Mihályfalvi kaland*

1948–1949
Részlet egy elbeszélő költeményből
 

1

A Mura és a Dráva sík ölében,
ahol a szem templomtornyot se lát,
és hegynek nézi nyúlánk vágya-képpen
az országutat, s egy-egy ló farát,
hol mégis ágról-ágra fodrosodva
havas hidegen csíp a Dráva sodra,
ott lapul meg a muraközi láp.
Katlan-vidék! Emelkedj most magasra,
sötétzöld tollán szálljon fel a rét,
s a napraforgók óriási csokra
a nap helyett ragyogja rőt színét,
emelje élő arcát, ami kép volt,
s a kövér lovak háta, mint az égbolt,
kerettelen domborodjék föléd.
*
Kerettelen – mint az a korareggel
mely délelőttbe nem futott tovább,
míg a földet láthatatlan zsineggel
libegtették a léggömb-almafák,
s végigmentünk a mihályfalvi réten,
első nap – a fény győzött a sötéten,
bár még a nap a földtől el se vált –,
első nap: a föld az űr tenyerében
még lebegett csak, mint szájon a szó,
az égitestek lábhegye a fészken
de szárnyuk széle nyíló-villanó,
még állt a föld: az űr vibrált alatta;
még állt a perc: a hajnal ujja tartja;
s rezgett, rezgett a gyönge télutó.
Alig-tavasz, de itt már bő a pitypang,
a gyümölcsfákon virágzik a dél,
délibb a fű, a színe szinte buggyan,
és kékesen csorog szemünk elé,
buggyan a szín, s a szerelem kiszökken,
mint sarjuhajtás, lépteink mögött leng,
s lábunk elé fut: folyondár-levél.
Botladozunk. Te katona-bakancsban,
de hajadon már vígan jár a fény,
s tulipiros vargabogár-hadakkal
vívunk csatát egy kő napos felén –
langyos a fű. S a kotlós-fűzfa árnyán
a csirkegombák pelyhesen csodálják,
hogy így szeretjük egymást, te meg én.
Az volt aztán a szerelem, Balázs!
A bodzabokor kihajlott az útra,
tenyerén tartva tömör illatát,
s az vidék minden bokra, ránca, bugyra,
mint egy szál levendulától a láda,
illatozott – az iskola – a Dráva,
s szagos lett az egész kerek falucska.
Egy falat felhő úszott át az égen,
hajunk a fűben lassan szétterült,
mint délelőtti álom a vidéken;
a bodzaillat is megállt, megült,
akár a langyos bodzatea alja –
s jó mellkasunk a langyos földre hajtva
hallgattuk, lassan hogy dobog a föld.
 

2

Susánszky hadnagy szép kövér,
eszik, iszik, szeret,
ablakon át vezényeli,
hogy: rajta emberek!
Ott csuklózik a fél szakasz
a körlet udvarán,
fehér lavorból tereget
a tanitó-leány,
füstpatakokat csörgedez,
szivárog a palánk,
a konyha (dél van) ott zubog,
s friss gallyat ér a láng.
Eső után sűrűbb a kék –
a tetőn fennakad,
s az udvart végig fröcsköli,
úgy lubickol a nap.
Nem sokáig tart a munka öregje.
A hadnagy ágyra huppan és emészt,
a katona, ebédhez heveredve
kopogtatja a csajka fenekét,
a nap megáll, fordulni készülődik,
a lány kitárt ablakban fésülődik,
igazitgatva a tükörnyi részt.
Micsoda hosszú nyári délutánok!
A kapuban pipázva áll az őr,
bent nyújtóznak a lapos szalmazsákok,
s a palatáblán sorban tündököl
(egy magazinból bicskával kivágva)
ábécé helyett néhány lenge dáma –
a szék, repesve, félkönyökre dől.
A tanítólány ablakába ült,
lógázó lába, mint az óra jár,
hadapród-őrmesterré délcegült
szomszéd-falusi tanitóra vár.
Ponyvát olvas. S megcsillan olvadékony
aranyló fénnyel, nyugtalanul vékony
naptól-meleg nyakán egy szőke szál.
A kocsmában kis, nappali ivászat.
„No, dobd ki.” – „Nyert.” – Ötven fillér a tét.
„Kibelezem a bírót, mert pofázott,
mind partizán ez.” – „Loptál, tán azért.”
„Kibelezem…” – „Részeg vagy.” – „Én? Ki részeg?”
„Nyughass, Balog. Ha nem…” – egymásra néznek.
Az orosz már a Kárpátokig ért.
Elcsöndesül a kocsma. Hallani,
egy muslica hogy vergődik a borban.
A zöld tükörbe ferdén hull a nap,
megsiklik és vakítón visszatorpan,
a poharakon sorba-tántorog,
a dohányfüstben kéken megforog,
lefolyik, s lassan örvénylik a porban.
Kint megdobban a hazatérő ménes,
nagy sörénnyel, kivág egy vad csikó,
szügyig porban viháncol, és a széles,
nagy tomporán ezer izomcsomó
vibrál, cikáz. A hulló alkonyatban
a szőke gazda várja mozdulatlan,
arca barna. Homloka, mint a hó.
Egy pár csizma, s egy pár cipő csoszog
a küszöbön, mint aki sárba hágott,
két hát emeli az alkonyatot,
jóestét. Zvónár és Jambrovics állt ott.
Egy billiárd-golyó a fába csattan,
bortól vegyes, sürü katona-szag van.
– Egymást se látjuk. Gyújtsatok világot.
Horvát-szóra kivilágol a lámpa,
petróleum-etette lassú fény,
kis fészkében félénken ül a lángja,
majd megnyugszik, s a katonák szemén
csepp, sárga képét sorjában kikelti,
gyöngécske szárnyán ott tanul libegni –
a nap leszállt. Rőt felhő a helyén.
 

