
A sírokon kis sárga lángok
s dús, bódító virág halom;
a szám mögött virít a fogsor
s lefoszlik majd a két karom.
Itt, ez a kar, ezek az ujjak,
az én karom, az én kezem,
amellyel a fatörzsbe vájva
a nedves kérget vérezem,
út, fény, fák, bíbor, lila párák,
zöld, bűvös, gőzös illatok,
ősz, vér! Kínom remegve csordul;
mert, meghalok.
 

Budapest, 1941. október 20.

 

 

 

Ha tudnád…

Ha tudnád lomb, hogy fáj a szám ma,
sikoly csiklandja torkom újra:
piros leveled rámborulna,
és lágy pecséttel csöndbe zárna.
Ha tudnád, éj, a két szememben,
hogy forr a kín, már gőz a cseppje,
felhőidből eső eredne
s mindkét szemem kiázna csendben.
Ha tudnád, ág, milyen a téboly:
irgalmasan agyam kiböknéd,
egy lila, pocsolyába löknéd,
s várnád, amíg párázva szétfoly.
 

1941. november 4.

 

 

 

Az őszi tarlón

Fekszem, s mintha kint feküdnék
az őszi tarlón, rőt mezőn,
két szemem az égre tárva
ifjú-módra, kérdezőn.
Majd lezárva, ifjú-módra,
– hogy sziszegnek itt a fák, –
nincs halálosabb a földön
mint a lenge ifjúság.
Amikor még nem születtem
nagy homálya oly közel,
szele sípol csontjaimban,
én még nem feledtem el.
Én tudom, hogy nincs reménység,
nincs erő, csak áhitom,
s nyurga vállam összecsuklik,
mindhiába tágitom.
Fekszem szótlan, messze nyúlva,
lábam már az űrbe lóg,
s fent: óriási őszi pitypang,
hófehéren leng a hold.
 

1941. november 29.

 

 

 

Otthon

Kredenc, szobor, terítő és dívány, tarka párna
zöld kályhák, sűrű függöny, a szekrény kulcsra zárva
a mennyezettől földig zsúfolva mind a képek
és néha éjszakánként a fojtott párbeszédek
ebédek, tálak és por a lepkegyűjteményen
és a sarokban díszkönyv és árnyék gyűl keményen
mind fullasztók az ízek és fullasztók az álmok
a hosszú kék ruhámban egy este majd kiszállok
beteg leszek, erős tán, vagy Indiába térek
s mint régi képen bennem az angyalok zenélnek.
 

Új Idők, 1947/5.

 

 

 

A szobor

A kertben párás, esti fény
és rőt levél a fán
a holt medence kőivén
vidáman áll a lány.
Hibátlan, hosszú újja közt
kis esőtócsa gyűl,
telt térdén sáros gally tapad
hajában szél fütyül.
De nagy szemének hűs, örök
derüje nem fakul,
csak áll a ködben könnyedén
és mozdulatlanul.
Bár nyílna óriásivá
a finomívü száj:
sikolts, akár az újszülött,
sikoltsd, hogy élsz, ha fáj.
 

1941. december 9.

 

 

 

Gyermekkorom

Vígan rügyeznek mind a fák,
– zsebemben gallyat őrzök, –
a Dunapartra, száz padon
kiültek már a nörszök.
A szürke, nagy gyerekkocsik,
parkőrök és cselédek,
s a Műegyetem nagy, vörös
kéménye mondja: élek.
Fejem felett az édes ég
alattam kő, az undok,
s oldalt a Lágymányos felé
barakkok és a grundok.
S oly furcsa, rosszízű e táj,
soha, sosem szerettem.
De jó volt első holt korom:
mikor még nem születtem.
A múlt sebes, csak révület
csak az kell, ami nem volt
míg bölcs és fösvény nagyapám
Egyiptomban barangolt:
A meg-nem-ért vidám szüret,
a meg-nem-látott lágy hegyek,
a nem-fújt, könnyü szellő,
a ház, és szőke nagyanyám
kinek cipő: cipellő,
a nem-simított pázsitok,
a lepkék, nem felettem,
nem állt falak, nem élt idő,
minden, még nem születtem.
De szép volt első holt korom,
gyermekkorom, valóban,
csak nézem innen, s reszketek
mint vándor sűrü hóban.
 