3

Micsoda roppant júliusi égbolt!
Csillagaitól úgy rezeg az éj,
hogy, mint a sűrű harmat szinte szétfoly
a sok fénycsepp – s egymáshoz mégsem ér,
csak tovább vibrál, lebben és rezeg,
az éggel együtt lassan lélegez
és meg-meg lüktet néha, mint a vér.
Jó ülni így. A mérföldkő fehérlik,
az út dereng, órád foszfora jár;
bozontos fűz a lankás lenti égig
emeli hátát. Ott van a határ.
A kukorica roppant nagyra nő itt,
suhogtatja friss, kemény keszkenőit
hátunk mögött. Tán ott valaki jár?
Senki. Tücskök vékony Morse-jelekkel
bevonalazzák végig a mezőt.
Másnak jeleznek. Hogy értse az ember?
Ülünk. Várjuk az elkövetkezőt.
Felkél a hold. Narancs-szárnyát kibontja.
Az irtás moccan, emlékszik a lombra:
a fűzfa-csonkok minden árnya zöld.
Messziről végre megdobban a járőr.
Szétválogatjuk árnyékuk szerint.
Egy golyószóró. Ez Somogyi Pálé.
Barátságos szemével ránktekint:
– Szakaszvezető úr, már megint egyszer
fegyvertelen ellenőrzi a fegyvert,
pedig… – a cserjés hirtelen meging.
Szél jár. Szél jár? Hiába van kiirtva
a Dráváig le minden parti fa –
(a pisztolytáskában is csak papír van)
– Somogyi bácsi! Milyen éjszaka!
(ha tudná! ) S mi itt állunk katonásan!
(Lapos a rét, de bizony csak hiába,
s hiába négyes járőr katona!)
A lápi kosbor illatát sodorja,
s térden felül már buktat a folyó,
cirmos virág, holdfényben-ingó kobra
fekete rajza cirmos szemgolyó –
hogy kerültetek dupla idegenbe
Danila, Ursz és Alexi Terente,
három román – ti mindig hallgatók?
A négy szelíd (mert ők négyen barátok)
megindul – mi is lépjük az utat.
Indázó szöllő; holdfény és farácsok
házunk előtt, s csepp meggyfa bólogat.
A vashálón – nem fogja kézigránát,
de engedi a csillagot, s a párát –
behull az éjből egy kockás darab.
A fűzfaágy, szalmával tömött bárka,
(Danila fonta) csendesen zizeg,
napraforgó az asztalon, pohárban,
hat könyv, lavor, és fülledő meleg.
Katonaszagú zubbonyod ledobtad.
Ne gyujts világot. Nézd inkább a holdat.
Érembe-metszi fiatal fejed.
S az ezüst-érem felirata: ifjú,
a Dráva mellett, negyvennégy nyarán.
Háromhónapos házas. Vékonyarcú.
Borbély keze rég nem járt a haján.
S a fiatalság olyan gyönge rajta,
mint gyönge száron ritka rózsa-fajta –
katona. Méláz. Tájon, szón, hazán.
(Csodálkozol: ilyen kis pillanat,
e régi pénzt, ha kiásod a földből,
hogy megmaradt, ezernyi év alatt,
miközben már az iszonyat csörömpölt.
Kár volna mégis meg nem fényesítni:
nekünk, hiába, mégis ez jutott ki
az ifjúságból és a szerelemből.)
Szobánkban lassan vándorol a hold,
az asztal mögé lép-lép hosszú lába,
a halk beszéd, halk lélekzésbe folyt,
emelkedik és lappad zummogása.
Fel-felriadunk. Itt vagy? Itt vagyok.
Kint ragyognak a roppant csillagok,
s csak fülelünk a csöndes éjszakába.
 