Budapest, 1941. december 10.

 

 

 

Nem jó

Nem jó hűvös szobában
homályos éjjelen
latin betüt bogozni
két portól éberen,
nem jó lazán heverni
sem néha játszani,
zsibongó, sűrü utcán
felnőttnek látszani,
nem jó figyelni, járni,
nevetni, hallani,
létemmel, mint plakáttal
magamról vallani,
nem jó, nem jó az élet,
valami benne fáj,
valami, furcsa szégyen
a gyökerébe váj.
Szégyenletes az élet,
és szégyen, hogy vagyok:
boruljatok le rám ma
szép téli csillagok!
Lágy hó, nyomom temesd be
és dobd rám lepledet,
takarj, simíts, az élet
lásd piszkos és beteg.
S ha szennye szégyenét majd
egy éjjel nem türöm,
lelkem sötét alapját
keményen áttöröm:
Lelkem alatt a Semmi,
a lét alatt halál,
és jó, jó visszamenni!
a tiszta semmi vár.
 

1942. január 26.

 

 

 

Alkonyat

A kertben tompa fény ül,
a lomb a földre szédül.
A rőt levél alól bronz
leányka válla borzong.
A párák zöldre érnek,
a tócsák most zenélnek.
S a zsongó, sürű zümmnél
mint szédült, pörge tündér,
a lágy zenére ringó:
kereng a kék iringó.
 

1942. február 17.

 

 

 

Lovamhoz

Pej vagy, – s családod nem hivalkodó –
de mégis szép, nemesformáju félvér,
fényes vagy, mint a görög bronzlovak
és bőröd lüktet orrodon az érnél.
A neved Ábris. És a kedvedért
csizmába járnék mindig férfimódra,
s hajnal felé, mert felkelek korán,
még ködben, átgaloppozunk Dabócra.
S szeretném Ábris, karcsú, szép nyakad
egy alkonyatkor átölelni lágyan
és futni veled megállástalan
előttünk nyúló árnyékunk nyomában.
Szeretlek Ábris! Súgom, hajtalak,
s nagyapám háza int felénk a tájon,
s a békalencsés, tikkadó patak
Erdőd alatt, a kezdődő lapályon.
Figyeld csak, Ábris, ez már itt a hegy,
must illat árad, bugyborog a hordó,
tisztásra érünk, s elcsodálkozom,
hogy hófehér lett homlokod a holdtól.
Most ágyban fekszem és rád gondolok,
és arra is, hogy amióta hordtál
úgy érzem: mélyen, bordám közt dobogsz
Ábris lovam, aki sohase voltál.
 

1942. július 13.

 

 

 

Nyári elégia

Megint sűrűsödik a lassú felhő
s a virágillat fojtó, mint a bú;
e fűlledt, furcsa esőverte nyáron
az ifjúság is halálillatú.
Látod, gyümölcsünk férges lett a fákon,
a régi írt keresném, s mindhiába,
s úgy érzem már, cipőm belepte lassan
langyos, fehér penész, mint Indiában.
A drága pávák tolla hull a kertben,
a pávaszem, mint kobra, rámmered;
és félve lépek kőre, mint az árnyék,
ha néha roppan: futni nem merek.
Lézengek nagy, nedves szobákban aztán,
és elfelejtem minden ismerősöm,
üresen állok, mint a búza messze
az ár alatt, a poshadó mezőkön.
Valami álmos, fulladt pára kábít
a kerten, házon, véren átkuszó.
S ha néha messze zajra rettenek fel,
már nem tudom: vihar, vagy – ágyuszó?
 

1942. július 29.

 

 

 

Barátom emlékére

Azt hittem, régen elfeledtelek.
A lelkiismeret, de az se hosszan
vetette föl néha az arcodat,
különben jártam, tanultam, napoztam.
Úgy laktál bennem, mint a szenvedés,
mely elrejtőzik könnyű létem alján,
mint boroshordóban a maradék;
de tőle minden dohszagot lehel rám.
Így párázik föl bennem illatod.
Hogy mondjalak ki? Tollam félrerezzen;
olcsó a jelző, hogy: fiús fejed,
s olcsó pompás agyadról zengedeznem.
Te nem szeretted szép szók mérgeit,
s nem kerested hegyek közt a lankát,
a lényeg vonzott, tettek, cél, erő,
s egyéb ilyen nemes bizonytalanság.
Ne idézd bennem ezt most konokul;
a meddő játék, mint valami tábla
hidd el, kitartón, s bölcsen arra int,
hogy élsz, de soha ne feledd: hiába.
De hogy vigyázzam én most már veled?
Hajad, húsod, lakásod eltünőben,
mint sérthetetlen, puszta szikla állsz
a nőttető, borzongató időben.
 

2

Lehet, hogy tévedtem, de úgy rémlett a múltkor
láttam a hozzád tartozó fiút.
Egy lánnyal ment, léptük összetanult volt,
ahogy szokás már, ha egy év lefut.
Belémnyilallt. Azt hiszem, hogy szeretted.
De azután a harag ellepett:
szeretőd újat választott helyetted,
mért kívánod, hogy épp én hű legyek?
 

3

Meggyőzhetetlen, dermedt, sérthetetlen;
a távol neki nagy előnyt adott.
Hiába gyötröm, tépdesem, cibálom,
megfojtanám – ha nem lenne halott.
 

1943. július 7.

 

 

 

Tanácsok, tavasszal

Ha délelőtt már vakító a kék,
sötét üveggel nézz a napba.
Sietni kezdesz: hagyjad abba,
s takard be minden régi gond helyét.
*
Ha lámpa nyílik, vagy virág ragyog,
bogárszíveknek drága vészül,
vagy még a pondrók násza készül,
vigyázva lépj: egyet se nyomj agyon.
*
Ha édes is a tubarózsa-szag
jobb lesz, ha nem szobádban őrzöd.
*
Ha kergetik a kiskutyát: ne hagyd,
hogy elfogják a botos őrök.
*
Ne sírj, ha frissen megsütött a nap,
nagyon marja a könny a bőröd.
 

1943. június 5.

 

 

 

Mért nem szeretlek jobban, mint szeretlek?
Vagy mért nem vagyok – izzón boldogabb?
Helyettem is szeress, ne csak helyetted,
borulj reám és olvassz, mint a nap.

 

 

 

Az emlék

Gyere, s valld be, hogy nem szeretsz,
úgy elhiszem, hogy rég szerettél.
S ha érzem már, hogy elmehetsz,
majd megtudom, hogy itt lehettél.
Enyém leszel: enyém a kincsem,
mihelyt kezem közül kifolyt.
Valószínű, hogy semmi sincsen,
és csakis az van, ami volt.
Valószínű, hogy nem vagyunk,
s valahol messze régen éltünk,
nagy pálmafák közt, sós tavunk
meleg sekélyén mendegéltünk.
A part síkos volt, mint a szappan,
a napfény sárga, minta len,
és bent a forró rőt iszapban
a talpunk csúszott, meztelen.
Az emlék átsüt testeden,
és minden perccel nő az emlék;
Hagyj el! Hisz ez a szerelem,
ha nem leszek, Tiéd a nemrég.
Most őszi eső mossa arcom,
s a pillanat, mely elhagyott,
mint messze láng, vagy mint az arcod
új, tünde fénnyel felragyog.
 

1943. szeptember 2.