4

Mintha víz alól, fulladozva, halkan,
az éjszakában vékony zene jár.
Sűrű sötétben tekereg a dallam,
hosszú fonálon, mint a békanyál.
Közébe-cuppog, elmaradva néha,
mint mély iszapba holmi apa-béka,
a nagybőgő, s a citera kiszáll.
Kocsmában ül a környék hadinépe.
Az asztalon már tócsát vet a bor.
Karból-karba, citeraszóra lépve,
az egy-szál asszony imbolyog, botol.
Fehér Gyuláné. Szűk ruhája reppen,
de összefogja, annál feszesebben,
s bő húsa buggyan, mint a tej, ha forr.
– Eredj haza –, így szól Fehér Gyula.
– Sose megyünk! – rikkant reá Balog.
Babos csak néz, és zsebébe nyul a
villamosbérletért; remeg, vihog,
s verejték szántja apró, barna képét,
úgy mutatja szép fénykép-feleségét –
csak nevetik. Feláll, eloldalog.
Mindenki tudja: sírni megy Babos,
motyorékol: virágom, életem…
s egy alvó ló nyakára hajtja most
kerek fejét, keze a bérleten,
– mert kalauz volt Babos hajdanában,
s a közlekedés trágyás otthonában,
esettfejű, síró szakértelem.
Az ivóban már minden fül vereslik,
Fehér Gyula motyog a pad alatt.
Büntetlenül inni reggeltől estig
mégsem lehet. A döngölt fal ragad,
valaki rákent bort, vagy verítéket.
Csúszik a padló. Síkosak a léptek.
Úsznak a füstben, nagy, nehéz halak.
Egy darab tenger imbolyog az éjben,
sárga fény dereng üvegablakán,
s az öntudatlan, vízalatti létben
beszédesen tátogat a magány –
ajtónyiláskor kiömlik a kertbe,
ott tántorog locsogva, énekelve,
s hány, bugyborékol a lugas falán.
Nem látjátok ti, mi készül a csöndben?
Isztok, dögöltök, mint az állatok!
Az istállóban nemcsak Babos görnyed,
valaki jár, a jászol nyikorog.
– Ki az? – Én, Ursz. – Járőrből? Mért nem alszol?
Egy patkó villan, a küszöbbe karcolt.
– Hová viszed a lovat? – Itatok.
– Most? – csodálkozik utánuk Babos,
s lassan kiballag az ajtó elé.
A kút körül, hol mindig iszamos,
a fehérlábú Rigó félrelép.
Ursz hajlong, – s lám, a színig tölt vederbe,
most látja csak, a holdat is kimerte –
kiloccsantja, akár a tej fölét.
– Hé! Hová mész? – A hadnagy úr parancsa. –
S eldobrokolnak a kiskapun át.
Még hallani, az útról dong a hangja,
még sejteni a csöndes katonát.
S akár a hold, félig a lomb között,
már eltünőben visszatükrözött:
feldobognak az árok-hídon át.
Csend lett aztán. A falu hallgatott.
A nádtetőkön kiütött mohának
minden kis szálát megolvashatod,
ha így, a hold már megüli a fákat;
ezüstös még, de óriás, hasas,
az út meredten fénylik, mint a vas,
s mint kövületek villognak a házak.
Egy-egy falon kivésődnek a lombok
éles árnyai, mint az ujjnyomok.
A szél megállt. Egy nesz mégis kibomlott,
valami sóhaj, rezgő, vontatott,
hatszáz lehellet tán a csepp szobákban,
vagy idekint a por neszez magában –
az első kakas halkan felkotyog.
Nagy kacagás puffan tompán a kertbe,
és rácsattan a zúgó muzsika,
Babos fülel. Valaki énekel benn.
Vékonyan cifrázza a citera.
– No, Pista, rajta! – újra felvihognak.
Gyors csattanás. Egy poharat ledobtak.
És kicsordul a dallam folyama:
 