 

 

 

Hamutartó

 
Egy nagy üveghamutartót láttam az asztalon este,
fénylett súlyos, arányos teste a sík politúron,
s formás öble fölött emlékként szállt a dohányfüst.
– S távoli emlékként bomlott ki a kép: igen, egyszer
férfi lehettem, férfi. Szobámban sok hamutartó.
Nagy bútordarabok barnán terpedtek a falnál,
bronzkaru lámpa alatt vázában holt tuja-ágak,
zöldelltek, s a dohányszínű bőrfotelekben a párnák.
Reggel nem borzongtam a friss, kora szélbe kilépni,
izmos, barna kezem jól fogta a horgot, a gyeplőt,
s mint faliszőnyegeken, agarakkal szálltam a vadra.
Fényes barna lovam volt, friss vadgesztenye-színű,
ívelt csípőjén ritmusra feszültek az izmok,
dús, eleven, finom érháló remegett puha orrán,
s hűvös hajnalokon, mint lelket fújta a párát.
Rajta rohantam a hajnali ködben a rétre, kifúlva,
ködbeveszett ebeim kongó csaholása nyomában:
nyirkos dér, tapadó kesztyűk, lihegés, sürü földszag.
S délben nagy pihenés. Tunya, édes. Érzem, amint lágy,
vaddisznóbőrös heverőn elnyúlva henyélek,
s lógó lábam alatt csizmától koppan a semmi,
s estefelé mélán elnézem a kései napfény
messzirenyúlt, violás árnyát a narancsszínű padlón.
– Így, hamutartó, hűvös, füstszagu kripta, koporsó,
régholt hamvaimat tartod te törékeny öledben.
 

1943. október 21.

 

 

 

Magány*

Elsűllyedek, de nem fáj.
Elsűllyedek, s nem érzem.
A vízzel lanyhán küszködik
a vállam és a térdem.
Mint hogyha rossz hírt hallanék,
– ez tébolyító – mondanám,
s mint álmomban, sikoltanék,
de vízzel megy tele a szám.
Mint tonnasúlyút húz a mély,
egy hörgésbe se tellett,
s csak siklom tehetetlenül
a hűsben egyre lejjebb.
Most már hideg, most már jeges,
a vérem lassan dermedez,
velőm remeg, a csont, a haj
agyam fölött már nem fedez.
Már jégfehéren ütközöm
valami éles rönkhöz,
és nagy, hideg, süket halak
suhannak karjaim közt.
 

1944. január 6.

 

 

 

Intermezzo

Megmarkolom a melleden az inget,
s torkomból fojtó gyűlölet sziszeg,
hogy: mondd, szerettél mást is?! Mért szerettél?!
– Aztán lassan elengedlek. Minek…?
 

1944. január 23.

 

 

 

Nem akarok

Megyek az utcán és magamban
a hűs, síkos telet viszem.
Megölték? Hát megölték. Így van.
Elégett? Rombadőlt? Igen.
Már minden arcát ismerem,
s minden megtörténhet velem.
Nem véd a fal, nem véd az osztály,
nem véd a szó, a kéz, a bőr,
pedig anyáim zongoráztak
s van egy képünk Pompejiből.
S rendőr is igazoltatott,
pedig hát úrilány vagyok.
De nem félek. A telet hordom,
körülöttem lehűl a lég,
s a dolgok rólam madarakként
aléltan hullnak szerteszét.
És szemlesütve, szeliden,
de lassan minden idegen.
Nem érdekel a rettegés már,
se kín, se kép, se fájdalom,
sem a szagok, ruhák, virágok,
amit kívántam, eldobom.
S ha néha konokságomon
valami rezgés átoson,
mint egy patak, mely visszahőköl,
és lúdbőrösön hátrafoly,
mint macska, mely ugrása közben
a levegőben megbotol:
megint magamba zuhanok,
s nem akarok. Nem akarok.
 

1944. január 24.

 

 

 

Egy ismeretlen…

Egy ismeretlen, kongó, nagy szobában,
hol néhány szék van és egy zongora,
itt mondanám meg, hogy már nem szeretlek,
s talán nem is szerettelek soha.
S átölelne a kongó, ismeretlen,
s egyedül maradhatnék, mint a fa,
jutalmául, hogy bátran ezt hazudtam,
mert oly nehéz. De hol van a szoba?
 

1944. február 12.

 

 

 

Virág

Pompás virág vagy, hosszú, karcsú száron.
Kecses kezedben, mint levél alatt
bújik meg emlék, fény-folt, pillanat,
bimbóban, várva, hogy valóra váljon.
Csírájukat lágyan eresztve csontig
bőröd alatt alusznak a csodák.
Kutatni, járni, kell-e még tovább?
Mindenhez illesz, s minden rád hasonlít.
Úgy szeretlek, mint nőt a férfiak.
Mint buja bokrot, szépséged kitárod:
rádnézek, és a válladból, kezedből,
derekadból, a szádból és szemedből,
mint piros lángok szöknek, bomlanak
szüntelenül az új, sötét virágok.
 

1944. július 19.

 

 

 

Szeretlek. Milyen kínos ez a szó.
Minden tagom úgy húzza, mint a görcs.
Messze vagy. Isten tudja, mikor látlak.
Megszakadok, és te is összetörsz.
Ki lehet bírni. Hogyne, ki lehet.
Ma például igen jól vacsoráztam.
Te vajjon ettél? Vagy még gyalogolsz?
Csúszik a láb az összefagyott sárban.
Lehet az is, hogy lefagy majd a lábad,
és fiú-tested vajjon hova rokkan?
amelyet látva, a gyönyörüségtől,
emlékszem, hogy gyakran sírvafakadtam.
Pedig szeretnék egy vászon-ruhát,
s rántott halat szeretnék sütni este,
kihajtott ingben írnál a verandán,
ánizs-szagú süteményt csipegetve.
A szomszéd kertben hársfa is lapulna,
mint mézdarab, ikrás, sötét csomókban,
de júniusban délfelé megolvad,
s a falon át, langyos kezedre csorran.
Szeretlek. Mégsem merem ezt a szót,
most tapogatni, mint húsban a vázat,
mert görcsbe rándul egy-egy ízület –
elnyúlok hát, mint akit épp csigáznak.
 

1945. február 4.

 

 

 

Bozótban

Bő bozótban szűk az ösvény,
sűrű pára csüng a fáról,
én vagyok a hosszú tigris,
fáradt tigris Indiából.
Lassan azért átvonaglik
nyúlós csontom, sárga testem,
hulla szag van. Szúnyog-hangon
zsong a bomlás. Állok lesben.
Most megöllek. Jaj, de untat.
Szám eredre rátapad.
Nyakeredre. S még nem is félsz?
Lágyan zsong a hullaszag.
Jaj, hogy untatsz, szép fiucska,
hosszú, sovány csecsemő,
áldozatom, kecses bárány,
kihívóan remegő.
És hogy untat, ölni, marni,
undorít a vér szaga,
undor, erdő, undor, hulla,
undor, poshadt éjszaka –
 

Budapest, 1945. április 24.

 

 

 

Szépség*

Szép vagy. Ez ellen mit tegyek?
Ujjad meséket vontat,
és mindegyik hajszáladon
hintázik egy hasonlat.
Mint egy növény, mint egy szobor
mint egy táj, enyhe napban –
valami folyton rebbenő,
s valami mozdulatlan.
Egyszerű két természeted
oly meztelen előttem:
bizony szerelmem, meghalunk;
esetleg nem egészen.
Meghal a kéj, meghal az elv,
mit annyi elme tisztel,
meghal a híd, meghal a táj,
s az új belügyminiszter.
Meghal a zöld selyemruha,
a Mont-Blanc, és a vágyam,
– mégis: folyó vagy kedvesem,
hajlékony, hosszú ágyban.
Szép vagy. Ez ellen mit tegyek?
Kötél van a nyakamba.
Hová vonszolsz? Mivé simítsz?
Eressz el! Hagyj magamra!
*
[Változat:]
Szép vagy ez ellen mit tegyek?
nyakamban köteleddel,
Hová vonszolsz? Mivé simítsz?
Ne fojtogass, eressz el.
 