Molnár Sára felment az erkélyre,
kilátszott a selyeminge széle,
csincsalavér, csincsalavére,
selyeminge széle.
Babos belép: – Ursz elvitt két lovat.
– Hallgass Babos, most Lucska énekel.
– De mért épp most? – Mi történt? – Két lovat…
– Fogjátok be… – Lucska megáll, vedel,
és tántorogva kidalolja végig,
hogy mért ült ő tizenkét hosszú évig,
mert róla szól, mert ő… – Ursz vitte el?
 
Lucska Pista gyere be a házba.
Nem mehetek, mert az urad látja.
Ha az uram többé sose lesne,
eljárhatnál hozzám minden este,
csincsalavér…
– Kérdeztem tőle: hová mentek éjjel?
– A kocsiszínben kapott szekeret.
– Ursz megszökött. – Két lóval és szekérrel?!
Ugyan! – Partizán? – Hová mehetett?
Szemben usztasák, s tudja jól akárki,
a Dráván túl nehéz azt eltalálni… –
– Az öreg Molnár engem szeretett.
 
Lucska fiam, maradj itt a házba,
rosszat forral feleségem Sára.
Nem maradok, Molnár bácsi, hallja,
szakadjon le a selyeminge alja,
csincsalavér, csincsalavére…
– És aztán mégis? – Mégis. – Fejbeverted?
– Fejbe. – Elástad? – El, de kiderült.
Pestújhelyen nem lehetett a kertbe,
és így aztán a pincébe került.
Csincsalavér, csincsalavére… – Lucska!
Hol a hadnagy? Csicskása vagy! – Ki tudja?
(Lucska legyint:) – A hadnagy elrepült.
*
Még nappal is csalóka víz a Dráva.
Hiába nézed, az még nem a part.
Sok ágát egyre fonja, szétzilálja,
a bokrosokba mocsarat takart,
szunyog lepi, zörgő-szakállu sás,
bársony gyékény, egy fűz, egy bukkanás:
s újra előtted, új sodorba hajt.
S amikor a hold beleér a vízbe,
megmártogatva fáradt oldalát:
apró ködök gurigáznak vesződve,
meg-megszúródva a nádtorzson át.
A nyárfalombok zörögnek, rezegnek
a félig-éber, moccanó szelekben,
s locsog a víz, roppan a fűzfagát.
Fátylas a fény, a hab is csupa pára,
tükreit a szél belehellte már,
a hold félfeje, ködbe-bugyolálva,
egy messze homokzátonyon megáll,
majd elcsúszik mögötte, mint a párnán,
csak üstökéből marad ott egy pár szál
vékony-nyaláb, violaszín sugár.
Elsötétül a táj. Most, ott a gátnál,
a vízbe toccsan egy ponyvás-szekér,
hőkől a két ló, szügyig csap az ár már,
megfarolnak, a fejük összeér.
– Siessünk Ursz. Megvirrad nemsokára.
A hadnagy a ponyva szélét cibálja:
bomlik a bog, s a szállítmány kövér.
Meg-meglebben a terepszínü vászon,
a víz suhog a szekér oldalán,
akár a súlyos búza aratáskor –
púposodik a rejtett rakomány,
meghimbálózik, széjjelhömpölyög,
s a döccenőknél halkan felröfög –
mert tíz malac zötyög bent szaporán.
A túlsó parton megmoccan egy fűzfa.
Ott a csempész. Ugy tetszik: integet.
– Aztán hallgass, Ursz. – Hallgat. Ahogy szokta.
– A benzint most. – (Kincstári.) – Ide tedd.
Anélkül is megy majd a rossz tragacs.
A tartály kottyan, mint egy nagy kulacs,
s a disznók újra felnyüszítenek.
Kikel a szél. Meghullámzik a tájék,
szürkéből kékbe, mint az óceán,
észrevétlenül színesül az árnyék,
tejes fény cseppen a mező haján –
s mert senki más: a keresztúton állva,
kis bódéjában csöndesen vigyázza
a pitymalló határt Szent Flórián.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]