Budapest, 1945 tavaszán

 

 

 

Betegség

Megjöttek már a jó szagok,
tőlük mégis csak borzadok,
szeretnék már szeretni, enni,
de nem lehet, beteg vagyok.
Mire is jó a vizenyő,
mikor az ember keze nő,
s roppant kezem ajtótól-földig
mindenüvé beleütődik.
Ahogyan dagad saját levében;
Vörösmarty is vizenyőben…
Csúnya vagyok, s nagyon kövér
körmöm sötét, hajam zsiros;
hogy mennyit érek, látni most:
nálam nem szebbek összegyűjtik,
mi nem csúnyábbaknak tilos.
Ennyi, nem több. Se jobb se rosszabb.
Lehetnék bölcsebb, s ostobább,
különb nem lennék így se, úgy se.
Maradj. Ne mozdulj. Ülj tovább.
Az agyam elforr, mint a víz,
s az üstben maradéka:
testem terped ügyetlenül,
puhára puffadt tészta.
 

1945. május 15.

 

 

 

Személytelen

Nem akarok szenvedni, nem.
Nekem minden személytelen.
Nem érdekel mással mi van.
Én nagyon szeretem magam.
Nem szeretem, ha holmi térd,
mint zsúfolt strandon, térden ér.
Nem szeretem a más szagát,
s a hosszas, páros éjszakát.
A kéj: nagy szobákon belül
le-s-fel sétálni, egyedül.
 

1945. július 13.

 

 

 

A szeretőm oly jó szagú
oly langyos bőrü szép fiú.
Imádom minden hajlatát,
és hullámos, meleg haját.
Mellette én is szép vagyok,
karcsú vagyok, halvány vagyok,
s ha kerek térünk összeér,
a kerek föld vajjon mit ér?
 

1945. december 30.

 

 

 

Férfi, nő

A férfi
 
Kiszívtam ép foga közül a nyelvét,
 
mint csonthéjából gyönge osztrigát.
 
Körülöleltem csípőjén a földet,
 
és azt hittem: odaadta magát.
A nő
 
Fölém hajolt, mint sűrü felhő.
 
Villódzott, míg a számra lelt.
 
Forró keze bőrömre simult,
 
és azt hittem, hogy megölelt.
 

1946. január 13.

 

 

 

Önarckép

Mohó vagyok. Vad vagyok.
Önmagamban rab vagyok.
Rémület és gyűlölet
feszíti a bőrömet.
Csinos vagyok, szép vagyok.
Hosszúlábú, ép vagyok.
Mosolyomból – mézzel tele –
kilóg, pléhből, létem nyele.
 

1946. január 27.

 

 

 

Nincs miért sajnálnom magam.
Nem üldöz és nem áld a sors.
Se jobb, se rosszabb, mint a többi,
épp annyi járt, amennyi volt.
Csak elmém torz sugara kábít,
a tárgyakat haránt szegi,
s a hosszú árnyék szörnyeket szül,
mint Caravaggio fényei.
Köszönöm, hogy velem maradtál,
hogy nem riaszt a ferde árny,
s felvont ujjad mutatja egyre,
hogy meddig ér a mért arány.
 

1946. március 22.

 

 

 

Lovam

Keresnek. Vésik nappalom,
feltúrják estemet.
Létemből, mint egy osztrigát,
tűvel feszítenek.
Fülem mögött zizzennek és
ujjuk hajamba kap,
s a szekrényből, mint holttetem,
nyakambaomlanak.
Hiába. Lent dobog lovam,
és hangja hallattán
a csigalépcső megremeg,
s felbúg csizmám nyomán.
Térdem közt nyikkan a nyereg,
lágy véknya felneszel,
két lábra nyúlik, s mint a nyíl,
surrogva pattan el.
Fülemnél gyönge ág sivít,
a fűben semmi nyom,
s a hajnal hűvös cseppje fut
mezítlen arcomon.
 

1946. március 30.

 

 

 

Hasonlat

Hűvös ruhámra tűzzelek?
Agyam szegélyén fűzzelek?
Éjjel nyakamra fonjalak?
Virág, valóság, gyöngyalak?
Az este bontja fátylait,
a bő magányra megtanít,
a fűben ülsz csak egymagad:
semmihez sem hasonlitasz.
S mint szavaim szerelmemet,
csak úgy villantják testedet
hajad fölött, lábod alatt,
a zöld szentjános-bogarak.
 

1946. május 6.

 

 

 

A szó

Bizony, hazugság. Így igaz.
Szó, dobd el a szavaimat.
Sohasem tudtad magamat
magam helyett csak magadat.
Sohasem tudtál testeket,
a testről testet festegetsz.
Nem vagy se szép, se kék, se lány,
se szeretőm, se paripám.
Hiányból hordott hegyeden
ülök, se holt, se eleven,
éppen, mert vágyom az egészet:
kövülten, mint ki visszanézett.
 

1946. május 23.

 

 

 

Nyári éj

Emelkedik a lassú tenger.
Az álom sűllyed, olvadok.
Tárt ablakunk alatt a mélyben
a júliusi éj csobog.
Üvegzöldszínű habja szélén,
mint fel-felbukkanó halak,
a csillagok kecses csapatban
csobbannak és villámlanak.
S a fák között – kövér korállok
árnyékot-lengető bogán,
haján világitó moszattal
átúszik lassan Szent-Iván.
 

1946. június 23.

 

 

 

Fulladozó

Nem ifjú vágy fúllaszt el engem.
Nem bánat és nem szerelem.
Távolabban és közelebben
a hőt, mint párát lehelem.
 
Perzselt torkomra száll az este.
Adj több világot, síma hold!
Adj több erőt az ismeretre,
s az életet a vágyra foldd.
Szökő világ! Ne szállj előlem!
Áttetsző szárnnyal csapj le rám,
mint mázsa-súlyú levegődben,
remeg csőrödben koponyám.
Búborék-karmok, szárny, szivárvány –
te tartasz, vagy én tartalak?
Nyakamba hulló vízisárkány,
vagy szétvillámló kardhalak?
 
Te légnyomás! Te perzselő víz!
Habod szív, levegőd kivet,
mely távol, s mely közelben őriz
fent holdat, s lent lehelletet,
feléd futok, feléd, megesten,
s hiányod szomjan lihegem –
nem ifju vágy fullaszt el este,
nem bánat és nem szerelem.
 

1946. július 2.

 

 

 

Öntudat

Hogy a tengert először láttam én,
szelíden hajlott egy öbölbe lénye,
s égszínű volt, falusi Máriák
öntudatlan-kék, bújtató köténye.
Azóta már tudom nyálkás szinét
a nizzai csigáknak a fövenyben,
aljasság, akna, tüzes éhezés –
„ember” vagyok. Mi rosszabb érhet
engem?
 

1946. október 14.

 

 

 

Család

Apám meghalt, anyám beteg.
Értük miért is szenvedek?
Hisz tőlük annyira vagyok,
mint szememtől a csillagok.
Meghalt szegény. Egy éve holt.
Milyen kicsiny halála volt!
Hogy enyhítsek beteg szivén,
öt krumplicukrot vittem én.
Hideglelős, idegbeteg,
és rajta nem segíthetek.
Nem érdemelt a fájdalom,
hogy valahonnan származom.
Így, igazság, ne langyoskodj,
kesernyés magvad megropog,
fogam közé rejtve magát,
még ízelem neved: család.
S az oktalanság nászait
tagadni újra megtanit,
míg friss világot mér velem,
a tisztaság, s az értelem.
 

1946. október 16.

 

 

 

Milyen hát?

Milyen hát a szerelem?
Tested szóba zárva?
Nem Kőmíves Kelemen
bivaly falú vára –
tömör vagy, és végtelen,
mint az Úr az ostyán,
határtalan ékszerem:
szógyűrűm borostyán.
 

1946. november 11.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]